DISCOVERIES – YOUNG GENIUSES, CLASSICAL ORCHESTRAS JÁNOS MÁTYÁS STARK, TAMTA MAGRADZE AND THE GYŐR PHILHARMONIC ORCHESTRA

Featuring:

János Mátyás Stark – violin

Tamta Magradze – piano

Conductor: Martin Rajna

Weber: Der Freischütz – overture

Mendelssohn: Violin Concerto in E minor, Op. 64

1. Allegro molto appassionato

2. Andante

3. Allegro molto vivace

Borodin: Prince Igor – overture

Prokofiev: Piano Concerto No. 3 in C major, Op. 26

1. Andante – Allegro

2. Tema con variazioni

3. Allegro ma non troppo

The English summary is on page 10.

2023. április 20.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

FELFEDEZÉSEK – IFJÚ GÉNIUSZOK, KLASSZIKUS ZENEKAROK

STARK JÁNOS MÁTYÁS, TAMTA MAGRADZE ÉS A GYŐRI FILHARMONIKUS ZENEKAR

Közreműködik:

Stark János Mátyás – hegedű

Tamta Magradze – zongora

Vezényel:

Rajna Martin

Weber: A bűvös vadász – nyitány

Mendelssohn: e-moll hegedűverseny, op. 64

I. Allegro molto appassionato

II. Andante

III. Allegro molto vivace

Borogyin: Igor herceg – nyitány

Prokofjev: III. (C-dúr) zongoraverseny, op. 26

I. Andante – Allegro

II. Tema con variazioni

III. Allegro ma non troppo

Beethoven épp a bécsi klasszikával végleg szakító három utolsó zongoraszonátáját komponálta, amikor 1821. június 18-án a berlini Schauspielhausban bemutatták a harmincnégy éves Carl Maria von Weber (1786–1826) új operáját. A német zenei élet egyik meghatározó alakjának, a Drezdai Opera zeneigazgatójának minden várakozást felülmúló sikere új korszak kezdetét jelezte: A bűvös vadász olyan témákat, karaktereket sorakoztat fel, amelyekkel szerzője tökéletesen ráérzett a 18. század kimértségére ráunó, izgató újdonságokra éhes közönség preferenciáira – a darabot az első német romantikus operának is nevezik. Cselekménye szerint a sötét erőkkel szövetkező Caspar ráveszi a szerelméért és a másoderdészi állásért küzdő Maxot, hogy csalással érje el célját a lövészversenyen, azt azonban nem árulja el neki, hogy a bűvös golyót a Sátán fogja irányítani. Az ifjút végül egy titokzatos remete menti meg a bukástól és a kárhozattól. A történet az 1810-ben megjelent és 1818-ig további hat kötettel jelentkező Kísértethistóriák (Gespensterbuch) sorozatának első elbeszélése, valójában német folklórba ágyazott horror. Weber mellbevágó realizmussal és merészen új muzsikával ábrázolta a közönségnek oly kedves hangulatokat, életképeket, és persze a hátborzongató Farkastorokjelenetet. Mai hasonlattal élve mintha VR-szemüveget adott volna a nézőnek, aki ezáltal ott érezhette magát a cselekmény helyszínein, az éjszakai golyóöntésnél az elhagyatott sziklahasadékban, a lövészversenyen vagy az erdőben, amelynek morajlását a zeneszerző olyan szuggesztíven jeleníti meg, hogy pár évtizeddel később Richard Wagner is – diplomatikusan szólva – átveszi az erdőzsongás ötletét.

