Bertha bulcsu

Bertha Bulcsu A fejedelem sírja felett Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011 Közép-európai magánvélemény 56 Normál á hang A köd ismét a városra nehezedett. Délutáni ténfergésem alkalmával közeli testeket, tárgyakat, arcokat kerestem pillantásommal, és beléjük fogóztam. A kontúrok persze így is elmosódtak, hiszen a festett vastestek egyre távolodtak. Közeledtek és távolodtak. A reklámbóbitákon megkapaszkodott reális lényem, beleharapott a színekbe, ismerős szavakat ragadott el… De aztán mind kicsúsztak… Némán, megoldatlanul. És az arcok is, a testek is. Karnyújtásnyira keblek, kazánok, és áradt a köd, a nyirkos Duna-illatú tél. A nők arcgályái tovaringtak, s ezüst poruk a ködszemcsékre rakódott. Egy ezüst, egy ólom, egy ezüst, egy ólom. Így… A kapukon táblák, és közöttük egy ismerős, rézbe vésett, méltóságot adó: Ecsány Arnold ezüstkoszorús zongoraszakértő. Vétel, eladás. – A tavasz zűrzavarában tökéletesnek látszott e tábla.

Tökéletes egységnek. Gondoltam, majd nyáron minden kiderül… „Vétel, eladás”… Nyáron is… Ősszel is… Most, hogy az arcgályák tovatűntek, most érzem igazán, hogy ez a két szó mily nagyszerű, milyen betetőzése valaminek. „Vétel, eladás”. Megtámadhatatlan, s minő hinterlandja van: „…ezüstkoszorús zongoraszakértő”. 7Feliratok, táblák mindenütt vannak.

Jelentésük többnyire egyszerű. Eladó ez és ez… Tudjuk, hogy kell nekik a pénz. Ha azt olvassuk, hogy Lloyd kisgépkocsihoz alkatrészeket vennék, egészen elszomorodunk.

Különösen az szomorodik el, aki már részesült a kis Lloyd kényelmében. Mintha bádogtepsibe ültetnék az embert, és sebesen vonszolnák a hazai makadámon. Alkatrész nincs.

Hirdetni kell és továbbra sincs… A fogaskerekek és a pénzösszegek helyén tátongó üregeket szemünk azonnal kitapintja… Mennyire más ez, hogy „Vétel, eladás”. Milyen közgazdasági, s egyben esztétikai egyensúly. Felmentem.

Lépcsőház (szokásos) emelet, még emelet… Csengettem. Sovány, középtermetű, gyér hajú ember nyitott ajtót. Talán ő lenne Arnold…?

– Tessék, kérem, mivel szolgálhatok?…

– Ecsány Arnoldhoz van szerencsém?

– Talán jobb lesz, ha egy pillanatra… Igen, tessék talán erre – mondta, és sebesen megindult előttem. Az előszobából nagy, műhelyszerű szobába léptünk, mindenütt zongorák, deszkák, a földön gyaluforgács. Nem álltunk meg. A zongorák mögött mintha emberek mozogtak volna.

Zsörtölődés. Hangos szavak. Újabb helyiség következett, majd kis oldalajtón balra tértünk.

Hová jutottam?

– Tessék helyet foglalni, egy pillanat az egész, s máris… – mondta a gyér hajú, sovány emberke, és eltűnt.

A helyiség folyosószerűnek látszott. Jobbra 8függöny. A mennyezetről hatalmas deszkapolc lógott a pianínók fölé. A polcon alkatrészek, deszkák. Az egyik pianínó hasa feltárva, éppen hangolták. A hangszer gyomrában fiatal fiú matatott. A pianínónak háttal ősz hajú öregember ült. Örökké látom: a feje kerek, arcvonásai durvák. Szája vastag. Pipázgat. Pipája kurta,

dohánya büdös. Csukott szemmel ül a támlátlan zongoraszéken, és utasításokat ad a mögötte dolgozó fiúnak: – Kvart… Még… Középső húrt… Kvint… Elég…

– Nem zavarok? – kérdeztem.

Hiába, tudomást sem vettek rólam.

– Szext – mondta az öregember. – Jó… Most a fiszt…

Füstpamacsokat eregetett a feje fölé. A falon blondelba foglalt tó, a tavon hattyúk. Odább gobelin… Egy hölgy a zongoránál.

Visszaérkezett a gyér hajú, sovány ember. Dörzsölgette a kezét.

– Ne haragudjon, uram, de olyan fejetlenség támadt… Az asztalosomnak valaki elrakta az enyvét… Ebből lett a sértődés. Manapság már nem a főnök dirigál a házban, hanem az emberei. Ilyen időket élünk, uram.

Tehát ő Arnold – gondoltam.

– A zongoránk nem fér be az új lakásba… Esetleg átcserélnénk egy pianínóra.

– Páncéltőkés?

– Igen.

– Bécsi?

9 – Igen. Egyébként egészen rövid.

– Rossz üzlet, uram. Manapság csak az angolmechanikás zongoráknak van ára. Ezért a bécsiért adhatnék mondjuk kettőezer-ötszázat, s a pianínóért elkérnék minimum nyolcezret.

Ne kössön velem üzletet.

A pipázgató öregemberre néztem.

– Nem zavarjuk itt a munkát?

– Ezeket nem lehet zavarni. Hangolnak. Az öregnek abszolút hallása van, de sajnos a kezében már nincs elég erő. A keze megremeg, de a hallása, uram…

Lassan kifelé lépdeltünk. Ecsány Arnold dörzsölte a kezét és magyarázott.

Arra gondoltam, milyen egyszerűen élnénk, ha minden embernek abszolút hallása lenne.

Vagy ha nem, legalább odaültetnénk valakit a háttérbe, akinek az van. Háttal a hangszernek.

Csak belefülelne a világba, és mondaná, hogy kvart, kvint, szext. Belefülelne a politikába, és megmondaná, hogy Jacqueline Kennedy új házassága valóban méltánytalanság az államokkal

szemben, vagy talán éppen az amerikai politika akciója Görögország behálózására?

Belefülelne közgazdasági életünkbe, és megmondaná, hogy miért nem lehet az olajkályhához füstcsövet kapni. Igen ám, de hogyan választanánk ki a jó fülű embereket? A leghangosabbak gátlástalanul állítanák magukról, hogy abszolút hallásuk van. Az ajtóban Ecsány Arnoldra meredtem: – Mondja, az öregembernek van valamilyen bizonyítványa az abszolút hallásáról?

10 – Nincs, kérem.

– Akkor honnan tudja, hogy abszolút hallása van?

– Hát kérem… Ennyit az ember tud. De ellenőrizhető. Leültetjük háttal a hangszerhez, és megszólaltatunk egy hangot. Ha abszolút hallása van, azonnal megmondja, melyik hangot ütöttük le. Egyben megkérjük arra is, hogy énekelje a normál á hangot. Ha abszolút hallása van, késedelem nélkül intonálja nekünk.

– Igen… És honnan tudja, hogy az összehasonlító zongorán jó hangok szólalnak meg?

– Hát kérem… Ezt ugye tudjuk. 1935 óta a normál á hang nemzetközileg megállapított rezgésszáma 440 teljes, illetve 880 fél rezgés. Bemegy valamelyik hangszerboltba, és kettőhatvanért vásárol egy á-sípot. Az á-sípot műszerekkel ellenőrzik.

– Értem… Tehát az á-síp az egész ügy titka. Ezt kellene beszereznünk társadalmi méretekben.

Ecsány Arnold csodálkozva nézett utánam. Leereszkedtem. A mélyben újra a gályaarcú nőket figyeltem. A Rákóczi úton bementem a hangszerkereskedésbe. Kértem egy á-sípot.

– Nincs – mondta az eladó.

– Általában kapható?

– Általában igen… De most kifogyott.

1968 11 Az urton lovasság tisztelete Szellemi vagyonunk élő „energiahordozója” maga az ember. Úgy vélem, szellemi tőkénkről tűnődve az ember „minőségéről” is kellene elmélkednünk. Hazánkfia, Geleta József valamikor 1922 táján Külső-Mongóliában feljegyezte, hogy az urton lovas postaszolgálat nagyon gyors. Az urton lovasok négy nap alatt 1500 kilométert is megtesznek, de amikor Egedej kán meghalt, az Európában hadakozó Batu kánhoz tízezer kilométeres messzeségből, tíz nap alatt megvitték a hírt az urton lovasok. A teljesítmény megdöbbentő… Hogyan lehetséges napi ezer kilométert lovagolni? Fejcsóválva merengünk a szép kerek számok felett, aztán megfelejtkezünk az egészről. Geleta József azt is feljegyezte, hogy az urton lovasok az egész napot nyeregben töltötték, csak este ettek, de akkor főtt marhahúst kenyér nélkül. Az urton állomásokon csak néhány korty teát ittak. Egedej kán halálhírével sietve nyilván agyonhajszolták a lovakat, éjjel-nappal vágtában utaztak, s az alkalmas állomásokon nemcsak a lovakat, hanem az embereket is váltották. Ezek az urton lovasok nem lehettek akármilyen

emberek… Bizonyára fegyelmezettek voltak, bátrak, jól 12bírták az éhséget és a szomjúságot, a jeltelen füves pusztákon kitűnően tájékozódtak. Feltételezhető, hogy minden tudatos képességüket a hírek gyors célbajuttatására összpontosították. A vágta, a teljesítmények állandó fokozása lételemükké válhatott. Az urton lovasok teljesítménye mögött felsejlik egyik-másik kán fakó alakja, tisztek, udvari tanácsadók feszes arca is. Azoké, akik megszervezték a postaszolgálatot. A szervezők és lovasok teljesítménye korszerű volt, feltehetőleg a legjobb, amit hétszáz esztendeje nyújtani lehetett. Az urton lovasok időfogalma napkeltéhez és napnyugtához igazodott, s lovaikhoz, melyek itatástól itatásig nyargaltak, titokzatos célokat szolgálva, majd beleszakadva az erőfeszítésbe. Az urton posta gyorsaságának korlátot szabott a szervezés színvonala és a lovak izomereje.

Ma nem ismerjük világosan korlátainkat. Naponta bebizonyosodik a lehetetlenről, hogy lehetséges. Néhány alaphelyzet mégsem változott. A kiemelkedő teljesítmény ma is megdöbbentő, s ezek a teljesítmények kivétel nélkül feltételezik a kor színvonalán álló, megfelelő adottságokkal rendelkező embert. Szellemi tőkénk alapja nyilvánvalóan az ember tudatos részvétele a korszerű világ társadalmában, képessége a megváltozott körülmények között is az alkotó munkára és a fejlődésre. Lényegében az egész tudati kérdés. Mi a viszonyunk térhez, időhöz, anyaghoz, termelési eszközökhöz, egymáshoz? Milyen (szinte matematikai egzaktságúnak hitt) 13„ítéleteket” hoztunk magunkkal a múltból, és milyen „ítéleteket” alkottunk az új ipari forradalom időszakában? Egyáltalán mit hisz és mit tud az ember? Mondjuk az az ember, aki geológusként nekivág a mongol pusztáknak, hogy bérmunkában feltérképezze a megbízó ország érckincsét? S azok a szakmunkások, akik előkészítik a gépkocsiját és szerszámait a hosszú útra?… És azok a titkárnők, postai alkalmazottak, akik megírják, majd továbbítják a levelet, amely a geológus érkezéséről tudósítja a vendégfogadó országot? Félek, hogy… Miért ne félnék, hiszen naponta olvasom, hogy elromlott ez vagy az a háztartási gép, javítását nem vállalják, nincs kapacitás, nincs alkatrész, a szerelők elmentek egy másik üzembe, de a telepvezető jegyzőkönyvet vett fel… A háttérben a mai ember áll, az ember által létrehozott üzem, termék, szervezési rendszer. A mai ember által kialakított igényesség holmi csaptelepek, kályhacsövek, autók, italok ügyében, a fogyasztói lét idegességével, elvárásaival.

Képzeljünk el egy vágtatva érkező urton lovast, ahogy földre huppan a postaállomáson, és a helyi mongol „lószerelő” közli vele, hogy nincs másik ló, mivel a ménes messze van, s különben is nem gondolták, hogy mostanában szükség lehet a váltásra… Mit csinál ilyenkor az urton lovas? Szépen megvárja, míg a helyi „lószerelők” felveszik a jegyzőkönyvet?… És mit csinál Batu kán, amikor csak Nyugat-Európában értesül róla, hónapok múltán, hogy oda14haza meghalt az uralkodó Egedej?… Ez persze merő képzelődés. Ilyen eset nem fordulhatott elő, mert az urton postaszolgálat a kor színvonalán állt, az urton lovasok valamennyien korszerű emberek voltak. És ma?… Nálunk Magyarországon? Hétszáz évvel később? Van tudományos világnézetünk, könyvekben összefoglalva, sok kiváló emberünkben tudatosítva, vannak bizottságaink, melyek figyelemmel kísérik a tudomány fejlődését, és biztatják termelési apparátusunkat, hogy alkalmazzák a korszerű eljárásokat, vannak tudósaink, vezetőink, akik pontosan tudják, hogy ma Európában hány kilométeres sebességgel kell utazni, hogy odaérjünk valahová; óránként hány mezőgazdasági gépnek kell legurulni a szalagokról, hogy gyártásukkal érdemes legyen foglalkoznunk; az ércet, szenet milyen távolságról gazdaságos tengelyen szállítanunk… Vannak pszichológusaink, akik tudják, hogy az ember munkateljesítménye a negyedik óra után kezd romlani, s akkor… Vannak szervezési szakembereink, akik tudják, hogy a gépek gyártásával egy időben azok szervizét és alkatrészellátását is meg kell oldani.

Mindez a gyakorlatban mégis kevés. Furcsa. Vannak jó termékeink, megalapozott geológiai tudásunk, jó híreink a távolabb lakó embertársaink számára, de termékeink, híreink nem biztos, hogy célba érnek, s ha meg is érkeznek, sokszor késve. Késve, mivel nem rendelkezünk azokkal a képességekkel, amelyekkel az urton lovasok. A mi idő15fogalmunk, térfogalmunk, ügyvitelünk, szervezésünk és „lovas szolgálatunk”, mintha nem lenne egészen korszerű. Mintha a cselekvések időszakában álmodozna sok brigádvezetőnk, technikusunk. S egyáltalán, mintha több lenne nálunk a költő, mint a szervező, technikus, közgazdász.

Lehetséges, hogy igazi műfajunk nem a szürke tett, hanem a dal, a beszélgetés, az álmodó versek varázslata. Így önkifejeződésünk versekben szebb, tökéletesebb, mint lakóházakban, a földek holdankénti átlagtermésében, gépeink használhatóságában.

Időfogalmunk bizony feudális örökségekkel terhes. Nem a tankönyvekben, vagy a legkiválóbbak tudatában élő időfogalomról van szó, hanem az élőről. Arról az időről, melyben evickélünk, igyekszünk termelési, regényfordítási hajrákkal utolérni egy örökre tovatűnt pillanatot, azt a pillanatot, amikor még szinkronban lehettünk volna a korral, azzal a termelési, értékesítési színvonallal, melyet könyvekből, egyetemi tanulmányainkból mint kívánatosat ismerünk. Érdekes módon sokszor megközelítjük, s bizonyos fáziskülönbséggel a közelében is maradunk ennek az értéknek, de a tempónk más. A tempónk termelésben, ügyintézésben, kereskedésben, információk beszerzésében és felhasználásában nem az ipari termelés fémes, gyors, örökmozgó rendjéhez igazodik… Tempónk ráérősebb, elintézünk egy-egy ügyet, aztán megpihenünk, várunk valamire, valakire, más, külső történésekre, melyek befolyásolhatják életünket. 16Tempónk, mint a napraforgóké. Amíg fényben fürdünk, növekedünk, virágzunk.

Ha azonban a látóhatáron alábukott a nap, virágunk becsukódik, növekedésünk megáll… A korszerű világ azonban háromműszakos, a gyárakban, ahol a jövő készülődik, a fémes suhogás soha nem szünetelhet.

A tér is sok gondot okoz… Nem a tér görbülete, a Hold–Föld távolság, vagy a titokzatos Moebius-szalag, melynek fél fordulata elég ahhoz, hogy a papírszalagnak csak egy oldala legyen, és a sík két közeli pontja végtelen messze kerüljön egymástól. A tér leghétköznapibb megnyilvánulása, létezése is zavarba hoz bennünket. Gondoljunk a vonatlekésőkre vagy a háromgyermekes családapára, aki élete első autójából kiszállva, a forgalmi rendőrnek fejtegeti sajátságos nézeteit a forgalmi sávokról, a tisztán elöl és tisztán hátul fogalmakról, miközben kitépik egy ellenőrzőlapját; vagy gondoljunk az építkezőkre, a száz és száz költségvetésre, melyekből kimaradt a szállítás költségtényezője. Úgy tűnik, tömegestől megfelejtkezünk arról, hogy a tér különböző pontjain helyezkednek el azok a tárgyak, anyagok, gépek, az élő munka hordozói, melyeket egyetlen cél érdekében kell a szervező akaratnak mozgásba hozni, koordinálni, hogy valahol aztán felépüljön egy ház, vagy a füstölt sonka a hentesüzletbe kerüljön. Mindez magától érthetően egyszerűnek tűnik, mégis minden ősszel útnak erednek emberek, hogy a szomszédos megyében olcsóbban vegyék 17meg a kukoricát; mégis ezrek és ezrek szállnak hajnalonta vonatra, hogy száz kilométerrel odább havi kettőszáz forinttal többért dolgozzanak nyolc órát, és munka végeztével ismét vonatozzanak száz kilométert. A kukorica szállítása felemészti az árszint különbözetét, a kettőszáz forintos többletkereset elmegy útiköltségre, különélésre.

Sok gondunk a ködbe vesző idő- és térfogalmunkra vezethető vissza. Szervezési gondjaink, szállítási késéseink feltétlenül. Jó lenne elérni egyszer, hogy üzemekben, hivatalokban, termelőszövetkezetekben a munkaidő és a szabad idő határai ne mosódjanak egybe. Jó lenne elérni, hogy a munkahelyen töltött órákat intenzív termelő-, alkotómunkával töltsük, szabad időnket pedig intenzív pihenéssel, önműveléssel, teljes kikapcsolódással.

És „ítéleteink”… Az amerikaiak tengeri-légi csatáit, a normandiai háború ütközeteit nem csekély számban egyenruhába öltöztetett kereskedők nyerték meg. Tisztek, akik néhány hónappal korábban még szappant vagy kölnit árultak, háztartási gépet reklámoztak, vagy bankokban ültek fekete könyökvédővel. Nálunk az amerikai kereskedők közül a második világháború időszakában, azt hiszem, nagyon kevesen kaphattak volna tiszti rendfokozatot.

Miért? Mert a kereskedő nálunk mindig gyanús volt. Teljes értékű embernek a földbirtokos számított, vagy az az úr, akinek voltak ugyan gyárai, de saját maga nem foglalkozott azok irá18nyításával, szervezésével. Jó rangja volt az elszegényedett úri rétegeknek, a gazdag parasztságnak vagy a különböző rétegekből felemelkedett hivatalnokoknak. De nem volt rangja a munkásnak és a kereskedőnek. A kereskedő még az osztályellenség rangját sem kaphatta meg. A kereskedő körül ott lengett a gyanús illatú „krajzlerájos” jelző, vagy a „szatócs”, ha mindjárt szénnagykereskedő volt, akkor is. „Jobb” ember ilyesmivel nem piszkolja be a kezét, vélekedtek magyarjaink, s ebben a vélekedésben többnyire a paraszt és a munkás is osztozott. Nálunk akkor érte fénykorát ez a vélekedés, amikor az Egyesült Államok éppen a kereskedelme révén tört gyanús sietséggel az élre, amikor a kapitalista országok sorra-rendre dagadtra keresték magukat.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az árutermelés nálunk a felszabadulás után is gyanús maradt, s gyanús maradt a kereskedelem is, mely a termelő és a fogyasztó között igyekezett funkcionálni. „Megtermeljük a dolgozó nép számára, ami szükséges, és igazságosan elosztjuk” – hangzott akkoriban, s a kereskedő mint „egyéb” lavírozott az osztályok között.

Mit vesztettünk mi a kereskedelem lebecsülése miatt? Mit vesztettünk a kereskedők lebecsülése miatt? Rengeteget. Hiszen foglalkozásából eredően éppen a kereskedő tudott legtöbbet a praktikus világról, s gyakorlati érzéke sokat segíthetett volna gazdasági életünkön.

Nálunk a kereskedőréteg némileg megbélyegzett kaszt maradt. Más orszá19gokban a kereskedői lét szükségszerű életforma, amit a modern világ hozott magával. A kereskedő közben jó politikussá is válhatott, közgazdásszá vagy katonává, amit a nép érdeke éppen megkívánt. Mi feudális gőggel néztünk a „szatócsra” száz esztendőkön át. Gőgünk drágának bizonyult.

Elmélkedésünkben külön fejezet lehetne munkához való viszonyunk, s ennek a munkának bér formájában történő megbecsülése. Attól tartok, hogy sok-sok európai országban jobban tisztelik a munkát és a munkáját végző embert, mint nálunk. Itt is a csokrétás öreg hölgyet vélem átlebbenni a színen, a jó öreg feudalizmus anyót. Aki embernek számított, az nálunk ugyan nem dolgozott a hűbéri világban. Az emberség ott kezdődött, amikor valaki parancsolt.

Nálunk inkább akarnak az emberek brigádvezetők lenni, hivatalnokok kevés pénzért, mint jól kereső magános kertészek. Magyarországon igazi, kegyetlen kapitalizmus soha nem volt. A feudalizmus így átöröklődött bizonyos formákban, vélekedésekben, generációk tudatában. A kapitalizmus minket nem tanított meg a munka tiszteletére, nem tanított meg az ipari világ időfogalmára. Számunkra így társadalmi méretekben a szocializmus is inkább költészet, mint osztályharcos valóság, kollektíven végzett munkával és kollektív kisajátítással. Ismét nem arról beszélek, hogy mit mondanak a törvényeink, vezetőink, s nem arról, hogy mi a termelési eszközökhöz való viszonyunk. Arról beszélek, hogy 20nálunk hatalmas tömegek számára a szocializmus ködös, kellemes szépség, melynek közegében törődnek az emberekkel, mindenki szereti egymást, s ami pillanatnyilag kellemetlen is, később majd jóra fordul. Ha azt mondja egy vezető, hogy diktatúra, akkor mindenki összerezzen. S amikor a proletárdiktatúra érvényesíti erejét, százezrek sajnálkoznak.

Ha szellemi tőkéről beszélünk, úgy érzem, mindezen töprengnünk kell, és még sok máson.

Fejtegetésem nyilván vázlatos, s talán bizonyos pontokon hibás is. Célom a figyelmeztetés.

Lényegében csak annyit akartam mondani, hogy a mai idők feladatai a kor szintjén álló embereket kívánnak, olyan korszerű szervezőket és végrehajtókat, mint a maguk korában az urton lovasok voltak.

1969 21 Egy japán miatt a Balatonról Én csak a japán miatt szólalok meg. A hírügynökségek a napokban jelentették, hogy egy japán ember megfulladt. Beszívta a levegőt, s a levegő megölte. A szennyezett levegőtől még 175-en fuldokolnak. Tokióban és az ipari vidékeken bizonyára még sok millió ember krákog, kapkod a levegő után, de ezeket orvosilag még nem tartják nyilván. Ezek a milliók bizonyára egészségesebb vidékekre vágynak, de a munkájuk miatt csak a hétvégeken és a szabadságuk idején mozdulhatnak el. Vajon mekkora kincs számukra egy száz kilométernyire levő erdő, egy tiszta patak vagy tó? A Rajnában, a Temzében és az amerikai folyókban félig vagy egészen kipusztultak a halak. Ahol nem, ehetetlenek, mert húsukat átitatta a higany. A környezet alig elviselhető szennyeződése világjelenség.

Mi, magyarok, mérsékelten törtünk előre a modern ipari civilizáció ranglistáján, így szerencsésebbek vagyunk. Budapesten még van levegő… Persze ólom-oxid, s szagok is, a gyógyszerárugyár és sok más gyár jóvoltából. A forgalmas belvárosban a zaj meghaladja a nyolcvan decibelt… Kibírjuk. Aki teheti, szomba22tonként elindul a Duna-kanyarba, a Velencei-tóhoz vagy a Balatonra. A Balaton mentén, leszámítva Fűzfő és Kenese környékét, még tiszta a levegő, a víz alig szennyezett. Az 1965-ös nagy halpusztulás óta jelentős halhullás csak az idén következett be újra.

Olvastam a Magyar Nemzet újságíróinak átgondolt, lelkiismeretesen féltő és figyelmeztető sorait. S most az elmúlt hetekben Ilkei Csaba, Zákonyi Ferenc, Palotai János és Tamás Ervin helyzetelemző és türelmetlen cikkeit az Élet és Irodalom-ban, de nem szólaltam meg, mert írtam már egy ingerült, megértő, szerelmesen türelmetlen könyvet a Balatonról. Írtak, beszéltek közben mások. A Balaton ügye példásan demokratizálódott. Nagy embertömegek érzik a Balaton sorsát saját gondjuknak. Ez az a beleszóló, segítő ambíció, amit a szocialista demokrácia szép korszakában a közélet más területein is szorgalmaz, elvár az országos politika. Én csak a japán miatt szólalok meg újra. Mi is ide jutunk? Előfordulhat, hogy a levegő nálunk is megmérgezi az élő szervezeteket? Ha ez az ipari civilizáció mellékhatása, nem lenne jó már most gondolni erre? Talán mozgósítani lehetne a modern tudományt a környezeti ártalmak korlátozására.

Tudom, hogy az ország vezetőinek a Balaton mellett sok más gondja is van. Nagyobb gondok.

Az ipar szerkezeti alakulása, a gazdasági konstrukció továbbfejlesztése, megerősödött mezőgazdaságunk viszonya a piacokhoz, általában 23kereskedelmi és gazdasági mérlegünk alakulása és társadalmi életünk sok gondja, jelensége. Mindezek természetesen a Balaton ügyével is összefüggnek.

A Balatonnak egyébként csak mostanában támadtak ügyei. Az őskor embere hordákban járta a partot, s élelmet gyűjtött magának. A kőkor embere már halászott, s a földet is megművelte.

A rézkorban semmi baj, a bronzkor végén megjelennek az illírek. Elégedettek a körülményekkel, s erős törzsi szervezetük híressé válik. Az időszámítás előtt 400 táján jönnek a kelták. Jól hasznosítják a vasat, s náddal fedik házaikat. Aztán kezdődnek a bajok. A

rómaiak szeretnék lecsapolni a Balatont. (Később, a 18. században, Krieger Sámuel is.) A honfoglaló magyarok jól megvannak a tóval. Halásznak benne, vadat űznek a partján, mást nem is akarnak a tájtól. Később, a középkorban a Balaton természetes védelmi vonal a török ellen. A sószállító vitorlás gályák után csak a 19. században jelenik meg az első gőzhajó a vízen, a Kisfaludy. A századfordulón még alig merészkednek emberek a Balatonba. Még a húszas években is marhacsordák delelnek a sekélyebb vizekben. Aztán 1930 táján kezd divatba jönni a Balaton. Mérsékelten. Kispénzű tisztviselők mártogatják vizében alkalmi trikóikat. Még 1950 táján is szolid élet alakulgat a parton. Nyaralnak az emberek, fürdőzgetnek, de semmi különös. 1960 után kezdődik a roham. Hirtelen mindenki a Balaton mellett akar pihenni, telket venni, enni, inni. Jönnek a külföldiek… Ki 24gondolta volna 1950-ben, hogy Budapestről autópálya vezet majd a tóhoz, s a hétvégeken a gépkocsiknak nem jut parkolóhely, mert négyszázezer ember szállja meg a partot? Ki gondolta volna 1950ben, hogy az idegenforgalom ennyire fontos lesz nekünk?

Egy évtizednél alig több idő állt a vezetés rendelkezésére, hogy a tömeges üdülés emberi kereteit kialakítsa. Nagyszerű új szállodák, kempingek születtek, a legnagyobb fürdőhelyeket közművesítették, milliárdok kerültek a földbe, az új regionális vízmű lassan behálózza az egész partot; ABC-áruházak, motelok, vendéglők, gyorsbüfék épültek, a korszerű strandok még a hétvégi rohamokat is állják. Mindebből látszik, hogy az állam rengeteget áldozott a Balatonra. Gond persze akad még bőven. Hosszan lehetne sorolni a bajokat.

Az a tény, hogy az idei tavaszon is elpusztult a Balaton vizében ötszáz mázsányi hal, s azóta is pusztulgat, hol a Sión, hol Tihany táján, jelzi, hogy a tó vizével bajok vannak. Mivel a parton nagyüzemi gazdálkodás folyik, elkerülhetetlenül bemosódik bizonyos mennyiségű műtrágya, permetlé, gyomirtó szer. Ezeknek a kiszűrése hatalmas összegbe kerülne. A ZALAHÚS például vágóhídjairól naponta 900 köbméter erősen szennyezett vizet engedett a Válicka patakba. A Válicka a Zalába ömlik, a Zala a Balatonba. A ZALAHÚS elunta a bírságok örökös fizetgetését, és most 22 millió forintért felszerel egy szennyvíztisztítót. Drága mulatság ez, de 25ha a Válicka vize tisztítható, bizonyára meg lehetne szűrni a Balatonba ömlő sédek és csatornák vizét is.

A halügyeket ez természetesen még mindig nem oldaná meg, s aligha érne véget a balatoni halász-horgász háború. A horgászok panaszkodnak, hogy már keszeget sem lehet fogni.

Tényleg nem lehet. A Balatoni Halgazdaság újra és újra kinyilatkoztatja, hogy a tervük mértékletes, nem emelnek ki sok halat a Balatonból. Ezzel kapcsolatban én csak annyit tudok elmondani, hogy az idén négyszer húzták meg Balatonszepezd és a szepezdfürdői horgásztanya között elterülő nádas előtt a vizet. Mind a négyszer végignéztem a szép és gondos ősi műveletet. Először március 8-án, majd rá egy hétre, s azóta még kétszer. Nem hiszem, hogy ezen a részen sok hal maradhatott a vízben.

Ha szóba kerül a Balaton, a legtöbb ember, s maga a vezetés is többnyire Siófokra, Földvárra, Tihanyra és Balatonfüredre gondol. Kellemes dolog ezekre a városnyi, szépen kiépített fürdőhelyekre megérkezni, de a Balaton nemcsak ezekből áll. A sok-sok mostohán kezelt apró falu is ott van a parton. Ezek is tele vannak nyaralóval, s a kisebb pénzű magyarokon kívül most már kispénzű németekkel, csehszlovákokkal, lengyelekkel is. Ezekben a falvakban nagy gond a közellátás, alig-alig megoldott az utcák tisztán tartása, és a legtöbb helyen megoldatlan a háztartási szemét elszállítása. A földutakon elsüllyednek az autók. A tanács, ahol egyáltalán 26van, reményvesztetten küzd az üdülőhelyi gondokkal. A tanácsok körzetesítésével szaporodnak a gazdátlan települések. Van ugyan tanácsi kirendeltség a legszükségesebb ügyek intézésére, de ez kevésnek bizonyul. Ezektől a kirendeltségektől, amúgy is zsúfolt

ügymenetük mellett, kezdeményezőerőt aligha várhatunk. Pedig ezeken a vízparti településeken kezdeményezőerőre és nagy szervező egyéniségekre lenne szükség. Az emberek ma már nem várják a tanácstól, hogy minden új parcellázás mentén utat építtessen.

Belátták, hogy ez lehetetlen. Mindenki szívesen hozzájárulna egy bizonyos összeggel az út megépítéséhez. Sok helyen csak néhány teherautó kavicsra lenne szükség, s a nyaralók és autók már nem evickélnének a sárban. De nincs, aki összehívja az érdekelteket, nincs, aki beszedné a pénzt, és megrendelné a termelőszövetkezettől a fuvart. Nincs szervező erő. A vízparton is anarchikus a helyzet. A baj akkor kezdődött, amikor a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat a kisebb helyeken megszüntette az üzleteit. Hat éve Szepezden még csónakot, gumimatracot lehetett bérelni. És még nagyon sok helyen. Most ott a nagy víz, de nincs rajt csónak. Nem vehet azért mindenki egy csónakot, mert évente két hetet nyaral. De a nyugdíjasok és a helybeliek csónaktartása is megoldatlan. Nincs egy községi stég, deszkabejáró, egy kijelölt öböl a csónakoknak. Ki itt, ki ott ver le egy cölöpöt, s térdig vízben gázol a csónakjához. Megoldatlan a téli tárolás is.

27 Nagyon sok rendelkezés, hasznos intézkedés született a balatoni tulajdonviszonyokkal kapcsolatban, iránymutatás a teleknagyságok és a beépítés módozatait illetően. Úgy tűnik, a rendeletek végrehajtása sok helyen akadozik, mert nincs, aki a munkát elvégezze, vagy nem elég világos, hogy melyik szervnek vagy hatóságnak kell ezeket végrehajtania s a végrehajtást ellenőriznie. Az a tapasztalatom, hogy az ellenőrzés és a helyi irányítás a legnagyobb gondok egyike. Az elmúlt tíz esztendőben a legkisebb balatoni település is nagyra nőtt. Az újonnan kialakuló anarchikus üdülőtelepeket egy-egy távoli körzet központjából nehéz irányítani és ellenőrizni. Gazda kellene minden falu élére. Gazda, aki helyben lakik, mindenről tud, együtt lélegzik a faluval, s szervezi, továbbfejleszti a települést.

Gazdára vár maga a Balaton is. Igazi gazdára, aki szeretettel gondozza és megzabolázza, gazdára, akinek nagy szeretete mellett pénze és hatalma is van. A gazda első dolga lesz a víz és levegő tisztaságának megvédése. A víz tisztasága szerintem megvédhető, hiszen a Balaton vízrendszere viszonylag zárt. Csak hazai folyók és patakok ömlenek medrébe. Ebben a halaszthatatlan nagy munkában bizonyára szívesen segítenek majd a tudomány emberei, ahogy eddig is igyekeztek segíteni.

Gondoljunk a megfulladt japánra.

1975 28 A vadliba hangja A közeli diófák elmosódó kontúrjain túl hiába keresem a szomszéd nádfedeles házát, a villámsújtotta nyárfák sziluettjét, s lent a hegy lábánál a Balaton kékezüst tükrét, mely így őszi reggeleken megsokszorozza a fényt. Sűrű, égig érő köd mélyén nyugszik a hegy, a víz, a présházak és az emberek. Csend van, moccanatlan a táj. Állok a kertben, és várok valamire.

Talán egy jelre. Arra, hogy elmozduljon valami a helyéről, s megértsem az embereket, a világot, az összefüggéseket. De semmi sem mozdul.

Az éjszaka, vagy talán napokkal korábban egy szorgalmas, nagy álmú pók hálót feszített két rozsdás levelű szőlőtőke között. A ködből most kicsapódott a pára a pókháló finom szálaira, s olyan az egész, mintha parányi üveggyöngyökből készült volna. A szürkén gomolygó ködben szürkék, fénytelenek a gyöngyök. De hol a pók? Fülelek. Nem ugatnak a kutyák, nem zörögnek a szekerek, pedig tegnap még hangos volt a hegyoldal a szüretelők nevetésétől.

Állok a ködben, és várok valamire. Talán majd előjön a pók, és csinál valamit. Mit? Ronda nyarunk volt. Az eső megverte Me29dárdot, így negyven napig esett utána, majd minden ok nélkül még legalább harmincig. De már Medárd előtt is esett, mintha nem is a mérsékelt égövön élnénk, hanem valahol a szubtropikus vidéken. A szőlőnek a sok pára beadott. Jött a peronoszpóra, aztán a lisztharmat, a szürkerothadás. A háztáji gazdaságokban és a szőlőskertekben tízszer-tizenkétszer permeteztek az emberek. A szőlő mégis megrohadt.

Szeptember első hetében le kellett szüretelni a rizlingszilvánit, leánykát, zöldszilvánit, ezerjót, fehér burgundit, szürkebarátot. Közben zajlott a madárháború. Az enyhe telek után nagyon elszaporodott a seregély, s felhőkben csaptak le a szőlőskertekre. A színes madárijesztőket, bábukat már rég nem méltányolják. A szarka, a mátyásmadár leszáll a madárijesztő bábuk fejére, és onnan szemlélődik. Be kellett vetni a karbidágyúkat, kereplőket, kolompokat. A termést féltő gazdák már kora hajnalban ott kolompoltak, kurjongattak a szőlőjük végében, s a madarakat elűzték a szomszéd szőlőjére, a szomszéd aztán meg hasonló kolompolásokkal, durrogtatással vissza.

Megéri vajon ez a sok fáradság? A szőlő az egyik legősibb és legszebb kultúrnövény, de egyúttal a legkényesebb is. Évente meg kell metszeni, fattyazni, kötözni, ötször megkapálni, hatszor vagy még többször permetezni, karózni, trágyázni. Csak ezután következik a szüret, szedés, darálás, sajtolás, hordóemelgetés, és egész évben a pincemunkák. A napszám szinte megfizethe30tetlenül drága, a permetezőszerek ára állandóan emelkedik, a bor literenkénti adója nemrég öt forintról nyolcra emelkedett. Mégis kitart a szőlője mellett a falusi ember…

De nemcsak a falusi ember, hanem a városi munkás, tanár, tisztviselő is, aki sokszor százszázötven kilométerről vonatozik, autózik szombatonként miniatűr birtokára, hogy ott a legszükségesebb munkákat elvégezze. Van, akinek a nyolcforintos boradó mellett is megéri, mert literez, pancsol, spekulál. De a többség, azt hiszem, szereti a földet, örömmel nézegeti a szőlőtőkék növekedését, a kiteljesedő fürtöket, s júliustól szeptemberig becsülgeti a termést, rendezgeti hordóit, kádjait. A szőlő a felnőttek játéka.

A hegyoldalban sétálgatva, pincézve évek óta érzem, hogy a szőlőművelés kultúrája, szokásrendszere, szertartásossága bármilyen ősi és népi, praktikus megoldásokkal, módszerekkel, eszközökkel könnyen behelyettesíthető. Nem a technikai behelyettesíthetőségre gondolok, hanem arra a nehezebben követhető érzelmi folyamatra, ami a lelkekben játszódik le, vagy ott kellene lejátszódnia.

Ugyanezt éreztem az idei mezőgazdasági kiállításon is. A kiállítás legszélén, mint egy rezervátum, létezett csak a régi falusi kovácsműhely, s mindaz, ami az ősi vidéki kultúrát képviselte. A falusi élet rekvizítumai előtt az értelmiség szemlélődött, falusi emberek nem. A parasztemberek, még a legöregebbek is az óriás gépek, a zárt termelési rendszerek piros, sárga 31gépcsodái körül tolongtak, bólogattak elégedetten, és a kiállítás másik jól eldugott sarkában, ahol a kiskertekben, háztáji gazdaságokban használható kisgépeket mutatták be, melyeket általában sehol nem lehet megvásárolni, s ha igen, elképesztően magas áron. Alig merem leírni, de kialakult bennem egy olyan érzés, hogy a parasztság a saját ősi, népi kultúráját alig-alig őrzi, mivel nem is tudja, hogy az pótolhatatlan kultúra és nagyon nagy érték. Így alakul ki az a furcsa helyzet, hogy a parasztság kultúráját az értelmiség menti, óvja és idegeskedik miatta. A hegyoldalban sétálgatva nekem is észre kell vennem, hogy az autók mindenütt ott állnak a szőlők között, a kisnyomású kézi működtetésű Vermorel permetezőgépet, ami nemes anyagból, vörösrézből készült, felváltotta a ronda, zajos, japán motoros permetezőgép, a faedényeket kiszorítja a műanyag, a régi, szép, de nehezebb

puttonyokat a bádogputtony. Nagy baj azért nincs, mert műanyag szőlőtükén nem lehet bort termelni, így ha más nem, a tüke azért marad. Változó világban élünk. A karós szőlőt egyre inkább felváltja a kordonos művelési mód, s az ember mindent elkövet, hogy saját maga helyett a gépeket dolgoztassa.

Mit szól mindehhez a pók? Nyilván mindenről tud, ami itt fenn a hegyoldalban történik.

Engem is lát. Figyel valahonnan, és tudja, mire gondolok. De én nem tudom, mire gondol a pók. Az is lehet, hogy a pók nem gondol semmire, csak elvégzi a dolgát. Megszövi hálóját, 32és vár. Figyel. A hosszú csend alkalmas a figyelésre.

Fent, nagyon magasan elgágogja magát egy vadliba. Hangja puhán aláhull a ködben. Na végre – gondolom –, mégiscsak történik valami. Ez a magányos vadliba egyébként régi ismerősöm.

Még valamikor a nyár elején vesztette el a párját, s azóta keresi. Nem is itt lakik, hanem a hegyen túl, a Káli-medence közepén a Kornyi-tóban. De mindennap átrepül a hegy felett, és a Balaton nádasai mentén kódorog. Reménytelen ügy, ő is tudja. De nem adja fel, naponta berepüli azt az útvonalat egyedül, ahol elvesztette a párját. Ha ez normális vadliba lenne, már rég csatlakozott volna egy madárcsapathoz, van belőlük elég. De ez a vadliba nem normális.

Ezért szeretem. És azért, mert tudja, hogy reménytelen, mégsem adja fel az ügyet, mely fokozatosan tönkreteszi majd.

A völgyben lassan felfénylik valami. Oszladozik a köd. Még nem látom a Balatont, de már tudom, hogy ott van. A bizonyosság ünnepi érzéssel tölt el. Ha ott lenn van a víz, fent a hátam mögött az erdő. Másutt nem lehet. Magamnak sem vallottam be, de az opálosan gomolygó ködben elbizonytalanodtam, szem elől tévesztettem azokat a tájékozódási pontokat, melyekhez igazodtam.

Megfordulok, otthagyom a pókot és gyöngyfüzér hálóját. Mire feljutok a mandulafák alá, a ködből előbukkannak a szomszédos présházak. Csak most látom, hogy a pincék előtt em33berek állnak, lefelé tekingetnek a víz felé, mely még csak alig-alig látszik. A vizet nézik – gondolom; de nem. Nem a vizet, a vizet megszokták már. A víz felett lebegő ködfátyolból hatalmas seregélycsapat bontakozik ki feketén lebegve, mint valami látomás. A hegyoldalban hirtelen megszólalnak a kereplők, karbidágyúk. Valahol alattunk, egy tagúton szekér zörög.

Még néhány pillanat, s a Cseredi-dűlőben is észreveszik a ködből kibontakozó seregélycsapatot, s vasakat kongatnak, hujjogatnak a szomszédaim. A vizet, mely a ködből előtűnve a végtelenség érzését kelti, egyedül nézem.

1975 34 Kivel egyenlő Maria Angela Hernandez Gomez?

Most, hogy véget ért a nők éve, állandóan egy asszonyt látok magam előtt, aki földet lapátol.

Ez a munkásasszony létezik, él, s amíg elmélkedésemet írom, s önök olvassák, bizonyos mennyiségű földet újra elmozdít a helyéről. Lehet, hogy semmire sem gondol közben, de tevékenységét áthatja valamilyen belső biológiai meggyőződés, hogy érdemes dolgoznia, s amit csinál, része valamilyen nagyobb egésznek, amitől az életünk függ.

Október elején megjelent öt munkás az ablakunk alatt, és a Kertészeti Vállalat által létrehozott, gondosan kaszált és öntözött gyepes területen kiásott egy gödröt. Gázosok, gondoltam. De a gödör komótosan, lassan megnyúlt, s huszonöt-harminc méter hosszú, eléggé széles árokká változott. Ekkor híre ment a házban, hogy nem a gázosok ásnak, hanem a régészek. A hentesnél hallottam, hogy egy templom vagy temető van a füvesített rész alatt,

ahol több láda aranyat dugtak el a rómaiak. A ládák miatt ásat a múzeum. Az arannyal teli ládák híre lázba hozta a környéket, s aki elhaladt a ház előtt, megállt a gödörnél, és belekukkantott. Nem tudom, mi lett az arannyal töltött ládák sorsa, 35nem is érdekelt. A nagyobb ládák az elmúlt kétezer esztendő során úgyis előkerültek, a kisebbekben levő korrodálódott, vékonyka aranypénzek pedig úgysem fedeznék népgazdasági deficitünket. Én azt az emberi jelenséget figyeltem, amely a gödör körül és mélyén elém tárult.

Az első héten öt munkás ásott, a harmadikon már csak három, majd kettő. Néhány napig senki, mivel a munkásokat átvezényelték más romokhoz. Kis szünet után megjelent egy férfi és egy nő. Ezek ketten ástak tovább. Nem tudom, meddig mehetett ez így. Talán egy hétig.

Jól emlékszem arra a reggelre, amikor csak a nő jelent meg a gödörnél. Fejkendős, vattakabátos asszony volt. Talán negyvenéves, vagy ötven? Nem tudtam megállapítani. Ez az asszony hosszú ideig egyedül dolgozott az ásatásnál. Belemászott a gödörbe, s feldobálta a földet a partjára. Amikor ott már több talicskányi halom gyűlt össze, kimászott és odább dobálta, hogy helyet csináljon az újabb földhalmoknak. Amikor a gödör mélyén dolgozott, nem lehetett látni az alakját, csak a felrepülő lapátnyi földhalmok jelezték, hogy ott van és dolgozik. Ha előjött a gödörből, izgatottan abbahagytam saját munkámat, és az ablakhoz álltam. Néztem az asszonyt. Egyenletes, nyugodt mozdulatait. Két karját, ahogy egybenőtt a lapát nyelével, s mint egy különös gép, mozdult, cselekedett. Ahogy megpihent rövidke időre, és nézte az embereket és az autókat. A házra, az ablakokra soha nem pillantott fel. Csak vízszintesen vagy 36lefelé nézett. Aztán folytatta a munkát. Mozdulataiban, tartásában évezredes türelem és nyugalom sejlett. Évezredes tapasztalat és beidegződés.

Az ünnepek előtt újra megjelentek a férfi munkások, és a gödröt közösen betemették.

Elmentek mind, az asszony is. De ha kitekintek az ablakon, még mindig ott érzem, és látom az asszony alakját a gödör mellett, melyen a föld még nem roskadt meg, így sírhalmokra emlékeztet, római sírhalmokra.

Most, hogy véget ért a nők éve, eltűnődik az ember, hogy mi történt? Az emberek egymáshoz való viszonyának igazságos elrendezésében mennyit segített az 1975-ös esztendő? Milyen jó lenne, ha szavakkal, mosolygással, biztatással segíteni lehetne az embereken. A nőkön, akik különlegesen szép emberek. Szépségük, szeretetük, gondoskodásuk, józan szorgalmasságuk, értékteremtő és -megőrző hajlamuk, gyermeket óvó mozdulatuk pótolhatatlan. Óbudán öröm végigmenni. A házak között, a parányi zöld szigetek mentén s odább a Vörösvári úton valóságos kismamakorzók alakultak ki. Jókedvű mamák sétáltatják, kocsiztatják kicsinyeiket, s ahol megállnak, trécselő, nevetgélő emberszigetek képződnek. A gyermekgondozási segély és a nagycsaládosokat előnyben részesítő lakásprogram nagyon jó hatású, de ez a szocializmust építő ország parlamentben megszavazott, állami erővel és hatalommal bevezetett vívmánya. Éppen úgy, mint a nők szava37zati joga, előretörésük a szellemi pályákon, megjelenésük a vezető állásokban, egyenjogúságuk, vagy minden ember törvény előtti egyenlősége és az állampolgári jogon igénybe vehető orvosi ellátás.

De ha eszembe jut ez a munkásasszony, aki a kétezer éve halott római katonák sírját megbontotta, majd betemette, felmerül bennem egy furcsa kérdés: a nők vajon egymással egyenlőek és egyenjogúak-e? Erzsébet királynő 1975-ös költségvetése 1,4 millió font volt.

Vajon egy angol középiskolai tanárnő hány fonttal gazdálkodhatott? És egy angol háziasszony, vagy egy szövőgyári munkásnő? Hollandiában például Julianna királynő oldalági nőrokonai egyenlőek-e a vegyiparban dolgozó technikusnőkkel életszínvonalban,

jogokban, szellemi lehetőségekben? Vagy az Antillákon élő fehér és bennszülött nők helyzetével? Maria Angela Hernandez Gomez, az első női bikaviador Spanyolországban vajon ugyanolyan esélyekkel mozog az életben, mint a kasztíliai napszámosasszonyok? Alig hiszem. Bár kétségtelen, hogy sokkal rosszabb helyzetben van, mint a gyárosok és miniszterek feleségei. De könnyen lehet, hogy teljesen azonos a helyzete a nyugatnémet Evelyne Gutkind-Bienert nevű kaszkadőrnővel, akit a férje otthagyott, mert beleunt az izgalmakba, viszont napi ötszáz márka a gázsija. Maria Angela Hernandez lehet, hogy nem keres napi ötszáz márkát, de a férje, ha egyszer lesz, nem hagyhatja ott 38idegességében, mert Spanyolországban tilos a válás.

Az egyenjogúság és a törvény előtti egyenlőség nagyon kategorikus megfogalmazásai az emberi helyzetnek. Az életben, a valóság hétköznapjaiban az embereik soha nem a törvénybe iktatott jogukra reagálnak, hanem spontán szabadságérzetükre. E szerint boldogok vagy boldogtalanok, bizakodók vagy letargikusak. Jó dolog, hogy mi törvénybe iktattuk a nők egyenjogúságát, de a nők nem a törvényt érzik a bőrükön, hanem azt, ami ebből megvalósul.

Mivel törvény védi a nőket, a férfiakkal formailag biztosan egyenjogúak. De vajon egymással egyenjogúak-e? Erre nincs törvény.

Néhány hete Csepelen töltöttem a délelőttöt, egyik barátom autójára várva, aki még nem tanult meg vezetni. Hosszadalmas az autók eladása és átadása is. Ez szerencsés dolog, mert az emberek kénytelenek egymással beszélgetni. Leült mellém egy parasztasszony. Panofix bundát viselt, s volt benne valamilyen ősi, természetes közvetlenség. Amikor kiderült, hogy budapestiek vagyunk, odaintette férjét, a Bélát. Béla elgyötört volt, sovány és ideges.

Kérésükre elmagyaráztuk, hogyan lehet kijutni a városból. Az asszony megnyugodott, Béla nem. Az asszony elmondta, hogy harmadszor jönnek fel Budapestre az autóért. Azért harmadszor, mert eddig csak fehér volt, zöld meg sárga, és ő tűzpiros Zsigulit akar. – Megmondtam a Bélának, hogy más színű autóba nem ülök bele – így. Egészen 39közelről, az arcomba mondja. Ha nem tudnám már, hogy tejből veszik az autót, valószínűleg illetlenül viselkednék. Ez a panofixes parasztasszony csak tűzpiros autóba hajlandó beleülni, viszont hajlandó naponta hajnalban kelni, kitrágyázni a marhák alól, etetni, itatni, fejni, aztán este elölről kezdeni az egészet, és így élni szombaton, vasárnap, hétfőn, húsvétkor, karácsonykor és május elsején. Közben Béla hozza a fixet a téeszből, gyárból, valahonnan. Béla a vonaton lakik tíz éve. Látszik rajta. De most nem Béláról van szó. Ez a panofixes parasztasszony lehetőségeiben, körülményeiben egyenlő vajon egy vállalati titkárnővel, aki bemászik fél kilencre, aztán leugrik a büfébe, aztán telefonozik a barátnőivel, aztán ebédezni megy, és fél háromtól várja, hogy mikor ér véget a „robot”? A titkárnőknek csak a fele ilyen. A másik fél végzi ezeknek a munkáját is, és még hazavisznek munkát, gépelést, kimutatást…

Megvalósítható tervek lehetőségében vajon egyenlő és egyenjogú-e a felesleges irodista lányok hada, akik nyolcra járnak, azokkal az asszonyokkal, akiket már reggel ötkor-hatkor naponta látok az ablakomból? Gyermekekkel a nyakukban, kezükben, vágtatva, vonszolódva kapaszkodnak fel az autóbuszokra. Pedig ezek a nők is fiatalok. Csak éppen szerettek valakit, megszülték a gyermekeiket, aztán azokat szerették, s közben a munkájukat is, az országot is.

Egyenlőek és egyenjogúak azokkal a nagyon szép lányokkal, akik szeretkezésből élnek?

40 Néhány éve egy barátom javasolta, hogy sportoljunk valamit. Úgy gondolta, hogy jobb lesz utána az idegzetünk. Nem tudom, miért, éppen a teniszt kezdte szervezni, de szerencsétlen ötlet volt. Talán arra gondolt, hogy tizenegy embert és egy futballpályát nehezebb megszervezni, mint kettőt, vagy félt, hogy belefulladunk a vízbe. Megpróbálta a teniszt. Nem ment. Egyesületi pályák, állami pályák, félig magánpályák… Még az utóbbinál látszott

valamilyen esély. Kaphattunk volna néhány órát. De nem tudtuk megfizetni. Kiderült, hogy a lányok felverték a pályák árát. A lányok, akiknek szépnek kell maradni, és egészségesnek.

Most nem a Rákóczi téri lányokról van szó, akiknek koszos a fülük, és a rendőrség mindennap szétugrasztja őket. Azokról a lányokról, akik valahol talán bejegyzett dolgozók, talán ott is töltenek hat vagy nyolc órát, de nem ebből élnek. Kifejlesztettük hazánkban az idegenforgalmat… Hát akkor…? Szóval ezek a lányok sokkal jobb kocsikat, lakásokat és egyebeket vesznek, mint amilyen semmilyeneket nem lehetne venni a hivatalosan bejegyzett fizetésükből. Na most, kedves mindenki, hogyan viszonyul egy ilyen szép, okos, általában olaszul, angolul beszélő kislány a tehenésznőhöz, egy szövőgyári asszonyhoz vagy egy gimnáziumi tanárnőhöz Magyarországon? Természetesen csak pénzről van szó, nem emberségről, társadalmi megbecsülésről. De ha már tenisz, gondoljuk végig.

Félek, hogy a világ nem férfiakra és nőkre 41oszlik, hanem tisztességes és tisztességtelen emberekre, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, szegényekre és gazdagokra, olyanokra, akiket a finánctőke megvásárol és gazdaggá tesz, s olyanokra, akiket elszegényít. Én több okból nőpárti vagyok. Főleg azért, mert szép nőkről én jobban tudok írni, mint okos férfiakról. Mégis: nem okszerűbb és egzaktabb, ha az emberek neme helyett arra figyelünk, hogy mi az osztályhelyzetük? Az én sorsom egybeesik a feleségem és a lányom sorsával, ahogy a nagyanyám sorsa azonos volt a gyermekei és a nagyapám sorsával. Legfeljebb abban lehetett különbség, hogy Zimits Ilona hatalma és jogköre sokkal nagyobb volt, mint Bertha Mihályé. De ez még korábban történt, a nők éve előtt több évtizeddel.

1976 42 Mai monolitok Állunk a szepezdi hegyoldalban, és egy vörös, terméskőből rakott öreg pincét nézünk.

Barátom, Jovánovics Miklós megcsóválja a fejét: – Habarcs nélkül rakták össze. Ha jön egy nagyobb vihar, összedől.

Valóban úgy tűnik, hogy az első vadabb északnyugati szél ledönti a tűzfalakat, s a közéjük roskadt tetőt elsodorja. De nem. Évszázadosak ezek a pincék, vagy még régebbiek. A Balaton-felvidék népe értett a kőhöz. Kötőanyag nélkül épített a falvakban bástyákat, a hegyoldalban, ahol a legerősebb az erózió, időt álló támfalakat.

Ahogy nézzük a kőpincét, a történelem előtti idők hatalmas monolitjai jutnak eszembe, megalitsírok, dolmenek, Húsvét-sziget óriás szobrai, s az Andok három-négyezer méteres fennsíkjain épült teraszok, lépcsők, kőkörök, templomok, melyek számunkra mind egyet jelentenek: emlékezz Hotu Matua népére, emlékezz az inkákra, az előtted élő emberre. Itt jártak a nap fiai, és álmodtak. Nem ismerték sem a habarcsot, sem a cementet, álmaikat mégis képesek voltak a kő által, kőben kifejezni. Várkonyi Nándor egyszer, amikor az elsüllyedt kul43túrákról beszélgettünk, azt mondta nekem, hogy az emberiség évezredeken át kőben gondolkodott. Azt hiszem, az ember ma is képes erre. A kő varázslatos szépségű, örök anyag, aligha jöhet olyan korszak, amikor a kőről teljesen lemondunk. A badacsonyi kőmívesek, útépítők, bástyát, támfalat rakó parasztok bazaltban gondolkodnak. Ismerik a kékesszürke vulkanikus kő természetét. Tudják, hogyan pattan. Odább, Ábrahámtól, Rendestől Almádiig permi vörös homokkőben gondolkodnak a mesterek. Persze ma már nemcsak kőben, hanem fában, fémben, üvegben, műanyagban. Kötőanyag is van, festék is. És az emberek, ahogy

eljön a tavasz, mindig nekilátnak valaminek. Megalkotnak, teremtenek egy-egy támfalat, házat, kis félszert, pincét, ciszternát.

Amikor megfordulunk, s kicsit fentről megpillantom a saját présházunkat a gondozott szőlők és az elvadult, bozótos hegyoldal határán, eszembe jutnak a mesterek, akik megalkották.

Kovács Lajos, az okos, aranyos humorú szentbékkállai kőmíves, a Káli-medencéből és a környező hegyoldalakból előbukkanó segédei; Varga Béla, a révfülöpi asztalos, aki tartós és szép pinceajtót, zsalugátereket, és egy nehéz, kecskelábú tölgyfaasztalt készített a házhoz; Lekics József, a híres, sokoldalúan képzett, tapolcai elektromos szakember, aki az erdőbe hajló hegyoldalon át bevezette a présházba a villanyt. Pontos, jó munkát végeztek. A présház állja a hegyoldalból lezúduló viharokat. Nem ázik be 44az északi fal, és nem szivárog fel a földből a nedvesség. Ráadásul az egész építmény esztétikus. A hajlatok, szögletek kiképzése gondozott. Ahol a vakolat fával találkozik, a vonal egyenes, az anyag eldolgozott. Működik a zsalugáter, jól zár a pinceajtó. Nem dagad be, és nem szárad össze. A villanyóra bírja a terhelést, a konnektorok, kapcsolók precízen működnek. Csoda ez? Nem csoda.

Kovács Lajosék tavalyelőtt felépítettek Révfülöpön egy ABC-áruházat, modern tetőszerkezettel, üvegportálokkal. Egész nyáron át oda jártam és néztem, hogyan készül a közhasznú mű. Kovács Lajoséknak meg sem kottyant. Derűsen, fütyörészve felépítették.

Lekics József, aki mindenhez ért, gyorsan beszerelte a villanyt és az áruház bonyolult hűtőrendszerét. Akkoriban jutott eszembe, hogy Lekics végigcsinálta a hőskort, a falvak villamosítását. Zala megyében a faluk sokaságában gyulladt ki a villany Lekics József munkája nyomán. Hány méter falat kellett ott kivésni, hány méter bergmanncsövet befűzni? S a villanyoszlopok, elágazások szerelése… Fent az oszlop tetején, akár tél volt, akár nyár…

Aztán Charley bonyolult ügye. Ha délire fordult a szél, belevágott a kéménybe. Fuldokoltunk a füsttől. Ha ablakot nyitottam, megfagyott a lányom. Vettünk egy szélkakast, és elneveztük Charley-nak. Üzentem Kovács Lajosnak. Eljött. – Beszéljük meg, hogy mennyi faanyag kell az állványozáshoz, és mikor tudnák 45megcsinálni – javasoltam. – Most – mondta Lajos bácsi, és munkához látott. Egy hosszabb deszkára kis léceket szegelt létraszerűen. A deszkát a tetőre fektette úgy, hogy a vége a csatornában támaszkodott. Ezen az egyetlen szál deszkán felment a kéményig, hóna alatt a szélkakassal, kezében egy serpenyő cementtel, kalapáccsal, kőmíveskanállal. Feltette a kéményre, kiékelte, becementezte, aztán lejött. Olyan könnyedén, nesztelenül járt a tetőn, hogy egyetlen pala sem törött el. Fél óra alatt elintézte az egészet.

Arra gondoltam, hogy mennyi idő kellene ehhez a házkezelőségnek, vagy vidéken egy ktsznek? Nyilván kiszállnának, megnéznék, s vagy vállalnák, vagy nem. Valószínűleg nem, mert mi nyereség van egy ilyen kéményhosszabbításon? Ha mégis, akkor egy nap eltelik azzal, hogy felvonulnak. Hoznak létrát, deszkát, ezt-azt. Egy napig csinálják. Minimum három ember. És újabb egy nap, amíg elvonulnak. Kovács Lajos ezt fél óra alatt elintézte, aztán leült egy kicsit, és két pohár bor mellett elmesélte, milyen ciszternát csinált a szentbékkállai hegyben egy pesti ezredesnek. És Varga Béla… A présház még csak félig készült el. Vakolatlan volt, a pince fölé épült háromszor három méteres szobának még nem volt ablaka. De eljött a tavasz. Nem bírtam Pesten maradni. Húsvétkor Gáll Pista, aki egyébként Füredre igyekezett, régi Trabantjával elvitt bennünket Szepezdre. Amikor az el46vadult kertben kipakoltuk a gyerekágyat – s egyéb vacakjainkat, Gáll morogni kezdett: – Ennek még ablaka sincs, itt akarsz a kétéves gyerekkel húsvétozni?

– Beszegelem farostlemezzel – mondtam, és kitettem a napra egy asztalt. Főtt sonkát ettünk tormával. Ittam egy keveset. Gáll nem.

Ekkor befordult a kertbe egy motorbicikli. Varga Béla érkezett. A hátára kötözve ablakkereteket hozott, és üveglapokat. Nevetve támasztotta le a motort.

– Gondoltam, hogy nem bírja megállni, és lejön húsvétra – mondta.

Nekilátott. Élvezettel dolgozott. Télen bútorokat, csónakot, vitorlást épített, tavasszal, nyáron az épületekhez ajtókat, zsalugátert, s ami csak kellett. Beüvegezte az ablakokat, begittelte, helyre rakta valamennyit. Közben elmondta, hogy az egyik fia érettségi előtt áll, és szeretné, ha a Kilián György Repülőtiszti Főiskolát végezné el. Ittunk egy pohár vodkát a fiú sikeres érettségijére. Amikor helyére került az ablak, kürtőket illesztettem a kéménybe, és az apró vaskályhát a fal mellé állítottam. Csakhamar ropogott a tűz, s a nyulak piros tojással a puttonyukban kerülgetni kezdték a házat. Ezt a repedt oldalú, ősrégi vaskályhát még előző őszön Thiery Árpád szállította le autóval. Ültem a vörösre izzott kályha mellett, és arra gondoltam, hogy ilyen szép húsvétom még soha nem volt, aztán meg arra, hogy az egészet a meste47reknek köszönhetem, meg Gállnak, Thierynek, a hegynek és erdőnek, mely a présház felett sötétlik, s a fák közül felreppenő karvalyoknak, kányáknak, melyek ott köröztek a kémény felett.

Ma is erre gondolok. A környékben dolgozó mesteremberek építettek nekem egy présházat a mezőgazdasági kultúra és az erdőség határán. A ház mögött kökénybokor, kecskerágó, sovány csenkesz díszlik, s a fákra, bokrokra felfut a mérgező klematisz. A ház előtt néhány gyümölcsfa és egy vágó szőlő küszködik a vörös erdei talajjal, széllel, moníliával. Villanyunk van, de utunk nincs. A vizet kannában, vödrökben hordom fel a hegyre. Viszont fácánok kakatolására ébredek, az ablakból nyulakat, vaddisznókat látok, a fákon szarkát, fakuszt, őszapót. Ez persze csak az én örömöm, a családomé, barátaimé. Ezért kár lenne házat építeni. És azt hiszem, Kovács Lajos nem is ezért építette, Varga Béla sem ezért készített szép pinceajtót. Nem is a pénzért. Másért… Ez a ház, és ezek a házak, áruházak és ciszternák jelzik majd ötven év múlva, száz év múlva, hogy Kovács Lajos, Varga Béla, Lekics József itt éltek ezen a tájon, és hasznos, pontos munkát végeztek. Kőben, fában, cementben gondolkodtak.

Alkottak, teremtettek. S ha arra gondolok, hogy fiaink e házakat, ciszternákat, ajtókat, áruházakat tanulmányozva értik meg, hogyan kell nekilátni a fa és a kő megmunkálásának, nyugodtan 48leírhatom, a Kovács Lajosok, szétszórt falvainkban, kicsi és nagy városainkban az örökkévalóságnak dolgoznak. Pontosan úgy, mint az inkák, amikor az Andok szélfújta fennsíkjain két csiszolt gránittömböt egymásra helyeztek.

1975 49 Sült krumpli Olvasom a Kertészet és Szőlészet-ben, hogy az MTA Agrártudományok Osztályának növényvédelmi bizottsága a burgonya sorsáról tanácskozott Keszthelyen. Bajok vannak a krumplival, mert az utóbbi másfél évtizedben a termőterülete felére csökkent. Keveset vetünk, s annak is 72 százalékát a háztáji gazdaságokban, ahol aztán mindenféle kórokozók pusztítják a derék növényt. A vetőanyaggal is baj van, mert a drága külföldi fajták három év alatt leromlanak. A Magyar Nemzet optimistább cikkben nyilatkozik meg krumpliügyben, s a tudósok nevében azt ígérte, hogy a gülbaba és a rózsa helyett intenzív fajtákkal lendítik fel a termelést. De ebből az írásból is kiderül, hogy hazánkban a nagyüzemileg termelt burgonya

vetésterülete 1971-ben 42 ezer hektár volt, 1972-ben 33 ezer hektár, 1973-ban pedig már csak 25 ezer hektár. Nézegetek egy 1966-os kiadású statisztikai zsebkönyvet is, és egyre inkább eluralkodik rajtam egy olyan érzés, hogy burgonya-termelésünkben idáig nem diadalmaskodott a kémiai szerekkel, gépekkel felszerelt és tudománnyal felvértezett korszerű mezőgazdaság. 501931-ben 68,6 mázsa, 1965-ben pedig 71,9 mázsa burgonyát termeltünk hektáronként. Azóta ez a termésátlag romlott. Egyetlen eredményünk, hogy az országszerte kedvelt gülbaba, rózsa, ella és kifli fajtákat többnyire felváltottuk valamilyen ismeretlen termékkel, ami leginkább a régi szeszkrumplira emlékeztet.

Mintha életre kapott volna az 1654-es év szelleme, amikor Hadadi Wesselényi Ferenc nádorsága alatt letartóztatták a Németalföldről hazatérő protestáns akadémikusokat, mert a tarisznyájukban burgonyát találtak.

Miért is tűnődöm ezen hetek óta?

Számomra a krumpli, vagy ahogy vidéken mondják, a kolompér történelem és költészet. Nem azért, mert az Andokban ma is vadon terem a burgonya, éppen az Andokban, ahol olyan nagy tehetségű nép élt hajdan, mint az inkák, s a titokzatos városok romjai több egymásra épült kultúráról árulkodnak, ahol valamikor ez a burgonya talán nem is volt olyan vad, hiszen a gumós növények több változatát is termelték.

Számomra azért költészet a krumpli, mert Magyarországon a legutóbbi évtizedekig a kenyér mellett vagy helyett naponta az emberek asztalára került. A népnek az életet jelentette, a reményt, kiutat a megsemmisülésből. Bevetették az előkerteket, az udvart, harminc négyzetméteren már megtermett egy zsákkal. S mivel vetették be, milyen szelektált, „intenzív”, im51portált vetőgumóval? Akinek elég termett, az tavasszal minden fészekbe két közepesen nagy krumplit vetett, aki télen megette a vetőburgonya nagyobbik részét, az tavasszal minden krumplit a csíra szerint négyfelé vágott s negyed gerezdet tett a fészkekbe.

Aki kényszerűségből megette az egész zsák vetőburgonyát, az félretette a hámozékot, a krumpli héját, és azt vetette el. És csodák csodája, abból újra krumpli lett. És milyen csodálatos ízű krumpli… Az ella szétfőtt, de éppen ilyen krumpli kellett a dödöllébe és a krumplis tésztákba. A gülbaba nem főtt szét, nem durrant el a sütőben. A gülbabából lehetett jó paprikás krumplit és krumplilevest főzni. A rózsa a kettő között volt, lehetett sütni, főzni, tésztába keverni. Nagyok voltak a gumói, és bőven termett.

Ettem én már kagylót, rákot, polipot és tevevesét, mert kíváncsi természetű vagyok, s egyébként is elkerülhetetlen volt, de az ebéd vagy vacsora végére mindig kialakult bennem egy figyelmeztető érzés: a megszokott ősi ízek, illatok nem helyettesíthetők semmivel.

Nemrég egy nyugati ország diplomáciai vacsoráján túlzottan barnának találtam a szárnyas húsát. Odafordultam a magyar követség egyik munkatársához: – Tulajdonképpen mit eszünk?

– Edd meg nyugodtan, ez egy kitűnő dolog.

– Persze… De mégis, mi ez?

– Egy madárféle. Ilyen tengeri féle… A tenger felett repül.

52

– Szóval sirály – mondtam. Ekkor jutott eszembe a krumpli. Nem ettem meg a sirályt.

Elméláztam. Egy régi tábortűz mellett ültem képzeletben, hétévesen, másik három hat-, hét-, nyolcéves fiúval. Kukoricacsőszök voltunk Keresztúron. Estefelé tüzet raktunk nagyapám földje és Ughiék földje között valahol. Lassan ránk ereszkedett az őszi este, s mi krumplit és lófogú kukoricát sütöttünk parázson. A földverem felől árnyak indultak neki a mezőnek, bevették magukat a távoli kukoricásokba. Neszeztek, közelegtek. Lassan sült a krumpli.

