10 minute read

LAWRENCE BROWNLEE AND HIS GUESTS BEL CANTO ARIA EVENING

Next Article
SUMMARY

SUMMARY

Featuring:

Lawrence Brownlee – tenor

Lidia Fridman – soprano

Gyungmin Gwon – baritone

Pannon Philharmonic

Rossini: William Tell – overture

Conductor: Nikolas Nägele

Hungarian surtitles: Éva Lax

Rossini: La Cenerentola – “Sì, ritrovarla io giuro” (Ramiro’s aria from Act 2)

Rossini: Il barbiere di Siviglia – “Largo al factotum” (Figaro’s entrance from Act I)

Rossini: Semiramide – “Bel raggio lusinghier” (Semiramide’s aria from Act 1)

Bellini: Norma – overture

Bellini: I puritani – “A te, o cara” (Arturo’s aria from Act 1)

Donizetti: Lucia di Lammermoor – “Cruda, funesta smania” (Enrico’s aria from Act 1)

Donizetti: L’Ange de Nisida – “Je ne veux rien garder… Venez! Qui vous arrête?”

(Sylvia’s aria from Act 3)

Rossini: La gazza ladra – overture

Rossini: La donna del lago – “Cielo! In qual estasi” (Elena and Uberto’s duet from Act 1)

Donizetti: Don Pasquale – “Bella siccome un angelo” (Malatesta’s aria from Act 1)

Donizetti: La favorite – “Ange si pur” (Fernand’s aria from Act 4)

Rossini: L’italiana in Algeri – overture

Bellini: I puritani – “Ah! Per sempre io ti perdei” (Riccardo’s aria from Act 1)

Rossini: La donna del lago – “Tanti affetti” (Elena’s aria from Act 2)

Donizetti: La fille du régiment – “Ah! mes amis… pour mon âme” (Tonio’s aria from Act 1)

The performance is a cooproduction of Müpa Budapest, Pannon Philharmonic and Zsolnay

Heritage Managment Ltd.

The English summary is on page 10.

2023. február 19.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Lawrence Brownlee S Vend Gei Bel Canto Riaest

Közreműködik:

Lawrence Brownlee – tenor

Lidia Fridman – szoprán

Gyungmin Gwon – bariton

Pannon Filharmonikusok

Rossini: Tell Vilmos – nyitány

Vezényel: Nikolas Nägele

Magyar nyelvű feliratok: Lax Éva

Rossini: Hamupipőke – „Sì, ritrovarla io giuro” (Ramiro áriája, II. felvonás)

Rossini: A sevillai borbély – „Largo al factotum” (Figaro belépője, I. felvonás)

Rossini: Szemiramisz – „Bel raggio lusinghier” (Szemiramisz áriája, I. felvonás)

Bellini: Norma – nyitány

Bellini: A puritánok – „A te, o cara” (Arturo áriája, I. felvonás)

Donizetti: Lammermoori Lucia – „Cruda, funesta smania” (Enrico áriája, I. felvonás)

Donizetti: A nisidai angyal – „Je ne veux rien garder… Venez! Qui vous arrête?” (Sylvia áriája, III. felvonás)

Rossini: A tolvaj szarka – nyitány

Rossini: A tó asszonya – „Cielo! In qual estasi” (Elena és Uberto kettőse, I. felvonás)

Donizetti: Don Pasquale – „Bella siccome un angelo” (Malatesta áriája, I. felvonás)

Donizetti: A kegyencnő – „Ange si pur” (Fernand áriája, IV. felvonás)

Rossini: Olasz nő Algírban – nyitány

Bellini: A puritánok – „Ah! Per sempre io ti perdei” (Riccardo áriája, I. felvonás)

Rossini: A tó asszonya – „Tanti affetti” (Elena áriája, II. felvonás)

Donizetti: Az ezred lánya – „Ah! mes amis… pour mon âme” (Tonio áriája, I. felvonás)

Az előadás a Müpa, a Pannon Filharmonikusok és a Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft. koprodukciója.

