AbaNovakGaleria Novellapalyazata Csikszentmihalyi Robert kisplasztikaihoz

Aba-Novák Galéria CSÍKSZENTMIHÁLYI RÓBERT Létközhelyek

Novellapályázat

Professzionális kategória elsô díja:

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata nem várt sikert hozott, 34 írásmû érkezett be 2012. május 31-ig.

GROZDITS KÁROLY („Búcsúba szorítva – Lôrinc”) Elismerô értékelést kapott: Steinné Gruber Katalin („Bálint és Rudolf”) és Lackfi János („Pók – Péter és Ákos”)

Az írásokat az alábbi zsûri értékelte: VATHY ZSUZSA, József Attila-díjas író, CSÍKSZENTMIHÁLYI RÓBERT, Munkácsy-díjas szobrászmûvész, VARGA BORBÁLA, Aba-Novák Galéria, KOVÁTS KRISTÓF, Aba-Novák Galéria

Amatôr kategógia elsô díja: A pontozás során Vathy Zsuzsa értékelését kétszeres szorzóval vettük figyelembe.

J. SIMON ARANKA („Péter és Ákos”)

A 34 beérkezett pályamunka közül négyet külön értékelési kategóriába soroltuk, mert szerzôje irodalmárként, professzionális alkotóként küldte be írását, és semmiképpen nem kívántuk a nagy számú „amatôr” szerzôt versenyhátrányba sorolni.

Elismerô értékelést kapott: Baley Endre („Bronz profécia – Péter és Ákos”) Farkas Levente („Péter és Ákos”) Juhász Eszter Sára („Egy pillanat – Péter és Ákos”) Paraszkay György („A Költô és a Fiú” [Péter és Ákos]) Rák Béla („Szobrok alulnézetben – majdnem ötperces novella”) és Tavas Erzsébet („Csaba és Benedek – A vállamon vittelek téged”)

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

2

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

LACKFI JÁNOS

gem, szorulsz rendesen, mint halszálka a gigában, se ide, se oda, hiába billegetlek. Átkulloghatnék segítségért, de nem állom a pap mérges szemöldökét. Szusszanjunk egyet, kifáradhattál a hurcibálásban. Igaz, volt egy éved tavaly Húsvéttól rápihenni. Nem unod magad odafenn egyedül? Ott vannak persze a szövögetô bogárkák, szót értesz velük bizonyosan. Meg az ólombálányi csenddel, ahogy csüng le a boltozatról.

Veled sokkal jobb szót váltani, mint a kifestett arcú Szent Antallal, ô tiszta olyan, mint a manökenek. A nôi szemektôl mindig másüvé kell néznem. Látod, belenyúltam egy szögbe, és összekeveredett a vérünk, a tiéd festve van, az enyém összefestette a karodat. Elvinnélek mifelénk, a meredek réteken, aki kaszál, mindig ki kell kösse magát egy fához, másként nem bír talpon maradni. Ha vihar van, hát nem csak tessék-lássék, mint itten, háború az a javából. Tövestôl fordulnak ki a gerendának való nagy törzsek, bármelyik kiadja egy házfal teljes hosszát. Fél télen kitart a tüzelô belôle. Embernél magasabbra ágaskodik a gyökerek kiharapta föld, mintha óriás vaddisznó túrta volna fel. Tél közeledtén a mackók élelem híján leszabadulnak a falukba, rákapnak az ember szemetére, nem kell a hó alól turkálni. És ha valaki nem vigyáz, halálra tapsikolják. Láttam már félbetépett kutyát, sírós szemmel kapart a vérében, míg agyon nem csapták.

Hazamentem én, hogyne mentem volna, csak összekotortam itt kis pénzt, kántorkodtam, kertészkedtem, álmomban is éjjeliôrködtem, ott aludtam matrácon a frissen felújított oskola padlóján, el ne vigyék a vadonatúj berendezést. Otthon nagybirtokos lettem a magaméban, de mire mindenkit megkentem, minden épületet felhúzattam, minden jószágot beszereztem, erôst megcsappant a pénzem, érted-e. Rá még a birkák jó része elhullott valami feneségben, a fámat ellopták egy éjjel, úgy szegôdtem el végül a máséba két otromba nagy láncos kutyával, felvigyáztam. Ordító hideg járt éjszaka, sosem tudhattam, mikor esnek a nyakamba azok, akiknek csak faforgács az emberélet. A drótkerítés meg csak ragadós hálóféle, mint amit most tisztogatok le a kezemrôl. Visszahullottam végül ide.

Gyerekként volt jó, fejjel lefelé lógni a fáról, fordítva volt a világ, átfújt rajtunk a szél, nem bántuk, ágak szövedéke, napsütés szövedéke, hajam szövedéke, elszédültünk, és lehuppantunk a derékmagas fûbe, gabalyodtunk lefelé az oldalban, mint a medvebocsok, zúgó fejjel nyúltunk el aztán, fellegek hajkurászódtak odafenn. Nehéz volt a kezem-lábam, mint most is, édes öregem, ne haragudj, idén nem én viszlek le a szent sírba. Inkább te viszel engem a sírba, nem is tudom, miért mondlak öregnek, fiam lehetnél, leköröztelek, a plébános dühös lesz, már nem számíthat rám, nehezedik a kezem, a lábam, végleg beszôttek.

Pók (Péter és Ákos)

eszorulsz itt nekem, édes öregem, túl meredek és túl szûk ez a csigalépcsô, hányszor mondtam, hogy hozzunk le a karzatról, elállsz valahol a sekrestye sarkában, de a plébánosunk fafejû ember, amit eltökél, az úgy is lesz az idôk végezetéig, ámen. Te is fafejû lehettél a magad idején, elég megkopogtatni a koponyádat. Tavaly nem voltál ilyen nehéz. Jó, tudom, minek küszködök magam, ajánlotta a pap, hogy átküldi valamelyik részeges hátramozdítót, segítsen, de én nem akartam. Nem bírom már az embereket, mintha valami szeg lenne beverve a tarkómba, és azt lazítgatnák, valahányszor közeledik vagy rám néz valaki. Mennék már kifelé a világból, ôk meg ezer szállal idekötöznek, ne felejtsem a kántorkodást, a virágágyakat, a takarítást, nézzen ki szépen a templom feltámadásra.

Odafentrôl látni a magas ablakokon a sok lebernyeget, szúnyoghálók vagy gyászfátylak – a nyolclábúak szüntelenül munkálkodnak, amint a mi Atyánk is örökkétig, ámen. Tenyered a melledre hajtva, belül vonalakkal lehet átszôve, az én tenyeremben is futkorásznak, mint a folyók a térképen, meddig jutnak, meddig nem, hol az ô vaskapujuk, ahol a tengerbe zuhognak, ki tudja. Egyszer az erdô alján elkapott egy villogó árgus szemû asszony, félni kellett tôle vagy megbolondulni. Mondta nekem, gyere, betyár, ne féljél egyet sem, nem eszlek meg, rám vihogott a tündöklô vasfogával. Mondom neki, eresszél, öreganyám, nem tettem én rosszfélét, majd fogsz te még, vihogta, és csak erôsebben markolta az ingem alját.

Mondta nekem, csillapuljál, hadd tudom ki a jövôdet, aztán eredj, amerre látsz.

Szétfeszítette a markomat, akkorát csodálkozott, hogy mind a ráncok felszaladtak a kendôje alól kicsüngô hajába. Mondta nekem, ej, te, kótyomfitty legénke, megvolt, most már szökjél, amerre látsz. Mondtam neki, nem szaladok, vallja ki, mit látott, mégiscsak az én jövôm az legelébb. Mondja nekem, adj egy csókot, ha tudni akarod. Híj, ilyen rusnya vénségnek, szaladt bennem nagyra az önérzet, fülig vörösödtem, nem volt még asszonnyal dolgom. Furdalt a kíváncsiság, édes öregem, körbenéztem, éppen nem jött senki, Isten is megbocsátja, hiszen ha mindent lát, látja, miféle asszony ez, nem sok öröm volt a dologban. Mégiscsak bökje már ki, ha egyszer lenézte a tenyeremrôl. Átabota beszéde van az ilyennek, sokra nem mentem vele. Aki értem fát hordott, annak fa-formáját hordom, kinek tetemét hordozom, az viszen halálba – azóta szálazom az értelmét mindhiába. Huh, megnehezíted a dolgom, édes öre-

B

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

3

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

BODA VIKTÓRIA

zott életet élni, de ezt lehetetlenné tette a folytonos megkérdôjelezgetés saját kilétére vonatkozóan.

Péter elindult hát, gondosan kiválasztva a legszélsôségesebb környezetet, messze mindentôl, kietlenségben, emberpróbáló hôségben, így esett, hogy rövidesen a sivatag közepén találta magát. Mit ad Isten, Ákos szokásosan virgonc magatartással, túlcsorduló jókedvvel épp valami képzômûvészeti alkotásról csacsog, amit a minap készített, s mit emberek csodálattal fogadva, elgondolkodva szemlélgetnek, s elemezgetnek. Pétert ôrjítette a dolog, hisz e mû sosem készült el, és a helyek, amirôl Ákos folyton durozsolt sosem lettek bejárva, s a hit, ami Ákosban élt, a szeretet, a könnyedség, az ölelés, a mosoly soha nem öltöttek fizikai formát… Péter már hosszú napok óta vándorolt, a forró homok égette talpát, a nap sugarai elviselhetetlenné váltak, a fény vakította, néha már-már ájulás kerülgette, elszántságát viszont nem volt mi legyôzze.

Míg a körülmények lehetségessé tették, Péter jókat viccelôdött Ákossal, játszottak. Önfeledten, közösen, gyermekien. Péter egyszeriben ráunt. Semmi, de semmi okot nem bírt felsorakoztatni, egyszerûen megunta. Rögtön haragudni kezdett, Ákosra, mi hamarjában, mint bumeráng, visszacsapott s nem máshova, mint saját szívébe mart. Egy hang, egy ördögi hang, gonosz gondolatokat keltve bejárta Péter megviselt lelkét. Valójában Péter sosem akart rosszat szándékosan, most életében elôször igen, magának, céllal. Az elsô igazi, valós vágya. S még egy, ezzel az érzéssel egyenlô intenzitású vágya, haladni a jó felé, s embertársait is fölfelé vezetô útra terelni. Viszont nem értette, míg Ô nem alakul át, esélytelen lesz bármihez nyúl is majd….

Negyedik napja gyalogol, barangol az ismeretlenben, Ákos fárad, be-beroskadnak térdei, levegô után kapkod, a kiszáradás jelei mutatkoznak, akárcsak Péter, hunyorogva, cserepes szájjal, sós levegôt lélegez ki és be, víznek se híre, se hamva, míg szem ellát.

A horizont festôi, színe tükrözôdik Péter szemében, a látvány eszébe juttatja Ákost, ki húszon-négy órája egy szót sem szólt, végkimerülés határán támolyog, már nem vidám többé. Kacagása, mint Tihanyi echó visszacseng Péter fülében.

Hiányolja. Nappalok és kipihenetlen éjszakák váltották egymást, szám szerint már a hetedik. Önkéntes küldetésé beteljesülni látszik lassacskán, a pillanat mûvészi, aktualitásából mit sem vesztve, fontossága anyagba, formába öntést kíván, hogy hirdethesse jelentôséget örökkön-örökké. Péter tudta, alapvetô szükségletek hiányában odavesznek mindketten, Ákos, a gyermek, a szín, a szeretet, a remény, az energia, a vágy, s Péter is, a fizikum, a kéz, a tudatosság. Reszketô kézzel, utolsó erôfeszítéssel még elkapta Ákost, ki gyengén roskadt össze, s a pirkadat, mintha érezné tettük súlyát, méltóságteljesen bontakoztatta derûs fényeit, s a dûne tetejérôl e pillanatban feltûnt a tenger. Megmártóztak, elmerültek friss vízében, de már csak Péter volt, ki felbukkant újra a habok közül. Soha, soha oly örömmel nem

Péter és Ákos ideg van, csípôs szél süvít keresztül a kis kertben álló fák között. A kert ugyan inkább puszta beton, mint rendezett füves terület, színes virágokkal; ápolás leghalványabb jelét sem lehet látni. A tulajok túl sokan vannak ahhoz, hogy bárki magáénak érezze és túl messzi tájakról érkeztek ahhoz, hogy megegyezzenek egy stílus kialakításában, amely kielégítené az amúgy magas elvárásokat.

Péter keze hideg, ritkásan szôtt felöltôben üldögél, és bambán bámul kifelé az ablakon, céltalanul. Nem rég érkezett haza munkából, bár Péter sosem hívja otthonnak e helyet, szobának nevezi. Négy fal, padlóval és mennyezettel, ahol teste megpihenhet éjszakánként.

Péter kényelmet kedvelô nyárspolgár, rutinnal, tervezett szabadságolással, jövôképe következtetéseken alapul, vágyai megvalósításába vetett hite, pedig nem máson, mint racionális logikán. Említeni sem kell, hogy kiszámíthatóságuk manapság minimálisra csökkent, így Pétert lassan bizonytalanság s kétely gyötör majd.

Kutyát tervezett tartani, de feltehetôleg errôl is lemond, inkább elôbb, mint utóbb.

Péter nem volt az a fajta, ki különösen izgatottá vagy letargikussá válna változatosnál változatosabb hírek hallatán. Egy dolog viszont szüntelen munkálkodott gondolataiban s nem hagyta nyugodni. Ablakon való kibambulásának oka is ebben rejlik. Míg Péter látszólag nyugodtan eltûnôdik, Ákos a kalandor, ki benne él, eszeveszett vadsággal hívja kihívásokra és új élmények felfedezésére. Ákos egy mûvész, mérhetetlen energiával rendelkezik, állandó pozitív mentalitás jellemzi, kíváncsi, vidám és tettre kész. Péter nem beteg, nem skizofrén, ahogy történetekbôl asszociálni lehetne erre, nem beszél magában, nem fôz, vagy mos két személyre. Nincsenek fura szokásai és megnyilvánulásai, amit az emberek a szájukra vehetnének, továbbá pletyka tárgyává tehetnének. Magának Péternek okoz inkább gondot, hogy rájöjjön ki is ez a személy, akit Ákosnak nevezett el. Képtelenségnek találja, hogy ez a dolog elkönyvelhetô, mint valami pirulákkal gyógyítható állapot.

Pétert idôrôl-idôre jobban zavarta a tény, hogy Ákos létezése nem szûnik.

Olyannyira, hogy elhatározásra szánta magát, vagy Ô, vagy Ákos. Nem élhetnek ketten egy testben. Borzongott a tudattól, marcangolta emésztette magát, mivel évek óta zajló lelki-szellemi csatákban nem jutottak dûlôre. Péter szeretett volna ugyan az arany középúton maradni s ennek következményeképpen kiegyensúlyo-

H

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

4

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

GROZDITS KÁROLY

köszöntötte még a hajnalt...vérében életigenlés keringett, elindult, tudva hova tart. Ákos volt az álom, mi ámbár tûnhet úgy, mintha démoni köntöst viselne, ugyan egy perccel sem tovább, míg mi magunk fel nem öltjük e köntöst.

Péter talpa alá vette hát a mérföldeket újra, útközben festéket vett s ecseteket...miközben, fel-felelevenedett benne egy gondolat, emlékezett Ákossal egyetlen közös vágyukra, elmosolyodott… a lány, az a lány, ki ezúttal már nem váratott magára sokáig, a következô történetet már Ô mesélte Péternek. Akárcsak kettôjük története, máig minden szívet megdobogtat, mûvészt megihlet, író tollát ragadja s mi mind, mosollyal kísérjük.

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

Búcsúba szorítva (Lôrinc)

É

n majd tartalak, míg kibuggyan, s elszáll a nyálkás, madárnak látszó lélek, hogy égre feszített drótra ülve nézze elhagyott testedet, mi oszlás helyett bronzzá merevedne egy jobb világban (én kívántam!), ahol a fájdalmat örömmé formálja az, aki tudja, hogy ez csak egy állomás, egy állomás budija, ahol a deszkán gunnyasztó angyalok csali és bot nélkül horgásznak a végtelenné zördülô gödör göndörödô mélységén, honnan nem csap fel a pokol lángja, de nem jön elô a haragvó Isten sem, ki megálljt parancsolt az aláfolyó klóros vizeknek, de hagyja, hogy a sándorok elpusztítsák azt, mi képre és hasonlatosságra alkottatott egy olyan anyagból, melynek idôtlen ideje már a teremtés pillanatában lejárt. Kapaszkodj még kicsit, nézz az égre, nézz az arcomba, pillants arra, mivé a szobrász kegyetlen keze formálta az anyagot. Kereshettünk volna inkább fodrászt, hanyagot, ki szétollózza az alapagyagot! Most olyan, mintha nem lennénk igaziak, s állnánk valami pulpituson, hol óriás lények mímelnék a csodálatot, melytôl élettel telítôdött, és vérezni kezdett még/már a Megfeszített is. Ne számíts kegyelemre, ne gondolj fegyelemre, olvadj tenyeremre, s hagy, hogy a lélek mocorogva utat találjon oda, hol lélekkavicsokkal lehet játszani, s a kín vicsora is mosollyá olvadó szeretet-vacsora, mert nincs más kiút a matériából, min nem fog a korbács, mit fényesítenek a savak, mit nem hagy el több salak… marad az omló-bomló alak.

Lettem volna inkább rajz egy darabka papíron, simulnék hozzád dimenzióvesztett összeolvadásban, hol ész erô, s oly szent akartat, nem roskadoznak a bronz súlya alatt. Merev, mogorva a pillanat: nem moccanhat a fémbe zárt lélek, hiába minden félek, s mégsem élek. Papírként könnyû lenne, emészthetne galériát romboló tûz, szállhatnánk égre, mint pernye, mit sodor a szél kénye-kedve. Szabadulnánk szemek elôl, eltûnne az élet szennye. De így, fémbe zárva, beállítva ôsbazárba mit tegyek, ha dôl a ház, földnek mélye megaláz. Ha feltettek volna minket egy lapra!

Lapra jöhet áradás, mi elvinne a tengerhez, míg rostokra bomolva, szétszálazódva sodródnék, s kicsiny halak csapongó csapata csipkedne minket, körbe-körbe, örvénybe ölve. A fém már nem lesz újraöntve, bezárt az utolsó öntöde, maradunk alakok – a pillanatba zárva, s te lehetnél elomló nô, kinek combja tárva! De akkor is maradna a fém, s elmaradna az aktus, az idôt vesztettük el, és nincs passzus, mely passziót adna, nem ilyen passiót hagyna. Ránk ártatlanokra. Ha lehetnénk papíron, dimenziófosztottan, celluxozva egy napsütötte ablakra, kilátnánk a kiál5

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

MOLNÁR CSILLA

lító térbôl, s nap szívhatna, fakíthatna, emészthetne, szabdalhatna, ha nem is a papír, de a tinta megadná magát, és száz év múlva csinálnának belôlünk bevásárló cédulát. Nevet kaptunk, sorsot, történetet, de idôt nem adtak nekünk a formáló kezek. Állnunk, búcsúzunk adatott, betörni, megtestesíteni egyetlen pillanatot.

Idôt nem adtál Mester, mit kezdjek ezzel a bronz testtel, gyûl a idôtlen pillanat, a fájdalom, hogy én tartalak…. Téged, s nem a haldoklót itt a karjaim között.

Mester, te istennek látszó, élô tárgyteremtô, ki saját képünkbe rekesztettél minket… veszejts el, vagy vessz el!

Péter és Ákos ikor találkoztak, alig szóltak egymáshoz. Karcos némaságba fordultak mindketten. Péter a kávéja zavaros zaccos tükörképébe mártogatta a finoman megmûvelt fém teáskanalat, ajkain csenddé formálódtak a ki nem mondott, kócos szavak. A pincér a pult mögül néhányszor érdeklôdôen pillantott feléjük, egyszer félig mosolyogva, de még sem túl vidáman azt kérdezte, szolgálhat-e még valamivel az uraknak. Nem kapott választ.

Az üvegablakokon túl hangos jókedvûséggel hullámzott az utca egy szelete.

Egymás után folytak el az arcok, és a gépkocsik, s mégis mintha állóképpé álltak volna össze. Az ismétlésben egyformák lettek a szôkék és a barnák, a lassan lépkedôk és a lépteiket szaporázók, a szürke füstöt pöfékelô jármûvek, és az illanó felhôket eregetô férfiak. Egyetlen képpé vált bentrôl nézve minden, egy utca egyetlen zajos mind megújuló és mégsem változó darabkájává.

Rajtuk kívül csak két másik férfi foglalt helyet a kávézóban. Félhangosan beszélgettek, hol gyárakról, hol az ilyenkor olyan nagy kárt okozó árvízekrôl, egyik pillanatban egykori kedves tanárukról, máskor meg a pénzügyi problémáikat emlegették. Olyan gyakran változtattak témát, mintha a világ minden dolgát most ebben a kávézóban akarnák elmondani egymásnak, s mégis mindenrôl úgy nyilatkoztak, mintha nem is lenne olyan fontos.

Akkor végre Ákos erôt vett magán, de még csak fel sem nézett maga elôl, úgy ejtette ki a száján: – Péter.

Még az arca is belérándult, ahogy kimondta. Emez csak ült, hüvelykujjával a csésze íves kis fülét birizgálta, s nem mutatta semmi jelét az érdeklôdésnek. Ettôl mintha a másik fiatal férfi megnyugodott volna. Hátradôlt a székben és az ablak felé nézett. Épp most ment el egy piros kalapos nô a kávézó elôtt.

M

– Nem – mondta hidegen, és egy fénylô érmét tett az asztalra.

– Nem kell.

Felállt, megigazította a gallérját, és a pincér felé bólintott. Olyan apró volt a mozdulat, hogy más nem is vehette volna észre, csak az éber, a mindenre gondosan odafigyelô alkalmazott, s azzal, minthogy dolga akadt, le is tette az üvegpoharat, aminek törölgetésével bíbelôdött és az asztal felé indult.

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

6

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

– Nem értem, én igazán nem értem, hogy történhetett.

Berobogott a busz. Ákos szállt fel másodiknak. A sofôrnek jóformán csak egy betût mondott, valami olyasmit, hogy „P” – és egy érmét nyomott az idegen, hideg kézbe.

– Nem értem, hiszen azt mondtad, nemrég beszéltetek. Ákosnak igazán nem volt kedve belebonyolódni ebbe a beszélgetésbe, csak hümmögött egyet. A golyóarcú nô nem törôdött bele.

– Nem láttad úgy, hogy baja van? Nem mondta, hogy segítségre volna szüksége? Az ilyet már elôre be lehet jósolni a szakértôk szerint. Lehet, hogy épp a te észrevételed mentette volna meg!

Köhögni kezdett a motor, aztán döcögôsen elindultak.

A nônek remegett a tokája beszéd közben. Ákos nem akart hallani belôle semmit, ôt csak az ablak érdekelte, csak nézni akarta ezt a kis szelet világot a busz ablakán át. Mire jó mindez? A fák, a fû, a föld, ez a busz, az üléshuzatok, a sebek a száján, a bepiszkolódott cipôorra, mire ez az út, minek megy ô oda? Nem sajnálja, egyszerûbb volna nem sajnálni. De ha azt nem lehet, akkor minek menjen oda?

Elég lenne innen messzirôl rágondolni, kacsintatni egyet, vagy sóhajtani, aztán eltenni a képét a dobozba és menni tovább. Mit tudna ô változtatni...mit tudott volna változtatni... Akart, mert akart, de tisztában volt vele, hogy nem tud. Minél inkább küzdött Péter figyelméért, jókedvéért, az annál ellenszenvesebb lett vele.

Mert azt hitte, szánalomból van. Nem, azt nem hihette, hisz barátok voltak. Akkor meg miért?

Nem is köszönöttek el egymástól. Mint két idegen.

Vagy mint két nagyon közeli ismerôs, akik szavak nélkül is értik egymást.

A kávéház óta két, vagy három hét telt el, mikor újra találkoztak. Nem is volt igazi találkozás, inkább csak arról volt szó, hogy ugyanazon utca két ellentétes oldalán álltak, s onnan nézték egymást. Péter úgy állt a járókelôk között, mint egy kôszikla, arca szürkén csillogott, egész testtartásában volt valami hideg, valami nem emberi, és még csak nem is élô.

Mikor Ákos megpillantotta ôt a túloldalon, egyszerre megállt. Pedig sietnie kellett volna a gyógyszertárba, mert megígérte Pirinek, hogy kiveszi neki a kenôcsöt, még mielôtt bemegy a hivatalba. Most azonban minden gondolat szétszóródott a fejében, és érzékeivel Péterre összpontosított. Idônként elhúzott az úton néhány személygépkocsi, s olyankor az ólomszürke arc egy villanásra eltûnt.

Most már ô is észrevette a másikat. Nem mutatott különösebb reakciót, ugyanolyan hideg volt a tekintete, ugyanolyan mosolytalan volt az arca, mint legutóbb. Hacsak nem rosszabb. Történt valami, Ákos tudta, hogy valami történt az eltelt két, vagy három hét óta. Rá kellett jönnie, hogy mi. Az nem lehet, hogy miatta. Hiszen ô már mindent megpróbált, de a barátja különösen menthetetlen volt ilyen téren. Nem akarta, hogy sajnálják, megszánják. Úgy akart szenvedni, hogy az ember még kicsit le is köpje közben, és ô akkor még konokobbul húzta volna ki magát.

Ha akarod, rúgj is belém, csak ne mondj semmi biztatót. Az mind csak üres szó, semmi, érted, semmi! Azzal én igazán nem érek semmit. Hát inkább felejts el, vagy hagyj a fenébe, mert nem kell a gondoskodásod. Nem kell semmid, csak hagyj élnem, hagyj élnem, hagyj...

Tudta ô is, Péter nem akarná, hogy átmenjen hozzá az út másik felére. De nem is mozdult, nem indult el, mintha valahol mégis vágyott volna rá, hogy átmenjen.

Nagy dilemma. A teste hívta, de a szeme, a szeme az azt mondja, hagyja a fenébe.

Mintha még a gondolatait is hallotta volna. Egy böhöm nagy teherautó fékezett le elôttük. Valaki rákiabált, hirtelen kisebb tömeg gyûlt össze az úttesten. Egy verébcsapat szállt a bokorra Ákos mögött. Húsos, hangos, lelônivaló kis hangszórók.

Péter még mindig ott állt vele szemben, súlyosan mint az ígéret.

Aztán egyszerre továbbindult, tétován, remegô lábakkal, s ahogy egyre többet lépett, már tudta, hogy jól döntött. Hamarosan elérte a gyógyszertárt, bement, ahogy Piri kérte tôle.

Talán már mindegy volt, egészen mindegy, de azt csak ô érthette, hogy mi volt benne ebben a mindegyben. Abban a fél évben, négy, vagy három hónapban végül. Csak azt tudta, hogy Péter igen bölcs lehetett. Nem, nem az öngyilkosság miatt, mert azt nem érthette, hanem a másikban. Nem rohant tárt karokkal az élvezetekbe, nem sírt, fuldoklott mások ablaka alatt, nem bántott senkit a maga nyomorúságával, a maga életével. S hogy ô ezt nem értette akkor, a kávéházban, azért igen szégyellte magát. Mi értelme lett volna a végletbe szaladni? Inkább csak ültek és nézték a semmit, de mindketten olyan mély gondolatokba bújtak, hogy az a külvilág számára érthetetlen volt. Vagy épp annyira felszínes. Nem kellett nekik az egész világ, elég volt belôle egy kicsi, a sajátjuk. Péter, ô tudta, most már kapálózni nem érdemes, most már mindegy, csak élni, csak élni. És ô ezt nem hagyta neki, mert mindig emlékeztette rá. Nem mondta neki, de túl sokszor volt a kelleténél figyelmesebb, vagy kedvesebb. Holott máskülönben nem lett volna az.

Egyszer még mondta is neki Péter: Ne hazudtold meg magad barátom. De ezt már nem mondta: Ne a nyomorúságom által legyél szívélyes. Ha akartál volna, lehettél volna eddig is. De most már ne légy, kérlek, hadd ôrizzem meg magamban a barátságunkat eredetiben, mert én így szeretlek, ilyen modortalan fráternek,

Egy ócska szórólapot szorongatott az állomáson állva. Bele sem nézett. Mellette egy testes nô állt, bugyuta kis kalappal a fején, puffadt arcán a fehér púder alatt pirosas foltocskák bújtak elô a felhevültségtôl. Harminchatos, szûkített orrú cipôt viselt.

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

7

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

RÁK BÉLA

aki néha hónapokig felém se hederít. Most se keress gyakrabban, mert így volt jó, így volt igaz – és Ákos most értette, tudta, hogy errôl volt szó.

Annyira összeszorult a szíve, hogy zokogni tudott volna, mi több, tombolni, megütni Pirit, elrohanni, aztán vissza ide. Minden szörnyûséges volt, de minden, minden így volt jól. Nem is jól, mert jó éppen nem volt, inkább csak így volt valódi.

– Szegény ember – sóhajtozott Piri a szomszéd ülésen mire a monológja végére ért. Ákos végig néma volt, nem ellenkezett, vagy szólt közbe, de most, ezen a szánakozó sóhajon dühbe jött. Hidegen vágta oda a megszeppent nônek: – Szegény? Mit tudsz te róla?

A szája szélén valami döbbent keserûség vibrált, még maga is meglepôdött ezen a hangszínen. Persze, Piri ismerte Pétert, de csak felszínes volt az ismertségük.

Azt az igazi, félelmetes ellentétet a férfi szívében már nem értette volna meg.

Ahhoz túlságosan anyáskodó volt, aki mindenkit meg akar segíteni, babusgatni, sajnálni, vígasztalni.

