EARLY MUSIC FESTIVAL TROMBA VENEZIANA GÁBOR BOLDOCZKI

And The Wroc Aw Baroque Orchestra

Artistic director: Jarosław Thiel – cello

Featuring: Zbigniew Pilch – violin

Dall’Abaco: Concerto in D major for multiple instruments, Op. 5, No. 6

1. Allegro, 2. Aria: Cantabile, 3. Ciaccona, 4. Rondeau: Allegro, 5. Allegro

Vivaldi: Concerto for Oboe, Violin, Strings and Basso Continuo in B-flat major, RV 548 (trumpet transcription in A major)

1. Allegro, 2. Largo, 3. Allegro

Vivaldi: Concerto for Strings in G minor, RV 157

1. Allegro, 2. Largo, 3. Allegro

Vivaldi: Concerto for Violin, Strings and Basso Continuo in D major, RV 230 (trumpet transcription)

1. Maestoso – Allegro, 2. Larghetto, 3. Allegro

Albinoni: Sonata in C major, Op. 2, No. 3

1. Largo, 2. Allegro, 3. Grave, 4. Allegro

Manfredini: Concerto Grosso in G minor, Op. 3, No. 10

1. Adagio, 2. Allegro, 3. Largo, 4. Presto

Torelli: Concerto for Trumpet, Strings and Basso Continuo in D major

1. Allegro, 2. Adagio – Presto – Allegro, 3. Allegro

Gábor Boldoczki plays on B&S trumpets.

The English summary is on page 10.

2023. február 24.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

R Gizene Fesztiv L Tromba Veneziana

Boldoczki G Bor S A Wroc Aw

Baroque Orchestra

Művészeti vezető: Jarosław Thiel – cselló

Közreműködik: Zbigniew Pilch – hegedű

Dall’Abaco: D-dúr versenymű több hangszerre, op. 5, No. 6

I. Allegro, II. Aria: Cantabile, III. Ciaccona, IV. Rondeau: Allegro, V. Allegro

Vivaldi: B-dúr versenymű oboára, hegedűre, vonósokra és basso continuóra, RV 548 (trombitaátirat A-dúrban)

I. Allegro, II. Largo, III. Allegro

Vivaldi: g-moll versenymű vonósokra, RV 157

I. Allegro, II. Largo, III. Allegro

Vivaldi: D-dúr versenymű hegedűre, vonósokra és basso continuóra, RV 230 (trombitaátirat)

I. Maestoso – Allegro, II. Larghetto, III. Allegro

Albinoni: C-dúr szonáta, op. 2, No. 3

I. Largo, II. Allegro, III. Grave, IV. Allegro

Manfredini: g-moll concerto grosso, op. 3, No. 10

I. Adagio, II. Allegro, III. Largo, IV. Presto

Torelli: D-dúr versenymű trombitára, vonósokra és basso continuóra

I. Allegro, II. Adagio – Presto – Allegro, III. Allegro

Boldoczki Gábor B&S trombitákon játszik.

Boldoczki Gábor és a Wrocław Baroque Orchestra koncertje utazásra hív: olasz barokk versenyművekkel idézi meg a 17–18. századi Itália pezsgő zeneéletét. A Vivaldi és kortársai köré épülő program Boldoczki Gábor kivételes trombitajátékát állítja rivaldafénybe, miközben számtalan lehetőséget tartogat a lengyel barokk együttes zenészeinek is, hogy megmutassák a virtuozitásban vagy épp a lírai kifejezésben, de mindenekelőtt a művek lényegét feltáró historikus játékmódban való jártasságukat.

