Álomhozó | Petrik Iván, Szabó Attila, Jólesz György, Búth Emília, Csengery Kristóf, 1
Kapitány Máté, Miklya Zsolt, Horgas Béla, Lackfi János, Polgár Teréz Eszter, Németh Bálint, Vörös István írásai, Maros Krisztina rajzai
Szerkesztők > Horgas Judit, Levendel Júlia, Horgas Béla
Grafikai tervező > René Margit
Olvasószerkesztő > Bohus Magda
Kiadja > a Liget Műhely Alapítvány
E-mail > info@szitakoto.com
Internet > www.szitakoto.com
Szerkesztőség címe > 1122 Budapest, Kissvábhegyi út 4-6.
Előfizetési díj egy évre > 3780 Ft | Megjelenik negyedévente ISSN 1789-4972 2012 / 3 ŐSZ
Nagy és Társa Nyomda és Kiadó Kft. Felelős vezető > Szűcs Ernőné Partnerek > Kieselbach Archívum, Hungart, Da Vinci Learning TV
Terjeszti > a Lapker Zrt. | Előfizethető közvetlenül a kiadónál, a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a HELIR-nél (1089 Budapest, Orczy tér 1.)
Álomhozó
Mi az éjszaka, mi a nappal?
Régóta foglalkoztatja az embereket a nappal és az éjszaka váltakozásának titka. És ami azt illeti, elég unalmas magyarázatokkal álltak elő. Itt az idő tehát, hogy lerántsuk a leplet néhány rejtélyről.
Ha jön az este, a gyerekek tudják, hogy nincs sötét, csak a felnőttek fején fordítottak el egy kapcsolót, amitől besötétedik (csak nekik). Persze önmagában egy kapcsoló nem elég, ezért az úgynevezett őrök szomorú képpel (és tényleg szomorúak, mert nem maradhatnak a többiekkel) átcsoszognak a szülők hálószobájába, és bekéredzkednek az ágyukba. Ezt csak azért teszik, hogy szemmel tarthassák őket, amíg a többiek biztonságban éjszakáznak
Az éjszaka ugyanis egy süteményféleség. Nem lehet mindig megenni, de ha igen, akkor nagyon jó. Kérdezzünk meg néhány gyereket, milyen is az íze!
Peti azt mondja, „olyan, mint amikor három bohóc egyszerre üti össze a cintányérját, amitől elalszanak a pókok a sarokban, szóval kávéízű”. Sári szerint viszont „rozmárízű” az éjszaka, és a második kérdésre, hogy szereti-e, csak mosolyog. Gábor határozottan állítja, hogy van nagyon ízletes cipőpaszta, és azt az éjszakából állítják elő, de az is lehet, hogy ebből a cipőpasztából
keverik az éjszakát. Tünde biztos benne, hogy az éjszaka tulajdonképpen nutellás robbanócukor, s mint ilyen, vidámparkízű.
A példákat még szaporíthatnánk, és nem vonhatjuk kétségbe egyiknek az igazát sem. Vannak, akik azt az álláspontot képviselik, hogy az éjszaka egy olvadozó fagylalt. Nekik is igazuk van. Ezek, amikor visszakapcsolják a fényt a felnőttek fejében, úgy néznek ki, mintha leizzadtak volna, és a pizsamájuk is gyűrött. A legizgalmasabb igazság viszont az, hogy az éjszaka egy tanító néni. Szólaltassuk meg ennek az álláspontnak a képviselőit is.
„Jó vele játszani, csak fáradékony, és nehezen érti meg, mit kell csinálnia.” „Alapvetően aranyos.” „Ha csend van, nagyon okés.” „Olyan, mint egy chipses zacskó belülről, de nem tudom, miért.” „Egészen nagyszerű dolgokra is képes. Például, amikor fára mászik és ugat, vagy más érdekes hangokat ad.” Az utóbbi felfogást azonban sokan támadják, és azt hajtogatják, hogy az éjszaka nem lehet tanító néni, mert akkor mi lenne a nappal.
A válasz könnyű: szigorú tekintetek elől tejszínhabos vaníliafagylalt mélyére rejtett, gombóccá gyúrt vattacukor.
Lá lá li lá dó, lá lá li lá dó, talamosi malamosi hili-hali hó.
Hűvös égvilágból ha majd hazatértél, mondd el, mely csodákkal vendégelt az éjfél.
Homlokukon hordják csillagát a csöndnek: álomlovak mennek, álomlovak jönnek.
Lá lá li lá dó, lá lá li lá dó, talamosi malamosi hili-hali hó.
CSENGERY KRISTÓF
Árnyjáték
Az ágyban fekszem, az este már bemászott az ablakon, a lusta álom azonban még a városban maradt. Árnyjátékkal fogom idecsalni, gondolom felülve, és rögvest össze is fonom két kezem a lámpa előtt. Gondolkodom egy ideig, hogy mit teremtsek a falra, majd úgy határozok, egy nyúllal kezdem. Meg is jelenik a fehérre kent tapétán, fülét mozgatja, serényen szaglászik gyanakvó orrával. Ujjaimat most áthelyezem, ormány nő a nyúl pofáján, s agyar lesz fogából, hosszú füle két tányérrá lapul. Mélabús elefánt legyezgeti fülét, még a nyitott ablak előtt leomló vékony függönyt is meglebbenti. Két tenyerem ekkor egymásnak nyomom, az elefántot kígyó falja fel, mint abban a lázas mesében, amiből tegnap néhány részletet felolvasott a tanár néni. Jobbra-balra tekergőzik a kígyó, csapdos a farkával, sziszeg a nyelvével, néha felém fordul, olyankor meg is rémülök tőle. Nehezen tudom szétválasztani tenyeremet, mintha a kígyó szorítaná össze, aztán mégis sikerül, és megkönnyebbülten látom,
hogy a tapétán ártalmatlan csiga kúszik tovább. Lassan, lassan araszol, lassan és nehézkesen, terebélyesre nőtt és súlyos testével szemhéjamat is lejjebb vonja. Közeledik az álom, tudom, füstszerű köpenyét már bedobta maga előtt a szobába, már csak át kell másznia az ablakkereten. Kezem szinte magától mozog, agyam már zsibbadt, alig-alig uralja testem, az ujjak elválnak egymástól, és szétfeszülnek, mint a nagyravágyó fák ágai, a falon fekete óriásmadár nyitja szét szárnyait. Gyomromban érzem a szárnyak csapásait, ijeszt ez a madár, mert olyan, mint egy denevér. Dőlök hátra, kezem közeledik a lámpához, a denevérmadár még hatalmasabbra nő. Rettegve figyelem. Most biztosan elkap, szemem elé tartom a kezem, már alig látok valamit. Sötétben hanyatlok az ágyra, dobban a parketta, beugrott végre az álom. Gyere, suttogom neki, hogy a madár meg ne hallja, gyere, itt vagyok!
KAPITÁNY MÁTÉ
Álom nyitott szemmel
Láttam, ahogy hozzád hajol a Hold, de előbb még minden lámpát leolt, nem szereti, ha szemébe világítanak, elég neki, hogy szeme fénye a Nap, s amikor rád néz, és ezüstbe borít, ő is csak nyitott szemmel álmodik.
És azt is láttam, hogy mint legutóbb, szemedbe ugrik, csukafejest a Hold, megbámultam a lubickoló csukát, ahogy bekapja a Tejút minden halát, csak egyet nem, azt terelgeti feléd, kóstold meg, milyen a csillagebéd.
Azóta látom, hogy minden, ami volt, úgy csillan benned, mint kút mélyén a Hold, s amikor nyitott szemmel alszol el, épp akkor ébredsz, elvégre érdekel, honnan jöttél, hová tart a világ, így ismered meg ezüst zegét-zugát.
MIKLYA ZSOLT
Sárga, piros a közepe
Ha megjönnek az őszi, esős napok, majd
úgy alszom el, zenére, a cseppek ritmusára. Fejem a szél hangjára, finoman ívelt dallamára a vánkosomra
még le se hajtom, már ott téblábol körülöttem bársonytalpon…
Ki az, mi az? Megmondhatom. Dünnyögését te is, máris hallgathatod, akár meg is szólíthatod:
Hej, te manó, álomhozó csakhogy itt vagy, vártalak már, mondd a mesét, hosszú legyen, sárga, piros a közepe, széle kék, úgy szóljon, mint soha még!
HORGAS BÉLA
Dobozfej Héjvárosban
Sütisdobozfejű Zsuzsikának fura neve volt, de rászolgált. Ez a kislány ugyanis nem tudott ügyelni a cuccaira, hol az illatos radírját hagyta el, hol az ebédbefizetését, hol a fél tornacipőjét, hol a tisztasági csomagját. Márpedig effélék nélkül egy iskolában sanyarú a diák sorsa. Legalábbis így gondolták Zsuzsika tanárai és szülei, akik minduntalan azzal fenyegették, hogy majd meglátja, egyszer a fejét hagyja el. Hitte is, nem is Zsuzsika, mert hogy fordulna elő, hogy az emberlánya feje lepottyanjon a nyakáról, és elguruljon? Mégis ez történt. A Fűrész utca sarkán még megvolt az okos fejecskéje, az Olló utcába fordulva azonban már csak a hűlt helye, hiába is tapogatta, hiába is nézgelődött körbe-körbe. Persze, hogy hiába, miképpen is láthatott volna bármit, ha egyszer szeme se maradt a látásra?!
Szép kis helyzet, a búbánatba! Zsuzsikát azonban nem lehetett ilyen könnyen zavarba hozni. Addig tapogatózott ügyesen, míg kezébe akadt egy sütisdoboz, amelyet mintha csak ezért felejtett volna valaki a kerítés tövében. Fogta a fémdobozt, felcsapta a nyaka tetejébe, és máris volt feje, jobb is a korábbinál. Bizony, hogy jobb, mert volt felnyitható teteje, és azt pakolt a fémesen csillogó új fejébe, amit akart. A dobozra festett kerek sütik pedig beváltak szemnek, fülnek, szájnak, hogy lássa, hallja és megehesse, amit szeret. Kicsit kockafejűnek tűnt így, de a fejetlenségnél az is jobb, nem? És hasznát is vette ennek a belül üreges fejnek, mert hazafelé ballagtában rögtön bedobozolt egy villogó páncélos ganajtúró bogarat, néhány banyaorrnak csúfolt, ragacsos termést, no meg
egy kicsit rozsdás csapágygolyót. Csak úgy zörgött a feje, néztek is szemrehányóan a szülei, lám-lám, ők megmondták, igazán vigyázhatott volna a rendes fejére, ha már ők, a szülők annyi fáradsággal beszereztek neki egyet, rögtön születésekor.
Zsuzsikát azonban inkább a gyűjteménye érdekelte, annak darabjait nézegette, és örült, hogy van egy saját doboza a feje helyén, amit megpakolhat mindazzal, amit talál. Este, elalvás után szépen útnak indult, és olyan városba ért, ahol vízből épültek a házak, és mosogatószer-habból voltak az utcák. Nagyon helyes kis figurák laktak itt, Krumplihéjak, Répahéjak és Almacsutkák vegyest. Az utcákon Citromkarikák közlekedtek észtveszejtő sebességgel, nagy lendülettel fröcskölve a mosogatóhabot mindenre és mindenkire. Tetszett Zsuzsinak ez a város, míg két komor árnyék nem nőtt fölébe. Egy jókora Dinnyehéj és egy haragoslila Padlizsánhéj állt előtte:
– Szép jó napot kívánunk – kezdte hivataloskodva a Padlizsánhéj –, lesz szíves elárulni, miféle héjnak tetszik lenni?
– Vagy megmutatni a héjigazolványát! – fűzte hozzá gyanakodva a Dinnyehéj.
– De hiszen én nem héj vagyok, hanem kislány –védekezett Zsuzsika.
– Olyan itt nincsen, kérem, mindenki valaminek a héja – szögezte le Padlizsánhéj.
– Aki meg nem héj, azt kénytelenek vagyunk meghámozni! – toldotta meg rémségesen Dinnyehéj. Látta Zsuzsika, hogy ennek fele sem tréfa.
Megvakarta a fejét, amely kongó hangot hallatott, s ettől a kislánynak rögtön remek ötlete támadt. A két héjrendőr ámuló szeme láttára előszedte fejéből a csapágygolyót, felpattant rá, majd szépen beállította a ganajtúróbogarat, hogy maga előtt hajtsa a golyóbist, és szélsebesen menekült különös járművén. Padlizsánhéj és Dinnyehéj se volt rest, a nyomába eredtek egy-egy Grépfrútkarikán. Látta Zsuzsika, hogy az előnye nem lesz elég, így gyorsan bekanyarodott egy hatalmas vízház mögé, mind a nyolc banyaorrot felragasztotta a fejére, s amikor a két rendőr odaért, kiugrott a fedezékből, és alaposan rájuk ijesztett. Azok rémületükben lebucskáztak grépfrút-
járművük tetejéről, és elterültek a mosogatószerhab kellős közepén. Vagyis Zsuzsikának sikerült időt nyernie. Fogta magát, feje fölé emelte a rozsdás csapágygolyóbist, majd leejtette a földre, ám közben jó erősen belekapaszkodott. A nagy, nehéz vasdarab átszakította a tajtékos aszfaltot, és a kislány addig zuhant-zuhant, míg újra az ágyában találta magát. Odakinn már nappalodott. Zsuzsika felkelt, felöltözött, és már most azon járt az esze, mi mindent pakol majd a dobozfejébe aznap, hogy felszerelkezzen a következő viszontagságos éjszakára.
LACKFI JÁNOS
A két gézengúz
A sötétség? Akár egy titkos ügynök: megsejti álmom, s lopva beoson. Ágyamra ül, és mint egy kiflicsücsköt, hajnalig rágicsálja vánkosom.
Ha végre elmegy? Nyomban itt a másik, hiába lustálkodnék még tovább, a fényesség az ablakon bemászik, és fürgén kipingálja a szobát.