Nem azzal mentesz meg, ha siratsz! Akkor inkább adj egy fegyvert és lepuffantom magam itt helyben. Ne sirass, ne sajnálj, mert akkor már mindegy. Elôrehozod a temetésem napját. Hát legyen az embernek kedve...Csak hagyj élnem, hagyj élnem, és hagyj meghalnom. Nem tudsz segíteni, te is tudod, már nem, de minden segítséged ôrzöm magamban, és hálás vagyok érte. Csak ezt a képet, ezt ne törd most össze, ne iparkodj, ne kapálózz, ne csinálj semmit, amit különbben nem tennél.

De ezt sosem mondta el, csak nézett némán a csillogó szürke szemével. Ákos mégis tudta, és ott, akkor, a buszban értette csak meg igazán, mirôl hallgattak olyan nagyon, mirôl beszélgettek valójában, mikor cukrot kértek a kávéjukba, vagy mikor felolvastak pár sort a napilapból. Milyen buta volt a buszban Piri mellett, aki folyton csak beszélt, s milyen sokat tudott Péter mellett az életrôl, aki pedig csak hallgatott.

Szobrok alulnézetben (Majdnem ötperces novella)

Elôre szólok, hogy zûrös cucc nem érdekel.

Ez nem zûrös.

Na, mutassátok!

Itt van.

Hát ez meg mi?

Valami szobor.

Honnan van?

A szemétben találtuk A szemétben…?

Ja, a Duna-parton. Igaz, Potya?

Aha, a Duna-parton a szemétben.

Nem úgy néz ki, mint amit szemétbe dobnak.

Pedig ott volt, a Potyával találtuk.

Jaja, ott találtuk a Dzsóval Ezen valami nevek vannak. Bálint és Rudolf.

Nem tudom. Biztosan ôket ábrázolja.

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

8

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

Csak ezt hoztátok?

STEINNÉ GRUBER KATALIN

Most igen. Mit ad érte?

Bálint és Rudolf

Talán pár százast.

Asszem ez bronzból van, többet is megér. zomszédok voltak. Jó szomszédok. Kis koruk óta sülve-fôve együtt töltötték minden szabad idejüket. Érdekes két gyerek volt. A szülôk szinte értetlenül figyelték ôket, és csodálkoztak azon, hogy soha nem vitatkoznak semmin.

Bármelyik kitalál valamit, megbeszélik és csak azután fognak neki. És még volt valami, ami feltûnô volt, hogy mindig jókedvük volt.

Bálintnak volt egy húga, kedves, belevaló kis teremtés, jól meg fért a két nagyobb fiúval. Sokszor kirándultak a közeli erdôkbe. Lefeküdtek a fûbe, hanyatt, fejük alá téve kezüket, néha órákon át bámulták a fodrozó fehér gyönyörû felhôket.

Sosem unták meg. De nem is lehetett megunni, hiszen olyan izgalmas és változatos látványban volt mindig részük, hogy nincs az a TV, amelyik különb „mûsort” tudott volna közvetíteni. Csak egy kis fantázia kellett hozzá – az meg volt mindhármuknak, hála Istennek. Így, nagy egyetértésben meg is egyeztek, hogy Bálint festô, vagy szobrász mûvész lesz, Rudolf meg orvos akart lenni, hogy meggyógyíthassa a törött szárnyú vadgerlét, amelyiket a napokban találtak a fûben.

– Hát te mi akarsz lenni, Kata? – Kérdezte tôle Rudolf.

– Én? Hát a feleséged! – Vágta rá nevetve. Aztán kacagva bukfenceztek a fûben.

Az idô, bizony, az idô rohant. Rudi elvégezte az orvosit, Bálint képzômûvészetit végzett és szobrász vált belôle. Sikeres jövôt jósoltak neki. Tehetséges, sôt, szorgalmas volt. És Kata? Ô programozó informatikus lett, és boldog menyasszonya Rudinak! Az esküvôt szeptemberre tûzték ki. Bálint és Rudi egy nagy búcsútúrát terveztek ketten, mivel munkájuk és elkövetkezô életük úgy alakul, hogy ezek után sokkal kevesebb idôt fognak együtt tölteni.

Mindent megbeszélve, összekészítve, indultak útnak.

Már vagy kétszáz kilométert megtettek, amikor a vadonban, egy tisztáson, bár elég hepehupás talajon, átverekedték magukat, egyszer csak egy hatalmas zökkenônél a terepjárójuk tengelye bizony eltört. Nem örültek egy csöppet sem, de se baj, ezért találták ki a mobilokat!

– Rudikám, kapd elô a mobilodat és hívjuk a mentést, ennyi, addig meg eszünk egy pár falatot.

– Bálintkám, barátom, kapd csak elô a tiédet, mert tudod jól, hogy én utálom cipelni és nincs nálam, de sebaj, hiszen te viszont mindig magadnál hordod.

Jaja, ez bronz.

S

Akkor is csak fémhulladéknak veszem át.

Van ilyen még öt.

Oké, fiúk, holnap hozzátok be a többit is.

-------------A szobrász elgondolkodva nézte a visszakapott alkotásait.

A betörés után már teljesen lemondott róluk.

Aztán elôvette a vázlatfüzetét és gyakorlott mozdulatokkal elkezdte felvázolni a következô kisplasztikája körvonalait.

Lassan kibontakozott két fiú alakja, kezük bilincsben.

A rajz alá odaírta a szobor címéül választott két nevet: Potya és Dzsó.

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

9

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

– Segíts felállnom, indulnunk kell. Milyen szerencse, hogy elhoztuk a mentôládát. Most még önts rá egy kis pálinkát, hadd hu…zam össze magam!

– Egyáltalán fel tudsz állni Rudikám?

– Megpróbálom. Jaj… jaj, jaj! Hát ez nem megy.

– Gyere, a hátamra veszlek. Így ni. Akkor indulás. És elindultak. Közben mielôtt rájuk sötétedett volna, a kimerültségtôl Bálint, a fájdalomtól Rudi teljesen kész volt.

– Bújjunk össze, és próbáljunk aludni.

Hú, de hosszú éjszaka volt. Valamit ettek, mielôtt tovább indultak. Elkezdtek számolni. Ha minden nap tíz kilométert meg tudnának tenni, akkor is négynapi út van még elôttük. Nem semmi. Bálint ereje is fogyott. Hiszen Rudit cipelte a hátán, egy nehéz erdôs talajon. És tudta, hogy barátja élete rajta múlik, ez iszonyú lelki teherként nyomta. De bírja-e végig ezt az utat? Muszáj, bírnia! Ezt sulykolja magának minden egyes lépésnél, és tudta, hogy nincs kiútjuk, nincs választásuk, csak menni, amíg csak össze nem esik. Már a negyedik napja vonszolta magát, és hátán a barátját Bálint. Néha úgy érezte, hogy nincs is észnél, nem érzett fájdalmat, nem érezte hátán a terhet, csak ment, és botorkált. Rövid pihenô idôket engedélyezett magának, bár már nem tudta, hogy mi az hogy rövid, és mi a hosszú, mert amit tett, nem tudatosan tette. Rudi már többször volt eszméletlen a hátán, mint ébren.

Kezeit a mellén összekötözte, hogy ne essen le a hátáról. Ötödik napon, egy tisztásra értek. Egy erdész lakott ott. Amikor Bálint meglátta, hogy füstöl a kéménye, összeesett, mint akiben nincs csont. Kész, ennyi, idáig tartott az élni akarás ösztöne. Az erdész vizslája talált rájuk. Mentôhelikopterrel szállították ôket kórházba.

Bálint két napig aludt! Rudit sikerült megmûteni és nem kellett amputálni a lábát! Ma is Isteni csodának tartja meg menekülésüket!

– Na, ez jó, ez igazán jó, mert az enyém sincs itt most, otthon van töltôn, mert lemerült!

– Ezt nem mondod komolyan, ugye?

– De, de! Sajnos, ez van.

– Akkor megnézzük a térképet, és gyalogolunk egy kicsit.

– Nos, nézzük! Mi kanyarogva jöttünk kétszáz kilométert, légvonalban az elsô falu ötven kilométerre van most tôlünk.

– Kedves barátom, akkor kapjuk össze magunkat és induljunk el. Csak azt vigyük, ami útközben tuti, hogy kell majd.

– No, hát akkor induljunk. Itt senki sem jár a rókákon kívül, azok meg nem szerelik szét a kocsinkat.

Elindultak. Már mentek vagy fél napja, amikor Rudolf átesett egy tuskón és eltört a lába, egy nagyot reccsenve!

– Na, doktor úr, ez marha jó, most mit csináljunk?

– Hát elôször is, le kéne venni a bakancsomat, mert bele dagad a lábam és akkor a vérkeringésnek annyi.

– Na lássuk! Kedves doktor, szorítsd össze a fogad, mert állítólag ez még az orvosoknak is fáj. – Bálintkám, csináld… Aúúúú! Azért óvatosabban, ha lehetne.

– Hát, ez nekem is fájt, kedves barátom.

– Hála Istennek a bakancs lent van, most vágd szét a nadrágom szárát, Jaj, a fene!

– Szorítsd össze a fogad, sajnálom, nem tudom másként leszedni rólad. Na, kint is van már a törött rész. Jaj ne! Bocsáss meg, de rosszul vagyok, én ezt nem bírom nézni sem, nem vagyok orvos, ez egy nyílt törés, Úristen! Mit tudok én segíteni Rudikám, drága barátom!

– Elôször is rögzítened kell, mert így nem tudok még megmozdulni sem.

– Jó, keresek két gallyat és megpróbálom rögzíteni.

– Köszi!

– Jaj, ne hülyéskedj Rudikám.

– Próbálj meg egy kicsit sietni, mert most még nem fáj annyira, mint fog egy félóra múlva, ez így mûködik.

– Hú ha, ezt te tudod, én még csak szobornak csináltam lábat, de az, más egy kicsit.

– Bálint, hoztunk valami fájdalomcsillapítót?

– Egy laposüveggel van! Jó kis szilvórium. Húzd meg barátom, mert a rögzítés sem lesz gyerekjáték! Mért nem az enyém tört el inkább, Te legalább tudnád, hogy mit kell csinálni.

– Ezen, kár most rágódni, de fogj már neki!

Túl voltak rajta. Rudit már rázta a hideg, Bálint teljesen kész volt attól, amit végigcsinált.

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

10

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

KOVÁCS ILDIKÓ ÜBÜ

belôlük? Velencei anonim bizsu szex. Ne is beszéljünk azokról a színekrôl, csupa mély bordó, vérvörös, komor zöld, súlyos textil és mind-mind egy-egy lepel. No és persze azokat a fûzôket, szoknyákat nem lehetett csak úgy letépkedni, még félre lépni is csak méltósággal. Mondjuk egy hivatalos léha szeretôvel, egy állandó gazdag férj mellôl. Lehet, hogy kicsit összezavarodtam az idôket illetôen, de mindegy, mert egy jó kis hátsó ajtó vagy tükrös szoba mindent megold. Egy bódult, könnyed mozdulattal neki dôlni egy tükörnek és máris egy könyves polc túloldalán találtad magad, rossz esetben a férjed tükrös szobájában, jó esetben a saját szeretôd mellett, a legrosszabb esetben valaki egész más volt a szobában, de akkor veled is baj lehetett, nem csak a tükörrel. Fújj, azok az intrikusok. Vegyük a legrosszabbat (idézet egy levélbôl): „Tegnap sikerült halált megvetô bátorsággal bestoppolnom, alig részegen egy barátnômhöz, ami biztosan így lehetett, hiszen nem is emlékszem annak az embernek az arcára sem, aki bevitt Pestre. Ezek után gondoltam én, jegy nélkül megtennék pár metrómegállót, még az ellenôrök is elengedtek, miután megígértem, hogy nem vetem magam a szerelvény elé, na és akkor megérkeztem a másik barátnômhöz, csak egy utcával arrébb akartam be jutni hozzá, és még csak itt kezdôdött az éjszaka. Szerintem egy jó 2 óra keresés után meg is találtam a Lónyai utcát, itt már csak az az akadály tornyosult elém, hogy nem tudtam, hogy hányas számot keresem, de ekkor jött egy helyes fiatalember, aki megnézte a mailjeimet és megmondta, a keresett házszámot. Ennek megtalálásához, újabb idôegységre volt szükségem, így valamivel éjfél után meg is érkeztem egy 50. születésnapra, ahol is mindenkit elkápráztattam, vagy legalábbis én azt hiszem, meg elhagytam a pulóveremet és egy rémes arccal ébredtem egy tök üres lakásban, aki végül kitett a Rózsa utca másik felén, mint ahová igyekeztem, és itt már sírva könyörögtem a sorsnak, hogy legyen otthon valaki nálatok, és adjon pár százast kölcsön, hogy haza jussak” Végül is sikerült és koránt sem volt ennyire mókás. Otthon egy megszokott, szinte baráti mozdulattal bevett quarelin társaságában ágynak dôltem. Bámultam a könyveimet. – Mennyi csodás történet – gondoltam szürkén, valami jóvátehetetlen szomorúsággal a bensômben. Mennyivel jobb lett volna egy csipkekesztyût szorongatva egy kacér mosollyal lefutni a Mûcsarnok lépcsôjérôl haza.

– Megint gyôzött az álarcos, bensômben élô gonosz Capulet vagy Lôrinc. Pedig, ha levenné, néha azt a maszkot, ami alá begyûrte arcának, jellemének minden torzulását, annyira más lenne. Vagy legalább néha cserélhetnének, hogy kicsit gyôzzön a másik is, legalább egyszer-egyszer, csakúgy játszásiból.

Vagy igen risten, mi van, ha nem is tudok írni – gondoltam, ami ebben az esetben könnyen elôfordulhat, hiszen gyakorlatlan vagyok a mûfajban. És már ebben a pillanatban ütköztek is érvek és ellenérvek a kalandozás pástján. Pl. az általam nagyra becsült és szeretett írók tollat sem ragadtak addig, míg ki nem olvasták a konkrét világ irodalmat és csak utána következhetett egy gyötrelmes 1/2 év, csak míg rátaláltak fôhôsük nevére. Eddig még sehol egy történet. Na ezt nagyon bírom, ezt a végtelen gyötrôdést.

A másik oldal: csakúgy leírni, ami jön. Na ez is megy, füzeteket írtam tele jó kis szavakkal, de cselekmény sehol. Döntöttem, legalábbis kiválasztottam egy alkotást (Lôrinc és Sándor), gondoltam kezdetnek ez jó így, és azonnal beindult a fantáziám. Rögtön nyúltam is a nagyokhoz, legyen pl. Montagu és Capulet, amint kardoznak a Mûcsarnok lépcsôjén. Oké, most már éppen nem kardoznak, de elôtte.

Hogy miért a Mûcsarnok lépcsôje, mert milyen hülyén nézne ki egy küzdelem a Hôsök terén. A lépcsô már önmagában izgalom. Én csak tudom (legalábbis ezt, mert egy ideig vívtam, ma már csak vívódom). Tehát kardoznak. Montagu és Capulet vagy Lôrinc és Sándor. Álmodozó lényemre vall, hogy mennyire bírom ezeket a nyelvi dolgokat, ha pl. franciául súgnának a fülembe valami ostobaságot, attól is elolvadnék, mert szépen cseng. Ezt meg megénekelte Cseh Tamás, bár ott valami mambó magnóról volt szó, és az angolról. Nem bírok a kalandozásommal.

Tényleg itt csak férfiak vannak? – néztem hirtelen körül. Igen – szemben Kristóf és György, mellettem is sokan Konrád, Benedek, Csaba, persze lehetne Kain és Ábel is. Jó, de legalább mindahányan küzdenek, legalábbis nekem úgy tûnik. Rendben, inkább koncentrálok, biztosan van ennek is valami technikája és visszatérek lopott hôseimhez. Montagu és Capulet. Ez már önmagában jó, játéknak indul, halál lesz a vége, milyen életszerû ez. Gyerekkoromban nehezen tûrtem a rossz véget. Egész kicsi koromba hánytam, késôbb jött a hideg veríték. A hideg veríték maradt, a tûrésbe pedig, kénytelen voltam beleszokni, többé kevésbé. Mindenesetre abban az idôben azzal szórakoztam, hogy fentebb említett két szereplô eredetijét többször is újra néztem, mindig ôszinte izgalommal szurkolva, hátha más lesz a vége.

Nem lett. Azokban az idôkben, azért adtak az eleganciára, a becsületre, szépségre, titokzatosságra. Vegyük pl. a fûzôt. Micsoda egy érzés lehetett egy inkvizíciós porcelán gyûszûben, ájultan a földre zuhanni. Na és azok az álarcok? Mi lett

Ú

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

11

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

BALEY ENDRE

félbe kellett hagynia a munkát, amin dolgozott. A közlekedés meg egyáltalán nem kiszámítható. Az autót két utcasaroknyira tudta hagyni, amire maga sem számított.

Könnyû kabátja már néhány lépés után kifejezetten hidegnek bizonyult.

– Hülye vagyok. – mormolta magában. – Gondolhattam volna, hogy nincs hely.

A kapuhoz érve az órájára pillantott. Még nyolc perce maradt, épp egy cigarettányi idô. Végigkutatta a zsebeit, míg végre megtalálta. Táskáját a földre helyezve kihúzott egy szálat, és meggyújtotta. A tüdejébôl kiáramló füst szürke sóhajként borult az arcára.

– Ki vagyok? Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezte magától Ákos. Állt a jeges hókupacokkal borított utcán és vacogott. Felnézett az égre, ahol a nap télbe fáradtan próbált kibújni a felhôk rabságából. Az utca szürkeségében komoran lépdeltek az emberek. Lélegzetük, mintha csak gépies gondolataikat akarnák kilôni az ûrbe, gomolygott fejük mögött. Ákos kelletlenül nyúlt be cigarettájáért a zsebébe és rágyújtott. Ô nem sietett sehova. Szórakozottan figyelte a hömpölygô embertömeget és próbálta kitalálni a kifújt lélegzetek mögötti gondolatokat. Tûnôdését egy autó kerekeinek csikorgása és az azt követô csattanás szakította félbe. A hang irányába kapta a fejét.

– A kurva anyádat! Mit csinálsz te barom?

Az autóból, amelyik mögött nem tudott az érkezô megállni, egy nagydarab kopasz fickó ugrott ki. Szteroidoktól eltorzult képe a dühtôl még ijesztôbbé vált, ahogy feltépni a másik – nyilvánvalóan közellenség – gépjármûvezetô autójának ajtaját.

– Mi a francnak van magának még jogosítványa? Már rég nem az országúton, hanem egy temetôben lenne a helye!

A kopasz autóján a vonóhorog miatt alig látszott sérülés, míg a vétkes gépjármû orrából, mintha csak egy kimúlni készülô bika lenne, gôz szállt fel, miközben a test éltetô folyadéka szétterült az aszfalton. A sistergô, továbbhaladásra láthatóan alkalmatlanná vált jármûbôl egy hetven év körüli hölgy szállt ki. Ákos nagyjából ötven méterre lehetett tôlük, de még ilyen távolságból is tisztán látta, hogy az asszony reszket félelmében, mi több, azt sem tudja hol van, mi történt. Ákos gondolatai hurrikánként örvénylettek.

– Már ketten vagyunk, akik azt sem tudják kicsodák, mit keresnek itt.

– Ha ez az állat hozzáér, üvölteni kezdek, és széttépem.

– Oda kellene mennem az asszonyhoz és magamhoz ölelni.

– El kellene szívni még egy cigit. Ezt nem lehet bírni.

– Hol vagyok..?

Már valóban nem ott volt. Gondolatai egészen másfelé jártak. Talán védekezett, talán csak túlságosan egyedül volt. Menekült. A gondolatokat senki nem vehette el tôle, azok egyedül az övéi voltak. Ismét rágyújtott, miközben tekintetével még mindig az elôtte zajló eseményeket nézte, már fogalma sem volt mi történik. Képzeletében belépett egy ajtón, egy aprócska lakás ajtaján, ahol várta valami, ami számára a leg-

Bronz-prófécia (Péter és Ákos)

Péter kilépett a múzeumból. A jeges januári szél arcába csapott, amiért rettenetesen hálás volt.

– Végre! – mondta félhangosan, ahogy maga mögött hagyva a szoborkiállítást, elindult az autójához, de gondolatai továbbra is a látottak körül forogtak.

A kiállítást egy ismerôse ajánlotta, akiben vakon megbízott. Kisplasztikák megtekintésére invitálták a látogatókat, bronzba öntött életképekhez, fura figurákhoz, melyek fura érzésekbôl születtek. Rajta kívül még két nézelôdô volt a teremben, akik suttogva próbálták megmagyarázni egymásnak, mit, milyen érzéseket, és hogyan láttak az alkotásokban.

Péter megmosolyogta ôket: Íme, az ember! Mióta tudatára ébredt, próbál minden alaktalant számára emészthetô alakúra formálni. Csillagokat, felhôket. A felhôk azért sokkal jobbak, mint a csillagok. Azaz mégsem. A csillagok legalább állandók, igaz, a csillagképeket meg már rég elnevezték. Felhôképek viszont nincsenek. Vagyis vannak, de elmúlnak nyomtalan, hiába látjuk bele saját arcunkat. Amikor Péter itt tartott, megpillantott egy szobrot. A szíve egyre gyorsabban kezdett dobogni, és valahogy látogatótársai suttogása is már kiabálásnak tûnt. Nem tudta levenni a szemét az alkotásról, ami egyszerre nôni kezdett, és nôtt, és egyre csak nôtt, és már Péternél is magasabb volt, szinte a terem plafonját karcolta. Péter ekkor rohant a kijárathoz. Nem értett semmit, se a kiabálást, sem a növekedést, sem a torkában dobogó szívét, a fulladó érzést.

Másnapra szinte nyomtalanul elmúlt az érzés és Péter jókedvûen indult munkába. Ám amikor az autóból kiszállva újra megérezte a jeges szelet, egy pillanatra ismét bevillant az agyába a szobor okozta különös látomás. Megrázta fejét, majd összébb húzta kabátja gallérját. Egy keresztezôdéshez érve figyelmesen körülnézett. Gyalogosok számára ugyan még pirosat jelzett a lámpa, ám ezt ô sosem tudta kivárni. Egy kisebb ugrással kezdte meg az áthaladást, mivel az úttest szélére tolt szürke-sárga hókupac veszélyes ellenségként tornyosult elôtte. Remény sem volt az olvadásra, hiszen a nap csak néha-néha pislákolt elô szégyenlôsen a vékonyodó felhôk mögül, mintha restellené, hogy nem tud rendet teremteni a város hóba szürkült világában. A szél azonban segítségére sietett.

A megbeszélés, amire indult, tíz órakor kezdôdött, de addig még maradt pontosan tíz perce. Ilyen volt Péter. Nem szeretett senkit megvárakoztatni, még akkor sem, ha ■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

12

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

MARAFKÓ LÁSZLÓ

fontosabb volt, amire egész életében vágyott. Felkapcsolta a lámpát, majd levette cipôjét, kabátját és leült az ebédlôasztalhoz. Otthon volt. Mosolyogva nézett körbe.

Kisvártatva egy nô lépett ki a szobából, de egy szót sem szóltak egymáshoz. A nô Ákos háta mögé lépett és szorosan magához ölelte. Így maradtak még néhány percig, mintha csak azt várnák, hogy a két testben áramló két különbözô vér egyetlen egységes eleggyé válva áradjon szét bennük. Kis idô múlva a nô kézen fogta Ákost és a hálószobába vezette, egy pillanatra sem eresztve el a kezét. Levetkôztette a férfit és a végén ô is kibújt könnyû hálóruhájából. Szeretkeztek. Némán. Könnyeik azonban megállíthatatlanul csordultak egyetlen közös folyamként a párnára.

Konrád és Balázs lruhás királyfi, mint gyerekkorában, a másokétól megkülönböztethetetlen, sokat mosott ruhájában. Amikor egy lóra vágyott, hogy végigkocogjon zsombékoson, erdôn. Hajában már ôsz tincsek, térdében porcnyilallás. Akkor azt képzelte, véletlenül csöppent éppen abba a családba (csak meg ne sejtsék!), noha máshol várják haza.

Mögötte a város rengetege, elôtte hosszú kaptató, mint díszelgésre szolgáló út.

Az iskola melletti park lombjait madárcsivitelés emeli az égbe, de a törzsük lehorgonyozza ricsajos, zöld buborékaikat. Haszontalannak tûnô díszfák, de az apró, lilás bogyókat termô ágakon legalább ötven egyforma, fehér hasú, sárga mellénykés csôrmûvész csacsog önfeledten. Madárlakoma toronymagasságban.

Egyedül gázol a megnevezetlen boldogságban.

Ez a nô mindig ugyanakkor könyököl az ablakban, itt, a sarokház elsô emeletén.

Rezzenéstelenül szemléli az utcát, anélkül, hogy fejét elfordítaná. Hosszúkás – fennkölten: tojásdad – arc. Kiélesedô kép a múlt elôhívómedencéjében: a lány volt ilyen, aki a tánciskolai óra után nem jött el a megbeszélt randevúra, pedig fél órát is várt rá. S késôbb a táncórákra sem. Amitôl az elveszettség úgy nyelte be, mint egy megállíthatatlanul zuhanó lift.

A megnyugvás élô szobra ez félalak a párkány posztamensén. Sokadszor látja, megszólíthatná, de a legártatlanabb szavak is széthullámoztatnák a rezzenetlen képet.

Mintha dialemezt cserélnének a nap vetítôgépe elôtt, a szürkület sötétebbre vált.

Szemben, a járdaszegély mellett róka igyekszik. Róka a külvárosban? Mintha álomban gázolna, szorongás hálózza be, de az állat bandzsít egyet, nem kell rögtön bizalmatlannak lenni: „Nem vagyok veszett. Éjjeli menedékbe igyekszem.”

A kaptató elején beér egy alakot. A mozgása kissé billegôs, mintha mûlába volna, de hátulról a megszólalásig hasonlít az osztálytársára, aki híres volt a becsúszásairól: messzirôl érkezve is halálpontosan nyeste el a labdát a csatár elôl, és soha egyetlen boka sem sínylette meg berepüléseit.

A díszbokrok mellett akaratlanul nagyot lép, mint amikor ereszkedô lépcsôfokra számít az ember, pedig ott egyenes járda húzódik, s aztán a zuhanás súlytalan szédülete...

Á

Péter kilépett a kapun. A tárgyalás jól sikerült, másfél óra után elégedetten álltak fel az asztaltól. Ô azonban mégsem érzett semmiféle sikerélményt. Már rég feltûnt neki, hogy bármennyire is sikeresnek mondható, képtelen ezt megélni.

Valami hiányzott, valami hiányzik. Felnézett az égre, ahonnan a nap még mindig hidegen, de már semmi által sem zavarva, szemérmetlenül nézett vissza rá. Péter hunyorogva fordította el a fejét, majd egy újabb cigarettát húzott elô és meggyújtotta. Mélyen magába szívta, ám a kiáradó füst nagyon nem illett az érzéseihez.

Olyan érzése volt, mintha az egész világ valami színváltó metamorfózison menne keresztül körülötte A sárga és a szürke fehérebb lett a napsütésben, az emberek ruhái színesebbé váltak. Eldobta a cigarettát és magára pillantott. Szürke volt.

– Mi ez az egész? – gondolta és újra felnézett a napra, de most már keményen állta annak vakító sugarait. Néhány másodperc múlva azonban becsukta a szemét, és arra a néhány másodpercre megszûnt az utca zaja is. Mikor ismét kinyitotta, meglepve tapasztalta, hogy szürksége teljesen eltûnt. Ismét cigarettáért nyúlt, de a mozdulat félúton megakadt.

A kapu mellett Ákos ült a földön, hátát a falnak támasztva, körötte az eldobott cigarettacsikkek halálos koszorúja. Csupán a lélegzetébôl képzôdô párafelhôk mutattak némi életjelt. Szeme csukva, karja teste mellett lógott mozdulatlanul a hideg aszfaltra.

– Úristen! – kiáltotta Péter és odarohant Ákoshoz. Ebben a pillanatban az utca ismét dübörögni kezdett, az autók félelmetesen üvöltöttek, ahogy telhetetlen gyomruk zabálta az üzemanyagot. A nap továbbra is sütött, ám már minden szürke volt. Minden, kivéve Ákost és Pétert.

– Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg! Soha többé... Soha többé nem hagylak egyedül!

Péter arcáról könnycseppek hulltak Ákos fejére, ahogy hátulról megemelte a gyenge testet, és magába húzta. Éppen úgy, ahogy elôzô nap látta azon a bronzszobron

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

13

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

TAVAS ERZSÉBET

A bicegô alak a zajra rémülten megfordul, nem érti a dolgot, a bokrokra dôlô test vészjósló ropogását. Odabaktat, fölébe hajol: nyugodt arc, mint a behunyt szemû napozóké, enyhe fölénnyel. Az épp befejezett szobor megváltoztathatatlanságával.

Akit – amelyet? – majd hidegen hagy a kiérkezô mentô hisztérikus szirénázása.

Dialemezváltás.

Nyugodt arcú férfi hajol be a rezzenetlen víztükrön túlról. Az áttetszô folyó medermélyén ott az utcavég és a bokrok, néha enyhén megrezzen a kép, benne a nyugtalanul igyekvô emberekkel, de hang nem jön át ide, a túlnanra. A mozdulatlan folyó mint óriás nagyítóüveg, a legkisebb rezdülést is közel hozza, látszik a lent sürgölôdô mentôsök szájszélének remegése, vibráló szemhéja.

