Létigen - Negyedik szám, 2022. október

Pályázat

Simon

Csuhány Lili: Mozaik

– Több benne az XY, mégis inkább lánynak tűnik –összegezte Botond. – Befejezetlen fiú. Csak néhány kromoszóma hiányzik.

Katkó Mária: A legszebb ajándék

Hétfő van és hull a hó, ezen a napon születtem, pont így sza kadt akkor is, mindent belepett. Anyukám nagyon kedves szokása, hogy csak aznap lehet ünnepelni.

Szerkesztői köszöntő

Kedves Olvasóink!

Fogadjátok szeretettel a Létigen nagyedik lapszámát. A 2022-es évben ez lesz az utolsó megjelenésünk, legközelebb 2023-ban találkoznunk. Nagyon jó érzés látni, hogy egy kósza ötletből mit vagyunk képesek létrehozni, ha összefogunk. Hálásan köszönjünk mindenkinek az eddigi támogatást és segítséget! Köszönjük minden pályázónknak, hogy bizalmukba fogadtak minket. Reméljük, a megfogalmazott véleményünkkel senkit nem bántottunk meg. A nyertes pályázónknak külön gratulálunk. A negyedik számban Lakits Nola Hanna, Győri-Simon Dóra, Filó Mariann, Csuhány Lili, Katkó Mária és Ann Rhys műveit olvashatjátok! Külön öröm számunkra, amikor visszatérő pályázókat látunk, vannak ismerős nevek, és már akkor hálásan dobban a szívünk, ha meglátjuk az emailt. Olyan pályázóink is akadnak, akik soha nem adják fel, átírás után is képesek elfogadni a visszautasítást, és a következő hónapban újabb történettel jelentkezni. Rátok is nagyon büszkék vagyunk, mert a kitartás az, ami előre visz. Bízunk

benne, hogy egyszer meg fogtok jelenni a Létigenben.

A Facebook oldalunkon már kiírásra került a legújabb pályázatunk, várjuk szeretettel az alkotásaitokat.

A pályázóink mellett természetesen a szerkesztőink érdeme, hogy a Létigen megjelenhet lapszámról lapszámra. Nagyon izgalmas egy évet tudhatunk magunk mögött. Köszönöm Misz Annának, hogy a legelső pályázat kiírásától kezdve végig kitartóan olvas és reflektál. Láng

Annie nélkül hadilábon állnánk a versekkel. Köszönöm M. Z. Chapelle és S.A. Locryn cikkeit, korrektúrázási segítségüket, és S_H_Zsófia lelkesedését, sokszor úgy érzem, ő a csapat lelke. És természetesen Iván Eszter munkáját, hiszen nélküle hófehér papíron maradnánk. Remélem, örömötöket leltétek a négy lapszámban, és mindannyian találtatok hozzátok szóló, szíveteknek kedves olvasnivalót. Ha szeretnétek segíteni, jelezzetek vissza a szerzőinknek, mit gondoltok a műveikről!

Találkozunk

“Sokszor éppen a legnagyobb kihívás segít abban, hogy világosan lássuk a fontos dolgokat és új, pozitív irányok felé induljunk el.” Árvai Péter

Főszerkesztő

Szellő Abigél

PÁLYÁZAT

IRODALOM ROVAT

PROZOPAGNÓZIA

azt hittem, hogy nem akarlak látni már, mert nem hiányzol, és a megégetett nyelvemnél nem lesz rosszabb történés a hétfőben, mert azt az évek óta lapuló szálkát is sikerült végre kinyomkodni az ujjbegyemből –de öt körül egy nővel egyszerre léptünk balra a Kálvinon, el akartam engedni, mert sietett, és nem biztos, de lehet, hogy olyan illata volt, mint neked, nem is gondoltam, hogy mások is használják azt a parfümöt, és tudom, hogy nincs ilyen, de engem beszippantott az illat, hazajött velem, kifújtam az orrom, de akkor is maradt – noha reggel még leégett fazék szag terjengett a konyhában, amit sehogy sem lehetett kiszellőztetni –, pedig én tényleg csak félre akartam állni az útból, olyan határozottan közeledett az a nő, a mama is figyelmeztetett, hogy én legyek az, aki egy találkozás után először elmegy a metróval; biztosan tudta, hogy nehezen hagyom el a megállókat, még akkor is, ha az utasok már mind felszálltak.

FOSZTÓKÉPZŐ

M.-nak

az origó a Lehel tér. tőle balra negatívvá válok, jobbra a plusz, szorongás. a 76-os trolibuszt is utálom, mindkét irányba, miattad igazán.

szerinted mindent elvittem, amit tudtam, de valójában dolgok a tieid maradtak. az Etna meg a buggyantott tojás, a magyartalan szórendű mondatok, vagy az utca végi gyrosos, ahol nem merek enni, mert félek, hogy találkozunk, és attól is, hogy nem. sokszor légüres tér vagyok, szemed kékje háttérben futó program. hogy mennyi tejjel kell felönteni a kávédat, emlékszem, így csinálom a sajátomat is.

ami enyém, csak az ágy megszokott oldala –ha szabadságot vennénk ki a valóságból, mellém tudod álmodni magad,

lehet, hogy egyszer nálam felejtődsz. megvettem a növényt, amit akartál, négy napja bámulom a szoba közepén.

hunyorog a kulcslyuk, ami mögé bezárlak. az origó a Lehel tér.

A LEGSZEBB AJÁNDÉK KATKÓ MÁRIA:

Arra a napra emlékszem hároméves koromból, amikor apám leültetett a fehér konyhaasztalhoz, nem volt rajta terítő, minek is lett volna, ha mindig összefogdostuk a zsíros ujjainkkal. Anyám már azt a parányi ovális alakút sem tette fel, amit annyira szerettem, amin absztrakt nyuszit formáltak a gyöngyöző láncszemek.

Apám elővett egy fekete-fehér kockás táblát és hozzá illő bábukat. Megkérdezte, melyik színt választom, rámutattam és úgy fordította a táblát, hogy majd én kezdek akkor. Néztem azt a táblát, és meg akartam fogni azt a fehér színű lovat, királyosat játszani vele. Viszont apám akkor rám förmedt egy hangos nem mel. Visszaengedtem kezem közül azt a varázslatot, ami elvitt volna más vidékekre. Így kezdődött el a szabálya az L betűnek, és az összes bábunak. Percekig mehetett a játék, elhangzó szavakkal, gondolkozz, nem, nem jó, mit csinálsz? A végén egy sakk-matt szó helyett az összes bábu lerepült a tábláról, lelökte egy suhanással mindet a kezével. Egyik eltalált engem. Éreztem, hogy a kezem egyre jobban fáj, és nekem össze kellett volna szednem a bábukat a tapadó linóleum padlóról. Merthogy apám nem tette meg azu tán, miután kijelentette, ha akarsz velem játszani, összeszeded. Én csak ültem, és próbáltam elképzelni a homályos nyuszikat, amik ott lehetnének az asztalon, és láttam, amint kirohannának a szobából sírva, csóválva a fejüket. Én is felálltam velük együtt, és elindultam kifelé, meg nem fogva a földön heverő bábuk közül egyet sem.

– Feladod, megfutamodsz? – kérdezte apám. Nem tudtam rá válaszolni. Feladom? Megfutamodok? Igen, de talán akkor voltam bátor. Igen, mert akkor gyermeki őszinteséggel képes voltam szembe szállni apámmal. Apám nem hagyta annyiban, és a fejébe vette, minden áron megtanít sakkozni, másnap újra asztalhoz

ültetett, és megint és megint és megint. Mígnem a bábukat fel szedtem a földről, és már csak egy cél hajtott, hogy én is lelökjem az ő a bábuit az asztalról. Így kerültem később versenyekre, apám kitar tásából, nem is a sajátomból. Azt mondják, hogy amelyik szülődet tiszteled, attól félsz a legjobban, félsz a véleményétől, a reakciójától, és mindig meg akarsz felelni neki. Hányszor is próbáltam kihátrálni apám szerint a felelősségvállalásból, szerintem viszont a tisztelet adástól, ami félelemmel járt.

Ugyanannál az asztalnál ültünk mindannyian, apa, anya, én és tesó. Az idő múlásával karcos lett, kopott, az oldalairól levált már a rávasalt fehér szegély. Azóta nem láttam a nyuszis terítőt, hogy a nyuszik kirohantak az ajtón, most viszont valami csoda folytán visszakerült. Persze, hogy szeretem a szüleim, tisztelem őket, amiért felneveltek. Soha nem akartam fájdalmat okozni nekik, soha nem akartam, hogy anyám miattam sírjon. Pedig akkor is megtettem, amikor azt mondtam, vége a versenyeknek. Az én családom mindig is hangos volt, úgy próbáltam elképzelni, mint abban az olasz filmben. A nagy asztal körül, ami hangos mindig, és tele van veszekedéssel. Apánknak mindig igaza kell, hogy legyen, anyám sírdogál. Apám mondja, hogy a fiad úgysem hagyja abba, folytatnia kell, anyám a szemét dörzsölgeti, hogy abbahagyom, és a testvérem szemében újra látom, hogy már megint miattam. Apám megfogta a táblát, és kidobta az ablakon. Nem volt nagy kibékülés, a végére nagy happy end, csak elmentünk egymás mellett csendben, és mikor a büszkeségét valaki feladta és megszólalt, letette mindenki más is a csatabárdot, éltük tovább az életünket, mintha mi sem történt volna.

Így huszonhét évvel később újra látom a sakktáblát, de most a szekrényem előtt állva. Nadrágok, ingek és nyakkendők, fekete és fehér, sorakoznak egymás mellett a polcon, tele van a ruhásszekrény. Egymás után dobálom ki mind. Mit is kellene felvennem? Ennyi időt sosem töltöttem hétköznap a tükör előtt, mint most. Úgy érzem, ismét meg kell felelnem! Másik polc póló, pulcsi, jó pár zokni és egy eltévedt harisnyakötő.

Hétfő van és hull a hó, ezen a napon születtem, pont így szakadt akkor is, mindent belepett. Anyukám nagyon kedves szokása, hogy csak aznap lehet ünnepelni. A telefonban is kijelentette, reméli, szabadságot veszek ki a cégnél, hogy átjöhessenek, és megismerjék a páromat. Ha már az én születésnapom. Na jó, ezt nem mondta. Ezt én gondolom, habár a hátam közepére sem kívánom az egészet. Főleg az elmúlt napok történései után.

Leülve észreveszem, be van festve a körmöm, akkor egy lemosó biztosan kell. Hogy ne vegyék észre, ne szóljanak be, ne az legyen a nap vicce, hogy mert unalmas életemben mit csinálok. Apám ne morduljon fel, anyám ne kezdjen el siránkozni, vagy a tesóm szerint a csaj, akivel állítólag járok, mit tálalt ki, pedig sosem mondtam, hogy nő. És Olívia, a nővérem lánya ne tekintsen értelmetlenül maga elé, mert a nagy szívódásból ő semmit sem fog érteni. Akkor inkább kézen fognám, és megkeresnénk a kis széket, amin annyira szeret ücsörögni. Nyomtattam ki képeket, amiket kiszínezhet. És a szobából is hallanánk tovább a veszekedést, de legálabb Olívia nem figyelne semmi másra, csak a színekre. Újra hallanám Szili nevét felcsendülni. Nem is érdekelte őket, hogy a Szilárd becézése. Ma mondtam volna el mindent, utálom, hogy titkolnom kellett, hogy az ő fiúk egy férfit szeret, queer partikra jár kisminkelve, hogy is értethettem volna meg velük, hogy nem a férfi szón van a hangsúly vagy a sminken, hanem az emberen, akibe beleszerettem. Múlt héten még jó volt minden, amikor megmondtam neki, hogy nem akarom ezt így folytatni. Nem akarom tovább titkolni, őt sem, és azt sem, aki vagyok, de ő csak felállt. Nem kiabált, nem veszekedett vagy mondott volna akármit, csak némán kisétált az életemből. Egy férfi nem sír, de érez, és az érzések fájnak, kegyetlenül összetörnek. És igaza van, nem kell mondani senkinek semmit, ahogy ő tette velem. Ha elmondanám, minden megváltozna, már nem lenne semmi sem ugyanolyan.