„A zene ezeknek az embereknek lelke, élete, nemzeti ügye. Bizonyára vannak más országokban is zenészek, akik megközelítik a leghíresebb olasz muzsikusokat, de ott nincs zenei nép. A zenét Itáliában nem egyének képviselik, hanem itt az egész népségben megnyilatkozik: a zene néppé lett… Igen, Olaszország mindig a zene hazája lesz...” Heinrich Heine fogalmazott így Firenzei éjszakák című 1836-os művében, olyasfajta kollektív vélekedést visszhangozva, amely a maga korában általánosan elismert igazságnak tetszett – és amely mindmáig jól értelmezhető az utókor számára is. Amikor Heine az olasz zenére gondolt, az elsősorban a kortárs itáliai operakultúrát jelentette, vagyis azt, amit ma közmegegyezés szerint a bel canto fogalmával jelölünk. Az óvatosan tartózkodó megfogalmazás korántsem indokolatlan, a bel canto ugyanis (mint annyi más, a zenetörténetben közkeletű kifejezés és szófordulat) többféle jelentést hordoz, és sommás alkalmazása is csak utólag vált széles körben szokássá. „Szép ének”, „szép éneklés” – ahogyan azt már a szó szerinti magyarítás is jelzi, a bel canto legszorosabban véve énektechnikaként (és hangzáseszményként) értendő, méghozzá olyan virtuóz és tökéletességre törekvő énektechnikaként, amelyet a teljes kiegyenlítettség, a homogenitás, a frázisok és ékítmények plaszticitása és mozgékonysága, valamint az emberi hang hangszerként való megközelítése jellemez. Mint az említettek nyomán kiteljesedő esztétikai koncepció és mint zenei szakkifejezés már jóval a Rossini–Bellini–Donizetti-triász működésénél korábban felbukkant. Sőt, a maguk idejében Bellinit és Donizettit legalább annyira e nemes hagyomány felszámolóinak tekintették, mint művelőinek és továbbörökítőinek. Kevéssel utóbb, a 19. század második felében azután a bel canto elnyerte a múltbeli operakultúra megannyi más vonatkozását is lefedő, összefoglaló jelentését, amelyhez elsőre nosztalgikus és a jelen hanyatlását kárhoztató felhangok társultak. Erről tanúskodnak az idős Gioachino Rossini (1792–1868) szavai is, aki 1860-ban – Richard Wagnerrel zenetörténeti jelentőségű eszmecserét folytatva – így siratta a bel canto tradícióját, melynek jellegadó képviselői számára a kasztrált énekesek voltak: „De a nyughatatlan honfitársaim által egész Itáliában bevezetett új politikai rendszer felszámolta az egyházi énekiskolákat, és néhány konzervatóriumot létesített csupán helyettük, ahol az igazi hagyományokat, a bel cantót egyáltalán nem konzerválják. A kasztráltak pedig kiöregedtek, és divatját múlta a szokás is, hogy újakat állítsanak a helyükbe. Így tűnt le végérvényesen az éneklés művészete…”

