Plakátok – az emlékezés formái

PLAKÁTOK

- az emlékezés formái

Különféle városokban sétálva gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a városi turistaemlékek között 19. sz második felében keletkezett plakátok reprodukciói sorakoznak. A jellemzően reklámplakátok a kor kedvenc csokoládéját, cigarettapapírját, likőrjét reklámozzák, azaz a korban luxusnak számító élvezeti cikkeket többnyire az art nouveau stílusában. Vajon mi az ami, egy város élményidentitását az eltűnt idő emlékeihez kapcsolják? Csupán az esztétikum vagy a belle epoque utolsó évei, amely a 20. század nagy traumáit megelőzték? És vajon ma, száz év múltán mit jelenthet mindez, ha nem a folytonosságot a lineárisan előrehaladó időben a valaha volt és az itt és most van között? Hiszen így kapcsolódnak ezek az olcsó souvenirek a szecessziós épületek ma is jelenlévő valóságához, megtöltve élettel a hétköznapi élet színtereit akkor és most is reprezentáló kereteit. Ezek halvány reflexiója, a jelenkoron átsejlő információ a 100 évvel korábban élt városlakók imázsát vetítik elénk.

Nincs ez másképp most sem. A közel és távolabbi múlt emlékei nemcsak a városok élettereit határozzák meg, de az egyéni emlékezet formáját is befolyásolják: egyegy plakát, csomagolás vagy reklám – a vizuális kommunikáció számos eszköze – életünk különböző szakaszához vésődik be. Felidézve – vagy meglátva – akárcsak Proustnál a teába mártott keksz, emlékek sorát idézi fel bennünk, miközben közvetlenül csak egy adott üzenetet rendelhetünk hozzá. Egyéni visszaemlékezéseinkben ezekhez – ha vannak ilyenek – mindenesetben számtalan olyan információ kötődik, amelynek alig vagy egyáltalán semmi köze nincs a látottakhoz – mégis az emléke

zés alagútjában rávilágítanak olyan emlékekre, amelyek a konkrét vizuális kép mögött egyénenként vagy közös tudásként felsorakoznak. Vizuális emlékezetünk saját jogon és egy pszichológiai proceszszus mentén rendeli a képekhez az emlékeseményeket. Ifjúkorom plakátjai közül mérföldkőként rémlik fel egy, amelytől kezdve már semmi sem volt úgy, mint régen: Orosz István „Tavárisi konyec” című plakátja belevésődött nemcsak az én emlékezetembe, hanem egy történelmi fordulópont szimbólumává is vált, hiszen immáron megkérdőjelezhetetlenül hirdette a korábban alig emlegetett, ám nagyon is jelenlévő orosz csapatok jelenlétének megszűnését, azaz kivonulását. Egy új korszak kezdetén, bátran közvetítette, kimondta és egy nagyon is érzékletes ábrázoláshoz kapcsolta az ország függetlenné válásának mámorító pillanatát. Ugyanakkor ez a nagyon is érzékletes kép valóságos, gátakat átszakító erejét csak a Habermas1 által meghatározott társadalmi nyilvánosság terében kapta meg a teljes reprezentációs szerepét és jelentésegyüttesét. A szabadság az, amikor egy ilyen plakát az utcán megjelenik, mert már megjelenhet! A plakátművész ugyanis nemcsak képalkotó, de egy adott kulturális szféra által befolyásolt alkotó is, aki a saját szempontját fejezi ki egy adott kulturálistársadalmi kontextusban: hiszen a plakát – mint minden más műalkotás – egyrészt az, amit gondolunk róla, másrész az, amit látunk2. Az tehát a plakát üzenetének kiteljesedéséhez szükség volt azokra a befogadókra, akikhez az adott kontextusban az üzenet eljutott és akikkel egyfajta közös gondolkodást, közös akaratot jelenített meg. Vagyis ez a plakát nemcsak azzal ír történelmet, amit ábrázol, hanem egyes csoportok hozzáfűződő viszonyával az adott pillanatban. Jacques Villeglé a nouveaux réalisme képviselője, híres a tépett plakátképein (affiche lacrenée3) mintegy rizómaként4, utal a plakátok létmódjára: nem horizontálisan a város perspektívájához kötődően egyegy adott pillanatban, hanem vertikális formában, a plakátok