Bottal fordítottunk rajtuk. Aztán egyszer csak eldurrant az első. Milyen csodálatos íze volt a parázson sütött, kormos, hamus kolompéroknak, s a lófogú kukoricának! Ezek az ízek és illatok jelentik nekem ma a szülőföldet, a gyermekkort. De a neszekről sem szabad megfelejtkezni, mert az az érzés, hogy a kukoricásokban valami, valakik, esetleg árnyak közelednek, külön ízt adott a krumplinak és a kukoricának. Őrök voltunk.

Amikor elszabadultam a diplomáciai vacsoráról, s a szállodai szobám ablakából néztem a nyugati világ vezető képviseleteinek neonhirdetéseit, hirtelen eszembe jutott, hogy villámlift van, de lépcsőház nincs. Ha tűz üt ki a szállodában, áramszünet lesz. A lift akkor nem működik. Vagy kiugrom a hatodik emeletről, vagy elégek. Hogy eltereljem a figyelmemet erről a lehetőségről, azokra a személyiségekre 53gondoltam, akik vendégül láttak. Róluk eszembe jutott a sirály, amit meg kellett volna ennem, a sirályról a krumpli. A krumpli végigkísérte életemet.

1944-ben nagyapám falujában, Nemeskeresztúron, két forró sült krumplival a zsebemben álltam a kapu előtt, és néztem a vonuló katonaságot. Kilencéves voltam, s nagyon fázott a kezem. Szorongattam a sült krumplit, s amikor megéheztem, és a menekülő hadak látványába is belefáradtam, megettem a krumplikat.

Keresztúron kemencében sütöttük a krumplit, vagy a csikótűzhely sütőjében. Fokhagymás, forró töpörtyűvel ettük, amíg volt töpörtyű. Később zsírral, majd zsír nélkül. 1945-ben sótlanul.

Az ötvenes években Györökön laktam. Major Jóska elhívott napszámba. Ha jól emlékszem, kukoricát törtünk, zsákoltunk, s hordtunk fel a padlásra. Paprikás krumplit adott reggelire, aludttejjel. Györökön egészen a legutóbbi időkig szokványos reggeli volt a frissen főzött paprikás krumpli.

1954-ben egy hajnalon Gombáspusztáról elindultam a szentgáli vasútállomásra. Az állami gazdaságban dolgoztam brigádírnokként. Amikor megbízatásom hiányos bérelszámolói ismereteim miatt megszűnt, hazaindultam. Nagy bakonyi erdők között laktam egy völgyben.

A házigazdám disznókat tartott, s este mindig megfőzték az állatok krumpliját. Hajnalban, ami54kor útnak indultam, ebből a fazékból kivettem egy krumplit, aztán útközben, a téli erdők között lépdelve, héjastól megettem. Nagyon jólesett.

Amikor a neonfényes nyugati városból hazaérkeztem, olyan nagy gusztusom támadt a sült krumplira, hogy rögtön bevettem magamat a szepezdi présházamba. A tűzhely vasán, lábas alatt sütöttem krumplit. Vöröshagymát vágtam vékony karikára, és lesóztam. Mire a krumpli megsült, a vöröshagymát is átjárta a só. A ropogósra sült rózsakrumplit libazsírral, hagymával ettük. A lányom felkiáltott: – Ki termelte ezt a finom krumplit? – És mindjárt válaszolt is rá: – Én és az anyu. – És így volt, ott termett a kertben.

Miért is tűnődöm ezen a krumpliügyön hetek óta? Igen… Leromlanak a külföldi fajták… A dunántúli, Dráva menti parasztok jutnak eszembe. Nem új felfedezés ez, hogy a krumpli

vitalitása leromlik. A nép ezt mindig tudta. A Dráva menti parasztok minden három évben kicserélték a vetőanyagot. A vetésre szánt krumplijukat kocsira, szekérre rakták, és bevitték a szigetvári, barcsi, néha a bajai vásárra, és elcserélték egy másik gazdával. Minden paraszt tudta, hogy a krumpli három év után talajunttá válik. Ezért, ha kötött, agyagos talajon gazdálkodott, a vásáron elcserélte a vetésre szánt krumpliját egy olyan földművessel, aki távolabbi vidéken homokot művelt. És akkor a ma55napság lebecsült gülbaba, rózsa és ella fajták újra erőre kaptak, teremtek bőven.

Reménykedjünk. Ha az Andokból eljutott hozzánk a krumpli, s egyik legfontosabb kultúrnövényünkké vált, talán megmarad a hetvenes években is.

1975 56 Giovanni háza Régebben, huszonöt-harminc éve, ha megbetegedtem, kitágultak a szobák, s csaknem elvesztem a hullámos, bizonytalan rajzolatú falak között. Mostanában a fájdalom közelebb hozza a testemhez a falakat. Szorítanak a falak. A mennyezet fokozatosan lejjebb ereszkedik, és a mellemet nyomja. Fulladással küszködöm félálomban. A vasárnapra virradó éjszakán ismét kiderült, hogy epém van. Először csak kiderült, aztán a fájdalom tudatosította velem a létezés egész biológiai abszurdumát. A hajnal hűvös érintésében reménykedtem, az enyhület kegyelmében. De hiába sütött ki a nap, a mennyezet még mindig rám nehezedett.

Elmenekültem a lakásból. Lányommal, aki elég fiatal, május elsején lesz hétéves, úgy döntöttünk, hogy megkeressük Giovannit, aki valamikor fagylaltos volt egy dunántúli kisvárosban, s az utóbbi években Adyligeten lakik. Giovanni különös történeteket szokott nekünk mesélni Aquileiáról, a félig pogány, félig keresztény templomról, melyet nemrég elöntött a tenger, s a cédrusokról, melyek csak látszólag fák, mert törzsükben, lombozatukban egy-egy elhalt friuli polgár lakik.

57 Sokáig kerestük Giovanni kertjét és házát, de nem találtuk meg. Én már látni véltem a hatalmas feketefenyőt, mely a tető felett bontotta ki lombjait, s mint egy bozontos zászló hirdette, hogy „ez Giovanni háza”, de amikor közelebb jutottunk a kerthez, jól látszott, hogy káprázat az egész. Állt ott egy fenyő, de nem a ház előtt, hanem mellette, s ami a legszomorúbb, keresztes fenyő volt. Megértettem, hogy eltévedtünk. Talán egy utcával előbb vagy később kellett volna balra fordulni. Az erdőt valószínűleg a másik oldaláról szoktuk megkerülni, de a télen ezt elfelejtettem. Nekivágtunk egy újabb utcának, de hiába, idegen fák, idegen arcok és ablakok meredtek rám, s Giovanni háza sehol sem volt.

– Hová megyünk? – kérdezte a lányom.

– Nem tudom – mondtam. – Giovannit úgy látszik mostanában nem lehet megtalálni.

Ekkor hangok jutottak el hozzánk. Úgy tűnt, nyikorog valamilyen hatalmas gépezet.

Füleltünk. Valami megreccsent. Talán egy fa a közeli erdőben. Látszólag minden előzmény nélkül dőlnek ki a fák. Szellő sem rebben, süt a nap, tavasz van, s egyszer csak egy cser vagy tölgy elzuhan. A kéreg takarásában lassan, észrevétlenül végzi el különös munkáját az idő és a természet. A Határ utca táján a nyikorgásba emberi hangok vegyültek. Kiabálás, nevetés, énekszó. Öntudatlanul meggyorsítottuk lépteinket. A Nagyrét utcán túl egy újabb erdőbe jutottunk.

58 Zenekar hangolt az emelvényen. Fiúk és lányok ültek a fák alatt. Könyveket árultak egy sátorban. Másik sátorban, feljebb a domboldalban zsíros kenyeret és sört. Tolongtak a fiatalok a sátor előtt. A sikeresebbek hatalmas karéj zsíros kenyerekkel bontakoztak ki a tömegből, és egy-egy üveg sörrel. A fiúk boldogok voltak. Nagyokat haraptak a zsíros kenyérbe, s szabad kezükkel lányokat ölelgettek. A lányok korhű öltözékben szerepeltek a fák között. Farmerban.

Némelyik csaknem kiesett a nadrágjából, s a homloka fénylett még az elmúlt hetek szellemi megerőltetésétől, de a többség alig fért bele a nadrágba, zekébe. Nem úgy értem ezt, hogy kövérek voltak, nem. Csak fiatalok. Kibuggyantak a farmerből alul, fölül és középen. A fiatalságuk buggyant ki. A kibuggyant részekben a fiúk időnként megkapaszkodtak. Jól működtek a reflexeik és az ösztöneik, az emésztésük és az idegrendszerük. Diadalmasan, valójában természetesen zabálták be a hatalmas hurkazsíros kenyereket. És megitták rá a lúgos kémhatású sört. Nem vettek be hozzá semmiféle tablettát. Egészségesek voltak, felszabadultak, boldogok. Mi történt velem? Ezen gondolkodtam a fák alatt. Miért izgat engem, hogy a Nap valamikor a jövőben összeroppan, kihűl, vagy felrobban, s így a Föld lakhatatlanná válik? Az élet jelen idejű. Jelen időben eszünk, gondoskodunk utódokról, örülünk, ordítunk, álmélkodunk. A múlt és a jövő az 59egészséges ember számára fikció. Úgy látszik, én nem vagyok egészséges ember.

A fákon túl hatalmas tisztás tárult elénk. Lapos rét. Az erdők között egy természetes aréna, amfiteátrum óriások számára, vagy ha kicsi az ember, sok ezer kicsi embernek. A tisztás szélén egy nyikorgó ringlis mocorgott. Mire melléje értünk, elvesztette a lendületét, megállt.

Mestere felmászott a tetejére, és a transzmisszióval bajlódott. A lányom megállt, nézte a hatalmas szerkezetet. Szeretett volna felülni a ringlisre.

– Hiába ülsz fel rá, nem jut az ember előbbre, csak körbe forog – mondom neki, de konok, fel akar ülni. Ahogy állunk, eszembe jutnak a régi búcsúk, vásárok, amikor én is felültem rá.

Részt vettem a körforgásban, s a zene elandalított. A ringlis zene nélkül érvénytelen. Zene nélkül rögtön rájön az ember az egészre, s még mielőtt felkavarodna a gyomra, kiszáll. Zene kell. Az egész élethez zene kell, s akkor az ember úgy érzi, mintha repülne.

– Mindjárt elkészül – mondja a lányom.

– Rossz ez a ringlis, és zene sincs. – Elvonszolom.

A tisztáson sok az ember. Kisfiúk fociznak a nagymamájukkal, kövér, vörös emberek fejelnek, az egyetemisták valamilyen sportteljesítményre készülnek. Egy tanár vagy valamilyen felelős régimódi szócsövet irányít a csoportosuló diákokra, és beszél hozzájuk.

Szabályokat ismertet. Az elnyerhető kupákat az erdő szélén már láttuk. A raktározás során elfeketült dara60bokat önkéntesek fényesítgették tarka rongyokkal. A fák között a beatzenekar megkezdte műsorát. Egy gonddal kevesebb, hallani már nem lehet, csak látni.

Hogyan lehetnek ilyen elképesztően fiatalok az emberek? Vajon tudják, hogy fiatalok? Vagy csak úgy vannak, léteznek itt a réten öntudatlanul? Ülve is lehet sörözni, van bazár, céllövölde, labdakölcsönző. Rendes hely ez. Giovannit nem találtuk meg, de tisztességes helyre keveredtünk. Ez a tisztaság- és tisztességérzet tovább fokozódik bennem, amikor a lányom lecövekel egy aprócska mesterséges tónál, ahol botra akasztott madzaggal fahalakra lehet horgászni. Négy forint a beugró, de akkora karikákat viselnek a halak az orrukon, hogy minden horgász nyer. Lányom is. Választhat a bazár harminchat fakkjából valamit. Egy gyűrűt erőltet az ujjára.

– Ugye ez arany? – kérdi.

– Színarany – mondom, és teljesen elkeveredünk a fiatalok tömegében. Furcsa, hogy órák óta nem érzek fájdalmat. Talán nincs is epém. Odalép egy lány: – Nem láttad a Sotonyi Icát? – kérdi.

– Elment zsíros kenyérért – mondom, és a sátor felé intek.

Komolyan fontolgatom, hogy veszek két karéj zsíros kenyeret és egy üveg sört, de sokan tolongnak a sátor előtt, és győz a negyvenegy év. Hazamegyünk. A lányom zsíros kenyeret követel és sört. Talán ez a fiatalság egyik titka. Óvatosan kimegyek a konyhába, megkenek 61két karéj kenyeret zsírral, snidlinget is metélek rá, s a hétéves emberrel vadul falni kezdünk. Egy üveg behűtött sört is kinyitok. Eszem, kortyolgatok. Isteni állapot, de valahogyan hamis az egész. Nevetek a lányomra, de fájnak közben a ráncaim. A zsíros kenyér sem használ? Mitől marad az ember fiatal? Lehajtok egy nagy pohár sört, és a lányomhoz fordulok: – Franciska, apu öreg vagy fiatal?

– Háát… Olyan se öreg, se fiatal…

– Miről lehet ezt megállapítani?

– Az emberek hangjáról.

– Hangjáról? Hogyan?

– A fiataloknak olyan hipp-hopp a hangjuk.

Megittam az összes sört, és azon gondolkodtam, hogy nekem vajon hipp-hopp hangom van, vagy másmilyen? Azóta is ezen gondolkodom.

1976 62 Nyári elmozdulások Révfülöpön egyedül ülök a Hullám étteremben. Egy óra elmúlt, de még nincs kettő. Az ablakon át látom, hogy üresek az utcák. Sokára kerül elő a pincér. Kicsit meglepődik, hogy ott talál. Sietve, készségesen felveszi a rendelést. A zenekari pulpitus szélén egy feltámasztott gitár árválkodik. Csillagsávos amerikai zászló díszíti finom intarziából kirakva. Mellette felirat: „Eladó”. Még augusztus van, de a nyári szezon véget ért. A nyár valójában már július 20. táján véget ért, amikor az árnyéktalan, száraz hőséget felváltották a szórványos hideg esők. Rosszul mondom, az idei nyár nem ért véget, hanem abbamaradt. A nap kisütött újra, de a Balaton vize már nem melegedett fel többé, s az esték hidege az októberi éjszakákra emlékeztetett. Rendhagyó nyár volt, Kínában földrengés, a Fülöp-szigeteken szökőár, Európában szárazság pusztított. Angliában csaknem kiszáradt a Temze, vízhiány miatt nem lehetett eloltani a tüzeket, erdők pusztultak el, és állatok. Franciaországban ezrével vágták le a szarvasmarhákat, mert nem tudták a jószágot etetni és itatni. Bevallom, engem a szárazságnál

és a földrengések pusztításainál jobban 63nyugtalanított négy betű, a TCDD, ami állítólag a dioxin nevű mérges gáz szakmai neve, jele vagy rövidítése. Az olaszországi ICMESA vegyigyárban gondatlanságból bekövetkezett robbanás miatt a gyár vezetőit már vád alá helyezték. Engem nem a gondatlanság vagy a robbanás ténye gondolkodtat el, hanem ennek a dioxinnak a természete. Emberek háza táján gondatlanság, vegyiüzemben robbanás előfordulhat… De jönnek a hírek, hogy le kell rombolni a házakat a gázfelhő alatt, meg kell semmisíteni a növényzetet, a talajt tizenöt centiméter mélyen ki kell égetni… Mi ez a dioxin?

Kinek és mihez gyártotta ezt a gázt a svájci cég? Talán ez is abba a borzasztó sorozatba tartozik, mint a metil-fluor-acetát, a tabun, szarin, vagy a lizgersav-dimetilamid. Görcsök, látászavar, szívgörcs, elmezavar, halál. Az emberi tudás által mesterségesen előidézett pusztulás. Melyik veszélyesebb, a szárazság, vagy az emberek által, emberek elpusztítására gyártott mérgező harcianyagok?

Látványos társadalmi mozgások, átalakulások, természeti katasztrófák és nagy nemzeti örömök híján, nyári délutánokon, estéken, néha úgy érzi az ember, nálunk semmi sem történik. Szélárnyékban élünk, bezápult vizeken hajózunk. Nem így van. Jó a csend! Én szeretem a csendet. A csend mélyén mindig történik valami. Finom elmozdulásokból áll az élet. Eze64ket az elmozdulásokat erőszakosan fejlődésnek is nevezhetjük, de ez a kifejezés nem mindig pontos. Balatonszepezden a nyáron új vízmű épült, megnyílt az új ABC-áruház, s a falu alatt Zánkától csaknem Révfülöpig újjáépítették, kiszélesítették az utat. Ez fejlődés, mindenképpen változás, elmozdulás a korábbi állapothoz viszonyítva. De engem jobban megragadott az az elmozdulás, ami a lelkekben történt. Amikor égbe szöktek a zöldségárak, lecsószezonban még mindig darabszámra adják a paprikát és a paradicsomot, ha egyáltalán van; amikor nincs a piacokon zöldbab, s a nyár közepén a hús árát is felemelik, nagyon természetesnek látszik, hogy életbe lép a jus murmurandi, a nép morgáshoz való joga. Ezt a morgást a néphez hű vagy a népet pártoló felvilágosult és demokratikus kormányzat mindig bölcsességgel szokta fogadni, így ez a morgás veszélytelen. Vártam a nyáron, hogy a nyaralók és otthonmaradottak élnek a morgás jogával, de nagyon halk volt a morgás, szinte nem is lehetett hallani. Valami történt a lelkekben, elmozdult valami. Nem mondanám, hogy a félrohadt körtékért sorba álló nyaralókban hirtelen kialakult az állampolgári fegyelem. Inkább csak annyi történt, hogy átérezték, megértették a gazdasági folyamatokat. Legalábbis annyit megértettek, hogy nehezen mennek a dolgaink. Ráadásul szárazság van. Sok helyen nem vetettek elég zöldségfélét, ahol vetettek, kiszáradt, ami nem száradt ki, azt pedig nem vásárolták fel. Nem öröm, 65de a legtöbb ember reménykedik abban, hogy a jövő év könnyebb lesz, és rendbe jönnek a dolgok. Ha zöldséget nem is, de kenyeret, tejet, sajtot, vajat, felvágottakat, konzerveket mindig, szinte mindenütt lehetett kapni a Balaton körül. Az áremelés után húst is. Aki a korábbi években reggel hatkor sorba állt tejért, tizenegykor pedig kenyérért, az tudja, hogy a Balaton partján végre történt valami.

Jövünk Tapolcáról a Balaton felé. Nemesgulács és Badacsonytomaj között meg kell állnunk, mert előttünk a keskeny úton egy fehér Skoda parkol, s szembe teherautók jönnek. Miért áll itt ez a Skoda? Körülnézünk. Utasait a közeli szőlőben pillantjuk meg, egy szilvafát tépáznak.

Lopnak. Nyíltan, büszkén, fehér ingesen, zakósan. A régi világban úgy jellemezték volna őket, hogy „két finom külsejű, városi úriember”. Szatyruk, zsebjük, szájuk tele besztercei szilvával. Csámcsognak, beülnek, elhajtanak. Így aztán végre folytathatjuk az utunkat mi is.

Talán a szárazság, a zöldség- és gyümölcshiány miatt az idén divatba jött a Balaton mellett a kollektív kisajátítás és elosztás. Több üdülőhelyen, így Szepezden is, ez a manőver példamutatóan nemzetközivé vált. Kora reggel és délutánonként hatos-nyolcas csoportok járták a hegyoldalt, s amit őrizetlenül találtak, azt magukhoz vették. Mindig loptak a Balaton kö66rül, de az idén nagyon lopnak. Korábban is kihúztak egy-egy hagymát, levágtak néhány

szőlőfürtöt, körtét, de az idén totálisan lopnak. A szepezdi Öreghegyen Baloghéknak, Horváthéknak és még néhány szomszédnak az összes sárgarépáját felhúzták és elvitték. Egy szálig. A hegyoldal másik végén, a Cseredi-dűlő és Végmál között Szabó András fáit kopasztották le egy-két óra alatt. Évekkel ezelőtt kerítésviták folytak több lap hasábjain. Kell kerítés, vagy nem? A kerítés nem szép, feldarabolja a tájat, a látvány megzökken minden dróthálónál, kapunál, akadozva, szinte dadogva látunk az akadályoktól. Ha nincs kerítés, akkor viszont mindent ellopnak. Ami nem is lenne baj, mert embertársainknak és gyermekeiknek vitaminra van szükségük. Csakhogy aki felásta a földet, elültette, kapálta, öntözte, annak is vannak gyermekei, és azoknak is vitaminra van szükségük. Nem tudom, mi lesz húsz év múlva. Lehet, hogy kimerészkedünk a pincéből, és megöleljük azt az embert, aki a kertünkbe téved, és a leperzselt ágyásokból kihúz egy sárgarépát. De az is lehet, hogy megöljük. A dioxin aggaszt engem, nem a sárgarépa.

A táj is változik. Fent az erdő alatt gondozatlanul hagytak egy szőlőt. Két év alatt csiharrá vált. Már liánok kúsznak a karók tete67jén. Csaknem alatta új ház épült, és a másik, évek óta sorsára hagyott szőlőt egy szombathelyi család gondozásba vette. Zöld folt a hegyoldalban.

Kertemtől jobbra-balra parlag földek hizlalták évtizedeken át a gazt. Aztán hirtelen kultúrterületté váltak, emberi gondoskodás által. Körülöttem két-három hold szőlőt telepítettek néhány év alatt. Összedűlt régi présházakat építettek újjá. Az idén már szüretelnek. Mindegyik kordonművelésű, korszerű szőlő. Aki tehette, gépesített is. Géppel kapálnak, permeteznek. Nagy a zaj. A kordonkarok alig bírják a termést. Bor terem itt, de valójában ház, lakás a városba költözött gyerekeknek, s talán autó is. Sokat dolgoznak, és sokat remélnek. Irigylem a munkakedvüket, szakértelmüket, gyakorlatiasságukat. A legirigyebb délutánon megjelenik egy sovány, agyondolgozott ember. Neki odább van a szőlője, présháza. Nehéz sorsa a bőrén, arcán, kezén. Valaha vincellér volt, de a repülés érdekelte. Nem lett pilóta, csak sofőr, később minden más. Azt mondja, eladná a szőlőt, ha tudnék valakit… Miért?… Belefáradt. Utazgatni szeretne a feleségével. Előbb az országban, aztán külföldön is.

– Olyan szép növény a szőlő – mondom a hajdani vincellérnek. Csóválja a fejét: – Belefáradtam. Utazgatnánk inkább.

Fejlődés ez? Nem tudom, mi. Finom elmozdulások a lélek mélyén. És a társadalomban.

68 Ülök a kertben, s azon gondolkodom, hogy a dioxinnak vajon lehet valami köze a tabun- és szarinsorozathoz? És ha nincs is, mire égetik ki a földből, falakból, lelkekből? Váratlanul sirályok jelennek meg a hegyoldalban. Zavartan csapongnak a diófák között, lecsapnak a szőlők és mogyoróbokrok közé. Érthetetlen. Itt fenn, az erdő alatt soha nem láttam sirályokat.

Egyre többen lesznek, tízen, ötvenen, fecskék keverednek közéjük, és két ölyv. Este bemondja a rádió, hogy enyhe földmozgást észleltek a Balaton térségében. Valami elmozdult a sirályok biztonságos világában?… Lehet, hogy sirályokat látok majd az erdei fák felett, ha a világgal történik valami? Nem hiszem. A sirályok korlátoltak.

1976 69 Egy udinei palota erkélyén

1967-ben néhány írótársammal egy palota erkélyén álltam Udinében. Vendégek voltunk. A felhőtlen szeptemberi ég alatt mozdulatlanul álltak a tornyok, óarany fény lebegett a város felett. Ez a fény időnként azon a nehéz aranykereszten is megcsillant, melyet az udinei püspök hordott a nyakában. Mellettem állt. A városról beszélt, aztán Mussoliniről. Azt mondta, hogy Mussolini erről az erkélyről mondott beszédet a friuli polgárokhoz, hogy mozgósítsa őket.

Miközben a püspök magyarázott, én a várost néztem, s a városon túl a hegyeket.

Csodálkoztam a tisztaságon, az épületek nyugodt rendjén, a környék közműves falvain, a falvak betonútjain, a parasztok természetességén, ahogy színes traktorjaikon ültek, s az emeletes parasztházak udvarára ügyesen befordultak szénát szállító vontatóikkal, majd újra felbukkantak az utcán, és felszedtek minden szál szénát, ami véletlenül elszóródott. Mi minden történhetett az elmúlt évszázadok során Udine falai mögött, Friuli megye falvaiban, s főleg az emberi fejekben és lelkekben, mire ilyen tiszták lettek az utcák?

Friuli megyében május hatodika óta reng a 70föld az emberek lába alatt. Több mint kilencszázan meghaltak, ezernél több a sebesültek száma, háromszázan eltűntek. Városok, falvak dőltek romba, Gemona, Buia, Maiano. Megrongálódtak az üzemek, így tizenkétezer munkás azonnal elvesztette a kenyerét, a falvakban tönkrement tizenötezer parasztgazdaság, több mint hatvanezer ember sátorban lakik, pánik tört ki, és félelem a járványveszély miatt.

Az olaszországi földrengéssel egy időben Ausztriában, Jugoszláviában és Görögországban is megmozdult a föld, s május 17-én hajnalban a Szovjetunió területén is, a Kizil-Kum sivatag déli részén, veszélybe került Gazli, Szamarkand, Buhara, s velük nagyszerű ősi kultúrák.

Ha most állnék az udinei palota erkélyén, valószínűleg északra tekingetnék a hegyek lábához, ahol Gemona állt, s kicsit oldalt, Maiano felé. Az utcák tisztasága helyett az emberi természet jellegzetességéről elmélkednék, a makacs feledékenységről, a zárt gondolkodási sémák szeretetéről, amibe mindig csak valamilyen részigazság vagy részérdek fér bele, és kireked az egész, az élet nagy összefüggései helyett a folyamat kis pillanatai kapnak súlyt, fényt és ünneplést. Milyen fontosnak érzünk egy szerelmet, mennyire tudunk ragaszkodni egy lányhoz, egy réthez, házhoz, vásárolt vagy magunk építette kerthez. Egy ilyen kert örökösei hány évtizedig képesek gyűlölni egymást, mivel mindketten külön és kizárólagosan óhajtották élvezni a kert árnyas nyugalmát? Hány évig pereskedtek a vi71lág különböző tájain embercsoportok egy-egy erdőért, ami történetesen két falu határában feküdt? Hány háború indult régi gyűlöletek miatt, hiúságból, anyagi érdekből? Hány embernek kellett meghalni ezekben a háborúkban egy folyami átkelőhelyért, magaslatért?

Nem vagyok naiv, tudom, hogy a harcban milyen életbe vágóan fontos minden átkelőhely, minden magaslat, és milyen fontos a harc, amely egy-egy nép fennmaradásáért folyik, mennyire fontos a harc, ami az élet minőségéért indul újra meg újra. Így emberi méretekben nagyon is érthető a harc, ami kirobbant az olajárak körül, érthető a tonhalháború, érthető, hogy az országok egyre nagyobb darabokat kívánnak kiszakítani felségvizek címén a tengerekből, melyek eredetileg közösek voltak. De eredetileg a föld is közös volt. Eredetileg a négy- vagy hatmilliárd éves bolygónkon nemhogy emberi tulajdon, ember sem volt, élet sem.

Nem szeretem a jelképeket, most mégis úgy tűnik, van abban valami jelképes, hogy a lábunk alatt megmozdul a föld. A földrengés és valamennyi természeti katasztrófa a természet figyelmeztetése. Vannak kis figyelmeztetések: kilencszáz halott. Gemona és Maiano pusztulása; és vannak nagyok, borzalmasak, mint a közelmúltban a guatemalai földrengés, ahol több mint 22 ezer ember halt meg.

Mire figyelmeztet bennünket a természet? Arra, hogy a Föld eredendően nem Anglia és Németország, nem India és Kína, nem az én 72kertem, te kerted, hanem az atomok óriási halmaza, a külső kérge mindössze 24 kilométer vastag, s a legbelsejében egy 2880 kilométer sugarú, megolvadt nikkelből és vasból álló mag van. Arra figyelmeztet a természet, hogy a Föld a Nap körül keringő bolygók egyike. A Naprendszer a legközelebbi felfedezett csillagtól, az Alfa Centauritól negyventrillió kilométerre van. Közben az űrben nincs miben megkapaszkodni. A természet arra figyelmeztet bennünket, hogy a Naprendszer kicsi bolygóján élünk, ahol körülbelül hárommilliárd évvel ezelőtt kialakult az élet lehetősége, s egyszer majd megszűnik. Akkor az emberiségnek el kell menekülnie a Földről, ha ehhez nem lesz benn szellemi erő és kollektív érzület, elpusztul.

A szép kertektől, bútoroktól, autóktól, a gazdagságot hozó olajtól nem látjuk a lényeget, azt, hogy a világmindenség alapvetően neutronból, protonból, elektronból áll. Az élethez két molekulafajtára van szükség, aminosavakra és nukleotidokra. A fizikai világ és az élő világ kapcsolatteremtő objektuma a vírus. Erre tanít bennünket a tudomány. Erre tanítana, ha figyelnénk rá. Nem figyelünk, de a természet időnként figyelmeztet bennünket, hogy a Föld, amin meggyökereztünk, csak egy bolygó a Naprendszerben, s az ember így kozmikus lény, része az egésznek, sorsa, fennmaradása a nagy összefüggésektől függ.

Kölcsönös egymásrautaltságban élünk bolygónkon, erre kellene gondolnunk reggel, este.

73Ritkán gondolunk rá, akkor is kevesen. Most, hogy Friuliban reng a föld, eszünkbe jutott.

Aki csak teheti, gyógyszert küld, takarót, sátrakat. Mert borzongunk. Sok apró napi örömünk és bajunk között hirtelen rádöbbentünk, hogy a lábunk alatt nikkel fortyog, s Naprendszerünkkel repülünk a semmiben.

Ha most állnék az udinei palota erkélyén Gemona felé tekingetve, valószínűleg így elmélkednék, ha ugyan a tíznapos földrengés után Udinében megvan még az az erkély.

1976 74 A fejedelem sírja felett Elállt az eső. Lent, az utca két oldalán gyülekeznek az emberek. Még néhány perc, és összeomlik az utolsó öreg ház is, amit az ablakomból láthattam. A műszakiak teherautói már órák óta a Flórián téren állnak, s néhány perccel ezelőtt a rendőrség is megérkezett. Fentről nézve olyan az egész, mintha a nagy óbudai tér sarkán kivégzésre várakozna a tömeg. A fehér köpenyes rendőrök váltanak néhány szót a műszakiakkal, aztán elindulnak, és lezárják a teret, az Árpád-hidat, a Szentendrei utat, s még néhány kisebb utcát. Mozdulataik nyugodtak, szakszerűek. Így, ugyanezekkel a szakszerű, nyugodt mozdulatokkal terelik majd el a forgalmat, ha egyszer tíz, húsz vagy ötven év múlva baj, szerencsétlenség éri országunkat.

Akkor majd – így hallani – a Szentendrei út tágas lépcsőházaiban kötözőhelyeket rendeznek be.

Lányom egy széken térdel az ablak előtt, és izgatottan figyeli az eseményeket.

– A háztetőn is emberek vannak – mondja.

Valóban, a robbantással pontosan szemközt, a BRG épületének tetején húsz-harminc ember áll, közvetlenül a tető szélén. Percekbe telik, 75mire a rendőrség visszaszorítja őket az épület belsejébe.

– Pisztollyal lövik le a házat? – kérdi a lányom, és hátranéz.

– Nem, felrobbantják. Nézd csak, olyan lesz, mintha háború lenne – mondja az anyja.

A kislány semmit sem ért az egészből.

Miatta költöztünk ide. Zuglóban éltünk egy egyszobás, félkomfortos lakásban, szegényen, utólag teljesen érthetetlen boldogságban. Ismertük a szomszédokat, a házmestert, a könyvtárosokat, még a menetrendszerű részegeket is, akik szombatonként végigordították a környéket. Ki lehetett ülni az udvarra, ahol fák voltak; a fákon és mindenütt sok madár. A lakók télen felöntötték az udvart, s a gyerekek együtt korcsolyáztak a felnőttekkel. A lányom háromhónapos volt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az életstílusunk összeegyeztethetetlen.

Bőgött, ordított, így én nem tudtam írni. Aztán én gépeltem, és ő nem tudott aludni. Kénytelen voltam kiköltözni az éléskamrába, ami mindössze méterszer méteres volt, légköre annyi, mint egy kisebb konténeré. Soha nem hallottam arról, hogy egy konténer belsejében jelentős irodalmi művek születtek volna. Sok utánjárás, kérvényezés, mosolygás és próbálkozás után, művészeket pártfogoló vezetők támogatásával, a megfelelő különbözet lefizetésével kaptunk egy minőségi cserét Óbudán.

Pénteken odaadták a kulcsokat, hétfőn költözködtünk. Április 13-a volt. A teherautó fel76jött a járdára, és a földszinti ablakon át berakták a bútorokat. A szállítómunkásokkal, bútorainkkal, könyveinkkel elindultam Óbudára. Költő barátom, Kiss Dénes elment taxiért. A Keletinél végre talált egyet, és másfél óra múlva a családom másik felével megérkezett a Szentendrei útra. Addigra mi felhordtuk a bútorokat, könyveket, vacakokat. A tizenegy hónapos kislánynak tejet adtunk, aztán ide-oda tologattuk a bútorokat Kiss Dénessel, és reménykedtünk, hogy az óbudai betonsilók valamilyen módon berendezhetőek.

Reménytelennek látszott a kísérlet, mert minden falon ajtók, ablakok, radiátorok és csövek voltak. Akkor értettem meg, hogy milyen viszonylagos fogalom az, ha valaki a bemutatkozásnál azt mondja, hogy dr. X. Y. tervező, építészmérnök. Két-három óra múlva feladtuk a küzdelmet, s izzadtan lerogytunk egy heverőre a szoba közepén. Ekkor a nyitott ablakon át betört a zaj (mivel kinyitottuk). Nem értettük egymás szavát. – Itt nehéz lesz írni – mondta Kiss Dénes. Nem tudom, a Szentendrei útról hány decibel zaj árad be a lakásokba, de annyi biztos, hogy én félig megsiketültem. Beszélnek hozzám emberek, és nem értem, mit mondanak. Tudom, hogy nem lehet visszaadni a fülemet, de a tervezőintézet valamilyen kártérítést azért fizethetne. Ha csak húsz méterrel beljebb viszik az utcafrontról a házsort, és fákat ültetnek a zónában, nem siketülünk meg. Megtérült volna ez a ráhagyás a pihent emberek munkaintenzitásában, a vasárnapok el77viselhetőségében, amikor a teherautók helyett a Duna-kanyar víkendezői árasztják el az egész környéket füsttel, zajjal.

A zaj miatt hónapokig ordítva beszéltünk egymással, s a lányom, aki állni már tudott a ketrecben, de menni még nem, azt hitte, komoly baj van a családban. Néhány hónap elteltével megtanultuk a szavakat egymás szájáról leolvasni, mint a siketnémák. Ettől kezdve nem törődtünk a teherautókkal.

Az állatvilágban, azt hiszem, az egyik legalkalmazkodóbb begyűjtött példány az ember. Még nem volt villany, gáz, lift, de már kiderült, hogy több ajtó csukhatatlan, nem működik az ablaktalan konyhák és vécék elszívóberendezése sem, amikor szokatlan, eufórikus boldogság kerített bennünket hatalmába. Azóta sem értem, minek örültünk akkor. Nagyobb volt a lakás, mint a régi, de sok vonatkozásban demoralizáló. A tervezők, akikre azóta sem tudok kellő tiszteletlenséggel gondolni, szellőztethetetlen, ablaktalan, sötét lépcsőházakat terveztek,

melyek a szellőztethetetlen konyháktól és más mellékhelyiségektől büdösek és sokszor sötétek is. Ha áramszünet van, nem lehet felmenni a tizedik emeletre; ha néhány villanykörte kiég, árnyak között botorkál felnőtt és gyerek. A liftről nincs értelme beszélni Magyarországon.

Mégis boldogok voltunk. Az utolsó pénzünkön szőnyeget vettünk, hogy a legközelebbi honoráriumból vásárolt pezsgővel legyen mit leönteni a barátainknak. Leöntötték. Szemközt, 78a Miklós utcában még álltak a régi óbudai házak, romantikus tetőkkel, udvarokkal, macskákkal. Bodzafák, ecetfák, öreg körtefák sejlettek elő az udvarokból, s a fák alatt pici fekete öregasszonyok ültek, és készülődtek a halálra. A halál hajnalonként az újpesti vasúti hídon jött át, vagy még följebb Tahinál, és napokig közelítgette a portákat, fekete kalapban, vesszőkosárral a hóna alatt, mintha piaci árus lenne, vagy dinnyés. Lassú mozdulattal nyitotta ki a kapukat, s a lelkekkel, melyeket a kosarába tett, a kerten át távozott a Duna felé. A Miklós utcai házak hódfarkú cserepein jól megállt a hó. Az épületek olyanokká váltak, mint a cukorházak. Csakhogy az emberek, akik a konyhából az udvarra léptek, még gondolkodtak, szerették az öreg falakat, nagyokat ettek az aludttejjel leöntött krumplipaprikásból, és bort is ittak rá. Minden irreális volt akkoriban.

Rendes, derékig érő hó esett ezen a télen, isten fia nagy karácsonyfát hozott a lányomnak, volt bőven diónk, borunk és kalácsunk. Bent meleg volt, kint hideg, a Szentendrei úton az autók fuldokoltak a hóban. Mit számít az, ha néhány ajtó görbe, nem működik a szellőztetőberendezés, ha a földszinten üzletek vannak, az üzletekben bőségesen kapható hús, sült csirke, kenyér? Aztán szilveszter is elkövetkezett csodálatos kocsonyákkal, országos, közös nevetéssel. Akkor még tudtunk nevetni. A Himnusz után valaki, talán egy gyerek, a maradék karácsonyi csillagszórókból meggyújtott egyet, és 79a tizedik emeletről kidobta a hóba. Néhány perc múlva öt-hatszáz ember gyújtogatta és dobálta a csillagszórókat a Szentendrei útra, s az autók megtorpantak, mivel nem értették, miféle új népszokás közepébe keveredtek. Akkor kezdett az ország és a város ezer sarkából összeverődött új óbudai lakók között valamilyen közösségféle kialakulni. Azóta a csillagszóródobálás őrjöngő tűzijátékká fejlődött. A lakások nyitott ablakából, a háztetőkről, az autóparkolókból, a pártbizottság udvaráról száz és száz színes rakéta reppen fel, s a látványt messzire hangzó hangeffektusok kísérik. Emberek integetnek át egymásnak az utca egyik oldaláról a másikra, a szerpentinek színes szalagjai átívelnek az út felett.

Kedvetlenségem akkor következett be, amikor lebontották a régi házakat a Miklós utcában, s helyükre egy tízemeletes, utcahossznyi háztömb épült. A régi házak tűzfalai, kertjei között többet nem láttuk a hajógyári szigetet, hajnalonta nem csillogott be a Duna. A tízemeletes házak falai között felerősödött az autók hangja, megült a köd, füst, szén-monoxid. Arra gondoltunk akkor, hogy nem Óbudán kellene laknunk, hanem valahol zöld fák között, ahol nyugalom van és csend. Az írói munkához csend kell. A gyereknek is jobb lenne, szaladgálhatna a fák alatt.

Hirdettünk. Jött egy öregember, és felajánlotta a Cseresznye utcai házát. A házban lakók voltak, így nem lehetett eladni. Úgy gon80dolta, hogy átad valahogyan egy lakást és még kap százezer forintot. Sokallottuk a százezret, nem is volt…

– Tarthatnak nyulakat – mondta.

– Mi nem nyulakat akarunk tartani, hanem lakni – magyaráztam.

– Százezer, kint lesznek a villanegyedben.

– Hát igen, se út, se üzlet, az SZTK pedig kilométerekre.

– Mennyit tudnak fizetni? – kérdezte.

– Húszezret.

– Maguknak valami baja van. Húszezerrel akarnak kijönni a villanegyedbe?

– Adunk egy jó lakást, összkomfort, távfűtés, kényelem.

– Na ne vicceljenek… Ez egy betonsivatag. Iszonyú hely – mondta, és elment.

Megsértődtünk. A házak kívülről kétségtelenül sivárak, de a városrész a Duna és a hegy közé épült. Ez elég jó hely, már a rómaiak is annak tartották. A régi magyarok is kedvelték ezt a helyet, valahol itt van a lábunk alatt Árpád fejedelem sírja. Nagyokat lehet itt sétálni, föl a hegyoldalba, vagy végig a Duna-parton… Az ember néhány perc alatt átérhet Angyalföldre, a 6-os autóbusszal a belvárosba. Az ablak itt olyan, mint a harcálláspont. Kora hajnaltól késő éjszakáig ellenőrizhetem, mi történik a városban. Mikor indulnak el a peremkerületekben lakó munkások, az óbudaiak, mikor a tisztviselők és a diákok. Az ablakom alatt vezet el a Dunakanyarban élő írók és színészek útja. 81Tudom előre, ki áll meg napról napra a tilosban, s ugrik ki az autóból egy Esti Hírlap-ért. Integetnek a szélvédőn át. Szakonyi Karcsi befelé menet az ablakra néz, s hazafelé felugrik egy pillanatra.

– Te sohasem dolgozol? – kérdi.

– Hogyhogy nem dolgozom?

– Amikor mentünk befelé, az ablakban álltál, és nézted az autókat. Mondtam is Rozinak, hogy ez mindent kitalál, csak ne kelljen írni… Említettem már, hogy a Szász Endre hazajött Amerikából?

Aztán Szeberényi Lehel, Fábián Zoli. Gyurkovics megy Nagymarosra. Kerülővel megy mindenhová. Karinthy Volkswagenja lent fuldoklik a közlekedési, dugóban. Ebből az ablakból mindig látni valamit. Jön két rendőr, és kikapcsolja a lámpákat. Nyugodtan abba lehet hagyni az írást, és bámészkodni. Legkésőbb fél óra múlva megjelenik egy fekete autókaraván, csupa Mercedes, csupa rend, csillogás. Az egyikben egy kicsi fekete ember ül, és a magyar diplomaták magyarázzák neki a helyzetet: – Ez Óbuda, az új lakónegyed. – Yes, Sir – bólogat a pici fekete ember. – Ezek munkások, a gyárba mennek, ahol felépítik a szocializmust. – Yes, Sir. – Aztán felvonszolják Visegrádon a Fellegvárba, és onnan kell szegénynek ebéd előtt belenézni a Dunába. Legalább ötszáz ilyen diplomáciai menetet láttam már, ahogy dudálva átevickéltek az ablakom alatt összetorlódott autók között. De mindig újra megnézem. Látom 82M. G. P.-t, ahogy vágtat a Blaha Lujza tér felé, Ronyecz Máriát, ahogy nem vágtat, Gyurkót, ahogy felelősen megy, egészen lent, a járdán. Moldovát, hogy Népsportot olvasva halad, és Csurkát, ahogy az autóbuszra vár a túloldalon. Onnan indulnak a buszok a Rómaira.

Közben gyerekek születtek a házban. Alig észrevehetően szaporodnak a gyerekkocsik a kapu alatt. Titkon, minden feltűnést kerülve meghal néhány ember. A liftben hallani néha, hogy az

éjszaka meghalt valaki a hatodikon, tizediken. Elég valószínűtlen az egész, csak akkor döbbenek meg, amikor a lépcsőházban felfelé igyekezve nekiütközöm a fekete ruhás embereknek. A bádogkoporsó ferdén ereszkedik a mélybe vállaikon. Riadtan pillantok a feliratra. Nincs felirat. Kit visznek? Hányadik emeletről? Eltűnnek a kanyarban.

Nem ismerjük egymást a házban, de az mégis látszik az embereken, ha nem itt laknak. Ahogy mennek? Vagy az arcukon? Nem tudnám megmondani. A lányokon, asszonyokon például azonnal észreveszem. Kipirult arccal lépnek ki a nyolc lépcsőház egyikéből, s titkon visszapillantanak a sok száz ablak valamelyikére. Átsietnek a túloldalra, és felszállnak az autóbuszra. A Duna-kanyarból hazatérő asszonyoknak is itt van az átszállóhelye. Délután öthat óra tájban két-három percenként állnak meg az autók az ablakom alatt, s mindegyikből kiszáll egy asszony, és rohan a hatosra vagy az ötven83ötösre. Csupa csinos, formás asszony, innen a negyvenen, harmincon. Árvai Feri, a szobrász, négy éve klubot akar alapítani, de még nem sikerült. Boriska néni, az óbudai piac legtisztességesebb kofája minden évben végigsír egy délelőttöt Budapest ostromának emlékére. Harmincadmagával menekült le egy óvóhelyre, de csak ketten maradtak életben. Franciska lányom megismerkedett az újságárus néni barátnőjével, akit szintén Franciskának hívnak. Egyre több embernek köszöngetünk az utcán. Nemcsak embereket, kutyákat is ismerünk név szerint. Kezd feledésbe merülni Zugló.

Amikor a falról lehullanak a csirizzel felragasztott villanykapcsolók, újra megpróbálkozunk a cserével. A XII. kerületben kínálkozik valami. Szeretnénk megnézni a lakást, de a partner ragaszkodik hozzá, hogy előbb ő tekinti meg a mi lakásunkat. Ötvennek látszik, válófélben van. Félmondataiból úgy tűnik, mérnök vagy valami hasonló. Sós süteményt teszünk az asztalra, konyakot és Pepsi-Colát.

Már az ajtóban biggyeszt. Valami nem tetszik neki. A lakás, a környék, vagy talán az én arcom. Futólag megnéz, aztán unottan megfogja a tapéta felpöndörödött szélét, és egy tízcentis darabon végigrepeszti.

– Mennyi pénzük van? – kérdi.

– Látnunk kell előbb a cserelakást, addig…

– Ahaa… Gondolhattam volna – mondja, 84és az ablakhoz lép, undorral nézi az autóbuszokat.

– Parancsol egy konyakot? – kérdem, s igyekszem az asztal felé terelni. Nem vesz rólam tudomást. Néz valamit az utcán. Sokára szólal meg: – Hol van az uszoda?

– Milyen uszoda?

– Nincs uszoda? És teniszpálya?

– Kérem, mi egy lakáscserét tudunk felajánlani…

– Majd hívjanak fel – mondja, és kifelé menet egy névjegyet dob az asztalra.

Feleségem technokol rapiddal visszaragasztotta a feltépett tapétát. Sértetten járkálunk a világban. Úgy értem, Óbudán. Mi olyan borzalmas itt az idegeneknek? Tulajdonképpen jók a lakások, bár elég vacakul vannak megcsinálva. Sok az üzlet, jó az iskola, az orvosi ellátás kitűnő. Jó orvosok dolgoznak itt, törődnek velünk. Nem értem, mi baja van az idegeneknek Óbudával.

A Flórián tér kiürül, az utcákról hirtelen elfogynak az autók. Sípszó hangzik, aztán egy éles detonáció levegőbe emeli az utolsó öreg óbudai házat, ami az ablakomból látszik. A por elborítja a környéket, furcsa, mély csend támad. Üresség. Hirtelen felbőg egy munkagép motorja, és sárgán, hatalmasan beleront a porfelhőbe. Gyorsan félretolja az útra dőlt falakat, melyek között nemrég még emberek éltek, s a föld85szinten nagy fűszerüzlet volt, ahol kenyeret, kávét, szalámit és cukrot lehetett vásárolni. Amikor ideköltöztünk, én is ebben az üzletben vettem meg az első kiló kenyeret és az első üveg bort. A romok között még gomolyog a por, de az úttesten s a téren megindul a forgalom.

1977 86 A hős nyúl Most, hogy megjött az ősz, elmesélek egy tavaszi történetet. Elbeszélésem hőse a vadnyúl, a fényképét napok óta nézegetem. Rendcsinálás közben került elő egy közönséges erdei csiga, egy ausztrál papagáj és egy veszett róka portréjával együtt. A csiga éppen pattogatott kukoricát eszik, a róka és a papagáj figyel, a nyúl pedig él, intézi dolgait, mintha az isten neki teremtette volna a világot. Mentségére szolgáljon, hogy zsengécske, tapasztalatlan volt szegény, talán kéthetes mindössze. A biológiai lények, főleg az ember, megszervezi az életét, alakítja a környezetét, de a világ, ami a nyulakat, csigákat, veszett rókákat körülveszi, bizonyos fokig mégiscsak abszurd marad. Így történhetett meg, hogy a csigáról egyetlen fénykép készült, a nyúlról viszont öt. Mit csinál ezeken a felvételeken a nyúl? Ül az ölemben, és egy pipetta kilyukasztott gumiján át tejet szopogat az üvegjéből. Szepezden alszik egy szék alatt. Budapesten a könyvespolc lábához támasztott Hemingway-portré előtt áll, és tanulmányozza a nagy amerikai író arcvonásait. Két lábon és fenéken ül, mellső végtagjaival mosakodik, mint egy macska. Két lábon áll, és felemelkedve tejet 87követel. Mindez nehezen illeszthető bele abba a képbe, amit évezredek folyamán a nyulakról kialakítottunk magunkban. Mert milyen a nyúl? Minden iskolás gyermek tudja, hogy a nyúl gyáva, és jó futó. Innen származik a két közkeletű mondás, hogy gyáva, mint a nyúl, és fut, mint egy nyúl.

Ráadásul egy olyan mondásról is tudunk, hogy szapora, mint a nyúl, így csak félve merem kijelenteni: a vadnyulaknak személyiségtudata van, szokásaik, életstílusuk, és valószínűleg nincs két egyforma vadnyúl.

Az a nyúlügy két éve keletkezett tavasszal. Egy kellemetlen operáció után Szepezden lábadoztam. Az orvosok minden erőfeszítéstől, munkától eltiltottak, mert még nem gyógyult be a sebem. Mit csinál ilyenkor az ember? Nekiáll kaszálni. Az úton már derékig ért a májusi fű, a csenkesz és a siska nádtippan felmagzott, kalászt hozott. Fentem a kaszát, suhogtattam.

Keskeny rendet vágtam magam előtt, és sűrűn megálltam pihenni. A kórház után ez a kert az életet jelentette nekem, és a szabadságot. Minden szál fű, harmatcsepp, virág, zöld lapulevél tudatosította bennem, hogy élek, megúsztam valamit, legalábbis bizonytalan időre haladékot kaptam. A könnyű szél, s a fák között előcsillogó opálkék víztükör a képzeletemet is elragadta, s ott is voltam a kertben, meg nem is.

Amikor a szürke szőrcsomót megpillantottam a lábam előtt, eszembe jutott, hogy éjszaka kétszer is felvertek a kutyák. A környék elvadult kutyái éjszakánként nyulakat, rókákat vettek 88űzőbe, s csaholásukkal fellármázták az egész hegyoldalt. Egy megfojtott vadnyúl – gondoltam. Lassan lehajoltam és megérintettem. Megmozdult a tenyerem alatt.

Csodálkoztam: egy vadnyúl, ami másodszor születik, de inkább harmadszor. Éjszaka tévútra vezette a jó szaglású kutyákat, és élve maradt. Belelapult ebbe a semmi kis mélyedésbe, így a kasza elsuhant felette, és másodszor is élve maradt. Felemeltem a karomba, és megvizsgáltam. Kisnyúl volt, talán kéthetes. Vad erdei szagok áradtak a bundájából, egyébként nagyon gyenge volt. Az anyját valószínűleg már napokkal korábban elvesztette, és éhezett. Bevittem a házba. Lányom kis vackot készített neki egy cipősdobozban, s lóherrel, illatos finom füvekkel kínálgatta, de a nyúl nem evett. Tej volt a háznál, de olyan aprócska cumisüveg, ami megkönnyítette volna az étkezését, nem kínálkozott. Megvizsgáltam a nyúl száját, aztán hosszú töprengés után a permetezéshez használt gumikesztyűnek levágtam a kisujját. Kilyukasztottuk, és rászereltük egy orvosságos üvegre. A nyúl idegenkedett ettől a tákolmánytól, nem fogadta el a tejet. Gyengült, s délutánra úgy tűnt, lassan átszenderül a túlvilágra, ahol már az anyja és testvérei várták. Sajnáltam a kis tehetetlen jószágot.

Szétfeszítettük a száját, és erőszakkal beletöltöttük a tejet. – Este majd újra megetetjük – biztattam a lányomat, aki már megkezdte a nyúl elsiratását. Az esti etetésből semmi sem lett.

Nem azért, mert elpusztult a nyúl, nem. Azért, mert életre 89kapott. Az a néhány korty tej, amit leerőltettünk a torkán, csodákat művelt. A nyúl visszanyerte az erejét, személyiségét és öntudatát. Este már szó sem lehetett róla, hogy a gumikesztyű kisujján át megetetjük.

Közeledtünkre mörcögött, fújt, rúgott, harapott. Mellső lábain kimeresztette a körmét, mint egy macska, és felsértette vele a kezemet. Éjszaka kiugrott a cipősdobozból, és elbújt az ágy alatt. Másnap visszamentünk Budapestre, mert jelentkeznem kellett a kórházban.

A városban a nyúl újabb és újabb bonyodalmakat okozott az életünkben. Már az utazás szörnyű volt. Ez a picike vadnyúl valamilyen ismeretlen okból gyűlölte az autót. Útközben széttépte a dobozát, amiben utazott, s az autóban elszabadulva rohangászni kezdett.

Megérkeztünk, de nem lehetett kinyítani az ajtókat, mert a nyúl akkor elrohant volna a kőrengetegben és hősiesen étlen hal. Nagy nehezen megfogtuk és felvittük a lakásba. Új cumisüveget kapott és egy pipetta gumiját, ami méreteiben nagyon emlékeztetett egy nyúlanya emlőjére. Csakhogy ennek gumiszaga volt, és nem anyanyúlszaga. Nem akart enni.

Több órás könyörgés és rábeszélés közben lecsöppent a parkettára néhány csepp tej, ez felkeltette az érdeklődését. Mégis evett, és úgy látszott, hogy beletörődik a helyzetébe. Apró, mértanilag pontos fekete bogyókat gyártott, és felhintette vele a lakást. Készítettünk neki egy egészen magas falú dobozt, ahol véleményünk szerint kényelmesen 90alhatott. Másnap reggel hiába kerestük a nyulat. Eltűnt a dobozából. Hason csúszva bejártuk az egész lakást. Elhúztuk helyéről a szekrényeket, fekhelyeket, de a nyúl sehol. Két nap múlva találtuk meg a hűtőgép hátában, ahol az abszorpciós szerkezet némi meleget termelt. A nyúl, úgy látszik, szereti a meleget.

Az óbudai piacon konzultáltunk egy öregemberrel, aki virágot és nyulakat tenyésztett.

Letargikusan ingatta a fejét: soha nem szelídül meg. Nem hittünk neki. A nyulat lassan rászoktattuk a karalábélevélre és a sárgarépa zöldjére. Szorgalmasan eszegetett, és egyre nagyobb fekete golyókat gyártott. Nem volt hajlandó a vackában aludni. Ott szundikált egy kicsit, ahol éppen elálmosodott.

Néhány hét alatt megszoktuk egymást, mi a nyulat, és a nyúl minket. Jött-ment a lakásban, felugrott a heverőkre, a könyvespolcra, tovább gyűlölte az autót, képes volt Budapesttől Szepezdig végigmörcögni, -sírni az utat. A nyúl lassan felismerte, hogy mi azért vagyunk,

hogy őt etessük, hordjuk neki a zöldséget a piacról, s ha néha leáll velünk egy kis fényképezésre, hancúrozásra, borzasztó boldogok vagyunk. Kicsit lenézett bennünket, de ezt nem mutatta ki állandóan. Ha megéhezett, követelőzni kezdett. Nyomunkba szegődött a lakásban, bárhová mentünk, és fújt, mörcögött, nagyokat kaffantott, felugrált ránk. Szívesen evett napjában akár hússzor is. Ha megszólaltam a szobában, hogy „Gyere, nyuszi, itt a tej” azonnal elővágtatott. 91Ebből arra következtetett a családom, hogy a nyúl megszelídült és szeret bennünket. Régi tervünk, hogy a megerősödött, tej nélkül is jól boldoguló nyulat Szepezden elengedjük, kezdett meginogni. A lányom azt kérdezte: – Nyuszifufi mit csinál majd nélkülünk? – Feleségem, tekintettel a nyúlbogyókra, kitartott a nyúl elengedése mellett, de féltette. – Megijed majd – mondta. Azt javasolta, hogy fokozatosan szoktassuk a hegyoldal vad körülményei közé, tehát a szabadsághoz. Időnként vigyük ki a kertbe, esetleg éppen a karalábéágyások közé, mivel a karalábé a kedvenc csemegéje, simogassuk, biztassuk, hogy önállóan is járkáljon, futkosson egy kicsit. Így a nyár végére biztosan el lehet engedni, és ha kitesszük a házból, az nem lesz a részünkről kegyetlenség.

A nyúl szelídségében én nem hittem. Inkább úgy tűnt, hogy a nyúl felmérte életlehetőségeit, s azokkal szuverén módon élt. Felismerte, hogy az élettere egy óbudai lakás a negyedik emeleten. Ezt az életteret nyúlegyéniségével maximálisan belakta, kitöltötte. Szabadon élt a szobákban, de csakhamar rájött, hogy mi kimehetünk a lakásból, ő pedig nem.

A nyúlról május végén megváltozott a véleményünk. Egy holdvilágos éjszakán vad lábdobogásra ébredtünk. Lassan ocsúdtam fel. A nyúl nem aludt, hanem rohangászott a lakásban. De nemcsak egyik szobából a másikba, hanem a szőnyegen megtorpanva, irányt változtatva, cikcakkban. Olyan volt, mint egy partizán. 92Ettől kezdve nappal szunyókált, és éjszaka randalírozott a lakásban. Mindenkit felvert, álmatlanul kóvályogtunk napokig. Egy hét múlva arra ébredtem, hogy a boszorkány a mellemre ült, mint gyerekkoromban. Amikor felriadtam és kinyitottam a szememet, láttam, hogy nem a boszorkány ül a mellemen, hanem a nyúl. Nézte az arcomat, aztán megszagolt. Füle, mint egy antenna, ide-oda mozgott. Velünk élt a szobában, mégis vad, erdei szaga volt. Szőre felborzolódott a holdfényben, majd lelapult.

Jó fél óráig vártam mozdulatlanul, mire megunta az arcom vizsgálgatását, és leugrott az ágyról.

Június elején úgy döntött a családom, hogy a szepezdi kertben megkezdik a nyúl szoktatását a növényekhez, környezethez. Ünnepélyesen kivitték a nyulat a karalábéágyás szélére, és miközben becézgették, letették a földre.

A nyúl gyámoltalanul állt a gyalogúton, és a lányomra sandított.

– Fél szegény – mondta a lányom. Már csaknem megkönyörültek rajt és visszavitték a házba, amikor a nyúl laposan, szinte kúszva lépett néhányat. Mozdított a fülein, megszagolta a földet, odább lépett, újra szaglászott a földön, majd evett belőle egy keveset. A fülei ekkor égnek meredtek, hirtelen átalakult az egész nyúl. A bundája szürkén, fehéren, piszkossárgán, piszkosbarnán megcsillant. Ugrott egyet, aztán még egyet. Ekkor már fent állt a tavalyi venyigehalom tetején, ami a kerítésnek támaszkodott. A venyigedombról átugrott Biberék földjére, 93és minden sietség nélkül eltűnt a szekerek vájta mélyút bokrai között, ami az erdő alá vezetett.

– Árulás – mondta a feleségem. A lányom sírt. Én még órákig álltam a kertben, s vártam, hogy megpillantom valahol. De eltűnt. Nem hittem benn, hogy a nyúl megszelídült, mégis meglepett, ahogy a legelső alkalommal otthagyott bennünket, s minden érvénytelenné vált,

ami összekötötte életünket. A szabadsághoz, úgy látszik, nem lehet hozzászoktatni az élőlényeket, a szabadságot az ember is kivívja, meghal érte, esetleg elnyeri. A szabadság öröm és fájdalom, szakadás, detonáció, emelkedés az ismeretlenbe. Sokat gondolkodom azóta, mi lett vajon ennek a nyúlnak a sorsa? Él még, vagy széttépték a kóbor kutyák, mint az anyját és testvéreit?

1976 94 Lányom madarai Korábban elfelejtettem említeni, hogy az utóbbi években nálunk madarak laknak. Nem azokra az őszapókra, rozsdafarkúakra, szarkákra és mátyásmadarakra gondolok, melyek szepezdi kertünkben tanyáznak, nem is arra a balkáni gerlepárra, amelyik fészket rakott az ablakom alatt a falból kiálló vasszerkezeten, hanem azokra az ausztrál papagájokra, melyeket lányom kérésére megvásároltunk, és beköltöztettünk a lakásba. Ezekkel, a tudomány által Melopsittacus undulatusnak becézett aprócska lényekkel évek óta szimbiózisban élünk. A színes madarakkal szűk lakásunkba beköltözött a természet. A növényi hátteret néhány vízipálma, filodendron, kaktusz, muskátli és a mérges levelű difenbahia szolgáltatja. Mindig volt egy nehezen körülhatárolható madármániánk (a madarak ugyanis repülni tudnak), de az első madarat, azt hiszem, azért vettük meg, mert a lányomat zavarta, hogy a lakásban ő a legkisebb értelmes, függőségben élő lény. Szeretett volna valakit maga alatt látni, aki nálánál is kiszolgáltatottabb.

Első madarunk összhatásában egy türkizkék tollcsomó volt. Ha az ember jobban szemügyre vette, kitűnt, hogy a feje csaknem fehér, szárny95tollai a kékből néhol alig érzékelhető szürkébe váltanak. Lelkesen hozták haza a tenyésztőtől, és elújságolták, hogy a madár szinte kiválasztotta őket, a mi madarunk akar lenni. Este már neve is volt a madárnak. Amíg bent jártam a városban, lányom, mamájával egyetértésben, Marci névre keresztelte a papagájt, mivel ezt később majd ki tudja mondani. Egész pontosan Bertha Marcinak nevezték el, mert leányom ügyelt a rendre. Így lett korábban az autóból Bertha Zsiga, s kertünkből Bertha Szepezd. Ötéves lányom világképének megértéséhez még azt is el kell mondanom, hogy szerinte a társadalom nem osztályokra és rétegekre tagozódott, hanem egyszerűen kettévált felnőttekre és gyerekekre. A családban a mamája és én voltunk a felnőttek, a többiek, beleértve a kertet, az autót és madarat is, gyerekek.

A hathetes picinyke madár jól érezte magát nálunk. Evett, ivott, barátkozott, lesett, figyelt.

Kíváncsibb madarat még soha életemben nem láttam. Ha kiengedtük a kalitkájából a kezünkre, fejünkre szállt, s ha mondtunk valamit, utánozta. Az óvatosságot, gyanakvást és a félelmet nem ismerte. Szeretett bennünket, nem voltak fenntartásai. Intelligenciája megkönnyítette számára a tanulást. Szavakat ismételgettünk előtte, s másnap már felmondta a leckéjét. Csakhamar egész mondatokat ismételgetett: „Marci jó kis papagáj… Marci huncut kis csibész… Franciska jó… Marci ügyes…” Tűrhetően artikulált, minden nehézség vagy különösebb 96figyelem nélkül megértettük, mit mond. Csak szegény Marci nem tudta, mit mond. Időnként összecserélte a szavakat és ilyeneket mondott: „Franciska huncut kis papagáj.” Ha kiengedtük a kalitkából, nem volt hajlandó visszamenni. Újra és újra meg kellett fogni, és erőszakkal bezárni. Később kiderült, hogy nem akar megszökni. Éppen kint volt, amikor csengetett a postás. Feleségem ajtót nyitott, s csak amikor a postás döbbenten ránézett, vette észre, hogy a papagáj a vállán ül. Bármi történt a házban, részt akart venni az eseményekben. Ha kislányom kockázott a szőnyegen, Marci már ordított, hogy ki akar jönni.

Ha nem engedtük ki azonnal, mutatványokat végzett, hogy elnyerje jóindulatunkat. Fejjel előrebukott, és átfordult az ülőfája alatt. Haskelepet csinált. Ez megtetszett nekünk, és

ilyenkor mindig kiengedtük. Csakhamar megtanulta, hogy amit csinál, azt az emberek haskelepnek nevezik. Ha ki akart jönni, csak odaszólt neki az ötéves ember: – Marci, haskelep! – És Marci bukfencezett a levegőben. Képes volt órákig huzakodni a lányommal a szőnyegen egy-egy színes pálcikán, kockán, papírszeleten. Később rákapott a vándorlásra.

Kiment a konyhába, fürdőszobába. Ha megnyitottuk neki a csapot, alatta fürdött. Hívni lehetett. Volt egy hívójele, amire azonnal felreppent és utánunk rohant a lakás túlsó végébe.

Bizonyos idő elteltével kedvenc tartózkodási helye az íróasztalom lett. Ha nyitva felejtettem az ajtót, egyszer csak surrogva megjelent, mint egy szel97lem. Büszkén végiglépdelt a fehér papírlapon, melyre éppen írtam, és a legszebb jelzőrendszerem közepére, melyen már napok óta gondolkodtam, odatojt. Szétkente a tintát, majd csőrével felkapta valamelyik ceruzámat, s egyensúlyozva sétált vele föl és alá, mint egy vásári komédiás.

Igyekeztem megérteni ezt a madarat, de nem sikerült. Honnan az ördögből van ilyen önbizalma? Egyáltalán nem zavarta, hogy én egy nyolcvanöt kilogrammos óriás vagyok, ő viszont csőröstől, tollastól, intelligenciástól mindössze három dekagramm. Engem izgatott és zavart, hogy ez a cseppnyi élőlény tud valamit, amit én nem. Repülni tudott ez a kicsike jószág. Repülni tudott, és nagy vonalakban ismerte a földrajzot. Ha nem tetszett neki valami az asztalomon, vagy mogorván bántam vele, bármelyik pillanatban szárnyra kaphatott.

Mennyire megértettem ekkor Daedaloszt és mindazokat, akik Jézus Krisztus példája nyomán megpróbáltak járni a tengeren! Milyen gyarló az ember, testi mivoltában milyen korlátozott…

Repülhet mégis. Repülhet az értelem és a szellem birodalmában, s eszközeivel, melyeket tudós agya kifundál. De itt ez a pici madár az asztalon, és minden előkészület nélkül felreppen. Ez a jelenség engem megbabonáz.

Egyik téli délelőttön aztán gyanús csend támadt a szomszédos szobában. Bizonyos idő elteltével hallottam, hogy a lányom kimegy a fürdőszobába, és a vizet csurgatja. Néhány perc 98múlva abbahagytam a diktálást, és utána mentem. Lányom valamilyen pirosakat mosott le a kezéről.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Rajzoltam, és tintás lett a kezem – mondta, és mosakodott tovább.

Nem tetszett a dolog. Benéztem a szobájába. Csend volt, néma csend. A szőnyegen babák, építőkockák, vacakok. Sehol sem láttam a madarat. Kiszóltam a fürdőszobába: – Hol a Marci?

– Bement az ágy alá.

Letérdeltem, karommal végigsöpörtem az ágy alatt. Élettelen tollcsomó került a kezembe.

Csupa vér, a feje roncsolt. Feltámasztottam a szemhéját. Megvonaglott a tenyeremben, aztán nem mozdult többet. Lányom a fürdőszobában mosta a kezéről a vért.

– Megölted a Marcit? – kérdeztem.

– Bocsánatot kérek, édesapám – mondta, és zokogott.

– Hogyan történt?

– Ráléptem. A kockákat akartam, és odaugrott…

Ez 1975. január 18-án történt. Marci mindössze öt hónapja volt nálunk. Szepezden temettük el. Megfogadtam, hogy több madarat nem engedek behozni a házba. Így aztán a lányom és a mamája csakhamar megjelentek egy új madárral.

– Ez is kiválasztott benneteket? – kérdeztem. Nem válaszoltak.

99 Berci tollazata korántsem volt olyan előkelő, mint Marcié. Ez is kék volt, de egy sivárabb kék. Állítólag azért vették meg olyan sietve, mert ugyanazoktól a szülőktől származott, mint a Marci, tehát Marci testvére volt. Becézgették. Bűntudattal álltak a kalitkája előtt. Lányom fogadkozott, hogy az új madárra sokkal jobban vigyáz majd, mint szegény Marcira. Minden hiába volt. Berci gyanakodva, bizonyos komorsággal tanyázott ülőfáján, és nem volt hajlandó barátkozni. Nem szeretett bennünket. Úgy viselkedett, mint aki ismeri Marci szomorú történetét, mintha az elpusztult madár jeleket hagyott volna hátra. Több hónapos könyörgés után hajlandó volt kijönni a házából, de ha közeledtünk hozzá, csípett, karmolt, harapott.

Nagy nehezen megtanulta a saját nevét, de a bemutatkozással nagyon takarékoskodott.

Bizalmatlansága bizonyos idő múltán vadsággal egészült ki. Látszólag elfogadta az élet adott kereteit, úgy viselkedett, mint aki elhiszi nekünk, hogy az ő otthona a kalitka, s a világ a szobából áll, ahová néha kiengedik, hogy repkedjen egy kicsit. De titkon sejtette, hogy a szoba falain túl is lehet még valami, ahol fákat, bokrokat borzol a szél, s a mezők fölé valódi mélykék ég borul.

Nyáron magunkkal vittük Szepezdre. Arra gondoltunk, hogy élvezi majd a napfényt, a jó levegőt, elnézelődik az erkélyről. Két napig csodálkozott, aztán felelgetni kezdett a verebeknek, szarkáknak, mátyásmadaraknak. Egész nap azt 100leste, merre repdes a többi madár. Velünk minden diplomáciai kapcsolatot megszakított, a nevét sem volt hajlandó kimondani. Viszont reggel négykor, amikor az első szarka elcserrentette magát a kertben, Berci is vad rikácsolásba kezdett. Nem lehetett tőle aludni. Kalitkástól kitettük az erkélyre.

