Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2014. 3. szám by Szemle

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 49. évfolyam, 2014. 3. szám

E számunk megjelenését támogatta: a Nemzeti Kulturális Alap, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2. Felelős kiadó: Csontosné Maleczki Ilona mb. igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2. Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23. Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://mzsk.hu/szemle ISSN: 1216-092X

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet! A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és a Városi Könyvtárban. Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

E számunk szerzői:

Babosi László – könyvtáros, Nyíregyháza Bodnár Zsuzsanna – néprajzkutató, Nyíregyháza Bordé Katalin – könyvtáros, Nyíregyháza Bugya István – költő, Tiszadob Elek Ottó – irodalomtörténész, Nyíregyháza Ilyés Gábor – középiskolai tanár, helytörténész, Nyíregyháza Jánosi Zoltán – író, irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Nyíregyházi Főiskola rektora Cs. Jónás Erzsébet – professor emeritus, Nyíregyházi Főiskola Kövesdi Ágnes – könyvtáros, Nyíregyháza Kujbusné Mecsei Éva – levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs Szatmár-Bereg Megyei Levéltára igazgatója Marik Sándor – újságíró, Budapest F. Szakál Sándor – költő, Napkor Takács Péter – történész, egyetemi magántanár, Nyíregyháza Tóth Erzsébet – költő, Budapest

Tartalom

Emlékezés Ratkó Józsefre „a szabadság és a szerelem hologramja...” Ratkó József szobra előtt – Bugya István

„Irodalom = élet” Ratkó József és Margócsy József levélváltásai – Babosi László

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan” Hommage à Ratkó József – Összeállította: Kövesdi Ágnes

„Szolgálni fénnyel és erővel” Kerekasztal-beszélgetés Ratkó Józsefről – Antal Attila, Antal Balázs, Babosi László, Béres József, Gerliczki András, Karádi Zsolt Lejegyzte: Babosi László

„Az írás olyan volt neki, mint az isteni kinyilatkoztatás” Interjú Ratkó Józsefről Antall István irodalmi szerkesztővel – Marik Sándor 54 Történelem

Elek Ottó „Meg kell békélni a szocializmussal...” A népi írók titkosszolgálati megfigyelése a Kádár-korszakban

Könyvművészet

Bordé Katalin Haiman György, a Kner-örökség továbbvivője

Néprajz

Bodnár Zsuzsanna „Fehér gyász, fekete gyász” Halotti szokások, temetési szertartások a régi faluban

Helytörténet

Ilyés Gábor „Benczúr mester közöttünk van” A festőfejedelem nyíregyházi emlékezete

Irodalom

Jánosi Zoltán „Örökzöld trón a hóesésben”. Laudáció Tóth Erzsébet életműve előtt Tóth Erzsébet És elfelejtették… Széljegyzetek Sinka Istvánról F. Szakál Sándor Kempis Tamás emlékének, Elmartalak

102 107 110

Szemle Tankönyv a székelyek történetéről (Takács Péter) Azt ciripelik a tücskök, hogy megjelent… Sóstóhegy. Nyíregyháza városnegyede (Kujbusné Mecsei Éva) Alakzat és jelentés (Cs. Jónás Erzsébet) Bibliográfia

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja irodalma 2014. január 2–2014. június 30. (Összeállította: Tóth-Czakó Andrea)

111 119 121

126

Az első borítón Glück György Ratkó József-portréja látható. A hátsó borítón Ratkó József Egy ágyon, egy kenyéren című verse a költő kézírásával.

emlékezés ratkó józsefre*

Bugya István

„a szabadság és a szerelem hologramja...” Ratkó József szobra előtt**

Láttam Őt szerette tiszadobi Holt-vizén csónakjában gubbasztva. S mint valaki magasmesszi titokzatosságban tűnődő „óbéli” lény, élő mozdulatlansága, mint létentúliság, mint előidézett öröklét, átváltozott tájjá. Látták messziről is, nézték, mondták, mutatták egymásnak az emberek: „Az ott Ratkó, a költő...” És elcsöndesedtek, elkerülték közelségét a vízen- és parton-járók, tisztelvén és félvén bűvkörét. Jól tették. Mert abban az élő mozdulatlanságban, abban a földöntúli bánat-némaságban sárkányokkal vívott a költő, és „halóföldjét” memorizálta már az ember. Az a megközelíthetetlen méltóság, ahogyan átlényült tájjá, az a mozdulatlanság, az a természetfölöttivé préselt energia éppoly megrendítő misztérium, mint ez a szobor: az ő testi mivoltát megidéző pillanatnyiságba örökített ember. De ez az emlékké, hiánnyá sűrített energia nem tűrheti a mozdulatlanságot – egy pillanat, és feltámad anyaga; nem lehet, hogy el ne induljon! És nem tűrheti az összevetést sem, mert szobor és ember sohasem lehet egy: az egyik tisztelgés, holt anyagba öntött jel-kép; a másik anyaga élő lélek és szellemiség – ábrázolhatatlan. Én nagyságos alakját látom, sudár termetét, mozgásának, gesztusainak intelligens rendezettségét: a finom Ratkói harmóniát; arcának méltóságos, ünnepi tisztaságát; szemében a soha megmásítható szépséges mosolyt – nem tudom, megidézhető-e egyáltalán, formába fogható-e a halhatatlan szellem és lélek! Mielőtt lehullt a lepel, ma az volt a legszebb pillanat. És talán előtte még az alvó hajnali csönd, a várakozás magánya, a méltóság magánya – az elégtétel: mint feltámadás előtti pillanat. A hűs, hófehér lepel, amíg ráborult, takarta, védte. Az a lepel egyesített, magába szívott mindent, ami fény, és visszavert mindent, ami fénytelen... Az a patyolatlebbenés gyolcsfehér ingét is megidézte, a madárszárnyú gallért, és megidézte a 25 éves gyászt, a folyton fölfakadó évelő bánatot: a költő hiányát. Ma kegyes hozzánk a lenni nem kezdett s véghetetlen Úr: itt állhatunk a Ratkó József emberalakját formázó mű előtt. Míg fortyogott, sistergett, sírt Kő Pál mester műhe* Összeállításunkkal a huszonöt éve elhunyt Ratkó József költőre emlékezünk. ** Elhangzott 2014. augusztus 9-én Nagykállóban, Ratkó József szobrának avatóünnepségén.

Bugya István

lyében a megolvadt fém, és bronzzá csöndült, szoborrá sűrűlt az ethosz: a ronthatatlan emberminőség, az költészet volt... Csak ő tudja, a szobrász, miféle erők kerengtek, sustorogtak, surrogtak, lázadoztak föl, csak ő tudja a titkot: hogyan is állhat itt, mint szellemanyag-minőség: bronzban a költői lény. Ez volna hát a hétpróbának alávetett, a madárnak szegődött? A fegyvertelen, a félelem nélküli? Ez volna tehát a rontott bús mesterhegedű ember? Az ordas szavú, esőtámasztó sovány és konok garabonciás? Bármennyit érjen is, bármilyen nemes szándék szülte is, bármilyen nemes, alkotó energia, a legszebb szobor is csak mű. És művekkel (ezt Illyés Gyula mondja, változó kifejezési formákkal) csak művek lehetnek párbeszédben. A mi Ratkó Józsefünk, akiről én beszélek, maga volt a Mű! Aki nem könyvből leste el márvány szonettek ütemét... Igen, ő az, aki az örökkévalóságig futott, futott, hogy szíve ki ne hűljön, ő az, aki hazudni gyáva volt, bár harapásnyi kenyéren élte le egész életét, igen, ő az, akinek torkából sohase szólt a feslett, a kétszólamú dallam, akinek időzített halált szabtak osztódó, drága sejtjeire, pedig csak egy kis hazát akart, cserébe a világvigyázó énekért, halott halottaink elsiratásáért, törvénytelen halottaink elsiratásáért... Bizony ő az, aki már végleg becsukta tenyerét s már foga közt morzsolja a földet, de aki most is őrségben áll... Igen, ő a mi költőnk: a mi Ratkó Jóskánk! Aki leguggolt a hóba fúlt tanyákhoz, aki szikrázva élet s halál közt megtanulta és ránk hagyta a drót fegyelmét, hogy amíg a szív ki nem csap, égni kell nagyfeszültségű indulatban, szolgálni fénnyel és erővel, gyűlöletig hevülve, de szelíden, ha egy madár belénk fogózna... Igen, ő az, ő a mi költőnk: aki édesanyáinkat halhatatlanná énekelte, hogy adassék nekik – végre – gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassék könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját... A teljes világon, a téridőben kicsoda énekelt ilyen fájón gyönyörűséges zsoltárt?! Megszólítanálak szobor, ha merném… Ujjad közt hervadt cigaretta, kék füstje alvadó szirom – oktalan rémület zenél feszített izmaidon… Jól tetted szobrász Kő Pál – ámbár nem lehetett kicsi a csábítás –, hogy nem heroizáltad a költőt dics-alakká, jól tetted, hogy a földön marasztaltad, s talán még azt is, hogy mai megjelenülése után is sóvárognunk kell az igazi Ratkó-kép után... Sajnálom, ha ünneprontás is, hazugság volna elhallgatni: mióta a halál elvonta tőlünk, a műből kivette a hús-vér embert. Semmilyen ünnep nem elég, hogy megtartsa őt, az irgalmatlan tiszta szeretőt! Mélyen tisztelt nagykállaiak, és mindennemű maradékai, barátai, tisztelői néhai Ratkó Józsefnek! Az igei igazság magasabb rendű minden valóságnál, de nem mint elv, hanem mint konkrét cselekedet. Ratkó József szobrának felállítása ilyen igei cselekedet. Nagy dolgot tett ez a város: színt vallott. Aki Ratkónak szobrot emel, annak az ő költészetét is vállalnia kell. De hát a költészet csak eszköz, csak hologram – ahogyan ő maga mondja: a szabadság és a szerelem hologramja... tegyük hozzá: a szabadság abszolútum – mert csak a

Ratkó József szobra előtt

maga erejéből létezik, és ahogyan Sánta Ferenc tanítja: „minden jó belőle következik, minden rossz pedig annak hiányából”; a szabadság ezért tökéletes és örök minta, bármilyen csorbítása az emberség, az emberiesség korlátozásával jár, és bármiféle kisajátítása az emberminőség torzulásához vezet. A szerelem pedig? …merész halálig tartó összeesküvés, gyönyörű, páros lázadás a zsarnok elmúlás ellen; örök harc, konspiráció – ha róla szólna, elnémul a szó… Mert szerelem nélkül – a lét szerelme (a közösség szerelme, a teremtő munka, a tudás, a dolgok, a tárgyak, a nemes játékok, az ízek, a színek, a hangzások és csöndek), vízföld-ég-valóság harmóniáinak szerelme nélkül, a szerelem szerelme nélkül semmi az ember! (Szépség és jóság óhajtása: ez a szerelem; védelme és cselekedete: ez a szabadság: ez együtt a korlátlan hatalom minden rossz fölött!) És szabadság meg nem valósulhat szerelem nélkül, és szerelem nem lehet teljes szabadság nélkül! Ez a magyar költészet tárgya Balassitól Ratkóig – és egyben ebben áll a földi lét, a törékeny emberlét líraisága is. Mert ember és magyar egy minőség: a szabadság és a szerelem teljességében! Csakis így érthetjük meg, magyarul! a mi igazán hazafias (tehát egyetemes és nem nacionalista) költészetünk jajkiáltását, amit se a közeli, se a távolabbi szomszédok meg nem hallanak: „magyar, oláh, szláv bánat, mindigre egy bánat marad”! Ez az Ady hangja és ez a Ratkó hangja is. Ebbe az archimédeszi fix pontba helyezve létét, amit ő maga jelölt ki már gyerekkorában, alávettetvén minden próbáknak, mindenfajta embertelen nyomorúságoknak, retteneteknek és csodáknak lett ő az egyetemes magyar költészet kitagadhatatlan alakja. Honnan emelkedett oda? Az igazságtalanságból, a szeretetlenségből, amit vérkörei igazsággá és szeretetté transzformáltak. Mi tette ezt a csodát? A hajdúhadházi, tiszadobi közösség, a Gavroche kenyere… a szerelem… Így lett azonos önmagával; így lett Ratkó Józsefből Ratkó Jóska. Dühei, legpogányabb ítéletei és legsötétebb jóslatai fölé ezért emelhette a reményt, mint verset, drámát… és napi hitvallásaként, konkrétan ezért művelhette cselekedetként az emberséget. Hol egy jó szóval bátorítva, hol lázítva, hol csitítva, hol kérlelve, hol asztalra sújtva… Személye és művészete ezért lett kikezdhetetlenül eggyé – és ettől lett ő olyan minden emberi közegből kitündökölve szép és igaz. Ha lecsupaszítunk róla minden érdemet, és ráaggatunk minden átkot, botlást, vétket, kocsmát, rámocskolt rágalmat, ő akkor is költészet, akkor is ethosz marad… Ratkó József, amint azt Sánta Ferenc megállapítja (milyen szomorú, hogy neki nincs ilyen városa!) nem individuális lény, nem a pillanatnyiságban, nem az érdekekben, az önérvényesítésben tartózkodik, hanem, mert univerzális személyiség, a fo-

Bugya István

lyamatosságban: az öröklétben – a lenni nem kezdett véghetetlenségben… tegyük hozzá: az idő szentháromságában… 25 éve halott. De a felejtés bűnét nem hagyta magán Nagykálló – tisztelet és köszönet érte… A Ratkó-i ének vállalásával ez a város, az ő fogadott földje, belépett az időbe, ahol Petőfi és Segesvár, József Attila és Balatonszárszó, Sinka István és a szegénység, Illyés Gyula és a puszták népe, Váci Mihály és a nyírségi tanyák alkotnak hibátlan koordináta rendszert… csakúgy, mint Szent István és Dózsa, Bocskai és Rákóczi, az örök magyar március és ’56 és Lakitelek... még a levertségben is ez a mi koordináta rendszerünk: egyik ága magyarság, másik tengelye szabadság és szerelem – a metszéspont pedig: Isten. Tavasszal egy napszemű kállai diák megkérdezte tőlem: hogyan lehetne kimondani egyetlen szóban Ratkó Józsefet? Mit mondhattam volna többet? Ratkó a mosoly. Nem is hozhattam mást magammal az ő szerette folyója falujából, ezzel farsangolok, amióta elment… csakúgy, mint az ő követői: az egyszerre botlón esendő, de csillagszóró Magyar Jóska a halálban; az ötödik pecséttel viaskodó Áron Attila; Ószabó István, a tulajdon tehetségétől megbántott emberkerülő; Dusa Lajos, a költőnek is hibátlan; és G. Nagy Ilián, aki a Ratkó-i drámaírást folytatva, augusztus 20-án mutatja be Csaba Királyfi című operáját Püspökladányban… Ez is egy mosoly, magyar mosoly a ránk vicsorgó évelő dühökre. Ha van mitől félniük a mímelőknek, a ringyószájúaknak, az istenteleneknek, ország orgazdáinak, akik ellenünk uszulnak, és földjeinket elcsipegetik és kiirtanák szülötte szavunkat: akkor az a mosoly. Ezt üzenjük innen mindenfelé: megóvni csuklót, csigolyát, egyetlen esély a mosoly, egyetlen esély, bátor arcunk… Bár nem hatalmazott föl senki és nem vagyok rá méltó, egy jobb sorsban reménykedő magyarság nevében mondom: ezt a szép napot, Ratkó Jóska születésnapjának ünnepét, mint torkunkra köttetett jó hírt, néhai Bocskai Hajdúk Maradékai, Mai Nagykállaiak! Köszönjük!

Babosi László

„Irodalom = élet”

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai Margócsy József egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésünk alkalmával úgy emlékezett, hogy Ratkó „Jóskáról” először édesapjától hallott az 1950-es évek elején. Margócsy József ekkor a nyíregyházi Állami Kossuth Lajos Általános Gimnáziumban tanított. Édesapja, a szintén neves evangélikus iskolaalapító pedagógus, Margócsy Emil (1883–1971) – akkor már nyugdíjasként – órákat adott a 7. számú Magasépítőipari Technikumban, ahol Ratkó 1951 szeptemberében elkezdte a középiskolát. Margócsy Emilnek azért tűnt fel a tiszadobi gyermekvárosból érkezett állami gondozott, félárva első osztályos fiú, mert télvíz idején egyszerű gumicipőben járt iskolába, ezt szóvá is tette az iskola igazgatójának. Tanulmányi értesítője szerint az első két évben Ratkó jól tanult. 1953-ban egy szerinte „rossz” Zelk Zoltán vers hatására elkezdett verseket írni. Ez év végétől kezdve már rendszeresen publikált a megyei napilapban, a Néplapban, 1954-ben pedig három epigrammával szerepelt a Túl a Tiszán. Tiszántúli költők és írók művei című antológiában, továbbá bemutatkozott az írószövetség lapjában, az Irodalmi Életben. Az ipari technikumban azonban egyre rosszabbul érezte magát, mert a magasépítészet az érdeklődési körétől igen távol állt. Harmadik osztályban félévkor és év végén néhány szakmai tantárgyból „szándékosan” megbukott. Szerencséjének, tehetségének és irodalmi sikereinek köszönhetően az iskola nem gördített akadályt az elé, hogy 1954 szeptemberétől – bár évvesztéssel és különbözeti vizsgák letételével – az Állami Kossuth Lajos Általános Gimnázium harmadik évfolyamán tanuljon tovább. A nagy múltú iskola életébe könnyen beilleszkedett, s hamarosan megbecsült diákja lett. 1955 januárjában már arról adott hírt a Néplap, hogy „nemsokára megjelenik Ratkó Margócsy József (1919–2013) irodalom- és helytörténész, magyar–francia szakos középiskolai tanárként végzett az Eötvös Collegiumban, tanított a nyíregyházi Állami Kossuth Lajos Általános Gimnáziumban, volt megyei szakfelügyelő, majd 1964-től főiskolai tanár a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán – ma Nyíregyházi Főiskola –, amit 1972-től nyugdíjazásáig, 1980-ig főigazgatóként vezetett. Ratkó részletes életrajzát lásd Babosi László: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá…”. Ratkó József életrajza I. rész (1936–1966). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2005. 1. sz. [107]–123. Kovács Júlia: Látogatóban SZOT-díjasoknál. Ratkó József. Népszava, 1985. jún. 22. 145. sz. 8. Erről a könyvről Margócsy József is írt ismertetést. Lásd Margócsy József: Túl a Tiszán. Néplap, 1955. jan. 16. 13. sz. 4.

Babosi László

Józsefnek, a fiatal nyírségi költőnek az első verseskötete a megyei tanács végrehajtó bizottságának támogatásával.” Az Apám tollával című kötet végül is nem jelenhetett meg, sőt: a szókimondó, valóságot feltáró verseket író ifjú poétát a Néplapban egy névtelen cikkíró megtámadta, hogy költeményeivel az őt felnevelő néphatalom ellen támad. A költő válaszát a lap természetesen nem közölte. Ettől függetlenül tanulmányi eredményei megjavultak, szerette társait, tisztelte tanárait. Az iskola néhány pedagógusával, a szintén volt állami gondozott Horváth Miklóssal, valamint Margócsy Józseffel (egyikük sem tanította) közelebbi viszonyba került, és a gimnázium befejezését követően is tartotta velük a kapcsolatot. Egy „kicsit felelősséget érzek iránta” – vallotta Margócsy József egyik levelében, 1956 nyarán pedig így jellemezte Ratkót: „munkás származású állami gondozott gyerek. Érettségijének eredménye: jó. Versei jelentek meg az Irodalmi Újságban, az Alföldben többször is és természetesen a megyei Néplapban is többször. Családi viszonyai miatt eléggé zárkózott gyerek, viszont rendkívül tehetségesnek láttuk itt sokan. A megyei helyesírási versenyen, a Rákosi [Mátyás] tanulm[ányi]. versenyen a legjobbak között volt.”10 Margócsy József széles körű kapcsolatrendszerét felhasználva segítette Ratkót az egyetemi felvételikben, az Emberi dolgok című kötetének megjelentetésében (nem rajta múlott, hogy a könyv nem látott napvilágot), valamint tanácsaival támogatta a pályakezdő pedagógus Ratkó házaspárt. A levelekből az is kiderül, hogy az 1960-as évek első felében Ratkó többször elküldte Margócsy Józsefnek verseit, kéziratos verseskötetét véleményezésre. Érettségi vizsga után Ratkó a Szegedi Tudományegyetemen folytatta felsőfokú tanulmányait magyar-történelem, majd magyar–olasz szakon. Az 1956-os forradalomról, a kivégzett Nagy Imre miniszterelnökről, illetve a Rákosi- és az alakuló Kádár-rendszerről vallott „ellenforradalmi” nézetei miatt 1959-ben eltávolították az egyetemről. Miután sikertelenül próbált Budapesten letelepedni, 1960-ban Váci Mihály segítségével családjával visszajött „fogadott földjére”, Szabolcs-Szatmár megyébe. Előbb Berkeszen nevelősködött, majd tanított, később a megyei napilapnál, a Kelet-Magyarországnál újságíróskodott több mint egy évet, végül 1964 szeptemberétől a nagykállói Járási Könyvtár igazgatója lett. Ratkó és Margócsy József számos alkalommal találkozott egymással, sok irodalmi-kulturális rendezvényen, író-olvasó találkozón vettek részt közösen.11 Ha Margócsy József a megye irodalmáról írt, akkor Ratkót mindig megemlítette,12 a Segítsd a Néplap, 1955. jan. 6. 4. sz. 4. Jegyzetek megyénk két költőjéről. Néplap, 1955. okt. 16. 244. sz. 4. Ratkó József: Válasz a „Jegyzetek megyénk két költőjéről” című cikkre. Könyvtári Kis Híradó, 2003. 2. sz. 33–34. Babosi László: „Kedves Miklós Bátyám!” Ratkó József levelei Horváth Miklóshoz. Partium, 2003. Tél. 27–37. Margócsy József levele Szauder Józsefhez. Nyíregyháza, 1961. augusztus 28. 10 Margócsy József levele Baróti Dezsőhöz. Nyíregyháza, 1956. június 29. 11 A nyíregyházi TIT Bessenyei klubjában 1969. december 12-én megtartott találkozóról megmaradt a belügyi szervek által a nézők soraiba elküldött „Szabolcsi Sándor” fedőnevű III/III-as ügynök jelentése is. Lásd ÁBTL, M-38663/1. 12 Margócsy József: Ember és munka. Kelet-Magyarország, 1963. máj. 1. 100. sz. 7.; Uő: Megyénk irodalmi élete. (1944–1964). Kelet-Magyarország, 1964. nov. 7. 262. sz. 6.; Uő: Szabolcs-Szatmár megye irodalmi hagyományai. (Eredményeink és feladataink) In: Irodalmi és Nyelvi Közlemények, 1967. 1. sz. 90–133.; Uő: Múlt és jelen Szabolcs irodalmi életében. Kelet-Magyarország, 1968. aug. 19. 195. sz. 5.; Uő: Irodalmi élet Szabolcs-Szatmár megyében. Kárpáti Igaz Szó, 1968. szept. 22. 223. sz. 3.

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai

királyt! című Ratkó-dráma bemutatójáról is megírta tapasztalatait,13 1996-ban pedig a költőre emlékező Szabolcs-szatmár-beregi Szemlében közölte a Ratkó néhány ifjabbkori verse című írását,14 amelyben a versek mellett egy levélrészlet is napvilágot látott. Tanár úr halálát követően hagyatékának egy része a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Helyismereti Gyűjteményébe került. A Ratkó Józseffel kapcsolatos dossziéban a Ratkó–Margócsy levélváltások jelentős része megtalálható, mivel Margócsy József gondosan megőrizte a hozzáírt leveleket, a sajátjait pedig írógéppel, indigós másodpéldányt is készítve írta. Ratkó József hagyatékában öt Margócsy által írt levél maradt meg. Az alábbiakban ezekből levélváltásokból közlünk részleteket. A leveleket mindkét részről a jogörökösök engedélyével tesszük közzé.

1. Margócsy József Ratkó Józsefhez Ratkó József Elvtársnak Tiszadob, Gyermekváros Kedves Jóska! Örömmel gratulálok sikerült érettségidhez. Budapesten jártomban beszéltem a szegedi egyetem módszertani kabinetjének magyar előadójával, Muhi elvtárssal. Felírta adataidat, s megígérte, hogy segítségedre lesz a felvételnél.15 Azt is mondta, hogy Baróti Dezsővel, a rektorral, aki egyben a magyar tanszék vezetője is, beszélni fog érdekedben. Egyébként én is írtam Baróti Dezsőnek felvételed ügyében. Remélem, sikerülni fog. Muhi elvtárshoz könnyen bejuthatsz, ottlétedkor menj is be hozzá és emlékeztesd arra, hogy ő nekem ígéretet tett június 27-én, az Oktatásügyi Minisztériumban tartott szakfelügyelői értekezleten. Beszéltem Durkó Mátyással, a debreceni Magvető kiadó vezetőjével. Így tervbe vettek Téged az 1957. évi kiadásra. Mindjárt el is hoztam Neked az előzetes tájékoztató felhívást. Föltétlenül válaszolj mielőbb nekik. Bízom abban, hogy lesz is ebből valami.16 Kívánok sok sikert, továbbra is. Csak arra kérlek, hogy időnként tájékoztass, ha kedved van hozzá, sorsod fordulásáról. Meleg szeretettel köszöntelek. Nyíregyháza, 1956. június 29.

2. Ratkó József Margócsy Józsefhez Kedves Tanár Elvtárs! Örömmel vettem kézhez mindkét levelét; az elsőre azért nem válaszoltam, mert nem történt semmi említésre méltó változás életemben, még csak verset sem írtam, a másodikra meg – szóval nemrég fejeztem be Balassi ifjúságáról szóló referátumomat, s a befejezés fölötti örömömben teljesen megfeledkeztem a pénzről, meg mindenről. Margócsy József: Színházlátogatási tapasztalatok. Kelet-Magyarország, 1985. jan. 19. 15. sz. 8–9. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1996. 3. sz. 405–415. 15 A Szegedi Tudományegyetemre jelentkezett Ratkó József. 16 „[…] közlöm Ratkó Elvtárssal, hogy verseskötetét a Kiadó 1957-es konkrét tervébe vette fel […] ennek megfelelően kötetét minél előbb készítse el és juttassa el Kiadónkhoz […] ha bármilyen segítségre lenne szüksége, forduljon […] bizalommal hozzánk, minden lehető támogatást igyekszünk megadni. Debrecen, 1956. június hó 20. Durkó Mátyás kiadói megbízott” – olvasható a debreceni Alföldi Magvető Kiadó által megküldött szerződésében. Ratkó össze is állította az Emberi dolgok című könyv anyagát, de a forradalom leverése után, 1957. augusztus végén a kiadó megszűnt, így ez a kötet sem jelenhetett meg. 13 14

Hogy hogyan élek? Izgatok, élek fillértelenül. Naponta egyszer eszem, s ha netán pénzem van, hódolok régi és újabb kedvtelésemnek: t. i. könyveket vásárolok és dagadtra zabálom magam. Ez utóbbival – most veszem észre – jól megtiszteltem magamat, de mindenesetre közel áll az igazsághoz a kifejezés: – az éhes ember többnyire nem mértéktartó. Egyetemi életem azzal kezdődött, hogy az első tornaórán majd hogy nem kiverték a jobb szemem; összetévesztettek a labdával, s a fejembe fejeltek egy irtózatosat. Amellett, hogy a fogsorom (a jobb) még ma is alig használható, s a szemem vérben van, de már lassan kitisztul. Az egyetemet már valamelyest megszoktam, de Szegeddel hadilábon állok. – Azért akármennyire is szidtam a Nyírséget, Nyíregyházát, mégis – csak most jöttem erre rá – visszavágyódom, s ez nem egyszerű vagy képzelt nosztalgia, hanem valami megmagyarázhatatlan dolog; kb. az, hogy… de ez tényleg megfogalmazhatatlan. 470 Ft ösztöndíjat kapok, de jegyzetem még nincs, annál több adósságom. A pénz éppen jókor jött, de abszolút nem számítottam reá. Hát most már édes-mindegy! Címem: R. J. Szeged, Tolbuhin sugárút 43. sz. Juhász Gyula egyetemi diákszálló. Levelemet zárom, szeretettel üdvözlöm tanáraimat. Tisztelettel: Ratkó József U. i.: A pénzt lehetőleg táviratilag tessék feladni. – Ha írok, elküldöm. [Szeged, 1956. szept. vége/okt. eleje]

3. Margócsy József Ratkó Józsefhez Ratkó József Berkesz, Lenin utca 1. sz. Kedves Jóska! A rádióban Puccini-operarészletet énekelnek, talán a Bohéméletből; mindegy, hiszen valamennyi Puccini opera szomorú, keserű véget ér. Elolvastam kötetedet,17 s leültem, hogy írjak Neked erről az egészről, s ugyanez a szomorú, szorongó érzés támad fel bennem is, ami kötetednek címe: a Félelem. Egy francia regényben olvastam, de persze, magától is rájön az ember erre a bölcsességre: „Nem lehet úgy jól élni, ha az ember nem hisz semmiben!” S ez a legtöbb és legkevesebb, amire rájöttem, már beszélgetésünk közben is szerdán, de most még inkább, hogy kötetedet végigolvastam. Rettenetes, szörnyűséges. Egy ember, aki negyedszázados életében csak félelmet, szomorúságot, kiábrándultságot tudott összeszedni, s csak ilyen visszhangokat tud magából kiadni az élet, Élet, az ÉLET hívóhangjaira?! Vagy ez az élet semmilyen kezdőbetűvel nem jelentkezett előtted kedves formájában? Vagy csak készakarva szorítasz vissza minden szépet és jót: akár a szerelemben, akár kisgyermeked tipegésében, gagyogásában csendüljön is meg valahol és valahogy? Rettenetes, szörnyűséges. Mert azért ne érts félre, nem követelem én rajtad az optimizmus, az emberszeretet és a rajongás követelményeit szakmányban. Helyesebben: nem csak ezeket kerestem kötetedben. Mert az Éjszaka című vers se nem optimista, se nem „haladó” (hogy ezt a szót használjam), de mégis jó vers, mert van benne valamilyen emberség; de hol van a többiben, a legtöbben? (Hát Te hol találod az emberséget, válaszolod, szinte hallom, ott, talán, ahová Te is beleadod a Magad konstruktív emberségét. Mert, akárhogy is mondjuk, csűrjük-csavarjuk, ha Te az V. osztályos tanítványaiddal amúgy istenigazában, szeretettel és elmélyülten foglalkozol az oroszórákon: beleadod a magad emberségét, akkor ott visszhangra találsz: s a kisemberkék feleleteiben felcsillan majd a viszonozottság, a férfimunka eredménye, a siker, az öröm-mag, hogy ezeknek a gyerekeknek a tudása a Te munkád eredménye. Világos, amit mondok? Érted-e, hogy nem a pesszimizmust, az olykor-olykor még nyugtalanító félelmet Ratkó 1961 márciusában fejezte be az egy prózát és 48 verset tartalmazó Félelem című kötetének összeállítását, legépelését, összefűzését. A gondosan megszerkesztett válogatást több példányban készítette, és a számára fontos személyeknek, pl. Kiss Tamás és Váci Mihály költőknek, valamint Margócsy Józsefnek is elküldte. A kötet tartalmát lásd Babosi László: Ratkó József bibliográfia. Nyíregyháza, 2010. Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 60.

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai tartom soknak, hanem a hitet, a bizalmat nem találom – még alkalmilag sem, pedig anélkül élni nem lehet, s ezt nekünk magunknak is árasztanunk kell, ha viszonzásra várunk.) De már túlságosan moralizátor lettem megint, s ezt Te nem szereted (mások sem, én sem). Van ezekben a panaszokban valami sodró parttalanság (ennek talán formai eredménye az, hogy több versednek a végére nem teszel pontot, s olykor nagyon kedveled az epikusok kedvelte hosszú sorokat többnyire rímtelen szabad versként). De van úgy, hogy már félelmetes lesz az egész, olyan, amellyel már nem jó játszani – pláne nem „komolyan” (1–3!!!).18 A Berkesi epigrammát19 nem értem, a Szavakat se nagyon, a F..ng pedig igazán nem való ide. Azt hiszem, hogy a kötet föltétlenül megérdemli, hogy kiadják, persze nem hiszem, hogy teljes egészében így kellene és lehetne kiadni. Summa, summárum: nagyon örülnék annak, ha sikerülne a kötet kiadása,20 még sokkalta inkább annak, ha a továbbiakban nem a félelem lenne az uralkodó verseidben, hanem az életnek valamilyen megfoghatóbb és melegebb élménye csalna ki hangokat belőled, mert akkor már azt is tudhatnám, hogy talán sikerült megnyugodnod kissé. Nem, nem valami kispolgári gemütlichkeit21-modort keresek, hanem annak az apró szépségeknek és kedvességeknek az észrevételét is, amely fiatal feleséged, a koratavaszba kilépő kislányod, óráidon kacagó és izzadó tanítványaid, újabb kisgyerkőctök aggódó-szerető várakozásában, örömként és szereteted (szerelmed) visszhangjaként kerül elő. Meleg barátsággal köszöntelek. Nyíregyháza, 1961. április 9.

4. Ratkó József Margócsy Józsefhez Kedves Jóska Bátyám! Fáj a fejem, s ez éppen kapóra jön az íráshoz, ugyanis ezzel talán ellensúlyozni tudom azt a jó marok kaján örömet, amit a levél olvasta óta érzek, tudni illik, hogy a már bennem évek óta érlelődő változás éppen azokban a napokban győzte le a félelmet, amikor ezt az írást kaptam, amellyel egyébként nem értek egyet, mégis nagyon meg kell köszönnöm, mert gondolkozásra késztetett, s újbóli tüzetes átvizsgálására elveimnek, világképemnek, verseimnek. Élek a gyanúperrel, hogy Jóska Bátyám csak azokat a verseket vizsgálta meg alaposan, amelyeket még eddig nem ismert, s ezek indíthatták nyilván a levél mondanivalóját az embertelenség irányába. De ha nem is volt így, akkor is értem a bírálat (?) alapját: újabb verseim sokkal jobbak mindenféle tekintetben a régebbieknél, az emberségesebbeknél, nyilván ezek hatása jobban is érvényesült… Azt hiszem, azért az alábbi szavakkal meg tudom változtatni számomra mindig értékes véleményét. A kötet lényegét, lelki indítékát nagyon jól kifejezi az időközben Örökségemre változtatott Félelem cím. Vizsgáljuk meg, gondoljuk meg, honnan, milyen világképből ered ez a félelem. Az nem lehet vitás, hogy amitől joggal rettegtem (s ez minden ilyen versemből kiderül), a háború, embertelen, a legembertelenebb dolog. Emberi dolog. S ha már a háborúnál tartunk, hadd jegyezzem meg, a versek indítéka nem is annyira a FÉLELEM, mint inkább a FÉLTÉS, a tejszagú csecsemők féltése, a markos munka féltése, az emberiség életének a féltése… Ez pedig – szerintem – a legemberségesebb érzés, aktivizálható érzés, a mai korban. – A történelmi ember eljutott oda, hogy elpusztítsa önmagát. Az egyes ember viszont ugyanúgy szeretne élni, mint eddig. Mi tehát a művészet feladata? No, de kissé korán lenne erre válaszolni. Előbb kerekítsük teljessé a gondolatot! Megvan tehát az egész emberiséget elpusztító háború lehetősége, s aki ennek a lehetőségnek a teljesülésétől nem fél, az, az nem ismeri saját korát, az nem ismeri a világot, vagy olyan ereje van, amellyel lehetősége van arra, hogy megakadályozza az iménti bekövetkeztét. Az újságok által terjesztett hírek szerint erre senkinek lehetősége nincs. A levegőben atom- és hidrogénbombákat szállító repülőgépek keringenek. A gépeket Emberek vezetik; egy tévesen Utalás a Játék – komolyan című versekre. A Félelem nélkülben Ítélet címen jelent meg. Ez a kötet kéziratban maradt. 21 Kedélyes, kellemes, otthonos (német). 18 19 20

értelmezett parancs, az idegzet pillanatnyi rövidzárlata – s pillanatokon belül megkezdődhet a háború. Kennedy sem tudja megakadályozni. (Elnézést a naiv fogalmazásért, a lényeg a fontos!) Tehát nekünk mint egyéneknek, mint közösségnek nincs abszolút lehetőségünk élet-halál dolgában dönteni. Viszont életösztönünk, s ebbe az atyaúristen sem tud beleszólni, védekezik, ágál a halál ellen. Az életösztön legfontosabb megnyilvánulási formája a félelem. A művészetnek az emberiség mindenkori életérzését kell kifejeznie (és másodsorban megújítania). (Nem törekszem a megfogalmazásnál teljességre, hiszen nem is lehet.) A mai művészetnek tehát olyan mélyről kell fakadnia, mint magának az életösztönnek. Ezt igazolja egyébként a nagy absztrakt festészet is. Azt hiszem, kár lenne tovább folytatni ezt a fejtegetést; talán a magam igazolásának tűnnék, noha sosem volt ennek a kifejezése verseim célja. Én mindössze életösztönömnek engedelmeskedve írtam, stílusom tanúskodik, hogy mindig a valóságot véve alapul. Nekem nem volt szükségem Juhász Ferenc-i bonyolultságra, hogy azt a tényleg rettenetes, szörnyűséges, de nagyon-nagyon emberséges féltő félelmet kifejezzem, amelynek mindnyájunkban meg kell lennie, még presszó-feketétől, Hibernáltól, Largactyltól elfojtottan is. Az lenne frappáns, ha most minden versemmel igazolnám ezt az emberségességet. De nem tehetem. Annyit ellenben meg kell jegyeznem az „Igen, de…” miatt, hogy – értse meg, Jóska Bátyám – nem tehettem másképp, senki lelkiismeretes ember nem tehetett másképp, mert mit ér az élet ezer apró valódi örömének a kifejezése, ha ezeket az örömöket meg akarják szüntetni. Nekem ez ellen kellett felemelni a hangomat, szavamat, mert másképp nem lehetnék becsületes ember. Hiszen de sokan elfelejtették, hogy zsidó nagybátyám22 elbujtatása miatt engem agyon akartak lőni, hogy sokadmagammal otthagytam a fogamat Auschwitzban, Sztálingrádnál, Berlinben… Eh, kár ezt magyarázni, mondani – még nagyon erős bennem, sejtjeimben, amelyek nagyon tudnak emlékezni, a félelem… Nem az én munkám eredményét, a magam életét, életünk apró örömeit, s az ezekbe való élő hitet tagadom én verseimben. Bízom az emberben, hiszek mindenben, ami jobbá teheti a világot: rendkívül nagy bizalmam van az emberségben – hiszen ha nem volna, nem is félteném azt! Összegezve: nem a hit szó fejezi ki legjobban a hitet, nem a bizalom szó a bizalmat, hanem a munka, a tett, a vers, amit Jóska Bátyám elolvasott. Nem írnék, ha nem bíznám abban, hogy mindenki félti Dantét, József Attilát, a házakat, a gyerekeket, az eljövendő költőket, mindent és mindenkit, ami emberséges és aki ember… És itt csak ismételni tudnám iménti magamat: azért nem fejeztem ki mindenki számára egyértelműen és világosan az én hitemet, mert első és legfontosabb feladatomnak a féltés kifejezését tartottam. Most már írhatok félelem nélkül is. 1961. április 12-e óta van egy kávéskanálnyi reményem arra, hogy felnőtt ésszel, meggondoltan kimondhassam ezt a mondatot: talán nem lesz háború!23 Egyelőre befejezem ezeknek a dolgoknak a fejtegetését, elfáradtam, nem tudom pontosan leírni, végiggondolni gondolataimat, érveimet. Nézzük a többit! A Berkesi epigramma magyarázata a következő: A tanácselnök fát lopott épülő házához, pert akasztottak a nyakába, de jó barátai kihúzták a csávából. (A magyarázott verseket mellékelem.) Én megfordítottam a dolgot… Szavak című vers igen érdekes. Én nagyon jónak tartom – minden ostoba szerénységet félretéve. A következőképpen született: Nagyon fáradtan ültem le pihenni zsúfolt nap után. Feleségem, kislányom tették körülöttem dolgukat. Rendkívül izgatott idegeimmel elképzeltem, hogy minden, a dolgok, a szavak, a mozdulatok élnek – ezt mint zenét igyekeztem érzékelni. Figyeltem, nem védtem magam semmiféle észleléstől, élménytől, amelyek egy időben, egyforma intenzitással értek. Írtam. Minden felvillanó képet pontosan, azóta sem igazítva a szavakon, a sorrenden. Ezt – úgy emlékszem – szabad asszociációnak hívják. A vers egy estének és egy éjszakának a története. Többet nem szabad mondanom… A komoly játékról annyit, hogy – különösen az utóbbiban – a természet féltése húzódik meg. Azé is. Szeretném, ha szóval folytathatnánk ezt az eszmecserét – azt hiszem, nekem erre megvan a lehetőségem: július 3-ától 15-éig orosz tanfolyamon leszek Nyíregyházán. Ratkó Anna férjéről, Bíró Károlyról van szó. 1961. április 12. Gagarin űrutazásának napja, amit a korabeli szocialista táborban úgy értelmeztek, hogy a Szovjetunió megelőzte az USA-t az űrtechnikában, s egyfajta katonai erőegyensúly állt be a két szembenálló nagyhatalom között, tehát lehet, hogy mégsem lesz III. Világháború.

