240 éve született
Csokonai Vitéz Mihály (1773. november 17 – 1805. január 28.)
Csoko ai szülőháza De re e
e 1.
Csoko ai szülőháza De re e
e 2.
A felvilágosodás korá ak leg agyo agyar költője. Debrecenben született 1773. november 17-én. Apja Csokonai József borbély és seborvos volt, aki korán meghalt. Így az özvegynek, Diószegi Sárának két fiával együtt el kellett hagyni addigi otthonukat. Anyja kosztos diákok tartásával tudta megélhetésüket biztosítani.
Csokonai aláírása
A Debreceni Református Kollégium
Tanulmányait a debreceni kollégiumban kezdett. Már diákkorában megismerkedett a felvilágosodás néhány nagy alkotójával és alkotásával. Elsőké t szervezett „ö képző kört diáktársaival. Rendkívüli tudása felkeltette tanárai figyelmét, és 1794-ben rábízták egy alsóbb osztály tanítását. Azonban hamar kiderült, hogy csapongó, szabad szelleme azonban nem fért össze az iskola katonás fegyelmével, ezért egy évvel késő kizárták a kollégiu ól.
Kazinczy Ferenc portréja
A Debreceni Egyetem ma
Tájékozottsága és tudása messze túlszárnyalta és meghaladta a korabeli társaiét. Az olasz nyelv mellett tudott latinul, franciául, németül, görögül, de ismerkedett az angollal, a héberrel, és a perzsával is. 1794ben a gimnáziumi poéta osztály vezetésével bízzák meg. 1792-től levelezésbekezdett Kazinczy Ferenccel.
Az estve
A napnak hanyatlik t ndöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló súgári halavánnyá lésznek, Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve; Melynek új balzsammal bíztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madarkák megh lt fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok lnek szenderedve, Barlangjában belől bömböl a mord medve. Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek, Jertek füleimbe, ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy f szerszámozott theátromot csinál, Melybe a gráciák örömmel rep lnek, A gyönyör ségnek lágy karjain lnek; Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vídám melancholiának Kies szállásai örömre nyílának. Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek kör ltem zsibongnak, S kényektől részegen egymásra tolongnak. Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Mért szabtál hát határt önfiaid között; Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát sz le, Miolta a miénk nevezet el le. Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélk l annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség volt mindennek határa. Nem állott volt még ki a kevély uraság, Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság; S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen, Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, Melyből boldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők kör l vagynak barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény emberekre nézve Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve. Te vagy még egyed l, óh arany holdvilág, Melyet árendába nem ád még a világ. Te vagy még, éltető levegő! amelyen Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia: S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Melynek én örökös főldesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Költészetét három részre oszthatjuk fel, a ely ek első korszaka ezekhez a „debreceni diákévekhez kap solódik. Fő jelle zője a francia felvilágosodás eszméinek a követése, nagy korszaki verse az Estve, nagy drámája pedig A méla Te pefői, ahol kimondja: az is olo d, aki poétává lesz Magyarországo . De ezekben az években született Az álom, vagy a Konstancinápoly is.
Csokonai Vitéz Mihály: Diétai Magyar Múzsa
1795-ben kizárták a kollégiumból. De re e ől Sárospatakra ment, hogy jogot tanuljon, s őszé a ahagyta ta ul á yait. Rövid pataki jogászkodás utá a pozso yi országgyűlése keresett e é ást. Diétai Magyar Múzsa címmel verses újságot adott ki (1796). A kezdeményezés azonban a nemesek érdektelensége miatt a 11. szám megjelenése utá egszű t.
A Méla Te pefői
1795 után Árpádiász í e eposzt kezdett ír i. tavaszá Ko áro a e t a fra iák elle készülő nemesi bandériumok zászlóavató ünnepségére. Újabb verses folyóirat kiadását tervezte Nyájas Múzsa címmel.
Vajda Júlianna Lilla
Komáromban ismerkedett meg Vajda Júliannával – Lillával – egy jó ódú kereskedő lá yával. Költészetének második jele tős korszaka ezekhez a pozsonyi és a komáromi évekhez kötődik. Ekkor születtek a Lilla dalok is. Először az öröm, majd a magányosság érzése se g ki a versei ől Pillantó szemek, A boldogsághoz, A Tihanyi Ekhóhoz, A Reményhez). Itt már megjelenik a rokokó, erre jelle ző kedves játékforma, zeneiség, stílusötletek. Júiannával való házasságkötési szándéka alapjaként megpróbált állást szerezni, de eközben a lányt szülei férjhez adták.
