Ez meg mit keres itt?

Ha zsiráfokat látnál az Alföldön legelni, bizonyára nagyot néznél, hogy miként kerültek oda, mert jól tudod, hogy zsiráfok nem élnek Európában szabadon, ők itt idegenek. Nehezebb eldönteni, hogy egy fa vagy virág idegen-e az adott helyen. Ahonnan származnak, ahol őshonosak, ott jól érzik magukat, nagyra nőnek, szép termést hoznak. Őshonosak azok a fajok, amelyek emberi közreműködés nélkül, régóta előfordulnak az adott területen.

Idegeneknek

azokat tartjuk, amelyek új termőhelyre kerülve, az ott őshonos növényeket veszélyeztethetik, kiszoríthatják.

Sokszor találkozunk egyes növényekkel olyan helyeken, ahol korábban sosem fordultak elő. Ez önmagában nem furcsa, mert vándorlásuk, új területekre jutásuk természetes, bár lassú folyamat. Mivel gyökereik révén a földhöz kötöttek, nem maguk a fák vagy a bokrok vándorolnak, hanem magvaikat terjeszti távolabbra a szél, a víz vagy akár az állatok. Ha az idegen helyen a körülmények megfelelőek a növény fejlődése számára, ott is meg tud telepedni. Idegen növényfajok elterjedését az ember is elősegítheti véletlen behurcolásukkal vagy szándékos betelepítésükkel.

Ez nem mindig szerencsés. Az Alföldön például napjainkban már medvetalpkaktuszok is növekednek, amelyek korábban sosem voltak ott. Talán véletlenül kerültek oda, de a szándékosság sem zárható ki.

Az idegenforgalmat a vonatok, autók, repülők felgyorsították. A növények idegen környezetbe kerülését a korábbi évszázadokban a kontinensek közötti hajóforgalom megindulása élénkítette fel, mert a hajók számos különleges növényt is hoztak magukkal. Így került

Európába – egykor idegenként – mai zöldségnövényeink jelentős része, például a paprika, paradicsom, burgonya vagy a bab. Napjainkban a globális klímaváltozás okozta melegedő, szárazodó éghajlat segíti, gyorsítja az adott tájra nézve idegen fajok megjelenését és terjedését.

Néhány idegen nagyon agresszív, „hódító”. A botanikusok ezeket invazívnak (megszállónak, kiszorítónak) nevezik. Más fajok kevésbé tolakodóak. Az utóbbiak nem okoznak problémát, mert vagy nem maradnak meg tartósan új helyükön, vagy besimulnak az őshonos növények közé. Megjelenésüket szinte észre sem vesszük. Annál inkább felkapjuk fejünket, amikor arról olvasunk, hallunk, hogy újabb, eddig mifelénk soha nem látott növényeket találnak, amelyek elfoglalhatják ott élő társaik helyét, sőt az emberre is veszélyt jelentenek. A fent említett, többméteresre megnövő, ernyős virágzatú kaukázusi medvetalpat megérintve erős csípést érzünk, és a bőrünk is felhólyagosodik. Ez a növény még csak 30-40 éve fordul elő nálunk. Az észak-amerikai eredetű fehér akácot jóval régebben, a 18. században telepítették be Magyarországra, hogy a futóhomokot megfogja. Ezt a feladatát elvégezte, de mivel nagyon jól érzi magát, azóta zavartalanul terjed, sokszor az értékesebb őshonos erdeink rovására. Az ilyen idegeneket nem szívesen látjuk, de nagyon nehéz, szinte lehetetlen megszabadulni tőlük. Méze ugyan finom, erőszakos terjedése miatt azonban nem kedves. Ugyanez mondható el a selyemkóró nevű évelő gyomról, ami szintén Amerikából került hozzánk. Méze, a selyemfűméz finom ugyan, de őshonos fajainkat durván kiszorítja. Az akácon kívül hazánkban az őshonos faállományt a tartósan szaporodni képes idegen fajok közül több is fenyegeti. Ilyen például a tövises ágú, ezüstös csillámszőrökkel borított keskenylevelű ezüstfa, a kellemetlen szagú bálványfa és a zöld juhar.