22 23

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai Régi vágyamat teljesítette a bőkezű szerencse! Megnyertük a lottó múlt havi jutalomsorsolásán a 9 napos Varsó–Leningrád–moszkvai társasutazásra szóló két jegyet. Szeptember végén kerül rá sor, ha a járás engedélyezi. Ha nem, akkor kikérem a munkakönyvemet, s úgy megyünk el erre az útra. Nekem ez régi vágyam, álmom: kijutni a Szovjetunióba, megnézni mindent.24 Meleg barátsággal és tisztelettel köszöntöm: Berkesz, 1961. június 19. Íme az epigroncs:

Berkesi epigramma A fa lopott egy elnököt, de – hála isten – rajtacsípték; s bárha volt enyhítő körülmény, szigorúan ítélt a törvény: a deliquenst hűvösre tették – s visszakaptuk az elnököt

5. Margócsy József Ratkó Józsefhez Ratkó József Kartársnak Berkesz, Lenin u. 1. sz. Kedves Jóska! Ne haragudj, hogy hosszú, nagyon kedves és érdekes leveledre csak ilyen röviden, röptében válaszolok, de hosszabb időre el kell utaznom, s az év végi hajrában most nem tudok másként. Viszont nem akarom válasz nélkül hagyni leveledet, nehogy félreértsd. Érdemileg viszont részletesebben is beszélgethetünk, hiszen írod, hogy július első két hetében itt leszel. Én 11-én jövök haza a budapesti tanfolyamozásokból, akkor majd gyere el. Ha lehet, előbb telefonálj az időpont megbeszélésére (30-59), hogy biztosan itthon legyek, de az se baj, ha csak úgy jössz. Azért mondom ezt, mert olykor be-be kell mennem Debrecenbe a nyáron a könyvtárakba, s nem szeretném, ha akkor is elkerülnénk egymást. A közelgő (vagy már meg is volt) családi eseményhez,25 valamint a szép utazáshoz előre is sok sikert, jó egészséget és kedvet kívánok, meleg barátsággal. Nyíregyháza, 1961. június 24. NB. A verseknek megörültem; nagyon köszönöm.

6. Ratkó József Margócsy Józsefhez Kedves Jóska Bátyám! A múltkor elfelejtettem odaadni a Csöndet, most küldöm. A tiszadadai mondottakhoz még azt tapasztanám hozzá, hogy engem az irodalmon kívül amúgy istenigazában semmi sem érdekel. Persze, az én felfogásom szerint irodalom = élet, amely a Csöndből is, gondolom, kiderül. Szeretném, ha ezt leközölné a Kelet-Magyarország, hiszen a Csönd-Csend komplexumon kívül minden megfigyelése, képe, lelki indítéka szabolcsi eredetű. Száz-valahány sor az egész (ha Jóska Bátyám úgy gondolja, az első oldalt el lehet hagyni, s így lényegesen csökken a terjedelme), s gondolom jobb, ha egy jó verset közölnek 2–3 rossz vers s egy rossz novella helyett. A Ratkó házaspár nem járt Moszkvában, mert 1961. július 21-én megszületett fiuk, József. Itt Ratkó fiának megszületésére utal Margócsy József.

24 25

Az egyetemtől a mellékelt válasz érkezett. A megnevezett javaslatok mellé mellékelni kellene valamit még, mert – úgy hiszem – így rövidebb időn belül döntenének dolgomban. A megyei írócsoport (vagy hogy nevezzem) javaslata azért is szükséges lenne, mert egy szakra kértem felvételemet. Több szóra most időm nincs, szeretettel üdvözlöm Jóska Bátyámat és kedves családját. Ratkó József Ui.: Kérem Jóska Bátyámat, hogy a javaslatokat az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Dékáni Hivatalának címére eljuttatni szíveskedjék. Köszönettel kedvességéért Jóska Berkesz, 1961. XII. 18-án

7. Margócsy József Ratkó Józsefhez Ratkó József Kartárs Berkesz, Lenin u. 1. sz. Kedves Jóskám! Csak néhány perce szálltam le a vonatról, Budapesten voltam egy kis hajtépázáson, s itt várt leveled, amelyre azonnal válaszolok. Örülök mindenekelőtt a szép versnek,26 átadom majd Sipkaynak,27 hogy közöljék. Az 1. lap elhagyása terjedelmi okokból alighanem szükséges lesz. Leveledben azt írod, hogy „az egyetemtől a mellékelt válasz érkezett”. Viszont nem találom a mellékletet, így aztán az egyetem válaszát sem tudom, hogy mi volt. Csak az iskolai és a pártszervi-tanácsi ajánlás érkezett ide. Így aztán nem tudom, hogy mire kellenek ezek a papírok, mi volt az egyetem állásfoglalása, ki az ügyintéző, mi a száma a Te aktádnak, egyáltalában, hogy mit kértél, tehát milyen kéréshez kell nekem is megfelelő támogatásokat kérni. Megkérlek tehát, hogy az egyetem levelét küldd el, s ha ebből nem tűnik ki alapvető kérésed, akkor a kérvényed másolatát is (amelynek eredetije az alapja a budapesti „ügyintézésnek”), hogy aztán én is tehessek azonnal megfelelő sorokat mellé és küldhessem a paksamétát. Egyszerű, sima ajánlottan küldjed, mert most megint összevissza utazom, tehát alig vagyok itthon, úgyis csak kb. szombaton jutok hozzá a levél megírásához, az pedig már amúgy is csak ünnep után kerül a bpesti bürokraták íróasztalára. Meleg szeretettel üdvözöllek, s kívánom kis családodnak, hogy vakációtok, ünnepléstek meleg családi örömként jelentkezzék, s a vakációban ki is pihenhessétek magatokat. Az egész családot barátsággal köszöntöm. M. Jóska bátyád Nyíregyháza, 1961. december 20.

8. Ratkó József Margócsy Józsefhez Kedves Jóska Bátyám! Az elmaradt „melléklet” feleségem hibájából nem jutott el Jóska bátyámhoz. Itt küldöm. Köszönöm, hogy a verset eljuttatja az újsághoz. Hanem kár volna rájuk bízni, mit hagynak ki belőle. Ezért kérem Jóska bátyámat, hogy válassza le az első lapot, úgy adja át nekik, mert – ismervén őket – képesek arra, hogy egész szakaszokat hagyjanak el belőle. Ha megcsonkítanák, inkább ne is közöljék! A kérvényben kértem, hogy vegyenek fel a magyar szak 3. évfolyamára, vagy ha ez nem megy, valami mellékszakra is még. Szívességét nagyon köszönöm előre is, A Csönd című versről van szó. Sipkay Barna (1927–1968) író, a Kelet-Magyarország egyik szerkesztője.

26 27

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai boldog újévet és kellemes karácsonyt: Berkesz, 1961. XII. 22-én.

Ratkó Jóska

9. Margócsy József Ratkó Józsefhez Ratkó József Kartársnak Berkesz, I. sz. Ált. Iskola, Lenin u. 1. sz. Kedves Jóska! Elnézést, hogy nem írtam hamarább, de a karácsonyi nagy forgalom mellé még egy kis influenza is becsapott, így még ágyban is kellett vesztegelnem. Ez szerencsére, ritkán fordul elő velem, de most is, így is kellemetlen volt. Visszaszármaztatom Neked a Kékestől kapott, s Neked szólt levelet. Jó, hogy elküldted; így legalább tudtam a számot is, stb. Mellékelem egy lapon azt a két levélmásolatot, amelyet az ügy érdekében jónak láttam eredetiben elküldeni. Az egyik egy afféle hivatalos levél, amelyet Gacsó Elvtárssal28 írtunk alá; ez vitte magával a Te általad küldött két ajánlást. – A másik levélmásolat eredetije Királynak29 ment el. – Azért küldtem el a másolatot, hogy részint tudd meg az elsőnek is a tartalmát, részint pedig lássad magát a menetét is ügyednek. Már a múltkor írtam, hogy versedet átadom Sipkaynak.30 Mint a Kelet-Magyarország megfelelő száma bizonyítja, ez is megtörtént.31 Persze, amikor a lap megjelent, akkor még nem volt nálam a kézirat, de ahogy láttam, nemigen hagytak ki belőle; így talán ez alkalommal nem lesz baj a közléssel, nem kifogásolható. Az új esztendő közeledtével kívánom Neked – és Nektek –, hogy éljetek nyugodtan és békességben, családotokban megtalált örömben és szeretetben; sikerüljön megkapni a vizsgaengedélyeket, s folytathassátok azt, amit annak idején nagy lelkesedéssel elkezdtetek, – hogy majd annak eljött idejében meglegyen a diploma is; persze nem utolsósorban jöjjenek az irodalmi eredmények és sikerek is: megjelenés, kiadvány, kötet formájában – ez csak természetes, talán legtermészetesebb jókívánságom. – Ha pedig úgy látod, hogy valamiben segítségedre lehetek, akkor csak keress fel nyugodtan, mert változatlan szeretettel igyekszem érdekedben minden telhetőt megtenni, megírni, megbeszélni. Sok szeretettel és barátsággal Jocó bátyád Nyíregyháza, 1961. december 31.

10. Ratkó József Margócsy Józsefhez Kedves Jóska Bátyám! Megint olyan szakaszhoz érkeztem, hogy mindenáron helyet kell változtatnom, különben nem tudom megőrizni magamat, megőrizni ezektől az emberektől, akik az én szememben tisztességtelenek, rosszak, mert olyan utakat választanak céljaik elérésére, amelyek abszolút mértékkel mérve embertelenek. S nekem különben sem ez a hivatásom, – havi 800 vagy 1000 forintért – meghallgatni egy ostoba ember ostoba pedagógiai tanácsait, tűrni szeszélyeit, otromba gorombaságait, s néhány gyereknek pici adagokban kimérni a tudást, nehogy megcsömölljenek tőle. Mindig többre, jobbra vágytam, vágyódom ennél. Elismerem, nincs

Gacsó László (1919–1988) a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkori igazgatója. Király István (1921–1989) irodalomtörténész, egyetemi tanár, akadémikus. 1957. szeptember 16-tól 1961. január 31-ig Szegeden a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt. Utána az ELTE tanára lett. 30 Sipkay Barna (1927–1968) író, a Kelet-Magyarország egyik szerkesztője. 31 Lásd Ratkó József: Csönd. Kelet-Magyarország, 1961. dec. 24. 302. sz., 4. 28 29

papírom ahhoz, hogy pl. olyan állásba kerüljek, mint Végh Anti;32 de nekem segédmunkás koromban több szabadidőm (s több fizetésem is!) volt, mint most, s naponta csak 8 órát kellett dolgoznom, s csak magam helyett, nem mások hézagos, rossz munkáját pótolgatva. Jóska Bátyám s Sánta Feri33 tanácsára hallgatva én nem szóltam eddig ezeknek semmit, szeretem a békességet, de hát hol van az megírva, hogy minden becstelen, karrierista pasas piszkálódását mézes-mázos dicsérgetéseit (is!) tűrjem örökkétig? Szóval, én – mihelyt módom lesz rá – elmegyek innen. Azért kapaszkodtam abba az újságírói állásba is, noha tudom, hogy elvtelen emberek dolgoznak ott is. Az az érzésem, legjobb lesz valami fizikai munkát vállalnom újból; a munkások között sokkal több becsületes ember van, mint az értelmiségiek közt. Persze,nincs anyagi alapom ahhoz, hogy máról-holnapra állást változtassak, figyelembe kell vennem, sajnos, a család amúgy is szűkös körülményeit, de feltétlenül változtatni kell, mert én már nem tudom a pofámat továbbra is csukva tartani. […] Szeretettel köszöntöm Jóska Bátyámékat Ratkó József U. i.: Küldök egy verset, amelyet – sajnos – nem tudtam legépelni, kérem, ítélje meg, jó-e. Nekem már arra sincs időm.34 [1962. II. 11. előtt]

11. Margócsy József Ratkó Józsefhez Jóskám, nagyon köszönöm a „paradicsomot”.35 Nagyon tetszik: igen örvendetes az az elmélyedés, amely verseidet mind inkább komolyakká és súlyosakká teszi, ugyanakkor viszont a nyelv, a képsor tisztább és érthetőbbé válik; jóllehet lényegében csak tisztulásra volt szükség az eddigiekhez képest. Szép a vers, jó lenne elküldeni valahová. – Ami azt az aggályodat illeti, hogy a paradicsom „nem szokta elejteni levelét”, azt hiszem ezt nem kell szó szerint érteni, hiszen ha az egész elaszik, elsárgul, akkor is ugyanerről a biológiai funkcióról van szó. Sokkal nehezebb feladat elé állítottál a leveleddel. Úgy érzem, hogy a kérdés talán most komolyabb, mint eddigi beszélgetéseink során volt, bár – megvallom – most sem tudok Neked semmi okosat tanácsolni. Egyre azonban felhívom a figyelmedet: arra, hogy Te lényegében mindig csak magadról írsz, arról, hogy Te hogy nem bírod a helyzetet, hogy nem vagy képes elviselni az ottani igazságtalanságokat, stb. De soha sincs szó életed párjáról, a Feleségedről. Főleg azért érdekelne az Ő véleménye is, mert ebben az utolsó leveledben már hosszan írsz Róla is, bár a véleménye nem került a papírra. És ez így azért nem jó, mert hiszen Te nem vagy egyedül: föltétlenül tudni kell, Magadnak is számolnod kell Feleséged, gyermekeid anyja véleményével is, amikor nagy elhatározásokra szánod el magadat. Ne hülyézz le azonnal, amikor soraimat olvasod: lehet, hogy túlságosan nyárspolgári vagyok változatlanul, de azért azt világosan kell látni, hogy nem olyan könnyű helyet változtatni és exisztenciát teremteni újra, azaz kezdeni valahol elölről. S hátha a dolgok nem is olyan feketék, ahogy Te látod. Mindenképpen szerettem volna elmenni Hozzátok, főleg azért, hogy együtt beszélhessek Veletek, Kettőtökkel a helyzetről, a bajokról, a sérelmekről, keresve – talán csak akad – némi pozitívumokat is, s alaposan mérlegelni a dolgokat. Sajnos ez a zsúfolt hét nem tette ezt lehetővé. Így aztán mégis le kellett ülnöm a géphez, hogy írásban válaszoljak. A Néplap útja járhatatlan.36 Ezt verd ki a fejedből, Jóska, akárki mond Neked ezzel kapcsolatban bármilyen rózsás javaslatokat. Ha tálcán viszik eléd ezt a megoldást, akkor se válaszd, mert ott véglegesen a Végh Antal (1933–2000) íróról van szó. Sánta Ferenc (1927–2008) íróról van szó. A Paradicsom című versről van szó. Megjegyzésként Ratkó ezt írta a vers alá: „Egy súlyos hiba van benne: azt hiszem, hogy a paradicsom nem szokta elejteni a levelét.” 35 A Paradicsom című versről van szó. 36 Néplapon a Kelet-Magyarország című megyei napilapot érti Margócsy József, és arra utal, hogy ekkor Ratkó Józsefnek lehetősége adódott arra, hogy otthagyva a berkeszi iskolát újságíró legyen. A költő 1963 áprilisától 1964 októberéig dolgozott a Kelet-Magyarországnál, ezt követően haláláig a nagykállói könyvtárat vezette. 32 33 34

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai vesztedbe rohansz. Nem azért, mintha ott nem lennének rendesek az elvtársak, a vezetőség stb. Hanem a munka menete olyan, ami – véleményem szerint – egyáltalában nem Neked való. Ott égni lehet egy magadfajta embernek, de élni nem. Viszont éppen azért, mivel az magasabb beosztás, több is a fizetés stb., onnan sokkal nagyobbat lehet huppanni, s ez sem figyelmen kívül hagyandó kérdés. Engedd meg, hogy egyet hajtsak, mint az egyszeri talyigás. Várjatok addig, míg el nem végzitek az egyetemet: akkor már sokkal magabiztosabban mozoghattok a megyében vagy másutt. Addig viszont egy kicsit kétségtelenül ki vagytok szolgáltatva a környezet jóindulatának, esetleg kényelmetlenkedéseinek is. Viszont az oklevélre, a képesítésre nem annyira az iskolának, mint inkább Nektek, magatoknak van szükségetek: emberi és anyagi szempontokból egyaránt. Nem tudom tehát ajánlani az újságot; azt viszont messzemenően javaslom, hogy maradjatok nyugton, egyelőre Berkeszen, az iskolánál és az azzal kapcsolatos tűrhető szolgálati lakásban – még ha kevésbé tűrhető körülmények között is. Ettől függetlenül, ahogy lehet, föltétlenül elmegyek Hozzátok, mert ezen a levélen kívül is nagyon szeretném megbeszélni a dolgot: hátha valamelyest is segítségetekre lehetnék. Sok-sok meleg üdvözlettel, igaz barátsággal Jóska bátyád Nyíregyháza, 1962. február 12.

12. Ratkó József Margócsy Józsefhez Kedves Jóska Bátyám! […] elmondom, milyen verseket írnék, ha több időm volna: Írok egy eposzt lakatos apámról, s feldolgozom A csonkakarú leány c. népmesét, amellyel azt akarom bizonyítani, hogy a népköltészetben minden izmus, művészeti irányzat gyökere fellelhető. Egyébként pedig Váci Miska nemrégen igen szépen nyilatkozott rólam a Rádióban,37 a minisztervers38 dolgában is igazat adott nekem, tehát korábbi „piszkos üzelmeimben” immár elégtételt kaptam, mondhatnám így is: mindenben igazam lett… […] Tisztelettel és szeretettel üdvözli: Ratkó Jóska Berkesz, 1962. február 28-án.

13. Margócsy József Ratkó Józsefhez Kedves Jóskám! […] hétfőn megyek Bpestre, s föltétlenül be szeretnék menni a levelező irodába, hogy megtudjam már: mi az oka a huzavonának, mert még nyilván nem válaszoltak Neked – Nektek –, hogy erről a kérdésről nem írtál behatóbban.39 Ha szerencsém lenne, esetleg Királlyal40 is találkozhatnék, de ehhez kevés reményem van. […] Nagyon sok szeretettel és barátsággal köszöntlek, kedves Asszonykáddal és az Apróságokkal együtt. Jóska bátyád Nyháza, 1962. március 2.

1962. febr. 15., Kossuth Rádió, 15:30–16:00. Magvetés. Fiatal írók félórája. Szerk. Váci Mihály. Elhangzott versek: Míg én fát vágtam, Munka, Játék komolyan, Anyám. 38 A Ratkó Annáról szóló Nagynéném a miniszterasszony című versére utal Ratkó. 39 Ratkó József és felesége az 1960-as években az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult levelező tagozaton. 40 Király Istvánnal. 37

14. Ratkó József Margócsy Józsefhez Margócsy József Selyem út 6., Nyíregyháza Dísztávirat

Boldog békés névnapot kíván

1962. márc. 18.

Ratkó József

15. Margócsy József Ratkó Józsefhez Kedves Jóska, nagyon megörültem a berkeszi sürgönynek, mert úgy érzem, hogy nemcsak afféle konvencionális jókívánságokat mondtál el abban a néhány távirati szóban, hanem remélem, hogy jól meg is értjük egymást, még ha esetleg néha kissé vitatkozunk is egyben s másban. Viszont ugyanakkor nagyon sok szeretettel küldöm legjobb kívánságaimat a Te névnapodra is, s ha el is késtem egy-két napot, s ha nem is küldtem olyan szép virágcsendéletet Bogdány Jakab nyomán, azért változatlan szeretettel és őszinte szívvel kívánom, hogy a legközelebbi névnapig szerencsésen érkezzen meg a család legújabb tagja, aztán sikerüljön a levelezés és a tanulás folytatása és továbbvitele, alakuljon ki úgy a „berkeszi helyzet”, hogy az minden opportunizmus nélkül föltétlenül emberi lehetőségeket tartalmazzon egy család részére és a hozzá tartozó szülők részére is – iskolai és emberi vonatkozásban egyaránt, s még ideírhatnék sok mindent, de ebben már a legfontosabbak mind benne foglaltnak. Megkérlek arra, hogy ha majd megjön a hivatalos írás Bp-ről, röviden értesíts, hogy mit tartalmaz, s ha esetleg úgy látod, hogy valamiben segítségedre lehetek, akkor csak szóljál, mert természetesen mindent el fogok követni, hogy menjenek a dolgok. Örültem az Új Írás két versének.41 Sánta is említette, hogy Váci nagyon kedvesen és szépen nyilatkozott rólad; sajnos én erről egyáltalában nem tudtam semmit. Mikor volt ez a rádióban? Milyen műsorban, s konkrétan miket mondott el Váci?42 Valamelyik nap, 15-én közel jártunk Hozzátok, mert Hársfalvival43 elmentünk Ramocsaházára, de vesztünkre, mert olyan hófúvás keletkezett, hogy alig tudtunk eljönni: így is gyalog jöttünk a viharban Székelyig, s ott ültünk aztán autóra, amelyik hazahozott legalább. Sok szeretettel, üdvözlettel, meleg barátsággal Nyháza, 1962. március 20.

16. Ratkó József Margócsy Józsefhez Kedves Jóska Bátyám! Jövőre elvégzem az egyetemet – jelesen vagy kitűnően –, ahogy időmből futja. Titkos vágyam az volt, bejutni a nyíregyházi főiskolára nyelvésznek, de erről ezennel leteszek, mert újból van lehetőségem, hogy Békés megyébe, Mezőhegyesre kerüljek.44 Szeretem a Nyírséget, jobban talán, mint Váci Miska, de itt érvényesülnöm nincs mód, hát elmegyek. Ott legalább tudom majd, hogy mindent elölről kell kezdenem, tudni fogom, kik az ellenfeleim, barátaim, mert itt aztán ezt az egyet nem lehet sohse megtudni. Ezzel a nyári áthelyezési históriára célzok, amely azzal ért véget, hogy a sok ígérgetés, hitegetés, Nyíregy Anyám [Anyám a föld alatt van…]. Új Írás, 1962. 3. sz. 194.; Játék, – komolyan[. 3.]. Új Írás, 1962. 3. sz. 194. 1962. febr. 15., Kossuth Rádió, 15:30–16:00. Magvetés. Fiatal írók félórája. Szerk. Váci Mihály. Elhangzott versek: Míg én fát vágtam, Munka, Játék komolyan, Anyám [Anyám a föld alatt van…]. 43 Hársfalvi Péter (1928–1985) történész, ekkor a Nyíregyházi Állami Levéltár vezetője, 1964-től haláláig a Bessenyei György Tanárképző Főiskola történelem tanszékének vezetője. 44 Ratkóék nem költöztek ide. 41 42

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai házára járogatás után az utolsó napon a Megyei Tanácson kinyilatkoztatták, hogy azért nem helyeznek át, mert a járás nem enged ki. Hát hülyének néznek ezek engem? Bosszúból írtam egy verset (nem fogják zsebre tenni!), amelynek az Új Írás adott helyet a jövő évi márciusi vagy áprilisi számában. Írok egy önéletrajzi regényt (?), 2–300 apró, tízmásodperces novellából fog állani, 59 részlet a februári Új Írásban fog megjelenni belőle, nagyon lekötelezne Jóska Bátyám, ha elolvasná.45 A szerkesztőség szerint remek írás, újszerű, modern. A kötetem a jövő évben jelenik meg. Nemrég beszéltem a Magvetővel erről, s több mint valószínű, hogy a Móra – anyagi helyzetem javítása céljából – megbíz gyermekversek írásával. Előre viszolygok ettől. De hát mit meg nem tesz az ember egy mosógépért! Júniusban a Tűztánchoz hasonló országos antológiában 6–8 verssel jövök. Vadvirágok c. filmtémámat valószínűleg elfogadja a Hunnia Filmstúdió. Ez esetben kénytelen leszek itt hagyni a munkahelyemet, mert Sánta Ferivel együtt dolgozzuk ki a forgatókönyvet.46 Tele vagyok tervvel, dologgal. Mielőtt itt hagynám ezt a falut, szeretnék anyagot gyűjteni egy új Puszták népéhez: a berkeszi tsz történetének megírásához. Kisregényre gondolok… Az anyag negyedét gyűjtöttem eddig össze.47 Még volna sok mondandóm, de abbahagyom. Ezt is az újévi jókívánság ürügyén mondtam el, emlékezvén a József-napi válaszlevélre… Boldog új évet kívánok Jóska Bátyámnak, kedves családjának – s meleg barátsággal köszöntöm. Ratkó Jóska Berkesz, 1962. december 26. Ui.: Gondoltam, hogy most elküldöm azt az 59 részletet, hátha nem lesz ideje Jóska Bátyámnak februárban elolvasni. Azt gondolom, hogy ilyet a magyar irodalomban még nem csináltak. Ha már nem kell, kérem, küldje vissza!

17. Margócsy József Ratkó Józsefhez Ratkó József könyvtárvezető Elvtárs Nagykálló, Járási Könyvtár 1967. I. 26. Kedves Jóska, nagy örömmel hallgatta családunk ma délelőtt a Petőfi Rádiót, ahol igaz őszinteséggel és elismeréssel beszéltek Rólad, és a kiválasztott versek is sikert arattak – nyilván nemcsak nálunk.48 Meleg szeretettel gratulálunk! Nagyon rég nem találkoztunk. Sok szeretettel üdvözlöm egész Családodat, meleg baráti köszöntéssel Jocó bátyád

18. Margócsy József Ratkó Józsefhez Kedves Jóska, a minap jöttem haza Ungvárról, ahol az egyetemen a magyar szakos hallgatóknak tartottam hos Az Önéletrajzról van szó. Megjelent: Új Írás, 1963. 3. sz. 327–332., majd kibővítve Ratkó József első kötetében, a Félelem nélkülben. 46 Sánta Ferenc íróval. A terv nem valósult meg. Néhány évvel később Ratkó újra elővette ezt az elképzelését, ekkor Fábián Zoltán íróval szerette volna kidolgozni a forgatókönyvet, de – nem tudni mi okból – ez sem valósulhatott meg. Viszont elkészült a Vadvirágok című filmnovellája. Erről lásd Ratkó József: Vadvirágok. – filmnovella –. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2004. 3. sz. 335–340., valamint Babosi László: Előszó Ratkó József Vadvirágok című filmnovellájához. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2004. 3. sz. [333]–335. 47 A mű nem készült el. 48 A Petőfi Rádió Fiatalok Stúdiója című műsorában (11:46–12:00) Gyurkovics Tibor író mutatta be Ratkó Félelem nélkül című könyvét. 45

szabb spec. kollégiumot Móricz Zsigmondról. Írtam is egy lapon, hogy ott voltam. Drávai Gizi49 nénivel később is szeretettel emlegettünk. Mivel kértek ott egy cikket tőlem a megyei irodalmi életről, megírtam, s ha van kedved hozzá, olvasd el, idemellékelem.50 Sajnos a mai napom annyira zsúfolt volt, hogy nem tudtam megállni Veled beszélgetni, csak utólag vettem észre, hogy valamivel távolabb ott volt a Feleséged is, de fél 3-ra a Népfrontnál51 kellett lennem éppen egy könyvbarát bizottsági megbeszélés miatt. Legalább ezt is megírom, ha éppen küldeni akartam ezt a cikket. Kézcsók, meleg üdvözlet M. József Nyh., 1968. október 4. este

19. Margócsy József Ratkó Józsefhez Kedves Jóskám, úgy is mint Igazgató Elvtárs! Most írt a tokaji Tenkács Tibor52 (tanár, Művelődési Klub, Tokaj), hogy Te még nem válaszoltál neki a február 1-jei irodalmi estet illetően. Nem tudom, hogy mi a helyzet, de amikor még tavaly ősz végén találkoztunk, akkor úgy említetted, hogy minden rendben van, vállalod ezt a fellépést. Remélem, közben nem változott a véleményed. Örülök annak, hogy a minap a Népszabadságban is megjelentél.53 Szép a vers; az utolsó sor valahogy nem egészen világos számomra, de lehet, hogy öregszem. Szombaton, február 1-jén vonattal 15,45-kor kell elindulnunk, hogy idejében Tokajban lehessünk. Felteszem a kérdést, hogy a Ti kisbuszotokon nem lehetne-e menni, mert akkor a visszautazás is egyszerűbb leendene, később is indulhatnánk. A kezdés ui. 18 órakor tervezett. Kérlek, légy szíves válaszolj valamilyen formában a ténykörülmények további irányulását tárgyazó feleletben (!), hogy együttes menetelünk és érkezésünk stb. foganatosítható leendjen. Kézcsókkal, meleg üdvözlettel M. Jocó bátyád Nyíregyháza, 1969. január 20.

20. Margócsy József Ratkó Józsefhez Kedves Jóska, nagyon megörültem a ma reggeli lapoknak, amelyek hírül hozzák József Attila-díjadat. Nem hiszem, hogy itt most helye lenne sok bölcselkedésnek, visszapillantásnak és előretekintésnek. Azt azonban minden bizonnyal ide írhatom, hogy nagyon őszinte szívvel gratulálok sikerednek. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a kitüntetés föltétlenül igazol Téged abban, hogy jó munkát végeztél, kiérdemelted ezt a díjat, de azt is igazolja, hogy ez a kultúrpolitika nem akar Téged elhallgattatni, zaklatni (még ha néha van is ilyen érzésed, tapasztalatod), hanem érti tehetséges költészetedet, érzi a te örömedet és fájdalmaidat is. Igen nagy szeretettel ölellek, Asszonykád kezét csókolom Jocó bátyád Nyíregyháza, 1969. április 3. Drávai (szül.: Legeza) Gizella (1911–1981) kárpátaljai magyar pedagógus, tankönyvszerző, műfordító. „Beregszász kulturális életének meghatározó személyisége. Nemzedékek nőttek fel keze alatt a magyar nyelv és irodalom szeretetében, írók, költők, újságírók sokaságát indította el a pályán.” http://keres.bloglap.hu/oldalak/dravai-gizella16889/ [letöltés: 2013. okt. 29.] 50 Margócsy József: Irodalmi élet Szabolcs-Szatmár megyében. Kárpáti Igaz Szó, 1968. szept. 22. 223. sz. 3. 51 Hazafias Népfrontnál. 52 Tenkács Tibor (1913–1998) festőművész. 53 A Nem löszön, futó homokon című versről van szó (Népszabadság, 1969. jan. 18. 14. sz. 9.). 49

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai

21. Margócsy József Ratkó Józsefhez 1969. IX. 15. Jóskám, nagyon kérlek, ne hozzál már bennünket kellemetlen helyzetbe: nem válaszoltál Gulyásnénak,54 nem írtál az én utóbbi levelemre, s ami a leglényegesebb: nem küldtél semmilyen kéziratot. Nem tartom valószínűnek, hogy éppen most és éppen Te nem volnál hajlandó egy megyei kezdeményezésben részt venni, s nem akarsz kéziratot küldeni egy felszabadulási antológiába…55 Kérlek, Jóskám, légy szíves – minden mentegetőzés vagy hasonló nélkül – borítékba tenni a kiválasztott néhány verset, s egypár sor kíséretében küldd el, minél előbb, inkább ma, mint holnap, Gulyás Emilné címére (Megyei Tanács, Nyíregyháza). Nagyon kérlek, ne késlekedj tovább. Köszönettel, üdvözlettel M. József

22. Ratkó József Margócsy Józsefhez Kedves Jóska Bácsi! Tájékoztatásul: a kiadvány56 cikkei közül nem kell lektori jelentés A geszterédi arany szablya, Kálló egykori vára, A régi megyeháza és Nagy Lajos: Például Nagykálló c. cikkekről, mert már megjelentek másutt is. A dűlőnévjegyzékhez, a Névjegyzékhez és a bibliográfiához szintén nem kértünk lektori véleményt. Ha mégis kellene, arra kérem Jocó bácsit, néhány sorban írjon róluk is. Ratkó Jóska [1969 ősz]

23. Margócsy József Ratkó Józsefhez Ratkó József igazgató Elvtársnak Nagykálló, Járási Könyvtár Kedves Jóska, nem szoktunk az utóbbi időben túlságosan sokat levelezni, mivel a távolság meglehetősen megrövidült kettőnk lakhelye között, most mégis gép mellé ülök, mert nem tudom, hogy ebben a sáros időben mikor jutok el a szomszédba. Bódoréknál57 sem voltunk már január közepe óta. Most azért írok, mert a minap a főiskola vendége volt Szőnyi Erzsébet, Kodály egyik legjobb tanítványa és tanításainak továbbvivője. A bpesti Zeneakadémia tanszékvezető tanára és a főiskolán járt, az ének tanszéken, s így én is találkoztam vele és két kollégájával. Ekkor került szóba, hogy Szőnyi tanárnő (afféle énkorombeli kétgyermekes családanya) megzenésítette egy versedet (talán az általam is nagyon szeretett Jelek c. költeményről volt szó, a címre nem emlékszem, csak a szövegből tűnt ki hasonló),58 ezzel kapcsolatban írt is Neked, talán a Zeneműkiadó is megkeresett – de nem emlékszik arra Szőnyi, hogy valamilyen formában reagáltál volna az ügyre. Úgy tűnt, hogy kissé értetlen a dologgal szemben: valamilyen antológiá-

Gulyás Emilné a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács V. B. (kultúráért felelős) elnökhelyettese. A Szabolcs-Szatmár huszonöt éve című antológiáról (szerk. Cservenyák László, Margócsy József. Nyíregyháza, 1970. Szabolcs Megyei Lapkiadó Vállalat) van szó, melyben az alábbi Ratkó-versek jelentek meg: Történelem [Minden nap…], Éjszaka [Micsoda…], Minket nem kérdezett senki, Tanyák, Szegénység, maradj még velünk. 56 Az 1970-ben megjelent A nagykállói járás múltja és jelene című könyvről van szó. 57 Dr. Bódor Sándor (1927–2014) nagykállói magyar-történelem szakos gimnáziumi tanárról van szó. 58 Margócsy József jól emlékezett. Lásd Ratkó József – Szőnyi Erzsébet: Jelek. Vegyeskar Ratkó József versére. Budapest, 1977. Zeneműkiadó, Z. 7497, 15 p. 54 55

ban talált versedre, a kórusra írt művet elő is adta, sőt – úgy tűnt –, hogy Maklári,59 a Vox Humana karnagya is előadta kórusával a kiadott művet. Itt már többen is beszéltek az ügyről, másról is, nem tudtam követni. – Mindenesetre, úgy gondoltam, hogy ezt megírom Neked, mert Szőnyiék nagy szeretettel beszéltek a versedről, s ez jólesett valamennyiünknek; nohát, felhívom a figyelmedet erre – Te nyilván emlékszel részletekre is. Feleséged kezét csókolom, a Családdal együtt meleg szeretettel üdvözöllek Nyíregyháza, 1977. február 13.

24. Margócsy József Ratkó Józsefhez Ratkó József igazgató Elvtársnak Nagykálló, Körzeti Könyvtár Kedves Jóska, nemcsak annak örülök, hogy a most kapott díjjal60 az a barátság is kifejezésre jut, amely Váci Miskához fűzött, hanem annak is, hogy a megye vezetősége adományozta ezt. Bízom abban, hogy ezzel is azt akarták hangsúlyozni: szeretnék, ha jól éreznéd Magad itt, a megyében, találd meg itt az alkotáshoz szükséges környezetet, nyugalmat, stb. Amikor gratulálok, szeretettel köszöntöm Családodat is, kézcsókkal, baráti üdvözlettel M Nyh. 1979. XI. 8.

25. Margócsy József Ratkó Józsefhez Kedves Jóska, nagyon örültem, hogy tegnap részese lehettem a színházi bemutatódnak.61 Több, mint három óra hosszat úgy ülte, izgulta, érdekelte végig az előadást a zsúfolt nézőtér, ahogy csak a legnagyobb és legünnepélyesebb alkalmakon szokás vagy lehet. A végén sem mozdult senki: s nemcsak szokásból ünnepelt, hanem együtt örült a nézőtér, mert szépet hallott, jót látott. Kerülgetem leírni a színdarab, a dráma szót. Valahol azt nyilatkoztad, hogy azért írtad színpadra, mert nem tudtad elmondani versben. Ahogy már a tavaly aug. 20-i KM-ban olvastam egy részletet,62 ahogy hallottam az olvasópróbán,63 a Te előadásodban, s ahogy most a színészek recitálásában élvezhettem, egyformán az a véleményem, hogy egy hatalmas és nagyon szép költeményt, drámai költeményt hallhattunkláthattunk a színpadon. Alcímnek azt is adhatnám, hogy rekviem két részben, utójátékkal. S amikor már – számomra későn – hazavetődtem, és ma reggel újra olvasgatom soraidat, egyre melegebbet érzek, mert a magyar nyelv erejét, nagyszerűségét élvezem a Te költői előadásodban, miközben a legmélységesebb líra csap ki a sorokból hozzám, keserves és szomorú verssorok, váltakozva nemzetben gondolkozó filozofáló bölcselkedéssel. Nagyon örülök, hogy jelen lehettem és részese költészeted nagyszerű áldozatának. A színház is megtette a magáét. Azt hiszem, Bárány64 nem volt rosszabb, mint Gerbár65 lett volna. Holl66 pedig, úgy vélem, teljesen ki tudta fejezni a Te gondolataidat, érzéseidet. Mert felőle indult ki a Maklári József (1922–1999) Liszt-díjas karnagyról van szó. A Váci Mihály-díjról van szó. 1985. január 12-én mutatta be a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Nagy András László rendezésében Ratkó Segítsd a királyt! című Szent Istvánról szóló drámáját. 62 Ratkó József: Segítsd a királyt! A II. felvonás 1. és 2. jelenet [Részlet]. Kelet-Magyarország, 1984. aug. 19. 195. sz., 6. 63 1984. dec. 11-én 10:30-kor tartották a nyilvános olvasópróbát a Móricz Zsigmond Színházban. Lásd Segítsd a királyt! Kelet-Magyarország, 1984. dec. 14. 293. sz., 2. 64 A Püspököt megformáló Bárány Frigyes színművészről van szó. 65 Gerbár Tibor (1923–1995) színművészről van szó. Először rá szerette volna osztani a darab rendezője, Nagy András László a Püspök szerepét, de végül nem vállalta, így azt Bárány Frigyes kapta meg. Lásd: BABOSI László: Az idő hangsúlyai. Beszélgetés Ratkó Józsefről Nagy András László rendezővel. Magyar Szemle, 2009. 9–10. sz. [91]–113. 66 Az Öreg szerepét játszó Holl István (1938–2000) színművészről van szó. 59 60 61

Ratkó József és Margócsy József levélváltásai líra és vele kapcsolódott, ha a királlyal, ha a püspökkel beszélt, mindig. A többi jelenet a történelemé, az államférfié, a drámába hajló költészeté. Kiállítás, egyéb: méltó volt a műhöz. S külön említeném, hogy mennyire igyekeztek szépen, tagoltan, érthetően szövegelni az egyébként kapkodásra hajlamos színészek: megérezték, hogy itt van szöveg, erre érdemes figyelni és energiát fordítani. Gratulálok, hogy tűzbe hoztad őket; jó, hogy a Hangsúly67 cím alatt összefogott barátaid segítettek, űztek, ösztökéltek, hogy a Mű elkészüljön, színpadra állhasson. Köszönet nekik is. – Családoddal együtt nagy szeretettel üdvözöllek; gratulálunk, ölelünk Jocó bátyádék Nyíregyháza, 1985. január 13-án délután

26. Margócsy József Ratkó Józsefhez Kedves Jóska, amikor szerencsekívánataimat is kifejezem abból az alkalomból, hogy a Szép Ernő-díjat Neked ítélték oda, s ez az év legjobb színműjének68 illetve annak írójának szól, hadd írjam meg Neked, hogy nagyon szeretnék Veled személyesen is találkozni. Arra kérlek tehát, hogy légy szíves ebben nekem segíteni. Hétfőn Bpesten [leszek], szerdán pedig főiskolai óráim vannak, délután is foglalt [vagyok]. Viszont kedden, 15-én, csütörtökön és pénteken (17–18-án) délután a levéltárban ücsörgök; ha itt jársz, találkozhatnánk. De ha nincs kedved bejönni Nyíregyházára, nincs itt dolgod, 15-én vagy 18-án korán délután ráérhetek, hogy átugorjak Kállóba, s ott találkozzunk. Remélhetőleg a javasolt időpontok közül valamelyik megfelel Neked is. Mindenképpen kérlek azonban, hogy telefonálj előbb. Nem nagyképűségből írom, hanem azért, mert az ördög nem alszik, s könnyen közbeugrik olyan program, amelyik most még nem szerepel a naptáramban. Számunk a régi: 11-559 – elsősorban délben, 1 óra körül; délelőtt fél 9 és fél 12 óra között a levéltárban: 11-013. Ismételten gratulálok, Családoddal együtt meleg szeretettel-barátsággal köszöntlek – várva szíves értesítésedet. Margócsy Jocó bátyád Nyíregyháza, 1985. október 15.

