Bukta Imre: Megnyitóbeszéd o

Bukta Imre: Megnyitóbeszéd Ennek a kiállításnak nincs hangzatos címe, csupán ez: Diploma 2022 Eger – mégis magába foglalja azt, amit itt láthatunk. Hiszen mindhárom fontos: a diploma, az évszám és Eger is. Elgondolkodtam azon, hogy ha az itt kiállítók máshol, más városban diplomáznak, vajon a műveik is másmilyenek lettek volna? Valószínű igen. Eger emberléptékű, szerethetően hangulatos város, nincs idegesítően lüktető forgalom, történelmi utcácskáin kellemes sétával el lehet jutni bárhová a belvároson belül. Tényleg imádnivaló. Ez az alkotás szempontjából nem mellékes. A tanszéki alkotói körülmények, a kitűnő oktatói csapat biztosítja a feltételeket, már csak a jó művek kellenek és ha körbetekintek, azok is megvannak, nem is akármilyenek. Nem feladatom az egyetem képzőművészeti tanszékének munkáját dicsérni, megteszik ezt maguk az itt kiállított alkotások. Viszont a jó műalkotások garanciája maga az alkotó. Az alkotók, akik jelen esetben még ugyan hallgatói státuszban vannak, ám de facto képzőművészek is, hiszen nem a hivatalos pecsét pillanatától válik valaki festőművésszé. Ez egy hosszan tartó felkészülési folyamat, tulajdonképpen szellemi tevékenység, ami olyan műalkotásokban ölt testet, ami nézhető és látható, hallható, értékelhető és értelmezhető – egyszóval élvezhető. Szerencsés kor a fiatalság abból a szempontból is, hogy szivacsként szívja magába nemcsak a tanulási folyamatban kínált információt, hanem olyan szubkultúrán belüli metainformációkat, amire az idősebb generáció már nem képes. Így jól teszi az a fiatal, aki ezt az időszakot teljes energiájával a festészetnek, szobrászatnak vagy más képzőművészeti műfajnak szenteli, ha már egyszer elkötelezte magát ebbe az irányba. Nem tesz mást, mint kihasználja ezt a helyzetet, ami – mondhatjuk – érte van. Aki elkótyavetyéli ezeket az éveket, később, amikor kénytelen kitenni magát az egyetemen kívüli viszonyoknak – közhellyel mondva az életnek –, rá fog jönni, milyen kár volt nem élni a lehetőséggel. Körbejárva a kiállítást Kopasz Tamás tanár úrral azt tapasztaltam, hogy festészetileg érett, gondolkodásban mély alkotások születtek a diploma kiállításra. Az alkotási tevékenység nem olyan, mintha gyárban dolgoznánk, nem kell reggel be, este kiregisztrálni a belépőkártyával, ám mégis fontos a folyamatos gyakorlás, jelenlét az alkotásban, elérni azt a kegyelmi állapotot, hogy a művész azzá váljon, amit csinál. Az itt kiállított művek többségénél ez látható, érzékelhető. Szintén nem feladatom, ám meg kell említenem, hogy főleg a tanszéknek, de az egész egyetemnek is kedvez a jelenlegi versenyhelyzet. Már rég nem áll az fenn, hogy Budapest elszippantja a legjobb oktatókat, a legtehetségesebb felvételizőket, így nem véletlen, hogy az itt végzettek közül, képzőművészként többen képesek integrálódni a művészeti szcénába. Ehhez nem elegendő a tehetség, kitartás szükséges, sőt avval, hogy kikerülnek a hallgatók az egyetem védőszárnyai alól, önmaguk menedzsereivé kell válniuk, mert tetszik vagy sem, ez a terület is versenyszféra.

A társadalomban az ezt érintő folyamatok kedvezőek is meg nem is. Nem kedvező a tekintetben, hogy a diploma után az állam gondoskodó szerepe véget ér, és bizony a tehetség mellé kell társítani a szorgalmat, hiszen a képzőművész mivel bizonyít: leginkább a műveivel. Kedvező folyamat zajlik például a műkereskedelemben, hiszen felnőtt a fiatal, ám egyre tehetősebb középosztály olyan generációja, akik már nem elégszenek meg a gyűjtőfogalomként használt „ikea-poszterrel”, hanem úgymond eredetire vágynak. Ez mozgatja – tetszik nem tetszik – a művészeti piacot, ismert, hogy egyre több galéria foglalkoztat fiatal képzőművészeket, nagy sikerrel. Tehát biztatom a most diplomázókat, szálljanak bele ebbe a versenybe, kemény de szép verseny, mert tehetségesek és megérdemlik, hogy sikeresek is legyenek.