Így hát van a felső polcon egy doboz, összepakoltam én is min dent, miután elhagyott. Már rég le kellett volna vennem, abban

van a lemosó is, és ez a kis csipke is oda való, apró hóbortokhoz, a semmiségekhez, a mindenemhez, a létemhez. Talán ha titkolom… Ha csak más lennék. A minimális kis életemben itt ez a csipkés harisnyakötő, ami egyáltalán nem kevés.

Már csak tíz perc, túl sokáig mélázgattam. És megszólal a csengő, előbb érkeztek. Nagyon türelmetlenül nyomkodja, egymás után kapdosom fel a ruhadarabokat, némelyiket a szekrénybe, mást magamra rántva, sietek az ajtót kinyitni. Megérkezett Olívia, az unokahúgom, aki alig nyolc éves, széles mosollyal áll az ajtóban. Ő az első, jelenti ki, apját és anyját is lehagyta a lépcsőházban, a kezében összehajtogatott papírt szorongat gyűrődésekkel tarkítva, a kezembe nyomja.

– Születésnapodra neked rajzoltam – mondja nagyokat szuszogva. Széthajtom. A papíron pálcikaember rajzok, egy-két ujjal több, mi vagyunk rajta, a családunk boldogan a születésnapomon.

– A színét pont eltaláltam – tekint a kezemre nyugtázva. A képre pillantok újra, tényleg én vagyok pink körmökkel, szoknyában, hosszú hajjal. Nem mostam le a körmeim, elfelejtettem, de most már nem is kell.

SZENVEDNI KELL HOZZÁ GYŐRI SIMON DÓRA:

S

Micsoda csalók, dohogott magában Zsuzsa, miközben leg szívélyesebb mosolyával pózolt az óvónők meg a baloldali székszomszédja, Pirike felé, akinek a kis Gyuri a nyakába csimpaszkodott, úgy suttogott a fülébe. Micsoda neveletlenség ez a sugdolózás, mérgelődött tovább, hiszen nem értett egy árva szót sem a beszélgetésükből, és tudta, Pirit már nem is lesz ideje megkér dezni, mit akart a gyerek, mert bármelyik pillanatban kezdődhetett az előadás. Gyurika nyomott egy nyálas puszit Piri arcára, aztán kiszaladt, hogy pár pillanattal később a többiekkel együtt kézen fogva jöjjön vissza a terembe. Mind ragyogó arccal énekeltek, az ő Leventéje is, nagyjából egyforma volt az ünneplőjük, és így első pil lantásra nem is látszott rajtuk, hogy azért nem mind normális gyerek. Mert vannak köztük egész szokatlanok. Már a Janka is megdöbbentő a hét testvérével a mai világban, aztán ott van a Bin, az valahonnan a föld túlsó feléről keveredett ide a szüleivel, de a legfurcsább akkor is ez a Piri-féle Gyuri gyerek.

Gyuri végül is nem izgatná, mi dolga vele, legfeljebb elkerüli ő is, meg a Levike is, majd beszél is a fiával erről, ha hazaér. De az a gon dolat, hogy Piri ugyanúgy itt ülhet ezen az iszonyúan kényelmetlen óvodai széken, mint ő, pedig soha életében nem szült gyereket, felháborító. De nem mutatja, mit érez, inkább büszke próbál lenni, hiszen a lelkiismerete tiszta, amit lehetett, azt ő ebben az ügyben megtette.

Igen, megtette. A múlt héten, míg a piacon a tojásos Pistánál álltak a sorban, a Gizikének, aki igazán illetékes abban, hogy mikor kit enged be az óvodájába, mégiscsak ő itt a vezető, kerek-perec megmondta, hogy azért ez mégsem járja. Anyának lenni, pláne nagyanyának, komoly dolog. Munka és kiváltság, igen, munka és kiváltság! Aki éppen csak belecsöppent valahogy ebbe a szerepbe,

mondhatni szívességből, szimpla szomszédasszonyként, annak semmi keresnivalója közöttük, igazi anyák közt! Szülhetett volna a Piri is, nem olyan nagy dolog az, inkább, ami utána jön, az a kemény, de a Piri mindig szerette a könnyebbik végén megfogni a dolgokat. Csak élt bele a világba, nem vállalt még egy férjet se, nem gürcölte végig az életét, most meg öregségére rájön, hogy de rossz egyedül, jól jönne egy unoka? A munkát megúszta, de a tejfelt azért elnyalná, ugye? Na jó, nem úgy, félre ne értse őt a Gizike, de ez a kis Gyurka is már három elmúlt, mire a Piri istápolni kezdte, már beszélt is, pelen kázni se kellett, hát mit tud ez a Piri igazából az anyaságról? Pláne a nagyanyaságról? Mikor fájós derékkal is lekuporodik az ember a padlóra kisvonatokat tologatni?

A Gyurka nem is szereti a kisvonatokat, még az elektromosokat sem, ezt Levitől tudja. Állítólag sütni szeret, játékkonyhája van, hát ez is milyen dolog már, egy fiú legyen fiú, játsszon karddal, puskával, autókkal, meg focizzon! Ez a gyerek rajzol, meg főzni tanul a Piritől, érthetetlen. Ráadásul a többit is meghülyíti! A múltkor már az ő unokája is azzal állított haza, hogy engedje neki feltörni a tojást, mert a Gyurika is egyedül töri a Piri néninél. Na, még csak az kéne, ilyen tojásárak mellett! Férfinak nincs keresni valója a konyhában, legfeljebb, ha eszik, menjen mesét nézni, kizavarta a gyereket, pedig amúgy a szeme fénye, aztán rögtön meg is sütött neki egy tucat fánkot mérgében, hogy ilyen bolondokat beszél. Pedig hol volt már a fánkszezon!

Az anyák napja nagy dolog. Régen, mikor a fiai miatt járt még ide, feszítette a büszkeség, ha dalban, versben hallhatta, hogy milyen fontos ő a gyerekeinek. Aztán jöttek a sivár évek, a fiúk megnőttek, nem volt több ünnepély, verstanulás, akkor örülhetett, ha jutott neki otthon pár kedves szó azon a különleges vasárnapon. (Ehhez persze az kellett, hogy már április elején mondogassa Jóskának, hogy mennyire hiányoznak neki az óvodai meg az alsós anyák napják, de nem hiába fárasztotta magát, az ura értett a szóból, sose felejtettek el legalább pár pitypangot tépni neki az árok szélén a gyerekek.)

Ma a legszebb blúzát vette fel, és fodrászhoz is elment délelőtt. Igaz, így a főzés elmaradt, de egy évben egy napot Jóska is kibír az előző napi maradékkal. Ha meg hőbörögne, majd megmondja neki a magáét, nem rabszolga ő, és nem élnek a középkorban!

Már nagymamaként vesz részt az ünnepségen. De emiatt nincs oka panaszra, ezek a mai óvónők igazán rendesen megdolgoznak a pénzükért. Nem szorítkoznak csak az anyák dicsőítésére. Még szép! Végül is, mivé lennének ezek a nyafka mai asszonyok az idősebb generáció nélkül? Meggyőződése, hogy a család alapja a nagymama. Minden tapasztalata ezt mutatja. Nagymama nélkül a család mintha nem is lenne! Itt van mindjárt a menye, ez a Pestről jött, az még a rántott csirkének valót is a boltból szerzi be, nem ért szinte sem mihez, ami egy asszonytól elvárható. Ő egészen biztos benne, hogy semmire sem jutna az anyósa segítsége nélkül. Fene tudja, hogy a fia mit eszik rajta.

Na, de a menye még hagyján, szült kettőt, ahogy a másik is szült legalább egyet, mielőtt elhagyta volna a kisebbik fiát. Az az unokája, a Lali, már nagy gimnazista. Ritkán ér rá az öreganyjával foglalkozni, de nem rossz gyerek, néha azért felhívja őt is. Olyankor kifaggatja, mire fáj a foga, s legközelebb, ha találkoznak, és senki nem látja, dug a zsebébe pár ezrest. Telik arra a konyhapénzből, legalább Jóska sem hízik meg túlságosan.

Az, hogy a Sóvárgó Pirit beengedik ide, hogy elfoglalhatja a széket itt mellette, mikor úgyis olyan szűkös a hely, az mindennek a teteje!

Gizike a piacon, ott előtte a sorban, csak hallgatott, míg ő a Piri, a Gyuri meg a Levente dolgát elsustorogta a fülébe. Diszkrét volt, nem hallhatta más, bár a Feri, aki tavaly rábeszélte azokra a nyamvadt paradicsompalántákra, igencsak fülelni látszott a szomszédos pult mögül. Szóval a Gizike csak hallgatott, átvette a tojásokat a Pistától, és már rohant is haza, persze, várta a család. Igaz, vállon veregette őt előbb egy pillanatra, és tele volt a mozdulat szeretettel. Végül is ismeri ő a Gizit majdnem totyogós kora óta, akár az ő lánya is lehetne, ha nem a Jóska, hanem a Zoltán mellett dönt annak idején,

de az túl holdkóros volt neki, nem állt két lábbal a földön. Ha a Gizi az ő lánya lett volna, úgy neveli, hogy megértse, miről beszél, mit akar, és ne olyan zagyvaságot válaszoljon az ő jogos aggodalmaira, hogy változik a világ, Zsuzsa néni, ma már sokféle család van. Dehogy változik, a nap keleten kel és nyugaton nyugszik, a Jóska negyven éve pont délre várja az ebédet, úgy szentségel, ha valamiért késik a leves, hogy az ég is belevörösödik. Az pedig, hogy valaki anya legyen, aztán nagyanya, nem megy csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Az nem úgy van, hogy új szomszédok jönnek a házba, és kineveznek egy magányos öregasszonyt tiszteletbeli nagymamának. Ahhoz igenis szenvedni kell. Mindenki tudja, hogy még a Szűz Mária is szenvedett a gyerekéért! Cserébe viszont jogosan lehet ücsörögni ezen az átkozott kisszéken, és azt várni, hogy az ő Leventéje elsza valja, hogy mennyire szereti a nagyikáját. Így van a versben, amit egész héten tanultak, bár az óvónők szerint így elromlott a meglepe tés, de ennél őt jobban érdekelte, hogy a Levike nehogy szégyenben maradjon. Ügyes ő, hamar kihúzta belőle, mit kell megtanulni, s onnantól együtt mondogatták a szöveget. Igaz, világéletében utált nagyika lenni, őt csakis mamának szólíthatják a gyerekek. Az ő gyerekei is így hívták az ő anyját, amíg élt. Jól összeveszett ezen annak idején a menyével, aki magát akarta mamának meg mami nak szólíttatni, de az hogyan nézett volna ki, ha mindkettejüket így hívja a kis Levente, aztán meg a Kamilla. Szerencsére a menye anyja akkor már nem élt, azzal már nem kellett vitatkoznia. Mama csak egy lehet egy családban.

