Sandro Botticelli képeit!

Sandro Botticelli Firenzében született a 15. század közepén, édesapja tímár volt, bőrökkel dolgozott. A művész gyerekkoráról keveset tudunk, apja adóbevallásából – ha igaz – annyit, hogy „beteges”. De bizonyára okos fiú volt, mert a család szerény anyagi körülményei ellenére taníttatták. Firenzében Fra Filippo Lippitől tanult festeni, és csakhamar a korabeli reneszánsz munkamódszer szerint az alkotóműhely tagja lett. A műhelyekben általában több festőnövendék dolgozott együtt a mester irányítása alatt, akár egy képen közösen. Így előfordul, hogy utólag nem lehet pontosan tudni, a festőműhely melyik tagja festette a képet vagy a kép egyik-másik részletét. Botticelli már fiatalon sikereket ért el Firenzében, mestere segítségével kapcsolatba került a város leggazdagabb és legbefolyásosabb családjával, a Mediciekkel [ejtsd: medicsi]. Nemsokára a kora reneszánsz egyik legfontosabb művésze lett. Művei következetesen az emberi kultúra nagyságát, a mitológiai történetek és az antik hagyományok újjászületését hirdetik. Ebben az időszakban honosodott meg a reneszánsz humanizmus fogalma. A korabeli gondolkodók számára az ember, illetve az emberi tudás, a tudományok, a művészetek és mindaz, amit az ember a képességeinek köszönhetően elérhet, különösen fontossá váltak. A korábbi időszak egyházi uralmával, a vallási tiltásokkal szemben a reneszánszban a földi élet szépségét, a gondtalanságot is ünnepelték. Mindez jól érzékelhető Botticelli festményein. Az egyik leghíresebb a poszteren látható

Tavasz című kép. A nagy méretű alkotás vidám, szabadtéri jelenetet ábrázol. Hozzáértők száznál is több valódi növényfajt ismertek fel a képen. A narancsligetnek tűnő kertben (főként) nőalakok táncolnak, két figura a néző felé fordul. De kik a szereplők és mit csinálnak? Bár nem sok tudható a kép eredetéről és születésének körülményeiről, a művészettörténészek szerint a mű a tavaszi évszak allegorikus (jelképes) megjelenítése. Lehetséges, hogy az egyik gazdag nemes megrendelő esküvőjére készült.

A középső, fehér ruhát és piros palástot viselő alak Vénusz, a szerelem római istennője, mellette a három grácia, a báj istennői táncolnak áttetsző ruhában. A bal szélen az istenek hírnöke, Merkúr védelmezi a táncolókat, botjával elzavarja a felhőket az égről. Vénusz jobbján Flóra, a virágok istennője virágszirmokat szór, vagyis boldogságot áraszt. A legtöbb értelmezés szerint a kép jobb oldalán Zephyr [ejtsd: zefír], a szél istene és Chloris [ejtsd: klorisz] nimfa látható, a legenda szerint a nimfát elrabolja a szél, és Flórává, istennővé változtatja.

A mozgásban lévő alakok felett pedig megjelenik a szárnyas Cupido [ejtsd: kupidó], Vénusz fia. Éppen kilőni készül a szerelem nyílvesszőjét. De vajon kire céloz?

A 24. oldalon látható arckép Fiatal nő portréja, avagy Simonetta Vespucci [ejtsd: szimonetta veszpuccsi] arcképe. Az idealizált, mitikus szépségű hölgy portréja feltehetően nem valódi ember arcképe.

Felismerhető a hasonlóság a Tavasz nőalakjaival, és itt is megjelenik a reneszánsz szépségideálnak megfelelő, ékszerekkel díszített hajviselet.

A kis képen is nőalakot látunk, a gyermekével ábrázolt Madonna ismert témáját Botticelli itt –szokatlan módon – szobában, könyvvel ábrázolja, ezért a címe Könyves Madonna

A jelenet otthoni környezetben játszódik, mintha Jézus anyja, Mária éppen olvasni készülne kisfiának.

A háttérben a nyitott ablak nem valódi tájra nyílik, időtlen tér jelenik meg Madonna mögött. A gyümölcsöstálban Jézus életére utaló gyümölcsök, köztük az anyai szeretetet jelképező szilva is felfedezhető. Máriát hagyományosan piros ruhában és mélykék köpenyben festette meg a művész, mindkét szereplő feje felett jól kivehető az aranyló glória.