egymásra épülését tekinti a város történeti/szociológiai/kulturális lenyomatának, a várost meghatározó arcának. A plakátfalon rétegekben maradó plakáttöredékek, mint az arcon a ráncok, az elmúlt idők, események, lenyomatai.A plakát tehát nemcsak kommunikáció, de az emlékezés egy formája. Az idő megragadása. Nemcsak az eseményekről, de stílusokról, a képi kifejezés aktuális formáiról, épp úgy vall, mint a jelenkori társadalmakat leginkább veszélyeztető problémákról. A plakát, akár egy szociológiai tanulmány, látványos lenyomata az elmúló életünknek. A közös emlékezet fesztiválja Ha a fent vázolt értelemben vizsgáljuk a fesztiválon felsorakozó plakátokat, ami leginkább szembetűnik az egy nemzetközi méretekben létező közös tudás, közös mondanivaló, közös életélmény, ami összekapcsolja a számtalan országból résztvevő kiállítókat épp PLAKÁTOK úgy, mint ahogy a tömegkommunikáció létre hozta azt a világfalut5 , amely a Földön élő emberiség közös tudását alkotja. 166 külföldi és 54 magyar kiállító, összesen 277 plakát 30 országból ezek a 3. Posterfest statisztikai adatai, amelyek máris azt mutatják, hogy az elmúlt két év meglehetősen rendhagyó kontextusa mellett immáron óriási méretűvé nőtte ki magát a budapesti Plakátfesztivál. Ezen a plakátfesztiválon a világ szinte minden pontjáról látatók munkák: az észak és délamerikai kontinenstől Ázsiáig képviselteti magát a plakátművészet. Nagyon különböző kulturális, gazdasági és társadalmi meghatározottságok kerülnek egyfajta kontextusba itt tehát, amelyek közvetítik azokat a kérdéseket, amelyek ma az emberiséget foglalkoztatják. A Posterfest idei munkái kiválóan tükrözik mindazt, ami ma a világot leginkább foglalkoztatta az elmúlt két évben – és talán foglalkoztatja ma is. A kiállított munkák tematikájának fő sodra a pandémia, a szólásszabadság, a környezetszennyezés és ökológia, a női jogok és a családon belüli erőszak, nem utolsó sorban pedig a közösségi média építő és romboló hatásai. Nem is beszélve arról a kontextusról, amit az az előválogató zsűri még csak nem is sejthetett: milyen szomorú és egyben felemelő itt, ma, együtt, egy helyen látni Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország alkotóinak munkáit. Ez olyan erkölcsi érték, amely felülírja a politika minden tekintetben relatív érdekeit.

1 Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása; SzázadégGondolat 1993 2 Diego Zakaria: L’afficheParolesPubliques Edition Textuel – Paris, 2011 3 Jaques Villeglé: Le lacéré anonyme, Edition Presses Du Reel, Paris 2008 4 Deleuze, Gilles et Félix Guattari: Rhizome, Paris, France, Les Éditions de Minuit, 1976 5 Marshall McLuhan: A Gutenberggalaxis. A tipográfiai ember létrejötte; Trezor Kiadó,

Budapest, 2001 p.45.

A kiállított plakátok az alap emberi értékeket és a valóság viszonyát helyezik előtérbe országtól, nemzetiségtől, bőrszíntől függetlenül és adnak ezáltal egy, valljuk be, meglehetősen pesszimista képet a világunkról. Látleletet adnak a 21 század első két évtizedéről, Taiwantól Equadorig. Ugyanakkor épp ez a közös tudás, ez a közös analízis, a művészi eszközökkel kifejezett súlyos mondanivalók adják a 300 plakát közös és kiáltó erejét.

A globálisan közös gondolkodást persze számtalan stílus, képnyelv, tradíció, kulturálisan kódolt jelrendszer, stiláris vonatkozás képviseli.