Összekavarja ébrenlétem, álmom e két gézengúz, virgonc széltoló. Csak kergetőznek körbe a világon, s kapkodja fejét a földgolyó.
NÉMETH BÁLINT
Avarpaplan felett-alatt
Szuszog az erdő, hortyog a város, Nap-apó alatt vastag felhő-vánkos.
Elfáradt az öreg, vaksi lett, mogorva: „Legyen csak a péknek folyton sütés-gondja!”
Avarpaplan altat kertet, szöcskét, rétet. Fel-felriad a föld, ha egy gazda éget.
A madárijesztőket jól felöltöztették –kabát nélkül téged csípnek meg az esték.
Csupán Vakondéknál minden a régi: a legkisebb gyerek is kislapátját kéri; s mivel náluk a sötétnek nincs eleje, vége, fúrja tovább alagútját éjt nappallá téve.
POLGÁR TERÉZ ESZTER
Evéke alszik
Az ördög nem alszik. De vajon alszik-e egy kísértet? Nem hiszem. Igaz, nem is éber: a házak, kastélyok falában, a nappal sem múló árnyékban, a gondolataink sötét zugaiban, mindig ott bent van. Azzal vádoljuk a kísérteteket, hogy rosszak? Evéke, a barátságos kísértetlány biztosan nem. Ő vette magának a bátorságot, és barátságot kötött egy emberlánnyal, Lonival. Tőle olyasmit tanult, amit korábban nem ismert, nem értett vagy nem akart érteni.
Egyik nap Loni azt mondta neki: a hét végén ne keress, kimegyünk Nagymarosra.
Minek? Mit csináltok ott?
Hát füvet nyírunk, szalonnát sütünk.
És a szabadban alusztok?
Dehogy! Van ott egy kis házunk. Nem tudtad?
Ha van házatok, akkor annak fala is van. Nem vinnél magaddal?
Hogyan lehet egy autóba kísértetet csempészni? A kísértetek nappal árnyéknak tűnnek, éjszaka viszont kicsit világítanak. Fényből és árnyékból kevertek – mint tengerben a medúzák.
Loni végül összehajtotta és a ruhái közé csomagolta Evékét. Mikor fölértek a hegyre, alkonyodott. A ház közvetlenül az erdő szélén állt. Loni padlásszobájának nyitott ablakán át behallatszott, hogy hullámzik és locsog, mint a víz. A kislány elővette a ruháit, kiemelte közülük Evékét, és széthajtogatta, mint egy felfújható gumiállatot.
De elgémberedtem! – mondta a kísértetlány.
Kihasaltak az ablakba, és nézték, ahogy a lenyugvó nap vörös fényben fürdeti a szemközti hegyeket. Pár percenként leszállni készülő repülők húztak el felettük, már alacsonyan.
Ezek mik? – kérdezte Evéke. – Félek tőlük. Nagyobbak egy háznál, mégis repülnek.
Repülők, Evéke, nincs miért félned.
Á, szóval repülők. De hogy kerülnek az égre? Az a mi birodalmunk.
Nem a kastélyfalak, folyosók, rémálmok?
De hiszen az ég is egy kísértet.
Loni ezt csacska dicsekvésnek gondolta, mégis úgy érezte, valami az arcába hull, mintha a függönyt csapkodná hozzá a szél.
Érzed? – kérdezte Evéke. – Ez az ő ruhaszegélye.
Az utolsó fény még megcsillant ez egyik elsuhanó repülőn, az erdőben kisebb állat csörtetett, a közelben bagoly suhant némán és egy denevér, kapkodó sikoltozással. Evéke azt suttogta, fázik, és Loni betakarta a saját elefántos pokrócával. A kísértetlány szeme lecsukódott. – Most végre megtudom, mi az alvás – mondta még. Loni leszaladt vacsorázni, büszkén, hogy megtanította az alvásra is Evékét.
VÖRÖS ISTVÁN
MAROS KRISZTINA rajzai
A sötétség világa
Érdekesnek – vagy akár kivételesnek is –gondolod, hogy egyes állatok éjszaka aktívak? Például a denevérek nappal alszanak s éjszaka röpködnek. Bizonyára azért furcsa ez számodra, mert te fordítva élsz: éjjel alszol s nappal vagy éber. Más a napi ritmusod.
Az embereknek (és jó néhány állatnak is) a szemük a legtöbb információt nyújtó érzékszervük. Ezért mi világosban vagyunk tevékenyek. De ha meggondoljuk, hogy a többi érzékelés – hallás, szaglás, ízlelés, tapintás – sötétben ugyanúgy működik, mint világosban, rögtön megértjük: ha egy állat számára nem a látás fontos, hanem más érzékelések, akkor teljesen mindegy, éjjel vagy nappal van. Sőt: a látókkal szemben még előnyben is van éjszaka, hiszen neki nem hiányzik a fény.
Márpedig nagyon sok állatnak a szaglás vagy a hallás a legfontosabb információforrása. A sünnek például nem igazán jó a látása, viszont rendkívül kifinomult a szaglása és a hallása. Nem csoda, hogy általában este, éjszaka aktív; akkor indul vadászni, amikor már lement a nap, sötét van. Gyakran látni, amint a szürkületben vagy csillagfényes éjszaka motoz a kertben. Ha kiteszünk neki felvágottat, sajtot, azt is elfogyasztja – bár
lehet, csak amikor mi már lefeküdtünk.
Az éjszakák sem teljesen sötétek. Világíthat a hold, pislákolhatnak a csillagok, elvetődhet egy távoli lámpa fénye, tehát valamennyi fény gyakran még éjszaka is van. Újholdkor persze kevesebb, mint holdtöltekor, de abszolút sötétség a szabad természetben gyakorlatilag soha sincs. A sötétben is a szemükre hagyatkozó állatok számára ezért lényegében kétféle stratégia lehetséges. Az egyik, hogy megelégszenek a kevés fénnyel. Ilyenek például a baglyok. Olyan szemük van, amelynek nagyon tágra nyitható a pupillája, ezért félhomályban is viszonylag jól látnak, legalábbis sokkal jobban, mint a zsákmányállat, amit el akarnak kapni. Sikeres vadászataikról tanúskodnak a bagolyköpetek, amelyeket a pihenőhelyük alatt lehet találni. Bámulatos, hányféle kis rágcsáló csontja van ezekben a köpetekben. Félhomályban a macskák is jól látnak, mert egy különleges tükröző felület megduplázza a szemükbe jutó fény hatását.
Sok állatfaj nem a látására támaszkodik, hanem a szaglására. Ilyenek az éjszakai lepkék. Vannak lepkefajok, amelyeknek a hímje több kilométer távolságból is megérzi a nőstény által kibocsátott illatanyagot (szaknyelven feromon), ami az emberi orr számára érzékelhetetlen. A legtöbb éjszakai lepkefajt azért a fény is „vonzza”, hiszen nem vakok, csak nem a látásuk a vezető érzékelésük. Ezt használják ki a lepkekutatók, akik úgy gyűjtik be az adott helyen előforduló fajokat, hogy éjszaka kimennek
a területre, erős lámpával megvilágítanak egy kifeszített fehér lepedőt, majd befogják a vászonra telepedő példányokat.
Vannak állatok, amelyek „örök éjszakában”, például fényt soha nem látó barlangokban élnek. Ilyen az Aggteleken honos vakfutrinka (egy bogár) és a vakászka (szárazföldi, de csak nedves környezetben élő rák). A legnevezetesebb közöttük az aggteleki fehér vakrák, amely a bolharákok közé tartozik. A bolharákok 1–2 cm nagyságú, soklábú, áttetsző testű, oldalról lapított állatok, amelyek közül a közönséges bolharák nálunk is gyakori, szinte minden tiszta vizű patakban megtalálható. Ha fölemelünk egy tenyérnyi követ a patak fenekéről, gyakran láthatjuk a kicsiny bolharákot, amint oldalán fekve, a lábával evezve, „ijedten” menedéket keres. Ilyesféle a vakrák is, csakhogy ennek teljesen elcsökevényesedett a gombostűfejnyi szeme. Érthető, hogy visszafejlődött a látószerve, hiszen évmilliók óta nem használja.
kint, a szabadban. A bőrében lévő
„ízlelő” idegvégződésekkel éjjelnappal egyformán tájékozódik a talajban található, számára ehető anyagokról.
A vakondnak hajdan még volt szeme. Évmilliókkal ezelőtt azonban – ki tudja, miért? – fokozatosan áttért a földalatti, ásó életmódra. Azóta csak akkor jön a felszínre, ha a járataiból eltakarított földtörmeléket kitúrja a felszínre (ez a vakondtúrás). A vakondnak már a kölykei is vakon születnek. Van ugyan apró, mákszemnyi szemük, amely azonban a bundájukba rejtett – hiszen úgysem látnak vele.
Az „örök sötétség” lakói azok a talajban élő állatok is, amelyek csak nagy ritkán jönnek a felszínre. Többnyire ezek is vakok, vagy legalábbis erősen csökkent a látásuk. A talajlakó férgeknek – pl. a földigilisztának – nincs szeme; fényérzékeny sejtek vannak a bőrében, amelyekkel csak annyit tud megállapítani, hogy világosban van-e vagy sötétben. Egy sereg más talajféregnek (pl. az 1–2 cm-es, vékony, tekergőző, áttetsző testű televényféregnek) azonban semmiféle látása nincs – de nem is hiányzik neki. A talajban viszonylag védett a ragadozóktól (hacsak a vakond rá nem bukkan!), a hőmérséklet és a nedvességtartalom sokkal kevésbé ingadozik, mint
Híres éjszakai állatok a denevérek. Sokan irtóznak tőlük, és számos előítélet, sőt, tévhit kering velük kapcsolatban, például, hogy vigyázni kell, mert beleakadnak az ember hajába. Ez rémmese. A denevér lát ugyan valamennyire, de sokkal pontosabb képet („hang-képet”) kap a fülével. Az emberi fül számára már nem hallható ultrahangot bocsát ki, s azt érzékeli, ami a körülötte lévő tárgyakról visszaverődik. Spallanzani (ejtsd: szpállandzáni) olasz pap-tudós már az 1700-as évek közepén megállapította, hogy ha beköti a denevérek szemét, attól még kiválóan tájékozódnak, s nem repülnek neki semminek, míg ha a fülüket dugaszolja be, ügyetlenkednek, és mindennek nekiütköznek. Olyan pontosan „látnak” a fülükkel, hogy röptében azonosítják és elkapják a gyorsan repülő rovarokat is. Nyári estéken, a lámpák fénye körül gyakran látni csapongó denevéreket, amelyek a fényre odagyűlő rovarokra vadásznak.
A denevérek azért repülnek csapongva, hirtelen irányváltásokkal, mert mindig arrafelé fordulnak, ahol éppen a látóterükbe (vagyis igazából „halló-terükbe”) kerül egy repülő jószág.
Egyes állatok csak alkalmanként aktívak éjszaka, például bizonyos madarak a költési időszakban. A fülemüle (más néven csalogány) május környékén szinte egész éjszaka énekel. (Külön gyönyörűség számunkra, hogy telt, kellemes, fuvola-jellegű hangja van, és nagyon dallamos az éneke. Ráadásul mindig más és más dallamsort énekel, sohasem ismétel.) Vajon miért jó a hím fülemülének, hogy egész éjszaka énekel, ahelyett, hogy pihenne? Mert így védi a „birodalmat” (szaknyelven a revírt) a többi hímtől. Énekével odacsalogatja a tojót, hogy az majd ott építse fel a fészket, s költse ki a tojásokat. Tulajdonképpen „hang-kerítést” emel énekével a kiválasztott bokrosbozótos köré. De miért éjszaka? Mert nappal nagy veszélynek teszi ki magát és leendő fészkét is, ha a hangjával elárulja, hol bújik meg. Világosban jobban veszélyeztetik a jó szemű ragadozók, főleg mert a birodalma, a fészkelő helye nagyon alacsonyan, gyakran egy bokor tövében van. Nappal tehát ritkán szól a csalogány.
Nevezetes éjszakai állat a szentjánosbogár
Nyári este vagy éjszaka – különösen Szent Iván napja környékén, amikor rajzik – különös látványt nyújtanak az erdőben itt-ott felvillanó zöldes fénypontok. A nálunk élő szentjánosbogaraknak csak a hímje tud repülni; a nőstény szárnyatlan, olyan, mint egy „kukac”. Viszont mindkettő világít. A potrohuk végén van a világító szervük, ami azért különleges, mert a benne végbemenő kémiai folyamat – amely az égéshez hasonlít, hiszen oxidáció – csak fénykibocsátással jár, melegedéssel nem. A röpködő
hímek a fénypontok alapján találják meg a fűszálakon csücsülő nőstényeket. Sietniük kell, mert kifejlett bogárként már nem, vagy csak alig tudnak táplálkozni. Abból élnek, amit a ragadozó életmódú lárva gyűjtött magába, még mielőtt bebábozódott volna. Veszélye is lehetne annak, hogy „kivilágítják” magukat, hiszen így a ragadozók számára is könnyű célpontot jelentenek. De ebben az esetben ez éppen fordított hatású: a szentjánosbogár ugyanis mérgező vagy rossz ízű a ragadozók számára. Így tehát ez a fény a riasztószín éjszakai megfelelője. Azt jelzi – persze nem tudatosan, hanem a biológiai ösztönök szintjén –, hogy „engem úgysem eszel meg, mert mérgező vagyok”.
Fénykibocsátó állatok a mély tengerek sötétjében is élnek. Pl. a horgászhal, amely onnan kapta nevét, hogy a nőstény fején van egy előrefelé nyúló, ostorszerű nyúlvány, amelynek a végén kis csomó világít. Ennek a fénye a közelbe – éppen a horgászhal szája elé – csalja a kis halakat, amelyek egy pillanat múlva a tűhegyes fogak között végzik. A „sötétség állatvilága” tehát hihetetlenül sokféle, még ha nem is annyira gazdag, mint a „világosságé”.