A napjainkban a bel canto diadalmas triászaként azonosított zeneszerzői hármas korelnöke, Rossini élete során volt vágtában komponáló tinédzser és ínyenc haspók, a világsiker nagyiparosa és korán nyugállományba vonult magánzó. Tizennyolc esztendősen lépett az itáliai operaüzemet kiszolgáló maestrók sorába, és mintaszerű gyorsasággal adaptálódott a meglévő szisztémához – egyszersmind rövid úton önmagához idomította azt. A fiatal komponista valóságos melódia- és energiabombának tetszett a kortársak szemében, s legkésőbb A selyemlétrával rátalált talán legfőbb védjegyére, a „Rossini-nyitány” szabadalmára is. Az ismétlés és a fokozás effektusát csúcsra járató, örökmozgót idéző nyitánytípus a kimeríthetetlennek tűnő fantáziát a mechanikával ötvözte, amint arról ma este az Olasz nő Algírban (1813), a Tolvaj szarka (1817) és az operai pályafutást lezáró Tell Vilmos (1829) vonatkozó részleteit hallgatva újra meggyőződhetünk. Az alkotói rohammunka évente 3-4 új operát termő évtizedében a repertoár olyan jövőbeli alapművei születtek meg az igaztalanul lustának híresztelt Rossini műhelyében, mint A sevillai borbély vagy a Hamupipőke: előbbi 1816-ban, utóbbi pedig 1817-ben. „Gratulálok, kitűnő opera buffa, örömmel olvastam. Amíg lesz olasz opera, mindig játszani fogják. Soha ne írjon mást, csakis vígoperát. Kihívná a végzetet önmaga ellen, ha más műfajjal próbálkozna. […] az opera soha nem illik az olaszok természetéhez. Nincs elég érzékük az igazi drámához, de hogyan is tehetnének rá szert Olaszországban? […] Írjon sok Sevillait!” Rossini megejtően tárgyilagos visszaemlékezése szerint így méltatta A sevillai borbélyt Beethoven, s ekképp óvta volna ifjabb kollégáját komoly operák komponálásától. Ennek ellenére Pesaro nagy szülötte ezt megelőzően és utóbb is gazdagította a melodramma tragico, az opera lirica és az azione tragica zsánerét is. Annak ellenére, hogy amint ugyancsak Wagnernek őszintén, habár fokozott öniróniával elmesélte: „Az igazat megvallva az opera buffa közelebb állt a szívemhez; több kedvvel nyúltam komikus témához, mint komolyhoz. […] És az opera seria? A közönség már az én időmben sem becsülte a művészet ily magaslatait, és a legkisebb érdeklődést sem tanúsította az effajta előadások iránt. Az opera seriát hírül adó falragaszoknak többnyire csak azt a néhány forróvérű nézőt sikerült a színházba csalniuk, akik a tömegtől távol, némi üdítő ária hűsében kerestek felfrissülést.” Mindenesetre Beethovenhez hasonlóan ő is szerzett úgynevezett „szabadító operát”, a Torvaldo és Dorliskát (1815), s Verdit megelőzve komponált egy Otellót is. Librettistái pedig a mesés ókortól (Szemiramisz, 1823) a 16. századi Lengyelországig (Sigismondo, 1814) és Skóciáig (A tó asszonya, 1819) valósággal felszántották a történelmet és a históriai témájú irodalmat operai alapanyagnak alkalmas szüzsékért.

Rossini öt évvel fiatalabb pályatársa, Gaetano Donizetti (1797–1848) ugyancsak termékeny alkotó volt, szinte önveszélyes mértékben. Újabb és újabb operáival ugyanis rendre saját korábbi műveit szorította le a repertoárról, könnyűkezű és némiképp tagadhatatlanul önismétlő alkotói metódusa pedig ürügyet kínált fanyar kor- és pályatársai számára, hogy forgalomba hozzák a Dozzinetti, vagyis a Tucatocska (ha úgy tetszik: Tizenkettő-egy-tucatocska) gúnynevet. Döntően ez az egyszerre imponáló és kockázatos termékenység a magyarázata annak, hogy Donizetti életművéből mindmáig, 20. és 21. századi reneszánszának immár többedik hulláma idején is akad felfedezésre váró, még címről sem igen ismerős operája. Ilyen például a L’Ange de Nisida (A nisidai angyal), amelynek különösen mostoha sors jutott osztályrészül, hiszen az 1839 végén befejezett, majd 1840 januárjában próbálni kezdett dalmű a maga korában végül el sem jutott a premierig. A bemutatására vállalkozó párizsi színház csődbe ment, a komponista pedig, akinek ekkor több más operája is várta, hogy a francia főváros közönsége elé kerülhessen, félretette a darabot. Kevéssel később azután, mondhatni Rossini szellemében, a királyi kegyencnő alakja köré komponált történetet és annak zenei anyagát Donizetti újrahasznosította: így született meg és talált tartós sikerre 1840 decemberében A kegyencnő, míg a korábbi mű (koncertszerű) bemutatóját végül csak 2018-ban tartották meg Londonban. Az 1840-ben párizsi premierre váró Donizetti-darabok sorában ott szerepelt Az ezred lánya is, ez a franciásan könnyed, ám a tenorok számára kegyetlenül nehéz vígopera. Az első felvonásban ugyanis Toniónak gyors egymásutánban nyolc (vagy az íratlan előadási hagyományt követve egyenesen kilenc) magas C-t kell kivágnia afelett érzett reményteljes örömében, hogy kisvártatva férj és katona válik belőle. Három évvel később szintén Párizsban mutatták be – olasz nyelvű vígoperaként – a Don Pasqualét, amely azóta is az itáliai opera buffa egyik reprezentatív csúcsteljesítményének számít, akárcsak a tragikus zsánerben az 1835-ös

Lammermoori Lucia, amely éppúgy Skóciában játszódik és Walter Scott írásán alapul, mint a Rossinitől ma este két részlettel is megidézett dalmű, A tó asszonya.