A gyerekeket tilos összekavarni, ezt sem érti ez a Piri, különben nem segédkezne ilyen elfajzott dolgokhoz, hogy valakinek egyszerre két apja legyen. Két apja! És ők azt hiszik magukról, hogy család.

Nem mintha ő maradi vénasszony lenne, na azt senki nem mond hatja róla. Tett róla, hogy ne ragadjon a múltban, és főleg, hogy ne lehessen semmivel becsapni: még az internetet is tudja használni egy kicsit. Ha Lalival, a legnagyobb unokájával bekapcsolják a gépet, kinyílik a világ. Annak azért nem mert utánanézni, amit a postán is,

meg a péknél is beszéltek az emberek, hogy a fővárosban pucéran rohangálnak az ilyenek. Ahhoz gyenge már az ő szíve. A Lalit meg mégse kérhette meg ilyesmire, nehogy baj legyen belőle, nehogy történjen valami visszafordíthatatlan a gyerekkel. Azt nem vette volna a lelkére.

A család az család. Ez igazán szép gondolat, ezzel nem vitat kozik. Természetesen ezt úgy kell érteni, hogy a család az ő, a Jóska, a fiai, meg az unokái. Már az is kérdés, hogy a menyei beleszámítanak-e a családba. Amelyik elvált a kisebbik fiától, az biztosan nem! De ő a másikra se nagyon tud egyanrangú félként gondolni. Hiszen az még egy csirkét sem tud megpucolni!

A Piri meg, akárki akármit mond, biztosan semmi több, csak a szomszédja ezeknek a Gyuriéknak. Nincs olyan, hogy tiszteletbeli nagymama. Ha lenne, ő is lehetne tiszteletbeli anyakirálynő meg tiszteletbeli űrhajós. A Piri eleinte csupán besegített a Gyuriéknál a háztartásba, vigyázott a gyerekre, ha épp egyik férfi sem ért rá. Ezt érti, neki is gond, hogy kevés a nyugdíj, és a nagyobbik unoka dolgai is valahogy egyre drágábbak. És ha rendesen fizetnek, akkor az igaz, hogy el lehet nézni némi bolondériát a munkaadóknak. Azt amúgy se gondolja, hogy a Piri előtt csinálnának bármi olyat. Azt persze tudja, látta már, nem is egyszer, hogy ezek reggelente kézen fogva men nek el az óvodából dolgozni. Ő nem emlékszik, mikor fogta utoljára kézen a Jóska. Azt se tudja, a fia meg szokta-e fogni a menye kezét. Majd kifigyeli valamikor.

Az is igaz, hogy amennyire tudni lehet, ezek ketten mindig rendes ruhát viseltek. Semmijük nem lógott ki soha sehol, ami azért nem volt mindenkiről elmondható a környéken. Elég, ha a Kóczos Janira gondol, annak már a többség látta a micsodáját. Ritka nap, hogy a Jani rendesen felhúzná a sliccét, nem is nagyon jár a Boriska az emberek közé. Most sincs itt, pedig szerepel az unokája. De most nem a Kóczos Jani a baj, ő ide tartozik, megszokták már, és a Borit is inkább sajnálják miatta az emberek, mint nem.

Valahányszor arra gondol, hogy a Piri oda jár takarítani, ezekhez, megszédül, reszketés járja át mindenét. Rémes érzés. Ráadásul a Piri egy ideje nem is úgy néz erre a két elfajzott alakra, mint egyszerű munkaadókra. Egyre többet van náluk, felköszöntötték a születés napján, még karácsonyozni is áthívták, hogy ne legyen egyedül! Olyan selyemkendőt kapott tőlük ajándékba, hogy az ő szíve egészen belesajdult, mikor meglátta. Először arra gondolt, hogy sántikálnak valamiben, de Piri olyan nyugodtnak tűnt, és a Jóska is azt mondta, mikor előadta neki az aggodalmait, hogy a Piri is megérdemel egy kis szeretetet, ha már ellát egy vadidegen kölyköt, aki amúgy se kutyája, se macskája.

Piri most is azt a csodakendőt vette fel, és a gyerek pont úgy csimpaszkodott bele, hogy aki nem tudja az igazat, azt hiheti, Piri tényleg a nagyanyja, vér és törvény szerint is. A Levente ugyanek kora, de már ritkán csinál ilyet, inkább csak akkor, ha tovább akar tévézni, mint amit az anyja megenged neki, vagy ha lekváros buk tára fájdul meg a foga. Néha beválik ez a hízelgés, nem tagadja. Megfizethetetlen érzés, ha az embert átöleli az unokája, és ked veseket mond neki, de azért nem most jött le ő a falvédőről, és különben sem kell a gyereket elkapatni. Mert ha mégis, az olyanok szokták aztán húsz évvel később elvágni az öreganyjuk nyakát pár koszos forintért. Maradjunk csak az arany középúton, nem kell sem mit sem túlzásba vinni.

Lehet, hogy ezt kellene elmondania Pirinek, gondolta. Rendes dolog lenne tőle, ha beavatná, úgyse tud semmit ez az asszony az anyaságról. Hogy mennyi a kockázat, még egy rendes családban is. Egy ilyen természetellenesben meg pláne. Most még aranyos ez a kis Gyuri, de ilyen háttérrel, ki tudja, mit hoz a jövő?

Idáig jutott a morfondírozásban, mikor érezte, hogy valaki finoman oldalba böki. Az ünnepségnek már vége volt, a kezében három szál szegfű kókadozott. Fogalma sem volt róla, hogyan került az óvodaépület elé… Szeme sarkából látta, hogy a menye szalad a bölcsőde irányába, Kamilláért.

– Levente velünk jöhet? – kérdezte Gyuri, nagy kék szemeit Zsuzsára függesztve. – Apáék – mutatott a közelben álldogáló párra, akik a műsor alatt odakint vártak – megengedték, hogy az ünnep ség után áthívjam játszani. Sütünk pogácsát Piri mamával, Levi is segíthet.

– Mehetek, Mama? – Az unoka hangja könyörgő volt. Mintha sose kapna otthon pogácsát, fortyogott magában Zsuzsa, megborzongva az „apáék” szó jelentésétől.

– Nem, nem – tolta, arcán udvarias mosollyal, az ellenkező irányba a gyereket. – Vár otthon a nagypapa, el kell mesélnünk neki az ünnepséget. Már biztosan nagyon izgatott, hogy hogyan szerepel tél. Talán majd máskor, köszönjük! – kiáltott oda a halkan beszélgető férfiaknak. Azok visszaintettek, aztán maguk közé vették Gyurit, az egyikük meg belekarolt Piribe, így indultak hazafelé.

Zsuzsa maga után vonszolta a mérgesen hüppögő Leventét, aztán otthon nagy dérrel-dúrral nekilátott, hogy pogácsát süssön neki. Feltétlenül különbet, mint amit Piriéknél kapott volna.

Pedig mennyivel jobb lenne inkább kinyújtóztatni a tagjait, gondolta, elég hosszan kellett azon a nevetségesen kicsi széken kuporognia. A fáradtság lehet az oka, hogy még arra sem emlékszik, hogyan sikerült a versmondás Levikének. Pihennie kéne, ehelyett állhat neki a gyúrásnak meg a szaggatásnak, hogy ne maradjon szégyenben.

Az odabent tébláboló, még mindig könnyes arcú Leventét kizavarta a konyhából. Nem kért a segítségéből, a gyerek hiába ajánlkozott. Soha nem bírta elviselni, ha a kölykök piszkálták a drága alapanyagokat. Míg elővette a dög nehéz lisztesdobozt meg a szinte fényesre súrolt gyúródeszkát a konyhaszekrényből, azon tépelődött, az ura vajon odatalálna-e az óvodához, ha arról lenne szó.

1/3. Csak egészséges normális legyen

Botondúgy forgatta Verát a gyerekszobában, mint amikor először vitte el táncolni, és azt gondolta, hogy lenyomja majd a „kettőt jobbra, kettőt balra” srácokat azzal, hogy még emlékszik a szalagavatós keringőjére.

– Lassan indulhatunk a kórházba – mondta Vera, miközben férje karjai közé pördült. – Gondoltad volna?

– Talán nem hiszed, de tudtam, hogy eljutunk ide – felelte Botond magabiztosan. A szemben lévő tükörben nézett a felesége szemébe, és kezét lejjebb csúsztatta a nő mellkasáról a hasára. Vera felsóhajtott.

– Azt hittem, hogyha fiatalon belevágok, még harminc előtt leszek anya. De most már csak örülök, hogyha egyáltalán sikerül.

Botond belecsókolt a felesége hajába.

– Nem lesz baj, most már jó kezekben leszel. Inkább amiatt aggódj, hogy ez a rózsaszín szoba megfelel-e a gyereknek.

– Érzem, hogy kislány lesz – erősködött Vera. – Ha nem, leg feljebb átfestjük felújításkor.

– Azért!

Botond még egyszer megforgatta Verát, és ezúttal a kezét fogva, a szemébe nézve szólt hozzá.

– Remélem, tudod, hogy nem számít, mi lesz, csak egészséges legyen. A többit majd később megoldjuk.

Vera ugyanezt remélte, hogy végre egészséges lesz.

* * *

A szülés nehéz volt, és a baba nem sírt fel. Zsigeri érzelmek törtek elő Verából és terjedtek szét az ereiben, amíg az egész testét el nem

öntötték. Az emlékképek lakat alatt maradtak, de az érzés össze téveszthetetlenül áradt túl a falakon. Végtelennek tűnő másodpercek után a várt hang felcsendült, és Vera úgy érezte, mintha eljött volna a megváltás. Abban a pillanatban a nő zokogva engedte elfolyni a zsigeri emléket.

* * *

Az öröm pillanatai olyan gyorsan szálltak el, mint a régi trauma érzése. Az orvos nem tudta megmondani, hogy fiuk vagy lányuk született-e. Genetikai vizsgálatot rendeltek el, aminek az eredmé nyén lesújtva tanakodott a két szülő a kórházban ülve.

– Több benne az XY, mégis inkább lánynak tűnik – összegezte Botond.

– Befejezetlen fiú. Csak néhány kromoszóma hiányzik.

Vera kétségbeesetten próbálta meggyőzni magát, hogy fia szüle tett. Nem akart szembenézni a ténnyel, hogy valami olyan dolog történt, amit képtelen megmagyarázni.

– Egyszerűbb lenne lányként felnevelni, Vera. Ebben az állapot ban könnyebb lenne neki.

– Igazad van – sóhajtott megadóan a nő. – Talán inkább befe jezetlen lány.

– De egészséges, ezt leszámítva.

Botond megfogta a felesége kezét, és biztosította arról, hogy min den rendben lesz. Vera lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az örömében és bánatában ejtett könnyeit.

– Mindig szerettem volna Reginának nevezni a lányomat. Fiúnevekkel bajban vagyok.

– A Regina jó név. Nem gyakori, de nem fogják csúfolni miatta. Regina lesz.

Először mosolygott össze a két szülő, amióta meglátták a babáju kat. A gyerek Reginaként kezdte életét.

2/3. Csak önmaga lány legyen

– Várj már, Bia! – kiáltozott Regina a legjobb barátnője után.

– Lassú vagy – vágott vissza Bianka, és lefutotta a megmaradt távolságot a faházig. Regina sóhajtva szedte a lábát utána, de magában eleresztett egy mosolyt. Nem érdekelte, hogy az egyik ágy üres volt, ő arra vetette magát kimerülten, amelyikre Bianka feküdt.