Feladatok
1) Nyomozzatok Fekete István regényeiben éjszaka aktív „állat-hősök” után.
2) Próbáljatok meg bekötött szemmel járni-kelni, figyelni. Mi segített a tájékozódásban?
VICTOR ANDRÁS
Alvásra mindenkinek szüksége van. A tested ilyenkor megpihen, az agyad rendszerezi az aznapi ismereteket, és felkészül a következő napra. Ha nem alszol eleget, nyugtalan, türelmetlen leszel, nehéz odafigyelned a teendőidre, nem érzed jól magad a bőrödben. Az alvás tehát szükséges és hasznos, mégis sokan félnek az elalvástól.
Gyakori, hogy valaki magától a sötétségtől fél – ez annak a jele, hogy fejlődik a képzelete. Sötétben a dolgok elvesztik megszokott alakjukat és méretüket, akár el is tűnhetnek, és ilyenkor előbújnak a képzeletben lappangó ijesztő gondolatok, alakok. A világosban jól ismert, megszokott bútorok szörnyeket formáznak, a nappal észre sem vett zajok felerősödnek és félelmetesnek tűnnek.
Ráadásul a sötétség elszigetel a többiektől, egyedül érzed magad. Jó ezeket az éjszaki szörnyeket minél előbb elűzni, mert akár a felnőttkorban is velünk maradhatnak. Segítség lehet, ha éjszakára égve hagysz egy kis lámpát, ami az alvást nem zavarja, de a tárgyakat, bútorokat láthatóvá teszi. Hagyd nyitva a szobaajtót, és bújj a kedvenc plüssállatoddal ágyba. Lefekvés előtt ne nézz tévét és ne videojátékozz, mert felpörgeti és ijesztő alakokkal árasztja el a képzeletedet.
Mások a rossz álmoktól tartanak, azért félnek az elalvástól. A rossz álmok okozóit sokszor nem nehéz
megtalálni, elég, ha megvizsgálod, mit csináltál a lefekvés előtti 1-2 órában. Nem ajánlatos például nehéz ételeket vagy édességet enni, ami megterheli az emésztőrendszert.
A szervezet így ahelyett, hogy ellazulna, kénytelen „dolgozni”, ami álmatlansághoz vagy rossz álmokhoz vezethet. Ha este éhes vagy, egyél gyümölcsöt vagy pirítóst gyümölcslével. A tévézés, számítógépezés helyett olvass egy nem túl ijesztő témájú könyvet.
Akkor is nehezen megy az elalvás, ha szorongsz valami miatt, például egyedül érzed magad, elkövettél valamit, és nem mered elmondani, láttál, hallottál valami ijesztőt, vagy félsz, mert a szüleid veszekedtek, és attól tartasz, esetleg elválnak.
A legrosszabb talán, amikor mi magunk se tudjuk, mitől szorongunk. Fontos, hogy ilyenkor beszélj a félelmeidről a szüleidnek vagy más felnőttnek, akiben megbízol. Ne szégyelld, hogy szorongsz: nem az a bátor, aki sosem fél, hanem aki szembe mer nézni a félelmeivel, és megtanulja legyőzni azokat.
PÁSZTOR SÁNDOR
Az álmok királynője
Hallottál már Mabról, az álmok királynőjéről?
A négyszáz évvel ezelőtt élt angol költő és drámaíró, William Shakespeare (ejtsd: viliem sékszpír) egyik híres darabjában, a Romeo és Júliá ban tűnik fel, egyszerre tündér és boszorkány, aki hol szép, hol ijesztő álmokat hoz:
Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át
Az emberek orrán, mikor alusznak.
A kerekek küllője nyurga pókláb,
A hintó födele egy szöcskeszárny,
A hámja finom pókháló-fonál, Gyeplője a hold lucskos sugara. Ostornyele tücsökcomb, rost a szíja.
Csöpp, szürkementés szúnyog a kocsis… (Kosztolányi Dezső fordítása)
Te milyennek képzeled Mabot?
Írd és rajzold le – művedet elektronikus vagy postai úton juttasd el a szerkesztőségbe 2012. november 2-ig.
A legszebb munkák beküldőit megjutalmazzuk!
1712 őszén Rákóczi Ferenc már másfél éve élt kíséretével Lengyelországban. A Habsburg önkény ellen vezetett szabadságharcot 1711 májusában a kétes értékű szatmári béke zárta le. A szerződést nem a fejedelem, hanem a ráruházott hatalommal visszaélő, titkon a császárra felesküdött Károlyi Sándor írta alá. Mégsem lehet őt egészen elmarasztalni, mert joggal érezte, hogy az adott történelmi helyzetben a kurucok számára kedvezőbb feltételeket szab Bécs, például a fegyverletétel után teljes amnesztiát (kegyelmet) kapnak a felkelők.
Rákóczi kémek és kalózok között 1712
Megtapasztalta, hogy szabadságszeretettel és személyes bátorsággal is okozhat az ember másoknak bajt. Még a szabadságharc előtt, 1701-ben egy kettős ügynök mesterkedései miatt letartóztatták, és a bécsújhelyi börtönbe szállították. Vittek már abból a zárkából vérpadra magyar főurakat. És a készülődő vád megint felségárulás!
A fejedelem ifjú felesége szervezte a sikeres szöktetést.
Ki döntheti el biztonsággal, hogy a megalkuvásokkal kísért diplomáciai tárgyalások következményei hány ember életét mentik meg és hány ember lesz még kiszolgáltatottabb? Amikor a nagymajtényi síkon 12 000 lovas kuruc letette a zászlókat, remélni lehetett, hogy hosszú háborús időszak fejeződik be, és a kizsigerelt, szegénységben tengődő ország végre nekiláthat a korszerűbb életkörülmények kialakításának. Nem így lett. A bujdosó Rákóczi nem fogadta el a kegyelmet, nem tett hűségesküt, inkább lemondott óriási családi vagyonáról, és maradt életfogytig tartó száműzetésben. Azt tette, amit meggyőződése diktált – sokan úgy vélték, hogy nem politikai, hanem erkölcsi döntést hozott . Csakhogy Rákóczi Ferenc nem tudta és nem is akarta a kettőt, politikát és erkölcsöt szétválasztani.
A Bécsújhelytől Varsóig vágtató Rákóczit mindenütt ismerték és ellátással, váltólovakkal segítették. Megmenekült! Csakhogy a börtön kapitányát lefejezték, holttestét elrettentésül felnégyelték, és a többi, szökésében közreműködő is súlyos ítéletet kapott. Ugyanakkor milyen sok gyalázatos, ráadásul politikailag sem eredményes megalkuvásról tudott! Úgy gondolhatta, az ármánykodások sűrűjében mégiscsak az a legszerencsésebb, ha az ember hűséges marad önmagához.
Rákóczi a korabeli Európa talán legtájékozottabb és legjobb képességű politikusa volt. Miután a Habsburg császár utasítására gyerekkorában örökre elszakították anyjától, Zrínyi Ilonától – hosszú ideig nővérét sem láthatta –, egy jezsuita kolostorban különös körülmények között nevelkedett. Fogságban volt, de részesült a kor legnagyszerűbb anyagi és szellemi javaiból. A kettősség egész sorsán >> IDŐJÁTÉK
végigkövethető. Mindig körülvették spionok (kémek), sőt, bérgyilkosok, ugyanakkor kivételesen sok barátja és rajongó híve akadt. A francia Napkirálytól az angol királynőig, az orosz cártól a török császárig megkülönböztetetten tisztelték, de a zavaros, napról napra változó, pókhálószerű szövetségi rendszerekben bármikor „beáldozták“ volna. Egyetlen hatalomban sem bízhatott. Az európai országok uralkodói a 18. század elején is gyorsan kötöttek szövetséget addigi ellenségükkel, hogy erősebb hadsereget állíthassanak korábbi szövetségesükkel szemben. A háborúk át- meg áthullámoztak a kontinensen – hol itt, hol ott ütköztek meg a változó nemzetiségű hadak.
1712 őszén Rákóczi több forrásból is értesült, hogy Danckában (a mai Gdan ' sk) nincs biztonságban. Valahogy el akart jutni Franciaországba, mert XIV. Lajostól remélhette leginkább a magyar ügy támogatását – és számára akkor sem csupán saját élete volt a tét. A francia király azonban nem engedélyezte, hogy hajói a Balti-tenger kikötőibe látogassanak. A hajós-nagyhatalom Hollandiához nem fordulhatott, mert az szövetséget kötött a fejedelemre vadászó Béccsel – Anglia viszont éppen akkor lépett ki a szövetségből. Anna angol királynő maga ajánlotta, hogy Rákóczi, néhány hű emberével a Szent György nevű vászonszállító vitorláson távozzék Lengyelországból. Rákóczit így is számtalan veszély fenyegette – nagyon is lehetségesnek látszott, hogy valahol kiadatását követelje a bécsi udvar. A Sárosi gróf néven bujdosó fejedelem apródját, a mindvégig vele maradó Mikes Kelement bízta meg a szervezéssel és a feltűnés nélküli berakodással. A félelmetes hajóútról maga Rákóczi írt Vallomások című művében. Rossz előjelekkel indultak: elszakadt például az egyik vasmacska kötele, és három napig vesztegeltek,
mielőtt a nyílt tengerre jutottak. Ellenszél nehezítette a hajósok dolgát, olyan óriási viharba kerültek, hogy az alsó szobákba bezúdult a víz. A kapitány felkészült a hajótörésre – az úszni nem tudó Rákóczi pedig a halálra. Később öngúnnyal emlékezett arra, hogy a kétségbeejtő helyzetben a saját hősiességét tanúsító sírfelirat szövegéről képzelgett.
A dán partoknál megállították őket, vámot fizettettek – a vizsgálat során a kapitány letagadta, hogy idegenek tartózkodnak hajóján. Máskor ágyúkkal felszerelt hajó állta útjukat. Legelőbb a letartóztatásra gondoltak, aztán hogy kalózokkal van dolguk – de „csak“ egy hollandokat kereső francia hajóval találkoztak.
A hosszúra nyúlt tengeri utazást követően csupa csalódás várt Rákóczira: először is karanténba (ragályos betegségek idején elrendelt vesztegzár) kerültek, mert a pestises Lengyelországból érkeztek.
A távolból oly barátságos Anna királynő a közben megváltozott politikai viszonyokra hivatkozva elhárította fogadását. Hull kikötőváros polgárai azonban hírül vették, hogy láthatják a legendás magyar hőst, és nagy ünnepséggel köszöntötték.
Évekkel később, Rodostóban vetette papírra réges-rég gyötrő kétségeit: „azt sem tudom, élek-e még, vagy csak azért vagyok a világon, mert elfelejtettek eltemetni... a lelki és testi halálon kívül van politikai halál is... Ma már semmi, de semmi nem köt ehhez a világhoz. Senki sem veszi hasznomat, és amikor magam sem látom hasznát személyemnek, kétszeresen szerencsétlen vagyok.“
Mit gondolsz: van-e, lehet-e mégis politikai „haszna“ az aktív politikai életből száműzött államférfinak?
Kezdetben egyszerű módszerekkel, például dobbal vagy tűzjelzéssel is messzire eljutottak a hírek. Az ókorban gyalogos hírnökök vagy lovas futárok szállították a leveleket. Az utak mentén felállított váltóállomások szervezett hálózatának köszönhetően a futárok mindig pihent lovakat használhattak, így egyetlen nap alatt akár 270 km-t is utaztak.
Hazánkban Mátyás király rendelte el, hogy a fontosabb útvonalakon váltóállomások épüljenek, a futárok azonban csak az államügyekkel kapcsolatos híreket és olykor ajándékokat szállítottak. A küldöncök érkezését a postakürt jelezte, s hangjára mindenkinek utat kellett engedni. A posta érkezését még sokáig kürt jelezte, ezért írta Arany János egyik episztolájában (verses levelében):
De kürtöl a posta; megjött s megyen, Azért, jó Bandi, most elég legyen; A papirosom se nyúlik tovább: Bezárom ez első episztolát; Jövőre többet, jobbat is talán, Hogy emlékezzél néha-néha rám.
A főurakat, egyházi méltóságokat külön magánfutárok szolgálták, míg a köznép leveleit, üzeneteit vándorló mesterlegények, szerzetesek, kereskedők hozták-vitték.
De kürtöl a posta
A 15. században a nyomtatás megjelenésével jelentősen növekedett a kézbesítendő küldemények mennyisége, ami Európaszerte számos postai hálózat kialakulásához vezetett. A legismertebb és legnagyobb múlttal rendelkező hálózatot az
itáliai Tassis család működtette. Számos európai országra, köztük Magyarországra is kiterjesztették szolgáltatásukat – az állomásokon és a postajáratokon mintegy húszezer embert alkalmaztak.
Idővel egyre több ország állami monopóliummá nyilvánította a postai szolgáltatást, a magánpostákat megszüntették, jobb esetben felvásárolták. Hazánkban a 18. század elején került állami kezelésbe a posta. Megjelentek az első pecsétnyomók, amelyek többek között a levelek összefogását is szolgálták. Ez egyszerűbb volt, mint borítékot hajtogatni – a kész,
ragasztott borítékok csak a 19. században jelentek meg.
A postai szolgáltatás idővel személyszállító társaskocsival, csomag- és pénzszállítással bővült. A technika fejlődésének köszönhetően 1847-ben létrejön a távíró összeköttetés Pest és Bécs között. A távíró feltalálásáig a galambposta volt a leggyorsabb hírszállító, amit már i. e. 2900-ban is használtak Egyiptomban, és jelentős szerepe sokáig megmaradt. Háborúkban is az üzenetvivő galambok „szolgáltak”, és nem egy galamb-postás kapott kitüntetést! A világ egyik leghíresebb hírszolgáltatója, a Reuters (ejtsd: rajterz) 45 postagalambbal kezdte működését 1850ben Németország és Belgium között.