27. Margócsy József Ratkó Józsefhez Kedves Jóska, egy nagyobb szabású rendcsinálás közben, egy dossziéba beszorulva találtam meg azt a csinos kötetet, amely Jó hazát69 c. ötötök70 verseit tartalmazza s a belső címlapon nekem szóló, kedves, meleg hangú dedikációt is tartalmaz, mutat. Kérlek, Jóska, ne vonj le messzemenő következtetéseket öreg és régi barátod szellemi képességeire és rend tartására, de egyáltalában nem emlékszem arra, hogy ez a könyv miképpen került e szobánk középső asztalára, a teljesen idegen dosszié-környezetbe. Nem emlékszem, hogy ezt megelőzőleg volt-e a kezemben, postán jött, valamilyen kedves közbenjáró által stb. – s ami legjobban bosszant, mint aki régebben kereskedelmi levelezést is tanítottam iskolában, hogy ti. eleddig nem köszöntem meg figyelmességedet. Nos, ezt pótolom most, amikor gratulálok ahhoz, hogy magadhoz vonsz fiatal költőket, hogy Itt a Hangsúly című hangos folyóiratra utal Margócsy József. A folyóiratot Ratkó József, Antall István szerkesztőriporter, Nagy András László és egy ideig Görömbei András irodalomtörténész szerkesztette–működtette Nyíregyházán 1983 és 1987 között. A lapszámok minden hónap utolsó vasárnap délelőttjén hangoztak el a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójában. A Segítsd a királyt! című dráma részleteit először a Hangsúlyban hallhatta a közönség hangjáték formájában Nagy András László rendezésében. A hangjáték az alábbi helyen meghallgatható: http://www.mzsk.hu:8008/hangsuly/ 68 A Segítsd a királyt! című drámáról van szó. 69 Jó hazát. Debrecen, 1988, Partium Társaság. (Partium Társaság Tokaj, 1.) 70 Dusa Lajos, Magyar József, G. Nagy Ilián, Ószabó István, Ratkó József. 67

vállalkozol velük egy kötetben megjelenni; amikor örülök, hogy verseidet (újra) olvashatom, a Czinének ajánlottat még nem ismertem,71 nem emlékeztem rá; amikor jókedvvel nézem, hogy az öt férfi verseit tartalmazó kötet rajzai, mind egy-egy szép női alakot sejttetnek a néző-olvasóval, stb. Még egyszer köszönöm figyelmedet, s gyorsan felejtsd el az én feledékenységemet, kérlek. Kedves Embereiddel, Családoddal együtt melegen köszöntlek M. Jocó bátyád Nyíregyháza, 1988. július 20.

* A Félelem nélkül dedikációja: Jóska Bátyámnak nagy-nagy szeretettel és barátsággal Nagykálló, 1966. április 12.

Ratkó Jóska

A Fegyvertelenül dedikációja: Margócsy Jocó bátyámnak szeretettel és szíves barátsággal azért, mert szeretem és tisztelem. Ratkó Jóska Nagykálló, 1968. október 14. Az Egy kenyéren dedikációja:

Margócsy Jocó bácsinak adom tisztelettel

Nyíregyháza, 1970. jún. 5. A Törvénytelen halottaim dedikációja:

Jocó bácsinak jó barátsággal

Nagykálló, 1975. nov. 24. A Jó hazát dedikációja: Margócsy Jocó bácsinak tisztelettel és baráti szívvel ajánlom [1988]

A kötetcímet adó Jó hazát című versről van szó. Czine Mihály (1929–1999) irodalomtörténész.

Ratkó József

Ratkó Jóska

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan” Hommage à Ratkó József*

„…az árvák szabadságával…” „Szép, ahogy jött, a mesebeli harmadik fiúként, annak, a világháborúban élő rokonaként, fegyvertelenül, egyedül az árvák szabadságával, a félelem szakadékai fölött énekelve. Jött a káromkodások, vasgyúró kalapácsok, a szerszámszívű és földszívű szántóvetők és kovácsok közül, hogy szép szót helyettük találjon a kőre, a tücsökre, az égre, hogy poklokat járjon, és igazat tegyen a kacsalábon forgó világban, hogy hű legyen minden percében a szegénységhez és a szépséghez.” Orosz János: Emlékezés Ratkó Józsefre. Tariménes, 2006. 1. sz. 210.

„Nézem a fényképeit: mindenre kapható kamasz-arc, mosolyog, mintha huncut csínnyel éppen készülne rászedni a világot. Van a mosolyában valamiféle gyerekes ártatlanság, hetyke dac, de a mezei vadak menekülő riadtsága is ott ül szája szögletében, homlokán, ha ráncot vet a gondtól.”

Takács Péter: Ratkó József. Portrévázlat. Szabolcs-szatmári Szemle, 1970. 3. sz. 89.

„A szegénység bérkaszárnya- és tanyafalának támasztja hátát, s mint egy számadó, onnan faggatja a temetős és a halottak fölötti létet, onnan álmodja át a csillagokat olyan ragaszkodással, kegyetlen őszinteséggel, kizárólagos szeretettel, vakmerő akciókra képesen, hogy már-már megszégyeníti azokat, akik nem mindenben követik. Minden szava hiteles, mint egy személynévnek egész élet a mögöttese.”

Ágh István: Hogy a csillagok meg ne varasodjanak. Ratkó József: Félkenyér csillag. Tariménes, 2006. 1. sz. 55.

„Ő is megjárta az árvaság, a lelencség ismert állomásait: a csavargást, a maga Öcsödjeit s a módosabb rokonok előszobáit. Mintha egész sorsával József Attilát akarta volna utánozni. Mintha már apja azért züllött volna el, hogy őneki ez az utánzás jobban sikerülhessen. Jól kiügyeskedte, csak az a furcsa, hogy ezt a szerepet korábban *

Összeállításunkat Ratkó József alakjának, művészetének szenteljük. Válogatásunkban munkásságát barátai, kortársai írásainak, illetve emlékezéseinek részletei alapján idézzük meg.

tőle senki el nem orozta. S most már, ha akarnánk sem vehetnénk el. Magyarán szólva: Ratkót sorsából eredő rokonság fűzi mesteréhez, és még valami, ami az iméntinél is fontosabb: alkati hasonlóság. […] A mát mindig a jussát tudó tegnapi szegény emberségigényével és felelősségével méri. Olykor büszkén önérzetes, máskor kérlel, mint a kisemmizettek, de bizonyos, hogy az illetékesség igénye eleven forrása lírájának. Forrás, melynek termékenységét szavatolni látszik az a tény, hogy Ratkó otthon van a mában, gyengéd s a szó szoros értelmében családias viszonyban él az emberekkel és a dolgokkal.”

Kiss Ferenc: Ratkó József: Félelem nélkül. In: K. F.: „Fölrepülni rajban…” Budapest, 1984. Szépirodalmi Kvk., 219., 222.

„Ratkó Józsefet a gyermekkor tanította költészetre. A születésével feltehetően magával hozott alkati érzékenységet a gyermekkor nyomorúságai, sérelmei és szorongásai fejleszthették erkölcsi-esztétikai fogékonysággá benne, a szépségnek azokkal a ritka, de annál tartalmasabb és különösebb pillanataival együtt, amelyekkel nemigen ajándékozhatja meg a sors a kakaós-összkomfortos gyerekzsúrok résztvevőit. Talán éppen ez a sors igazságszolgáltatása.”

Bíró Zoltán: Sors és szerep. Arcképvázlat az ötvenéves Ratkó József költészetéhez. Napjaink, 1986. 8. sz. 20.

„Ratkó József műveiben közvetlenül ismerhetjük fel az erős karakterű személyiség jegyeit: szenvedésből, lelencsorsból, megaláztatásokból önmagát emberi méltóságra küzdő dacosságát, elszánt keménységét.”

Görömbei András: Ratkó József köszöntése. Pedagógiai Műhely, 1986. 3. sz. 91–92.

„Láttam, éreztem némelykor én is egy bizonyos erőt, erőteret, ami azt a mindenkori társaságot átlüktette, amelyikben Ratkó éppen jelen volt. Bárkik, bármilyen nagyságok köréből fejjel kimagaslott. Így volt? Így volt. Valami hallgatólagos megállapodással ő lett, ő volt a középpont, és még inkább: igazodási pont. Kerestem, izgatott, mi oka lehetett ennek, végül egyetlen magyarázatra jutottam. Ő nem művelte a költészetet – s így nem őt művelte a költészet –, hanem: költő volt. És nem mímelte az emberséget, hanem Ember volt, abban a fix pontban megvetve lábát, amit ő maga jelölt ki már gyermekkorában – alávettetvén minden próbáknak, mindenféle nyomorúságoknak, retteneteknek és csodáknak. Innen származik és innen érthető meg (Önéletrajz) az ő naiv és derűs, mégis pogányszigorú erkölcsisége, konok, idomíthatatlan romlatlansága, a megvesztegethetetlen hűsége, a képtelensége bármi keszegoldalazásra, léleksuvadásra – »az ínyem, szám sebes lett,/torkom fáj, de a dalban/sohase szólt a feslett,/a kétszólamúm dallam.« (Őrség).”

Bugya István: Nem hal ki az ének. (Töredékes emlékek és közbevetett gondolatok Ratkó Józsefről). Stádium, 2012. 1. sz. 2

„A szabolcsi vidék iránti érzelmei ambivalensek voltak. De hát kinek nem azok? Ritka az olyan ember, aki azt a helyet mindenben szereti, ahol az életét pengeti minálunk »Magyariországban«. Ennek ellenére neki a szabolcsi vidék életeleme volt. Szépségei-

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan”

vel, bosszúságaival és kilátástalanságaival együtt. Jóskát ez éltette, ezt azért tudni kell. Egyébként aki gondolkodó ember, az bárhol lehet, az isten háta mögötti eldugott faluban is, úgyis kiáll, kiinteget belőle.” (Buda Ferenc)

Babosi László: „…a róla való beszélgetés voltaképpen befejezhetetlen…”. Beszélgetés Buda Ferenc költővel Ratkó Józsefről. Stádium, 2012. 1. sz. 4.

„Élhetett volna ő bárhol e hazában, mindenütt Ratkó József marad; ...” a nemzet nehéz örökségeit vonszoló ember, a magyarság, Közép-Európa, Európa s az emberiség elemi gondjainak magyar nyelven író elkötelezettje.”

Jánosi Zoltán: „Megyünk utánad, Halott”. Két költői példa Ratkó József életművében. In: J. Z.: „Kő alatti fény”. Ratkó József és „két” nemzedéke. Miskolc, 2005. Felsőmagyarország K., 222.

„Gyanítom, hogy azért szerették Ratkó Jóskát az egész országban, mert érezték rajta [ezt] a hihetetlen erkölcsi tisztaságot. Azt a mosolyt meg ahogy széttárta a kezét bárkinek, ahogy kezet tudott fogni.” (Bugya István)

Legenda Ratkó Józsefről. Albert Zsuzsa, Antall István, Ágh István, Babosi László, Buda Ferenc, Bugya István, Jánosi Zoltán, Kocziszky Éva, Nagy András László és Serfőző Simon kerekasztal-beszélgetése. Hitel, 2006. 9. sz. 102.

„A hatalom […] tartott tőle és számolt vele, de a nagykállói könyvtárigazgatói állását nem lehetett megkérdőjelezni. Ilyen szempontból abszolút érinthetetlen volt, mert úgy gondolták, hogy ott nekik nem árt. Viszont azt nem tudták felmérni, hogy éppen ettől vált egy széles értelmiségi réteg számára élő legendává, Nagykálló pedig egyfajta zarándokhellyé a hetvenes–nyolcvanas években. Szabolcsi cigány népzenét gyűjtő japán zenetudóstól kezdve a televíziós forgatócsoportokon át a pályakezdő fiatal költőkig mindenki úgy érezte: a megye nem ismerhető meg a Ratkó Józseffel való személyes találkozás nélkül. […]” „Az esztétikum és a morális vállalás, a történelmi felelősségtudat Ratkó József életműben teljes azonosságot mutat. Ahogy telik az idő, mindinkább meggyőződésemmé válik, hogy a moralitásnak is van esztétikuma. Magasra emelhet egy életművet önmagában a szemlélet is, amely létrehozza. Jóska vidékisége pedig a közösségi eszménynek egy keményen kritikus, tehát nagyon igényes szerepvállalása. A posztmodernre hivatkozó erkölcsi és esztétikai viszonylagossággal szemben ez a költői életmű valóban reményt ad arra, hogy egy hiteles irodalmi teljesítmény hiteles társadalmi programmal is bír, s ettől nem lesz szépségeszménye sem kevesebb – sőt...” (Antall István)

Babosi László: A moralitás esztétikuma. Beszélgetés a hatvanéves Antall Istvánnal Ratkó Józsefről és a Hangsúly című hangos folyóiratról. Magyar Napló, 2013. 7. sz. 39., 48.

„Az ő életútja és költészete szinte modellként értelmezhető, élményei kegyetlenebbek társaiénál, hangja erőteljesebb, komorabb, sötétebb színezetű, határozottabb karakterével válik ki a vele együtt indulók közül.” Görömbei András: Mélyből jött költészet. Ratkó József. In: G. A.: „Ki viszi át…?” Budapest, 1986. Szépirodalmi Kvk., 210.

„Az öhön viszont »igazi« volt…” „Almássy tanár úr – miután végighallgatott minket, egy félszeg mosoly kíséretében így szólt: kedves Kósa Feri és kedves Ratkó Jóska!... Miközben hallgattalak benneteket, egyre határozottabban éreztem, hogy titeket tehetséggel áldott meg a sors. A tehetséget, mint tudjuk, meg lehet őrizni, ki lehet teljesíteni, de el is lehet tékozolni. Arra kérlek mindkettőtöket: sohase a könnyebbik utat, tehát sohase a tékozlást válasszátok! Úgy vigyázzatok a tehetségetekre, mint a szemetek fényére!...”

Kósa Ferenc: Szent pillanatok. Pedagógiai Műhely, 2009. 1. sz. 94.

„A fekete ember bőrtalpú cipőjével egyenletes kopogást produkálva hozzánk menetelt, pontosabban, egyenesen hozzám, kezet nyújtott, bemutatkozott, és kifejezte örömét, hogy a szállodájában láthat vendégül egy ilyen kiváló fiatal írót, akinek hamarosan színházi bemutatója lesz a városban [Debrecen]. Feltételezem, nem csak a megivott vödörnyi mennyiségű pia miatt aléltam el egy(néhány) pillanatra. Az elegáns ember, szavaiból kihámozva, a szálloda [Arany Bika] igazgatója, most Ratkó felé fordult, és egy kulcscsomót nyújtott feléje. Jóska, elöl bezártam, ha elfáradtatok, legyetek szívesek hátul, a konyhán keresztül távozni. Érezzétek magatokat továbbra is otthon! Azzal el. Én meg visszarogytam a székemre, és arra gondoltam, ha majd annyi idős leszek, mint ez a Ratkó-költő, és ha leszek olyan híres, mint ez a Ratkó-költő, lesz-e majd valahol egy szálloda, annak is egy flancos étterme, ahova meghívok majd egy fiatal költőt-drámaírót végtelen zabálásra-piálásra, és a szálloda igazgatója éjszaka otthagyja majd nálam a díszterem kulcsát, hogy én zárjak be elfáradás esetén, majd át a konyhán…”

Zalán Tibor: Összes termemet egy almáért. Debreceni Disputa, 2007. 11–12. sz. 33.

„Olyan volt számára a közösség, mint halnak a víz, madárnak a levegőég. Ez volt az az éltető közeg, amelyben ember tudott lenni, ember és költő. Nem volt benne semmi »tanáros«, talán ezért is tudott színes és magával ragadó pedagógus lenni, akinél szerves egységgé állt össze mindenféle tevékenység. Az is, amikor verseket magyarázott, az is, amikor erkölcsről, hazáról beszélt, s az is, amikor öhönt főzött az egész tábornak, de nem ám akármilyent, hanem igazit, amelyet harminckétszer kell megforgatni, s mindegyikhez meginni egy hosszúlépést. Italból persze nem fért ennyi Jóskába, viszont a forgatások közben annyi füstöt szívott magába, hogy jókora füstmérgezést kapott, egy órába is beletelt, amíg rendbe jött. Az öhön viszont »igazi« volt, dicsérte mindenki.”

Vasy Géza: „Egyetlen esély: bátor arcunk”. Ratkó József költészetéről. In: V. G.: Tárgyiasság és látomás. Versek, portrék, motívumok napjaink költészetéből. Budapest, 2000. Krónika Nova K., 77.

„Ratkó költészete, drámaírói kvalitása az idő múlásával egyre fényesebb. E sorok írója pedig nem is tudja, honnan vette a bátorságot, amikor negyedszázaddal ezelőtt Debrecenben negyedmagával beállított a Ratkó-lakásra antológia-véleményezés céljából.

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan”

A mester ítélete karakán volt: a Négynegyed négy szerzőjéből kettő lesz irodalmár. Kisded falkánknak nem tetszett az ítélet: némiképp sértetten továbbálltunk – de végül is így lett. Van, amikor nem lehet vitatkozni azon, hová kerül a hangsúly.”

Csontos János: Csillagok, hangsúlyok, perbeszédek. Szakolczay Lajosról, Kő Pálról és Ratkó Józsefről. Magyar Napló. 2011. 1. sz. 69.

„…a vers igazság és ítélet” „Ratkó József is abból a nemzedékből való, amelynek saját legnagyobb egzisztenciális kérdése maga a közösség volt, az ma is, és amely nemzedék szemében nem létezett önérvényesítés, önkifejezés nép–nemzet–humánum szolgálata nélkül, és nem létezett erkölcsmentes esztétikum, nem létezett költészet erkölcsi vállalkozás nélkül.” „Ratkó azt a meggyőződést érleli magában, hogy az élet elvett, vagy elvesztett méltóságát csak az emberi méltóság visszaadásával lehet kiegyenlíteni. Ez az igazságszolgáltatás lényege. Erre a meggyőződésre épül költészetében a szelídség stratégiája.” Bíró Zoltán: Sors és szerep…, 20., 21.

„Tudom, hogy a jó versért keményen meg is dolgozott. S Jóska nem az a költő volt, aki a tollát könnyen adta. Alaposan és gondosan felkészült a versre. Nehezen írt, átgondolt minden szót, minden vesszőt, minden írásjelet. Ugyanakkor tele volt játékossággal.” (Serfőző Simon)

„Reményt, kitartást üzen...”. Babosi László beszélgetése Serfőző Simon költővel Ratkó Józsefről. Hitel, 2009. 11. sz. 105.

„Két alkotó eleme van így a Ratkó-versnek. Az egyik nyugodt – hol keményen, hittel kiálló, hol idillien, felhőtlenül játékos –, a másik gyanakvó, mindenre összerezzenő, az életet szinte mániákusan féltő.”

Kabdebó Lóránt: Moralitások a hit és kétség keresztjén. Ratkó József: Fegyvertelenül, 1968. Tariménes. 2006. 1. sz. 23.

„Ratkó József lírájában a tagadás a több, nem az állítás. Életrajza ismeretében értjük, miért kell így lennie: hogy a felnőttben élő gyermek megnyugodjon, megszüntetve őrizze a megélt nyomorúságot, a szenvedéseket, megaláztatásokat. Ahhoz, hogy a gyermek igazságot kapjon, a felnőttnek meg kell tagadnia mindazt, ami félelmet váltott ki. Hogy leírhassa, »igazság adatott mindenkinek«, meg kellett tagadnia az igazságtalant, a félelmet okozót. Azután beszélhetett csak saját hitéről és igazságáról.”

Laczkó András: Ratkó József lírájának rétegei. Dunatáj, 1990. 1. sz. 22.

„Miközben így feleselnek egymással a félelem és a szépség, a halál és az élet versei, Ratkó könyvében kivirágzik egy »fertőzetlenül realista«, móriczi indíttatású líra, amelyik szociográfiai hitelében, szegényeket becsülő, szerető indulatában, szegénypártoló

szemléletével rokon a szatmári tájak indította móriczi próza világával. Természetes könnyedséggel, erőltetettség nélkül szól parasztokról, munkásokról, Vietnámról, családjáról, szerelméről, a fűről, a fáról, tócsáról, apró és nagy dolgokról, mert a »…mindenért felelős vagyok…« költői szenvedély fűti.” Takács Péter: Ratkó József…, 92.

„Nincs olyan reménytelen helyzet, a félelemnek olyan foka, ahol az élet alárendelődhetne a pusztulásnak. Ratkó versei az élet igenlésére íródtak; a félelemmel, a szorongással küzdve, megmutatják az okokat, a gyökerétől ítélik legyőzhetőnek a bajt.”

Laczkó András: Ratkó József lírájának rétegei. Dunatáj, 1990. 1. sz. 24.

„Ez a Halott halottaim olyan vers, ami a magyar költészetben szerintem egyedülálló, ilyen esztétikai magasságba emelni a mocskot, a vért, a szemétdombra vetett életeket, nemcsak közvetlen képi világában döbbenetes, hanem ha az áttételeit elkezdeném kibontani, egyszerre társadalomlélektani tanulmány, létfilozófiai kérdésfölvetés, morális felelősségre vonás és mégis színvonalas esztétikum, ha költői jelentéstartalmainak ezer szálát elkezdeném kibontani. Egyedülálló ez a vers. Érvényes mind a mai napig.” Antall István. Legenda Ratkó Józsefről…, 91.

„A Törvénytelen halottaim eszmeisége pedig olyan tényezőkből épül, amelyekben még a pátosz sem cseng hamisan, éppen mert komoly történelmi és társadalmi nyomatékkal járul hozzá a versek jelentésképzéséhez. Ratkó közvetlenül fordul nemzethez, hazához, közösséghez, múlthoz és hagyományhoz egyaránt. Ebben a lírában itt most nincs játék, rejtekezés, harlekináda vagy álarc – tétje van minden szónak, mondatnak.”

Kulcsár Szabó Ernő: Ratkó József: Törvénytelen halottaim (1975). In: „Leszek haláltól ronthatatlan”. Olvasókönyv Ratkó József életművéhez. Vál., szerk. és a bevezetőt írta Jánosi Zoltán. Budapest, 2010. M. Napló, 126–127.

„Egy kenyéren élni valakikkel, és mindenes cselédnek elszegődni ugyanazokhoz, fölosztani magát közöttük, a legtöbb, amit költő tehet. Szolgálni a szegényeket és verekedni értük, ugyanakkor meggyőzően elhitetni velük, hogy a szegények erkölcse egyedül igaz (Szegénység, maradj még velünk) – ez Ratkó költészetének lényege.” Takács Péter: Ratkó József…, 94.

„A bölcső ugyanis, amiben Ratkó nyelvi normái felnövekedtek, azonos teljesebb poétai és emberi természete kiformálódásának alakító helyével. Ez a bölcső a háború utáni évtizedek magyar társadalmának mélyvilágában: menhelyeken, árvaházakban, gazdáknak nevezett mostohaszülőknél ringott, vagy jóval inkább rugdostatott. Ahol

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan”

a kollektívum küszködései elfelejthetetlenül s a negatívumokkal szembeni emberi kiállás, a változtatás szándékait inspirálva vésődtek rá már igen korán a szerző gyerekkori arcára, s mélyültek később a költői megszólalás értelmét a közösséget szolgáló tettekben megtaláló lírikusi program vonásaivá. A művészi föllépésnek ebben a poétikai-emberi koncepciójában a személyiség egyszerre mint a kisemmizett szegénység és a tágabb közösség, a nemzet érdekképviseleti médiuma ölt elsődlegesen alakot. Ezen az eszmei s esztétikai alapon integrálja magába az érintett emberi világ sorskérdéseit, e szándékból töltekezik népe történelmével, kultúrájának karaktervonásaival, és ebből az alapállásból keresi, alakítja ki nyelvét is a koncentrált elkötelezettség kifejezéséhez.” Jánosi Zoltán: „A meghódított mindenség”. Ratkó József nyelvszemléletének főbb vonásai. In: J. Z.: „Kő alatti fény”. Ratkó József és „két” nemzedéke. Miskolc, 2005. Felsőmagyarország Kiadó, 178.

„Ratkó József fegyelmezett versbeszédű költő. Mindig pontosan fogalmaz. Nem nyelvteremtő művész, inkább arra találni példát, hogy elfelejtett szavainkat, beszédfordulatainkat újra a fény elé engedi.”

Nagy István Attila: „Szavaim és düheim idevalósiak…” In: „Leszek haláltól ronthatatlan”…, 139–140.

„Ratkó József hisz a versben, mert a vers igazság és ítélet.” Görömbei András: Ratkó József köszöntése…, 92.

„…álomba ringató hősök…” „A népköltészet szövegei igen gyakran a velük együtt élő rítus koreografikus hagyatékának, vázának áttűnésével együttesen lényegülnek át verseibe, s – többek között – gyermekjátékok, siratások, varázsoló cselekvések képleteit rögzítik műveiben. A folklórelemek integrálása e költészetbe már annak kezdetén sem egyszerűen hangpróba, miméziskísérlet vagy népies »játék« csupán, hanem a legtermészetesebb identitás-kifejezés.” „Ratkó műveiben nemcsak egy-két elszigetelt népköltészeti műfaj vagy csupán a »népi« irodalom, hanem a legszélesebb értelemben vett »népi tudás«, a folklórba sűrűsödött, több ezer éves történeti és esztétikai tapasztalat nyilatkozik meg. A folklórelveket mindig a jelen átvilágításának érdekéből, az eleven társadalmi folyamatok értelmezési szándékával szembesíti korával. Az ember történeti útjának megértési vágya, az e történelmi útról elécsillanó lételvek kiragadási igénye, a rájuk néző okulási szándék magas szintű tudatossággal viszik közel a folklórhoz.”

Jánosi Zoltán: A drámába szőtt idő. A népballada funkciói Ratkó József verseiben. In Jánosi Zoltán: Fűszál és mindenség. Folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban. Budapest, 2005. Holnap Kiadó, 182., 186.

„A népiesség Ratkónál nem külsődleges eszköz, nem bélyeg a költészetén, hanem lényegre törő szándék, az azonosulás, a közösségvállalás megnyilvánulása. Függetleníteni is tudja magát a népmesék világától, meg is tagadja azokat a csodás motívumokat, ahol álomvilágba ringató hősök végzik el az ember helyett a tennivalókat. Megfordítja a dolgok rendjét, a nehézségeken győzni vágyó embert ruházza fel népmesei hittel és erővel, így állítja a dolgok sűrűjébe, hogy küzdje ki a maga igazát.” Takács Péter: Ratkó József…, 92.

„Ratkónak a folklór szálaival átszőtt költészetében egy mélyről jövő demokratikus népiség állt szemben egy népellenes diktatúra deklarált pszeudo-népiségével és politikai s kulturális erőivel. Folklórbeépítésében »az ember« sorsának alakulását Magyarországon figyelő következetes történetiség és az európai demokrácia kulturális búvópatakjait, hagyományait magában hordozó »népiség« fonódott egybe.”

Jánosi Zoltán: A „törvénytelen halott”. Ratkó József emlékezete. Debreceni Disputa, 2007. 11–12. sz. 39.

„Ratkó Józsefnek a zenetudomány adja a végső impulzust a Bartókkal való intenzív foglalkozásra. A hagyatékban megmaradt szövegeket, kéziratokat tanulmányozva kitűnik, hogy 1969–70 körül ismerkedik meg a mindmáig egyik legeredetibb Bartók-értelmező zenetudós, Lendvai Ernő könyveivel, amelyek revelációként hatnak rá. Lendvai a maga nemében egy tökéletes zárt, rendszerszerű, zenei-esztétikai-filozófiai-transzcendens Bartók-értelmezést dolgozott ki, ami semmiben sem kapcsolódott a korban hivatalos marxista koncepcióhoz. Bartók műveit strukturalista módszerrel a legapróbb részletekig tanulmányozva kimutatta zenei stílusának és filozófiájának kettősségét: az »aranymetszés« (AM), illetve az »akusztikus«-rendszer – mely a keleti és a nyugati gondolkodást jeleníti meg – szintézist alkotó egységét. Mindezt oly érthetően, szemléletesen, más művészetekkel, tudományokkal analógiákat vonva tudta megfogalmazni, hogy átlagos zenei műveltséggel rendelkező olvasói is pontosan érthették mondanivalójának velejét. Bartók-értelmezéseivel nagy feltűnést keltett, a zenetudományban máig-tartó – rapszodikus intenzitású – vitát váltott ki. Az 1960-as, 1970-es években a művészi életben is kedvezően fogadták elméleteit, néhány irodalomtörténész pedig útmutatásai nyomán fedezett fel líránkban aranymetszés szabályait alkalmazó műveket.” Babosi László: Ratkó József töredékes Bartók-tanulmányának rekonstrukciója. „A bartóki szintézis megvalósításának lehetőségei a magyar irodalomban”. Hitel, 2003. 5. sz. 98.

„Mintha Bánk bán kelne új életre…” „Letelepedett, kivett a minősíthetetlen csíkos műanyag szatyrából néhány ív gépelt papírt, kiterítette őket az asztalra, majd elkezdte hangosan olvasni: »Segítsd a királyt!

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan”

Történelmi dráma három felvonásban. Szereplők. Első jelenet, első szín...« S felolvasott néhány oldalt, ami már teljes egészében színházi szövegnek tűnt, miközben vegytiszta költészet volt. Éreztem, hogy ez most kivételes pillanat az életemben, mert ez a mű a magyar irodalom jelentős alkotása. Mivel a Hangsúly bemutatkozására – úgy emlékszem – még nem sikerült leírnia Jóskának a színmű összefüggőnek tekinthető részleteit, csak a negyedik számtól kezdtük el közölni, négy egymás utáni adásban, hangjáték formájában. Ezt egyre nagyobb elragadtatással olvasta Görömbei András, és vele szinte egy időben Kolin Péter, a későbbi dramaturg, de teljesen Nagy András Lászlóra lehetett bízni a hangjáték-változatot, a színészválogatást, ami így sem hangzott el a teljes egészében a Hangsúly közönsége előtt. A végleges szöveg akkor már önálló műként a színháznál volt…” (Antall István) Babosi László: A moralitás esztétikuma…, 38.

„Ratkó József drámáját 1985. január 12-én mutatta be a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, Segítsd a királyt! címmel. Azok a szerencsések, akik akkor ott ültek a nézőtéren, érezték és tudták, hogy színháztörténeti pillanatok tanúi. A hogyan tovább, a mi lesz velünk kérdése nem csak a színpadon szólalt meg elementáris erővel, de visszhangot kapott a legegyszerűbb ember lelkében is.” Berki Antal: István király legendája In: B. A.: Korrajz. Szerk. Berki Antal és Kührner Éva. Nyíregyháza, 2006. Aranymetszés Kulturális Egyesület, 227 p.

„Hogy egy nemzeti közösség identitása, önazonosság-tudata miképpen gyengül meg egy újfajta, erőltetett politikai-társadalmi berendezkedés idején, az az 1980-as évek elejére vált a magyar értelmiség számára nyilvánvalóvá. Hogy Ratkó József is pontosan érzékelte a probléma jelentőségét, a Segítsd a királyt! alapján nem kétséges. A két korszakot, István idejét és az 1980-as éveket nemcsak az ezredfordulók közelsége kapcsolja össze, hanem az is, hogy a hatalmat birtokló(k) a nemzeti múlt számukra kellemetlen elemeit igyekeznek elfojtani, eltörölni – a nemzet jövőjére hivatkozva.” […] „A Segítsd a királyt! annak is példája, hogyan birkózik meg egy tehetséges és elismert költő egy általa addig kevéssé próbára tett műnemmel, témával és nyelvvel. Műve, esendőségei ellenére is nagy gondolkodói és költői teljesítmény, melynek értéke nem áll arányban (el)ismertségével. Ebben talán az is közrejátszik, hogy szinte ugyanebben az időben, szerencsés csillagzat alatt született egy másik színpadi mű az első magyar uralkodóról. A népszerűségét máig őrző István, a király című rockopera mellett a filozofikusabb és pesszimistább Ratkó-drámára kevesebb figyelem jutott. A király eltakarta az embert.”

Vékony Gábor: „Emelj magadhoz, bűnöst, engem is,...” Debreceni Disputa, 2007. 11–12. sz. 43., 44.

„Ratkó József emberi és közösségi méretét tekintve is sűrű szövésű drámát alkotott. A verses mű drámai erővel jelenít meg embereket, sorsokat. Mélyen és részletesen kellene elemeznünk, miféle rétegei vannak Ratkó drámai nyelvének. A sámáni dal,

az Ómagyar Mária-siralom, népi fordulatok, Illyés Gyula, Szenczi Molnár Albert soraigondolatai, az erdélyi nyelv ízei, és Ratkó ismert költői ereje egységes szervezettségben nagy formátumú művé sűrűsödnek István-darabjában.”

Ablonczy László: Segítsd a királyt! István-drámák és Ratkó József műve. Tiszatáj, 1985. 4. sz. 104.

„Különös eleven varázsa és katarzisa Ratkó József drámájának az, hogy hitelesen szól ezer évvel ezelőtti önmagunkról úgy, hogy közben az újabb ezredév végének legfontosabb nemzeti és emberi kérdéseit szegezi szembe velünk. Történelmi anyaga egyetemesebb, emberi érvényű kérdéseket vet föl, de honi talajból, a mi szövevényűnkből növeszti ezeket, s így a magunk elemzését, értelmezését találjuk a tágabb érvényű gondolatokban.” Görömbei András: Ratkó József köszöntése…, 95.

„Ratkó műve egy hosszú költemény és egy történelmi dráma ötvözete. Mintha a Bánk bán kelne új életre benne, talán valamivel több lírával, s kevesebb cselekménynyel, de azonos gonddal, s lényegében azonos drámai alaphelyzetekkel: a Bánkok, Peturok, Tiborcok folytonos történelmi drámájával, s a merániakkal. Ratkó azonban mégis szuverén művet alkotott. A sors – és egyre kevésbé az egyéni, egyre inkább a nemzeti-történelmi sors – logikájának és késztetéseinek útját járva igyekszik egyre fontosabb, teljesebb vállalkozásokban betölteni a rámért, s egyben vállalt költői szerepet. Ez a mű költészetének talán mérföldköve, talán némely ponton meghaladása is. A dráma nem témái, hanem gondolatrendszere gazdagodását hozta.” Bíró Zoltán: Sors és szerep..., 23.

„A Segítsd a királyt! csak az a költő írhatta, aki a világot drámaként éli át, akinek élete is dráma.” Ágh István: Hogy a csillagok meg ne varasodjanak…, 58.

„István királyról írott művedet nem is annyira olvastam, mint inkább belélegeztem. Ilyesmi csak akkor fordul elő velem, ha valamit hitelesnek és teljes egészében igaznak érzek. Első lélegzetvételre is azt gondolom, hogy az a mű nemzedékünk talán legjelentősebb irodalmi megnyilatkozása.” Kósa Ferenc levele Ratkó Józsefhez. In. „Leszek haláltól ronthatatlan”…, 203.

„[Szécsi] Margittal együtt úgy ítéltük meg, hogy Ratkó József Antigoné-fordítása méltó az eredeti műhöz: olyan alkotó-teremtő cselekedet, amelynek irodalmi értékét tekintve a legjelentősebb magyar műfordítások közt van a helye, valahol Arany János és Nagy László fordításainak szomszédságában. Jelenetről-jelenetre, mondatonként, sőt szavanként is meggyőződhettünk, milyen mélységes tisztelettel közelít Jóska Szophoklész remekművéhez. Fordítói hűsége, pontossága azonban korántsem afféle szolgai megalázkodás, hanem a költő-utód tisztelete a klasszikus költő-előd teremt-

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan”

ménye iránt. Valóságos csoda tanúi lehettünk, hiszen azt érzékeltük, hogy miközben Jóska maradéktalanul megőrzi a szophoklészi szavak közvetlen jelentését és közvetlen sugallatait – nem téved archaizáló modorosságba. Ellenkezőleg: ízig-vérig eleven, elő magyar nyelven szólaltatja meg a tragédia szereplőit.”

Kósa Ferenc: Ratkó József Antigoné-fordítása. In. „Leszek haláltól ronthatatlan”…, 246.

„Sem a Segítsd a királyt!, sem a Szophoklész-fordítás, sem a Kreón-darab nincs a maga értékhelyén a mai magyar irodalmi tudatban. (Az utóbbi két műnek még a létéről is alig-alig van – még az olvasottabb rétegeknek is – tudomásuk.) A Ratkó művei iránti, ma már érthetetlen »politikai« óvatosság, a kiadási viszontagságok és a mindkettővel összefüggő szórványos színházi érdeklődés egyaránt okai ennek a méltatlan, értékbénító helyzetnek.”

Jánosi Zoltán: István király példája – a „Kreónok” földjén. Ratkó József drámáiról. In: J. Z.: „Kő alatti fény”…, 153.

„…hiányod szakadéka fölött…” Buda Ferenc Ratkó József

Élt 53 évet † 1989

Testvérem, árva testvérem, Ratkó József magyar költő, elfeketült szívvel nézem kisfiad kopjafája mellett behantolt sírodat a kállai temetőben. Gyötrelmes, boldog, nyughatatlan életed ily korai vége fullasztó hurok a torkomon, Te szegények szabad kapitánya, holtodban mindnyájunk bátyja. Élhettél volna másképp? Igen, élhettél volna. Mi is, túlélők, szerethettünk volna Téged másképpen, jobban, okosabban. Megtartóbban. Most itt tétlenkedünk hiányod szakadéka fölött tanácstalanul: nincs, aki helyedre álljon. Nincs, aki helyedre álljon. Riasztóan ritkul a fogyaték sereg – legközelebb vajon melyikünk következik? Gyémánt műveidet az idő, esendő életed ítélje meg az örökkévaló Isten, akivel – tudom – hadakoztál a megszakadásig, a beleszakadásig. Szánom elárvult szeretteidet, szánom mindnyájunkat. Holtomig siratlak, siratlak. Forrás, 1989. 12. sz. 93.

Kalász László

Heten voltunk hatan maradtunk minden percünkbe belehaltunk földből-szakadtan szálltunk égbe fel a mesébe a mesékbe Ratkó József Te már tudod a hetedik dimenzióban: hatunkért mint jön a halál s ha meghalunk hová jutunk – ha Hozzád: akkor minden jól van Napjaink, 1989. 10. sz. 20.

G. Nagy Ilián

A néma költő Ratkó Józsefnek

Bebalzsamozva a csöndbe így vagyunk szentek a mának őrzőink a tűz fegyőrei s hiánya nincs a homálynak Te ikon-ragyogású ember sírhatsz már minden hajnalon mert Vereckénél Kárpátok pitvarában elakadt vérrög a keleti Nap

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan”

Hadviselés térképe az arcod legigazabb gyöngyök a szemeid táltosok jósok csillagképe könnyenként lassan elfolyik Kik csak állunk a megtalált út kapujában marakodva dobogó dalon Imásan lehajtod fejed értünk mennyei kocsma-asztalon A rászedettek fejedelme. Lírai vallomások Ratkó Józsefről. Szerk. Bényei József. Nyíregyháza, 1992. Sz-Sz-B. Megyei Tudományos Alap, 27.