Az olasz barokk concerto gyökerei a 17. század utolsó évtizedéig nyúlnak vissza, így nekünk is innen kell indulnunk, ha követni akarjuk a műfaj szerteágazó történetét. A formálódó concertók stílusát és felépítését nem kis részben a hangszeres együttesek tagjai között megmutatkozó sokszínűség inspirálta. Akár udvari, akár egyházi szolgálatban állt egy zenekar, a zenészek tehetsége és tudása között jelentős különbségek nyilvánultak meg, a zeneszerzők pedig egyre inkább szükségét érezték annak, hogy műveikkel reflektáljanak ezekre a különbségekre. Miért ne kaphatna díszesebb, összetettebb szólamot az együttes legtehetségesebb tagja, vagy kerülhetne előtérbe a muzsikusok egy kisebb csoportja a nagy együttessel szemben? Sokszor a muzsikálás helyszíne is új megoldásokat hívott életre: ha egy nagyobb tér erőteljesebb hangzást kívánt, annak egy trombitával vagy trombitákkal kiegészült vonóskar hatásosabban tudott megfelelni. A concerto fejlődési lehetőségei és irányai gyakran mutattak városonként, régiónként eltérő mintázatokat. A római gyakorlat például egészen a barokk kor végéig megkülönböztethető maradt az észak-itáliai városokban – Velencében, Milánóban, Bolognában – élő változatoktól. Közös volt azonban bennük a concerto védjegyének is tekinthető vonás: a zenekar különböző részeinek szembenállása. Akár egy, akár több hangszer emelkedett ki a teljes zenekarból, a hangzásbeli kontrasztok kreatív felhasználása a komponisták fontos feladatává vált. Rómában a többnyire két hegedűből és egy csellóból álló „concertino” csoport adta a zenekar magját, ők álltak szemben a nagyobb létszámú „ripieno” vagy „concerto grosso” együttessel. Míg a concertinóban játszó zenészek többnyire hivatásos szolgálatban álltak, a ripieno szólamaiban szabadúszó muzsikusok is helyet kaphattak. Az udvari zeneszerzők jól ismerték a velük együtt szolgáló zenészek képességeit, így bátran bízhattak rájuk virtuózabb szólamokat is. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ez a két szerepkör – a zeneszerzőé és a virtuóz zenészé – nem vált el élesen, a zeneszerzők is képzett hangszerjátékosok voltak, és a legkiválóbb hangszeresek is gyakran komponáltak versenyműveket.

A Rómában kifejlődött concerto grosso műfaj első igazán figyelemre méltó darabjait

Arcangelo Corelli (1653–1713) komponálta, aki halála után, 1714-ben megjelent op. 6-os sorozatával nagy hatást gyakorolt nemcsak kortársaira, de a következő generációkra is. A concerto megteremtőjének címéért Corelli mellett Giuseppe Torelli (1658–1709) is versenybe szállhat, aki ugyancsak op. 6-os jelzésű, 1698-ban Augsburgban kiadott sorozatával vált ismertté. Concerti musicali a quattro – ez volt Torelli gyűjteményének címe, arra az észak-itáliai hagyományra utalva, amely szerint a versenyművek alapját a négyszólamú zenekari textúra biztosította. A szólisták a zenekari szólamokból kiemelkedve jutottak szerephez, a gyakorlat újszerűségéről pedig az is tanúskodik, hogy Torellinek ekkor még a kottában külön fel kellett hívnia a figyelmet arra, hogy ahol a zenészek „solo” feliratot látnak, ott csak egyetlen hangszernek szabad játszania.

1700 után egyre gyakoribbá vált a „concerto a 5” típus, amelyben a két hegedű-, egy brácsaés egy csellószólam mellett a szólóhegedű már nemcsak a zenekari anyag díszített, variált változataként, hanem önálló szólamként szerepelt. Tomaso Albinoni (1671–1751) 1700-ban közreadott op. 2-es gyűjteménye (Sinfonie e Concerti a 5) volt az egyik első, amelyben bizonyos darabok már a később általánossá vált háromtételes, gyors-lassú-gyors rendet követték. A gyors tételek felépítésében egyre elterjedtebbé vált az úgynevezett ritornellós forma, amelyet Antonio Vivaldi (1678–1741) versenyművei szilárdítottak meg. A ritornello olyan zenei anyag, amely a teljes együttesen szólal meg, majd refrénként tér vissza újra és újra, megerősítve a tétel tonalitását. A ritornellók között bontakoznak ki az epizódok, melyeket a szólóhangszer játszik finomabb kísérettel. Ezek a szakaszok teremtenek lehetőséget modulációra, a kontrasztáló témákkal és figurációkkal való játékra. Ha az epizódok a változás, az úton levés érzetét keltik, a ritornellókban a megérkezés, a hazatalálás élményét élhetjük át. Vivaldi azonban nemcsak a forma tekintetében alkotott újat. Versenyműveinek új és lebilincselő zenei nyelve, virtuozitása, drámaisága, lírai kifejezőereje és hatásos effektusai mind hozzájárultak egyre növekvő népszerűségéhez. Concertói a műfaj univerzális példáivá váltak, ismertségüket pedig nagyban növelte a kottanyomtatás elterjedése a 18. század eleji Európában. Vivaldi legkeresettebb darabjai között találjuk az 1711-ben Amszterdamban

L’estro armonico, azaz Harmóniai találékonyság címmel megjelent op. 3-as gyűjteményt, majd az 1725-ben kiadott op. 8-as sorozatot (Il cimento dell’armonia e dell’inventione, azaz A harmónia és a találékonyság erőpróbája), melyben A négy évszak versenyművei is szerepeltek. 1710 után egyre inkább a szólóconcerto került a zeneszerzők, a zenészek és a közönség érdeklődésének előterébe, a hegedű mellett ugyanakkor újabb hangszerek – a cselló, az oboa, a fuvola, a fagott és a trombita – is egyre gyakrabban kaptak szólószerepet a születő művekben.