A bűvös vadász ősbemutatóján a nézőtéren ült a tizenkét éves Felix Mendelssohn (1809–1847) is. Nem tudjuk, mennyire érintette traumatikusan a korhatáros horror, az azonban biztos, hogy később több kompozíciójában is visszatért a természetfeletti világához. A pogány boszorkányszombatot megidéző Első Walpurgis-éj tíz évvel a Weber-bemutató után keletkezett, de Mendelssohn már e kantátánál korábban, tizenhét esztendősen megírta a tündérzenék új típusát megteremtő nyitányt Shakespeare Szentivánéji álomjához. A légies, a szó mindkét értelmében „szellemes”, koboldok siserahadát zenei eszközökkel ábrázoló, capriccioszerű karakter híres Oktettjében, valamint e-moll hegedűversenyének harmadik tételében is visszaköszön.

Már 1822-ben írt egy hegedűversenyt, amely meglepően biztos kézzel komponált zene egy tizenhárom éves kamasztól, ám nem különösebben egyedi alkotás. Tizenhat év telt el, mire ismét megérett benne egy hegedűverseny gondolata, a munkálatok azonban igencsak elhúzódtak, és a bemutatóra csak 1845 márciusában került sor. Mendelssohn tíz évvel korábban, 1835 őszén a lipcsei Gewandhaus zenekarának zeneigazgatója lett, és az együttes élén fáradtságot nem ismerve fedezte fel és tette közkinccsé – a kortárs műveken kívül – korábbi évtizedekévszázadok „régizenéit”: szimfóniákat, operafelvonásokat, versenyműveket, oratóriumokat. A koncertmesteri posztra nála egy évvel fiatalabb barátját, korának egyik legjobb hegedűsét, Ferdinand Davidot szerződtette, aki a 19. század első harmadának egyik meghatározó hegedűs zeneszerzője, Louis Spohr tanítványa volt. Spohr az előző század végén Giovanni Battista Viotti által meghonosított, a hegedűt éneklő hangszerként kezelő concertostílust vitte tovább tizenöt hegedűversenyében, melyek hatása az e-moll hegedűversenyben is tetten érhető. Mendelssohn stílusát kifinomultság, világos formálás, az arányok tökéletes egyensúlya és szélsőségektől tartózkodó gesztusok jellemzik, Schumann ezért is nevezte pályatársát a 19. század Mozartjának. Az e-moll hegedűverseny háromtételességével is a bécsi klasszikus hagyományokhoz kapcsolódik: a költői mélységű és szenvedélyes első tételt bensőséges lassú követi a mendelssohni dal szöveg nélkül műfaj jegyében, majd a már említett finálé oldja fel az előző tételek komolyságát, melankóliáját. Ha újít is a harmincas éveiben járó zeneszerző, azt is visszafogott eleganciával teszi. A tételek szünet nélkül kapcsolódnak egymáshoz: az első után egy „ottfelejtett” fagotthangból indul a második, amelyből aztán néhány ütem vezet át a harmadikba. Nem előzmény nélküli, de eredeti megoldás, hogy elmarad a megszokott ünnepélyes zenekari bevezető, helyette a szólóhangszer in medias res mutatja be a főtémát. További újítás, hogy az első tétel kadenciája, amelyben a szólista önállóan, a zenekari kíséret béklyóját levetve mutathatja meg sokoldalúságát, nem a tétel végén, hanem a melléktéma visszatérése előtt kap helyet. Az pedig különösen merész hangszerelésbeli lelemény az első tételben, hogy Mendelssohn a hegedű legmélyebb hangjával, az üres húron megszólaló, hosszú G-vel kíséri a fafúvókon elhangzó melléktémát. Ebben a mozzanatban talán az általa is hallott Niccolò Paganini hatását fedezhetjük fel, aki az 1830-as évek elején valóságos forradalmat robbantott ki az európai hangszeres zenében és koncertéletben, és aki lehengerlő, már-már lejátszhatatlanul nehéz variációsorozatot írt Rossini Mózes című operájának egyik témájára úgy, hogy a hegedűsnek kizárólag a G-húron szabad játszania. Az e-moll hegedűverseny nem lehengerlő, és technikailag igényes részletei ellenére sem lejátszhatatlanul nehéz mű – ennél jóval több: a virtuozitást a költői kifejezés, a művészi megfogalmazás szolgálatába állító kompozíció, amely a szólista és a zenekar közötti egyensúlyával is etalonná vált a 19. század későbbi hegedűversenyei számára.