A fekvô alak az ég és idô másik felérôl, kilátómagasból, üvegtetôn át szemléli az elhagyott világot, lenti önmagát, elnézô, indulattalan érdektelenséggel.

„A vállamon vittelek téged” Levél barátomnak, Csabának, aki immár húsz éve halott (Csaba és Benedek)

1957. március 2-a, Bécs. Irdatlan hideg tavasz volt – úgy mesélted, amikor megérkeztél a menekült táborba. Aznap ünnepelted volna huszonnegyedik születésnapodat, már ha lehetett ünnepelni egy ilyen helyen. Mint egy sátortábor, olyan kép tárult eléd, pedig csak egy kôépület állt azon a helyen, igaz benne benne legalább száz vaságy sorakozott fel. Mindegyiken fehér lepedô, a lábrészen barna lópokróc összehajtva. A rokonaidtól vártad a választ, hogy Európában maradhass. Ha megjön a levél, te is letelepedhetsz Münchenben. Anyád odahaza Budapesten két hónapja meghalt. Apád sohasem volt, testvéred sem.

R. Hegyi Csaba. Anyád vezetéknevébôl magyarosítottad, ami Reichelesz volt, hogy mégse higgyék a barátaid: házasságon kívül születtél. Szóval vártad a levelet, ami soha sem érkezett meg. Eltelt egy hét, azután kettô, három, egyre kevesebb ország fogad be. Úgy két hónap múltán nem bírtad tovább az átmeneti szállás magányát, jelentkeztél a Dél-Afrikába indulók listájára. Negyvennyolc órás hajóút végig a nyugati partok mentén. Aztán a harmadik nap reggelén már a kikötôben megcsapott a hôség. Át a hajóhídon, le a lépcsôn, a szilárd beton talpad alatt és a teljes bizonyosság, hogy senkid sincs. Se otthon a zimankós Európában, se itt Johannesburgban, ahol azután leéled életed hátralévô huszonhét évét. Dolgozni kezdtél, álmodozni, hogy gyökeret ereszthetsz, szeretni fogsz, hazatalálsz, de az otthoni hó, a jeges szél, a csúszós járdák emléke nem engedte, hogy otthonra találj. Elôször, mint darukezelô dolgoztál, késôbb már a cég igazgatója lettél. Sikeres vállalkozó, aki arra vágyik bár sohasem lenne vasárnap. Ekkor érkeztem én is a városba, éppen úgy, mint Te tizenöt évvel ezelôtt. Fiatal fiú, aki kalandot keres a fekete kontinensen. Bár én útlevéllel és Németországból. – Hogy irigyellek, hogy tegnap még érezhetted a hûs, tiszta telet – mondtad, mikor a kiskocsmában – ahol összejönnek a magyarok – elôször találkoztunk. Vágytál vissza Magyarországra, én viszont a vasfüggönyön túlra semmiképp. A magammal hozott pénz hamar elfogyott, akkor fogadtál be. Az ingedet hordtam, a vacsorádat ettem. Hetekig keres■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

14

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

BORDA ISTVÁNNÉ

tem munkát sikertelenül, ekkor vettél fel az építési vállalkozásodhoz. Mindaddig Nálad maradhattam, míg lett annyi pénzem, hogy saját életet kezdjek. Ekkortájt lettél beteg. Rám bíztál mindent a munkában, átláttam a könyvelést, az alkalmazottakat, mindent tudtam, hogy mûködik a gépezet. Bíztál bennem, ez volt a baj. „A vállamon vittelek téged, amikor szükséged volt rá – mondtad a kórházban utolsó beszélgetésünkkor –, ezért most te segíts nekem, vidd a vállalkozást, amíg meggyógyulok.” Ígéretet tettem ágyadnál, hogy aztán ne tartsam be. Sosem gyógyultál meg. Mikor átmenetileg egy kicsit jobban lettél, átnézted a papírokat, amibôl kiderült, hogy már az én kezembe fut össze minden. Nem fenntartottam a céget, hanem megszereztem. Egy héttel a temetésed után fontolgattam, hogy táblát helyezek el az emlékedre az iroda falán, de a Csaba nevet sem a búrok, sem az angolok nem értenék nyugtattam magam, hogy ne kelljen minden reggel szembesülnöm a múlttal. Nincs emlékem Rólad, tábla sem ôrzi a neved, amit nem is említek két évtizede már. Most én fekszem annak a kórháznak az egyik szobájában. Bár az évek során megnôsültem, de a feleségem éppen annyira szeretett, ahogy én ôt.

Senki nem jár be hozzám ezen az ajtón, amit naphosszat bámulok, csak Te. „A vállamon vittelek téged” – visszhangoznak fülemben szavaid percrôl-percre. Most én cipellek képletesen, mert halálod súlya nem enged felkelnem ebbôl az ágyból.

Hazamennék a gyönyörû otthonomba, bemennék a többszintes irodaházamba, de az emléked elgyengít és a lelkiismeretem ideszegez. Így maradunk mi most már örökre összefonódva és mégis egyedül.

Találkozások (Konrád és Balázs)

Elsô találkozás Mindent betakart a hó 1982 januárjában. Fehér dunna alatt feküdt a szülôotthon kertje, a lépcsô, az út.

Péntek reggelre Nóra szeme felragyogott, egy hosszú éjszakányi vajúdás után megszületett kisfia, Balázs. 3300 grammal, 52 cm-rel jött a világra. A nagy igyekezetben, mivel egy hetes késésben volt már, lábbal érkezett meg erre az ismeretlen világba.

Nóra a kimerültségtôl hamar elaludt csak a távolból hallotta, hogy csörög a telefon, a család már rém izgatott volt.

Délutánra kicsit kipihente magát és magához szoríthatta „csillagát”.

Mikor a látogatók lassan megérkeztek és a várótermet duruzsolás töltötte be, nyitódott a nagy bejárati ajtó. A nagypapa, Nóra apja lépett be térdig havasan, átázva. A nagy sietségben nem az úton jött a buszmegállótól, hanem toronyiránt, keresztül kasul a nagy hóban. Nem törôdött a hóval, a hideggel, az átfázással, egy dolog melegítette a szívét, minél hamarabb meglátni az unokáját. Elérkezett az idô: a csecsemôs nôvér sorban az üvegfal mögül mutatta a babákat az izgatott és büszke szülôknek, nagyszülôknek, rokonoknak.

Mikor a nôvér Balázst hozta az üveg elé a nagypapa szívét eddig sosem érzett melegség öntötte el. Csak nézte-nézte ôt. Ez volt a legelsô találkozás Konrád nagypapa és Balázs unoka között.

Második találkozás Egy téli estén együtt bolondozott a család. Nagypapa, az apuka, az anyuka és az unoka. A kályhában duruzsolt a tûz, a redôny résein bekukucskált az utcai lámpa kíváncsi fénye. Épp arról tanakodtak, hogy mivel folytassák a játékot. Játsszunk bújócskát – kéri Balázs, a felnôttek kérdôn összenéznek, de mire az eddig fotelben olvasó nagymama tiltakozásba kezdene, a papa cinkosan Balázsra kacsint: persze, hogy bújócskázunk. Percek alatt lótás-futás hangos kuncogás töltötte be a szobákat. Mindenki leleményesnek bizonyult, de legfôképp a nagypapa tudott úgy el-

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

15

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

búcsúzást, mert ez volt az a pillanat. Két ember szavak nélküli búcsúja. Egy utolsó találkozás itt ezen a világon.

1998. október 14-én Konrád elhagyta e világot, csak 65 éves volt és még most is csak 74 éves lenne.

bújni, hogy senki sem sejtetette, hol is van: Mindenki boldogan játszott, már a nagymama se bánta igazán, hogy fölforgatják az egész házat. Lassan közeledett a fürdés ideje, elfogytak a búvóhelyek is. Csak még egyet, rimánkodott Balázs. Így is lett. Neki kell számolnia. Aki bújt, aki nem jövök szólt a mondóka és nekilátott a keresésnek. Apa, anya hamar meglett, de a papát sehol sem találta. Teltek-múltak a percek, de Balázs csak nem találja a papát. Apáék is tanácstalanok, ôk sem látták, hová bújt és hát nem akkora ez a lakás, hogy ne lehessen megtalálni valakit.

Tovább keresgélnek, de már kicsit legörbült szájjal. Aztán pár perc múlva eltörik a mécses.

Papa, hol vagy?! Balázs sírva fakad, ám ekkor a szekrény tetején Konrád eltolja a szekrény tetejére felpakolt dobozokat, amiben kinôtt gyerekruhák voltak és kidugta a fejét. Szeme csalafintán ragyogott és ezt mondta: Nem vesztem el, itt vagyok Vacak.

Balázs ebben a pillanatban abbahagyta a sírást, felnézett a nagyapjára, szemük összekapcsolódott és mindketten mosolyogtak.

Talán ez volt a tekintetük második találkozása.

Az utolsó találkozás 2001. augusztus 13-án Balázst baleset érte. Hétfô volt, meleg nyári nap és a nagymamája születésnapja. Este nem ôt köszöntötték, hanem Balázs életéért imádkoztak.

Két héten át könyörögtek, imádkoztak, reménykedtek, féltek és remegtek. De hiába volt minden szó, minden könyörgés, augusztus 26-án Balázs úgy döntött, hogy nem szenved tovább. Miközben Nóra még kétségbeesetten könyörgött, hogy maradjon itt, ô már messze járt.

Arca békés volt és boldog. Nem volt egyedül, mert várt rá Konrád, a nagypapa.

Soha többé nem engedték el egymás kezét.

Harmadik találkozás Teltek-múltak az évek, megszületett a másik unoka, Gergely is, a kis család elköltözött saját házába, nem mentek messzire, csak a szomszédos utcába. A nagyszülôk és a fiúk naponta találkoztak. A napok, hetek gyorsan egymás után követték egymást, teltek az évek, úgy gondolták már semmi sem lepheti meg ôket.

Dehogynem egy május végi kedden megszületett a harmadik unoka. Közkívánatra kislány és méltón nevéhez Viktória lett. A nagypapa ujjaiból V-betût formázva újságolta mindenkinek világra jöttét.

Két évig minden felhôtlen volt. Ám januárban orvostól-orvosig jártak, de sehol sem találtak magyarázatot a nagypapa erôtlenségére, fogyására. A fák kizöldültek, a Duna felmelegedett, de eredmény még mindig nem volt. Szeptember elején kiderült ki a baj és egyben elkezdôdött a visszaszámlálás. Nóra minden nap ment, látogatta és végignézte, hogy erôs, életvidám apjából, hogyan lesz csont és bôr.

Beszélni már nem nagyon tudott, de a szeme…

Nóra alig tudott belenézni, egyszer kétségbeesést, egyszer reményt, néha vádló tekintetet látott: hogy kerülök én ide?

Sírni nem mert, nem akarta, hogy sírása elárulja, közel a távozás.

Otthon szólt Balázsnak, hogy itt az idô, el kell búcsúznia imádott papájától.

Másnap a nap kicsúfolta az októbert és teljes erôvel besütött a kórházi szobába. Konrád az ablak felé fordulva feküdt, Balázs mellette állt és fogták egymás kezét. Mindenki csendben volt, még a betegtársak is. Nem zavarta meg senki a ■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

16

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

J. SIMON ARANKA

nakozva nézte. Szerencsétlen csóka, vajon miért akarta megölni magát? Lelkiismeret furdalása támadt, amiért a saját baja miatt megfeledkezett róla. Ideje volt tenni valamit érte. Remélte, hogy él még. Melléje térdelt és megfordította. Ijesztô volt, az arca, szája, orrlyuka tele homokkal. Elôször az eltömôdött nyílásokat tette szabaddá, hogy lássa, lélegzik-e. Odatartotta fülét a szájához. Hihetetlennek tûnt, de a férfi élt. Talán nem ártana, ha mesterségesen lélegeztetném, gondolta. Elôvette vizes, koszos zsebkendôjét, hogy megtisztítsa a férfi arcát a homoktól. Megdöbbent, amikor felismerte. Ákos volt az, egykori fônöke. Érte hagyta el Zsóka két évvel korábban. Kétévi házasság után, egyik reggel két korty kávé között odavetette, hogy elköltözik otthonról, és összecuccol Ákossal. Úgy mondta ezt, azzal a flegma könnyedséggel, ahogy az ablakon kinézve szokta bejelenteni, milyen idô van odakint. Az a reggel rossz idôt hozott, borús eget sok-sok fekete felhôvel. A bejelentés váratlansága, hihetetlensége olyan bénítólag hatott rá, hogy csak tátogni tudott, megszólalni, érvelni, könyörögni nem. Mint a megunt kiskutyát, ôt is kidobták az autópályán a gazdi száguldó autójából. Nem értett semmit. Mindig azt hitte, köztük minden a legnagyobb rendben van, hogy a párosuk tökéletes, irigylésre méltó.

Soha, semmi nem utalt arra, hogy Zsóka és Ákos között lett volna valami.

Késôbb vallották be a barátok, ismerôsök, hogy rajta kívül mindenki tudta. És még így is hajlandó lett volna megmenteni a házasságukat, ha nem teperi le a depresszió. Összecsaptak feje fölött a hullámok, mint az imént Ákos fölött a Duna szennyes habjai. Hetekig csak feküdt az ágyban, nem evett, nem mosakodott, a telefont sem vette föl. A munkahelyérôl ô maga számolt volna le, ha nem rúgják ki, de kirúgták. Mindenkinek kényelmesebb volt így. Azóta alkalmi munkákból tartotta el magát. Ételre alig költött, a megkeresett pénzt azonnal elitta, hogy aztán egész éjjel részegen bolyongjon a városban, és a hívatlan hajnal egy bokor alatt, vagy egy padon ijesszen rá. Maga sem tudta, miért rója folyton ûzött vadként az utcákat, talán elveszett könnyeit kereste. Most megtalálta, és ebben éppen Ákos volt segítségére. Ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy a Dunából fogja kihúzni, hogy éppen ô? Alig hitte el, hogy az éjszaka közepén, életét kockára téve beúszott a sötét, hömpölygô víz mélyére, hogy kimentse leghalálosabb ellenségét. Miféle tréfa ez?

Leült a férfi mellé, és hol a csillagos eget, hol meg az éjszakai fényekben fürdô folyót bámulta. Miért is kellett neki éppen akkor erre járni, amikor ez a szemét alak leugrott a hídról? Maradt volna inkább a csehóban! Nosztalgiával gondolt a cigarettafüst és olcsó pia szagának gyomorforgató elegyével átitatott, félhomályba burkolózó falakra, a vastag káromkodásokra, a durva viccek nyomán felhangzó borízû röhögésekre. Ákos már rég az örök vadászmezôkön bolyongana, ô meg boldog kómában heverhetne valamelyik parkban, elvégre jól benyomott abban a kis kricsmóban. Ehelyett itt ül kijózanodva, átázott ruhájában dideregve egy hülye

Péter és Ákos ihálva, minden ízében remegve végre kievickélt a partra. Térde roskadozott a kimerültségtôl, de még mindig nem volt képes elengedni a férfit. Úgy szorította magához a hónalja alatt átkarolva, mintha attól félne, a folyó visszaköveteli a belôle kiragadott, értékes zsákmányt. Majd leszakadt a válla, a karja, gerince csaknem kettétört a súly alatt, pedig az öngyilkosjelölt inkább sovány volt és inas, mintsem nagydarab. Egy bálnát is könnyebb lett volna partra vonszolni, dohogott ingerülten. A szerencsétlen teljesen elhagyta magát, ruhája is rengeteg vizet magába szívott, ez okozhatta, hogy olyan nehéznek érezte. Tudta, hogy le kellene már tenni, de valahogy képtelen volt rá, mert olyasmi botorságok cikáztak az agyában, hogy amíg bírja tartani, addig biztosan él, meg hogy alaposan meg kellene ráznia, hogy kiköhögje a vizet a légcsövébôl és a tüdejébôl, de aztán eszébe jutott, hogy ezt a fogást akkor szokták alkalmazni, amikor valaki félrenyel. A felismerés ellenére, valami számára is érthetetlen, babonás meggyôzôdéstôl hajtva továbbra is görcsösen átkarolva tartotta az ernyedt testet, mintha – most már – mindkettôjük élete múlna rajta. Nem is értette, honnan jött a gondolat, melynek szövevényes szálai misztikus módon összefonták ezzel az emberrel, olyan erôs köteléket képezve köztük, mintha egymás lélegzetére lennének utalva, mintha életük végérvényesen és elválaszthatatlanul eggyé vált volna. Ennek a valóságon felül köttetett közösségnek a titokzatos élménye késztette arra, hogy még nagyobb erôfeszítéseket tegyen.

Mindent megpróbált, még az égiekhez is fohászkodott, akikben sosem hitt, de hiába. Ereje végére ért. Térdre rogyott, karjai tehetetlenül szétcsúsztak, végül arccal elôre a földre zuhant, maga alá temetve a férfit.

Percekig mozdulni sem bírt, mintha mázsás súlyt raktak volna nem csak a hátára, hanem a szívére is. Bénán, kimerülten feküdt a kimentett férfi hátán, és rázta a zokogás. Nem is emlékezett már rá, mikor sírt utoljára, de ez most jól esett. Szinte kitapintható volt, ahogy a könnyekkel együtt távozik lelkébôl a felgyülemlett fájdalom, a hosszú ideje beléivódott düh mérgezô gôze, salakja. Jelenleg az sem izgatta, hogy él-e, hal-e, aki alatta fekszik. Talán most jött el szabadságának pillanata, és végre kiléphet abból a rémisztô álomvilágból, amelybe két éve kényszerült magát bezárni, hogy elviselje az életet. Lassan, fokozatosan, ahogy fogytak a könnyek, úgy tért vissza tagjaiba az erô. Lehemperedett a férfiról, és felült. Szá-

Z

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

17

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

– Na mi van, magadhoz tértél? – kérdezte szárazon.

– Péter, te vagy az? – hallotta Ákos gyenge hangját.

– Én – felelte pillantásra sem méltatva.

– Miért mentettél meg?

Vállat vont. – Ki tudja azt? A lélek rejtelmes dolog. Na gyere, szedd össze magad! Fizetek neked egy kupica rumot!

hullajelölttel, akit ô mentett meg, pedig két éven át másról sem álmodozott, minthogy egyszer holtan lássa viszont. Ez nem volt szép! – kiáltotta az ég felé.

Ilyen rossz viccre csakis egy kárörvendô isten lehet képes. Fázósan köhintett. Felállt, s a mozdulatlanul fekvô testre nézett. Már nem akart mesterséges légzést adni.

Dögöljön meg, megérdemli! Elfogta a vágy, hogy törlesszen ennek a gazembernek, elvégre elrabolta a boldogságát, tönkretette az életét. Kicsit megbökte a cipôje orrával. Nem történt semmi. Legszívesebben belerúgott volna egy hatalmasat, de nem vitte rá a lélek, viszont valamit mégiscsak kellett tennie, hogy az igazság egyensúlya helyrebillenjen. Újra letérdelt mellé, és lekevert neki két jókora, emberes pofont, hogy csak úgy csattant. Ákos megmozdult, nyöszörgött valamit.

Nocsak, a végén még tényleg feltámad. Mit motyog? Odahajolt, hogy jobban hallja. „Zsóka, ne hagyj el! Gyere vissza hozzám!”, hadarta Ákos lázas-vacogósan a fülébe.

Egy csapásra mindet megértett. Jólesô káröröm töltötte el. Aki másnak vermet ás, barátom... mennyire igaz a mondás! Már nem érdekelte a bosszú, sem az, hogy életben marad vagy meghal. Mintha az éjszakában felragyogott volna a nap!

Megszûnt a bensejét oly régóta megülô sötétség, leszakadtak szívérôl a falként meredô sziklák, könnyûnek és tisztának érezte magát. Hátat fordított Ákosnak, s vele együtt a régi életének is. Víztôl csepegô ruhájában, cuppogó cipôjében vidáman, zsebre dugott kézzel elindult a parton, igaz, nem tudta hová, de ez ebben a szent pillanatban nem is számított. Csak abban volt biztos, hogy valami új kezdôdik most el a számára. Alig tett meg pár métert, nagy csobbanást halott maga mögött. Önkéntelenül is visszafordult. Ákos nem volt sehol, csak a locsogó víz teteje fodrozódott furán, játékosan. Na, azt már nem! Még egyszer nem! – szakadt ki belôle a tiltakozás, majd tétovázás nélkül fejest ugrott a vízbe. Én egy állat vagyok, gondolta, mialatt Ákost másodszor is a partra vonszolta. Szerencsére nem volt túl mély a víz a part közelében, viszonylag könnyen megtalálta. Mozdulatlanul feküdt a fenéken, mintha betonba ágyazták volna. Úgy látszott, komolyan gondolta a halált. Hogy a fenébe csinálta, hogy félig eszméletlenül néhány pillanat alatt megint a vízbe vetette magát? Lehet, hogy meg kellene kötözni? Nem tudta, mihez kezden, egyelôre ugyanúgy tartotta karjai közt az ernyedt testet, mint amikor elôször húzta ki a vízbôl, de most valami megkétszerezte az erejét. Hogy te milyen seggfej vagy, zihálta – azt nem lehetett tudni, hogy magára vagy a másikra értette –, és jól megrázta az eszméletlen férfit. Az kínlódva kiöklendezte magából az iszapos vizet. Nahát, mégiscsak jó módszer ez, konstatálta csodálkozva, és engedte Ákost elterülni a földön. Melléült. A feszültség még mindig görcsben tartotta izmait. Szívesen rágyújtott volna, de cigarettája dobozostul szétmállott a vízben. Seggfej, morogta ismét a folyót bámulva. Hirtelen hideg ujjak fonódtak a csuklójára, de meg sem rezdült, mintha számított volna rá.

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

18

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

SÁRGAI SZABÓ ANNA

Olyan öt óra körül járhatott, amikor ismét megnyílt elôttem a világ. Bálint és Rudolf egy kis kertben voltak. Azzal múlatták az idôt, hogy a cseresznyemagokat a szomszéd veteményesébe köpték.

– Egyszer talán fa lesz belôle – mondta Bálint.

Aztán hosszú ideig csak ácsorogtak, tekintetüket néha rám szegezték. Bálint törte meg a csendet.

– Jó lehet neked – mondta Rudolfnak. – Te biztos mindent könnyebben elérsz, mint én. Sokszor nagyon vágyom arra, hogy a bôrödbe bújhassak. Ha csak egy napra is cserélnénk, talán meg tudnám változtatni az életem. Az egész szánalmas életem. Ilyen termettel, mint ami neked van, minden gondom megoldódna. Neked annyival könnyebb. Emlékezz csak vissza, mi volt a múltkor azzal a lánnyal, aki a szökôkút szélén ült. Tudod, amikor a Margitszigeten sétáltunk, még a múlt héten.

Téged vett észre elôször, pedig nem is akartál tôle semmit. Mosolyogva nézett végig rajtad, aztán amikor meglátott engem, kiült az arcára a megvetés. Senkinek sem kell egy ilyen, mint én. Egy ilyen szánalomra méltó torzszülött. Bár, lehet, hogyha nem lettél volna ott, máshogy alakul. De minek is mondom ezt pont neked! Neked biztosan sikerül minden, amit csak akarsz. Már ha egyáltalán akarsz bármit is ebben az életben, és nem csak úgy élvezed az öledbe hulló lehetôségeket.

Nekem már azért is kétszer annyit kell dolgoznom, hogy egyáltalán észrevegyenek!

Hogy észrevegyenek! És akkor még hol van az elismerés meg a feljebbjutás?! Hat éve nem kaptam fizetésemelést. Persze, tudom, oda kéne állni a fônök elé, és beszélni vele, de még csak nem is köszön! Nem foglalkozik egy olyannal, mint én. Egy ilyen ronda törpével. Lefogadom, hogy ha tehetné, elrejtene a pincében, hogy senki se lásson. Igazságtalan ez az élet. A metróban is ötször léptek a lábamra. Ötször! Két megálló alatt!

Bálint arca kipirult, szinte már kiabált.

– Tudom, hogy rajtad is taposnak, de az más! Te meg sem érzed! Neked egy ilyen kis apróság nem számít. Próbálnád csak ki, milyen a helyemben. Lefogadom, hogy egy napig sem bírnád. Állítom, hogy egy délelôtt után azon gondolkodnál, hogy felkösd magad. Ahogyan én is. Minden áldott reggel azzal a gondolattal kelek, hogy véget vetek ennek a rémálomnak. Aztán valahogy mindig meggyôzöm magam, hogy ez a nap más lesz. De minek?! Minden nap ugyanolyan szörnyû. Megalázó és borzalmas. Az emberek azt hiszik, nem tudom, hogy izzadok és fújtatok? Azt hiszik, hogy nem veszem észre, hogy undorodnak tôlem? Minden egyes nézés egy szúrás a mellkasomba. Csoda, hogy élek, annyi sebem van már. Téged hányszor bántottak meg? Egyáltalán, bántottak már meg? – kérdezte Bálint.

Rudolf nem felelt.

– Válaszolj! Tudod te, milyen érzés, ha rongynak néznek? Vagy netán már te sem veszel emberszámba?

Bálint és Rudolf ár vártam, hogy kijöjjenek abból a vastag falú, öreg épületbôl, amiben még most, nyáron is hideg van. Ritkán látok júniusban libabôrzô karokat, talán ezért is figyeltem fel Bálintra és Rudolfra. Persze a nevüket csak én találtam ki, fogalmam sincs, valójában hogy hívták ôket. De nem is ez az érdekes.

A hûvös házból kilépve sóhajtottak, aztán elindultak a piacra, ahogyan minden héten kedden és csütörtökön, fél kettô és kettô közt. A rövidke séta alatt sosem beszéltek egy szót sem, némán lépdeltek, hajmeresztôen egyszerre. Bizonyos szempontból hasonlítottak egymásra, mégis hatalmas különbség volt kettejük között. Bálint alacsony volt és zömök, hasán majdhogynem szétpattant inge, Rudolf viszont feltûnôen jó kiállású, széles vállú férfi volt. Az ô gombjainak nem kellett félniük, hogy leszakadnak a szürke ingrôl, amit Rudolf mindig viselt. Nem lepôdtem meg, hogy a lángososnál álltak meg, általában odamentek. Sôt, azt is megfigyeltem, hogy rendszerint sajtos-tejfölöset kértek dupla tejföllel, arról viszont fogalmuk sem volt, hogy az árus átejti ôket. Bálint és Rudolf pontosan ugyanannyi tejfölt kapott, mint bárki más, azonban valamivel mindig többet fizettek.

Igazságtalan volt persze, de így legalább boldogan harapták a felvizezett fokhagymával megkent ebédjüket, nem úgy, mint a többiek. Az is feltûnt, hogy Bálinték hétrôl hétre egyre rutinosabbá váltak. Eleinte még olyan is elôfordult, hogy mindketten leették a gondosan vasalt ingjüket, de az idô múlásával annyira ügyesek lettek, hogy csupán néhány csepp tejföl cseppent rá az olajtól áttetszô selyempapírra.

Miután felhajtották kétszer két deci szódájukat, elindultak vissza az örökké hideg épületbe.

A nagy tömegben szem elôl tévesztettem Rudolfot, csupán Bálintot láttam, ahogyan hurkás ujjaival cseresznyét válogat egy nejlonzacskóba. Rövid karjaival lábujjhegyen is alig érte el a láda felsô részét, ahol a szebbek voltak.

– Mennyi lesz, fônök úr? – kérdezte a napraforgómagot rágcsáló árust.

– Pont egy kiló – mondta a kofa, aki biztos volt benne, hogy Bálint nem látja azt a huszonötdekás súlyt, amit suttyomban a mérleg másik serpenyôjére tett.

Aztán amikor Bálint elôjött a ponyvák takarásából, megláttam Rudolfot. Szintén cseresznyét tartott a kezében, de talán valamivel többet, mint Bálint. Aztán egy bárányfelhô mindent eltakart.

M

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

19

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

VARGA LAJOS

Rudolf nem felelt. Lehajtott fejjel állt a kertben folyamatosan növekvô, már-már emberfeletti valójában.

– Nem kéne ennyit együtt lennünk. Elegem van, hogy állandóan a nyomomban vagy! Igen, tudom, hogy sokkal jobb vagy nálam, de nélkülem mégsem létezhetnél! Kell neked egy gyenge, védekezésre képtelen valaki, akibôl kiszívhatod az erôt.

De tudod mit? Nem akarlak többé látni! Soha többet! Nem akarom többé látni azt a fölényes, pökhendi lényedet! Hatalmamban áll, hogy megsemmisítselek, és hidd el, el is foglak pusztítani! Minden okom megvan rá, hogy megtegyem. Megkeserítetted az életem. Nélküled végre a magam ura leszek! – kiáltotta Bálint, majd elindult a konyhaajtó felé. Rudolf szó nélkül, csüggedten követte. Lábfejük összeért a pázsiton. Amikor Bálint átlépte a küszöböt, Rudolf, az árnyék egy pillanat alatt szertefoszlott. Soha többé nem láttam ôket.

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

Repesz-emlék (Lôrinc és Sándor)

Fogj erôsen pajtás! Érzem, nincs erôm! Milyen nap volt mostanság!

Ti, itt a tábori kórházban nem érzékelitek, csak amikor hozzák a sok sebesültet.

Hullott az égbôl minden… minden oldalról a gránátok, a repeszek, a lövegek hangja fülsiketítô volt. Mentek, és estefelé látni is a fényit a sok ezer és ezer golyónak, azt hittem itt a vég! Megmûtöttek, de nem vagyok elég erôs. Rád támaszkodom, bajtárs…

Fáj! Éget, lobog a láng a hátamon, a hasamban… sokan csonkolva lettek, én még két kézzel és lábbal élek…

Sokan odavesztek!