– Kiszorult a levegőm – nyögte Bianka. Barátnője felült és fel húzta őt is.

– Puhány vagy.

Bianka forgatta a szemét, és a semmiből elkezdett beszélni az osztálytársukról, akivel egy hónapja szakított. Regina szégyellte bevallani, hogy nincs ínyére a fiútéma.

– Nem beszélhetnénk másról? – Regina lesütötte a szemét, és mogyoróbarna hajába túrt, ujjai köré csavarva a göndör fürtöket, amelyek az arcát keretezték. A szülei megengedték, hogy „fiúsra” vágassa, azt azonban nem tudták, hogy most egy fekete férfi rövid nadrágban és férfi kockás ingben ül.

– Bocs, csak mindig az jut eszembe róla, hogy pont azt utáltam benne, amit benned valamiért imádok.

Regina akaratlanul is elnevette magát, mire barátnője a vállába bokszolt.

– Komolyan mondom. Utáltam, amikor táncolt, annyira béna volt, hogy nevetni se lehetett rajta, nem úgy, mint rajtad.

– Kösz, apámtól tanultam – horkant fel Regina, de a két lány szemén látszott, hogy mindeközben összemosolyogtak. Bianka volt az egyetlen, aki sohasem komolyan nevette ki. – És mit jelent az, hogy bennem imádod?

– Tudtam, hogy megkérdezed. Hát úgy értem, hogy akiből kiábrándulok, abban megutálom a dolgokat, aki tetszik, abban meg szeretem. Sok mindent megszerettem benned mostanában.

Bianka kimondta, amiben Regina nem is reménykedett. Az összes szóba jöhető fiú és lány közül magát rakta volna utolsó helyre.

A lány haja arany színnel ragyogott az ablakon beszüremlő fény ben. Regina szívesen belesimított volna, ha nem félt volna attól, ami ezt a mozdulatot követhette.

– Nem találsz nyominak?

– Hát te hülye vagy – nevetett Bianka. – Elmondom, hogy össze jönnék veled és azon aggódsz, hogy nem bírom a fejed.

– Jó, tudom, ismerjük egymást tíz éve, de akkor is parázok. –Regina felhúzta a lábát, hogy átölelje a térdét. – Tudod, miért járok minden évben nőgyógyászhoz.

– Annyira nem lehet rossz.

– Nem akarom, hogy lásd vagy hozzáérj.

Regina felnézett az öléből, hogy lássa barátnője reakcióját. Bia nagyon szép volt, és egy pár barátja volt már. Miért éppen egy olyan emberbe szeretne bele, aki nem látja önmagát a tükörben?

– Úgy beszélsz, mintha csak egy módja lenne. Na, gyere, muta tok valamit!

Regina készült volna felállni, de ezúttal nem kellett futnia Bianka után, csak engedni, hogy megcsókolja. Vágyak és félelmek viaskodtak benne, míg végül a félelmek megnyerték a csatát, és Regina visszább húzódott. Bianka csak megfogta a kezét, és a nap fényében úszva rámosolygott.

– Majd legközelebb.

* * *

– Bárcsak én is bemutathatnálak a szüleimnek! – sóhajtozott Bianka, miközben kézen fogva sétáltak. Egy hete annak a faházas baráti kiruccanásnak, ami már nem is annyira volt baráti, és Regina még mindig azon emésztette magát, hogy mi lett volna, ha tovább mennek a csók után. Kék farmerben és csíkos pólóban feszengett, irigyen fürkészve a lányt, aki most már a barátnője volt.

– Anyuék örülnének, ha úgy öltözködnék, mint te – bökött a barátnője szűk, sárga topjára és zöld kockás nadrágjára. Bianka legyintett.

– Te jobban jártál. Ezen a gatyán nincsen zseb.

– Hogy lehet így élni?! – szörnyülködött Regina, és gyorsan elengedte Bianka kezét, hogy beengedje magukat a társasházba. Szülei már az első emeleti ajtóban álltak.

– De rég láttalak, Bius! – üdvözölte Vera a régi vendégüket. A férje a konyhában állt, ahonnan frissen sült hús illata szállingózott a lépcsőház felé. Bianka maga után rángatta Reginát az asztalhoz, az anya mosolya kísérte őket.

– Apa, anya, szeretnék elmondani valamit – kezdte Regina, miu tán kimerték a levest.

– Csak nem szeretnéd visszanöveszteni a hajad? – kérdezte Vera reménykedve, mire Botond elnevette magát.

– Én már annak is örülnék, ha pár ruhát kölcsön venne Biától.

Az asztal alatt Bianka megszorította a barátnője kezét. Regina lerázta magáról a szülei megjegyzéseit, hogy előhozakodjon a jó hírrel.

– Már régóta mondogatjátok, hogy szeretnétek, ha lenne valakim. Összejöttünk Biával.

Életük leghosszabb perce volt, amíg Regina szülei eltátották a szájukat, összenéztek és megtalálták a szavaikat.

– Hűha, nem is mondtad, hogy a lányokat szereted – csodálkozott Vera. – Nem is tudom, mit mondjak, kicsim.

– Meg kell szoknunk – tette hozzá a férje –, de örülünk nektek. Jó, hogy nem kell aggódnunk a fiúk miatt.

– Ha attól féltek, hogy terhes leszek, szerintem felejtsétek el.

Megfagyott a levegő a konyhában. Regina idegesen turkált a leve sében, és nem volt hajlandó felnézni belőle.

– Nem úgy értettük, szívem – próbálta vigasztalni az édesanyja. – Örülünk nektek. És annak is örülnénk, ha rendben lennél.

– Nem leszek. Valami mindig hiányozni fog belőlem.

A vacsora további része síri csendben telt. Vera folyamatosan a lányára pillantgatott, de az egyszer sem emelte fel a fejét. Amikor végeztek, Biával a szobája felé vették az irányt, és nem is figyeltek

arra, ahogy Vera utánuk szólt, hogy a jövő heti időpontra ne szervez zenek programot.

– Ez mi volt? – kérdezte Bianka, miután becsukta maguk mögött az ajtót.

– Hallottad. Sosem leszek teljes, mindig befejezetlen maradok.

Regina a tenyerébe temette az arcát, és most sem emelte fel, még arra sem, amikor a világ legpuhább kezét megérezte a vállán.

– Nem vagy befejezetlen, csak másképp teljes. Nem tudnánk örülni annak, hogy elfogadnak?

– Biztos vagy benne, hogy elfogadnak? – Regina felnézett, kíván csian várva, hogy barátnője észreveszi-e a csavart, vagy azonnal rávágja, hogy igen. Heves bólogatással találta szemben magát. – Csak azért vágathattam le a hajam, mert két hónapja depressziós vagyok a következő időponttól. A fiú ruháimról nem tudnak. Semmiben nem támogatnak, amit fiúsnak néznek.

– De jól reagáltak arra, hogy bemutattál. Ha ezt én otthon meg csinálnám, szobafogságban lennék, amíg élek.

Regina lehorgasztotta a fejét, és kimozdult Bianka keze alól.

– Tudom, hogy ebből a szempontból szerencsés vagyok, de tudod, mi a baj? Én nem hiszem, hogy leszbikus vagyok, és nem tudom mi lett volna, ha ezt mondják, nem pedig azt, hogy a lányokat szeretem.

– Ezt nem értem.

– Van értelme annak, hogy a lányokat szeretem, de nem leszbikus módon?

Regina a kezére támasztotta a fejét, és most először Bianka más színben látta.

– Igen, ha fiú vagy.

Regina azonnal rávágta, hogy nem. Látta a barátnőjén, hogy nekiállna vitatkozni vele, de még azelőtt kitört belőle, amit sosem mondott el senkinek.

– Nem lehetek fiú, mert eleve semmi sem vagyok. Az egyik sejtemben van Y kromoszóma, a másikban nincs, darabokban vagyok.

– Várjunk csak! Ezt még sosem mondtad. Hogyhogy Y? És miért…

– Fogalmam sincs, de ezt mondták. XY és X0. Tudod, az a hülyeség, ami biosz órán is volt. A hermafrodita.

Regina mindennél jobban gyűlölte ezt a szót. Úgy hangzott, mint valami eltorzult lény, egy genetikai selejt. Bianka mélyet sóhajtott.

– Én nem hiszem, hogy bármi baj lenne azzal, hogyha valaki… hermafrodita. Nem is így kéne nevezni. Biztos van rá jobb szó.

Tizenöt év alatt Regina egyszer sem hallotta, hogy nincsen baj vele. Álmatlan éjszakáin vívódott a gondolattal, hogy „befejezetlen lány”, de ragaszkodott is hozzá tudat alatt, mert kevésbé volt félelmetes, mint egy félrenevelt fiúnak lenni, aki ebből a hibából fakadóan transzneműnek számít, annak minden hátrányával.

– Beszélnünk kell anyáékkal!

3/3. Csak Regina legyen?

A férfi szeme a nőét kereste, aki éppen a lány tekintetét állta. A gyerek most sem emelte fel a fejét.

– Először azt hittük, hogy haza sem vihetjük Regit a kórházból – mondta Vera komoran. – Biztosak voltunk benne, hogy valami genetikai sérülést kapott, ami nem engedte normálisan fejlődni.

– Megkérdezhetem, hogy miért nem gondoltak még arra, hogy Regi rendben van így?

– Mert nincs rendben – vágta rá Botond. – Nézzétek, lányok, meghallgattuk az orvosi szakvéleményeket. Mielőtt hazajöttünk a kórházból, néhány műtéten és genetikai vizsgálaton kellett átesnie Reginek. Azt mondták, hogy így nem lehet gyereke. Nagyon súlyos dolgok ezek.

– Nem lehet, hogy nem az a baj, hogy így születtem, hanem az, hogy nem hagyták rám, hogy döntsek a testemről? – kérdezte Regina. – Nem tudok sokat, de miért kellene mindent tudnom a biológiáról, hogy bebizonyítsam, hogy normális vagyok?

– Hogy döntenél, ha most megtehetnéd? – kérdezte halkan Vera.

– Nem biztos, hogy eltávolíttattam volna a „fiús” részeimet. Lehet, hogy hozzájuk tettem volna.

Az óra ketyegése tisztán hallatszott a nappaliban. Komótosan csepegő víz kísérte, amíg a gondolatok úgy felhangosodtak, hogy ismét elnyomták a külvilágból jövő zajokat. Vera megköszörülte a torkát.

– Nem egy kisbabát veszítettem el úgy, hogy nem volt egészsé ges – A nő megtörölte a szeme sarkát, és felszívta a távoli múltból kopogtató érzelmeit. – Csak arra vágytam, hogy egészséges legyél, de mindent úgy megbonyolított ez a helyzet. Csak követtük, amit mondtak nekünk, mert nem értettük, mi történik.

– Egészséges vagyok, anya. Az orvosok biztos azt gondolták, hogy lánynak kellene lennem, ezért nem tartottak annak. Nem is értem. Ti mondtátok, hogy részben XY, részben X0 vagyok. Az nem egész séges, ha a nullák helyére ipszilonokat tennék, és úgy élnék tovább?

Vera most először úgy érezte, hogy megértette a dolgokat.

– Mielőtt döntöttünk arról, hogyan nevelünk fel, azt mondtam, hogy befejezetlen fiú vagy. Lehet, hogy éreztem valamit.

