Virágom, énekem

Ezt az éneket bizonyára hallottad már, ha nem otthon, akkor az iskolában, a televízióban vagy másutt. A szerelemről szól, a párválasztásról. Mint igen sok népdal, természeti képpel indul: „tavaszi szél vizet áraszt”. Majd ehhez kapcsolva tudatja, hogy ilyenkor „minden madár társat választ”. Gyorsan eljut a lényeghez: én kit válasszak? S adódik a megoldás: válasszuk egymást! A virág szóban ott van a kedvesség: virágom, virágszálam – még szerelem nélkül, családi, baráti szeretettel is szólíthatjuk egymást virágnak.

A távoli évszázadokban, a középkorban, majd a 17., 18. században szemérmesebbek voltak az emberek, mint ma, de a párosító népdalok szókimondóan kiénekelték a falubeli lány és fiú nevét, akiknek szerelmét közhírré tették. Gondoljunk csak ilyen dalokra: Maros mellett egy szép zöld ág, hajlandó, reá szállott két szép madár, illendő. Egyik madár Dénes István illendő, másik madár Szabó Ági hajlandó. Ez már szinte házassági hirdetés egy helyi újságban. Ez a nép ajka. Magasabb társadalmi rétegben nem tették nyilvánossá a neveket, hanem virágnak nevezték a szerelmeseket, virágként szólították meg egymást – persze csak a költészetben, nem a napi párkapcsolatban.

A népdal szövege is költészet, de szájról szájra vándorolva változik: szöveg és dallam az éneklők kedve szerint alakul. A költő azonban versíráskor saját képeket talál ki, egyéni szóhasználattal, rá jellemző stílusban fejezi ki magát. A szerelmi költészet még a virágének illedelmes alakjában is magára vonta a korabeli egyház haragját. Egy régi szertartási könyvben ezt a gyóntatással kapcsolatos kérdést olvashatjuk: „Éneklettél-e virág énekeket, mellyekbe testi szeretetrül és buja dolgokról volt emlékezet?” Ne csodálkozzunk ezen a szigorúságon! Alig száz évvel ezelőtt a nők még térdig érő nadrágban és blúzban mehettek csak fürdeni egy tóba, folyóba. A 20. század végén már alig fedte testüket a bikini. Az irodalom is összehasonlíthatatlanul többet engedhetett meg magának, nem kellett túl szemérmesnek lennie. De a költők többnyire nem nyers egyszerűséggel fejezik ki magukat. A költői szóhasználat felemeli a mondanivalót, az olvasó megfejti a költő által alkalmazott eszközöket, így jut szellemi élvezethez.

A virágénekeket gyakran adták elő pengetős hangszer, lant vagy gitár kíséretével. A hangszer egyszerű hangzatokkal kíséri az énekszólamot, színezi a zenei tartalmat. Más országokban is létezett hasonló műfaj: a franciáknál a trubadúrok, a németeknél a minnesängerek (ejtsd: minnezenger) voltak efféle énekmondók. A virágéneket ma régiesnek találjuk, szelídnek. De előadójuk jól teszi, ha érzékelteti a mélyükön búvó incselkedést, udvarlást.