Idegen tájak vándorai

Két-háromszáz évvel ezelőtt az emberek többsége alig hagyta el szülőhelyét élete során. Világlátottnak számított az iparoslegény, aki neves mestereket látogatott sorra messzi idegenben, hogy a szakmai fortélyokat ellesse, vagy a vándordiák, aki távoli egyetemre ment tanulni. Különcnek tartották a gyerekkoruktól ismeretlen tájakról álmodozókat, a titokzatos világrészekre vágyókat.

Közéjük tartozott a nagyenyedi születésű Fenichel [ejtsd: fenihel] Sámuel, ő a nagyhírű Bethlen Kollégiumban ismerkedett a tudományokkal. Fenichel a német madarásszal, Albert Grueberrel [ejtsd: grűber] megismerkedve a madarak viselkedését tanulmányozta. A tehetős német gyűjtő 1891ben magával vitte a fiatalembert új-guineai felfedezőútjára. Pár hónap után Grueber felhagyott a kutatással, de Fenichel maradt, és folytatta gyűjtőmunkáját. Kezdetben az őslakos pápuák idegenkedve fogadták a kutatót, de hamarosan összebarátkoztak vele. Felderítőútjain módszeresen bejárta a környéket, számos rovart, madarat és emlősállatot gyűjtött, majd preparált. A kőkorszaki viszonyok között élő pápuák használati tárgyai is érdekelték. A rendszerezett gyűjteményt ládákba csomagolta, és a havonta induló német postahajóval a Magyar Nemzeti

Múzeumba küldte. 1893 márciusában maláriás lázrohamban elhunyt. Halálhíre adta a végső lökést Bíró Lajosnak, hogy ifjúkori vágyát valóra váltva folytassa Fenichel Sámuel munkáját.

Gyermekként színes trópusi lepkékről, különös rovarokról, állatokról ábrándozott, de csak közel negyvenévesen, 1895ben indulhatott el Új-Guineába. Nem úti kalandokra áhítozott, hanem ismeretlen tájak állat- és növényvilágát, és az ott lakók kultúráját akarta tanulmányozni. A nagyszakállú kutatót a babonás bennszülöttek varázserejű idegennek hitték, mert bár sikeresen vadászott és halászott, zsákmányát nem ette meg, hanem titokzatos ládákba zárta. Bíró Lajosnak meggyűlt a baja a rengeteg hangyával. Előfordult, hogy elfelejtette lefedni a dobozba rakott rovargyűjteményét, és reggelre csak a tűk maradtak meg. Hat év alatt 200 000 kitömött állatot küldött haza, és hatezer tárggyal a magyar Néprajzi Múzeumot a világ egyik leggazdagabb óceániai gyűjtőhelyévé tette. Akadtak utazók, akik politikai küzdelmek miatt szakadtak idegenbe. Mint Xantus

János, aki tüzérként vitézkedett az 1848-as pákozdi csatában, majd huszárként Komárom védelmében. 1849 februárjában fogságba esett, ahonnan édesanyja közbenjárására szabadult. Nyughatatlan természete 1852-ben Amerikába vitte, és több expedíció tagjaként bejárta a Vadnyugatot. Feltérképezte az Arkansas folyó forrásvidékét, amelyet előtte fehér ember sohasem látott. Pár évvel később Dél-Kaliforniát és a Bíbor-tengernek nevezett Kaliforniai-öblöt barangolta be. A begyűjtött gerinctelen és gerinces állatokkal 36 hatalmas ládát pakolt tele. Tizenkét év bolyongás után tért haza, de előtte még Hollandiában és Belgiumban állatkerteket tanulmányozott, hogy azután itthon előálljon a pesti állatkert ötletével, majd négyévnyi kitartó munkát követően 1866ban igazgatóként megnyissa azt.