– Nem lehetek csak simán fiú? Rosszul érzem magam, ha máshogy bánnak velem.

Botond lassan emésztgette az információkat, de egy pillantással megígérte a feleségének, hogy megpróbálja megérteni, amit Regina mondott. Vera felsóhajtott.

– Menjünk el a nőgyógyászhoz jövő héten, aztán beszélhetünk még erről.

Amikor felálltak, Vera szorosan magához ölelte Reginát és a fülébe suttogott:

– Jól áll a rövid haj.

Regina tudta, hogy ez az ő módja arra, hogy elismerje a fiaként. Az apa csendesen elvonult a hálóba, hogy ne bántsa meg a bizonytalanságával. Az anya után Bianka következett egy nyakba ugrós öleléssel.

– Hah, így már bemutathatlak a szüleimnek! Idővel.

– Megragadtad a lényeget.

* * *

A hajnyíró duruzsolva szántott végig Ákos fején. Az édesanyja elgondolkozott azon, hogy később, nyugdíjas korában fodrásznak álljon.

– Annyira azért ne fényezd magad! – nevetett Ákos, de azért rámosolygott a tükörképére.

– Majd Bius megmondja milyen jó lett, ha apád végzett vele.

A neve említésére Bianka fel is rohant a lépcsőn, hogy megmu tassa a fonatát.

– Nem tudtam, hogy az apád tud… ÚRISTEN DE JÓL NÉZEL KI!

A lány először látta a barátját igazán önmagaként. Minden irányból megcsodálta, amíg Botond a lépcsőn kopogtatta papucsát. Amikor felért, hosszú ideig állt a fürdőszoba ajtajában.

– Mit szólsz, drágám? – kérdezte Vera, reménykedve abban, hogy a férje kezdi megszokni a változást.

– Teljesen más lett az arca. Nem rossz. Ákos halványan elmosolyodott. Nem érezte magát sem a nemével azonosulónak, sem attól eltérőnek. Olyan volt, mintha lebegne egy buborékban, ahol mindenkinek megvan a véleménye róla, és egymásnak ellentmondó álláspontok is ugyanúgy illenének rá, vagy éppen nem. Csak abban volt biztos, hogy ő nem Regina, és így jobb neki.

MEG NEM ÍRT MESÉK

Bevezetés,

kiinduló világ, indító esemény, emelkedő tétek, tetőpont, megoldás… A történet sátortetőként horpadó köz epét az érzelmi mélypont tartja fent. Vagy a sátortetőként horpadó kétharmadát – kiét hogy és mikor.

Írjatok!

Vagy ne. Az a fajta ember vagyok, aki szerint az élete egy pont ján egyszer mindenkinek írnia kéne, de nekem sincs elég időm olvasni. Döcög az élet, mint kisbusz a kátyús magyar utakon. Késik az önigazolás, mint a MÁV. Hiányzik, mint a tanárok megbecsülése. Többe fáj, mint húsz méter bicikliút. Ezer ilyet tud mindenki. A tör ténetközepek problematikáját nálam megoldotta egy Youtube videó, de a saját életem közepében egészen bizonytalan vagyok.

Húsz év is eltelt, mióta fiatal voltam.

Mellesleg ez nem egy mese, csak egy írás mesékről, ahogy egy festmény egy pipáról nem maga a pipa. Meták vagyunk megint. Hip-ek. Én még az a korosztály vagyok, akinek a hip csípőt jelent, és kevéssé tudok angolul.

Minden író merít a saját életéből, de ritkán egyértelmű, hogy mit és pontosan honnan emel át. A szerző halála-elmélet szerint pedig úgysem számít, mi volt az eredeti szándék, csak az, hogy mit mesél a mű az olvasónak. Például: amikor életemben először – és azóta utoljára – repültem, egy meleg barista szolgálta fel a kávét a repülőtéren, én pedig pánikrohamot kaptam, mert attól féltem, apám rájön, hogy meleg vagyok, csak mert egymás mellett álltunk.

Az élmény ma egy olyan mese alapja, amiben nincs repülés, kávé, család, de még csak semmilyen vonzalom sem. Egy olyan meséé, ami sosem készült el, de akik hallottak róla, azt mondják, a témája remény. Nem az. Nem számít.

Akkor szerettem bele az irodalomba, mikor a középiskolai magyar tanárom azt mondta, ő ezért a bizonyos dologért szereti az adott versem, és nem érdekli, mi az én gondolatom mögötte. Akkor lettem óvatos, mikor anyám leszidott, amiért melegekről írok. A verset azóta elégettem, másikat nem írtam. A kérdéses sorban két férfi csak állt egymással szemben.

Sosem tudtam normális emberekről írni. Kiüresedtek a karak terek, bukdácsoltak a sorok, eltűnt a varázs, és megfulladt a jelentés, mikor erőltettem. Úgy igazán jól mindenki csak a saját meséit tudja elmondani. Mi mesélők pedig úgy vagyunk személytelenek, hogy végig igazat mondunk – az igazság valamilyen szintjén legalábbis.

És gyakran aztán nem mondunk semmit, és ott tobzódnak bennünk a meg nem írt mesék.

<

A karakter, akinek a hangján ezt a történetet olvasod, fiatal évei alatt négy félkész könyvet és számtalan novellát törölt két kattintás sal a számítógépéről, mert úgy gondolta Istennek nem teszik, hogy olyan szerelmekről ír, reszketett a saját családjától, és nem tudta, mihez kezdhetne a történetekkel. Istenben már nem hisz, meleg, megszállottként keresné a saját műveiben azt a fizikai világot is megrengető nagy szerelmet, amit sosem ismert – csak épp sajnos írni sem ír már.

Az élete csupa meg nem írt mese, el nem énekelt dal, el nem mosott tányér. Párbeszéd helyett csend, külső világ helyett belső. Megemészti belülről, amit nem tud kimondani, bár testetlen és alaktalan személy. Én-ként hivatkozunk rá továbbra is, pedig ő se én nem vagyok, se te nem vagy, a történet pedig a négy meg nem írt meséről szól.

> Előbb meséltem, minthogy igazán írni tudtam. Négy kisebb test vérem van, együtt laktunk abban a szűkös kis szobában, amiben

egymást érték az ágyak. A kicsik tartottak az iskolától, a többiektől, a változó napoktól, én pedig elmeséltem nekik, hogy ők igazából varázslók egy űrhajón, akik bejárják a végtelent és úgy alakítják a világot, hogy segítsenek másokon és boldogok legyenek.

Ezeket a történeteket sosem írtam le, mert nem az enyémek, hiába én meséltem őket.

Van valami megismételhetetlen és fontos az első leírt szavak ban, az első szabad akaratból íródó történetben, ami nem házi, nem esszé, hanem vallomás. Írás közben egyedül neked fontos. Később minden olvasott mese hozzánk tesz valamit, és minden megírt mese kivesz belőlünk valami mást. A papír visszanéz ránk: szóval ezt gon dolod. És ez rá a válasz.

Életem első meséjének első mondata valahogy így hangzott: Pusztaság vette körül. Ez még játékként indult annak idején, később, az első, téglavastag, búgó laptopomon kezdtem legépelni.

A háttér homokpuszta volt: víz nélküli, kietlen, magányos világ, tűző nap. A főszereplő fiatal férfi, egymaga próbálja keresztülvinni a sivatagon öreg szüleit és a testvére kisgyerekes családját. A világ kegyetlen, az élelem kevés, ragadozók lesnek rájuk mindenfelől, megállni halál. A férfi egyedül van a világgal szemben, gyötri a felelősség és az elvárások. Mikor megtalálja a homokban a másik férfit, a furcsa idegent, először kést szorítanak egymás torkához.

A történet végére nem jön helyre semmi. Ugyanúgy körülveszi őket a homokvilág, a vízhiány, a fenyegetés, a nyomás, de a történet közepe egy olyan ölelés, amit nem tudtam jól leírni, mert sosem olvastam, láttam vagy éltem meg hasonlót. Egy ölelés, ami testvéri ség, barátság, bajtársiasság, ígéret, gyász, öröm, búcsú és szeretet, erősebb, mint bármilyen akarat a földön. Az első verziónál még nem ismertem fel, hogy ez szerelem. Nem tudtam, mi az. Nem tudtam, hogy két férfi között olyan is lehet.

Mikor a második történetet írtam, már idősebb voltam. A főszereplő egyetemista fiatalember, az erőszakosan vallásos és homofób családja Németországba költözik, mert az apa ott kapott

munkát, de a fiút éppen csak felvették Budapestre egyetemre, ezért ő marad. A fiú tombol és kiéli magát, önkontroll nélkül próbál megélni mindent most, hogy a félelemben töltött évek után egyedül maradt, de nem ismer határt és felelősséget. Igazából egy gyáva gyerek még: drogozik, iszik, eltapsolja az albérletét, kockára teszi a tanulmányait és az egészségét. Mikor az apja szívrohammal kórházba kerül, baráti körének egyik érettebb, felnőttesebb, foglalt tagja kocsiba ül vele, és kivezet egészen Münchenbe, hogy meglátogassák az apját.

A történetben a család nem változik, a tetőpont egy óriási vesze kedés hajnali kettőkor a két fiú között egy társasház ajtajában, arról, hogy a harag és önpusztítás nem vezet sehová, hogy a fiú nem tud elég kárt okozni magában, hogy ne legyen meleg, a sebek csak hegedni tudnak, a szerető családot pedig úgy igazán nem pótolja semmi. A mélypont két egymással szemben álló, néma ember, tehetetlenül sarokba szorítva, és egy tekintet, ami az a fajta szomorú szeretet, ami a még meg nem esett nagy szerelmet gyászolja.

Szeretem azt hinni, hogy a mese vége egy kinyújtott kéz, egy kézfogás, egy kettejük mögött becsukódó ajtó, egyfajta béke és újrakezdés, de az utolsó fejezet mindig hiányzott.

A harmadik történetben a felgyülemlett belső feszültség és egy kilátástalan állóháború szétszaggatta a lelkeket: természeti helyek, ideák, állatok, emberek lelkei váltak meg a testektől, élnek szabadon, vagy másokhoz kötve. Hiányos testek bolyonganak a világban, akiknek elveszett tagjait gyöngyházfényű lélek-testrészek helyettesítik. A bátorság lelke futó porviharként száguld át a tájon, a forradalmárok lelkei, amiket majdnem mind elfogtak és láncra vertek, börtöneikben sínylődnek. A főszereplő egy középkorú férfi, akihez gyerekkorában a közösség szelleme kapcsolódott, és azóta ő, mint védőszellem őrzi az otthonát és a családját a széthulló világban. Szereti őket, akkor is, ha sokakat bántottak, felelősséggel tartozik értük, mert a család és a nép mindig fontosabb, mint az egyén.

Mikor egy régi barát sarokba szorítja, és a harcok közben hagyja elveszni a családját, csak egy megbukott védőszellem marad, akinek

megtört énjével kell tovább élnie, és a romokon valami újat építe nie. A mese mélypontja két egymás mellett álló férfi, akik ellentétes irányba néznek, de a kézfejük összeér. A csendben elhangzik egy szerettelek.

Ebben a mesében könnyek vannak, egymásnak feszülő érzelmek, problémák, és egyetlen emberen belül is ütköző értékek. A történet szíve egy beszélgetés a meg nem élt álmokról, az elbukott időről, egy elveszett szerelemről és szeretetről. A vége talán egy idősebb korban megtalált érték, egy békét, megnyugvást, biztonságot hozó szerelem és egy elpocsékolt ifjúság, de bárhogy próbáltam, mindig csak a mélypontig jutottam.