A postai díjat általában a címzett fizette, de ha nem volt rá pénze, vagy nem akarta kifizetni a
tarifát, a postát terhelte a szállítás költsége, és sok volt a címzett bosszantására küldött, feleslegesen megfizettetett levél. A magas tarifák kijátszására Nagy-Britanniában például elterjedt, hogy az emberek újságban küldtek üzenetet, mert annak kézbesítése olcsóbb volt, mint a levélé. Az újság cikkeiben aláhúzogattak szavakat, amelyeket összeolvasva a címzett megfejthette az üzenetet.
Egy angol tanár, Rowland Hill találmánya forradalmasította a postai szolgáltatást: 1840ben forgalomba került a bélyeg. Ezek után a posta is hatékonyabban működött, hiszen csak az előre kifizetett bélyeggel ellátott küldeményeket szállították. Csökkentették a díjakat, és nem a méret, hanem a súly alapján szabták ki. A bélyeg használata
annyira leegyszerűsítette és megnövelte a posta forgalmát, hogy Hillt találmányáért lovaggá ütötték, bárói címet és vagyont kapott.
Magyarországon 1850-ben jelent meg az első bélyeg, de eleinte bonyolult és költséges volt gyártása. Nagy sikert aratott az 1869-ben forgalomba hozott nyílt levelezőlap. A világon először az Osztrák–Magyar Monarchiában készítettek ilyet: előre rányomtatták az értékbélyeget. A lapokra hamarosan kép került, és a századfordulón már számos képeslapokat előállító nyomda működött hazánkban.
Az országok közötti levélszállítást a különböző pénznemek, az eltérő fizetési módok és árak igen bonyolulttá tették, míg 1874-ben 22 ország képviselői összeültek és kidolgozták az alapszabályokat, sőt, idővel a csomagok szállítását
és a pénzátutalást is megoldották. A közlekedési eszközök sokat gyorsítottak a postaforgalmon. Eleinte a gőzhajók, majd a vasút szállította a küldeményeket, a 20. századtól pedig egyre nagyobb szerepe lett a légi forgalomnak.
Hazánkban a zöld színű, szabvány egyenruhát viselő kézbesítők kerékpárral is jártak, de hamarosan motoros tricikli, majd gépkocsi segítette munkájukat. A pesti bérházakban csoportos levélszekrényeket csak az 1960-as években szereltek fel – addig a címzett ajtajáig kellett vinni a küldeményeket. 1973-ban bevezették az irányítószámokat, majd 1978-ban megkezdődött a levelek gépi feldolgozása. Az ipar, a kereskedelem és a technika fejlődésével folyamatosan korszerűsödnek a posta szolgáltatásai.
KRICSFALUSSY BEÁTA
Nem jön senki
Zúg az erdő, szél cibálja, holt levél hull dús avarra. Sas kering, az ég királya, fönn a kéket fölkavarva.
Holt levél hull dús avarra, cserjében zörög a dúvad. Fönn a kéket fölkavarva hangos vadludak vonulnak.
Cserjében zörög a dúvad, a földet a dér belepte. Hangos vadludak vonulnak messzeségbe beleveszve.
A földet a dér belepte, nem hallik már sehol ének. Messzeségbe beleveszve homály lepi a vidéket.
Nem hallik már sehol ének, szél az ágat megzörrenti. Homály lepi a vidéket, az ösvényen nem jön senki.
FECSKE CSABA
Horgonyt le!
Minden hajóskapitány ezt kiáltja a parancsnoki hídról a kikötést követően. A parancsra csikorogva megindulnak a nehéz láncok a horgonykamrában. Csörögve robog a lánc, a négyágú horgony pedig nagyot csobbanva merül a tenger aljára. A karmok megkapaszkodnak a lágy iszapban, és biztonságosan rögzítik a hajót. Alattomos áramlások vagy a felélénkülő szél sem sodorhatják el a hajótestet.
A horgony egyidős a hajózással: legalább olyan fontos kelléke a biztonságos vízi közlekedésnek, mint a vitorla, a vízálló hajótest vagy a kormánylapát. Ma ismert formáját hosszú fejlődés során érte el. Legkorábbi ismereteink a horgony használatáról egy ókori tudóstól, rodoszi Appollóniosztól származnak. Az ókori világ leghíresebb és legnagyobb gyűjteményének, az alexandriai könyvtárnak a könyvtárosa volt úgy 2300 évvel ezelőtt. Szorgosan feljegyezte, hogy a görögök nehéz kövekkel megrakott kosarat vagy homokkal teli zsákokat használtak horgonyként, sőt, akadt hajós, aki fából készült horgonyt használt, amelynek belsejét kivájta és ólommal töltötte meg. Ezek a horgonyok még a kövek alakját formázták. Vagy háromszáz évvel később idősebb Plinius (ejtsd: plíniusz) tudósít arról, hogy a horgonyon megjelennek az általunk is jól ismert fogak, amelyek a tengeri iszapba vagy
homokba kapaszkodva megtartják a hajót.
A horgonyok alapvető felépítése, hogy a hosszú szár visszafelé hajló, ívelt fogakat tart, azóta sem változott, bár apró módosításokat napjainkban is végeznek az alakjukon. A találmány a több ezer évvel ezelőtti hajósok mesterségbeli tudását és tapasztalatát dicséri – és itt be is fejezhetném, ám ezért nem lett volna érdemes a horgonyról beszélni. Tehát: horgonyt fel!
Szédítő időutazással visszaszáguldunk a földtörténeti korba, amikor még nem élt ember a földön, sőt, dinók sem –a szárazföldön ekkor növények sem igen voltak. Az élet javarészt az óceánokra és tengerekre korlátozódott. Ez a devon időszak: a tengereket óriás páncélos halak, a placodermik uralták, és tarajos foglemezeiket csattogtatva kavarták a vizet. Más furcsa szerzetekkel is találkozhatunk, például a kicsiny termetű, alig arasznyi hosszúságú, finom koronát viselő lénnyel, a krinoideá val, azaz tengeri liliommal. Ezek, nevükkel ellentétben, nem növények, csak a növényekhez meghökkentően hasonlatos állatok. Vázukat igen sok, néha ezernyi önálló piciny kristály építi fel és szilárdítja. Koronát formáló karjaik tekeregnek, hullámzanak, azokkal fogdossák össze a vízből kiszűrt táplálékmorzsákat. Vannak szabadon sodródó fajaik, de legtöbbjük a tenger aljához rögzíti magát különféle elmés megoldással. Az egyik „gyökeret ereszt”; a másik a sziklára fonja magát, de a legkülönösebb
mind közül az Ancyrocrinus (ejtsd: ancürokrinusz) nevű tengeri liliom. Ez szó szerint lehorgonyozta magát a tenger fenekére! Az ember által „feltalált” horgonyt mintegy 370 millió évvel megelőzve, bámulatos pontossággal olyan horgonyt alkalmazott, mint mi, emberek! No, ezt hogyan magyarázzuk meg?
Számos példa bizonyítja, hogy az evolúció során különböző fajoknál hasonló biológiai jellegzetességek alakulnak ki. Ezt nevezzük konvergens (összetartó, összehajló) evolúciónak. Példa erre a szárny kifejlődése. Bár a madarak és a denevérek legutolsó közös ősének nem volt szárnya, mindkét állatcsoportnál kialakult az evezőszárnyú repülés képessége. Ezért lehetséges, hogy két, egymástól rendszertanilag és időben is igen távoli csoport (mondjuk, az emberek és a tengeri liliomok) ugyanarra a feladatra ugyanazt a megoldást „találták ki”. A feladat egyszerű: hogyan rögzítheted magadat a tengerben, hogy ne sodorjanak el az áramlatok? Az emberi találékonyság és az evolúció végül is ugyanazt fejlesztette ki: a horgonyt. Tehát: horgonyt le, és hasonlítsuk össze a kétféle találmányt!
BUJTOR LÁSZLÓ
>> NÉZZÜK
EGYÜTT Gadányi Jenő képeit!
A két utóbbi „együttnézés” során, a Szitakötő tavaszi és nyári számában felidéztük egy-egy fogalom (a szürreális és a kubista szó) jelentését, eredetét, ami segítette az alkotások értelmezését. Tegyük ezt most egy másik fogalommal! A konstruktív szó önmagában és általános értelemben azt jelenti, építő, előrevivő, és a továbbiakban attól függ az értelme, milyen területen használjuk, a művészetben, a tudományban vagy a mindennapi életben. A művészi irányzat alkotói a konstruktivitást a szerkezet (a konstrukció) előtérbe állításával valósítják meg, a képzőművészetben gyakran mértani formákkal dolgoznak. Rendre és világos átláthatóságra, kiegyensúlyozottságra törekednek. A 20. századi, világszerte feltűnő, egy-egy formai elgondolást, irányt követő mozgalmak többsége Párizsból indult útjára, a konstruktivizmus azonban a 20-as évek Oroszországából, és a kubizmushoz kapcsolódott. Gadányi Jenő 1896-ban született Budapesten. Főiskolái elvégzése után, 1927-ben eljutott Párizsba, s festőkortársainak, többek között Picasso (ejtsd:
pikasszó) műveinek megismerése számára is életre szóló élmény lett. Érzékelte a modern elvek sokféle megvalósulási lehetőségét, a személyre szóló festői szabadságot. Már 1935-ben olyan következtetésekre jutott, amelyek összhangban voltak a konstruktivista irányzattal. „A ritmus a kép lélegzete” – írta naplójegyzetében. Majd hozzátette: „A kompozíció – rend, a konstrukció – fegyelem, a ritmus – ösztön, a festőiség – líra.” Gadányi tudta, mit akar képein megjeleníteni. A modern festők általános törekvése szerint ő sem a kívülről látható világot másolta, hanem a saját, érzései és gondolatai által alkotott valóságot mutatta. „Művészete csupa bensőséges izgalom, ellentétes erők aktív küzdelme, tüzes lobogás” – írta róla Kassák Lajos. Gadányi ekkor már az 1945 után Európai Iskola néven csoportosuló alkotók közé tartozott. Főiskolai tanár, de csak két évig, mert 1948-as kiállítása után (az egész társadalmat átható parancsuralom kialakulásakor) elbocsájtják állásából. 1960-ban bekövetkezett
haláláig mellőzött, sőt, erőszakkal félreállított volt.
Nézzük először a poszteren látható Konstruktív csendélet et, amely kapcsolódik a tárgyi valósághoz: egy ovális, reggelihez terített asztal! Kapcsolódik, de a bemutatott elemek – motívumok – csak áttételesen, színfoltokká egyszerűsítve, egy-egy világító vonallal idézik például a teáskannát vagy a csuporra, esetleg vázára emlékeztető edényt. A fény- és árnyfelületek összekapaszkodnak, a sötét és világos, a színes és a színtelen, határozott körvonalú, kör és más mértani formákra valló részletek egyetlen ritmikus egésszé rendezve élnek –és ez a kiegyensúlyozott formaritmus a kép és Gadányi festészetének elsődleges jellemzője.
fölnagyítva, izzó színekkel vagy csupasz vázakkal a növényi szerkezeteket.
Ugyanezt mondhatjuk az 1947-ben alkotott Békásmegyeri tájról, amely elágazó fatörzsek, házrészletek, ablakból látható őszi égboltdarabok összerakása. Mintha a festő a táj képét földarabolva, lent és fönt, felhő és domb, természetes vagy ember által épített részletekből tetszése szerint rendezte volna új képpé. A táj valóban békásmegyeri, de nem a fényképezőgép lencséjével, hanem a festő szemével, képzeletével látott.
Ilyen a Kukoricásban is: az őszi ég és a békásmegyeri táj háttere előtt erőtől duzzadó érettségben pompázik a kukorica. Kukorica?
Talán inkább növényi lények. Festőnk gyakran mutatja meg álomszerűen
Gadányi Jenő művei egyszerre elvontak és köznapian konkrétak, ilyen az Asztali csendélet önarcképpel is. Az asztalra tett tálcán hagyományosan festett tárgyak láthatók, éles fényben. Mögöttük, a meghatározatlan háttérben-homályban úgy jelenik meg az önarckép, mintha most érkezett volna, hogy lássa, hogyan nézzük képeit.
>> JOGOM VAN
A polisz polgára
Nap mint nap hallod a szót: polgár, s nemcsak önmagában, hanem a legkülönbözőbb összetételekben is előkerül. Van nálatok is polgármester, talán civil ruhás polgárőrség is. Amikor a szerelmesek az anyakönyvvezető előtt kijelentik, hogy házastársakként akarnak élni, polgári esküvő jük van. És hát el ne feledjük: te is, akárhány esztendősen, állampolgár vagy, és megilletnek mindenféle polgárjogok. Szép szokás némely egyetemen, hogy tanév elején a rektor (az egyetem vezetője) ünnepélyesen egyetemi polgár rá fogadja az új hallgatókat. Viszont a legnagyobb kínokat okozza, ha egy országban polgárháború dúl. Volt idő, amikor a polgár vágyva vágyott rangnak, máskor meg szitokszónak számított. Csokonai Vitéz Mihály a 18. század végén büszkén írta, hogy „Ember és polgár leszek“, de a 20. század első felében József Attila a meghaladott, leszerepelt társadalmi csoportok közt emlegeti a polgárokat (A város peremén című versben a munkások nevében fogalmaz: „Papok, katonák, polgárok után / igy lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek“).
A szó jelentésváltozataiban több évezred történelme követhető, s ha nem jelöljük pontosan, árnyalatosan, mikor milyen értelemben emlegetjük a polgár t, könnyen tévedünk zagyvaságba. Számos nyelv például egészen más kifejezést használ az öntudatos állampolgárra (franciául citoyen – ejtsd: szitoajen, angolul citizen – ejtsd: szitizn), vagyis a civilre meg a vagyoni kiváltságokat szerző burzsoára. Magyarul, ez kétségtelen, még zsúfoltabb a jelentése.