A bűvös vadász csak az első fecske volt – Weber operája egy egész Európát átjáró, a hazafias lelkületet is felerősítő életérzés, a nemzeti romantika első jelentős megnyilvánulása. E vonulat orosz ágát képviselte az Ötök elnevezésű zeneszerzőcsoport, amelyhez a különleges életutat bejáró Alekszandr Borogyin (1833–1887) is tartozott. Főállásban vegyészprofesszorként, az aldehidek elismert szakértőjeként kutatott és tanított az egyetemen. A komponálásnak és a muzsikálásnak csak szabadidejében hódolt, ráadásul nem adatott neki hosszú élet, mindössze ötvenhárom év, ezért számos nagyszabású műve befejezetlen maradt. A romantikus zeneszerzők második generációjához tartozik, Brahmsszal egy évben, egy hatvankét éves grúz herceg és huszonöt éves jobbágya törvénytelen gyermekeként született. A herceg nem hagyta magára anyát és fiát: házasságot intézett a nőnek egy visszavonult német katonaorvossal, és hozománnyal is ellátta, négyemeletes házat vett neki Szentpétervárott. Abban, hogy Borogyin tehetsége több téren is kibontakozhatott, a biztos anyagi háttér mellett kulcsszerepet játszott édesanyja, aki támogatta sokoldalú érdeklődését. Borogyin majdnem húsz évig dolgozott a főművének tekintett Igor hercegen, amelynek cselekménye a 12. században élt II. Igor novgorod–szeverszki fejedelem kunok (polovecek) ellen vezetett sikertelen hadjáratán alapul. Az operát halála után három évvel, 1890 őszén mutatták be, a két hivatásos zeneszerző kortárs és barát, Rimszkij-Korszakov, valamint Glazunov kiegészítéseivel. A nyitányt Glazunov állította össze részben úgy, ahogyan Borogyintól hallotta zongorán, részben pedig a szerző vázlatai alapján, a hagyományoknak megfelelően az opera főbb dallamaiból. Az ellentétes karakterű témákból álló kompozíció – akárcsak A bűvös vadász nyitánya esetében – izgalmas és önállóan is érvényes zenekari művet eredményezett Borogyin Liszt Ferenc által is eredetinek tartott stílusában.

A gyermekéveit a család ukrajnai birtokán töltő Szergej Prokofjevet (1891–1953) szülei nyolcéves korában, 1899–1900 telén vitték el először Moszkvába (az ő esetében is egy áldozatkész anya áll a háttérben). Itt találkozott azzal a műfajjal – Gounod Faustja és az Igor herceg révén –, amely végigkísérte életét a kilencesztendősen komponált, tizenkét oldal terjedelmű Óriástól az élete főművéig tartott Háború és békéig. Borogyinnal és az Ötökkel ellentétben azonban sosem érezte szükségét annak, hogy kifejezetten oroszos zenét komponáljon, arra viszont mindig ügyelt, hogy amit ír, újszerű és színes legyen. Korának egyik legjobb zongoristájaként már pályája elején tudatosult benne, hogy avantgárd hangzású műveit elsősorban az ő tolmácsolásában szeretheti meg a közönség, így öt zongoraversenyéből négyet maga mutatott be. Éppen a Harmadik londoni premierjéről írta a Times kritikusa: „Meg kell vallanunk, hogy sosem értettük Prokofjev zenéjét, mindaddig, míg maga nem játszotta azt. Ahogyan előadja ezt a darabot, a zenekar olyan, mint a zongorához illesztett hatalmas rezonátor. (…) A darab bizonyára rettenetesen furcsán néz ki a kottapapíron, és elképesztően nehéz lehet megszólaltatni, de itt tökéletes egyértelműséggel és arányokkal lett elénk vezetve.” Prokofjev is letisztultságot emlegetett a művel kapcsolatban, amikor arról írt, hogy ez az első olyan zongoraversenye, amelyet hangszer nélkül, íróasztal mellett komponált, és mennyire meglepte, hogy rendkívül világos struktúrákat képes így létrehozni.