Minden hajnalban rekedtre ordította magát. Egyik reggel váratlanul csend lett. Felkeltünk, hogy megnézzük, mit csinál a madarunk. Az erkélyre lépve csodálkozva láttuk, hogy kalitkájának az ajtaja tárva van, és Berci ugrásra készen a küszöbön áll. Amikor észrevett bennünket, elrepült. Nagy ívben, könnyedén. Nem is értem, gyakorlatlan, satnya szárnyakkal hogyan lehet így repülni. Átrepült a szomszédos kertek fölött, és leereszkedett Birkásék cseresznyefájára. Feleségem utána rohant, és a fa alatt állva könyörgött neki. Bercinek azonban esze ágában sem volt visszaköltözni a kalitkába. Felreppent újra, s az erdő felé szállt.

Magasan a fák felett kéken ragyogott a bőséges reggeli fényben. Vad reptén látszott, hogy boldog, élvezi a teljes szabadságot. A teljes szabadság azonban tünékeny dolog. Órákig tart, sok esetben csak percekig. Vajon tudta ezt szegény Berci? Aligha. Mint ahogy arról sem tudott, hogy az elvadult kertekben éhes baglyok laknak, feljebb az erdő szélén pedig héják tanyáznak. Másnap egy sziklás partomlás mentén néhány törődött, világoskék tollat találtam.

Jelenleg egy Oszkár nevezetű madárral lakunk együtt. Ez már alig kék, opálkék, legin101kább talán hamvas. Drágábban vásároltuk, mint a korábbiakat, mivel ez egy harlekinpapagáj. A tenyésztő szerint a harlekinpapagájok intelligensek, és különlegesen jó a beszédkészségük. Ez utóbbi már bebizonyosodott, tizenhat hónap alatt egyetlen szót sem tanult meg, vagy ha igen, akkor titkolja. Egyébként is óvatos. Kijön a házából, de nem száll kézre, hiába hívjuk. Inkább felül a villanydrótra, és onnan figyeli a szoba eseményeit. Ha elunja a nézelődést, önként hazamegy a kalitkájába, és behúzza maga után az ajtót. Ha elég ereje lenne, be is zárná

magára, mert szereti a biztonságos életet. Az előző két madár öt-öt hónapot bírt ki nálunk, ez már tizenhatot. Tulajdonságai, világszemlélete lehetővé teszik számára a hosszú életet. Állítólag ötven-hatvan évig is elélnek ezek a madarak. Ha így van, akkor ez az Oszkár könnyedén túlélhet engem. Valószínűleg tudja ezt, s innen származik az a fensőbbséges közöny, amivel igyekezetemet, telefonálgatásaimat, apró sikereimet szemléli.

1976 102 A finnek keze Egy hete még Finnországban ültem egy tó partján, és igyekeztem beszívni, agyamba vésni a táj őszi szépségét, a sárgából bíborba váltó erdőfoltok hangulatát, a tó jégvirágos partjának ívét, a meder puha beroskadását, mely csak véletlennek tűnt, minden erózió és földmozgás nélkül, s a fenéken nyugvó levelek barnulását, mely a halálra emlékeztetett. Akkor még azt hittem, hogy a táj különös szépségét hozom haza magammal, mint a legfontosabbat, mivel a finn–magyar vegyes bizottság tárgyalásainak szüneteiben nem kínálkozott alkalom az ország életének alapos megismerésére. A tengerparti Kokkolától délkeletre, Kaustinentől északra elhelyezkedő, névtelennek tűnő tó partján autóút kanyargott. Az erdők közül hirtelen bukkantak elő a kocsik, és bekapcsolt reflektorokkal robogtak Kaustinen, Tunkkari vagy Kainu felé. Alig múlott még dél, felhőtlen volt az ég, és sütött a nap. Így furcsának találtam, hogy az autósok bekapcsolják a világítást. Csak napok múlva tudtam meg, hogy nem „bekapcsolják”, hanem ki sem kapcsolják a nyári hónapokra. Én, aki életemet a negyvenhatodik és a negyvenkilencedik szélességi kör között töltöttem 103idáig, valami keveset megsejtettem a finn emberek életéből. Az északi sarkkör alatt néhány fokkal, ahogy közeledik a tél, egyszer csak besötétedik, és az emberek sötétben élnek egészen tavaszig. A reflektorokkal közlekedő autókat bámulva eszembe jutott, valaki azt mondta Helsinkiben, hogy egész Finnországban tizenhat állami autó van, és eszembe jutott az a sofőr, aki saját Chevroletjén fuvarozott minket a fővárosban, mivel munkaerejét és az autóit bérbe adta a minisztériumnak, s aki a történelminek számító helsinki csúcstalálkozó idején Humphrey szenátor sofőrje volt. Ez a kedves, őszülő férfi az összes KRESZ-táblát tiszteletben tartotta.

Ha egy tábla minden érzékelhető összefüggés nélkül húsz kilométerre korlátozta a sebességet, akkor mi tizenkilenc kilométeres „sebességgel” haladtunk. És most utólag, az íróasztalnál erről a kitűnő férfiúról eszembe jut a tej. Elég sok tehenük van, így hozzászoktak a tejhez. A kaustineni polgármester egyetlen pohár tejjel végigevett társaságunkban egy zsíros díszebédet. Közben felállt, és köszöntőket mondott.

Végül mégsem a táj emlékét, élményét hoztam haza, hanem a finn emberekét. A vidéki finneket, azt hiszem, soha nem tudom elfelejteni. Az arcukat és a kezüket. Pontosan olyanok, mint Finlandia erdői, vagyis a fák. Gyönyörű fából, gyönyörűen faragva. Kemények és nyugodtak. Egyenesek. A tél, a nehéz fizikai munka megjelölte őket.

Ezekkel az emberekkel furcsa módon már 104személyes találkozásunkat megelőzően megismerkedtem. Helsinkiből egy DC–8-assal repültünk Kokkolába. Ez a gép nagyon meredeken emelkedik fel, és a felhők felett nyolc-tízezer méteres magasságban repül.

Szerencsére nem voltak felhők, így Helsinkitől Kokkoláig figyelhettem a tájat. Tavak és erdők. Az erdők között néhány holdas megművelt földdarabok. Gyönyörűen megművelt földdarabok. Aki sokat utazik repülőgépen, az tudja, hogy magasból látni igazán, ha kócos a táj. De ez a táj nem volt kócos. Rend és tisztaság mindenütt. A földek néhol húszholdas darabokat szakítottak ki az erdőből, másutt csak négy-öt holdat. A fák között mindig ott állt a ház, melléképületekkel. Faházak, villannyal, tehenek. A magyar Alföld jutott eszembe szétszórt tanyáinkkal, melyeket erőnek erejével fel akarunk számolni… Hogyan lehet az,

hogy a kapitalizmusban megmaradnak az erdők között ezek a tanyák? Talán gazdaságosan tudnak termelni? Államtitkárunk, dr. Gosztonyi János, akivel egymás mellett ültünk a gépen, úgy vélekedett, hogy ez a termelési mód mindenképpen korszerűtlen, mert a jelen és jövő a mezőgazdasági nagyüzemeké. Igazat adtam Gosztonyinak, de ahogy tovább néztem az erdőségek közé ékelődött finn tanyákat, arra gondoltam, hogy ezek a parasztok mégiscsak hasznosítják a cseppnyi földdarabokat. Felszántják, bevetik, tartanak öt-hat tehenet, esetleg húszat. A tej vagy a sajt eljut a városokba, onnan tovább külországokba is. Nehezen élnek, sokat 105dolgoznak, de hozzájárulnak a finn nép közös javainak megtermeléséhez, gondozásához. Nem maradnak parlagon földek, gondozatlanul tavak és erdők. Ezekben a messzi faházakban egészséges testű és gondolkodású gyermekek növekednek fel, és a nagy skandináv telekből elindulnak a modern életbe, hogy még többet használjanak hazájuknak és az egész emberiségnek.

Kaustinenben aztán, ami egy meglehetősen laza település, személyesen is találkoztam ezekkel az emberekkel. Magyarország feudális örökségei után már Helsinkiben is kapkodtam a fejemet, amikor az elnök tanácsosával, Kustaa Vilkuna akadémikussal csak úgy összetalálkoztunk az utcán, s láttam, hogy Kaarina Virolainen asszony, a centrumpárt elnökének a felesége, a Finn–Magyar Baráti Társaság vezetője gyalogosan távozik a fogadásról, de a vidék még érdekesebb volt. Kaustinen közelében jártunk egy parasztgazdaságban. Öreg, nagyon öreg faház a folyó kanyarulatában. Néhány melléképület.

A gazdaságot két asszony vezeti, mert a férfiak már nem élnek. Az asszonyok tizenhárom tehenet gondoznak. Tejgazdaság. Rozoga épület, de fejőgép, önitató, szeparátor, tároló, a pajtában traktor, utánfutó, autó, motorkerékpár. Az asszonyok elgyötörtek. Hajnalban kelnek, s a tehenektől nem tudnak kimozdulni. Kávéval, süteménnyel kínáltak, és nem öltöztek ünneplőbe a tiszteletünkre. Abban a ruhában voltak, amiben a munkájukat végezték. A konyhában harmónium állt, a nagylány és a szomszédos gaz106dák lányai zenéltek egy kicsit, amíg a konyhában voltunk.

Kaustinenben van egy híres népház. Fából épült, ősi emlékeket kelt, de használják. Itt gyűlnek össze esténként a környék munkásai, parasztjai, és hegedülgetnek. Tiszteletünkre is hegedülgettek, bemutatkozott három együttes a szomszédos településektől. Szépen játszottak, és úgy tűnt, hogy hivatásos, államilag fizetett és fenntartott népi együttesekről van szó.

Később aztán láttam, hogy a hegedűsöknek agyondolgozott, bütykös kezük van.

Rádöbbentem, hogy ezek az emberek dolgoznak. Földet művelnek, erdőt irtanak, gerendákat faragnak ki a házépítéshez, és este zenélgetnek egy kicsit. Zenélgetnek, mert télen nappal is sötét van, mert keresik egymást, mert a világ megértéséhez, a világ dolgainak elrendezéséhez egyetlen kiindulópont van, az emberség. Egymás emberi voltának megértése, befogadása.

Kávézás közben hallottam, hogy ezek a parasztok uramnak szólítják egymást. Megértettem, számukra természetes a munka, s a munkavégzés fajtája, formája náluk nem minősít, csak a munka elvégzése, vagy el nem végzése. A népházban töltött este után nem is csodálkoztam, amikor ezek a bütykös kezű, tejivó, hegedülgető parasztok beültek szép autóikba, és hazahajtottak falujukba, ami valójában nem is falu, hanem két-háromszáz méterre, vagy egymástól kilométerekre álló házak közelsége. Finnországban megismertem egy újabb emberi minőséget.

1975 107 Vizek partján Gyermekkorom semmibe süllyedő tájain, apró faluk, akácerdők és dúsan zöld mezők között egy folyó kanyarog. A Marcal völgyében közel esnek egymáshoz a falvak s a lelkek.

Hosztótról, Rigácsról, Szegvárról és Karakóról áthallatszik Nemeskeresztúrra a déli harangszó. Nem itt születtem, de ha éjszaka felriadok egy moszkvai vagy berlini szállodában, ez a táj jut eszembe, itt keresem elveszett magamat, mivel itt gyerekeskedtem. Itt, és a Balaton-felvidéken. Szülőföldem a Dunántúl, Kemenesaljától Keszthelyig, olyan meghatározó szálláshelyekkel, mint Keresztúr, Tapolca, Györök. Ez a táj alakított, a Bakonyból lezúduló téli szélviharok hóval, jéggel, és a forró, mozdulatlan nyarak. Ez a táj, s a tájban élő emberek, mert számomra nem létezik külön táj és külön ember. Az ember része a tájnak, munkája nyomokat hagy a hegyoldalakon, a folyók völgyében; eközben a váltakozó évszakok, az ellenálló, nehezen formálható anyag magához hajlítja az embert, és megjelöli.

Először csak az arcát, később mozgását és belső lényét is. A jelek apáról fiúra öröklődnek.

Dűlőnevek jutnak eszembe: Szálasalja, Csénye, Sümegirét. Ha nagyapám, Bertha Mihály 108azt mondta, hogy megyek a Csényébe kaszálni, én már a szekéren ültem, és fentről néztem végig, hogyan itatja meg marháit, fogja őket igába. Az igaszeg nehéz, fényes vasa néha lecsapott az engedetlen állatra. Most az üres, roggyant tetejű istálló falán függ ez a sokat szolgált szerszám. Ha Keresztúron járok, mindig megszemlélem. Milyen célszerű és borzongató szerkezet… Az igaszeg milyen fényesen hideg még mindig…

A Szálas alatt gabonaföldek sorakoztak egymás mellett. Nagyapámé is ott nyújtózott a tagúttól egészen az erdő aljáig. Amíg szántott, boronált, gyerekkoromban be szoktam menni az erdőbe gombászni. Főleg galambicát és keserűgombát szedtem, de az is előfordult, hogy vargányát találtam. Úgy emlékszem, itt a Szálas alatt szegődött nyomába a halál. A marhái előtt ballagott a barázdában. A fejében megpattant egy kis ér. Összeesett. A marhái áthúzták rajt a nyomtató hengert. Felállt, összeverte az állatait, szekérre pakolt és hazament. A következő évben már Bertha Pistával arattunk itt, aki addigra hazakerült a hadifogságból. A Marcal mentén keményen dolgoztak az emberek. A nappal keltek és feküdtek. A viharlámpák gyér fényénél etették, fejték teheneiket. A föld kiszikkasztotta testüket, izmaikat, de szívüket soha. A végtelen kaszálások, kapálások sorát időnként ünnepek szakították meg. Szép, gazdag ünnepek. Ezek rendes megtartását éppen olyan komolyan vették, mint a munkát. Így én csak 109nagy és lélekmelegítő ünnepekre emlékszem. A keresztúri búcsúra, sátrakkal, ringlissel, márccal, később somlai borral, nagy táncmulatságokkal, melyeket a Hangya és a Kalmár-féle vendéglő udvarán tartottak.

Szép ünnep volt akkoriban Szent István, de legnagyobb a húsvét. Előtte kívül-belül kimeszelték a házakat, felseperték az udvart, az utcát. Böjt és végtelen sütés-főzés jelezte, hogy az ünnep a küszöbön van. Körmenettel, sonkával, kaláccsal, nagy zsombor piros tojással köszöntött ránk a húsvét, s rokonlátogatással, faluzással, bölcs borozgatásokkal nyúlott az éjszakába, hogy hétfőn aztán karakói és szegvári kirándulással folytatódjon. A munkának is megvoltak az ünnepei, a takarulás, a cséplés, az őrletés. Amikor a gabonakereszteket be kellett hordani a szérűskertbe, összefogott a rokonság, atyafiság, és kisegítették egymást. A szekeret rakó férfiaknak laktató, húsos ételt főztek, és fánkot. A boros kancsó ott laffogott egész nap a lőcsön vagy a szekér oldalán. Én az őrletést szerettem legjobban. Nagyapámmal hajnalban keltünk, itattunk, befogtunk. A búzás zsákokat már előző este felraktuk a szekérre.

Alig világosodott, már úton voltunk. Berzsenybe vagy Jánosházára menet a lassan döcögő szekérről kibomlott a táj nyers szépsége. El lehetett ámulni a mezők nyugalmán, a vidéki Magyarország erőt sejtető csendjén. Mennyi csend fér meg egy boglyában…

Mi köt ehhez a tájhoz, ezekhez a falvakhoz? 110Csak az, hogy éppen ott lakott Bertha Mihály? Ott lakott Bertha Mihály és még sok jó rokon, Szabó keresztapa, Jolán néni, Örzse néni, Bertha Pali bácsi, Ughi Jenő, az öreg Zimits Káró, és a többi Zimits, aztán Szegváron

Bertha Gyula, a kántortanító, Karakón is rokonok, Dobán, Iszkázon. Az emberek és a táj.

Bertha Pali bácsi öreg konyhájának az ablakából a Marcalig nyúló rétekre lehetett látni.

Ahogy leereszkedett az alkony, ebből az ablakból többször láttam a lidérceket, ahogy óriási menyétként kiemelkedtek a földveremből, s a bokrok takarásában elindultak a folyó felé.

Nyolc éve Gradiscából Goriziába, Sistianába, Triestbe igyekezve, naponta átautóztam az Isonzo felett. Ahányszor megpillantottam az Isonzót, mindig eszembe jutott a Marcal. De nem azért, mert nagyapám a Doberdónál harcolt. Így voltam az Elba, a Dnyeper és a Visztula partján is. Eszembe jutott a Marcal, mert a Marcal számomra az örök folyó. Ott kanyarog a múltamban, s már rég az emlékezet vagy a létezés horizontja mögé süllyed majd Rigács, Szegvár, Keresztúr, de a Marcal megmarad, s hajdani csobogása előhívja a ködből a falvak kontúrjait, Zimitsekkel, Ughikkal, Berthákkal. Amikor az Adria partján álltam és órákig néztem, hogyan közeledik egy hajó Porto Vecchio felé, nem jutott eszembe a Balaton, pedig a Balaton-felvidék éppen úgy hozzátartozik életemhez, mint a Marcal völgye. A Balaton zárt, körülhatárolt tó. A tenger végtelen. Mindezen kicsit elszomo111rodtam, de ugyanúgy szerettem a Balatont, mint régen. Nem is a Balatont, hanem a vizet, a vulkanikus bazalthegyeket és a hegyek oldalában küszködő embereket együtt.

E tájhoz nemcsak a szépsége köt, hisz a szépségére bárki felfigyelhet, aki erre jár. Ide is emberek kötnek, rokonok, barátok, s a küzdelmes fiatalság. Anyai dédapám, Cseh József Festetics Tasziló herceg szolgálatában állt. A Kis-Balaton szélén, Sávolyon és Vörsön volt erdőkerülő. Később a györöki erdészházba került. Így aztán sok rokonom él ma is a parton, a terebélyes Cseh família, Üsték, Vizsiék, Tóthék. Később általuk tovább gyarapodott a rokonok és barátok köre. Pécsről, Budapestről a Balaton mellé én mindig haza megyek.

Legénykoromban sokat dolgoztam a szőlőkben, az erdészetnél, később a kikötőépítkezéseken.

A dermesztő balatoni telek és lángoló nyarak a csontjaimba égtek. Magamban hordozom a régi fagyok és napsütések emlékét, s a víz emlékét is, mert szélbe feszülő vitorlásról, vagy a nádasok mentén úszva Keszthely és Györök között, más volt ez a víz, mint most a hegyoldalból nézve. Ülök a szepezdi hegyoldalban, közvetlenül az erdő alatt, s egy japán távcsövön át nézem a hajókat, a vizet és a felhők járását. Szedett-vedett ruháimban jól érzem magamat. Itt fönn nem vagyok sem író, sem paraszt, sem szerkesztő. Csak ember. Ember reggeltől estélig és estétől reggelig, ahogy a madár – madár, és a hal – hal. Pedig itt fönn írok is, kapálok is, de főleg nézek.

1975 112 Vásárfia Nincs lovam. Szomorú vagyok. Ha lovam lenne, most az udvaron állnék, és elégedetten nézegetném a szőrére tapadó új bőrszerszámokat. Kényesen lépdelne a gyepen, s a Ferkó olaj hajdani illata boldoggá tenne bennünket. Vasárnap Pécsen, az országos állat- és kirakodóvásáron jártam. Gyönyörű lószerszámokat árultak a szíjjártók. Puha, fekete bőr, cifrára vágott zöld, sárga és piros posztó. De nekem nincs lovam. Udvarom sincs. Egy betonház sokadik emeletén lakom, s májustól szeptemberig harminc fok meleg van a szobámban. Az ember itt Budapesten hajlamos azt hinni, hogy autóáradatból, zajból, ólomoxidból és végetérhetetlen csúcsforgalomból áll már az egész világ. De nem. Csak ki kell menni a betonfalak közül.

Vasárnap újra gyerek lettem. Pécsen elkeveredtem a vásári sokadalomban. Órákig járkáltam a sátrak között, s a kékfestők, papucsosok, késesek, bazárosok portékáit nézegettem. Beszéltem Nagy Gézával, a híres pécsi madárkereskedővel, bajai késesekkel, alföldi szűcsökkel. Vettem

törökmézet, alkudtam sváb papucsra, borjúra, malacra, vidrabőrre. A szűcsök gyönyörű ködmönkéin elámultam, megtapogattam a 113szépen kikészített borjúbőröket, pézsmákat, a görög hegyikecskék szőrét, és megvettem egy alig kifehérített merinói juh bundáját. Vehettem volna szitát, fonott fűzfa kosarat, gyönyörű hordókat, kádakat, tőtikét, kármentőt, ostort, rostát és zsombort; vehettem volna tehenet, lovat kocsistól, kiscsikót, kisborjút, malacot, kutyát pórázzal, póráz nélkül, a Dráva menti horvátoktól használt, hófehér gyászruhát, gyönyörű sokác ingeket (rukáve), kontyfogókat (pucolica), és persze pincekulcsot vagy fáintos mozsarat, kalendáriumot 1936-ból, álmoskönyvet, orvosi könyveket. Festményeket is vehettem volna, melyek szenteket ábrázolnak, más esetben szarvasokat az erdei patak partján, ahogy éppen a szomjukat oltják. Megdöbbentett a vasáruk sokasága… Ennyi rozsdás csavart, anyát, villáskulcsot, furdancsot régen láttam egy csomón. Mindez ponyvára kiterítve, ősi módon. A vevők százai és ezrei vonultak el az áru előtt, és meg sem álltak. Vajon ki vesz meg egy ilyen, semmiféle új gépezetbe be nem illeszthető csavart?

Természetesen jelen voltak a divat vámszedői is. Százszámra sorakoztak a ponyván a rézedények, réz gyertyatartók, vasalók, mozsarak és petróleumlámpák szépen kiszidolozva.

Ezeknek, s a hevenyészett gyékényzsomboroknak az ára az egekben járt. Mégis sokan vették… És sokan vették a régi ingvállakat, gyászruhákat is, mivel nagy volt a sokadalom.

Az országos állat- és kirakodóvásárt Pécsen 114minden hónap első vasárnapján tartják. A vásár négy fő részből áll: állatvásár, autóvásár, kirakodóvásár és ócskapiac. Az érdeklődés Eszéktől Budapestig akkora, hogy az autók ezrei csak nagy nehézségek árán tudnak a hajdani megyeri kertvárosban leparkolni. Sok tucat nyugati gépkocsit is láttam, főleg németeket, de svédeket és franciákat is. Hajdan, a magyar városokban a vásár három napig tartott. Általában pénteken és szombaton volt az állatvásár, vasárnap reggeltől estig, néha hétfőn délig pedig a kirakodóvásár. Az állatvásár régen a férfiak dolga volt. Az asszonyok csak a kirakodóvásárra mentek ki. Most mindez egyetlen napban tömörül, így sokkal színesebb a forgatag, különösen Pécsen. Magyarok, svábok, délszlávok, cigányok keveregnek a sátrak és szekerek körül. Soksok bajai árus és vevő. Általában a Duna mentiek… A svábok megfontoltak, a délszlávok kíváncsiak, a cigányok gyönyörűek. A lányok, asszonyok új, vagy frissen mosott, színes ruhákban jelentek meg. Népviseletben. De nemcsak a tizennégy évesek, hanem a hatévesek is.

Kis színes, sokszoknyás jelenségek forogtak a szekerek, lacikonyhák, italmérések és törökmézesek környékén. Láttam egy cigány házaspárt. Frissen mosott, üde ruhákban lépdeltek a vásári sokadalom közepén. A férfi karjában vitte a gyermeküket, az asszony eközben szerelmesen fogta a férfi derekát, csípőjét. Mi az, hogy fogta? Tapogatta, izgatta, mintha ebben a sokadalomban a szerelmes egyesülésre valamilyen re115mény kínálkozott volna. Az is lehet persze, hogy a cigányoknak pontosabb információjuk volt, mint nekem.

Ebben a vásárban közel lehetett kerülni az emberi lelkekhez. A vásár legnagyobb élménye számomra mindenképpen az ember. Cigányok, sokácok, svábok, magyarok… Ahogy önfeledten jártak-keltek, alkudtak és vásároltak, ámultak és lelkesedtek, s valamilyen ősi életforma törvényei szerint elintéztek valamit, csodálatos volt. Azt hinné az ember, hogy csúcsforgalomból áll a világ. Tévedés. Vannak még helyek, ahol fazekat formálnak, kést köszörülnek, csikót nevelnek. Ezeket aztán a saját és az egész ország gyönyörűségére elhozzák az országos állat- és kirakodóvásárokra.

Nekem persze nincs lovam. Abszurd dolog. Mit kezdhetnék itt egy lóval? Betonház Budapesten… De mégis, ha lovam lenne… Nyergem is lenne… Kertem is lenne… Felülnék a lovam hátára, s a mezőn, a tagutakon át elnyargalnánk a szomszédos faluba. Hova mennék ott? Én azt hiszem, a kántorhoz. Mit mondana a kántor? Azt mondaná a kántor, hogy bolond

vagyok. Mit akarok a lóval? A ló gyönyörű jószág, de zab kell neki, meg széna. És én megutálnám ezt a kántort, mert nem kínált itallal, és becsmérelte a lovamat.

1975 116 Gazdag ország A gondolkodás önmagában még nem tekinthető hasznos szellemi tevékenységnek, különösen akkor nem, ha a folyamat minden eredmény nélkül abbamarad, megszakad, vagy összezavarodik. Két napja állok az ablaknál, és gondolkodom. Figyelem az emberek szakszerű munkáját, ahogy körülássák, majd autódaruval kitépik a fákat, bokrokat, precízen kipusztítják az egész parkot, melyet öt évvel ezelőtt ugyanilyen szakszerűséggel létrehoztak.

Akkor csodáltam erőfeszítésüket, küzdelmüket, hiszen nagy lombú, tíz-tizenöt éves fákat ültettek a ház elé, s azok különös módon megeredtek. Hetekig dolgoztak itt a földgyaluk, gödörásó gépek, majd a teherautók sokasága fekete humuszt hozott valahonnan, és a fák alá zöld gyepet telepítettek. Kertészek sokasága gondozta a fákat, bokrokat, sövényeket és a gyepet. Öntöztek, kaszáltak. Most, a park kiirtását szemlélve, nem vagyok túlzottan derűs.

Tudom, hogy szélesítik a Szentendrei utat, és kell a hely. Nem örülök, hogy közvetlenül az ablakom alatt dübörögnek majd az autók, de megértem a döntést. Csak azt nem értem, ha a tervekben hatpályás autóút szerepelt, miért építettek az út helyére nagy emberi erőfe117szítéssel egy parkot? Mennyibe került vajon ez a park: százezerbe, félmillióba? Arra gondolni sem merek, hogy öt évvel ezelőtt még nem volt rendezési terv. Tervnek kellett lenni, hiszen ez egy új lakótelep, amit utakkal, parkokkal, közművekkel mindenestől meg szoktak tervezni. Terv volt, ez biztos. Állok az ablaknál, s ahogy az autódaru kitép a földből egy-egy fát, megszólalok: „Gazdag ország”. Később eszembe jut a tapolcai zsíros kódis, akit harminchat évvel ezelőtt láttam először. Nyáridőben jött, borostás, vörös arccal. Tarisznyájában kisebb zsírosbödönt hurcolt magával. Sorra bekopogott a házakba és kért egy kanál zsírt. Adtak neki. Volt, ahol csak bélzsírt, másutt viszont a nagy bödönből jó ikrás szalonnazsírt, nem is egy kanállal, hanem öttel. A zsíros kódis három-négy évtizeddel ezelőtt hozzátartozott a környék életéhez. Nem lehetett tudni, honnan jön. Felbukkant a napfényes délelőtti utcákon, aztán a városka szélén, ahol a mezők kezdődtek, eltűnt. Megérte vajon ennek a hajdani zsíros kódisnak kanalanként összegyűjteni a télire való zsírt? A zsír értéke vajon arányban állt a ráfordított idővel, emberi energiával, a saru, a tarisznya és az élet kopásával? Akkoriban persze a vidéki koldusok nem ismerték a közgazdasági kategóriákat. Ösztönösen éltek. Nekivágtak a világnak, és kanalanként összegyűjtöttek egy nagy bödön zsírt télire.

Napjainkban mindenki mérlegel: megéri, vagy nem? Mérlegelnek a gyárak, vállalatok és 118az emberek is. Ami nem hoz elég nagy nyereséget, azt nem gyártják. Ha egy munka nem látszik kifizetődőnek, nem vállalják a munkások. De vajon hol az a mérhető pont, ahol valamilyen tevékenység már kifizetődő? Pontosak a méréseink, számításaink?

A zsíros kódisok örökre eltűntek. A kisebb gyerek manapság nem hajlandó felhúzni a nagyobb testvér kinőtt ruháját, bármilyen szép és új pulóver vagy nadrág az. Napjainkban szégyen lehajolni egy szegért, csavarért. Inkább az az előkelő, ha építkezésnél, javításnál könnyedén bánunk az anyaggal, ha leesett, ott marad. Beletiporják a sárba, vagy elviszik a törmelékkel, szeméttel. Szeretnek az emberek fogyasztani, jól élni, különbnek lenni, gazdagabbnak, elegánsabbnak, mint a rokon, barát vagy munkatárs. A minden szem búzát, krumplit megtakarító gazda alakja, aki gyalogosan ment a szénásszekere után, s ha lehullott egy-egy kisebb csomó, felszedte, kiment a divatból. Elnyelte a múlt, a fiatalok már nem is

tudják, hogy ebben az országban ilyen emberek éltek. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a zsíros kódist, a korán kelő, takarékos parasztot elsöpörte a dinamikus fejlődés. Ahol millió tonnákban számolnak, mit számít néhány csomó széna, fél marék elhullatott csavar… De valóban nem számít?

Időnként az az érzésem, hogy a dinamikus fejlődésnek nálunk velejárója a dinamikus pazarlás. Ez az érzés az ötvenes évek közepén fészkelt a szívembe, amikor a Sztálin Vasmű119ben (ma Dunaújváros) dolgoztam. Csodálatos élmény volt végignézni, ahogy egy mező közepén a földből kinőtt egy város, és mellette a vasmű sok üzeme. De elkeserítő volt a teherpályaudvarok vágányai mellett rozsdásodó gépek tömegét látni, melyeket valamelyik gyár megrendelt, de amikor megérkezett, nem fogadta, vagy egyszerűen nem tudta hová vinni, mert az üzem csarnokai még nem készültek el, s fedett raktáruk nem volt. Ezekre a gépekre később rászórták a kokszot, a vasércet, és eltűntek, azonosíthatatlanná váltak. A drágán vásárolt gépekkel ma már nagyobb gondossággal bánunk. De rakodni nem tanultunk meg.

Elég, ha kipillantok az ablakon. Száz teherautóból legalább tíznek baj van a rakományával.

Nem kötik le a papírdobozokat, túlrakják koksszal, kukoricával, s amit szállítanak, azzal felhintik az utat. Az elmúlt év őszén a termelőszövetkezetek döbbentettek meg. Ugyanazok a parasztok és fiaik, akik húsz éve még a szekerük mögött mentek és felszedtek minden szál lehullott szénát, korántsem ilyen kényesek, ha a közös gazdaság szénájáról, kukoricájáról van szó. Amerre csak jártam az országban, minden út fel volt hintve búzával, de főleg kukoricával. Hány disznót lehetett volna a szétszórt terményen meghizlalni? Nem tudom.

Sokat. De a dinamikus pazarlás már a szállítás előtt megkezdődött, a kukoricatörésnél. A gépi betakarítás nyomán rengeteg kukorica maradt a száron. Ha az ember kipillantott a vonat vagy az autó ab120lakán, minden kukoricaföldön kórészó embereket látott, akik a hivatalos betakarítás után még nagyon sok zsák kukoricát szedtek össze, s vittek haza autón, kordén, biciklin. Még ez volt a szerencse, mert a földeken hagyott kukorica így mégiscsak hasznosult.

Valójában ezekről az emberekről kellene most valamit mondanom. Azokról, akik a mások által nagyvonalúan szétszórt terméket összegyűjtik és felhasználják.

Nem alkotnak egységes csoportot. Úgy tűnik, két fő típusuk van, egy szegényebb, hulladékot eltakarító, s egy módosabb, spekulálóbb fajta. A szegényebb típust a Szentendrei úton figyeltem meg, amikor még a túloldalon régi, földszintes házak álltak, s azokban öregek, nyugdíjasok laktak. A túlrakott autókról minden fékezésnél kétoldalt hullott a koksz. Az öregek naponta négyszer-ötször, régi kenderzsákkal, kosárral végigjárták az utat és felszedték a kokszot. Elég gyorsan megtelt a zsák, s az az energiahordozó, amely sem a vállalatoknak, sem az országnak nem kellett, nem hiányzott, az öregek kályháiban télen mégiscsak hasznosult. Az öregek azóta házaikkal együtt eltűntek. De jöttek helyettük újak. Ezek inkább a guberálók típusához tartoznak, a handléknak vagy a MÉH-nek dolgoznak. Ha a szomszédos gyógyszertárból kidobnak egy dobozt, az fél órán belül eltűnik. A borostás arcú öregek összekötözik a dobozokat, és eladják. Lehet, hogy a dobozok így télikabáttá változnak, de valószínűbb, hogy 121liter és fél liter borokká. Ha valamelyik lakó este kiteszi a megunt, beszakadt közepű heverőjét, reggelre eltűnik.

A módosabb, spekulálóbb típushoz tartoznak a moslékosok, kenyeresek. A környékünkön minden iskola és óvoda konyhájához kötődik egy moslékos ember. Ezek minden délután pontosan megjelennek, és elviszik a konyhai maradékot. A környékünkön hárman dolgoznak, egy öregember kocsival, szürke lóval, egy negyven körüli férfi dzsippel, és egy még fiatalabb Moszkvics kombival. Nem könnyű és nem is tiszta munka, amit végeznek. A tejeskannák,

műanyag hordók, melyeket ki kell hozni az iskola konyhájából, és felrakni a kocsira, autóra, negyven-ötven kilót is nyomhatnak. Tegnap séta közben a Szél utcában pillantottam meg őket, az öregembert a szürke lóval és a dzsipes embert. Egyszerre rakodtak, egyik az iskola, másik az óvoda konyhájáról.

A moslék, a hulladék kenyér és az elhullatott kukorica összeszedése nagy üzlet. Ezek az emberek a sertések sokaságát hizlalják fel évente, és adják el. Jól, nagyon jól pénzelnek belőle. Sokkal nagyobb jövedelemre tesznek szert, mint egy csepeli munkás. Kötetlenül dolgoznak, de nehéz, piszkos munkát végeznek. Dolgoznak a pénzükért. De bizonyos értelemben spekulálnak is, üzleti tevékenységet folytatnak. Vajon a szocialista emberideáltól milyen messze állnak? Hasznuk ellenőrizhetetlen és nagy. Házat építenek, autót, nyaralót vesznek. Nem mindegyik. 122Az öregember a lóval biztosan nem. De mindegyik hasznos valahogyan az egész közösség számára is. Ha nem vinnék el a konyhai hulladékot, az a szemétbe kerülne. Elviszik, így nyereséghez jutnak, de az országban több lesz a hús. És a ház? Az autó? A házban bizonyára laknak. Nem adnak be a tanácshoz lakásigénylést. Az autóval egyelőre moslékot hordanak a disznóknak. Vasárnap talán elmennek a Balatonhoz.

Nyáron.

Mi a helyes magatartás? Fogyasztani vagy guberálni? Vagy fogyasztani a szükségletek szerint, de hasznosítani mindent, még a konyhai hulladékot is?

Régen egy falusi háztartásban semmit nem dobtak ki. Ami a család asztalán megmaradt, azt felélték az állatok, a kutya, macska, sertések. Nem dobták ki az apró krumplit, a zsizsikes búzát, semmit. A kutya hálából őrizte a házat, a macska az egereket ritkította, a sertések pedig híztak, s általuk az asztalon maradt krumplipaprikásból egy év múlva újra kolbász lett. A maga módján egy ilyen régi paraszti gazdaság és háztartás tökéletesen ökonomikus volt.

Egyébként a természet is ilyen.

Ha a kertben a lányom leejti a zsíros kenyerét, másnapra nyoma vész. Beleharap egy kóbor kutya vagy macska, hajnalban csipegetnek belőle a szarkák és más madarak. Ami utánuk marad, azt néhány órán belül eltüntetik a hangyák. Néha úgy tűnik, a természet csak bizonyos 123erőszakossággal választható külön növényekre és állatokra, s a növények sokasága fákra, bokrokra, füvekre, hiszen egy erdő, különösen egy őserdő olyan, mint egyetlen nagy test. A növény- és állatvilág egymásból, egymás hulladékából, testéből, leheletéből él. Minden hasznosul. Minden gramm fehérje és minden gramm nitrogén. Vajon az emberi társadalom, ha egészségesen működik a szervezete, mennyiben különbözik az őserdőtől? Nem az a természetes, ha az emberek, csoportok kölcsönhatásban élnek, és valamilyen módon minden hasznosul?

Ha én veszek egy gépet, mondjuk egy autót, akkor a kiválasztásánál az az elsődleges szempontom, hogy jó hatásfokkal működő gépet vegyek. Ez annyit jelent, hogy azt az autót veszem meg, amelyik a legkevesebb üzemanyaggal (táplálékkal), a legkevesebb gondozási igénnyel, a lehetséges legnagyobb hatásfokkal működik. Tehát nem veszek olyan gépet, amelyik csak félig égeti el az üzemanyagot. Olyant veszek, amelyik jól hasznosítja a táplálékát, és ennek arányában erős, megbízható szerkezet. Bevallom, ilyennek képzelem a jól működő társadalmat is. Ideálom a jó hatásfokkal működő gazdasági élet, melyben minden hasznosul, és az energia, az érték még a mellékutakról is valamilyen áttétellel visszakerül a főáramkörbe. De vajon nálunk visszakerül-e? Valamennyi bizonyára vissza, de úgy érzem, a megtermelt javak és energiák kisebbik része. Nagy tartalékaink vannak, melyekhez

hozzányúlhatunk majd a jövőben. 124Most nem is arra az isten tudja hány tonna kukoricára gondolok, ami a földeken maradt vagy szállítás közben az utakra hullott, hanem emberi tartalékokra. Az ország igazi tartalékai a lakosaiban vannak. A népgazdaság nagy termelési lehetősége a hazai emberek természetében, erkölcsében, tudatosságában, közösségi érzületében rejlik. Ha majd úgy raknak meg egy teherautót, hogy ami rákerül, az hiánytalanul odaér, ahol várják… Tudom, hogy ez a legnehezebb. Más tartalékunk viszont nincs. A jövőhöz vezető úton utolsó lehetőségünk az ember, mi magunk, barátaink, rokonaink, ismerőseink.

Mindez egy parkról jut eszembe, amit a kertészek nagy szakértelemmel létrehoztak, s most két nap alatt ugyanolyan szakszerűséggel kiirtottak.

1977 125 A sejtek optimizmusa Nagy sikere van az óbudai kutyalakodalomnak. A nász az autóbuszpályaudvaron, a házak között, s főleg a Szentendrei út szélesítése miatt kiirtott park helyén zajlik és történik. A felhevült ebek éjszaka is felugatnak, marakodnak, vonyítanak, harcolnak egymással, és szemléletesen szeretik egymást. A kutyák tavaszi szerelme idáig nem tartozott a városi látványosságok közé, így most a környéken lakó emberiség nagy érdeklődéssel figyeli az eseményeket. A gyerekek negyedórákra elbámészkodnak, s napok óta elkésnek az iskolából.

A szexuális felvilágosítást szolgáló órákból néhány valószínűleg feleslegessé válik.

Amióta kutyarendelet létezik, mindig csatangol Óbudán néhány gazdátlan állat. A beton háztömbök rideg, huzatos környékén látszólag alig van élettere a kivert ebeknek. Az adóév kezdetén mégis sokasodnak ezek a páriák. Itt vesznek el a Duna-kanyarba igyekvő gazda autójából, vagy ösztönösen itt gyülekeznek, mivel itt sok ember él együtt.

Januári hóesésben, a kemény éjszakai fagyok idején, úgy tűnik, a kóbor kutyáknak alig van esélye az életben maradásra. Mégis élve marad126nak. Az árkádok alatt a lakók kutyatányérokat helyeztek el, s azokat időközönként megtöltik ételmaradékkal. Megszánja őket a hentes, az iskolás gyerekek, és az út túloldalán a BKV sofőrjei, szerelői. Enni kapnak, de érthetetlen, hogy ebben a dübörgő forgalomban nem végzik az autók kerekei alatt. Nem hinném, hogy a kutyák gondolkodnak, de a jó és rossz helyzeteket ösztönösen felismerik, és a gépesített világhoz kitűnően alkalmazkodnak. Többségük csak a zebrán, a lámpa zöld jelzésénél megy át a túloldalra. Nem ismerik a KRESZ-t, de a veszélyt igen. Megfigyeltem, hogy türelmesen várnak a zöld jelzésre, és arra, hogy három-négy ember elinduljon. Csak az emberek mögött, a lábak biztonságos takarásában vágnak neki az átkelésnek. Nem is a lámpához alkalmazkodnak, hanem az emberekhez. Ha a lámpa zöldre vált, de nincs gyalogos a zebrán, a kutyák nem indulnak el. A mozgó, rohanó autóktól félnek, de nincsenek előítéleteik, nem utálják a gépeket. Nem lázadnak a környezetük ellen, mint az ember, hanem elfogadják olyannak, amilyen. Sokáig elképzelni sem tudtam, hogy hol éjszakáznak ezek a kutyák. Januárban aztán észrevettem, hogy egy betyáros fazonú kutya bemászik a közelben parkoló autó alá, és lefekszik. A motor még meleg volt. Amikor a parkolóba később beállt egy másik autó, átmászott az alá melegedni. Így húzta ki a fagyos éjszakákat a félóránként, óránként cserélődő autók alatt.

Az idén januárban egy kis zsemleszínű kutya 127jelent meg először a környékünkön. Napokig idegesen szaglászott, kereste a gazdája nyomát, de nem találta. Ahogy halványodott emlékezetében a gazda szaga és alakja, utánaszegődött egy-egy embernek és nagy

farkcsóválások közepette körülugrálta, reménykedve a véletlen találkozásban. Senkinek sem kellett. Megjelent aztán egy fekete pumiszerű jószág és egy másik fekete eb, sima szőrrel, bús, filozofikus arccal. Február közepén már öt-hat kutya futkosott a házak között, és osztozott az ételmaradékokon. Néhány napig egy fiatal magyar vizslát és egy ír szettert is lehetett a kutyák között látni, de ezek gyorsan gazdára találtak.

A zsemleszínű kutya február végén megfázott, köhögött, hörgött, és úgy látszott, hogy a végét járja. Feküdt a napon, és alig nyúlt az ételhez, amit a gyerekek odahordtak neki.

Tüdőgyulladása lehetett, vagy valami hasonló. Kiheverte. Csakhamar annyira felépült, hogy egy félig pumi, félig puliszerű kócos fekete gavallér felfedezett benne valami vonzó szépséget. Együtt szaladgáltak, megosztoztak minden kis csonton, kenyérdarabon. Csakhamar hozzájuk szegődött egy foxterrierre emlékeztető korcs is, kávéfoltos, molyrágta kutyaszőrben, és minden adandó alkalommal kimutatta az érzelmeit. A zsemleszínű szuka hirtelen megfelejtkezett a tüdőgyulladásáról, amiből alig egy hete épült fel, s a kemény télről, amit csak bizonyos szerencsével vészelt át, és viselkedni kezdett. Kényes lett, sértődékeny, szeszélyes. A megaláztatásokat, a kut128yahölgy hangulathullámzásait a fekete korcs viselte el jobban, mivel úgy ítélte meg a helyzetet, hogy szerelmi esélyei továbbra is megvannak. A kávéfoltos eb a szerelemtől teljesen megzavarodott, s viselkedése kezdett nevetségessé válni.

A kutyarománc színhelye időközben nagyon sivárrá vált, mert a kitépett fák helyén hatalmas földgyaluk és árokásó gépek dolgoztak már. A kutyák a gödrök és szakadékok között szaladgáltak, tudomást sem véve róla, hogy a park, ahol még néhány hete a gyepen heverésztek, napoztak, sivár, holdbéli tájjá változott. Egyik délután határozottan növekedni kezdtek a fekete korcs szerelmi esélyei, amikor váratlanul megjelent egy erős, vöröses kutya, melynek alakja és izomzata az alaszkai szánhúzó kutyákra, a malamutokra emlékeztetett.

Nem olyannak látszott, mint egy ijedt, elvesztett kutya. Nem lehetett tudni, honnan bukkant elő. A fekete korcs és a kávéfoltos összenéztek, és éppen vakkantani akartak egyet, amikor az idegen kutya megkezdte a nászt, amire a másik kettő már egy hete készülődött. A szerelmi cselekmény hírére a környék összes kóbor kutyája összeszaladt, s csakhamar nyolc-tíz kutya csoportosult a központi esemény körül, marakodva, ordítva, vonyítva. A történteket a kis kávéfoltos foxterrier-korcs viselte el a legnehezebben, mivel ő volt a legszerelmesebb.

Megpróbált közbeavatkozni, majd sírva szaladgált, és a bámészkodó emberek közül igyekezett segítséget vinni magával. Szegényke nem ment sokra. Egy megértő öreg129asszony lehozott neki a hatodik emeletről egy lábas tejet, és azzal kínálgatta, remélve, hogy megvigasztalódik. De a tej a kis kávéfoltos ebet nem érdekelte. Sírt, meg akart halni. A tejet később egy másik idegen kutya kilafatyolta. A kutyalakodalom sok szereplővel, napok óta zajlik. Ma már nehéz lenne eldönteni, hogy melyik tarka melyik feketével tartozik össze.

A gödörásó gépek között teljesen összekeveredtek a kutyaérzelmek.

Az egészben van valami zavarba ejtő. Nem az érzelmek és a szerelem nyilvánosságára gondolok, hanem az egész ügy egzisztenciális hátterére. Milyen egzisztenciája van egy kivert kutyának? A helyzet a betonházak környékén kutyaszempontból kétségtelenül javult. Tavasz van, kisütött a nap. Az éjszakák már nem olyan hidegek. A környék lakói bizonyos mennyiségű ételt adományoznak. De meddig tart mindez? Gyorsan elmúlik a nyár és az ősz…

Az elmúlt tél nagy reménytelensége után ezek az elveszett kutyák az első melegebb napon nekiláttak a családalapításnak. Nem értem, miben bíznak? Nem lesz többet tél? Beköszönt az örök nyár birodalma? Örökké tele lesznek a kutyalábasok az árkádok alatt? Fel sem merül bennük, hogy a környéken a kutyahelyzet javulása csak átmeneti? Mi lesz, ha újra beköszönt a tél, hol laknak majd a kutyagyerekek? Mit eszik ez a sok kiskutya?

A sejtek, úgy látszik, nem fontolgatnak, az élet a maga teljességében mindig megtörténik.

130Ha nem így lenne, akkor a föld kihűlt kérgén, az őstájon, soha nem keletkezett volna élet.

De keletkezett és folytatódott, az élve maradásra látszólag teljesen alkalmatlan körülmények között. Én mégis csodálom a kutyák optimizmusát, ami persze valójában a sejtek optimizmusa.

1977 131 Gondolatok a zalaszentgróti könyvtárban A hit és a kételkedés az ember természetes állapota. Van, aki az egyikre, van aki a másikra hajlamosabb. Én sajnálatosan mindkettőre, s az is előfordul, hogy nálam a két ellentétes érzelmi, szellemi állapot egyszerre jelentkezik. Erre is van szavunk: a bizonytalanság.

Mindig hatalmába kerít egy bizonytalankodó, szomorú érzés, ha a kulturális fejlődést, az emberi tudat alakításáért tett erőfeszítéseinket számokkal, tető alá hozott könyvtárak, kultúrházak légköbmétereivel, a sok milliós építési költség elősorolásával illusztráljuk. Pedig örülnöm kellene, mert nagyszerű dolog, hogy könyvtárakat építünk, nagyszerű dolog, hogy közösségi szórakozásra, művelődésre alkalmas épületeket emelünk falvakban és városokban, s milliókat, milliárdokat költünk az emberi értékek, hasznos tulajdonságok kibontakoztatására. De jól tudom, hogy a művelődési ház és a könyvtár csak lehetőség, alkalom a művelődésre. A nagy belső tereket meg kell tölteni tartalommal, értelemmel, a szellem és a humánum fényével, s mindezt értő, képzett kultúrmunkásoknak kell speciális módszerekkel közvetíteniük, fogyaszthatóvá tenni az emberek számára. Egy haladó, 132szocialista társadalom is csak a kereteit, az anyagi lehetőségét tudja megteremteni az emberi kulturálódásnak. Ez a „csak” rengeteg, szinte minden. Közösségi pénzből kiképezheti még a kultúrmunkások seregét, de a szakmai tudás nyomában a művelődési házak munkája még nem válik automatikusan tartalmassá. Nem válik, nem is válhat, mivel szembe kell még nézni a legnagyobb bizonytalansági tényezővel, az emberrel, akiért az egész kulturális apparátus létrejött. Sok függ a kultúrmunkás, könyvtáros emberi személyiségétől, és még több attól az embertől, aki bemegy a művelődési házba. Ha bemegy.

Az emberek nappal dolgoznak, este többnyire fáradtak. Akik hajlamosak egy zenei vagy irodalmi mű, esetleg filozófiai gondolatrendszer befogadására, azoknak is le kell győzni magukban a tehetetlenségi tényezőt, mely estelente székbe ragasztja őket, s szinte elaltatja. Ha mégis elmegy a könyvtárba, színházba, hangversenyre, akkor már van remény. De csak remény, mert valamilyen csodának kell történni az ember belső világában, hogy Beethoven megrendítse, elragadja, és lényében kialakítsa a zenei szomjúság állandó vagy visszatérő állapotát. Valami hasonló történhetne a regényolvasó földmívessel, munkással, mérnökkel is, ha az írói gondolat, a stílus és az ábrázolt táj vagy az emberarcok esztétikája megragadná, kíváncsivá, izgatottá vagy boldoggá tenné. Történhetne. Van, amikor megtörténik, van, amikor nem. Ha jó 133írókra és jó művekre gondolok, a hatás akkor is bizonytalan. Az ember, akihez szólunk, akinek könyvtárat építünk, titokzatos lény. Anatole France-szal vallom: „Ha az ember könyvet olvas, úgy olvassa, ahogy akarja, azt olvassa ki belőle, vagy inkább azt olvassa bele, amit akar. A könyv mindent a képzeletére hagy. Éppen ezért a durva és közönséges elmék legnagyobbrészt csak halvány és hideg élvezetet merítenek belőle”. A „képzelet” ebben az idézetben nagyon fontos szó. Mi lesz azokkal az embertársainkkal, akiknek nincs képzeletük? Talán ifjabb Pliniusnak is igaza van: „Nincs az a csapnivaló könyv, amelyiknek ne lenne néhány tanulságos részlete”.

Mindez embrionális formában Zalaszentgróton, a könyvtárban jutott eszembe, az író–olvasó találkozó előtt egy órával. Úgy gondolom, az írónak az a dolga, hogy írjon, és nem az, hogy olvasóival, vagy akik egyáltalán nem olvassák, azokkal beszélgessen. Ami lényegeset mondhat vagy mondani akar, azt úgyis beleírja a könyveibe. Mit mondhat ezen kívül? Nem tudom. Zavaros helyzet. Az író–olvasó találkozók kulturális hasznosságában legalább egy évtizede kételkedem. Mindezek ellenére elsodródom az íróasztalom mellől, s amikor egy-egy alföldi, vagy dunántúli kultúrház irodájában a találkozó előtt fél órával felocsúdok, borzongani kezd a hátam, keserű arccal feszengek a széken, mintha rühes lennék.

A zalaszentgróti könyvtárban is hatalmába 134kerített ez a kellemetlen érzés, s csak úgy tudtam szabadulni tőle, ha a vendéglátóim feje felett kipillantottam az ablakon, s gondolatban elindultam a szőlőhegy felé. Huszonhét évvel ezelőtt egyszer már jártam Zalaszentgróton.

Nemeskeresztúrról érkeztünk Bertha Pistával. Nagy demizsonokkal szálltunk le a szentgróti állomáson, és gyalogosan elindultunk az aranyodi szőlőhegy felé. Bort akartunk vásárolni.

Tavasz volt, talán április. Hamarosan megállapodtunk az egyik pincénél, és megtöltöttük demizsonjainkat. Nem indultunk azonnal vissza. Letelepedtünk a partoldalban, és a magunkkal hozott kolbászból, kenyérből falatozgattunk. A gazda adott még egy kis bort ráadásnak. Pöttyös, zománcozott bögrével meregettünk a borból egy-egy kortyintásnyit. A nap belesütött a faedénybe, s a bor olyan sűrűnek látszott a fényben, mint az olvadt arany.

Képzeletben az aranyodi bor ízeit szerettem volna huszonhét évnyi messzeségből felidézni, s a föld nehéz, tavaszi illatát, ami felfelé áramlott a völgyből, de figyelmes lettem Csöglei Józsefné egyik mondatára: – …jaj, nagyon élvezték a gyerekek a tanfolyamot, meg a lányok is.

Ilyent sem hallottam még. Akaratlanul is lejöttem az aranyodi hegyről, és az asszonyra néztem. Miféle tanfolyam lehet az, amit a gyerekek élveznek?

Csöglei Józsefné huszonkét éve könyvtáros Zalaszentgróton. Most fekete ruhát visel, s a 135közeli gyászeset bizonytalanná teszi a hanghordozását. Úgy tűnik, mintha a sírással küszködne, pedig mosolyog ránk.

– Milyen tanfolyamról van szó?

– Megtanítottuk a gyerekeket, diákokat, a középiskolásokat is a könyvtár használatára.

Előadásokat tartottunk. Elmagyaráztuk a könyvtár felépítését, rendszerét, megtanítottuk őket a katalógus használatára. Ennek később is hasznát vehetik, ha főiskolára vagy egyetemre kerülnek. Nagyon érdekes volt. Mi itt mindig csinálunk valamit… Van egy új gyerekkönyvtárunk is, jöjjön, nézze meg.

Mindent megnéztem. Megtudtam, hogy a könyvtárnak 1147 beiratkozott olvasója van, s ebből 740 a 14 éven aluli. A 31 462 kötet könyvből 1976-ban a zalaszentgrótiak, és a körzethez tartozó másik négy falu, Csáford, Tekenye, Zalaudvarnok és Aranyod lakói 67 859 kötet könyvet kölcsönöztek ki. Szentgróton, úgy látszik, szeretnek az emberek olvasni. Ezt az olvasási hajlamot a tanácsi körzet vezetői támogatják. Csöglei Józsefné elmondta, hogy náluk nem gond az állományfejlesztés, mert a tanácstól annyi pénzt kapnak, amennyi kell.

A könyvtárvezető asszony hangja, ahogy a régi könyvtárat, ahol az ablak a járda magasságában volt, összevetette az újjal, ahogy hangsúlyozott, rendezvényeket sorolt, a nők

klubját, a zenei klubot, egy összetett szót juttatott az eszembe. Ez a szó a hivatástudat. Ebbe a zalaszentgróti művelődési házba, a jól megépített 136termeken, a megvásárolt könyveken kívül nagyon kellett egy olyan könyvtáros, mint Csöglei Józsefné, aki nemcsak a könyveket, a hivatását szereti, hanem az embereket is, akiket valamilyen remény bevezérel a könyvtárba. És bevezérel. Az egészen kicsiket is, első osztályosokat, akik éppen hogy csak tudnak olvasni.

Szívesen mennek a könyvtárba a kis Jóskák, Pisták, Mancik, mert játszani is lehet ott a babákkal, kis állatokkal, kongatni a kis harangokkal, máskor mesét hallgatni, vagy olvasmányt választani a nagy kosárból; ahol egymás hegyén-hátán úgy hevernek a színes könyvek, mint odahaza a kukoricacsövek.

Még egy szót ide kell írnom a végére, ez az „egybeesés”. Nem szép szó, de szerencsés.

Zalaszentgróton a lehetőség és a kulturálódásra való hajlandóság szerencsés egybeesését tapasztalhattam.

1977 137 Madarak hozták a fagyot A dió teljesen elfagyott. Ha szél támad, apró, zsugorodott levelek és elfeketedett barkák hullanak a földre. A fagy megölte a magyar kajszit, az őszibarackhajtások felét, az egyik kis meggyfa bimbóit, a ház árnyékába ültetett fügebokrot, belemart a zsenge orgonabokrokba, még az északi klímához szokott nyírfa lombozatát is megtépázta. A koraérésű szőlők rügyei, hajtásai mind elfagytak. Az ezerjó szálvesszőin csörgeszárazak a kibomlott rügyek. A szomszédnak elfagytak a szép körtefái, s a szőlőjében, úgy tűnik, nyolcvanszázalékos a kár.

Nemcsak néhány kertről van szó, hanem országrésznyi területekről. A fagy nagy károkat okozott az egész Dunántúlon.

Reményvesztetten botorkálok a kertben. Alig érthető, ami történt. Három hete még felgyűrt ujjú ingben metszettünk, de napok múlva már fagyott és havazott. Húszcentis hó borította a kerteket. Aki nem siette el a metszést, annak most szerencséje van, korrigálhatja a fagykárt.

De elsiettük vajon? A termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban egész télen metszenek… Március második felében már nagy a talpnyomás, könnyezik a szőlő. Nem lehet halo138gatni a metszést. Tapogatom, morzsolgatom az elfagyott vesszőket, rügyeket. Hogyan történhetett mindez?

Narancsvörösen villan egy madár. Sávozott a melle, leszáll. Szőlőrigó. Északról vonul ilyenkor dél felé. Nálunk csak márciusban és áprilisban látható. Északon őshonos, Skandináviában. Talán ezek hozták északról a pusztító fagyot. A szőlőrigók és a többi, az erdei szürkebegy, sötétbarna hátán, fekete tollfoltjain. A madarak hozták szárnyukon a fagyot, s csőrükben a halált. A fagyot és a halált. Éppen három hete halt meg itt egy szikár, sovány férfi és a felesége. Egyik a kórházban, másik otthon, néhány nap különbséggel mindössze.

Közel jártak a hatvanhoz, de úgy látszott, hogy a tó és a hegy között lassan, tűnődve, bort ízlelgetve, s az élet dolgait újra és újra átgondolva, még nagyon sokáig élhetnek. De északról megjöttek a madarak. Az élettelen rügyeket tapogatva úgy tűnik, Európa közepén egy abszurd kertben állok. Az isten sem akarja, hogy az én meggyfáim, barackfáim, szőlőtőkéim egészségesen növekedjenek, s ahogy ez más kertekben általában szokásos, gyümölcsöt érleljenek. Nem is tudom, miért ragaszkodom ennyire ehhez a kerthez, földhöz, ezekhez a fákhoz, tükékhez, élőlényekhez, amikor öröm és pihenés helyett csak gondot támasztanak, munkát adnak, kifárasztanak. Sokáig hittem ebben a kertben, a természetes élet erejében. De valamikor valahol elromlott valami. Megsérült a kert központi idegrendszere. Nem 139tudom, mikor. De úgy látszik, már a tavaly ültetett legfiatalabb meggyfa is téves információkat tárol a

memóriaegységében, rosszkor indítja be a nedvkeringését, s a természeti környezet, az éghajlat várható támadásait, fagyhullámait figyelmen kívül hagyja. Nem tud védekezni.

Nincsenek tartalékai. Elspórolta az alvórügyeket is, melyekből az ág teljes lefagyása esetén is újra lehetne kezdeni az életet, felépíteni az elvesztett ágakat. Mit tehet ilyenkor a kert gazdája, aki egyúttal a fák, növények kertésze is? Semmit sem tehet. Gondolkodik, filozofikus gondolatait azonban nem lehet megenni. A kipusztuló kertekben születő gondolatok csak arra jók, hogy könyvbe gyűjtsék azokat, s később a föld más részein az egészséges kertek szerencsés gazdái okuljanak belőle. Ily módon a szegény, pusztuló kertek gondolkodói akaratlanul is a fennmaradó erőseknek dolgoznak. Megtehetik persze, hogy csak járnakkelnek pusztuló szőlőik, gyümölcsfáik között, és nem jegyzik fel gondolataikat. Vagy nem is gondolkodnak. Így kertjükkel együtt nyomtalanul tűnnek el.

Milyen kertész vagyok én?

Bemegyek a présházba, s egy láda nagyságú dobozból lassan, nagy gondossággal kicsomagolom a japán kapálógépet. A gép darabokban van, össze kell rakni. Olyan, mint a merklin-játék, csak sokkal bonyolultabb. Feltűzöm a falra a gép tervrajzát. Lassan, nagy gonddal azonosítom az alkatrészeket, a csavarok, alátétek, rugók méretét. Összeillesztek néhány piros140ra festett kart, huzalokat szerelek, lejjebb kerekeket. Teljesen valószínűtlen, hogy ebből a sok csavarból és vasdarabból összerakható egy gép. Ha összerakható is, alig hiszem, hogy ez pont egy írónak sikerül. Gyanúsan kevés a csavar. Nyilván kifelejtettek belőle néhányat. Ha mégis sikerül összeraknom, beindul vajon? S ha beindul, működik? A legnagyobb rejtély az, hogy miért csinálom mindezt? Miért nem utazom el inkább Japánba?

Vagy Dániába? A szomszédnak dán gépe van. Dániába kellene utaznom, azt mondják, ott csodálatos kerteket látni. Valójában egyszer már jártam Dániában, harminc percig.

Helsinkiből hazafelé leszállt a gépünk Koppenhágában. Előtte csaknem a tengerbe zuhant, mert köd volt, és nem találta a leszállópályát. Kimásztam a gépből, és végtelen üvegcsarnokokon át rohantam a központi épületbe, ahol egy üzletben az utolsó márkáimon vásároltam a lányomnak egy famajmot. Aztán rohantam vissza, de minden üvegfolyosó végén volt egy zsiliprendszer, ahol átvilágították a ruhámat és megmotoztak, hogy nem rejtegetek-e fegyvert. Csak egy famajom volt nálam. Az utolsó pillanatban sikerült felkapaszkodnom a repülőgépre. Azt mondják, a dán kisgépek nagyon jók. A szomszéd két óra alatt megmunkál vele egy kétszáz négyszögöles szőlőt. Van már két távolabbi szomszédomnak is, azok olasz gépet szereztek. Valójában veszi az ember ezeket a gépeket, de nem könnyű hozzájutni egyikhez sem. Elő kell jegyeztetni, várni, várni… Az 141edericsi rokonom is vett egyet Keszthelyen. Azt mondja, annak nincs kereke. Talán nem is kell. Kicsit most zavar, hogy a japán gépnek kereke is van. Jó az, ha van kereke, vagy nem jó? Még a télen vettem ezt a gépet. Kicsit restellem. A hegyoldal csendjét megtörik ezek a gépek, füstöt okádnak. Szabad ilyent csinálni? Nem tudom, mit szabad, mit nem szabad, de az élet törvényei mások. Nagyon jó dolog a saraboló kapák fémes surranását hallgatni, de már tíz esztendeje megfogyatkoztak a kapások. Biztos kenyeret ad a téesz, a környező gyárak, bányák, vállalatok. Az a fiatalember, aki olajkazánt kezel, vagy gépet Füreden, Tapolcán, Halimbán, sokszor éppen a termelőszövetkezetben, még a saját szőlőjében sem hajlandó görnyedni a szabadnapjain.

Néhány öreg férfi tartott ki a nagy sümegi kapa mellett, de hiába emelkedett a napszám, erejük megfogyatkozott. És megfogyatkoztak maguk is. Szabó András tavaly még kitartott.

Görnyedten járt, de vidáman, élet- és emberszeretettel. A munkája gyönyörű volt. Mélyen és gondosan kapált, a tarackot felszórta a rendek tetejére, hogy elszáradjon. Soha nem kapkodott, tempósan, nyugodtan dolgozott. A jó munkának éppen úgy stílusa van, mint egy jó színházi előadásnak. Szabó András munkaritmusához alakította a két liter bor elfogyasztásának ritmusát is. Jóízűen, lassan megivott egy-egy pohárral, s közben mesélt, mesélt. Évtizedekig

rakodó volt a balatoni uszályokon, hajózott. Lapos kő volt a feje alja, így teremtett 142magának saját szőlőt, szép házat, kertet. Mire ezt megteremtette, sok minden történt a balatoni kikötőkben, s ezekről lehet mesélni. Amikor a télen hírét vettem, hogy meghalt a felesége, s maga is beteg, legyengült, megvettem a japán gépet. A japán gép persze nem tudja rendre húzni a földet, sematikusan kapál, a japán gép nem tudja kihúzni a zöld borosüvegből a cuppanós parafadugót, és nem tud jóízűen, de bíráló arckifejezéssel belekortyolni a borba. A japán gép soha nem dolgozott a balatoni hajózásnál, így nem tud mesélni a régi orvhalászásokról, a csendőrökről, az uszályról, ami elsüllyedt a viharban. A japán gépnek nincsenek gyerekei, nem volt háza az erdők között, ami kétszer is kigyulladt. Biztosan jó ez a japán gép, de nem lehet vele beszélgetni. Ez a gép csak egyetlen dologban hasonlít Szabó Andrásra: proletárok hozták létre egy távoli műhelyben, s maga is, míg csak el nem kopnak a szervei, proletárként fog dolgozni, gépproletárként. Szabó András agrárproletár volt valaha.

Nagy különbség szőlők, kertek, erdők proletárjának lenni, vagy Japánban egy szürke, levegőtlen gyárnegyedé. Valamikor azt hittem, az utolsó öreg kapással együtt eltűnnek ezek a szőlők is. Mégsem tűnnek el? Lehet, hogy az élet újabb megoldásokat nyújt? Szabó András is jó erőnek örvend. Kinyitotta a szőlőt, és metszeni készül.

Késő délután végzek a gép összeszerelésével. Izgatottan feltöltöm olajjal, benzinnel, aztán kiviszem a kertbe. Olyanforma berántózsinórral 143kell megindítani, mint a motorcsónakokat. Bizalmatlanul megrántom egyszer, kétszer, háromszor. Beindul. Pöfög, él.

Zavarba ejtő szerkezet. Bevezénylem a feleségem konyhakertjébe. Dühösen szántja, felkapálja a talajt tizenöt-húsz centiméter mélyen. Karokat húzkodok, nyomkodok mindössze, és a munkát elvégzi a gép. Csodálkozom, mint egy gyerek. A kis japán motor, ami csónakot is hajthatna valamelyik kéklő folyó hátán, most dolgozik, földet művel.

A japán gépet nagy üggyel-bajjal behurcolom a présházba, és letakarom. Éppen jókor, mert néhány perc múlva megérkezik Szabó András. Leül, belekortyol a boros pohárba. Jókedvű, mert a saját szőlőjét még nem metszette meg, így a fagykár korrigálható. Kicsit sajnál engem, aztán biztat. Itt hagyja a kapáját, s a szőlő végében kivágja a tarackost. Hoz nekem oltványokat. Májusban majd lekaszálja a füvet. Szabó András tele van tervekkel. Kezdek hinni a kertben. Lehet, hogy a kis meggyfán is vannak alvórügyek, csak még nem látszanak?

A japán kapálógépről hallgatok.

1977 144 Zárványok egy borostyánkőben Három hete érkeztem haza Lettországból, s azóta naponta nekikészülődöm, hogy írok valamit a skanzenről, Rigáról, Jurmaláról, a lett emberekről, de egyetlen mondatot sem tudtam idáig megfogalmazni. Hol vannak már azok az idők, amikor az embernek még mindennel kapcsolatban volt valamilyen jól megfogalmazható véleménye? Amikor huszonhat évesen a délelőtti sajtóvetítésről egyenesen átsétáltam a nyomdába, s a néhány perccel korábban látott filmről a szedőasztalon porosodó öreg írógépen húsz perc alatt, negyven sorban megfogalmaztam a véleményemet. Amint elkészült az első huszonnyolc sor, a nyomdász az oldalt kihúzta a gépből, és elvitte szedni. Mivel a szerkesztőség a legkényelmesebb olvasóit is ki akarta szolgálni, a cím alá mindig oda kellett írni, hogy a film jó, közepes vagy gyenge. És én odaírtam. Utólag borzong a hátam. Bő óra múlva már utcán volt a lap. Még el sem fogyasztottam a sörömet, a kávéházba már behallatszott a rikkancsok újságot kínáló kiáltása.

Mintha nem lennék azonos tizenhat évvel korábbi önmagammal. Vajon hány éves korában érzi meg az ember először, hogy az egyértelmű145nek mutatkozó, biztos dolgok nem

egyértelműek, hogy az igazság értelmezhető? Hány éves korban sejti meg az ember, hogy a véleménye csak egy vélemény a sokból, így mellőzhető? A fehér papír felett tűnődve mikor bizonytalanodik el először az agy és a tollat szorongató kéz?

Lettország térképét feltűztem az íróasztalom fölé a falra. Az adatok is itt vannak egy noteszlapon: „Első lett államok Erzika, Talava 12. század. Német lovagrend támadása 13. század. Sok minden. Tartozás litván nagyfejedelemséghez, Lengyelországhoz, majd Svédországhoz, a 18. századtól Oroszországhoz. Aztán újra németek, majd a Vörös Hadsereg 44-ben felsz. A Szovjetunió tagállama, területe 63 700 négyzetkilométer, lakosság 2 263 ezer fő. 62% a balti nyelvcsaládhoz tartozó lett, 26,6% orosz, 2,9% belorusz, 2,9% lengyel, 1,5% litván, 1,7% zsidó, 1,4% ukrán. Ausztráliában 17 ezer, az USA-ban 10 ezer, Kanadában 10 ezer lett él.” Rövid idő alatt sokat láttam, csak meg kellene fogalmaznom, hogy mit is láttam valójában.