Mire kötelez a polgár cím? És mihez van joga a polgárnak? A kérdésekre adható válaszok a fogalom magyarázatával együtt formálódtak.
Kezdjük hát a réges-régi időknél! Az ókori városállamokban, a poliszokban már különböző jogokkal rendelkező polgárok éltek. De vigyázz, a két szó első tagjának azonossága (polisz és polgár) ne csapjon be! A magyar szó a német Bürger ből származik (az etimológiai szótárban utánanézhetsz alakulásának). Ráadásul a szokásosan városnak vagy városállamnak fordított görög szó hallatán se mai városokra gondolj! A polisznak kicsi központja
volt, gyakran magaslaton fekvő erőddel (az akropolisz jelentése csúcsra épült város), pár templommal, piaccal (ez az agora) és iskolával, ahol testnevelés folyt meg filozófiai képzést is kaptak. A helyet gümnaszionnak nevezték (gondolj a torna jelentésű gimnasztikára!)
– és persze, innen származik a gimnázium szavunk is.
A városközpont körül elterülő vidéken, a khórán voltak a polisz polgárainak földbirtokai. Általában
csak teljes jogú polgárnak lehetett földtulajdona (és rabszolgája) – s ha valamiért elvesztette tulajdonjogát, polgárjogaitól is megfosztották.
De mi az, hogy „teljes jogú“?
A görög poliszokban kezdetben mindenki születési alapon szerzett polgárságot, vagyis csak azt ismerték el teljes jogú polgárnak, akinek anyja-apja is az volt. (Persze a törvényeket akkor is át-áthágták vagy sajátosan értelmezték, szinte mindenhol találhattak „kiskapukat“ – például az i. e. 5. századi
Athén legnagyobb hatású vezetőjének, Periklésznek „törvénytelen“ fia volt, de a polisz polgárjogot adományozott neki.) Csak teljes jogú polgárt lehetett különböző tisztségekre választani. A tartósan letelepedett idegenek vagy a felszabadított rabszolgák nem vehettek ingatlant, nem választhattak – ám adót fizettek és katonai szolgálatot teljesítettek.
A jogok és kötelességek poliszonként és koronként is eltértek. Arisztotelész, az i. e. 4. században élt filozófus saját korának Görögországában 158 különböző
alkotmányt számolt össze. Biztos, hogy a teljes jogú polgároknál sokkal-sokkal többen voltak a jogaikban korlátozott, alávetett, kizsákmányolt emberek. Spártában például a földművelésre kényszerített nagyszámú helóta amolyan átmeneti állapotban tengődött a szabad ember és a rabszolga között, jogfosztottságban közelebb az utóbbihoz – ezért is nevezte Berzsenyi
Dániel vagy Ady Endre helótának a magyarokat. Idővel a születéssel nyert polgárjog helyett érdemek alapján is lehetett valaki teljes jogú polgár, sőt, a kormányzó testület tagja. Az „érdem“ azonban legtöbbször anyagi tehetősséget jelentett – vagyis a meggazdagodottak a vezető rétegbe emelkedtek.
Bővült a választásra jogosultak köre, de akadtak, akik csak választhattak, őket nem lehetett megválasztani. Az athéni népgyűlésben aztán egyre inkább számított a kicsi vagyonnal rendelkezők szava is, a mai értelemben vett demokráciáról mégsem beszélhetünk. Egyébként a „népuralom“ jelentésű demokrácia szó majdnem annyira változékony tartalmú, mint a „polgár“ szó – s a történelem során ezt is nagyon sokféleképp használták. Legközelebb a feudális társadalom kereteit feszegető, sőt, forradalmian robbantó polgárokról olvashatsz ebben a rovatban, de addig is gondolkodhatnál, milyen jelentésekben találkoztál még a „polgár“ szóval. Kire mondják például, hogy „nyárspolgár“ – és miért éppen „nyárs“? A leggazdagabb szómagyarázatokat készítők könyvjutalmat kapnak!
KÁMÁN BALÁZS
Az igazságot tévő Rózsasándor
Az Óperenciás tengeren túl, de még az Üveghegyen jócskán innen, egy nagy, délibábos rónaságon ügetett keresztül Rózsasándor. Mielőtt felpattant széles hátú lovára, nagy bajuszát gondosan kifente, méhviasszal megkenegette, s egy-egy csöbör hűs patakvizet akasztott rá jobbról és balról, hogy legyen mit innia, midőn a lapály kellős közepébe érkezik, ahol harmat sincsen, nemhogy víz. Ilyen előrelátó ember volt Rózsasándor és ilyen erős a pödrött bajusza. Szálegyenesen ült a nyeregben, nehogy egy csöpp víz is elveszelődjön a hosszú úton. Igaz, megtehette volna, hogy a mögötte lovagoló Panzasándorra, hűséges szolgájára aggatja a vizes csöbröket, ő azonban nem csupán előrelátó és erős bajuszú, de jóságos lelkű ember is volt.
Tüzesen sütött le reájuk a nyári nap sugára, ahogy szelték keresztül azt a délibábos rónaságot, Rózsasándor meg
Panzasándor. Fölöttük vándorsólymok röpdöstek, az ég kékje szikrázott a szemükben. Délben megálltak, tarisznyájukból szalonnát és kenyeret kanyarítottak elő, kényelmesen megebédeltek, ittak rá a csöbrökből már nem annyira hűs patakvizet, megtörölték a szájukat-bajuszukat, azzal Panzasándor föltette a kérdést, ami az oldalát fúrta, hogy majd kilukadt tőle:
− Meddig megyünk még, kedvelt uraságom?
Rózsasándor összevonta a szemöldökét, visszaakasztotta a csöbröket a bajuszára jobbról és balról, s úgy szállt föl a lovára, hogy egy negyedkortynyit sem lögybölt ki az innivalóból. Mikor elhelyezkedett a nyeregben, bársonyos hangján így felelt:
− A délibábos rónaság mögött kezdődik a szortyogó lápvidék, mögötte pedig a fortyogó földek. Oda tartunk, Panzasándor, nem egyéb helyre. Kapj a gebédre, mert ránk esteledik!
Panzasándor úgy érezte, ettől ugyan nem lett tájékozottabb, érteni sem értett meg semmivel se többet, mint korábban, mégis engedelmeskedett, mert hűséges és együgyű szolga volt, s az ügye maga Rózsasándor.
Délután négy órára elérték a délibábos rónaság határát. Éppen átléptettek volna rajta, mikor eléjük toppant két délibáb. Nagy, erős délibábok voltak, acsarogtak és vérben forgatták a szemüket. Panzasándor összehúzta magát a nyeregben és pislogott, mint béka az üres konzervdobozban, Rózsasándor azonban csak jóízűen nevetett.
− Engem akartok megijeszteni, besték?! − kiáltott a délibábokra, akik buzgón bólogattak.
− No, ahhoz korábban kellett volna fölkelnetek!
− rikoltotta Rózsasándor, leakasztotta a csöbröket a bajuszáról, hátranyújtotta Panzasándornak, megsarkantyúzta a lovát és a délibábokra rontott.
Azok menten köddé váltak. Beletelt egy-két percbe, mire Rózsasándor előkeveredett a tejszerű ködből, az út viszont nyitva állt, nekivághattak a szortyogó lápvidéknek.
Panzasándor a kalandtól reszketeg kézzel húzta meg az egyik csöbröt, de úgy meghúzta, hogy nem maradt egy nyalintásnyi folyadék sem az alján. Mivel így kiürült, a nyeregkápához kötötte az ivóalkalmatosságot, letörölte a verejtéket a homlokáról, és sóhajtott egy hosszút, mélyet, panaszosat. Rózsasándor mindebből mit sem érzékelve peckesen ügetett előtte, a hűséges szolga nem merte sem megszólítani, sem szó nélkül visszahelyezni a bajuszára a patakvizes csöbröt, szorongatta inkább saját kezében. − Ez lehet a magyarázata, hogy a lápi szipirtyó, ahogy előtermett a föld alól, vagy valahonnan, nem az élen haladó, daliás Rózsasándor, hanem a kis köpcös, jelentéktelen Panzasándor előtt vetette meg a lábát. Panzasándor erősen megijedt a lápi szipirtyótól, s az kihasználva az erős ijedtséget, fürgén kikapta a kezéből a patakvizes csöbröt, s mind az utolsó csöppig behörpölte a ritka finomságot. Panzasándor erre feljajdult, ezt meghallva végre Rózsasándor is hátratekintett. Hanem csak annyit láthatott, hogy a lápi szipirtyó eltűnik a föld alá vagy valahová. Morgott és szitkozódott erre Rózsasándor, röstellte is magát a szolgája, mindez mit sem változtatott a tényen, hogy egy korty italuk sem maradt, köröttük pedig csupán a mérges lápi lőre szortyogott.
Minekutána Rózsasándor kidühöngte magát, folytatták útjukat. Estére el is érkeztek a fortyogó földek kezdetéhez. Itt le kellett szállniuk a lovaikról, mert a föld fortyogása megolvasztotta volna a patájukat, zoknit meg mégsem húzhattak rájuk,
végtére is nemes paripák voltak, ha ez nem is látszott első pillantásra. Kikötötték hát szegény párákat a szortyogó láp széléhez, lápi nádból sarukat kötöttek maguknak, úgy indultak tovább.
Mentek, mendegéltek, míg rájuk nem sötétedett.
− De most már igazán elárulhatnád, hogy hová megyünk, kedvelt uraságom! − érdeklődött fáradtan
Panzasándor.
Rózsasándor hümmögött, krákogott, végül kibökte:
− Nemsokára föl kell bukkannia egy fűpalotának.
Vasfűből építették, azért maradhat meg ezen a szörnyű földön. Abban a fűpalotában tölti nyugdíjas éveit Pandúrsándor, az én ősi ellenségem, sok jó cimborám életének megkeserítője, népemnek nyúzója. Oda tartunk, hogy elégtételt vegyünk rajta és igazságot szolgáltassunk a világnak!
Panzasándor csodálkozott:
− És ezt ugyan honnan derítetted ki, uraságom?
− A sólymok hozták a hírt.
Talán még folytatta volna Rózsasándor, miként tudatták vele Pandúrsándor hollétét a sólymok, ha meg nem pillantja a fűpalotát. Vasfűből építették, valóban, azért maradhatott meg ezen a szörnyű
földön. Abban a fűpalotában töltötte nyugdíjas éveit
Pandúrsándor, Rózsasándor ősi ellensége, sok jó cimborája életének megkeserítője, népének nyúzója. Megérkeztek hát embereink, hogy elégtételt vegyenek a cudaron és igazságot szolgáltassanak a világnak!
Rózsasándor neki is gyürkőzött rögvest, megdöngette a fűpalota kapuját és elordította magát:
− Gyere ki, ha mersz, Pandúrsándor, ősi ellenségem, népemnek nyúzója!
Válasz nem érkezett.
Rózsasándor újra üvöltött:
− Gyere ki, ha mersz, Pandúrsándor, ősi ellenségem, népemnek nyúzója!
Megint semmi felelet.
Harmadszor is kieresztette a hangját Rózsasándor:
− Gyere ki, ha mersz, Pandúrsándor, ősi ellenségem, népemnek nyúzója!
Hasztalan.
Ekkor Panzasándor a kapuhoz lépett, és belökte azt.
− Nyitva van − jelezte, s menten félre is állt, hogy Rózsasándor bemehessen.
Az első pofont mégis Panzasándor kapta.
Történt ugyanis, hogy a nagy hangoskodásra
fölébredt Pandúrsándor, aki egyébként korán fekvő ember volt. Fölriadt, megismerte ősi ellensége hangját, félte haragját, kiosont hát a fűpalotából a hátsó kijáraton. Elinalt a melléképülethez, ott magához vette a parittyáját, amibe a fortyogó földből betöltött egy jó fél marékkal, végül nagy óvatosan hívatlan vendégei hátába került. Mikor látta, hogy Rózsasándor belép a fűpalotába, odaugrott Panzasándor mellé, nyakon csördítette, hogy fölbukfencezett, majd fölhúzott parittyáját Rózsasándor hátának szegezve, így szólt:
− Add meg magad, Rózsasándor, vagy lelőlek!
Mit tehetett volna Rózsasándor? Megadta magát.
Pandúrsándor össze is kötözte kezét-lábát, s éppen indult volna a meglegyintett szolgáért, mikor úgy érezte, elsötétül előtte a világ. Annál is különösebb lehetett ez, mert a világ már néhány órája elsötétedett. Pandúrsándorra tehát a sötétnél is sötétebb sötétség ereszkedett.
Nem egyéb történt, mint hogy néhány perccel korábban a nyakon vágott Panzasándor égő arccal terült el a földön, ám mivel a könyökét fájdalmasan körbefortyogta a talaj, fürgén talpra ugrott újfent. Fölidézte magában, milyen szánni valóan beijedt a délibábok láttán, aztán milyen bambán tűrte, hogy a lápi szipirtyó orvul elragadja a vizüket. Arcába még több vér tolult, ám ezúttal a szégyentől. Megrázta magát, a kapuhoz sunnyogott, látta, ahogy Pandúrsándor − neki is ősi ellensége − szorgosan hurkolja az ő kedvelt uraságát össze, akár a kötözött sonkát a hentesek, ugyanakkor észrevette, hogy a kapu mellett hever egy lapát, fölkapta hát és odasózott. Nos, ez a csapás hozta Pandúrsándorra a sötétebbnél sötétebb sötétséget.