Kúsztak a szanitécek a záporban, húzták és vonták ôket… Egy nagy durranás… és éreztem, itt a vég, gondoltam a messzire… a kis barna feleségemre, a kisfiamra… alig láttam, az szülékre… meg öreganyámra…

Sebláz!

Tán nem visz el!

Ha csillapodik, látom a kiskertet, hallom a harang szavát… én is harangoztam néha … a zsoltárokat… a kis kertek zöldjét látom… látom-e még? Érzem a széna illatát, jönnek esô után haza a tehénkék… és majdnem aratnak is…

Meggyógyulok, ugye?

Maradt egy szilánk… ha nem el, nem érint nemes szervet, azt mondják: még élhet ezzel, katona!

Alig múltam 30!

Ti, akik gyógyítotok és rátok támaszkodnak a lábadozók, tán sosem kaptok érmet, kitüntetést vagy elôléptetést. A szívem, a mi szívünk melege a hála… kísérj el, vár az ágy… Talán gyógyulás?

Ha hazajutok: este érted is imádkozom!

20

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

ALBERT CZANT

ban tervek, álmok, vágyak kelnek életre. Azok, amelyeket racionális eszem egyébként nem engedélyez.

Teljes nyugalmat és megnyugvást adnak. És ezek a pillanatok mutatnak utat, hogy mi fog megszületni, hogy mivé válik az élettelen bronz a ráhatásomra. Mivé válik a rideg fém, hogy érzelemmel, gondolattal megtöltve embert formázzon meg.

Ezekben a pillanatokban, mint a tikkasztó szárazság után érkezô esôt a föld, szívod magadba az erôt, amellyel továbbhaladhatsz, és lelked szivárvánnyá változhat.

Figyelem a sirályokat. Érdekes eddig nem vettem észre ôket, csak az utóbbi pár hónapban. Mindig legalább ketten vannak. A víz felett alacsonyan repülve zsákmányt keresnek. Egyszer a közelembe csapott le az egyikük és kapott ki egy halat a vízbôl.

Na ezután kezdôdött a hadd el had. Igyekezett elrepülni a zsákmánnyal de, a „társa” mindenáron meg akarta azt szerezni. Eszeveszett kergetôzés kezdôdött.

Hatalmas és nagyon szép szitakötôket láttam a víz felett. Óriási csalódás az, hogy ezeknek a színpompás kecses „lepkéknek” a szemet gyönyörködtetô táncuk nem boldog násztánc. Állítólag a hím szitakötô a legagresszívabb szeretô. Szív alakban összekapaszkodott testük, mint két ember, aki átölelve segíti egymást.

Nagyon sok vadkacsa van a parton. Alig lehet ôket észrevenni, a kiszáradt fák és ágak között. De ott vannak, és ha észrevesznek, továbbállnak.

De ha elég csendben vagy, sok élménnyel gazdagodhatsz. Ez segít, hogy megfogalmazódjon bennem Péter és Ákos alakja.

Van a túloldalon egy hely, amit valaki kifolyónak, más valaki befolyónak nevez.

Fogalmam nincs mitôl befolyó vagy kifolyó. Amit én tudok, mert sokszor láttam már az, hogy egy nagy földnyelv nyúlik ott be a folyóba. Ettôl a földnyelvtôl megváltozik az áramlás, és a víz folyása. A földnyelv elôtt nagyon gyorsan szalad a Duna, a földnyelv védelmében viszont nagyon lassú a víz, sôt visszafelé folyik. A víz nagyon mély. Azt mondják, hogy 10 méternél is mélyebb. Azt is mondják az öreg horgászok, hogy hatalmas pontyok, harcsák és még kecsegék is vannak ott.

Nem túl gyakran, de elevezek oda csónakkal én is. Egyik alkalommal, amikor ott pecáztam történt a következô dolog.

Korán mentem. Nem sok jót ígért a horgászat, mert valamiért nagyon csendes volt a víz.

Valahogy a halak mindent hamarabb megéreznek. Hamarabb érzik meg a szintváltozást, az áradást vagy apadást, hamarabb érzik meg a vihar közeledtét is, és nemcsak a lehûlést, hanem a felmelegedést is. Volt valami a levegôben, így semmi mozgás. Csak ültem és lestem ki a fejembôl. Nem kellett a kapásra figyelnem, mert egy sem volt. Én magam is nagyon csendes lehettem, mert ahogy nézelôdtem a csónakból, lesve a vizet, tôlem balra egy „v”-alakot láttam meg a víz tetején.

Lét – közhelyek (Péter és Ákos)

rültem a csendnek magam körül, mert számomra a csend megmaradt továbbra is ajándéknak. Már korosodó fejjel rengeteg gondot és problémát megélve szükségem volt arra, hogy néha figyeljek önmagamra is. A tenni vágyás még mindig megvolt bennem, de valahogy az erôm mintha fogyatkozott volna. A mindennapi hajsza engem is kezdett felôrölni, és nem fizikailag. A lelkem mélyén hatalmas csend volt. Nem jófajta csend, hanem a megszokás, az érdektelenség csendje. Idô kellett ahhoz, hogy észrevegyem, szükségem van a csend hangjaira. Mert a csend nem hangtalan. A csendben lelkünk életre kel. Felismerteti velünk álmainkat, vágyainkat, tévedéseinket. Ilyenkor megszûnik a külvilág csak a csend „beszél” velünk. Életünk során rengeteg fajta csend történik meg velünk. A feszült várakozás idegtépô csendje. A kíváncsiság érdeklôdô csendje. A fáradtság zsibbadt csendje.

A remény várakozó csendje. Az akarás dacos csendje. A lemondás megadó csendje. A felszabadultság sóhajtó csendje.

Az a fajta csend, amikor azt szeretnéd, álljon meg az idô, ez a pillanat ne múljon el soha.

Sokszor éreztem ezt a fajta csendet a Duna parton. Amikor azt szerettem volna, milyen jó lenne, ha minden így maradna, ahogy ott, akkor álmodtam. Azokban a pillanatokban számomra meg is állt az idô. Minden történést láttam vagy hallottam, de csak a képek peregtek elôttem. A tudatom valahol máshol járt. Éppen figyelt egy belsô hangra. Mert csak ezekben a pillanatokban tudsz figyelni önmagadra. Sorakoznak a hangtalan kérdések. Újraéled elmúlt napjaid emlékképeit. Egyetlen szó sem hagyja el szádat, mégis beszélgetsz. Nem szól a zene, de hallod a zenét, érzed a fém hidegségét, de már tudod, hogy mivé fog alakulni a kezeid alatt.

Még meg se fogalmaztad egyik mondatodat, már a másik tolakszik elô. Mert a gondolat gyorsabb a kimondott szónál. A hangtalan szó sem képes versenyezni vele.

Ezekben a pillanatokban sokat álmodozom. Nem kell nagy dolgokra gondolni, ezek a mindennapok aprócska álmai. Ezekben a pillanatokban, olyan vagyok amilyennek, szeretném magam, ezekben a pillanatokban nem köt gúzsba a tehetetlenség, ezekben a pillanatokban csak mosoly van és nevetés. Ezekben a pillanatok-

Ö

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

21

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

ECSEDY-BAUMANN EDINA

Annyit már tudok, hogy ilyen akkor van, ha nagy hal jön fel, és ott úszkál. Nagyon kíváncsi lettem mi lehet az. Most már nagyon figyeltem és igyekeztem nagyon csendben lenni. Érdemes volt. Szép lassan felém közeledett a „v”-alak. Néha eltûnt, akkor csak egy örvényt láttam, ahogy fordult a hal, de utána nem messze az elôzô helytôl ismét feljött és közeledett. Egészen közel jött a csónakhoz. Kézzel meg tudtam volna simogatni, ha mertem volna. Egy hatalmas viza volt. Én még ekkora halat ilyen közelrôl nem láttam. Egy ideig még ott maradt a visszaforgóban.

Nekiment a zsinóromnak, de ez sem zavarta. Ilyenkor lebukott, de egy pillanat múlva már megint fent volt. Sokáig figyeltem. Aztán megfordult a fejembe, hogy Péter és Ákos alakja a lelkem rezdülésének a szülötte, ami ugyan ilyen harmóniában van, mint ahogy a viza úszik a vízben a nagy mély csendben. Erre a gondolatra azonnal kitekertem a pecámat.

Jól elvoltunk kettesben. A nagy viza és én. Ô lubickolt a visszaforgóban, én elmélkedtem. Aztán amikor elérte a gyors vizet, már nem láttam. Eltûnt a szemem elôl, csak Péter és Ákos maradt…

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

Csaba és Benedek rült világ közepén állok elveszetten és magányosan. Körülöttem puskagolyók repülnek, elárvult szívemet kikerülve. A végtelen kék eget de régen láttam már, Istenem! Most szürke, sûrû köd ereszkedett a frontvonalra, melyen keresztül azt sem látod, ki vagy. Mindenki torka szakadtából üvölt, van, aki parancsot osztogat, van, aki kedvese nevét sírja szüntelen és imádkozik... s van, aki a reményt csalogatja nyelve legszebb szavain, mindhiába. Üresség van, az ész megszûnik létezni, s valami ôsi, régen lapuló és kitörni készülô erô uralja testedet.

Egyesek ösztönnek nevezik ezt, mások Isteni sugallatnak. Lassan minden szertefoszlik körülöttem. Öcsém, az én drága egyetlen öcsém, Csaba... holtan és meggyalázva fekszik a porban lábaimnál. Nem számít a múlt, az élet, az emlékek... itt nem lehetsz hôs, félisten... csak halott! És még az is csak egyszer! Szétzilálhatatlan földi éjszakában gyakran felvillannak a halálos csillagok. Néha-néha feltûnik egy erôs fény az éjszakában! Az árkunk nagyon mély, de szemünk ki-kilát mögüle a jobb napokon. A fény, melynek azt hitted, angyal, vagy jobbik esetben a hold, kiderül, hogy egy tank vészjósló lámpája. Egy tanké, mely határozottan és legyôzhetetlenül közelít feléd! Neked pedig... már arra sincs merszed, hogy félj! Küzdened kell ellene, az életedért!

Ekkor jutnak eszedbe a gyermekkori históriák. Azok a gyönyörû, gyöngyberakásos emlékek, melyeket a tudatalattid elzárt ligetében rejtegetsz, s mikor érzed, hogy már minden kihalt belôled ami emberi, elôkotorászod a semmibôl és ebbôl merítesz erôt. Itt, a fronton, kevés a napi fejadag... de megszokható. Olyannyira vágysz az ôsz kontyú nagymamád frissen sütött almáspitéjére, hogy az ínycsiklanó illatát is érezni véled, holott az valójában a puskapor szúros szaga. És elhatárolódsz a valóságtól! Látod magad elôtt a kemencét, a málnabokrokat... és a családodat.

Mindenki az almáspitét majszolja serényen, annak pedig még alkalma sem nyílik kihûlni. De tudod te, valójában mit érzel a szádban? A forró homokot, amit bekaptál, amikor valaki a földre lökött. A nyár pedig egyszerûen perzsel az idilli tájon. Egy bomba robbant nem messze tôled. Minden zavaros és kegyetlen. Szép és fájdalmas. Azt, hogy tájékozódj már régen feladtad! A többi gyermekkel játszani indulsz és nevetve gurultok lefelé a dombról. Ezalatt a lövészárkot eltalálták. Füledbe megannyi társad halálhörgése jut.

Ezernyi nyelven ordít fel a káosz. Mindenki a maga módján társalog a szomszéd-

Ô

22

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

tônkért! Hisz magányos voltam és vagyok itt is, a szüntelen golyózápor közepette.

Engem csak a szülôanyám, s nem a szülôhazám siratna meg! Bezzeg Csabát! Keze munkáját az egész ország csodálta! Festményei rejtett titkokat, mély érzéseket és a mérhetetlen jókedve kincseit hirdette. Hát most nézz szembe magaddal, „hazám”! Csiszolatlan gyémántodat hátad mögé hajítottad, a háborgó óceánba, s mire ráeszmélsz mily nagy értéked pazaroltál el, azt már régen elnyelte az elérhetetlen sötétség! És most nézz rám! Itt állok, rendületlenül, de egymagam! Nyomorékan és ábrándozva élem le megmaradt, szánalmas életem. „Hazamegyek!” suttogom erôtlenül. Haza? Hát olyan még létezik ezen a világon? Á, dehogy! Újat találni meg lehetetlen. Nem hiszed? Mondd csak, vak mikor látott megint? Béna mikor járt újra? Halott mikor támadott fel?... Soha! Na látod!

Hamarosan elindulok, hátamra veszem Csaba kihûlt testét, s addig megyek, amíg a szürkeségbôl kitalálok. Ott fogok megállni, utam végén, ahol a végtelen ég vörös és sárga színekben pompázik. Ahol az Isten ékesszólói csiripelik a lehetetlen melódiáját. Ott, ahol elgyötört, megkínzott lelkem magnóliafái hajolnak az ódon, elfeledett kôre, melyen fájdalommal róva ez áll: „Hôsi halált halva, végül megnyugodva, megpihen lelketek, Csaba és Benedek!”

dal, pedig az sokszor meg sem érti. Honnan jöttél, ki vagy? Senkit sem érdekel!

Lehetsz szakács, szabó, lepkevadász, agrármûvész vagy rabló... itt az egyre mélyülô sánc védelme alatt egy vagy, harcos! Reményvesztett és elárvult katona, akinek csak egy számít, túlélni a vihart! Egyesek azt mondják ez a dzsungel törvénye.

Menekülni innen még a lehetetlennél is lehetetlenebb! Csak egy út van... vagy a pokol, vagy a mennyország lesz új hazád. De a legnagyobb baj, tudod mi? A többségünk azt sem tudja, miért kell életét feláldoznia! Azok, akik döntenek helyettünk, csak örökösen hazudnak! De neked jönni kell a kivégzésedre! Ha túl is éled az értelmetlen drámát, senki sem hálálja meg neked, amit tettél... mindig csak egy leszel a sok közül, kinék nevét hamar kitörlik a társadalom emlékezetébôl a kíméletlen századok!

Elérkezett a fegyverszünet. Az állandó, monotonná váló rémdörgéseket elnyomja a karácsony édes, ámbár reménytelen tudata. Csönd honol és... szeretet? Á dehogy, csak vízió! Mindenki a saját nyelvén mormol imát és azokra gondol, akiket magukra hagyott. Az egyetlen nap, amikor a lövészárokból kikecmeregve kinyújtózhatsz anélkül, hogy másodperceken belül agyon ne lôjenek. Azonban a telihold uralma alatt a szeretet ünnepe is elbúcsúzik, s a végtelen örvény újra lecsap áldozataira. A mellettem álló megállás nélkül mormol valamit. Nyelvünk más és egyikünk sem ismeri a másikét. A csoda pedig, hogy mindezek ellenére tökéletesen értjük egymást. Itt már mindenkinek egyszerre jár az esze, ugyanazon dolgokra gondolunk, ugyanazt tesszük. S minden álmunk kártyavárként omlik össze a pillanat töredéke alatt. Egy idô után üres leszel, érzelmeid kihalnak lelkedbôl, a hazugok robotjává válsz. Rájössz, hogy egy háború sosem nemes célért folyik, sosem érted vagy a családodért... de még a hazádért sem. Egy háborúnak jó vége nem lehet, csak elviselhetô. „A kürt! Halljátok? A kürt!” kiált fel a messzeségbôl egy gazdátlan hang.

Felszabadult sóhajok és éljenzés követi. Lehetséges? Ennyi lenne? Vége van? Vagy csak megint a remény tulipánját ültetik a lelkünk sivatagába? Hirtelen csönd lett!

Megijedtem! Azt hittem, becsuktam a számat, de minden hang örökre megszûnt létezni körülöttem. Így, magányom százszorosan elviselhetetlenebb lesz! Nem akartam elveszíteni a hallásomat is! Büntetett engem az úr eleget, megszenvedtem egy ország csatáját és egy nép szabadságát.

Csaba olyan optimista volt mindig és életvidám. Neki nem létezett a fehér mellett fekete! Anyám ôt szerette a legjobban! Engem is szeretett, de az öcsémnek nagyobb szüksége volt rá, s ezt hamar elfogadtam. Csupán két évvel volt fiatalabb nálam. Annát szerette lángoló és elpusztíthatatlan szerelemmel. Anna is szerette ôt, s mielôtt velem együtt eljött volna a világ nagy küzdelmére, megkérte a lány kezét. Akkor Csaba jobban könnyezett, mint Anna! Azt hiszem, tudta, hogy mátkáját sosem láthatja viszont. Az öcsém mûvész volt és nem gladiátor! Harcba ráncigálni nem hôsies tett volt, hanem óriási nagy hiba. Halhattam volna én mindket■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

23

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

SZILÁGYI ESZTER

láttán is testvéréhez futott, és felkapta vállára. Innen kezdôdött az öldöklô futás a biztonságot nyújtó cél felé. Egy irány, egy esély, egy remény, de megannyi kétely. És a két testvér tudatában ugyanaz a jelent pörgött újra és újra, a veszekedés…

A következtetés pedig, hogy ha normálisan kezelik a helyzetet, vagy próbálják megérteni egymás álláspontját nem, kerülnek ilyen helyzetben. Elszállt a haragjuk, az érveik, és ezzel együtt elszálltak Bálint lábai is, és Rudolf háborús kedve. A futás pedig maratoni távra erôsödött. A távolból ezzel egy idôben lövések sorozata dördült el. Sajnos ezekbôl mit sem érzékelt egyikôjük sem. A magyar tábor az ikrekre vigyázva ugyan, de viszonozta a tüzet. Bálint bátyja ezt már látta, de nem értette, hátrafordulni meg nem volt se ereje, sem pedig esélye. Elsüvített az arca mellett két golyó, de valami magasztos csoda gyanánt épségben úszta meg a párbajt. Egy kézigránát repült a feje fölött íves vonalat rajzolva a fellegeken, de azt már szintén nem látta, ahogy a gomolygó tûzgolyó megállítja az irakiakat.

Rudolf végre egy ismerôs arcot pillantott meg közelrôl, a parancsnok heves karmozdulatokkal késztette az utolsó lépésekre, látta, ahogy artikulál, valamit a képe teljesen eltorzult valami haragos gyûlölettôl. Az összeesése pillanata elôtt, még megvárta, hogy leemeljék Bálintot a hátáról, majd a porba zuhant eszméletlenül.

Egy kis sátorban tért magához, zavarosan kavarogtak fejében az események, és a futás képe. Forró szél nyaldosta koszos arcát. A csapat orvosa jelent meg kis idô múlva ágya mellett, hogy közölje ikertestvére halálát. Méghozzá megjegyezte, hogy nem a taposóakna végzett vele, hanem felfogta az irakiak gyilkos tüzét, amit a magyar fiúkra szórtak. Az orvos vigasztalóan mesélte, hogyha akkor nem kapja az öccsét a hátára mindketten ott vesznek, de így legalább az egyikôjük túlélte. Ezt már Rudolf egyáltalán nem szerette volna hallani, így eltakarta fülét két hatalmas tenyérével, és csak zokogott.

Még aznap elkezdték a terv szerinti hazautazást. A vigasztalhatatlan Rudolf egy szót sem szólt egészen Magyarországig, de senkinek sem volt kedve beszédbe bocsátkozni az egész út során. Rudolf pedig azután leszerelt, és sosem tért vissza a hadseregbe. Bûntudata mindig ott maradt szívében, de azt is megértette, hogy Bálint érvényt szerzett álláspontjának, sôt ráadásul megmentette az életét.

Bálint és Rudolf z izzó homoktengeren a gyötrelmes, és megterhelô futás egyre nehezebbé vált Rudolf számára. Csupán döcögött tompa, de annál szaporább léptekkel a tucatnyi magyar katona felé, akik iraki szolgálatuk utolsó elôtti napját töltötték Bagdadtól közel 50 km-re.

Rudolf semmit sem hallott a csaptársak kiáltásaiból, a mögöttük feltûnô dzsip éles robajából, ami vészes közelített feléjük, azonban érezte ikertestvére nehézkes lélegzetét a megperzselôdött nyakán. És így Istennek hálálkodva, valamint fohászkodva, hogy megmentse Bálint életét, küzdött minden ellen, de fôleg saját maga ellen, aki még az imént felelôtlenül vitatkozott öccsével. Bálinttal. Az elmúlt 24 esztendô alatt nem folyt haragosabb vitában, egy lány ügyet leszámítva még a vad gimnazista idôkbôl ikertestvérével. Most mégis megtört a kötelék köztük, és a szoros testvéri kapocs megingott egy fontos kérdés miatt. A bátyó ugyanis újabb szolgálatot akart vállalni az idegen országban, hogy az ellenséges hatalmak érthetetlen harcát táplálja, még Bálintnak elege lett az értelmetlen „lövöldözésbôl”. Az öccse érvelésének hangos és csúnya kifejezéseket adott, ami csak szította a két ellentétes vélemény közötti tüzet. Bálint már-már ôrjöngésbe csapott át testvére konoksága miatt, és így alig vette észre, hogy a muszlin „barátok” három felfegyverkezett autója tart feléjük. A két testvér, akik az ügyük elintézése érdekében elhagyták a csapatot futásnak eredtek. A rohanás egy ideig kitartó volt, aztán valami különös robaj csapódott a homokbuckáknak, és pattant vissza a robbanás hangja a fülükbe. Bálint bizony legnagyobb szerencsétlenségére egy taposóakna áldozata lett. A robaj négy métert repítette odébb a fiút, de Rudolfot sem kímélte. Ô az oldalszéltôl vágódott a földre. Az oldala teljesen lezsibbadt, hallani pedig nem hallott, az érzékei hatékonysága minimálisra csökkent. A másodpercek töredéke alatt körbepásztázta környezetét, és fulladt megdöbbenéssel értékelte az égett ember hús, és elszenesedett emberi maradványok szagát, illetve képét.

Rosszabb volt mindennél az ezekkel párosuló tudat, hogy e részek volt tulajdonosa tulajdon vértestvére. Kétségbeesetten közbenézett újra, és már látta a lábaitól megfosztott Bálintot. Az ô tekintete is éppen Rudolféba futott. Eme utolsó értelmes pillantásában nem szemrehányás, vagy megvetés sugárzott, hanem a lemondás, biccentett egyet, egy menekülést sejtetô gesztust ejtette meg, majd lehunyta szemét. Ám Rudolf ezt nem hagyta annyiban, és a közeledô ellenséges erôk

A

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

24

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

NELL ANDREA

de az arcán nyugalom, béke és derû látszott. Kéklô szeme csak úgy tündökölt.

Visszaküzdöttem magam fekvô helyzetbe és a takaró alá bújtam. Már nem a sorsot utáltam, inkább magamat. A fivérem már a mennyek kapujában. Itt ez a fiú kit annyi mindentôl megfosztott az élet. És akkor én? A lelkem lassan megnyugodott.

Keserûségem szépen, lassan alább hagyott. Testem ugyan hiányos, de szívem, tovább dobog. Úgy éreztem élni akarok. És ha ti, családom, így elfogadtok, akkor a tékozló fiatok hazabandukol.

Albert

Árpád és Albert Drága Családom!

Sötét, távoli országból érkezik e levél, melyhez mikor meleg kezetek hozzáér, egy pillanat alatt a szívetekig ér. Rég elhagytuk a biztonságot adó otthont, mindkét fiatok úgy érezte, úgy gondolta máshol talán jobb. Elmentünk, mert hát a gyerekek már csak ilyenek. Fogják magukat, hónuk alá vágják vágyaikat, kézen fogják régi álmaikat és intô szavak kereszttûzében kilépnek az élet kapuján. Meg sem állnak míg a nehéz, a problémás, a keserûséggel teli vidékre nem érnek. Na, ott aztán! Ott! Ott lehet élni. Azt hiszik. Mi is így gondoltuk. Volt pénz dögivel, nô rengeteg. Kaland kaland hátán. Ja, és hát a hazaszeretet, amiért ugye csináltuk.

Nem a pénz! Ugyan.

Az elsô gránát Árpádot érte. Igen, most már tudjátok, hogy miért csak én írok.

Csak én! Azt mondták, majd segítenek eltemetni, szép, puccos temetés lesz. Mert Ôk már csak ilyenek. A második nekem jött. Én szerencsésebb vagyok, mondták sokan. A kórházi ágyon feküdve, egy láb és két kéz nélkül azt gondoltam. Tényleg, barom szerencsés vagyok. Utáltam mindent, mindenkit. A sorsot fôképp!

Dühömben kitaláltam, hogy nem beszélek. Egy árva szót sem szólok senkihez.

Hosszú idô telt el így. Egy estén, a harmadik ágyon fekvô fiú megkérdezte tôlem: – Meddig nem fogsz beszélni?

– Amíg meg nem halok.

– Az, az nem jó. Ha meghalsz, utána kivel fogsz beszélgetni? – érdeklôdött gyermeki kíváncsisággal.

Csend. Dühös voltam, hogy megszólaltam. Ez az emberke valahogy hatott rám, nem értettem miért. Nagy nehezen felhúztam magam az ágyon. Igazi akrobatizmus volt. A nyakamat nyújtogattam, hogy lássam, azt a merész, bátor embert, aki hozzám mert szólni és meg is tudott szólaltatni. Nyakig be volt takarva, kék szemei a mosolytól csak úgy ragyogtak. Mikor néztem Ôt, úgy éreztem, hogy a rideg télbe meleg nyár költözött. Mérgesen és sértôdötten ugyan, de tovább voltam hajlandó beszélgetni vele. Ekkor jöttek az ápolók: – Jó napot! Ágynemû csere – mondták vidáman.

Kitakarták a fiatal fiút. Ekkor nem tudtam megszólalni, pedig most akartam volna. A szégyen miatt voltam hangtalan. A fiúnak, se kezei, se lábai nem voltak, ■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

25

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

PARASZKAY GYÖRGY

bugyolált papucsok, pár napja még a Duna-korzón sétáló kamáslis lakkcipôk tapostak végig az apró noteszen. A menet lassan imbolygott tovább Nyugat felé.

A hirtelen támadt szél beleharapott a könyvecske lapjaiba. Parányi grafitbetûk sorjáztak az apró, gyûrött oldalakon. Aztán lassan eleredt az esô…

A Költô és a Fiú (Csíkszentmihályi Róbert: Péter és Ákos c. kisplasztikájához)

Csobánka, 2012. Pünkösd mikor elôször rogyott a földre a Költô, a hideg, ködös novemberi reggelen, a felkelô nap éppen átbukott a közeli hegy kopasz gerincén. Egész éjjel gyalogoltak, késésben volt a menet. Közel egy hónapja indultak Szerbiából és Karácsonyra már a németországi a táborba kellett érniük. A keret személyzete nem akarta a Szentestét az országúton tölteni. Tudta, hogy azonnal fel kell állnia, ismerte a szabályokat: menni, vagy meghalni. Aki nem bírta a tempót, és leült, azt rögtön agyonlôtték és az út szélén hagyták. Az elmúlt három hét alatt folyamatosan cserélôdött csoport, egyre gyakrabban tûntek fel új arcok. A kidôltek helyére a környékbeliekbôl, vagy az éppen arra tévedôkbôl töltötték fel a létszámot.

A Fiút elôzô délután az ürömi kôbánya közelében csapták a kerethez. Szobrásznak készült, gyakran járt oda segédmunkásnak, cserébe követ kapott a szobraihoz. Már hazafelé tartott Pestre, amikor összetalálkozott a menettel. Nem volt teljes a létszám…

Amikor harmadszor esett össze a Költô, már sejtette, hogy itt a vég. Még megpróbált felállni. Az utána jövôk, – már akik észrevették – rutinosan kikerülték, vagy átléptek rajta. Néhányan rátapostak. Nem szándékosan vagy gonoszságból, a túlélés természetes ösztönével, gondolkodás nélkül. Ekkor ért oda a Fiú. Lehajolt és a hason fekvô test hóna alá nyúlt. A fiatal, izmos karok könnyedén emelték fel a kopott sötét télikabátba burkolt lesoványodott testet. Ahogy emelte, a két test szinte egybeforrva, megfeszített íjként meredt az ég felé. A rongyos kabát zsebébôl egy apró, gyûrött kis könyvecske hullott a porba. Senkinek sem tûnt fel.

– Azonnal engedd el te barom! – Üvöltötte a legközelebbi ôr, a Fiúnál alig idôsebb parasztlegény. A Fiú próbált ellenkezni, de a puskatus meggyôzô érvnek bizonyult. Óvatosan az út szélére fektette a férfit.

– „Bevégeztetett.” Gondolta a Költô, és valami kellemes megnyugvás áradt szét a lelkében. Most végre megfizethet anyja és testvére haláláért, akiknek élete árán jött a világra. Fémes hangot hallott tompán a távolból. Olyat, mint amikor csónak ütközik a kikötôi stéghez. Eszébe jutottak a szentendrei nyarak, az evezések a Dunán. Orrát megcsapta a sülô hús illata Somló néni kifôzdéjében, szájában szamárhegyi borokat ízlelt, Vas Istvánnal, Szántó Piroskával és Fannival nevetet.

– Állj fel büdös zsidó! – Húzta fel a puska závárját a suttyó.

– A Költô már messze járt, nem is hallotta a lövést. Lyukas bakancsok, rongyba

A

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

26

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

SZABADKAINÉ ÁGOSTON ESZTER

gügyögött is néhány szót. Én csak figyeltem. Anya egész lényét kitöltötte az Ákos iránti aggódás, a mindennapok intéznivalói.