Kállai János

apokrif razglednicák (in memoriam R. J.) – részlet – 2. mintha levelet kaptam volna szegényeimtől az örökre lecsupaszítottaktól faltól falig botorkálva vesztettem mondom szakadatlan de visszaszólok onnan is holtomból holtadiglan hűségesen nincs múzeum nincs tárlat szembeköpése a mának arcomon érzem és utókor… ugyan minek kinek miért kopjafámat tehetném rángatnám ki a földből az anyaföldből anyám öléből Kéziratból.

Serfőző Simon

Búcsúvers

Lélekszakadva mi elől menekült Ratkó Jóska? Mitől volt ziháló zaklatottsága? Ki vagy mi elől menekült végül földbe, halálba? Valamikor is szem elől tévedt, el-eltűnt. De fölbukkant hamar, s újra együtt lehetett vele lenni, barátságánál megmelegedni. Mi változott meg benne, körülötte, hogy azután egyszerre zilált lett, szétszéledő tekintete: kóborló madarak találkoztak sokszor vele. Szavai mitől vetettek lobot, lángot, s lettek végképp könyörtelenek? Bár azok sohasem kushadtak földre, meghunyászkodást nem ismertek. Aki elébe került, könnyen megsérülhetett. Nem kímélte a tehetetlenséggel mentegetőzőket, szóforgatókat. Akárcsak magától, a felelősséget kérte mindenkitől számon. Aki a hazának ezen a felén él: dombaljakban, utak legvégén, keménnyé szikkasztja az idő, éles arcúvá feni; hajthatatlanná lesz. Nem kerülgeti a fecsegések pocsolyáit, hanem beletapos, szétfröccsenti. A megalkuvást árulásnak ítéli, mert hiszen az is! Ami sokakat lemondóvá csüggesztett, egykedvűvé fárasztott, ő beleborzadt a közönyben szabadon dúló országrontástól, eluralkodásától a hideg részvétlenségnek a sorsban megtöretettek iránt, nem bocsátott meg a hazaszomorító hazugoknak, bűnüket nem nézte el. Mint ahogy az élet rajta se könyörült, ököllel csapott arcába, hogy beletántorodott, amikor, jobb lett volna nem látni őt, nem hallani, ahogy fennhangon zokog: a fiát siratta, azt jajgatta. Csak azt ne láttuk volna, ne hallottuk volna soha! Mintha ámokfutót, kísértük szemmel: a láthatárral Budapesten túlról kanyarodott vissza. De már nem volt megállása, lélekben megnyugvása. Ha megjött is, nem volt velünk. Szemgödörből: odúkból tekint ki ezután, időnként fák hegyéből levelek nyelvén szólongat. Ha látjuk, integessünk föl hozzá! Élet és Irodalom, 1989. szeptember 29. 7.

Magyar József

koszorútöredék Ratkó Józsefnek

haldokló ír halottról előtte papírhomály reszket sápad és izzad iszik bár inni utál

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan”

lábához lökődik rög óriás sírdaganat ökle lehull a pultra de kisimul a föld alatt könyvek poharak hűlnek ágyak tengerek szobák nem segít senki rajtunk itt már nincsenek csodák sejtek sortüze térít hullunk egymásra hullák TE voltál, s én még vagyok verset kényszerítesz rám hullámzik tenger temető lassan ellepi a szám megyek magamhoz végemhez megyek mert mennem muszáj Hitel, 1989. 22. sz. 60.

„Hiánya örök fájdalom. Szinte gyermekien derűs, cinkos, bizalmat és szeretetet sugárzó játszótársi mosolya, amelyet mindenki más is megismerhetett, örök kísérőm. A magyar Villon, de József Attilásan. Igazi költő, aki bármikor, bármiből rímet farag és kacag. Mélységes emberszeretete, tisztelete a földet művelő ember iránt oly természetes módon fakadt jelleméből, mint ahogy tavasszal az első hóvirág nyílik az erdőszélen. Nem akadt ember, aki vele találkozván, elkerülhette volna, a belőle természetes módon áradó őszinte derűt, a felkínált baráti – és a föntebb már leírt – mosolyt és ölelést. Mindenki örült, ha a barátjaként beszélhetett róla.” (Sánta Áron) „Örökké etalon marad”. Sánta Áronnal – Ratkó Józsefről. Beszélgetőtárs: Babosi László. Stádium, 2014. 1. sz. 9.

Tornai József

Ratkó József Büszkeség s barátság egy szívlökésben! A történelmet ittuk Nagykállón vele. Tudta, kik fölött jár, tudta, avar és homok halottak életjele. Bartók és Szophoklész a mérce. Vádnak jött a világra. Valaki belülről ég, de egy országot büntetnek máglyán a szavai! Forrás, 2009. 1. sz. 26.

„Halálával mintha testrészemet amputálták volna. Hiányzik, mégis azt hiszem, itt van. testvérem volt a szeretetben, szellemben és költészetben; testrészem úgy is, ahogy az ember sokszor nem tudja magához méltóan megtartani. Költészetét végigéltem, s ami már befejeződött, folytatódik és munkál bennem tovább.”

Ágh István: Gyalog csillag. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1996. 3. sz. 392.

„Naponta sokasodnak törvénytelen halottaink. Közéjük sorolódott Ratkó József is. Nem árva már többé: József Attilával, Nagy Lászlóval, szüleivel társaloghat. S nekünk kell vigyázva járnunk halóföldünkön, hogy »rá ne lépjünk«. Vigyázva, nyitott szemmel és értelemmel, hogy folyamatosan magunkénak tudhassuk mindazt az értéket, amit itt hagyott számunkra.” Vasy Géza: „Egyetlen esély: bátor arcunk”. Ratkó József költészetéről. In: V. G.: Tárgyiasság és látomás…, 88.

„…a halál kiváltotta befejezettség” „Nekünk, akik közel állhatva hozzá láthattuk gyöngeségeit, és megcsodálhattuk táltosságát is (!), tanúként ki kell mondanunk, megüzenve a jelennek és hátrahagyva a jövőnek is: Ratkó József személyes élete éppen olyan mű, mint tárgyszerűen megragadható alkotásai. Ezen túl azt tesz vele a restség, a tudatlanság, a szégyentelenség, meg a közízlést és a közismertséget formáló kultúr-, vagy milyen hatalom, amit akar. Semmi, ha kifogy a tankönyvekből; az is semmi, ha utólag észbe kapva Kossuth-díjat rendelnek neve mellé; és semmi (ha fáj is), ha rágalmazzák, kicsinyítik, elhallgatják; és éppen így semmi, ha méltatlanok hurcolják, csókdossák arcmását, használják, mutogatják nevét érvényesülési igazolványként. A Ratkó-életmű, alávettetvén bármi próbának, mindent túlél, mert ÉNEK, s így elpusztíthatatlan.” Bugya István: Nem hal ki az ének…, 2.

„mert Ének, s így elpusztíthatatlan”

„Osztatlan elismerést azonban soha nem aratott Ratkó a verseivel s talán még István királyról írott drámájával sem. Nem élhetett annyi ideig, hogy megkaphassa a Kossuthdíjat. Az irodalmi közvéleményben inkább csak tágabb baráti köre, régi olvasói tartják változatlan szeretettel számon. Az utóélet második évtizedének vége felé nem túl derűs a kép. A posztmodern kánonba nem illett be ez a költői világ. De van-e még posztmodern? Kérdéses. S vannak-e még szegények? Ez aligha lehet kérdéses. Szükség van-e felelősségtudatra? Igazmondásra? Üzen-e a mai, az új olvasónak is a költő?”

Vasy Géza: Ratkó József pályakezdő korszakának fogadtatása. In. „Leszek haláltól ronthatatlan”…, 109.

„Ratkó József művészi hagyatéka, bár bizonyosan sok tervet ragadott el kezétől a halál, zárt, kiteljesedett, öntörvényű gondolati és poétikai rendszer. Vers-haza, költészet-Magyarország, címerében a Szent István-dráma koronájával. Műve még alkotója életében véghezvitte a maga honfoglalását, meglelte helyét, és körberajzolta határait a magyar nyelven olvasók, a nemzeti irodalom Kárpát-medencéjében.”

Jánosi Zoltán: „Megyünk utánad, Halott”. Két költői példa Ratkó József életművében. (A József Attila és a Nagy László című versekről.) In: J. Z.: „Kő alatti fény”…, 221.

„Napjaink némely irodalmi divatja a maga vakondtúrásának ormairól szertetekintve ugyanis korszerűtlennek, rég meghaladottnak ítéli ezt a fajta alkotói magatartást, s fölöslegesnek, kényelmetlennek, sőt károsnak magukat az alkotókat. […] Ratkó József élete fogytáig hordozta a teljes közösség önként vállalt, húsba és lélekbe vágó kötelékeit. Tájban s hazában gyökerező költészete ettől lombosodott, ennek jegyében virágosodott. Édes és keserű magvai, gyümölcsei ma már mindannyiunk öröksége.”

Buda Ferenc: Ratkó József ürügyén. Tariménes. 2006. 1. sz. 10.

„A mi lett volna típusú gondolatmenet azonban csak a fogadtatástörténet s nem az életmű szempontjából érdekes. Ami lett, az a halál kiváltotta befejezettség. S tudom, ha az ország nem is visszhangzott 1989 óta Ratkó József nevétől, a szűkebb s választott szülőföld, Kelet-Magyarország elevenen őrzi emlékét, s ott az életmű hat is.”

Vasy Géza: „Hanglemez ez a Föld”. A dalforma Ratkó József lírájában. In: V. G.: Tárgyiasság és látomás… 90.

„Költő volt, gondolkodó, tanár, az Isten és az ördög ügyvédje, s legfőképpen embertárs – aki segíteni akar. Sok száz, talán több ezer fiatal őrzi ezt az emberarcot még akkor is, ha észre sem veszi már, hogy egy-egy gondolatában, döntésében ott munkál az is, amit Ratkó Józseftől tanult meg valamelyik nyári estén a csillagos ég alatt.” Vasy Géza: „Egyetlen esély: bátor arcunk”…,77.

„Úgy vélem, hogy Jóska életműve kicsit nagyobb nyilvánosságot, több figyelmet érdemelne ma is. De az etalont nem bántja a föld, sem a víz, sem semmi más, semmiféle módon nem árthat neki, kárt nem tud benne tenni – örökké etalon marad. És barát.” (Sánta Áron) „Örökké etalon marad”…, 9.

„Ezért, mint akiket eltéphetetlen szálak kötnek hozzánk, túlzottan kötődtem azokhoz, akikhez verseim révén kerültem közel. Egy és az első volt közülük Ratkó József. Belépett az életembe. Ha írtam, ő jelent meg előttem. A magam ítéletén túl az ő egyetértését, »igen«-ét sóvárogtam. Saját vágyaimmal az ő elvárásainak is szerettem volna megfelelni. A szűkös évek során (nem tudva, hogy még szűkösebbek jönnek), vele és mellette megtanulhattam, hogy bizonyos helyzetekben vágyaink legjelentéktelenebb megvalósulása is óriási eredmény... S hogy bizalmat kell adni a sorsnak. Kevesen vannak, de Ratkó József közülük való volt, azok közül, akik tudják: »a jóság nehéz dolgokban fénylik«, s hogy a valóságért meg kell szenvedni. Verseinek mágiája van. Könyveiben személyiséget látok. Egy szigorú, szép emberi arcot, amelyet milliók közül is, teljes biztonsággal, messziről felismerhetek. Jóska! Hanglemez a föld. Ráénekelünk. Ráénekelünk örömöt és kínt. Ráénekelnek az énektudók, s talán egy szimfóniaként csendül fel a világ ismeretlen részein; mint egy Beethoven-mű, rezgések hullámhosszain árad ki a térbe, a csillagokig; s egy, ahogy a mi Napunk, egy ugyanilyen bolygón ragyog be könyvtárad ablakán, ahol hallgatod. Talán hallod benne ezt is... A lélegzésem. A sóhajaimat. S ahogy hajszálaim és csontjaim zengik.

Ószabó István: Két vallomás. Debreceni Disputa, 2007. 11–12. sz. 35.

Összeállította: Kövesdi Ágnes

„Szolgálni fénnyel és erővel”

Kerekasztal-beszélgetés Ratkó Józsefről – Antal Attila, Antal Balázs, Babosi László, Béres József, Gerliczki András, Karádi Zsolt A Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete a Ratkó-év keretében 2014. április 10-én – a költő halálának huszonötödik évfordulója alkalmából – megemlékezést szervezett. A rendezvény keretében levetítették Kántor István Ratkó Józsefről szóló „Egy ágyon, egy kenyéren” című portréfilmjét; a vetítést irodalmi kerekasztal-beszélgetés követte. A program résztvevői voltak: Antal Attila főiskolai tanár, Antal Balázs főiskolai adjunktus, Babosi László könyvtáros és Gerliczki András gimnáziumi tanár. A moderátor Karádi Zsolt volt. Karádi Zsolt: Kedves vendégeink! Aligha lehet ezt a filmet megrendültség nélkül nézni. S nem csak azért, mert az életmű, amelyről most megemlékezünk, mindannyiunk szívében benne van, hanem azért is, mert nincs már közöttünk az a néhány ember, akiket a filmben emlegettek. Hiszen elment Sánta Ferenc és Magyar József is. Engedjék meg, hogy rendezvényünk második része, a kerekasztal-beszélgetés előtt köszöntsem a közönség soraiban ülő Béres József urat, s megkérdezzem tőle, hogyan látja édesapja és Ratkó József kapcsolatát, barátságát. Azt a küzdelmet, amelyet Ratkó folytatott a Béres-cseppekért… Béres József: Szeretettel köszöntök mindenkit, köszönöm szépen ezt a szíves fölkérést. Megmondom férfiasan, hogy nem készültem felszólalni, de megkísérlem emlékezetembe idézni azt a forradalmi korszakot. A 1970-es években vagyunk, akkoriban jómagam még ifjú legény voltam, egyetemistaként zömmel Pesten tartózkodtam. Amit atyámnak Ratkó Józseffel való kapcsolatáról tudok, azt édesapámtól hallottam, s amit tőle megtudtunk, azt le is írtuk az életútját bemutató könyvben. Ez a könyv először 1999-ben jelent meg,* majd halála után, ami 2006-ban volt, 2010-ben egy bővített kiadás is napvilágot látott. Tényszerűen magam is arról tudok, ami részben itt a filmben is elhangzott, hogy az első ember, aki lényegében fölfigyelt atyámra, munkásságára, küzdelmeire, az Ratkó József volt. Ezért tartjuk mindig nagyon fontosnak, hogy a magunk történetében Ratkó Józsefről szeretettel emlékezzünk meg. Tehát, a szabolcsi humanista gondolkodók közül Ratkó az, aki elsőként fölfigyel édesapámra, találmányának híre Béres Klára: Szirtfoknak lenni. Béres József életútja. Szerk. Koronczai Magdolna. Budapest, 1999. Béres Rt., 145 p.

innen kezd továbbgyűrűzni. Előbb Balczó Bandin, aztán Kósa Ferencen keresztül. A filmben elhangzik az is, hogy később Budapesten Nagy László kezd el foglalkozni az üggyel, ahogy naplójában is megtalálhatók az erre vonatkozó részletek. Tudjuk, hogy Illyés Gyula is kapcsolatba kerül a Béres-üggyel, az ő Naplójában is vannak erre vonatkozó utalások. A Béres-ügy gördült tovább, fölkerült a legmagasabb politikai, illetve szakmapolitikai, orvosi körökbe. Kiemelném az onkológiai vonalat, illetve az MSZMP KB politikai irányvonalát, a tudománypolitikai vonalat, melyet Aczél György fémjelzett a ’70-es években. Édesapámtól tudjuk, hogy mély barátság kötötte őt Ratkóhoz, sokszor személyesen is találkoztak. Jöttek-mentek Kisvárda és Nagykálló között. Ratkó többször kereste meg atyámat Kisvárdán különféle problémákkal, elsősorban mások ügyével. Itt szintén hallhattuk, hogy Ratkó József mennyire érzékeny volt mások problémáira, és hogy fölkarolta az embereket. Nyilván elsősorban betegek ügyében fordult édesapámhoz is. Kölcsönösen tisztelték egymást. Talán még annyit említenék meg, hogy édesapám halála után, előkerült néhány olyan irat, dokumentum, amiről korábban nem tudtunk. Nagyon érdekes látni, hogy ezek a dokumentumok milyen tényszerűen támasztják alá a visszaemlékezéseit, aminek alapján az életrajzi könyvek is készültek. Ezek között az iratok között található néhány levélváltás Ratkóval. Most többek között ezen iratok rendezésén is dolgozunk, hisz’ a rendszerváltással együtt a vállalatunk is 25 éves az idén, és a jubileum kapcsán szeretnénk egy könyvben feldolgozni az anyagot. Lényegében egy kis Béres Csepp kortörténet lesz ez is. Röviden összefoglalva tehát, mi is olyannak őrizzük az emlékezetünkben Ratkó Józsefet – amint a most látott filmből is érzékelhető volt –, hogy nemcsak kiváló költő volt, de érzékeny, nagyszívű, tiszta lelkű ember is, aki nagyon sokat foglalkozott a társadalom és az őt körülvevő emberek kisebbnagyobb ügyeivel. Mi hálával vagyunk iránta, és örök hálával emlékszünk meg róla. Mint ahogy mindazokról, akik a Béres Csepp ügyét észrevették, akik nem mentek el érzéketlenül amellett, hogy Kisvárdán küszködik egy kutató. Ratkó József mélyre látott atyám küzdelmeiben, s úgy találta, szót emel érte, ahol teheti. Nagyon nagy szeretettel emlékezünk meg róla, még ha személyesen nem ismertük is Ratkó Józsefet. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak, és a tanácskozáshoz további sok sikert kívánok! Nagyon örülünk, hogy ez az emlékév sok szép, méltó eseménnyel emlékezik meg Ratkó Józsefről. Karádi Zsolt: Kedves Vendégeink! Megköszönöm Béres József úrnak ezt a szép megemlékezést. Bevezetőként engedjék meg, hogy Jánosi Zoltán Kő alatti fény című kötetének egy emlékezetes részletét idézzem. A könyv valamennyi tanulmánya Ratkó Józsefről és a Hetekről szól. Jánosi Zoltán így írt: „Fölocsúdva a lesújtottságból Ratkó József korai halála fölött, az első eszmélés a halállal szembeszegülő gondolaté: »Non omnis moriar«; »nem halok meg egészen«. Ez méltó leginkább a halott költő és a költészetében a »földet tartó«, »drága halottak« szelleméhez. Testét ledöntötte a kor, az idő – ez a történelmi és személyes idő –, de életművén repedést már nem okozhatott. Ratkó József művészi hagyatéka, bár bizonyosan sok tervet ragadott el kezétől a halál, zárt, kiteljesedett, öntörvényű gondolati és poétikai rendszer. Vers-haza, költészet-Magyarország, címerében a Szent István-dráma koronájával. Műve még alkotója életében véghezvitte a maga honfoglalását, meglelte helyét, és körberajzolta határait a magyar olvasók, a nemzeti irodalom Kárpát-medencéjében….” Közben arra gondol-

Kerekasztal-beszélgetés Ratkó Józsefről

tam, megkérdezlek benneteket: ti hogyan találkoztatok Ratkó József költészetével? Én középiskolás voltam, amikor a miskolci Gárdonyi Géza Művelődési Ház (később híres) színpadának tagjaival irodalmi műsort mutattunk be. A Törvénytelen halottaimat mondtuk. Később az egyetemen Görömbei András beszélt nekünk Ratkó lírájáról. Nyíregyházára kerülvén személyesen nem beszéltem vele; magánemberként elsősorban a Segítsd a királyt! élményén keresztül találkoztam ismét művészetével. Éveken keresztül megpróbáltam Nagykállóban, a drámatagozatos osztályban ezt a drámát is tanítani a diákoknak. Ti hogyan találkoztatok Ratkó munkásságával? Attila elárulta, hogy erre van egy konkrét válasza is. Antal Attila: Fiatalember voltam, főiskolás Nyíregyházán. Néhány diáktársammal versek írására adtuk a fejünket. Tanárunk, Katona Béla, a neves irodalomtörténész, felfigyelt ránk, s meghívott mindannyiunkat a megyei írócsoportba. Ez nagyon nagy megtiszteltetés volt, a csoport rendezvényein többször találkozhattunk Ratkó Józseffel is. A műveink hamarosan egy kis antológiában láttak napvilágot, melyhez Katona Béla tanár úr kérésére Ratkó József írt bevezetőt. Nekünk ekkor látott először napvilágot versünk. Amikor az ember először látja nyomtatásban a művét, akkor hetekig azt hiszi, hogy hatalmas nagy ember. Itt látható ez a kötet, a címe: Hogy a virág megmaradjon. 1979-ben jelent meg. Hadd olvassam fel Ratkó József Ajánlásának első bekezdését. „Versekkel jelentkezik – s nem is először – ez a leszólt vidék, SzabolcsSzatmár megye: tizenhárom nem fiatal fiatalember verseivel, amelyek közt jók, rosszak, tiszta beszédűek és dadogósak egyaránt akadnak. Illesse figyelem, kísérje szeretet és aggodalom íróikat; szeretet, hogy eljuthassanak, aggodalom, hogy eljutnak-e a vox humánáig, a József Attila-i »tiszta beszéd«-ig, megtanulják-e mindannyian »a soha nem hallott szép szavak anyanyelvét«.” Hát ezt méltónak éreztük első verseink előtt. Nekem még annyi személyes sikerem volt, hogy az itt szereplő néhány versemből, ahogy visszahallottam, az egyik tetszett Ratkónak. Kisebb hazám – ez volt a címe. Erre máig büszke vagyok. Egyébként nem voltam közelebbi ismeretségben vele, s ha jól tudom, a társaim se. Felnéztünk rá, tiszteltük, lestük a szavát. Ha néhány szót váltott velünk, akkor annak hetekig tudtunk örülni. Karádi Zsolt: Laci, aki a Ratkó-életmű egyik legalaposabb ismerője, köteteinek szerkesztője, nagykállói illetőségű vagy: te hogyan találkoztál Ratkó művészetével? Babosi László: Ratkóval először, mint emberrel találkoztam, azt mondhatom, hogy szinte nap mint nap, mivel – ahogy említetted, Zsolt – nagykállói vagyok és megrögzött könyvtárba járó. Ratkó József Nagykállóban élt a családjával, ott volt könyvtárigazgató. Amikor reggelente mentem az általános iskolába, a könyvtár akkori épülete előtt elhaladva gyakran láttam őt, hogy épp megérkezett a munkahelyére. Gyerekként hamar járni kezdtem a felnőtt könyvtárba is, ahol szintén találkozhattam vele, sőt többször kölcsönzött is nekem könyvet. De számos alkalmat vagy rendezvényt tudnék még felidézni, ahol láttam őt, hallhattam szavait, hiszen jelen volt – az akkor még nagyközség – Nagykálló életében. Szüleim pedagógusok, édesanyám magyar-orosz szakos tanár, és nekünk otthon – természetesen – Ratkó majdnem minden könyve megvolt. Gimnazistaként harmadik osztályos korom tájékán kezdtem el olvasgatni a verseit, a könyveit, amelyeket első olvasatra megszerettem. De nemcsak

Ratkót, hanem a kortársainak, az ő szavaival élve a vele „egyívásúaknak”, tehát a hasonló gondolat- és versvilágú költőknek, a Heteknek, Utassy Józsefnek és másoknak a költészetét is. Ebben a tájékozódásban segített Dinnyés József „daltulajdonos”, aki remek versmegzenésítéseivel, koncertjeivel és a Dalaim könyve című kottás versantológiájával felhívta a figyelmemet ezekre a költőkre. Gerliczki András: Ratkó József tekintetével és arcvonásaival először a televízióban találkoztam. Tanyán nőttem fel, a televíziózás különleges élmény volt, de valahogy mindig távoli világokat közvetített. A Ratkó-műsor viszont, amelyet valamikor a 1970-es évek végén láttam gyerekként, mintha rólunk is szólt volna. Édesapám meg is állapította, hogy csak az beszélhet így, aki közülünk való. Markáns, erőteljes, férfias arc a képernyőn, Ratkó Józsefé. Keresni kezdtem a verseit. Írásaiban azt a világot idézi meg, amelyben mi is éltünk, s amely az ő sorsát is meghatározta. „Vert falak között, vert emberek” – a nyírségi emberek házai, búzatörekkel kevert, döngölt, nehéz földből. Némelyik 100–150 évig is áll. Erőteljes vonásokkal, tömör képekben idézik Ratkó versei azt a vidéket, „ahová csak az ökörnyál vezet áramot”. Másodszor már személyesen találkozhattam vele. Egyetemista voltam, Görömbei András József Attila-díját ünnepeltük Debrecenben az Óvigadó nevű étteremben. Főleg kortárs irodalomról beszélgettünk, s egyszerre volt váratlan és természetes, ahogy egyszer csak belépett Ratkó József, s leült közénk, fiatal magyar szakos egyetemisták közé. Nem sokkal később az Alföld szerkesztőségében találkoztam vele, akkor jelentek meg az első írásaim. Számomra rangot, beavatást, elfogadást jelentett a kézfogás egy írótól. Karádi Zsolt: A személyes élményekről jut eszembe, hogy hajdan, egyszer, Tamás Attila professzor úr óráján, a költő Juhász Ferenc volt a Kossuth Lajos Tudományegyetem vendége. Az egyik csoporttársunk, az azóta elhunyt Csontos Sándor, aki akkor már az Új Írásban dolgozott, tegeződött Juhásszal; nos, számunkra akkor megállt az idő… Balázs, te költőként indultál, prózaíróként folytattad, tanulmányok szerzője vagy. Volt-e rád Ratkó József valamilyen hatással? Antal Balázs: Bár sokkal fiatalabb generációhoz tartozom, s egészen más vidékről származom, így sem a személyesség, sem a közvetlen barátok, ismerősök jelenléte nem játszhatott szerepet a Ratkó Józseffel való találkozásomban, mégis az arcmás, a kép volt meg már jóval azelőtt, hogy a verseket ismertem volna. Könyvérzékeny családból származom, édesapám gyűjtötte a Szép versek antológiákat, s a hetvenes-nyolcvanas években e kötetek nemcsak a borító kis téglalapjain, de a belíveken nagy portrék formájában is bemutatták a versekkel szereplő költőket. Ratkó József arcát azoké között őrzöm, akik a legelső időkben a kortárs, az akkori kortárs költészetet jelentették nekem – bár hozzá kell tennem, hogy erről a költészetről a mondott arcmásokon túl nem sok fogalmam volt akkor. Majd csak a főiskolás éveimben találkoztam igazából a verseivel, az életművet pedig egyben akkor olvastam el, amikor a Laci által szerkesztett könyv – az életműkiadás első kötete – megjelent. Majd aztán egy-két évvel később állította össze Jánosi Zoltán a Hetek költőinek az antológiáját, a 2002-ben megjelent Más ég, más földet, amelyről, a munka állásáról akkortájt többször is beszélgettünk. Tudom, hogy míg egyes költők esetében az okozta neki a legnagyobb fejtörést, hogy mely versük reprezentatív erejű, melyik kerüljön bele a gyűjteménybe – addig Ratkó Józsefnél az volt

Kerekasztal-beszélgetés Ratkó Józsefről

a probléma, hogy muszáj néhányat kihagyni. Ezek a találkozások azonban nekem már inkább irodalomtörténeti események voltak, semmint élő irodalmiak. Karádi Zsolt: Fontos mondatot mondtál az előbb, mikor azt emlegetted, hogy a Ratkó-életmű kiadásának ez az első darabja. Lacitól úgy tudom, e bizonyos harmadik kötet szerkesztése is a vége felé jár már. Beavatnád-e a jelenlévőket abba, hogyan áll a könyv tulajdonképpen? Babosi László: Reményeink szerint az Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni.* Ratkó József életműsorozatáról annyit érdemes elmondani, hogy családja kezdeményezésére és velük, leginkább leányával, Lujzával együtt dolgozva 2000-ben jelent meg a sorozat első kötete, a Versek, amely az összegyűjtött verseket és versműfordításokat tartalmazza, 2003-ban a Drámák című kötet, és most a Prózák. Ez lesz számomra a legizgalmasabb kötet a három közül, mert Ratkó Józsefet mint prózaírót szinte egyáltalán nem ismerik, mivel önálló prózakötetet nem adott közre. Még a könyveit, életművét szeretők, jól ismerők is csak két prózáját ismerik: az Önéletrajzot, ami benne van az első kötetében meg a Félkenyér csillagban, illetve a Szűkebb hazám: Magyarországot, amit az előbb is hallhattunk a filmben megemlítve. Ez is a Félkenyér csillagban jelent meg. De ezek mellett ő sok prózát is írt, kisebb-nagyobb alkalmi írásokat, mini-esszéket irodalmunkról, esztétikáról, közéleti dolgainkról, sorskérdéseinkről; valamint értékesek a vele készített rövidebbhosszabb interjúk, riportok. Mindez összegyűjtve, válogatva megtalálható majd a kötetben körülbelül hatszáz oldalon. Így a Ratkóról kialakult kép még teljesebb, kerekebb lesz. Tehát egy nagyon izgalmas kötet lát majd napvilágot az Ünnepi Könyvhéten. Karádi Zsolt: Eddig említettük Ratkó Józsefet mint költőt, s mint prózaírót. A most vetített filmben beszélt Csikos Sándor színművész, aki a Segítsd a királyt! című darabban legendásan alakította az államalapítót. Csikos fölveti, hogy a művet elég régen nem mutatták be. Ennek a történetéről is lehetne szólnunk, de az egyik kérdés, ami ezzel kapcsolatos lehet, az: hogyan látjátok a magyar drámatörténetben a Segítsd a királyt! helyét? Antal Attila: Miként Katona József Bánk bánja, a Segítsd a királyt! is legnagyobb nemzeti sorsdrámáink sorába tartozik. Ezeréves magyar sorsproblémát vet fel. Mégpedig azt, hogyan maradhatunk meg úgy, hogy közben alkalmazkodunk a fejlettebb Nyugathoz. Mennyit adhatunk fel a saját hagyományainkból anélkül, hogy identitásunk, magyarságunk veszélybe kerülne. Már István király ezen törte a fejét, amikor beléptette az országot az akkori Európai Unióba. Ratkó azt láttatja ebben a darabban, egyébként ezt Laci írta kísérő szövegében, hogy talán István király idejében túl sokat kellett feladni magunkból ahhoz, hogy itt, Európában megmaradhassunk. Számomra egyébként nóvumnak számított, amikor először olvastam a drámát, hogy Ratkó nagy értéknek tartja a pogány kori magyar kultúrát. Nagyon sajnálja (és katartikus érzést kelt, ahogy erről beszél), hogy annyi régi szép magyar rege, dal, regösének elpusztult. Úgy érzem, igaza van, a folyamat talán kíméletesebben is végbemehetett volna. Ratkó műve igen jelentős, ma is aktuális. A benne felvetett kérdések jelen korunkban is élnek. Babosi László: Amit Attila mondott, azt meg tudom erősíteni. Az István-drámák közül, Katona József, Szász Károly, Kós Károly, Sík Sándor, Padányi Viktor, Szabó Magda, Boldizsár Miklós drámái közül szerintem ez a legerősebb, mind problemati *

A kötet a Kairosz kiadónál megjelent.

kájában, összetettségében, mondanivalójában, nyelvi megformáltságában. Számomra az is fontos – amit persze némely kritikusa korábban felrótt neki –, hogy Ratkó a hivatalos akadémikus történelemfelfogástól több ponton eltér, s a krónikákat tartja mérvadónak. Itt például Vászoly megvakíttatásának történetére gondolok, vagy arra, ahogy áttételesen utal László Gyula kettős honfoglalás elméletére (amiről egyébként a krónikáink szintén beszélnek), illetve az úgynevezett kalandozó hadjáratok értelmezése. De ez csak az egyik, a történelmi-geopolitikai értelmezési irány, mert a másik az, hogy ez Ratkó addigi költészetének, költői létfilozófiájának, gondolatvilágának sűrített, igen magasrendű összefoglalása. Az tény, hogy egy átlagos színházi rendezőnek nehéz dolog ezt megrendezni, mert, ahogy sokszor elmondták már, nem színpadszerű a mű, kevés benne cselekmény, látszik, hogy költő írta, aki nem ismerte a színpadi dramaturgia íratlan szabályait. Például ahogy a Segítsd a királyt! egyébként kiválóan megrendező Nagy András László is vélekedett, nem szabad a dráma végét hosszú monológgal lezárni. De ezektől függetlenül, aki érzékeny erre a problematikára, az nagyon jól tudja, hogy ez egy nagyon súlyos darab, és mai geopolitikai konstellációkban újra igen aktuális kérdéseket vet fel – és válaszokat is ad. Karádi Zsolt: Azt, hogy ezt a drámát nehéz színpadra vinni, nyilvánvalóan igaz. De Németh Lászlót is nehéz színpadra állítani, sőt Madáchot sem könnyű! Jól gondolom-e, hogy az a problémahalmaz, amely a Segítsd a királyt!-ban jelentkezik, hosszú érlelő folyamat eredménye, s az életműben kitapintható előzményei vannak. Az is közismert, hogy Ratkó József Attila nevű kisfiának halála nagyban hozzásegítette a szerzőt az István drámájának megragadásához… Hogyan látjátok a történelmi sorskérdések szétágazását az oeuvre-ben? A költő történelmi érdeklődése, illetve a személyes fájdalom robbantja-e ki belőle a művet? Gerliczki András: Ez a dráma szerves része a költői életműnek. A lírai szövegek alapján szinte természetes, hogy a színház iránt, különösképpen az antik színház iránt érdeklődik a költő. Ugyanakkor tény, hogy a modern dramaturgia és a modern színház fél a poétikus drámáktól, fél az úgynevezett könyvdrámáktól. A Ratkó-életmű viszont azt igazolja, hogy az a szakralitás, az a sors, ami az antik drámákban megjelenik (ahol nem lehet szétválasztani kultúrát, tudományt, vallást, mitológiát), csak ilyen formában ragadható meg. A világ ősi egysége – és ősi káosza – tűnik fel a költő színpadán. A kritika gyakran felteszi a kérdést: lehetséges-e még ősi formák emelkedettsége, lehetséges-e még nemzeti költészet, nemzeti dráma? Igen, lehetséges. Nemzeti dráma, sorsdráma, s hozzáteszem: létezésdráma. Nagy költői bátorságra vall ezekhez a formákhoz visszatérni. Antal Attila: Érdekes Ratkó költészetének változása, fejlődése. Kezdi életrajzi ihletettségű versekkel, élménykibeszélő költészettel, aztán egyre balladásabbak, drámaibbak lesznek a művei, végül drámaíróvá lesz. Milyen szép ív ez az utolsó évek drámaköltészetéig, mely megemeli az egész addigi életművet is. Antal Balázs: Ehhez a változáshoz szorosan kapcsolódik egy nyelvi változás is, hiszen nemcsak tematikailag, hanem a versnyelv tekintetében is egyre látványosabb formát ölt a történelmi érdeklődés. A ’60-as évek versei nyersek, szókimondóak, ha szembeállítjuk a ’70-es ’80-as évek szövegeivel. Egyfajta nyelvi mívesség felé fordulás, egyfajta archaizálás érződik a verseken, ami ilyen módon a dráma nyelvéhez vezet.

Kerekasztal-beszélgetés Ratkó Józsefről

Babosi László: És itt kezdődik az, amit Jánosi Zoltán is sokat emleget a tanulmányaiban, az ún. bartóki modellre gondolok. Nagyon jól fogtad meg az imént, Balázs, a ’60-as évek végétől kezdődik Ratkó tudatos archaizálása, mind – Féja Géza szavait használva – a „régi magyarság”, tehát a felvilágosodás előtti magyarság veretes nyelvét, mind a népköltészetet integrálja költői nyelvébe, és tegyük hozzá rögtön: nemcsak a nyelvét, hanem a szemléletét, jelképiségét is. Ez azért következik be, mert elkezdi tanulmányozni a bartóki modellt, tehát az archaikus, tradicionális, legfőképpen a magyar paraszti kultúra értékeinek a modern műalkotásokba való integrálásának módszerét. Erre a lehetőségre Németh László hívta fel tanulmányaiban a figyelmet, és a ’60-as évektől kezdve egy nagyon izgalmas irányzat alakult ki ekörül a magyar művelődéstörténetben. Csak néhány emblematikus névre utalok: filmben Gaál Istvánra, Jancsó Miklósra, Kósa Ferencre, fotográfiában Móser Zoltánra, irodalomban Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, Csoóri Sándorra, festészetben Tóth Menyhértre, s két iskolateremtő mesterre, a magyar szabadzene apostolára, Szabados Györgyre és Makovecz Imre építészre. A hatvanas években Ratkó már megfogalmazta magának alkotói programként, hogy neki a maga bartóki szintézisét kell létrehoznia a költészetében. Ezt a tervet végül is következetesen és magas színvonalon megvalósította. Karádi Zsolt: Ratkó József leírta, hogy Lendvai Ernő olvasása közben mélyült el Bartók műveiben és a bartóki szintézisben… Az előbb azonban azt emlegettük, hogy személyes érintettség munkált gyakorlatilag az István-drámában. Ha a halálélményről beszélünk, akkor engedtessék meg, hogy Görömbei Andrásnak, mindannyiunk mesterének egyik Ratkó-tanulmányából pár gondolatot olvassak fel. „A halál nagyon gyakori témája Ratkó Józsefnek korai köteteiben is. Kezdetben a személyes halál problémája jellemző, a halál ellen az értelmes élettel akar védekezni a költő, a haláltól sohasem fél. Történelmi számvetései, a halottak megtartó erejéről szóló vallomásai, a többféle variációban megszólaló Déva-vár motívum jelzik a téma horizontális tágításának kézülődését. A halottak vállalása a Törvénytelen halottaim kötetben világteremtő szemléletté bővül…” A drámával kapcsolatban annyit elárulhatunk, hogy készül a Móricz Zsigmond Színház produkciójában is egy érdekesnek ígérkező Segítsd a királyt!-bemutató, mégpedig ún. „beavató színházi” változatban. Miért így? Nos, abban benne lehet az, hogy a színházi rendezők félnek a lírai drámától. Én azt tapasztalom manapság a nagykállói drámatagozatos osztályokban, hogy nagyon nehéz a diákokat rávenni, olvassák el a művet. A mai fiatalok rendkívül ódzkodnak a lírai jellegű szövegektől. A továbbiakban egy fontos mondatot idézek a Szűkebb hazám: Magyarország című Ratkó-szövegből: „Tudom, mert megtanultam, hogy minden művésznek keresnie kell egy fix pontot a világban, amelyen lábát megvetve kimozdíthatja, elmozdíthatja helyéről az embert. Vagy legalább önmagát.” Hogyan látjátok annak a magatartásnak az érvényességét, amelyet ő képviselt? A filmben is emlegették sokan, illetve Magyar József is említette, hogy Ratkó a szegények, a kisemberek ügyét vállalva akasztott tengelyt a hatalmasságokkal. Milyen ügyeket képviselt? Hogyan látjátok a képviseleti beszédmód érvényességét manapság?