A negyedik mesét már dühből kezdtem írni; darabos volt, össze függéstelen, értelmetlen. Egy űrhajó parancsnokáról kellett volna szóljon, aki elérte, amit el lehetett az életben, megnyert minden megnyerhetőt, felépített minden felépíthetőt, eltemetett minden megkérdőjelezhetőt. A történet elején a hajójára kerül élete régi, egyetlen igaz szerelme.

A mese arról szólt volna, hogy a parancsnok legyőzi a beidegződéseket, falakat, és boldogok lesznek együtt – de nem lettek azok, bárhogy próbáltam.

Bármilyen korán kezdtem a történetet, és bárhány fejezetet írtam még hozzá, nem jutottam előre. A karakterben felépült falak nem omlottak már le, a régi beidegződések nem múltak, a görcsök nem engedtek. A történet fordulója egy vallomás lett volna, egy sajnálom, tévedtem, elrontottam, fájdalmat okoztam, tönkretettem magam –de a szavak műek voltak, a jelenet hiteltelen.

Bizonyos dolgok nem oldódnak meg maguktól, egy ponton túl pedig talán már nem oldódnak meg erővel sem. Hagytam széthul lani ezt az mesét, elengedtem, inkább essen darabokra, minthogy igaza legyen.

Elkezdett, de meg nem írt mesék. Fontos, hogy elkezdett, hogy befejezetlen, hogy törölt. Minden író merít a saját életéből, de nem

tudhatjuk, hogy pontosan mit és mennyit. Mire gondolhatott ezeknél a költő? Talán arra, hogy a magány megöl, a harag megnyomorít, a későn hozott döntésekért nagy árat fizetünk, de ha nem változunk, csak keserűség és megbánás marad. Vagy talán arra, hogy az igaz szerelem megtart, megbocsát, újrakezd, és kitart, bármit is dob elé az élet. Talán egyáltalán nem az az igazság a történetben, ami elsőre adná magát. Talán sok kis személyes vallomás bújik meg a fikció mögött, amik önmagukban ellentmondanának egymásnak.

Már én is csak sejtem, hogy mit akartam mondani több évtizeddel ezelőtt.

Nem vagyok optimista. Régen sem voltam. A négy mese lefed vagy húsz évet, felnőttem velük, beszélgettem velük, de már nincsenek sehol. Nem tudom, milyen választ adtam volna akkor magányra, haragra, megbánásra, beletörődésre, ha adtam egyálta lán, és nem tudom, mit adhatnék most. Az akkori jelen gondolatait kivették, és elvitték a meg nem írt mesék, csak töredezett, foszló emlékek maradtak.

De persze senkit nem érdekel, mire gondolt igazából a költő. Nem érdekes az én magányom, az én családom, az én vergődésem, talán csak én látok négy kitörölt mesében húsz évet. Talán az olvasónak a mese tényleg elhordozás, megbocsátás, újrakezdés és kitartás – és igazából csak ez számít. Valami kis darab igazságot dobozba tenni és megválni tőle, ami aztán ki tudja, mivé válik, mikor a dobozt kinyitják.

Persze nem állítom, hogy bármilyen irodalmi értéke lett volna a szövegeknek. Ma már nem írok, akkor pedig hogyan írtam volna jót vagy újat?

De ti írjatok!

Vagy ne.

Ha engem kérdeztek, élete egy pontján mindenkinek írnia kellene, kicsit igazat mondani úgy, hogy mélyen elássa a valóságot –valamilyen valóságot. Meséljetek magányról, haragról, szerelemről, úgy, mint bárki más, írjátok meg, hogyha féltek és reméltek, ahogy

olyan nagyon sokan mások megírták előttünk: a normálisak, és azok, akik csak utálásokban beszélhettek, és nyilván csak szobatársak voltak életük végéig.

Meséljetek! Írjatok! És meséljétek a meséket a mítoszok hőseinek párhuzamaként, akik istenekkel, szörnyekkel és titkos társaságokkal, felfoghatatlan gonoszokkal és erőkkel harcoltak, földöntúli lényeket szerettek, hogy az emberi bátorságról, értékekről és szerelemről beszéljetek. Semmi nem tart úgy tükröt, mint a képzelet, semmi nem beszél olyan tisztán a világról, mint a mágia. Úgyhogy írjatok!

Vagy ne.

De ha mégis írtok, ígérem, majd valahogy találunk időt olvasni.

HANNA:

ANYUCI ÜVEGGOLYÓJA

Feltérdelek a székre, hogy meg tudjam masszírozni anya vállát. Ahol nincs csont, ott is kemény, fáj a csuklóm, de előredőlök, hogy még nagyobb erőt tudjak kifejteni, tudom, hogy anya azt jobban szereti. Ellazítja, azt mondta. Régen anyuci csinálta, még akkor is, ha már sötét volt, és mindketten fáradtak voltak. Láttam őket a kanapén ülni, ha kimentem vízért este.

Anyának sok a munkája, ezért kell masszírozni, meg hétvégén sokáig aludni hagyni és kávét vinni neki az ágyba. A kávét anyuci is szereti, de neki több tejet kell belerakni, mert azt mondja, hogy különben túl keserű. Én nem kávézom, de szeretem anyáéknak ágyba vinni reggel. Olyankor a legszélesebb anya mosolya, és még azt is megengedi, hogy az ő ágyukban igyam meg a tejemet, mézzel, pedig egyszer már ki kellett cserélni egy lepedőt, mert leöntöttem. Néha még most is két bögrét veszek elő egy helyett, és már anya mosolya sem olyan széles.

Hubert a lábamhoz dörgölőzik, a zoknimra rátapad a macskaszőr. Anya halkan nevet a nyávogást hallva, feláll, hogy megetesse. Megköszöni nekem a masszázst. Ilyenkor értem, hogy anyuci miért szerette ennyire anyát kényeztetni. Anya nagyon jól tud megköszönni dolgokat. Nagyra nyílik a kék szeme és hullámzik, olyan, mint a tenger. Van egy üveggolyóm, ami úgy néz ki, mint anya szeme. Régen anyucié volt, de anya azt mondta, hogy ha szeretném, megkaphatom. Szerinte anyuci is örülne neki, ha vigyáznék rá, mert ő már nem tud. Biciklizni megyünk a Kopaszi-gátra. Anyuci biciklije poros, de már senki nem takarítja le. Ott marad, a korláthoz láncolva. Anya szeret biciklizni, mindig ő megy leghátul, de most hirtelen fura, hogy nekem kell figyelnem, merre megyünk. Ketten még a villogó zöld lámpánál is át lehet menni. Egy kicsit minden kanyarnál azt hiszem, hogy véletlenül elvesztettünk valakit.

A parton sétálunk, azon a sétányon, amit anya fedezett fel, és olyan, mintha senki más nem tudna róla. Anya elmeséli, hogy anyu cival sokszor voltak itt. Ezt egyikük sem mondta korábban. Nem tudom, mit válaszoljak, de anya nem bánja. Arra gondolok, hogy vajon anyuci is letépte-e a növény levelét, amit most én is a kezem ben morzsolok. Az erezete mentén tépem szét.

Fagyizunk hazafele, anya málnát meg csokit eszik, én citromot és epret. Anyuci mangót szokott kérni, most nekem kell megfogni anya fagyiját, amíg fizet. A mosolya még mindig nem olyan széles, mint régen. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy jó lenne, ha én is bol doggá tudnám tenni anyát, és gombóc van a torkomban, legalábbis mások így hívják, de szerintem inkább olyan, mintha egy hatalmas, keserű citrom, amit nem tudok lenyelni.

Hubert az ajtóban vár minket otthon. Azt hiszem, hiányzik neki anyuci. Sokszor hosszú ideig ül anyuci széke alatt, és még az sem zavarja, hogy senkinek a lábához nem tud hozzádörgölőzni. Ha én

lennék Hubert, talán engem se zavarna. Kár, hogy én már nem férek be anyuci széke alá. Lehet, hogy ott valamilyen mágikus kapcsolatot sikerült Hubertnek létesítenie vele. Eredetileg anyuci hozta haza, úgyhogy biztosan nagyon örülne, hogyha újra láthatná. Sokszor gondolok erre. Hogy mi lenne, ha Hubert vagy anya újra találkozhatna anyucival. Szeretném, ha sikerülne nekik. Akkor mindenki nagyon boldog lenne, anya megint olyan szélesen moso lyogna, amit szeretek, Hubert meg újra olyan hangokat adni ki, mint egy helikopter felszállás előtt. Amikor majd nagyobb leszek, megol dom, hogy így legyen. Hogy anyuci újra találkozhasson velünk. Azt hiszem, mindenki ezt mondja, akinek meghalt az anyukája, de én tényleg nagyon szeretném. Még az üveggolyót is visszaadom, hogyha kell. Ha sikerül, úgyse lesz már rá szükségem, mert anya szeme újra úgy fog hullámzani, mint régen.

NYELVÉSZET

SZEMÉLYES NÉVMÁSOK

AVAGY IDEGENNYELVI JELLEGZETESSÉGEK ÁTÜLTETÉSE MAGYARRA

Több nyelven beszélőként, illetve hobbinyelvészként mindig is foglalkoztattak azok a műfordítói, esetleg szakfordítói bravúrok, amivel egy-egy, a magyar nyelvben nem létező nyelvi jelenség átültetésre kerül. Emiatt az érdeklődés miatt ragadtam meg a lehetőséget, hogy megírjam ezt a cikket.

Bevezetésként annyit szeretnék elmesélni, hogy az első megha tározó élményt, ami felkeltette az érdeklődésem a műfordítás iránt még általános iskola utolsó évében szereztem. Haladó német órára egy akkoriban kevésbé elterjedt tankönyvet választott a tanárnőnk. A címére sajnos már nem emlékszem, de a könyv jellegzetes felépítésére igen. Tulajdonképpen egy nyomozós regény fejezetei köré épültek a leckék. Nem emlékszem sokra a történetből, de arra határozottan, hogy van egy rész, amikor a főszereplő azon elmélke dik, hogy mi van akkor, ha az elkövető nem férfi (er) – hiába gondolt mindig úgy rá –, hanem egy nő (sie). Az volt a kedvenc fejezetem, és arra is világosan emlékszem, hogy vért izzadtunk, hogy igazán szépen és összeszedetten tudjuk visszaadni magyarul.

Ennek az emléknek a hatására döntöttem amellett, hogy egy hasonló jelenetet választok egy történelmi misztikus regényből, amiben a fenti példához hasonló játék történik a személyes névmá sokkal. A könyv pedig, amire a választásom esett, A. L. Lester London Calling trilógiájának második, Shadows on the Border című kötete. A regény nem érhető el magyarul, ezért is gondoltam, hogy érdemes lenne választani belőle egy részletet, és ezen keresztül megvizsgálni a névmások használatát.

Fülszöveg

Brit környezetben játszódó, Lovecraftot idéző történelmi romantikus regény.

Lew Tyler egy baleset folytán visszakerül 2016-ból 1920-ba Londonba, miközben egy eltűnt barátját keresi Határ-mágia használatával. Hatalmas kihívás elé állítja ez a fordulat, meg kell tanulnia boldogulni egy évszázaddal korábban, minthogy megszületett volna.