Ködből merülnek fel a képek. Hosszú ideig csak egy kutya jutott eszembe, láncra kötve, tébolyultan ugrált. Ugatott, hörgött, dühödten előrerohant, majd a lánc feszülő végén a magasba vetette magát és a földre zuhant. Úgy tűnt, hogy a lánc a kutya erejéhez, dühösségéhez mérten túlságosan vékony, és bármelyik pillanatban elszakadhat. A kutya is így gon146dolta, ezért újra és újra előrerohant, és a végsőkig feszítette a láncot. De a lánc nem szakadt el. Mindez egy pajta végénél történt Lettországban. Éppen elállt az eső, s még nedves, pára lepte volt az egész vidék. A pajta egy tanyához tartozott, mely Ragana mellett állt a dombon. A gazda, aki a közeli kolhozban kereste meg a kenyerét, éppen a háza tetejét javítgatta. Leverte az elöregedett fazsindelyt, és hullámpalát szerelt fel helyette. A ház fából készült, három szoba volt bent, konyha, fürdőszoba és mellékhelyiségek. A ház körül elterülő földet, Magyarországon úgy mondanánk, hogy a belsőséget, megkapta háztájiba. Itt legeltette a tehenét, s itt állította fel nagy üvegházát is, melyben paradicsomot, uborkát és sok más zöldséget termelt. Július volt, és nyílott a jázmin. A bokrok alatt néhány drótkosárban tavalyi krumpli várt a sorsára. A létra tövében, melyen a gazda lemászott a háztetőről, két kisgyerek játszott, az unokái. Bemutatkozás után elmondta, hogy négy fia és egy lánya van. Egyik fia mérnök Rigában, másik egy kísérleti gazdaság igazgatója, harmadik asztalos, negyedik elektromos szerelő a környéken, lánya pénztáros. Zavartan, de barátságosan fogadtak bennünket. Kiderült, hogy Gunārs Cīrulis, a lett írószövetség titkára, korábban, amikor tanár volt Rigában, tanította a gazda gyerekeit. Szerettem volna benézni a pajtába vagy az istállóba, de a lakóházba invitáltak. A ház és a pajta között kiláttam a mélyen fekvő mezőre. A tanyától 147százméternyire négy szénaboglya állt, egyiken gólya tollászkodott. A ház belül tágas volt, nyugalmat árasztó. Kényelmes, egyszerű bútorok, a sarokban televízió, rádió és egy könyvespolc. A könyvespolcon Fekete Gyula megtalálta Az orvos halála című regényét, és dedikálta a háziaknak. A gazda felesége nagyon megörült Alekszej Arbuzovnak, mert a televízióban látta egyik darabját. Arbuzovnak, aztán valamennyiünknek írnunk kellett valamit egy díszes füzetbe, ami leginkább a serdülő lányok emlékkönyvére hasonlított. A kutya eközben a pajta végében dühödten csaholt, s vad rohamokkal igyekezett elszakítani a vékony láncot. Vajon télen hol tartják ezt a kutyát? A hóban vagy a pajtában? Búcsúzkodás közben a félszer rozoga ajtaja mögött megpillantottam egy szánt. Úgy látszik, húsz éve még, ha leesett a hó, szánon jártak be a tanyáról Raganába.

Nagy darab borostyánkövet szorongatok a markomban. Valódi borostyán, különös mohazöld zárványokkal. Letört, csiszolatlan darab. Talán segít a lett jelenség felidézésében. A harmadidőszakban elsüllyedt fenyőerdők gyantájából megkövesedett borostyánt a Balti-tenger hullámai vetik partra. Tolmácsunk, Anna Žīgure szerint, aki szépen beszél magyarul, a Baltitenger csak Lettország és Litvánia partjára vet ki magából borostyánköveket. Jurmalánál

jutottam le a tengerpartra. Sütött a nap, és 148fújt a szél. Szeretem volna megfürödni, de lemondtam róla. Riasztó volt a tenger, köd ülte meg. Arccal Svédország felé csak néhány száz méterre lehetett látni. A sötétkék ég rázuhant a vízre. A köd mély szürkéből kis átmenettel piszkosbarnára váltott. A sötét ködben néha fehéren a semmibe omlott egy-egy hullámtaraj. Órákig néztem a sötétlő ködörvényekbe vesző tengert, s arra gondoltam, ilyenszerű az emberiség múltja. Milyen a jövője?

Jurmala gazdag és gyönyörű. A Lielupe folyó és a tenger között terül el, egy nem túlzottan széles földsávon. A Rigát átszelő Daugava folyó is a közelben ömlik a tengerbe. Gyönyörű lomberdők, feketefenyők, kopasz törzsű vörösfenyők. Az erdőben, a folyóparton és a tengerparton faházak ezrei, új, modern üdülők, üveg, fa és beton. Kitűnő, gondozott utak és tisztaság. A folyóöblökben a vitorlás hajók százai. Nem vetettek ki rájuk semmiféle adót. Az egészséges életet Lettországban államilag segítik, támogatják.

Délután érkeztünk Moszkvába, s mire beautóztunk a repülőtérről, éppen csak annyi időnk maradt, hogy kezet mossunk a Peking szállóban, aztán rohanás ki a Rigai pályaudvarra. A vonaton vacsorázunk. Másnap déltájban érkezünk Rigába. Már hajnalban az ablaknál állok, a sínek mentén igyekszem felfedezni valamilyen lett jellegzetességet. De vajon hol 149kezdődik Lettország? Csak kilenc óra tájban kezdek megbizonyosodni róla, hogy valóban Lettországban járunk. Korán kimenekültem a hálókocsi fülkéjéből a folyosóra. Nehezemre esik két és fél méter magasan egy polcon aludni a mennyezet alatt. Az emberiség valaha barlangokban lakott, szűk helyeken bújt meg az eső, a hideg és a vadállatok elől. Aztán tágasabb kunyhókat, majd még tágasabb fa- és kőházakat épített. A leggazdagabbak az elmúlt évszázadokban már nagy termekben, palotákban laktak. A 20. század első évtizedeiben aztán kezdett visszafordulni ez a dolog. Egyre kisebbek lettek a lakások, alacsonyabbak a szobák.

Végül lakókocsikba, vasúti vagonokba, gépkocsi- és repülőülésekbe préselődtünk. Ez biztosan nagyon korszerű dolog, de én szenvedek tőle. Száznyolcvankét centiméter magas vagyok, és nem férek el ezeken a szűk helyeken. Nem férek el, és nem kapok levegőt.

Nyilvánvaló, hogy nem vagyok modern ember.

A vonatablakból egyszer csak megpillantottam egy tartalék villanyoszlopot. A földön feküdt a vasúti pálya mentén. Pontosabban nem feküdt a földön, ágasfa emelte mindkét végén a talaj fölé, hogy óvják a korhadástól, férgektől. Tudtam, ez már Lettország. A szórványos településeket jó utak kötötték össze. A házak szerények voltak, a kertek gondozottak, szinte gazdagok. A burgonya mindenütt szabályosan feltöltve, sehol egy szál gaz. Felvillanó uborkaágyások, üvegházak, fóliasátrak mindenütt. Em150berek, akik dolgoznak, tevékenyek.

Biciklik, autók. Moszkvics, Zsiguli. Nyugalom, rend, rendezettség. Ez az első benyomásom, és az utolsó is a rigai repülőtéren.

Egyik nap Riga mellett egy erdei házban szaunáztunk, s ahogy újra és újra kirohantunk, hogy a hideg tóban ússzunk egyet, láttam, hogy gombászó kirándulók motoztak a fák és bokrok alatt. Gyerekek bukkantak fel kosarakkal, szatyrokkal. Este tizenegy óra volt, de még sütött a nap. Fél tizenkettőkor hirtelen bealkonyult, s a kék, felhőtlen égből hullni kezdett az eső. Esett egész éjszaka, de reggel már újra napfényben úszott egész Riga és a Daugava völgye a tengerig.

Lettországba a magyar írószövetség megbízásából utaztunk el, hogy az új irodalom és az olvasó viszonyát a lett írókkal és a szovjet írószövetség küldötteivel megvitassuk. Napokig ültünk a tárgyalóasztal két oldalán. Számomra nagyon rokonszenvessé vált a lett olvasó.

Nemrég adták ki Radnóti Miklós költeményeit nyolcezer, Petőfi Sándorét tizenhatezer

példányban. A könyvek elfogytak. A lett írók, költők könyvei is azonnal elfogynak. Mindezek ellenére a lett olvasóról elég keveset tudok. Valamivel többet a tájról, az éghajlatról, ami sok vonatkozásban meghatározza az emberek életmódját és szokásait. A hirtelen beboruló, majd kiderülő ég hozzátartozik a lettek nyugalmat kereső éle151téhez. De hozzátartoznak az erdők, a sok folyó, a tavak sokasága, a tenger, mely borostyánköveket görget a partra. Mit tudok hát a lett emberről?

Elutazásunk előtt fél napig járkáltunk a lett skanzenben. Ez nem egy pár négyzetméteres álfalu, hanem egy kis Lettország szinte. Erdőben, dombokon, völgyekben, egy nagy tó partján. Ősi faépületek, paraszti udvarok, szegények háza, gazdagabbak háza, szélmalom.

Minden ház padlásán ott volt egy házilag ácsolt koporsó. Kérdésemre elmondták, hogy a tanyákon jó előre felkészültek a halálra. A gazda a téli estéken szép lassan mindenkinek elkészítette a családban a koporsóját. Ha valaki meghalt, nem támadt semmi zavar, el lehetett temetni. A lett nép egyik lelki tulajdonsága a bizonyosság érzése, tudása.

A lett skanzen régóta épül. Már a háború előtt is létezett, s azóta évtizedről évtizedre tovább gazdagodik.

1977 152 Támfalak A hegyről akarok mesélni, amire lassan nem lehet felmenni, mert elfogy, szétmállik. Lejön hozzánk a síkra, így hiába tekintünk fel, ahol korábban hegy volt, nem lesz semmi.

Harminc éve figyelem, hogy az uralkodó balatoni szél hogyan dönti féloldalasra a fákat, marja a hegyek szikláit, koptatja a triász időszakában kialakult gerinceket, hajlatokat, s a lezúduló eső hogyan mossa ki a szőlőtőkék alól a földet, görget dinnye nagyságú köveket egészen a vízpartig. Az erózió megállíthatatlan, mert a természet erői felett nincs hatalmunk.

Megállíthatatlan, de fékezhető. A pusztulást lehet lassítani. Ezért ültettek az emberek a homokra akácerdőket, ezért építettek a hegyekre támfalakat, melyek megtartották a földet, ezért képeztek ki nehéz munkával teraszokat, ástak vízlevezető árkokat, ezért rakták ki a mezsgyehatárokat kőhalmokkal, gondozták az utakat.

Az idén a kilencedik zápor után Szepezdnél újra ki kellett ásni a 71-es út alatt az árkot, s odább is Rendesnél, Badacsonytomajnál az összes átereszt, csatornát. Az utat gyakran húszharminc centiméter vastagon borítja a lemosódott vöröses föld. Hiába hordják el a teherau153tók a földet, hiába tisztítják ki az árkokat, a híd alatti csatornákat, jön az új zápor és minden kezdődik elölről. A vízparti árkok tisztogatása csak tüneti kezelés. A baj fent, a hegy testében van. A birtokoscserék, tagosítások, a nagy termelőszövetkezeti, másutt állami gazdasági szőlőtáblák kialakítása közben a régi mezsgyehatárokon a száz és száz éves vízlevezető árkok eltűntek, s ahol megmaradtak is, tisztogatásukra, medrük kövezésének javítgatására csak kevesen gondolnak. A gondozatlan támfalak sok helyen beomlottak, ledőltek. Az is előfordul, hogy az élelmesebb helyi és városi építkezők teherautóval jelennek meg a szőlők között, s az ép támfalakat, mezsgyehatárokat is lebontják, teherautóra rakják, elviszik. Az öt-tíz éve még jól járható hegyi utak beszakadtak a nehéz traktorok, vontatók alatt, s a gödröket tovább véste, mélyítette a víz. Az utak látszólag gazdátlanok. Használni mindenki akarja ezeket az utakat, de javítani senki. A víz évekig, talán egy évtizedig keresgélte a régi medrét, aztán a megroggyant vagy megbontott támfalak hézagain a szőlők közé zúdult, és magával ragadta a termőföldet. A vörös sziklákon vékony a termőföld. Néhol

csak fél méter, vagy annyi sem. Fél méter vastag föld a víznek, őszi, téli szeleknek semmi. A természet hamar megeszik egy hegyet, kiiszik egy tavat, különösen, ha az ember segít is neki.

A kilencedik zápor után a hegyről lemosódott vöröses erdei földet vizsgálgatva olyan érzésem támadt, mintha a víz nemcsak földet, kő- és 154kavicstorzókat mosott volna le a hegyről, hanem a régi gazdák, vincellérek javítgató, megtartó buzgalmát is. A 71-es út szélén bugyborékoló barnás-vöröses iszapban nemcsak föld volt és kavics, hanem valaminek a hiánya is. Az erózió nem is fent, a hegy testében kezdődött, hanem bennünk, mai emberekben.

A kopás észrevétlenül megy végbe. Csapágyak, emberi csigolyák, idegrendszerek csak akkor csikordulnak meg fájdalmasan, ha már a vas a vasba, csont a csontba bemaródott. Amíg ismerkedni lehetett az újjal, földhöz jutni, hinni, remélni, napba nézni, ki törődött apróságokkal? Aki a látóhatárt kémleli, nem veszi észre, hogy a támfal oldalában meglazult egy-egy kő. A boldogság, a csalódás, a látóhatár-kémlelés évtizedeiben leszoktunk a köveket helyrerakó, igazító, vízfolyásokat tisztító régi mozdulatokról. Elkoptak, elfogytak ezek a mozdulatok. Pedig ezek a mozdulatok biztosították a hétköznapi élet nyugodt kereteit. Ezek az egyszerű mozdulatok őrizték meg a tőkék alatt a termőföldet, az emberi, családi, nemzeti tisztességet, a közösségi együttélés nyugalmát, amire, bármilyen is a politikai rendszer, szükség van, de különösen szükséges egy kollektív cselekvés rendjére épülő társadalomban.

A kétezredik évhez közelegve, bennünk, emberekben is pusztít valamilyen erózió. Kopnak a szokásaink, munkastílusunk, érzelmeink. Életformánk átalakul, új vágyaink, szokásaink támadnak. A mai ember, ha reggel felébred, kö155rültekint, hogy mit lehetne kapni, elfogyasztani, élvezni, megemészteni. Az emberek bizonyos része már csak elvenni akar a létező javakból, adni, újakat teremteni vagy termelni nem. Egyre kevesebben gondolnak ébredés után arra a munkára, amit a nap folyamán szeretnének elvégezni. A hirdetések (hazai és külföldi lapokban, televízióban) nem azt mondják az embernek, hogy ültess fát, dolgozz, és az unokáidnak bőven jut gyümölcs. Inkább arra biztatnak, hogy kíméld magadat, a munka nehezét valaki más (szolgáltató ktsz, Patyolat, konzervgyár, szerviz) majd elvégzi helyetted.

Aztán vagy elvégzi, vagy nem. Ha el, drágán. Az utánjárás, sorban állás általában tovább tart, mint ha az ember maga végzi el a munkát.

A nők helyzete is zavarba ejtő. Újságok, hirdetések szuggerálják több mint egy évtizede, hogy a modern nő nem mos, nem főz otthon, nem tesz el télire lekvárt és uborkát, mindezek helyett a hivatásának él, színházba jár és társadalmi munkát végez. Közben egy négytagú család kétszáz forint alatt nem tud megebédelni, sem megvacsorázni a vendéglőben. Ha csak vasárnap ebédeznek és vacsoráznak, az már 1600 forint. A konzerv olcsóbb, de nem lehet egy életen át konzerven élni. Ismerek gyerekeket, akik modern családba születtek, és parizert reggeliznek, parizert vacsoráznak tíz éve. Később mi lesz velük, el sem tudom képzelni. A vendéglőben egy adag, tehát két palacsinta 6–12 forint. Otthon harminc darabot lehet hét156forintnyi alapanyagból sütni. A tészta lekeverésével együtt az egész palacsintasütés 40 percig tart, és boldog a kisgyerek, a nagy gyerek, az egész család. De a palacsintasütés természetes mozdulatáról ugyanúgy leszoktak sok családban a nők, ahogy a férfiak a támfalakból kibukó kövek helyreillesztéséről. Nem sikk palacsintát sütni. A modern nő nem süt palacsintát. Sokáig tart, 40 percig. Az idén van elég gyümölcs és zöldség, bőven lehetne elrakni belőle télire, de a lapokban már megjelentek a maradi, befőzögető asszonyokról a viccek. Ki mer így eltenni egy üveg paradicsomot? Inkább rohadjon el. A nagy antialkoholista közhangulat időszakában két deci paradicsom-ivólé 6 forint, de nagyon ritkán kapható, csak kóstolónak. Otthon, a maradi háztartásban most ötven forintból egy-másfél óra alatt be lehet főzni tíz litert. De minek? A modern nő inkább majd sorban áll érte a télen. Minden alkalommal külön negyedórát. Tudom én jól, idő kell az olvasáshoz, a könyvtári

böngészéshez, színházhoz, továbbképzéshez, de az élet bonyolult. Van, aki megsüti a palacsintát a gyerekének, s közben több nyelvet beszél, egyetemen tanít, szakmunkákat fordít.

Mások eközben nem sütnek palacsintát, vendéglőben esznek, iszogatnak, s „modernül” élve egy napon nyomtalanul tűnnek el az életből. Én nem mondom, hogy a nők süssenek a gyermekeiknek palacsintát. Ez mindenkinek a magánügye. Csak arról beszélek, hogy kopnak 157a régi reflexeink, beidegzett mozdulataink, melyek elviselhetővé, biztonságossá, kényelmessé vagy széppé tették az életet.

Kopnak a szerszámaink is, jobban, mint máskor. Ismerünk még olyan parasztembereket, napszámosokat, akik munka végeztével letisztogatták lapátjukról, csákányukról, kapájukról a sarat, mert ösztönösen tudták, hogy a „szerszám” korszaknyitó, nélkülözhetetlen csoda az emberiség életében. Közben látjuk, hogy hanyagul, pontatlanul kezelve értékes, bonyolult gépeket törnek össze, rongálnak meg szakmailag képzett munkások. Ez kopás. Kopás az emberben. Megszűnt volna a fém, a szerkezetek, gépek babonás tisztelete?

A Balaton mentén nézegetem a házakat, kerteket, szőlőket. Szép, hibátlan építmények mellett új házak állnak hulló vakolattal. Köztük egy olyan is, amit kőműves épített magának.

Gondozott kertek mellett pusztuló szőlők, csihar. Szőlők új, de elferdült kordonnal. A hetvenéves Szabó Andrást kérdem Szepezden – aki a szőlőnek nagy mestere, híres oltóember, jó metsző és kapás, közben évtizedekig a balatoni uszályokon dolgozott, s végül a kőbányában rokkant meg –, kinek mennyire lehet a munkájában bízni? – Engem sokan kinevetnek – mondja. – Miért? – Rendesen, nyugodtan már nem szeretnek az emberek dolgozni, csak rúgd föl, csapd oda, csessze a gazdája. – Lehetséges. Ilyen emberek is vannak.

Falusi boltokban 158gyakran látunk a napi levesbe való krumpliért, zöldségért sorban álló asszonyokat. Olyan asszonyokat, akiknek a háza tágas kertben áll, de a kertet nem ássák fel, nem művelik.

Kopik az ízlésünk is. Vagy csak a hallásunk, figyelmünk? Süt a jótékony szeptemberi nap. A kéklő ég alatt félszáz önfeledt gyerek mászik a vaslétrákon, csúszdákon, lóg a hintákon. A játszótér egyik oldalán a Kerék utcai iskola áll, másikon, kicsit odább a piros óvoda. A padokon gyesen levő anyukák üldögélnek, köztük nagymamák, nagypapák. Olvasnak, horgolnak, fél szemük a gyereken. A saját gyerekükön. A többi csak a saját gyermekük viszonylatában létezik. Lökdösődés, birkózás, bőgés… Az egyik hat-hét éves kisfiú taszigálódik, ordít. A vele egykorú kislány „ribanc anyját” szidja hajdani kisvárosi kocsisokat megszégyenítő leleménnyel. Az ocsmány káromkodás hatástalan, a semmibe vész. Egyik asszony odapillant, de nem szól. A kislány nem sértődik meg, nem fordít hátat. Úgy tűnik, így szoktak „beszélgetni” egymással, ilyen itt az emberi érintkezés stílusa.

A kilencedik zápor után jön a tizedik, a századik. Fúj a szél, és hullik a zápor. A rohanó víz magával ragadja a termőföldet, marja, egymáson koptatja a köveket. A vörös kő tartja egybe a hegyet. Ha az ember felemelne egy-egy követ és kijavítaná a támfalakat, megtarthatná a hegyet. Saját magát is megtarthatná.

159 A hegyet féltem, amire lassan nem lehet felmenni, mert elfogy, szétmállik. Lejön hozzánk a síkra, így hiába tekintünk fel, ahol korábban hegy volt, nem lesz semmi.

1977 160 Mit gondol rólunk a macska?

A balatoni kertünk, melyért én egyedül fizettem a vételárat, illetéket, s rovom le esztendőről esztendőre az adót, csak látszólag vált a család birtokává. Velem együtt nyulak, őzek, fácánok, szarkák, mátyásmadarak, baglyok, cinkék, verebek, gyíkok, kígyók, pelék, csigák, kóbor kutyák, s a rovarok ezrei tekintik a magukénak, vagy valamilyen osztatlan, közös földnek. A pénz, az illetékhivatal s az adó létezéséről még nem szereztek tudomást, kertművelő, igyekvő személyemet is csak valamilyen átmeneti kellemetlenségnek tekintik. A domesztikálódott kutyák, az etetőre szokott őszapók is inkább csak elfogadnak valamit, ételt, italt, de külön élnek, a saját törvényük szerint, látszólag alkalmazkodó, de lényegében szuverén életet. Az elmúlt évben a birtokomon osztozó sereghez egy macska is csatlakozott.

Késő ősszel, a nyirkos, dérlepte hajnalokon jelentkezett először. Az ajtó előtt ült, és nyávogott. Lányom forró tejet öntött neki egy konzerves dobozba. Amíg a macska a tejet lafatyolta, szemügyre vettük. Szürke csíkozású, elvadult kandúr volt. Télire vastag bundát növesztett, s volt a viselkedésében bizonyos erőszakosság. Harmadnap kiderült, hogy a ne161gyedik szomszéd pincéjében elszaporodtak az egerek, s a bajon a kandúrnak kellene segíteni. A macska szorgalmasan fogdosta az egereket, a bokrok alján lelt tollcsomók tanúsága szerint a madarakat is, erős volt, biztos mozgású, de látszott az ábrázatán, hogy valami hiányzik neki.

Borfejtéskor, téli krumplisütések idején mindig megjelent a macska, s addig nyávogott, míg az ajtó kinyílt, s valamilyen meleg étel került a konzerves dobozába. Amikor az étel elfogyott, beódalgott az ajtón, és kutatva körülnézett. Kitessékeltük, mert a tél elején felugrott az asztalra, és belemarcangolt a kolbászba. De hiába tettük ki a macska szűrét, nem ment el. Ült az ajtó előtt, és nyávogott.

Most, hogy a nehezen bontakozó tavasz szombaton visszaváltott télbe, újra megjelent a macska. Megitta a forró tejet, aztán a lányom csizmája nyomán besompolygott a présházba.

Nem küldtük ki. A macska ezen elcsodálkozott, és az ajtón belül megtorpant. Percekig állt mozdulatlanul, csak a szemét mozgatta. Keresett valamit. Bement a szobába, s jobbra-balra tekingetve panaszosan nyávogott.

– Mit akar ez a macska? – kérdeztem.

– Tejet akar – mondta a lányom.

– Bőven kapott már tejet, ez keres valamit, de nem találja.

Mit kereshet egy macska, ha végre bejut az ember házába? Sokáig nem kellett tanakodnunk.

A macska a tűzhelyet kereste a szobában. A kemencét kereste, melynek a padkáján vagy 162a tetején szép macskaálmokat lehet álmodni. Kemence híján a szokásos falusi csikótűzhelyet kereste, melynek lehajtott sütőajtaján olyan jó macskának való hely van, s dorombolva, szundítgatva észrevétlenül múlik az idő. A csikótűzhely alatt a fás kosárban is jókat tudnak aludni a macskák, s csukott szemmel, félálomban is figyelni, mi történik a (világban) konyhában.

A hegyen felejtett szürke kandúr csalódottan nézett ránk, és többször egymás után rövidet nyávintott. – Hol a tűzhely? – kérdezte. – Hol melegszik az ember? – Egyenként szemügyre vette a tárgyakat.

A szobában állt egy kicsi vaskályha, de már rég nem fűtöttünk bent, mert túlzottan közel került hozzá a szekrény, s féltünk, hogy felgyullad. Ez a kályha nagyszerűen adta a meleget, amíg égett benn a tűz. Ha elaludt, azonnal kihűlt a kályha és a szoba is. Kicsi, henger alakú vasdarab volt, nem hasonlított sem a kemencére, sem a csikótűzhelyre. A trafikosnék szerették nagyon, mert alighogy begyújtottak, már be is melegedett az üzlet. Valamikor minden trafikban állt egy belőlük. A szomszéd macskája viszont még soha nem járt trafikban.

– Itt van a tűzhely, itt melegedhet a macska – mutattam a fal mellett álló villanymelegítőre.

– Miáááuuu – mondta a macska panaszosan, s látszott az ábrázatán, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el.

163 A mi villanymelegítőnk egy lapos, lábakon álló szerkezet volt. Leginkább talán egy kisebbfajta bőröndre hasonlított. Alul és oldalt tűzbiztonsági okokból nem adott meleget, csak a tetején át sugárzott a szobába valamicskét. Nem duruzsolt bent a tűz, nem is világított ki az ajtó résein, mivel nem volt ajtaja, fénye sem, a meleget egy olajradiátor adagolta, nagyon takarékosan. Szegény macska így, ha kevésbé gyanakvó, akkor sem fedezhette volna fel ebben a szerkezetben az ember tűzhelyét.

Csalódottan nézett ránk, és már nem is nyávogott. Megvolt rólunk a véleménye. Egész télen azt hitte, hogy amíg ő kint a széljárta hegyoldalban didereg, addig mi bent a házban a nagy tűz mellett melegszünk. Zsírok, kolbászok illatoznak. Igazság szerint a manzartban egy rendes kályhában rendes tüzet is szoktunk rakni, de ezen a reggelen ott sem égett a tűz.

Mentségünkre szerettem volna ezt elmondani a macskának, de a nyelvi nehézségek ebben megakadályoztak. Kiábrándultan nézett ránk, és az ajtó felé fordulva menni készült.

Mindig azt hittem, hogy a macska filozofikus élőlény, felette áll a hétköznapi dolgoknak, apró kellemetlenségeknek, hiszen kerítéseken tud átmászni, tetőről tetőre ugrik, és amikor legszebben süt a hold, végigsétál a ház gerincére rakott kúpcserepeken. Szabad élőlény, független az ember szeszélyeitől és az élet váltakozó körülményeitől. De nem. A macska csak addig fi164lozofikus és addig titokzatos, amíg rendben mennek a dolgok. Ha elromlanak, átalakulnak, a macska is elveszti fölényét, esendő lesz. Ebben alapvetően nem az ember, hanem a macska a hibás. Domesztikálódott. Odaszokott az ember tüzéhez. Melegedett nála, elfogadta a tejet, a levágott csirkék és libák maradékait. Néha kedvtelésből, merő sportból egeret is fogott. Azt hitte, mindig így lesz. Az embernek mindig lesz kemencéje és csikótűzhelye, az ember ragaszkodik a tüzéhez, s ott a macskának is helye lesz. Azt hitte, az ember megbízható, és lemondott a vadságáról, feladta magát. Amit megőrzött régi macskaénjéből, az mindössze az egérfogás és a háztetőn mászkálás készsége, és némi manír.

Egyéniségéről, ösztöneire épülő vadállati biztonságáról az ember tűzhelyeiben bízva lemondott.

– Miiááu? – mondta a macska, aztán reményvesztetten megfordult és kiment.

– Köszönt? – kérdezte a lányom.

– Nem köszönt. Azt kérdezte, hol doromboljon a macska?

Napokkal később felmerült bennem egy kérdés: nekünk vajon nem hiányzik a régi tűzhely, csak a macskának? Amióta az embernek sikerült tüzet gyújtani, mindig égett ez a tűz. Hosszú

ideig az életben maradásnak első feltétele volt, hogy a tűznek soha nem szabadott kialudni.

Közösségek is tűz mellett keletkeztek és váltak érzelmileg is eggyé. Először csak egy-két ember 165ül a tűz mellé, talán két férfi, később az egész horda, még később a férfi, a nő és a gyermekeik. Aztán a közös vállalkozások idején a törzs, a vadászok, a csapat, végül a katonák. Még nem is olyan régen, ha az emberekre ráesteledett, tüzet raktak. Tüzet raktak a germánok ellen vonuló római katonák, a keresztes vitézek, a bujdosó kurucok, az alföldi pásztorok, Nansen, miután a Fram a 78º 43’ szélességében a jégbe fagyott, s gyalog folytatta az útját a sarkkör felé, spirituszkályhában tüzelt esténként, később a Ferenc József-föld egyik szigetén telelve fókazsírt égetett. Nagyanyám konyhájában Nemeskeresztúron is örökké égett a tűz, mindig sistergett, főtt valami a csikótűzhelyen. Ugyanilyen csikótűzhelyben duruzsolt a tűz házigazdám konyhájában Gombáspusztán, a Bakony völgyében. Valamikor azt mondtuk: családi tűzhely – s ez a két szó nemcsak tüzet, melegedést, főtt ételt jelentett, hanem otthont és közösségben élést is. Harminc-negyven éve még tűz mellett üldögélve meséltek, beszélgettek, álmodoztak az emberek. A régi kukoricamorzsolások emléke egybemosódik a tűz pattogásával, a mesemondó tájszólásos hangjával és a macska dorombolásával.

Mostanában nem érünk rá tüzet rakni, kukoricát morzsolni, és mesélni sem. Rohanunk valahová. Gép morzsol, mert így gazdaságosabb, s az embernek több lesz a szabad ideje. De mit kezdünk ezzel a szabad idővel? Olajkályhával 166fűtünk, olajradiátorral, gőzzel, kazánnal, mert nem érünk rá akkurátusan gyújtóst hasogatni, beigazítani a papír vagy száraz leveles, venyicse fölé a tűztérbe, s kivárni, míg lángra kap, és a kályhánk áttüzesedik.

Veszünk helyette drága pénzért arab olajat, ide szállítjuk a fél világon át, aztán elégetjük. A kukoricacsutát, fakérget, venyigét, a metszésből maradó faágakat pedig kidobjuk a kert végébe rohadni, vagy máglyába rakjuk, s egyben elégetjük az egészet az udvaron. Ilyen a mi ökonomikus gazdasági rendünk kicsiben.

Jó dolog tüzet rakni és a tűz mellett ülni, de nem rakunk tüzet. Hamvadó tüzeink mellől legalább a tűz mellett kialakult évszázados szokásainkat kellene átmenteni életünk új körülményei közé. Át kellene mentenünk a közös álmodozás, gondolkodás, ámulás és reménykedés szokását, s legfőképpen a közös cselekvését. A régi kukoricamorzsolások idején senki nem várt konkrét munkabért, egy kosár lemorzsolt tengeriért tíz fillért. Azért ült a tűz mellé, és morzsolgatta a rokonság vagy szomszédság kukoricáját, mert jól érezte magát az embertársai között. Munkája bizonytalan időben aztán megtérült, amikor neki segítettek kukoricát morzsolni vagy szekeret rakni. De mindenképpen megtérült lélekben, mert mesét, legendát, régi történeteket hallgatott, és megnyugtatta az együttlét, a közösen végzett munka harmóniája.

Tüzet kellene rakni, és köréje ülni, krumplit 167és szalonnát sütni a parazsában, beszélgetni, jóízűen nevetni. Van még a régi kemencékben, csikótűzhelyekben a hamu között zsarátnok, csak néhány marok venyicse kell rá, és újra lobog a tüzünk. Ne hagyjuk elaludni a tüzeinket, s elkopni, elmúlni közösségi szokásainkat. Ha elhamvad tüzünk, s nem lesz már semmi, amit körülüljünk, mit gondol rólunk a macska?

1978 168 Történelemben élve 169 170 Echo, a művész árnyéka Végigmegyünk a folyosón, és megállunk az ajtó előtt. Név helyett kis figyelmeztető tábla jelzi, hogy az ajtón túl az épülethez tartozó, de önálló világ helyezkedik el. Csengő nincs,

kopogunk. Bent motoz valaki, de rólunk nem vesz tudomást. Többszöri kopogtatás után egy határozatlan korú asszony nyit ajtót. Bejárónőnek látszik, de az is feltételezhető, hogy a házhoz tartozik.

– Még takarítunk – mondja.

– Táviratoztunk, hogy ma érkezünk.

– Tessék egy kicsit várni – mondja, és visszamegy. Néhány pillanat múlva újra felbukkan, aztán egy folyosórészen és egy szobán át tágas, világos „nappaliba” vezet bennünket.

Magunkra maradunk.

Nyugalom ül a bútorokon, úgy érzi az ember, hogy minden tárgy pontosan a helyén van, így a pillantás átsiklik a szoba felett, és megállapodik az ablakon. A méteres vastagságú falba vágott ablaknyílások mágnesként vonzzák az embert. Percekig bámulunk kifelé. A világoskék égbolt szemmagasságban lebeg. A víz közepe táján hajó találkozik vitorlással. A magasból a hajó kicsinek látszik, a vitorlás nagyobbnak. A 171rév táján sötétlő nádasokból sirályhangokat hoz az éledező szellő. A halk, szóródó neszek alig érintik az ablakot, máris visszahullanak.

– Bocsánat… Befejezném a borotválkozást. Tízkor érkezik egy autóbusz, azt hittem, azzal jöttök – nyit ránk Bartha László.

A kutya felfedez bennünket, s még mielőtt a visszavonuló gazda megakadályozhatná, vidám kiáltásokkal berobban a szobába. Nagy hajú, fajtiszta puli. Régi ismerősök vagyunk… Most már tényleg helyet kell foglalni, hogy Zsiga kutya fekete feje simogatható közelségbe kerüljön. Fontos dolgokat közöl kutyanyelven, és mindkettőnket biztosít barátságáról.

Az ablakmélyedésben, úgy emlékszem, egy asztalka állt székkel, s az asztalon volt valamilyen fehér folt, talán egy reneszánsz lámpa vagy másvalami, mindenesetre jól beleillett a hangulatba, úgy is mondhatnám, hogy az a fehér valami tette teljessé, valódivá a képet. A kutya megjelenése után az alacsony, kétszemélyes, mindenféle emelvénytől, karfától mentes heverő szélére telepedtünk le. A heverővel szemben, a fal előtt egy ősrégi szicíliai faláda állt, népi faragás, színezés. Tőle balra a festőállvány, az állványon egy hosszú, lapos, megkezdett festmény. Egyelőre csak foltok, különösebb tagoltság vagy szerkezetesség nélkül. A festőállvány és a másik ablak között valószínűleg egy alacsonyabb szekrényféle lehetett, fedélzetén mappákkal, talán képkeretekkel. A két ablak között könyvespolc állt, melyet művészeti albumok uraltak szögle172tesen, a múlt, az ősök figyelmeztető magabiztosságával.

A szoba közepén egy hintaszék várakozott, és talán más székek is, de mindez titokzatos módon elmosódik az emlékezetemben, pedig látogatásom, és korábbi látogatásaim alkalmával is igyekeztem pontosan megjegyezni. És a növény… Az ablak belső párkányán egy vastag húsú idegen növény lakott, talán a kaktuszfélék rokona, de elég különös levelekkel és törzzsel.

– A pulik, úgy látszik, hamar őszülnek – szólalok végre meg.

– Igen, úgy látszik – mondja Thiery Árpád, aztán a pillantása az állványon álló megkezdett festményről hirtelen az ajtóra szegeződik.

A házigazda nagy kancsó borral és egy újabb kutyával érkezik. Az újabb kutya is puli, méghozzá fajtiszta, fiatal, Echo névre hallgató. Kutyahölgy.

Bartha László festőművésszel évente egyszer vagy egyszer sem találkozunk, így az áthidaló mozdulatok, szavak érthetőek lennének. Bartha László azonban úgy fogad bennünket, mintha naponta találkoznánk, és a beszélgetés is úgy indul, mintha előző este szakadt volna félbe.

Bartha Lászlót, azt hiszem, tér és idő nem választja el az emberektől, egységes, oszthatatlan világban él.

Echo eltűnik a szicíliai láda alatt, és morogva tanulmányoz bennünket a félhomályból.

– Ez a modern szellemidézés: mire a kávé elkészül, Veronika mindig megjelenik – mondja 173Bartha László, és egy alkalmi asztalkára rakosgatja a poharakat, csészéket.

Amikor a kávét is behozza, nyílik az ajtó, és megjelenik Veronika, a művész felesége. Örömmel nyugtázza, hogy a kávé éppen elkészült, és helyet foglal. Bartha Lászlóné a tihanyi múzeum vezetője volt évekig. Jelenleg a Bakonyi Intéző Bizottság titkára. Látogatásunk alkalmával éppen elromlott valahol az autója, így visszatért Tihanyba. Amikor Veronika belépett, Bartha László titokzatos, tudó arccal nézett ránk és bólintott: – Mondtam…

– Echo!… Echo!… Ismerik már Echót? Somogyi József szobrászművésztől kaptuk. Ha látnák, amikor a Laci fest… Echo mögötte áll… Ha közelebb megy a vászonhoz, Echo követi, nézi a képet… Ha Laci hátrább lép, Echo a falig hátrál. Echo a művész árnyéka – mondja Veronika.

Bartha László pohárral a kézben áll a szoba közepén, és fürkészve nézi a feleségét, majd Echót keresi a pillantása, de Echo egyelőre még a szicíliai láda alatt lapul.

– És hol van Bonifác?

Bonifácot kénytelen vagyok bemutatni. 1965-ben Bartháéknál nem a pulival, hanem egy óriási vörös macskával találkoztunk először, ami vagy aki a heverőn aludt. A kutya valamivel később, Bartha Lászlóval együtt jelent meg a színen, és azonnal kezdetét vette egy különös jelenet. A kutya felugrott a heverőre, szájába 174vette a macska fejét, és így megragadva húzkodta a heverőn. A macska hosszú ideig alvást színlelt. Miközben a kutya húzta, és csaknem lenyelte a fejét, úgy csinált, mintha rangján aluli lenne egy kutyát észrevenni. Aztán váratlanul pofonvágta a kutyát, kiszabadította a fejét, és a kutyát a farkánál fogva végigcibálta a szobán. Kergetőzés keletkezett, vásznakon, képeken, festőművészen, vendégen át, felburogatva, amit csak lehetett. Bartha László halkan méltatlankodott: – Nézd, mit csinálnak megint… Örökké ez megy…

Bartha László házában mindenki egyenlő. Emberhez szabott polgárjoggal rendelkeznek az állatok és a növények is.

Bartha László leereszkedik a hintaszékbe, és halkan megszólal: – Olvastátok Kuo Mo-zso önkritikáját?

– Olvastuk…

Veronika közben segítséget kap autóügyben, és magunkra maradunk.

– Itt takarítanak – mondja Bartha László, aztán belekortyol a borába, és halkan folytatja. – Ez a lakás is, meg minden… Arra várok, hogy legyen egy műtermem. Igaz, a világ egyetlen remekműve sem maradt el helyhiány miatt. És nem hiszem, hogy előjogokat igényelhet a művész. Ötvenhét éves, őszülő férfi. Csend lakik a szemében, csend lakik a mozdulataiban. Kis, nyugtató, bölcs csendeket támaszt másokban is, 175amikor beszél, mozdul, fest. Ha közelébe kerül az ember, meg kell állni, körülnézni, átgondolni ezt is, azt is. Aztán várakozó lesz az ember, alkalmas a befogadásra, fogékony színekre, emberi szavakra, fényértésre.

Munkácsy-díjas. Sikeres, országot gazdagító művész. Kiállítások végtelen sora. 1936-tól mutatja be a képeit. 1942-ben elnyeri a Szinnyei Társaság nagydíját. 1947 táján francia ösztöndíjat kap. 1947 végén kiállít Párizsban, 1948-ban Budapesten a Fényes Adolf-teremben.

1948–58-ig nem jut kiállítóteremhez, s fagyos, idegenkedő körülötte a légkör. 1958-ban nagy sikerű kiállítást tart a Csók Galériában. 1960-ban újra Párizsban állít ki, majd ugyanezzel az anyaggal Toulonban is bemutatkozik. 1962-ben nagy sikerű kiállítást tart a párizsi Galerie du Passeurben. Ugyanebben az évben kiállít Marseille-ben is. 1965-ben itthon, a Csók Galériában mutatja be új termését. Ekkor írja róla Pogány Ö. Gábor: „A magyar festészet történetének utolsó tíz esztendejében Bartha László a legrangosabb helyek egyikére került.

Nem mintha korábban hiányzott volna a legtehetségesebbek társaságából, hiszen kora fiatalságától számon tartotta őt a szakma, de a műbarátok szélesebb tábora is. 1955 óta mintha hirtelen magára talált volna, imponáló termékenységgel dolgozik, s művészete egyre félreérthetetlenebb egyéni karaktert vesz fel…”

Kicsit megfakult, kék, üzemimunkás-kabátban ül előttünk. Thieryre néz: 176 – Hogy van a lábad, rendbe jöttél?

– Jól vagyok… Kapok még injekciókat, de jól vagyok… Néztük az új képeidet, amíg borotválkoztál.

– Most csak erdőt festek… Február végén ebből az anyagból lesz egy kiállításom Párizsban.

Huszonnyolc képet szeretnék kiállítani. Elmélkedés az erdőről, ez lesz a címe. Örökké a témagazdagságot felmondani, olyan, mint egy baleset. Nincs semmi értelme. Egy témát kell kimeríteni. A mű szólhat egyről, de az legyen kimerítve. Az átfogó világkép igénye, izgalma bennünk még megvan. A ti generációtok ezzel már leszámolt, ti már tudjátok, hogy csak részleteket lehet tisztázni… A dolgok persze összefüggnek… A kortárs észre sem veszi, de ötven év múlva kiderül, hogy sok minden azonos esztétika alapján áll – mondja.

Felhajtunk egy pohár bort, s ahogy a falra nézek, az 1965-ös kiállítás jut eszembe, bár a képek már az új Bartha-korszakban születtek. Bartha László nyugodtan beszélhet a téma szűkítéséről, hiszen mindent bejárt, felidézett, ábrázolt, újrateremtett. Érdemes néhány képcímet egymás mellett felsorolni a Csók Galéria anyagából: Állomás, Jeges Balaton, Kohó, Nádvágók, Karácsony, A tél kezdete, Kémia, Pásztorok…

– Mindig lezárul egy kor, a lírai posztimpresszionizmuson, azt hiszem, túl vagyok… Az érvényes, ami van.

Képeket nézegetünk. Az Elmélkedés az erdő177ről sorozat festményein különös zsarátnokok izzanak fel, és vonzanak, elvezetnek a kezdetekig. Az ember alapvető világát sejtem a különös liánok mögött, titkok és félelmek izzanak fel és hamvadnak el a dinamikus kompozíciókban. Érzem, ahogy az ember megtesz egy-egy lépést az ismeretlenből az értő tudás felé, de vissza-visszanéz, és elszorul a szíve. Bartha ecsetje a lényeget keresi, mindent elhagyogat, elfelejt, ami másodlagos, ami elvonhatná a figyelmet a döntő pillanatokról, az alapvető emberi érzésekről. Az ember vonalakba feszül, a motiváció színekben él, és magyarázza az embert és világát.

– Különös, hogy a Balaton után az erdő jelent meg a vásznaidon… Ha elborul az ég, a szél itt sirályokat hoz, s a tér, a nagy tér határoz meg mindent…

– Erdélyi vagyok, szinte erdőben születtem, Segesvár mellett. Gyerekkoromban azt hittem, hogy az erdők a házak tetejéből nőttek ki, mivel a hegyoldalakban mindig a házak felett látszottak a fák. Egyszer elvittek egy laposabb területre, ahol az erdők nem a házak felett voltak. Olyan rémület fogott el, hogy vissza kellett vinni a hegyek közé, ahol az erdők a házakból nőttek ki. Városban eltévedek, erdőben nem, megtalálom a forrásokat. Az erdő kivételes helyet foglal el az életemben. Most, hogy Veronika az erdőt járja, feltámadt az egész…

Tűnődik egy ideig, bort töltöget a poharakba, aztán újra elhelyezkedik a hintaszékben.

178 – Nem állnak össze az én generációmban az életművek – mondja –, vannak nagy művek, de olyan szaggatott az egész… Talán azért, mert rettenetesen kell futni az élet után, ami mindennél gyorsabb. Szűkíteni kell a témát. Nem kell szorgalmi feladat, hogy mit tudnék még festeni. Egy elég. Amit én a látványban appercipiálok, úgyis alibi. Ezt legjobban akkor érzi az ember, ha egy teljesen idegen tájra jut. Sokáig nem lát semmit, aztán lassan beleérez, ezt is, azt is.

– A korszerű világban a művészek is igyekeznek megszervezni a munkájukat. Nem tudom, hogy a Bartha-képek születésével kapcsolatban beszélhetünk-e valamilyen módszerről.

Elemezhető az alkotófolyamat?

– Tizennyolc éves koromban nem találtam meg azt a kifejezési formát, amiben hetvenévesen majd alkothatok, festhetek… Folytonos kísérletezés, keresés… Enélkül nem lehet… Állandóan foglalkoztat a dolog, de beszédben és festészetben képtelen vagyok a rögtönzésre.

Azt hittem, majd javul ez, de mindig rosszabb és rosszabb. Semmiféle biztonságérzetem nincs. Ha megállok a vászon előtt, úgy érzem, mintha életem első képét festeném. Semmiféle rutinnal nem rendelkezem. Úgy érzem, a legnagyobb csoda, hogy valami összeáll. Voltak igazi, sikeres műveim. Pontosan tudtam, hogy mit érnek. Utána. Egy művész, amíg az agyérelmeszesedés el nem éri, tudja, hogy az elkészült műve mit ér… Van egy elméletem: a magyar festők hat179van év után nem tesznek hozzá az életművükhöz. A végső kiteljesedés, az összefoglalás hiányzik. Ez óriási csapás, tragédia. A végső művek, az igazi nagy művek, amikor nincs idő magyarázkodásra…

Valamennyien felállunk, és járkálunk a szobában. Echo előmászik a szicíliai láda alól, és a gazdája nyomába szegődik. Felhők utaznak az ablak előtt. A hajók alatt megtüremkedő víz a mélyben bágyadt nyári zöldre színeződik.

– Azt hiszem, elköltözünk innen. Beljebb, a Belső-tó közelében szeretnék egy műtermes házat építeni – mondja Bartha László.

Echo hangosan helyesel. Visszhang a festőművész árnyéka. Mennyi jelkép, mennyi találkozás…

1966 180 Ahol legtöbb a fény Napok óta egy hatszor kilences fényképet nézegetek, s azon gondolkodom, hogy milyen furcsa egybeesések és találkozások vannak az életben. A fénykép egy díszes kaput ábrázol oszlopokkal, az oszlopfőkön biblikus szobrok állnak. A kapu felett nagy tábla: Ságvári Endre Szakérettségis Diákotthon. A félig csukott, félig nyitott kapuban három fiatalember áll, az ötvenes években szokványos, hosszú télikabátban: Pintér László, Bécsi Antal és Galina Ferenc. A fénykép Pécsen készült a mai Hunyadi János utca–Kulich Gyula utca sarkán. A díszes oszlopok között a kapu valamikor a papneveldébe nyílott. Később az épület rendeltetése megváltozott. Régi ismerősöm ez a kapu. A szemközti ház ablakából évekig nézegettem. Eleinte érdeklődve, majd ahogy a szemem megszokta a szobrokat, az oszlopok kacskaringós díszeit, s a közöttük ki-be lépdelő felnőtteket és gyermekeket, közömbösen.

Laktam egy ideig a Hunyadi (akkor Sztálin) út 11-ben, volt ott egy szobám. Az ablakból erre a kapura láttam. Jól emlékszem erre a kapura és az ablakra is, mert az ablaknál vigyázni kellett. Éppen az 1956-os évben jártunk, s a Mecsek-oldalban nekiengedett 181géppisztolysorozatok időnként betévedtek az ablakon. Úgy helyeztem el a fekhelyet, hogy a fal biztonságosan takarja. Később ebben az épületben kapott helyet a Dunántúli Napló szerkesztősége. Akkor a szerkesztőségi asztalomtól figyeltem ezt a kaput, mert éppen odaláttam. Ha megakadtam egy-egy riport vagy publicisztika közepén, a papnevelde kapujára meredtem, és vártam, hogy az agyamban összekapcsolódjanak a megfelelő fogaskerekek.

Furcsa, hogy a kapuban most három fiatalembert látok, akik innen rugaszkodtak neki az életnek, s nehéz, gondosan előírt szellemi mutatványok után mérnökként estek talpra Budapesten. A három fiatalember közül Bécsi Antalt nagyon régóta ismerem, mivel Balatongyörökről származik, akárcsak én. Idáig nem tudtam, hogy az életre készülődve, ezen a kapun járt ki-be, s ez a kapu neki talán sokkal fontosabb volt, mint nekem.

Györökről Eötvös Károly szerint a legszebb balatoni panorámában gyönyörködhetünk.

Eötvös, majd később a keszthelyi hírlapíró, Sági János dicsérő sorai csalták az első nyaralókat Balatongyörökre. A táj különös szépsége, a hegy és a víz közelsége mindenkire mély hatást gyakorolt. A sok szépség eltakarta a népet. Előbb jut eszünkbe a szigligeti öböl különös sziluettje, ahogy a bazalthegyek állnak a vízben, vagy lebegnek a nyári pára felett, mint az öreg Bözörics, aki napszámoskodott. A györöki nép a hegy és a víz közé szorult keskeny földsávon gazdálkodott, hátában és oldalában a hercegi 182uradalommal. Húsz hold tartozott a plébániához, a leggazdagabb parasztcsaládnak tizenhat holdja volt, rangsorban az utána következőnek tizenkettő. A lakosság nagy többségének három-hat holdja. Javított valamennyit a helyzeten, hogy a hat holdban általában volt hatszáz vagy ezer négyszögöl szőlő is, de még így sem lehetett az ilyen birtokon osztozni. Amelyik családban több gyerek született, ott valakinek mindig el kellett menni, mert ez a földterület csak egy családot tudott eltartani. Györök így mindig kibocsátott egy-egy újabb embercsoportot, akik más falvakban

vagy a városban keresték a boldogulásukat. Ez a folyamat a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején meggyorsult, mert az iparosodó ország, az iskolarendszer demokratizálódása sok új lehetőséget kínált az embereknek. Ezekben az években talán a legtehetségesebb fiatalok hagyták ott Balatongyörököt, s tanultak szakmát Nagykanizsán, Székesfehérváron vagy Budapesten. Alig volt olyan negyedév, hogy valaki ne szedte volna a sátorfáját, s vágott volna neki az ismeretlen világnak.

Nem emlékszem arra a napra, amikor Bécsi Antal otthagyta a falut. Csak annyi maradt meg bennem, hogy egyszer csak hazajárt Budapestről. Hosszú ideig a falu és a város között élt, sokat vonatozva. Eleinte minden bálra, mulatságra hazalátogatott, majd ahogy múltak a hónapok, kezdett elmaradozni. Én is elkerültem a faluból. Néha azért még összefutottunk, de min183dig csak Györökön, valamilyen ünnep alkalmával. Aztán nem láttam többet. Szem elől tévesztettük egymást, szinte elfelejtettük.

Három esztendeje a Liszt Ferenc téren, a könyvsátornál találkoztunk újra. Éppen egy érdeklődő belvárosi lánnyal igyekeztem végleg megszerettetni az irodalmat, amikor megjelent két elegáns értelmiségi, és talányosan rám nevettek: – Találd ki, mi a nevünk?

Frim Zoltánt azonnal megismertem, Bécsi Antalt csak egy kis töprengés után. Kiderült, hogy mérnökök, szeretik a szakmájukat, a várost, de Györök életük része maradt, s tele vannak nosztalgiával. Meghívtak Bécsi Antal diósdi telkére, ahol akkor még csak egy ideiglenes faház állt. Ott már négyen voltunk, a két mérnök, Bécsi János darukezelő és én. Bécsi János nekem legénykori cimborám volt. Bécsi Antalnak pedig unokatestvére. Húst sütöttünk, s a fák alatt borozgatva felidéztük a régi falut, ami már csak az emlékeinkben élt. A régi emberek meghaltak vagy elköltöztek, a település életét teljesen megváltoztatta a termelőszövetkezet és az idegenforgalom. Mondatot mondatba fűzve újra ott jártunk Csetényben, Paphegyen, szüretre készültünk, majd kóstolgattuk az újbort, halásztunk, támaszkodtunk a régi Remeteféle vendéglőben a söntéspultnál, és Baracskai Jancsit, a világ legjobb és legtehetségesebb kocsmárosát igyekeztünk rábeszélni valamilyen jó nagy halászléfőzésre. A legjobb történeteket Bécsi 184Jancsi, a darus mesélte. (Háromnegyed év múlva nagy kínok között meghalt.)

Az emberben bizonyára már gyerekkorában bent van annak az embernek a lehetősége, aki később majd főmérnök lesz, orvos vagy tudós, de ezt ritkán vesszük észre. Annyian elmentek Györökről… És éppen a Bécsi Antalból lett főmérnök. Az emberekből véletlenül, minden erőfeszítés nélkül nem lesz főmérnök. Mérnök sem, technikus sem, jó munkás sem. A tartós siker mögött mindig fellelhető a rátermettség, a következetes munkavégzés, az ambíció és a belső erő. Kíváncsi lettem Bécsi Antal életére, emberi, szellemi természetére. Mit csinált, hogyan csinálta?

Megbeszéltük, hogy a hetvenes úton, a tizenötös kilométerkőnél találkozunk este fél ötkor, aztán együtt megyünk tovább Diósdra, mivel ott nyugodtan lehet beszélgetni. Beálltam a törökbálinti elágazásba, és várakoztam. Rám szállt az este. A peremvárosok népe lassan szállingózott hazafelé. Fáradt férfiak, fáradt asszonyok. Amikor kiszálltak az autóbuszból, teleszívták a tüdejüket levegővel. Gyermeket vezető asszonyok imbolyogtak a gyér világításban. Homályba vesztek a házsorok, a távoli dombok, erdők.

Hat óra előtt néhány perccel fékez Bécsi Antal. Valamilyen műszaki ülés volt az egyetemen, nem tudott elszabadulni. Haza sem ment, egyenesen rohant Diósdra. Előremegy, óvatosan követem az ismeretlennek tűnő utakon. Előtűnnek 185az Elektromos Művek óriás vastraverzei. Erre emlékszem… Aztán a domb és az erdő. Amikor a ház előtt kiszállunk a kocsikból, az arcomat megérinti a hideg. Mínusz négy fok van, süt a hold. A kaput eltorlaszolja egy nagy sóderhalom. Bepréseljük magunkat. A ház kívül már kész, most a belseje épül. Bécsi Antal Kelenföldön lakik egy háromszobás lakásban. Diósd pihenőhely.

Azt tervezi, hogy később majd kint laknak egész nyáron, s reggelente innen járnak be a városba dolgozni. A házat egyedül építi. Megtervezte, a falakat felhúzatta egy kőmívessel, azóta mindent maga csinál. Még a tetőt tartó gerendákat is egyedül húzta fel a magasba, egy erre a célra konstruált szerkezettel. Mindenhez ért. Villanyt szerel, betonoz, csempét rak, a maradék hajópadlóból pinceajtót ácsol, a manzartba ablakokat szerkeszt, a társalgóba faburkolatot.

– Várj itt, villanyt gyújtok – mondja, aztán eltűnik a házban. Néhány perc múlva mellettem áll a nyírfák alatt, és derűsen nézi befejezetlen alkotását. Félig az én szememmel, vajon mit szólok hozzá? De sokkal inkább a saját mérnök szemével nézi, újra mérlegelve a ház összhatását, részleteit, célszerűségét. Nagy, fedetlen teraszról nyílik a bejárati ajtó. Fent az emeleti szinten hosszú fedett erkély húzódik végig. A hideg holdfényben nagyon tetszetős a ház.

Mérnök barátom hátrább lép, és a sarjerdő fái között fehérlő nyírfákra mutat: – Ezeket még szegény Bécsi Jancsi ültette. 186Látod, mennyire megerősödtek, amióta itt jártál?

Kar- és combvastagságúak már a nyírfák. Magasak.

– Egész nyáron ezen a tetőn dolgoztam. Egyedül. Állandóan fent voltam a tetőn. Már ismertek a helikopteres rendőrök is. Szombaton, amikor mentek az M7-es fölé, mindig integettek…

– Hogyan lehet megépíteni a tetőt egyedül?

Bécsi Antal hátramutat a holdfényes erdőbe: – Itt, ezen a padon szoktam megpihenni. Itt a kút. Ez az Andi-kút, ott fent, a teraszon túl az a másik csap a Nóra-kút. Andi az idősebbik lányom, tizenegy és fél éves, Nóra a kisebbik, négy és fél. Az Andi-kútból jó hideg vizet eresztettem a poharamba. Ittam a vizet, és innen a padról néztem a házamat.

– Jó a levegő, csend van. Itt lehet pihenni – mondom befelé menet.

Bécsi elneveti magát, s az előszobában heverő szerszámokra mutat: – Én nem tudok tétlenül ülni, állandóan csinálok valamit. Azt mondják, hogy az emberek infarktust kapnak a hajszoltságtól… Nem értem. Én állandóan csinálok valamit, mert másként nem tudok élni. Nem pihenni járok ide. Tizenöt perc alatt ideérek, és megoldást találok minden műszaki témára, amit a munkahelyemen nem tudtam megoldani. Nem felejtek el semmit, inkább itt találom meg a legjobb megoldá187sokat. Én mindig dolgozom, és a magam erős, rendszeres munkamódszerét kényszerítem másokra is. Akik öt évnél tovább ott

vannak a cégnél, azokkal pertu barátságban vagyok. Be is mennek értem a tűzbe. Ez lehet hogy nem tetszik mindenkinek. Nem baj. Aki nem becsületes ember, úgysem bír ki öt évet a munkahelyén. Aki kibírja, azt nem kell szégyellni. Én persze lemegyek az alagsorba a kazánok közé… Más az, ha egy vezető azt mondja, hogy gyertek utánam, és más az, ha odaszól nekik: „Emberek, menjenek le”.

– Szép ez a ház.

– Szenvedélyem ez a ház. Nem dohányzom, nem iszom, kártyázni nem tudok. Nagyon szeretem a zenét, Beethoven és Bach muzsikáját. Gyere be, ez a nappali, itt lehet üldögélni.

Az előszobából nagyon tágas, berendezett helyiségbe jutunk. A szobának van egy alacsonyabb és egy magasabb szintje. A műkővel kirakott alacsonyabb szinten cserépkályha ontja a meleget. Kiderült, hogy földim már délelőtt kijött Diósdra tüzet rakni. Az ablakok előtt nagy asztal áll, és fatámlás, esztétikus székek. A magasabb szint parkettás, faburkolatú, körbefutó heverővel, asztallal. Az elválasztó térelem mélyzöld bárszekrény. A falakon olajfestmények. Érdeklődve megállok az egyik előtt.

– Apám a szüreti kád mellett…

– Te festetted?

– Én mindig fölfedezek valamilyen gondolkodásbeli vagy magatartásbeli dolgot, amiről ér188zem, hogy én is rájöhettem volna. Festek mostanában. Szebbé teszi az életet. Az ott a Bécsi Jancsi, megismered? Szeretem a festészetet. Órákig el tudok ülni egy kép előtt a Műcsarnokban. Az alkotó művészet az, amit szeretek. Egyszer megnézem, de akkor alaposan.

Diákkoromban is csak egyszer tudtam elolvasni mindent. Nem tudok sokat olvasni, mint általában az emberek, de örömmel olvasok, és nem jár kevesebb élvezettel. Élvezem az olvasást, mint mindent, amit csinálok. Leginkább a munkát. Számomra nincs lehetetlen dolog, csak tehetetlen ember. Én még ki nem ejtettem a számon, hogy nem lehet. Mások a holdba is elmentek.

Mérnök barátom körbevezet az épülő házban. Megmutatja a konyhát, az emeleti részeket, egy sablon segítségével elmagyarázza, hogyan kell metlachi kockákkal kirakni a padlót. Sokáig állunk az erkélyen, ahonnan a tiszta téli időben Dunaújváros fényeit is sejtjük, aztán megnézzük a pincét, s végül visszajutunk a szobába a cserépkályha mellé.

Fát dobálunk a kályha hunyorgó parazsára, megiszunk egy pohár györöki bort, aztán hallgatunk egyet.

– Az elején kellene kezdeni – javaslom.

– 1933. március tizenkettedikén születtem Balatongyörökön. Anyám Nemes Anna, apám Bécsi Antal – mondja, és a kezemet nézi. Írom, amit mond.

– Hány hold földetek volt?

189 – Hat hold… Ebből ezer négyszögöl szőlő. Csetényben és a falu végén.

– És a régi dolgok?

– Apámék családja györöki volt, ahogy az anyakönyvekből látszik. Az anyám családja Lesencenémetfaluból származott ide. Nemes Péter 1867-ben Györökre nősült. Az ő fia Nemes Ferenc, annak fia Istók, annak fia János, az én nagyapám. Nemes Jánost haladó szellemű embernek ismerték. Könyvtárat tartott. 1919-ben ő volt a direktórium elnöke. Nemes Feri meséli: vöröskatonák jöttek a házba, és akkor hallotta először ezeket a szavakat, hogy „elvtárs” meg „proletár”.

– Istók milyen volt?

– Istókot agyonlőtte valaki az erdő szélén harminckét éves korában. Fiatal házas volt, a Mogyorós oldalában lőtték agyon.

– Miért?

– Senki sem tudja. Istók fia volt János.

– Nemes János nagyapádnak nem lett baja a direktóriumból?

– Nemes Ferit, a fiát, aki most szakfelügyelő tanár, és könyvei jelentek meg, először nem vették fel a gimnáziumba. Nagyapa a falu bírója volt. A direktórium után újra megválasztották. Tizenegy évig volt a falu bírája. Neki köszönhető, és Üst Gyula igazgató tanítónak, hogy a Belügyminisztérium számvevőségének az üdülője, és strand épült, majd elkezdődött a parcellázás a villasoron… Egyébként Vaszary János Szolgalegény című festményének János 190nagyapa a modellje. 1948-ban halt meg, öt gyermeke volt.

– Hogyan éltetek, mire emlékszel?

– Sokat dolgoztunk. Télen is… Más vidékeken a parasztnak tavaszig alig akadt munkája, de itt nem így volt. Szántó, szőlő, rét, nádas. Ez megnehezítette. Ha elfogytak a szántóföldi munkák, jött a szőlő. Kapálás, permetezés, szüret, aztán bekapálás, tavasszal a metszés. Télen trágyahordás, nádvágás. A földjeink lenyúlottak a vízig, vízjoggal számítottak. Nádasunk volt a Határon, Szentmihályon és Melléken. A vízjog azt jelentette, hogy a nádas széléről még négyméteres terület minket illetett, de ezzel halászati jog nem járt, az a Festetics hercegé volt.

Egész télen dolgoztunk. Nekem is minden napra megvolt a munkám. Emlékszem, egyik télen méteres hóban mentünk szénáért. Magunk húztuk a szánt.

– Állatot is tartottatok?

– Egy ökröt és egy tehenet. Ezeket fogtuk össze a szekér elé. Állt még az istállóban egy borjú és egy üsző is. Mire a tehén vemhes lett, addigra felnőtt az üsző, és az ökör mellé lehetett fogni. A háború alatt két tehenünk volt. Libát, disznót, tyúkot is tartottunk. Látod ott a falon azt a szénaforgató favellát?

– Aha. Györökről hoztad?

– Onnan. Szép?

– Az. Nem vettem észre, eltakarta az ajtó.

– A járom is megvan. Kicsit belevágott a lánc, mert a tehenet oda kellett kötni, hogy 191egyformán húzzanak. Letisztítom, belakkozom, s az is idekerül a falra…

Bécsi Antal feláll, teleönti a poharakat. Iszunk egy keveset. A favellára pillant, aztán a poharába.

– A jószágápolás nagy dolog volt. Minden reggel, iskolába menet előtt meg kellett pucolni a marhákat. Szecskát vágtunk, etettünk, itattunk. Emlékszel még a Kovács Miklósra?

– Jó ruhákat varrt.

– Később. Az a hajnali szecskavágásokba ment tönkre. Szívbajt kapott.

– Úgy emlékszem, megnősült…

– Meg, de rég meghalt.

– Nem tudtam.

– A fejőszékre álltam. Az istálló ablakában olvastam el Az arany ember-t, A kőszívű ember fiai-t és a Különös házasság-ot. Nemes Jánostól, a nagyapámtól kaptam a könyveket.

– Mi jelentette életedben a nagy fordulatot?

– Volt ott egy nagygazda gyerek, aki elszerette előlem a lányokat. Amikor bejöttek az oroszok, támadt bennem egy olyan érzés, hogy egy csapásra minden megoldódik. Csak el kell indulnom, és kész. De nem így alakult, később meg kellett küzdenem mindenért. Dolgoztunk a mezőn és az állatokkal. Így ment ez tizenöt–tizenhat éves koromig. Akkor jött az ipari forradalom és a gépesítés. Semmiképpen nem maradtam volna otthon, de az iparosodás adta a végső lökést. Akkor már bent éltünk a május 192elsejék hangulatában, és ez magával sodorta az embert.

– Gondolom, volt ennek valamilyen előzménye is?

– Hetedik–nyolcadik osztályos koromban csónakos gyerekként dolgoztam a belügyi üdülőben, és olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik munkások voltak eredetileg, vagy a rokonaik, gyermekeik valamilyen villamossági, műszaki pályát választottak. Vonzott az ipari munka.

Bécsi Antal hirtelen felemeli a fejét. Fülel.

– Megjöttek a macskák – mondja, és feláll.

Kimegyünk. A macskák vernyákolnak. Barátom kiosztja a városból hozott maradékokat. Ezek rendes macskák, a kenyeret is megeszik. Amíg a macskákat etetjük, befut az egyik szomszéd.

Kiszáll a kocsiból, és kiabál. Azt mondja, hogy elültet egy fát, aztán átjön hozzánk. Este kilenc óra lehet. Süt a hold, mínusz négy fok van. Most ültet fát… Különös. Az az érzésem, még mindig nem tudunk eleget az emberek természetéről, vagy egyszerűen csak félreismerjük embertársainkat.

Behúzódunk a házba, s dideregve iszunk egy pohár bort. A cserépkályhának támaszkodunk, félig belebújunk. Bécsi Antal várja az újabb kérdést, én meg arra gondolok, hogy ezzel a borral is milyen furcsán vagyunk. Györökön mindenki esküdött rá, hogy a csetényi, paphegyi bornak talajíze van, és ez megkülönbözteti minden más italtól. Amikor Györökön laktam, tud193tam, hogy ez a jellegzetes íz a keserűmandulára emlékeztet. Szerettem a györöki bort, de ezt a keserűmandula-ízt csak akkor éreztem meg a boron, amikor elköltöztem Pécsre. És most újra érzem. Földim nézi az arcomat, vár, s talán nem is tudja, hogy az egész régi falu ott van a szobában. Bejött, utánunk jött a bor ízével. Ott van Csetény, Mogyorós, és ott van a Paphegy is. Lent, a hegy zöld lábát kék víz mossa. Itt vannak már a szobában a régi parasztok.

Szőlőt művelnek, gondozzák kis birtokukat, de fél szemmel a vizet fürkészik. A szigony a nádkévék alatt lapul. Várnak. Közeledik az ünnep…

– Nem ízlik a bor? – kérdi Bécsi.

– A bor nagyon jó… Mi történt aztán, otthagytad a falut?

– Felültem a vonatra, és ahol a legtöbb villany égett, ott leszálltam. Gondoltam, az csak Budapest lehet.

– Mi történt veled Budapesten?

– Azok cefet évek voltak… Nézegettem, hol van albérleti szoba kiadó, közben állást kerestem. Kijártam a Madarász-telepre a munkaerőgazdálkodási hivatalba két hétig. Kiszóltak az ajtón: „Kinek van hat gyereke”, ha azok elfogytak, kiszóltak, hogy „Kinek van öt gyereke?”. Láttam, hogy ebből nem lesz semmi. Végigjártam a gyárakat. A Ganz Vagonba felvettek segédmunkásnak. Ez valamikor télen történt. A Ganzban lettem én vasesztergályos, és onnan kerültem Pécsre. Három hónap után a 194tanműhelyből kikerültem a szerszámműhelybe, s onnan is tovább jutottam a következő év augusztusában. Köröztek egy felhívást: „Munkásokat az egyetemre”. 1950-ben agitálták a fiatalokat, főleg a DISZ-tagokat.

Elvhűségről volt szó a jelszavakban. Jelentkeztem.

– Gyakorlatilag ki szervezte a beiskolázást?

– A kommunista párt szervezte a munkaügyi osztályon keresztül. Felvételi vizsgára kellett mennünk egy Vas utcai gimnáziumba. Összeszorult hátsóval érkeztem oda, de legnagyobb meglepetésemre nem is kérdeztek tőlem fizikát, matematikát, inkább az egész egy pszichológiai vizsga volt. Azt nézték, mire képes az ember, mennyi esze van. Így kezdtem felkészülni munkásként a szakérettségire. Ahogy én tudom, Budapesten a Hold utcában, továbbá Gyulán és Pécsett volt ilyen iskola. Én Pécsre kerültem, s ezért áldom a sorsomat.

– Mikor kerültél Pécsre?

– 1951-ben. Éjszaka érkeztem Pécsre. Augusztus elsején reggel nyolc órakor kellett a mai Pedagógiai Főiskolán jelentkeznem. A vonaton már verbuválódott a banda, mire kiszálltunk és a Széchenyi térre értünk, már legalább húszan voltunk. Nem tudtuk, hogy merre kell menni. Nem mentünk tovább, ott töltöttük az éjszakát a téren. Én a Nagy Lajos Gimnázium oldalán ültem le egy padra. Madzagot kötöttem a bőröndre, és a kezemre hurkoltam, hogy el ne lopják, aztán elszunnyadtam.