Antal Attila: Mindenekelőtt hadd hívjak segítségül Ratkó költői világának megértéséhez két idézetet. Az egyik a Tamási Árontól való híres kijelentés: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Úgy vélem, hogy Ratkó költészetének egyik kulcsmotívuma az otthon. Az otthonban való szeretetre találás vágya hajtotta egész életében. Zsolt idézete is erre utal. Talán innen közelítve érthető meg a legjobban Ratkó világa. Otthontalan volt, hányatott gyerekkora volt. Rengeteg testi és lelki szenvedésben volt része. A szörnyűbb az utóbbi lehetett számára. Az otthontalanság. Az otthonra találást szolgálta részben a költészete is. Először a szűkebb környezetében, a családban, majd ezen a tájon otthonra lelt. Bekapcsolódott a közéletbe is, ahol tudott, segített. Aztán otthonra kívánt lelni a nemzet tagjaként, sőt, ahogy tágul a költői világa, látszik, hogy otthonos akart lenni történelmünkben is. Tehát ez az egyik kulcsmotívum. A másik, amit mottóként idéznék, Utassy Józseftől való: „Írni arról kell, AMI NINCS!/ Mert ami nincs, vallom, LEHETNE!/Erre tanított a BILINCS:/az AMI VAN muszáj szerelme” (Apollinaire). Ratkó József diktatúrában élte le az életét. A kádári konszolidáció idején indult, a 60-as évek közepén, és amikor a diktatúra véget ért, akkor halt meg. Természetesnek érezte, hogy az elhallgatott, kibeszéletlen dolgokról, bajokról kell írni. Ez annyira emberi, magától értetődő, hogy véleményem szerint majdnem kívül esik azon, amit a „korszerű, nem korszerű” mércéivel méregetni lehet. Az, hogy az ember a családjáért, a szélesebb közösségért tenni akar, pláne, ha baj van, diktatúra van, normális reakció. Sokan kimondták, Görömbei András jó néhányszor leírta, hogy tematikai alapon nem lehet elmarasztalni egy irodalmi alkotást, tehát az, hogy ki miről beszél, éppen milyen témát választ, az a maga dolga, a maga szabadsága. Hogy mindezt miként teszi, az viszont már lehet az értékelés szempontja. Tehát a beszédmód, a felhasznált poétikai eszközök alapján lehet mérlegelni egy költészetet, a téma alapján nem. A költő arról ír, amiről akar. A nemzeti problematikáról, a személyes problémákról egyaránt lehet írni jót is, rosszat is. Az a fajta költőszerep, amit Ratkó felvállalt, kétségtelen, ma háttérbe szorulóban van. Ez nem azt jelenti, hogy eleve korszerűtlen. Hadd idézzek itt egy versrészletet, és ezzel átadom a szót. Az Új évszak kellene című versében ezt írja: „Énekelhet nektek az ember,/nem szabadok akartok lenni,/hanem gőgös gazdagok”. Na, ez egy nagyon előre mutató gondolat, ma ezt írná tovább, ha élne. Megérezte ő, hogy mi jön. Ma épp úgy vannak problémák, mint a Kádár-rendszerben voltak, részben ugyanazok. Fogy a nemzet, sok az abortusz… A szeretetlenség, az elidegenedés nem probléma? Egyébként vannak olyan Ratkó-versek, amelyek szorosabban a diktatúra idejéhez, viszonyaihoz köthetők, ilyen a Nagynéném, a miniszterasszony, az Ady utolsó éneke. Lehet, hogy ezek távolabb állnak egy mai olvasótól. Egy legutolsó gondolat: az igazi művészet mindig aktuális. Karádi Zsolt: A kérdés továbbra is lebeg. Attila megfogalmazta, ő hogyan gondolja a posztmodern időkben a ratkói magatartás időszerűségét… Gerliczki András: Maga a szó is nehezen kimondható: képviseleti líra, képviseleti költészet. Akik ezeket a fogalmakat ítéletként használják, valami gúnyos hangsúlyt is hozzátesznek. Önmagában szerintem ezzel semmi baj nincsen. Az száraz, nyers tény, hogy az irodalomhoz, a költészethez fűződő viszonyunk megváltozott, mint a társadalom is. Az viszont, hogy most itt Ratkó Józsefről beszélünk, verseit idéz-

Kerekasztal-beszélgetés Ratkó Józsefről

zük, azt jelzi, hogy költészet és közösség – bármit mondjon az akadémikus kritika –, szétválaszthatatlanok. Középiskolás tanítványaim, Hegedűs Noémi és Kovács Andrea maguk választották az elmondott verseket. Választásukkal cáfolják, hogy nincs szükség a közös problémák, a nemzeti ügyek, a sorskérdések kimondására. Szükség van, ahogy azt a Tánc, az Ady utolsó éneke is tanúsítja. Talán arról a szelíd, de létező Ratkó-kultuszról is kellene beszélni, amelynek ma itt mi is részesei vagyunk. A kultusz gyönyörű dolog, ha lefejtjük róla a retorikus pózokat, mert a kultusz azt jelenti, hogy megidézzük a személyt is, a szerepét is, műveit is. Mi, akik egy értékes életművet tisztelünk, egy kis társadalmat alkotunk. Vannak ilyen kis társadalmak, nem rajongótáborok, erősebbek annál. Ezekben a szerzői személyiségnek is szerepe, helye van, s nem zavar bennünket az, hogy divat-e vagy sem az alkotó előtti főhajtás. Egy-egy hangsúlyos életmű, egy-egy meghatározó egyéniség köré mindig teremtődik közösség. Ilyen szempontból én nem vagyok pesszimista. Antal Balázs: Nem újdonság, amit most mondok, mégis onnan kezdeném, hogy Ratkó József halála óta mennyire megváltozott a költészet ön- és közismerete. Szerepe, szerepvállalása, szerephelyzete. A presztízse. S ezzel együtt persze a társadalom egésze: összetétele, alkata, önismerete, a társadalmi nyilvánosság szerkezete. Ma, de nem csak ma, hanem a rendszerváltás után öt-hat évvel már senkinek nem jutott volna eszébe egyetlen költő neve sem – hát még olyané, akihez oda lehetne menni közügyek kijárása érdekében. Ma már elképzelhetetlen, ami 1990-ben még lehetett, hogy írók-költők forognak a köztársasági elnöki szék körül. Nem csak nálunk volt így, hanem máshol is tágabb térségünkben, hiszen Csehországban is íróból lett az első államfő. Azóta nem hallottam ilyesmiről. Az a generáció, amely ’90 után lépett színre az irodalomban, másféleképpen akart jelen lenni, mint az előttük járók: a szerepeket elutasították – nem feltétlenül a közéleti szerepeket, hanem a líra és a lírikus szerepvállalását –, egészen egyszerűen azért, mert például a kommunizmus korszaka örökségének tekintették. Ahogyan András mondta, aki közéleti lírát művelt a ’90-es években, arra egyből ráragasztották a korszerűtlenség bélyegét – de tegyem hozzá gyorsan, nem alaptalanul, hiszen ez a költészeti vonal nem tudott, vagy csak nagyon lassan tudott megújulni ’90 után. Nem volt már szükség olyan jellegű direkt, sulykolt mögöttes értelemre, amely a korábbi közéleti versek erejét jelentette – nem azért, mert mondjuk minden kérdés és probléma megoldódott, hanem mert például szabad lett a szólás. A kimondás immár önmagában nem volt hősi tett többé, és meg lehetett tenni újságban, rádióban, televízióban. Ez a bizonyos „kimondás” a rendszerváltás előtt mindig az „igazság”-gal volt kapcsolatban: hogy a társadalmon uralkodik egy látszatigazság – mármint a hatalom által kreált és fenntartott –, amely hamis; a valódi igazság pedig más – például az, mint amit ezek a versek megfogalmaztak, s amely a hatalommal szemben álló népé, melynek nevében szól a költő, szól a versek beszélője. Nos, ez a hamis valósággal szemben álló „igaz” valóság, vagy igazság, abban az egységes formájában, ahogyan az a korábbi közéleti költészetben megfogalmazódott, már nem létezik többé, felbomlott több kisebb igazsággá – egyre kétesebbnek tűnt ezek közül egyet kiemelni és abszolútumként feltüntetni. A vers pedig, az új költők kezén igyekezett megszabadulni a politikai jellegű szólással, tettel kapcsolatos előzetes elvárásoktól. Azt mondták: a vers nem társadalmi tett, a vers művészi tett, és legyen teljes egészében az. Ugyanez a generáció éppen az elmúlt néhány évben fordult újra a közéleti líra felé – részben

vagy egészben azonban már más eszközökkel, hiszen például a képviseleti lírát vagy a költő vezető-próféta szerepét továbbra is következetesen elutasítják. Vagyis a költői vonal él, újra él a kortárs költészetünk élvonalában (tetszhalottként, megújhodásra képtelenként élt persze mindvégig), mint ahogy él a lázadás, a bele nem nyugvás attitűdje is – de a szerep már nem. Hiszen ma már van sok hely, ahova lehet fordulni. Újságíróhoz, országgyűlési képviselőhöz, önkormányzati képviselőhöz, aki nem verseket fog írni, hanem odamegy, vagy nem megy oda, és megteszi, amit kell. Vagy nem teszi meg. Antal Attila: Igen, ez igaz, politikai síkra terelődött a társadalmi igazságosságért való küzdelem. De közéleti dolgokhoz, mint korábban említettem, természetesen költő is hozzászólhat, csak nem politikusként, hanem az írástudók felelősségével. Babosi László: Én sok mindenben egyetértek azzal, amit itt boncolgattatok, de ebben a formában kicsit félrevezetőnek tartom a közéletiség kérdését, mégpedig azért, mert azt sugalmazza, mintha Ratkó csak közéleti költő lenne, holott a közéletiség költészetének csak egy, bár kétségtelenül jelentős vonulta. Hiszen ennek a költészetnek nagyon fontos tematikája pl. a modern ember egzisztenciális kérdései. A transzcendenciához, a Léthez, a Halálhoz, az Időhöz és a Szabadsághoz való viszony elemzése, a halál „megértése”, egy sajátos halálról szóló mitológia kidolgozása (egyébként a közéletiség is ehhez tartozik alacsonyabb szinten). Persze, hogyha Ratkó megérte volna a rendszerváltást, biztosan módosult volna a közéleti magatartása, hiszen kialakultak azok a demokratikus fórumok és intézmények, ahova fordulhat az állampolgár. Tehát a költőnek nem kell „képviselnie” egy nálánál gyengébb érdekérvényesítő képességű ember vagy csoport jó ügyét. Nem kell hadakoznia a hatalommal Béres Józsefhez hasonló kutatók ügyében, vagy nem szervezi meg többedmagával társadalmi munkában tanyasi kollégium felépítését, és még sorolhatnám hosszan Ratkó közéleti dolgait. Bár megjegyzem, hogy ezt a „korszerűtlen” magatartást én részben úgy értelmezem, hogy ez egy autonóm és kezdeményező civil egyénnek az olyan magatartása, ami a normális polgári társadalmakra jellemző, nem pedig a különböző keménységű diktatúrákra. Tehát, számos kérdésben magunk döntünk, magunk szervezzük meg a közösségeinket – pl. az olvasótáborainkat, a folyóiratunkat, az irodalmi társaságunkat –, s nem felülről várjuk, hogy eligazítsák az életünket. Ebbe természetesen az is beletartozik, hogy véleményt nyilvánítok a társadalmat érintő legfontosabb kérdésekről. Biztosan megmaradt volna a közéleti érzékenysége, az elmúlt 25 évben kialakult óriási szegénység problémáival való foglalkozás, az éppen aktuális jelen megítélése nem párt-, hanem „létpolitikai” alapon. Karádi Zsolt: Köszönöm szépen. Azt hiszem, alaposan megbeszéltük a témánkat. Érdekes az, hogy néhány hete Babosi Lacival arról értekeztünk: bizonyos jelentős költők záró pályaszakasza mennyire meredeken ível fölfelé. És izgalmas, hogy az utolsó drámai versek kapcsán Nagy Lászlót emlegettük. A minap Ratkó József Új évszak kellene című kötetét olvasgattam; a Márkus Béla által szerkesztett könyvet lapozgatva nézegettem az utolsó műveket: ezek nagyon emlékeztettek a beszélgetésünkre. Az egyik, ami tanulságos volt – s az általatok fölvetett jelenséget is idehívnám –, az, hogy Ratkó lírája a balladával való találkozás korai szakaszán túl elkomorodik és csúcsosodik a Segítsd a királyt!-ban. Van olyan feltételezés is, amely szerint munkásságában kimutatható a személyes-vallomásos költészettől a tárgyiasodás irányába történő eltávolodás. Amikor a kötetbe az utolsónak beemelt verset olvastam,

Kerekasztal-beszélgetés Ratkó Józsefről

akkor azt láttam, hogy ez a tárgyias lírává átalakuló költészet valóban nagy tartalékokkal rendelkezett. Azt írja a költő az Amíg a szív ki nem csap című versében: Én nemsokára meghalok, s kialakul végleges arcom. Szigorú arc lesz – szeressétek. Néha majd rátok is hasonlít. Kellett már ide egy ilyen arc, szívig nyitott, hogy belenézzen, aki a jövőt áhítozza, s tudja meg: másképp nem lehet. Csak szikrázva élet és halál közt; megtanulni a drót fegyelmét, hogy míg szív ki nem csap, égni kell nagyfeszültségű indulatban. Szolgálni fénnyel és erővel, gyűlöletig hevülve, de szelíden, ha egy madár belém fogódzik bizsergető talpacskáival. Végül arról kérdezlek benneteket: mi lenne az az egy-két mondat, amit a beszélgetés végén elmondanátok? Mi lenne az üzenet Ratkó József költészetével kapcsolatban? Antal Attila: Én Görömbei András egy gondolatát idézném: „Egy-egy nemzet tudatában azok a művek élnek közösségformáló erőkként, amelyekben a nemzet létének igazsága lép működésbe.” Babosi László: Csak annyit tudok mondani, hogy olvasni kell, ez szerintem a legfontosabb. Gerliczki András: Én annyit mondanék, hogy írni kell. Poétikusabban fogalmazva: mindegy, hogy honnan és hová tart, de hangozzék a vers. Antal Balázs: Én meg egyenesen prózaian fogalmaznék, s a Ratkó-költészet legfontosabb mondanivalójához fordulnék: lázadni kell! Karádi Zsolt: Kedves Vendégeink! Engedjék meg, hogy Ratkó József egyik katartikus szövegéből, az Önéletrajzából olvassam fel a beszélgetésünk végszavát: „Most már befejezem ezt a kegyetlen írást, mert megnyugodott bennem a gyermek. Igazság adatott mindeneknek: a madárcsontú, vézna édesanyának, a vér szerinti apának, a gazdáknak, mert azok is csak emberek, és mindeneknek. Igazság adatott a gyermeknek, aki immár felállhat a sámliról, leeresztheti védelmül felemelt jobb kezét, kiléphet, ki is lép a félhomályból, embernyi emberré nőhet, mint bárki közülünk. Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá – ne gyors, hirtelen mozdulatokkal, mert újból megriadhat. Lassítsátok meg az ölelés mozdulatát is! S ne felejtsétek el ezt a leckét, mert az embertelenség mindig megítéltetik!” Lejegyezte: Babosi László 53

Marik Sándor

„Az írás olyan volt neki, mint az isteni kinyilatkoztatás” Ratkó Józsefről Antall István irodalmi szerkesztővel

Ha Ratkó Józsefről beszélek, ritkán mondom a hivatalos teljes nevet. Mert ő „a Ratkó”, vagy „a Jóska”, legfeljebb „a Ratkó Jóska”. Az 1960-as esztendők elején rövid ideig egy szerkesztőségben dolgoztunk Nyíregyházán, a Kelet-Magyarországnál. Abban az időben nem a veretes mondatai tették rám a legnagyobb hatást, hanem a gyönyörű kézírása. Olyan betűkkel, mint az övé, nem is lehetett akármit papírra vetni. Azokban az években a szerkesztőségben egy fiatal újságíró palánta szinte belenőtt a kortárs irodalom szövetébe, értelmiség találkozóhely is volt egyben a szerkesztőség. A halk szavú, érzékeny lelkű Sipkay Barna volt az irodalmi szerkesztő, Ratkó Jóska a folyamatos lázadó, Galambos Lajos a szülőföldre visszajött híres író. Mindhárman a hatvanas években részesültek József Attila-díjban, és fájdalmasan korán hagytak itt bennünket. Barna mindössze negyven, Jóska ötvenhárom, Lajos ötvenhat évet élt. Talán az ilyen emlékek, kötődések hatása, hogy mindig szívesen beszélgetek olyanokkal, akik ismerték őket. Tíz éve örömmel vállaltam tehát interjút Ratkó Józsefről az In-Forma Könyvek Általuk híres e föld című kötetébe. Antall István, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője Jóska életének egy fontos szakaszában szinte napi kapcsolatban volt a költővel. Joggal reméltem, hogy általa közelebb jutok a titokhoz, vajon miért is láthattam anno folyamatos lázadónak a húszas éveinek közepén járó szerkesztőségi társamat, a későbbi neves költőt. A titokhoz olyan áron jutottam közelebb, hogy az interjú több mint kétszer olyan hosszú lett, mint a rendelkezésre álló hely. A kimaradt részleteket mindketten sajnáltuk, hiszen egy ilyen beszélgetés általában megismételhetetlen. Ezért is tettem el, és vettem elő a kéziratot most, a Ratkó-év közepén, hogy megbeszéljük, újraszerkesszük, kiegészítsük. – Amikor megismerkedtetek, Ratkó József a nagykállói könyvtárat vezette, te a Nyíregyházi Rádió munkatársa voltál, és nemcsak barátok lettetek, hanem sok közös munkátok is gazdagította a megyét és az irodalmat is. Hogyan találkoztatok először? – A szüleim olvasó emberek voltak, anyám különösen kedvelte a verseket. Az Ünnepi Könyvhetek idején mindig megvette a Szép Versek antológiát, így már a hatvanas 54

Ratkó Józsefről Antall István irodalmi szerkesztővel évek végétől forgathattam ezeket, és valahogy a gerincéről a fényképsorok közül mindig „kilógott” Jóska portréja. Tetszett nekem markáns férfiarca, mintha apámra hasonlított volna. Ráadásul egész gyermekkoromban mást se hallottam, csak azt, hogy Ratkó-gyerek vagyok. Az „asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” – korszakából, amikor Ratkó Anna, Jóska nagynénje volt az egészségügyi miniszter, ekképpen biztatták a gyermekáldás vállalására a női nemet. Most persze lehet, hogy visszavetítem az élményeimet a számomra annyira meghatározó barátságból a korábbi időkre, mert Nyíregyházára kerülvén is hamarabb találkoztam Jóska híveivel, mint vele. Pedig a rajongótáboroktól mindig megrettenek egy kissé. Főiskolás társaim vittek el a „Zöld Elefánt” étterembe, amely esténként inkább kocsmaként működött a Vasvári Pál utca és az Északi körút sarkán. Meg kell ismerned Jóskát – bíztattak lelkesen. Hát mentem. Az asztalhoz telepedve szembe találtam magamat egy nagydarab, érzékelhetően zilált, keserű emberrel, aki szinte fogadóórát tartott asztaltársaságának, nagyvonalú ígéreteket tett apró-cseprő munkahelyi vagy egzisztenciális gondok elintézésére. Irodalomról, versről, szépségről szó sem esett, inkább sommás kinyilatkozások hangzottak el a világ dolgairól. Ráadásul Jóska enyhén ittas volt. Nem éreztem magam jól, egyik percről a másikra ingerült lettem. Hányatott gyerekkoráról, sebezhetőségéről, iszonyatos tragédiájáról: gyermeke, a kilencéves Attila közeli elvesztéséről mit sem tudva, összeszólalkoztunk. Nagyképűen kioktattam, hogy aki olyan verseket ír, mint ő, hogyan lehet ilyen… Eléggé felemás módon váltunk el, de azt hiszem, megjegyzett magának. Közben én a főiskolai újság, a Tanítani közel négyévi szerkesztése után a Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójához kerültem. Csinálgattam a műsoraimat szorgalmasan, talán már a kultúrával vagy az irodalommal is elmélyültebben foglalkoztam, de őt nem kerestem. Közös barátaink viszont, azt gondolom, hozták-vitték a hírt ügyeinkről. Aztán egyszer csak megállt az emeleti szerkesztőségi szoba ajtajában, a rádióban, le sem ült, csak szelíden mosolygott és megkért, hogy írjak egy kritikát az Alföld című folyóiratnak Péntek Imre Édesség antireklám című kötetéről (1980). Őt kérték, de neki most fontosabb munkája van, s úgy gondolja, meg tudnám csinálni. Majd ő átviszi a kéziratot Debrecenbe, ha kész vagyok. Csak zavartam mondtam, hogy jó, de akkor még fogalmam sem volt se Péntek Imréről, se a versértelmezésről, se a kritikaírásról. Örültem, hogy a rádiós műsoraim elkészülnek és megszólalhatok a mikrofon előtt. Nem is írtam meg soha a kritikát, de innentől számítom bontakozó, eleinte igencsak tartózkodó barátságunkat. A következő nagy pillanat már maga a Hangsúly. A politikailag legkényesebb pillanatban, a Mozgó Világ című folyóirat körüli balhék állandósulása idején, a Tiszatájban megjelenő írások miatti országos botrány és hatalmi ingerültség kellős közepén valami megyei kulturális fórumon fölállt Jóska és azt mondta, hogy: kell egy megyei irodalmi folyóirat! Keményen érvelt, hogy a Szabolcsi-szatmári Szemle és a Pedagógiai Műhely „nem hallatszik a megyehatáron túlra”, provinciális, és hogy „mi vagyunk az utolsó megye, ahol ilyen lap nincs”, pedig a fél magyar irodalom innen való, a fiatal tehetségek ilyen műhely híján csak téblábolnak. Elképzelhető, hogy mekkora vihart kavart! Ekkortájt Nagy András László, a szerveződő színház rendezője több igazán izgalmas munkába kezdett. Megrendezte Móricz Úri muriját, Sarkadi Imre Oszlopos Simeon című darabját

Marik Sándor

és ezek egyszerre hozták közel Jóskához és riportalanyként hozzám. Laci azonnal beleszeretett Ratkó tehetségébe és már ekkor szó esett a Jóska műhelyében készülő drámával kapcsolatos elképzelésekről is. Így találkoztak a szándékok: a megye vezetésének beletörődése egy rádiós folyóiratba, a „szó elszáll” politikai óvatosságából kiindulva, a költő vágya egy otthonos folyóirat iránt, és Nagy András László színpadi tapasztalata, ami a közönség előtti rádiófelvételek elemi feltétele volt. (A végső rádiós összeállítások elkészítése már az én feladatom lett.) A Hangsúly csodás három, három és fél esztendeje következett, amelyet közben Görömbei András irodalomtörténész barátunk fölkészültsége, tájékozottsága, igényessége, kényes ízlése, pontossága gazdagított. – Jóska nagyon kanyargós életutat járt be, mire révbe ért. Mit osztott meg veled ennek részleteiről? – Sajnos, soha nem ért révbe! Sem a sorsa, sem a természete, sem a műfaja nem engedte, hogy megnyugodjék. A költészet az ő értelmezésében azt jelentette, hogy az egész világot, a világ minden gondját a vállán cipeli az ember, annak minden felelősségével együtt, míg „a tudós csak egy szeletét vizsgálja a világnak” – mondogatta. Költői alkata szerint nála nem volt szétválasztható az esztétikum, a szépség tudása és a morál, az igazság tudása. Otthonról hozta a lázadó, többet akaró ember tragikus életélményét. Apja alkoholizmusa, a nagyot akarás drámája, a szépre és a jóra vágyakozó ember bukása. Apja színésznek készült, verseket írt, s lett munkás, nagy családos nyomorgó, széteső életű, másokat is boldogtalanságba kergető lélek. Az anya csak az erején felül vállalt érzelmi utóvédharcokban vehetett részt. Minden erőfeszítése ellenére sem tudott biztonságot nyújtani gyermekeinek. Pedig a család tehetsége többszörösen igazolt, a gyerekek hányatott sorsuk ellenére tanultak, tanár, matematikus, költő, mindenféle kikerült közülük. Ratkó József a saját sorsával kapcsolatban hosszú személyes beszélgetéseinkben szemérmes volt, mint egy szerzetes. Nem titkolózott, inkább férfiatlannak, ízléstelennek gondolta az önsajnálatot. Családja drámájáról csak töredékeket villantott föl, azt is keserű humorral, ironikusan, megbocsátó szelídséggel. Inkább beszélt irodalomról. Hosszú utazásaink, bizalmas beszélgetéseink során nekem ő volt a bölcsészkar. A magyar lírát nemcsak ismerte, de fejből pontosan idézte legjobb darabjait. Elfogulatlan volt és tágas ízléssel bírt. Életműveket tekintett át Kassák Lajostól, Füst Milántól, Vas Istvántól, Sinka Istvánig, Illyés Gyuláig, Weöres Sándorig. Nagy Lászlót bámulta, Csoóri Sándort becsülte, Juhász Ferenc akkori közéleti szerepét, a hatalomhoz, Aczél Györgyhöz való személyes kötődését élesen elítélte. A kortárs költők legfiatalabb nemzedékéből is ismert mindent és mindenkit. A kismestereket is nagyra becsülte. Róluk is szívesen beszélt, ilyen ügyekről faggattam kilométerszám, mert kocsmai leülésekre magam alkalmatlan voltam. Igazi filosz veszett el benne, szinte sajnáltam, hogy soha nem fejezte be az egyetemet, mert szerintem az irodalomelmélethez is éppoly ihlete volt, mint a vershez, a drámához, a kisesszéhez, a veretes prózához. (Szerintem, ha megöregszik, regényt is tudott volna írni.) Inkább ilyen irodalmi, közéleti, emberi beszélgetéseink voltak, amelyben persze azért ott volt a személyes sorsa, a vallomás, a szelíd megmutatkozás is.

Ratkó Józsefről Antall István irodalmi szerkesztővel – Mindig lázadó – ma úgy mondanánk, örök ellenzéki – volt. Mi inspirálta őt erre a szerepre? – A fölöttébb erős igazságérzet. Az, hogy a „dolgozók társadalma” éppen a kétkeziekkel nem törődött. Hogy az emberiesség nevében az ember volt a legjelentéktelenebb érték. Hogy a társadalmi hierarchia és a kiszolgáltatottság mit sem változott a létező szocializmus ideje alatt. Hogy a megkésett feudalizmus merev alá-fölérendeltsége az emberek zsigereiben tovább élt. Hogy jelentős szakadék tátongott a szavak és a tettek között. Hogy a szociális igazságosság illúzió maradt, mert az államosított újraelosztás minden önállóságot, alkotókedvet kiölt, a merev központosítás képtelen volt demokratikussá tenni kicsiny világunkat. A magyar történelem iránti olthatatlan érdeklődése, fogékonysága, az évtizedes, évszázados elhallgatásokat, a politikai aktualitásoktól leválasztva, költői erővel hozta felszínre, ráadásul a köznapi beszélgetésekben is érvényesen. Ratkó József rendkívüli közvetlenséggel tudta és érezte a gazdaság, a társadalom egészének bajait. Szerintem esze ágában sem volt ellenzékinek lenni, csak ösztönei és tapasztalatai markánsabb számvetésre késztették őt, mint másokat. Találkozásunkkor magam tele voltam a hatvanas évek nyugati újbalos eszméivel, a marxizáló magyar értelmiség Lukács-rajongásával, doktriner küldetéstudattal, felszínes filozófiai, közéleti elgondolásokkal. Soha, egyetlen esetben sem próbált átprogramozni, meggyőzni, agitálni ez ügyben. Maximálisan tisztelte hitemet, meggyőződésemet. A vele töltött idő, az általa gyakorolt közéleti szigor, erkölcsi tartás, a történelmi tények újragondolása tett kételkedővé, majd érlelte meg bennem a felismerést, hogy itt az egész eszmerendszerrel, az egész társadalmi szerkezettel valami nincs rendjén. Nem volt sem benne, sem bennem semmi a tudatosan választott programos ellenzéki magatartásból. De máig ható éles tanulság számomra, hogy az úgynevezett „népi irodalom” (csak jobb híján sorolom ide Ratkó József és a Hetek költészetét) plebejus igazságérzetével, a szegénységgel, az elesettekkel, a kiszolgáltatottakkal való együttérzésével hogyan élt vissza a hatalom. Hogyan játszotta ki a politikai porondon a koalíciós időkben a Nemzeti Parasztpárt kétségtelen hitelét, hogyan operált az ötvenhat utáni konszolidáció idején ugyanezzel. Hogy aztán e gondolatkör jeleseire bármikor rásüthesse a kezelhetetlen narodnyik, az öncélú lázadó, az izgága nacionalista bélyegét. Ez máig ható, a mai közéleti bajokig elérő probléma, alapos és messzire mutató tanulmányt érdemelne. – Milyen volt vele dolgozni? Hagyta egyáltalán magát befolyásolni? Elfogadta mások véleményét? – Nemcsak dolgozni volt nagyszerű vele, de egyszerűen együtt lenni is élmény volt. Olyan levegő volt körülötte, amiből annyit nyelt az ember, amennyit csak tudott. A barátsága nem egyszerűen rányitotta az ember szemét a világra, hanem megszólalása, hallgatása, jelenléte a vele lévők érzéseire, a hangulatára is hatott. Ha megbízhatatlan volt napi dolgaiban, abban mindig ott volt az, hogy a gondolatai, a fantáziája messze megelőzte cselekedeteit. Ha viszont leültünk verset válogatni, prózát olvasni, szerkeszteni, halálosan pontos volt. Véleménye minden esetben tömör, kristálytiszta volt és nagyon komolyan, meggyőzően tudott érvelni. Amikor 57

Marik Sándor

sorozatban dobálta ki a verseket, amik nekem tetszettek, akkor azt mondtam neki, hogy: Nem! Álljunk meg! Magyarázd meg, hogy miért rossz egy vers? Visszalapozta, és elkezdte szóról szóra, mondatról mondatra, sorról sorra, rímről rímre, képről képre értelmezve olvasni. Olyan verselemzést rögtönzött, hogy tátott szájjal hallgattuk. Igaza volt. Teljesen igaza! A mutatós sorok mögül egyből kiugrott a klapancia… Szerencsére Nagy András Lászlónak több tapasztalata volt a versválogatásban, szövegértelmezésben, Görömbei Andrásról nem is beszélve. De nagyon komolyan, elmélyülten és hatékonyan lehetett vele dolgozni. Kitűnő szerkesztő lett volna, ha valaha igazi műhelybe kerül, valódi lehetőséget kap. Tudott munkát rendelni, kéziratot kérni, tervezni. Olyannyira meg lehetett győzni, hogy amikor jó emlékezetű stúdióvezetőm, Samu András (aki rádiós újságírói gyakorlata, vezetői tennivalói mellett kiváló kertészmérnök is maradt) jó érzékkel kiszúrta, hogy a kárpátaljai Fodor Géza versében a variola, a pusztító fekete himlő, maga a Szovjetunió, illetve ennek embert is fertőző nagyhatalmi kegyetlensége, akkor Jóska tudott engedni, belátóbb volt. Én persze hepciáskodtam, csapkodtam, üvöltöztem, Samu András emberségéből futotta a türelem. (Szegény, mit nyelt miattam!) Jóska elolvasta a verset, és azt mondta: higgadj. És ezzel a dolog el volt intézve. Mintha apám szólt volna, egyből magamhoz tértem. – Mi volt Ratkó Jóska szerepe a Hangsúly című folyóiratban? Hogyan tudtatok együtt dolgozni ebben az időszakban? Mi ma a Hangsúly érdeme? – Az ő neve volt a jelszó, amire megnyíltak az íróasztalfiókok és megnyíltak a szívek. Ő volt a garancia arra, hogy Czine Mihály, Kiss Ferenc, Görömbei András, Aczél Géza, Márkus Béla, Nagy Gáspár, Gál Sándor, Szöllősi Zoltán, Czakó Gábor, Makovecz Imre, Fekete Gyula, Kányádi Sándor, Magyari Lajos, Kósa Ferenc az első szóra vonatra üljön, és előbb a két szép szemünkért, majd semmi kis honoráriumokért kéziratot hozzon, beszéljen, segítsen. Ahogy már említettem, Jóska valóban kitűnően tudott szerkesztőként működni. Tervei voltak, nemcsak ötletei. Messze túllátott a szellemi és politikai határokon. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Ratkó József, a nagykállói Krúdy Gyula Könyvtár igazgatója, a költő, a dráma- és esszéíró nem volt provinciális jelenség. Hogy ezt megmutassa, erre is jó volt a Hangsúly. A helyi tehetségek mellett idehozta Debrecent, az országos szellemi mozgásokat, a határon túli törekvéseket, de még idejekorán az emigráció irodalmát is. Ratkó József valóban látta az országos jelentőségű és hatású folyóirat lehetőségét ebben a rádiós periodikában. Nem a meglévő helyi kiadványok ellen, hanem azok mellett. Ráadásul akaratlanul is – a maga rendkívül szerény eszközeivel – a Hangsúly része volt a rendszerváltást előkészítő szellemi mozgalmak láthatatlan hálózatának. Remekül tudtunk együtt dolgozni, a viták vagy az összekoccanások ellenére is. Négy különbözőbb lelki alkatú szerkesztőt el sem tudok képzelni, mint Ratkó Józsefet, Nagy András Lászlót, Görömbei Andrást és jómagamat. Az ihletett költői erő, a fölizzó-elhamvadó alkotókedv, és a torokszorító kállói magány Jóskánál, ország-világ színpadainak színessége és a színház lélektanilag is összetett világa Lacinál, az érzelemgazdag irodalom és em-

Ratkó Józsefről Antall István irodalmi szerkesztővel berszeretet, a tiszta minőségeszmény, az egyetemes tudás, a szerzetesi munkafegyelem Andrásnál és az izgága kíváncsiság nálam. Ha egyikünk belefáradt, a másik tartotta benne a lelket. Az együttműködésünk munkákat, kéziratokat inspirált, zenészeket csalt színpadra, művekkel találkoztatott, kritikai szellemet szült. A Hangsúlynak talán nem is érdeme, csak eredménye, hogy kialakult egy kisszámú törzsközönsége, volt egy hangulata, az állóvizet talán megmozgató szellemi izgalma. Áttekintve a felvételeket, a címeket, a verseket, drámakísérleteket, a zenét, amelyek immár digitalizálva a világhálón is föllelhetők a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár működtetésében a http://www.mzsk.hu:8008/hangsuly/ címen, úgy vélem, a legnagyobb dolog, hogy ma sincs rajta mit szégyellni. Értéket igyekezett közvetíteni, s talán egy sajátos műfajt is teremtett: folyóiratot mutatva, színházat, pódiumot, rádiót művelt a közönség előtt. Igazi öszvér volt, de nagyon teherbíró, hűséges jószág. Ehhez a tájhoz is hűséges. – Szóba kerültek köztetek Jóska versei? Hogyan dolgozott – előbb őrlődött és aztán percek alatt készre írta, vagy folyamatosan javítgatta költeményeit? – Érett benne a vers, de soha nem beszélt róla. Hordozta, alakította akár hetekig, hónapokig kizárólag magában. Valami megpendített benne egy szót, egy sort, egy gondolatot, egy érzést, egy képet, és azt hurcolta. Teljesen esetleges volt, hogy mikor fordul termőre a dolog. Ezért rendkívül szellemes szóalkotó, szójátékos is volt. Dőlt belőle az incselkedő nyelvi lelemény: pártékony elvtársak, mogorvos, nagykakálló stb. Ha viszont előkotorta a bal belső zsebéből, a szíve felől a kéziratot, akkor az teljesen tiszta volt, áttekinthető, szinte húzások és javítások nélküli. Egyébként is nagyon szép kiírt, mégis természetes kézírása volt. Ezért tudtunk később kézírásos könyvet is csinálni neki A kő alól (1987) címmel. Nem beszélt közvetlenül a vers születéséről, az írásról, de nagyon büszke voltam akkor, amikor reggel ragyogva beállított, s úgy kabátban, kalapban nekidőlve az asztalnak felolvasta a legfrissebb versét. Olyan élmény volt, mintha az alkotás titkainak közelébe kerülhetett volna az ember. A Hangsúly körüli munka fölszabadította, feladatokat talált, visszatért a munkakedve. Újból hitt a versben. Az biztos, hogy az írás olyan volt neki, mint az isteni kinyilatkoztatás. Csak úgy tudta gyakorolni, hogy a „válogatott szavakat” akár azonnal márványba lehessen vésni. Kezdetben nagyon nehezen tudtam rávenni a mikrofon előtti megszólalásokra, mert „kényes volt szavaira” és csak költői monológban tudott megnyilvánulni. Közel érezte az írást a szóhoz, úgy gondolta, hogy az élőszónak is olyan veretesnek kell lennie, mint az írottnak. Ilyenkor nagyon koncentrált, eleinte sokat ismételtetett velem, aztán teljesen feloldódott, megbízott bennem, valóban beszélgetések születtek, a vágást is megismerte, elfogadta. Ha „megrendelésre” kellett dolgoznia, kínosan gondos volt, nagyon nehezen ült neki. Menekült a feladat elől. Ám ha nekifogott, akkor teljes költői erejével fordult ki a keze alól minden mondat. Öröm volt a kéziratait kézbe venni. Elemelte a szöveget a mindennapiságtól, drámai erejű tömörséggel fogalmazott. – Mit tartott ő legértékesebb munkájának? Az írói, a költői vagy a publicisztikai részt?

Marik Sándor

– Költő volt ízig-vérig. Még ironizálhatnék is, hogy költőnek is közéleti, tehát publicisztikus, de ez teljesen igazságtalan lenne, mert a valóságot, annak részleteit úgy tudta megemelni, hogy az a szellem magasában ragyogjon. Nem adta alább a prózájában sem az esztétikai igényességet, mint a verseiben. A versei pedig legfőbb értékként az időtlenség érvényességével bírtak. Ezért volt szerintem képtelen a klasszikus újságírásra, mert a közvetlen köznapi élményt a maga pillanatnyi helyzetében nem tudta megközelíteni. A napi hír nem bírja az egyetemes összefüggéseket. Mert ne szégyelljük, a mi újságírói készenlétünk, a hírekre hangoltságunk, az aktualitás utáni loholásunk minden, csak nem az örökkévalóságnak szánt elmélyülés. Ő maga egésznek tekintette az életművét, minden megnyilvánulása egy egységes egész felé hatott, minden műfajban ugyanazzal a „szájtartással” beszélt, nem is tudott más szempont szerint gondolkozni. Ezt egyébként az a kitartó alapos és igényes munka igazolja, amit Babosi László végez a Ratkó-életmű publikálásával, Jánosi Zoltán pedig e művek, illetve a huszadik századi magyar költészet elméleti hátterének fölrajzolásával. – Kiket tekintett barátjának, netán a költői munkásságban tekintélynek? Sokat küszködött a „hivatalosságokkal”? – Illyés Gyula erkölcsi és költői tekintélyét haláláig tisztelte. Sokra tartotta a „gyémántarcú” Nagy Lászlót, költőként, rajzolóként, szerkesztőként, emberként egyaránt. A bohém, világlátott Kormos Istvánt és a verseit is meleg szeretettel emlegette. A Hetek közül talán leginkább Buda Ferencet érezte édes testvérének. Az ő természetes tömörsége, barbár ereje, fegyelme rokonnak tűnt előtte. De becsülte mindegyiküket. Talán Raffai Sarolta esett tőle a legtávolabb, közéleti szerepvállalása, hitekkel mértéken felül megtámogatott prózája miatt. Korai, kritikus, veszekedős barátság fűzte Váci Miskához, és ezt a barátságot sem tagadta meg soha. A hatvani könyvtároshoz, Kocsis Pistához, Kósa Ferenchez, Balczó Andráshoz, gyermekkora óta kötődött Bugya Istvánhoz, a mester-tanítvány viszonyt nagyon egyenrangú beszélgetésekben ápolgatta a nyírbátori Magyar Józseffel… Áttekinthetetlenül gazdag, országos kapcsolatrendszere ellenére valahogy mindig megveszekedett módon magányosnak láttam. Nagykállóban is, itt is, ott is lehetett társasága, de mintha Szabolcsban, Szatmárban nem talált volna igazi szellemi közegre, a költészetéhez, gondolkodásához felnövő mély, kitartó és nélkülözhetetlen barátságra. A közös rádiós, színházi játékok, ezek az élete utolsó fél évtizedét megtermékenyítő idők talán oldották ezt. Legalábbis remélem. A hivatalosságoktól, a hatalomtól, annak képviselőitől tartott. Félt, hogy az ilyen irányú kapcsolatok kikezdhetik az alkotói és erkölcsi szuverenitását. Akkor is sündisznóállásban fogadta a közeledést, ha az éppen nem volt rosszindulatú. Önnön rangját pontosan ismerte és költészetének közéleti magasából tudott kérni és kijárni is, mert a segélykérőket soha el nem utasította. – Sajátjának érezte az ifjúkori (ötvenes évek közepén született) munkáit, vagy csak a későbbieket?