A bel canto szentháromságának legfiatalabb és egyszersmind legrövidebb életű tagja, Vincenzo Bellini (1801–1835) sok szálon kötődött Rossinihez és Donizettihez. Még tanulmányait folytatta, amikor megismerkedett idősebb pályatársainak művészetével, s miután Nápolyban látta és hallotta élete első Rossini-operáját, a Szemiramiszt, állítólag e szavakkal fordult növendéktársaihoz: „Tudjátok, mit gondolok? A Szemiramisz után minden erőfeszítésünk csak hiábavaló lehet!” Bellini persze mégis leküzdötte Rossini béklyózó hatását –és az 1820-as évek utolsó harmadában megkezdte folyamatos vetélkedését Donizettivel azzal kapcsolatban, hogy a korán visszavonult Rossini után ki veszi át az elsőséget az olasz operák világában. Az operakultúra remekműveket és csillagórákat köszönhet ennek a művészi rivalizálásnak, ám a majd’ egy évtizeden át tartó erőpróbát a két maestro korántsem viselte egyformán. Míg Donizetti kollegiálisan, nagylelkűen, sőt olykor lelkesen kommentálta Bellini sikereit, addig a lassabban alkotó és törékenyebb egészségű Bellini érezhetően kevesebb rokonszenvet táplált Bergamo híres fia iránt. Így bár legelső találkozásuk után kedvezően nyilatkozott Donizetti személyes varázsáról („kellemes és egyszersmind méltóságteljes jelenség: vonzalmat és tiszteletet egyszerre ébreszt”), a közönség elismeréséért folytatott párharc hamarosan felülírta az első benyomásokat. „Teljességgel lehetetlen a barátság azonos mesterség művelői között” – tartotta Bellini, aki az ekkor már párizsi operaigazgatóként működő Rossinit bizalmas leveleiben azzal vádolta, hogy túlságosan pártolja vele szemben Donizettit. Amikor pedig a korszak egyik jeles primadonnája, Adelaide Tosi egy számára nem eléggé előnyös Bellini-szólam kiigazításához éppen a riválistól kért tanácsot és segítséget, az érzékeny szerző összeesküvést emlegetett.

Az utókor számára ennél fontosabb, hogy amikor Bellini és Donizetti az 1831–32-es milánói operaévad idején ismét összemérte erejét, az ifjabb mester a Normával állt elő, míg riválisának az azonos énekesgárda és a jószerével szintúgy azonos közönség számára csupán az Ugo, Párizs grófját sikerült prezentálnia. Mindkét opera librettójának szerzője a korszak legkiválóbb szövegkönyvírója, Felice Romani, aki különösen Bellini oldalán bizonyította tehetségét –egészen a Normáig, mivel következő közös operájuk, a Beatrice di Tenda kapcsán baráti és munkakapcsolatuk olyannyira megromlott, hogy együttműködésük megszakadt. Így amikor

Bellini 1834-ben elvállalta, hogy operát komponál a párizsi Théâtre-Italien számára, új partner után kellett néznie. A francia fővárosban élő emigráns olasz gróf, Carlo Pepoli lett a szerencsésszerencsétlen kiválasztott, akinek előzetes tapasztalatok – és kiváltképp rutin – híján kellett hozzálátnia A puritánok szövegkönyvéhez. Közös munkájuk nem nélkülözte a feszültségeket és a frusztrációt, ám a Walter Scott erős hatását sejtető, az angol polgárháború idején játszódó történet kapcsán Bellini legalább kifejthette kezdő munkatársának megvilágító erejű elvét, miszerint „az opera tárgya: dalban sírni”. Az 1835-ös bemutatóra pedig olyan nagyszerű énekesek álltak az utolsó operáját megkomponáló Bellini rendelkezésére, hogy így különösen reprezentatív és igényes darab születhetett: az egész bel canto stílust megtestesítő, a tenoroktól pedig már-már valószínűtlenül magas csúcshangok, magas Cisz és F kiéneklését megkövetelő dalmű.

Írta: László Ferenc

Az ohiói Youngstownban született tenor, Lawrence Brownlee tavaly ünnepelte 50. születésnapját, egyszersmind professzionális pályafutásának, operai debütálásának 20. évfordulóját.