Az 1921-ben befejezett mű – öt zongoraversenye közül egyedüliként – a klasszikus, háromtételes formamodellt követi. Abban is egyedi, hogy a zeneszerző meglepően hosszú időszak alatt feljegyzett témákat, ötleteket kovácsolt össze benne. Használt 1913-ban leírt vázlatokat, és olyanokat is, amelyeket 1918-ban, az Egyesült Államokba – Japánon és a Hawaii-szigeteken át – vezető hosszú útja alatt vetett papírra. Utóbbiak eredetileg egy „fehér vonósnégyehez” készültek, vagyis egy olyan kvartetthez, amelynek hangjai a zongora fehér billentyűin is lejátszhatók lettek volna. Ez a műve végül nem született meg – meglátása szerint nem tudta volna elkerülni az egyhangúságot –, de két témája bekerült a III. zongoraverseny fináléjába. Az eljárás, amelynek során a zeneszerző vegyes anyagokat rendez egységes kompozícióvá, nem gyakori, de Prokofjevnél működött, és a fiatalabb pályatársnak, Hacsaturjánnak is ajánlotta: „Azt javaslom, minden új ötletet írjon le, nem kell megvárnia, míg az egész fogalmazvány összeáll a fejében. Írja le akár a különböző átvezető részeket, akár érdekes tématöredékeket is, és nem is kell feltétlenül sorrendben. Majd utólag felépíti az egészet ezekből a »téglákból«.”

A „téglákból” való építkezés mellett a zongoraverseny másik jellegzetessége a színesség és változatosság; a zongoraszólam néhol rettenetesen nehéz, másutt mindössze két szólamra redukálódik. Hírhedten nehéz és látványos szakasza, amikor az első tétel vége felé a szólistának váltott kézzel kell hármashangzatfutamot játszania, vagy amikor a harmadikban egy egyszerű C-dúr skálát kell megszólaltatnia, de úgy, hogy egy ujjal két egymás melletti hangot billent. (A hetven éve elhunyt Prokofjev bámulatos zongorista hírében állt, de ez a darab neki is feladta a leckét. „Ideges lettem arra a gondolatra, hogy három hét múlva játszanom kell a III. zongoraversenyt, és még nincs az ujjaimban” – írta 1921 novemberében, a Chicagói Szimfonikusokkal tervezett ősbemutató előtt. Sajnos kevés felvétel maradt fent tőle, de a III. zongoraversenyé szerencsére igen.) A sistergő virtuozitás mellett a líra is fontos szerepet játszik a műben: a második tétel – amelyben egy téma és annak öt különböző karakterű variációja szólal meg – andante meditativo feliratú negyedik variációja például látványosan lassú és csendes, akár a téli éjszaka zenéje is lehetne (egy helyütt ez a szokatlan előadói utasítás szerepel a kottában: freddo – hűvösen). A hangok, dallamok, karakterek ezúttal is a Prokofjevtől megszokott, bámulatosan színes hangszerelésben szólalnak meg; a megannyi lenyűgöző ötlet egyike például, amikor az első tétel második témáját kasztanyetta teszi már-már nevettetően szellemessé.