Panzasándor kioldozta Rózsasándor köteleit, bezsebelte a dicséretet, s együttes erővel gúzsba
kötözték ősi ellenségüket, a fűpalotát pipamocsokkal fölgyújtották, a telihold fényénél végignézték, ahogy elporlad, majd elindultak hazafelé. Lovaik ott várták őket, ahová kötötték, holott Rózsasándor bizonyos volt benne, hogy a fortyogó földek és a szortyogó láp határán bonyodalmak várják. Tévedett. A lápi szipirtyó is csupán egyszer bukkant föl, ám amikor megpillantotta, hogy Pandúrsándort viszik, elégedetten cuppogott, mert a lápi szipirtyó régóta gyűlölte a szomszédját.
Tüzesen sütött le reájuk a nyári nap sugára, amint elhagyván a szortyogó lápot, szelték keresztül azt a délibábos rónaságot, Rózsasándor meg Panzasándor és a megkötözött Pandúrsándor. Fölöttük vándorsólymok röpdöstek, az ég kékje szikrázott a szemükben. Délben megálltak, tarisznyájukból szalonnát és kenyeret kanyarítottak elő, kényelmesen megebédeltek, bár a fogolynak nem adtak egy falást sem, ők maguk pedig szomjúhoztak erősen hazáig − a sós szalonnára igen kívánták a hűs patakvizet, de abból közel s távol egy csöpp nem sok, annyi sem volt. Mikor hazaérkeztek, Rózsasándor derékig beásta Pandúrsándort a földbe, onnan kellett néznie naphosszat, hogy ősi ellensége és a nép, amelyet hajdanában oly sokat nyúzott, él és virul és gúnyolja őt lelkesen. Rózsasándor elmesélte kalandjaikat népének, akinek sorsát oly igen a szívén viselte, és nem hallgatta el Panzasándor hőstettét sem, mert nemcsak rendíthetetlenül bátor, eltökélt, előrelátó, igazságot tévő és erős bajuszú, de jóságos lelkű ember is volt Rózsasándor. Ezzel pedig itt a vége, fuss el véle − mindaddig, míg újabb igazságtalanságot nem kell a helyére zökkenteni a világban…
BENE ZOLTÁN meséje LÁSZLÓ LUCA rajzai
Egér számtan
Egy kisegér, két kisegér
tömi a hasába, ami belefér.
Megeszi a gabonát, a zabot, az árpát, körme a köveken csap csuda lármát.
Két kisegér, négy kisegér
tömi a hasába, ami belefér.
Belerág a tavalyi kukoricacsőbe, ha kemény, nem törik a foga ki tőle.
Négy kisegér, hat kisegér tömi a hasába, ami belefér.
Legfőbb eledele mégis a búza, ösztöne mindig a maghoz húzza.
Hat kisegér, nyolc kisegér
tömi a hasába, ami belefér.
Nosza, jöhet a szotyola, a dió, mogyoró, megeszi a kisegér, ami finom, ami jó!
Nyolc kisegér, tíz kisegér, tömi a hasába, ami belefér.
A csemege, a lakoma persze a jó sajt: nem tud egérszív szebb, igaz óhajt!
Tíz kisegér, húsz kisegér, tömi a hasába, ami belefér.
Eszi az időt, a jövőt meg a voltat, rágja a kőfalat, az eget, a Holdat!
Húsz kisegér, száz kisegér: fuss el előle, rád ne találjon, mikor ideér!
CSENGERY KRISTÓF verse KERESZTES DÓRA rajza
>> SZELLEMVASÚT...
avagy a nőnevelés szabadcsapata
Nem először, és nem is utoljára történt, hogy egy politikai fogoly vádiratában nem esik szó valódi bűnről, sőt, az egész szöveg dicséri, már-már magasztalja a vádlottat.
1851-ben, csaknem két esztendővel a szabadságharc bukása után a látszólag visszavonultan élő Teleki Blanka grófnőt forradalmi tevékenysége miatt letartóztatták. Sokáig a pesti Újépületben raboskodott – ott végezték ki a forradalmi kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajost –, aztán legközelebbi munkatársával, Lővei Klárával a hírhedt kufsteini börtönbe hurcolták. A vádirat szerint a világlátott grófnő „ritka szellemi tulajdonságokkal, tudományos műveltséggel, rendkívüli bátorsággal, erős akarattal és fáradhatatlan kitartással rendelkezik“.
Bűnéül rótták fel többek között, hogy „1846 nyarán egy leányintézetet alapított ... s a következő feladatot tűzte maga elé: ‘A nő nevelésének szabad oktatás által olyan irányt kell adni, mely a nőt a hazai nyelv és történelem helyes elsajátítása révén hazájához méltó honleánnyá és igaz magyar nővé neveli‘...
mindent elkövetett, hogy a nők számára az országgyűlésen helyet biztosítson...
1849. január elején ő is Debrecenbe költözött.
A sebesült honvédeket pénzzel és gyűjtéssel segítette, azonkívül az ő közreműködésével szervezte nevelőintézetének volt tanára a szabadcsapatot...
ő mint zászlóanya igyekezett a csapatot lelkesíteni, s a ‘Magyar Köztársaságért’ jelszóval ütötte a zászlóba az első szöget“.
A terjedelmes vádirat roppant veszedelmesnek minősítette, hogy Teleki grófnő és Lővei Klára egyesületet akart alapítani, „melynek célja könyvek és ifjúsági iratok kiadása és az ország nyelvére [tehát magyarra] való lefordítása lett volna“.
Az ítélethirdetésre a termet fekete kárpittal vonták be, de a foglyokat ez a fenyegető díszletezés sem törte meg.
Mit csináltak ők valójában? Miféle leányintézet működött a forradalom előtti években Pesten? És ki szervezett „szabadcsapatot“?
Az erdélyi Teleki család tagjai sokszorosan beírták nevüket a történelembe. Többük jóval felvilágosultabb és eredetibb gondolkodó-alkotó volt, mint általában a honi főurak. Blanka (és Emma húga) mégis anyai nagynénjétől, az óvodaalapító Brunszvik Teréztől kapott indíttatást. „Az én jó Blankám, akit szellemi
gyermekemnek tarthattam – írta később Brunszvik
Teréz – ...nemeslelkű anya-nevelőket akart az országnak adni; a nyelv s a jellem volt a fő célja.“
A hosszúfalvi Teleki-birodalom ura valójában mogorva zsarnok volt. A Szatmárnémetitől vagy kétórányi kocsiútra található kastélyba alig érkezett vendég, s aki mégis meglátogatta a családot, elcsodálkozhatott a nem éppen hívogató címerfeliraton: „Jól él, aki rejtve él“. De egy napon rádöbbent az apa, hogy lányait illik férjhez adni, s ahogy akkor tartották: be kell vezetni őket a társaságba. Megkérte hát sógornőjét, jöjjön el, és vigye magával a lányokat. Nagyobb szerencse nem érhette őket! Brunszvik
Teréz a reformkori Pest legkiválóbb embereivel tartott barátságot. Unokahúgai elkísérhették a pozsonyi országgyűlésre és hosszú nyugat-európai útjára is. Az egész Habsburg Birodalomban elsőként ő alapított óvodát (Angyalkertnek nevezték) –Blanka pedig alapos tanulmányok után folytatta törekvéseit. Elgondolása – mint általában a nagy találmányok és újítások – egyszerű és logikus volt. Abból indult ki, hogy a jövő nemzedékek szellemi színvonalát mindenekelőtt az anyák alakítják. Nagyon fontos tehát a nőképzés, s hogy a lányok ismeretei korszerűek legyenek. Az igényes tanuláshoz azonban szabadságjogok is kellenek. Hogyan is várható tudásvágy a közéletből eleve kizárt nőktől?!
A tehetségesen rajzoló, szobrot mintázó Blanka éppen negyvenéves volt, amikor megnyitotta nőnevelő intézetét. Nevelőnek hívta a másfél évtizeddel fiatalabb Lővei Klárát (a forradalom előtt Leöveynek írták családi nevét), a történelmet pedig a rendkívül képzett, kiváló tanulmányokat író, a majdani márciusi ifjak köréhez tartozó Vasvári Pál oktatta. Azt a bizonyos „szabadcsapatot“ is a fiatal tudós toborozta
és vezette. Huszonhárom esztendős volt, amikor a Gyalui-havasok vidékén elesett – pontosabban „eltűnt“, mint Petőfi Segesvárnál. Halálhírére Teleki Blanka bejárta a harctereket – hasztalan keresett valami nyomot vagy emléket.
A lánynevelő intézetet 1849 elején be kellett zárnia. Azt gondolta, csak átmenetileg. A szabadságharc leverése után bujdosókat rejtegetett, külföldi kapcsolatai révén is próbálta védeni, őrizni a gondolkodás szabadságát. Amikor családi kastélyában letartóztatták, épp ott volt nála Brunszvik Teréz –könyvet állítottak össze. Azokban a zaklatott, gyászos napokban sem sejthették, milyen megpróbáltatások várnak rájuk.
Teleki Blanka hat év után szabadult – a titkosrendőrség még aztán is követte, de a felé áradó tiszteletteljes szeretetet nem tartóztathatták fel. Lővei Klára mesélte, hogy egy orosházi gazdálkodó, akivel a pesti Újépületben raboskodtak, Blanka hazatéréséről hallva azonnal Pestre utazott. Később is gyakran meglátogatta a grófnőt, s mindig az előszobájában hagyott valami fehér állatot, „egy fehér pulykát vagy egy pár fehér csirkét, ez mind fehér és ragyogó volt, mintha áldozatra készítette volna“.
Mit gondolsz, az „áldozat“ mit jelképezett?
LEVENDEL JÚLIA
Ha színházban vagy televíziós felvételen láttál már ókori görög drámaelőadást, tudod, mennyire más, mint egy mai színdarab – noha a különféle rendezések általában nem érik be azzal, hogy felelevenítik a régit. A színház minden korban az éppen akkor élőkhöz szól.
A görög drámák szereplői versben beszélnek, néha nem is egyedül, hanem kórusban. Nem csoda, hiszen a színjáték kórusszövegekből alakult ki, s már az is újdonságnak számított, ha ketten-hárman, netán többen személyesítettek meg egy-egy önálló szereplőt.
A kórus az egész előadás során jelen volt, magyarázta,
A drámák bölcsőjénél
megjegyzésekkel kísérte a drámai összetűzéseket, néha bele is avatkozott a cselekménybe. A darab legtöbbször valamelyik legendás király palotája előtt játszódott, s a görög polgárok számára jól ismert mitológiai történetre épült.
Úgy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt a drámaköltők versenyeztek: ki miképpen értelmezi ugyanazt a történetet, s az akkor született legjobb drámák ma is elevenek. Az emberek akkoriban közvetlenebbül éltek a természetben, s a hiányos fizikai-biológiai ismereteiket is képzelettel pótolták: isteni
tulajdonságokkal ruházták fel a vihart, a csillagokat, a fákat, és olvasni próbáltak a természeti jelenségekből. Aztán ráébredtek, hogy ősi bölcsességük már nem elegendő, életük fontos kérdései egyre gyötrelmesebbek lettek: mikor mi a helyes tett? Mi igazságos és mi szép? Ekkor születtek azok az ókori drámák, amelyeknek feszültségét a mai kor embere is átéli. A dráma görög szó, „cselekvés”-t jelent. A drámai versenyeken sok ezren gyűltek össze a csaknem kör alakú teátrumban, fényes nappal, kék ég alatt. Évente kétszer, tavasszal és ősszel rendezték ezeket az ünnepeket. A polgárok saját jogon ingyen nézhették az előadásokat, amelyeket Dionüszosz isten tiszteletére rendeztek. Ő volt a bor és a mámor istene is, alakját sok-sok ellentmondónak tetsző tulajdonságból gyúrták. Talán Szophoklész (ejtsd: szofoklész) drámája, az Antigoné sűríti leginkább a görög tragédia lényegét: a hősök kikerülhetetlen sorsát, választásaik, tetteik következményeit.
Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb –szavalja a kórus a dráma elején.
Az Antigoné Thébában játszódik. Oidipusz királynak négy gyermeke született – két fiú és két lány. Fiai felnőve egymással küzdöttek a trónért, és egymás kezétől pusztultak el. Az egyik – Eteoklész – a várost védve, a másik – Polüneikész – a várost támadva. Haláluk után nagybátyjuk, Kreón lett az uralkodó, és kihirdette: csak azt az unokaöccsét szabad eltemetni, aki városát védte. A támadó nem érdemli meg a végtisztességet. Parancsa szerint, aki a rendeletnek nem engedelmeskedik, halállal fizet. Az egyik lánytestvér, Iszméné óvatos és tiszteli a király logikus törvényét. A másik, Antigoné azonban úgy véli,
az istenek törvénye magasabb rendű, s neki azt kell követni. Vagyis minden embert megillet a temetés. Antigoné tehát maga hint földet bátyja tetemére.
A megfélemlített őrnek jelentenie kell, hogy a lány megszegte a királyi törvényt. Kreónnak pedig muszáj ragaszkodnia saját rendeletéhez, a halálos ítélethez.
A kor szokásának megfelelően sírbarlangba küldi unokahúgát, hogy ott érje a halál. A lány vállalja tettét, és búcsút vesz a földi élettől. Ketten azonban még szót emelnek a halálos ítélet ellen, méghozzá érvekkel:
Antigoné kedvese, Haimón, aki egyben Kreón fia, s Theirésziász (ejtsd: tejrésziász), a sokat tudó vak jós. Haimón hasztalan könyörög, Theirésziász viszont kimondja Kreónnak a végzetes jóslatot:
…nem soká
Fog körbejárni pályáján a napszekér,
S te adni fogsz az ágyékodból származó
Fiakból egyet váltságdíjul halottakért,
Mert mélybe lökted azt, ki fennjárhatna még,
Az élő lelket sírverembe zártad el,
S ki alvilági istenekhez tartozik,
A holtat eltemetni meg nem engeded.