Boldoczki Gábor és a Wrocław Baroque Orchestra koncertjének nyitányaként a veronai születésű Evaristo Felice Dall’Abaco (1675–1742) D-dúr versenyműve szólal meg, amely az olasz gyökerek mellett francia, holland és német hatásokat is mutat. Mindez nem független a szerző életútjától, aki a modenai udvari zenekar hegedűseként kezdte pályáját, majd Brüsszelben és Münchenben is szolgált. A most elhangzó versenyművet is magában foglaló op. 5-ös gyűjteménye 1715-ben jelent meg Amszterdamban. Dall’Abaco hegedűn és csellón is kiválóan játszott, mestere az a Giuseppe Torelli volt, aki a mai hangverseny zárószámának szerzője.

Vivaldi concertói elválaszthatatlanok mindattól a tapasztalattól, amit tanárként és zenei vezetőként a velencei Ospedale della Pietà falai között szerzett. Rövid papi pályafutását követően, huszonöt évesen kapott állást az árvaházként működő és színvonalas oktatásáról ismert intézményben, ahol előbb hegedűtanár, majd a zenei együttesek vezetője lett. Aligha született ebben az időszakban olyan versenyműve, amelyet ne játszatott volna el az iskola növendékeivel, akiknek játékát a helyi előkelőségek mellett a Velencébe látogató arisztokraták és olykor uralkodók is elismeréssel hallgatták. Több száz concertójából most három szerepel a műsoron, melyek közül kettő trombitaátiratban hangzik el.

Vivaldi A-dúr versenyművében a trombita az oboától kölcsönzi szólóját, és rögtön az első tételben intenzív párbeszédbe kezd a zenekarból ugyancsak kiemelkedő hegedűvel. Az életteli ritornellók ezúttal is lehetőséget adnak arra, hogy a párbeszédepizódok között a szólisták megpihenjenek és erőt gyűjtsenek. A lassú tételben a hegedű egyenletesen mozgó figurációi felett szól a trombita megindító siciliano dallama, végül a két szólista összjátéka a fináléban teljesedik ki.

Vivaldi vonósokra komponált g-moll concertója a szerző versenyműveinek sorában ahhoz a kisebbséghez tartozik, amely nélkülözi a valódi szólóhegedű-szólamot. Nem nélkülözi azonban a zenekari hangszínek, a textúrák és az ellenpont változatosságát, és azt a drámai hangot, amelynek alapján a darab bizonyos szakaszai akár egy opera nyitányában is megszólalhatnának. A dinamikus nyitótételt szigorú pontozott ritmusokban mozgó Largo követi, majd elsöprő erejű finálét hallunk, mely akár A négy évszak hegedűversenyeinek viharait is eszünkbe juttathatja.

Különleges kihívások elé állítja a szólistát Vivaldi D-dúr versenyműve, mely a már említett op. 3-as gyűjtemény darabjaként vált ismertté. A L’estro armonico sorozatot a zeneszerző az Ospedale della Pietà egy befolyásos támogatójának, a firenzei Medici Ferdinánd hercegnek ajánlotta. Az 1711-es megjelenést követő években az op. 3-as concertók kottáját több tucatszor nyomtatták újra, emellett az egyre sokasodó kalózkiadások is hozzájárultak ahhoz, hogy Vivaldi versenyművei meghódítsák Európát. A gyűjtemény Johann Sebastian Bach érdeklődését is felkeltette, aki egyes darabjaiból csembaló-, illetve orgonaátiratot készített – a 20. század elején ezek az átiratok is szerepet játszottak Vivaldi újrafelfedezésében. A D-dúr concerto első tételében rövid bevezetést követően gördül fel a függöny és veszi kezdetét a ragyogó Allegro. A lassú tétel alapját a vonósok lüktető akkordjai adják, felettük a szólista egyszerű, tiszta dallama szól, a művet pedig a záró Allegro lélegzetelállító virtuozitása, sodró könnyedsége koronázza meg.