A reményhez Főldiekkel játszó Égi t nemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal Végig ltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal F szerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mező kis lt, A zengő liget kietlen, A nap éjre d lt. Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!
A pillantó szemek
Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal; Ne hányd oly hasgató pillantatokkal Felém villám szemed. Az verte szívemet halálos sebbe; Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe, Kíméld meg éltemet. Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak Az ámorok, miként rajmódra dongnak Kökény szemed kör l? Ki kis nyilát belőle rám ereszti, Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti, Ki vesztemen ör l. Pillantatod szárnyára egy fel le, Szívem titkos várába bérep le És ott helyet fogott. Zászlót ütött reményem fő tornyába; Mindent letiprott már parányi lába Halld csak, - mint tombol ott.
A Csurgói Református Gimnázium 1880 körül
A Csurgói Református Gimnázium felújítása az 1800-as évek végétől
A Csurgói Református Gimnázium ma 1.
A Csurgói Református Gimnázium ma 2.
Néhány évig a Dunántúlon bolyongott. Sárközy alispán juttatta be 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig helyettes tanárnak a csurgói gimnáziumba, majd visszatért szülővárosá a, De re e e. E e az idő e főleg jegyzeteket készített tanítványai részére (A magyar verscsinálásról közönségesen, a Cultura, Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak).
Szegény Zsuzsi, a táborozáskor
Estve jött a parancsolat Viola-szín pecsét alatt, Egy szép tavaszi éjszakán Zörgettek Jancsim ablakán. Éppen akkor vált el tőlem, Vígan álmodott felőlem, Kedvére pihent ágyában, Engem ölelvén álmában: Mikor bús trombitaszóra lni kellett mindjárt lóra, Elindúlván a törökre; Jaj! talán elvált örökre! Sírva mentem kvártélyjáig S onnan a kertek aljáig. Indúlt nyelvem bús nótára, Árva gerlice módjára. Csákóját könnyel öntöztem, Gyász pántlikám rákötöztem; Tíz rózsát hinték lovára, Százannyi csókot magára. A lelkem is sírt belőlem, Mikor búcsút veve tőlem: "Isten hozzád!" többet nem szólt, Nyakamba borúlt s megcsókolt.
Har adik űvészeti korszaka ezekhez a dunántúli és az utolsó debreceni éveihez kapcsolódnak. A klasszikus verselés mellett megtaláljuk a népköltészetet és a humort is. (Szegény Zsuzsi a táborozáskor, Jövendölés az első iskoláról, Szerele dal). Ekkor készíti el filozófiai versét is A Lélek halhatatlansága í el. „Az álo testvére a halál - mondja a versben, a halott teste anyagi elemeire bomlik, s az anyag visszatér a természetbe. A lét és a nemlét gondolatát elemzi.
Élete során megjelent két kötete is munkássága utolsó űvészi szakaszához köthető: A tavasz (1802) és a Dorottya (1804).
Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban
Hát, múzsáknak szentelt Kies tartomány! Íly számkivetve volt Nálad minden tudomány? Hát csak sertést nevelt-é Itt a makk s haraszt? Hát csak kanásznak termett A somogysági paraszt? Istenem! Senki sem Vette észbe, Hogy e részbe Árva még Somogy! Hány jó ész lett vaddá, Hogy nem mívelték? Hány polgár búnyikká? Hogy jóba nem nevelték! Dudva lenne a dudvák Közt az ananász: Kanász marad akinek A nevelője kanász. Hát már, hogy A Somogy Íly tudatlan, Formálatlan, Kié a hiba?