– Nem volt furcsa újra iskolapadba ülni?

195 – Erről az időről csak rajongással tudok beszélni. Hatkor ébresztő volt, torna, majd reggeli. Ez egy albérletből érkező munkásnak gyönyörű élet.

– Mikor végeztél Pécsen?

– 1952. augusztus másodikán érettségiztem, és augusztus kilencedikén állították ki az érettségi bizonyítványomat, kitűnő eredménnyel. Utána egy hetet társadalmi munkában kubikoltunk Zobák-aknán. 1952-ben felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, ami ötéves.

Három évet jártam nappali tagozaton, az utolsó két évet estin fejeztem be.

– Elfogyott a pénzed?

– Világéletemben önálló voltam. A harmadik évben már, hogy eltartsam magamat, eljártam a Mélyépítő Tervező Vállalathoz a Haris-köz hatba, és négytől nyolcig mint műszaki rajzoló dolgoztam. Egyébként én a vizsgaidőszak előtt már mindig levizsgáztam, s így volt két-három hetem, amit átdolgozhattam. Apajpusztán, amikor a szikes javításához lignitport szállítottunk, én a gépeket ápoltam, Hortobágyi-halastón a rizsföldeken a gépek műszaki ellenőrzését láttam el. Volt ott mindenféle ember, kitelepített urak, kulákok… Emlékszem egy éjjeliőrre…

Bátyám, a Feri katonakorában készített egy balalajkát, azt pengettem esténként. Az éjjeliőr nagyon szépen énekelte a Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől kezdetű dalt. Csak ellopta közben a sátorból a kolbászomat. Kiderült aztán, hogy érthető, mert a 196környéken decemberben vágnak disznót, s februárra a kolbász elfogy.

– Mi történt az egyetemen?

– A harmadik év után estin tanultam tovább. Visszamentem a Ganz Vagonba, ahol előtte dolgoztam. Szerszámkészítő lettem, s 1958-ban diplomáztam mint gépészmérnök. Három munkahelyem volt életemben.

– Melyik a másik kettő?

– 1957-ben eljöttem a Ganzból, mert a Fémbútor- és Drótszövetgyár elcsalt. Üzemfejlesztési osztályvezető-helyettesnek mentem, később a tmk vezetője lettem. Kilenc évig dolgoztam náluk. Amikor a gyár vidékre akart menni, eljöttem. Le kellett volna adnom a lakásomat.

1964 őszén egy jeligés újsághirdetésre válaszoltam, és 1965 tavaszán közölték, hogy megnyertem a pályázatot. Egy karbantartó üzemet kellett szervezni a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Itt osztályvezető főmérnök lettem egy önelszámoló egység élén.

Százhatvanöt emberrel dolgozom. Olyan részlegünk is van, amelyik külső vállalatokkal dolgoztat. Ezeket a munkákat persze elő kell készítenem, terveznem, ellenőriznem. Gazdái vagyunk ennek is.

– Mit csináltok tulajdonképpen az orvosi egyetemen?

– Hozzánk tartozik az építészet, az épületgépészet, a szakmai felszerelések, röntgen, EKG, enkefalográf, a műtők elektromos berendezései, sterilizátorok s a többi.

– Jó munka ez?

197 Bécsi Antalnak felcsillan a szeme: – A veszélyes terepeket szeretem. Az az igazi, ha éjjel telefonálnak otthon, hogy baj van.

Akkor én egy óra múlva teljes brigáddal ott vagyok.

Bécsi Antal menedzser típusú ember. Tele van energiával, és képzelőereje is van. Nagy szerencséje a társadalomnak, hogy eljött Györökről, és felelős, fontos poszton dolgozik.

Pontosabban ez nem is szerencse, hanem szükségszerűség. Eljött volna Györökről mindenképpen, előbb vagy utóbb. Ha nem, akkor Györökön szervezett volna egy mindenki hasznára váló üzemegységet a téesz mellett, vagy ki tudja, mit…

Az általános iskolai bizonyítványa kitűnő, a szakérettségije kitűnő, a műszaki egyetemen a diplomája jó. Bécsi Antal a Semmelweis Orvostudományi Egyetem kiváló dolgozója, s mint a polgári védelem műszaki parancsnoka, a honvédelmi érdemérmet is megkapta. Több műszaki szakkönyv szerzője és társszerzője. De boldog vajon? Jól érzi magát a bőrében?

– A feleséged mivel foglalkozik? – kérdem.

– Műszaki rajzoló, könyveket illusztrál. Jól nősültem, két gyermekünk van, és ez összekovácsol bennünket. Tudod, én mindig visszajártam a Ganz-MÁVAG-ba tanácsot kéregetni. Ott koslattam Hefler Antal mellett, akit tanítómesteremnek tekintek. Nem tudtam olyant kérdezni tőle, amire nem válaszolt, és nem volt olyan sürgős munkája, hogy ne lett volna ideje 198eligazítani egy fiatal mérnököt. Ott ismertem meg a feleségemet is.

– Ezek szerint elégedett ember vagy?

– Én állati boldog ember vagyok, egy megelégedett ember. Amit elhatároztam, tulajdonképpen elértem.

– A testvéreid hogyan élnek?

– Bátyám, a Feri, kádár itt Pesten. 1939-ben meghalt az anyám. Apám elvett egy özvegyasszonyt, aki a Szij Ilust hozta. Kisöcsém, a Lajcsi 1941-ben született. Az Ilust elvette a Vörös Feri. Ismered a Ferit. A Lajcsi itt él Pesten, a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézetben tervező technikus.

– Ugye a templomsoron volt a ti házatok?

– Ott. A templomtól a hetedik ház. Móriczék háza, aztán Mikoláék, Kákosiék, Gálék, Ságiék, Molnárék, majd a mienk. Nádfedeles volt, két ablaka nézett az utcára, az ablak előtt diófák álltak. Elöl a lakás, hátul a gazdasági épületek. Konyha, egy nagyobb és kisebb szoba, benyíló-kamra, és egy nagy kamra, ahol a gyalupad is állt. Több mint százéves ez a ház, a bejárati ajtónak nagy kovácsolt kilincse volt. Lehetett vagy öt kiló. Egyszer a kéregető cigány megállt előtte, ő azt mondta: „Milyen derék egy kilincs…”

Bécsi Antal feláll, nevetve mutatja, mekkora volt a kilincs, aztán kilép egy pillanatra a konyhába, és grillcsirkét, kenyeret és savanyú uborkát tesz az asztalra.

– Együnk most már – javasolja.

199 Asztalhoz ülünk, levágunk egy-egy darabot a sült csirkéből, és falunk belőle. Harapunk hozzá uborkát is. Sűrűn kortyolgatunk a györöki borból. Ez a bor mindig a múltat idézi.

Megszólalok: – A régi időkben mit szoktatok reggelizni Györökön?

– Paprikás krumplit, ünnepeken tojást. Volt úgy, hogy reggelire sült krumplit ettünk pörkével (töpörtyű) és törkölyös savanyú paprikával. Ez úgy készült, hogy szüretkor leraktak a hordóba egy sor paprikát, rá egy sor egyszer préselt törkölyt, majd újra egy sor paprikát, míg tele nem lett a hordó. Jöttek rá a dongafák, kövek. Aztán elkezdett forrni, s ez egészen különleges zamatot adott a paprikának. Ha disznótorhoz elővettek a törkölyös paprikából, az fogalom volt. Reggelire sütőben sült krumplit is ettünk, zsírban megsütött savanyított káposztával.

Esetleg egy kis kolbász került az asztalra, de az már nagyon ünnepi dolog volt.

– És az ebédek?

– Változott… Attól függött, hogy milyen munkát végeztünk. A háború alatt sok babfőzeléket ettünk, füstölt oldalassal. Ha erdőre mentünk fáért, akkor kukoricakását főztek, rája karikára vágott kolbászt sütöttek. Az öreg Vörössel sokat jártunk az erdőre fáért. Tehénnel nem lehet az erdőre menni. Vöröséknek lovuk volt. Főétkezésre általában bableves vagy főzelék került az asztalra, füstölt oldalassal, esetleg füstölt karaj krumplival. Hús csak füstölt hús 200volt, friss tőkehús soha. A munka szabta meg az étkezést. Ami egyébként nem termett a környéken, azt ez a györöki nép nem is ette. Senki nem szereti a rizst és a lencsét, mert azt nem termelték arrafelé.

– Az ételt és az italt nem kellett nélkülözni soha?

– Nézd, a mi otthoni életünket a tisztesség és a mértéktartás jellemezte. Az magában, hogy sem anyám, sem apám részéről nem voltak módosabbak a lehetőségeink, meghatározta az életünket. Egész éven át való beosztásból és mértéktartásból állt az élet. A búza beosztása, a bor beosztása… Szüretkor, ami nálunk októberben szokott lenni, még mindig volt két-három liter óborunk. Önfegyelem és szigorú magatartás kellett ehhez a paraszti élethez. A legnagyobb téli hidegekben vágtuk a nádat. Nyáron a legnagyobb melegben permeteznünk kellett a peronoszpóra és a lisztharmat ellen. Ez önfegyelmet parancsoló dolog volt. Ha egyszer elmulasztottuk volna a permetezést, egész évre elveszthettük a termést. Ha vasárnap kirándulásban vagy mulatságban vettünk részt, elképzelhetetlen volt, hogy hétfőn ne menjünk permetezni. Én már Pesten dolgoztam, de még mindig segítettem az otthoni munkában is.

Szombatonként hat órakor érkezett meg a vonatom Pestről. Azonnal biciklire ültem, és elmentem az apám után Kongóba kaszálni. Emlékszel, ez ott volt Ederics és Szigliget között.

201Sásos, savanyú rétek… Este kilencig kaszáltunk.

– Ez a sok, nehéz, kikerülhetetlen munka meghatározta az emberek egyéniségét. Téged is meghatározott. Ezért tudtál ilyen konokul végigcsinálni mindent. Nem így van?

Bécsi Antal rábólint:

– Önfegyelem nélkül nem ment. Emlékszem, amikor szegény Bécsi Jancsival egy bandában jártam az erdőbe irtani. Hajnalban keltünk. Amit vittünk, közösen sütöttük meg a tűzön. Ételből megkínáltuk egymást. A bort közösen ittuk meg. Ez az erdőre járás nevelte az emberekben a közösségi magatartást. Emlékszem, a Tötő, aki korábban nem volt paraszt, odatette a pintest a tűz mellé, mint a többiek. Mindig több bort hozott, mint mások.

Bécsi rám néz, aztán a maradék csirkékre: – Együk meg még ezt a csirkét.

– Én már nem tudok többet enni.

– Én sem. Adjuk a macskáknak?

– Miért? Sajnálod tőlük a húst?

– Nem sajnálom, a macska szebb állat, mint én vagyok – mondja, aztán feláll, és kiviszi a macskáknak a csirke maradékait. Én is kimegyek. Fényes, dermesztő éjszaka van odakint. A macskák vernyákolva a lábunkhoz szaladnak.

Teleszívjuk a mellünket friss levegővel, aztán visszamegyünk a házba.

– Sokat dolgozott ez a nép, és megbecsülte az eszközeit – mondja Bécsi Antal befelé me202net. – Többet értek sokszor, mint az egészség. A kútásó Major Józsefre egyszer tizenöt méter magasból leesett a vödör. Csaknem eltörött a gerince, de nem azzal törődött, hanem az összelapult vödörrel. Megtapogatta az edényt, aztán felkiáltott a kútból: „Teremtő szent isten, teljesen tönkrement ez a vödör!”.

– Mondd, akinek nem jutott föld, az mihez kezdett? A hegy és a víz közé szorult keskeny földsávon nemigen lehetett osztozkodni.

– Mivel Györökön nem volt több föld, a fiatalok egy időben átnősültek, átköltözködtek a túlsó partra, Balatonmáriára. Ezt Györökön csak Telepnek mondták. „Megyünk a Telepre” – mondogatták ünnepek előtt. Egyszer történt is egy nagyon jó eset. Fölpakoltak az egyik ünnepen, és a halász Varga Mihály átvitte őket csónakkal Telepre. Bementek az egyik ismerős házhoz, ahol éppen palacsintát sütött a háziasszony. Megkínálták őket palacsintával. Halász Varga Mihály illendőségből szabódott egy kicsit. A többiek összenéztek, aztán a háziakhoz fordultak: „Ne tessék a Mihály bácsit palacsintával kínálni, mert nem szereti”. Halász Varga Mihály ezek után már nem mert a palacsintából enni, pedig nagyon kívánta. Amikor eljött az este, Halász Varga Mihály beszállt a csónakjába, s még mielőtt a többiek követhették volna, ellökte magát a parttól. Odakiáltott a györökieknek: „Én nem szeretem a palacsintát, ti meg gyalog gyüttök haza!”. A telepi kirándulóknak körbe kellett gyalogolni a Balatont, Be203rényen, Fenékpusztán, Keszthelyen át érkeztek meg reggelre.

Bécsi Antal fényképeket tesz az asztalra.

– Ez itt Pécs. A szakérettségis diákotthon kapujában állok Pintérrel és Galinával – mondja.

Aztán másik fényképre mutat: – Ez a Ferink. Megismered?

– Meg. És ez itt?

– A Rába Öcsi. Meghalt. Ez egy szörnyű eset volt. Az Igazságügyi Orvostani Intézet hullakamrájában jártam valamiért. Felemeltem egy takarót. A Rába Öcsi feküdt alatta. Darus volt. Áramütés érte. Kiesett, koponyaalapi sérülést is szenvedett. Külön-külön mind a kettő halálos. Azóta nem kíváncsiskodom. Újabb levelezőlap nagyságú képre mutat. Jellegzetes kép a húszas évekből. Egy györöki műkedvelő előadás rendezőit és szereplőit ábrázolja. Az ülő sor közepén Jüngling Zoltán plébános, mellette Üst Gyula igazgató tanító, kackiás bajusszal, még alig testesedve. Tőlük jobbra és balra lányok ülnek. Az ülő sor mögött a legények állnak. Bécsi Antal a szélső legényre és leányra mutat: – Ez itt az apám és az anyám. Ez itt Major Vilmos, mellette áll a Bákász. Ez a szép lány a másik szélén pedig Major Jolán. Emlékszel még a Bákászra?

– Emlékszem – mondom, s azon gondolkodom, hogy mennyi minden történt nálunk egyetlen emberöltő alatt. Túléltünk egy világháborút, a négy-öt-hat holdakat a faluban maradt gaz204dák, főleg az öregek, közösen művelik. A földműveléssel foglalkozó emberek fiaiból munkások, mérnökök lettek. Érdekes lenne tudni, hogy harminc-negyven év múlva, amikor Nóra és Andi itt ülnek ebben a szobában, s a hetvenes években készült régi fényképeket mutogatják valakinek, mit mondanak majd a szüleikről, a gyermekkorukról? Mit mondanak vajon Bécsi Antalról, aki élete folyamán mind a három néposztályba beletartozott? A paraszti nép között született és eszmélt a világra, munkásként küzdötte végig az ipari forradalom időszakát, de mire megnősült, s gyermekei megszülettek, már értelmiségi volt. Mit mondanak majd a lányai Bécsi Antal főmérnökről?

1976 205 Város a Tien-San alatt Éjszaka repültünk át az Ural felett. Alattunk felhők gomolyogtak, erősen villámlott. Messze előttünk üvegszerű kemény vonalként fénylett a keleti látóhatár. Hirtelen kivilágosodott, s a napfény felmelegítette a repülőgép belsejét. Párás őszi időben hagytuk el Moszkvát, tíztizenkét fok volt, cseperészett az eső. Amikor több mint ötórás repülés után Celinográdban kiszálltunk a gépből, mínusz egy fok volt, s a felhőtlen kék ég alatt erős keleti szél süvöltött.

A Szovjetunió ázsiai köztársaságai közül Kazahsztán az egyik legjelentősebb. Az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság után Kazahsztán területileg is a legnagyobb, a Szovjetunió népgazdaságában különösen fontos helyet foglal el mezőgazdasága és bányaipara. Emellett Szovjetunió ázsiai határvidékének jelentős szakasza Kazahsztán területére esik.

Egy írószövetségi delegáció tagjaként Jovánovics Miklós főszerkesztővel tíz napig élveztük Kazahsztán népeinek vendégszeretetét.

Celinográd az Isim partján fekszik, a hajdani Akmolinszk helyőrség területén épült fel néhány esztendeje. Neve magyarul azt jelenti, hogy Szűzváros. Régebbi térképeken hiába keressük, 206létét, születését a szűzföldek feltörésének köszönheti. A modern városközpont legjellemzőbb épülete a hatalmas kultúrpalota, melynek üveg falain belül a mínusz negyven fokos hidegek idején is pálmák zöldellnek. A középületeken, új lakónegyedeken túl még a nomád építkezés emlékei, az agyagházacskák is állnak. A várost ipari létesítmények, üzemek, gyárak fogják közre, a gyárfalak oldalánál pedig közvetlenül a sztyeppe kezdődik.

A sztyeppék szinte a végtelenbe nyúlnak. A városból kiautózva csak néha látunk egy-egy pásztort, ahogy lóhátról terelgeti nyáját, juhokat, vagy kistermetű sztyeppei szarvasmarhák hatalmas csordáit. E nyájak furcsa foltjait már a repülőgépről is láttuk, különösen a folyók s az apró tavak környékén szürkültek-vöröslöttek. Novokubanka falu kolhozába igyekezve másfél órás autózás után búcsút kellett mondanunk a műútnak. A búzatáblák között kanyargó földúton gépkocsivezetőnk nem csökkentette, hanem növelte a sebességet. Százhúsz kilométerrel hajtott a kátyús, rossz úton, s mi kezdtük elveszíteni biztonságérzetünket. Később aztán megértettük, hogy ez a „lendület” a szűzföldeken és Kazahsztánban általános.

A kolhoz földjein éppen arattak. A kombájnok rendre vágták a búzát, s ahogy a sávjukban haladtak, fokozatosan eltűntek a látóhatár alatt. Nem tudom, hogy a szűzföldeken mennyi idő alatt vágnak le egy rend búzát, de ha azt mondták volna, hogy egy-egy gép három napig megy 207észak felé, aztán megfordul, és három napig dél felé, csodálkozás nélkül tudomásul veszem. A rendre vágott búzát három-négy napig szárítja a jeges szél, s a cséplés csak az ötödik napon kezdődik. A moszkvai rádió minden reggel bemondta, hogy az előző napon Celinográd megye mennyi búzát szállított a központi tárolóhelyekre. A szokványos mezőgazdasági kategóriák, mint például a „növénytermesztés” vagy az „állattenyésztés” Kazahsztánban általában más tempót, miliőt és mennyiséget jelentenek, mint Európában. A celinográdi első titkár, s azok a munkások, parasztok, akik részt vettek a szűzföldek feltörésében, majd a szélfújta sztyeppéken véglegesen letelepedtek, életük megíratlanul is egy-egy regény. Nem szabad elfelejteni, hogy csakhamar beköszönt a tél, a hó betemeti a házakat, s a dermesztő szélviharok talán a televíziós antennákat is ledöntik.

Karagandába már edzetten érkeztünk, tudtuk, hogy zsúfolt asztaloknál fogadnak bennünket, döbbenetes számokat hallunk, s csupa erős, kemény kezű vezetővel és munkással találkozunk.

Karaganda bányavidék, s a természet talán még ridegebb, mint Celinográd megyében.

Gyenge, beteges emberek aligha bírnák a megye éghajlatát, s a cselekvések, tettek végtelen sorozatába is belefáradnának. Beteg embert nem láttunk, a gyerekek is erősek, szépek, kemény akaratúak. Iparvidék lévén, elég nagy a vérkeveredés, a kazahok, oroszok, újgurok, koreaiak mellett sok félvért láttunk, akik még szebbnek, 208erősebbnek tűntek, mint a tiszta kazahok. Karaganda a nomád pásztorok földje volt, s mai gazdagságát is egy pásztornak köszönheti. 1873-ban az egyik pásztor véletlenül észrevette, hogy a jurtába hurcolt fekete kő tüzet fog és nagy meleget ad. A környék feudális urától aztán egy Usakov nevű orosz kereskedő kettőszázötven rubelért megvette a bányavidéket és továbbadta egy angol részvénytársaságnak. A szénbányák mellett csakhamar hatalmas rézbányákat is feltártak, s a rézrudakat tevekaravánok vitték Petropavlovszkig, ahol már hajók várták a rakományt. A harmincas évek elején már maga a kazah nép művelte bányáit, és értékesítette a föld kincsét.

Karaganda megye ma azonban nemcsak kincseiről híres, hanem arról is, hogy innen startolt a föld első asztronautája, Jurij Gagarin a világűr felé, s ide tért vissza. Gagarint még sokan követték, s Bajkonur és környéke ma fontos űrhajósbázis. A végtelen, asztal simaságú sztyeppék, az alacsony növényzet formájában a természet kedvező repülőteret ajándékozott a világűrbe induló emberek számára.

Karagandában és mindenütt Kazahsztánban együtt élnek az ősi hagyományok a modern ipar világával, s zavarba hozzák a messziről érkező látogatókat. Kazahsztán városi lakossága bányákban, ipari üzemekben dolgozik, de még minden ember tudja, hogy melyik zsuzból, törzsből származik. Három nagy zsuzba tömörült régen a lakosság. Az öreg zsuz tagjai méltóságteljes, békeszerető, állattenyésztéssel foglalkozó 209emberek voltak. A középzsuz tagjait a politikus, értelmiségibb életutak jellemezték, a fiatal zsuzból pedig a katonák,

hadvezérek kerültek ki. A fiatal zsuz Adaj törzsének jelszava még ma is szájhagyományokban él: „Ha elismersz, akkor Adaj vagyok a számodra, ha nem ismersz el, akkor isten!”.

Karagandában együtt ebédeztünk a Szovjet–Magyar Baráti Társaság Tanzharik Tinibekov nevű rangidős tisztviselőjével, aki elmondta, hogy ő az öreg zsuz tagja, azon belül az Ujszun nemzetiségé, de azon belül a Zsalair törzsé, s azon belül létező tizenkét egység közül a Szpataj nevezetűbe tartozik, melynek még külön az Otöbaj csoportjába. Mi gyanakodtunk, hogy a vezető állások elnyerésénél talán szerepe van a zsuz megoszlásnak, de erre mindenütt tagadó választ kaptunk. A tapasztalat tíznapos utunk során igazolta ezt az állítást. Ha már a zsuzoknál tartunk, elmondom, hogy a kazahok mindenütt úgy fogadtak bennünket mint rokonokat. Sok közös szóra bukkantunk, melynek mindkét nyelvben ma is azonos a jelentése, értelme. Vendéglátóink szerint ma is számon tartanak Kazahsztánban két magyar nemzetséget, melyeket nem lehet zsuzba sorolni. Az egyik északon van Kusztanaj megyében, a másik délen.

A karagandai kemény, szeles időjárásból egyenesen berepültünk a nyárba. Csimkentben plusz harminc fok volt, amikor megérkeztünk, fülledt nyári este borult a Szir-Darja környékére, a kertekben tücskök hegedültek, s a fal210vak utcáit ismerős fák szegélyezték. Csimkent mindössze százötven kilométerre van Taskenttől. Csimkent agyagvárost, Taskent pedig kővárost jelent. Csimkent igazi Dél, mindenütt szamárfogatok, tevék, a pásztorok is szamaragolva róják a végtelen Kizil-Kum fennsíkot. Kivéve persze a Moszkvicstulajdonosokat. Csimkent leggazdagabb emberei a pásztorok. A sivatagok szélén nem tudják elkölteni a pénzüket. Ma sokan akadnak, akik három-négy autót tudnának kifizetni mellényzsebből. Csimkent megyében a kolhoztagok napi átlagkeresete négy rubel egy kopek, ami forintban körülbelül ötvenhárom forintot jelent.

Csimkentből ismét a télbe repültünk. Kazahsztán fővárosában nulla, mínusz egy fok körül ingadozott a hőmérséklet, amikor megérkeztünk. A város fölé az Alatau hegység ötezer méteres csúcsai magasodnak, hófedte bércekkel, szakadékokkal. Az Alatau hegység valójában a Tien-San hegyvonulat széle. A szovjet–kínai határ a Tien-San hétezer méteres havasai között húzódik, s ez a földrajzi tény ma Alma-Ata jelentőségét, fővárosi súlyát megsokszorozza. A mai Alma-Ata valamivel több mint százéves, 1857-ben alapították.

Pontos mérnöki tervek alapján kezdték építeni, ebből eredően minden utcája nyílegyenes, az utak szélesek, több sávosak. Akkoriban a hét folyó katonai körzetparancsnoka Kalpakovszkij tábornok volt. Kalpakovszkij megparancsolta, hogy minden kazah ültessen fát a háza elé.

Talán ennek az intézke211désnek köszönhető, hogy ma Alma-Ata a föld egyik legzöldebb városa. Mindenütt almafák, nyárfák, ligetek zöldellnek, s ahogy a város terjeszkedett, a közeli erdőket is meghagyták, a fák közé beépítették a házsorokat, középületeket. Alma-Ata is szinte magyar megjelölés, mivel egyszerűen csak annyit jelent, hogy az alma atyja. A város kertjeiben és környékén nagy bőségben terem a híres aport alma, nemesített és félvad állapotban egyaránt. A várost két folyó szeli át, újabban mindkettőnek száraz a medre, mert mire a városba érnek, már elöntözik a vizüket. Egyiknek Alma-Atácska, másiknak a NagyAlma-Ata-folyó a neve. A városon kívül kanyarog az Ili és a Balhas-tóba ömlik. Alma-Atának ma hétszázötvenezer lakója van, de az is lehet, hogy már több. A város új, de a helyén már az ősidőkben is álltak karavánszerájok, helyőrségek. A Sanghajból érkező selyemkaravánok Kelet-Turkesztánon, Alma-Atán át jutottak el Taskentba. A selyem útja a Jumin közelében lévő Dzsungária-kapun át lépett a hajdani türk kánság területére. A történelemből tudjuk, hogy a dzsungáriai kapun át azonban nemcsak selyem érkezett, hanem valamikor vándorló népek is. A Szovjetunió politikai határain túl, Hszincsiang–Ujgur területén ma is hatszázezer kazah él, továbbá a szúnita mohamedánokhoz tartozó más türk népek, ujgurok, kirgizek adják a lakosság jelentős részét. A selyem útját követve épült ki az elmúlt évtizedekben a „barátság

útja”, s mellette egy vasútvonal is. Ma 212úgy mondják Alma-Atában, hogy a barátság útja kihűlt, de olyanok is akadnak, akik azt mondják, hogy maga az út elég forró. A taskenti út a szállodánk mellett vezetett el, széles volt, gondozott… Egyébként Alma-Atában az utak mind nagyon szélesek, több sávosak. Az utak mentén hatalmas munkálatok folynak, betonvázas, korszerű épületek emelkednek mindenütt. A nagy épületek fokozatosan kiszorítják a második világháború időszakában Alma-Atába evakuált lakosság házacskáit. Helyüket korszerű óriások foglalják el.

A Tien-San hócsúcsai örökké a város felett ragyognak. A természet szépsége s a hegyek között húzódó államhatár ma kettős kíváncsisággal tölti el az embereket. Magas rangú vendéglátóink pártfogása révén egy napot a Tien-San vonulatai között töltöttünk. Felmentünk egészen a hóhatárig, messze magunk mögött hagyva a várost. Alma-Ata nemcsak a természet kegyeltje, hanem kicsit áldozata is. A városban gyakori a földrengés, s a sziklaomlások is sok gondot okoznak. 1910-ben a földrengés méteres árkokat szakított a földbe, 1921-ben a kőlavina a várost félig elpusztította. A száraz folyómedrekben még ma is látni a több tonnás, gömbölyűre csiszolódott köveket, melyek a hófedte szirtek közül a városra zúdultak. A lavinaveszély ellen az utóbbi években sok jelentős erődítményt építettek a Tien-San völgyeiben. Három-négyezer méter magasságban például, ahol a legszélesebb völgyút vezet a város felé, két 213hegycsúcsot összerobbantottak, melyek most természetes akadályt képeznek a völgyben. Sok helyen vasszerkezettel zárják el a lejtős utakat. A hegyekben üdülésre alkalmas épületeket emelnek, s az épületekhez a hegyoldalakban külön, speciális kiképzésű utak kanyarognak. Közöttük mindenütt az ég felé magasodnak a híres tien-sani fenyők, hirdetve a természet örök szépségét. Vendéglátóink a Karaul-szirt völgyében mutattak egy nyírfát. A nyírfa fehéren, kicsit magányosan áll a közeli fenyők és borókabokrok között.

A legenda szerint ebben a völgyben állította meg a kazah hadsereg Dzsingisz kán seregét, s a nyírfa alatt találkoztak később a béke követei.

A hírügynökségek jelentéseiből világszerte közismert, hogy június 11-én és augusztus 13-án a Dzsungária-kapu közelében került sor határincidensekre, ott, ahol a határ kínai oldalán Hszincsiang, a hírekben oly gyakran szereplő tartomány terül el. Kína ezen a területen jelentős haderőket vonultatott fel. Így, azt hiszem, érthető, ha Alma-Ata lakosságának a nyugalmát bizonyos kíváncsisággal szemléltük. Talán Ho Si Minh végakaratának is köszönhető, hogy a Koszigin–Csou En-laj találkozó létrejött. Alma-Ata lakói hisznek a béke lehetőségében, a józan, tiszta szavak értékében. Ugyanakkor arra is készek, hogy városukat és köztársaságukat megvédjék. Mindenütt nyugodtan folyik a termelőmunka, az építés, a várost bel- és külföldi turisták járják. Nagy néha felbukkannak a ha214tárőrség járművei, és a hegyivadászok, jellegzetes, cserkészkalapra emlékeztető, szürkés fejfedőjükkel. Amikor a közhangulat valóságos jeleit igyekeztünk felfogni, Fjodor Avkszentyevics Morgun, a kazah írószövetség orosz szekciójának titkára azt javasolta, hogy nézzük meg az újságokban a lakáshirdetéseket. Megnéztük. Alma-Atából szinte senki sem akar elköltözni, viszont nagyon sokan szeretnének a városban letelepedni. Az emberek bíznak saját erejükben, s Alma-Ata valóban nagyon szép. Az Alatau lankái tele vannak almáskertekkel, dácsákkal, az Ili völgye igazi nyaralótelep. A hegyre kötélpálya vezet, s utak is minden oldalról. A Volgák és Moszkvicsok mellett sok Zaporozsec kocsit is láttunk, a legújabb típusból.

Mire megtanultuk a teafőzés és teakortyolgatás sok rejtelmét, már búcsúznunk kellett. Ez az utasok sorsa. A repülőgép gyorsan elérte a háromezer méteres magasságot, de a Tien-San hófedte csúcsai még mindig messze felettünk ragyogtak.

1969 215

Harminc év után Napóleon szerette a csatatéren heverő hullákat és sebesülteket nézni. A borogyinói csata után így írt Párizsba: „A csatatér felséges.” Borogyino, Gorki, Sevargyino, Szemjonoszvkoje falvak körül ekkor nyolcvanezer halott feküdt. Kutuzov seregének csaknem a fele, és a franciák. Pontosabban osztrákok, poroszok, lengyelek, bajorok, mecklenburgiak, spanyolok, olaszok, hollandok, belgák, piemontiak, toszkánok, ugyanis Napóleon hatszázezer főnyi seregéből csak ötvenezer volt a francia. Ez jut eszembe, amikor Nyezsin táján a hajnali derengésben kipillantok a vonatablakon. Moszkvából utazunk Kijevbe. Kilencszáz kilométer egyetlen éjszaka. A Dnyeper menti síkságon imbolyog velünk a vonat. Nedves földek terülnek el a vasút mentén, a mélyebb részeken mindenütt víz áll. Az árkokban, kopolyákban, régi folyómedrekben zöldesbarna víz csillog. A kopolyák mentén fák, facsoportok állnak, ismerős és ismeretlen bokrok. A távolban erdők. Nyírfaerdők, fűzfák, berekfák. A fák néha a sínekig érnek, s a vonat a nagy ukrán erdők között rohan, aztán hirtelen minden megváltozik.

A fák távolodnak, s az erdő csakhamar visszahúzódik a látóhatár 216szélére. Húsz kilométerenként felsejlik egy-egy dombtetőn vagy horhasban néhány ház, egy falu. Kék, zöld faházak. A sínek mentén alig-alig látni embert. Nehéz lehetett ezen a tájon visszavonulni…

Megsüllyedtek a szekerek, a sereg maradványa elveszett az erdők és mocsarak között.

Bizonyára éheztek a francia katonák, s a nyírfaerdőkből előtörtek a vasvellás muzsikok, a modern partizánok ősei. És 1943-ban…? Hogyan vonultak vissza a fasiszta seregek? Milyen támpontokat találtak a végtelen ég alatt? Milyen történelmietlen fanatizmus kellett ahhoz, hogy betörjenek ebbe a hatalmas országba? Írótársaimmal együtt ünnepelni hívtak a Szovjetunióba. Hazánk felszabadításának harmincadik évfordulóját és a második világháború befejezését köszöntöttük. A Kreml kongresszusi palotájában, a magyar nagykövetségen örömmel és bizakodva koccintottunk és ittuk ki poharainkat. Ünnepelni érkeztünk Moszkvába, de az én örömömbe sok szomorúság is vegyült. A Kreml fala mellett, a hős városok halottainak síremlékén mindig friss a virág. Az emlékükre gyújtott láng lobog, kavarog a szélben. A márványtömbök előtt lehajtott fejjel állnak az emberek, ugyanúgy, mint hat éve vagy tizenöt éve, amikor szintén Moszkvában jártam. Kijevben fekete obeliszk nyúlik a Dnyeper fölé, örökké ég a hősi halottak emlékére gyújtott tűz, a márvány mélyén szól a gyászinduló, mindig áll egy-egy férfi, asszony vagy gyermek a halott táborno217kok sírjánál. Mindenütt azt tapasztaltam, hogy a Szovjetunió népei számára a második világháború még nem történelem, hanem a jelen fájdalmas, felejthetetlen része. Hány embernek kell meghalni ahhoz, hogy egy Hitlerről bebizonyosodjon, eszméi szabadság- és emberellenesek, kártékonyak, alantas indulatokból származnak, s az emberiségre kényszerítésük lehetetlen? Az első világháborúban tízmillió ember elesett, tízmilliót a járványok és az éhség vitt el. Ez nagyobb, mint az előző 125 év háborúinak összes vesztesége. A második világháborúnak ötvenmillió halottja volt, ebből húszmillió a szovjet veszteség. Elpusztult hatmillió lengyel, hatmillió német és hatszázezer magyar. A fasiszták a Szovjetunióban elpusztítottak 1710 várost, 70 000 falut, 31 850 ipartelepet, 65 000 kilométer vasúti vágányt, 98 000 kolhozt, 1876 szovhozt és 2890 gépállomást. Ünnepelünk tehát. A győzelmet, a felszabadulást… De ötvenmillió ember mindörökre elveszett.

Novie Petrovci Kijevtől húsz kilométernyire, közel a Dnyeperhez, egy csatamezőn járunk. Emlékhely, szabadtéri múzeum. Két T–34-es között jutunk a csatatérre. Fasor, a fákon túl emlékmű, Kijev felé néző hatalmas bronzszobor. Lépcsősor vezet a kör alakú üvegterembe, ahol az I. Ukrán Front csapatzászlóit állították ki emlékeztetőül, és 218fényképeket. Vasárnap van. Néhány

parasztasszony bámulja a zászlókat, és gyerekek. Egy sovány, ötven év körüli asszony a fényképeket nézi és könnyezik. Két gyereket terelget maga előtt. Úgy gondolom, ismerősre lelt a képeken, de az is lehet, hogy nem. Ha a környékről való, sokat szenvedhetett. Novie Petrovcit eltörölték a föld színéről, a falut a háború után újra fel kellett építeni.

A mező alig tagolt. Néhány bizonytalan, lapos dombocska, itt-ott egy bokor, két kilométernyire Kijev irányában egy erdő. Ebben az erdőben lapultak 1943-ban a német előőrsök. Mögöttünk három kilométernyire egy másik erdő. 1943 őszén itt vonták össze az I. Ukrán Front átcsoportosított haderejét, mely Nyikoláj Fjodorovics Vatutyin hadseregtábornok vezetésével hídfőt létesített a Dnyeperen, aztán nekilendült, felszabadította Kijevet és egész Ukrajnát. Egy környékbeli partizán, Vaszilij Matvejevics kalauzol bennünket a lövészárkok között. Ahogy közeledünk a hajdani frontparancsnoksághoz, egyre emeltebb és keményebb lesz a hangja. Megtudjuk, hogy a csoportosításban nagyszámú páncélos gyűlt össze, továbbá kétezer löveg, aknavető és ötszáz katyusa. A középső bunker a gyalulatlan asztallal és paddal Vatutyiné volt, a szélső Nyikita Szergejevics Hruscsové. Aztán a támadás, hídfő, páncélos áttörés Kijev felé… Vaszilij Matvejevics újra megnyeri a harminckét évvel ezelőtti csatát. A hangján érezzük, hogy vasárnaponként ezt többször 219is megteszi. Átéli az ütközetet.

Lelkes, szinte rohamra indul velünk együtt. Ahogy aztán az első vonalból visszafelé lépdelünk, kedvetlenebb lesz… Vaszilij Matvejevics, azt hiszem, még mindig a háborúban él.

Az emlékmű tövében búcsúzom tőle.

– Budapestről? – kérdi.

Bólintok. Erre felélénkül.

– Gerusz Malikov partizánparancsnok egységében együtt szolgáltam két magyarral, Matu Jánossal és Stefánnal – mondja.

Furcsa történet kerekedik ki az elbeszéléséből. Iván Vaszilijevics Szalimon fordítja. Az első világháborúban fogságba esett egy zsitomiri ember, és Matu János apjának a falujába került. Összebarátkozott Matu János és István apjával, s amikor hazatérhetett, otthagyta emlékbe a fényképét és a címét. (Gyanítom, hogy ez a Matu nem Matu, hanem Máté vagy Mátyás). Az öreg Matu fiait a második világháború időszakában kivitték a szovjet frontra, de azok nem akartak az oroszok ellen harcolni. Megszöktek, elmentek Zsitomirba, megkeresték a hajdani hadifoglyot. Kérték, hogy vezesse el őket a partizánokhoz. A zsitomiri ukrán nagyon megijedt, amikor meglátta a két idegen katonát. Csak akkor nyugodott meg, amikor megmutatták az emlékbe hagyott fényképet. Így került a két magyar Gerusz Malikov egységébe. A harcokban Matu János elesett, István pedig megsebesült. Felgyógyulása után egy autógyárban dolgozott, 220aztán hazatért Budapestre. Ennyit tud a két magyarról Vaszilij Matvejevics.

Már a T–34-esek mellett állunk a bejáratnál, amikor eszembe jut, hogy Kijevben az obeliszk tövénél Vatutyin sírját is láttam.

– Kijev felszabadításánál halt meg Vatutyin? – kérdem.

Az öreg partizán elkedvetlenedik. Noszogatni kell, hogy válaszoljon. Amit elmond, szomorú és tragikus. Kiderül, hogy Vatutyin később, egy másik város felszabadítása után esett el, de nem a németek ölték meg, hanem a vlaszovista bandák. Vaszilij Matvejevics úgy tudja, hogy csapatszemlére ment gépkocsival, s az egyik erdőből kitörtek a vlaszovisták, s Vatutyin

tűzharcban elesett. Itthon, Zsukov marsall emlékiratait forgatva bukkanok a pontos adatra. Az I. és II. Ukrán Front Belci-Jasi, illetve Hotyin ellen indított támadása előtt 1944. február 29-én Vatutyin elindult, hogy szemlét tartson a 60. és 13. hadseregnél. Útközben az egyik faluban nem vlaszovista, hanem bangyerista diverziós banda tüzébe került a gépkocsija. Törzsével együtt felvette a harcot. Csípőlövést kapott. Meghalt.

Jasznaja Poljana Mindig úgy képzeltem, hogy Jasznaja Poljana sík vidéken fekszik, ritkás fák között, s a teraszos faház körül ősszel és tavasszal nagy a sár. Tévedtem. Lev Nyikolajevics Tolsztoj hajdani 221birodalmának maradványai domboldalban állnak, nem egy épület van, hanem három. Eredetileg Tolsztoj anyai dédapja, Szergej Fjodorovics Volkonszkij herceg idejében kettő volt. Tolsztoj aztán a főépület közepét eladta, hogy az árából valamilyen katonai antológiát vagy folyóiratot finanszírozzon. Maradt a főépület két vége, valamint Volkonszkij herceg alsó háza, melyet az idők folyamán gazdasági irodaként hasznosítottak. Április 9-én jártunk Jasznaja Poljanában. Moszkvában s a hajdani tulai kormányzóságban tavasz volt. Húsz fok meleg, napfény, déli szél. Kifeslettek a rügyek, virágba, halványzöld levélruhába öltöztek a fák. Jasznaja Poljana különös tavai titokzatosan csillogtak elő a fák és bokrok közül. A ház mögött megmaradt a Háború és béké-ben ábrázolt híres fasor, de a kaputól az épületekig vezető fenyőallé a közeli gyár mérgező füstjétől kipusztult. 1965-ben nyírfákat telepítettek helyette. Volkonszkij herceg alsó épületében ma egy szovhoziroda működik. Almafákat ültettek a ház köré. Amikor ott jártunk, éppen egy traktor szántotta a földet. Az almafák nagyon gondozottnak látszottak, a termésük bizonyára bőséges.

Jasznaja Poljanában a kalauzunk és kísérőnk egy fiatal lány volt, aki Tulában végezte a főiskolát, és naponta autóbusszal jár ki Tulából Jasznaja Poljanába. Nagyon tájékozott volt.

Minden csészéről, botról, köpenyről tudta, hogy Tolsztoj mikor használta, és mit gondolt köz222ben. Minden családi képet, festményt és bútordarabot elmagyarázott nekünk. Mondta, hogy télen, amikor nyugalom van, kutatással tölti az idejét. Volt ott egy nagyobb, tágas szoba, három ablakkal, két zongorával. A tulai kislány szerint Tolsztoj itt ült esténként a vendégeivel, Szófija Andrejevna kötögetett a karosszékben. Ahogy beszélt hozzánk, úgy éreztük, kedves, szelíd családapa volt ez a Lev Nyikolajevics… Csak aztán később, a földszinten, a boltíves szobában, ahol vaskarikák függtek alá a mennyezetről, derült ki, hogy Tolsztojnak eredetileg ez a börtönszerű helyiség volt a dolgozószobája, s ha tehette, mindig itt tartózkodott. Volkonszkij idejében itt sonkák, kolbászok, oldalasok lógtak a vaskarikákon. És ugye Lev Nyikolajevics démonokkal küzdött, mint minden nagy művész, s mielőtt kiátkozta volna az egyház, tett egy és más dolgot. Többek között remekműveket írt, s a remekművek a korábbi történelmi időszakokban szomorúsággal töltötték el a korabeli hatalmasságokat.

Volt ott egy törött tükör. Ahogy ügyetlenkedtünk a szobákban, megpillantottam magam.

Valami nagyon érdekeset mesélt a tulai kislány a festményekről. Hogy Rjepin… Néztem magamat a törött tükörben. Vörös, vidéki arc. Titkolt értelem. Nincs íróformám, nem vagyok értelmiségi… A tulai kislány azt mondja, hogy a szemközti falon a tokás úr Rosztov, Tolsztoj apai nagyapja. Arra gondolok, hogy eljövünk Jasznaja Poljanába, mert kíváncsiak és kicsi223nyek vagyunk. Tudjuk, soha nem lesz belőlünk nagy író. Ha lesz, akkor sem tudja meg a világ. Ilyen tízmilliós, megyényi egységekre nem szoktak odafigyelni. Amit itt gondolnak, mondanak, a világnak nem is fontos. Ez a történelmi gyakorlat.

Két dolog megdöbbentett Jasznaja Poljanában. Tolsztoj utolsó dolgozószobájában (vándorolt a házban) az asztal mellett egy gyerekszék áll. A tulai kislány szerint öregkorára

összetöpörödött, s mert a látása is romlott, alacsony széket választott, így közelről látta az asztalra helyezett írásokat. A másik a sírja. Azt mondják, Lev Nyikolajevics ezt a temetkezési helyet maga választotta… Alig érthető, de bizonyára így van. Ez a sírhely Jasznaja Poljana tölgy-, juhar- és nyírfáktól sűrű erdejében egy horhas felett áll, szűk húsz négyzetméternyi hely a fák alatt. Az ember úgy érzi, hogy az első nagyobb vihar elviszi az egész földet, sírral, fákkal, mindennel együtt… S az a különös, hogy nem viszi… 1910 óta itt nyugszik Tolsztoj, ha nem is háborítatlanul.

A háború Jasznaja Poljanán is végigsöpört. Az okkupáció alatt, 1941. október 29-től december 14-ig németek laktak Tolsztoj házában. Vaságyakkal, szalmával berendezkedtek a nagy író szobáiban, s amikor a bekerítéstől félve hirtelen távozniok kellett, felgyújtották a házat. A faburkolat és az ablakkeretek kiégtek. Tolsztoj személyes tárgyaiban nem esett kár, mert azokat még a megszállás előtt Tomszkba vitték. 224A háború után Lev Nyikolajevics sírja mellől ötven német halottat kellett kilakoltatni. „A csatatér felséges” – írta Napóleon. A második világháború alatt Jasznaja Poljana is csatatérré vált. Úgy látszik, most már bármerre járunk, véres hadjáratok nyomára lelünk.

Harminc év a történelemben egy pillanat. Miközben ünnepelünk, arra gondolok, hogy mi lesz a világgal az elkövetkező pillanatokban. Mire gondolnak, mire emlékeznek majd a népek kétezerben?

1975 225 Az ördög veri a feleségét Kiürített falvak útjain közelítgetjük a Fekete-Körös védelmi szakaszát. Nyári Ödöntől, az OVH főmérnökétől elgondolkodtató számokat hallok. Magyarország területének huszonöt százaléka, 22 900 négyzetkilométer árvízvédelmi vonalakkal védett ártér. Az ország lakosságának közel a fele él gátak által védett falvakban és városokban. A számok meghökkentenek. Képzeletben sorra veszem folyóink, vizeink sokaságát, és úgy érzem, hinnem kell Nyári Ödönnek.

Zuhog az eső, majd a párafelhők között kisüt a nap, aztán újra zuhog és újra kisüt. Dunántúlon erre azt mondják, hogy „az ördög veri a feleségét”. Nem tudom, hogy a Körösök mentén ismerik-e az ördögös mondást, de az ügyek állása eléggé ördögös. Az ár még hömpölyög, de már mindenütt bizakodnak az emberek, mivel a Körös szépen apad. Sarkadon túl azonban még szivároghat a gát, hiszen a víz átfolyik a mezőn, s az úton is, melyen a Malomfok nevezetű gátőrház és szivattyútelep megközelíthető. A kocsi négy-öt helyen már-már úszik, megfeneklik, de aztán mindig új erőre kap. Felmászunk a gátra, s Gabnai Sándor, a védelem helyettes vezetője megmutatja azt a helyet, ahol 226két-három napja megmozdult a gát. Most pátrialemezek védik a kritikus pontot, és 46 000 homokzsák, melyekből 239 bordát, támasztópillért építettek. Ennyi zsákot megtölteni, felcipelni a gátra s a helyére tenni…

Micsoda sziszifuszi munka. És ez csak egyetlen pont a védekezés sok száz arcvonalán. Fáradt emberek támaszkodnak lapátjaikra. Néznek bennünket, várnak valamire. Talán egy megnyugtató szóra. Közöttük s a fontos pontokon munkásőrök. Fegyelmezett emberek sokasága. A gáton elgyalogolunk az államhatárig. A frissen gereblyézett sávon túl már romániai falu kéklik a párafelhők alján. Semmi mozgás, sehol egy ember…

A szivattyúház előtt arra gondolok, hogy jó mondás ez az „ördögös”. Mit lát az ember Malomfokon? Látja a kárt, a szivárgó vízzel és belvizekkel elöntött mezőket, a munkában elgyötört gépeket, autókat, szerszámokat, szakállas, fáradt embereket, s azt, hogy az

emberfeletti erőfeszítéssel nem hoztak létre új anyagi értéket, hanem a korábbi, meglevőt mentették. A kár, a ráfizetés nyilvánvaló, súlyos, borongós gondokat hozó… De napfény is szüremkedik a felhők közé, mert látja az ember, hogy nem védtelen ez a nép. Ha kell, okos gépek sokaságát, autók, teherautók ezreit, a szakképzett, erős emberek tízezreit tudja harcba küldeni. Fegyelem, pontosság és rend mindenütt. A meglevő szervezeti keretek alkalmasak arra, hogy őrök, munkások, vezető mérnökök kerüljenek a veszélyeztetett pontokra. A munkásőrség, a pol227gári védelem osztagai, a katonaság, a tanácsi apparátus és az Országos Vízügyi Hivatal szakkáderei bebizonyították, hogy tudnak szervezni, mozgósítani, kitelepíteni és közélelmezni, munkásokat szállítani, s a munkások ellátását is megoldani. Mozgósítani, de megőrizni a köznyugalmat. Tudnak válságos helyzetekben dönteni. Ahol kellett, kövestől elsüllyesztették a bárkákat, hogy a gátat védjék, de ahol az ár lejjebb vonult, azonnal nekiláttak az anyagi értékek mentésének. A homokzsákokat kiürítették és kimosták. A Körösök sok védelmi pontján már kiteregetve száradnak a zsákok… És néhány szó az Országos Vízügyi Hivatalról. Ökonomikus, pontos, munkáját jól értő szervezet. A tiszta, rendben tartott gátőrházak és raktárak sokasága vizsgázott ezekben a hetekben. Malomfokon is érdemes megállni egy pillanatra. Mit látunk? Szervezett felkészültséget mindenre, belvízre, árvízre és szárazságra. A Fekete-Körös közepén vízkiemelőművet horgonyoztak le. Szárazság idején vizet emelnek át a Kopolya-csatornába. Belvíz és árvíz időszakában viszont fordítva működik a rendszer, a Kopolya-csatornából s az elöntött mezőkről emelik vissza a vizet a Körös medrébe. Ennyi pontos, fegyelmezett, feladatát, munkáját szakértelemmel végző embert régen láttam ilyen népes gyülekezetben.

A bajokon persze még korántsem jutottunk túl. Harmadfokú készültség van a Körösök mentén mindenütt. Körösladány táján víz csillog a 228mezőkön és a kertek aljában. Csatornák, holtágak, s maga a Sebes-Körös is felismerhetetlen tengerré változott. A futballkapuknak a teteje látszik ki a vízből, s az ártéren a fáknak csak a koronája. A bokrok már mind megfulladtak. Ladány is kitelepített falu. A Nagy Márton utcán át közelítünk a gáthoz. Az utca közepén ponton fekszik a sárban, és csónakok. Egyik ladiknak Adria, másiknak Amur a neve. Mellettünk egy meztelen tetőszerkezet hever. A Nagy Márton utca 3-as számú házának a konyhájában tört fel a buzgár. A ház, s a szomszédos házak is: Csontosék, Mészáros Elekék és özvegy Tóth Lajosné házacskája is összeroppant. A konyhában és udvaron kiépített ellennyomó medencék szélén riadt macskák imbolyognak. Szürkék, szomorúak, gazdátlanok.

A házak mögött a gáton a polgári védelem egészségügyi alakulatának két emberébe ütközünk és egy öregemberbe. Az öregember sír.

– Öt évig voltam hadifogoly, de az nulla volt ehhez. Az engem csak egyedül sújtott, de ez az egész családomat, és az állataimat is mind…

– Hol a háza?

– Itt szemközt. Tóth József vagyok… Itt most a szeretetházban kapok enni. Azt sem tudom, hol van a családom. Ilyen hanyagságot… Pont itt nem erősítették a gátat…

A gátat bizony csaknem meghágta a víz. Teljesen átázott, s még most is mozog a csizmáink alatt. A drámai harc nyomait sok minden jelzi. 229A homokzsákok, a pátrialemezek itt nem nyújtottak elég védelmet. Az utolsó pillanatban a falu környékén még a kerékvető és kilométerköveket is kiszedték az út mellől, és a gátra hordták. A két egészségügyis komoran áll a tarisznyájával. Márta Lajos azonos jelvényt tűzött mindegyik gallérjára, olyanok, mint a rendjelek. Társa, Gödör Józsefné rózsaszín pulóverban és overallban teljesít szolgálatot.

– Az asszonyokat telepítették ki először, nem?…

– Nálunk fordítva volt – mondja –, mivel én szolgálatban vagyok.

– Hol van most a családja?

– Nem tudnám megmondani… Valahol arrafelé.

A gát nem szakadt át, de a Nagy Márton utca házai valószínűleg mind lerogynak. Az udvarokban tengernyi víz, piszkos, büdösödő mocsár a legtöbb helyen. A 18-as számú ház udvarán egy férfi térdig áll a mocsárban, s a víz alatt kotorász.

– Mit csinál, kedves bátyám?

Amikor felegyenesedik, látom, hogy talán negyvenes, vagy még annyi sem. Könyékig sáros, valamit szorongat a markában. Felmutatja.

– Krumplit szedek, kérem… Ezek már elég szépek… Ha itt hagyom, odavész az egész.

Nézzük egymást. Helyeslést vár. Én a házát nézem. Kövér galambok ülnek a tetőn. Úgy tűnik, hogy a víz máris megbillentette az egész épületet. Csak nem alszik ez az ember a házá230ban? Rászakadhat. Ez a sorsa az egész utcasornak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a házak nagy része közvetlenül a gát alá épült, ami szabálytalan. Még arra sem maradt hely, hogy a védelem felvonuljon. A kertek végében persze szép akácsorok. Gátakra, gátak tövébe pedig még a hosszú gyökerű pillangósokat sem szabad vetni, nemhogy fákat ültetni. A gyökerek rongálják a gátakat, s a korhadó részek mentén a víz szabad utat talál.

A körösladányi gátról férfiak serege vonul lefelé. Megállítjuk őket.

– Kondorosiak vagyunk. Huszonnégy órát szolgáltunk a gáton, most jön helyettünk a váltás.

Egy öregember kiválik közülük, és hosszasan szorongatja Nyári főmérnök kezét: – Elébb kellene ám gondoskodni, mérnök úr.

– És pont az én házammal szemben – csatlakozik hozzá a szomorú öregember.

Nyári főmérnök elmagyarázza nekik, hogy Magyarországon a gátak hossza több mint négyezer kilométer. Előre sajnos nem lehet tudni, hogy a víz hol kezdi ki a töltést. Van úgy, hogy ott, ahol várják, de sok esetben teljesen másutt. Körösladánynál gondozottak a gátak, de a rekonstrukciónak azért már eljött az ideje.

Lassan szállingózik a váltás. Fáklyákkal, lámpásokkal érkeznek a dévaványiak. Barta Károly is elfoglalja az őrhelyét. Hatvanhat éves nyugdíjas vasutas. Dévaványánál nem folyik 231Körös; vajon tudja-e, hogy mit kell figyelni? Elmosolyodik: – A szivárgást, kérem, és azt, hogy milyen víz folyik, tiszta vagy sáros… Nem először vagyok én árvíznél. Az utolsó huszonöt év alatt bizony…

Bizony volt néhány árvíz. Lassan beletanulunk.

A híd másik oldalán Füfa József gátőr házánál is gyülekezik a váltás. Ezen a szakaszon Mihalik Pál, a pécsi igazgatóság szakembere vezeti a védelmet. Nem mondhatnám, hogy jókedvű.

– Mindennap másik faluból kapjuk az embereket. Minden váltást újra és újra be kell tanítanunk, hogy mit nézzen, hogyan nézzen, mit csináljon. Talán visszaköltöztetik a helyi lakosságot… Azok jól értik már, azoknak semmit sem kell mondani.

Füfa József jelenti az esti vízállást. Még mindig 652 centiméter. És a vízgyűjtő területen ismét negyven milliméter eső esett. Azt is megtudom, hogy Körösladánynál a Sebes-Körös legnagyobb vízállása korábban 724 centiméter volt. Most 815 centiméterrel tetőzött, és csaknem áthágta a gátakat.

Van az embernek bizonyos lelkiismereti aggálya, amikor autóba száll és elindul a főváros felé. Amerre csak nézünk, mindenütt víz, belvíz, árvíz, kiöntött csatornák. A nap is a vizek peremén nyugszik le. Mi az, hogy lenyugszik? Belefullad a tengernyi vízbe.

1970 232 Látogatóban Berzsenyiéknél Eszeveszetten hajtok a nyolcas úton, hogy viszonylag időben elérjem úticélomat. 1944 telén így hajszolták elgyötört járműveiket a német katonák. Sokan meghaltak ezen az úton, és soha nem jutottak el Grazba. Nekem sem kellene így rohannom, értelmetlenség. De mégis rohannom kell, mert Budapestről nehezen vergődtem ki. Eltereltek, veszteglő kocsioszlopok közé szorultam, s a rendelkezésemre álló időből csaknem egyórányit elvesztettem.

Negyvenkét éves koromban is azt hiszem, hogy az elvesztegetett idő később, út közben behozható. Naivitás. Késésben élek, örökös késésben, akár az egész magyar nép. Milyen borzasztó, hogy nálunk a 20. század felénél még félfeudális állapotok uralkodtak. Még szomorúbb, hogy a feudalizmus öröksége tovább él, reflexekben, szokásokban, pedig az elmúlt harminc évben a szocialista termelési mód és életforma kiépítésében messze előre jutottunk. Nyomom a gázpedált, rohanok. Most ez a kocsi az ország. Csak néhány órára.

Zuhog az eső, és köd van. Dombra fel, dombról le. Erdők körvonalai, latyakos falvak. Az út szinte zsúfolt. Teherautók jönnek mögöttem, teherautók jönnek szembe. Öreg sofőrök, har233mincévesen is. Látják, hogy egy őrült száguld az úton, elengednek, réseket nyitnak zárt oszlopaikon, intenek. Aztán katonák közé keveredek. Állnak az úton. Páncélozott járművek, de gumikerekük van. Nem lehet látni az oszlop végét. Köd van, domb, kanyar. Megállok mellettük, lehúzom az ablakot, kiszólok: „Mi van?”.

– Semmi – mondja a katona –, menj csak.

Menjek, menjek, de hogyan? Mi van, ha szembejön valami? Megyek azért, ahogy évszázadok óta megyünk, akármekkora is a köd. Villogtatok a lámpámmal. A járművek tetejéről a katonák messzebbre látnak. Intenek, hogy mehetek.

Amikor a Bakony nyúlványain túljutok, a laposabb kemenesaljai tájra, megnyugszom. Az idő is javul. Még cseperészik az eső, de messzebbre látni, mint a hegyek között. Jobbra a mező közepén feltűnik Somló, aztán ismerős falvak mellett hajtok el: Somlójenő, Tüskevár, Karakó.

Jánosházánál vasút keresztezi az országutat. Előtte, utána táblák. Balra Nemeskeresztúr, jobbra Jánosháza. Jánosházán át vezet az én utam Celldömölkre. Szívesebben kanyarodnék

balra, Nemeskeresztúr irányába, mert ebben a faluban töltöttem a gyermekkoromat, s később legénykoromban itt kóstoltam bele a paraszti munkába, itt tanultam meg, hogy kell fogni a kaszát, s mire való az igaszeg. Jó lenne bemenni Keresztúrra. Nemeskeresztúrra én mindig haza megyek. A falu megújhodott, de a 234mi portánk elhagyatott. Nagyapám, Bertha Mihály meghalt. Az ökrei előtt esett össze a mezőn, s azok áthúzták rajt a gurgulát. A fogságból hazatért kisebbik fiú, Bertha Pista vette át a gazdaságot, de aztán elment bányásznak, s hamarosan meghalt. Most a kilencvenkét éves nagyanyám őrzi a házat, ügyel a Kossuthszőlőre és a dáliákra. Szépek ezek a dáliák, és szomorúak. Szomorú az egész udvar. Élettelen.

Nem kotkodácsolnak a tyúkok, nem totyognak fel a tornácra a kacsák. Nem bőgnek a csöbör felett a marhák, mint a régi itatások idején. Ha Keresztúron járok, bemegyek azért az istállóba, kocsiszínbe, pajtába. Megtapogatom, megsimogatom a jászlakat, a falra akasztott jármot, a fészerben a vonyószéket, a régi paraszti élet pusztuló relikviáit. Ha nagyanyám itt hagy bennünket, nem lesz miért Keresztúrra jönni. Bár ki tudja. Május 7-én Egyházashetyén odalépett hozzám egy mosolygós arcú férfi: – Szálas-alja, Csénye, Sümegi-rét, értjük egymást? – kérdezte. – Értjük – mondtam, mert a nemeskeresztúri dűlőneveket sorolta.

Bemutatkozott, Haraszti Lajos volt, a falu egyik gazdasági vezetője.

Hiába szeretnék balra kanyarodni, a sorompón túl letérek jobbra, és Jánosházán át közelítek Celldömölkre. Már egy jó órája Celldömölkön kellene lennem. Valójában már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna érkeznem Celldömölkre, mivel Dala írt: „Itt a forró nyár. Most igazábul jó a hegy meghitt zugában elbújni és beszélgetni. Ha már kiálltál a forró má235jusban a Berzsenyi ház előtti »placcra«, akkor légy szíves eljönni hozzánk most ezekben a napokban – ahogy ígérted – kis beszélgetésre. Várnak itt Atyám fiai, az ő nevükben is írom e pár sort… Szeretettel várunk oda, amiről Berzsenyi írta: Int a dicső táj, Járd zengő ajakkal!” Dala József a járási hivatal elnöke Celldömölkön. Ez a rangja, talán több is ennél.

De az igazi rangja az, hogy ember. Szereti a hazáját, az irodalmat, makacsul küzd a szocialista haladásért. Mozgékony, esze, értelme úgy vág, mint a borotva. Szobrokért harcol, emléktáblákért. Számon tartja, hogy a Ság-hegyen próbálták ki az Eötvös-ingát.

Hagyományőrző, de mindig előre néz. Dala egy intézmény. Őszi leveléből is idézek néhány sort: „Boraink már forrnak a Somló és a Ság oldalán. No meg illene visszatérni a »tettesnek« Berzsenyi emlékhelyére. Tolmácsolhatom, hogy a hetyeiek nagy szeretettel várnak, természetesen mi is. Állandóan kérdezik, hogy a Bulcsu mikor jön. Így köteles vagyok újra írni, nem hivatalosan, hanem barátilag, bizonnyal ez talán közelebbi.”

Az bizony, közelebbi. Berzsenyi révén ismerkedtem össze Dala Józseffel, s Egyházashetye, Köcsk, Borgáta, Kemeneskápolna és Mesteri vezetőivel. Köszönöm neked, kedves Berzsenyi Dániel. Csak most érzem, mennyit tehet egy nagy költő, és nemcsak életében, hanem később, évszázadok múlva is. A vasiak májusban meghívtak Egyházashetyére, hogy Berzsenyi Dániel születésének kétszázadik évfordulóján mondjak 236emlékbeszédet. Mondtam. Akkor irodalomról, művészetről, történelemről ejtettünk néhány szót, de az ünneplő sokadalomban arra nem volt mód, hogy a Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezetben egyesült öt falu határát is bejárjuk. Így aztán május a költészet hava volt, október a valóságé. Döbbenetes, hogy a költészet és a valóság milyen közelségben él egymás mellett. Csak egy látnok, egy különös ember kell hozzá, és egybeesik.

Celldömölkön Dala várt, és az egyházashetyeiek. Kicsit szomorúak voltak, mert elkéstem.

Sietve ittam velük egy kupa pálinkát, aztán a saját kocsimból átszálltam a termelőszövetkezeti Volgába. Útra keltünk.

A Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezet tagjai 3000 hektáron gazdálkodnak, az öt szomszédos falu 1968-ban egyesült, és minden vita nélkül felvették a Berzsenyi Dániel nevet.

Az utóbbi években hatvanötmillió forint a termelési értékük évente, árbevételük ötvennégymillió forint, a két szám különbsége a forgóeszköz értékével egyenlő. A termelőszövetkezetnek 570 tagja van, ebből aktív dolgozó 270. A szakmunkások és betanított dolgozók száma 153. Adottságaik inkább a növénytermesztésnek kedveznek, így fő terményük a búza, kukorica, cukorrépa, a repce, a pillangósok és a bükköny. Állatokat is tartanak, szarvasmarhát és sertést. Az idén 35 százalékkal több tejet termeltek, mint tavaly, de a számok mögött nagy emberi áldozatok vannak. A tehenészek agyondolgozzák 237magukat.

Bikákat is hizlalnak. Gyönyörű bikákat. Évente 250 bikát adnak le, de mostanában minden lelkesedés nélkül. Jó fél óráig nézegettük a bikákat a kifutóban. Gyönyörű állatok. Olyan széles a hátuk, mint egy asztal. Nem mondhatnám, hogy szelíd jószágok voltak, mégis minden téeszvezető, még Dala is megsimogatta őket. Szeretik ezeket a szép állatokat, de a ráfizetés réme nagy árnyékot vet az egész telepre. Egy kilogramm marhahús előállítása negyven forintba kerül. Ha exportra megy, negyven forintot kapnak érte, ha belföldön forgalmazzák, csak harmincnyolcat. A Közös Piac bojkottja nehezen elviselhető gondokat okozott a gazdaságnak. Külön probléma, hogy ezeket a bikákat szabadon tartják a gulyában, s később, amikor kétmázsás korukban hízóra fogják, akkor sem tűrik könnyen a megkötést. Szállításnál csak felhajtják őket a vagonba vagy teherautóra, de nem kötik meg. Sok ország az ilyen kötözetlen marhát nem hajlandó átvenni. Ha exportra megy az áru, akkor ezer forint prémiumot kapnak bikánként, de ha itthon értékesítik, semmit. Így aztán átmenetileg marad a bikák szeretete, haszon nélkül. Egyik faluból a másikba a termelőszövetkezet saját üzemi műútján száguldunk. Kocsi Károly elnökhelyettes, a termelőszövetkezet párttitkára időnként a mutatóujjával kibök az ablakon: Ott zöldell a jövő évi nyereség. Gyönyörű őszi vetések zöldellnek az út mentén. Akármerre forgolódok, meregetem a szememet, elhanyagolt, rendezetlen földet nem 238látok. Kezd bennem elfészkelődni egy érzés: ezek itt a Kemenesalján nemcsak Berzsenyit szeretik, hanem a földet, a munkát, a jövőt is. Kerék Lajos elnök, a megyei tanács tagja adatokat sorol: – Búzából hektáronként 48,5 mázsa az átlagtermésünk, kukoricából tavaly 66 mázsa termett, de az idén csak 55 lesz. Cukorrépából tavaly 400 mázsát takarítottunk be. Olyan termésátlagaink vannak időnként, hogy a gép nem tud velük megbirkózni. – Köcskön megnézzük az új javítóműhelyt és a terménytárolót. A javítóműhely olyan, mint egy elegánsabb budapesti autószerviz. A szerelők tiszták, nyugodtak, ápoltak. Külön ebédlőjük van, mosdók, öltözők. Előkerül egy fiatal mérnök, aki irányítja őket. Mérnök, mondom, mérnök. Hol van ez már a nyolc-tíz holdas paraszti gazdálkodástól! Nemeskeresztúrra régen nem kellett mérnök. Ide kell, mert Rába-Steigerrel dolgoznak, a zárt kukoricatermelési rendszerhez egy speciális amerikai traktort használnak, s a vetéshez maguk szerkesztettek pneumatikus automatát, amely a magokat adagolja, utánatölti. A terménytároló óriási, teljesen gépesített. Nem is értem, miért kell nekik. De aztán megmagyarázzák. Soha nem veszik át tőlük a termést időben. A raktár harmada még most is tele van gabonával.

Késő délután, a sok látványtól és adattól elzsibbadva a Kissomlyó oldalában ülök Vajda Lajos présházában. Vajda Lajos a Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezet elnökhelyettese. Az 239ivószobában asztal áll, két pad. A falon költők verssorai bekeretezve. A pincén látszik, hogy mostanában építették újjá. Új az asztal és a padok is. Dala nagy kést ad a kezembe, és biztat, hogy véssek valamit az asztalba, mert itt úgy szokás. A kést megfogom a tréfa kedvéért, de nem vések, mert az asztal még sértetlen, s Vajda Lajos arcán is látom, hogy nehezen fegyelmezi magát. Kezdem jól érezni magamat. Bor kerül az asztalra, új bor. Nem is bor még egészen, inkább murci. Györökön úgy mondták, hogy kotlós, másutt majomtej. Hát ettől alaposan be lehet seggelni, ha az ember nem vigyáz. Vajda Lajos behoz egy piros

vejdlingot, amiből finom sertéssültek kerülnek elő. Belemetszek, és eszembe jutnak a Berzsenyi téesz disznai. Elvittek ugyanis a sertéstelepre is. Mutattak két régit és egy újat. A régi borzalmas. Központi terv, központi farostlemez vagy hasonló. Elszívók nem működnek, levegő nincs. Nyáron megdöglenek vagy tüdőbajt kapnak a disznók. Az újat saját terveik alapján építették, leküzdve a központok ellenállását. Ez jó. Ebben lehet disznót tartani és gondozni. Nem is értem, miért kell nekünk minden disznóólért barikádharcot folytatnunk.

Néha oldalt kipillantottam a mezőre, amely egyre inkább belesüllyedt az őszi ködbe.