Albinoni zeneszerzőként kivételes függetlenségnek örvendett: egy gazdag velencei papírkereskedő legidősebb fiaként olyan jelentős vagyon birtokában volt, amely anélkül biztosította megélhetését, hogy zenészként – akár az egyháznál, akár az udvarnál – munkát kellett volna vállalnia. Életét a zenének akarta szentelni, és így is tett, apja halálával a családi vállalkozás irányításáról is lemondott. Sokáig részesült még a vállalkozás nyereségéből, de egy pereskedés következményeként az üzlet apja régi hitelezőjéhez került, Albinoni pedig 1721-ben végleg elesett innen származó jövedelmétől. Ekkorra azonban már népszerű komponistának számított, aki leginkább zenéjének dallamosságával győzte meg a közönséget. Több mint ötven operát, harminc kantátát, több tucat szonátát és legalább hat concertót írt. Az Albinonira jellemző dallamosság a ma este hallható C-dúr szonátának is sajátja – a lassú tételek nagy ívű frázisait éppúgy áthatja, mint a gyors tételek ellenpontos játékát és lendületes futamait. Francesco Manfredini (1684–1762) Pistoiában született, de több szálon kötődött Bolognához is – négy kiadott gyűjteményéből három itt jelent meg nyomtatásban. Dall’Abacóhoz hasonlóan ő is tanult Torellitől, majd egyházi és világi együttesek kötelékében működött: Bolognában a San Petronio-bazilika zenekarának tagja volt, de szolgált a monacói udvarban is, szülővárosába visszatérve pedig a katedrális zenei vezetője lett. G-moll concerto grossójában egyszerre fedezhetjük fel Corelli hatását és az észak-itáliai hagyományokat.

A Veronai születésű Torelli bolognai működése alatt szerzett magának muzsikusként, tanárként és zeneszerzőként is hírnevet. Itt a már említett San Petronio-bazilika együttesének brácsása, később hegedűse volt, ekkor ismerte meg a kor egyik kiemelkedő trombitaművészét, Giovanni Pellegrino Brandit, aki több művét is inspirálta. Az olasz barokk szerzők közül talán Torelli szentelte a legnagyobb figyelmet a hangszernek: kihasználva a benne rejlő lehetőségeket, sinfoniákat, szonátákat, concertókat komponált vonósokra és trombitára. A hangverseny zárásaként elhangzó D-dúr trombitaversenyt a vonósok fanfárja indítja, majd ugyanezt a fanfárt a trombita is bemutatja, megnyitva ezzel a teret a zenekarral való folyamatos párbeszédnek. Lamentációként szól a lassú tétel, melyben a feszültség és annak oldása finoman olvad egymásba. A nyugalmat hirtelen mintha tűzpárbaj törné meg, egy rövid Presto epizódot hallunk, majd visszatér az Adagio. Az örömteli finálé ereszkedő fanfárral jelzi a concerto és egyúttal a ma esti itáliai zenei utazás végét.

Írta: Belinszky Anna

A Liszt- és Bartók–Pásztory-díjas Boldoczki Gábor könynyed artikulációjával, ragyogóan tiszta hangjával, biztos technikájával, koloratúrjátékával és puha legatóival rendszeresen lenyűgözi a nemzetközi zenei szakmát és közönséget. 2004-ben a Salzburgi Ünnepi Játékok történetének első trombitaszólistájaként debütált, és azóta a világ legnevesebb koncerttermeinek visszajáró vendége. Kilenc lemeze jelent meg eddig a Sony Classical gondozásában; Oriental Trumpet Concertos című albuma, melyen többek között Krzysztof Penderecki és Fazıl Say – számára komponált – versenyműve is hallható, 2017-ben a legfontosabb komolyzenei szaklapok nemzetközi szövetsége által jegyzett ICMA-díjat is elnyerte. 2022–2023-ban az évad művésze a Müpában.

Jarosław Thiel a nemzetközi historikus zenei színtér kiemelkedően sokoldalú előadója, akit szólistaként, kamarazenészként és zenei vezetőként, karmesterként is a legrangosabb lengyel és nemzetközi koncertsorozatokon és fesztiválokon hallhat a közönség. Több éven át a Dresdner Barockorchester első csellistája volt, 2006 óta a FestspielOrchester Göttingen tagja. Ugyanettől az évtől kötelezte el magát a Wrocław Baroque Orchestra művészeti vezetőjeként, velük közösen több díjnyertes lemezfelvételt is készített. Mindemellett Poznań zeneakadémiájának professzoraként historikus cselló tanszakot vezet, valamint mesterkurzusok oktatójaként is foglalkozik a jövő zenészeivel.

A Wrocław Baroque Orchestra Lengyelország historikus hangszereken játszó együtteseinek kimagasló képviselője. A 2006-ban Andrzej Kosendiak által alapított és azóta Jarosław Thiel művészeti vezetésével működő zenekar a Witold Lutosławski Nemzeti Zenei Fórum rezidens együtteseként minden évadban önálló koncertsorozatot rendez, melynek keretein belül a kora barokktól a romantikáig, kamaraművektől nagyobb oratóriumokig mutat be műveket. Előadásaik színvonalát a régizene emblematikus alakjaival való együttműködéseik is bizonyítják: dolgoztak már Philippe Herreweghével, Giovanni Antoninivel, Paul McCreeshsel és a Collegium Vocale Gent együttesével, de szólistaként vendégük volt többek között Vivica Genaux és Julija Lezsnyeva is.