Aztán egyszer csak váratlan ajándékot kaptam. Ákostól. Egyik reggel a szobájába lépve, ahol anya épp öltöztette, azt mondta: Bátyó. Nekem! Apa hallod? Nekem! Attól fogva már nemcsak figyeltem, hanem érdekelt is a dolog. Testvérem van. Feladatom.

Péter és Ákos

2

innem kell. Nem adhatom fel, bár a kezeimbôl már rég elszállt minden erô és a tüdôm úgy fújtat, mint egy gôzgép. A keskeny erdei ösvény körvonalait elmosta az éjszakai esô, ami azóta is kínlódva permetez. Az ég sem segít, az alján bujkáló pirkadatot sötét felhôk takarják. Arcomba hulló vizes hajamról lassú cseppekben pereg a víz Ákos homlokára, mint az idô-óra homokja visszafelé…

V

Ettôl kezdve az életem részévé vált, magammal vittem ahová csak lehetett.

Anyát továbbra is lefoglalták mindennapi életünk problémái, hisz mindenre egyedül volt. Így Ákos javarészt rám maradt. Figyeltem gyorsan nyíló értelmét, varázslatos egyéniségét. Kedves, érdeklôdô, mosolygós lénye, könnyen barátkozó természete mellett többé nem éreztem magam magányosnak. Mindig és sokat kérdezett, minden érdekelte.

– Láttad milyen jól úszom? – kérdezte büszkén nevetve és közben kezeirôl jéghideg vízcseppeket csapott a hátamra. Felugrottam. Barna, vizes kamasztestén megcsillant a májusi napfény, az egész fiú merô vidámság és élet volt. Ô nevetett, én meg bosszankodtam, ahogy mostanában mindig.

Aztán ahogy teltek az évek egyre önállóbb lett, már nem kérte ki mindenben a tanácsomat, ami gyakran rosszul esett. Barátai lettek, szakkörökre járt, majd edzésekre és egyre kevesebbszer fordult hozzám. Kamaszként már határozott véleménye volt a dolgokról és nekem néha úgy tûnt, hogy kicsit felesleges vagyok. És ez határozottan bosszantott.

Mindhárman nagyon vártuk. Apa és anya is, de fôleg én. 8 éves, morcos kissrác voltam akkortájt, nehéz volt kedvemre tenni. Apáék mindent elkövettek, hogy nagybetûs boldog gyerek legyek, de nekem nem ment. Nem szerettem a gyerekeket, így mikor iskolába kerültem egyenesen kínlódtam. Legjobban egyedül éreztem magam, nagy kertünk számomra az örömök kimeríthetetlen forrása volt. Órákig hasaltam a fûben egy-egy bogarat lesve, vagy a hátamon fekve figyeltem a felhôk úszását az égen. De az estéket nagyon szerettem. A napi Péter-mese maga volt a csoda. Vacsora és fürdés után más gyerekekkel ellentétben én rohantam az ágyba, nyakig húztam a takaróm és az ajtót nézve vártam míg bejött Apa. És mesélt. Karja közé bújva, recés, mély hangját órákig hallgattam volna. Mesélt mindenrôl, állatokról, manókról, aztán egyszerre csak egy másik kisfiúról. És egy idô után már csak róla. A testvéremrôl. Vele együtt képzeltük el a sok kalandot, ami majd ránk vár. Így aztán, mikor megérkezett a dundi, mosolygós Ákos és csak hadonászott kis, izmos kezeivel, de nem beszélt, nem járt, csak feküdt naphosszat, keservesen csalódtam. De ezt már nem tudtam megosztani senkivel. Anya egész nap a babával foglalkozott, üres perceiben pedig sírt. És Apa már nem volt. Ákos születése elôtt pár nappal leesett egy állványról. Azonnal meghalt. Az kaland-álmok pedig vele együtt tovatûntek.

…Emlékszem, akkor is, ahogy ott állt nevetve és barna bôrén megcsillant a napfény, én meg a hideg víztôl borzongva vacogtam elôtte, bosszankodtam. – Játszik.

Még mindig gyerek. – gondoltam és nem törôdve azzal, hogy órák óta a napon fekszem, elugrottam a stégrôl. Ahogy a jéghideg vízbe csobbantam azonnal tudtam. Testem görcsbe rándult, szívem döbbenten hallgatott. Hát ennyi volt? – gondoltam még rémülten, aztán eltûnt a fény.

Nem tudom mennyi idô telt el. Mikor újra magamhoz tértem a stégen feküdtem és Ákos fölém hajló sápadt arcáról vízcseppek peregtek az arcomra.

Végre hajnalodik. Lassan az esô is eláll. Karjaimban szánalmasan lüktet a vér. De tovább kell vinnem! Meg kell mentenem! Mint ô engem akkor.

Iszonyúan hiányzott. Magam maradtam a kétségeimmel, a kérdéseimmel és az emlékeimmel. Ákos pedig nôtt. Elôbb felült, majd járni kezdett, és már idônként ■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

27

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

F. BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

VERES TAMÁS

Mindenszentek

Árpád és Albert

(Konrád és Balázs)

arangszó kereng a város felett. Ringnak-ringatóznak a harangok, lengnek-, lengetôznek, csengne –bongnak. Meg-meglódulva magas tornyaikban alig állnak már. Nincs itt semmi összhang, ha nem kong, nyelve máris lobban, csak azért is ostorozza, üti-veri. A harang lábai remegnek-recsegnek, messze helyekrôl idehallik baljós jajdulásuk. Olyanképp mintha valaki hatalmas templomi csengôt rázna. Mint amikor ministránsfiúk kérik a figyelmet Úrfelmutatáskor.

Kihallik a bábeli összevisszaságból: Az úr legyen veletek! Mindenszentek ideje van, ezért a harangok zúgolódása.A temetôkertben hunyorognak a mécsesek. Azért, hogy ellobbanhassanak.Derengô világosságot hozott ide az emlékezô, lankadó emlékeit, fonnyad benne a fájdalom: Istenem! Milyen egyedül vagytok. Milyen emberien. A novemberi szél zizegteti a koszorúkon a szalagot, „emléked örökké él”… Öreg néni álldogál férje sírjánál. Kezét kulcsolva kéri a Világforgatót. Nem csodát, nem látomást akar. Békét kér. – Aranyosak a gyerekek, de minek zavarjam az életemmel az övékét – így panaszkodik, és aszott kezét az ég felé emelve tördeli.

A harangok csengnek-bongnak, felülírva a néni fohászát. Dicsfényben remeg a Templom. Fölénk magasodik. Sírni támad kedvem. Furcsán érzem magam, mintha magam is megvilágosodnék az el- ellobbanó mécsek fényében. Csengnek- bongnak a harangok, bennünk kondulnak. Kiért csengnek-bongnak?

golyók süvítve szálltak el mellettük. A hátuk mögött az éjszakában csak a gépfegyverek torkolattüze fénylett fel szinte másodpercenként. A társaik fejvesztve menekültek a visszavonulót fújó kürtös nyomában. Ezt a csatát elvesztették. Árpád Albertet az ölében fogva vitte. Ô maga sem tudta miben reménykedett. Albert taposóaknára lépett. Életben volt ugyan, de sok vért vesztett és jobb lába szabályosan lerepült a testérôl. Az ép bal lába most csak akadályozta Albertet a cipelésben, ahogy a földre lógott és azt is húznia kellett.

Albert könyörögve nézett Árpádra.

– Hagyj itt, Árpád! Így úgyse lenne értelme az életemnek! Árpád ment tovább. Ô is tudta, hogy a testvére, akivel együtt sorozták be, menthetetlen. De mit mondjon az idôs beteg anyjuknak, ha hazamegy? Hogy nem tett meg érte semmit? Hogy nem küzdött az öccse életéért az utolsó leheletéig?

Nem! Ô nem fog úgy az anyja szemébe nézni, mint aki nem próbált meg semmit!

Menekülô társaik egy darabig fedezték ôket, de lassan mindenki eltûnt mellôlük.

Sajnálták a testvéreket, de tudták, hogyha rájuk várnak, akkor lelassítják a visszavonulást és még többen ottmaradnak. Árpád már csak a hátát látta a bajtársainak. Ha nem a testvérérôl lett volna szó, talán ô is ezt teszi, de most gyûlölte ôket, amiért itt hagyták. Gyûlölte az ellenséget, amiért ezt tette a testvérével. Gyûlölte az egész világot.

Albert hálásan és könnyes szemmel nézett a testvérére. Átvillant az agyán, hogy vajon ô is megtette volna ugyanezt érte? Cipelte volna golyózáporban az elsôsegélysátor felé? Árpád a távolban egy karszalagos embert látott meg. Boldogan ismerte fel a másik katona karszalagján a vöröskeresztet. Próbálta túlkiabálni a golyózáport.

– Szanitéc! Ide! Itt egy sebesült!

A szanitéc felnézett. Lefogta az elôtte fekvô katona szemét. Rajta már nem tudott segíteni. Felkapta orvosi táskáját és rohanni kezdett Árpád és Albert felé. Az ellenséges csapatok is felismerték a vöröskeresztes férfit. Abba az irányba nem lôttek tovább. Másfelé kerestek célpontokat. Tiszteletben tartották a genfi egyezményt. Már csak száz méter választotta el tôlük, amikor nagy robbanás rázta meg a helyet, ahol éppen szaladt. Üvöltve repült a levegôbe. Teste darabjai szétszóród-

H

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

A

28

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

ennyi mindent a testvéréért. Szeretett volna a helyében lenni! Ô akart ott feküdni a csatamezôn holtan!

Az ellenség lövészárkai felôl megszûnt a tûz. Mindkét tábor várakozóan nézte, ahogy egy féllábú ember áll a harcmezôn egyedül. Egy jelzôrakéta fénye is megvilágította. Így még kísértetiesebb volt az egész jelenet.

Albert az ellenség felé fordulva ordítani kezdett.

– Mi lesz már? Lôjetek agyon! Megérdemlem a halált!

De nem lôtt senki. Árpád utolsó mondata igaznak bizonyult. Senki sem volt annyira embertelen, hogy egy féllábú emberre lôjön.

tak a szélrózsa minden irányába. A feje Árpád feje mellett süvített el. A szanitéc úgy járt, mint Albert. Taposóaknára lépett.

– Te azért jobban megúsztad. – mondta Árpád a félig már eszméletlen Albertnek, akinek csonka végtagjából folyt a vér.

– Hidd el, hogy most irigylem azért, amiért meghalt! Csak terhére leszek mindenkinek, ha így maradok! Hagyj engem meghalni!

– Nem lehet! Nem hagyom, hogy meghalj! Nem állok nélküled anyánk elé! Épp elég volt neki, hogy tavaly apánkat elvesztettük a csatamezôn!

A két fiút és az apát egyszerre sorozták be a hadseregbe, ugyanahhoz a századhoz. Azt mondták nekik, hogy a hazáért kell harcolni, és ha kell meghalni, de hamar rájöttek, hogy teljesen másról van szó. Gazdag emberek érdekeit kell megvédeni más gazdag emberek érdekeivel szemben. Akikor az apjuk erre rájött, szóvá tette a feletteseinél. Még aznap az elsô vonalban vetették be a fronton. Az elsôk között volt, akik elestek. Albert és Árpád onnantól kezdve nem mert szembeszállni a tisztekkel. Engedelmeskedtek a parancsnak. Többször elô is akarták ôket léptetni, de ôk mindig visszautasították a következô rangfokozatot. Nem akarták a halálba vezényelni a társaikat.

Mivel vöröskeresztes már nem volt a közelben, az ellenség ismét lôni kezdett arra is, amerre ôk voltak.

Albert a bátyjára pillantott, aki rendíthetetlenül cipelte az ô félig élettelen testét és bûnbánóan zokogni kezdett. Ha tudná ez az ember, hogy hányszor töltött el pásztorórákat a feleségével, amikor nem volt otthon! Hányszor lopott ki pénzt a kis ládikójából, amit a szekrény tetején tartott, amikor vendégségben voltak nála!

Gyerekkorukban is hányszor kente rá a csínyeket, amelyeket elkövetett! Hányszor verték meg helyette a szüleik!

– El kell neked mondanom valamit Árpád!- súgta elfúló hangon. Árpád nem hallotta, mit mond. Elnyomták a suttogást a füle mellett elzúgó golyók. Letette Albertet a földre úgy, hogy megálljon a megmaradt lábán. A saját lövészárkaik felé mutatott.

– Már nem sok van hátra. Odáig talán el tudsz ugrálni. Egy féllábú emberre nem fognak lôni. – mondta és megcsókolta az öccse homlokát.

Albert csak állt és nem értette. Alig él! Mégis, hogyan ugráljon el odáig? Miért tette le Árpád? Árpád biztatóan rámosolygott az öccsére és összecsuklott. Albert csak most vette észre a tüdején és a hasán tátongó két golyó ütötte lyukat, amelybôl spriccelt a vér. Árpád hörögni kezdett és pillanatokon belül meghalt.

Albert üvölteni szeretett volna a tehetetlenségtôl. Ott állt a halott testvére mellett fél lábon egy csatamezô kellôs közepén. Az az ember, akinek annyi fájdalmat okozott, az életét áldozta érte! Tisztában volt vele, hogy ô nem tett volna meg ■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

29

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

MATÓK ENIKÔ

meghívnám a lakásunkra, és egész délután videójátékokkal játszanánk! – ábrándozott Konrád – Na, mit szólsz a tervhez? – kérdezte BALÁZS-t.

Te nagyon el vagy tájolva! – pukkadozott az a nevetéstôl – Az ilyen lányok nem szeretik a Harry Potter-t, fôleg nem videójáték formájában! Ha ilyen második randit tervezel vele, nem sok jövôje lesz az úgynevezett kapcsolatotoknak!

Utállak! Direkt, szánt szándékkal bosszantasz! Igenis lenne jövônk! Hónapokig randizgatnánk, aztán egy mozizós este után hazafelé menet, mondjuk már a házuk elôtt megcsókolnám, és ô azt mondaná, hogy velem akarja leélni az egész életét, amolyan „holtomiglan-holtodiglan”-szerûen… – lendült bele az álmodozásba élete szerelmérôl.

Muhaha! – röhögött fel BALÁZS – Hát persze! Sôt, egy videójátékokkal töltött éjszaka után megkérnéd a kezét, és jobb híján egy befôttes gumit adnál neki eljegyzési gyûrû gyanánt, mivel aranyra nincs pénzed! És ô meg áradozna, hogy ennél szebb gyûrûje soha nem lesz! – hahotázott továbbra is.

He-he-he! Gonosz vagy! – duzzogott Konrád – Attól még, hogy nem tudnék rendes gyûrût venni, hozzám akarna jönni feleségül! És nagyon boldogak lennénk!

Csak én meg ô, meg néhány gyros, és videójátékok! Mesés életünk lenne! Szûk családi körben rendeznénk meg az esküvôt, aztán egy álomszerû nászútra mennénk, mondjuk, a Bahamákra! Ugyan nem tudom hol vannak ezek a bizonyos Bahamák, de olyan jól hangzik a neve, hogy biztos jó hely!

Te nem vagy komplett! – BALÁZS csak ennyit tudott kinyögni, majd fulladozott tovább a röhögéstôl. És az elsô házassági évfordulónkon megszületne a kisfiunk, akit közös megegyezés alapján Harry Potter-nek neveznénk el! Vagy ez a név túl hétköznapi lenne?

Mert a mi gyerekünk biztos különleges lenne, és nem akarom, hogy átlagos neve legyen. A Harry Potter biztos jó lesz – elmélkedett tovább Konrád a gyönyörû fekete hajú lányt bámulva teljes intenzitással.

Haver, még a nevét se tudod, de máris a közös gyerek nevét tervezgeted! Menj oda hozzá! Fogadok, hogy nem mered!

Dehogynem merem! – gondolta dacosan Konrád, majd elméletben megbirkózva BALÁZS negatív hozzáállásával, és pesszimista jóslataival, elnyomva magában a baljóslatokat-árasztót, elindult a lány felé, hogy egyeztesse vele az esküvô dátumát. Hátha nem ér rá azon a szombaton.

Konrád és Balázs yönyörû! Egyszerûen gyönyörû! – gondolta magában Konrád a buszmegállóban ácsorogva, miközben a tôle három méterre várakozó lányt bámulta.

Derékig érô hullámos fekete haj, ami biztos olyan puha, mint a selyem. Magas, karcsú, hihetetlenül szép vonásokkal. És azok a hatalmas zöld szemek. Elképesztô. Biztos egy igazi angyal. Vagy tündér, vagy valami hasonló.

Dehogy angyal! – szólalt meg a benne lakó „kisördög”, akit Konrád „BALjóslatokat-Árasztó-Zakkant-Srác”-nak, röviden BALÁZS-nak keresztelte el – Csak sok pénze van a családnak, és plasztikázták a csajt! És ha ez nem is zavarna, akkor sincs esélyed nála. Az ilyen szépségek vagy foglaltak már, vagy elérhetetlenek a magadfajtának!

Olyan pesszimista vagy! – vágott vissza Konrád – Szerintem lenne esélyem nála.

Biztos vagyok benne, hogy legalább olyan kedves és szórakoztató, mint amilyen szép!

Haver, te nem vagy normális! Ha ennyire tetszik, szólítsd meg és kérd el a telefonszámát! Fogadni mernék, hogy nem mered megtenni! – nevetett BALÁZS. Ez hülyeség! Ha most megszólítanám, és elkérném a számát, azt hinné, hogy nem vagyok normális! Ilyet nem szokás csinálni! De olyan szép… Ez a „szerelem elsô látásra”, nem? Meglátni és megszeretni. Egyébként ha meg is szólítanám, és esetleg még a számát is elkérném, akkor utána mi lenne? Elhívnám randizni?

Hiszen a nevét se tudom.

Hát persze, hogy elhívnád randizni! A kedvenc helyedre vinnéd, abba a sarki gyros-osba, és teletömnéd szinte ingyen vett gyorskajával! Elképesztôen romantikus lenne, nem igaz? Az angyalkád teljesen oda lenne, hogy te milyen lovagias vagy, amikor majd az étterem-utánzatból kilépve te kinyitod elôtte az ajtót, és…

Ja, bocs, el is felejtettem, hogy annak az etetônek még ajtaja sincs, amit kinyithatnál elôtte! Muhaha! – hallatott sátáni kacajt BALÁZS. Nagyon vicces! Ugyan mit számít, hogy van e ajtó, amit kinyithatok elôtte?

Különben is, simán lehet, hogy imádja a gyrost! Ez lehetne az elsô közös tulajdonság, amit felfedezünk magunkban! A második pedig… mondjuk a Harry Potter-es videójátékok iránti rajongás! Igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a lány odavan a Harry Potter videójátékokért! És a harmadik lehet a kedvence, az azkabani foglyos, pont mint nekem! A fantasztikusan sikerült elsô randevú után

G

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

30

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

GERSTENBRAND BENCE

voltál! Hallod, Péter? Feküdtem a földön, véres nyálam ömlött a mocskos járdára, de mielôtt még elájultam volna, hallottam, amint egy autó kifordul az útra. Még mindig érzem a számban az ízét. Kesernyés íze van a csalódásnak.

Te ültél benne. Te, akire legjobban számítottam. Nekem a bordámat rúgták részegen, te meg valahol messze hajtottál a sztrádán. Mögöttem kellett volna állnod, vérzô arccal a földön heverned mellettem, de te valahol messze jártál.

Kívánom neked, hogy téged is eláruljanak! Kívánom, hogy egyszer te is egyedül állj részegen, és ne számíthass senkire. Bárhol is vagy a világban most, remélem hallod, amit mondok. A világ végére szöktél már innen, de tudd, hogy örökre gyûlölni foglak! Egy nap majd visszajössz, az a rohadt piros kocsi visszajön majd, én pedig a szemedbe nézek akkor hosszan, majd elsétálok.

Péter és Ákos em is tudni mikor, valamikor júniusban, még mielôtt a nap lemenne, Ákos megrántja kabátját nyakán, és szája szélét felhúzva, vicsorogva néz a városra, mint a tigris a zsákmányára. – Látod? – sziszeg Péterre rá se nézve – Még most kell megszereznem! A Nap még nem ért földet, de ha megteszi, én ellopom ezt az éjszakát! És te segíteni fogsz, hallod? A hátad tartod majd nekem, mert ez az éj az enyém lesz. Egy hét után, egy hét után a büdös, dohos szobában végre enyém lesz az éjszaka! Minden ízével, minden színével, minden zajával és neszével az enyém! Sírni fognak, de nekem jó kedvem lesz. Én boldog leszek, ha bele is döglök, Péter, érted? Felfogod, mit mondok? Ez az én estém!

A város már tisztán hallhatja az utolsó szavakat, és félve reménykedhet kegyelemben. Az autók egyre lassulnak mellettük, Ákos pedig vérszemet kap.

– Valaki belepusztul, de az éjszaka az enyém lesz! – kiált fel, és rohanni kezd.

Kabátja lobog mögötte, ahogy futásnak ered. Megrohamozza a várost, megostromolja az éjszakát.

Péter csak némán vállára dobja kabátját, és kezét zsebre dugva sétál tovább Ákos mögött.

N

Péter egy szót se szól, csak biztosabb fogást keresve Ákos hónalja alatt kissé megemeli barátját, hogy átemelhesse albérletük magas küszöbén.

* Két vékony talpú cipô csúszik halk nesszel a koszos aszfalton. A fáradtan hunyorgó Ákos szempilláin aranyló gömbökké állnak össze az utcai lámpák kusza, sárga fényei. Félálomban minden más: az igaz álom csupán, és a képzelet gond nélkül válik valósággá. Ákos véreres szemgolyói elôtt tündérek táncolnak, néha kék lánggal csapnak föl lidércek lángjai, de azt észre se veszi szinte, hogy míg lábai élettelenül hevernek a földön, az út karistolva, lassan ugyan, de csak szalad alatta.

Mindez nem számít. Ami számít, az alkoholtól állott szagú száját hagyja el halkan, de érthetôen: – Remélem egy nap te is átérzed ezt! Úgy, de úgy kívánom, hogy egy nap téged is cserbenhagyjanak! Én az éjszakát akartam, de te nem mertél mellém állni. A szél tépte a kabátomat, de én csak mentem, mert bennem volt bátorság… Hol a kabátom?

Leszakadt. Letépték rólam a kocsma mögött, mikor neked kellett volna megvédeni engem. Hárman jöttek nekem, hárman ütötték gyomromat, és te sehol nem ■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

31

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

JUHÁSZ ESZTER SÁRA

„Ákos!” , és én ezer ember közül is megismertem a hangját, és gondolkodás nélkül kezdtem el felé rohanni, de megfogtak és bikacsökkel úgy fejbe vágott a hadnagy „ÚR”, hogy összeestem. Majdnem összetapostak, de Ô idôben rám talált. Ekkor mentette meg az életemet elôször.

Másnap délután kezdtek vagonírozni. Minket, munkaszolgálatosokat külön: hetven-hetvenkettôt egy vagonba, de voltak hatvani családok, akiket nyolcvanötkilencvenenként gyömöszöltek egy kocsiba; férfit, nôt vegyesen. Ezeknek ilyenformán természetes szükségleteiket is egymás elôtt kellett elvégezniük. A vagon ajtaját becsukták, csak egy alig 10 cm-es rést hagytak meg. Innen, illetve a vagon sarkából – ahol ki volt vágva egy 20x40 cm-es nyílás – szûrôdött be némi fény és levegô. Fülledt levegô volt és a megérkezésig csak egyszer nyújtottak be vizet, úgyhogy, amikor 15-én, csütörtökön megérkeztünk Birkenauba, a fél vagon ájult volt.

Egy anya csöndesen énekelt halott kislányának. Ringatta, simogatta, mintha csak édesen álmodna.

Itt kiráncigáltak mindenkit a vagonokból. Aki menni tudott, azt sorba állították – férfiakat, nôket külön – aki nem tudott menni, azt a lengyelek feldobták a teherautókra és vitték megpecsételt sorsuk elé.

Egy asszony útközben szült. A gyermeket a fejénél, a nôt pedig két ember kezénél-lábánál fogva dobta fel a teherautóra. A nô vére, még lassan csordogált le combjain. Háromezer ember jött ezzel a transzporttal és a háromezer ember döbbenten, ökölbe szorított kézzel, némán nézte végig ezt a brutalitást.

Körül voltunk véve géppisztolyos SS katonákkal, akik beterelték az embereket a villanyárammal telített drótkerítések mögé. A kapunyitásnál ott állt egy tiszt és szétosztotta az embereket. Öreget, beteget, gyöngének látszót balra, a munkabírókat jobbra terelték. Körülbelül 7-800 méteres séta után, egy erdô szélén hatalmas tüzet láttunk. Érdeklôdésünkre azt válaszolta a kísérô SS-ek egyike, hogy a szemetet égetik. Akkor még csak nem is sejtettük… Késôbb tudtuk meg, hogy a krematóriumban nem gyôzik a munkaképtelenek elégetését és így a szabadban égették el a halottakat. A munkára képteleneket bevezették egy szabályos fürdôbe, törölközôt, szappant adtak nekik. Szegények a zuhany alá álltak, várva a vizet.

Ekkor a víz helyett gázt bocsájtottak ki a nyíláson keresztül. Ha nem hatott eléggé a gáz, akkor is – félig élve – elégették ôket.

Minket, munkára alkalmasokat, teljesen csupaszra nyírtak, megfürdettek, fertôtlenítettek, s a cipôn kívül mindent elvettek tôlünk. Kaptunk egy vékony, csíkos nadrágot, kabátot és bizony ebben az öltönyben igen vacogtunk. Ezután elhelyeztek egy barakkba, ahol a puszta cementen töltöttük az éjszakát, mert annyian voltunk összecsúfolva, hogy lefeküdni nem lehetett. Csak nagy nehézségek és egykét pofon árán tudtunk együtt maradni Péterrel. Éjféltájban megjelent a táborparancsnok, egy fiatal holland orvos kíséretében és felszólítottak minket, hogy az esetleg eldugott értékeinket adjuk elô, mert 20 perc múlva behoznak egy röntgen

Egy pillanat (Péter és Ákos)

éter, fel kell állnod. Érted?! Állj fel! Állj már fel, az Istenre kérlek..” – csak kétségbeesett, visszafojtott, halk üvöltésem hallatszódott az éjszakában. Senki sem aludt, a tömeg elrejtette Ôt és engem. Az emberek körülöttünk tömeget alkottak és a tömeg egy óriásként mozgott: egyszerre morajlott fel, és halkult el, mozdult, látott, tapintott és érzett. A tömeg érezte mérhetetlen fájdalmamat és halotta néma ordításom.

Bevonszoltam a barakkba. Az SS tiszt nem követett. „Gyilkolni, megbosszulni, ölni. Megbosszulni, ölni, gyilkolni. Ölni, gyilkolni, megbosszulni.” – e három szó körül cikáztak gondolataim, aztán összeestem, nem bírtam tovább. Péter meghalt, Ô már nem szenved ezen a világon többé, Ô már boldog. Elment és itt hagyott egyedül. Egyedül, a világgal szemben.

Minden 1944. június 12-én kezdôdött. Este 10 óra 20 perckor, körülbelül 500 munkaszolgálatos társaságában indultunk el a józsefvárosi pályaudvarról. Már az indulás elôtt éreztem, hogy valami nincs rendben, mert minket (munkaszolgálatosokat) nem engedtek a civilek közé keveredni. Aggodalmam jeleztem Péternek és belékaroltam, de Ô rám mosolygott hatalmas, smaragd-zöld szemével és megnyugtatott. Azt hitte, hogy ez az intézkedés csak az akkori idôk feszültségeinek a fejleménye. Tévedett… Éjjel 12óra tájban Hatvan elé érkeztünk. Mielôtt a vonat befutott a pályaudvarra, elsötétítették a várost és megszólaltak a szirénák, mintha légiriadó lett volna és a szerelvényt sötétben tolták be az állomásra. Amint megállt a vonat, kiabálni kezdtek, hogy „Munkaszolgálatosok ide!” és közben beterelték az embereket egy vasajtón. Péterrel szorosan fogtuk egymás kezét. Tudtuk, hogy baj van, és mostantól csak egymásra számíthatunk. Amint átléptük a vasajtót, dolgozni kezdtek az eddig csendben várakozó rendôrök. Puskatussal, bikacsökkel tereltek minket beljebb. A vasajtó a téglagyár területére vezetett, ahol a gettót elhelyezték. Mikor mindenki bent volt, megszólalt egy ember, hogy maradjunk nyugton és imádkozzunk, mert a németek kezében vagyunk, akik kiszállítanak minket az országból.

Majd ötös sorba állítottak bennünket. A nagy zûrzavarban elveszítettük egymást Péterrel. Minden értékünket: órát, aranynemût, pénzt, mindent elraboltak tôlünk.

Ez eltartott egy jó ideig és közben próbáltam Ôt a szememmel keresni, de hiába.

Azt hittem, nem látom többet. Ekkor hallottam meg, hogy a nevemet kiálltja:

„P

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

32

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

tisztet küldtek a táborba, mert a régiek már túl jóban voltak a zsidókkal, ez által enyhült a szigor.) Tehát aznap épp az útjavításhoz kerültünk. Péter magas, erôs ember lévén játszi könnyedséggel kapta fel a csákányt és kezdte meg az út felbontását. Én azonban csákányt idáig csak messzirôl láttam, tehát még kézbe fogni sem tudtam. Az SS tiszt ezt meglátta, odajött és öklével úgy az arcomba vágott, hogy összeestem. Felrúgott és megkérdezte, hogy akarok-e élni? Akárhogy próbálkoztam, egy hang sem jött ki a torkomon. Lehunytam a szemem és vártam. Ezt Ô is végig nézte, de amikor látta, hogy az ôr fejemnek szegezi puskáját, odaugrott, engem ellökött és gyönyörû, smaragd-zöld szemével, mosolyogva nézett szembe a halállal. Egy perc mozdulatlanság következett. Senki sem mert mozdulni és Ô csak mosolygott. Az ismerôs katona már-már leereszteni készült fegyverét, mikor egy másik, ismeretlen ôr mögé állt és lôtt. Egy másodperc, egy pillanat mûve volt az egész. Mégis, számomra az idô, a tér kitágult és embertelen fájdalmat érzetem.

