MINDIG TÖBBET ADUNK!

Csatlakozzon Ön is, gyűjtsön pontokat, élvezze a kedvezményeket és a pluszélményeket!

mupa.hu

18 May 2023

Béla Bartók National Concert Hall

Ligeti 100

Featuring:

Sarah Defrise – soprano

Szilvia Vörös – mezzo-soprano

Concerto Budapest

Hungarian Radio Choir

(choirmaster: Zoltán Pad)

Conductor: Péter Eötvös

Ligeti: Melodien

Ligeti: Clocks and Clouds

Ligeti: San Francisco Polyphony

2023. május 18. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ligeti 100

Közreműködik:

Sarah Defrise – szoprán

Vörös Szilvia – mezzoszoprán

Concerto Budapest a Magyar Rádió Énekkara

(karigazgató: Pad Zoltán)

Vezényel:

Eötvös Péter

Ligeti: Melodien

Ligeti: Clocks and Clouds

Ligeti: San Francisco Polyphony

Ligeti: Requiem

1. Introitus

2. Kyrie

3. Dies irae (De die judicii sequentia)

4. Lacrimosa

The English summary is on page 10.

Ligeti: Requiem

I. Introitus

II. Kyrie

III. Dies irae (De die judicii sequentia)

IV. Lacrimosa

1979. október 8-án nagyszabású szerzői estet rendeztek Ligeti György kompozícióiból a Zeneakadémián. A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarát Lehel György vezényelte, a koncert műsorán a San Francisco Polyphony, a Requiem, valamint a fuvolára és oboára írt Kettősverseny szerepelt. A korabeli műsorfüzet rövid életrajzi összefoglalást közölt a szerzőről, de ebből természetesen nem derülhetett ki, hogy Ligeti 1956-ban politikai okok miatt választotta a nyugati emigrációt. A bő két évtizeddel későbbi szerzői est azonban – melynek Ligeti már a próbáira is Budapestre érkezett – puszta megvalósulásával is azt jelezte, hogy a hivatalos kultúrpolitika már nem elhallgatandó ellenségként tekintett Ligeti Györgyre. A koncert a korabeli zenei élet szenzációja volt, a sajtó viszonylag nagy terjedelemben foglalkozott az eseménnyel. Kroó György az Élet és Irodalom hasábjain így fogalmazott: „Legyünk tisztában Ligeti nagyságával. Azon kevesek közé tartozik, akik minden alkotásukkal védeni tudják mesterségük címerét, akik mértékül szolgáló minőséget teremtenek műhelyükben. Sőt, Ligeti azok egyike, akik arcot adnak korunk zenéjének. Van néhány fontos kortársa, aki filozófiával, közvetlen ideológiával tervezte el a zenét, elveknek rendeli alá, inkább mint bármikor is tették a tizenkilencedik század programzenészei. Van néhány fontos kortársa, aki megkérdőjelezi az európai zene fogalmát, és a világzene (de nem a goethei világirodalom értelmében) jelszavával lényegében megtagadja azt, ami a gregoriánumtól Lutosławskiig egyet jelentett. Ligetit tökéletesen kielégíti muzsikus volta. Ha színházat csinál, azt is a zenéhez idomítja, és nagyon jól érzi magát az európai többszólamúság tradícióiban. Az ő polgárpukkasztása csupán előítéletellenes, szabadabb ember, mint legtöbbünk, imponálóan kompromisszum nélküli, de művészete az építő, a teremtő fajták közül való. Üzenetét nem bízza jelszavakra vagy meditációkra, csakis a zenére, és teljes felelősséget vállal önmagáért: nem hárítja át sem az előadóira, sem a hallgatóra. Szűkebb, zenei értelemben is Európa követe. Erre utal műveinek szövésmódja, koloritja, intonációja.”

A koncert a San Francisco Polyphony című darabbal kezdődött. A közönség Ligeti György műismertetését vehette kézbe – ez részben eltér attól a szövegtől, amely 1975-ben a Schott kiadó számára készült (magyar fordítása a Kerékfy Márton által 2010-ben közreadott, Ligeti György válogatott írásai című kötetben jelent meg). „A San Francisco Polyphony című zenekari darab 1974-ben keletkezett. 1975. január 8-án San Franciscóban mutatta be a város szimfonikus zenekara Seiji Ozawa vezényletével. Európában június 20-án, a Holland Fesztiválon a Hilversumi Rádió Szimfonikus Zenekara mutatta be Hans Zender vezényletével. A hatvanas évek végén fokozatosan átalakítottam zenei stílusomat. Míg az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején írt műveim a zenekari (és vokális) szólamok sűrű polifon szövedékén és statikus hangzáson alapultak (ezt a technikát »mikropolifóniának« neveztem), a hatvanas évek közepétől kezdve zeném egyre inkább átalakult és a statikus hangmezőket komplex polifon struktúra helyettesítette. Ennek a stílusváltozásnak végső eredménye a Melodien című zenekari darab (1971). Ebben a darabban sok szimultán, de különböző dallam-modell található, ezeket külön-külön és egyszerre is hallhatják, mint komplex struktúrát és zenei formát.