Ez hat: a király Antigoné kiszabadítására siet, csakhogy már késő. A lány meghalt, és Haimón öngyilkos lett mellette. Kreón jajongva siratja fiát, átkozza saját zsarnoki nyakasságát. A megtört uralkodót a kórus részvéte kíséri – de a holtakat senki nem támaszthatja fel. A tragédia megrendít – és egyben megtisztítja a nézők lelkét. Ezt a hatást nevezzük katarzisnak (a görög szó jelentése „tisztítás”), és a fájdalmas tudás mindig jobbá teszi az embert.
FENYŐ ERVIN
Az utóbbi hónapokban együtt kalandoztunk a beszédtechnika világában, s míg játszottunk, azon gondolkoztam, vajon tudod-e, mindez mire való, mi az igazi értelme annak, amit tanultunk. Az emberek egymás közti kommunikációja nagyon fontos. Azt hiszem, sok baj elkerülhető volna, ha mindenki megtanulna pontosan, érthetően, szépen fogalmazni, ismerné a másik ember jelzéseit, és azokra megfelelően válaszolna. A kommunikációnk legfontosabb eleme a beszéd, de – hiszen már tudod – nemcsak szavakkal, hanem a testtartásunkkal, mimikánkkal, gesztusainkkal is kommunikálunk.
Az ókorban a kommunikáció és a beszédtechnika tudománynak és művészetnek számított. Az ékesszólás tudományát retorikának nevezzük, története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Eredetileg a perbeszédek megírására és hatásos előadására használták, aztán az iskolai oktatásba is bekerült. Mindenkinek kötelező volt retorikát tanulni, ha nyilvánosan fel akart szólalni, ha vitatkozott vagy érvelt. A demokrácia gyakorlásának, a szabad vélemény kinyilvánításának az élő beszéd volt szinte az egyetlen módja. A mai fejlett technika segítségével számtalan lehetőségünk van, hogy sok csatornán – internet, televízió, rádió, telefon – kifejezzük magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy a retorika elveszti jelentőségét, sőt, egyre több eszközt használunk a megszólaláskor. Másképp beszél valaki nagy tömeg előtt, szabadtéren, mint egy televíziós vitában.
Te is használod a retorika tudományát, például amikor felelsz vagy kiselőadást tartasz az iskolában!
Ugye, előfordult már, hogy otthon jól megtanultad a leckét, de amikor meg kellett szólalni a tanár és az osztály előtt, már nem ment olyan folyékonyan? Van olyan logofóbiás, azaz beszédtől félő ember, aki hiába tudja, mit szeretne elmondani, képtelen összefüggően, érthetően beszélni. Mindenkinek fontos, hogy mielőtt nyilvánosan megszólal, ne csak magában gondolja át a mondandóját, hanem gyakoroljon, fogalmazzon hangosan!
Nézzük meg, mire van szükséged, ha a retorika szempontjai szerint akarsz felkészülni egy iskolai feleletre!
Az ékesszólás
tudománya
A retorika alkalmazásának első eleme a beszéd végiggondolása. Össze kell gyűjtened minden adatot, gondolatot, amit el szeretnél mondani. Az iskolai feleletekhez általában megkapod az adatokat, de a kész szöveg veszélyeket is rejt magában. Soha ne tanuld meg szó szerint a leckék szövegét! Úgy csak olvasáshoz hasonló, szenvtelen, iskolás felmondás lesz az előadásodból. Pedig mennyivel érdekesebb, ha valaki nemcsak felmondja a leckét, hanem színesen, érthetően beszél róla, netán a véleményét, a témához fűződő érzéseit is beleszövi az előadásba! Hogy ezt elérd, először a fontos tényeket gyűjtsd össze, húzd alá! Ezután készíts vázlatot! A bevezetésben mondd el, miről fogsz beszélni, majd fejtsd ki a mondandódat, tárd fel az érzéseidet, a véleményedet a témával kapcsolatban!
Végül újra foglald össze a lényeget!
A felkészülés során, miközben nézed a vázlatot és az aláhúzott szavakat, próbáld meg magadtól hangosan megfogalmazni a mondandódat! Keress összefüggéseket a vázlatpontok között, és kösd ezeket össze egy gondolattal, egy-egy kifejező mondattal, hogy az egész szöveg egyetlen ívbe rendeződjön! Próbálj úgy felkészülni, hogy tudj a témáról vitatkozni, legyenek az álláspontodat támogató érveid!
A gyakorlott előadók nem elégszenek meg azzal, hogy értelmes szöveget írnak és folyékonyan elmondják – bár ez is szép teljesítmény. A legjobbak például olyan szavakat használnak, amelyek önmagukban is ábrázolják az előadó érzéseit. Egy
drámai, szomorú részhez sötét tónusú melléknevek illenek, a cselekvésre buzdító szakaszokhoz gyors tempójú igék. Az értelmi és érzelmi kifejezést segíti, ha az előadó játszik a hanggal, a tempóval, a ritmussal, a hangerővel, a dallammal.
Az emberekre gyakorolt hatás körülbelül 25%-át szavaink értelmével érjük el, 75%-át pedig azzal, ahogyan kommunikálunk. A bizonytalan, halk, csak a tényeket felsoroló, betanult felelet sokkal gyengébb hatású, mint ha ugyanazt színesen, a véleményeddel és érzelmeiddel együtt, összefüggően mondod el. Próbáld ki – meglátod, érdemes!
ILLÉS GYÖRGYI
A 19. század végén a nagy nemzeti összefogással létrehozott pesti állatkert csődbe ment. A Főváros teljesen átépíttette, és számos új állatot szerzett be –ezek közül sokat a neves tudós és vadász, Kittenberger Kálmán fogott be –, így került például a ritka földimalac is hazánkba.
Kittenberger Kálmán Léván (a mai Szlovákiában) született, édesapja szegény cipészmester volt, aki nyolc gyereket nevelt. Egész életében szűkölködött, anyagi gondok miatt a tanulmányait sem tudta
befejezni, de gyerekkorától minden szabad idejét a természetben töltötte. Megfigyelte a madarakat, rovarokat, lepkéket, ismerte a környék összes madárfészkét. Szívesen olvasott afrikai utazók kalandjairól, és olthatatlan vágy ébredt benne, hogy egyszer eljusson Afrikába. Természetrajztanára megtanította az állatok preparálására, így a vakációkban a Magyar Nemzeti Múzeum laboratóriumában segédpreparátorként dolgozhatott. Itt több neves természettudóssal találkozott, segítségükkel megismerkedett a trópusok élővilágával. Az afrikai út egyelőre elérhetetlennek tűnt – de a véletlen segítségére sietett: beajánlották egy földbirtokosnak, aki afrikai felfedező útjára preparátort keresett.
Madár úr
A különös nevű ember, Damaszkin Arzén jómódú volt ugyan, de Kittenberger utazásának teljes költségét nem tudta fedezni. A lelkes fiatalember egyévi tanítói
fizetését áldozta az útra, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig szegényes felszerelést biztosított részére, azzal a feltétellel, hogy kutatásait a Múzeum részére végzi.
1902 karácsonyán keltek útra, Mombasa kikötőjéig hajóztak. Innen vonattal folytatták útjukat, s amikor nem vezettek tovább a sínek, 140 km-t gyalogoltak.
Kittenberger közben megbetegedett, a maláriától lázasan jutott a tábori kórházba, ahol hónapokig ápolták. Damaszkin Arzén egyedül folytatta útját a Kilimandzsáró vidékére, s mire visszatért, a lábadozó Kittenberger már két láda állatmintával várta. A földbirtokos hátrahagyta felszerelését, hogy hazavihesse a mintákat. Kittenbergert elsősorban vadászként ismerték, de tudományos munkássága sokkal jelentősebb: 60 ezer példányból álló gyűjteményt küldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak, ebből 300 új faj volt, és közel negyvenet róla neveztek el.
Hat afrikai útja során összesen 16 évet töltött a kontinensen, bejárta a mai Tanzánia, Uganda és Kenya vadonjait, és alaposan megismerte az ottani élővilágot. Kedves barátja, Fekete István idézi szavait: „A fogott állatok nevelése és ápolása közben tapasztaltam, hogy az egymástól legtávolabb álló fajok is csodásan összeszoknak, elválhatatlan jó barátokká válnak, bizonyítva, hogy az állatok legtöbbje sem állhat meg társaság és részvevő
jó barát nélkül. Az oktalan teremtményekben oly megható példáit láttam a hálának, hűségnek és ragaszkodásnak, hogy mintaképül merném állítani a teremtés koronája, az ember elé.”
Barátai Kittynek nevezték, az afrikai bennszülöttek pedig különös beceneveket adtak neki: mikor madarakat gyűjtött, úgy szólították: Bvana Ndge (Madár úr) vagy Kofi Baja (Rossz Kalap) az elnyűtt kalapjáról, amit mindig hordott.
A bennszülöttek tisztelték és szerették, mert Kittenberger megtanulta nyelvüket, emberségesen bánt velük, s ha megsebesültek, gyógyította őket.
Amikor egy oroszlánkaland során életveszélyes állapotba került, a vakamba bennszülöttek hordágyat készítettek, és a kiáradt folyók örvényei felett, kidőlt fákon egyensúlyozva, életük kockáztatásával vitték kórházba. Egyszer Budapesten összefutott egy sötét bőrű egyetemi hallgatóval, és kiszuahéli nyelven megszólította. A fiatalember szinte kővé dermedt a csodálkozástól, majd a nyakába borult, alig akarta elengedni.
Az első világháború Ugandában érte. Hosszú ideig hadifogságban élt, és amikor hazakerült, itthon ismét nélkülözés várt rá. Vadászati íróként, szerkesztőként dolgozott, és izgalmas könyveket írt afrikai kalandjairól, az ottani népszokásokról, a különleges állat- és növényvilágról.
PÁNTI IRÉN
Az emberi szervezet a legbonyolultabb vegykonyha, ahol kémiai folyamatok százai játszódnak le, mire az elfogyasztott ételek lebomlanak és hasznosulnak. Mielőtt az ételt megesszük, a konyhában is sorozatos kémiai műveleteket végzünk – s valójában nincs ebben semmi boszorkányság!
Raymond Oliver francia mesterszakács régészeti kutatások és néprajzi megfigyelések alapján írta le az alábbi ősi receptet: „Az ebéd elkészítéséhez végy mindenekelőtt egy hosszú, hegyes botot, amellyel kiáshatod a föld alatti gombákat, lecsaphatod a tölgyfáról az érett makkot, feltörheted a magvakat. Keress egy jó formájú mélyedést a sziklában, töltsd meg esővagy forrásvízzel. Halmozz fel mellette köveket…. A kőhalom alatt gyújts jókora tüzet, hogy a kövek feltüzesedjenek, majd a forró köveket dobáld a vízbe, amíg forrni nem kezd.
Tedd bele a megtisztított pitypangot, vadspárgát, a lehajazott csipkebogyót, és dobálj bele újabb forró köveket, míg a zöldségek meg nem puhulnak. Ha sikerül elejtened egy apróbb állatot, annak a húsát is beleteheted.”
Szerencsére a mai konyhában rendelkezésünkre áll számos modern eszköz, de a folyamatok ugyanazok. Nézzük csak, mi történik, amikor tojást főzünk! Ha csak 60 °C-ig melegszik a víz, a tojásfehérjében lévő proteinek, amelyek ekkor még fonalgombolyaghoz hasonlóan összetekerednek, kezdenek kigöngyölődni.
Boszorkánykonyha
60 °C felett néhány kigöngyölődött fehérje összekapcsolódik, és a tojásfehérjét tejessé és zselészerűvé teszi. 68,3 °C-on a fehérje megszilárdul és kifehéredik, de még mindig puha és nedves (ez a lágytojás). 82,2 °C-on a tojásfehérje fő proteinje keresztkapcsolatokat hoz létre, megszilárdul, és teljesen kemény tojásfehérjét alkot. A tojássárgája
62,7 °C-on kezd sűrűsödni és összeállni. 76,6 °C felett a tojásfehérjében található kén reakcióba lép a sárgájában található vassal, vas-szulfiddá egyesülnek, és elszíneződik a tojássárgája. Hát, ez bizony nagyon bonyolult, pedig csak egy tojást főztünk meg! Minden, amit megeszünk, szerves és szervetlen vegyületek keveréke. A szervezetünkben lévő enzimek (a folyamatok sebességét növelő anyagok) segítségével a legtöbb tápanyag lebomlik, a szükséges alkotóanyagokat felhasználjuk, elégetjük, elraktározzuk. Az élelmiszerek nagy része három csoportba sorolható. A hús, tojás, tej, sajt fehérjét tartalmaz. A fehérjék az élet legalapvetőbb vegyületei, ezek alkotják az élőlények testét (vázát, bőrét, izmait stb.). Az enzimek túlnyomó többsége is fehérje. A szénhidrát ok az élővilág energiahordozói. A szőlőcukornak például a növény- és állatvilágban is fontos a szerepe, az emberi véráramban is jelen van, és minden sejthez eljut. Elégetésével nyerik a sejtek a szükséges energiát. A zsírok és az olajok szerkezetükben hasonlóak egymáshoz, az emberi szervezet megfelelő enzimjei ezeket is hasznosítják.
Tudod, hogy főzés, sütés közben is mennyi fizikai és kémiai folyamat megy végbe? A fehérjéket például vízburok veszi körül, melegítés hatására ez megbomlik, így a fehérjék szerkezete megváltozik. Ez jól megfigyelhető, ha tojást sütsz.
A megvásárolt élelmiszereket általában nem azonnal fogyasztjuk el, ezért ezeket tartósítani kell. Az
egyik legegyszerűbb módszer a hőkezelés: magasabb hőmérsékleten a baktériumok fehérjéi kicsapódnak. Befőzéskor a háziasszonyok ezért tartják forrón a befőttet egy ideig: így kipusztul benne minden nemkívánatos élőlény, amitől később megromolhatna. Ha utána jól lezárják, kívülről már semmi nem tud behatolni. A cukros létől nemcsak finom édes, de a baktériumok sem tudnak szaporodni benne, mert a túl tömény oldatokat nem szeretik. Más tartósítószerre ilyenkor nincs is szükség.