Debrecen és Patak Messze estenek Ide, hol a múzsák Nem is esmértettenek. Ami kevés pénz bejött, Két-három póra, Nagyobb dologra ment el Borra avagy disznóra. A szegény Pórlegény Vagy bodnárnak, Vagy betyárnak, Vagy zsiványnak állt. Óh, szomorú sorsa Egy szép megyének! Hol a magyar lelkek Megvetve heverének. Óh, nem fáj-é a szíve Minden magyarnak, Hogy a magyar fiakkal Gondolni nem akarnak? De tán jő Oly idő, Melyben nékünk A vidékünk Új Hélikon lesz. -
A lélek halhatatlansága Rémítő s vidító kétségek Lenni? Vagy nem lenni? - kérdések kérdése! Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése. Nagy kérdés, a melyet ha mélyen vizsgálok, Még több mélységeknek mélyére találok. Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt, S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt. Érzem nemes voltam, érzem gyengeségem, S reményem béborul és derül kétségem; S mikor a mozgó sárt az égig emelem, Az isteni lángot egy porba nem lelem. Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim, De a sír partjára húznak ón lábaim; Az ég s a föld között függök utoljára, Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára. Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem: S ha nem lészek, csapás volt az élet bennem, És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni? Egy elveszendőnek miért kell remélni? Azért? Hogy ezer baj, bú, betegség között, Mint egy számkivetett és mint egy üldözött, Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé, Egy méltóbb országba s még se menjek belé? Légyek, hogy szenvedjek? És bánjam létemet? Reményljek, de ez is gyötörjön engemet? Így örök semmiség, óhajtlak tégedet, Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. Boldog, százszor boldog, aki nem született, Aki nem ízlelte még meg az életet! De jaj! A ki egyszer van és kezdett lenni, Örök halál annak semmiségbe menni. Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám, S a nem esmért halál karjain aludnám, De az élet bennem mihelyt szikrát vetett, Fellobbant a hozzá vonzódó szeretet. -
Létel! Te mennyország ezer inségbe is, Nem-létel! Te pokol még nem érezve is! Itt állok virágzó éltem szigetjében, Egy kőszikla tornyán a hab közepében, Itt nézem partotok kétes messziségét, Az én lételemnek folyását vagy végét. Alattam a cháósz bőgő torkolatja, Az elementumok fogát csattogtatja, S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém, "Elveszel!" így ordít, s rémülést önt belém. De kárpitja alól a kék reménységnek A testvér csillagok mosolyogva égnek, Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek, S ha elvész is e test, jobb részemmel élek. Óh édes érzési az örök lételnek, Melyek vigasztalnak s erőmbe nevelnek, A halhatatlanság kezdeti már ezek, A miket most bennem gondolok és érezek! És te, ki így érzed tulajdon lételed, Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled; Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat, Azoknak formáját, számát, nagyságokat; Ki ítélni is mersz, te kinek nem elég Ez a megteremtett levegő, víz, föld, ég, Hanem magad körül építsz új világot, Majmolván a munkás Mindenhatóságot; Te, ki által mozgok, növök és dolgozok, Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok, Örvendek, búsulok, reménylek és félek, Te csuda valóság, belém szállott lélek! Te igazgatója e pormakhinának, Teremtett istene e kis planétának, Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet: Meríts erőt abból s fejtsd meg életedet.
” „Rémítő s vidító kétségek Lenni? Vagy nem lenni? - kérdések kérdése! Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.” (Csokonai Vitéz Mihály: A lélek halhatatlansága)
… „Lenni vagy nem lenni: ez itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha t ri Balsorsa minden ny gét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki?” (William Shakespeare: Hamlet)
„
Csokonai Vitéz Mihály – rajzolta Erőss János 1804-ben. Rézmetszette Friedrich John 1816-ban.
Egyre inkább nehezen, szűköse élt. Utolsó éveiben emberkerülés jellemezte.
Csokonai sírja Debrecenben
„Lilla síremléke Dunaalmáson
1804-ben Váradon verses búcsúztatót mondott Rhédey Lajosné te etésé , ahol eghűlt. E ek következtében öröklött tüdő aja súlyosa á vált, és . ja uár -án Debrecenben elhunyt.
Csokonai Vitéz Mihály mellszobra - “za ados Béla szo rász űvész alkotása, Dunaaalmás
Csokonai Színház - Debrecen
Csokonai Vitéz Mihály-emléktábla a kiskunhalasi református templom déli falán Mol ár Je ő szo rász űvész alkotása 1995
„Klasszi ista ű, se te ia+pi tura”. A pictura (tájak, emberek leírása) és a sententia (elmélkedés az erkölcsről vegyítésé ől őtt ki Csoko ai nagy filozófiai lírája. Szemléletében a racionalizmus és empirizmus lényeges vonásai egyaránt megtalálhatók. Átveszi Rousseau-tól a magántulajdon kritikáját, esz é yíti az e er ősi, ter észetes állapotának harmóniáját. A felvilágosodott gondolkodás velejárójaként a népiesség is megjelenik költészetében, a űvészi és érzelmi szabadság gondolatát élteti, de a nemzeti múlt iránti érdeklődése is meghatározó szerepet kap. Az idő, mint jelenség, illetve annak múlása és hatásai pedig filozófikus szellemének egyik alapszimbóluma volt.
A
űvész kulturális hagyatéka a agyar irodalo Emlékét számos közintézmény, és szá tala
a egkérdőjelezhetetle . agyar „kultúr-szív” őrzi.