Ratkó Józsefről Antall István irodalmi szerkesztővel – Semmiképp nem így válogatott. Csak az izgatta, hogy a vers romlatlan legyen. A költészet már emlegetett örökkévalóságát kérte számon önmagától, a saját verseitől is, nem kevesebbet. Tudta, hogy a korai versek között is akad jó néhány érvényes darab és halála előtt közvetlenül is volt olyan, amit „kiselejtezett”, tehát egy készülő kötetbe nem tett volna bele. Az önkritikája éppolyan szigorú volt, mint mikor más költő írásait válogatta. Sőt, mintha utóbb erősödött volna benne a szorongás az írással, pontosabban a versírással kapcsolatos felelősséggel szemben. Ez annyira meghökkentő alkotáslélektani jelenség volt, amit egy más műfajban, de hasonló sorsú művésznél, Holl Istvánnál is tapasztaltam, hogy: ahogy közeledett az esti színpadra lépés ideje, egyre feszültebb lett ez a színész óriás. Orvosi értelemben is mérhető módon, teljes tünetegyüttest mutatva betegedett bele abba, hogy föl kell mennie a színpadra. Ez a megmagyarázhatatlan rettegés Jóskában is dolgozott, különösen Attila fia elvesztése utáni évtizedben, az „utolsó versek”, a nagy közéleti csatározások, a Béres Cseppek körüli hercehurcák, az írószövetségi konfliktusok, a betiltások idején. De nagyon komolyan és hitelesen meg tudta ítélni a saját teljesítményét, bármikor született a vers. – Melyik kötetét szerette legjobban? Esetleg volt olyan költeménye, amelyik szívéhez legközelebb állt? – Véleményem szerint, talán A törvénytelen halottaim (1975) volt számára az egyik legfontosabb. A halálhoz, a veszteségekhez, a hiányhoz való személyes viszonya itt emelkedett több nagy versben is egyetemessé. Ám a Félkenyér csillag (1984) volt az esszencia. Az ugyanis válogatott verseit tartalmazta, azt kapta föl, ha valahová indult, azt rendkívüli gondossággal állította össze. Persze a korábbiakat is, úgyhogy inkább az irodalomtörténészekre, a kritikusokra bízta a mérlegelést, ha valami megjelent tőle, a kötettel le is zárult a verssel való küzdelem. De ha választani kellett, mit mondjon! Már a nyolcvanas évek delelője felé járhattunk, amikor Lezsák Sándor egy bizonyos október 23-án (vagy akörül) a lakiteleki művelődési ház színpadára meghívta a magyar költészet akkoriban legizgalmasabb személyiségeit. Csak fejből mondom, sorrend, teljesség és válogatás nélkül: Szécsi Margit, Szervác József, Tóth Erzsébet, Baka István, Zalán Tibor, Buda Ferenc, Ágh István, Ratkó József és mások sorakoztak egymás után és semmit nem tettek, csak elmondtak egy-egy verset. A művelődési ház előcsarnokában kortárs képzőművészek kiállítása, a terem szakadásig tele, a feszült csendben az emberek lélegzetvételét is hallani lehetett. (Kinn volt egy rádiós közvetítő kocsi, egy konyakért, amit a kocsmában mérettem üvegbe, nekem, a nyíregyházi kollégának is rögzítették egy tekercsre az egészet, ami azért volt jó, mert az övékét, amikor visszaértek Pestre, a rádió udvarán azonnal elkobozták a „szervek”.) Ott, Lakitelken Jóska egy pillanatnyi gondolkodás után, Görömbei Andrásnak súgta oda a várakozó tömegben, hogy: Tánc. Görömbei bólintott, jó lesz. És akkor felment a színpadra (már a nevére tapsolt a közönség, de leintette őket) és elkezdte mondani, hogy: Magyarország, temetőföld, / posztumusz, humusz / történelme soha el nem évülő priusz… Tudta, hogy melyik versét kell választania. Póztalanul, rekedtes hangján szinte csendes, monoton tartózkodással mondta, megrendítően szépen szólt a vers. Hiteles volt, és ennél több nem is kellett.

Marik Sándor

– Hogyan született a Segítsd a királyt! című drámája? Mit tudsz ennek kulisszatitkairól? – Tartok egy kissé a történetekre rakódó mítoszoktól, de mégis el kell mesélnem, hogy már az első Hangsúly közönség előtti rádiófelvételének izgalmában Nagy András László Skodáján pöfögtünk ki Nagykállóba, szerkesztőtársunkhoz, mert egy sornyi kéziratunk sem volt a Segítsd a királyt! című darabból, aminek bemutatóját a plakátra már kinyomtattunk. Némi unszolás után Jóska előkotort néhány cetlit, kocsmai árcédulát, lefirkantott ötletet, de jelenet, párbeszéd, összefüggő szöveg sehol! Végtelenül csalódottak voltunk Lacival. Ám Nagy András László mégis higgadtabb, kedvesebb, sokat látott, tapasztalt, színészeken edzett, emberekkel bánni tudó lélek, én azonban fölcsattantam. Hát ennyit ér a barátságunk? Ennyit ér a szavad? Kész darabról beszéltél, aztán nincs itt semmi! Nem hiába mondják a hátad mögött, hogy nem írsz már semmi fontosat, nem kell tőled tartani! Jóska ült velünk szemben, ott tornyosodott valami fotelben, nyelt, nyelt, aztán kihajított minket. Hazafelé mondogatta is Laci, hogy a fene tudja, mihez kezdünk ezután. Másnap hajnali öt órakor csöngettek a házgyári kis lakás negyedik emeleti ajtaján. Kitámolyogtam. Jóska volt. Engedj be, főzz kávét! Kicsapta a konyhaasztalra a salátáit és elkezdte: „Segítsd a királyt, első szín, első jelenet, az öreg mondja: Király temet királyt, apa fiút…” Ültem a hajnali szürkeségben, egy szál alsógatyában a hokedlin és tudtam, hogy egy megismételhetetlen csoda részese vagyok. Ilyen pillanat nem lesz még egy az életemben. Éreztem, sejtettem, hogy ebben a néhány mondatban évtizedes munka van. Ratkó József egy éjjel több verssort írt le, mint amit korábban egy kötetbe szánt. Olvasás, rengeteg olvasás, jegyzetelés, az „apa temet fiút” kétségbeejtő helyzetének átélése, a temetetlen holtak örökös tudat alatti számontartása, a levert és elhazudott szabadságharcok, az elkótyavetyélt igazságtételek halmozódtak, a magyar történelem helybejárásának keserű tapasztalata a huszadik század hatvanas, hetvenes éveitől… Személyes és közösségi sors, ösztönök, megszerzett tudás, egy sajátos karakterű lelki alkat, különös tehetség érett be. Mert mi nem látjuk munkának a füstös, mocskos és kisszerű kocsmákban eltöltött mérhetetlen időt, nem látjuk munkának a vitákat, a beszélgetéseket, a hadakozásokat, nem látjuk munkának az olvasást, a keresgélést, a gondolatokat, az önkínzást, a terméketlen kételyt, a töredék verssorok időtlen várakozását. Ezt egy belső földindulás, a szanaszét járó fogaskerekek szinte hangtalan helyrezökkenése, a dolgok végső elrendezése beindítja és kisszerű hitetlenkedésünk egy pillanat alatt foszlik szerte. Azon a hétvégén a közönség előtt elhangzottak az első sorok. És ez csak a kezdet volt! A kéthavonta történő rádiófelvételek kérték, követelték a következő részeket. Volt olyan, hogy Jóska egy emelettel lentebb még írt, fenn a közönség előtt már ment a részlet eleje. Már bemutattunk vagy hat-nyolc jelenetet, és a szűk rádiós, színész, tollforgató összeesküvésen kívül szinte még mindig senki nem hitte el, hogy ebből lesz valami. Csak amikor az olvasópróbán, négy és fél óra után az István imájának utolsó sorait is elmondta Csikos Sándor. Akkor kezdődött az igazi munka, de az már Nagy András László személyes története, ha úgy tetszik, pályáját befolyásoló drámája.

Ratkó Józsefről Antall István irodalmi szerkesztővel – Hogyan fogadta az elismeréseket, a kitüntetéseket? – Méltósággal. Az az ember, aki Nagykállóból tudta észrevetetni magát, és semmi mással csak verseivel, ebben a történelme miatt agyonközpontosított Magyarországon, annak nem kellett semmi önáltató hiúság. Nem is volt benne egy szemernyi sem. Ráadásul ez a vidékinél is vidékibb lét különös mítoszt teremtett köré, a tisztaságnak és az érdek nélküli munkálkodásnak a hírét. A hallgatása fölértékelte a megszólalásait. Tehát, ha észrevették, ha díjjal, kitüntetéssel jutalmazták, akkor rá se rántott. Amikor készen volt a munkáival, akkor már egy kissé túl is volt rajtuk, eltávolodott tőlük. A József Attila-díj akkor jóval rangosabb volt, nem kor- és időfüggő, mint ma. Inkább a szakma díja volt, a teljesítményt elismerő. A SZOT-díj mögött is az írótársadalom javaslatai álltak. A Szép Ernő-jutalom ismét csak az első dráma költői erejét díjazta. Az év drámája elismerés megint csak szakmai ügy. Szóval, ha kapott valamit, akkor örült neki, még egy kissé zavarba is ejtette, de nem izgatta igazán. – Milyen volt embernek? Szerette családját? Szeretett enni, mulatni? Volt kedvenc nótája, étele, bora? Bírta a terhelést? – Az alkotás mint lelkiállapot leválasztja az embert a környezetéről. A napi gondok pedig kibillentik a termékeny állapotból. A holt idők feszültsége a szűkebb környezetet, a családot is megterheli. A költő, még ha könyvtárigazgató is, nem élhetett köznapi életet. Emberek keresték nap mint nap a világ négy égtájáról, versekkel, zenével, néprajzi gyűjtő utakhoz szakértelemért, tanácsért, filmötletekkel, forgatókönyvvel, interjúkéréssel, gondjaikkal, családi, munkahelyi bajaikkal. Ez az állandó búcsújárás is átzúgott az otthonán. Nagyon mélyen és nagyon szemérmes szerelemmel szerette feleségét és ugyanilyen szeretettel gyermekeit, akikkel persze amennyire tehette, igyekezett igényes lenni, de a család mindennapi ügye, baja, inkább Csöppre, a feleségére hárult, amennyire én láthattam, tapasztalhattam. A nagy törést, kisfia betegségét, majd halálát végtelen fájdalommal viselték a szülők, és nyilván erősen hatott a testvérekre, a gyerekekre is. Hogy ez mennyire volt jóvátehetetlen trauma életükben, ezt kívülálló föl nem foghatja. Biztos, hogy volt Jóskában valami örök menekülés, menésre sarkalló nyugtalanság, keresés, vándorlási kényszer. Az Ördög Máriához fűződő tiszta szép szerelem során is megmaradt a családhoz, feleségéhez, gyermekeihez való erős ragaszkodása. Ez nyilvánvalóan súlyos érzelmi megrázkódtatást jelentett mindenki számára. Ebben az időben már nem voltunk napi kapcsolatban, a Debrecen és Nagykálló közötti állandó utazás zaklatottságát már nem érzékelhettem. – Ratkó Józsefről sokat írtak, tekintélyes az irodalma. Vajon miért hiányzik mégis egy átfogó értékelés a munkásságáról? – A feladathoz a megfelelő forrásokat éppen Babosi László munkája teremti meg. A versek és a drámák kötete után elkészült a prózai írások gyűjteménye is. Babosi László alapkutatása kell ahhoz, hogy egyáltalán lássuk az életmű teljességét. Személyében egy, a munkája iránt mélyen elkötelezett kutató dolgozik a Ratkó-életmű gondozásán. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő maga is folytatja majd a feltárá-

Marik Sándor

sokkal párhuzamos résztanulmányok közlését, amíg meg nem érik benne egy átfogó munka igénye. Már eddig is fantasztikus részleteket ismerhettünk meg általa, például Ratkó és Illyés levelezéséről. Ratkó József rendkívül népszerű, sokak által kedvelt, a versmondók viszonylag szűk körén kívül, a határokon túl is ismert költő. Hogy drámáit ma nem játsszák, ez megítélésem szerint egyszerűen a színházi világ, a magyar szellemi élet lassan két évtizedes lázas átalakulásának következménye. Persze annak az értékválságnak is, amit éppen a politikai szabadság, illetve a vele járó szertelen szabadosság kelt. Élek a gyanúperrel, hogy a politika szereplői közül nem egynek érdeke a tömegek minél teljesebb elbutítása, hiszen a fogyasztás engedelmes alanyai nem gondolkozhatnak világmegváltó kérdésekről, vagy klasszikus drámákról. Pedig Ratkó Antigoné-fordítása nyelvileg, költészettanilag is új fejezetet nyit a Nyugat nagy fordítói után, Kreón személye köré szőtt drámatöredéke is remek színházi feladat. És egészen biztos vagyok benne, hogy a populáris, és így nagyon népszerű István, a király című rock operát messze túléli a Segítsd a királyt! költői, drámai ereje, összetettsége, történelmi érzékenysége. Eljön annak a darabnak is a maga ideje, ahogy biztos vagyok benne, hogy az életműsorozat harmadik kötete, a prózagyűjtemény is igazi meglepetés lesz. Ezután kezdődhet el egy átfogó monográfia megírása, a teljes életmű elemzése, értelmezése.

Nagy András László, Ratkó József és Buda Ferenc egy Hangsúly-szám felvételén

történelem

Elek Ottó

„Meg kell békélni a szocializmussal…” A népi írók titkosszolgálati megfigyelése a Kádár-korszakban

Mára már köztudott tény, hogy a népi írók korántsem voltak kimondott társutasai a kommunista rendszernek, még ha akadt is közöttük olyan, aki fontos pártpozíciót töltött be, mint Darvas József, aki többek között a Hunnia Filmstúdió igazgatója, a Hazafias Népfront alelnöke, illetve az Elnöki Tanács tagja volt; vagy akár Erdei Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, az Agrártudományi Kutató Intézet igazgatója. A népiek többsége azonban korántsem jellemezhető ily fontos pozíciókkal, címekkel, rangokkal. Mégis, a hazai irodalmi köztudat és a közírók egy része különös, antagonisztikus elképzelésektől indíttatva még mindig úgy gondolja, hogy a népiek egyrészt nacionalisták, kvázi-fasiszták, a Horthy-rendszer egykori támogatói; ugyanakkor a kommunista párt leányvállalataként asszisztáltak a Rákosirendszerhez. Tehát egyszerre jobb- és baloldali elkötelezettségűek, amire kevés példát tudunk felhozni a politikatörténetből. Arra azonban már több bizonyíték van, hogy a népieket mind a Horthy-rendszerben, mind a szocializmus rendszerében megfigyelték, róluk jelentéseket írtak, aktákat nyitottak. Ezt bizonyítja az a feljegyzés, amelyet még a csendőrség politikai nyomozó osztálya készített, valamikor 1939 késő nyarán, kora őszén, a Nemzeti Parasztpárt megalakulását követően. A rövid összefoglaló jelentés sorra vette a párt létrejöttének állomásait, a makói dereglyén történt megalapítástól kezdve az első hivatalos vezetőségi ülésig. Felsorolta a 14 főből álló végrehajtó bizottság tagjait is, köztük Erdei Ferencet, Kovács Imrét és Veres Pétert. A csendőrségi feljegyzést 1945-ben megtalálták a politikai rendőrséget megalapító kommunista káderek és nemes egyszerűséggel a „Fasiszta egyesületek és pártok szervezeti felépítésének kivonata” elnevezésű dossziéba sorolták be. Sem a dokumentum eredete, sem a Nemzeti Parasztpárt szövetségesi mivolta nem zavarta őket. Az is köztudott tény, hogy az ügynöklisták folyamatos feltárása és nyilvánosságra hozatala máig tartó folyamat, habár emiatt inkább szégyenkezhetik a magyar köztudat, mintsem büszke lehetne rá. A 2003. évi III. törvény az elmúlt rendszer titkos

Papp István: „Xavier” – avagy a magyar politikai rendőrség Kovács Imre nyomában. Bárka, 2011. 6. sz. 75–80.

Elek Ottó

szolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról volt hivatott előmozdítani az 1990-ben elakadt feltárási folyamatot, ami többek között azért sem haladhatott tovább, mert például az akkor a választók által legitimizált Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja, ideológusa maga is besúgó volt egykor. Ugyanilyen botrányosnak számító esemény lett egy későbbi miniszterelnök múltjának feltárásából, aki D-209 kódszámon III/II-es kémelhárító ügynöki tevékenységet fejtett ki a haza szolgálatában. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2007 nyarán kérte fel Kenedi János tudományos kutatót arra, hogy a pártállami biztonsági szervek iratairól készítsen jelentést. E dokumentum megtekinthető a Magyar Elektronikus Könyvtár adatbázisában, viszont az eredeti anyagok továbbra is titkosak, a 18 mágnesszalagról kinyomtatott mintegy 3800 oldalnyi anyagot az Alkotmányvédelmi Hivatal páncélszekrényében őrzik. Legutóbb pedig Történeti Hivatal néven alakult egy bizottság, mely a szocialista állam és ügynökeinek tevékenységéről hivatott betekintést nyújtani az érintettek számára. A rendszerváltás után negyedszázaddal sajnos még mindig ott tart az ügynökök elszámoltatása, hogy sok a titkos-titkosított anyag, illetve ami feldolgozatlan, rendszerezetlen, így a feledés homályába merült. Ennek csupán egyetlen hátránya lehet a magyar társadalomra nézve: azt a hitet erősítheti meg, miszerint büntetlenül el lehet követni mindazokat a bűnöket, melyek a kommunista rendszerhez tartoztak. Büntetlenül betekintést lehet nyerni mások magánéletébe, fel lehet forgatni a privát szféráját különféle megalapozott, avagy annak vélt feljelentésekkel s ily aljas machinációk útján tönkre lehet tenni mások jó hírnevét, egzisztenciáját. Ilyesmire volt példa elegendő, különösen, ha az ellenzéki gondolkodók, írók, költők egyes életszakaszait tekintjük. A népi írók sem kerülhették el a kommunista hatalomgyakorlás eme tendenciózus következményét, mármint a megfigyeltetést. Már a világháború befejezését követően megindult ellenük a nyílt hajsza ugyanazon jelszavak skandálásával, mint amelyeket az urbánus közírók a két világháború közötti időszakban reájuk aggattak. Nacionalista, náci, fasisztoid, fajgyűlölő, antiszemita – nagyjából ezek a jelzők ismétlődtek olyan újságírók cikkeiben, mint Zsolt Béla vagy Ignotus Pál. Sinka Istvánt és Erdélyi Józsefet számon is kérték bíróság előtt: Erdélyi börtönbüntetést kapott merész hangú verseiért, Sinkát hallgatásra ítélte a szocialista realizmus kérlelhetetlen ítélethozatala. Másokkal, akik politikai vagy közéleti befolyásuk révén kevésbé voltak kiszolgáltatottak, a kommunisták kesztyűs kézzel bántak – legalábbis egy ideig, amíg érdekeik úgy kívánták. Ha mégis felbukkant velük kapcsolatban valamely terhelő adat, azt nem hozták nyilvánosságra, ám nem holmi humánus indokoktól vezéreltetvén, sokkal inkább a megfelelő alkalmat várták, hogy annál teljesebb indokokkal állíthassák félre a kommunisták pártjának vetélytársait. Mondvacsinált indokoktól, koncepciós perektől sem riadtak vissza, de a koalíciós időszak kezdetére ez még kevésbé volt jellemző. Persze akadtak olyan ügyek, melyekben kivételt tettek, ilyen ügy volt a Magyar Közösség pere 1947-ben. 1946. december 30-án a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának nyomozói kihallgatásra előállították, majd őrizetbe vették ifjú Fitos Vilmost. Fitos (1913–2000) a Magyar Élet című lap szerkesztőjeként lelkes irodalomszervezője volt a népi-paraszti mozgalomnak. 1933-ban lépett be az Árpád Bajtársi

A népi írók titkosszolgálati megfigyelése a Kádár-korszakban Egyesületbe, a Turul Szövetségen belül a népi ellenzéki szárny vezetője lett, több mint 100 zenei és irodalmi estet rendezett annak érdekében, hogy támogassa a népi gondolatot. 1938. május 21-én a Magyar Élet a szegedi Tisza-szállóban megtartotta első irodalmi estjét, ahol Fitos összefoglalta elképzeléseit. Alapvető elvi állásfoglalása a magyar fajiság gondolatának megvallása volt, ami azt jelentette, hogy egyaránt elutasította a német és a zsidó befolyásnak még a lehetőségét is. A magyarságot csak teljes belső szervezettség, szolidaritás mentheti meg – folytatta –, ennek érdekében új és magyar középosztályt követelt a parasztságnak a felszabadításával. Közösséget vállalt a hárommillió magyar koldussal, innen eredeztette a lap szociális tartalmát. Azonban ami a Horthy-rezsim idejében elfogadható és el is fogadott eszmerendszernek bizonyult, az a Vörös Hadsereg által felszabadított, így a szovjet érdekszférába került Magyarországon már a hatalom új birtokosainak szemében vörös posztónak számított. A 34 éves okleveles középiskolai tanár a Budapest Székesfővárosi Hirdető Vállalat tisztviselőjeként dolgozott, de energiáit sokkal inkább a Magyar Parasztszövetség társadalmi osztályának néhány hete kinevezett vezetőjeként hasznosította. Felmerülhet a kérdés, hogy ha őt letartóztatták, megkínozták és vallomásra késztették, vajon miért nem tették meg ugyanezt már akkor a parasztpárti vezetők, szimpatizánsok többségével? Hiszen a kommunistáknak ugyanúgy politikai ellenlábasai voltak, mint a kisgazdák. Kovács Béla, Nagy Ferenc és Varga Béla félreállítása ekkor már kész tény volt, a Független Kisgazdapárt felbomlása ugyanúgy a kommunisták érdekeit szolgálta, mint a Parasztpárt háttérbe szorítása. A Nemzeti Parasztpárt vezetőjének, Veres Péternek a neve is szóba került a Magyar Közösség ügye kapcsán. Veres, mint vérbeli politikusalkat, mindig igyekezett taktikusan viselkedni, a tényeket elfogadni s velük nem vitát kezdeményezni, de sokkal inkább megoldást keresni a politikai kérdésekben. Vezérelve, a „megmaradni minden áron” még a világháború idején fogalmazódott meg. 1942 őszén a vezető politikai erők is felismerték, hogy a náci Németország követelései pusztulásba sodorhatják az országot, ezért Antal István propagandaminiszter azzal az ötlettel állt elő, hogy a közvélemény irányítására képes legjobb írók és a vezető politikusok találkozzanak Lillafüreden. A találkozón Tamási Áron és Németh László mellett Veres Péter is felszólalt, hangsúlyozva az aktuális helyzetben kialakult legégetőbb sorsproblémát, a magyar megmaradás gondját. E gondolat azonban nem hagyhatta nyugodni a koalíciós időszakban sem, mivel a parasztság olyan gyökeres átalakulás előtt állt, ami addigi történetében még soha nem fordult elő. A kollektivizálás tervére válaszul írt Veres Péter egy könyvecskét A paraszti jövendő címmel, amiben a nagyüzem helyett az egyéni gazdaságok terve mellett tette le voksát. A kommunisták azonban kategorikusan elutasították a vitát és ex cathedra kijelentették a szövetkezeti mozgalom egyedüli érvényességét. A paraszti jövendő utópiáját a politikai akarat cáfolta meg. A könyvtári hálózatból a lehető leggyorsabban eltüntették a kötet példányait és Rákosi 1948. augusztus 20-i beszéde világossá tette, hogy ez ügyben nincs apelláta. Veres Péter politikai térvesztésének kezdete e dátumhoz köthető. Ignotus Pál szerint Veres Péter, miután az „örök paraszti életformába” vetett hitének kifejezése miatt kitessékelték az Salamon Konrád: A harmadik út kísérlete. Budapest, 1989. Eötvös Kiadó, 219.

Elek Ottó

árnyékhelyről, melyet a kormányban betöltött, díszes és kellemes posztot kapott más területen (az Alföld fásításának ügyét bízták rá). Erdei Ferenc és pártja elhatárolódott Veres elképzelésétől, így teljessé vált elszigetelődése. Mindez azonban egy jól előkészített folyamat vége volt csupán, akárcsak József Attila kizárása az illegális kommunista mozgalomból. A kommunistáknak megvolt tehát a jól kidolgozott módszerük arra, hogyan kell valakit kompromittálni s aztán eltávolítani. József Attila eltávolítása is Moszkvában kezdődött, az emigráns magyar kommunisták lapja, a Sarló és Kalapács írásával, mely a költőt úgy állította be, mint aki a fasizmus táborában keresi az utat. Ez az ítélet Haraszti Sándornak, a kolozsvári Korunk munkatársának köszönhető, aki József Attila népiekkel rokonszenvező írásait (Ki a faluba!) vélte faji megalapozottságú eszméknek. A Veres-ügy akkor kezdődött, amikor Fitos Vilmost vallomásra bírták. Veres Péter megfigyelését már a háború utolsó évében elkezdte a politikai rendészeti osztály, mely a Kommunista Párt utasítására jött létre Péter Gábor szervezésével. Aktájában megtalálható többek között az az 1947. január 4-i hálózati jelentés is, mely rávilágít Fitos Vilmossal való kapcsolattartására. Az anyag kutatója, aki 2013-ban tette közzé tapasztalatait, jól elkülönítve, hártyapapírba csomagolva megtalálta Veres Péternek Fitoshoz intézett leveleit, melyekre aztán a hatóság rátette a kezét. A levelek 1939 és 1941 között íródtak és többek között rávilágítanak arra is, amit írásom elején a népiek értékelésének problematikus pontjaként emeltem ki: a baloldali érzelem és a jobboldali befolyás problémájára. Az első levél a kutató szerint 1939 közepén íródhatott, abban az időszakban, amikor a zsidótörvények már írásba foglaltattak és Európa háborús feszültsége érezhetővé vált. Nem csupán Fitos Vilmoshoz íródtak, hanem az általa szerkesztett, a Magyar Közösség finanszírozásában megjelent Magyar Élet című, határozottan jobboldali folyóirat szerkesztőségéhez is. A folyóirat célja pedig nem más volt, mint a két szélsőség, azaz a kommunisták és a nyilasok kiiktatása a politikai porondról. Németellenessége eszmetársnak tüntette fel Veres Pétert, aki azonban harmadikutas elképzelésének kialakítása során több alkalommal is a fajelmélet zsákutcájába tévedt. Köszönhetően talán annak, hogy a külpolitikai események a német hadsereg megállíthatatlan előretörését jelezték, valamint annak, hogy az író szoros kapcsolatba került a hajdan zsidóverésekről elhíresült Turul mozgalommal, amely ekkor, 1941 környékén a népi gondolatot, a parasztság sorskérdéseinek megoldását célzó eszmekört is ideológiájába olvasztotta. E két levél tehát alapos indokot szolgáltatott volna arra, hogy Veres Pétert kihallgassák vagy a perbe keverjék. A kommunisták ezt mégsem tették, mert az adott időpontban, 1947-ben Veres Péter a hasznukra volt. A Nemzeti Parasztpárt 1946. március 11–12-én tartotta a felszabadulás utáni első kongresszusát, amelyen a párt gyakorlati irányvonalát, s leginkább a Baloldali Blokkhoz fűződő viszonyát kellett kidolgozni, jóváhagyni. Veres Péter előadása a munkáspártokkal való szövetség szükségességét hangsúlyozta, mert a demokrácia erőit a magyarság nemzeti erőviszonyai alapján kell érvényesíteni. Ez azt jelentette, hogy a kisgazdapártba tartozó „úri osz Ignotus Pál: Népiség In: I. P.: Vissza az értelemhez. Budapest, 1997. Hatodik Síp Alapítvány-Új Mandátum Kiadó, 206. Papp István: Veres Péter kapcsolódása a Magyar Közösség-ügyhöz. Betekintő, 2013. 3. sz. 5–16.

A népi írók titkosszolgálati megfigyelése a Kádár-korszakban tályt, ipari és fölbirtokos és hivatalnok urakat” a földkérdéstől, az állami élettől, a közigazgatástól, a gazdasági élettől el kell távolítani. A Parasztpárt elvi állásfoglalása szerint a Baloldali Blokkhoz való csatlakozás azért vált szükségessé, mert a földreform „védelméből” a parasztság sem maradhatott ki. Meglehetősen agitatív jellegű Veres Péter indokolása: „A Nemzeti Parasztpártot elsősorban a földreform megvédésének szándéka irányította akkor, amikor a Magyar Kommunista Párttal, a Szociáldemokrata Párttal és a szakszervezetekkel együtt részt vett a kisgazdapártban tömörült reakció elleni demonstrációban.” A koalíción belüli erőegyensúly 1946-ban még meglehetősen ingatag volt, a Nemzeti Parasztpárt vezetésének a kommunisták és a kisgazdák mellett a szociáldemokratákkal is számolni kellett. Veres Péter a következőképp jellemezte a koalíciós válságot és annak megoldására irányuló pártközi egyeztetéseket: „minden politikai párt azzal hagyta abba a harcot, hogy ha meglesz a (gazdasági) stabilizáció és aláírják a békeszerződést, vagy legalábbis túljutunk a békeszerződésen, akkor jövünk és megmutatjuk, hogy kié lesz az ország, a hatalom és a dicsőség Magyarországon.” A parasztpárton belüli ellentéteket illetően egyértelműnek tűnik, hogy Veres Péter személye garanciát jelentett a párt politikai irányvonalának megvalósítására, különösen a vidéki küldöttek számára. Ezért amíg Kovács Imre, a párt elnökhelyettesének a kisgazdákkal rokonszenvező egyéni véleménye és kezdeményezései jóformán visszhang nélkül maradtak, addig a Veres Péter által képviselt, a Baloldali Blokkhoz húzó pártpolitika nem talált igazi ellenzőre. „Parasztdiktatúrát bevezetni erőtlenek vagyunk, parasztdemokrácia a munkásság nélkül nem lehetséges” – erősítette meg újból a párt nagyválasztmányi gyűlésén. Ez a gyűlés 1946 novemberében azért vált nevezetessé, mert egyrészt Veres Péter hat órán át szónokolt (részben taktikai okokból, hogy Kovács Imrének kevesebb idő jusson), másrészt mondanivalójának veleje miatt (amit rövidebben is megfogalmazhatott volna): arról beszélt, hogy a Szovjetunió árnyékában a magyarság sorsa meg van határozva. Így mindenképpen a kommunisták céljait szolgálta a parasztpárt balra tolásával. Kovács Imre a kisgazdapárti Kovács Béla letartóztatásának napján lemondott tisztségéről, nem sokkal utána pedig Svájcba menekült. A kommunisták bolondok lettek volna, ha nem használják ki ezt a parasztpárton belüli ellentétet. 1948-ban, A paraszti jövendő kiadásának évében, amikor már pozícióik biztosak voltak, immáron biztosabb kézzel nyúltak Veres Péterhez és tessékelték ki a miniszteri tisztségből. 1947-ben még Bibó István is megvédte Veres Pétert, többek között Zsolt Béla „politikai méregkeverésétől”, mely által a parasztpártot és vezetőjét antiszemitának, harsány nacionalistának, buta parasztnak titulálta. Ám a fordulat évében már nem akadt senki, aki melléállt volna. Veres Péter több, arra utaló kijelentést is tett, hogy őt és környezetét figyelték, valamint merénylet is történt személye ellen. Karsai László, az Élet és Irodalom elkötelezett publicistája (az ÉS 1957-ben kifejezetten azzal a célzattal alakult meg, hogy Tóth István: A Nemzeti Parasztpárt története. 1944–1948. Budapest, 1972. Kossuth Könyvkiadó, 148. [Tóth, 1972] Salamon Konrád: Baloldali Blokk – népi megosztottság. Új Forrás, 1997. 1. sz. Tóth, 1972, 176. Tóth, 1972, 194.

Elek Ottó

a hatalomba frissen beilleszkedő MSZMP és a hozzájuk húzó írástudók fórumát, irodalmi hátterét biztosítsa) ugyan ezeket a kijelentéseket csupán egy emlékiratíró élénk fantáziájának termékeként valószínűsíti, ám mégis inkább Veresnek kell hitelt adnunk. Annál is inkább, mert a Kovács Imre megfigyelését összegző jelentések arra engednek következtetni, hogy az ügynökök a Nemzeti Parasztpárt titkárságán, Veres Péter környezetében dolgoztak, de az Erdei Ferenc körül gyülekező Györffy-kollégisták is vállaltak efféle megbízásokat. Így talán arra a feladatra is akadt ember, hogy tüzet okozzon a vendégházban, ahol Veres megszállt, illetve zárlatot okozzon a dolgozószobájában. A népi írókról szóló adatok tárolására tematikus dossziét nyitottak a Belügyminisztériumban. A Parasztpárthoz tartozókat még 1950-ben elkezdték figyelni, 1956 után a Petőfi Pártban kompromittáltakat és a népieket figyelték. 1968 nyarán egy Harmathi nevű ügynök részletes jelentést készített a népi mozgalomról, melyet úgy jellemzett, mint talaját vesztett, idejétmúlt jelenséget, amiről már csak historikusok, egyetemi hallgatók írnak. Egy példával is alátámasztotta ezt a megfigyelését: megkérdezett egy 1947-es születésű lányt a Nemzeti Parasztpártról, de az semmilyen információval nem rendelkezett, egyszer látta Veres Péter, reakciója ennyi volt: „Cuki! Milyen szép fehér bajusza van!” A börtönből a hatvanas években szabadultak is tapasztalták ezt az általános érdektelenséget, amnéziát, ami valóságos sokként érte őket, akikben még elevenen élt a forradalom szellemi öröksége. Nos, úgy tűnt, hogy – akárcsak a népiekre – már nincs szükség emlékezőkre, nincs szükség történelemre, a fent említett Veres Péter is a történelmi tudat teljes hiányát fedezte fel fiatalokkal folytatott beszélgetései során. A népiek ekkor már öregek voltak, Erdei Ferenc, Darvas József lepaktált a hatalommal, pozícióért cserébe, vagy inkább pozíció mellett megengedhetetlenné vált számukra a népiekkel való véleményazonosság. Méray Tibor így emlékezett Darvasra: „Nála nagyobb vívódót nem láttam. 53 előtt Rákosihoz húzott, 53 nyarán Nagy Imréhez, 54 őszén vissza Rákosihoz, 56-ban ismét Nagy Imréhez, majd Kádárhoz.”10 1956 októbere pedig ismét szerepet juttatott Veres Péternek és a népieknek, a forradalom leverése után így megintcsak a titkosszolgálat és az ügynökök érdeklődésének homlokterébe kerültek. A harmadikutas szocializmus elméletének maradék képviselőit gondosan megtervezett bírósági tárgyaláson ítélték el. Ők Bibó eszméinek örökösei voltak, az országot Nyugat-Európához kapcsolódva látták volna szívesen, tehát kézenfekvőnek tűnt ellenük az imperialista összeesküvés, a fennálló rend megdöntésére való szervezkedés vádja. Zsigmond Gyula, Püski Sándor és Bodor György a Nemzeti Parasztpárt Kovács Imre-féle szárnyához tartoztak, ám kiszorultak a politikai életből, s miután 1956ban részt vettek a Petőfi Párt megalakításában, a megtorlás számukra egzisztenciális és eszmei ellehetetlenítést jelentett. Baráti társaságban Zsigmond Gyula nemegyszer beszélt arról, hogy mi történne egy esetleges rendszerváltozás esetén. Két nagy párt Standeisky Éva: Tükrök. In: Rainer M. János (szerk.): Múlt századi hétköznapok. Budapest, 2003. 1956-os Intézet, 305. 10 Méray Tibor: A párizsi vártán. I. Marosvásárhely, 2000. Mentor Kiadó, 314.

A népi írók titkosszolgálati megfigyelése a Kádár-korszakban – a sajtó és a tömegek rokonszenvét bíró katolikus párt és egy nyugati mintájú, „harmadikutas”, szociáldemokrata eszmeiségű párt – létrejöttét valószínűsítette. Ebből a konstrukcióból hiányozni fog a parasztpárt. „A Veres Péter-, Tildy-féle embereknek soha többé nem lesz helyük a politikai porondon. 56-ban is a második menetben elsöpörték volna őket” – vélte. Püski nem helyezkedett ennyire szembe Veres Péterrel, hiszen a Parasztpárt vezérét mentorának tekintette, így amikor 1950-ben letartóztatták és szabadonengedéséért cserébe megbízták Veres Péter megfigyelésével, azonnal felkereste őt és megegyeztek, hogy látszatjelentéseket ír majd.11 A vádlottakat elválasztották a népi írók elleni állásfoglalástól, külön pert kreáltak részükre. A vád jórészt arra alapozott, hogy Zsigmond Gyula, Püski Sándor, Bodor György összejártak, beszélgettek, együtt szidták a rendszert, ezzel a megfélemlítés célját is elérte a hatalom, hiszen kitűnt: a magánbeszélgetések sem biztonságosak többé, az ügynökök mindenütt ott vannak. Tanúnak idézték be Tamási Áront, de meghívták a tárgyalásra Féja Gézát, Czine Mihályt, Béládi Miklóst, Csoóri Sándort, Dobozy Imrét, Tatay Sándort, Illyés Gyulát, Váci Mihályt, Sőtér Istvánt is,12 hogy minél hatásosabb kirakatper keletkezzen, az már más kérdés, hogy ki ment el. A „bennfentesek”, Szabó Pál, Veres Péter, Darvas igyekeztek közbenjárni a letartóztatottakért, nem sok sikerrel. Az utókor szemében persze minden effajta közbenjárás gyanús, hiszen mi érdekük lett volna a hatalmi pozíciókban sütkérezőknek kockáztatni olyanokért, akiket úgyis elítélnek? Standeisky Éva állítása szerint Veres ezt mondta a perbefogottakról: „Amit főztek, egyék meg! Meg kell békélni a szocializmussal.”13 Kádárékkal kapcsolatos álláspontját Veres Péter így fogalmazta meg: „… ha egy veszett kutyát ültetnek a nyakunkba, azzal kell tárgyalni.”14 Zsigmond Gyula végül 3 évet kapott, Bodor 3 és fél évet, Püski pedig 4 és fél évet, az 1963-as amnesztiával szabadultak. Ezután, a 70-es évek elejéig folyamatos erózió indult meg a népiek, új nevükön nemzeti kommunisták körében, amíg meg nem jelentek az irodalmi életben a népiek örökösei, a népi-nemzetiek.

Standeisky Éva, Üldözött értelmiségiek a kora Kádár-korszakban. In: Évkönyv X., Budapest, 1956-os Intézet, 2002. 169-190. 12 Standeisky Éva, Tükrök… 322. 13 Uo. 324. 14 Salamon Konrád, A harmadik út küzdelme. Korona Kiadó, Budapest, 2002, 230. 11

könyvmûvészet

Bordé Katalin

Haiman György, a Kner-örökség továbbvivője Haiman György tipográfus, könyvművész, nyomdatörténész, az irodalomtudomány doktora, a család harmadik generációjának kiemelkedő egyénisége 1914. május 26-án született Budapesten. Édesanyja Kner Ilona, édesapja Haiman Hugó, aki az első világháború kitörése után az orosz frontra került, majd hadifogságba esett. Ezért felesége az újszülött kisfiával 1914 nyarán Gyomára költözött, a szülői házba, és itt éltek 1919 januárjáig, majd visszatértek Budapestre. Ennek következtében Haiman György gyermekkora első öt esztendejét nagyapja, Kner Izidor és nagybátyja, Kner Imre közelében töltötte. Az akkor kapott meghatározó élmények közrejátszottak abban, hogy később a könyves szakmát választotta. Több publikációját Haiman-Kner György néven jelentette meg. Kner Ilona (1892–1950) Kner Izidor legidősebb lánya. (Névpont, 2013. Szerk. Kozák Péter. http://nevpont. hu/content/publikacio/Haiman_Gyorgy.html [2014. 03. 28.]) Haiman Hugó (1881–1932) műfordító és fővárosi kereskedelmi iskolai tanár, aki nagyszerű nyelvkészséggel és széles körű irodalmi ismeretekkel rendelkezett. A Kner Kiadónál megjelent orosz írók munkáit ő fordította. (Tóthné Bordé Katalin: Kner Imre és a közéleti nyilvánosság. Nyíregyháza, 2001. Bessenyei Kvk., 195. [Tóthné, 2001.]) Kner Izidor (1860–1935) nyomdász, könyvkötő, kiadó és író. 1882-ben alapította gyomai műhelyét. Először báli meghívói tették ismertté. Röpke Lapok címen jelent meg e meghívókat tartalmazó mintakönyve. Közigazgatási nyomtatványaival is kitűnt a nyomdája. 1898-tól adta ki a Közigazgatási Mintatárát. A művészi könyvtervezés és könyvnyomás úttörője volt Magyarországon. 1932-ben céhmesteri címet és oklevelet kapott. Szakcikkeket, önéletrajzi írásokat írt. Anekdota- és aforizmagyűjteményt is összeállított. (Tóthné, 2001. 198.) Kner Imre (1890–1944) nyomdász, kiadó és nyomdászati szakíró. 1902-től atyja, Kner Izidor műhelyében, 1904– 1905-ben a lipcsei Mäser-féle nyomdászati technikumban sajátította el a nyomdászmesterséget. 1905-ben hazatért Gyomára, és 1906-ban a Röpke Lapok c. meghívó-mintakönyv szerkesztését, 1907-ben az üzem technikai és művészeti vezetését, 1911-ben a közigazgatási nyomtatványraktár vezetését és a Közigazgatási Mintatár szerkesztését, 1916-tól a könyvkiadó vállalat vezetését vette át. Az I. világháború után Kozma Lajos építésszel és grafikussal, valamint Király György irodalomtörténésszel új magyar könyvművészetet teremtett. 1915–1916 körül bekapcsolódott a Vasárnapi Társaságba. 1927-ben a Verein „Deutsche Buchkünstler” a levelező tagjává választotta. A Főnökegyesület főtitkárhelyettese, a Magyar Bibliophil Társaság vezetőségi tagja, a Magyar Könyv- és Reklámművészek Társaságának egyik alapítója és alelnöke és az OMKE választmányi tagja volt. Számos hazai és külföldi könyvművészeti kiállítást rendezett, ill. vett részt azokon. A legjelentősebbek: az 1927-es lipcsei, az 1931-es párizsi és az 1937-es budapesti Nemzetközi Könyvművészeti Kiállítás, valamint az 1932-es lipcsei Goethe-kiállítás volt. (Tóthné, 2001. 198.) Erdész Ádám: Tervező, kutató, tanító. Haiman György munkásságáról. Békéscsaba, Gyoma, 1992. Kner Nyomda, 13. [Erdész, 1992.]