Alec Carter nyomozó, aki London hozzá tartozó körzetében kegyetlen gyilkosságokat próbál felderíteni, miközben folyamatosan küzdenie kell az állandó kimerültség és traumák ellen is, ami éppen úgy gyötri őt is, mint bárkit, aki megjárta a Nagy Háború négy évét. Vajon Alec képes lesz kideríteni, hogy kiben bízhat egy olyan mágiával átjárt gyilkossági nyomozás alatt, amiben titokzatos lények is felbukkannak, és még tiltott szexuális vágyakkal is szembe nézni kényszerül?

Will Grant őrmester, Alec jobbkeze vonzódik a titokzatos Fennhez. De vajon Fenn férfi? Esetleg nő? Számít ez Willnek? És Fenn... hatalmas titkot őriz. A Határ túloldaláról érkezett, ami az 1920-as London és a Pusztaság között feszül, és haza kell jutnia oda. Vajon készen áll arra, hogy mindent megtegyen ennek érdekében? Akár azt is, hogy elárulja Alecet, Willt és Lew-t?

Két pár tartja a kezében a világokat elválasztó szövetet. Mihez kez denek vele? Sikerül jól élniük a hatalommal, vagy elpusztítja őket?

Egy érdekességet rögtön meg kell jegyeznem a fent olvasható fülszöveggel kapcsolatban. Mivel a titokzatos Fennről még csak azt sem lehet tudni, hogy milyen nemű, a könyv szerint egyszerre tűnik ránézésre mindkettőnek, de egyiknek sem, épp annyira férfias, mint amennyire nőiesen kecses és szép, ezért ahogy a fülszövegben, a történetben is they-ként hivatkoznak rá.

Nagyon leegyszerűsítve ezt a személyes névmást használják akkor, ha valaki nem szeretné elárulni, vagy nem lehet megmondani a nemét.

Fenn esetében az eredeti szövegben szerintem ez tökéletesen jól megjelenik. Ahogy a fordításban el is veszik ez az apróság, hiszen magyarul nincs külön szavunk erre.

Illetve valamennyire sejteni lehet a világ felépítését már ebből a pár bekezdésből is. A leírások alapján én úgy képzeltem el, hogy középen van a mi valóságunk, az embereké, akik általában semennyit sem konyítanak a mágiához. Kivéve természetesen néhány szeren csés kivételt. Ilyen például Lew.

Az emberek világát veszi körül a Pusztaság, ahol szörnyek és a Fennhez hasonló, tündeszerű lények élnek. A két világot pedig egy láthatatlan, elvileg átjárhatatlan szövet választja el, ez a Határ. Az olyan emberek pedig, mint Lew, képesek energiát elvonni a szövetből, és átalakítani valami mássá, felhasználni valamire, akár harcra is. Ez a Határ-mágia. Viszont, ha túl sokat használják ezt az erőt, a Határ elvékonyodik, és átjárhatóvá válik. Gondolom, mon danom sem kell, hogy így jut át Fenn a mi világunkba, és innen indulnak a bonyodalmak.

Angol eredeti szöveg

Alec shuddered. “Yes. And you don’t think she’s a woman.”

Lew grimaced. “I can’t tell. Grant thinks she’s a man. You think they’re a woman. I don’t think it matters, does it?”

Alec looked at him. “What you do you mean, it doesn’t matter? She’s either male or female.”

Lew frowned. “Not necessarily. We have no idea. She could be male or female. Or both, or neither. I can’t tell from her energy. And you can’t tell from looking. Unless you’re thinking of making her undress?”

Alec blushed to his roots. “Of course not. But I have to call her something. I can’t call her she if she’s not a woman. It isn’t right. It’s…I don’t know. Just wrong. It’s wrong.”

Lew sighed. “You’re not used to it, that’s all. Why don’t you ask her, if it’s that important?”

Alec blushed again. “I can’t do that!”

“Well then, you’ll have to grit your teeth and use ‘they,’ won’t you?” Lew grinned at him pitilessly. “Gender is starting to be a bit more fluid where I come from. People can choose to be one or the other or neither or somewhere in the middle.”

Alec looked horrified and pale rather than blushing. “People change? Under the knife?” He looked sick.

“Yes, they can. If they want. It’s not easy. And the results aren’t an exact change. It’s complicated and painful and you have to take hormones for the rest of your life. Some people want to do it enough to go through with it though. I’ve got a couple of friends who have.”

Alec swallowed. “But…surely the risk? Of surgery?”

Of course…no antibiotics yet. It would be a terrifying prospect, even if it wasn’t elective gender reassignment. Lew paused. Was he going to share this with Alec? Yes, he decided. He was. Sort of. “Surgery has improved. And medicine generally. We do heart

transplants. And hip replacements. People survive for years after them, they are completely well again.”

Alec just looked at him.

“And quite a lot of people choose to change gender. Or be neither one or the other, or both, even. Non-binary or agender, we call them. They just, get on with it, I suppose you’d say. But they choose to be called ‘they’ rather than identify as male or female.”

“Jesus,” Alec expostulated. “You won’t tell me anything. And then you tell me this.”

“Sorry.” Lew wasn’t all that contrite. “It seemed relevant. And not like it would change the timeline. It doesn’t matter. You can call her what you like, unless she asks you differently. I’ll ask her at some point if you like.”

Alec passed his hands over his face. “You do that. Just for poor Grant’s sake if nothing else.”

“Yeah, I noticed that.” Lew grinned. “If it comes to that, maybe he’ll do the asking for us.”

Fordítás Alec összerezzent.

– Igen. De te nem hiszed, hogy nő lenne. Lew grimaszolt.

– Nem tudom megmondani. Grant szerint férfi. Szerinted viszont nő. Én meg nem hiszem, hogy számítana. Alec Lew-ra meredt.

– Hogy érted, hogy nem számít? Vagy férfi, vagy nő. Lew összevonta a szemöldökét.

– Nem feltétlenül. Nekem fogalmam sincs róla, hogy melyik. Lehet férfi vagy nő. Vagy mindkettő, vagy egyik sem. Az enerigiája alapján nem tudom megmondani. És te sem tudod megmondani azzal, hogy ránézel. Hacsak nem tervezed levetkőztetni.

Alec a füle hegyéig elvörösödött.

– Persze, hogy nem tervezem. De valahogy szólítanom kell. Nem szólíthatom hölgyemnek, ha nem nő. Nem lenne helyes. Ez… nem is tudom. Csak nem helyes. Rossz.

Lew sóhajtott.

– Nem vagy ilyenekhez szokva, csak ennyi az egész. Miért nem kérdezed meg tőle, ha ez ennyire fontos?

Alec ismét elvörösödött.

– Hogy tehetném?

– Hát akkor fogcsikorgatva ugyan, de miért nem szólítod meg sem legesen? – Lew rávigyorgott, és látszott, mennyire nem sajnálta meg Alecet. – Ahonnan én jövök, kezdik kissé lazábban kezelni a nemeket. Az emberek eldönthetik, hogy az egyikhez tartoznak-e, vagy a másik hoz, vagy egyikhez sem, vagy választhatnak valami közteset is.

Alec megbotránkozva nézett rá, és inkább elsápadt, minthogy megint elvörösödjön.

– Az emberek megváltoztatják? Kés alatt? – Határozottan hányin gere támadt.

– Igen, megváltoztathatják. Ha azt akarják. De nem könnyű. És az eredmény sem tökéletes átváltozás. Bonyolult és fájdalmas, és hormo nokat kell szedniük az életük hátralevő részében. Néhányan viszont annyira elszántak, hogy mindenen keresztülmennek ezért. Volt pár barátom, akik megtették.

Alec nyelt egyet.

– De… mi van a kockázatokkal? A műtétek… Persze… még nem léteztek antibiotikumok 1 . Mindenképp elrettentőnek tűntek a kilátások, és még csak nem is kell szabadon választott nemi korrekciónak lennie. Lew elhallgatott. Meg akarta ezt osztani Alec-kel? Úgy határozott, hogy igen. Elmondja neki. Legalább részleteiben.

1 Az első antibiotikum, amit felfedeztek, a salvarsan volt, 1910-ben. Ezt követte a spanyolnátha következményeként a penicilin 1928-as felfedezése, ami hamarosan széles körben elterjedt, és segített a járvány végleges visszaszorításában. Ezután az antibiotikum gyártás és kutatás robbanásszerű fejlődésnek indult, és a csúcsát az 1950-es években érte el. Forrás: https://the-low-countries.com/article/like-a-scythe-across-the-country

– A sebészet sokat fejlődött. És az orvostudomány úgy általában. Képesek vagyunk szívátültetésre, és csípőprotéziseket készítünk. Az emberek ezek után évekig élnek, és utána teljesen jól vannak.

Alec csak meredt rá.

– És viszonylag sok ember dönt amellett, hogy megváltoztatja a nemét. Vagy dönt amellett, hogy nem lesz egyik sem, vagy a másik, vagy akár mindkettő. Őket úgy hívjuk, hogy nem-bináris vagy agen der. De ők döntik el, hogy semlegesen szólítsák meg őket ahelyett, hogy férfiként vagy nőként azonosítanák magukat.

– Jézus! – fakadt ki Alec. – Nem vagy hajlandó semmit mondani. Aztán rám zúdítod ezt?

– Sajnálom. – Persze nem tűnt úgy, hogy Lew valóban sajnálná. – Relevánsnak tűnt. És nem mintha megváltoztatná az idő folyását. Nem számít. Szólítsd úgy, ahogy akarod, hacsak ő másképp nem kéri. De rákérdezhetek majd nála egyszer, ha gondolod.

Alec megdörzsölte az arcát.

– Legyen így, kérdezd meg. Ha másért nem, akkor szerencsétlen Will miatt.

– Igen, én is észrevettem – vigyorgott Lew. – Viszont, ha úgy alakul, lehet, hogy ő maga kérdez majd rá helyettünk.

Néhány gondolat

Az angol részletben a tördelés megegyezik a könyvben fellelhetővel, illetve a fordítást az író, A. L. Lester beleegyezésével közöljük.

Ami a fordításban rögtön szembetűnő lehet, azok a megoldások, amihez több esetben folyamodnom kellett, hogy ki tudjam fejezni az aktuálisan említett nemet. Amíg az angol nemes egyszerűséggel alkalmazza a he/she/they szavakat, addig én kénytelen voltam körülírást, vagy valami más szót választani, hogy a jelentés ne vesszen el teljes mértékben, ha már az eredeti kifejezés jelentés megkülönböztető szerepe nem őrizhető meg a magyar egyes szám harmadik személyű személyes névmással (ő).

Azt is érdekes megfigyelni, hogy az angol verzióban Lew „they”ként hivatkozik Fennre, viszont a részlet közepe, vége felé átvált „she/her”-re. Ennek talán az lehet az oka, hogy mivel Alec végig kényelmetlenül érzi magát a társalgás alatt, Lew szeretne enyhíteni ezen a kínos érzésen, ezért azt a szót használja, ami Alec számára is kényelmes. Ez is egy olyan érdekes apróság az eredeti szövegben, amit nem tudom, hogyan lehetne visszaadni magyarul, úgy hogy ne kelljen nagymértékben belenyúlni az eredeti szövegbe magyaráz kodva, vagy hogy ne keltsen magyartalan hatást.

Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy gondoltam arra is, hogy véletlen ez a névmás használat, és Lew nem akart váltani „they”ről semmi egyébre. Csak az író elsiklott efelett a váltás felett. De az igazat megvallva, nehezen hiszem, hogy ez lenne a helyzet, annak ismeretében legalábbis, mennyi kör szerkesztésen, korrektúrán és miegyében megy át egy regény megjelenés előtt.