Míg a Melodien lágy és »szép« darab, a San Francisco Polyphony »szárazabb«, olykor kifejezetten érdes. Zenei szövetét a dallamvonalak nagy száma alakítja, [ezek] ritmusban, időmértékben és mozgásban többé-kevésbé függetlenek egymástól. Néhány olyan technikát alkalmaztam, amely Charles Ives eljárásaihoz áll közel, a különböző tempók egyidejűségét például. De a partitúrát úgy komponáltam meg, hogy a karmester ellenőrizheti az előadást – azok a hangszerek, amelyek olykor gyorsabban vagy lassabban játszanak, mint az egész zenekar, egyfajta végszóra ismét belépnek, ezúttal »lépést tartva« a zenekarral –, és ez valamelyest különbözik Ives módszerétől. A különböző és eltérő dallamvonalak, azaz szólamok átfogó hangközstruktúra révén tartoznak össze, úgy, hogy az eredmény sohasem káosz, hanem jól elrendezett szerkezet, a dallamvonalak »rendetlensége« ellenére is. Rend és rendetlenség kombinációja –amit a mindennapi életben is kedvelek.”

Ligeti 1972-ben fél évet töltött a Stanford Egyetemen, San Francisco közelében. Itt „nem integrálódtak a különböző népcsoportok – mesélte Várnai Péternek 1979-ben. – Kínán kívül itt van a legnagyobb kínai negyed, rengeteg a japán, és az olasz negyedben úgy érzed magad, mint egy olasz városban. Mindehhez járul a kaliforniai életszemlélet, mely nem törődik a konvenciókkal: aki akar, frakkban jár, aki akar, álarcosbálba illő maskarában.

Miközben a San Francisco Polyphonyt komponáltam, azt hittem, a város hangulata meghatározza a művet, vagy legalábbis benne van a darabban. Amikor aztán meghallgattam, észrevettem, hogy sokkal inkább bécsi, nagyon sok benne az Alban Bergre vagy Mahlerre emlékeztető expresszív dallam. Talán csak a záró rész prestissimo tempójú, gépszerű hektikája emlékeztet egy amerikai nagyvárosra. De programzeneként semmiképp se fogd fel. Talán csak egy vonás van, ami programatikusan érvényes. San Francisco nagyon ködös város. Mind nyáron, mind télen hatalmas köd vonul be a városba a Csendes-óceán felől, néhány órával napnyugta előtt. Körülbelül a város közepéig ér, és ott megszűnik. És tényleg bevonul: ködtornyok nyomulnak be lassan az utcákba, de olyan is van, hogy a Golden Gate híd alatt száll a köd – a híd nagyon magas. Ilyen vizuális élmény magas hegyeken vagy repülőgépeken éri az embert. Napfényben ülsz egy felhőkarcoló ötvenedik emeletén egy kávéházban, és alattad köd van. Íme, ott vagyunk a Clocks and Clouds (1972–1973) gondolatánál. A ködből dallamok emelkednek ki és megint visszasüllyednek a ködbe.”

Dallamok kiemelkedése és visszasüllyedése jellemzi a Melodien (Melódiák, 1971) című kompozíciót is. Meghökkentő lehetett, hogy az ily módon kialakított dramaturgia – a meghatározó kordivattal ellentétben – könnyen követhetővé és átélhetővé, mondhatni „hatásossá” tette e műveket – valószínűleg ezért is írta Ligeti, hogy a Clocks and Clouds az egyik legegyszerűbb darabja. A Melodienben a dallami elem rehabilitálása valódi meglepetés, sőt pimaszság, „hiszen ki mert volna Ligeti avantgárdbéli kollégái közül ilyen címet adni darabjának? Biztos, hogy senki sem!” – írta Richard Steinitz. Igen szemléletesen jellemzi a Ligeti-stílust Kroó

György: „Néha az az érzésünk, mintha lepkehálón át szemlélnénk a zenei tárgyat. (…) Ez a gyönyörű