Alkonyodott. Amikor a mezőn kigyulladt egy erős reflektor, megszólalt a sofőr: – Ez a mi traktorunk, a Rába-Steiger… Ha ez nekiugrik, egykettőre megszántja a falu határát. – A so240főrre néztem, aztán ki a mezőre, és éreztem, hogy Magyarországon egy korszak visszavonhatatlanul véget ért, lezárult. Örökre vége a kisparaszti gazdálkodásnak, s az új, ami a helyére lépett, nemcsak a nagy termésátlagaival változtatja meg az ország életét, hanem a közös, szervezett munkavégzés közben az emberek tudatát is átalakítja. Miféle sofőr ez? „A mi traktorunk” – mondja. Boldognak kellene lennem, talán az is vagyok. Tudja, hogy a RábaSteiger az ő traktora. Kezdem úgy érezni, hogy rokonok között vagyok, mögöttem nyolc-tíz kilométernyire van Nemeskeresztúr. Ezek az emberek létrehoznak valamit, amit én nagyon szeretek, s a szememen látják, hogy értem őket. Így aztán sok gond előkerül az asztal mellett, amiről korábban nem beszéltünk. Magyaráz Kerék Lajos, az elnök, Vajda Lajos és a másik elnökhelyettes, de főleg Kocsi Károly, a párttitkár. Ez a Kocsi Károly is különös ember. Veres Péter-i jelenség. Mindent tud, filozófusokat olvas, gondolkodik. Vajda Lajos az Élet és Irodalom előfizetője. A Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezetet gondolkodó emberek vezetik.

Olyan emberek, akik nemcsak filozófusokat olvasnak, hanem közgazdászokat is. Tudnak számolni. És számolnak éjjel-nappal. 480 tehenük van, a tejen elméletileg egy forintot nyernek literenként. De csak akkor, ha a takarmányt megtermelik a tehenek számára. Ha úgy veszik, már vesztenek. Ha a takarmányt, például a kukoricát nem etetik fel az állatokkal, hanem eladják, akkor sok241kal nagyobb lenne a nyereségük. Tejügyben így pesszimisták.

Nehéz helyzetbe hozza a Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezetet a bértömeg-gazdálkodás, nehezíti a helyzetüket az a tény, hogy az 1976-ban végzett általános iskolások közül a járásban 93,4 százalék tovább tanul gimnáziumokban, szakközépiskolákban, iparitanulóintézetekben, tehát nem hajlandó otthon maradni parasztnak. Nem a továbbtanulással van baj, hiszen tanult emberekre van szükség a termelőszövetkezetekben is, a baj az, hogy mindenki elvándorol a városokba.

Kerék Lajos, az elnök alkonyattal elnézést kér, mert be kell autóznia Szombathelyre. A fia tanul ott, és szülői értekezlet van. Később visszatér hozzánk.

Kilenc óra már biztosan elmúlt, amikor eszembe jutott dr. Gosztonyi János államtitkár, a járás országgyűlési képviselője. Egyszer azt mondta nekem, hagy nehéz esetben, amikor bonyolult ügyek kerülnek az országgyűlés vagy a központi bizottság elé, mindig arra gondol, hogy van ez Vas megyében. Hogyan alakul ott Kovács János, Zimits János, vagy éppen az egyházashetyei közös gazdaság tagjainak a sorsa. Ez a mércéje. Ehhez igazodik. Azt hiszem, valamennyiünknek, minden bonyolult helyzetben arra kellene gondolni, mi történik Vas megyében, Borsodban, vagy éppen Csepelen.

Vajda Lajosnak jó bora volt, a piros vejdlingból is jóízű húsok kerültek elő. De amit igazán köszönni tudok, az a tiszta emberség. 242Együtt ülhettünk egy családi pincében, s megvitathattuk közös gondjainkat. A Kissomlyóról még felmentem a Ság-hegyre, ott kaptam szállást a turistaházban. Nyugatnémet vadászok laktak ott. Erről is tudnék mesélni, de ez egy másik történet.

1976 243 Babilónia „Közel vala pedig a húsvét, a zsidók ünnepe. Fölemelvén tehát szemeit Jézus, és látván, hogy nagy sokaság gyűl hozzája, mondá Fülöpnek: Honnét veszünk kenyeret, hogy ezek egyenek?… Mondá neki egyik tanítványai közül, András, Simon Péternek testvére: Van itt egy fiú, kinek öt árpakenyere van és két hala; de mi ez ennyinek? Jézus erre mondá: Telepítsétek le az embereket. Ama helyen pedig sok fű vala. Letelepedének tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, elosztá a letelepülteknek; hasonlóképpen a halakból is adott, amennyit akartak. Miután jóllaktak, mondá tanítványainak: Szedjétek föl a megmaradt hulladékokat, hogy el ne vesszenek. Összeszedték tehát és tizenkét kosarat töltének meg az öt árpakenyér hulladékaiból, melyek megmaradtak az étkezők után…”

Szent János evangéliuma 6, 1–15.

244 Késve indulok az M1-es úton Bábolna felé. Kocsimat meghajtom, hogy idejében érkezzek, bár sejtem, hogy ez reménytelen. Akik szembejönnek, úgy tűnik, hozzám hasonlóan késésben vannak, mással aligha magyarázható, hogy valamennyien úgy robogunk az M1-es kényszerpályán, mint az őrültek. A késés behozhatatlan, nem korrigálható. Az egész utat újra kellene kezdeni. De az ember reménykedő élőlény. Talán… Kis szerencsével… Ha a kocsi bírja. Ha a program késve kezdődik, ha azok is késnek, akik várnak. Rohanó, veszélyes előzésekbe, és mások kockázatos előzéseinek részesévé kényszerülő autó belsejében aligha lehet valamit végiggondolni. De gondolkodni lehet, ha összefüggéstelenül, szakadozottan is. Így juthatott eszembe Jacques Piccard, aki a Stevens Intézet szimpoziumán kb. tíz évvel ezelőtt arról beszélt, hogy erősen kétli, hogy az emberiség túléli ezt az évszázadot, mivel az atomháború veszélyén túl is vannak kockázatok, a kiterjedt gyilkos hatású szennyeződés megrontja a belélegzett levegőt, ivóvizünket és megművelt földjeinket. Piccard szerint az egész technológiánk bűnös. Artur C. Clarke viszont, aki a Huszonegyedik Század Tudományának Intézetében dolgozott tizenöt évvel ezelőtt, azt ígérte nekünk, hogy még a kétezredik év előtt a mesterséges intelligenciára támaszkodhatunk, megfejtjük a cetnyelvet, leszállunk idegen bolygókon, bányákat nyitunk a tenger alatt, az időfogalmunk megváltozik, vagy módosul, életünkbe, pontosabban 245társadalmunkba belép a cyborg (Cybernetic Organism), ami kiegészíti testünket, szerveinket. Mindezek után kétezerben a bolygók gyarmatosítása következik. Ha a két jóslatot összevetem, nem tudom, hogy örvendeznem kelle, vagy szomorkodnom. A társadalom elvárja tőlem, hogy pozitív módon nyilatkozzam meg.

De mi a pozitív? Én csak annyit tudok, hogy az átmeneti kihűlés előtt egy pillanattal (amikor a hagyományosnak számító energiahordozók csaknem teljesen elfogytak), az emberiség felismerte, hogy a nukleinsavak, fehérjék, lipidek és poliszacharidok alkotják azt a kémiai értelemben vett alapanyagot, amelyben az életre jellemző folyamatok végbemennek, s nekilátott, hogy lombikban, esetleg egy ősmocsárban a megismert alkotóelemekből életet, embert hozzon létre. Az emberiségnek idáig még minden sikerült, amire elég ideje maradt.

Most vagy marad elég ideje, vagy nem. Az viszont tény, hogy az ősi, mondhatnám primitív technológiával létrehozott emberek sokaságának a fele alultáplált, milliók éheznek, s a szerencsétlenebb években éhen halnak. 1875–1900 között csak Indiában 26 millió ember halt éhen. Százezrek és milliók halnak éhen napjainkban is, Indiában, Afrikában és másutt. Az utóbbi években az európai országokban és az Amerikai Egyesült Államokban, de az államilag bevezetett radikális intézkedések nyomán még Kínában és Indiában is csökkent a

népszaporulat. Így is naponta kb. 200 000 fővel gyarapszik a 246föld lakossága, s az ezredfordulót hat-hét milliárd ember „ünnepelheti”. 1976-ban búzából a világtermelés 360,2, kukoricából 292,9, rizsből 323,2 millió tonna volt. Áttekinthetetlenül nagy termésmennyiség, de mi ez ennyinek? A négymilliárd embernek sem elég, mit eszik majd a századfordulóig születő két-három milliárd? Az éhező emberek szervezetét leginkább a fehérjehiány, különösen az állati fehérje hiánya kínozza. De ahhoz, hogy egy kilogramm csirkehús formájában létező állati fehérjét kapjunk, négy kilogramm növényi fehérjét kell takarmányozásra felhasználnunk. A sertéshús esetében hat, a marhahúsnál pedig húszharminc kilogramm a fehérjetartalmú takarmányszükséglet. Ilyen világhelyzetben életmentő jelentősége van minden tonna többletnek, amit a kukoricaföldeken vagy az iparszerű hústermelésben elérünk.

A Bábolnán kidolgozott iparszerű kukoricatermelési rendszer alapján Nagyigmánd központtal működő IKR taggazdaságok az utóbbi öt évben 50 százalékkal több kukoricát termeltek, mint korábban. Világszínvonalon, milliószámra termelik a broiler-csirkét, a tojóhibrideket és a tojást. Hetenként három légitársaság nyolc, évente 440–460 különjáratú repülőgépe szállítja a baromfit és a tojást Algériába, Libanonba, Jordániába, Szaúd-Arábiába, Kuwaitba, Irakba, Iránba, Ausztriába, Jugoszláviába. A nagyobb üzletfelek közé tartozik a Szovjetunió, az NDK, Csehszlovákia, Anglia, de vásárlójuk 247az NSZK, Olaszország, Franciaország és Spanyolország is. 1976-ban a bábolnai mezőgazdasági kombinátban az egy dolgozóra jutó termelési érték 644 954 forint, a tiszta nyereség pedig 43 511 forint volt. Ezért indultam el Bábolnára nyugtalan kíváncsiságtól hajtva, s igyekeztem megérteni valami keveset az élelemteremtés korszerű, üzemi szerkezetéből. Ez nem sikerült, ugyanis csak író vagyok, s mezőgazdasági képzettségem egyáltalán nincs. De valamit azért megéreztem, megsejtettem Bábolna légköréből, saját öntörvényű világából, ami a szocializmus és a szocialista ember lehetőségeit is jelzi. Megéreztem, hogy valami, ami tíz évvel ezelőtt még utópiának tűnt, lehetséges. És itt lehetséges, nálunk, Magyarországon.

Be kell vallanom, hogy kíváncsiságom ellenére bizonyos gyanakvással, egy nehezen körvonalazható, kényelmetlen belső érzéssel közeledtem Bábolna felé. Ehhez Bábolnának semmi köze sem volt, legfeljebb a hírnevének. Az utóbbi másfél évtizedben gyakran tapasztaltam, hogy azok az üzemek, termelőszövetkezetek, ahol többször is megfordulnak az ország vezetői, mi több: külföldi államfők, esetleg királyok is, úgy kezdtek viselkedni, mintha nem gyárak, mezőgazdasági üzemek lennének, hanem királyságok. A termelésről nem szívesen beszéltek, inkább asztalnyi fényképeket mutogattak az üzem királyi, vagy a királyoknál is nagyobb rangú és 248felelősségű látogatóiról. Ilyenkor mindig kiderült, hogy fogalmuk sincs róla, mi a különbség a vezető politikus és az író között, és mi bennük az azonosság. Tapasztaltam, hogy Bábolnán a vendégfogadás légköre demokratikus. Jobb talán, ha úgy fogalmazok, hogy normális. Ez vagy a gazdaság szerkezetét mozgató szellemből ered, vagy egyszerűen abból, hogy a látogatók sokaságában lehetetlenné vált a rangsorolás, mivel nem lehet tudni, ki mit akar. Legrosszabb esetben csak kíváncsi, de lehet, hogy venni akar, segíteni, együttműködést felajánlani, vagy eladni valami hasznosat, egy gépet vagy gondolatot.

Tíz óra körül érkeztem Bábolnára. Meglepett a falu rendezettsége, a betonút, a fák, a felfestett tágas parkolók, a tisztaság. A mezőgazdasági kombinát épülete ősi, gondozott parkban áll. Úgy emlékszem, a park kerítésén vagy kapuján nem volt sem felirat, sem tábla, ami a céget jelezte volna. Ha mégis, akkor annyira diszkrét, hogy nem vettem észre. Az épület, a kapualj, a folyosók, minden esztétikus és patinás. A nemes építőanyagok dominálnak, a javítások során nem műanyagosították el az épületet. Később láttam, hogy a barnára pácolt ajtókon

sehol sincs felirat, sem név vagy az iroda megjelölése. A portán tudtak az érkezésemről.

Azonnal adtak egy kulcsot, hogy a vendégházban lepakolhassam útiholmimat. Egy hölgy javasolta, hogy az oldalkapun át hajtsak be a vendégház elé. Mindez csak pillanatokig tartott.

249Közben telefonon jelezték valakinek, hogy megérkeztem. Mire a vendégház elé értem, már ott volt a portán megismert hölgy, és közölte, hogy dr. Burgert Róbert, a kombinát igazgatója egy külföldi politikussal tárgyal Budapesten, ezért valaki más mutatja meg a gazdaságot. Kipakoltam az autóból, és elfoglaltam a szobámat a vendégházban. Nagy szoba volt, széles heverő, ülőgarnitúra, rádió, hűtőszekrény, telefon, előszoba és fürdőszoba tartozott hozzá. Kíváncsiságból kinyitottam a hűtőszekrényt; hidegtál, bor és ásványvíz volt benn. Kezet mostam, lementem. Az előcsarnokban futólag elolvastam egy márványtáblát, amiből megtudtam, hogy az épületet 1915-ben báró Podmaniczky Gyula miniszteri tanácsos osztályfőnöksége alatt tervezte és építette Beke Ferenc. Az udvarról a központi épület hátsó frontját láttam, a nagy erkéllyel, s kétoldalt a vendégházig és még azon is túlnyúló istállókkal és gazdasági épületekkel. Középen egy gondozott, kör alakú pályán a vendégjárások és árverések idején a lovakat futtatták. A pálya közepén a virágágyásban egy lószobor állt, a hűséges arab ló szobra. A napóleoni seregek elhajtották a ménest, de egy arab ló visszaszökött. Az ő emlékét őrzi a szobor. Kétoldalt az istállókban lovak nyeríteztek és lábukkal a földet döngették. Hirtelen úgy éreztem, hogy Bábolna egy lóhangulatú gazdaság, ami a csirkékből él.

Autó érkezett, Nagy Gábor, az Agrária igazgatója felajánlotta, hogy elkísérhetem ellenőrző körútján, s amit lehet, útközben megmutat. A 250bábolnai mezőgazdasági kombinátnak önálló külkereskedelmi joga van, ezt az Agrária Külkereskedelmi Iroda realizálja. Gyorsan kijutunk a faluból, és egy gondozott, nem közforgalmú üzemi úton a ritkás erdők, tisztások között érkezünk az egyik nagy baromfitelepre. A telep neve, amit nagy tábla hirdet, meglepő: Babilónia. Kérdően Nagy Gáborra nézek.

– Irakba szállítottunk először. Egymillió darab 18 hetes jércét vittünk Hilla városába, Babilóniába.

Kerítés, belül faház, amiben a telepvezető irodája és a szociális helyiségek kaptak helyet.

Kicsit odább nyolc alumínium borítású, hosszú, ablaktalan épület sorakozik egymás mögött.

Az épületek végén takarmánykeverő vagy -adagoló tornyok állnak. Betonutak, minden rendezett, a kerítés mellett növényzet, kívül erdő. Nagy Gábor azt mondja, hogy minden épületben 55 000 naposcsibét kezdenek nevelni, a veszteség 8 százalékos, így kb. 50 000 készáru (tojó) jön le. Az első épületen nagy tábla közli az adatokat: 1974. beruházás: 82 millió jérceelőállítás: 1 millió évente növendékhely: 400 ezer darab 2 és fél forgó istálló: 8 technológia: 5 szintes „Salmet” battéria gondozólétszám: 15 fő Az évente előállított 1 millió Tetra–SL tojóhibrid gondozásához Bábolnán csak tizenöt ember 251kell. Amikor bementünk az első istállóba, és az üvegfalakon át betekintettem a jércék közé, láttam, ez csak úgy lehetséges, hogy az építmény műszerezett, s minden adagolóberendezés automatizált. A gondozószemélyzet munkája főleg abból áll, hogy a műszereket és az automatikát ellenőrzi. Az egyetlen fárasztó manuális munka a szállítás, mert akkor egyenként meg kell fogni minden jércét, és átrakni a ketrecbe. Nagyon tetszett az egész,

mégsem bírtam szabadulni a kérdéstől, hogy egy ilyen Salmet battériá-ban milyen lehet a csirkék közérzete. A telepvezető megnyugtatott, hogy nagyon jó, mert az előírt hőmérsékletet mindig betartják, s a táplálékot is pontosan, kielégítő mennyiségben kapják. Nyugalom van, nem kell a mezőn bogarak, magok és egyéb táplálékok után futkosniuk. Egyetlen gondjuk, hogy megvalósítsák önmagukat, önjérceségüket a Tetra–SL minta alapján.

Nagy Gábor közvetlen szívélyességgel tájékoztatott, de a könnyedén kimondott szavak mögött állandóan éreztem valamilyen feszességet, úgy is mondhatnám, hogy a sokféle beállítottságú és rangú ember kalauzolásához szokott vezető gondolati éberségét, lankadatlan figyelmét. De azt is láttam az arcán, hogy valójában más dolga lenne, s nyugtalansága hirtelen fokozódik. Mintha híreket kapna valahonnan, melyek állandóan módosítják a pillanatnyi helyzetet. Úgy tűnt, együtt lépünk be az ajtókon, de ha oldalt pillantottam, nem mindig találtam magam mellett. Később megtudtam, hogy Bá252bolnának saját sávon rövidhullámú rádiója működik, melyen száz kilométeres körzetben állandó kapcsolatot tartanak fenn egymás között a vezetők, továbbá az igazgató a titkársággal, a titkárság az üzemegységekkel.

A rádiók egy részét irodákba és gépkocsikba szerelték, de néhány kézben és zsebben is működött. Nagy Gábort, miközben engem kísérgetett, két dolog nyugtalanította: lehetségesnek látszott, hogy az egyik külföldi kormány képviselője ellátogat Bábolnára, de a levegőben lógott egy milliós nagyságrendű algériai pályázat is. A központ felé autózva azért nyugodtan elmondta, hogy Bikaréten is van egy nagy baromfitelepük, ahol 325 000 jércét állítanak elő. Ismert termékük a Tetra–B, Tetra–SL, Tetra–L és a Tetra–S, ami nem csirke, hanem sertés. De tartanak juhot is, több mint 50 000 darabot, lovuk is van csaknem ezer, ebből lóversenypályán van 360–380 darab. Két ménesük angol telivérekből áll, ezeket Kerteskőn és Dióspusztán tartják, az arab telivérek ménesét Bábolnán és Szépalma telephelyen. A lótenyésztés Bábolnán tradíció, nem kevesebb a ló, mint régen és a lótenyésztés jövedelmező.

– Mondja – fordultam Nagy Gáborhoz –, miért kell az erdők és mezők között így szétszórni a különböző állattenyésztési telephelyeket? A távolság, azt hiszem, sok gondot okoz.

– Járvány-egészségügyi meggondolásokból. Ha valahol betegség tör ki, le tudjuk zárni a telepet. Módunk van fertőtleníteni, de végszükségben az egészet felgyújthatjuk.

253 Nagy Gábor meghívott a kombinát éttermébe ebédezni. Az asztalokon fehér abroszok, bor, szóda, kenyérkosarak. Jó levest és pörköltet kapunk. Asztalunknál egy MTI-fotós, továbbá két „lóember”: egy tréner és zsoké falatozik. A lóemberek most jöttek haza Bécsből és szidják a versenyt. Odább egy másik asztalnál agyonvasalt, jól felnyakkendőzött urak ebédeznek. Egy magyar és három külföldi. Angolul beszélnek. Az előcsarnok csupa márvány, a mosdó márvány. Rend és tisztaság. A ropogós héjú fehér kenyeret a bábolnai pék sütötte, a szódát bábolnai szódás gyártotta. Délután megtudom, hogy a mezőgazdasági kombinátnak nemcsak saját sütödéje és szódagyára van, hanem saját tervezőirodája, építőrészlege, ami az utasításoknak megfelelően ugyanúgy felépíti a baromfiistállókat az arab országokban, mint itthon. Bábolnának saját számítógépegysége is van, így nemcsak a tenyésztési szelekciót vezetik a lyukkártyarendszeren, hanem az anyagkönyvelést és a bérelszámolást is. Van persze saját üzemi nyomdája is, és saját gépkonstruktőrei, saját állandó kiállítása és legfőképpen saját esze. Amikor ebéd után benéztünk a számítógépegységbe: ami egy istállóból átalakított ősi épületben működik, megkérdeztem Nagy Gábort, hogy miért kell nekik saját tervezőiroda?

– Az idő miatt – mondta. – Ha váratlanul kapunk egy szerződést, vagy a főnöknek éjszaka eszébe jut valami, akkor azt azonnal meg kell tervezni és kivitelezni.

254 – Mit jelent az, hogy azonnal?

– Két nap, maximum egy hét. A nemzetközi üzleti életben nincs idő a lassú megrendelés, visszaigazolás, féléves vagy több éves tervezés kivárására, addigra a megrendelést megkapja valaki más, egy mozgékony külföldi üzem. Ha a főnök nálunk azt mondja, hogy itt, két erdő között ezen a réten legyen egy új baromfiüzem, akkor a tervezést és az üzem felépítését is beleértve, két hónap múlva az istállóban bent kell lenni a csirkéknek.

– Ne haragudjon, két dolgot nem értek, mindkettő financiális jellegű. Van önöknek valamilyen tőkéjük, ami lehetővé teszi a beruházásokat s az alkalmazkodást a nemzetközi piac igényeihez?

– Tőkénk nincs, az állami hitelek segítenek bennünket.

– A zárt, iparszerű kukoricatermelési rendszerben és hústermelésben sokkal pontosabban, fegyelmezettebben kell dolgozni az embereknek, mint általában a mezőgazdaságban szokásos.

Feltételezem, hogy jobban fizetnek, mint más üzemek.

– Nálunk ugyanolyan bérek vannak, mint más gazdaságokban. A kombinátban 4266 ember dolgozik. Ebből egyetemi végzettségű 162, középiskolát végzett 610, szakmunkás 2920.

Nálunk a havi átlagbér 3464 forint, ehhez év végén 4682 forint nyereségrészesedés jön.

– Milyen a munkafegyelem?

– Elvégzik, amit kell.

– Nem isznak?

255 – Nálunk nem lehet inni. Részeges ember itt nem tud megmaradni.

Nagy Gábor a számítóközpont és egy istálló között már nagyon szeretett volna elveszíteni, de mivel sem Burgert Róbert, sem Erdélyi Miklós igazgatóhelyettes nem érkezett vissza, kénytelen volt magával vinni az irodájába. Mögötte dr. Kotlán Sándor állatorvos, a parazitológia professzorának a fényképe függött a falon. Kérdezősködésemre ekkor derült ki, hogy Nagy Gábor eredetileg állatorvos, s egy válságos helyzetben nevezte ki Burgert az Agrária igazgatójának.

A munkatársak közvetlen, baráti hangon jelentenek. Érzékelhető, hogy az algériai üzlet ügye feszültséget teremtett. Nagy Gábor magyaráz: – 1965–68-ban indultak be az arab kapcsolatok pár ezer dolláros szinten. 1973-ban aztán meredeken emelkedtek. Felhalmozódtak az olajjövedelmek, éhes ember pedig sok volt. Állami programok indultak, és a magántőke is beruházott. A fuvarköltség drágább, mint maga az áru Budapesten. Most egy új üzlet ígérkezik.

Telefon, telex, munkatársak rohangálnak ki-be. A szavakat megértem, de nem tudom, mit jelentenek. Eleinte azt számolgatják, hány fillért lehet engedni, meddig marad nyereséges vagy rentábilis az üzlet. Majd szorgalmazni kezdik, hogy az egyik francia vagy nyugatnémet bank vállaljon kezességet. Hitellevelekről esik szó, kétszer beszélnek a budapesti Nemzeti 256Bankkal. Ferihegyről közvetlen vonalon bejelentkezik az ottani diszpécser. Valamelyik légitársaság nem akarja kiszedni az üléseket a gépből. Soha nem jöttem volna rá, hogy egy ilyen ügyet hogyan kell elintézni, ha nem hallom Nagy Gábor ingerült hangját. Tíz perc múlva újra jelentkezett a diszpécser: elkezdték kiszedni az üléseket. Közben elkészült Algéria számára francia nyelven a levél, amit telexen készültek feladni. Nagy Gábor kihúzott belőle két mondatot az elejéről és a végéről.

A munkanap szinte véget ért, de Burgert nem érkezett vissza Bábolnára. Erdélyi Miklós igazgatóhelyettes arra kért, ha lehet, maradjak a vendégházban vagy a közvetlen közelében, mert Burgert még ma akar velem beszélni. Kedves emberek. Én is akarok Burgerttal beszélni, ezért jöttem. Ha nincs Burgert, nem jövök Bábolnára.

Fura hely azért ez a Bábolna. A főnökök körében állandó a készenlét, várakozás, feszültség.

Ezt néhány titkárnő és a közvetlen munkatársak is érzik. De a ló- és baromfiistállók környékén nagyobb a nyugalom, mint II. József uralkodása idején.

Bábolnát II. József alapította 1789-ben. Eleinte Mezőhegyeshez tartozott, de pár évvel később már önálló, kincstári katonai ménes. Délután az udvaron bóklászva látom, hogy az Obajan nevű ménnek, amit 1885-ben egy szíriai beduin törzstől vásároltak, sírja és emléktáblája van az udvaron, Obajan törzse egyébként azóta is létezik. Számon tartanak egy Fedlallah el He257dad Mihály nevű ezredest, aki a lovával mint kis lovászfiú került át hozzánk, s végül ménesparancsnok lett. A fordítottja Petko-Szandtnel Tibor ezredes esete, aki 1932–1942-ig volt Bábolnán ménesparancsnok, utána Faruk király ménesének a parancsnoka Kairóban.

Bábolna arab kapcsolatai lóügyben kezdődtek, s most jérceügyben folytatódnak.

Délután bejártam az istállókat, megnéztem az állandó kiállítást, minden kíséret és ellenőrzés nélkül benyitottam a lovászfiúk szállására, megtekintettem a világháborús halottak és a bábolnai ménes parancsnokainak márványba vésett neveit, s úgy éreztem, Bábolna különös hely. Hagyománytisztelő, komolyan veszi és ápolja a történelmi folyamatosságot, de közben a legkorszerűbb mezőgazdasági technológiával, világviszonylatban jegyzett termelési eredményekkel biztosítja mai helyét a világban.

Bábolna üzemi nyomdájában Burgert kinyomatott néhány normál és kisalakú könyvet. Két tanulmányát, ami szinte kézikönyv, amerikai tanulmányútjának tapasztalatairól és a bábolnai kukoricaiparról, továbbá gróf Széchenyi István Lovakrul című munkáját, Berzeviczy Gergely A parasztokról című könyvének kivonatát és II. József császár tisztségviselőkhöz intézett levelét. Ebből idéznék néhány pontot. „1. Nézze át korábbi rendeleteimet. 2.

Rendelkezéseimet eddig legfőlebb szószerint hajtották végre, nem értelmök szerint… Pedig más a feladatuk… 4. Minden más érdeknek, mint az államénak köve258tése corruptiot szül…

6. A hivatalnokok ne csak jelentést tegyenek, hanem gondolkozzanak is, hogyan lehetne a jót elérni… 10. Előszeretetnek nincs helye a szolgálatban, csak érdemnek, a főnökök csak erre legyenek tekintettel… 12. Fontos szempont az időtakarítás.”

Az udvarról és ablakomból láttam, hogy a lovászfiúk vidáman élnek. A nagy pajtákba tornatermet épített nekik a gazdaság, pingpongasztalokat állított fel. Élvezték a játékot, később a zenét.

Amikor leszállt az este, jugoszláv, olasz, nyugatnémet és amerikai autók jelentek meg a vendégház előtt. Fáradt üzletemberek szálltak ki a volán mögül, s a házban nagyon hamar nyugovóra tértek. Jellemző, hogy másnap reggel hét óra tájban már csak az én autóm állt a ház előtt, a többi eltűnt. Éjjel egy óráig ültem a telefon mellett, és vártam Burgert visszaérkezésére. A telefon néma maradt. Várakozás közben többször eszembe jutott, hogy tőke nélkül, szétosztható, kiemelt személyi pénzek nélkül vajon milyen emberi tényező teszi lehetővé a kombinát olajozott működését? Annyit megéreztem, hogy a vezetőkben nagy emberi becsvágy van, de hogy ez mint hajtóerő hogyan jut el a legtávolabbi telep legmesszebbről bejáró baromfigondozójához is, annak nem bukkantam a nyomára. Azt is éreztem, hogy nagyon erős a központi akarat, s ha Burgert elutazik is, jelen van, nemcsak a helyettesein át, hanem a rádiója által. Soha nem lehet 259tudni, hogy mikor szólal meg, és ellenőriz valamit. Egyébként azt hiszem, a huszadik század második felében nagy tömegben csibéket gyártani, nemcsak tudományos, szervezési és technológiai kérdés, hanem az emberiség szempontjából általános humanitárius ügy is.

Reggel hat óra előtt megszólalt a telefonom. Erdélyi Miklós (Erdélyi a látogatásom és az élményeim megfogalmazása közötti időben szívinfarktusban meghalt) közölte, hogy Burgert reggel hétkor vár az irodájában. Még az éjszaka felírtam néhány kérdést, s úgy gondoltam, hogy ezeket majd elegánsan elősorolom. Erre nem volt mód, mert Burgert, mint egy gondolkodó torony fölém magasodott, és mondta a magáét. Valójában szerencsés találkozás volt, mivel engem sem a nyakkendője, sem az irodája nem érdekelt, csak a gondolatai, s Burgert valamiért elég dühös volt ahhoz, hogy beszéljen. Nagy nehezen egy fél mondatot mégis sikerült kinyögnöm: – Az átlagostól való eltérés határa hol van a mi társadalmunkban?

– Nézze, kegyetlen játék ez, de én még mindig játéknak hiszem. Relativitásról van szó. Mihez viszonyítva jó egy gazdaság? Amilyenek voltunk? Itt ősbalkáni állapotok uralkodtak. Ha ahhoz viszonyítjuk, amit elértünk, akkor percek alatt el lehet jutni az önteltségig. Nincs olyan ember, aki ne lenne öntelt, ha a régi önmagához viszonyít. Nemcsak pökhendiségben jelentkezik ez, hanem lustaságban is. Ez az egyik oldala a 260dolgoknak. Másokhoz viszonyítva mit értünk el? Ha azt nézem, hogy másoknál jobban kell haladni, ez ellenszere a lustaságnak. De én nem azt nézem, hogy mások mit mondanak, mit várnak, hogyan haladnak.

Azt nézem, milyen lehetőségeink vannak, s a lehetőségeinkhez viszonyítva mit csinálunk. A mi nagy bajunk az, hogy a lehetőségek sokkal gyorsabban tárulnak fel, mint ahogy mi, vezetők követni tudjuk azokat. Van itt egy táguló különbség. Ha ehhez mérem Bábolnát… Az ellenségeim itt ki tudnának kezdeni, de a lehetőségekkel nem kell elszámolni, csak a pénztárral. A lehetőségek felismeréséről van szó. A lehetőségekhez képest én mit csináltam?

Ez lenne az elszámoltatás. Ha nem is számoltatnak el, legalább a fejükben lenne erre igény!

Ha ebbe a cipőbe helyezkedik, akkor éjjel-nappal érzi a nyomást, nem lehet szabadulni. Ez egy staféta! 180 éves üzem. Mindenki vitte valameddig. Én úgy szeretném ezt a stafétát lefutni, hogy ne koptassam a többi eredményét, hanem inkább hozzátegyek valamennyit. Erre több lehetőséget is látok. Ezért vagyok a szocialista elv híve. Nemegyszer jártam Nyugaton.

Láttam, mi van ott. A magyar embernek kötődésre van szüksége. Én Amerikában elpusztulnék, ott járszalagon élnek az emberek. Kísérletezni, játszani, mint itt, Amerikában nem lehet. Ez a társadalom ad egy gyorsuló feltárási lehetőséget, de én a táguló különbséget is érzem, és ez nagyon nyomaszt. Lehet füstöt fújni, ködösíteni, hogy vannak ná261lunk rosszabbak is, mennyivel jobb most, mint régen volt stb. Én is belesrófolhatnám magamat a

körülményekbe: a környezet a hibás, a visszahúzó erők… De mondja meg, hol van olyan steril világ, ahol minden ügynek, gondolatnak szabad útja van? Illyés a Petőfi-könyvében leírta, hogyan szüli a nép a fiát… Ha így nézi meg Bábolnát, már nem látja olyan szépnek.

– Bábolna mégis a nemzetközi élvonalban van.

– A nyugatiak szerint az önálló baromfitenyésztésnek ötszázmilliós szelekciós bázisról kell indulnia. Most itthon a százmilliónál tartunk. Mi a nemzetközi minimumra álltunk rá. Mégis hat-nyolc év alatt bekerültünk a világpiacon a negyedik-ötödik helyre. Ilyen rövid idő alatt ez egyetlen nyugati cégnek sem sikerült. A baromfitenyésztés koncentrálódott, az egész világon tíz-tizenkét cég kezében van. A tizenkét cég között mi az első négy között vagyunk. De nekünk nem visszafelé kell néznünk, hanem előre.

Burgert felugrik, és dühödten járkál az irodájában.

– A világ élelmiszergondja miatt a multilaterális vállalatok beruháztak az élelmiszertermelésbe. Minden baromfitenyésztőt megvettek. A kisebbek még a nagyokkal is konkurráltak két-három évvel ezelőtt, de ma már a Rockefeller-konzorcium diktál, habár a cégtábla maradt. Most én kivel konkurrálok? Hogyan tudjuk a kivívott helyzetünket megtartani és egy milliméterrel előrejutni? Szemben állnak velünk 262a multilaterális konzorciumok. Előnyben vannak a kutatási pénzeikkel, piacismeretükkel, szellemi kapacitásukkal. Ez rég nem egy falusi mezőgazdasági játék. Felmerül a kérdés, mit kell és mit lehet csinálni? Nálunk a beruházási mechanizmus úgy van felépítve, ami az átlagos magyar téeszekre passzol. Én hogy konkurráljak a multilaterális cégekkel? Farkasok között üvölteni kell. Nincs más megoldás. Multilaterális vállalattá kell változtatni Bábolnát is. De mit ír akkor rólunk a Spiegel és a Neue Zürcher Zeitung? Szükségünk van a dollárra és a műszaki fejlesztésre. Ennek érdekében mit kell tenni? A lehetőségek megvannak ebben az országban.

Nem vagyunk tehetségtelenebbek, mint egy amerikai vagy nyugatnémet paraszt. A mi parasztjainknak az érdeklődése sokkal szélesebb körű, mint a nyugatiaknak. Gondolja át, és mondja meg, hogy mindezek után hogyan lehet ezzel a mélységesen elrohadt munkamorállal multilaterális vállalatokkal versenyezni? Olyan ez, mint amikor a buta juhász és a sánta birka határozza meg az egész haladást. Mindig segíteni akarnak valahonnan, mint ahogy mi is a szegényeket, nyomorultakat. Ne segítsen rajtunk senki, hagyjanak dolgozni! Levegő kell!

Csak levegő kell, érti?

– És az emberi tényező?

– Lépten-nyomon feszültség áll be. Nálunk például nincs szabad szombat. De tudom, hogy a termelésnek mind nagyobb feltétele, hogy az emberek jól érezzék magukat az üzemben. Ha 263ennek lehetőségeit meg akarom teremteni, de ugyanakkor arra is ügyelek, hogy a precizitás, a rendezettség se szenvedjen csorbát, nehéz helyzetbe kerülök. Van itt kétszáz sofőr. Viszi a csibét szerte az országba, és behozza ide a külső hatásokat. A csirkét harminckét fokon kell fogadni, de vannak helyek, ahol ez nincs meg. A sofőr nem engedi kirakni a csirkéket. Szaladgál a vezetők után. De nem találja sem a téeszelnököt, sem az agronómust, senkit. Pesten is látják a lazaságot a munkarendben, s a provinciális gondolkodást. Budapest most már provinciálisabb, mint a vidék. Mondja, olvasta Berzeviczy Gergelyt? Amit ő ír a parasztokról, még mindig érvényes.

– Az emberek értik, hogy mi történik Bábolnán?

– Ez a másik dolog, ami feszít bennünket. Van itt egy évszázados gazdaság, és a dolgozóinknak 32 év az átlagéletkora. 1500 nőt foglalkoztatunk, a nők átlagéletkora 29 év.

Fiatal a kollektíva, és a vezetés elöregedett. Ez köszörül, feszít állandóan. És itt a puszta, a falu és a kisvárosi jelleg keveredése. Ez is ropog. Értünk a lovakhoz, baromfihoz, sertéshez, de az emberekhez! Mit lehetne kihozni az emberekből? Ha ezzel becsületesen el kellene számolni, nem tudom, mit mondanék. Nem is tudom, mikor csinálok jót. Az nem érdem, hogy jó szándékúak vagyunk, és a munkánkat szeretnénk jól végezni. Az embert egyik helyen észre sem veszik, de ha másik helyre teszik, felvirul, kiugrik. Az 264egyik baromfigondozó lányt betettük a számítógépközpontba programozónak. Kitűnően dolgozik, de nem fizethetek neki annyit, mint annak, aki a műegyetemről jött, pusztán azért, mert sem a tehetségéről, sem a tudásáról nincs papírja. Kiugrottak itt olyan tehetségek, hogy csodálkoztunk. De a fordítottja is előfordult. Amikor a lóról át kellett állni baromfira, sok ember használhatatlannak bizonyult. Közben kubikusokból váltak itt tehetséges villamos szakemberek. Nemzeti kincsünk az emberi tehetség. Hogyan gazdálkodom vele én? Ezt kérdem magamtól. De úgy látszik, fejekkel trágyázzuk ezt a földet. Sok fiatal indul nálunk, és így tehetséges emberek ötvenéves korukban nyugdíjba kerülnek.

A szekrényhez lép, kinyitja, megfordul.

– Adok magának egy kis könyvet, Berzeviczy Gergely: A parasztságról. Széchenyit szereti?

Ezt 1973-ban nyomtuk. Ismeri a Lovakrul című könyvét? Ezt is magának adom. És az idézeteimet. Sok idézetet hordok magammal, hogy az értekezletek alatt gondolkodni tudjak.

Goethe, Széchenyi, Marx, Franklin Benjamin, Szókratész, Arisztotelész, Gorkij. Átveszem ajándékait, s az idézetek közül kettőt azonnal kiemelek és elolvasom. Egyik Berzeviczy Gergely: „Az ostoba ember lusta is, mert jobb sorsra, melyet nem ismer, nem vágyik. Az eszes ember pedig akkor lesz lustává, ha azt a szomorú meggyőződést szerzi, hogy megfeszített szorgalommal sem képes végre fel265emelkedni.” A másik idézet a német baromfitenyésztők lapjának 1977. március 12-i számából származik: „A Tízparancsolat 279, az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat 300 szót tartalmaz. A karamellbonbon behozatalára vonatkozó közös piaci rendelkezés azonban pontosan 25 911 szóból áll.” Ez a két idézet, bár minden válogatás nélkül, véletlenszerűen került a kezembe, jelzi Burgert világának, gondolkodásának körvonalait. Most, hogy ezt az egészet leírom, van bennem bizonyos meghatottság. Talán ezért jut eszembe Aczél György egyik válasza, amit a France Nouvelle főszerkesztőjének, Jacques De Bonis kérdésére adott: „A Magyar Szocialista Munkáspárt vezető szerepét mi szolgálatnak tekintjük. A kommunista – a szó legnemesebb értelmében – a nép szolgája. Szerepének minden más értelmezése téves és veszélyes volna. Semmi és senki nem tudja behelyettesíteni a nép részvételét az ország ügyeibe.”

Burgerthez fordulok: – Ezek szerint az embereken, az emberi élet minőségén múlik minden.

Burgert megnéz, mintha áhítana valamilyen kihívást. Úgy látszik, ma reggel harcra szeretne indulni.

– Fejszervizt is szoktunk itt csinálni – mondja. – Leültem a technikusokkal, és megbeszéltük, hogy kinek mennyire passzol a mestersége a tehetségéhez. Jobbnak látszott az egészet abbahagyni. Egyik sem stimmelt. Az emberekkel való gazdálkodás a legnyomasztóbb. Az a sze266rencse, hogy ezzel senkit sem számoltatnak el. Az emberekkel való gazdálkodást nem

tanítják az egyetemen sem. Kijön a pasas az egyetemről, és előttünk bukik meg. De miért?

Ebben a gazdaságban én azért érzem a legnagyobb felelősséget, amiért nem számoltatnak el.

Tud maga arról, hogy lopnak?

– Tudok.

– Nem értem, miért lopnak. Régen éhes volt, de ma nincs rákényszerülve a lopásra. Sokat lopnak. Ezen gondolkodom, hogy miért lopnak? Keresem, hogy én hogyan vagyok benne ebben. Mert nyilván, mint mindent, a lopást is előzmények szülik. Mi az előzmény? Egyik lop, a másikból pedig hirtelen eltűnik, elfogy a tehetség. Azt hiszem, a legtöbbet a legnagyobb nemzeti kincsünkkel pazarlunk, az emberrel. Ismeri Anouilh Becket című drámájának jelenetét, amikor a bíboros a pápához fordul: „De nekünk van egy nagy erőnk, Szentatyám, hogy mi nem tudjuk tulajdonképpen, mit akarunk. A tervek mélységes bizonytalanságából a manőverek bámulatos szabadsága adódik.”

– Bábolna hogyan hat a környezetére?

– Ez nagyon hosszú folyamat, de összességében Bábolnának van kisugárzása, kialakult a környezetünkben a tanulási készség, s az ipari kultúrára való fogékonyság. Rést tör magának az új termelési rendszer. Ha körülnézett, látta, hogyan megy a baromfi-rotáció, erre a pontos rendre kellett beállítani a partner téeszeket. Bábolna olyan pontos volt, hogy órát lehetett hoz267zá igazítani. Nemrégen a Vas megyei téeszek kritizáltak bennünket, mert nem érkezett meg időben a szállítmányunk. Már a mi pontosságunkhoz viszonyítottak, és úgy látszik, a pontosság igény lett a partner gazdaságoknál. Egyébként az egész termelési rendszer lényegét abban látom, hogy van egy kölcsönös kritikai nyomás. Mellérendeltségi viszonyban állunk.

Jó, ha alternatíváink vannak az intenzív mezőgazdaságban. Nem jó, ha Bábolna konkurrencia nélkül marad. Mi ott vagyunk az arab országokban, ez kétségtelenül egy viszonyítási alap. De tudja, hogy az Ezeregyéjszaka milyen sötét tud lenni? Mi ott építkezünk, és megy! Amikor itt járt az amerikai mezőgazdasági miniszter, elmondott egy kínai közmondást: „Ha az éhezőnek adsz egy halat, megmented egyszer az életét. Ha megtanítod halászni, örökre megmented.” Mi még halat osztogatunk, de egy kis európai ország nem tud annyi halat adni, amennyi kellene.

Nem osztogatni kell, hanem meg kell tanítani az embereket halászni. Ott vagyunk Irakban, építkezünk, és megy. Úgy érzem, meg lehet tanítani az embereket halászni. Bizakodó vagyok.

De mindehhez gondolkodni kell. Értéktörvényről beszélünk, de a gondolatnak nálunk sokszor nincs semmi értéke. Pedig a gondolkodás a legnehezebb testi munka. A mérték a fontos, mihez mérünk! Elnézem itt a közeli cigánytelepet. Sok ember számára ez morális jótétemény.

Ha nem dolgozik, és minden 268este részegen fekszik le, akkor is boldog, mert még mindig különbnek érzi magát azoknál.

Burgert tele van dinamittal, erővel, gondolattal, tettvággyal. Ha nem kellett volna újra Budapestre rohannia, még mindig ott ülnénk és hallgatnám. Hallgatnám, mert itt van egy ember, aki gondolkodik és cselekszik, és amikor valamire azt mondják, hogy nem lehet, nem hiszi el. Burgert nincs egyedül Magyarországon, elég, ha a Barcsi Vörös Csillagra, Nádudvarra, vagy a Győri Vagon- és Gépgyárra gondolunk. De meggyőződésem, hogy oldalakon át tudnám sorolni a kitűnő termelőszövetkezeteket és kitűnő üzemeket, ahol a nádudvari és bábolnai lehetőségek adottak, s a mai eredményeiknél néhány év múlva biztosan sokkal többet, minőségben is jobbat produkálhatnak.

A csodálatos kenyérszaporítás után nem sokkal Jézust keresztre feszítették, János evangélistát, Zebedeus genezáreti halász és Salomé fiát pedig, aki Jézus tetteit feljegyezte,

Domitianus császár forró olajjal telt hordóba dobatta. Ilyenek voltak régen az emberek.

Szerencsés dolog, hogy mi a huszadik század második felében élünk.

1977 269 Magyarul játszani Nem jártam még Hollywoodban, így az autóbuszon csupa olyasmi jut eszembe, ami másokkal történt, amit mások láttak, hallottak. William Faulkner például, aki 1956-ban a következőket mondta egy interjúban Jean Steinnek: „…Egy este, visszatérésünk után alig léptem be a szobámba, csöngött a telefon. Browning volt. Azt mondta, menjek azonnal a szobájába.

Mentem. Táviratot kapott: »Faulkner elbocsátva. MGM Stúdió.«. »Ne nyugtalankodjék – mondta Browning –, azonnal fölhívom ezt meg ezt, és nemcsak a bérlistára tétetem vele vissza magát, de még egy mentegetőző levelet is fog kapni.« Kopogtak. A fiú hozott egy újabb táviratot: »Browning elbocsátva. MGM Stúdió«.” Ennél már csak Scott Fitzgerald történetei jobbak Pat Hobbyról, akit Hollywood már rég elkoptatott, s levetett, mint egy lyukas fenekű nadrágot. De Pat Hobby élni szeretne, megmenteni öreg autóját, ami nélkül mozdulni sem lehet a filmvárosban. Húsz dollárt szeretne kölcsönkérni egy felvételre váró színésztől. Pat Hobby bent maradt a képben a többi gengszter között, amikor elkezdődött a felvétel. Botrány. A felvételt nem lehet megismételni. Pat Hobby270nak is gengsztert kell játszani a filmben, pedig forgatókönyvíró. Vasruhába öltöztetik, áthajt rajt egy autó, s ájultan ott felejtik egy gödörben.

Szabó Sándorhoz megyek látogatóba, de nem Hollywoodba, hanem Budapesten az Eszék utcába. Valójában Hollywoodba is mehetnék, mert az amerikai filmvárosban Szabó Sándornak szép nagy háza van.

Szabó Sándor tehetséges és sikeres színművész. Ódry Árpád pártfogoltja, huszonnégy évesen már Rómeót játszik a Nemzeti Színházban, később az államosítás után a Néphadsereg Színházában (Vígszínház) átütő, évtizedekig felejthetetlen sikert arat Cyrano-alakításával.

1954-ben Jászai Mari-díjjal tüntetik ki. 1956-ban elhagyja az országot, és az Egyesült Államokban telepszik le. Másfél éves kényszerszünet után megjelenik a Broadway-n, és tehetségével, színészi munkájával sikert arat. Van olyan darab, melynek a főszerepében több mint kilencszázszor lép színpadra. New Yorkból Hollywoodba költözik, tévészerepléseket vállal, majd leszerződik az Amerikai Nemzeti Színházhoz Minneapolisba. Három év után újra visszamegy Hollywoodba, és filmezik. Húsz év után most újra itthon van, Harold Pinter darabjában Daviest játssza. A Vígszínház tagja, öröklakást vett az Eszék utcában, de pillanatnyilag még amerikai állampolgár.

A csengetésre Szabó Sándor nyit ajtót. Magas, erőteljes alakja betölti az ajtókeretet.

Szí271vélyes, lendületes, de van benne egy kevés érzelmi lefojtottság is.

– Most értem haza én is. A szinkronból jövök, a Lear-t szinkronizálom egy angol filmben – mondja, és egy asztal mellett hellyel kínál. Az ablakkal szemben ülök, ő háttal, így az arca mindvégig árnyékban marad. Erőteljes arc, inkább rézbőrű, mint barna, elég jól bírhatja a sminket. Öltözéke hanyagul sportos, de elegáns. Izomzata jól kitölti az ingét. Nyakában bőrszíjon, bőrtokban öngyújtó lóg. Sokat cigarettázik. Személyisége megnyerő, alkata sztáralkat. Arcából, mozdulataiból, tartásából, hangjából, nevetéséből és elhallgatásaiból felépíthető négy-öt Shakespeare-figura, Dosztojevszkij valamelyik Karamazovja, Tennessee Williams több hőse, például Brick, Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjából Eddie.

A feje mellett kilátok az ablakon az utcára. Süt a nap, az éjszaka esett hó olvadozik. A szobára és berendezésére alig figyelek. Neorokokó asztalláb, rézállvány, melyről zöld páfrány omlik alá. Valahol mögöttem közepes nagyságú színes porcelán szobor áll valamin, ami aligha lehet magasabb, mint egy heverő. A falon mély tónusú olajképek függnek, egyikről egy birka néz rám talányosan. Nem hinném, hogy az isten báránya, csak egy közönséges birka. A stílbútor, a réz, a porcelán és az ódon képek valamilyen állandóságot, véglegességet hangsúlyoznak, de elhelyezésük, egymáshoz való illeszkedésük rögtönzést, ideiglenességet sejtet. A szek272rény, az asztal és a kanapé a szoba alkalmas pontjain állnak, de még nem szokták meg a helyüket. Tartani lehet tőle, hogy bejön néhány idegen ember, és kiviszi a fotelokat, székeket, és abbamarad egy jelenet, megszakad a beszélgetés. Mindezt konyhai neszek ellenpontozzák, edények zaja, húsok sistergése, a vasárnapi ebédek illatígérete.

– Mondhatnál valamit a gyermekkorodról, a szüleidről, testvéreidről. Vidéken éltetek, vagy a fővárosban?

– Itt születtem Budapesten, egy olyan városrészben, amit akkor Csikágónak hívtak. Verseny utca, Baross tér környéke. Édesanyám eredetileg színésznőnek készült Kolozsváron. Az akadémiára járt. Aztán hozzáment apámhoz, aki MÁV-főtisztviselő volt. Az iskolában nem voltam a legjobb tanuló, de a tanáraim respektálták a jó memóriámat, erős akaratomat, törekvésemet, hogy színész legyek. Sorra megnyertem a szavalóversenyeket. Hatan voltunk testvérek. Gyermekkori emlékeim között, mint minden gyereknek, a játékok öröme maradt fenn, a régi futballozások izgalma.

– Gondolom, az ünnepek emléke is?

– Az ünnepek elmúltak bennem. Nem itthon múltak el, hanem a kinti amerikai életem alatt. A mi ünnepeinket ott nem tartották, az ottani ünnepek pedig nekem voltak idegenek. Még a húsvét is más volt kint, mint itthon nálunk. A karácsony maradt meg egyedül bennem, arra most is úgy készülök, mint egy gyerek. A fiam 273sokat panaszkodott, hogy korán kapta a villanymozdonyát, és én játszottam vele. Most harmincéves korára elkészítettem neki egy új villanyvasutat, pályát, épületeket, tehenekkel, járókelőkkel. Harmincéves korában jobban örült neki.

– Hogyan kerültél a színészi pályára?

– A Szent István Gimnáziumba jártam, a Kölcseyben érettségiztem. A hat gyerek közül én voltam a legkisebb, és anyám úgy látta, hogy bennem teljesülnek be az ő színész álmai. A színházi inspiráció édesanyámtól jött, aki majdnem kézen fogva vezetett be az akadémiára.

Apám nagyon nehezen engedett el erre a bizonytalan pályára. Meg kellett ígérnünk, hogy anyám félévkor elhoz onnan, ha nem látszom tehetségesnek. Anyám beszélt is Ódry Árpáddal, aki akkor az akadémia igazgatója volt. „Ezt a gyereket el nem viszi innen, mi vesszük el magától” – mondta Ódry anyámnak. Ódry támogatott, egyengette a pályámat, egészen a Nemzetiig kísért. Az akadémián csodálatos tanáraim voltak, mindent átadtak, amit lehetett. Az akadémiai éveim nagyon kellemesek voltak, azt csináltam, amit akartam. A Nemzetiben is pártfogókra találtam. Főiskolás koromban meghallgatott Hevesi Sándor, de mire végeztem, Németh Antal lett az igazgató. 1938-ban mint ösztöndíjas kerültem a Nemzeti Színházba. Akkor került oda Lukács Margit, Szeleczky Zita, és az én évfolyamomból Pásztor János. A Nemzeti Színházban huszonnégy évesen Rómeót ját274szottam, majd Don Carlost, Ádámot, Brutust stb. A Nemzetiből átkerültem a Vígszínházhoz, majd a Művész Színházhoz, akkor játszottam a Mélyek a gyökerek-ben. Közben visszamentem a Vígszínházhoz,

vendégként az Estére jó barát érkezik egyik szerepét játszottam. Marton Endre rendezte. Ezek nagyon bizonytalan idők voltak, megszűnőfélben voltak a színházak. Államosítás után egy évre lekerültem Miskolcra, utána vissza Pestre a Gyermekszínházhoz. Végül Várkonyi átvett az újonnan megalakult Néphadsereg Színházhoz, ami 1956 után Vígszínház lett. Sok szép alakításban volt részem: Cyrano, Gessler, a Szent Johanná-ból Cauchon, Csehov Sirály-ában Trigorint játszottam Ruttkai Évával és Sulyok Máriával. Három kedves időszakom volt: a Nemzeti Színház, ahol a klasszikus stílus uralkodott, Várkonyival a kicsit avantgard törekvésű Művész Színház, és a Néphadsereg Színháza, ami új színház volt, mindent meg kellett teremteni, és ez jó érzés volt. Ott kaptam életem egyik nagy szerepét, a Cyranót.

Szabó Sándor felesége, Bárczy Kató szendvicseket és feketét tesz az asztalra, aztán leül a kanapéra. Bárczy Kató finom, művelt asszony, maga is színművész, a Madách Színház tagja volt. Szegedről indult Márkus Lászlóval, Horvai Istvánnal és Pártos Gézával. Nevelőapja, Radó László, és testvére, Radó Vilmos vidéken volt színházigazgató. Hármasban folytatjuk a beszélgetést.

– Jó nevű, sikeres színész voltál. 1956-ban, 275amikor a történelmi vihar a nyakunkba szakadt, itt hagytad az országot. Mi történt, miért mentél el?

– Idáig az örömökről, sikerekről beszéltem, de voltak fájdalmak és igazságtalanságok is, amelyekhez képest az enyém csekélység. De a saját csekély ügyei mindenkinek sokat jelentenek. Gondolj vissza azokra az időkre. Be voltunk zárva, nem voltak útlevelek, nem lehetett utazni, nem jutottak be könyvek, újságok, folyóiratok. Nem tudtuk, mi történik Európa színházaiban. Mindezek mellett van az emberben egy belső elégedetlenség, kíváncsiság is, véletlenek is. Sok mindent meghatározott akkor a tömeghisztéria. De mi nem ezért indultunk el, és nem ilyen átgondolt körülmények között. Két gyermekünk volt, Barna akkor tizenhárom éves, Balázs tizenegy éves. Balázs a tudtunk nélkül kerékpárra ült, és elindult Ausztria felé. Győrből telefonált egy ismerősünknek. Így tudtuk meg, hogy elment, és várja, hogy utánamegyünk. Azonnal autóba ültünk a feleségemmel és a másik gyerekkel, még a lakást sem zártuk be. Nem hívtuk fel a mamát, pedig szemben lakott velünk. Itt hagytuk a lakást, a pasaréti telket. Nagy szél fújt akkor, és minket elsodort.

– Milyen autód volt akkor?

– Egy új Opel Rekordom volt. A Burgtheaterbe hívtak vendégszerepelni. Kint jártam Bécsben megbeszélni a részleteket. Akkor vettem, és engedélyt kaptam a hazahozására.

– Mi történt Bécsben?

276 – Bécsben öt nap múlva sikerült elkapnom a fiamat. Az eisenstadti táborban találtam meg reggel négy órakor. Előzőleg villanyújságon hirdettük, hogy elveszett a gyerek. Egy ismerős magyar aztán, akivel összetalálkoztunk, mondta, hogy együtt volt vele Eisenstadtban.

Elfutottam a rendőrségre, és segítséget kértem. Kijöttek velem Eisenstadtba. Volt ott vagy ötszáz szoba, szalmán feküdtek a magyarok. Az utolsó szobában találtuk meg a fiamat.

Amikor megpillantott, felült és megszólalt: „Pont most jöttetek? Holnap osztanak ingyenruhát.”

Bárczy Kató is megszólal:

– Bécsben akkor tömeghisztéria volt. Senki nem tudott semmit. Valahonnan mindenki eljött, de nem tudta, hová megy. Az egész Bécs el volt foglalva a magyarokkal. Akkor már volt bennünk és szinte mindenkiben egy visszaáramlási indulat, de nem mentünk. Én már két nap múlva szerettem volna visszamenni Magyarországra, de nem tudtuk, mi történt otthon öt nap alatt. Féltünk, így visszafelé nem vezetett út. Az emberek sírtak az eszpresszókban.

– Tíz évig sírtál Amerikában is – mondja Szabó Sándor.

– Sírtam… Féltek az emberek visszamenni. Volt, aki a családtagokat siratta, mások az országot, olyan is akadt, aki a vagyona után sírt. Jöttek közben a hírek. A büszkeség is ott tartott sok embert, minket is.

Szabó Sándor veszi át a szót: – Visszatekintve azokra az évekre, talán nem 277volt igazam, amikor vádoltam magamat, hogy miért kellett ezekért a kicsinek tűnő sérelmekért világgá menni. Most, hogy hazajöttem, tárgyilagosabban látom a régi helyzetemet is. A Cyrano-alakításom nagy siker volt. Talán érthető, ha vártam, hogy olyanfajta elismerésben részesüljek, mint azok a kollégák, akik ezt a sikert még el sem érték. De ők más érdemekért kapták a művészi elismerést. Ez nekem nehéz volt. Máshol én nem éltem az életemet, csak a színház körül, és azt százszázalékosan csináltam itthon, később kint is.

Bárczy Kató a bécsi sorsfordulóról így beszél: – Jöttek a német színházaktól, hívták Sándort. Németországba nem akartunk menni. Ferrari Violetta szerződött velük, sikeres színésznő lett náluk. Mi elég gyorsan, pechünkre vagy szerencsénkre, helyet kaptunk egy Amerikába induló repülőgépen. Ügyünket a követség intézte soron kívül. Mi egy hét múlva Bécsből már Amerikába repültünk.

Szabó Sándor folytatja: – Ha már egyszer menni kell valahová, úgy gondoltuk, nézzük meg Amerikát. Akkor Amerika olyannak látszott a számunkra, mint a csoda, színházak, a Broadway, Hollywood, nagy lehetőségek a messzi világban. Most már persze minden megváltozott itthon is.

Mindenki utazik, járt valahol, sokan bejárták az egész világot… Már kint az Egyesült Államokban olvastam Balla Ödön szép cikkét az egyik újságban, aminek ez volt a címe: Sanyi, gyere haza. Késő 278volt. Már játszottam Amerikában, amikor levelet kaptam Magyar Bálinttól, hogy jöjjek haza a Vígszínházhoz. Minden ilyen hívás öt perccel később érkezett, mint amikor még mozdulni tudtam volna. A gyerekek már iskolába jártak odakint… De lélektanilag is érdekes szituációba kerültünk. Más színészek is jöttek velünk, s időnként az ember vállára csaptak: Magyarországon jó színész voltál. Most mutasd meg, mit tudsz itt, az idegenben! Nyelveket nem tudtam, csak annyit, amennyi az iskolában rám ragadt, New Yorkban telepedtünk le. Feleségem rögtön elment dolgozni, hogy én tanulhassak.

Beiratkoztam a szellemileg elmaradt gyermekek iskolájába, ahol beszélni tanítottak.

Párhuzamosan a Strasberg-iskolába is jártam, ahol Sztanyiszlavszkij-módszerrel képezték a színészeket.

Bárczy Katóhoz fordulok: – Mit dolgozott New Yorkban?

– Fizikai munkát. Hostess voltam egy nagy vendéglőben. Az asztalokra kellett ügyelnem, a vendégeket a helyükre vezetnem. Ehhez nem kellett nyelvet tudnom, csak néhány szót.

Viszont kilenc órát kellett lábon töltenem fél óra ebéd- és fél óra vacsoraidővel. Járkálnom kellet. Állni vagy leülni nem volt szabad. Itthon ezt el sem tudják képzelni. Később, mivel ahhoz sem kellett nyelvet tudni, kitanultam a fodrászatot. Nem nagyon büszkélkedek ezekkel a mesterségekkel.

– És hogyan alakult Szabó Sándor színészi élete?

279 – Másfél év után a Broadway-re kerültem, a Három nővér-ben játszottam Versinyint. Nagy siker volt, és számomra nagy reklám. Charles Boyer-val hasonlítottak össze. Eljött megnézni Jerome Robbins. John Gilgud rendezett, máskor Mike Nichols. Minden produkció máshol valósult meg. A Broadway-n a színész és a színház darabról darabra van, újraszervezik. Ha sikeres a darab, akkor két-három évig megy, és minden rendben van, de ha nem, akkor két darab között tartalékból kell élni, ha van. Két darab között én elmentem mixernek. De volt úgy, hogy este játszottam, nappal mixerkedtem. Elmentem műszaki rajzolónak is. Arról aztán kiderült, hogy nem egészen pontosan tanultam meg korábban, amit kellett volna.

Bármixerként nagyon jól kerestem, de nagyon elkedvetlenített az egész. A feleségem akkor azt szokta mondani, hogy borítsd ki a zsebedet, mutasd a borravalót, és hagyd a lelkedet. A Mezítláb a parkban főszerepét 965-ször játszottam el Myrna Loy-jal. Mike Nichols rendezte.

Magyarországon Ajtay Andor játszotta ezt a szerepet. Írt nekem akkor egy levelet: „Hogyan bírod ezt a szart ennyi ideig játszani?” Dick Benjaminnel is együtt játszottam… Most érzem csak, kezdek furcsán beszélni arról, ami volt. Mintha nem is történt volna meg. Ott is voltam?

Amerikában éltem? Hogyan lehettem ott, amikor én itt vagyok?

– Mi történt a gyerekekkel?

– A gyerekek közben elvégezték az egyete280met Washingtonban és New Yorkban – mondja Bárczy Kató. – Jó egyetemeket végeztek, ennek Amerikában nagyon nagy előnye van. Balázs festőművész lett, Hawaiiban él. Barna Long Beach alispánja, vagy ahogy nálunk mondanák, a megyei tanács elnökhelyettese. De az emigrációnak megvan a kettőssége is. Valami húzza haza az embereket, és az emberek egyszer csak elindulnak. Ők is annyira kerestek valamit, hogy hazajöttek, magyar lányokat vettek feleségül, de mindkét házasság válással végződött.

Erről se a fiúk, se a lányok nem tehetnek. A lányok a fiúkban Amerikát, a fiúk a lányokban Magyarországot keresték.

– A színészi pályának mi volt a következő állomása?

– Hollywood következett. Nehéz volt elhagyni a megszokott lakást, a nyári házat, újra becsomagolni mindent. Hollywoodban elkezdtem tévézni. Ha megcsináltam egy műsort, három-négy hónapig megéltem belőle. De nem tudtam, mikor szólal meg újra a telefon. Ültem a telefon mellett, és vártam a megbízásokat.

Bárczy Kató közbeveti: – Amerikában egy ilyen költözködés majdnem egy újabb emigrációt jelent. A négyezer kilométer új éghajlatot jelent, új embereket, barátokat és távolabb szakadást a gyerekektől. A Kaliforniába költözés lelkileg nagyon megviselt bennünket.

Szabó Sándor visszaveszi a szót: – A bizonytalan tévészereplések után leszer281ződtem az Amerikai Nemzeti Színházhoz Minneapolisba. Ez egy gazdag mecénásváros. Sir Tyrone Guthrie alapította ezt a színházat az ország közepén. Repertoárszínház volt. Itt is érvényesült bizonyos anglomán szellem. A színháznak harminchárom tagja volt, és ebből csak három amerikai. (A háromból én voltam az egyik.) A többi angol és kanadai. Itt ragadtam három évre. Nagyon fárasztó színház volt. A napi nyolc órát le kellett dolgozni minden színésznek. Ha nem volt előadás vagy próba, akkor beszéd- és mozgásgyakorlatokat kellett végeznünk. Akkor már olyan jól beszéltem angolul, hogy egy Bernard Shaw-darabban nem is a színpadi angolt, hanem az affektált angol-angolt is könnyen eljátszottam. Ekkoriban történt, hogy a Cyranó-ban Ragent játszottam. Amerikában angolul Cyranót játszani nem mindennapi élmény. Minneapolis után megint visszamentünk Hollywoodba három évre. Jack Lemmonnal játszottunk együtt egy nagy sikerű darabban.

Közben hazajöttünk Magyarországra látogatóba 1966-ban, majd 1969-ben is. Itthon közben együtt filmeztem Richard Burtonnel. Közben Spanyolországban is csináltunk egy filmet, ott is voltunk egy ideig, de másutt is filmeztünk.

– Mit csináltál két darab vagy két film között a szabad idődben?

– Amíg tökéletes nyelvtanisággal nem tudtam a nyelvet, sokat tanultam. Nagyon szerettem a házat építeni. Ott mindenféle szerszámot 282és összerakható elemeket is lehetett kapni.

Kitoldottam a házat, tapétáztam, faburkolatot készítettem. Szerettem építkezni. Rengeteget utaztunk. Néha teniszeztem. Rengeteg pálya van, ingyen is lehet teniszezni. Anyagi, társadalmi helyzet határozza meg, hogy valaki ingyenpályán vagy valamelyik drága klub pályáján teniszezik. A szomszédokkal nem lehet beszélgetni. Álomszép kertek voltak körülöttünk, de sehol egy ember nem ült a kertben. Kerítések nincsenek, de a fűre lépni tilos.

Csak kocsiban látni embereket. Véletlenül nem találkozik az ember senkivel. Ha kiültem a kertbe, csak autókat láttam.

Bárczy Kató megszólal: – Volt egy kis úszómedencénk. Azt is szerette Sándor pucolgatni. Mire végre tiszta volt, és belemehettünk úszni, teljesen elfáradtunk. Amerikában az élet unalmasabb, mint Magyarországon. Az átlagember zárt életet él. A nagy távolságok miatt a családok szétesnek.

– Sikeres színész voltál Amerikában, szép házad van ott, autód, lehetőségeid. Miért jöttél haza Magyarországra?

– Kacsingattunk hazafelé, itt van a család, sok testvérem – szólal meg Szabó Sándor. – A gyerekek hazajöttek nősülni, de bennünk sokkal több kíváncsiság volt, és hazavágyás.

Felmerült a kérdés, hogy az ember az egész életét Amerikában töltse?

Bárczy Kató folytatja: – Bennünk volt a hazatérés gondolata, de a 283gyerekek odakötöttek. Féltünk, ha hazajövünk, nem láthatjuk őket többé. De közben itthon is megváltozott a helyzet. Művész fiunk, Balázs, aki most Hawaiiban él, hazajött egy évre, és itthon tanulta ki a rézkarctechnikát és művészetet. Az emberek nem tudják, mit jelent az emigráció. Amerika persze sok tekintetben különbözik a föld országaitól, mi sokat köszönhetünk Amerikának. De mégsem válik az

ember teljesen amerikaivá. Az emigrációnak van egy rettenetes szellemi visszamaradottsága.

Ami itthon történik, az a fejekben, emlékezetben ott megáll, amikor az emberek eljöttek innen. Aki 1938-ban jött el, az a 38-as Magyarországról beszél, aki 1945-ben vagy 1956-ban, az arra a Magyarországra emlékezik, és arról beszél. Mindenki másra emlékezik, így nehéz a magyarokkal együtt lenni. Magyarok számára az amerikai életnek van egy lélektani nehézsége, különösen ha idősebb korba lép az ember: be van zárva a száraz emigránslégkörbe. Amerikainak nem amerikai az ember, hiába él ott húsz éve, és magyarnak sem magyar. Mi ide, Magyarországhoz tartozunk belülről. Itt éltünk. A gyerekek iránt a kötelességünket teljesítettük, és szabaddá váltunk újra. Fel kellett nevelnünk őket. Az emigrációban ott álltunk a kérdés előtt: mi az ember kötelessége. Van-e olyan szülői kötelesség, hogy a gyerekek felnevelése után is helyt kell állni mellettük?

– Van egy hivatásom – szólal meg Szabó Sándor. – Magyarul akarok játszani. Ami kint 284történt, nem panaszkodhatunk rá, inkább büszkék lehetünk. De az embernek a saját hivatásával szemben is van kötelessége. Az amerikai színészi pályám sikeres volt, de soha azt a szakmai kielégültséget nem éreztem, mint itthon. A szavak zenéjét nem éreztem úgy, mint magyarul. Nagyon nagy koncentráció kellett minden előadáson a nyelv miatt. Így hiába volt siker, belülről nem éreztem kielégülést. Sokan kérdik most: ugye nem volt hiábavaló? Nem bántad meg, hogy kint voltál? Rengeteg munkával járt a kinti élet, keserű tapasztalattal, küzdelemmel, de megismertem a világ másik odalát is. Most talán sokkal nyugodtabban tudok itthon játszani, mint azok, akik itthon maradtak. Kielégült a kíváncsiságom. Belső nyugalommal tudok itthon lenni.

– Az ember rájön – mondja Bárczy Kató –, hogy mindenütt emberek élnek. Mindenütt minden egyforma, csak a körülmények differenciáltak. Egyik kinti barátunk, aki sokat utazott, nemrég vett egy kertet, ott nézi a virágokat és a hangyákat. A kertben ott van az egész világ.