Szintén régóta alkalmazott tartósítási módszer a sózás. Ha jól besózzák a sonkát, a víz a sejtekből a töményebb sóoldat felé áramlik, vagyis a hús kiszárad. Víz nélkül pedig nincs élet, a baktériumok is elpusztulnak. A sózással együtt alkalmazzák a füstölés t. Az a lényege, hogy a füstben található aromás vegyületek elpusztítják a mikroorganizmusokat. Az aszalás talán a legrégibb tartósító eljárás. Ennek során ismét csak elvonjuk a baktériumoktól az életadó vizet. Tartósításként (is) alkalmazzák a különböző erjesztéseket. Így készül például a savanyú káposzta vagy a kovászos uborka. Megfelelő körülmények között csak egy adott baktérium szaporodik el (a savanyú káposzta esetén a tejsavbaktérium), és nem hagyja élni a többit. Az egyik legegyszerűbb módszer a tartósításra a hűtés. Régen vermekben őrizték meg a tavak jegét, ma már hűtőgépeket, fagyasztókat használunk. Vannak persze bonyolultabb tartósító eljárások is, például a védőgázas csomagolás, az ultrapasztőrözés, a sugárkezelés, de az elv ugyanaz: ha nem hagyjuk, hogy a gombák, baktériumok elszaporodjanak az élelmiszerünkben, mi ehetjük meg helyettük.
VÁRADY JUDIT
A tintahal rokona
„A legnemesebb élvezet a megértés öröme”, mondta Leonardo Da Vinci, akinek kíváncsiságáról, lenyűgöző tudásáról és tehetségéről már olvashattál a Szitakötőben. A róla elnevezett ismeretterjesztő tévécsatorna jelképe is a művészetet és a tudományt egyesíti: egy gyönyörűséges ammonitesz váza.
Az ammoniteszek 400 millió évvel ezelőtt, a devon korban jelentek meg, és a dinoszauruszokkal együtt 65 millió éve haltak ki.
A tengerben élő lábasfejű legközelebbi rokonainak a ma élő polip és tintahal mondható, de valamelyest hasonlít a csigaházas polipokra is. Nevét idősebb Pliniustól kapta, aki az ókorban írt természettudományos művében csavarodó kos-szarvhoz hasonlította a vázát. Mivel az óegyiptomi főisten, Ammon-Ra jelképe is a kos-szarv volt, Plinius róla nevezte el a különös állatot.
Az ammoniteszek tehát már réges-régen kihaltak, így keveset tudunk az életmódjukról. Puha testük nem örződött meg, de sokat elárul csigákéhoz hasonlatos vázuk, amely az évmilliók
alatt megkövesedett, fosszíliá vá vált. (A fosszília kifejezés a latin fossus, ‚kiásott’ szóból származik, állatok, növények vagy más élő szervezetek ősmaradványait, lenyomatait jelöli.) A vázak arról tanúskodnak, hogy az ammoniteszek az őstengerek nyílt vizét kedvelték, és jól úsztak. Elképzelhető, hogy a ma élő lábasfejűekhez hasonlóan tintaszerű anyagot fecskendeztek támadóikra. Puha testük a csavarodó váz végében húzódott meg. Ahogy az állatok nőttek, újabb és újabb, egyre nagyobb kamrákat növesztettek a vázukhoz, és a korábbi, kisebb kamrákat vékony fallal zárták le. Ezeken a falakon vékony cső vezetett át, ami összekötötte a kamrákat, és az ammoniteszek úszástechnikájukat azzal is szabályozták, hogy gázzal vagy folyadékkal tölthették fel a kamrákat.
Valószínűleg két évig éltek – erre mai rokonaik, a nautiluszok életmódjából következtethetünk. Csakhogy míg a nautiluszok a hideg, mély vizeket kedvelik, az ammoniteszek valószínűleg a meleg vízben érezték jól magukat, és gyorsabb volt az anyagcseréjük – talán ezért nőttek jóval nagyobbra, mint mai rokonaik. Tengeri élőlényekkel táplálkoztak, vadász módszerük hasonlíthatott a mai lábasfejűekéhez: csendben becserkészték a zsákmányt, majd villámgyorsan magukhoz rántották karjaikkal. A karok tövénél, a szemeik között található erős állkapcsukkal könnyedén felfalták az áldozatot. Úgy tűnik, a krétakor vége felé, egy meteor becsapódás következtében pusztultak ki végleg, de már korábban erősen megfogyatkoztak. Az ok valószínűleg a szaporodási módszerük lehetett. Az ammoniteszek életük végén, egyetlen alkalommal raktak nagy mennyiségű petét, amelyek planktonként terültek szét az óceán felszínén, és könnyen a külső hatások
áldozatává eshettek. A ma is élő nautilusz ezzel szemben több alkalommal, és a tenger fenekére rakja petéit.
A sziklákba ágyazódott ammoniteszek fennmaradt vázai segítenek a kőzetek kormeghatározásában, ezért ezeket a leleteket korjelző fosszíliá knak nevezzük. A tudósokat azért is lenyűgözi a vázuk, mert egy különleges matematikai képletet követ. A 13. században egy itáliai matematikus, Leonardo Fibonacci (ejtsd: fibonaccsi) ismerte fel a később róla elnevezett számsort, amelyben minden szám az előző kettő összege. Számolj csak: 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89, 144. Tudod folytatni? A természetben számos növény követi ezt az arányt, és gyakran felfedezhető az úgynevezett Fibonacci-spirál: így rendeződnek a fenyőtoboz és az ananász pikkelyei, a napraforgó magjai, a málna szemei, a karfiol rózsái, egyes kaktuszok tüskéi – és az ammoniteszek szépséges váza is.
DRAZEN DRAGOJEVIC
A ház titkai
Valamikor réges-régen, dédnagyapánk dédnagyapjának a dédnagyapja idejében kezdődik ez a történet. A már akkor vénséges vén, de minden évben megifjuló Duna partjainál, a budai Vár tövében, a ma már csak emléknyomokban létező, Tabánnak nevezett városrészben. Olyan messzi múltban, hogy ugyancsak bajos a végére jutni – néha legalább akkorát kell ugrani az időben, amekkorát csak egy bolha bír –méretéhez képest – a valóságban.
A Gellérthegy és a Várhegy közötti pici völgybe s a Naphegy lejtőjére épült Tabán kanyargós utcácskáit
valaha sok kis köz, terecske szakította meg, ahol nyüzsgő, eleven élet folyt. Esténként citera- és énekszó áradt a zsindelytetős vályogházak között. Többségükben szőlőműveléssel, bőrmegmunkálással vagy kereskedéssel foglalkozó szerbek laktak itt, akiknek ősei még a török időkben jöttek Magyarországra. Minthogy a szerbeket akkor rácoknak nevezték, a Tabánt sokan és sokáig Rácvárosként emlegették. Mára csak pár ház (köztük az, amelyikről most mesélek), a Szent Katalin templom és a Rácmeg a Rudas-fürdő maradt meg. A többi helyét újabb
épületek és egy nagy, zöldellő park foglalja el.
A Szent Katalin templom helyén valaha az egyik budai pasa dzsámija (főtemploma) állt, ez aztán a rácok kápolnája lett, később pedig itt kezdtek templomépítésbe. Az első kis teremtemplomot nagyon szerették, de arra vágytak, legyen még szebb, még nagyobb. Tornyot és szentélyt akartak építeni, a pénzük azonban kevésnek bizonyult, s a templomi persely is egyre gyakrabban kongott üresen. Összeültek tehát a hívek, a pap és a sekrestyés, és úgy határoztak, eladnak a templom Duna-partra futó telkéből egy darabot, hátha akadnak, akik a folyó közelében szeretnének építkezni.
Nemsokára már több mesterember és kereskedő kicsi műhelye, boltja működött az új épületekben, és elkészült a messzire látszó torony is. Itt telepedett le Bernard, a papucskészítő, aki helyben gyártotta és árulta a papucsokat. Finoman kikészített bőrrel, varrófonállal, árral, kalapáccsal, szegecsekkel, sámfákkal, ragasztóanyagokkal dolgozott, s megrendelői akadtak még a Duna másik oldaláról is. Martin, a gombkötő, akinek munkája leginkább a csipkekészítőéhez hasonlított, selyem-, arany- meg ezüstfonálból készítette a sokféle színű, alakú gombot, és a paszományt, azaz a ruhák zsinórdíszét. Thoma pedig szatócsboltot nyitott. Hogy mit árult? Mindent, amire szükség lehetett az egyszerűbb háztartásokban, a tűtől és cérnától a disznózsírig, a faszegektől a csirizig, a gyertyától a kerti munkákhoz
szükséges eszközökig. És még két aranyműves is dolgozott itt, ők kapcsolták össze a rác lányok és asszonyok aranypénzekből készült láncait, meg gyűrűket és fülbevalókat készítettek. A papucskészítő Bernardnak olyan jól ment az üzlet, hogy idővel fölvásárolta az összes boltot, és több mint száz évig az ő családja birtokolta az egész telket. Klára lánya idejében épült meg az az egyemeletes ház, amelyben a család lakott, és amelyről ez a történet szól.
Bernard unokaveje óriási könyvtárral büszkél-kedhetett.
Nem is csoda, hiszen nyomdász volt és könyvkiadó, de emellett még műfordító és színdarabíró is. Mesebeli házunkra újabb emeletet építtetett, amely így egészen olyan lett, amilyennek ma látszik. Homlokzatát domborművű képek díszítették és széles kapualjába lovas kocsik is behajthattak. A tulajdonosok azonban nem itt, hanem a Dísz téren éltek, fent a Várban, s tabáni házukat bérbe adták.
A bérlők között sokféle ember akadt: borkereskedők, hivatalnokok, sőt, még egy hajóskapitány is, aki azért költözött ebbe a házba, mert a folyó közelségére vágyott. A hol smaragdzöld, hol szennyes szürke, néha keskenyebb, néha hömpölygően széles, fénylő vízszalag örökre összefonódott az életével. Azt rebesgették: vízimanókat is hozott a házhoz, akiket idegen vizeken szedett össze, és akik azután úgy ragaszkodtak hozzá, hogy nyugalomba vonulása után is vele maradtak, felvidították a ködös őszi estéken és elszórakoztatták a zimankós téli délutánokon.
Úgy százötven éve egy József nevű molnármester vette meg a házat. A földszinten pékséget rendezett be, az emeleteket pedig ő lakta népes családjával. Hat gyerekének csuda jó dolga volt. Mindennap ropogós, friss zsömlét és szarvast (a kiflit hívták akkoriban így) kaptak a reggeli tejeskávéjuk mellé, vasárnapokon pedig foszlós kalácsot. Később ők örökölték a házat, amely a család birtokában maradt egészen az 1950es évek elejéig – akkor tőlük is, mint oly sok embertől, elvették a családi vagyont.
Mindezt egy nagyon idős néni mesélte a minap, akivel egy borús estén találkoztam a régi ház előtt. Hogy megszépült! – kiáltott fel a frissen tatarozott, piros cseréptetős épületet nézegetve. Elmondta, hogy szívesen sétál esténként a tabáni park zöldjében, s gyakran viszi a lába a Duna-part felé is, amerre
kislánykorában oly sokat járt. Végül elárulta, hogy itt, ebben a házban nőtt fel, a molnármester unokáival együtt.
És sok mindent mesélt a néni a török basáról, a templomépítőkről, a papucsosról, a könyvgyűjtőről, a hajóskapitányról és a vízi manókról, no meg a molnárék családjáról. Csak ámultam és bámultam, de búcsúzáskor nekem is sikerült meglepnem őt: elmeséltem, mi történik most ebben a régi házban: Mesemúzeumot nyitunk! Remélem – mondta a néni –, minden szerencsésen alakul, és a vízimanók is segítenek a varázslatban.
A következő Szitakötőből megtudhatjátok, mi van a múzeumban – de máris eljöhettek megnézni!
HELMICH KATALIN
Az ember sok mindent elfelejt, mire megszületik.
Elfelejti, hogy odabent az anyapocakban, valahol az Óperenciás magzatóceán közepén, nem is voltunk annyira egyedül. Volt ott barátság, csalódás, és rengeteg felfedezésre váró titok.
Jól el lehet képzelni, hogy mikor orrunkat a pocakfalhoz szorítottuk, a kinti világ odapacsmagolt foltjai miként biztattak a megszületésre. Életre szólítottak, felpakoltak emlékekkel, akár egy gyerekkori nyári délután a gyümölcsöskertben.
Mert mindent azért nem felejtünk el, miután megszülettünk! Mint ahogy könyvünk hőse sem
felejtett el mindent, hiszen pocaklakásából magával vitt valakit, akivel esténként megbeszélheti
legszentebb titkait, aki szörnyű kételyeire cinkos mosollyal csupán ennyit válaszol: Képzeld el!
Ő pedig mit is tehetne mást: elképzeli. És elhatározza, hogy legalább ezt, amit elképzelt, nem felejti el soha. Képzelheted.
Te milyennek képzeled a pocaklakást? Rajzold és írd le!
Munkádat küldd el a szerkesztőség címére elektronikus vagy postai úton 2012. november 2-ig!
A legszebb művek beküldőit megajándékozzuk
a Pocakmese című könyvvel!
Budapesten MESEMÚZEUM nyílik.
Képzeletbeli kurátor rá, vagyis kiállításrendezővé
válva gondold végig a következőket:
Mit jelent számodra a „Mesemúzeum” szó?
Milyen témákat mutatnál be?
Hogyan állítanád ki?
Milyen programokat szerveznél és kiknek?
mese múzeum
Terveiteket elektronikus vagy postai úton várjuk a szerkesztőség címére 2012. november 2-ig
A tíz legjobbnak ítélt pályázó családi belépőt nyer az ősszel nyíló MESEMÚZEUMba!