Haiman György, a Kner-örökség továbbvivője Kiváló eredménnyel végezte el a budapesti Eötvös József Reálgimnáziumot 1932ben, majd a családi tradícióhoz híven hozzálátott a nyomdász mesterség fortélyainak elsajátításához. Még mielőtt leérettségizett volna azonban súlyos családi tragédia történt: 1932 februárjában meghalt az édesapja egy influenzás tüdőgyulladás következtében. Attól kezdve Imre nagybátyja még a korábbinál is nagyobb felelősséget érzett iránta, s minden támogatást megadott a fiatalon özvegyen maradt húgának és két fiának. Annál is inkább, mert Haiman Hugóhoz mély barátság fűzte hasonló gondolkodásmódjuk, világlátásuk miatt. Szoros munkakapcsolatban álltak, hiszen szépirodalmi műveket fordított és idegen nyelvű szedéseket korrigált a Kner Nyomda számára, továbbá Kner Imre a nyomda és a saját nem német nyelvű külkapcsolatait az ő segítségével ápolta. A Knerék által végrehajtott szabványosítás előkészítésében szintén sokat segített az angol nyelvű szakirodalom lefordításával. Haiman Hugó a Kner családnak minden tekintetben elismert és megbecsült tagja volt, akinek sokat adtak a véleményére. Haiman György pályaválasztását illetően Kner Imrének az volt az álláspontja, hogy legelőször a szakmát sajátítsa el tökéletesen. Úgy vélte nemcsak olyan jól, hanem ugyanolyan gyorsan is kell dolgoznia, mint egy nyomdásznak. Az érettségit követő nyári szünetben üzemlátogatásokon vett részt, mivel a taníttatását irányító nagybátyja igen nagy súlyt fektetett arra is, hogy a nyomdászathoz kapcsolódó iparágakat, szakmákat (betűöntöde, gépgyár, papírgyár, fametsző műhely stb.) szintén megismertesse vele. „…A szedő alig lépi át a könyvkötészet vagy a raktár küszöbét, és viszont. Azt akartam, hogy Te úgy kerülj bele a taposómalomba, hogy előtte szerezd meg a szükséges áttekintést, mert annak a birtokában máris van egy plusz a kezedben a többi pályatársaddal szemben. – Majd aztán itt feldolgozod ezeket a tanulságokat…”. A gyakorlatot két helyen szerezte meg a fiatal Haiman György 1932 és 1934 között. Gyomán egy fél évet, Budapesten a Bródy László10 vezette Hungária Nyomdában másfél évet töltött. Kner Imre lehetőséget biztosított arra, hogy unokaöccse a szedőtermi feladatokon kívül kísérletezhessen és a legkülönbözőbb tervezési munkákkal is megpróbálkozhasson. Azonfelül igyekezett a legtöbbet átadni hatalmas elméleti tudásából, szakmai tapasztalataiból és nem mindennapi általános műveltségéből, aminek következtében Haiman György a szó legnemesebb értelmében érezhette magát a világhírű mester tanítványának,11 aki szerint Kner Imre: „nyomdász, tipográfus, a magyar könyvnyomtatás 20. századi megújítója, szakmájának történésze és teoretikusa, közigazgatási szakember és könyvkiadó ...” volt.12 Kner Imre rendkívüli felelősséget érzett a fiatalság iránt. Önmagát hídként, „láncszemként” fogta fel az általa behatóan tanulmányozott múlt, a tradíció és a folytatást, Időközben, 1922-ben Haiman Györgynek született egy öccse, Haiman Ferenc. Kner Ilona és Kner Imre között kora gyermekkoruktól egész életre szóló testvéri közösség alakult ki. (Erdész, 1992. 21–22.) Erdész, 1992. 28–29. Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára [MNL BML], XI. 9. b/15. A Kner Nyomda (Gyomai) iratai. Kner Imre Haiman Györgyhöz, 1932. júl. 10. 10 Bródy László (1889-1960) a Hungária Hírlapnyomda Rt. vezérigazgatója, a Grafikai Főnökegyesület és a Magyar Nyomdászok Társaságának tagja, Kner Imre jó barátja volt. (Tóthné, 2001. 192.) 11 Erdész, 1992. 29–34. 12 Hagyomány és evolúció. Megemlékezések Kner Imréről születésének centenáriumán. Békéscsaba, Gyoma, 1991. Kner Nyomda, 26.

Bordé Katalin

a jövőt jelenthető fiatalok között. Küldetésének tekintette a szívós kitartással elsajátított roppant tudását beléjük átplántálni. Ezért tanította unokaöccsét és fiát13 is olyan nagy szeretettel szakmája minden csínja-bínjára. Másrészt bennük látta tipográfiai nézeteinek továbbvivőit, ill. fejlesztőit.14 Erről egy 1989 decemberében Erdész Ádámnak adott interjúban a következőképpen vallott: „Ő engem az emberségtől kezdve a munkalélektanig sok mindenre tanított, a tudását, az ismereteit komplex módon igyekezett átadni. Én tanítványainak tekintem a gyomai nyomda dolgozóit is, szinte teljes számban. Ő olyan munkakultúrára nevelte a nyomda kollektíváját, … ami egyedülálló volt ebben a szakmában.”15 Haiman György végül a Gyomán tanultaknak és a Hungária Nyomdában megszerzett szakmai rutinnak köszönhetően 1934-ben sikeresen letette a betűszedő segédvizsgát. Az akkori előírásoknak megfelelően az ipartestület egy semleges tipográfiai üzembe, az Auer Nyomdába osztotta be vizsgázni. 1935-ben pár hónapot még a családi vállalkozásban töltött, majd bevonulásáig, 1939 februárjáig a Hungária Hírlapnyomda Rt. volt a munkahelye. A nyomda művészeti vezetője abban az időben legfiatalabb nagybátyja, a páratlanul tehetséges reklámgrafikus, Kner Albert16 volt. Neki köszönhető, hogy unokaöccse a részvénytársaságnál Lengyel Lajos17 mellé került, aki a legigényesebb nyomtatványokat készítette ott.18 Haiman Kner Albert javaslatára beiratkozott az Atelier művészeti tervező és műhelyiskolába is, melynek a grafikai szakát végezte el 1933–1934-ben. Az 1931–1932 körül megalakult és a második világháború alatt megszűnt iskola igazgatója Orbán Dezső festőművész, a Nyolcak Társaságának tagja volt. A grafikát Végh Gusztáv és Kner Albert tanította, a belsőépítészetet Kozma Lajos, a kerámiát Gádor István oktatta. A divattervező csoportot Vágó Nelly vezette. A tanári karhoz – akik ingyen vállalták az oktatást – tartozott Lesznai Anna és Gergely Tibor is. Haiman György a művészeti magániskola elvégzése után okleveles iparművész lett.19 A Kner Imrével való bensőséges kapcsolata azt követően is folytatódott, hogy Gyomáról Budapestre került. Nagybátyja hivatalos és magánügyei, ill. közéleti szereplései miatt hetente járt a fővárosba, és akkor személyesen találkoztak. Ha arra nem nyílt lehetőségük, akkor intenzíven leveleztek, aminek eredménye az 1933 és 1944 között Kner Mihály (1923–1945) szintén nyomdásznak készült. Művészi indulását a kortársak nagyra értékelték. Segédremeke: Néhány szó a betűszedésről című műve volt. (Tóthné, 2001. 198.) 14 Tóthné, 2001. 123–124. 15 Erdész, 1992. 42. 16 Kner Albert (1899–1976) nyomdász és grafikus. 1924-ben a Globus Nyomdában dolgozott, 1925-ben Temesváron a Helikon Nyomda, 1926-tól a budapesti Hungária Hírlapnyomda Rt. művészeti vezetője, majd cégvezetője. A nyomdászat és alkalmazott grafika minden ágában otthonosan mozgott. Az 1930-as években részt vett az Atelier megalapításában, ahol grafikát tanított. Sokat tett a grafika és a tipográfia harmóniájáért. 1940-ben kivándorolt Chicagóba, ahol 1965-ig, nyugdíjazásáig a Container Corporation of America csomagolástechnikai vállalatnak a tervező laboratóriumát vezette. (Tóthné, 2001. 197.) 17 Lengyel Lajos (1904–1978) grafikus, könyvművész, fotóművész, tipográfus, Kossuth-díjas (1961), a modern magyar alkalmazott művészet egyik úttörő jelentőségű mestere. 1949-től nyugdíjazásáig, 1969-ig a Kossuth Nyomda igazgatója volt, 1970-ben a Nyomdaipari Egyesülés elnöke lett. 1965-ben Gutenberg-díjjal, 1974-ben Tótfalusi Kis Miklós-díjjal tüntették ki. (Magyar életrajzi lexikon, 1000–1990. Főszerk. Kenyeres Ágnes. http://mek.oszk. hu/00300/00355/html/ABC09006/09401.htm [2014. 03. 26.]) 18 Erdész, 1992. 39–41. 19 Uo. 46. 13

Haiman György, a Kner-örökség továbbvivője keletkezett mintegy ezer levél, amelyekben rengeteg nyomdászati kérdést vitattak meg. Kner Imre más módon is igyekezett unokaöccse fejlődéséhez hozzájárulni. Nyolcezer kötetes könyvtárában mintegy 1300 főként német nyelvű szakkönyv volt. Járatott még több mint 60 folyóiratot – idegen nyelvűeket – is, amelyek figyelemmel kísérésével mindig naprakész volt a tipográfia aktuális kérdéseiben. A szaklapokat az unokaöcscse címére irányíttatta, és miután ő áttanulmányozta azokat, akkor továbbította hozzá, Gyomára. Büszkeséggel töltötte el, hogy precizitásáról és maximalizmusáról híres, világszerte elismert nagybátyja nagyra értékelte az ő könyvművészeti törekvéseit. Annak a legjobb bizonyítékául az szolgált, hogy Kner Imre „szellemi végrendeletként” hagyta rá a gyomai nyomda történeti vázlatát, ami A Kner-nyomda épületeinek, gépeinek és betűinek története címmel jelent meg az 1941-es Betűmintakönyvében.20 Haiman György az első szárnypróbálgatásait még a Kner család tagjainak óvó, védelmező figyelmétől övezve tette meg, de később egyre inkább a saját útját járta. Először az V. Nemzetközi Nyomdászkongresszus, ill. a vele egy időben megrendezett Magyar Nemzeti Nyomtatványkiállítás adott lehetőséget a megmérettetésére. Azok előkészítésében és szervezésében hatékonyan közreműködött Kertész Árpád,21 Bródy László, Kner Imre, Kner Albert és Kner Erzsébet22 mellett. Az esemény Budapesten volt, 1937. augusztus 24–26. között, amelyre közel 400 külföldi nyomdatulajdonos érkezett.23 A korabeli kritikák tanúsága szerint jól sikerült Magyar Nemzeti Nyomtatványkiállításról Haiman így vélekedett: „A kiállításnak a Műcsarnok adott otthont, már a nagyságrend is jelezte a magyar nyomdászat 1937-es bemutatásának jelentőségét: a kiállítás a Műcsarnok összes termeit elfoglalta. A rendezők dokumentumokkal szemléltették a magyar könyv és a magyar nyomdászat történetét. ... A kiállítás szervezői munkáiban, a koncepció kialakításában, a grafikai kivitelezésben, az egyes részek felépítésében rendkívül tevékenyen részt vett Kner Albert. A belsőépítészeti terveket Kaesz Gyula készítette. A könyvtörténeti rész forgatókönyvét Fitz József, a betűtörténeti és nyomdászattörténeti részét pedig Kner Imre írta. … Én Kner Albert mellett töltöttem be afféle mindenes szerepet, a részletek megtervezésétől a kivitelezésig sok mindenben részt vettem. Egy önálló megbízást is kaptam egy olyan fal elkészítésére, amelynek az volt a címe – ezt a témát magam vetettem fel –, hogy »A betű és az építészet«. Ez a fal tíz, Budapest történeti stílusú épületét ábrázoló, nagyméretű fényképből állott, mindegyik fényképhez egy eredeti betűtípusból kinyomtatott tábla csatlakozott. A táblák magyarázták el, hogy melyik történeti betűtípus és melyik épület stílusa között vonható párhuzam.”24 Uo. 51., 58.; Tóthné, 2001. 122. Kertész Árpád a Légrády Nyomda igazgatója, a Magyar Nyomdászok Társaságának elnöke. (Tóthné, 2001. 196.) 22 Kner Erzsébet (1897–1998) iparművész, neves könyvkötőmester. Az 1924-től 1948-ig Budapesten működő könyvkötő műhelye művészi munkájával vált híressé. Megkísérelte a régi kézműves könyvkötő tradíció felelevenítését. Az 1930-as évektől kezdve megpróbálkozott a gépi kötéssel is, és az ehhez a technológiához illeszkedő új formakultúra egyik megteremtője lett. 1949-ben kivándorolt Chicagóba, ahol 1952-től 1982-ig működött a műhelye. Ott főként bibliofil kiadóknak, gyűjtőknek, könyvtáraknak és igényes reklámügynökségeknek dolgozott. 85 éves korában vonult vissza az aktív munkától. (Tóthné, 2001. 198.) 23 MNL BML XI. 9. c/23. A Kner Nyomda (Gyomai) iratai. Kner Imre Móricz Miklóshoz, 1937. szept. 22. 24 Erdész, 1992. 52–54. 20 21

Bordé Katalin

A kiállítással Kner Imre is elégedett volt. A látottakat és a rendezvénnyel kapcsolatos állásfoglalását a megnyitót követő napon így foglalta össze: „Jelentem, ... hogy a kiállítás nagyon szépen sikerült, a keret, amelyet Kaesz Gyula teremtett neki, rendkívül szerencsés, a legjobb európai mértékkel mérve is elsőrangú, és így minden nagyon művészien, értelmesen, logikusan hat benne. Sok ötlet és a modern kiállítási technika fogásai érvényesülnek, csodálatosan szép fotók mindenfelé, másfél méteresek is közöttük, de a rendezés nem teng túl, és mindent kellően hoz érvényre. ... Barátaim, akik a kiállítást rendezték, nagyon féltek az én kritikámtól, de a részletekben csak kevés hibát találtam, és azt állíthatom, hogy a kiállítás kitűnően sikerült, és az összes összefüggéseket kellő egyensúlyban és hiánytalanságban hozza érvényre, de szem elé hozott olyan dolgokat is, amelyeket eddig a magyar közönség még nem vett észre. ... Gondunk lesz rá, hogy az eddig 300 kongresszusi résztvevő is lásson majd mindent.”25 Az 1937-es esztendő nemcsak a kongresszus, ill. az ott kötött ismeretségek miatt volt fontos Haiman György életében, hanem azért is, mert Kner Imre javaslatára akkor tette le a mestervizsgáját, sikeresen. Így minden eshetőségre – önállósodás vagy műszaki vezetői megbízatás – felkészült. Pályája szépen ívelt felfelé, hiszen 23 éves korára már számos reklámnyomtatványt és féltucatnyi kötetet tervezett. Az 1938-as év pedig meghozta az első kiemelkedő szakmai elismerést, ugyanis két általa tervezett mű a Magyar Bibliophil Társaság minden évben meghirdetett versenyén az év öt legszebb könyve közé került.26 A Radnóti Miklós: Meredek út verseskötetéért és a Hungária Könyvek27 bibliofil sorozatban megjelent, Bisztrai Farkas Ferenc által szerkesztett Adassék e levél. Régi és új magyar szerelmes levelek, 1528–1938 tervezéséért a Magyar Bibliophil Társaság oklevéllel tüntette ki.28 Az utóbbi keletkezésének körülményeire sok évvel később így emlékezett: „Amikor rám bízták a tervezést, az az ötletem támadt, hogy a levelek korának megfelelő tipográfiai emlékekkel kellene díszíteni a könyvet. Korabeli könyvekből gyűjtöttem a munka során felhasználható fejléceket és záródíszeket. Az eredeti díszekről készült fotók alapján egy akkor még élő kiváló fametsző, Korda György új fametszeteket készített, tehát nem reprodukáltattuk, nem klisékről, hanem eredeti fametszetekről nyomtattuk.”29 Az pályafutása mérföldkövének tekinthető, mivel az volt Haiman György könyv- és nyomdászattörténeti érdeklődésének első megnyilvánulása, ill. attól datálhatók a témában folytatott kutatásai. Igéretes indulását 1939-ben a háborús események megakasztották, hiszen február 1-jén behívták katonának, így a régi gyártáselőkészítői-kalkulátori beosztását ott MNL BML XI. 9. c/9. A Kner Nyomda (Gyomai) iratai. Kner Imre Fitz Józsefhez, 1937. aug. 15. Egy évenként megrendezett könyvszépségverseny Kner Imre ötlete volt az 1920-as évek végén. Kidolgozta és a Magyar Bibliophil Társaság 1929. január 24-i választmányi ülésén előterjesztette a verseny tervezetét, amit akkor el is fogadtak. Így az a határozat született, hogy minden évben a legszebb öt könyvet tüntetik ki. A versenyt 1929 és 1940 között minden évben meghirdették. A nyertes öt könyv kiadója jogot nyert arra, hogy a kitüntetés tényét és indoklását a legszélesebb körben publikálja, és a könyvre alkalmazott címszalagon is hirdesse. (MNL BML XI. 9. c/25. A Kner Nyomda (Gyomai) iratai. A Magyar Bibliophil Társaság pályázati felhívása, 1929. jan. 24.) 27 A Hungária Nyomda 1935–1948 között minden évben kiadott egy szép könyvet Hungária Könyvek sorozatcím alatt. (Erdész, 1992. 47.) 28 Uo. 59–60. 29 Uo. 60. 25 26

Haiman György, a Kner-örökség továbbvivője kellett hagynia a Hungária Nyomdában. De még abban a zaklatott időszakban sem hagyott fel az alkotással. Továbbra is dolgozott a Kner Nyomdának, és 1942-ben megjelent az első könyve A nyomtatott betű művészete címmel.30 Közismert, hogy 1944-ben és 1945-ben a Kner családot nagyon súlyos veszteségek érték. A zsidótörvények korlátozó intézkedéseket vezettek be. Több családtag munkaszolgálatos lett, ennek megpróbáltatásait nem mindegyikőjük élte túl.31 Kner Imrét a német megszállás első napjaiban, 1944. április 5-én internálták, majd Németországba vitték, ahol életét vesztette. Az internálása után nem sokkal Gyomán is elkezdődött a deportálás. Anyját,32 feleségét33 és lányát34 Auschwitzba hurcolták, közülük csak Kner Zsuzsa jött haza.35 A tragikus eseményeket követően Kner Endre36 felesége37 vezette a nyomdát a dolgozók segítségével 1945 februárjáig, amikor Kner Imre fia visszatért Gyomára.38 Kner Mihálynak 1944. április 17-én kellett munkaszolgálatra bevonulnia, de 1944 novemberében Esztergom környékén sikerült alakulatától megszöknie és kalandos úton hazajutnia. Apja távollétében az Iparügyi Minisztérium 1945. február 21-én hivatalosan kinevezte az üzem vezetőjének. Hozzákezdett a nyomda irányításához, mert édesapjához hasonlóan felelősséget vállalt alkalmazottaiért, de ugyanakkor érzékelte a változások irányát is. Tisztában volt azzal, hogy családjuk régi életformája már nem sokáig tartható fent, így a jövőt meglehetősen borúsan látta. Ez a felismerés és az őt ért személyes tragédiák együttesen vezettek ahhoz, hogy 1945. december 6-án véget vetett az életének.39 Haiman Györgynek a Kner-hagyományok folytatásáért tett erőfeszítései egyenesen következtek abból, hogy Kner Imre volt a mestere. Unokatestvére halála után pedig úgy érezte, Uo. 60–61. Kner Endrét 1942 júliusában háborús munkaszolgálatra hívták be, és 1943-ban a 2. magyar hadsereg kötelékében a Don-kanyarnál eltűnt. A gyomai járásbíróság 1948-ban, 1943. február 13-i dátummal holttá nyilvánította. (Erdész – Füzesné, 2005. 35–39.) Haiman György 23 éves öccse, Haiman Ferenc – aki ugyancsak nyomdász volt – Burgenlandban pusztult el a háború utolsó napjaiban. (Erdész, 1992. 64.) 32 Kner Izidor 1889-ben vette feleségül Netter Kornéliát, aki a vajdasági Mokrinból (Homokrév) származott és egy gabonakereskedő lánya volt. A vele kapott 3000 forintnyi hozomány jelentősen hozzájárult a nyomda megszilárdulásához. Kner Izidornak és feleségének, Netter Kornéliának hat gyermeke született, akik közül Lajos korán meghalt. A felnőtt kort megért gyermekeik Kner Imre, Kner Ilona, Kner Endre, Kner Erzsébet és Kner Albert voltak. (Erdész Ádám: Emberek és folyamatok a történelemben. Írások Békés megye történetéről. Békéscsaba, 2003. Békés M. Kvt. 83.) 33 Kner Imréné Kulka Etelka 1894-ben született Budapesten. Az 1910-es években a Zeneakadémián, zongora szakon tanult. (Haiman György: Kner Imre és a Psalmus Hungaricus. Irodalomtörténeti Közlemények, 1978. 5–6. sz. 635. [Haiman, 1978.]) A Bartók- és Kodály-tanítvány Kulka Etelka zongoraművésszel, Kner Imre 1917. április 29-én kötött házasságot Budapesten. (Haiman György: Kner Imre emléke, 1890–1990. Békéscsaba, Gyoma, 1990. Kner Nyomda, 143, 187. [Haiman, 1990.]) 34 Kner Zsuzsa (1921–1973) utóbb Haás Pálné 1937-től a Zeneakadémia növendéke volt, hallgatta Kodály Zoltán népzenei előadásait. 1947-ben végzett zenetanárként a Zeneakadémián. (Haiman, 1978. 635.; Fülep Lajos és Kner Imre levelezése. Összeáll. Sümegi György. Gyula, 1990. Békés M. Lvt., 264–[265].) 35 Erdész, 1992. 64. 36 Kner Endre (1896–1943) Kner Imre öccse, akivel Kner Izidor 1935-ben bekövetkezett halála után a nyomdát vezették. A cégben kereskedőként az üzleti feladatokat látta el. Kner Imrével együtt racionalizálta a könyvelést, az adminisztrációt és a termelést. (Tóthné, 2001. 197.) 37 Török Katalin (művésznevén Török Illa, Török Kató Ilona) tállyai születésű színésznő. (Erdész – Füzesné, 2005. 23.) 38 Egy nyomdaműhely titkaiból. Gyomai Kner Nyomda, 1882–2007. Összeáll. Füzesné Hudák Julianna és Erdész Ádám. Budapest, Gyomaendrőd, 2007. OSZK, Gyomai Kner Nyomda Zrt., 146–147. [Füzesné – Erdész, 2007.] 39 Erdész, 1992. 64.; Haiman, 1990. 93–95. 30 31

Bordé Katalin

egyedül ő maradt meg azok közül, aki az elődeitől kapott óriási tudást kamatoztathatja és átadhatja, ill. a vezető nélkül maradt céget átsegítheti az újrakezdés nehézségein. Haiman rendkívül bizakodó volt a Kner Nyomdát illetően. 1947 márciusában a következőket írta Balogh Jánosnak az Új Magyarország 1946. karácsonyi számában megjelent Apák és fiúk című írására reagálva: „ … itt maradt egy vállalkozásnak láthatatlan tőkéje … . Itt maradt ez a szellemi tőke bennem és munkatársaimban és egy egész ország bizalmában, és erre az alapra rövid hónapok alatt olyan vállalkozás épült újra, amely az ország majd 2000 községét látja el közigazgatási nyomtatványokkal és itt, az Alföld közepén fekvő faluban máris közel 50 családnak ad kenyeret. Az országban egyedül álló közigazgatási kiadóvállalatunk riporter tollára is érdekes téma lenne. De szép könyvek készítését is folytatjuk.”40 Haiman Györgyöt 1948 augusztusában kinevezték a Könyvnyomdaipari Központ vezérigazgató-helyettesének. Az államosított magyar nyomdaipar élén 1951-ig töltötte be azt a posztot, majd a Nyomdaipari Igazgatóság osztályvezető főmérnöke volt 1951–1963 között. Végül 1963. július 1-jétől 1967-ig a Nyomdaipari Tröszt vezérigazgatójaként tevékenykedett, ahol feladatát igyekezett a legjobb tudása szerint, a minőséget támogatva végezni. Egyik kezdeményezője volt a Kiadói Főigazgatóság gondozásában megindult Szép könyv versenynek. 1948-ban megalapította a Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesületet és a Papír- és Nyomdatechnika című szaklapot. Rendszeresen publikált az egyesület 1957-ben indított orgánumába, a Magyar Grafika című nyomdaipari szakfolyóiratba.41 Idővel visszatért a számára mindig fontos helyet betöltő könyvtervezéshez is. Arra az adott lehetőséget, hogy az 1957-ben megalakult Helikon Könyvkiadótól rendszeresen kapott megrendeléseket. Azt a tevékenységét két dolog motiválta: a Kner-tradíció új életre keltése, valamint egy korszerű magyar könyvstílus megteremtésének a vágya a meglévő tipográfiai eszközök nemes és mértéktartó felhasználásával. Annak a törekvésének az eredménye volt Csokonai Vitéz Mihály Gy. Szabó Béla által illusztrált Lilla kötete.42 1948-tól tipográfiát kezdett tanítani az Iparművészeti Főiskolán az általa megalapított Gafikai Tanszéken, majd 1953–1983 között könyvesztétikát és könyvtörténetet az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszékén. Az 1949–1950-es tanévben az Állami Műszaki Főiskolán is tartott előadásokat, majd a Könnyűipari Műszaki Főiskola megbízott tanára volt 1970–1980 között. Az ötvenes évek közepén maga is beiratkozott a Műszaki Egyetem papír- és nyomdaipari szakára, ahol 1959-ben kapott diplomát.43 1967-ben zárult le az aktív iparvezetői korszaka, és mint a fentiek bizonyítják egyre nagyobb teret nyert életében az oktatás. Ugyanabban az évben elvállalta Pogány Frigyes igazgató felkérésére az 1950 körül megszüntetett Grafikai Tanszék újjászervezését a Magyar Iparművészeti Főiskolán, Typo-grafikai Tanszék néven.44 Füzesné – Erdész, 2007. 146–148. Erdész, 1992. 70, 74–75. 42 Erdész, 1992. 76–77. 43 Uo. 76. 44 A tanszéken a harmadévtől az alkalmazott grafikai, ill. a könyvtervező szakon lehetett tovább tanulni. A kor legjobb tipográfusai segítették a képzést – Lengyel Lajos, Erdélyi János és Szántó Tibor. A tanszék ipari háttérrel is rendelkezett. A belsőépítészek mögött ott állt a bútoripar, a textilesek mögött a textilipar. Haiman György kapcsolatai révén elérte, hogy a nyomdák segítsék az oktatást. Az oktatásban kiemelkedő szerepet játszottak a bravúrosan rajzoló Kass János, a nagy tudású betűtervező Nagy Zoltán, Haiman György, valamint az alkalmazott fotográfiát tanító és művelő Finta József. (Kiss István: Művész és tanár. Molnár Gyula. Magyar Grafika, 2005. 2. sz. 75.) 40 41

Haiman György, a Kner-örökség továbbvivője 1967 őszétől tanított a főiskolán, 1968-tól pedig a tanszék vezetését is ő látta el. 1971. szeptember 1-jétől 1983-ig tanszékvezető egyetemi tanárként oktatatta a nyomdatermékek tervezését és ipari kivitelezését, könyvművészetet és alkalmazott grafikát. A hallgatók az elméleti tudás elsajátítása mellett a szükséges gyakorlatot szakoktatók felügyeletével szerezték meg a tanszék műhelyében: a fotólaborban, a nyomdában, a litográfiában és a szitanyomásban. Saját tervezésű munkáikat – plakátjaikat, kisebb terjedelmű nyomtatványaikat, esetenként bibliofil kiadványaikat – nyomtatásban kivitelezhették. 1983-ban ment nyugdíjba, de még azt követően is tartott előadásokat a Mesterképző Intézet hallgatóinak.45 Haiman György az oktatáson kívül saját kutatási területén, a nyomdászattörténetben is páratlan eredményeket ért el. Munkásságának az a része 1942-ben indult a már említett, nyomtatott betű művészetéről szóló könyvvel, ill. a Hungária Könyvek sorozatban napvilágot látott Tótfalusi-tanulmánnyal.46 Attól kezdve számtalan publikációja jelent meg. A közel két évtizedet átívelő Tótfalusi-kutatás hozományaként bebizonyította Tótfalusi Kis Miklós szerepét az ún. „holland betű” létrejöttében, és végérvényesen megdöntötte Anton Janson lipcsei betűöntő személye körül kialakult téves elképzelést,47 mely szerint az ő érdeme lett volna a 17. századi barokk, talpas antikva kialakítása. 1973-ban jelent meg a Magyar Helikon gondozásában a Tótfalusi Kis Miklós, a betűművész és a tipográfus élete műve betűinek és nyomtatványainak tükrében című monográfiája, aminek egyben tipográfusa is ő volt. Még abban az évben megvédte a Tótfalusiról szóló disszertációját, amivel az irodalomtudományok kandidátusa48 címet szerezte meg. A Tótfalusi-témában végzett kutatásainak köszönhetően 1974-ben megkapta az akkor első ízben kiadott Tótfalusi-díjat. A Tótfalusi-monográfia bővített angol kiadását Nicholas Kis a Hungarian punch-cutter and printer, 1650–1702 címmel az amerikai Jack Werner Stauffacher nyomdász és tipográfus által alapított The Greenwood Press és az Akadémiai Kiadó jelentette meg 1983-ban. A német könyvművészettel kiépített kapcsolatát Lipcsében 1977-ben Gutenbergdíjjal honorálták, ami a német könyvszakmában a legmagasabb kitüntetés. Előtte a magyarok közül csak Lengyel Lajos vehette azt át 1965-ben.49 Debrecenben, 1985 áprilisában az Amszterdami Biblia kiadásának háromszázadik évfordulója alkalmából Tótfalusi Kis Miklós-konferenciát tartottak, amelynek megszervezésében ugyancsak részt vett, és az ott elhangzott előadások anyagából öszszeállított Tótfalusi Kis Miklós című kiadvány egyik szerkesztője volt. 1987-ben pedig megjelent Tótfalusi Kis Miklós Mentsége új kiadása Haiman György szerkesztésében.50 Erdész, 1992. 79–81. Haiman-Kner György: Nyomtatott betű, mai betű, magyar betű. Tíz írás a nyomdászatról. Budapest, 1942. Hungária Nyomda, 155–172. (Erdész, 1992. 108.) 47 Buday György grafikus, fametsző, könyvművész egy angol kollégájával, Harry Carter nyomdászattörténésszel az 1970-es években szintén megállapították, hogy a nemzetközileg Janson néven ismert betű nem Anton Janson, hanem Tótfalusi Kis Miklós alkotása. (Erdész, 1992. 47.) 48 Haiman György 1993-ban a nagydoktori tudományos fokozatot is megszerezte irodalomtudományból. (Füzesné Hudák Julianna: Kilencven éve született Haiman György. Magyar Grafika, 2004. 4. sz. 95. [Füzesné, 2004.]) 49 Erdész, 1992. 19., 87–89. 50 Uo. 81–83. 45 46

Bordé Katalin

A Tótfalusi-kutatáshoz hasonlóan kiemelkedő terület volt életművében a Knerörökség ápolása. A családról és a nyomdáról szóló publikációkat 1957-ben Kner Imre legfontosabb cikkeit, tanulmányait tartalmazó A könyv művészete című kötet nyitotta meg a Corvina Kiadó gondozásában tanulmányok a tipográfiáról és a könyvművészetről alcímmel. A könyvnek 1972-ben megjelent a második kiadása is a Szépirodalmi Kiadónál, akkor „egy megírandó, de talán soha meg nem íródó könyv” alcímmel. A teljesség igénye nélkül megemlítjük még néhány fontos publikációját az említett a témában. 1979-ben jelent meg a Corvina Kiadónál A Kner család és a magyar könyvművészet. 1982-ben a Kner Nyomda alapításának századik évfordulójára több centenáriumi munka látott napvilágot, köztük a legfontosabb egy kétkötetes mű A Kner-nyomda, kiadványainak tükrében, 1882–1944 címmel. A könyvhöz Haiman György gyűjtötte össze és elemezte a betűk és díszek hasonmásait, továbbá a bevezető tanulmányt is ő írta. A bibliográfiát Lévay Botondné állította össze. A Gondolat Kiadó adta ki 1987-ben nagyapjának, Kner Izidornak a kibővített emlékiratát Fél évszázad mezsgyéjén címmel, aminek a szövegét gondozta, ill. utószóval és jegyzetekkel látta el.51 Ugyanabban az évben Kner Erzsébet kilencvenedik születésnapján az ő kezdeményezésére és rendezésében az Országos Széchényi Könyvtárban életmű-kiállításon mutatták be nagynénje hat évtizedes könyvművészi munkásságát. A kiállításhoz katalógust is szerkesztett Kner Erzsébet. Könyvkötések. Az Országos Széchényi Könyvtár, a Kner Nyomda és a Kner Nyomdaipari Múzeum kiállítása címmel.52 Kner Imre születésének századik évfordulóján, 1990-ben jelent meg Kner Imre emléke című könyve, nagybátyja életműve előtt tisztelegve. Ugyanazon év decemberében a Magyar Grafika Kner Imre emlékszámát is ő készítette el.53 Végül Haiman György életművének még egy nagyon fontos részét meg kell említenünk, a nagyszombati Egyetemi Nyomda történetét feldolgozó kiváló írásait, tanulmányait. Közülük is a legjelentősebbeket, az 1997-ben megjelent A nagyszombati egyetemi nyomda betűmintakönyve, 1773 és A nagyszombati jezsuita kollégium és az egyetemi nyomda leltára, 1773 című munkáit. Gyakran szerepelt az itthon és külföldön rendezett kiállításokon. Számos hazai és külföldi tipográfus, könyvművész társaság, egyesület, szerkesztőség tagja volt. Részt vett a Széchényi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapításában. Nem mindennapi szakmai pályafutása 1996. augusztus 13-án ért véget. 82 éves korában hunyt el Innsbruckban.54 A világhírű professzor születésének századik évfordulójára készült megemlékezésünket a tipográfia lényegéről vallott örökérvényű gondolataival zárjuk. „… a tipográfus feladata: a hűséges, sőt hatásos interpretálás. A tipográfus tehát tükrözze a szöveget pontosan és hűségesen, láttassa a maga eszközeivel a szöveg szerkezetét, a szerkezeti részek egymáshoz való – alá- és fölérendeltségi – viszonyait. Mindehhez válasszon alkalmas betűtípust és betűnagyságot. … Uo. 83–84. Erdész, 1997. 93. Erdész, 1992. 84. 54 Füzesné, 2004. 95. 51 52 53

Haiman György, a Kner-örökség továbbvivője A tipográfiai megoldás során törekedjék a betűkből és a képekből álló tipográfiai egységek mint közlési eszközök és az egységeket elválasztó semleges térközök eszközének együttes és egyenrangú alkalmazására. Vezesse mindebben a mérték és az arány, mint a tipográfiai alkotás legfőbb eszköze. Ha ezzel az eszközzel sikeresen él, akkor alkotása nemcsak közvetít, hanem hat. »A szöveg szent« – azon divatokért se tegyen erőszakot, de ne riadjon vissza a kísérletektől. Ugyanazon tipográfiai közlésnek nem csak egy – számos jó megoldása van. … Mindent összevetve: a tipográfiai közlés szolgálat. Aki ezt mindig szem előtt tartja, megóvja magát attól, hogy munkája eszközből céllá, vagy pláne öncéllá változzék.”55

Erdész, 1992. 8–9.

néprajz

Bodnár Zsuzsanna

„Fehér gyász, fekete gyász”

Halotti szokások, temetési szertartások a régi faluban „Az emberi élet három nagy szüksége a születés, házasság, halál, amellyel a maga módján minden ember szembenéz” – írja Bálint Sándor az emberi élet fordulóihoz fűződő népszokásokat összefoglaló tanulmányában. Az évszázadokon által hagyományozódott hiedelmek, szokások, rítusok a megváltozott körülmények ellenére ismertek, vagy a tudati szféra egészen más területeiről lépnek elő.