Azt mondja, nem megy többet sehová. Az egészséges az lenne, ha az emberek kimennének egy hónapra valahová, körülnéznének, aztán hazajönnének. Amikor mi kimentünk hosszú időre, az teljesen egészségtelen volt. Ide semmi nem jött be. Talán azért mentünk el. És kint…

Emlékszem, amikor kiérkeztünk, az amerikaiaknak semmi képük nem volt a magyarokról. „Dzsipszi?” kérdezték tőlem. „Bukarest?” „Gá285bor Zsazsa?” No dzsipszi, no Bukarest, Budapest. Teller Ede, Szilárd Leó, Szent-Györgyi Albert, válaszoltam. Ezért kell az embereknek találkozni, érintkezni, megismerni egymást. Amióta itthon vagyunk, több amerikai barátunk is meglátogatott bennünket. Most már van egy képük Magyarországról.

Borzasztó dolog elszigeteltségben élni. Ha jobban megismerjük egymást, nem lesz az emberekben ez a feszült utazási vágy. Amerikára egyébként szépen emlékezünk, hiszen ha ott maradunk, a húszévi munkánk után megkaptuk volna a nyugodt öregséget. Ugyanakkor hálásak vagyunk az országnak, hogy újra itthon dolgozhatunk.

– Ez most az otthon, vagy a hollywoodi ház?

– Mindig mozgunk, mindig mindenütt berendezünk egy otthont – szólal meg Szabó Sándor. – Én antik bútorokat, tárgyakat gyűjtök. Kint egy ötszobás ház minden holmija bent van egy hatalmas garázsban. A házat kiadtuk bérbe. Most kimegyek nyáron, és eladom. Csak az apróbb tárgyakat tudjuk elhozni. Ott is sok antik tárgyat gyűjtöttem. Pécsi Sanyi kezdte az antikot gyűjteni, vele cserélgettünk. Kintről Pécsi Sanyival, Somló Pistával, Ajtay Andorral és Várkonyiékkal tartottuk a kapcsolatot. Magyarországról mindig mindent tudtunk. Katika elolvasta a színházi lapokat. Az érdeklődést fenntartottuk hazafelé. Amerikában húsz év alatt nem múlott el bennünk Magyarország, de most Magyarországon két év alatt eltűnt belőlünk a húsz év alatt átélt Amerika. Megüt en286gem, ha hallunk egy zenét, ami Amerikára

emlékeztet. Élmények fűzűdnek hozzá. Kint útközben azt mondtuk, hogy ez vagy az a környék olyan, mint a balatoni táj. De itt most nem mondjuk, hogy ez vagy az a környék úgy néz ki, mint New Jersey.

– Végül is hogyan kerültetek haza?

– Két éve úgy jöttünk haza látogatóba, hogy pár hónapot itt töltünk, esetleg fél évet.

Ittragadtunk. Egy ruhában, ahogy kocsiba szálltunk. Kedvesen fogadtak mindenütt. „Miért nem játszol?”, kérdezték. Akkor kezdődött a Herkules-fürdői emlék forgatása. Szerepet vállaltam. Aztán csakhamar színházban is felléptem. Már rendes tagja vagyok a Vígszínháznak. Most itt van lakásunk, két év alatt rendeztük be így, de a dolgaink mind kint vannak. 1975. november 4-én érkeztünk, azóta itt vagyunk. Hollywoodban van házunk.

Közben született egy unokánk, ott kint. Én nem is láttam. Katika kint volt és megnézte. Én egyfolytában dolgozom itthon, hála istennek.

Két és fél óra alatt ennyit tudtam meg Szabó Sándor amerikai életéről. Amikor csend lesz köztünk, újra hallom, hogy kint olvad a hó, pengnek az ereszek.

1978 287 288 Írók, könyvek, szellemi helyzetek 289 290 Írók, küzdelmek tizenkét évnyi messzeségből Reménytelen vállalkozás… Ami igazán érdekes lehetne, azt nem tűri a papír, amit pedig tűr, annyi embert sem érdekelhet, mint az „Átadta megbízólevelét…” kezdetű kommünikék. A helyzetet sok minden bonyolítja. A szereplők néhány kivétellel mind élnek, én is élek. Pécs polgárai az íróktól, művészektől is elvárták, hogy szerénységről, önzetlenségről tegyenek tanúbizonyságot. Saját tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a „Kérek egy…”, vagy az „Éjszaka írtam egy…” kezdetű mondatok már nagyképűségnek számítottak. – Pécs nekem mégis csodálatos marad mindörökké. A várost délies éghajlata, ó hangulatú utcái, a nők szépsége, jó borai, jószívű polgárai és békességre hajló vezetői a művészek számára eszményi otthonná avatták. Pécsen a tudósoknak, íróknak, festőknek, zenészeknek, színművészeknek mindig volt közönsége. Ma is így van. A művészek, irodalmi és lapvállalkozások jól megélnek saját közönségükből. Úgy emlékszem, a tavalyi statisztikák szerint Pécsen néznek legtöbben televíziót, olvasnak legtöbben újságot. A vidéki napilapok közül a Dunántúli Napló példányszáma a legmagasabb, több, mint számos nyugati or291szágban a kormány támogatásával megjelenő vezető lapoké. A város türelmes és nagy erejű. Mögötte áll Baranya megye minden kincse, földek, ércek, energiahordozó ásványok, s a földekről, bányákból érkező fiatalok, akiket a helyi egyetemeken csiszolnak, fényesítenek okos, népet szolgáló értelmiségivé. A város szellemi élete örök fájdalmas újraszületés, hol a vezetőket, hol a munkatársakat kell újratermelni. A folyamatosságot a legtehetségesebbek, a kovász erejű bölcsek biztosítják, a Csorba Győzők, Martyn Ferencek. Tizenkét évig éltem Pécsen, s az irodalmi élet négy korszakának voltam részese és tanúja. Amikor a városba érkeztem, a Dunántúl című folyóirat éppen végnapjait élte, amikor Pestre költöztem, a Jelenkor harmadik vezetői garnitúráját hagytam magára gondjaival. Mindez a messzeségbe vágyó írók, művészek állhatatlanságán túl erőteljesen tükrözi a magyar politikai élet hullámverését is. A Dunántúl-t az októberi vihar söpörte le a közélet asztaláról, a Jelenkor váltakozó arculatát a konszolidáció, majd a magyar munkáspárt kétfrontos harca alakítgatta. Mindezt végigélve sokat okulhatott a fiatal író, sebeket kapott, és sebeket osztott. Hogy emberségünket, barátságainkat legtöbben megőriztük, azt igazságkeresésünkön túl elsősorban Csorba

Győzőnek köszönhetjük, aki emberség dolgában mindig olyan volt, mint a platina-iridium ötvözetű párizsi abszolút méter. Csorba Győző, mint rutinos politikai realista, néha egyetlen szempillantással szétválasz292totta az egymásba akadt, nehéz vasalású szekereket, és békével engedte saját útjára mindegyiket. Pécs sok embert nevelt, és Pécs szellemi katedrálisába sokan építették be művészetük, lényük opálköveit. Mit lehet most az évek zárt sorából kiragadni, szavakba foglalva véglegessé tenni? Csak szubjektív képek felvillantására merek vállalkozni.

Néhány közreadott vers és bárgyú karcolat után a prózaírás keserű kenyerét Pécsen kóstoltam meg. Akkoriban orvos barátaim egyetlen szobás intézeti lakásának konyhájában éldegéltem.

Esténként a fehér egerekkel és kísérleti patkányokkal telezsúfolt folyosókon át levonultam a laboratóriumba, és az írógép mellé görnyedtem. A nagy gépszörny, melyen évtizedek óta táptalajkérelmeket írtak, és az elkínzott fehér egerek kórlapjait vezették, tétova ujjaimnak kelletlenül engedelmeskedett. Körülöttem magától dolgozott minden, színes folyadékok fortyogtak az üvegcsövekben, évekkel korábban elindított folyamatok bonyolódtak a maguk útján, másokat katalizátorok segítettek, vagy éppen fagyasztógépek akadályoztak másnap reggelig. Fémes, idegen zaj suhogott mögöttem, alattam, körülöttem. Igyekeztem erdőkre gondolni, majd egy bizonyos erdőre, ahol favágókkal és fuvarosokkal dolgoztam együtt.

Néhány mondatot leírtam, aztán elakadtam. Estéről estére ott gubbasztottam a laboratóriumban, és a munka lassan haladt. Közben megéreztem, hogy a próza valóban prózai műfaj. Hosszú 293órákon át kell egy helyben ülni, állandóan a történetre, a figurákra összpontosítani. Elég egy könnyelmű pillanat, és máris kereket oldanak a szereplők, az erdő, az egész madárvilág, az a bizonyos hajnal, és azok a hajdani, félig átélt, félig képzelt illatok.

Még erősen kísértett a versírás szelleme, amikor az ember vonaton, utcán és mellékhelyiségben szép szavakat rakosgatott egymás mellé, és szép gondolatokkal burogatta fel rendjüket. Prózaírás közben kevésnek bizonyultak az ékszer szépségű szavak, a gondolatok mondatvégekre ültetései. Kiderült, hogy szerkeszteni kell, embereket mozgatni, általuk és történetük által jellemezni a kort és helyzetet, ábrázolni az élet színeit, és közben mondani valami érthetőt is. Kiderült, hogy a prózaírás, legalábbis eleinte, nem művészet, hanem munka. Nem a szellem szép lengésű játéka, hanem erőltetett menet, hátunkban a zulukafferokkal.

A fehéregerek közben kimúltak, újak érkeztek. A novella is megszületett. Közölte a helyi újság, aztán a Magyar Ifjúság, aztán egy lengyel képeslap, és első novellás kötetembe is bekerült. Mivel illedelmesen realista művecske volt, még évek múlva is közölték itt-ott, s a barátaim, ha meglátták a címét, már röhögtek. A novella elkészült, de novellát továbbra sem tudtam írni. Elkeseredtem, féltem, lelkesedtem, dühöngtem, kerültem és kerestem a terhet, melyet néhány tűnő pillanatra már nyakamba vettem. Közben munkásként szolgáltam a kenyeremért, ujjam bütykös volt, a gép néha közelebb 294rántott magához, és megsebezte a testemet. Az írás fárasztó, panaszkodtam Werner Pista bácsinak, aki aztán a kávéházi széken megtámasztotta Mauthausenben elkínzott testét, és biblikus hangon megszólalt: „Fiúka, a prózaíráshoz nem elég a tehetség, segg is kell hozzá…” Pista bácsi húszéves szerkesztői, húszéves tanári múlt után ezekben az években éppen azt forgatta a fejében, hogy tudományos könyvet ír a prostituáltak lelki alkatáról. Műve csak ábrándkép maradt, ma már Pista bácsi is csak ábrándkép, örökre eltávozott körünkből.

A „hogyan kell novellát írni” kérdésre a Dunántúl irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőségében igyekeztem választ kapni. Akkoriban ott állandóan szerkesztő bizottsági ülés volt. Szántó Tibor, Galsai Pongrác, Telegdi Polgár István mozgalmas irodalmi közéletet teremtett, a délutáni paláverek alkalmával gyakran felbukkant a színház akkori igazgatója, Katona Ferenc, színészek, festők, zenészek is bekopogtak. Mint minden érkezőt, engem is

barátian fogadtak. Akkoriban a Dunántúl berkeiben pontos, tisztán érthető nézeteket vallottak a novella ismérveiről, a novella és más prózai műfajok különbségeiről. Mindez nagy hasznomra vált, s a biztató, baráti kézszorítások erőt adtak az újabb prózai kísérletekhez.

Kalász Mártonnak akkor jelent meg a Hajnali szekerek című verseskötete, s a fiatal költő ott ült a kanapén új kabátjában, melyet a versek árából vásárolt. Úgy emlékszem, én is meg295tapogattam az „irodalmi kabátot”, de továbbra sem hittem el, hogy irodalommal pénzt lehet keresni. Ez elég megbízható előérzetnek bizonyult. A Hajnali szekerek szép, egyéni hangja mindannyiunkat elbűvölt. Az „irodalmi kabát” ezt a bűvöletet tette foghatóan reálissá, olyan valóságossá, mint a sziklák, az erdők és a föld valósága. Galsai Pongrác eközben a nagyteremben tárgyalt egy írónővel, és percenként berohant a fejéhez kapkodva: „Megöl ez a nő… Olyan mondatokat ír, hogy az gyilkosság… Mondom neki, hogy hol az alany, de csak néz rám, és néz és néz…” Szántó Tibor ragaszkodott hozzá, hogy az írónővel folytatódjon a tárgyalás. Kötetlen, vidám légkör jellemezte akkor az irodalmi közéletet… Később kiderült, hogy a kötetlenség néhány embert sértett, s ezek a barátságukat csak színlelték. Egyes dolgok később politikai színezetet kaptak, és bajba sodortak írókat.

A Jelenkor a politikai konszolidáció ajándéka volt, amolyan történelmi igazságszolgáltatás vagy esetleg szükségszerűség, máig sem tudom eldönteni. Annyi biztos, hogy arc nélküli, cibált fülű írógárda kapta. Annyi arc volt, és a tehetségnek annyiféle szintje, ahány író. A folyóirat mégis megjelent, s az írók ezek után a folyóirat körül civódtak tovább.

Emlékezetemben ma már összemosódnak az értekezletek, s még a színhelyek szerint sem tudom megkülönböztetni a tanácskozásokat, hiszen a pártbizottság, a tanács, a TIT és a szerkesztőség épületére is ju296tott jó néhány. A politikai vezetők elvekről beszéltek, az írók pedig mindig személyekről, képességről, sérelmekről.

A rend körvonalai lassan bontakoztak. A reális értékrend kialakítása és érvényesítése Tüskés Tibor szerkesztői korszakával kezdődött. A szerkesztő bizottságban jóindulatú rovatvezetők váltogatták egymást, hol az írók, hol a hivatal, hol pedig az olvasóközönség megelégedésére.

A viták soha nem értek véget, csak fáradt ismétlődéssé változtak, önmarcangolássá, keserűséggé. Ma már alig értem, hogy akkor ki mit akart, és miért? Örökké a kávéházban ültünk, s ha a kávéházból már kizártak bennünket, lakásokban ütöttük fel a tanyánkat, és a szőnyegen kuporogva (mindenkinek nem jutott szék) tárgyaltunk hajnalig. Közben forró teákat ittunk és lengyel vodkát. Pál Jóska beleírt bennünket a versébe, s ez a vers eszünkbe juttatta a nőket, az életet, a hétköznapokat.

Barátaimtól sokat tanultam, s azt hiszem, valamennyien tanultunk egymástól. Néhányan alaposan nekifeküdtünk a munkának. Írtunk, tanultunk, megfigyeltünk, de azt hiszem, főleg írtunk. Egymás után jelentek meg országszerte a jobbnál jobb novellák, így nálunk is, Szakonyi Károly, Kertész Ákos, Lázár Ervin írásai… Amikor aztán találkoztunk, már nem azokról a keretekről vitatkoztunk, melyeket majd így vagy úgy meg lehet tölteni irodalommal, hanem a szerkesztés módjáról, a korszerű nyelv és a korszerű novella ismérveiről.

Utazgattunk, az 1956 297után indult prózaírók gyakran találkoztak, Pécs és Pest után még közös nyaralásokra is indultunk, és Balatonszárszón, Balatongyörökön valóságos szimpozionok alakultak. Elég a fényképekre pillantani, s máris sorakoznak a nevek, a prózaírók mellett költők és szerkesztők is, Gyurkovics Tibor, Kiss Dénes, Ténagy Sándor, Tüskés Tibor és mások.

Pécs akkoriban szívesen fogadta a tehetséges embereket. Az újságnál együtt dolgoztunk Lázár Ervinnel, Ténagy Sándorral, Thiery Árpáddal, Hallama Erzsébettel, s néhányunknak igaz

barátsága szövődött a színes riportjairól híres újságíróval, Rab Ferenccel is. A Pécsen élők számára a bázis természetesen a Jelenkor volt. Tüskés Tibor, majd Szederkényi Ervin főszerkesztésével a hátunk mögött nyugodtan írtuk a novelláinkat, nyugodtan kísérleteztünk, mindannyian tudtuk, hogy bizalommal fogadják műveinket. A szerkesztés tudományába én is belekóstoltam, hiszen a folyóiratnak születésétől munkatársa voltam, később pedig a prózai rovatát vezettem 1967 őszéig. A szerkesztőségi rutin haszna írói munkámban is mutatkozott.

A jó és rossz írások olvasása, javítgatása közben rögződött bennem a tiszta szerkezet és stílus tisztelete.

A szerkesztőséghez tartozás sok előnnyel járt. Kitűnő írókat, gondolkodókat ismerhettem meg személyesen, Tvardovszkijjal, Szurkovval, Guillevickel, Frénaud-val folytathattam beszélgeté298seket. Szerkesztőségi munkám során kerültem kapcsolatba a hazai irodalmi és művészeti élet nem egy kiemelkedő alakjával. Ezek a kapcsolatok néhány esetben barátsággá finomultak.

A Jelenkor közös gyermekünk, írók, szerkesztők kollektív alkotása. Szint, amit elértünk, példa, amire hivatkozni lehet. Húszunk-harmincunk életáldozata. Sikert és bukást, idegösszeroppanást és szellemi felszabadultságot, egyszóval életdarabkákat őriznek a bekötött évfolyamok. A Jelenkor folyamatosságot jelent, hidat a konszolidációtól napjainkig. Ma a beatmámorban élő, hosszú hajú fiatalság valószínűleg nevetne azon a jeleneten, ami ötvenhétben velünk megesett. Egyenruhás, komoly férfiak biztattak bennünket, hogy ne „sztrájkoljunk”, írjunk, mert az a szocializmus érdeke. Én akkor egész életművemet magammal hordtam. A művek, szám szerint hat vers és egy novella, a kordbársony kabátom bal külső zsebében laktak. Miközben a tisztek ékes szavakkal az elvek minőségére utaltak, engem hasmenést okozó rémület kínzott. Állandóan arra gondoltam, hogy egyetlen novellaművemet hetekig írtam. És milyen fárasztó volt, milyen reménytelen… Mi lesz, ha a tisztek azt akarják, hogy azonnal írjak egy novellát, esetleg egy délelőtt vagy délután?

Kirohantam a mellékhelyiségbe. Mire halottsápadtan előkerültem, a tisztek már elmentek.

Beleuntak az írókba.

A lapengedély gyorsan tisztázta a helyzetet. 299Azt hiszem, a nem író írókat csak kitalálta valaki, hogy gondot okozzon a politikusoknak. Akkor persze nem mertük volna hinni, hogy a Jelenkor tíz évfolyamot megér. És megért.

Szeretném, ha a Jelenkor a jövő felé is híd lehetne.

1968 300 Martyn a bagolyvázákban Augurok, papnők, korongozó munkások és félistenek jutnak egyszerre az ember eszébe, amikor Martyn Ferenc porcelán műveinek Káptalan utcai kiállítását megnézi. Ezekről a porcelánokról most okos, kimért, támadhatatlan véleményt kellene közölnöm, izmusokat felsorakoztatnom, esetleg téziseket vélt igazam mellett, kimondanom, hogy ezek a vázák ilyenek vagy olyanok… Mindezek helyett egy háromnegyed éves kép bukkan elő emlékezetemből.

A pécsi porcelángyár egyik zsúfolt műhelyében, tányérok, szalonnázó juhász, s tucatnyi színes kerámia dömpingje között, kicsit félszegen áll a művész, és egy vázát tart maga elé: – Nézd csak, bagoly – mondta akkor, és kíváncsian nézte az arcomat, hogy a formák és vonalak összhatásából hogyan bontom ki a madár figuráját, azét a bizonyos madárét, mely a világ

háromnegyed részén napjainkban is félve tisztelt jelkép. Aztán sorra kirakta kincseit, rajzos tálakat, különös alakú vázákat, samottdarabokat, melyekre kezeket festett. A szertartás végén, amikor indulni akartam, halkan, diszkréten odasúgott még valamit: – Moss majd kezet, a gyárban járvány van…

301 Nem tudom, milyen járvány volt a gyárban, de Martyn Ferenc már immunis volt… A gyárhoz tartozott, neki a járvány már nem árthatott. Belső ügyként kezelte, otthonosan.

De hogyan került a gyárba?

Művészi életútjában szükségszerű motívum. Az egyéves porcelángyári munka semmi esetre sem kitérő művészetében, inkább kiegészítés, a teljességre törekvés szép állomása. Martyn Ferenc művészi egyéniségétől idegen az utolsó száz évben divatossá vált művészkedő magatartás, a szalonokban melegedő, világfiakat utánzó életforma. Martyn Ferenc emberi magatartása puritán, nem művésznek, hanem mesterembernek tartja magát, eszményei a Leonardo da Vincik, azok a művészek, akik tehetségesen megterveznek egy-egy ékes ládazárat, kovácsoltvas díszítést vagy könyvcímlapot, s festeni is tudnak. Azok a művészek, akiket meg lehet bízni egy-egy konkrét feladattal is. Martyn Ferenc az élet közelségét keresi, az emberközelben létező tárgyak és jelenségek költészetét. Az anyag szeretetét talán még a Rippl-Rónai házból hozta magával, s ezt a szellemiségét a haladó francia festők példája csak megerősítette.

Régóta vonzódik a cserepekhez. Ahogy egyszer elmondta, legszívesebben a mohácsi fazekasokkal dolgozott volna együtt, a jó zsíros, fekete agyagból képzelt el tálakat, stabil, masszív vázaépületeket. A pécsi porcelángyárban 302szívesen fogadták, így az intim fazekasműhelyek nosztalgiákat ébresztő hangulatát felcserélte egy zsongó, hatalmas nagyüzemmel, ahol ezernél több munkás dolgozik, s vagontételekben mérhető a napi termelés.

Martyn Ferenc új művei a nagyüzem légkörében születtek, így talán nem is lehet csodálkozni azon, hogy a divatos, intim hangulatokat keltő modern kerámia helyett porcelánokkal jelentkezett, melyek nem ötszáz, hanem ezer fokon égnek, melyek nem újszerűsködők, hanem korszerű, erőteljes mai alkotások, nemcsak szép vázák és tálak, hanem gondolatokat ébresztő művek is. A tűz művészete Martyn Ferencnél nem játék, hanem felelősségteljes kifejeződés.

A Janus Pannonius Múzeum Káptalan utcai helyiségében kiállított porcelán műveket nem lehet futólag megnézni, sietősen áttekinteni, mert megállásra, maradásra kényszerítik a látogatót. Túlzás lenne azt állítani, hogy Martyn vázái meghökkentően újak… Ha valamivel meghökkentenek, akkor éppen hagyományos formáikkal, stabilitásukkal. Olyanok, mintha Heinrich Böll statikusai számították volna ki a legtökéletesebb térfogatokat és falvastagságokat ezeken a vázákon, olyan különös statikusok, mint Fähmel, akik nemcsak azt tudják, hogy miképpen kell alapozni a stabil építményeket, hanem azt is, hogy mennyi dinamit kell a felrobbantásukhoz. Martyn Ferenc hagyomá303nyosnak tűnő vázaműveiben tehát éppen ez az új, a meghökkentő, ez az abszolút tudatosság, az alfától omegáig gondolkodás, melyeket jól kifejeznek a porcelán vonalai, színei és rajzai. Martyn Ferenc porcelán műveivel újra bebizonyította művészi magabiztosságát, tudatosságát, azt, hogy nemcsak gazdag fantáziájú költő, de egyúttal mérnök, matematikus is. Mondom, futólag nem lehet megtekinteni Martyn porcelán műveit, mert megtekintésük, tanulmányozásuk közben a művészi intuíció, tehetség és a matematikai készség meglepő ötvöződésének lehetünk tanúi.

Véletlen, esetleges vonalai, színei nincsenek, formái, vonalai és színei egy statikailag megbízható építmény és egy képzőművészeti hullámhosszon működő ember művészi adóállomásának rezgései, egyetlen lehetséges megnyilvánulási formái. Az ember megáll egy bagolyváza mellett, és meglepetten tapasztalja, hogy a váza nem bagoly formájú, a rajzolatok külön nem képesek megjeleníteni egy bagolyt, s a színek nem keltik a bagoly asszociációit.

Együtt viszont, a rajzosság, vonalak és színek tökéletes bagolyformát jelenítenek meg előttünk. A bagoly ugyanakkor nemcsak bagoly, hanem madár is, rokon azokkal a furcsa kakasokkal, feketerigókkal és galambokkal, melyek valamikor a Róma-hegyen, a Rippl-Rónai ház udvarában reppenhettek fel, s hangulatokat, impressziókat keltő formájukkal megragadtak a gyermekkori emlékekben. A vázaformákon és a tálak raj304zain ugyanakkor átsüt az ősi kultúrák emléke is, olyan kultúráké, melyek csak a nagy folyók torkolatvidékén alakultak ki; a Nílus, Duna, Volga és a Sárga-folyó életszabályozó ereje. A bagolyvázák egyik variációján arcok jelennek meg, egyiptomi, latin, indián emberekre emlékeztető asszonyarcok, melyek kifejezik az emberség alapvető lényegét, figyelmeztetnek, gondolatokat indítanak, s a színekben és a vázaformákon úgy oldódnak, hogy képesek még a vízhordó lányok asszociációit is felkelteni.

Martyn Ferenc porcelán műveiben is az ember és környezete jelenik meg, arcok, madarak, Don Quijotét idéző tálak, egyszerű csendéletek sótartóval, evőeszközökkel, nyári eszményekkel. De ezek az arcok és tálak nemcsak emberek és tárgyak, mert Martyn Ferenc porcelán műveiben is polemizál, s az arcok szembefordulnak egymással, és nemcsak annyit mondanak, hogy ilyen az ember, hanem az ember lehetőségeit, konfliktusait és társadalmi kiteljesedését is sejtetik.

A Munkácsy-díjas pécsi művész porcelán műveivel ugyanazt az érzés- és eszmevilágot fejezi ki, mint festészetében, itt is az emberség lényegét, az élő világ és a holt anyag viszonylatait kutatja. Vázáival és tálaival azt mondja, amit képeivel, csak az ember és világ viszonyának a lényegét ez alkalommal más oldalról, más kifejezési formákkal világítja meg. Martyn Ferenc porcelán művei emberközelségben megra305gadnak valami lényegeset, művészi fokra transzponálva megjelenítik, s ugyanakkor mint művek, formáikkal, vonalaikkal és színeikkel harmonikusan beleillenek az ember környezetébe, tehát életközelben maradnak.

1963 306 Mi kell a regény születéséhez?

Szerettem volna elmenni Debrecenbe, és szót kérni a mai magyar prózairodalomról vitázó írók és kritikusok fórumán, de mindig akkor jut válságba az életem, amikor részt lehetne venni a történésekben, s talán befolyásolni azokat. Így önhibámon kívülrekedve csak egy óbudai betonház negyedik emeletén fogalmazhatom meg gondolataimat. Gondolkodni itt is lehet, bár az ablakon betörő zaj meghaladja a hetven decibelt, a gépkocsik és a környező gyárak füstje megváltoztatja a levegő összetételét, s a falaknak is van bizonyos kisugárzásuk.

A debreceni irodalmi napok referátumának téziseivel, melyeket a Magyar Írók Szövetsége kritikai szakosztálya, személy szerint Béládi Miklós dolgozott ki, teljes mértékben egyetértek. Én a tézisek hatodik pontját, mely azt mondja, hogy: „A valóságábrázoló realizmus jelenleg defenzívában van…”, és a hetedik pontját, melynek első része így hangzik: „A regénytől mindig a kor nagyszabású ábrázolását várjuk, és igazat adhatunk Németh Lászlónak, aki 1948-ban írta, semmi nem reprezentálhat hitelesebben egy nemzetet egy jó regénynél. A kor epikus ábrázolásához viszont, mint ezt 307a marxista teoretikusok több ízben kifejtették, szilárd nézőpont szükséges” – szeretném tovább gondolni, egy olyan író aspektusából, aki a

kor jellegzetes, meghatározó körülményei között novellákat és regényeket ír. Igazuk van a marxista teoretikusoknak, hogy a kor epikus ábrázolásához szilárd nézőpont szükséges… Ezt a nézőpontot aligha lehet kívülről bevinni az íróba. Nem is kell. Az író bent él a társadalomban, része egy kisebb emberi közösségnek, ugyanazok a meghatározó társadalmi hatások érik, mint a munkást, a parasztot vagy a mérnököt. A társadalmi körülményektől függetlenül, attól elvonatkoztatva nem létezhet szilárd írói nézőpont. Ebből eredően egy haladó, emberközpontú társadalomban az írói nézőpont bizonyos fokig eleve meghatározott valami. A világ írói, nagyon kevés kivételtől eltekintve, mindig a történelmi haladás mellett álltak. Igent mondtak az egyenlőség, a demokrácia és a közös emberi boldogulást szolgáló eszmékre, s nemet a fasizmusra, a népirtó háborúkra, a kizsákmányolásra és az elnyomásra.

Ha az írónak mégsem szilárd a nézőpontja, akkor valami az író körül, tehát a társadalomban áttekinthetetlen. Nehéz megérteni bizonyos folyamatokat, jelenségeket vagy összefüggéseket.

Ez pozitív történelmi korszakokban is előfordulhat, mivel az író emberi sorsokon, életalakulásokon át szemléli és ábrázolja a korát. Az elmélet és a gyakorlat kicsi különbözősége is, amit a politika néhány év múlva, amikor észreveszi, korri308gál, már elbizonytalaníthatja az írói nézőpontot. Nagyon csodálkoznék például, ha az írországi írók többségének most szilárd nézőpontja lenne. De maradjunk itthon. Magyarországon a hetvenes években a szilárd írói nézőpont elsősorban attól függ, hogy az író hisz a szocializmusban, vagy nem hisz. Ha az író érzi és tudja, hogy az emberiség a közösségi társadalmak kialakítása felé halad, és a szocializmus a holnap valósága, akkor a nézőpontja elég szilárd. Ha az író valamilyen hatásra elbizonytalanodik hitében, írói nézőpontja is bizonytalanná válik, így kénytelen kerülni az átfogó társadalomábrázolást. Ír azért, részleteket ábrázol, elmosódó arcokat vagy korábbi történelmi korszakokat, melyek esetleg parabolává válnak.

A kor epikus ábrázolásához a szilárd nézőponton kívül, azt megelőzően szükség van még néhány tehetséges íróra is, tehát egy olyan társadalomra, amelyik a tehetséges agronómusok, kazánkovácsok, szervezők, orvosok mellett kitermeli testéből az írókat is. Ha a nép írókat teremt, már van remény… Ahhoz azonban, hogy az írók tolla alatt a kor epikus ábrázolása megszülessen, a történelmi, társadalmi és személyesen emberi körülmények szerencsés egybeesésére van szükség. Azt nem mondanám, hogy vannak inspiratív korszakok és ellenkező hatásúak. Amióta az atomfizikából a kritikus mennyiség fogalmát ismerjük, tudjuk, hogy az átváltás periódusa egy bizonyos értéknél tör309vényszerűen elkezdődik, és a folyamatban új minőség születik. Tehát egy rossz, embersanyargató korszakban is születhetnek értékes művek, éppen a kor elviselhetetlenségének a hatására. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy a jó epikus művek megszületéséhez a szükségszerű és a véletlen egybeesésére van szükség.

Mindez idáig a megszülethető epikus mű, mely feltehetőleg a valóságábrázoló realizmus csillagjegyében fogan, történelmi, társadalmi hátteréhez tartozik. A bajok az íróval kezdődnek. Az író ugyanis élőlény. Gyomra van, veséje. Feje és szelleme, s mert szelleme, álmai is vannak. Az álmokkal nehéz dolga van az írók patrónusainak. Az írók álmai abszurdak vagy döbbenetesen egyszerűek, így nem lehet érteni, miért válnak üggyé, aktává, megoldandó kérdéssé. Az álmokat iktatni is nehéz, mivel a körvonalaik határozatlanok. Az írók egy életen át hisznek álmaik beteljesülésében. Ha ez bekövetkezne, nem írnának többet, tönkremennének. Az írók álmai többnyire a szellem és a képzelet világában valósulnak meg, ellenőrizhetetlenül.

Ha a történelmi, társadalmi körülmények kedvezőek, mire van még szüksége az írónak, hogy a kor epikus ábrázolásába egyáltalán belekezdjen?

Szüksége van tehetségre! Tehetségre, ami időbeli adottság. Van egy darabig, aztán elapad.

Aztán valamiért (személyes élet alaku310lása) újra feltámad, esetleg erőteljesebb lesz, mint korábban volt. Szüksége van csendre. Minden nagy mű mélyén, a magban csend van. Csak csend. Ilyenkor érzi az olvasó, hogy az élet elmúlik, mindenkinek meg kell halnia. Kivétel nélkül. Nem lehet tudni, mikor. A halál bármikor bekövetkezhet. A csend mondja ezt az olvasónak. A csend, amit a huszadik század második felében a gépek és gitárok zajával igyekszünk elnyomni. De hiába, mert a zajban is ott ül a csend, mint egy fekete tuskó.

Alkotni, teremteni, az anyagba belefelejtkezve – csak a csend mélyén lehet.

Nagy szüksége van az írónak időre. A kor epikus ábrázolását nem lehet két-három hét alatt megoldani. Kiszámította-e valaki, hogy mennyi idő alatt születik meg egyoldalnyi írás?

Egyoldalnyi jó írás a regényből, mely a kort hitelesen, emberi sorsokon, élethelyzeteken át ábrázolja? Öt óra? Két nap? Ha elkészítenénk a regényírás normatáblázatát, milyen időt mérnénk? Amíg az író gépbe verte az oldalnyi prózát? Hiszen az az alkotófolyamatnak már csak a befejezése… Hogyan mérnénk azt az időt, amíg az író megismerte, körüljárta, vizsgálgatta a figuráit, hőseit, amíg három Kovács Jánosból egyet teremtett képzeletben, egy olyant, amelyik igazi, valóságos, a korszak jellegzetes embere? Amíg figyelte és megjegyezte a Kovács Jánosok szavajárását? Hogyan mérnénk azt az időt, amíg a helyszíneket járta? Majd az első vázla311tok születésének idejét, melyeknek egyik része a vonaton készült, a másik: álomból felriadva, éjjel kettő és három között? Hogyan mérnénk azt az időt, amit az író szemlélődéssel töltött el, és várta, hogy a belső világában, műhelyében megérjen, összeálljon a történet? Mennyi idő kell egy regény megírásához? Fél év? Egy év? Vagy kettő? Solohov tizenöt évig írta a Csendes Don-t. 1925-ben kezdett bele, és 1940-ben fejezte be. Hány évig írta Roger Martin du Gard A Thibault család-ot? Tolsztoj a Háború és béké-t, ha már a kor átfogó epikus ábrázolásáról van szó? Ellenpéldák is vannak. Balzac gyorsan dolgozott, mert üldözték a hitelezői, el is égett. Krúdy is gyorsan dolgozott, mert nem volt pénze. Nem hiszek abban, hogy a korszakot hitelesen ábrázoló, irodalomtörténetileg is jelentőssé váló regény két értekezlet között, más, felelősen végzett munka mellett vagy után, esténként, vasárnaponként megszülethet. Bár kivételek mindig vannak. A regényírás hosszadalmas, nagy szellemi koncentrációt kívánó munka. Ha csak a regényével foglalkozik az író, közben elfogy a pénze.

Ha jól bent van a munkában, nem nagyon érdekli, hogy mit eszik és mennyit. De a gyerekektől nem lehet elvárni, hogy a regény kedvéért kevesebb tejet igyanak. Talán nem kellene az íróknak megnősülni… Akkor viszont valami nagyon lényegeset soha nem tudnának meg az életről, azt, hogy milyen a család, és milyen a gyerekek szeretete.

312 Szüksége van még az írónak egy szobára, asztalra, székre. Jó könyvekre a polcon, néhány cigarettára, időnként egy kevés borra. Legfőképpen természetesen arra, hogy higgyen abban, amit csinál, s munka közben ne apadjon el se a tehetsége, se az indulata, ami képzelőerejét mozgásba hozta.

Egy szocializmust építő, emberközpontú társadalomban mit lehet vajon tenni az írókért és a kort átfogóan ábrázoló epikus művek megszületéséért? Az irodalmat aligha lehet intézményesíteni, s a hűtőgépek gyártásához hasonlóan megszervezni a regénytermelést. Jó dolog, ha mint nálunk, kialakítják az irodalmi élet kereteit, s az íróknak van egyesülete, vannak folyóiratok, könyvkiadók, ahová dolgozhatnak. Jó dolog, ha ösztönzik a valóságábrázoló művek születését, de ennek már megvan a kockázata. Nem biztos, hogy megszületik a várva várt regény, s nem biztos, hogy az írja meg, akit ösztönöztek. Az íróság, az alkotói lét kockázatát, azt hiszem, az íróknak kell vállalni. Írónak lenni nem éppen szabályos foglalkozás… Az íróságnak éppen úgy megvannak a kockázatai, mint mondjuk a

tizenhatodik században a hajózásnak. A hajósok, felfedezők sorsában csak az volt biztos, hogy elindultak, a megérkezésük nem. Viharba kerülhetett a hajó, összetörhetett egy zátonyon, eltűnhetett a ködben. Magellán nevét tudjuk, mert megérkezett, sok ezer útnak indult hajósról viszont semmit sem tudunk. Aki 313megírja majd korunk nagy regényét, melyben a mai emberek életét és a társadalmi viszonyokat hitelesen ábrázolja, annak fennmarad neve és alkotása. Akiknek ez nem sikerül, elsüllyednek az időben.

1975 314 Piros elefántok Mindenki tudja, hogy a költő fent áll a hófedte, magas hegy tetején és kék üvegtrombitájából sírást fakasztó, olykor érthetetlen dallamok szállnak a végtelen mezők és erdők fölé. A hegy lábánál piros elefántok gyülekeznek, a dallam hullámzására a havat tiporják, és súlyuk alatt hajlik a föld. A jeges szél elkapja a trombitahangot, s viszi, viszi idegen világokba. Csorba Győző rég fent van a hegyen, nagy költő. Kék üvegtrombitájának hangja nem tudom, milyen messzire hangzik, de a piros elefántok harminc évvel ezelőtt kezdtek gyülekezni a hegy alatt, s egyre többen lesznek. Őszintén szólva a költői attitűd számomra sokáig érthetetlen volt. Hogyan lehet az, hogy a költő fent áll a hófedte hegyen, fújja üvegtrombitáját, s közben vacsorázik, felesége van, gyermekei, bemegy a boltba, kenyeret vesz, néz, köszön valakinek? Lejön a hegyről közben?

Délután vásárol? Itt alszik, és reggel visszamegy a hegyre? Ez sem lenne csoda, hiszen az emberek sokszor nem hallják meg az üvegtrombita hangját, és a családtagok sem fedeznek fel semmi különöset. Együtt esznek, melegszenek, alszanak. Monoton sorban követik egymást a régi és 315új ünnepek. De az üvegtrombitáról semmit sem tudnak. Nem értik, nem is tudják, mi az. Ha a kezükbe kerülne, akkor sem értenék. Nem mondanám, hogy a sarokba dobják vagy leejtik véletlenül, nem, ilyen nem fordulhat elő, a család őrzi, vigyázza közös tárgyait, a lehetőségét is valaminek, ami eleinte teljesen érthetetlen. De nem is biztatja a költőt, hogy a téli disznóvágás, hurkatöltés, kolbászfüstölés helyett önfeledten, csak a közösségre figyelve fújja üvegtrombitáján a legújabb dallamokat.

Vajon melyik a nagyobb realitás: a nagy, fehér hegy, az üvegtrombita, a piros elefántok, a pénz – vagy a falu, a feleség és a gyermekek? Úgy tűnik, a költő élete abszurdum. Élete egy mezsgyén telik el, egy nehezen követhető elválasztó vonalon kell szenvedélyes, átgondolt és kiszámított mozdulatokkal a megsemmisülés felé lépdelnie, mivel a vékony, alig látható vonal egyik oldalán a hasznosság és a realitás terül el, a másikon a megfoghatatlan szépség ingoványai, a tisztesség és a képzelet valószínűtlenül fehér építményei. Ellentmondások között él és őrlődik a költő.

Csaknem húsz esztendeje ismerem személyesen Csorba Győzőt, s ennyi idő elég volt ahhoz, hogy megszokjam fényét, élvezzem a barátságát, ami erőt adott, szellemét, mely felszabadított, jobban, mint szerette volna. Sokszor ültem kicsi dolgozószobájában, mely a kertre nyílott, és avítt könyvekből keresgéltünk elő egy-egy mondatot, ami új volt. Minden régi könyv316ben volt valami új, s a gondolatokat mérlegelve óvatosan pillantgattunk ki az ablakon át a kertbe. Ólomkatonák álltak a belső párkányon, és szalutáltak nekünk. Eleinte.

Később már nem. Így aztán vigasztalásul házi fagylaltot ettünk, amit Margit asszony nagy szakértelemmel és ízléssel készített el, vagy nyúlhúst, később bort ittunk. Ha a város ólomkatonái még mindig gyanakodva néztek ránk, félve kimentünk a kertbe, és hosszan beszélgettünk egy-egy epertő átültetésének módozatairól vagy a metszés alkalmas időpontjáról.

Bármennyit voltunk is együtt, nem értettem, hogy Csorba Győző hogyan fújhatja fent a hegyen a kék üvegtrombitát, amikor lent van a faluban, együtt ülünk a konyhában, és arról beszélünk, hogy felment a ruha ára. Aztán az idén nyáron Révfülöpön, ahogy megérintett egyegy szilvát, szőlőfürtöt, s dicsérte őket, mindent megértettem.

A nagy, fehér hegy, ahol Csorba Győző a kék üvegtrombitát fújja, valóságosan egy nagy fehér hegy, és lent állnak a piros elefántok, de közben kert, lakás a városban, Margitka ereje, asztal, körben barátokkal, a gyerekek: Noémi, Eszter, Zsófi. A nagy fehér hegy Magyarország, a mi társadalmunk, emberek, akik együtt, közösen akarnak valamit, és amit akarnak, előfordulhat, hogy megvalósítható.

A piros elefántok állnak a hegy tövében, és várják, hogy újra és újra megszólaljon a kék üvegtrombita.

1976 317 Simon Istvánra emlékezve Állandóan egy házra gondolok. Simon Pista házára, amiben sohasem lakott. Nem akarok erre a házra gondolni, mégis magam előtt látom. Április 4-én délután Moszkvában, a magyar nagykövetségen badacsonyi borral koccintgattunk egy tágas ablak előtt. A város fölé opálkék ég feszült, meleg tavaszi szél borzolta a fákat, bokrokat. Simon István a fénybe emelte poharát, aztán rám nevetett: – Elkészült a házam – mondta. Örültem, hogy Simon Pista újra nevet. Előző este, az ünnepség alatt rosszul lett… Pista házának is örültem, mert Szepezden, egy sarjerdő szélén, közel az én kertemhez épült fel. Simon soha nem gyűjtött javakat, a pénz nem jelentett számára semmit.

Autót sem vett, mivel vonaton szeretett utazni, együtt másokkal, beszélgetve, az elsuhanó tájat nézve. De a sok-sok kötelező utazás, a pekingi, kairói, hanoi, berlini szállodák után megáhította a nyugalmat, és a sümegi mesterekkel építtetett magának egy házat. Moszkvában még úgy terveztük, hogy tüzet rakunk a kertben, s a lángokba bámulva borozgatunk, beszélgetünk. Hogy miről, arra nem gondolt egyikünk sem. Talán a környék lakóiról, népi szokásokról, om318ladozó várakról, az is lehet, hogy Tolsztoj Leóról beszélgettünk volna.

Közel esett egymáshoz a világunk. Én a keszthelyi hegység innenső, Simon István pedig a túlsó oldalán gyerekeskedett. Ugyanazokat a hegyeket, dombokat, várakat bámultuk mindketten. Látóhatárunk szélén ott állt Sümeg, Rezi és a Tátika. Vashegytől, Györöktől az erdőn át, a Vállusi-majort érintve, fél nap gyaloglásra esik Bazsi. Nagyanyám falujából, Nemeskeresztúrról származott Székely Antal, a bazsi tanító, akinek Simon István életében is fontos szerep jutott. Lett volna miről beszélgetnünk őszi venyigetüzek mellett. De ezt a tüzet nem rakjuk meg mi már soha.

Elkészült hát Simon Pista háza, de ő már nem költözik bele. A szepezdi háznál azonban nagyobb, szebb épületet is emelt Simon István. Ez a ház versekből, tanulmányokból, szépségből, ritmusból, gondolatokból, érzésekből, közszolgálatból és magatartásból épült.

Ebbe a házba, akár egy Kőmíves Kelemenné, beleépült Simon István egyénisége és szelleme.

Tekintélyes épület, szép a homlokzata, s már a tetőszerkezet is elkészült. Később lehetett volna csinosítani, vagy kiegészíteni egy oldalszárnnyal, de erre már nem maradt idő. Az épület jellege így is határozott és végleges. Simon István szellemi hagyatéka nagyon jelentős, kiteljesedett, egész. Most nem is a meg nem írt verseket, tanulmányokat siratom, hanem az embert. A nevetős arcú Simon Pistát, aki a nép mesebeli fiaként 319elindult, s meghódította a

hazai világot. Simon jelképe annak az őserőnek, végtelen lehetőségnek, ami a munkás- és parasztgyerekekben időről időre feltárásra vár.

Simon István arcát, jellemét elsősorban származása határozta meg, a püspöki és grófi birtokok közé szorult kisparaszti világ, ahol a hat holdból akkor sem lehetett hetet csinálni, ha látástól vakulásig dolgozott az egész család. A hat holdat így legfeljebb megőrizni lehetett. Belső világát, érdeklődését kemény, de melegszívű parasztemberek alakítgatták, s a táj, mely lágy szépségén kívül kultúrtörténeti kincseket is rejtett, hiszen Bazsi határában római castrummaradványokon legeltek a tehenek, s a zalaszántói búcsút 13. századi templom árnyékában tartották.

Simon végleges arcvonásai később, népi, majd Eötvös-kollégista korában alakultak ki, ahol olyan tehetségekkel készült együtt az életre, mint Nagy László és Juhász Ferenc, de költészetének alapélményét, emberi magatartásának egyéni jellegét, ízét a keszthelyi és a bakonyi erdők között szorongó, apró kis falu, Bazsi határozta meg. Azokról írt, akiket ismert és szeretett, azokat képviselte a parlamentben, akikkel egy volt a kenyere, sorsa, s a felszabadulás után is egy maradt.

Simon István nemcsak költő, szerkesztő és tanár volt, hanem kitűnő közgondolkodó, politikus és diplomata is. Csoda, ha valaki költői tehetséggel születik. Az is ritka csoda, ha va320laki diplomatának születik. Simon Istvánnak biztos fellépése és színes tárgyalókészsége volt.

Nagyon bonyolult helyzetekben is képes volt azonnal reagálni. Tárgyaló partnereit őszinte, belülről fakadó mosolya bizalommal töltötte el, és megnyugtatta. Életenergiái, úgy látszott, kifogyhatatlanok. Heteken át tudott utazni, idegenben étkezni és aludni. Néhány órás alvás után már újra friss volt, és kezdeményező. Egyszerre tudott költőként jelen lenni az irodalomban, tanítani a Színművészeti Főiskolán, folyóiratot szerkeszteni és képviselni Veszprém megye egyik választókerületét. Nagy belső erejét, azt kell hinnem, a nép ügyének szolgálata mindig megújította. Simon hitt az ügyben, tudta, hogy ezt a munkát a közösség érdekében el kell végezni. Veres Péterként Simon István is népben-nemzetben gondolkodott, s a többi emberért vállalt felelősség terhével a vállán nyilatkozott meg. Három éve így beszélt nekem saját szerepéről: „A közéletiség nemcsak azt jelenti, hogy részt vesz valamiben az ember, hanem azt is, hogy beleszól. Én véletlenül eléggé benne éltem a közéletben. A közéletiséget nem tartom sem pozitívnak, sem negatívnak. Azt sem, ha van ilyen, azt sem, ha nincs. Alkati kérdés. Van, aki igényli, hogy testközelben legyen azzal a népcsoporttal, ahonnan indult, van, aki nem. Ha nem vagyok képviselő, én akkor is figyelek azokra az emberekre, akiket Bazsi és Sümeg körül megismertem…”

321 Így van. Simon István soha, egyetlen percre sem szakadt el lelkileg attól a néprétegtől, melyből származott. Szerette az embereket, s az otthon melegsége adott neki újabb erőt a harchoz, munkához. Simon Istvánnak a végtelen, sokszor zavarosan kavargó világban volt egy biztos pontja, ahol otthon volt. Valahol otthon kell lenni a világban. Kell egy falu, egy városrész, egy kisebb közösség, ahol kereszt- vagy ragadványnéven is szólíthatjuk az embereket. Simon István sok bolyongás után, hiszen bejárta a világot Egyiptomtól Kínáig, most végleg hazatér Bazsiba.

Nem tudom, hogyan leszünk meg Simon István nélkül. Egyre nagyobb az űr. Meghalt Veres Péter, Szabó Pál, Tersánszky Józsi Jenő, Illés Béla, Berda József, Fodor József, Darvas József, Várkonyi Nándor, Németh László. Fiatalabb írótársaink közül is sokat elvesztettünk:

Gerelyes Endrét, Sipkai Barnát, Kamondi Lászlót, B. Nagy Lászlót, és most Simon Istvánt.

Nélkülük hogyan tovább?

Nem akarok a házra gondolni, mégis magam előtt látom. Ott áll Simon Pista háza Szepezden a sarjerdő szélén, közel Sárosiné házához. Ott áll a ház, üresen. Hiába tervezgettünk Moszkvában… Nem rakunk mi már közös venyigetüzet soha az életben, pedig ősz is lesz, tél is lesz, borunk is lesz.

1975 322 A szavak minőségéről Igaza van Illyés Gyulának a trágár szavak ügyében közreadott eszmefuttatásában.

Valamennyien szeretnénk, ha népünk míves, szép szavakkal társalogna, nyilvánítana véleményt, és könyveink is a szépség és nyelvi tisztaság gyűjteményei lennének. Való igaz, hogy a trágár szavakat többnyire az indulat, sérülés, a kívánatos erő és hatalom hiánya kényszeríti egy-egy ordítozó embertársunk szájára. De mindezen túl az ügy néhány vonatkozása továbbra is töprengésre késztethet fordítókat, írókat, nyelvészeket. A Nagyvilág által felvetett kérdőjelek, úgy értettem, az irodalmi ábrázolás gondjaira vonatkoznak.

Ismertem egy embert, akit az egész falu a „ronda beszédű” ragadványnév kíséretében emlegetett. Máté bizony vaskos szavakkal támadt a tejcsarnokosra, futurásra, kocsmárosra, boltosra, kuglizó társaira, ha pillanatnyi érdekei megkívánták. De nemcsak Máté használt trágár szavakat, hanem azok is, akik elítélték ezért. Az ítélkezők azonban ritkábban és mértékkel. Napjainkban is rengeteg ronda beszédű ember él. A különböző néprétegek más és más trágár 323szavakat alkalmaznak. A rétegeken belül egyes személyek emberi értéküknek megfelelően ismét másként, más hangsúllyal használják ezeket az inkriminált kifejezéseket. A probléma tehát az író számára ott kezdődik, amikor a „ronda beszédű” Mátét megírja… A trágár szavak létezése, azok különböző alkalmakkal, váltakozó mértékkel és hangsúllyal előforduló használata tény. Az adódó gond a realista ábrázolás valóságos gondja. Az író döntési joga korlátozott, általában a helyes mérték pontos meghatározására szorítkozhat.

Tudom, hogy éltek zseniális festőművészek, akik a nehezen kezelhető piros színt fel sem rakták palettájukra, az elkészült képen a szemlélő mégis szép, harmonikus piros színhatásokat észlelt. Ez természetesen a szavak műhelyében is lehetséges, de csak alkalmanként, és a legtehetségesebb alkotóknál. A szavak hatására bizonyos légkör keletkezik az írásműben, és e légkörben csak meghatározott dolgok történhetnek meg. A szavaknak jó író tollán mágikus ereje van. A szavak színek, de megőrzik fogalmi jelzésüket is. Ahogy a szövegben sorakoznak, az egyetlen lehetséges ítéletet sugározzák. Mindez alkat és stílus kérdése. Az egészet meghatározza a próza valósághoz kötött lélegzése. A káromkodó embereket nem lehet letagadni. Így vagy úgy, esetenként minden író szembekerül velük. Töprengéseimet megpróbálom tagolt formában előadni.

324 Az író adott esetekben rákényszerül a trágár szavak használatára is. A szavak helyettesítése nem lehetséges, mert a „helyettes” szavak más embertípusra utalnak. Ha szélsőséges szituációban egy rusztikus egyéniséget vagy egy szalonhőst kell ábrázolnia, a trágár kifejezések közül is különbözőket kell választania. Ha az író önkényesen finomabb kifejezést alkalmaz, vagy körülír egy cselekvést, előfordulhat, hogy a durva egyszerűségből rafinált belvárosi romlottság látszata keletkezik. Ezen szavakat csak funkcionálisan, pontosan a kívánt helyen, a művészi hitel mértékéig lehet használni. Csak a jellemzés eszközei lehetnek, ha öncélúvá válnak, elrontják az egész munkát. Ha az író ügyel a szavak funkcionális

használatára, az olvasónak szinte fel sem tűnnek. A feltűnést, az ellenérzéseket az írásban és az életben mindig akkor váltják ki a trágár szavak, ha nem a helyükön vannak, ha több van belőlük, ha pontatlanok, szellemtelenek, öncélúak. Tessék megfigyelni, hogy az életben alig botránkoznak meg az emberek, ha a beszélő frappánsan, szellemesen, nyelvi fantáziával és funkcionálisan alkalmaz egy-egy trágár kifejezést. Visszataszító viszont, ha a beszélő öncélúan, szellemtelenül, bántó durvasággal halmozza ezeket a szavakat, vagy rafinált csoportokba szedi, és kéjeleg rondaságukban. Tudom, a fordítók nagy gondját az jelenti, hogy nyugaton kialakult az ifjúságnak egy rétege, amelyik nyerésre vagy vesztésre, fogyasztásra, befogadásra rendezte be az életét; gondolatai 325a test, különösen az altest zegzugaiban mozognak. Szótára tükrözi ezt a létet, s az utóbbi években a lét és a szótár megszülte a maga modern irodalmát is. A fiatalok „lázadása” társadalmilag érthető, lázadásuk iránya már kevésbé. Létük párolgása még szavakba desztillálva is egészségtelen. Irodalmi ábrázolásuk létezik. Mit tehet a magyar fordító?…

A trágár szavak létezése és használata szűken vett irodalmi helyükön túl is sok töprengésre késztet. A trágár szavak jelentékeny része erőteljesebb, színesebb, kifejezőbb, mint a helyettesítésükre kiagyalt műszavak, körülírásokból leszűrt képzett szavak, vagy a latin orvosi szótár. A nép maga is tudja ezt, mulat a hivatalok erőlködésén, és tréfákat gyárt a helyzet illusztrálására. János bácsi bíróságon adott válasza közismert: „Lehet, de amikor én láttam…”

Amit János bácsi látott, nem lehetett valami fennkölt szerelem, hanem a testiség öröme alkalmi kazlak árnyékában. A szerelem persze a legkényesebb terület, a közhasználatú szavak bármelyike alkalmas a profanizálásra, rombolásra.

Felvetődhet az a kérdés is, hogy nekünk miért a szavakkal van bajunk? Nyelvünk valójában jelrendszer, melyben a szavak tárgyakat, szituációkat, állapotokat, cselekvéseket jelölnek.

326Nagy kérdés, hogy a szituációt tartjuk trágárnak, vagy a jelölését. Ha a szituáció mondjuk gusztustalan, akkor miért tartjuk egyik jelölését, általában a műszót, a jelpótlékot szalonképesnek, míg az egyértelműbb, találóbb jelzést trágárnak?… Lehetséges, hogy bizonyos szavakkal kapcsolatban mesterségesen előítéletet alakítottunk ki? Nehéz példákat mondani. De kíséreljük meg. Nyugodtan leírjuk, nagy nyilvánosság előtt használjuk a „fécesz” kifejezést. Ez a betűcsoport olyan sápatag, légies, csaknem szárnyra kel. Éppen ezért a magyar fogalommal hangzásában semmi rokonságot nem mutat. Az embereknek szeme sem rezzen, ha egy elbeszélésben olvassák. Pedig, ha egyszer hősünk ilyen szavakat használ, akkor a szemeknek rebbenni kell. A légies betűcsoporttal tehát nem lehet pótolni azt, amit hősünk az életben mond.

Gyanús körülmény, hogy nemcsak a trágár szavak zavarják nyugalmunkat. Megfigyelésem szerint minden olyan kifejezés, amit nem a helyén alkalmaznak, zavaró lesz. A napokban így szólt a kalauznő az autóbuszon: „Méltóztatnak végre beljebb fáradni!?” Az utazóközönség megsértődött. A két szójel valamelyik régi szalon előcsarnokában, az ajtónálló szájából megtisztelően, természetesen hangzott. De a zsúfolt autóbuszon sértés. Ezt a kalauznő is, az utasok is ösztönösen tudták. Analógiát keresve tehát, ha 327a regény hőse az istállóban, almozás közben drasztikusan nevén nevezi a látottakat, általában nem hat trágárnak. De ugyanezen szavak egy külkereskedelmi iroda titkárnője szájából megdöbbentő trágárságok. És itt a genetikai kérdés… Vajon milyen sorrendben születtek szavaink? Előbb keletkeztek a szalonképes szavak, és csak később a rusztikus kifejezések? Aligha… Úgy vélem, azok a szavak, melyeket ma hajlamosak vagyunk mint trágár kifejezéseket egyöntetűen száműzni, valamikor a hétköznap jelrendszerében szürke egyszerűséggel sorakoztak a többi mellett.

Trágárrá akkor váltak, amikor pironkodva körültáncolták e szójeleket, amikor a dámák

suttogva ejtették, és gyártottak helyettük „finomabb” kifejezéseket. A nyelvészek a szavak keletkezési sorrendjéről bizonyára meglepő adatokat közölhetnének.

Mindez töprengés, inkább az ügy bonyolultságára kíván utalni, mint érdemben állást foglalni.

Az írók, fordítók, szerkesztők helyzete egy eredményesen záruló vita után is nehéz marad.

Munkájuk során alig lehet más támaszuk, mint a jó ízlés és a logikus „mérték” ismerete.

1968 328 Elmélkedés a bakter kecskéjéről Armand Lanoux mentoni beszéde meghökkentő és kényelmetlen… Az író ma hasonlatos a hadifogságból hazatért katonához, aki otthonában, asszonya mellett egy másik férfit talál.

Megdöbben, de nem mer zajt csapni, mert éhes és fáradt. Örül, ha ételt kap, s a szomszédos szobában hálhat. Rossz kutya módjára morog elpártolt asszonyára, s az ajtó közeléből az újabb, erőteljes gyerekeket vizsgálgatja. A számvetést másnapra halasztja. Ez a „másnapra halasztott számvetés” egyre késik. A világ írói valójában még a filmmel sem rendezték viszonyukat. Megugatták, aztán bezsebelték a pénzecskéket, s néhányan a pénzt is. A számvetés, halk morgolódások zajában erőtlenedve, egyre késik. Aztán jött a televízió. Az írók zavart seregéhez más károsultak is csatlakoztak, színházak, könyvkiadók, s hogy a karikatúra teljes legyen, maga a film is. Armand Lanoux azt kérdi, hogy: „Az írók milyen mértékben és milyen eszközökkel szerezhetik vissza az ellenőrzést egy olyan civilizáció fölött, amely egyre inkább kisiklik a kezünkből?” Lehet, hogy Franciaországból idáig úgy látszott, hogy az írók kezükben tartanak valamilyen szellemi ellenőrzést. 329Magyarországról nézve ez soha nem látszott így. Ilyen ellenőrzés a valóságban aligha létezett, Boldizsár Ivánnak ebben igaza van. Az ellenőrzés helyett jobb, ha közönségről beszélünk, és presztízsről. Így talán nem is marad más dolgunk, mint végre rendezni kapcsolatunkat a közönség új uraival. Gyanakszom, hogy ez a rendezés az írói megalkuvások sorozatából áll majd, hiszen egyik oldalon ott a gazdag, hatalmas televízió a sok milliós közönségével, másikon az író mint elszegényedett magánszemély, jelképes pózban, ahogy éppen a millió és millió tévénéző között igyekszik megjelölni azt a pár ezer embert, akit valamikor olvasójának mondhatott.

Miért nyugtalan az író? Nyugodtan állíthatom, hogy nem a saját királyságát, jövedelmét, mítoszát félti, hiszen társadalomban, nemzetben gondolkodó, etikus szellemi lény. Királysága egyébként is álomkirályság, rangja, gőgje Játékországból való, belső ügy, legbelső, az arcon nem is látszik. Nyugtalansága mindössze abból adódik, hogy tud valamit a világról és az emberekről. Tudja, hogy az írásbeliség a fejlődés magas fokán következik be. Tudja, hogy az írás és olvasás elsajátítása erőfeszítéssel, szellemi összpontosítással jár, s mindig feltételez bizonyos fokú intelligenciát. Tudja, hogy az élőnyelvhez képest az írás absztrakció, tehát magasabb rendű képességeket tételez fel az emberben. Az olvasáshoz, feljegyzések készítéséhez (ha ezek a feljegyzések akár csak a kacsatojások 330számának felrovására korlátozódnak is) az embernek mozgósítania kell értelmét, szellemi tartalékait. Az olvasás akció, bizonyos fokú szellemi erőfeszítés. A képek nézése, a tájak, emberek, események vizuális felfogása viszont, akár vonatablakból, akár képernyőn az élőlények automatikus, természetes funkciója. Bámészkodni az állatok is szeretnek. A bakter kecskéje, szamara, kutyája a világ minden kincséért sem szalasztana el egy vonatot. Mindig ott csodálkoznak a bokrok és a házacska között, és élvezik a látványosságot. A képek nézése egyszerű befogadási, elfogadási folyamat. A látvány felfogásától nagyon hosszú út vezet a mozdulatjelek, a hangjelek kultúrájáig, az élőnyelv és az írás fejlődésvonala pedig végtelen.

Most a televízió általánossá válásával az egyszerűbb, a primitívebb, a legprimitívebb

jelformával közöljük egymás között álmainkat, gondolatainkat, vágyainkat. Az írás absztrakt formáit fokozatosan a mindenki által érthető, néphez, nyelvhez nem kötődő képírásképolvasás váltja fel.

Bajról, gondról itt még nincs szó. A baj az író szerint akkor következik be, amikor a képolvasás kizárólagossá válik. Boldizsár Ivánnak igaza van, amikor forradalmi perspektívákat lát a televízióban. A televízió megjelenése nagy alkalom minden nép életében.

Alkalom az írónak, alkalom a közönségnek, alkalom a politikusoknak is. Nagyszerű dolog, amikor Az ember tragédiája egyszerre milliók számára ismeretessé válik, nagyszerű dolog, amikor Madách Imrét végre 331ismerni kezdi a saját népe. Ám egyféleképpen. Úgy, ahogy eléje állították az V. vagy a XIV. szín világát. Az eszkimóvilág konkrét, lehatárolt képekben jelenik meg előtte, kizárva a fantázia játékát, a hozzáképzelést vagy a belső képi megjelenítés nagy lehetőségét. Ha olvassa, ha a rádióban hallja, a mondatok nyomán fantáziájában a kép is megjelenik, egyénien, mesébe mosódva, napok múltán is tovább gondolhatóan. A televízió kész formákat, panelokat szállít az egész országnak, mindenki ezekből építkezik. A televízió akarva vagy akaratlanul uniformizálja az emberek gondolatvilágát, az egyéniséget a nézőben elsorvasztja. Az írott irodalom a képekre váltott fordításával soha nem lesz azonos. Az író nyugtalan, amikor azt látja, hogy művét, mely az életet bonyolultságában, belső izzásaival, misztikumával együtt ábrázolta, a képernyőn leegyszerűsítik. Leegyszerűsítik, és csak egy vézna történet marad belőle, s megálmodott hősnője helyett egy ismert színésznő fáradt arca, szája vázlatozza a drámát, s a dráma helyett végül valamilyen pótszert kap a néző.

Az író nyugtalansága csak részben fakad a televízió eszköztárának, formarendjének ismeretéből. Igazi nyugtalanságát az emberismeret táplálja. Falvakban, munkáskerületekben, egyetemi klubokban sok, könyv fölé hajló arcot látott már az író, minden író. Ismeri a szépre, emberségre éhes arcokat, szemeket. Ismeri a könyvkiadás statisztikai számait, a példányszámokat. De közben kénytelen felfedezni egy ha332talmas tömeget, milliókat és milliókat, akik estelente, munkában megfáradva, szívesebben üldögélnek a képernyő előtt, mint könyvvel a kézben. Az emberek nem mindig tudják, hogy az olvasás rang, s ha tudják is, mit törődnek ezzel a ranggal… Az olvasás erőfeszítés. Könyvtárba kell járni, könyvüzletekbe, hazavinni a könyvet, kinyitani, tartani a kézben órákon át, és értelmezni a szöveget. A televíziót ezzel szemben csak be kell kapcsolni és nézni. Lehet közben vacsorázni, iszogatni, még beszélgetni is. A kép látványosság, így mindent megnéznek, akármi az… Úgy vannak vele, mint a bakter kecskéje a vonattal. Tapasztalati tény, hogy a televíziós családokban semmire sem marad idő. A tévénéző nem ér rá énekelni, sakkozni, kártyázni, táncolni, olvasni, még a cipőjét sincs ideje tisztítani. Élete, leszámítva az üzemben, munkahelyen töltött órákat, egyetlen, végtelen tudomásulvételi folyamattá válik. Ebben a látvány- és hírzuhatagban, ahol naponta több kiadásban megérkezik és elutazik valaki, s a kommentárokban bizonyos szavak és mondatok ismétlődnek éveken át, a néző elfelejtkezik arról, hogy mire is megy ki ez a nagy utazgatás. A hírinfláció figyelmüket is ellankasztja, s a lényegről, hogy ki dolgozik és ki nem, s a megtermelt javakból ki részesül végzett munkája, ki hatalma, ki tőkéje és ki éhsége vagy mohósága arányában, elfelejtkeznek. Közben persze más, artisztikus lényegek is belemosódnak a reklámok és tánczenei blokkok egymást váltó zűr333zavarába. Úgy vélem, a képi műsor átáramlik a néző idegrendszerén, agyán, medret mos az újabb és újabb adások számára, s eltűnik. Nincs megállás, mérlegelés, feldolgozás. Az olvasás, a jó mű hatása pedig éppen ezt a megállást, eltűnődést, a gondok, különbözőségek, értékek felismerését és megbecsülését segíti elő.

Mindezekkel együtt is áldás a televízió. Nálunk segíti az iskolai oktatást, a népművelést, sok, földhöz kötött család otthonába beviszi a nagyvilágot, s talán kedvet is ad tanuláshoz,

utazáshoz. Boldizsár Iván a televízió és az alkotók viszonyában több ideális lehetőséget lát.

Az író hiúságának kétségtelenül jót tesz, ha milliók emlegetik egy szereplése után. Az író azonban tudja, hogy ez pünkösdi királyság. A film, a rádió, a tv – szakma; ügyes zsargonnal, ügyes emberekkel, s tíz-húsz tehetséggel a csúcsokon. Az író mindhárom helyen csak vendég, s ha belép egy műterembe, stúdióba, olyan csodálkozva néznek rá, mint ha egy sztyeppei tehén andalogna a kamerák és mikrofonok közé. Ugyanakkor az író a folyóiratok, könyvkiadók szerkesztőségeiben mindig otthon érzi magát, még akkor is, ha műveit időnként visszaadják.

1970 334 Szubjektív jegyzetek Golding könyvéről Egyszer mindenki találkozik a Legyek Urával. Most, hogy elolvastam Golding remek könyvét, szinte magam előtt látom Simont. Félszegen áll a zalaszegvári templomban, s megretten, mert nem szólnak a harangok. Furcsa kereplés hallatszik, s a cinkos felnőttek nem kapják fel riadtan a fejüket, inkább imát mormolnak, és az áldozatok felett, Jack és Roger és Maurice és Robert és Bill és Röfi és Ralph felett egyetértően találkozik a pillantásuk. Simon akkor megértette, hogy nincs menekvés, akkor már egészen biztosan tudta, amit mindig sejtett: valahol van egy Szörny, egy ismeretlen Állat, csak azt nem tudta, hogy a Szörny az emberek között lakik, s talán éppen az emberekben. Szegény Simon nem akarta hinni, hogy a saját nagyanyja odaveti a Szörnynek, pedig jól látta azt a pillanatot, amikor a nagyanya szeme elkapta a pap cinkos pillantását, s azonnal varázsigéket mormolt az egész templom. Simon később sokat gondolkodott. Miképpen lehet az embereket ilyen tökéletesen megszervezni, hogy senki sem kiált fel, nem végez hibás mozdulatot, s a misztérium előtt nem fecsegi ki, hogy milyen szörnyűség készülődik?

335 Okos, kék szemű emberek később megmagyarázták Simonnak, hogy a harangok Rómába mentek, de ez már csak később történt, amikor esett az eső, és minden beteljesedett…

Sokan a kórházak folyosóján találkoznak a Legyek Urával, mások a repülőgépek fedélzetén vagy a sérült tengeralattjárókban, s akadnak olyanok is, akik csak Golding könyvében, és többször riadtan leteszik, mert a kis tudás a félelem egyik forrása. Nem értik egészen Simont, s a vadászok és Ralph háborúját sem, és idegesek lesznek, mert nem szívesen hisznek a Szörnyben, mint ahogy korábban a koncentrációs táborok létezését sem hitték szívesen.

Miért?