Idegen hang

Vajon minden hang egyenlő? Azt gondolhatjuk, igen, különösen, ha az életben az egyenlőség hívei vagyunk. Ám a hangok világa nem hasonlítható az emberi társadalomhoz.

Az európai zenében használt leggyakoribb hangsor a dúr.

Szolmizálva: dó, re, mi, fá, szó, lá, ti. Hét hangmagasság, a szaknyelv szerint hétfokú skála.

Ha népdalt dúr hangnemben éneklünk, a hétfokú skálánál többfélét nem érintünk benne. De ha zeneművet hallgatunk, a zeneszerző valószínűleg nem elégszik meg a hét hanggal. Például C-dúrban a C, D, E, F, G, A és H hang mellett olykor alkalmazza a C-t felemelő cisz t, a D-t emelő disz t, a fiszt és a gisz t is (illetve a D-t leszállító desz t, az E-t fél hanggal lejjebb eresztő esz t, a gesz t, az asz t és a H-t lefelé módosító bé t). Idegenek ezek a hangok? Nem tartoznak a C-dúr törzshangjai közé, tehát nevezhetnénk ezeket idegennek. Ugyanakkor a zenemű C-dúr hangnemét nem változtatják meg, csak színezik. Khrómatikosz görögül azt jelenti: színesítő [khróma = szín]. A zenében kromatikusnak nevezzük ezeket a színező félhangokat.

A népdalok nem használnak kromatikus hangokat. Persze, ha nem dúrban vagy mollban van egy népdal, előfordulhatnak furcsa hangok, de azok annak a hangnemnek, amelyben énekelünk – például dór, líd, mixolíd – a törzshangjai.

Nagyon sok népdal nem hétfokú, hanem ötfokú: pentaton ( penta görögül azt jelenti: öt). Dúrban találhatunk szomszédos hangokat – mi-fá, ti-dó –, ahol, ha felemelnénk az alsót, vagy leszállítanánk a felsőt, pontosan a szomszédos hangra érkeznénk. Az ötfokúságban ilyen nem lehetséges. A dó-pentaton hangsor dó, re, mi, szó, lá hangokból áll, egy lá-pentaton lá, dó, re, mi, szó -ból. Fá és ti hangot nem találunk benne. Ha egy pentaton dallamban mégis feltűnik egy fá vagy ti, az már csakugyan idegennek nevezhető.

Távoli tájak zenéjét néha nagyon furcsának érezhetjük, mint az Alföldön nevelkedett ember a magas hegyek vidékét vagy a szárazföld belsejében lakó a tengert.

Az indiai zenét egy európai először hamisnak hallhatja, mert az indiai hangsorok nem olyan hangközökből épülnek fel, mint az európaiak. Először idegen, de hozzászokhatunk.

Kisgyerekkoromban nagymamám féltett, ha az utcán idegen kutyákkal barátkoztam.

Aggódó szavára azt válaszoltam:

„Bemutatkozom neki, akkor majd nem lesz idegen…” Az idegennek hangzó távoli zenéknek nem tudunk ugyan bemutatkozni, de engedhetjük, hogy azok bemutatkozzanak nekünk. Ha nem riadunk meg, hogy furcsa, hamis, taszító, hanem hallgatjuk, előbb-utóbb ismerőssé válik.

Minden zenével hasonlóképpen ismerkedhetünk meg. A zene olyan, mint a nyelv. Ha egy idegen nyelvet nem értünk, zavar. De megtanulhatjuk a szavait és nyelvtani szabályait, és ha hosszabb időt töltünk az adott nyelvterületen, pusztán attól, hogy rákényszerülünk a nekünk mondottak megértésére, előbb-utóbb érteni kezdjük a szavait. Sőt, mivel a helyiek jó kiejtéssel beszélik, mi is eleve azzal a dallammal és a hangzók eredeti színeivel sajátítjuk el.

A zene ugyanígy működik, csak itt nem konkrét jelentést kell megértenünk. Nem tárgyak, fogalmak megnevezését. Nem azt, hogy asztal vagy szeretet. A zene nem egyértelmű tényekről beszél, hanem érzéseket kelt bennünk. S ebből a szempontból semmilyen zene nem idegen.