»szövevényesség« húsz esztendő termésében (1960–1979) igen sokféle technikai eljárással valósul meg. Egyszer architektonikus jelleggel, úgy, hogy mögötte a reneszánszbarokk kötött stílusok fúgaszerkezete tűnik fel, s a mozgást álló keretek egyensúlyozzák. Másszor mozgófényképre emlékeztet, a hangzás minőségének és mennyiségének szakadatlan áttűnéseivel. Van úgy, hogy a hangok rajzása a meghatározó, s a mű úgy viselkedik, mint kiapadhatatlan energiaforrás. Máskor dallam- és harmóniakontúrok leheletfinom árnyalásai teszik lebegővé a zenét. Változás, átalakulás, fejlődés? Azok érezhetnek ilyesmit, akik mikroszkóp fölé hajolnak, s ugyanazt mindig másként, másnak láthatják. Zenéjének hallgatásakor visszatérő benyomásunk a vitalitás, a megújulási képesség, az élet, a keletkezés közelsége.” A Melodien után írt darabok is tökéletesen reprezentálják szerzőjük hallatlan érzékenységgel párosuló mély szakmaiságát, kíváncsiságát és világra való nyitottságát, azt a fajta szellemi mozgékonyságot, mely egy egész életen át fűtötte kreatív energiáit. A budapesti Zeneakadémia hagyományos és következetesen szigorú képzésének köszönhetően felvértezetten vetette magát a kor esztétikai-elméleti vitáiba, és – nem kalkulálva az elszigeteltségből adódó következményekkel – a rá jellemző lendülettel, energiával foglalt állást a kortárs zene kérdéseivel kapcsolatban. Stílusát folyamatos megújulás jellemezte, de mindvégig megőrizte egyedi karakterét is, ami a közönség érdeklődését éppúgy felkeltette, mint a fiatalabb kollégákét.

A Requiem az 1960-as évek nagy, összefoglaló műve. Ligeti az első terveket még Budapesten, 1953-ban jegyezte le, majd 1956-ban ismét visszatért a gyászmise gondolatához. Ekkoriban felvázolt ötleteit aztán az 1963-tól komponált darab harmadik szakaszában használta fel.

A Requiem 1965 elejére készült el, bemutatója 1965 márciusában volt Stockholmban. A mű zenéje nemcsak a zeneszerző korábbi kompozíciós technikájának, stíluselemeinek szintézise, hanem mindazon élmények összegzése is, amelyeket a régebbi korok rekviemzenéi nyomán őrzött emlékeiben. Az Introitus és a Kyrie komponálásmódját például az Atmosphères technikája jellemzi.

„Mindig lekötött a pokol, a Végítélet ábrázolása. Gondolok Brueghelre (1525–1569) és főleg Boschra (1450–1516). Még azokon a Bosch-festményeken is, ahol nem ez van ábrázolva – mint például az Örömök kertjén a Pradóban –, ott is egyszerre jelenik meg a félelem és a groteszk humor. Gondolok Kafkára, akinél a félelmetesség szintén gyakran színeződik humorral; amikor Gregor Samsa átváltozik egy óriási bogárrá, ez valahogy egyidejűleg szörnyen félelmetes és nevetséges is. Eszembe jut egy trükkfilm, melyben a kandúr ellen harcoló Miki egér egy gumicsövecskével felfújja a bicepszét, hogy jól odavághasson a kandúr pofájába. Igen: majd én megmutatom a démonoknak, akiktől félek!” – ilyen és ehhez hasonló példákkal, asszociációkkal érzékeltette Ligeti György azt a fajta kettősséget, mellyel a komponálás során a gyászmise tematikájához közelített. A rendkívül komplex mű, melynek látomásos stílusáról, szófestő bravúrjairól, szívet szorongató sűrűségéről sokan írtak már, elsöprő erővel szólítja meg hallgatóságát. Jennifer Iverson véleménye szerint a Kyrie tétel a Ligetire leginkább ható két múlt századi mester nyelvezetét idézi – a szerző itt egyszerre használja és búcsúztatja el azokat a kompozíciós technikákat, melyeket Anton Webern és Bartók Béla zenéjének intenzív tanulmányozása révén sajátított el.

„Mint minden igazán fontos opusz, ami az európai zene története során létrejött, Ligeti György

Requiemje is alapvető dolgokról, primer emberi érzésekről ad számot végtelen őszinteséggel. A nagy mélységek és a nagy magasságok, a mozdulatlan percek és a vágtató pillanatok, a kiáltások és a suttogások, a magányos hangok és a kollektív hangorkánok kozmikus kontrasztja a mű, az eksztázis és a félelem zenéje. Groteszk hangképei Hieronymus Boscht juttatják eszünkbe. Csakhogy mint akusztikai jelenség, ez az 1960-as évek hangja. S van benne valami, ami éppen nem Bosch, ami fontos és kegyetlenség nélküli: a Lacrimosa a továbbélés reményével. Megdöbbentő, lenyűgöző, korszakos jelentőségű alkotás” – fogalmazta meg első benyomásait Kroó György.

Írta: Molnár Szabolcs

A fiatal belga szoprán, Sarah Defrise a közelmúltban debütált Berlinben. A Staatsoper Unter den Linden előadását (Eötvös Péter: Álmatlanság – Sleepless) a budapesti közönség is láthatta.