Az emberek egy része a neveltetésétől függetlenül magával hoz egy kis idealizmust, amely a vérében kering. A világot az elemi iskolás hittankönyvek idillikus rajzai alapján képzelik el. Ádám és Éva egy fa alatt állnak, s valahol odább sziszeg a kígyó. Eleven embereket égetnek el a krematóriumokban? Kényelmetlen dolog elhinni. Kényelmetlen, mert akkor a normális erkölcsi mértékegységek szerint meg kell mozdulni, tenni kell valamit! De a mozdulatot megbénítja a félelem. Ha mégis igaz… Ha létezik a Szörny…

Golding retteneteseket mond! Alig van kényelmetlenebb érzés, mint elhinni, hogy az emberek nem természetszerűleg jók. Golding azt mondja, hogy az ember húsevő, az emberben ragadozó lappang. Az ember idegrendszere meg336bízhatatlan, a félelem vagy a víziók hatására a gátlásai hirtelen megszűnnek, s ilyenkor gyilkossá válhat. Golding azt mondja, hogy az emberben démonok laknak, akik érthetetlen gyűlöletekre és kegyetlenkedésekre

indítják. És azt mondja, hogy a félelem és a friss hús élménye a legrettenetesebb, mert ilyenkor az ember nem hallgat az okos szóra, nem veszi figyelembe a hasznosság szempontjait, s azonosul a titokzatos Állattal, csak az ösztöneire, a vér doboló parancsára hallgat.

Igaz lehet ez?

Golding könyve a második világháború után jelent meg. És még egy: úgy tetszik, hogy Golding hőseit személyesen ismerem. Jól emlékszem arra a furcsa tavaszi napra, amikor Röfit lefogták a futballpálya kerítése mellett, lerángatták róla a nadrágját, aztán bepaprikázták és leköpködték a nemiszervét. Ott állt Simon is, és az ikrek és Ralph is, és csak nézték megdöbbenve, de nem mentették meg szegény akkori Röfit. A diákbotrány provokálói és Ilse Koch emberi magatartása között nemcsak tartalmi, hanem minőségi különbség is van.

Golding mindezt a teljes tudás birtokában mondja el. Jól ismeri a Legyek Urát, Simonként sokszor eléje járult, s belenézett félig lecsukott szemébe és rettenetes szájába, mely elnyeli az embert. Ismeri a fokozatokat, jól tudja, milyenek azok a lidérces éjszakák, melyeken az „apróságok” először megérzik, hogy a ten337gerből előjött valamilyen Szörny, s milyenek azok a délutánok, melyeken leteríti az embert a félelem, és milyenek az esték, amikor minden megbomlik, minden lehetségessé válik. Golding tudja, hogy miért festenek magukra maszkot a vadászok. Tudja, hogy a festék alatt már nem pirulnak, s olyan illúziójuk támad, hogy amit tesznek, nem ők teszik. Az egyes ember helyébe a szervezet lép, s a szervezet lelke, embersége már megfoghatatlan.

Golding negyedik könyve, amely az angol kritika szerint a legsikerültebb, szerkezetében is kuriózumokat rejteget. Golding nem a regényt szerkeszti meg, hanem a hőseit. Könyvét lapozgatva úgy tűnik, hogy a tízívnyi terjedelem teljesen esetleges, pontosabban Jack, Roger, Röfi és Ralph jellemének a függvénye. Goldingnak tehát nem sztorija volt, amikor íróasztalhoz ült, hanem emberismerete. Az emberi jellem és természet építőköveit rakosgatta nagy gonddal és biztos tudással egymásra, s ezek összefüggéseiből, logikájából szükségszerűen következik a történet, mely valójában nem is több, mint egy képlet színes, vizuális jelzése a közérthetőség kedvéért. Golding hősei élnek, s nemcsak Ralph és társai, hanem a lidércek is, a Legyek Ura és a Szörny is. Hatalmasra nőnek a figurái! Jack, amikor a vadászat lehetőségeit próbálgatja, váratlanul izmosodni kezd, s amikor kifesti az arcát, félelmetes lesz. Ugyanígy Roger, a halk szavú fiú, aki eleinte csak játszadozik a két végén kifaragott bot ötletével, aztán, amikor a szi338tuáció kedvező, elszabadulnak démonai. Így aztán nem érezzük, hogy Ralphot gyerekek üldözik, mint ahogy helyzetéből nem is számítanak a vadászok gyermekeknek. Ezeken a pontokon teszi át Golding az egész szituációt észrevétlenül egy másik, általánosabb síkra. Így történhet meg, hogy megdöbbenünk, amikor megjelenik a tengerésztiszt a szigeten, s csak apró, háborúsdit játszó gyerekeket lát.

Könyvének rendkívüli értéke, hogy mentes a verbalizmustól. Nem mesél, nem magyaráz, hanem megjelenít, s a történések logikájával, a jellemek épülésével mondja ki ijesztő felismeréseit. Kitűnő ábrázoló, feledtetni képes a gyerekek abszurd megjelenését a szigeten, s az olvasónak egy pillanatra sincs olyan érzése, hogy az író tulajdonképpen mikroszkóp alá helyezte az embert, hogy elkészítse analízisét.

Az analízis őszinte, szépítgetésnek, elkenésnek nyoma sincs. Golding azonban az ijesztő tudás birtokában is hisz az emberben. Vitába száll a Legyek Urával, s mindannyiunk elé odaállítja Ralphot, aki lehetetlennek tartja a vadászok gonoszságát, s az utolsó pillanatig bízik Jackben és társaiban. Ralph megkínozva, halálra gyötörten, de győztesen kerül ki a háborúból, s amikor a tengerésztiszt megkérdi, hogy „Ki itt a vezető?”, Ralph hangosan megszólal: „Én vagyok”.

William Golding regényét Déry Tibor hibátlan, tiszta stílusban fordította magyarra.

1963 339 Bikov hőseivel bolyongva Napok óta Vaszil Bikov hőseivel bolyongok a végtelen orosz mezőkön. Felégetett falvak, mocsarak, cserjések, nyírfaerdők között igyekszünk eljutni valahová. Csak eljutni, mert ebben a háborúban megérkezni nem lehet. Közben tél van, nyár van, összebarátkozom Ivanovszkij hadnaggyal, s ahogy rosszra fordul a sorsunk, egyre inkább elfogadom a sovány, nem túlzottan ügyes Pivovarov közlegényt, barátságot kötök Gribojed kocsissal, aki egykedvűen várja, szinte hívogatja a halált, együtt menekülök az égő pajtából Levcsukkal, s a mocsáron át magammal viszem Viktor Platonov törzsparancsnok néhány órás gyermekét. Az ingoványon túl erdő kezdődik, az erdőn túl újabb mezők, újabb falvak, melyeknek a nevére nem biztos, hogy később emlékeznek majd az emberek. Az újszülött Viktor bizony könnyen elvész itt. Érzem, hogy a végtelenbe nyúló mezők és erdők között Ivanovszkij hadnagy emberei elveszthették egymást. Szem elől téveszthette Levcsuk a menekülő Klávát, s ha nem figyelek minden apró jelre, mozdulatra, Levcsuk is eltűnhet itt örökre. Visszalapozok Vaszil Bikov új regényében, ahhoz a részhez, amikor Levcsuk, Kláva, a rá340dióslány és Gribojed kocsis még együtt menekül. Szántóföld, aztán cserjés. A cserjés nem sűrű, fiatal nyírfák és fenyők álltak a bokrok között. Aztán egy füves tisztás, a szélén nyírfákkal. Ismerős föld. Jártam itt Fagyejev partizánjaival, s korábban 1918 táján Solohov kalauzolásával Grigorij Meljehovval. 1859-ben Jevgenyij Vasziljev Bazarovval egy tarantászon érkeztem meg Nyikoláj Petrovics Kirszanov birtokára. Korábban is jártam itt, Pierre Bezuhovval együtt jöttem haza külföldről, 1812-ben Andrej Bolkonszkijjal ott voltam Kutuzov mellett, s halálos sebet kaptam Borogyinónál.

Most, hogy Vaszil Bikov két új regényét kaptam kézhez egyszerre, hatalmába kerít régi rögeszmém. 1969 őszén Moszkvából indulva csaknem egy éjszakán át repültem Szibéria felett. Nem tudtam aludni. Az ablakon át fénypontok után kutattam a földön. A végtelenség, a határtalanság érzése elgondolkodtatott. Úgy éreztem, a táj, a földrajzi viszonyok nemcsak az emberek mentalitását, szokásait, jellemét határozzák meg, hanem az emberek által megvalósuló művészetet, irodalmat is. A nagyszabású, zord, szélsőséges éghajlatú táj, úgy tűnik, nagyszabású műveket inspirál. Mindez természetesen csak emberekkel és emberek által, mert a határtalan, de gyéren lakott tájak meddőnek bizonyultak. Úgy érzem, a nagy hegyek, a nagy dzsungelek, a végtelenségbe nyúló mezők vagy tengerek rendkívüli teljesítményekre késztetik az embert. A tengeri népek mese- és mondavilá341ga mindig gazdag volt. A tengeren, hosszú hajózás során sok minden történhetett az emberrel. Tragédiák és csodák. A jellemek a maguk meztelenségében mutatkoztak meg, mert a szükség, a kényszerűség elseperte a modort, s csak az életösztön és az erkölcs vívta a maga harcát.

Ugyanígy bonyolódott az élet a volgai hajókon és a több hetes szárazföldi utazások során is.

Tudjuk Gogoltól, Lermontovtól, Turgenyevtől, Goncsarovtól, Tolsztojtól, Gorkijtól. Az utazás Magyarországon néhány órányi vonatozást vagy autózást jelent. A Szovjetunióban több napos repülést, de általában egyhetes, tíznapos vonatozást. Ha valaki Jakutszkból elindul Moszkvába, bizonyára rámegy az évi szabadsága. Hiszek a táj irodalomformáló erejében. Más

az az ember, aki egy hónapig utazik a Volgán, mire szüleire, rokonaira talál, s más az, aki két órát vonatozik. A kétórás utakon szinte biztos a megérkezés, de a hosszú utazásnak nem látni a végét. A megérkezés bizonytalan. Így másfajta hősöket szült a Volga, és másokat Bécs.

Nem véletlen, hogy a 19. századi orosz és a 20. századi amerikai irodalom nagyszerűsége megdöbbentette az egész világot. Persze közben kitűnő francia, angol és olasz regények születtek, Balzac megírta az Emberi színjáték-ot, Stendhal a Vörös és feketé-t, Dickens a Twist Olivér-t, Proust Az eltűnt idő nyomában-t, Thomas Mann A Buddenbrook ház-at, Kafka A kastély-t és A per-t, Lampedusa A párduc-ot. És még nagyon sokáig lehetne sorolni a jobbnál jobb alkotáso342kat. De a felsorolt és fel nem sorolt kitűnő művek sokasága a lényegben mégis különbözik Tolsztojtól, Dosztojevszkijtől és Sherwood Andersontól.

Amilyen természetességgel süvölt az orosz sztyeppék felett a szél, vagy süt a nap Kaliforniában, olyan természetességgel élnek, szeretkeznek, reménykednek és halnak meg Tolsztoj, Solohov vagy Steinbeck hősei. Nem is hősök, emberek, lények. Testük van és sorsuk.

Szerb Antalt kell idéznem: „Az orosz irodalom értelme Dosztojevszkij és Tolsztoj… A két óriás közös vonása az olvasó szempontjából, hogy műveiket másképp olvassuk, mint más írókét: nem az irodalmat »élvezzük« bennük, hanem úgy érezzük, valami sokkal komolyabb és felelősségteljesebb dologgal foglalkozunk…” Szerb Antal szerint ez a dolog a lelkiismeretvizsgálathoz hasonlít. Én úgy érzem, hogy ez a sokkal komolyabb dolog az élet.

Tolsztoj, Dosztojevszkij, Solohov úgy írja le az életet, hogy az szemünk előtt, pontosabban velünk együtt megvalósul. Az olvasó nem kívülről nézi Grigorij Meljehovot, hanem ott vágtat vele a végzet felé, meghal Andrej Bolkonszkijjal. Azt hiszem, a realista irodalom többet nem érhet el. A saját életünkön kívül megélhetjük Bazarov életét, Rosztov grófét, ott lehetünk Bugyonnij vörös-kozákjaival a Donnál, s a sok hadakozás közben megérthetjük a történelmet és az emberi természetet is. Élmény és tapasztalat, melyet elraktározunk magunkban, s majd tovább adunk.

Vaszil Bikov két új regénye, a Hajnalig élni 343és a Farkascsorda az orosz realista széppróza hagyományait követi, de problematikája mai utalásokat tartalmaz, szerkesztése pedig bravúrosan korszerű. Igor Ivanovszkij hadnaggyal, a Hajnalig élni című regény hősével, s Levcsukkal, a Farkascsorda főalakjával át tudok kelni az éjszakákon, tudok velük félni és felkészülni a halálra, mert Bikov minden manír nélkül állítja elénk hőseit. Nem kell átrágnunk magunkat szépelgő leírásokon, erőltetett hasonlatokon, Ivanovszkij és Levcsuk sorsa befogadja az olvasót, s a közös sors egyszerűvé, kikerülhetetlenné teszi a dolgokat. Néha olyan természetes az egész, mintha az ember egy tiszta forrásból merítene, és meginná a vizet.

Vaszil Bikov, aki képzőművésznek indult, aztán mint géppisztolyos, majd egy tankelhárító szakasz parancsnokaként harcolta végig a háborút, úgy tűnik, nem akart irodalmi regényt írni.

Embereket jelenít meg, akiknek a haza felszabadításáért elkerülhetetlenül meg kell halni.

Nincs kedvük meghalni, csak Gribojed kocsis várja a halált, akinek a németek és az árulók megölték a feleségét és gyermekeit. De a halál kikerülhetetlen. Aki megmarad a háború végén, az sebesült, félkezű, és az annyira áhított béke körülményei között esetlenül mozog.

Még tisztelik a fiatalabbak, de már különös esetnek számít. Mindez annyira árnyaltan fogalmazódik meg Bikovnál, hogy nem érez az ember a sok százezer sebesült Levcsuk részéről semmi szemrehányást. De Levcsuk életének az értelme mégiscsak az maradt, 344hogy kiverte a fasisztákat az országból, helytállt, megmentette Viktor Platonov gyermekét.

Közben évtizedek múltak el, s az országépítés nagy gondját már a fiatalabbak vették át. Azok, akik gyerekfejjel élték át a második világháborút, s azok, akiket életük kockáztatásával a soksok Levcsuk mentett meg. S Levcsuk egyszer csak ott ül az Űrhajósok utcájában a padon Viktor Platonov ablaka alatt, és vár, vár…

Vaszil Bikov egy interjúban, melyet a Szovjet Irodalom is közreadott, a következőket nyilatkozta Lazar Lazarevnek: „Azt hiszem, értelmetlen gondatlanság lenne, ha nem számolnánk ezzel a tapasztalattal, melyet milliók hoztak magukkal a háborúból, és oly drága árat fizettek érte…” Az olvasót és a kor nemzetközi irodalomkritikusait ugyanez a gondolat foglalkoztatja: Vaszil Bikov milyen tapasztalatokat hozott magával a Nagy Honvédő Háborúból. Regényeiben mindez benne van. Sok fájdalmat és szomorúságot hozott. Úgy tűnik, sok mindent, például a fasisztákat szolgáló, fekete ruhás policájok embertelenségét a mai napig sem bírta megemészteni és elrendezni magában. Bizonyára még ma is gondolkodik a két új partizán sorsán, hiszen Sevcovot kivégezték egy feljelentés alapján, Kudravcev volt az áruló. Ezek csak nevek, hősök, melyeket az író teremtett, de a valóságban éltek az igazi Kudravcevek is.

Vaszil Bikov érdekes korábbi regényei után, mint Az út végén, A halottaknak nem fáj és a Harmadik rakéta, a magyarra lefordított két 345új regénye művészi előrelépésnek tűnik.

Korábbi színvonalas alkotásaiban, mint például a Harmadik rakéta volt, előfordultak didaktikus megoldások, egyes fejezetekből kibeszélt az író. Persze csupa okosat, bölcset, megszívlelendőt mondott, de mégis nagyobb élmény volt számomra a Hajnalig élni és a Farkascsorda, ahol a főszereplők sorsa kimondatlanul magában hordozta a drámát és a tanulságot. Ez az igazi prózai művészet.

Vaszil Bikovval és nemzedéktársaival, Jurij Bondarevvel, Grigorij Baklanovval és a többiekkel szívesen indulnék el újra a végtelen orosz mezőkön, hogy együtt élhessek hőseikkel, s megértsem belső világukat. Nem tévedhetünk el. Tolsztoj figyel minket.

1975 346 Ajtmatov színes realizmusa Nem szerencsés dolog, ha az író véleményt mond az irodalmi áramlatokról, stílusokról, divatokról, mivel soha nem lehet tudni, hogy később, évek vagy évtizedek múlva merre kanyarog saját alkotói útja. Ellentmondásba kerülhet saját magával, és ez könnyen számon kérhető lesz, számon is kérik. Mindezt ismerve sem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy Csingiz Ajtmatov Fehér gőzhajó című kisregényének színházi adaptációja kapcsán néhány gondolatomat elmondjam.

Boldog vagyok, hogy Ajtmatov különös fehér hajója beúszott a magyar színpadi művészet vizeire, s a Mikroszkóp Színpadon Komlós János segítségével ideiglenesen horgonyt vetett.

Tűnékeny, különös hajó ez, félig valóság, félig káprázat. Egy napon majd eltűnik, de a nézők szívében valóságos marad és elgondolkodtató, ahogy Lótifuti Momun, Orozkul erdőkerülő, a világokat építő elhagyott kisfiú, s az újra megjelenő mondabeli Koronás Szarvasanya.

Boldog vagyok, hogy a rokoni Ázsiából előbukkant ez a nagyszerű kirgiz, Csingiz Ajtmatov, és a hegyek közül magával hozta a tisztes347séget, az erőt, az emberi szellem tiszta teremtőképességét.

Voltak évek, évtizedek, amikor a prózai művészet hanyatlani látszott, mivel a modern világ minden új jelenségét befogadta, de megemészteni már nem volt képes. A lényeget keresve, kísérletezve utat tévesztett, s mivel a realizmus hajdan oly erős főáramlatához nem bírt visszatérni, mellékútjait értelmezte, megideologizálta. Az izmusok hosszú sora megrázkódtatta a világirodalmat, és próbára tett minden tehetséges alkotót. A korszerűségért

vívott harcokban már a nyelvi jelrendszer helyettesítése, újabb jelrendszer bevezetése is felmerült. Tanulmányok sora tette fel a kérdést, hogyan lehet és kell James Joyce, André Gide, Albert Camus, Samuel Beckett vagy Michel Butor után írni. Akik a 19. századi orosz és a 20. századi amerikai irodalom monumentális prózai alkotásain nőttek fel, élvezettel olvasgattak minden új kísérletet, de soha nem vesztették el hitüket a korhoz kötött, korszerű realizmus főáramában. Hitüket még a szocialista realizmus szűkkeblű értelmezésének idején, a sematikus irodalmi művek dömpingjének korszakában sem vesztették el. A realizmus, melynek lényege a korhoz és társadalomhoz kötött emberábrázolás, olyan, mint az anya, mint a szülőföld vagy a szülői ház. Meghatározó és enyhet adó. Ez az a ház és kert, ahonnan el lehet indulni, kísérletezni, világot próbálni; ez az a realista világ, 348ami minden különös, abszurd és ultramodern művészi vállalkozásunk mélyén ott áll, mint egy bástya, ez az az archimedeszi pont, amelyen lábunkat megfeszítve mozdítani tudunk a világon, ház és kert, melyhez visszatérhetünk, ha elvesztettük egyensúlyunkat, vagy áttekinthetetlenné vált a magunk által konstruált világ.

Sok különös kísérlet és próbálkozás, közbeeső érték létrehozása után a világ nagy irodalmai most ismét egyértelműen a realizmus ösvényeit járják, és az emberek millióit hódítják vissza a televíziótól, az utcától és korszerű vásárterektől, mivel elgondolkodtatnak. Ez a realizmus persze mélyebb, gazdagabb realizmus, mint a korábbi korszakoké. Nem éppen Roger Garaudy parttalan realizmusa, de a szintézisre törekvés és a korszerű emberábrázolás mellett sokkal több benne a legenda, a nosztalgikus álom, a szín, a furcsaság és a káprázat. Úgy is mondhatnám, hogy abban a korban, amikor űrhajók repülnek a bolygók közötti üres térben, kitolódtak a realitás határai, így sok álom, sok furcsa ábránd és képzelgés az egzakt tudomány határain belülre került. Általánosságban nem lehet realizmusról, realista irodalomról és művészetről beszélni. A realizmus korhoz kötött, függvénye a társadalmi változásoknak, a megismerés nagy folyamatának és az emberi jellem, képesség változásainak is. Örülök Csingiz Ajtmatovnak, mert regényeiből, így a Fehér gőzhajó-ból is, (melyet a Mikroszkóp Színpad Fehér hajó címmel játszik), a 349realizmus friss levegője vág az arcomba. Mai realizmus, korhoz kötött realizmus. Érthető, hogy amikor a Novij Mir hasábjain megjelent regénye, országos irodalmi vita indult. A vitatkozók a realizmus új ismérveit ízlelgették, a fejezetek, bekezdések, mondatok mélyén azt kutatták, Csingiz Ajtmatov vajon hisz-e a jövőben? Azóta bebizonyosodott, hogy Ajtmatov nemcsak hisz a jövőben, hanem maga is a jelen és a jövő embere egyszerre, mert megtalálta az új realizmus korszerű alkotóelemeit. 1971-ben az Új Írás hasábjain így nyilatkozik E. Fehér Pálnak: „A kisregény mostani befejezése később számomra mintegy váratlanul íródott. Jobbnak tartom, mert hiányzik belőle a kompromisszum. Az első változatban elfogadtam emberi életünk szükségszerű megalkuvásait, de aztán úgy éreztem: vannak esetek, amikor nem szabad kompromisszumot elfogadnunk, amikor úgy kell mindennek történnie, olyan kristálytisztán, ahogyan az igazságot elképzeljük.” A vitákban, azt hiszem, ez a kristálytiszta, őszinte realizmus értette meg Ajtmatov igazát.

Ajtmatov regénye valójában az emberi élet nemzedékeket, kultúrákat egybefogó folyamatát jeleníti meg, a folyamatot, melyben jellemformáló, magatartást meghatározó a Koronás Szarvasanya, az ősi kirgiz kultúra, de jelen van már a szocializmus nagy átalakulásokat hozó dinamizmusa is; az értékeket megőrző, de a jövő felé mozduló világban egymás ellen feszül a hatalomtól eltorzult Orozkul erdőkerülő alak350ja, és a szelíd Momun apóé. A kisfiú a távoli Isszik-Kul felé tekinget, új, védelmet adó és megoldást kínáló valóságot igyekszik felépíteni, ami része a jelennek s a jövőnek.

A realizmus korszerű irányzata világszerte utat keres magának. Amerikában a fiatal realista kisregények mellett tényregények aratnak sikert, a Szovjetunióban, Ajtmatovval nagyjából egy időben, az embert ábrázoló realizmus friss, érdekes hangú képviselői már elfoglalták helyüket. Ajtmatov hazájában és az egész Szovjetunióban sikeres írónak számít, de a nevét ismerik már Európa- és világszerte. Egyik regényét, a Dzsamila szerelmé-t Aragon fordította franciára, és mutatta be az irodalmi közvéleménynek.

Nagyon jó, hogy Csingiz Ajtmatov szép, színes realizmusát a magyar közönség most a Fehér gőzhajó színpadi változatában is megízlelheti.

1976 351 Az ezüstjodid csodája Várkonyi Nándor szerint az emberiség múltja tele van rejtélyekkel. Nem ismerjük pontosan, hogy mit tudtak a régebbi kultúrkorokban az emberek. Nem tudjuk, hogy Delhi mellett a két legendás rozsdamentes vasoszlop hogyan és miből készült, kik hozták létre? Nem tudjuk, hogy Piri Reis, a 16. század kiváló hajósa miről rajzolta-másolta át a térképét, mely az Atlanti-óceán amerikai, európai, északi- és déli-sarki partvidékét ábrázolja. A térkép állítólag 1513-ban készült, de olyan pontos, hogy előállítása csak légi felvételezés útján képzelhető el.

Mit tudtak hát a régi korok emberei? És hová lett ez a tudás? Alig van valamilyen elképzelésünk az ókor hajnalán élt emberek igazi arcáról, tudásáról. Az alexandriai könyvtár égésekor, időszámításunk előtt 47-ben hétszázezer kézirat és könyvtekercs pusztult el. Itt lehetett felhalmozva a tízezer éves mediterrán műveltség minden szellemi kincse, tudása.

Mindez eltűnt a lángokban. De az újabb korokban is észrevétlenül tűntek el évtizedek, a kor jellegzetes emberei, arcukon a kor stigmáival, és eltűntek körülöttük a városok, falak, történelmet idéző épületek. Sokat megőrzött az emberarcokból, a történelem nagy fordulataiból a 352regényirodalom, a költészetből az époszok, nagy festők képei, freskói, egyegy szobor is egész korszakokat idéz. Mégis minden fényképezés előtti korszak tele van hiányjelekkel. Csak az utóbbi 152 év emberarcait ismerjük egészen pontosan, s ebből az időszakból áll a rendelkezésünkre egy képi eszközökkel rögzített, tárgyilagos szociográfiai felmérés az emberi élet hétköznapjairól. Ez a fényképezés csodája. Szeretnünk és tisztelnünk kell a fényképezést. Nélküle észrevétlenül múlnának el a leghasznosabb életek is. Semmibe hullanának a legszebb, legjellegzetesebb arcok.

A fényképezés, az ezüstjodid fekete szemcséi között megörökíthető emberi arc csodája a 19. század tudományos és technikai felfedezései között nem látszott túlzottan jelentősnek, de az elmúlt 152 év során nélkülözhetetlenné vált és átlényegült. Humanizálódásában nagy szerepe volt annak, hogy a fotográfia már a kezdetek idején is az embert és környezetét kutatta, megörökítette, ábrázolta, s ez a megörökítő folyamat emberek által valósult meg, akik nem elégedtek meg a felfedezett fizikai, kémiai törvényszerűség mechanikus alkalmazásával, hanem gondolataikkal, személyiségükkel, érzelmeikkel, fantáziájukkal közbeavatkoztak. Ez a közbeavatkozás megteremtette a fényképezés elméletének ipari alkalmazását, másik ágon pedig művészetté válását. Amikor az ember egyéniségével, indulataival, lázadásaival, szépségkereső 353hajlamával először a technikai ábrázolásmód fölé kerekedett, megszületett az egyik legmodernebb művészet, korunk fotóművészete, amiből később kinőtt a mozgókép művészete is, a filmművészet.

Balla Demeter a közbeavatkozó, lefojtott indulatok szorításában élő, szépségkereső, kitárulkozni vágyó művészek csapatából való, velük érkezett és megy tovább a palakék horizont felé. Most, ahogy kiállításának címe is jelzi, útközben leptük meg érdeklődő

kíváncsiságunkkal. Tudjuk, honnan indult el hosszú, küzdelmes, szépséges, mámorító és elkeserítő, naponta új kezdetet kínáló életútjára, de nem tudjuk még, hová érkezik. Most jól látjuk a messzeségben a palakék horizontot, de a horizont csak akkor marad ott, ahol látjuk, ha egy helyben ülünk, és nem csinálunk semmit. Ha teszünk, haladunk térben és időben, a horizont naponta odább tolódik, mozgása a végtelent sejteti. A végtelenből csak egy megérzés, rácsodálkozás az egyes ember része. De ez a rácsodálkozás egyetlen pillanatban sűríti az élet lényegét és értelmét is. Ez a fajta megérzés és rácsodálkozás hasonlatos a fotóművészethez is, mely amatőr és magas művészi fokon az emberi élet vagy a történelmi népsors jellegzetes pillanatait rögzíti arcokban, mozdulatokban, tárgyakban vagy tépett tájakban elbeszélve.

Balla Demeter a Szentes környéki tanyavilágban született 1931-ben. Apja kunszentmártoni volt, így a tanya és a község között vándorolt 354a szülői házból a nagyszülőkhöz, és vissza.

Iskoláskorában napi hat kilométert gyalogolt. Tanulmányait Szentesen kezdte, Kunszentmártonban folytatta, és Budapesten fejezte be. A fővárosban hosszú ideig munkásként élt, közben tanult, készült élethivatására. 1957-ben VIT-díjat nyert, azóta a Fotóművészek Szövetségének a tagja. Az elmúlt évtizedekben képei csaknem minden hazai lapban, folyóiratban megjelentek, képes albumait orosz, angol, francia, német, olasz, spanyol és lengyel nyelvterületen is kiadták. 1960 óta 16 hazai és nemzetközi kiállításon vett részt, többségük önálló kiállítás volt. A VIT-díjon kívül a Pravda- és a Balázs Béla-díjat is megkapta.

Amikor a Balatoni évtizedek című könyvem fotóit készítette, együtt jártuk a Dunántúl tájait, s közelről láttam, hogyan dolgozik. Balla Demeter robotos munkabírása, küzdelme, szakszerűsége nem lenne elég az eredményekhez, melyeket elért. A tájra, az arcokra nem a gép mered hideg optikájával Balla kezéből, hanem egy érző, gondolkodó ember szeme. Balla Demeter úgy fényképez, hogy a kezében tartott géppel, a gép helyett, a finomra csiszolt lencsék helyett néz. A gép bízik benne, vagy annyira a hatása alá került, hogy azt látja, amit Balla. A kunszentmártoni parasztfiút, aki mosolyogni készül, de a régi szenvedések ülnek ki arcvonásaira. Nagy Lászlót, tudó arccal, inggallér nélkül, a nyak és arc véglegességével; Törőcsik Marit gyermekével az ölben, olyan örömös, fáj355dalmas mosollyal, ami sejteti, hogy a színésznő életében ez a gyermeket ölelő mozdulat fontosabb a pályánál. Sziklákat a tengerparton, homokhegyeket Szibériában. A természet markáns, erőteljes arcvonásait emberekkel. Ott áll, mozog, játszik a törékeny, kicsi ember. Deszkakerítést Eperjesen. Őrt állnak a különös fejű, egyszemű deszkalények, emberfélék fából, és eltakarják a kertet, a titkot a fák alatt, a csodát.

Az én feladatom csak ennyi volt. Fel kellett hívnom az önök figyelmét a fényképezés csodájára, végtelen lehetőségeire, mely csak egy-egy különleges tehetségű ember által válik művészetté. Balla Demeter szeme, keze, varázslatra képes. Kérem, álljanak meg a kunszentmártoni parasztfiú portréja előtt. Nézzék meg az arcát. Az öröm, a visszatartottság, a kíváncsiság, a titkolt szenvedések diszharmonikus érzelemszakadékai ülnek ezen az arcon.

Amikor Balla Demeter kiállítási anyagát rendezte, megkérdeztem tőle, ki ez a fiú. Ezt válaszolta: „Ez egy kunszentmártoni fiú. Én is lehetnék.”

1978 356 Szimonov Most, hogy Konsztantyin Szergejevics Szimonov elérte a hatvanadik életévét, azon gondolkodom, hogy egy író életében a származás, neveltetés, a társadalmi körülmények

meghatározó erején túl milyen szerepe lehet a szerencsének. A szerencse, azt hiszem, nem más, mint különböző kedvező hatású körülmények találkozása, egybeesése. Az emberiség az elmúlt évszázadok alatt megszokta, hogy az élet nehéz, sokat kell küzdeni, dolgozni, s amiért harcolunk, nem mindig sikerül. Így aztán, ha valami sikerül, azt mondjuk, szerencsénk volt.

Ez nem idealizmus, hanem óvatosság.

Vajon szerencséje volt Szimonovnak?

Sorolhatnám Szimonov hőseit, de nem sorolom, mert az egész szimonovi életműből engem leginkább Ánya Klimenko ápolónő és Szaburov százados alakja tart fogva a Nappalok és éjszakák-ból. Úgy is mondhatnám, a hős Sztálingrád hős katonái, de pontosabb leszek, ha csak annyit mondok, hogy azok az emberek, akik a biztos halál küszöbén képesek voltak szeretni, jövőt álmodni, s érzelmeikben ott volt a történelmi bizonyosság.

Szerencséje volt Szimonovnak?

357 Nagy szerencséje, mert tehetséggel született. A tehetség persze csak eshetőség… Oly könnyű a tehetségről megfelejtkezni, átaludni az értékes éveket, elmélázni. De szerencséje volt Szimonovnak, mert katonai családból származott, s a nevelőapja is katona volt. Ezek a katonacsaládok akkoriban szigorú erkölcsi normák szellemében alakították a fiatalok életét.

Még kellene itt most valamit mondanom erről a nevelési rendszerről. Nem mondok, de senki ne gondoljon oxfordi, cambridge-i sémákra. Ez a nevelési rendszer az élet szigorú kényszerűsége volt. Szimonov nevelőszüleivel egyik helyőrségből a másikba vándorolt, a körletekben, laktanyaudvarokon ismerkedett az emberi örömökkel és szomorúságokkal.

Tragikus szerencséje volt Szimonovnak, mert a japán háború idején ott volt Halhin Golban, s alighogy elvégezte a haditudósító-iskolát, 1941-ben újra mehetett a frontra. A háború alatt a Krasznaja Zvezda tudósítójaként járt a Krímben, a déli fronton, Taganrog körzetében, aztán Sztálingrádnál, Kromi vidékén, majd a Bug, Dnyeszter, Prut közötti szakaszon, s később Belgrád közelében a jugoszláv partizánok között. Szerencsés volt, mert a Krasznaja Zvezda szerkesztője utasította, hogy elbeszélést írjon arról a komisszárról, akivel a Krímben találkozott; mert Taganrogba igyekezve összetalálkozott a hadtesttörzs gazdasági főhadnagyával, akinek forradások szabdalták szét az arcát; ott volt a hadosztálytörzsnél, amikor a sebesültgondozó kislány jelentést tett az ezre358desnek. Szimonov összevissza mászkált a fronton, és életben maradt. Ez is írói szerencse. És az is, hogy kitört ez a borzalmas háború.

Ha nincs háború, Szimonov bizonyára olyan katonákról ír, akik a laktanyában, a törzsnél és egyebütt rendesen elvégzik a munkájukat. Szerelmesek egy könyvtáros vagy kantinos elvtársnőbe, aki nem, vagy csak időnként viszonozza szerelmüket. A kantinosnő szerelme kétségtelenül tét, picike tét. A fasizmus megsemmisítése, mely a hősök ezreit, tízezreit szülte, utolérhetetlenül nagyobb. Aligha érdemes azon gondolkodnunk, hogy Szimonov milyen nagyságrendű író lenne, ha nem katonacsaládba születik, hanem kereskedők közé Kijevbe, Tulába, valahová a végtelenül nagy országban.

A második világháború mindenkinek meghatározta az életét és erkölcsiségét, aki ebben az időszakban élt és dolgozott. Különösen így volt ez a Szovjetunióban, ahol az önvédelem kényszere kikerülhetetlenné tette az emberi megmérettetést. Ez a megmérettetés a Szovjetunióra kényszerített háború körülményei között életet vagy halált jelentett. Szimonov az erkölcsös, tisztességes hősökhöz vonzódott, mivel íróként és emberként maga is a

tisztesség útjait járta. Ez az út az élet és a halál mezsgyéjén vezetett, s az olvasó évtizedeken át lélegzet-visszafojtva figyelhette, hogyan teljesedik be Szimonov hőseinek a sorsa.

Szimonov kétségtelenül katonaíró. Arról ír amit belülről ismer, amit az orosz realista iro359dalmi hagyomány szellemében a legjobban tud ábrázolni. De ne felejtsük el, más dolog Franciaországban, és más dolog a Szovjetunióban katonaírónak lenni, bár a háború a franciákat sem kerülte el. A Szovjetunióban katonaírónak lenni azt jelenti, hogy az alkotó a leglényegesebbről beszél, ami a Szovjetunió népeivel és általuk történt. A szörnyűséges veszteségről, a haláluk által győzni tudó katonákról, a kimerültségről s a történelmi igazságszolgáltatásról. A második világháború elhagyott lövészárkaiból, a szétlőtt városok romjai alól az írók, köztük Szimonov által, katonaruhás regényhősök bújtak elő, és benépesítették a háború utáni irodalom birodalmát. Most, több mint harminc év után már tudjuk, Ánya Klimenko és Szaburov kapitány örökre velünk maradnak, mert az a regényépítmény, melyben Szimonov életre kelti őket, statikailag megbízható épület, s homlokzatán és belsejében sok szépséget visel.

Az író a valóság ismeretében embereket, sorsokat teremt, mint egy isten. De ez a teremtés csak életáldozat árán jöhet létre, az író minden új hősének a sajátjából ajándékoz éveket. Az író ereje, élete így lassacskán, szinte észrevétlenül átköltözik regényeibe, figuráiba, akiket teremtett. Minden újabb alkotással fogy az élete. S végül már csak a regényeiben, művei által él.

A naptár szerint Konsztantyin Szergejevics Szimonov most hatvanéves. De hány éves vajon?

Ha kézbe vesszük elbeszéléseit, verseit, drámáit, tudósításait, elbizonytalanodunk. Le360het, hogy hetvenéves vagy nyolcvan? És a háborús évek duplán számítanak… November 28-án szeretettel gondolunk a hatvanéves Konsztantyin Szergejevics Szimonovra, de mennyi vajon az a hatvan év?

1975 361 A kenguruságról Az irodalomból tudom, hogy a siker mindig gyanús. A bukás nem. A bukott írónak barátai támadnak, megszeretik. A sikeres író elmagányosodik, elfordulnak tőle a pályatársak, suttognak mögötte.

Szegény Kenguru…

A filmesek között én csak vendég vagyok, ezért nézzék el nekem, ha időnként – vagy többnyire – szakszerűtlenül nyilatkozom meg. A kenguru című filmről, a film és a közönség kapcsolatáról kellene valamit mondanom. Kezdem az elején.

A film alkotója a rendező, az operatőr és a színészek. Sokan segítenek, közreműködnek még, de a rendező fejében van a film, onnan jön elő, és válik egy új művészi valósággá. Az író műve, akár regény, akár forgatókönyv formájában kerül a rendező elé, csak kiindulópont, lehetőség a film megteremtésére. A regény, műfaji lehetőségéből eredően, mindig motiváltabb, árnyaltabb, az emberi drámák és sorsfordulók bonyolultabbak, súlyosabbak, mint ugyanez a filmen. Az író elképzel valamit, és leírja. A szavak segítségével értelmezi a helyzeteket, érzelmeket. A film, mivel képi művészet, más esz362közökkel dolgozik, így kénytelen a történet lényegére összpontosítani, s lemondani bizonyos motivációkról. A film tehát film, a regény pedig regény. Nem olvaszthatók össze, nem fordíthatók le egymás

nyelvére. Ha a regény a kiindulópont, akkor abból nem a regény filmbéli mása jön létre, hanem egy új, önálló alkotás, amit csak saját magában lehet szemlélni, ízlelgetni, vagy szeretni.

Azt mondják, A kenguru fogadtatása nem egyértelmű.

Szerencsére. Nem lenne kellemes, ha egyértelmű közönnyel, lelkesedéssel vagy elutasítással fogadnák az emberek. Én nagyon tisztelem és szeretem a filmművészet nehéz, elgondolkodtató, filozofikus alkotásait. Szeretem a film nyelvén megfogalmazott vádiratokat, segélykiáltásokat és az élet újraálmodását. Ilyen alkotásokra éppen olyan nagy szükség van, mint közönségfilmekre, melyek az élet kisebb-nagyobb fordulatait, bonyodalmait ábrázolják drámaian, humorosan, ironikusan vagy zenével elandalítva. Szórakozni is akarnak az emberek, s időnként jókat nevetni. Jó dolog, ha a film segít eligazodni az életben, de a mozi nem egyetem és nem katedrális. Egyszerűen csak mozi.

A film tömegeknek készül. Az utóbbi években ez a régi igazság már érvénytelennek látszott.

A kenguru közönségtalálkozói kapcsán valamit kezdtem megsejteni. Felállt egy kislány, és megkérdezte, hogy az alkotók mit akartak 363elérni a filmmel. Egy másik: hogyan harcol ez a film a kispolgáriság ellen? A harmadik: mire tanít ez a film?

Semmire – mondtam volna a legszívesebben, mivel egy ötszázas nézőterű moziban nyolcszázan végigszorongták, -nevették, -tapsolták az előadást. De utána rossz lett a lelkiismeretük. Eszükbe jutott a sok cikk, nyilatkozat, előadás, amiből beléjük rögződött, hogy a film az már nem a régi kedves mozi, nem lehet gyanútlanul nézni, mert a film harcol, nevel, rendet csinál, akar valamit. Bizonyos kelletlen elvárásokkal ül be a néző a moziba, s ha nem harcol a film a kispolgáriság ellen, gyanút fog, összezavarodik a világa. Volt, aki azt mondta, Bergman nem így csinálta volna meg ezt a filmet… Mit lehet erre mondani? Persze hogy nem. Ezt a Zsombolyai csinálta, úgy, ahogy ő elképzelte, s nem úgy, ahogy a Bergman. Ezek a közönségtalálkozók nagyon kellemesek voltak, az emberek szeretettel beszéltek a filmről, és a kíváncsiságuk kielégíthetetlennek bizonyult.

Sokan, nagyon sokan a filmalkotás és más művészi alkotás segítségével tanítani akarják a népet. Én soha nem vállaltam ilyen szerepet. Én csak az emberek életét, életük sorsfordulóit igyekeztem ábrázolni. A kenguru című filmben, azt hiszem, Zsombolyai János rendező is életés emberábrázolásra vállalkozott. A képi művészet segítségével elénk állított néhány modern munkásfiatalt, akik a szemünk láttára élnek, keresik 364a helyüket a megváltozott, s még egyre változó világban.

Voltak, akik a fiatal munkás kenguruságán akadtak fenn. Miért nem vitte el a stopos lányt Boglárra? Kérem, aki elvégzi a munkáját, az attól még nem megalkuvó, nem válik kispolgárrá, s aki a munka elvégzése helyett elviszi a lányt Boglárra, az nem forradalmár.

Azok a fiatalok vannak döntő többségben, akik nagyon szeretnék elvinni a lányt Boglárra, de mégsem viszik. Ez a magatartás nem kristálytiszta etikai álláspont, hanem az élet kényszere vagy lehetősége. Nyáron tele vannak az utak stopos lányokkal, ha ezeket mind oda vinnék a sofőrök, ahová éppen kívánkoznak, akkor anyaghiány miatt leállnának a gyárak, félbeszakadnának az üzleti tárgyalások, akadozna az áruellátás. Aki elvégzi a munkáját, általában lemarad az élet könnyen behajtható öremeiről. Kenguruvá változik. Sokan változunk kenguruvá, én is. A kenguruság az ember természetes állapota.

Ha az ember az igazat keresve, jól ábrázolja az életet, annak a tanítás minden szándéka nélkül is megvannak a tudati következményei. Valami alakul az emberekben, valami elmozdul belső világukban, elindul egy nagyon lassú folyamat.

Az emberek úgy látszik megérezték, hogy A kenguru az élet ábrázolására vállalkozott, s magukat elengedve, együtt éltek a film fiatal hőseivel. A MOKÉP-statisztika szerint az első héten 186 ezren nézték meg. Remélem, néhá365nyan a regényt is elolvassák majd, ami a közeli napokban végre üzletbe kerül.

Nagyon örülök, hogy A kenguru fogadtatása nem egyértelmű. Örülök, hogy az elismerő, néha lelkes bírálatok mellett néhány kritikus indulatoktól vezérelve forgatta tollát, s nem titkolta mérgét, dühét. Ez az indulat jelzi, hogy megéreztek Zsombolyai Jánosban valamilyen alkotói erőt, egyéniséget, lehetőséget valamilyen újra, másra. Majd megszeretik később, s indulatosan védik mások ellen. Ha Zsombolyai János első rendezését mindenki szeretettel fogadja, lehet, hogy ártanak neki ezzel, és soha nem lesz belőle nagy rendező. Most van remény. Mindenre.

A jövő bizonytalan.

1976 366 Csillagközelben Fiatalon, huszonöt éves koromban, talán még később is, úgy éreztem, értek a festészethez, jól érzékelem a korszak- és stílusváltozásokat, a színek, vonalak szuggesztív erejét. Ez az érzés sok mással együtt elhamvadt. Alig valószínű, hogy amit ma a képzőművészetben látok, azt valóságosan érzékelem, s a megfogalmazott véleményem pontos és hitelt érdemlő. De egy Józsefvárosi tárlat-ra mindig szívesen betér az ember, hogy a színek, vonalak láttán elámuljon, és megértsen valamit a világból. Az utcáról betévedtek közül bárki más is beszélhetne, hogy mégis én fogalmazok meg néhány gondolatot, annak kizárólag az az oka, hogy Lantos Ferencet nagyon régóta ismerem, s van köztünk bizonyos szellemi barátság.

Lantos Ferenc első pécsi fénykorában félig a föld alatt, egy alagsori szuterénhelyiségben dolgozott. A betonmennyezet, a vasajtós szoba inkább egy második világháborús légópincére emlékeztetett, mint műteremre. Mindezek ellenére akkor kellemes, különleges helynek számított. Varázslatossá tette Lantos művészegyénisége, töretlen alkotókedve, merészsége, teremtőereje, töprengései, melyeket jól jeleztek átfestett ké367pei, napló pontosságú vázlatai.

Akkoriban elég volt ebben a légópincében tíz percig tartózkodni, s az ember úgy érezte, csillagközelben ül, a napfény szabadon áramlik a falakon, vasajtókon át, a pincében minden lényeges emberi és technikai lehetőség együtt van. Lantos akkor és azóta is a lényegre összpontosított, egzisztenciális érdekeiről is megfeledkezve a korszerű világ által felvetett új eszmékre, helyzetekre, gondokra figyelt, amelyek létében érintik az embert. Az ember és a világ viszonya talán soha nem volt olyan bonyolult, mint napjainkban. A tudomány és a technika forradalmi átváltozása, fejlődése az emberek sokasága számára követhetetlen, így a fejlődés egyszerre hirdeti az ember nagy hatalmát és gyengeségét is. Előfordul, hogy zavartan ülünk mérnök – vagy kutatóintézetben dolgozó – barátunk asztalánál, mert nem értjük munkájukat. Legfeljebb megérezzük annak szellemi lényegét. De orvos és mérnök barátainknak sem jobb a helyzete, mert gyakran előfordul, hogy nem értik a lefordított szakirodalmat, mivel a tudomány tanulmányaik befejezése óta ismét továbblépett. Ma az orvosok, mérnökök, fizikusok az egyetem kapuján kilépve nem csukhatják be könyveiket, tanulmányaik a végtelenbe nyúlnak. Így is örökké kérdéses, hogy a ma embere, akár mérnök,

akár művész, vajon milyen mértékben tekinthető teljes értékűnek. A tudomány jelenlegi állása és az életformánk között időnként feltűnően nagy a különbség, ebből eredően zavar támad.

368 Sokan mereven ragaszkodnak a 19. századi erkölcsi ideálokhoz, életformákhoz, és a 19. század realizmuseszményéhez. A realizmus egyedülálló érték az emberiség életében és a művészettörténetben is, nélküle mozdulni sem tudnánk. A realizmus életünk megbízható zöld szigete, szülőföldünk, melyre vissza lehet térni. Legalábbis ez az illúziónk, és erre az illúzióra mindig nagy szüksége van az embernek. A 19. században még a világ körülhatárolt, megbízhatóan konkrét volt, szinte tapintható. Társadalmi és tudományos forradalmak, a haladás eredményeként azóta kitágult a világunk, eltűntek vagy odább tolódtak korlátaink.

Járműveink elérték a hang terjedési sebességét, majd túlhaladták, az ember a maga szerkesztette masinával legyőzte a gravitációt, kilépett a világűrbe, s egy szent baptista, Neil Armstrong leszállt a Holdra. Amikor Lantos Ferenc és korosztálya megszületett, az emberiség már jól ismerte, gyártotta és használta a repülőgépet, rádiót, telefont, ismerte az energiamegmaradás elvét, az elektromágnesességet, a röntgensugarat és a radioaktivitást.

Létezett már a kvantumelmélet, a relativitás elmélete és az atomelmélet. Az ilyen körülmények között felnövekvő embertől, művésztől aligha várható el, hogy úgy fessen, mint a 19. századi mesterek. Új módon fest, de ez nem jelenti azt, hogy minden ember tudata képes felzárkózni a tudományos forradalom által kitágított világhoz, a határtalanság megszokásához.

369Valamennyien ragaszkodunk megszokott, átöröklött, beidegződött dolgainkhoz. Ez az érzelmi állandóság az ember legjobb tulajdonságai közé tartozik, de együtthatója a korszerűségtől való idegenkedés és a gyanakvás is.

Naponta új adatokkal, ismeretekkel terhel bennünket a világ. Idegesek leszünk, ha művészetek is új problémákkal, feladványokkal lepnek meg bennünket. Pedig az új ezen a területen is elkerülhetetlen. A képzőművészek jelentős része már évtizedekkel ezelőtt eltávolodott az akadémikusan értelmezett realizmuseszménytől. Reálisak abban, hogy a való világ jelenségeire figyelnek, a mai ember számára fontos lényegek kifejezésére törekednek. A mai, korszerű képzőművészek bizonyos része azt vallja, hogy nem a valóság visszatükrözésére vállalkozik, hanem új képi értékek teremtésére, létrehozására; építkeznek, kilépnek a síkból a reális térbe, új képarchitektúrát hozva létre. Én személy szerint szeretem a korszerű képzőművészetet, beleértve az absztrakciót is, mivel együtt születtem ezzel a művészettel, korom művészete, szépségeivel, hibáival, beváltatlan ígéreteivel együtt.

Mindezek ellenére a tükrözés tagadásában nem hiszek, mivel visszatükrözni nemcsak egy lovat lehet, hanem érzéseket, hangulatokat, idegállapotokat, az ember szellemi élményeit is, melynek építőkövei végtelenek. Nemcsak a gravitációt lehet legyőzni, hanem a szellemi földhöz kötöttséget is. Lantos Ferenc festésze370tében nagyon gyakran felismerem generációnk egy-egy jellegzetes élményét. Ez a visszatükrözés természetesen végtelenül kifinomult jelzésrendszeren át mutatkozik meg. A legforradalmibb festőművész is a geometria és a színek közhelyeivel építkezik. Végeredményében világunk valóságán minden belül van, amit korszerű művészetünk produkált és produkálni fog.

Lantos Ferenc a korszerű festészet egyik jelentős, tehetséges képviselője. Éveken át figyeltem, hogyan alakul, tisztul művészi látásmódja, hogyan kerülnek birtokába egyre tökéletesebben az alkotóeszközök, hogyan ragadja meg a lényeget. Amikor megismertem, különös, de karakterisztikus balatoni és baranyai tájképeket festett, majd portrékat, zománc-, tűzzománc képeket készített, később absztrakt kompozíciókat. Amit most láthatunk, az inkább a vonalak költészete, mint a színeké. Lecsupaszodott formák a nagy téli fagyhullám után. Már kezdenek felmelegedni a vonalak, de még odafagy a szem. Lantos azt mondja, minden

elemekből épül fel, a közös formai sajátosságok alapján rokoníthatók a dolgok, és tovább gondolhatók. Lényegében ilyen a természet és a társadalom is. Amit ebből megfogalmaz, sokszor eltávolodik a látvány világától, máskor viszont közeledik. A rend és a rendezettség festői kereséséről van szó. Én mint író, nem tudok ilyen szigorúan szerkeszteni, az én gondolataim közben elkalandoznak, esendően emberi maradok. A fes371tők, úgy látszik, szigorúbban élnek és dolgoznak. Régi, tisztelt barátom egy festői véleményt, szintézist kívánt megalkotni és elénk állítani. Érdemes megszemlélni vonalait, színeit, és elgondolkodni.

1978 372 Az ígéret A hír megdermeszt, kezemben kihűl a telefonkagyló. A nagy atlanti homály, amit Nagy László szép versében évekkel ezelőtt jósolt, a városra ereszkedik. Katalaunum hideg, fekete árnyéka alatt vacog a város. Mégis vissza a sorsba? A végzet napkeleti képzelettel is megfordíthatatlan? Időtlenségbe süllyedve ülök az asztalom mellett, és várok. Félek. Nagy László halála után négy órával rádöbbenek, hogy csak néhány utcányira lakik tőlem. A Lajos utca sarkán szokott felszállni a 6-os autóbuszra, az arcát is látom, ahogy botjára támaszkodva a zsúfolt peronon, elmosolyodik. Tavaly vagy tavalyelőtt fogcsikorgató hidegben szállt fel, kesztyű nélkül. – Nem fázik a kezed? – kérdeztem. – Nem. A kezem nem tűri magán a kesztyűt – mondta. Képek hívódnak elő a múltból. Múlttá vált minden. Új Írás-estek, Élet és Irodalom-estek Budapesten, Dunaújvárosban, Dorogon és másutt. Nagy Laci barázdákkal televésett arca, „dérré ijedt haja”, fenséges méltósága és nyugalma. Paraszt király, ahogy mondják, de nekem inkább magyar sámán, aki foggal született, de nem az Ob partján, hanem a Marcal, a Halya373gos és a Torna ölelésében, Felsőiszkázon. Bánffy György és Káldy Nóra Nagy László-verseket szaval. A közönség feszülten figyel, mintha emlékeznének a költő vallomására: „… A természettudományok megelőzték az emberi szót a megismerésben… A szó nélkül nem történhetett semmi… Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat a bizonyosság: hiszek a szóban.” S végül Nagy László is feláll, előrelép és felolvas egy verset. Egyetlenegy verset. Értő arcok, emberi alakok sokasága ül a nézőtéren. Véget ért az est, de még sokáig mozdulatlanok.

A szerkesztőségek, ahol dolgozott, ahová a verseit adta, úgy tartoztak hozzá, mint jó munkáshoz a gyárak. Pontosan, szakszerűen dolgozott. Amikor hetenként, kéthetenként benyitott az Új Írás-hoz, a munkanap szellemi ünneppé vált. Körülültük az asztalt, mint egy klubban, Jovánovics, Juhász Feri, Ágh Pista, időnként Zelk Zoltán, Féja Géza, írók, szerkesztők átugrottak a Szépirodalmi Könyvkiadótól, és folyt a szó. Festészetről, filozófiáról, irodalomról. Néha konyak került az asztalra. Nagy Laci ritkán ivott, akkor is csak egyetlen kupicával. Többet soha. Elmúltak ezek az idők. Nincs asztal, amit körülüljünk, és nincs többé Nagy Laci.

Huzatos volt a lakása. A Duna felett meglódult a szél, és a rosszul záródó ablakokon át, az Árpád fejedelem útján sorra betört a lakásokba. Amikor egy jeges novemberi estén Nagy Lacinál ültem, mozogtak a bíborszínű függö374nyök, mintha szellemek járnának a lakásban. Írtam róla akkor, és kérdezgettem. Nagy Laci vörös bort kortyolgatott, és az arcom mellett elnézve, a falakon túl kutatott valamit, miközben felelgetett. A sírásról beszélgettünk, és az álmokról. – Én nagyon ritkán sírok. Igazában először akkor sírtam, talán nyolcéves lehettem, amikor vasárnap alkonyat felé felébredtem a legelőn. Nyugodott le a nap, és arra gondoltam, hogy meg kell halni. Elkezdtem bőgni. Hajtottam hazafelé a marhákat, és sírtam… – mondta.

Foglalkoztatta az elmúlás, nyugtalanította. De most, január harmincadikán délelőtt, amikor

elhagyott bennünket, nyugodt volt. Reggel rosszul érezte magát, s feleségének, Szécsi Margitnak azt mondta: „Nincs kedvem meghalni, de most azt hiszem, meghalok.”

Meghalt. Kiemelkedett, elrepült az atlanti homályból, ahogy megálmodta. – Nagyon gyönyörűeket szoktam álmodni. Rosszakat is… Nagyon sokat röpülök álmomban. Másokat meg szoktam kérdezni, hogyan röpülnek? Általában azt felelik, mintha úsznának. Én meg úgy röpülök, hogy a könyökömet az oldalamhoz szorítom, és megyek fölfelé. És erőlködöm.

Minél jobban erőlködöm, annál gyorsabban megyek föl – mondta nekem 1972-ben.

Kondor Béla-reprodukciókat rakosgatok az asztalomra. A mennyország meghódításá-t sokáig nézem. Így megy ez végbe, vagy másként? Aki megtudja, magával viszi a titkot. Kondor 375már tudja, Kormos Pista is. Nagy Laci már korábban is tudta.

Egy mulasztás is terhel. Ígértem valamit Nagy Lacinak, amit a mai napig nem teljesítettem.

Az Írószövetség választmányi ülései után egy taxival szoktunk hazajönni, máskor Szakonyi Karcsi Trabantjával, aki korábban Szentendrén lakott, és erre vezetett az útja. Tavaly, az írók egyik tanácskozása után így szólt Nagy Laci: Szepezden a Gazdag Erzsi szőlője ott van fölöttetek. Kivágta az öreg szőlőt. A szebb tükéket nekem adta, faragnék ezekből valamit.

Bedobálja majd a kertedbe, elhozhatnád nekem autóval. – Megígértem. Nagy Laci nemcsak lélekmozdító, csodálatos verseket tudott írni, a keze is aranyat ért. Festett, szobrokat faragott, rézből szíjcsatot készített Lázár Ervinnek és saját magának is. Gazdag Erzsi a sokágú, öreg szőlőtükéket ősszel nem dobta be a kertembe. Majd tavasszal, gondoltam, bizonyára megbetegedett. Most már hiába dobja be tavasszal. Nincs, aki az öreg tükékből szobrot faragjon. Nagy László könyökét az oldalához szorította, és elindult a felhők közé.

1978 376 Bartha László festői világa „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem inkább láthatóvá tesz” – jegyezte fel 1918ban, katonai szolgálata idején Paul Klee. Most, hogy a budapesti Műcsarnokban négy évvel ezelőtt megrendezett kiállítás után ismét alkalmam volt Bartha László képei között elidőzni, ez a hatvan évvel korábban született Klee-aforizma jutott eszembe. Napjainkban vajon mit tesz láthatóvá a modern művészet? A szépség egyetemességét, a teremtés örömét, a gépkorszak mámorát, vagy az emberi faj és kultúra világméretű fenyegetettségét? A színeket, vonaltalálkozásokat szemlélve figyelmem Bartha László személyére, kivárt, kiküzdött öntörvényű világára összpontosul, és hatalmába kerít az öröm. Bartha László a műcsarnokbeli kiállítás sikere után is tovább festett, s most, hetvenévesen is dolgozik, keres valamit, formákat gondol tovább, pontokban, vonalakban, színekben az adott korszakban érvényes emberi és esztétikai igazságot igyekszik megragadni, s mindebben az állandót, az örök törvényt.

Bartha László a világra nyitott, nosztalgikus, sokat álmodó, de mindig a lényegre összpontosító, az élet lényegének a megragadására és fel377mutatására törekvő művészek közé tartozik. Festészetében több mint egy évtizeddel ezelőtt megszületett a színek szuggesztív áradásába burkolt szintézis, ebben az emberi jelenségről beszél, arról az esztétikai környezetről és szellemi közegről, amelyben az emberi jelenség megnyilvánul.

Pasztellkékekben, rianás szaggatta jégszürkében, kohók tűzpirosában, a sárgák sokaságában, az olvadni látszó palackzöldekben, formákban, vonalakban, gót ívekben, töredezett arcvonásokban megfogalmazott lényeg egyaránt érvényes, ha a kép címe Jeges Balaton, Őszi erdő, Akt, Nádvágók, Kohász, Tengerparti város, vagy Lészped. Ezek a festmények és a

nagyszerű gouache-ok, melyeket a művész ezen a kezdetekre is visszatekintő kiállításon bemutat, nemcsak esztétikai, szellemi gyönyörűséget adnak a tárlatlátogatónak, hanem gondolkodásra is inspirálnak, módot adva valamennyiünknek, hogy a 20. század második felében, huszonkét évnyire az ezredfordulótól tudatosan lássuk helyünket és helyzetünket a világban.

Amikor 1902 májusában Klee Bernbe érkezett, a következőket jegyezte fel: „…Amennyire előre meg tudom ítélni, életem egészét képek töltik majd be… ez nem annyira akarat, mint sors kérdése.” Szerencsés sors. Ugyanezt elmondhatjuk ma már Bartha Lászlóról, akit a szakma mint könyvillusztrátort és színpadi díszlettervezőt is a legjobbak között tart számon, de az igazi világa, természetes közege mindig a festészet, a képek teremtése volt. Ez vonatko378zik arra az évtizedre is, amikor festményei manuálisan nem, csak képzeletben valósulhattak meg. Bartha László esztétikai világképe, talán a párizsi tanulmányutak hatására is, viszonylag korán kialakult, s lényegi vonásokban alig változott. Ennek a kitartó tudatosságnak köszönhető, hogy festészete az ember világhoz való viszonyát nagyon értően és érzékenyen képes feltárni, színkészsége, ecsetkezelése jövőt sejtető mélységeket ajándékoz, ámulatba ejtve közönségét. Bartha László tudatosságában szerencsés, mivel így elkerülte azokat a válságokat, kényszerű korszakváltásokat, a kétféle festések riadt állapotait, melyek sok festőnk pályáját végigkísérték. Voltak évek, amikor a „valóság” értelmezése nagyon leegyszerűsödött, leszűkült, így az „élmény” értelmezése is. Hivatalosan csak jól ellenőrizhető vizuális élményekről illett beszélni. Ezekben az években víz alatt volt sok minden, lent festettek sokan, fejjel lefelé. Amikor aztán beköszöntött a minden értékre figyelő, azokat számon tartó kultúrpolitika, előbukkantak a víz alól azok a művészek is, akik titokban a víz alatt voltak nonfiguratív vagy konstruktív festők. Sokan azonban úgy jártak, mint 1914-ben Klee a tizenhét napos tuniszi útján. Az Ezeregyéjszaka sűrített fényesszenciái elvakították, megdöbbentették. Alig hitte, hogy ilyen fények és színek a valóságban léteznek. Klee megbirkózott a fénnyel: „Szín és én egyek vagyunk. Festő vagyok.” – jegyezte fel. A színekkel, a nappali fénnyel nálunk nem minden379kinek sikerült megbirkózni. Akik víz alatt festettek, fejjel lefelé, nem tudtak mit kezdeni magukkal a színes és fénylő hétköznapok munkarendjében. Bartha László tudatosságával mindezt elkerülte. Nem volt kék korszaka, piros korszaka, víz alatti korszaka, csak szegény korszaka. A szegénység, úgy látszik, használ a művészetnek.

A lexikon azt írja róla, hogy posztimpresszionista, majd az absztrakt expresszionista stílus képviselője. Lehet, hogy absztrakt, lehet, hogy absztrakt expresszionista, ha a mű jó, a stílusjegyek felsorolása és azonosítása mellékkörülménnyé válik. Bartha László a kor érvényes hangján szól hozzánk, erős egyéni tehetséggel. Gyönyörű igazat fest Veronikáról, munkásokról, üzemek légköréről, lebegő tengeri városokról, az iszlám misztikus rejtélyéről, magyar erdőkről és szelíd tavakról. Bartha László szereti és érti a színműveket, írók novelláit, első olvasásra eltalálja a szavak színét, a tizenötféle zöldeket, pirosakat, hatvanféle sárgákat és százféle feketéket. Érti és képileg megjeleníti az erdők csendjét, a jég fehér feszülését, bárkákat a párában úszva, ahogy bibliai halászként az eget, az ismeretlent, a végtelent közelítgetjük.

1978 380 Ady fiákerjében Költő barátom, Gyurkovics Tibor képeslapot küldött Párizsból: „Mégis van Európa, nem is gondoltam volna. Corbusier temploma, a francia puha vörös bor, a szőke kurvák a Bois de Boulogne mentén. A világ fővárosa, mert itt már 1793-ban ki merték végezni a királyokat.”

Bois de Boulogne… Merengek a jeladás felett, aztán egy Ady-verset olvasok el újra és újra: Befödte lelkemet és Párist Muzsikás, halk, szomorú este, Eltévedtünk. A nagy Bois-ban A kocsim az utat kereste.

Nagy éjszakába mintha hullnánk, Csoda-világba, végtelenbe, Új titkos földre, új időbe, Új létezésbe, új jelenbe, Szent árnyak kerengtek előttünk.

Brontosaurus nagyságú gépek hörögnek az ablakom alatt, tépik a földet, mardossák, dühösen beleharapnak újra és újra… A nagy Bois-381ban A kocsim az utat kereste. – Igen, a Bois-ban, az utat. A zaj már rég bejött, beköltözött a lakásba, a képekben lakik, könyvekben, Titus Livius hetedik kötetében, onnan ugrik rám minden reggel négy óra harminckor. Vagy csak képzelem, és a zaj már rég bennem lakik, bennünk, a sejtjeinkben, agyunkban? Onnan jön ki, a hajszálainkon és a szemünkön át? A fülünkön már rég nem tud. Bois de Boulogne?

Emlékszem erre a parkra diákkoromból, napszámoskoromból. Akkoriban azt hittem, hogy ez egy utca vagy városnegyed. Egyedül laktam egy ódon, zegzugos házban. Valójában sokan laktunk ott, de a tulajdonos, aki a manzárdon kívül a földszinten csak egy szobát és a műtermet tudta megtartani, ritka nyári vendégnek számított. Az oldalszárnyban egy mészgyári munkás és családja lakott; csendes, rendes emberek. A földszint szobáiban (két szoba, konyha) nekünk kellett volna lakni, de csak én laktam ott egyedül. Széthullott a család, s én tizenhattól húszéves koromig egyedül kódorogtam a házban. Szegényen éltem, a gimnáziumot csak úgy tudtam elvégezni, hogy a tanulás mellett állandóan napszámba jártam. Az elhagyatottság és a magány éveiben egy kínai gondolkodó és egy zseniális, fájdalmas, forrongó, mindent előre megérző magyar költő segítettek élni, élve maradni. Lin Ju-tang és Ady Endre. Messze eső pontok a térképen, de nem tudom, mi segített akkor többet, a bölcselkedő kínai, vagy a mindent átélő, megszenvedő, versben dühöngő Ady Endre.

382 A hideg téli éjszakákon, korán elhamvadt tűz mellett kuporogva, tüneményes hangzása volt a Bois de Boulogne-nak és minden szónak, amit Ady leírt. Fény és ígéret hullott a szavaiból: Új, titkos földre, új időbe, Új létezésbe, új jelenbe… Ízlelgettem, mérlegeltem minden betűjét.

Befödte lelkemet és Párist… – mondta, és én megértettem, hogy lényegében azonos valamiről beszél. Ady szemével néztem körül a boulevard-okon, kávéházakban, kiskocsmákban, a Szajna partján. Ott ültem Ady fiákerjében, vele úsztam át Párizson a furcsa kerekes gályán, s én is láttam Rothschildék palotáját, a vers betűin át érzékeltem az elérhetetlen pompát, a tüzes fényességet, a szőnyegek, drága képek világát, s a nőket, ahogy különös cipőikben lépdelnek a szőnyegen, s az süllyed velük. És mindez üveg mögött, túl mindenen. Ott álltam a költővel a Gare de l’Est-en, vele léptem ki a fényből, s zuhantam a magyar szakadékba. Megértve, hogy: Óh, az élet nem nagy vigalom Sehol. De ámulni lehet.

Szép ámulások szent városa, Páris, Isten veled.

Hallottam a halál lovait nagy kertünkön átügetni. Ady azokban az években úgy hatott rám, mint a narkotikum. Fényt, reménységet és kábulatot hozott az életembe. Ha olvastam, nem éreztem, hogy éhes vagyok és szerencsétlen.

383 Sokan élünk így a földön. Megkapaszkodunk egy versben, két kicsi szóban, egy jelzőben, hangulatban, mások életében, és megmaradunk. Formát öltenek körülöttünk a dolgok, értelmessé válik a cselekvés.

Egyedül éltem egy ódon, zegzugos házban és Ady-sorokat, Ady-álmokat bámultam végtelen éjszakákon át. A hóviharban kint nyögtek a fák, kísértetek mozogtak a bokrok között, máskor csend volt, csak a ház eresztékei reccsentek meg a kék, mozdulatlan fagyban. Magányosan, nyomorultul éltem, de ha eljött az este, Adyval jártam Párizst, és ámultam, mert ámulni akkor is lehetett.

Később erőt is adott Ady, akarni tanított. Az Értől az Óceánig ma is egyik legszeretettebb Ady-versem. A bús merészség az én generációmnak sokszor az egyetlen lehetősége volt.

Verseket, sorokat, szavakat hordozunk magunkkal, dugdossuk őket, titkon elővesszük, mint dédanyánk vastag jegygyűrűjét, s bámuljuk, hogyan csillog, mennyire arany még mindig, és mindörökké. De azt hiszem, nem mindegy, milyen körülmények között olvastuk először ezeket a verseket, sorokat, szavakat. Nem mindegy, hogy egy szegény fiatalember olvassa Adyt, vagy egy módos egyetemi tanár, s az sem mindegy, hol. Egy összedűlni vágyó vidéki házban más az akusztikája A Rothschildék palotájá-nak, mint Horthy Istvánné női szalonjában lehetett. Ezzel a gyönyörű Este a Bois-ban című verssel is így vagyok. Másként hallom, mint a 384kihűlő téli kályhák mellett, pedig a vers nem változott. A szavak aranya sem, minden betűje 24 karátos. Mostanában mégis a Hőkölés népe, a Gémek az Olimpusz alatt és a Búcsú Sikerasszonytól című verseit olvasgatom újra és újra. … Jöjjenek a tilinkós álparasztok, Jöjjenek a nyafogó ifjú-vének, Jöjjenek a finom kultúrlegények.

Nem is tudom, hogy mi történt velem, Hát sokat érne itt a győzelem?

Elgondolkodtató sorok. Adyval gondolkodni, ámulni, fényben, örömben járni mindig ünnep.

Az érettségi szalagomon két Ady-sor állt: Szólít a város, várnak a hegyek, Bus álmaiddal vándorolj tovább… Vándorolunk, repülünk, fiákerben hajózunk és konflisban, s a Bois de Boulogne mentén bámuljuk a szőke kurvákat, mert Párizs a világ fővárosa. Ez egészen biztos.

Vagy azért, mert ott már 1793-ban ki merték végezni a királyokat, vagy azért, mert Ady szerette Párizst, és szent kezével megérintette.

1977 385