Odarohantam hozzá és üvöltöttem, kértem és könyörögtem, hogy keljen föl. Mivel gyenge voltam, csak két karja alatt tudtam megfogni. Kétségbeesetten próbáltam talpra állítani, de Ô olyan volt, mint egy rongybaba. Alig bírtam el, de húztam, ahogy csak bírtam. Sikerült eljutnom vele a barakkba. Az úton mindenki megállt, levette sapkáját és figyelt. Tisztelegtek. Még a régi SS katonák is kihúzták magukat.

Egy „újonc” rám akart lôni, de egy régi tiszt, akitôl az ételt kaptuk megállította.

Egy pillanatra mindenki emberré vált újra és visszaállt a világ rendje. Egy pillanatra csupán, aztán a munka folytatódott és az élet ment tovább…

gépet és mindenkit átvilágítanak. Akinél találnak valamit – akár csak két fillér értékût is – azt halálra korbácsolják. Volt olyan, aki a cipôjébe rejtette vagyont érô ékszerét – természetesen megijedt és elôadta. Persze az egész blöff volt, mint a németek minden fenyegetése a modern fegyverekkel.

Péterrel minden éjjel felváltva ôrködtünk, nehogy valaki ellopja cipônket vagy összespórolt kis ételmaradékunkat. Nem tudom hány hétig lehettünk itt, ilyen körülmények között, de az amúgy sem túl erôs szervezetem nagyon legyengült.

Péter már alig evett, amit csak tudott nekem adott, hogy ne legyek beteg. Ô bírta, látszólag nem tört meg, de én tudtam, hogy csak miattam ilyen erôs, miattam tartja magát. Ô tartott életben ezekben a hetekben.

Az utolsó héten megjelent egy bizottság, ami kiválogatta és levizsgáztatta a szakmunkásokat. Aki nem tudott, illetve nem felelt meg, az örülhetett, ha 2 pofon árán megszabadult. A következô reggelen, mosdás után bementem a blokkba és láttam, hogy az emberek sorban állnak és bal karjukat mutogatják a blokkvezetônek. A karjukra számok voltak tetoválva. Beálltam a sorba utolsónak és mikor rám került a sor, mondtam, hogy én nem vagyok még tetoválva. „Úgy, nem vagy tetoválva?!” – és elcsattant arcomon egy óriási pofon. Ezt még három-négy követte, amikor Ô berántott a tömegbe. Megrepedt a dobhártyám, az orrom és a fülem is vérzett. 4 hónapig semmit sem hallottam a bal fülemre és még ma is fáj néha. Ekkor kaptam életet Tôle harmadjára.

Aztán megtudtam, hogy csak annak kell sorba állnia, aki már tetoválva van.

Másnap engem is tetováltak, majd átmentünk Auschwitzba.

Az úton láttuk a zsidó nôket – körmükrôl a lakk sem kopott még le – mezítláb, rövidnadrágban, melltartóban, vállukon rongyos pokróccal, fejük kopaszra nyírva.

Az út szélén követ törtek útjavításhoz. Sokan felismerték feleségüket, testvérüket, gyermeküket, de beszélni nem engedtek velük az SS kísérôk. Péter hirtelen megtorpant és nem mozdult. Szemei könnybe lábadtak és összerogyott. Amilyen gyorsan csak tudtam, talpra állítottam és elindultunk, még mielôtt az SS-nek feltûnt volna valami. Akkor vettem észre Esztert én is. A kishúgunk. Csak 14 éves….még kislány.

Ez volt az elsô és utolsó alkalom, hogy Ô elgyengült. Esztert soha többé nem láttuk.

Auschwitzban valamennyit javult a helyzetünk és én is megerôsödtem kicsit.

Már mindenki tudta, hogy mi, MI vagyunk, az SS katonák is ismertek és nem választottak el minket egymástól. A tisztekkel „jóban” lettünk, ezért sok plusz ételhez, ruhához, pokróchoz és cigarettához juthattunk hozzá. Így segítettünk, akin csak tudtunk. A lägerben egyre nagyobb népszerûségnek örvendtünk. Kezdtem optimista lenni és úgy éreztem a nehezén túl vagyunk, haza fogunk jutni.

Ezúttal én tévedtem…

Auschwitzban már 8 nap után, csoportonként, minden nap kivittek dolgozni bennünket. (Mint ahogy ezt késôbb megtudtam, aznap hajnalban egy tucat új ■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

33

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

FEHÉR JULI

va leste, hogy apjuk szóljon, moccanjon, mert azt nem tudták, mi történt, de azt bizonyosan érezték, hogy szülôanyjuktól biz’ezt már nem várhatják. Aztán egyikôjük gyomra szólalt meg elôször, s ez a hang oly váratlan, s oda nem való volt, hogy fölrázta az öreget. Levágott három karéj kenyeret az utolsó sütésbôl, kettôt szó nélkül az asztalon hagyott, a magáét elcsomagolta. Már a delet is elharangozták, mire a lovasszekeret a koporsóval a falu temetôjébe kisérték. Elôl az öreg, mögötte lemaradva a két gyerek. Álltak csöndben, aztán amikor a földet szépen elegyengette a síron, feleségével együtt mintha minden szavát eltemette volna…

Másnap ment ugyanúgy az élet, mint azelôtt. Pirkadatkor már a határban járta, vigyázta a földeket, s mire a nap sugarai a ház ablakán keresztül csiklandozták az alvó ifjakat, vissza is tért, hogy gondoskodjon róluk, etesse ôket, s aztán vitte magával a két fiút, hogy lássák, tanulják apjuktól a nehéz földmunkát, s a határ vigyázását. Örömmel nézte, ahogy a búzaszemekkel együtt szépen nôttek, növekedtek a gyermekek is, s már minden fortélyát ellesték a vetésnek-aratásnak.

Háborítatlanul, szelíden teltek napjaik, éveik, s az öregember már pihenni vágyott. Ám, hogy teljes békében térjen nyugovóra, s adja át fiainak a határvidéket, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy melyikük alkalmasabb az ôrzésre, s tud minden szem termést óvni s melyikük az, aki alázattal a másik szavára figyelve szorgosan mûveli a búzamezôt. A földet nem, így hát a feladatot kívánta igazságosan megosztani közöttük, nehogy késôbb majd azon civakodjanak, melyikük földje terem többet, s melyikük termése ad finomabb kenyeret.

Történt pedig, hogy mint évrôl évre, ôsszel megjelentek a király emberei, hogy a termésbôl elvigyék, ami az uralkodónak jár. Ilyenkor aztán végigjárták a határt, s szinte megszámlálták a búzaszemeket, nehogy egy is veszendôbe menjen, s másnak, tán az öregnek a kincseskamráját dagassza a kenyérnek való aranykalász. Becsületesebb, s jobb földmûvelôt nem lehetett találni az országban! Mindig beszolgáltatta az egész aratást, s nekik maguknak csak annyi maradt, amennyibôl éppen csak egy évre elég kenyeret tudtak sütni. Ahogy máskor, most is megannyi üres szekeret kísértek a lovas katonák, hogy aztán jól megrakva szállítsák vissza azokat a királyi udvarba. Bezzeg mikor a két ifjú meglátta a csillogó vértbe öltözött vitézeket!

A ragyogó kalászokkal már nemigen foglalkoztak, s bizony minden vágyuk az volt, hogy nyeregbe szálljanak, s közéjük álljanak.

– Fogjátok és rakjátok a zsákokat szépen egymás után a szekérre! De vigyázzatok, nehogy egy is kiszakadjon belôle! – Hiába kérte azonban apjuk ôket, a fiúk nagy sebbel-lobbal dolgoztak, s csak úgy dobálták egymásra a teli zsákokat.

Siettek, hogy megcsodálják a fegyvereket, a délceg paripákat, akik oly kecsesen, s büszkén lépdeltek hátukon a daliás katonákkal. Bezzeg az ô igavonóik! Azok fej lehorgasztva, fásultan bandukoltak gazdáik mellett.

No, hát így esett, hogy mikor elindult a hosszú menet, a szekerekrôl peregtek az értékes és finom búzaszemek. A két fiúnak követnie kellett a kocsisort, s apjuk a lelkükre

Csaba és Benedek gyszer volt, hol nem volt, még a kerek erdôn és a kristálytiszta vizû tón is túl, valahol a világ végén…ott, ahol még a madarak is ritka vendégek voltak, s ahová csak egyszer repültek egy esztendôben, mert a nagy távolságot nem bírták pihenô nélkül a levegôben, ám szárazföldet, akárcsak egy fát is, sehol nem találtak közel-s távol, ahol megpihenhettek volna….ott, ahol bizony a határszélen csak óvatosan vetettek-arattak a földmûvesek, mert az országvégen, ha egy keréknyommal is kijjebb hajtottak a lovaskocsival, beestek a világvége-sötétverembe, ahonnan élô ember fia még nem jött vissza….egy szó, mint száz, nagyon messze, valahol a Föld túloldalán, élt egy öregember két fiával.

Egyszerûen, de boldogságban nevelte gyermekeit az Arany Királyság szélén, mert így hívták ezt a birodalmat ringó, egész évben ragyogó búzamezôirôl, melyet hetedhét határain túl is kincsként emlegettek, s vitték, mint a cukrot szerte a világba, dacolva a sok veszéllyel, amely a sok jóra való kereskedôre lesett útjuk során. Hogyne vitték volna, amikor olyan finom, napízû kenyeret semelyik más búzából nem lehetett sütni, mint amelyik az Arany Királyságban termett! Az öregember hálás volt, hogy éppen ennek a földnek a gyermeke, s hogy jó sorsa éppen ezt a munkát adta neki. Ô volt ugyanis az ország leghátsó szegletének utolsó földmûvese, s neki kellett vigyáznia arra, hogy nem sok, de egy szem búza se peregjen túl a határon, s vesszen kárba a világvégén. Minden nap ugyanúgy telt: kelt a nappal, s ment a szántóföldre a lovakkal, hol kétkezi munkával segítni, hol szemmel hízlalni, vigyázni a termést….Nem is számolta az éveket, szépen, rendben haladt minden a maga útján….Egyszer fordult meg a világ rendje. Még apró pulyák voltak a fiai, amikor anyjuk, kedves és jó felesége – Hej, de jó kolbászos kenyeret tudott sütni, azóta se evett olyan finomat, még most is az orrában érzi annak a paprikás, hagymás mégis édes, füstös kemencés cipónak az illatát! – épp úgy ahogy élt: csöndben, sóhaj nélkül meghalt. Épp csak elfelejtett levegôt venni…Akkor, aznap hiába toporogtak a lovak. Enni- s innivalóra is hiába vártak. Valami nagyon furcsa némaság szállta meg a fehérre meszelt, takaros kis házat.

Még a két, gyakran perlekedô és állandóan éhes gyerkôc hangja sem hallatszott. Még a kakasok sem kukorékoltak akkor hajnalban: „Kurta ez a nap a sok tennivalóra! Kifelé az ágyból! Kifelé!”, s a gazda táplálókezét nyalni mindig kész fekete bundás puli ugatása is megrekedt. Ült az öregember, csak ült az ágy szélén. Órákig nézett maga elé, megállt az élet, elakadt az idô. A két fiú a szoba másik sarkában, összekucorog-

E

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

34

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

abb dagasztotta a kenyeret, s körbekerítette tésztával a kolbászt, édesanyja s az ôket váró édesapja jutott eszébe, amitôl könny szökött a szemébe, s mire észrevette, már bele is csöppent a tekenôbe. Nem is a gyomrával, a szívével ízlelt s döntött a király: aki a kolbászos cipót sütötte, azé lesz leánya keze.

Ami az egyiknek nagy boldogság, a másiknak annál nagyobb szomorúság volt.

A nagyobbik testvér dúlt-fúlt, csalást emlegetett. Hiszen, ha tudta volna, hogy mindenféle dolgot belerakhat, biza’ százszor jobbat sütött volna!

A fiatalabb nem sokat törôdött testvérbátyjával, még aznap megülték a lakodalmat. Ott volt mindenki, aki számított, még én is kaptam meghívást, csak az öregapjukat, aki azóta is magányosan, egyre nehezebben mûvelte, ôrizte a földet, s fohászkodott hiábavalóan a fiai hazatértéért, no meg a vesztes testvért felejtették ki. Bizony nem szívesen látott vendég volt immár, s meg is mondta a friss vôlegény bátyjának, hogy jobb, ha visszamegy apjukhoz s dolgozzon, mert az ingyenélôket nem szívesen látják az udvarnál! Hej, de gyorsan meg tud fordulni a gazdagságtól az ember lelke!

Az idôsb testvért azonban nem hagyta nyugodni a vereség, s addig-addig morgolódott, civakodott magába, hogy ölre ment tulajdon testvéröccsével éppen a lagzi kellôs közepén. Neki támadt hátulról a táncoló vôlegényre. Gyûrte, ledöntötte a földre….s biz’ mesém is véget ért volna, ha az öregasszony, aki a sütôversenyt kitalálta nem szól közbe! Mert, amikor éppen megfordultak, fejtôl lábig huzakodtak, s a sértett testvér elvakult dühvel kiabálta, hogy akkor lássa legközelebb édes testvérét, mikor a háta közepét, s visszasírja még azt a napot, amikor együtt csináltak mindent, s majd megtanulja még, hogy milyen az, amikor minden a nyakába szakad, hát abban a pillanatban az öregasszony, akirôl mindenki tudta, hogy varázserôvel bír, megátkozta ôket, s csak annyit mondott: – „Úgy legyen!”

Attól a naptól kezdve a két ifjú soha többet el nem vált egymástól. Nappal az idôsebbik, Benedek, éjjel meg a fiatalabb, Csaba vitte nyakában a másikat. Nappal a kisebbik aludt, éjjel meg az öregebb – mindig az, aki éppen fejjel lefelé lógott.

Nem is kellett többet a királyleánynak a vôlegény! Ki látott már olyat, hogy mindig éppen eggyel több száj, kettôvel több fül hallgatja a fiatal szerelmesek évôdését, mint amennyi ildomos! Így történt, hogy szégyenszemre hazakullogtak, a munkát alig-alig bírják, mert a nélkül is nagy terhet cipelnek, s kettôt lépnek elfáradnak. Azóta is így élnek, szegénységben, egymásra utalva, míg csak meg nem halnak! Ezért van, hogy olyan kenyeret már sehol nem sütnek, ami után egy egész ország megnyalja a kezét! Ha nem hiszed, járjál utána, s ha találsz még fenséges kolbászos cipót, ne feledkezz meg rólam se!

kötötte, hogy szedegessék szorgosan a magokat. Azt is megígérték, hogy soha el nem hagyják egymást, esztendôre hazatérnek, s átveszik idôs apjuktól a föld mûvelését és a határ ôrzését. Nem is bánták, hogy el kellett hagyniuk az otthont, hiszen így egészen a királyi udvarig követhették a katonákat egyre nagyobb irigységgel a lelkükben.

Akármerre jártak, az emberek megálltak az út mellett, tisztelettel teli félelemmel köszöntötték ôket, és ez nagyon tetszett az ifjaknak. Búcsúzáskor észre sem vették azt a néhány könnycseppet, ami az öreg napégette, szikkadt arcán legördült. Nem is gondoltak vele szinte soha. A királyi udvarban élvezték a gondtalan életet: nem kellett már esôben, szélben a földeken járni! Az étek is gazdagabb volt, mint otthon.

Eszük ágában sem volt hazatérni, s ahogy ôk mondták: a földet túrni, paraszti munkával kenyeret keresni. Egy híja volt teljes boldogságuknak: mindketten a király leányára vágytak, s nem tudtak megegyezni, melyiküké is legyen a szép hercegkisasszony keze.

S mivel ô maga is tanácstalan volt, hogy kit válasszon, hívták az udvar tanácsnokait, de egyikük sem tudott okosat mondani, hogyan döntsék el, melyikük alkalmasabb a hercegkisasszony férjeül. Addig-addig, míg egyszer csak megjelent az udvarnál egy öregasszony, akirôl azt tartották, hogy gonosz varázserôvel bír. Tartottak tôle, így nem ellenkeztek, amikor azt tanácsolta, hogy döntsék el úgy vitát a testvérek, hogy süssenek abból a búzatermésbôl kenyeret mindketten, amit magukkal hoztak, s amelyiküké inkább ízlik a királynak, kapja feleségül az a leányt. Így is lett. A próbatétel napján már korán felkeltek a fivérek. A konyhában két tekenô várta ôket, a hozzávalókat mindkettejüknek ki kellett választani, s egybegyúrni. Jól megdolgozták a tésztát, s egyszer csak a fiatalabbnak eszébe jutott, hogy édesanyjuk milyen finom cipókat sütött nekik kolbásszal. Nem volt rest, a kamrában nagy titokban levágott egy fél rúdra valót, s úgy ügyeskedett, hogy senki ne lássa, amikor szépen ráhajtotta a kenyértésztát, s elrejtette a kolbászt. Már több is volt mintegy óra, mire szép magasra pihentek a cipók. Szinte egyszerre lett kész mindkettô, lapátra tették s onnan a kemencébe a finom sütnivalókat. Várta, várta az udvar népe, vajon mikor ízlelheti a király a ropogósra sült kenyereket. Az ínycsiklandozó illatok elôcsalták még az egereket is, abban reménykedve, hogy egy-egy morzsa csak lepottyan közéjük. S mikor már az egész kemence kenyérszagú volt, kivették s megcsodálták ôket. Mert ilyen egészséges piros, széthasadt héjú kenyereket már rég nem láttak az udvarnál! Összefutott a nyál a király szájában s alig várta, hogy kihûljenek, s aztán jóízûen beleharaphasson mindkét karéjba. Bô fertály óra múlva végre neki is látott, s kérte a szakácsot, szegné meg a kenyereket. A versengô ifjak, a királykisasszony, s az egész udvar népe szinte a királlyal együtt nyelte, formálta, öblögette a falatokat. Az meg szótlanul, behunyott szemmel, lassan ízlelte, érlelte magában a döntést. Egyik falat a másik után csúszott le a torkán, s mikor végzett az egyikkel, nekifogott a másik karéjnak. S mindjárt az elsô harapás után, csuda érdekes történt: két apró könnycsepp csordult a kenyérbôl. Ettôl oly selymes, oly ízes volt minden falat, hogy szemlátomást nem akarta abbahagyni a király az evést. Az pedig úgy történt, hogy mikor a fiatal■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

35

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

FARKAS LEVENTE

– A Lyukaskezû jöjjön ki! – kiáltotta az egyik ôr.

Csak az ôrök szólították így, névelôvel a neve elôtt.

Lyukaskezû kiment, megállt, kinyújtotta kezét a hátán fekvô arca fölött. Az ôrök ilyenkor a kezébe nyomtak valamit. Mindegy volt. Lyukaskezû három másodperc múlva akármit elejtett. Poharat, amiben forró kávé gôzölgött. Éjjeli edényt, ami ürülék és vizelet elegyét tartalmazta. Kalapácsot. Döglött patkányt. Borotvát.

Az arc nyomot hagy mindenen.

Tudták ezt. Aki húz, azt végzi ki az, akinek neve a papíron. Majd a holttestet elcipeli, levetkôzteti, gödröt ás neki, eltemeti. A ruháit megtarthatja.

Ezt lehetett tudni. Az idôt és az órát azonban nem.

– Hóhérom nevét olvasom. Szomorú vagy. Nem haragszom.

Az ôrök úgy jöttek, mint a mesebeli tolvaj, aki a hajnalt akarta elorozni.

Nevetgéltek, kinyitották a cellát, az egyik felírt három nevet egy-egy cetlire. Péter úgy látta, mintha egyetlen nevet írt volna fel háromszor. De nem lehetett ezt tudni, csak sejteni. Aztán odanyújtotta a papírszeleteket Ákosnak.

Péter hallotta a nevét, de nem tudta eldönteni, hogy Ákos hangja sírja fakón, vagy valamelyik ôr nyeríti röhögve.

Mögöttük csattanva zárult a cella ajtaja.

Aztán menni kellett.

– Kötözd meg! – egy ôr mondta ezt.

Kezébe kötelet nyomott, ô pedig összekötötte hátul Ákos fiatal kezeit.

– Akaszd a nyakába! Ügyetlenül átbújtatta Ákos fejét a hurkon. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Ákos egy tönkön állt. Nem emlékezett, mikor lépett fel oda.

– Rúgd ki a tönköt, és húzd meg a lábát!

Kirúgta a tönköt. Meghúzta a lábát. Elfordította a tekintetét.

A test néhányat rángott, majd tehetetlenül himbálódzott. Péter akkor vette észre, hogy a lábai is össze vannak kötve.

Aztán menni kellett megint.

Hóna alatt, a mellkasánál szorította magához a fiatal, halott testet, így vitte addig a helyig, ahol a gödröt meg kellett ásnia.

Ott egy ôr ásót nyomott kezébe. Szemmel tartotta egy darabig, majd eleredt az esô.

– Fejezd be! – utasította, majd eltûnt a barakkok között. Örült az esônek, mert a víz is lazította a földet. Örült az esônek, mert az ôr egyedül hagyta. Örült az esônek, mert így nem kellett megfosztania Ákost a ruháitól.

Amikor végzett, nem gondolt semmire. Várt. Még mindig esett. Úgy érezte, minden esôcsepp valamilyen, az egyre szaporodó tûszúrások közepette csak ô lesz

Péter és Ákos égyen voltak a cellában. Ákos, Péter, Aladár és Lyukaskezû. Négyen voltak. Így alakult. Ákos Péter fölött aludt, Lyukaskezû Aladár fölött. Lyukaskezût Kovács Jánosnak hívták, de elfelejtették, mert minden, amihez hozzá ért, kiesett.

– Hogy is hívnak téged? – kérdezte egy nap Aladár.

– Lyukaskezû.

– Nem úgy! Mi a rendes neved?

– János – felelte rövid gondolkodás után Lyukaskezû.

Néhány héttel késôbb megismétlôdött a jelenet.

– Mi neked a neved? – kérdezte Aladár.

– Én vagyok Lyukaskezû.

– De mi az igazi neved?

– Nem emlékszem – felelte rövid gondolkodás után Lyukaskezû.

Egyébként nem beszéltek sokat.

Hallgattak.

Egyik nap az egyik ôr gödröt ásatott valakivel. Hallani lehetett a földet.

Beszélgettek is. Németül. A rab többet beszélt. Az ôr csak keveset. Aztán lövés dördült. A fogoly teste a gödörbe hanyatlott. Hallani lehetett a tompa puffanást.

Az ôr távozó lépteit. A testbôl az anyagba szivárgó vért.

Azt beszélték, idônként kivégeznek valakit. Nincs semmi rendszer. Az ôrök odamennek egy cellához, nevetgélnek, kinyitják, felírnak három nevet egy-egy cetlire, akinek pedig odanyújtják, hogy válasszon, az nem éri meg a hajnalt.

Lehetett ezt tudni.

Persze voltak cellák, amikben csak ketten voltak.

Olyan is volt, amiben csak egyvalaki volt.

Az ôrök, ha röhögni akartak, Péter, Ákos, Lyukaskezû és Aladár celláját nyitották ki. A négy ember ilyenkor mozdulatlan szomorúságba dermedt, pupilláikban bent szorult a félelem.

Az egyik ôr rendszerint pofon ütötte valamelyiket. Mindig mást. A legtöbbet Aladár kapott.

Akit arcul ütöttek, annak ki kellett mennie a cellából, lefektették a sárba, arccal az ég felé.

N

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

36

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

F. SCHANDL ESZTER

egyre semmilyenebb. De ezt is olyan homályosan érezte, mintha nem is ô érezné, hanem valaki más.

Amikor felébredt, úgy hitte, Ákos ott van fölötte. Alszik vagy ébren van, de ott van. Mielôtt azonban felkelt volna, tudta, hogy ez nem így van. Tegnap este befejezôdött az idô. A vége után pedig többé már semmi nem fontos. Sem a történet, sem a szereplô, sem a név.

Csaba és Benedek e-föl, le-föl, lent és fönt. Pattog a labda. A narancssárga gumigömb hangja betölti a négyemeletesek közti elhanyagolt kis teret. Reggel van még, deres a fû. Le-föl, le-föl, lent és fönt. Hosszú karjaival pattogtatja a labdát a vékony kamasz, majd kosárra dobja, és újra pattogtatja. Közben bele-belerúg az aszfalton heverô, gyûrött sörös dobozokba, megtörve ezzel a pattogó labda monoton hangját.

Egyszer csak egy napégette kéz ügyesen elpattintja elôle a labdát.

– Na, gyere, játszódjunk – mondja a flanelinges vigyorogva. – Szerencsés éjszakám volt, az ôrangyalomnak jó kedve van.

A kamasz arca rezzenéstelen marad, de örül a vigyorgó ismeretlennek.

Izgalmasabb így a játék.

Föl-le, föl-le, fönt és lent. Kopognak a kékszemû ujjai a konyha asztalon.

A monotónia nyugtató. Kialvatlan szemekkel nézi az ablakon át a téren labdázókat. Talán dühös lenne rájuk, ha nem lenne ennyire fáradt, de most csak bambul. Egy újabb álmatlan éjszakán van túl, már épp elaludt, mikor a kosárlabda pattogására felriadt. Az ablakot hiába csukta be, már mindegy volt.

Kávét önt magába, hogy erôt gyûjtsön az újabb túlélendô naphoz. Megfésülködik, cipôt vesz, közben számol. Felveszi a kabátját, telefonját zsebébe rakja. Keze hozzáér a hetek óta ott bújó sárgacsekkekhez, újra az a nyomasztó érzés szorítja végig a testét, a reménytelenség fullasztó görcse. Hogy gondolatait eltaszítsa, újra számol, talán valahogy rálel a megoldásra. Kilép a lakásból, bezárja az ajtót, indul lefelé és számol, számol.

– Bocsánat.

Egy vigyorgó férfinak ütközik a lépcsôfordulóban, de a kékszemût a fáradtság köde tompítja, szó nélkül tovább megy. A kapun kilépve felhúzza a cipzárját, nincs ugyan hideg, de a fáradtság miatt fázik. A tér közepén leül egy padra, de a fûben meglát valamit. Egy pénztárcát. Gyorsan feláll, körbenéz, sehol senki. A labdázók is eltûntek. Tesz néhány lépést, körbejár, pedig eddig is jól belátta a teret. Továbbra se lát senkit, ekkor felnéz, aztán le. Most nézi csak meg a pénztárcát. Kopott, olcsó, mûbôr. Kinyitja, hátha van benne igazolvány, hogy kiderüljön, kié, és visszaadhassa. Nincs benne semmi irat, csak egy kis lei, a cipzáras rész viszont nagyon vastag. Kihúzza, forint van benne, rengeteg. Meg sem számolja, visszahúzza. Mély

L

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

37

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

lanatainkat. – És azt hitte, képzelje, azt hitte, hogy visszamegyek hozzá, mert meg tudja oldani az anyagi problémáit, és számokkal jött nekem, pedig tudja, hogy távol állnak tôlem. Olyan boldog volt, olyan nagyon, de engem nem érdekel a pénz. Olyan boldog volt, soha nem láttam ilyennek. Én meg azt mondtam, hogy nem, nem. Pedig olyan boldog volt. De nem illünk össze, tudja, engem akkor sem érdekelt a pénz. Lehetne csóró is, csak az összhang, tudja, az összhang, de az nem volt meg.

Le-föl, le-föl, lent és fönt. Mártogatja a filtert a flanelinges a bögrébe és hallgatja nôt, aki beszél, és beszél. Le-föl, le-föl, lent és fönt. Hallgatja, és közben érzi, hogy a szája széle egyre feljebb kúszik a füle felé, akaratlanul is. A szegény nô már szinte sír, ô meg mosolyog, mert érzi, hogy a vastag pénztárcájánál valami sokkal jobbra talált rá.

Föl-le, föl-le, lent és fönt. A huzat fújja a könnyû, poros függönyt az ablak elôtt.

A férfi fekszik egy ágyban, ez biztos. Lassan próbál körbenézni, vajon hol lehet.

Nehéz, fáj a nyaka, és mindenféle csövek vannak belé illesztve. Igen, ez egy kórház.

Elfogja a rémület, felkelne, de nem tud. Valaki belép az ajtón, kék szemeivel odanéz.

– Jó napot! Kórházban van – mondja a fiatal orvos szenvtelenül. – Egy templomtoronyból esett le tegnap kora délután. Szerencsére magán kívül nem sérült meg senki. Magának is szerencséje volt, egy fára esett. Nem messze épp akkor ütöttek el egy férfit, az utolsó tiszta perceiben felajánlotta a szerveit. Maga egy szerencsés ember.

Föl-le, föl-le, lent és fönt. A monotónia erôt ad.

levegôt vesz, és újra felfelé néz, és akkor, micsoda közhely, a felhôk mögül a nap erôs fényével a szemébe világít.

– Húzd be a függönyt, nagyon besüt a nap!

A flanelinges az ablakhoz lép, és behúzza a nehéz, bordó drapériát.

– Szakadt az inged, vedd le, megvarrom.

– Kosaraztam az elôbb lent egy suhanccal – mondja vigyorogva, miközben kibújik a kockás ingbôl. Folytatná, mondaná még, de a varrógép hangja nagyon erôs, meg sem próbálja túlkiabálni.