A legutóbbi évadban Zdenkaként (R. Strauss: Arabella) lépett fel a madridi Teatro Realban. Ének- és zongoratanulmányai mellett színészképzésben is részesült, személyisége, adottságai révén sokféle műfajban kamatoztatja tehetségét. Különösen közel áll hozzá a 20. század és napjaink zenéje. Olyan karmesterekkel lépett fel, mint Maxime Pascal, David Afkham, Christophe Rousset, Speranza Scappucci, Fabio Mastrangelo vagy Patrick Davin.

Az Armel Nemzetközi Operaversenyen 2018-ban elnyerte a legjobb előadónak járó díjat.

Vörös Szilvia 2013-ban diplomázott a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera szakán, Marton Éva növendékeként. Az Eötvös Péter Alapítvány szervezésében létrejött Out at S.E.A. (A nyílt tengeren) című kortárs opera szereplőjeként fellépett Budapesten, Párizsban, Brüsszelben és Krakkóban. 2014-ben az első Marton Éva Nemzetközi Énekverseny nagydíját, majd

2017-ben az olaszországi Concorso Lirico di Portofino első díját nyerte el. A 2018-as évadtól a bécsi Staatsoper társulatának tagja. 2020 januárjában Helsinkiben énekelte először Judit szólamát Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájából. A produkcióból készült lemezt 2022-ben a legjobb operafelvétel kategóriájában Grammy-díjra jelölték.

Eötvös Péter napjaink kiemelkedő alkotó- és előadóművésze. 1978-ban Pierre Boulez meghívta az általa alapított párizsi IRCAM nyitókoncertjének dirigálására, a koncertet követően pedig felkérést kapott az Ensemble Intercontemporain zeneigazgatói pozíciójára, melyet 1991-ig töltött be. A modern zene legkiválóbb együtteseivel és a világ legnevesebb szimfonikus zenekaraival dolgozott. A legújabb zene specialistájaként vált világhírűvé, de megkerülhetetlen Stravinsky- vagy Bartók-dirigens is. Két idősebb honfitársa, Ligeti György és Kurtág György műveinek egyik legavatottabb interpretátora. Alkotóművészként korán elkötelezte magát a színház és a film világa iránt, az itt nyert tapasztalatok mindmáig alapvető hatást gyakorolnak zeneszerzői gondolkodására.

A Concerto Budapest Magyarország egyik vezető nagyzenekara, egyéni hangzásával, nagy ívű műsorszerkesztésével különleges és meghatározó szereplője a magyar és nemzetközi zenei életnek. Széles repertoárja a jól ismert klasszikusoktól napjaink kortárs darabjaiig terjed. Visszatérő vendégei olyan világhírű művészek, mint Gidon Kremer, Heinz Holliger, Isabelle Faust, Anna Vinnitskaya, Jevgenyij Koroljov, Mihail Pletnyov és Khatia Buniatishvili. A zenekar az elmúlt években számos nemzetközi fesztiválra, Európa, Amerika és a Távol-Kelet rangos koncerttermeibe is meghívást kapott. Művészeti igazgatója 2007 óta Keller András hegedűművész, karmester, a Keller Quartet alapítója. Keller András szólistaként, koncertmesterként és kamarazenészként is világszerte elismert muzsikus. Több mint hetven nemzetközi díja mellett Magyarországon elnyerte a Liszt Ferenc-, a Bartók–Pásztory-, illetve a Kossuth-díjat, 2022-ben Prima Primissima díjat kapott. 2016 januárja óta a londoni Guildhall School of Music and Drama hegedűprofesszora.

A Magyar Rádió Énekkara 1950-ben alakult, repertoárja felöleli a klasszikus kórusmuzsika minden területét, beleértve az opera- és oratóriumirodalmat is. Előadásain kortárs magyar szerzők darabjai is rendszeresen szerepelnek. A kórus rangos nemzetközi fesztiválok gyakori meghívottja, szerepelt már Salzburgban és Bécsben is az Ünnepi Játékokon, fellépett Bertrand de Billy, Herbert Blomstedt, Eric Ericson, Christoph von Eschenbach, Lamberto Gardelli, Jesús López Cobos, Lorin Maazel, Kurt Masur, Lovro von Matačić, Yehudi Menuhin, Helmuth Rilling, Paul Sacher és Peter Schreier vezényletével. Vezető karnagya a Liszt-díjas Pad Zoltán, aki zeneakadémiai tanulmányai után Münchenben képezte tovább magát. 2008-ban a pekingi Központi Zeneakadémia kórusait, 2009 és 2014 között a Debreceni Kodály Kórust vezette. 2014 óta áll a Magyar Rádió Énekkarának élén.