A gendersemleges személyes névmások áttekintése

Ha már fentebb felmerültek a személyes névmások, gondoltam, megnézhetnénk pár példát olyan nyelvekből, amiken beszélek.

Angol nyelv: They és társai

Azért ezzel kezdem, mert a választott részlet is angol, és ezért ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Azt gondolhatnánk, hogy újkeletű, talán a 2000-es évek hozománya angolszász nyelvterületeken egy általános semleges személyes névmás alkalmazása. Ez pedig nincs így. Az persze valóban igaz, hogy a széleskörű és szinte robbanásszerű terjedése és használata a 2010-es évek utánra tehető, de már előtte is bőven voltak példák akár új névmások bevezetésére is.

A legkorábbi feljegyzés a semleges értelmű they -ről a XIV. századból származik. A Guillaume de Palerme című, XII. századi francia vers angol fordításáról van szó, ami a fent említett század közepe táján készült el, és érdekessége, hogy ez a legrégebbi olyan angol nyelvű irodalmi mű, amiben semleges they szerepel. Az angol verzió William and the Werewolf címen található meg, a fordítást Humphrey de Bohun készítette.

Azt azért meg kell itt jegyeznünk, hogy akkoriban a they szó gen dersemleges használata egyáltalán nem volt ördögtől való, sem pedig ritka vagy furcsa. Évszázadokon át alkalmazták olyan esetekben, amikor nem ismerték, esetleg nem lehetett tudni az adott körülmé nyek között a szereplők nemét. Ráadásul maradtak fent olyan orvosi feljegyzések is, amikor szintén a they-t használták a páciensre azok esetében, akik nem értettek egyet a bináris nemekkel.

Aztán a XVIII. században visszaszorult a they gendersemleges használata az akkori nyelvészeti mozgalmak hatására. Ugyanis nyelvészcsoportosulások elkezdtek amellett kiállni, hogy az egyes szám harmadik személyű they használata nyelvtanilag helytelen, aminek az lett az eredménye, hogy ez a fajta jelentés egy időre szinte teljesen kikerült a nyelvhasználatból. De természetesen a nyelv reagált erre, illetve íróknak és nyelvészeknek köszönhetően napjainkig nagyjából 200-250 gendersemleges névmás jelent meg az angol nyelvben. Ezek közül szinte semennyi sem tapadt meg az aktív nyelvhasználatban, de jópárat évekig használtak közülük a XX. század eleji brit újságok. Akadtak az új névmások között azért érdekesek és nehezen alkalmazhatóak is, mint például az egyes számú névmások összevonásából készült he’er, his’er és him’er is, vagy a thon (that one rövidítése), amik alaposan felkorbácsolták az indulatokat.

“...akkoriban a they szó gendersemleges használata egyáltalán nem volt ördögtől való, sem pedig ritka vagy furcsa.”

Sokat ezek közül az új névmások közül az első világháború után használták modern gondolkodást magukévá tevő lapok. Kevés szó esik róla, de a két világháború közötti húsz év hatalmas LMBTQ+ robbanást és a korábbi szabályozásokban enyhülést hozott a brit társadalomban, hiszen a Nagy Háború alapjaiban rengette meg az akkori és addigi világrendet. Ennek pedig a második világháború után Amerikában és Angliában is megjelenő homofób hullám vetett véget.

Az 1970-es években újabb semleges névmások jelentek meg. Ezek közül az egyik egy amerikai feministától, név szerint Mary Orovantól származott (co/coself ). Ezek pár helyen még hivatalos dokumentumokba is bekerültek, hogy inkluzívabbak lehessenek egy-egy közösség tagjaival. Mára viszont ismét a they vált a legszéle sebb körben elterjedt gendersemleges névmássá.

Érdekes lett volna látni A. L. Lester regényében is példákat ezekre a korabeli névmásokra, de sajnos sosem terjedtek el igazán széles körben, vagy hosszú távon, így pedig valószínűleg sokan nem is hallottak ezekről az olvasói közül. Ebből a szempont ból pedig mérlegre kellett tennie azt is, hogyan lehetne ezt jól beépíteni a történetbe, úgy hogy az olvasó se veszítse el a kapcso

lódást a szereplőkkel. Alec a maga kategorikus személyiségével eleve a régi világrendet képviseli, ő nem is tudta volna azonnal befogadni (vagy alkalmazni) ezeket az újdonságokat, hiába kezd változni a jövőből érkezett Lew hatására. Lew pedig hiába érkezett 2016-ból, nem nyelvész, sosem foglalkozott anyanyelvének ezen időszakával (a saját országa történetét is csak nagyvonalakban ismeri, így nem sok mindent tud elkotyogni a küszöbön álló eseményekből sem), így ő sem lehetne ennek a szószólója. De szerencsére megteszi másban, az pedig éppen annyira jól működik.

Nézzük meg egy másik nyelv példáján is!

A francia nyelv merőben eltér az angoltól, már csak amiatt is, mert ebben a nyelvben a főneveknek is van neme (hímnem vagy nőnem), és emiatt az adott mondatokban használt igéknél is bizo nyos esetekben/igeidőkben egyeztetés szükséges az alannyal, aminek lehet jelentésmegkülönböztető szerepe is, kifejezetten nehézzé téve a gendersemlegességi törekvéseket, nem is beszélve az ellenállásról, amibe az ilyen nyelvújítási törekvések ütköznek.

A francia nyelvben is két névmás létezik az egyes szám harma dik személyre, ez pedig a hímnemű il (tsz.: ils) és a nőnemű elle (tsz.: elles), és ellentétben például a német nyelvvel, nem létezik benne semleges grammatikai nem. Minden franciául tanuló egyik első kérdése pedig az, hogy mi a helyzet olyan esetben, amikor egy csapatban vegyesen vannak fiúk és lányok. A válasz pedig sajnos az, hogy ha a társaságban akárcsak egyetlen férfi is van, akkor hímnemet kell használni függetlenül az arányoktól, ahogy abban az esetben is, ha nem tudjuk, hogy milyen neműek alkotják a csapatot. Sok esetben így egy csoportról szövegkörnyezet nélkül nem is lehet tudni, hogy vannak-e benne nők. Én ezt már akkor sem értettem, és amennyire láttam, mások sem, mert franciául beszélők, de sokszor francia anyanyelvűek között is visszatérő téma.

Rengetegszer előfordul olyan is, hogy amikor mondjuk valakit arra kérnek, hogy sorolja fel a kedvenc íróit, csak férfi írókat mond, ugyanis ha általánosan kérdezünk rá valamire/jelentünk ki valamit, akkor hímnemet kell használunk. Emiatt nem kevés érdekes hely zet alakul ki a francia nyelvben. Például az eső nőnemű – la pluie –, de az hogy esik, már hímnemű – il pleut. Éppen emiatt az írók esetében is hímnemet kell használni a kérdésben, ez pedig már vezeti a gondolatokat, és a legtöbb embernek csak férfiak jutnak az eszébe a ráterelés miatt. Ilyenkor őket külön emlékeztetni kell, hogy soroljanak fel írónőket is (écrvains – hímnem, écrivaines – nőnem).

2017-ben jelent meg az első gendersemleges iskolai szöveggyűjtemény2 Franciaországban, amit természetesen hatalmas kritika fogadott. Sokan felháborítónak, sőt egyenesen a francia nyelv ellen irányuló támadásnak tartották, de a legextrémebb reak ció erre talán az volt, hogy a francia hivatalos iratokban megtiltották a gendersemleges kifejezések használatát.

Egyébként a gendersemleges vagy inkluzivitást szorgalmazó nyelvészeti törekvések nem újkeletűek a francia nyelvben sem, hiszen az első világháború alatt, amíg a férfiak a frontokon har coltak, számos, addig férfiak által végzett éppen emiatt nőnemmel nem rendelkező foglalkozásnak született nőnemű megfelelője, ami akkoriban is sokakat megbotránkozásra késztetett. Majd a háború vége véget vetett ezeknek a nyelvészeti kezdeményezéseknek is, nem került elő újra ez a téma egészen az 1970-80-as évekig. Azóta

2 Magellan et Galilée – Questionner le monde (ISBN: 978-2-401-00044-5) Ez egy olyan tankönyv, amivel történelmet terveztek tanítani általános iskolás harmadikos gyereknek. A cím lefordítva nagyjából annyit tesz, hogy „Magellán és Galileo – Megkérdőjelezni a világot”. Érdekessége a francia címnek, hogy Galielo lány, ami a név végződéséből (-ée) derül ki. Maga szöveggyűjtemény is korszakalkotónak számított, mert a tradicionális szabályt felrúgva (ha egy csoportban egyetlen férfi is van, már hímnemet kell használni), olyan szabályokat alkot, amikkel a szóvégződésekkel kifejezhető az, hogy milyen nemű emberek alkotják a csoportot. A könyvet természetesen rengeteg kritika érte, a leggyakrabban hangoztatott az, hogy a diszlexiás gyerekeknek még jobban megnehezíti a dolgát, és jobban összezavarja őket, ezért kellene csak és kizárólag a hagyományos szabályokat tanulniuk.

is több próbálkozás és kísérlet volt a francia nyelv ilyen irányú újítására, de eddig még mindig elakadt a nyelv töretlenségét védő intézményeken.

Az elsődleges törekvések nem is feltétlenül a nyelv semlegessé tételére irányulnak, hanem arra, hogy a nyelvtani viszonyokban jelenjenek meg jobban a nők. Ez elsősorban kiejtésbeli változásokat jelentene, hiszen a franciában a szóvégi toldalékok általában némák (nem mondják ki ezeket, de írásban ott vannak). Az egyik javaslat az, hogy ezeket a toldalékokat is mondják ki, vagy vegyes csoportok esetén legyen olyan kiejtés, amiből kiderül, hogy nem csak férfiak vannak a csoportban (itt egyébként vannak olyan esetek is, amikor írásban sem jelenik ez meg).

Egy kicsit messzire kalandoztam az eredeti témától. Ha visszaté rünk a fenti részletre, akkor arra a konklúzióra kell jutnunk, hogy ez a beszélgetés francia nyelven nem történhetett volna meg úgy, mint angolul. Már csak azért sem, mert a francia nyelv jelenleg nem kínál gendersemleges opciót. Igaz, törekvések vannak ebbe az irányba, de sajnos egyelőre inkább csak ott áll a dolog, hogy próbálják inklu zívabbá tenni a nyelvet. Műfordítói bravúrokkal egészen biztosan meg lehetne oldani franciául is Alec és Lew beszélgetését, de az egészen biztos, hogy nekem nagyon kellene vakarnom a fejem, hogy megfejtést tudjak erre találni.

Remélem, sikerült ezzel a rövid részlettel, és pár hozzáfűzött gondolattal bemutatni, hogy mennyire nincs egyszerű dolga bizonyos esetekben a fordítóknak.

IRODALMI FOLYÓIRAT

I. évfolyam IV. szám 2022. október

Kiadja: a Létigen folyóirat szerkesztősége

Facebook: Létigen Instagram: letigen_folyoirat

E-mail: letigenfolyoirat@gmail.com

Főszerkesztő Szerkesztők

Grafika, tördelés Korrektorok

Szellő Abigél Misz Anna Láng Annie M. Z. Chapelle S. A. Locryn Iván Eszter S_H_Zsófia S.A. Locryn M. Z. Chapelle

Kiadványunk saját felhasználásra szabadon nyomtatható, sokszorosítható, de pénzért nem értékesíthető.

A képek forrása: www.pixabay.com www.pexels.com