Le-föl, le-föl, lent és fönt. Jár a varrógép tûje, próbálja a szemével követni, de nem megy. Aztán csak hallgatja a jellegzetes hangját, és a lábával követi a ritmust.

Nem tud nyugton maradni, mint egy hiperaktív gyerek, egyfolytában mozog. Fölle, föl-le, fönt és lent.

– Kész, felveheted.

Egy pillanat alatt felveszi, de hirtelen elsápad. Nem is ez a meglepô, hanem hogy percekig mozdulatlan marad, és csendben áll.

– A pénztárcám… elvesztettem – mondja halkan. – Egy vagyon volt benne.

– Soha nem érdekelt téged a pénz. Majd megoldod.

– De most meg akartam állapodni. Feleség, gyerekek, ház. Már itt van az ideje.

– Ugyan, kutyából nem lesz szalonna. Menj, nézz körül, hátha megtalálod.

Nézd, adok egy kis pénzt, majd visszaadod. Menj már, rossz rád nézni.

A flanelinges elindul, még mindig sápadt. Megnézi a lépcsôházat, körbenéz a téren, elindul az úton, amelyiken néhány órája jött, de akkor más perspektívából látott mindent. Kihúzott háttal a kirakatokat nézte, látott lakáshirdetéseket, autószalonokat. Most a földet nézi, és mindenfelé az eldobott szemetet látja. És a lábát, ahogy megy, ahogy ütemesen lép.

Föl-le, föl-le, fönt és lent.

– Jaj, ne haragudjon – egy férfi nyújtja felé a kezét, és sajnálkozva néz rá kék szemeivel. A flanelinges a földre esett, mikor a másik egy kis kávézó járdára tett asztalától felállt.

– Semmi baj, én nem figyeltem – mondja, és lehajol, hogy leporolja a nadrágját.

A kékszemû nagy léptekkel elmegy. A flanelinges utána néz, hosszan követi a szemével.

– Jól van? – kérdezi egy nô, aki a kékszemû asztalánál ül. – Ne haragudjon rá, ô ilyen.

– Semmi bajom, az én hibám volt – mondja a férfi és leül a nôhöz. – Mit iszik?

– Teát.

– Elnézést, egy csupor teát kérnék – szól oda a pincérnek.

– Felhív, hogy találkozzunk. Aztán rám néz azokkal a tiszta, ártatlan kékszemeivel. Olyan boldog volt, olyan nagyon – meséli halkan a nô, azzal a természetes ôszinteséggel, amivel csak idegeneknek merjük elmondani megdöbbentô pil■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

38

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

BÖJTHE PÁL

– És ezért kellett megállnunk?

– Ezért. Ez roppant fontos. Én nem bízhatom magam akárkire.

– Jó neked.

– Miért?

– Megengedheted magadnak, hogy válogass.

– Kérlek, ne gúnyolódj. Nagyon jól tudod, rám se néz senki.

– Akkor?

– Roppant egyszerû. Vagy senki, vagy Valaki legyen az engem magához emelô.

– S az életed?

– Egy van, az igaz. De nem minden áron! Hozzá szoktam számolni a szerencsét

Bálint és Rudolf – Mennyi idôs voltál akkor?

– Ötéves, talán.

– És mitôl borult ki a rokonság?

– Már sokadjára mesélem ezt a történetet. Amióta útnak indultunk.

– Nem baj, szeretem hallgatni. Tehát? – sürgette Bálintot Rudolf.

– Olyan, mint amikor lepörögnek a felhúzott óralánc szemei?

– Igen. Ismét fel kell húzni. Majd lejátszani.

– Kettôs kiborulás lett a végeredmény.

– Fokozott terhelésnek kellett volna kitenned ôket, kuncogott Rudolf. – De te, már akkor is ajtóstól rontottál a házba.

– A kertbe.

– Ott nincs ajtó.

– A kertben történt. Megraktam a talicskát homokkal, s taszítani kezdtem. „Tedd le gyermek, megszakadsz!” –kiabálták, s szaladni kezdtek felém. Ám én nagyon okosan kifundáltam az egészet, mire odaértek volna, alaposan kiemelgethettem magam.

– Aprócska voltál, vagy derék nagy legény?

– Alig látszottam ki a földbôl. Késôbb rugaszkodtam így neki. Szóval, rohantak felém, de arra én már nekifeküdtem az emelkedônek. „Ha megdöglöm is kitaszítom”, ordítottam torkamszakadtából.

– Nahát! – kacagott fulladozva Rudolf. Amikor végre levegôhöz jutott elkomolyodott. –Hol itt a kettô?

– Milyen kettô?

– Azt mondtad, kettôs kiborulást okoztál.

– A homokkal megrakott talicska: az egy. Nekiveselkedés a domboldalnak: az kettô.

– Bálint, álljunk meg egy percre! Valami nagyon fontosat akarok mondani.

Megálltak. Rudolf a földön ült, úgy nézett barátjára.

–Te Bálint, ez a történet csakugyan igaz!

– Mégis mit gondoltál?

– Nem gondoltam semmit. Manapság mindenki ügyesebb akar lenni a másiknál. Múltját úgy építgeti, ahogy jól esik. Tele van a világ Volt– Tökös Döncikkel.

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

is.

– A szerencsét, mi? –állt meg Bálint.

– Most miért tettél le?

– Ne haragudj, a hirtelen felismeréstôl kiszaladt minden erô a lábamból. Vegyük sorra…

– Neked minden rendezett a fejedben? Az ötesztendôs történeted sorrendje, következtetései. Most ez. Hogy lehet így élni?

– Vegyük sorra a veled történteket. Ha jól értettem, az élet alaposan megrázott, s csak állandósult ködös állapotban bírtad elviselni. Ez persze nem volt következmények nélkül. Egyedül maradtál. A következô fázisban elhagyott egészséged.

A harmadikban elhagytad te magad. Akkor lefagyott mindkét lábfejed. Miután kiengedtek a kórházból, úgy döntöttél egyenesen Pusztakanalas tanyái felé veszed az irányt.

– Ott csend van, addig az úton sem zavar senki.

– Állj, érzôdött ki egy kis ingerültség Bálint hangjából, éppen errôl van szó!

Mondd kérlek, mennyi esély van arra, hogy egy teljesen elhagyatott úton két ember találkozzon? Ráadásul két olyan ember, aki legalább tíz éve nem találkozott!

– Geológus vagy, nem? Elôbb-utóbb neked is meg kell vizsgálni a geológusok Grálját, a kanalasi bazaltorgonát.

– És te ezt mind tudtad, amikor nekiindultál?

– Bálint, kérlek ülj ide mellém! Úgy. Én nem tudtam semmit. Most sem tudok semmit. Azon a lábvesztéses éjszakán minden kifagyott belôlem. Legalábbis azt hittem eddig a pillanatig. A kórházban úgy döntöttem, ha másképp nem, de kúszva is eljutok a bazaltokig. És lerajzolom. Aztán, lesz, ami lesz. Ha pedig nem érek oda, akkor minden megoldódott.

– Miért olyan fontosak azok az oszlopok?

– Nem rendkívül fontosak.

– Semmit sem értek.

– Mûvész vagyok, ezt tudod. Régebben is úgy volt, s ebben az állapotomban végképp igaz: csak az fontos, ami megihlet. Ezért nagyon fontos a bazalt. De nem 39

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

– Kezdtél kételkedni a szerencse létezésében.

– Most már igen. Azt el tudtam képzelni, hogy valakivel találkozom egy elhagyatott vidéken. Talán az sem rendkívüli, hogy veled. De az, hogy ugyan azzal az emberrel találkozzam, akivel átvágtam a gyerekkoron, minden képzeletet felülmúl!

– Sok csalódás ért, azt hiszem. Gyere, menjünk fel a hegyre.

– Felviszel?

– Fel. Rudolf megölelte Bálint nyakát, s elindultak, hogy maguk alá gyûrjék a hegyet.

rendkívül, mert ami csókot nyom homlokomra, mind egyforma jelentôségû.

– Nem hoztunk rajzfelszerelést.

– Ó milyen könnyen csüggedsz! Nézd csak, eloroztam a kórlapom. Írószert kapok tôled. A vázlat alapján, majd otthon kedvem szerint alakítom.

– Most már értem.

– Micsodát?

– Miért hitted mostanig, hogy minden kifagyott belôled.

Rudolf zavartan nézett Bálint szemébe. Nem tudott hazudni.

– Igen, rajtafogtál. Miként jöttél rá?

– Ha komolyan gondoltad volna, hogy eljutsz a célig, írószert is szereztél volna a papír mellé. De ez most nem fontos. Titkos fényt láttam az imént szemedben, nagyon szeretném tudni, mi jár eszedben.

– Vegyél fel. Hoppá fel, nyújtotta magasba két karját Rudolf. –Na így. Te viszel engem, én viszem a zsákod. Igazságos elosztás.

Bálintból kirobbant a nevetés, szinte leejtette hátáról a társát.

– Bálint!

– Tessék.

– Hiba csúszott a történetedbe. Egy ötéves gyerek nem tud megtölteni egy talicskát homokkal. Föl sem bír emelni egy lapátot olyan magasba.

– Elbuktam. Pedig már egészen ügyes Döncinek képzeltem magam. Kérlek, ôszintétlenségemért ne hagyj el engem.

– Rendben, ám ezentúl viselkedj rendesen!

– Megpróbálom.

– Tulajdonképpen mit építettek oda?

– Házat.

– Bírsz még?

– Igen. Állt egy cementes, meg egy homoksiló. A cementtel nem mertem játszani, mert a finom por rászállt mindenre. Kárpótoltam magam a homokkal. A talicskát beállítottam a hatalmas henger alá, a kart megemeltem, s amikor kiengedte magából a megfelelô mennyiséget, visszazártam. Ennyi az egész.

– Szakaszosan szotyogott ki belôle?

– Látom te is jártál építôtelepen.

– Igen. Bálint!

– Tessék.

– Bírsz még vinni?

– Igen.

– Van egy ötletem. Kérlek, tegyél le. Kérlek.

– Jó.

– Ülj mellém, kérlek. Bálint, te ugyan az az ember vagy, aki kölyökkorunkban voltál! Bôghetnékem van. Ezt a szerencsét!

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

40

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

ÉRSEK ZSUZSANNA

éltek, szerelembe ágyazott szeretettel teltek napjaik, elégedett volt az egyforma napok egyensúlyával.A mindig aggódó felesége szája körüli ráncok ismerôs hajlata jutott eszébe, a nevetni is tudó kedves nôre jellemzô gesztusok képi halmaza…A vacsorák után szertartásosan kortyolgatott félédes vörösbor, az asztalt leszedô kedves mozdulatai, ruháján táncoló minták…

A katonai behívót természetesnek vélte, bár nem politizált, de úgy vélte, hogy kötelessége védenie azt, amit hazája vezetôi védendônek tartanak.Az egyetem elôtt néhány hónapig volt katona, negyvenegy évesen tökéletes egészsége, félszeg, ám mégis határozott fellépése eldöntötte , hogy a katonai bizottság rábízzon egy háborús övezetben is bevethetô raj vezetését… Az elmúlt hónapok alatt megismerte a háború világát, mondhatni megedzôdött. A vér, a füst, a halott bajtársak látványa úgy tették érzéketlenné, hogy a jövôbe vetett hittel sikerült tompítania a sokszor robbanó, felgyülemlett undort. „Most hiába is magyarázom magamnak, hogy utálom a háborút… amitôl megfoszt a háború… hát azt sajnálom… egy porszem felesel a sivatagnak… a célok, az eszközök, mint a bôrt átlyuggató fehér csont riasztó látványt szülnek…Engem a hétköznapok szülte csend varázsol el, ami megnyugtatva éltet…Már nincsenek filozófiák, nincsenek érvek, mérôszalaggal kimért, ám megtehetô távolságok vannak. Próbálom magam elhelyezni egy olyan világban, aminek mindössze részese, de nem formálója vagyok…” Ákos teste lassan lecsúszott a földre.A vérveszteség, a sokk átpingálta fiatal arcát, üveges szemei a szemközti erdôbôl távcsövön ôket bámuló katonákra meredtek, a halál még arra is lusta volt, hogy a távcsövön láthatatlan cinikus mosolyt varázsoljon sárga arcára… „Most melyik Istenhez fohászkodjak? Kinek, és hogyan mondjak el egy hevenyészett imát?”--- gondolta keserûen Péter, és szeretett volna az égre nézni, onnan várva a választ, de már magát sem tudta tartani, szálfaegyenességét a kimerültség adta. Néhányszor látta barátja nyakában az apró láncon fityegô dávid keresztet, abból következtetett arra, hogy, mint keresztény katolikus---- nem lenne illô az általa ismert imákkal búcsúztatni halott társát. „Legalább egy szép zsidó ima néhány sorát tudnám”… Olvasmányaiból emlékezett rá, hogy milyen szép imáik vannak, de képtelen volt felidézni néhány sort abból, amit jónéhányszor újraolvasott Malamud, Potok regényeiben. „Istenem, bárhol vagy, bárki is vagy engedd meg, hogy ennek a fiatal fiúnak megadassék, amit mindig is szeretett volna: a lelki nyugalma, és a békessége Veled…” Tudta, vagy inkább sejtette, hogy Ákos hívô ember, néhány elharapott szavából vélni vélte, hogy vallásukat gyakorló, nagy családban él. Közgazdaságtant tanult a háború elôtt, tervei voltak, szerény tervek, de tervek. A menedékül szolgáló házban esténként mindketten a háború utáni idôkrôl beszélgettek, a jövô idô természetesnek tûnt számukra. Ákos, mint katona is igyekezett megfelelni a Péter

Péter és Ákos (Csíkszentmihályi Róbert kisplasztikájának története)

bakancsára száradt sarat figyelte, ami napok alatt kérgesre száradt a barna bôrön. Foszladozó katonaruhája is csak sejtette valamikori színét. Mindene koszos volt, a néhány napja esett esô feláztatta a talajt, a bakancsán, ruháján behordott sár, mint a házon kívüli világ üzenete száradt rá. A félhomályban társára nézett, és eltervezte magában: hogyan fogja kivinni haldokló társát, akit egy mesterlövész célzott golyója a délelôtt talált el. Tüdôlövés. Orvoshoz vinni képtelenség, ha megadnák magukat--- az ellenség bizonyára nem törôdne Ákossal, és ôt is azonnal lelônék…Menekülni már nem volt ereje, és tudta azt is, hogy teljesen körbevették ôket, a közeli erdôben csak arra várnak, hogy megadják magukat, vagy már arra sem nagyon---egy jól irányzott aknavetôvel porig rombolhatják a védelmüket biztosító romos házat.

Péter karjaiban tartotta barátját, néhány méterre megállt a ház bejárata elôtt, szinte megmerevedett. Rongyos ruhája cafatokban lógott róla, a valaha terepszínû foltokat vér és a sár rászáradt matricái pótolták.A majdnem kéthetes bújkálás- a félig földbe épített házban—csontjaira szárította bôrét, soványan, borostásan bámult a semmibe.TÁRSÁT HÓNALJÁNÁL ÁTNYÚLVA TARTOTTA, DE A HÁZTÓL MEGTETT NÉHÁNY MÉTER ALATT KEZEINEK SZORÍTÁSA GYENGÜLT, AZ ESZMÉLETLEN ÁKOS EGYRE NEHEZEBB LETT.A MELLÉHEZ SZORÍTOTT TEST CSÚSZOTT A FÖLD FELÉ, KEZEI SZÉTNYÍLTAK, MINTHA ÖLELÉSSEL VÁRNA VALAKIT. A HALDOKLÓ TÁRSÁT VONSZOLÓ PÉTER MEREV, FELKIÁLTÓJEL EGYENESÉT KERESZTEZTE ÁKOS T-ALAKÚ, LEFELÉ CSÚSZÓ TESTE. OLYANOK VOLTAK, MINT EGY KORPUSZ. EGY HALDOKLÓ, ÉS EGY VÉGSÔKIG MEGGYÖTÖRT KATONA TESTÉBÔL LÉTREJÖTT KERESZT. Péter számára megszûnt az idô, az idôsíkok összeolvadtak, a múltban, jelenben felidézett események, kimerevített pillanatképek pontosan megjelentek elôtte.Az a néhány másodperc--- mialatt Ákos teste lecsúszott a földre--- félórává hízott, a felidézett emlékképeket agya pillanatok alatt továbblapozta, de a képekhez kötôdô illatokat, szagokat is érezni vélte… A felgyülemlett emlékanyag egy belsô monológot indukált, szinte hallotta hangját, mint egy külsô szemlélô.

Keserûen gondolt vissza a háború kezdetére, hogyan sorozták be, hogyan tört derékba addigi élete. Az addigi élete csendes volt, de tartalmas: egy középiskolában irodalmat tanított, hétvégenként túrázni vitte tanítványait… Feleségével jól

A

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

41

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

ES MÜLLER

által elvártaknak, bár az utóbbi napokban mindenrôl beszélgettek, csak a háborúról nem. Most itt fekszik görcsbe merevedett testtel--- a tegnap este még terveit szövögetô halkszavú fiatalember, akinek halálhírét néhány szavas távirat fogja közölni…

Az ordítás bugyorgó szûköléssé szelídült, Péter könnyeivel mondott imát fiatal barátja élettelen teste felett. „ Mennyi idôm lehet vajon? Ha futni kezdek( ha futni tudnék), néhány méter után legéppuskáznak, ha maradok, néhány perc múlva amúgy is lelô egy biztoskezû mesterlövész, akit a gyilkolás már megtanított arra, hogy a ravaszt idôben meg kell húzni, és a távcsô keresôjében megjelenô emberi lény mindössze hetven kilónyi hús és csont, vagyis célpont… A második hete várt felmentô szakasz nemigen az elkövetkezendô percekben fogja megtisztítani az erdôt a magukat alaposan beásó ellenségtôl…

Akkor jöhet az én Istenem? Beszéljük meg gyorsan az utolsókat? Kérjünk feloldozást attól, aki megkötni sem tudott?”

Gyermekkora jutott eszébe, robbant benne egy kedves, régi kép, amikor a házukhoz közeli tóhoz jártak horgászni, amikor édesapja cigarettával a szájában bámulta a rezzenéstelen úszót, amikor várta, hogy a tó melletti úton sétáljon hazafelé a vele egyidôs kamaszkori szerelme, aki szerelmes-pajkos mosollyal nevet majd rá, mintegy emlékeztetve a holnap esti mozira, ahol egymás mellé bújva fognak csókolózni, és hazafelé menet meg-megállnak még, a szerelme izzadt tenyere, csillogó szemei bólintanak arra is, hogy felfedezze a könnyû nyári ruha alatti lánytestet…

Az egyetemi évei alatti történet tört utat gyengülô elméjében, mikor professzorának szinte ordítva magyarázta igazát, ami kellôképpen aláásta leendô tanársegédi állását… A merev, fafejû filosz arcára is emlékezett, arra a vörhenyes, mindig izzadó arcra, amit hosszú szemináriumi órákon volt kénytelen bámulni.A rosszul megkötött nyakkendô mintáit próbálta felidézni, mikor a hideg tekintetû lövész által útjára indított golyó robbant a mellében.Azonnal végzett vele. Teste Ákos teste mellé rogyott, a korábban keresztet formázó két alak, mint a háború felkiáltójelei hevertek a ház elôtti udvaron.Péter és Ákos azon a földön esett el, amin felnôttek, és amin megöregedni szerettek volna.

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

Rudolf és Bálint pjuk (maguk között gyakran Atyjuknak nevezték ôt és ez mintha jobban is illet volna rá) ott állt a dolgozóasztala mögött. A hatalmaskodásnak vagy akaratosságnak nyoma sem látszott sem a tartásában, sem a – szokás szerint – rejtôzködô arcában, sôt, a tekintetében sem, de tekintélyt parancsoló volt, mégis, az egész lénye és lényege. Kicsit zavarodottan toporgott vele szemben, mióta belépett ide. A gyomrának a maga számára is alig érzékelhetô apró remegéseitôl furcsa, homályos képzetek kavarogtak benne és maga sem értette, miért és miként, de egy villanásra valami földindulás képeit látta; hang nem kísérte a képeket.

– Bálint hol van?

Rezzenetlenül állt, de a szeme önkéntelenül pislantott. Elôször a padlóra terülô fénynyalábon járatta tekintetét, majd lassan apja kezére vetette. Nem olyan sok idôvel ezelôtt volt, mikor ezek a kezek puhán és szeretôn a fejüket simogatták, vagy – ritkábban – fegyelmeztek; azt is szeretettel.

– Nem tudom, – szólalt meg, nem is sietôsen, de nem is túl sokára – tegnap azt ígérte, hogy ô is eljön ma ide. Azóta nem beszéltünk.

A hangja olyan volt, mint rendesen, vagy alig remegôsebb.

Tekintetük egymásba kapcsolódott. Kölcsönösen olvasni próbáltak a másikéban.

Aztán végérvényesen elbocsátották egymás szemét és apja valahová nagyon távolra nézett az ablakon át olyasformán, mint akinek semmi teremtô dolga nincs többé ezen a világon. Arcára szomorúság, szájszögletére fájdalom árnyéka vetült.

– Te most elutazol… – mondta ki végre nehezen, mint akinek gombóc akadt a torkán.

– Igen, – válaszolta a fiú, mintegy megkönnyebbülten – vidékre. Esetleg külföldre.

– Nem lesz egyszerû. De szükségszerû. Isten veled! – tette még hozzá egy alig észrevehetô rövidségû szüneten megdöccent hangon.

– Legyen velem – morogta bizonytalanul maga elé, s mire fölocsúdott, már egyedül volt a szobában.

A

42

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

Bálint visszahúzódó fiú volt és az maradt felnôttkorában is. Nem szeretett harcolni. Elfogadta a dolgokat nagyjából úgy, ahogy adódtak, de nem, nem mondhatná, hogy testvére gyámoltalan lenne. Pontos látlelete van a világról, s ha úgy érzi, hogy megkurtították, bizony kiáll az igazáért. Az anyagi javak a szükségleten és a kényelmen túl különösebben nem érdeklik, mint aki nem akarja, hogy a megszerzésükért folytatott küzdelem irányítsa az életét. Okos és ügyes, sokkal többre is vihette volna. Erôs és egészséges, de úgy él, mint akinek a mulandóság párás lehelete állandóan a szeme elôtt lebeg. Ô persze más. Dicsôségre vágyott már a gyerekkori játékokban is, és most, hogy felnôttként módos és megbecsült ember, bizonyos hírnévre is szert tett. Zsendülô fiú korától kezdve céltudatos: a maga szerencséjének kovácsa, ahogy mondani szokták. Sokat és keményen dolgozik. Sikerei magabiztosságot kölcsönöznek neki és tetszik, hogy kikérik a véleményét és hallgatnak a szavára. Gazdag, büszke és elôkelô. Jól érzi magát a bôrében, ezt el kell ismernie.

A kölcsönös üdvözlés után a tárgyra térve Bálint azt ajánlotta, apjuk vonuljon az ô házába és ott éljen szeretô gondoskodásban. Nem tett szert nagy vagyonra, de kiegyensúlyozottan és méltósággal, hivalkodásmentesen él. Náluk jó helye lesz.

– Nehéz dolgod lenne, Fiam – tiltakozott az apa rövid gondolkodás után. – Nagy teher az.

– Nem teher: szolgálat. Könnyû szolgálat nekem.

– Jólesik ezt hallanom, de mégis… Áldozat, amit nem akarok, vagy büntetés; cserélgethetjük a szavakat tetszésünk szerint, a lényege mégis egytövû. Nincs ekkora kívánságom.

– Nem áldozat: tartozás, Apám… és semmiképpen nem büntetés; innét úgy mondanám: legföljebb vezeklés, gyermeki vezeklés; valamiért, mindenért.

Ahogy hallgatta ôket, egyre inkább erôsödött benne a vélemény: nem, nem jól lesz ez így. Bálint jót akar, de mégis jobb az, amit ô talált ki.

– Apám, Bálint jó fiú, a javadat akarja, de én mégis úgy gondolom, talán jobb lenne egy hegyvidéki otthonba vonulnod – óvatoskodott. – Jó levegô, rálátás a magasból a világra, teljes ellátás, huszonnégy órás gondoskodás… Ha rászorulnál, Bálint nem tud állandóan melletted lenni, lefoglalják a saját ügyei és nincs pénze, hogy ellátásodra ápolót fogadjon melléd.

– Igen, igen... Talán igazad van. Én magam sem akarok a terhére lenni se neki, se másnak, de hát – morfondírozott – sokba kerülne az; azt sem kívánhatom.

– Jövedelmeim lehetôvé teszik, hiszen tudod – kis sértôdött grimasz jelent meg az arcán –, hogy egy részét erre áldozzam. Megtehetem, hogy idônként, bármikor, amikor gondolom, meglátogassalak. – Kevés idô után mintegy pironkodóan hozzátette: – Vagy, amikor akarod…

– Nem is tudom… Majd meglátjuk… Majd meglátom. Szólni fogok nemsokára.

* A minap, mikor hárman összejöttek megbeszélni, mi legyen az apjukkal, még minden más volt. A fényes reggelen a tiszta levegôben a levelek önfeledten lélegeztek, amint a könnyû légáramlat, melyet közönségesen szélnek neveznek, vagy, gyönge formáját finomkodóan szellônek, egykedvûségükbôl kimozdította ôket és hasukat a napnak és a szemlélô tekintetnek fordították. Egyenkénti suttogásuk hullámzóan változó erôsségû és hangszínû finom susogássá állt össze, zsongító hátteréül egy-egy madár magabiztos szólóénekéhez. Az ablakok az eget és a fényt tükrözték, az itt-ott föllobbanó pocsolyák szemkápráztató, szabálytalan szegélyeikkel földre hullott, törött glóriákként hevertek.

Eljött tehát a színvallás ideje, melynek bekövetkeztérôl mindig is tudni lehetett, csak az idôpont volt bizonytalanul távolba veszô és megfoghatatlan, mint ahogyan az is, vajon az ajánlatok és az elfogadás a mérleg serpenyôiben kiegyensúlyozzáke egymást, s ha igen, hogyan.

Apjuk igazságos volt közöttük is, éppúgy, mint egyébként. Ô mégis mindig úgy érezte, hogy öccse kedvesebb apja szívének. Nem tudta volna pontosan megmondani, miért. Ha labdáztak, a labda puhábban érkezett Bálint tenyerébe és keményebben ütôdött az övében, mikor apjuk azonos jókedvvel és önfeledten feléjük dobta. Játék után az egyformán osztott falatok – ô úgy látta – gusztusosabban kínálták magukat Bálint elôtt, mint az övéi. Füle úgy érzékelte, hogy a dicsérô vagy korholó szónak egyaránt más volt valamiképpen a rezgése, ha egyikükhöz, mintha a másikukhoz szólott. Ezért aztán a féltékenység és a belôle táplálkozó harag kisebb-nagyobb lángocskái folyton fölcsaptak itt-ott körülöttük és ô folyton attól félt, hogy majd egyszer, mint a száraz tarlón eldobott csóva, tovaterjedve mindent elégetnek. Apró haragjai néha gyûlöletté tágultak és gonoszkodásban öltöttek testet, ilyenkor bántotta is testvérét: az volt a cél, hogy kisebb-nagyobb lelki vagy testi fájdalmat okozzon neki, de bûntudata nem engedte, hogy ettôl valamiféle lelki kielégülést érezzen. Becsületére legyen mondva Bálintnak, hogy nem árulkodott, soha nem mondta el ezeket az eseteket sem. Ilyenkor bozontos szôke haja alatt a dacos arcban csak szelíd kék szemei jelezték, hogy tulajdonképpen már abban a pillanatban megbocsátott, mikor a méltánytalanság megesett vele.

Felnôttkorukban jól megvoltak egymással. Mindegyikük tudomásul vette és elfogadta a másik életmódját. Két-három hetente találkoztak, hol egyiküknél, hol a másikuknál, néha beültek valahová szomjukat oltani (bár ez inkább csak ürügy volt az együttléthez és beszélgetéshez, hiszen mindketten józan életet éltek), vagy kirándulásokat tettek. Különbözô életfelfogásuk – és eltérô vagyoni helyzetük – miatt azért nem volt túl sok közös témájuk, de azt a keveset jó szívvel ápolták és gazdagon virágoztatták.

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

43

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

*

*

Állt egy darabig tanácstalanul, majd kifelé menet egy önkéntelen tekintettel rögzítette magának a szoba kiürült képét. A kövekkel kirakott út végénél megingott, a kapuoszlopnak kellett támaszkodnia egy éppen-hogy mozdulattal, rebbenô, majd hirtelen elröppenô kézzel, mint aki forró tárgyra tenyerelt.

Visszanézett a kertre, gyerekkoruk kertjére, amely még mindig paradicsominak látszott, de olyannak, ami véletlenül és idôlegesen maradt még itt a múltból.

Ahogy kilépett, szorongás fogta el. Körülötte füvek, kórók, tövises bokrok és virágzó gazok tarkították az idegen tájat. Az ég hihetetlenül mély és fenyegetôen kék volt, szinte magába rántotta a feléje nézôt. Kéksége hidegen, de félreérthetetlenül izzott. A mezô misztikus, opálos fényben fürdött, aztán árnyék vonult át fölötte alig érzékelhetô, kísérteties légmozgás kíséretében. A füvek meglapultan sugdosódtak, a kórók és gyomok remegôen surrogtak, a horizont nagyobb volt a kelleténél. Megborzongott. Csak néhány perc telt el így. A boltozat roppant feszültsége engedett, amint megtört egy helyen és oszlopszerû, derengô alakzat látszott a föld és az ég között, mely az árnyékkal vegyülten föloldódott és a belôle képzôdô könnyû füst a felszín fölött nyugtalan fátyolként szétterült. Amikor dermedtsége után nehezen mozduló léptekkel lassan elindult, ijedten és megadóan érezte, hogy lábai terhe megtöbbszörözôdik: a füst, vagy a füstnek hitt valami elôször sûrülô uszályt formázva nyaka köré nehezedik majd vállára telepszik, végül ember alakúvá csomósodik és összenô vele, mint egy sziámi ikertest undorítóan torz része, melyet nincs többé mód szétválasztani.