A plakát és intermedialitás – új műfaj születik

Bátran mondhatjuk, hogy a plakát műfaja változik, hiszen átalakult a kommunikációs felület, ahol megjelenik és mi most ennek a műfaji változásnak lehetünk tanúi.

A mai plakátművészet változása a tömegkommunikáció változásában rejlik. A plakát, mint üzenet sokszor inkább autonóm alkotásként jelenik meg, fesztiválokon, biennálékon és természetesen a már említett világfalu univerzális webhálóján. A plakát korábbi hordozója az utca volt – most sokkal inkább a közösségi média és a világháló. Ezeken keresztül érheti el előre konfigurált célcsoportjait. És ennek megfelelően a világháló, a közösségi média, amelyet használ, hatással van rá is. Képnyelve, a szimbólumok, a mémek – mindmind a közös vizuális emlékezetnek és tudásnak olyan elemei, amelyek létrehoznak egy „univerzális abc”nek6 nevezett képi rendszert, amelynek elemei odavissza hatnak a plakátra.

A világháló immáron nemcsak egyszerűen képi, hanem mozgóképi túlburjánzása a plakátokat is a mozgókép irányába is befolyásolják. Megjelentek a statikus plakátokat virtuális mozgóképpé alakító applikációk, melyeknek köszönhetően a plakát egynél több képet, mozgást, változást is képes megjeleníteni. A statikus kép helyett eszköztára immáron kibővült.

Megváltozott a plakátként aposztrofált képalkotások struktúrája. A plakát hagyományosan egyszerre nyitott és zárt7, konkrét és meghatározatlan, hiszen a feliratok, a dátumok. a konkrét események nagyon is egy társadalmi közeghez, kulturális művészeti vagy politikai élethez kötik. Míg a képi rész, nyitott a szemlélő értelmezése szempontjából. A felirat az információ, míg a kép a kommunikáció egy sokkal tágabb formája, amely minden egyes befogadó elvárási horizontjával találkozva éri el saját jelentésperspektíváját.

Hans Gadamer Az igazság és módszer című művében a plakátot a referenciális képek közé sorolja, olyan szimbólumnak8 tekinti, amely egy sűrített, de jól körülírható üzenetet tartalmaz, amely minden esetben a világ valamely eleméhez kötődik. Szemben a képpel, mely Gadamer szerint belső koherenciát, önálló kontextust teremt. Ugyanakkor éppen a kommunikációs felülete átalakulása miatt az autonóm képalkotások egyre nagyobb felületeket kapnak a közösségi médiában és a különböző webes felületeken. A kereskedelmi szférában unalomig ismert ismétlés helyett az eredeti, az egyszeri az új képek, kontextusok megragadása a cél. A sűrített jelentéskoncentrációknak, amelyek a logók (Alberto Aquilar Cortes: No more violence; David Crajkowski: Women’s protest) és a mémek (Lex Drewinski: Desinformáció; Elmer Losa: Migration) képnyelvéhez közelítik vagy absztrakt formajegyeknek köszönhetően Ania Wieluńska: A 27. varsói posterbiennálé; Wojciech Janicki: Katowice Spodek 50. születésnap), amelyek az autonóm képalkotásokhoz kötik inkább új formanyelvet alakítanak ki. APosterFest03 művei között az említetteken kívül számos ilyen jellegű alkotást találunk.

Bár sokan kongatták a vészharangot a plakátművészet felett, azt hiszem inkább érdeklődéssel kellene figyelnünk azt a változást, amely épp most zajlik benne. A médiumok változása minden korban kiterjedt a műfajok változására is, kiérlelve az emberi kreativitás és szellem újabb formáit. Itt tartunk most, és bár olykor nehéz, ebben a tekintetben azt hiszem, bizakodva nézhetünk a jövőbe.

POSTERS

Fekete Valéria

esztéta, vizuális művészeti vezető, Pécsi Galériák

6 Clement Greenber: Avantgarde et kitch; IN: Art et Cultur, Macula, 1988, p.1516.

IN: D.Zakaria im. p.10 7 D: Zakaria: im. 8 HansGeorge Gadamer. Az igazság és módszer, Ford.: Fehér M.István Gondolat Kiadó,

Budapest 1984