Írta: Várkonyi Tamás

Stark János Mátyás nyolcéves korában kezdett hegedülni. 2016-ig a Zeneakadémia előkészítő tagozatának hallgatója volt, emellett a Bartók Béla Konzervatórium zeneszerzés szakán is tanult. Jelenleg a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója. Számos versenyen – például a Weiner Leó Országos Kamarazene Versenyen, a berlini Rising Stars Grand Prix-n vagy a Bartók Világversenyen – szerepelt sikerrel szólistaként, kamarazenészként és zeneszerzőként is. Mesterkurzusokon olyan neves muzsikusoknál tökéletesítette tudását, mint Igor Ozim, Zakhar Bron vagy Mihaela Martin. Európa számos országában fellépett már; kamarapartnere volt többek között Érdi Tamás, Csalog Gábor, Nobuko Imai és Lars Anders Tomter. 2022-ben DAAD-díjjal tüntették ki.

A grúz Tamta Magradze ötévesen kezdett zongorázni, egy évvel később már a tbiliszi Központi Zeneiskola növendéke lett, majd ugyanitt az Állami Konzervatóriumban tanult. Ezt követően a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre került, ahol jelenleg koncertzongoristaként folytatja posztgraduális tanulmányait. Legnagyobb sikerét a 2020-ban megtartott Utrechti Liszt Versenyen érte el, amelyen beválogatták a legjobb tizennégy közé, és a több mint ötven országból leadott voksoknak köszönhetően ő nyerte el a közönségdíjat. Eddig összesen tíz nemzetközi zongoraverseny győztese, Európa számos neves koncerthelyszínén fellépett már, és olyan neves muzsikusokkal dolgozott együtt, mint Leslie Howard, Eliszo Virszaladze vagy Rohmann Imre.

Rajna Martin a fiatal magyar karmester-generáció egyik legkiemelkedőbb művésze. Tanulmányait a budapesti Zeneakadémián kezdte meg, jelenleg a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója Nicolás Pasquet és Ekhart Wycik osztályában. 2021 óta a Győri Filharmonikus Zenekar vezető karmestere, de visszatérő vendége Magyarország vezető szimfonikus zenekarainak, valamint a Magyar Állami Operaháznak, emellett több sikeres nemzetközi bemutatkozást is maga mögött tudhat. 2021 óta az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány mentoráltja, ahol Eötvös Péter mellett olyan mesterekkel dolgozott együtt, mint Kurtág György, Magnus Lindberg vagy Fabián Panisello. 2022 óta a Német Zenei Tanács „Forum Dirigieren“ programjának ösztöndíjas karmestere, ugyanebben az évben a Luzerni Fesztiválakadémia karmesterprogramjának résztvevője volt, ahol Thomas Adès, Wolfgang Rihm és Dieter Ammann irányításával képezte magát tovább. 2018-ban Junior Prima díjjal, 2023-ban a Cziffra Fesztivál Tehetség-díjával tüntették ki. 2023-ban asszisztensként és korrepetitorként dolgozik Fischer Ádám mellett a Budapesti Wagner-napokon.

A Győri Filharmonikus Zenekar városi zenekarként már 1894-ben működött, majd 1968-ban alakult át félhivatásos művészeti intézményből professzionális együttessé. A zenekarral a múltban és a jelenben felléptek és fellépnek a legkiválóbb hazai karmesterek és szólisták, a külföldiek közül pedig olyan muzsikusok fémjelzik a vendégművészek sorát, mint Jörg Demus, Cyprien Katsaris, Ida Haendel, Jevgenyij Nyesztyerenko, Carlo Zecchi, Arvīds és Mariss Jansons, Kobajasi Kenicsiró és Jurij Szimonov. 2009 tavaszán a legendás olasz filmzeneszerzőkarmesterrel, Ennio Morriconéval dolgoztak együtt, de részt vettek a Plácido Domingo által létrehozott Operalia nemzetközi operaverseny magyarországi gáláján is. Regionális kulturális együttesként egyszerre töltik be a tradicionális nagyzenekar, a crossover filmzenekar, a szabadtéri vagy gálazenekar, a kisebb vagy nagyobb kamarazenekar és időnként a koncert-fúvószenekar szerepét is.