Lihegve ment a két testvér fölfelé a kaptatón. Bálint ráállt a kérésre, hogy nézzék meg együtt, hiszen teljességgel természetesnek és a maga részérôl elfogadottnak tartotta, hogy úgyis úgy lesz minden, ahogy apjuk akarata rendezi; a választás mindenkor az övé. Valamelyest bátyja kedvére is akart tenni, meg hát miért ne tennének egy kirándulást? Legalább kiélvezik a szép idôt. Vagy két órája jöttek és szemük elé tárult már a hegyvidéki otthon konyhájával-ebédlôjével, tornyával és lakószárnyaival, a külön álló, de zárt folyosóval összekötött fürdô- és növényházzal, de még messze voltak; nesz sem hallatszott le hozzájuk. Az épületegyüttes körül a zárt, összefüggô környezô erdôket megszakító, lazán kapcsolódó fás ligetek és tisztások, ápolt kert terült el, ahonnét szinte körben lefelé és fölfelé könnyûszerrel belátható a környék: egy kis domborulatra telepítették az egész létesítményt, melyet a másik oldalon jó minôségû úton, hosszú emelkedôn ugyan, de egyszerûen meg lehet közelíteni. Ôk egy másik, rövidebb, ám veszôdségesebb, kirándulásra, erdôjárásra és hegymászásra való, alig járt gyalogos útvonalat választottak. Alant, messze a város házainak halmaza fehérlett a levegô remegô távlatában, fönt a hegycsúcs erdôkaréja fölötti kék mezôben méltóságteljes fehér felhôk úsztak. Igazán idilli kép volt, már-már túl idilli. Ôk a kettô között a keskeny ösvény egy kopár, sziklás és meredek, egyik oldalán szakadékos szakaszán izzadva hágtak a magasba; már dél felé járt az idô. Kicsit kifújták magukat és sok mindenrôl fesztelenül beszélgettek. Apjukkal kapcsolatban, hogy rábízzák a döntést, tulajdonképpen már korábban egyetértésben voltak, de azért mindegyik azt szerette volna magában, bár ez egyik részrôl sem került szavakban megformálásra még kimondatlanul sem, ha az ô elképzelését fogadja el.

Amikor Bálinttól ott az úton megtudta, hogy Atyjuk végeredményben már eldöntötte, hogy hozzá, kisebbik fiához költözik, elôbb egy pillanatra megmerevedett, aztán a válla és a nyaka találkozásától a tarkóján át hangyasereg kezdett a bôre alatt gyorsuló iramban fölfele menetelni és az eleje már belebizsergett az agyba. Robbanásszerûen lobbant föl a tûz, mely most nem is a tarlót, hanem az aratás elôtti beérett vetést, a száraz gabonatáblát és azon túl is mindent egy pillanat alatt fölégetett.

– Rudolf! – kiáltotta rémülten Bálint, aki a váratlan lökéstôl megtántorodottan már zuhant is teljes testsúllyal a meredek sziklafalon a mélybe. Görcsösen összeszorított ujjaiban a mozdulat még arra a parancsra emlékezett, mely alapján bátyja ruháját próbálta megragadni, de az kicsúszott kezei közül. Arcát-földúló döbbenettel, kidülledt szemmel, elsötétülô tekintettel gyorsulva távolodott és tettétôl ô maga is meglepetten, de különösebb megrendülés nélkül nézte. Talán ilyesmi lehet, mikor a fekete lyukak a fénysebességet meghaladó mohósággal magukba rántanak minden, a hatókörükbe került létezôt – gondolta.

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

44

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

PORUBSZKY LARINA

Kérdezte magától több százszor: Istenhívôként szabad- e káromolni azt, ki a gyászt ôsnemzette?

Ahányszor csak felidézte magában Rudolf elvesztését átható csend lúdbôrözött rajta, a fájdalom szíven szúrta, s ezt kellett körbesáncolnia, mint ahogy kagylók porszembôl „gubázzák” az igazgyöngyöt. Vigasztalhatatlan volt, a bánat megkérgesedett lelke fölé terebélyesedett. Mondják, az idô mindenre gyógyír, ô mégis úgy érezte Kronosz évgyûrûket karmolt sebzett szíve köré, s mindig egyre mélyült a tüske, ami árnyékként vetült minden késôbbi örömteli pillanatára. Megtanulta mi a testetlenség terhe, hiszen Rudolf halála óta cipeli bátyja hiányát, teljes életnagyságban. Szörnyen vágyott odalátni a túlpartra, bátyja visszhangját vélte hallani, mint néma jajszó. Oly sokszor visszacsengett a fülébe az ominózus párbeszéd, amit bátyjával utoljára váltott. Vajon kihez szállt utolsó gondolata? Görcsbe rándulva a félelemtôl vagy csendesen adta meg magát? Létezik – e testvériség testvér nélkül? A koporsóban szabadon túlnyújtózhat minden rabbilincsbe vert nép?

Tudta, hogy ezekre a kérdésekre fogja keresni a választ egész hátralévô életében.

Amikor Rudolf a földre zuhant s kilépett a test burkából a zsebórája is megállt, jelezvén valami nem folytatódik tovább. Bálint ugyan elvitte az órát egy órásmesterhez megjavíttatni, hogy az bátyja idôszámítását mutassa neki is. Ám csalódására annak ketyegése tulajdonosa nélkül mintha bánat mellékszólama lett volna, bár igaz, a közös zongora sem ugyanúgy szólaltatta már meg a hangokat. Meglehet a hangok ugyanazok a hangok voltak, csak Bálint nem hallotta már ôket úgy.

Igazságtalanság, hogy 23 évesen egyetlen golyó kiírta Ôt az élôk Nagykönyvébôl és derékba törte ígéretes zongorista pályáját! – torzsalkodott az ég felé. Elment sokszor oda imádkozni ahol más bajtársak elmondása szerint Rudolfot a halálos lövés érte, pont azon a helyen ahol kiömlô vérét magába szívta az anyaföld, mely azóta az ô könnyeit is iddogálja. A kokárdán a piros immár az ô vérétôl is piros!mondta Bálint büszkén magában. A szó szoros értelmében vérét ontotta hazájáért.

Ennél többet nem adhat senki sem. Számára Rudolf vitathatatlanul 56 hôse, s tette egy jobb jövôért véghezvitt cselekedet, melyet csak igazi férfi tehet. Aki fegyvert fog, küzd a szabadságért, egy eszméért, s ha kell, zsoldját a veszteség napszámosaként halálával aratja.

Temetéskor látta, a hangyák mozgása mintha nyüzsgô gyászbeszéd karavánja lenne, elindult a boly körbe a friss hant körül, mintha karmester vezényszava komponálta volna, bátyja a muzsikus tisztelete elôtt adóztak így e parányi teremtmények.

Aztán a „regnáló szelek” sok vihart fújtak feléjük. Nagyon megnehezítették a boldogulásukat, nevük nyilván lett tartva, s valahogy az egész család felett viharfelhô gyülekezett sok-sok évig. Az iskolában oroszórán tüntetôleg figyelmetlen volt, gyûlölködve vette szájára a szavakat, melyek egy olyan nemzet nyelvén szóltak, ami Rudolf halálát okozta. Ennek rendre rossz jegy lett a böjtje, de szülei ezért

Bálint és Rudolf Rudolf: Bálint: Rudolf.

Bálint: Rudolf:

Indulok, nekem is ott a helyem!

Veled megyek!

Nem! Én már nagykorú vagyok, Te még csak kölyök, szó sem lehet róla! Apa amúgy sem egyezne bele!

De most nincs itt, nem akadályozhatja meg!

De én igen! Jól figyelj: Az állatoknak több napi takarmányt és vizet rakj ki. Az értékeket gyûjtsd egy helyre, ha menekülni kellene.

A pincébe hordj össze meleg takarókat, szükség lehet óvóhelyre.

Nagyon vigyázz kérlek anyára, amíg hazajövök!

Rudolf volt az erôsebb, a bátor kezdeményezô, és az idôsebb, míg Bálint a fiatalabb, szárnyaszegettebb. Mégis késôbb az ô fesztávja lett szélesebb. Nem rajtuk múlott, hanem egy náluk hatalmasabb rendezôelven, mely, mint élet, az idô fonalát mérte Nekik. Közös fészekbôl indultak, ám csak egyikük ért célba.

Fenekestül felfordult és megváltozott minden attól a naptól kezdve, 1956-ban.

Az események felgyorsultak: szovjet tankok, harckocsik, felfegyverzett katonák lepték el a várost, csak úgy süvített a levegô a golyók fülsüketítô zajától.

Környékükön sötétedés után senki emberfia nem merészkedett ki az utcára. Eddig háborúról, szabadságharcról Bálint csak a történelemórán hallott, de akkor a félelmes képek megelevenedtek, feldúlva az élet addigi megszokott menetét, és úgy hitték a forrongó nép véres küzdelem árán, de végül kivívja akaratát.

Zord idôkben bizony törvényszerû, hogy hamarabb felnô az ember, többé már Bálint sem érezte gondtalan ifjúnak önmagát, pedig születési anyakönyvi kivonata szerint épphogy elmúlt 16. Bátyja, Rudolf soha többé nem jött haza, napok teltek el mire hírt kaptak felôle. Megsebesült, találat érte, és többekkel együtt, a nyílt utcán vérzett el. Csak nagy sokára gyûjtötték össze a fájdalmasincs, foncsorodott testeket, melyekbôl örökre kifázott a lélek.

HALÁL, ó még kimondani is szörnyû, az egyetlen végszó, ami ellen nem lehet fellebbezni. Hiábavaló bármennyire is lamentálni, a végzet hatalma feltartóztathatatlan.

Zubogott Bálintban a néma kiáltás, forrt a dühtôl és keserû tétlenségtôl. Ordított volna, mint a fába szorult féreg, úgy nyûtte bele magát a veszteség érzése.

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

45

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

BÖKFI VERONIKA

sose szidták össze. Egyébként szorgalmas volt, mégsem vették fel egyetemre, hiába próbálkozott. Nemkívánatos elemek voltak, mondván: rossz helyen, rossz idôben, a rossz oldalon álltak. Pedig ôk csak magyarok voltak, azt tették, amit hazafiként tenniük kellett. Sokáig bújtattak a börtön elôl a gazdaság pajtájában több szomszédot is, kockáztatva saját biztonságukat.

Bálint testvérét hordta a hátán, némán, csendes hétköznapok sodrában, olykor szíve kalimpáló vad viharában. Nyomdokában járva így emlékét nemcsak szívében cipelve, hanem bevégezetlenül hagyott terveit, céljait, vágyait mázsás teherként, bátyja égetô hiányától vezettetve vitte, vitte magával bármerre tévedt is. Életben tartotta ôt, mindenféle módon. Intelmeit, tanácsait lelkiismerete hangjával társította.

Bálint élni, de mondhatnánk inkább azt is, hogy túlélni akart, hogy tovább örökítse különleges családnevüket, Tarádfalvy-t, ami nagy felelôsség az ôsök felé.

Igyekezett átvenni Rudolf hanghordozását, rávalló modorát, komolyságát. Nem utánzásból, hanem tudatos hasonulásból. Hozentrogerrel viselte testvére, neki még bô nadrágját és hordta szeretett lódenkabátját. Átköltözött testvére szobájába és késôbb már családapaként fontos döntéseit bátyja székében ülve a nagy diófa íróasztal mögül hozta. (Talán nem tévedett ott soha. Ha mégis, nos, az is biztos úgy volt megírva.) Álmában sokszor beszélgetett vele, halálának évfordulóján mindig anyjával sírt a temetôben. A rendszerváltás után fáradságot nem kímélve eljárt az 56-os névsor tábláját tisztítani, ha zord volt az idô, hadd lássa más is nevét még ennyi idô után is fényleni. Az utánunk következô generációnak tudnia kell, hogy a „Rudolfok” halála nem volt értelmetlen, a történelmi idôben szerepe, fontos küldetése volt, mely az ország múltjában immár mindig számon tartott mérföldkô lesz.

A sors fintora, hogy meglett férfiként pont egy moszkvai diáklányba, az ôzbarna szemû Irinába lett szerelmes, késôbbi feleségébe, akitôl két gyermeke is született.

Napjainkban, közel a 80 felé, két szívrohamon túl, már messze szakadt a múlttól, hisz oly sok év telt el a rögös út közepette. Bálint már bölcsen, beletörôdve ítél, elfogadja a sorsot, mely mindenki legnehezebb keresztje. S azon a bizonyos utolsó napon, mikor majd zihálva, meg-megadva magát, a kaszás ellen csak deres sóhaja ágáll, megválaszolatlan kérdéseihez megkapja a kulcsot. Málhája sem fon rá rabigát, s utolsó szava sem bosszúért kiállt. Becsülettel végigélt életét bevégezve várja, hogy a holtak kapuján belépve, elsôként szeretett bátyja üdvözölje.

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

A partra vetett hal (Konrád és Balázs)

olyosói pletyka száll az iskolában egy élô legendáról, a szigorú, erôs határozott olimpiai bajnok testnevelés tanárról. Árnyékában az évek, ha a tömött folyosón végig ment az út megnyílt elôtte, kettévált, mint Mózesnél a Vöröstenger. A diákok falhoz lapulva kíváncsian figyelték, mozdulatlanul a csendben nagy szemekkel követték. Azt mondják a satnya száraz testekbôl vizet fakaszt, túlsúlyból, ûrtartalmából köbmétereket csapol, láthatatlan eszközével faragja az élô szervezetet, izomzatot, tartást ad a test megfelelô részeire.

Megjegyezném én voltam a kôhal azon a napon, a megnyíló tengerfenéken megrekedve vergôdésem megállította a frontális találkozást vele, amit az áramlatok, azaz diáktársaim testének súrlódás és a természet keze, azaz a testalkatom gyenge felépítése akkor ott jelképesen egy sziklából faragott ki.

Közeledett felém a távolból végig mért könnyedén veszített lendületébôl, blokkolta a felém haladó sebességét. Rugalmasan meghajolva gyorsan elkapta, majd lyukas kezembe visszaadta a törékeny 0, 5 kg-os könnyû testû, kézre álló nagy tudású, könnyen kezelhetô laptop-omat. Tetején a bûnbeesés leszakított almája fényesen csillogott.

Leányos zavaromban lassan nyúltam érte mire elvettem és megköszöntem volna, már távolodott tôlem, csak a hátát láttam és mögötte a tanulók, mint a hullámok a hajók mögött összezáródva eggyé váltak. Tajtékzott a sokaság körülöttem, sodródtam az árral, nekem csapódva ütközôpont voltam az iskolai folyosó háborgó viharában. Megmutatta reflexben jó, mint a macskának könnyed a járása a vizet is szeli, csak úgy kettévágja, örvényeket hagyott hátra, és engem, – magamra.

Egy héten kétszer a nagy találkozás az idô akkor biztos, hogy megáll a remény is oda vész ez a biztos jövôkép.

Mikor eljött a nagy pillanat testem megremeg megrázva magamat, mégis csak egy férfi test, én vagyok benne, megnyúlva. Bátorságot így öntök mindig magamba. Otthonról is hordozom magamban a biztató szavakat, majd megemberesedik, bezzeg ha lenne katonaság, nem eszel eleget kisfiam, egyél még. Az örök téma csak a számítógép elé hajolva, görnyedve, púposan mások arcába nézve keresed önmagad. Behorpadt mellkassal, fejlôdünk vissza, a tornaóra, segít rajta? Nem költôi kérdés volt. Valaki válaszoljon rá, ha tudja!

F

46

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

Lehetséges, hogy a dizájntól kábul, egyre ritkábban is tátog!

Nehezen a tornasor beállt végre.

Az emberi test fejlôdésének szakaszának két vége szélsôséges, valaki lemaradt utolsó a sorban az elsô a nagyok itt is kilóghatnak. Átmenetet képez a középmezôny a végtelen egyenes két széle között a túlélôk? Átlagos a kifejezés rájuk és a testbeszéd rá egy legyintés. Vajon miért?

Az olimpikon a halálsor elôtt jár, méri a testeket személyre, szabja a négy évet.

Forró testem már most izzadva sír, elrejti a férfias könnyeimet, ami nem a szemembôl ered forrása ismeretlen. Képzeletemmel szövöm rövidnadrágomnak hosszú szárakat, most szeretném, ha a bokámig érne, fehér trikómnak hosszú ujjakat erôsnek vélt karomat bujtatom el benne, kapucnit, hogy észrevétlen legyek mások számára egy ismeretlen.

A testem közben lehûlt a délibáb eltûnt a maradék szövetben ott álltam én.

Végig folyik a sós víz a mellkasomon csiklandozva, tölti fel a horpadt mellkasomat, a köldökömet, és alkalmas helyet ahol megállhat még a függôleges testemen.

Patakokban szakad hátamról is a víz ruhám, felszívja majd rám tapadva testalkatomat mutatja, ami zsenge, fiatal még, ezzel a magyarázattal nyugtatom magamat. Tudom, hogy ez nem elég! Próbálom erôszakosan leválasztani magamról de, ragaszkodik hozzám, ráhagyom, legyen meg a mai napon az akaratod.

Körülöttem a mozgókép homályos, szemem tágra nyílt, az élet is kihagy a megszûnô világ, elôször kitágul, majd zsugorodik nagy feketelyukban találtam magamat de, az alagút végén fény hívogat, mint valami sellô csábít, gyere csak!

A fekvôtámaszban kinyílt az értelem közel vitt az anyaföldhöz, ami gazdag humuszban a fû keserû ízét is érzem a torkomban. Az idô oly lassan telik hogy csak nô, nô a fû magasodik körém. Most fûtengerben látom magamat egy égig érô nagymezôben, mellettem egy legelészô lila tehén bámulva a semmibe, csendben kérôdzik, farkával egyet suhint – Költôi kérdést intézek hozzá – Há bámulsz te marha. Nyersen kérdôre vonva de, csak Tanár úr és én, aki a fûben tornáztat, kedvesen kérdezi „Hová merült el szép szemed világa?" Balázs – Jöjj vissza hozzám!

Egy felhô fölöttem megállt egyenesen rám esik belôle az égi áldás. Esô után a földigiliszták is elô jönnek a magas fûszálaknak támaszkodva rajtam, nevetnek. Kezükben egy virágszirom egy csepp nektárral töltve engem figyelnek. Megint furcsa érzés kerít hatalmába, mint a szárazföldre vetett hal tátogok, csapkodok kezemmel, lábammal, jobbra-balra ugrálok, közben mintha békává változtam volna, aki kínlódva már úszni tanul a fekvôtámaszban.

Méreteim: kicsi a nagy árnyékában, három aránylik az egyhez. Nyomás fentrôl a fekvôtámasz nyom s nem én a fekvôtámaszt. Elvesztettem a fonalat számolással az egyig jutottam a többire nem emlékszem oldalamra dôlve halszemû lettem, mint mikor a hal a vágódeszkán már csak egy szemmel látja maga körül a gyönyörû beépített konyha világát.

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

A valóságba egy kedves hang hívott vissza.

A kemény földön tértem magamhoz. Eltûnt a látomás maga a való élet várt.

Nem egy luxus hotel teraszán bôséges izomzattal ellátva egy napozó ágy kényelmes szivacsán pálmafa árnyékában VV lányok oldalán.

– Kitartás fiúk! – biztatott bennünket, majd folytatta.

– A gyakorlatok a test megmunkálása, átalakítása az élô szervezet formálása, erôsítése, négyzetre emelése vagy ûrtartalomvesztésre megy.

Szavát megtartotta senki sem dôlt ki a sorból. Az elsô napon a mi szervezetünk nem bírta. A pálya szélén tértünk magunkhoz, mint a partra vetett hal vízért kiáltottunk!

Sok-sok év múlva bronzból formáltam, ahogy én láttam az elsô pillanatot, – Hátratett kézzel, magasodik fölém, emelt fôvel tanít, az ívek finomsága testén a merevség és én a partra vetett hal úszik a szárazföld felszínén.

Konrád és Balázs elsô napja az örök barátságot jelképezi számomra.

Megjegyezném én is a megfelelô formára, alakítok egy mozdulatnyi kifejezést, egy emlékkép pillanatát kiragadva, örökre megállítom. Az anyag megmunkálásával tér és idô találkozását kifaragom. Amikor csak akarom, körbejárhatom a jelenben ránézve múlt idôben, utazhatok, ha hatással lesz rád az utasom, lehetsz.

Elôször én vezetlek, majd te vigyél és mesélj a gondolataidról, érzéseidrôl nekem.

47

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

CSIKI KRISZTINA

találja, hát megtalálja. Talán itt sem leszek, hogy kijavítsam a dolgozataikat.

Sûrû, rozsdavörös fátyol lepte be a tenger felületét. Minden haláltusa egy lélegzetelállító festmény; valakinek az utolsó pillanata egy másik személynek a boldogság csúcspontja. Az öreg tudta, hogy ez a naplemente az utolsó lesz, melyet agg szemei figyelemmel követhetnek ebben az életben. Sok éve már csak nagyon homályosan látott mindent, de a nap korongja mögül kirobbanó színorgiát még az ô esendô szemei is tisztán érzékelték. A vég küszöbén egyetlen dolgot sajnált csak: hogy nem láthatja többé az ô Sándorját.

De hát mit is mondana neki? Hogyan búcsúzna el tôle? Ihletett, megható szavak megtört folyamával? Milyen tanácsot tudna neki, a még alig megszületett férfiléleknek adni, ô, a vénséges, megkeseredett, céltalan és elégedetlen embermaradvány? Sose add fel, légy bátor, szeresd hivatásod, légy nagylelkû embertársaiddal, türelemmel szívd magadba a tudást. Elhadarni sem tudná mindezt a beteg nyelvével. A fiatal férfi pedig látszólag megrendülve hallgatná, miközben bensôjében gúnyos megvetés és értetlen szánalom harcolna egymással.

Lôrinc fel akart állni, hogy lassan elinduljon hazafelé, ám ereje addigra teljesen elhagyta. Tompuló, lassuló elméjén átfutott a kikerülhetetlen gondolat: nincs tovább. Egykori énje lázadó hangon csattant fel az elemek színe elôtt: Miért most? És miért így? Hát nincs jogom békében, nyugalomban, melegben távoznom a föld színérôl? Egy teljes élet harcos mindennapjainak ez lenne a végelszámolása, ez a tehetetlen düh, ez a semmitmondó fájdalom, ez a gúnyos gyengeség, mely minden tagomat béklyóba szorítja?

– hogyan? Kel fel a nap? De hiszen csak most volt alkonyat, gondolta az öreg megrökönyödve. Szemeit dörzsölgetve hunyorgott a tenger felett lebegô nap korongjába; végtagjain jólesô bizsergés szaladt át, meleg életerôt küldve testének minden porcikája felé. Milyen furcsa, gondolta, miközben könnyedén felállt a padról, és biztos léptekkel elindult az ösvény kavicsokkal kirakott szegélye mentén.

Alig tett néhány lépést, elôtte sudár, ifjú férfi alakja sejlett fel. Mintha köd vette volna körül, pedig kristálytiszta reggelre ébredt a világ. Az ifjú lassan lépkedett az öreg felé, aki dübörgô szívvel várta egy emberöltô óta megkésett találkozásukat.

A férfi égszínkék szemeiben az ég tükrözôdött, hullámzó csípôje a tenger mozgását követte, rakoncátlan fürtjei úgy imbolyogtak a szélben, akár a mezô virágai.

Lágy ajkai Napfivér és Holdnôvér örök soha-nem-találkozását formázták, mögöttük a csillagok gyémántjai ragyogtak. Az öreg zihálva nézte a látomást és szíve körül tûrhetetlen szúrást érzett a földöntúli szépség láttán. Ahogy az ifjú közeledett, az öreget úgy borította be valami különös, melegséget hordozó nyugalom. Álmodom, akarta szóra nyitni a száját az öreg, ám a fiú hallgatásra intette szemének egyetlen csillanásával. Erôs karjai gyengéden borultak mestere reccsenô testére, ajkai pedig az öreg ajkaira, és ekkor megnyílt az égbolt és kettévált a föld, az égitestek egymásba olvadtak és harmattá válva csurrantak le a súlyuk alatt megha-

Lôrinc és Sándor ozsdabarna falevél ereszkedett le társaihoz a szûrt fénysugarak között. Az öreg író félig elbóbiskolt a lenyugvó nap meleg búcsújában. A kopottas padon magányosan hallgatta, ami körülötte történik – a semmit – miközben várta vissza hôn szeretett tanítványát, Sándort, aki késett. Talán még mindig a jegyzeteket keresi. A szél a ráncos kézre repített egy kis falevelet, de az öreg nem vette észre. Érzékei évek óta cserbenhagyták; nem hallotta már az élet hangjait, nem érezte az ízeit, és a színek, melyeket korábban szivárványban egyesítette létének minden pillanata, immár kifakultan borultak a világra.

Szemtelenül fiatal fiú és lány haladt el elôtte. Lassan lépkedtek, karjaik egymásba kapcsolódva, csípôjük összeérve mozdult teljes egyetértésben, hajtincseik összetapadtak. Bizonyára ôk is házsártos párként végzik, ha egyáltalán kitartanak egymás mellett, morfondírozott az öreg. A fiú keze gyengéden pihent a lány derekán, mohó ajka a lányét kutatva. Csókjuk nyomán az öreg halovány fájdalmat érzett, de leginkább ürességet: nem emlékezett arra, hogy valaha csókolt volna így, ilyen szenvedéllyel, ilyen odaadással. Se mátkáját, se ágyasait, de még kitalált kedveseit sem a szürke hétköznapok enyhítésére megidézett, képzeletbeli kalandjai során. A mindent felemésztô vágyakozás, a hatalom önkéntes feladása ismeretlen érzések voltak számára. Merô idôtöltés volt minden emberi kapcsolata: végtelen sok perc egymásba fûzve, okok és következmények nélküli, emlékek súlyától és a boldogító jövôtôl mentes helyzetek sorozata.

Felerôsödô szél csapkodta egymásnak a fák haldokló ágait. A nap korongja félig elmerült már a tenger vizében, tétova, narancsszínû foltot hagyva nyomában.

Egyre hûvösebb volt a levegô, így az öreg némileg fázósan húzta össze magán a kabátot. Maga sem tudta, miért ezt a kabátot hordta még mindig; harminc éve is megvolt talán, hogy Lilla ajándékba adta neki, mielôtt elhagyta volna valaki másért.

Ráncos kezének érintése alatt a kabát anyaga közel állt ahhoz, hogy felmondja a szolgálatot; az öreg ösztönösen bólogatva paskolta meg az ôsrégi ruhadarabot, mely szinte lelkének részeként borult aszott testére.

Miért nem jön már az a mihaszna, türelmetlenkedett. Érthetôen elmondtam neki, hol találja a jegyzeteket: bal alsó fiók, hátulsó rekesz, a sárga boríték alatt.

Vajon kikereste a jövô heti tesztkérdéseket? Elég figyelmetlenül hagytam ott a fénymásolatokat a sok kacat között. Eh, semmi értelme ezzel foglalkozni. Ha meg-

R

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

48

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■

joló fûszálakon. Az öreg érezte, hogy teste a végtelenben lebeg, és sejtjei magukba fogadták a fiú leheletén érkezett boldogság-cseppeket. Nyugalom és szeretet töltötte ki minden gondolatának minden foszlányát. Elégedettség és béke szállta meg; megbánásnak, keserûségnek nyoma sem volt. Lehunyt szemei mögött mosoly és szerelem lakozott, újra felsejlô ifjúság és soha nem halványuló bizakodás.

Meg nem történt, de egy örökkévalóság óta vágyott emlékek szökkentek elô a tegnapból, és mindegyikre a boldog várakozás nyomta rá bélyegét: egyszerre múlt és jövô, makrancos élet és békés megnyugvás volt minden. A férfi karjai immár vágytól reszketve fonódtak az élettôl duzzadó test köré, lelke pedig megrészegülve itta magába az ifjú csókjának édes nedûit. Bensôjében remény ujjongott; szeretlek, kiáltotta bele a végtelenbe szavak és hangok nélkül boldogságát. Szeretlek, formás csukló, szeretlek, hullámzó fürtök, szeretlek, mámorító ajkak, szeretlek, tökéletes életem. Te vagy, aki sosem voltam, és aki szeretnék lenni egy örökkévalóságon át.

Itt vagyok; nem kell más semmi, csak te, csak ez. Csak ez.

Mozdulatlan táj mozdulatlan szereplôjeként ült az öreg a padon. Kezei, a ráncos emlékhordozók ölében megpihenve ôrizték az ifjú karjainak erejét, hajának selymét, ajkainak mosolyát. Kihûlt lehelet illant merev testébôl, tétovázva sír és születés között.

Miközben a fekete égbolt arcából milliónyi szempár szikrázott le rá, az öreg nyitott szemei mögött vad örömtáncot járt a vágy és a megnyugvás.

■ Az Aba-Novák Galéria novellapályázata

49

Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert ■

■ Létközhelyek – Csíkszentmihályi Róbert

50

Az Aba-Novák Galéria novellapályázata ■