A sevillai borbély Almavivájaként lépett először a közönség elé 2002-ben, s azóta is hű maradt Rossini és a bel canto operai univerzumához. 2007-ben az említett szerepben mutatkozott be a New York-i Metropolitan Operában, ahol azóta is ő Rossini, Bellini és Donizetti tenorhőseinek egyik leghivatottabb és legünnepeltebb megformálója, csakúgy, mint Bécsben, Londonban vagy Milánóban, köszönhetően legfelül egészen a magas F-ig szárnyaló tenorjának, amelyhez kikezdhetetlen stílusérzék, előadói elegancia – s nem mellékesen pompás humorérzék társul.

A Müpa közönsége 2021 novemberében ismerhette meg a fiatal orosz szopránt, Lidia Fridmant, aki akkor a Lucrezia Borgia címszerepébe beugorva bizonyította sokat ígérő tehetségét. A szülővárosában, Szamarában és Szentpéterváron, majd Udinében és Velencében képzett énekesnő operai repertoárja máris igen széles, a Don Giovanni Donna Elvirájától az Anyegin Tatjánáján át egészen Lady Macbeth szólamáig ível, s középpontjában a bel canto emblematikus vagy épp kevésbé ismert dívaszerepeit találhatjuk. Így Norma alakítójaként olasz operaházak sorában, de Brüsszelben is bemutatkozott már, Donizetti szülőhelyén, Bergamóban pedig pár éve az ő főszereplésével kapott esélyt az újrafelfedezésre a két részletével ma este is megidézett Nisidai angyal.

A szöuli születésű bariton, Gyungmin Gwon hazájában, majd a németországi Detmoldban végezte, illetve végzi tanulmányait, s növendékként részt vett többek közt a legnevesebb dél-koreai férfi operaénekesek, Kwangchul Youn és Samuel Youn mesterkurzusán is. A harmincas éveibe éppen csak belépő énekes sokat ígérő tehetségét sikeres versenyszereplések, Salzburgban, Moszkvában, az észtországi Pärnuban és máshol elnyert díjak bizonyítják (egy tavalyi különdíj ezek közül a Müpától való), figyelmünkbe ajánlva a pályát, amely az operaszínpadon Malatesta (Don Pasquale), valamint Figaro és a Gróf (Figaro házassága) szerepének megformálásával vette kezdetét.

Müncheni és lipcsei tanulmányait követően a fiatal német karmester, Nikolas Nägele Salzburg és Bayreuth fesztiváljain egyaránt Christian Thielemann asszisztenseként, 2017 és 2019 között pedig a berlini Deutsche Oper Kapellmeistereként dolgozott. Annak idején A sevillai borbély vezénylésével debütált, s ma már olasz földön is keresett Rossini-dirigensnek számít. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy 2019-ben Pesaróban, a Rossini-operafesztiválon is bemutatkozott: ő vezényelte akkor A reimsi utazás bemutatóját, s a zeneszerző szülővárosa 2020-ra, fesztiválpótló szabadtéri koncertjének karmesteréül is visszahívta a német muzsikust, aki azóta a Müpába is eljutott már egy remek, habár csak online közvetített Rossini-gála zenei irányítójaként.

Pécs városában először Lickl János György alapított zenekart 1811-ben, a Pécsi Szimfonikus Zenekar 1984-ben jött létre, ez az együttes volt a Pannon Filharmonikusok közvetlen elődje. A zenekar az utóbbi másfél évtizedben látványos fejlődésen ment keresztül, a pécsi Kodály Központ rezidens zenekaraként működő együttesnek Budapesten, a Müpában is saját koncertsorozata van, és fellépett már a legjelentősebb európai termekben Zürichtől Bécsen át a berlini Filharmónia nagyterméig. Hangversenyein világhírű vendégművészek lépnek fel

Sharon Kamtól Fazıl Sayig, Mischa Maiskytól Maxim Vengerovig. Hamar Zsolt és Peskó Zoltán után 2011 és 2018 között Bogányi Tibor töltötte be a vezető karmesteri posztot, 2019 januárja óta Bogányi Tibor és Varga Gilbert együtt a zenekar vezető karmesterei. Első állandó

This article is from: