Idegenben

Hosszú a keze. Miért ilyen hosszú? Mint valami majom. Nevetségesen fest, röhögnöm kell rajta, de mégsem nevetek. És mik ezek a szőrszálak? Te jó ég, mennyi… Most egy kicsit oldalra fordul, a fenekét mutatja. Bár ez már nem is nevezhető fenéknek, akkorára kerekedett, úgy kipárnásodott, a csípője is széthúzódott, mintha sátrat feszítenének, nem, ez már nem is fenék, ez egy segg. Ki lehet ez? Honnan jött elő? És a szaga. Furcsa, erős szag párállik belőle, nehéz, szinte rátelepszik az ember nyálkahártyájára. Van benne valami új, valami sosem érzett, szédítő. És a pólója! Miért nem lehet lapos a teste, minek az a két dudor, ami a pólóra nyomott mintát is megzavarja, minek feltűnősködni?

Kimondani is szörnyű, de ez én vagyok. Én állok a tükör előtt, és már egy órája bámulom magamat. Hiába kiabál anyu, hogy indulnunk kell, ne tollászkodjak annyit, én nem tollászkodom, hanem bénultan meredek.

Mikor zártak be ebbe az idegen testbe?

Mikor változott meg minden ilyen hirtelen?

Miért lettem ilyen esetlen, szerencsétlen, majomszerű, pokoli teremtmény? Ez valami rettenetes varázslat. Mikor szokom meg ezt az új testet? Mikor érzem majd otthonosnak?

Jól van, megyek már, anya, kiáltom. Ez a hang... A kecskebőgés is szebb…

Megyek végig a folyosón. Kapucnit húzok a fejembe, az legalább leárnyékolja a förtelmes pattanást a homlokomon. Beülök az autóba. Mellettem az öcsém, önfeledten mesél valamit a szüleinknek. Irigykedve nézek rá.

Neki könnyű, ő még a saját testében él. Ülök az autóban, és mintha nem is én ülnék ott. Valahol a bőrömön kívül gubbasztok, és értetlenül szemlélem ezt az embert, akivé válnom kellene. És közben arra gondolok: hogyan tetszhetek így Zolinak? Veszek egy nagy levegőt, és lehúzom a kapucnit. Valahol el kell kezdeni.