N. öreg Balogh Ferencné, Korláthelmec

Túróczi József, Kisbégány

A családi élet szokásai szoros kapcsolatban vannak a néphit, népi gyógyászat, népi vallásosság, jog, egyházjog és a társadalomnéprajz különböző területeivel. A szokások középpontjában maga az ember áll, amely életkorhoz kötött és a szokások gyakorlásának a célja az emberfeletti erők és ezek legyőzése. A halált a népi gyakorlatban az élet természetes velejárójának tekintették. Az emberi létnek ehhez a legutolsó szakaszához, a haldoklástól a temetésig, a különböző 82

Halotti szokások, temetési szertartások a régi faluban variánsokban megjelenő szokások drámai keretbe sűrűsödve jelentek, jelennek meg. A temetés rendjét nem a felekezethez való hovatartozás, hanem az egyes falvak tradíciói szabták meg. A hagyományokon felnőtt ember gondosan felkészült a halálra, készenlétben voltak a ravatalhoz, a halottas szoba kialakításához szükséges gyászabroszok, tükörre való gyászkendők, ravatalterítők, asztali hímzett csipketerítők, a halálravaló gyászruha. A gyász alkalmára való textíliák általában minden család textilkészletében meg voltak. Ezeknek egy része öröklés útján került a családokhoz, és általában több nemzedéket is kiszolgáltak. A kellékek közé tartozott a koporsó és a fejfa. Idős emberek már életükben beszerezték maguknak a koporsót, amit a padon vagy a kamrában tartottak. A halál előtti időszak, a halál előjelei ismertek voltak Szatmárban, Beregben egyaránt. Ilyenek például: ha a falon függő kép megmozdul, meghal valaki a családból. Ugyanaz, ha a tükör, óra megmozdul, leesik. Az állatok is jelzik a bekövetkező halált. Ha a tyúk kukorékol, akkor meghal a gazdája. Akinek az udvarán éjszakára megszólal a kuvik, ott meghal valaki. Közeli rokon halálát jelzi, ha álmában meszel valaki. Ha álmunkban kidől a ház fala, azt jelzi, hogy valaki meghal a családban. Szatmárban régen azt mondták, ha valakinek a púpja viszket, akkor egy pap fog meghalni. A haldokló, súlyos beteg, idős emberre azt mondták, hogy halálán van. Hosszú haldoklásából arra következtettek, bűnös életet élt, megcsalta házastársát. A szatmári reformátusoknál azt mondták: „az az ember, aki csendesen és hirtelen hal meg, szép halállal hal meg, de elkárhozik, mert nem volt ideje és lehetősége a haláltusával levezekelni bűnét.” A haldoklónál megjelentek a közeli hozzátartozók, hogy búcsút vegyenek tőle. A görög, római katolikusoknál a haldoklóhoz papot hívattak, aki meggyóntatja, megáldoztatja és feladja az utolsó kenetet. A haldoklónak feszületet, rózsafűzért, szentképet tettek a kezébe. Ha valaki nagyon nehezen halt meg, a mestergerenda alá tették a földre, kivették a feje alól a párnát. Azt mondták: „kacsa talu között nehezen lehet meghalni, mert a kacsa verdesik és az a betegnek rossz.” A halál beálltát megelőző és követő cselekmények mindegyikének hagyományos rendje alakult ki. E cselekmények részint a halottal kapcsolatos gyakorlati szükségszerűség szabta teendők, a szem lefogása, áll felkötése, a halott mosása, fésülése, öltöztetése, részint a hozzátartozók viselkedésére és a halottas házra vonatkozó rendszabályok megtartásai. Területünkön a hagyományos temetés négy helyszínen bonyolódott: a halottas szobában, az udvaron, a temetőbe vezető úton és a temetőben. Ezek a helyszínek egyben a drámai alkalmak helyei, ahol a hozzátartozók találkoznak a nagyközönséggel, akiknek a részvétnyilvánításon kívül feladatuk az ellenőrzés is. Ellenőrzése annak, hogy minden a közösség által elfogadott rend szerint történjen. A halál beálltakor megyeszerte a legelső tennivalók közé tartozott a halál hírüladása harangozással, a halottkém értesítése. Következő feladat az ablak kinyitása, az óra megállítása, a tükör letakarása, majd az ablak lefüggönyözése. Az ablaknyitás célja az volt, hogy az eltávozó léleknek szabad útja legyen. A tükör letakarását, megfordítását

Bodnár Zsuzsanna

a mai napig életben tartotta az iszonyat attól, hogy a tükörben is lássák a halottat, illetve a halott ne lássa saját magát. A halottas szoba ablakát – mint azt Csiszár Sarolta könyvében nagyon hűen leírja – azért függönyözik le, mert ha valaki benéz az ablakon, sárgaságot kap, de kinézni sem szabad, mert akkor betegség üt ki. Az óra megállítása újabb keletű szokás, az élet megszűnése – az óra megállása – képzet hozta létre. A halottas házban az ablakokat is zárva tartották, nehogy felpuffadjon a halott. Ha a halott felpuffadt, akkor vasat, ollót, baltát tettek a gyomrára. Mielőtt lezárták a koporsót, levették róla. A halottas szobát rendszerint teljesen kiürítették, hogy legyen hely a virrasztóknak. Ha valami bútor mégis bent maradt, fehér lepedővel leterítették. A Nyírség falvaiban az udvart felseperték (Virányoson, Timáron), majd az egész udvart sárga homokkal leszórták, „mert akkor a hótt ember szelleme nem jár vissza, mert nem ismer rá az udvarra”. A halottat az első házban ravatalozták fel. A ravatal mindig a szoba közepére került. Ravataloztak koporsóban és koporsó nélkül egyaránt. A koporsó nélküli ravatalt soha nem készítették asztalra, hordókból, dagasztólábból vagy szekéroldal deszkából készült. Ez utóbbi esetben a ravatalra egy szalmával kitömött szalmazsákot tettek, amit leterítettek egy lepedővel, és erre fektették a halottat. A koporsóba tétel idején a harang újra megszólalt és a kántor éneklése közben a halottat a koporsóba fektették. A koporsóba tett tárgyakat vizsgálva megállapítható, hogy a férfi halott mellé mindenkor odatették a kalapját, pipáját, a görbebotot, bibliát, pénzt. A nők mellé a fésűt, kötőt, kendőt, Tranoszciuszt (énekes imádságnyűjteményt). Területünkön a néphit szerint a koporsóba helyezett tárgyak segítik elő a halottnak a holtak országába való beilleszkedését, a holtak országában való mozgását. Ezután kezdődött a halottlátás. A rokonok eljöttek a halottat megnézni, és a gyászoló családot vigasztalni. A virrasztás „sürvedéskor” kezdődött. Megjelentek a rokonok, barátok, szomszédok, ismerősök. A reformátusok énekeskönyvekből halotti, temetési énekeket énekeltek, a nyíregyházi tirpákok pedig a Tranoszciuszból énekeltek. Római, görög katolikus halott virrasztásán a fájdalmas rózsafűzért mondták. A virrasztóasszonyok beszédszerűen a halottról énekeltek. A keresztet vagy a fejfát még a halál napján kifaragták. Rávésték a halott nevét, életkorát, a temetés idejét. Felülre a „BFRA” (boldog feltámadás reménye alatt), alulra a „BP” (béke poraira) rövidítést vésték. A temetés napjának reggelén a sírásók, a halott barátai, férfirokonok elindultak a temetőbe sírt ásni. Úgy tartották, hogy a sír nem maradhat nyitva éjszakára, mert akkor új halottat követel magának. A Nyírségben padmalyos sírt ásnak, a homok miatt ferde fallal. Itt a néphit szerint azért nem szabad előző nap kiásni a sírt, mert az ördög beleköltözködne. Mátészalkán, Kisvárdán, a XX. század első felében még több temető működött. Külön temetőjük volt a reformátusoknak, római-görög katolikusoknak, izraelitáknak. A temetés előtt már jó félórával gyülekeztek a halottas háznál a gyászolók. Miután a pap megérkezett, leszegezték a koporsót. Katolikusoknál ima és szentelés után a koporsót a ravatallal együtt kivitték az udvarra. A koporsó két oldalán a legközelebbi

Halotti szokások, temetési szertartások a régi faluban

Háztól temetés. Udvaron felállított ravatal a koporsóval. (Őr, 1941.)

hozzátartozók álltak. A szertartás legünnepélyesebb része a búcsúztatás. Azt a búcsúztatást tartották szépnek, amelyen a pap mindenkit megríkatott. A XX. század fordulójáig a gyermekek és a szegény emberek temetésén a pap nem mondott prédikációt, a búcsúztatást a kántor végezte. „Tebelőled sem lesz prédikációs halott!” mondták annak az embernek, akit nem sokra tartottak, vagy fiatal gyerek volt. A búcsúztatás után a ravatalról két halottvivőfával (Szent Mihály lova) felemelték a koporsót, majd elindult a halottas menet a temető felé. A halottat lábbal vitték kifelé, hogy a hazajárását megakadályozzák.

Temetési menet. Fornos, Munkácsi járás,1940

A temetés pompája mindenkor a vagyoni helyzettől függött, mint ahogyan napjainkban is. A jómódúak díszesebb temetést rendeztek halottaiknak. Ez már a koporsó anyagából látszott.

Bodnár Zsuzsanna

A nyíregyházi koporsók formáját, díszítettségét Kiss Lajos ismertette. Tőle tudjuk, hogy Nyíregyházán is szokás volt, hogy a fiatalon elhaltakat színesre festett és virágokkal ékesített koporsóba zárva adták át az anyaföldnek. A színes koporsók divatja kb. az 1860-70-es években szűnt meg. A koporsók készítőit koporsó-kovácsoknak is gúnyolták. Az öregek koporsóját Nyíregyházán kindruszfestékkel feketére, a fiatalokét selyemszínű világoskékre, sötétkékre, zöldre vagy fehérre mázolták, ezután virágokat, koszorúkat is festettek rá. A sírok fejfáját, a sírkeresztet asztalosok csinálták. A koporsót valamikor vivőfán (két rúdon) vitték ki a temetőbe, majd halottas kocsin. Még a nóta is számon tartotta. „aki soha nem iszik, mégis két fán kiviszik”. A vivőfát a temetéskor bedobták a koporsó mellé, mert azt tartotta a néphit, hogy a halott e nélkül nem tud nyugodni. Cégénydányádon, Nyírturán, Vitkán, amikor a halottal megindultak, a székeket, Temetőbejárati trombitás angyalkép. Pléhlemezre festett, kőtalapzaton, Ajak asztalt, mosószéket felborogatták, hogy a halott ne találjon vissza. Nagyarban, amikor temetés alkalmával a koporsót vitték ki az udvarból, le kellett szórni az egész udvart sárga homokkal, s akkor a hótt ember szelleme nem járt vissza, mert nem ismert rá az udvarra. Szegényebb családok gyakran nem béreltek gyászkocsit, szekéren vitték a halottat, virágot, koszorút, reformátusoknál a fejfát is a temetőbe. Katolikusok a keresztet kézben vitték. Szatmárban él még az emléke annak a szokásnak is, hogyha fiatal halottat temettek – legényt vagy még férjhez nem ment lányt – karon vitték a temetőbe. A tirpákoknál, ha fiatal lány vagy legény volt a halott, lányok, legények kísérték. Ezért a gyászmenetben részt vevő lányok fejkendőt, a legények zsebkendőt kaptak ajándékba. A temetőben a sír mellett a végső búcsúvétel hagyományai az utóbbi évtizedekben nem sokat változtak. A pap röviden búcsút vesz a halottól, majd az ima után behantolják a sírt. Hantoláskor egy marék földet szokás rádobni a koporsóra. Ezt mind az evangélikusok, mind a katolikusok gyakorolják. Közben ezt mondják: „Pihenj békével”, „Isten veled”, „Istennek ajánllak, mert tőled elválok.” A rög sírba dobása az elválás jelképes megnyilvánulása a tirpákoknál. A sír körüljárására a tirpák néphit szerint azért volt szükség, hogy az élők ne álmodjanak a halottal, a halottnak nyugodt pihenése legyen. Temetés után a rokonok, szomszédok, és akiket meghívtak, visszamentek a halottas házhoz, nyáron az udvaron asztalhoz ültek, pálinkát ittak, szalonnát, kalácsot ettek Ez volt

Halotti szokások, temetési szertartások a régi faluban a halotti tor. A reformátusok Szatmárban és Beregben az 1950-es évekig nagy halotti torokat tartottak, főleg fiatal lányok, legények temetésekor. A tor hagyományos ételei közé tartozott a csigaleves, töltött káposzta, disznótoros, kalácsfélék. Helyenként a tor kisebb lakodalmakkal is felért. Temetés után mindenkinek meg kellett mosnia a kezét. Cégénydányádon nemcsak kezet mostak, hanem a Halotti tor. Fornos, 1940 temetőből hozott sárgafölddel megdörzsölték a kezüket, hogy a halott szellemétől végképp megtisztuljanak. Már a temetés előtt, a halál beálltával kezdetét veszi a gyász időszaka. A közeli hozzátartozók fekete ruhát öltöttek, öltenek. A gyász hagyományos megtartása a legközelebbi hozzátartozók (házastárs, szülő, gyermek) számára egyéves időszakot jelentett (jelent). Közeli rokonsági fokon (testvér, nagyszülő) félévet. Ez alatt az idő alatt nem illett mulatságba járni, táncolni, lakodalmakat rendezni, mert a halott visszajön számon kérni. A gyász szabályainak megsértése, a gyászidő be nem tartása a közösség részéről súlyos megítélést vont maga után. A halottakról való megemlékezések alkalmai közé tartoznak: a halottak napja, az elhunyt születésnapja, névnapja, a halálának, temetésének évfordulója. A hazajáró lélek megakadályozására a néphit szerint temetés után nem szabad sokáig siratni a halottat, hogy a „szelleme fel ne járjon”, illetve temetés után rögtön ki kell meszelni a házat, akkor a halott szelleme nem tér vissza. Szatmári gyűjtés szerint, aki a halottját nem tudja elfelejteni, hozzon a sírhantjáról földet, azt tegye a feje alá, s akkor elfelejti! Ha a halott ruháját sajnálták megsemmisíteni, akkor el kellett őket ajándékozni a szegényeknek. Az ajándékozás által a halott elvesztette hatalmát az illető holmi fölött. A paraszti sírjelek fő formái a feleFejfa. Református temetőben kezeti hovatartozás szerint különböztek

Bodnár Zsuzsanna

egymástól. Katolikusok sírkeresztet, keresztet használtak, a protestánsok zárt oszlop vagy tábla formájú sírkövet, síremléket vagy fejfát, kopjafát, gombfát. A fejfa formája (kontyos, csónakformájú) a halott nemére utal. Kereszten, sírkőn megtalálható a név, vers a halott életéről, erényeiről (nevető fejfák). A szűzlányok csonkakeresztet kaptak. A temetkezési szokásokat vizsgálva nem mehetünk el szó nélkül megyénk egyik érdekessége, és a néprajztudomány mai napig is vitatott un. csónak alakú fejfái mellett. A fejfa Csiszár Árpád lelkész-muzeológus szerint bálvány, a halottnak a bálványa, sematikus emberábrázolás. Magyarázatul szolgálhat az, hogy a fejfára soha nem kerülhet rá élőnek a neve. Legjobb Fejfa. Református temető, Penyige példa erre a tarpai temető. A fejfák egyik alcsoportját képezik a szatmárcsekei, un. csónak alakú, ember alakú fejfák. Ezek nem bizonyíthatóan a régi magyar csónakban való temetkezéssel hozhatók kapcsolatba, kiképzésében a csónakba temetkezett ember képmását látva. Lükő Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy a szatmárcsekei fejfák plasztikus díszítménye emberi archoz hasonlít. A temetés szokásai lényegesen lassabban változnak, mint a népélet egyéb területeire tartozó hagyományok. Természetes az átalakulás, a változás. A szokásanyag áttekintése nyomán azonban kitűnik, hogy a változás elsősorban formai jellegű, főleg a tárgyi kellékekre terjed ki. Ugyanakkor a halottal, a halállal kapcsolatos elképzelések még mindig szívósan tartják magukat, s úgy tűnik, hogyha a temetési szertartás külsőségeiben teljesen át is alakul, a kapcsolódó hiedelemanyag csak egészen lassú folyamattal sorvad el.* Irodalom Bodnár Zsuzsanna: Évszázadok hétköznapjai, ünnepei. Nyíregyháza, 1998. Farkas József: Néprajzi írások Szatmárból. In: Folklór és ethnografia. 1988. 39. Debrecen Felhősné Csiszár Sarolta: Temetkezési szokások a beregi-Tiszaháton. In: Studia Folkloristica et Ethnographica, 1986. Ferenczi Imre: Tiszaháti és felsőtiszai néphit és népszokások. Néprajzi dolgozatok. 41. Szeged, 1982. Kiss Lajos: Színes és virágos koporsók Nyíregyházáról. Ethn. XVIII. 1926. évf. 27–28. Kunt Ernő: Temetők népművészete. Budapest, 1983. Luby Margit: A parasztélet rendje. Budapest, 1935. Márkus Mihály: A bokortanyák népe. Budapest, 1943. *

A tanulmány a „Fehér gyász, fekete gyász”. Halotti szokások, temetési szertartások a régi faluban című időszaki kiállításban (Sóstói Múzeumfalu 2012. október 10–2013. február 26.) ismertetőként szolgált a téma iránt érdeklődő látogatók számára.

helytörténet

Ilyés Gábor

„Benczúr mester közöttünk van” A festőfejedelem nyíregyházi emlékezete

„Benczúr Gyulának nem Nyíregyháza adott hírt és dicsőséget, de az ő festőecsetje színezte ki szülővárosa nevének betűit.” (Szohor Pál)

Benczúr Gyulát szülővárosában mindig nagy tisztelet és megbecsülés övezte. Születésének a 170. évfordulója alkalmából tekintsük át, hogy e tiszteletadásnak milyen megnyilvánulásai voltak, hogyan őrizte és hogyan ápolja ma is Nyíregyháza a festőfejedelem emlékét. Benczúr Gyula szülei, Benczúr Vilmos és Laszgallner Paulina 1841-ben kötöttek házasságot. Az ifjú pár a következő évben Nyíregyházára költözött. Az az épület lett az otthonuk, amelyet a gyógyszerész Benczúr Vilmos 4100 pengőforintért vásárolt meg, és amely 1793-tól 1842-ig a város házának adott otthont. Ebben az épületben két gyermekük született: előbb Géza, majd 1844. január 28-án Gyula. Az evangélikus egyház anyakönyvének tanúsága szerint február 4-én keresztelték meg az újszülöttet, aki a keresztségben a Gyula Károly nevet kapta. Mivel születésekor harangzúgás hallatszott, többen megjósolták a jelenlévők közül, hogy „ebből a fiúból nagy ember lesz!”. Édesanyja egy levelében így emlékezett vissza az eseményre: „Az én jó Vilmosom nagyon örült az egészséges, erős fiúnak és bizonyos, hogy vele áldás is költözött a házba, én, mint anya igazán boldognak érezhettem véle magamat. Igen, én joggal mondhatom, hogy az én Gyulám személyében Isten igazi boldogságot ajándékozott nekem”.

A Benczur-tárlat egész héten át megtekinthető. Nyírvidék, 1921. június 22. 2. Szohor Pál: Képzőművészet, irodalom és zenei nevelés Nyíregyházán. Nyírvidék, 1925. december 25. 4. A Benczúr Gyula szülőházán lévő emléktábla születési számadatát tévesnek mondja egyik fővárosi lap. Nyírvidék, 1925. február 18. 2. Uo.

Ilyés Gábor

Bejegyzés az evangélikus egyház anyakönyvében Benczúr Gyula születéséről

Sasi Szabó László, a Nyírvidék felelős szerkesztője 1921-ben így mutatta be a szülői házat: „Itt született, ebben a szerény házacskában, amelynek fedele akkor egyszerű zsindely, vagy talán nádból való volt, s innen lendült ki élete mérhetetlen magasságba, ahova úgy tekintünk fel hozzá, mint a szürke sivatag gyermekei az égbe emelkedő piramis alkonybíborban úszó büszke oromzatára”. Az ifjú gyermek életének mindössze első két évét töltötte szülővárosában, hiszen a család 1846-ban Kassára költözött. Mégis, „e háznak udvara, ennek környéke nyújtották neki az élet első impresszióit, innen indult el az élet bizonytalan útjára, amikor még a zsenge gyermekből senki sem sejtette ki a későbbi nagyságot, a művész fejedelmet”, ezért „áldott a hajlék, amelyben bölcsője ringott, áldott a levegő, melyet először magába szívott és a föld, amelyen bizonytalan lábai először próbálgatták az élet kezdő lépéseit”. A Benczúr-házról és Benczúr Gyuláról hasonlóan lírai képet fest Krúdy Gyula is: „Én még abból az időből ismerem a Benczur-házat, amikor a legtekintélyesebb házak egyike volt a nyíregyházi piacon. Kidüllesztette a mellét a katholikus templom felé, mint egy tirpák gazda, akinek városi fekvőségein kívül tanyája is van a város határában, ahol a nyarat tölti. Ahonnan gyönyörű négy lovon vágtat be a poros Nyíregyházára. Benczur Gyula is csak született ebben a házban, de az első igazi napsugarat odakünn pillantotta meg a nyíregyházi tanyákon, az akácfák alatt, napraforgókkal szegélyezett mezőkön, ábrándos, messzi legelőkön, ahol a Benczur-tanya feküdt. Ez a szikrázó nyírségi napsugár ragyogott fel először a gyermek szemében”. Többen hajlamosak voltak ezt a két évet oly módon bemutatni, mintha az döntő befolyással lett volna a gyermek későbbi pályájának alakulásában. „A szőkefürtű gyermek első pillantása a hó fehér bársonyára esett, melynek melegfényű selymes csillogását szebben senki sem varázsolta még elő a festőpaletta engedelmes színeiből. Tavasszal itt tanulta meg a napsugár színpompáját, édesanyja kertjében látta az első mályvákat s itt ismerte meg azt a daliás férfitípust, melyet történelmi képein a pogány magyar előidőkből, hollós Mátyás korából, a kuruc-labancvilág háborús zajából olyan klasszikus szépséggel tudott vászonra vetni. A nyírségi róna hullámzó aranykalász tengere oktatja a művészi távlat meglátására és a boldogan ölelkező akácoktól tanulja el a természet harmóniáját.” Benczur Gyula emlékét ünnepli Nyíregyháza. Nyírvidék, 1921. június 21. 1. Telepy Katalin monográfiájában forrásaira hivatkozva azt közli, hogy az édesapa számára „a különböző gyógyszerekkel való foglalatosság egészségére káros befolyással volt, így apósa tanácsára annak kassai családi házába költöztek 1846-ban s a Biztosító Társulat tisztviselője lett”. Telepy Katalin: Benczúr. Nyíregyháza, 1963. 9. Benczur Gyula emlékét ünnepli Nyíregyháza. Nyírvidék, 1921. június 21. 1. Krúdy Gyula: Nyíri emlék. In: Nyíregyháza az örökváltság századik évében. Szerk. Szohor Pál. Nyíregyháza, 1924. 24. Szohor Pál: Arcképek a százéves Nyíregyháza társadalmából. Nyírvidék, 1925. április 12. 3.

Benczúr Gyula, a festőfejedelem nyíregyházi emlékezete

„Benczúr Gyula művészete egy külön fejezet a magyar képzőművészet történetében”10 Benczúr a Kassán folytatott középiskolai tanulmányai mellett egyidejűleg festeni és rajzolni is tanult a Klimkovits testvérek magániskolájában. 1861-től a müncheni Képzőművészeti Akadémia, 1865-től Piloty11 növendéke volt. A Hunyadi László búcsúja című történeti festményével 1866-ban nagy sikert aratott Pesten. Ábrázolókészségét, technikai tudását tanúsította az 1869-ben készült II. Rákóczi Ferenc elfogatása című műve is. A II. Lajos bajor király megrendelésére festett alkotásai közül jelentős a XVI. Lajos és családja a versailles-i palota megrohanásakor, valamint a XV. Lajos és Dubarry (1874) című festménye. Olaszországi tanulmányútjának hatását tükrözi a Vajk megkeresztelése (1875) című műve. 1876-ban a müncheni Képzőművészeti Akadémia tanára lett. 1883-ban hazatért, s haláláig a Mesteriskola igazgatójaként, mint korának hivatalosan elismert művésze alkotott, akit megrendelésekkel, művészeti és közéleti kitüntetésekkel halmoztak el. A millenniumra 1896-ban festette meg a Budavár visszavétele című művét. Számos reprezentatív, az arisztokrácia és a politikai élet alakjait ábrázoló portréja közül nevezetesebb Károlyi Gyuláné, Ferenc József, gróf Tisza István és Trefort Ágoston arcképe. Tevékenysége nyomán a reprezentatív portré a századforduló kedvelt s tanítványai által tovább művelt műfaja lett. Mitológiai jeleneteket (Bacchánsnő, Perseus és Andromeda stb.), virágok közé helyezett puttókat (Mályvák között, Venus galambjai stb.) és számos önarcképet is festett. 1906-ban a főrendiház örökös tagjává nevezték ki, 1910-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, 1913-ban pedig a kolozsvári egyetem díszdoktorává fogadta. A Benczúrt és tanítványait bemutató tanulmányában Paur Géza12 így méltatta művészetét: „Benczúr Gyula művészete egy külön fejezet a magyar képzőművészet történetében. A klasszikus művészetek befolyása alatt, azok tradícióin épült fel, a művész egyéniségéhez simulva kifejlődésében. Jellemzői: a biztos rajz, pompázó színgazdagság, bámulatos fegyelmezettség a technikai kivitelben, mely a formák és színek igazságait soha fel nem áldozza a művészi véletlennek. Biztos tudással indul, és azzal érkezik meg kitűzött célja megoldásához. Világosan kifejezésre jutó eszmei tartalom a kompozíciókban, válogatott és mégis keresetlen egyszerű beállítás arcképeiben. Mind olyan tulajdonok, melyek elengedhetetlen kellékei a maradandó értékű művészi hatások elérésének. Ezek biztosították Benczúr Gyula műveinek általános sikereit.”13 Z. Szalay Pál, a Községi Jókai Mór Polgári Fiúiskola művész rajztanára a Benczúrral való találkozásait idézte fel visszaemlékezésében: „Hányszor elnéztük mi, fiatal rajongó festőnövendékek az Epreskerti műtermébe siető nagy művészt, amint megjelent a Bajza utcai fordulónál világosszürke ruhájában, széles karimájú elegáns kalap Paur Géza: Benczúr Gyula és tanítványai. Nyírvidék, 1921. június 21. 5. [Paur 1921.] Karl Theodor von Piloty (1826–1886) német festő, az akadémikus német festészet jellegzetes képviselője. A müncheni Képzőművészeti Akadémia tanáraként, majd igazgatójaként festőnemzedékek sorát nevelte. 12 Festő, illusztrátor, művészeti író. Tájképeket és illusztrációkat készített. A Képzőművészeti Tárlat műtárosa, majd főtitkára volt. 13 Paur 1921. 5. 10 11

Ilyés Gábor

jával. Mindig nyájasan mosolyogva fogadta köszöntéseinket – mert a világon művészeténél jobban csak az ifjúságot szerette. De mi is, ha csak szerét tehettük, közelébe férkőztünk, hogy hallhassuk szavát, s mint valami bűvös földi istenséget néztük őt és szívtuk magunkba tanítását. Valami kápráztató jelenség volt nekünk ő a Benczúr Mester.” Majd így zárta le élményidéző sorait: „Mikor jön hozzá hasonló!?”14

„Egyhangúlag és közlelkesedéssel városunk díszpolgárává megválasztottuk”15 1909. október 17-én, születésének a 65. évfordulója alkalmából a szülővárosa hazahívta és emlékezetes programmal igyekezett felejthetetlenné tenni e napot az ünnepelt számára. „Benczúr Gyula fogadtatása meleg, ünneplése impozáns volt. Az előbbinek szemmel láthatólag örült, az utóbbitól mindenképp menekülni igyekezett.”16 A városba érkezvén feleségével és fiával együtt először az evangélikus templomot tekintették meg. Látogatásukat az evangélikus egyházközség 1909. november 9-én kelt jegyzőkönyvében is rögzítették, amelyből kiderül, hogy Benczúr véleményezte a templom felújítási terveit (orgona, oltár, festés) és ezzel kapcsolatban tanácsokat is adott a korabeli egyházközség vezetésének.17 Látogatást tettek még a főgimnáziumban és a vármegyei kórházban is. A hivatalos programsorozat 10 órakor vette kezdetét, amikor megnyitották a Nemzeti Szalon XXXIX. vidéki kiállítását. Az ünnepi eseményt megtisztelték jelenlétükkel többek között Róna József és Zala György szobrászművészek és Kézdi-Kovács László festőművész. A kiállítást a Bessenyei Kör a Nemzeti Szalon neves művészeinek a részvételével rendezte. A vármegyeháza nagytermében Popini Albert, a Kör titkára üdvözölte a megjelenteket, majd Déry Béla, a Nemzeti Szalon titkára felkérte gróf Vay Gábor főispánt, mint a Kör elnökét és a kiállítás védnökét a tárlat megnyitására. A Leffler Béla által „művészi paradicsomkertnek” nevezett kiállítást a nagyközönség október 27-ig tekinthette meg.18 Délben, a mester szülőházában, amely abban az időben már Kiskorona néven vendéglőként üzemelt, díszebédet tartottak az ünnepelt és családja, valamint gróf Vay Gábor főispán, Májerszky Béla polgármester, Popini Albert és a művészek társaságában. A nap fénypontjaként Bogár Lajos főjegyző vezetésével a városi tisztikar küldöttsége átadta azt az oklevelet Benczúr Gyulának, amellyel őt a város díszpolgárává fogadta. Az oklevélben olvasható indoklás szerint Benczúr „a festőművészet terén világhírű és örökbecsű művészi alkotásaival nemcsak magának, hanem hazájának és Zalai Szalay Pál: Benczur-mester. Nyírvidék, 1921. június 21. 6. Idézi: Kardos István: Benczúr Gyula és Nyíregyháza. Debreceni Szemle, 1927. 5. sz. 279. [Kardos, 1927.] A Nemzeti Szalon képtárlatának megnyitása. Nyírvidék, 1909. október 24. 4. 17 Kardos István tudni véli, hogy Benczúr megígérte az evangélikus egyház vezetésének, hogy megfesti a templomuk oltárképét. Sokat foglalkozott is a tervvel, de ígéretét nem tudta valóra váltani. Kardos, 1927. 280. Ezt erősíti meg a Nyírvidék rövid tudósítása is: „Az ág. h. ev. templom festése erősen halad a befejezés felé. (…) Amint halljuk, az oltárképen is dolgozik már Benczur.” Nyírvidék, 1910. október 9. 6. 18 Leffler Béla: Benczúr Gyula és a Nemzeti Szalon Nyíregyházán. Nyírvidék, 1909. október 17. 3. 14 15 16

Benczúr Gyula, a festőfejedelem nyíregyházi emlékezete szülővárosának is elévülhetetlen dicsőséget szerzett”.19 Az oklevél átadását követően, délután 3 órakor emléktáblát lepleztek le a szülőház épületén.20 A míves táblát Kozák István, az Evangélikus Főgimnázium rajztanára tervezte és a ház térfelőli oldalán helyezték el. Az ünnepi beszédet Emléktábla Benczúr Gyula szülőházán Geduly Henrik, a Bessenyei Kör alelnöke mondta. Az emléktábla leleplezését követően Májerszky Béla polgármester átvette azt a város nevében, majd koszorúzás zárta az ünnepséget. Ezt követően Bessenyei szobrához zarándokolt az ünneplő közönség, ahol Déry Béla mondott beszédet, majd elhelyezte a képzőművészek koszorúját. A nap zárásaként hangversenyt rendeztek, amelynek nyitányaként Vietórisz József elszavalta az ünnepelt tiszteletére írt alkalmi ódáját. A leleplezett emléktáblára tévesen vésték Benczúr születési dátumát. Erre elsőként egy fővárosi lap munkatársa hívta fel a figyelmet, amikor a tulajdonába került családi levélből idézett, amelyet Benczúr édesanyja írt német nyelven. Az 1883. november 6-án kelt levélből az derül ki, hogy „Gyula fiam 1844. január 28-án, kedden reggel született”.21 A kérdés még 1844-ben is tisztázásra várt, amikor a Benczúrt üdvözlik művésztársai A képek forrása: Vasárnapi Újság, 1909. 43. sz. 903. festőművész születésé Idézi: Kardos, 1927. 279. A Bessenyei Kör már 1907 őszén szerette volna az emléktáblát elhelyezni. Vö. Bessenyei-Kör. Nyírvidék, 1907. március 17. 3. 21 A Benczúr Gyula szülőházán lévő emléktábla születési számadatát tévesnek mondja egyik fővárosi lap. Nyírvidék, 1925. február 18. 2–3. (1844. január 28-a valójában vasárnapi napra esett.) 19 20

Ilyés Gábor

nek a 100. évfordulójára készültek. Ekkor maga a polgármester, Nyíregyházy (Szohor) Pál tekintette meg az evangélikus lelkészi hivatal anyakönyvi jegyzőkönyvét, amelyben a január 28-i dátum szerepelt.22 A szülőház 1944-ben leégett, később az emléktábla is elpusztult. Utóbbit 1968-ban egy új márványtáblával pótolták, amelyet azonban később az építkezések miatt leszedtek. 1998-ban a Városvédő A nyíregyházi városháza és Benczúr Gyula emléktáblája Egyesület kezdeményezésére az egykori „Korona-ház” emléktábláját visszahelyezték, s emellé elhelyeztek egy tájékoztató táblát is, amellyel a régi városháza épületének állítottak emléket.

„Küldjük koporsójára a szülővárosának büszke gyászát”23 Benczúr az 1909-es látogatása után már nem járt többet szülővárosában. Öt évvel később örömmel fogadta és köszönte meg a város és a megye vezetésének üdvözlő táviratait, amelyek születésének hetvenedik, művészi pályájának ötvenedik, és a festő mesteriskola igazgatói tisztében eltöltött működésének harmincadik évfordulója alkalmából köszöntötték. Mikszáth Kálmán rábeszélésére 1910-ben, Dolányban egy kastélyt vásárolt magának, ahol élete utolsó éveit töltötte. Itt halt meg 1920. július 16-án. Halála után e kis falu, amely ma Szécsényhez tartozik, felvette a Benczúrfalva nevet. Sírja fölé Jánszky Béla tervei alapján 1930-ban mauzóleumot emeltek.24 A Nyírvidék első oldalon számolt be a város díszpolgárának halálhíréről. Sasi Szabó László többek között ezt írta róla a nekrológjában: „Csodálatos őserő a nyíri homokról. Szinte elgondolkozunk, hogy a szerény szürkeség alól mint törhetett fel a színpompának, a színgazdagságnak ez a tündöklő, ragyogó fejedelme! Akinek a neve a Rubens, a Tintoretto és Tiepolo neve mellett ékeskedik. Történeti képei úgy hatnak, mint hősköltemények s a festő lírikusok között ő az ünnepelt ódaköltő”.25 Mikor született Benczur Gyula. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1944. január 28. 3. Sasi Szabó László: Benczur Gyula. Nyírvidék, 1921. július 21. 1. 24 A mauzóleum átadási ünnepségén jelen volt Bencs Kálmán polgármester is, akinek beszámolója itt olvasható: Országos ünnepség keretében avatták fel Nyíregyháza nagy szülöttének Benczur Gyula festőművésznek dolányi mauzoleumát. Nyírvidék, 1930. július 22. 5. 25 Uo. 22 23

Benczúr Gyula, a festőfejedelem nyíregyházi emlékezete

„A ragyogó színek fejedelme bevonult szülővárosába”26 Halálának első évfordulóján, 1921. június 19-én kiállítással egybekötött országos emlékünnepséget rendezett a Bessenyei Kör és a Képzőművészeti Társulat. Az ünnepség délelőtt 11 órakor Benczúr szülőházánál kezdődött, ahol a Himnusz eléneklése után Vietórisz József előadta a Benczúr lelke című alkalmi költeményét. Sasi Szabó László emlékbeszéde után megkoszorúzták a szülőházon lévő emléktáblát. Déli 12 órakor a városháza nagytermében Jármy Béla főispán megnyitotta az emlékkiállítást, majd beszédet mondott Bencs Kálmán polgármester. Az egy hétig látogatható kiállításon az érdeklődők megtekinthették Benczúr több mint harminc eredeti festményét, köztük a Millenniumi hódolat vázlatát is, amelyet a Képzőművészeti Társulat Nyíregyháza városának ajándékozott. A látogatók megcsodálhatták még a budai királyi palota Mátyás-terme számára készített Mátyás király képsorozat két impozáns darabját is: Mátyás király fogadja a pápa követeit és Mátyás király diadalmas bevonulása Buda várába. A programot este 6 órakor a vármegyeháza dísztermében folytatták. Mikecz Dezső, a Bessenyei Kör elnökének megnyitója után két előadás hangzott el. Benczúr Gyulát és művészetét Rákosi Jenő és Beöthy Zsolt méltatta. Az irodalmi est után a vendégeket különvonat vitte ki Sóstóra, ahol a fürdőépület tánctermében díszesen terített asztal várta őket. A kiállításra a Nyírvidék e szavakkal hívogatta olvasóit: „A ragyogó színek fejedelme bevonult szülővárosába. (…) Jöjjetek, lépjetek e rózsás vásznak elé, csüggedt szárnyatok csodálatos erőt kap, s amit elbotolván hasztalan kerestek, e képek elvarázsló körében diadalmas világrészletre tudtok emelkedni”.27

„A Benczúr-szobor rövidesen valósággá lesz”28 Az 1921-es sóstói banketten Mikecz István alispán egy Benczúr szobor létesítését indítványozta, és kilátásba helyezte a vármegye tekintélyes összegű hozzájárulását, amire Bencs Kálmán polgármester kijelentette, hogy az áldozatkészségben Nyíregyháza város közönsége nemes versenyre fog kelni a vármegyével. Majd pohárköszöntőjében Jármy Béla főispán Zala Györgyöt, mint a jövendő Benczúr szobor alkotóját köszöntötte, amit Zala a következő szavakkal fogadott: „Egész energiámat és tudásomat ennek a szobornak fogom szentelni. Úgy fogom megalkotni, hogy annál különben még magam sem tudnám megcsinálni”.29 1921 augusztusának elején arról tudósít a Nyírvidék, hogy a Bessenyei Kör szoborbizottság megalakítását kezdeményezi. Ekkor a cikkíró még úgy fejezi be tudósítását, hogy „az a lelkes támogatás, amellyel a vármegye és a város nagy fiainak kultuszát mindenkor életre segíteni igyekezett, garancia arra, hogy a Benczúr-szobor Megérkezett a Benczur-tárlat. Nyírvidék, 1921. június 19. 3. Uo. Megindul a Benczur-szoborakció. Nyírvidék, 1921. augusztus 5. 2. 29 Benczur Gyula emlékét ünnepli Nyíregyháza. Nyírvidék, 1921. június 21. 4. 26 27 28

Ilyés Gábor

rövidesen valósággá lesz”.30 Sajnos nem így történt, hiszen a koronaromlás folytán az ekkor betétként elhelyezett tekintélyes összeg elértéktelenedett. Pedig Zala a szobor gipszmodelljét hamarosan elkészítette, amelyet 1923-ban a Bessenyei Kör küldöttei meg is tekintettek: „A Benczur szobortól nehéz szívvel és Nyíregyházára gondolva, bizonyos aggodalommal búcsúztunk el”.31 Kardos Istvánnak, a város kultúrtanácsnokának leírásából, aki maga is látta a szobrot, tudjuk, hogy „a terv szerint a mester elgondolkodva ül karszékében, jobb kezében az ecsetet, balkezében palettáját tartja, felette pedig az Álom című képéről jól ismert géniusz áll és áldólag tekint a mesterre. A szobor talapzatát barokk-virágfüzér, amorettek, mályvák, játszadozó faunok és békák veszik körül.”32 A szobrot ekkor már a főváros is meg akarta szerezni, azonban Zala a szülővárosnak szánta alkotását. 1924-ben is türelemre inti a Nyírvidék újságírója azokat, akik a szobor mielőbbi felállítását óhajtanák: „(…) vajon a mai gazdasági viszonyokban hol van egy vidéki város is, ahol most állítanak fel szobrokat. Ma ilyesmi a fővárosban is lehetetlen. Legyünk hát türelemmel, Nyíregyháza tudja, mi a kötelessége nagy szülöttével szemben.”33 Szintén 1924-ben, a Hősök Szobra Emlékbizottság egyik ülésén, amikor a szobor helyére kerestek megoldást, szóba került Benczúr szobrának helye is. Bencs Kálmán polgármester terve szerint „a Károlyi és Dessewffy-tereknek a Széchenyi-úti oldalát félkörösen bemélyíti a város és az így egymással szemben nyert parkos hátterű, félkörű térségre egy-egy szobor jöhet. Ide juthat az egymásután megvalósítandó Benczúr-szobor, továbbá a várost alapító gróf Károlyi szobra”.34 1927-ben kapott újabb lendületet a szoborállítási akció. Ekkor a város költségvetésébe 8000 pengőt állítottak be a szobor javára és megválasztották a szoborbizottságot.35 1928-ban úgy tűnt, hogy országos üggyé emelkedik a nyíregyházi Benczúr-szobor ügye, hiszen fővárosi képzőművészek országos gyűjtési akciót kezdeményeztek – sikertelenül.36 Egy évtizednek kellett eltelnie, amikor újra tevőlegesen előkerült a szobor ügye. 1939-ben, Szent István évében, „a magyar álmok valóra váltásának évé”ben a város képviselői elhatározták, hogy zárt pályázatot hirdetnek a szobor megalkotására.37 Már a szobor helyét is kijelölték Bessenyei szobrával szemben, ahol akkor Kisfaludi Strobl Zsigmond Vénusza állt, amelyet Sóstóra kívántak áthelyezni.38 Újabb, de már kisebb szünet után úgy tűnt, hogy végre megoldódik a szobor kérdése, hiszen 1942 októberében Szohor Pál polgármester elhatározta, hogy „szeré Megindul a Benczur-szoborakció. Nyírvidék, 1921. augusztus 5. 2. A Bessenyei Kör küldöttei Zala György műtermében megtekintették Benczur szobrát. Nyírvidék, 1923. január 28. 3. 32 Kardos, 1927. 282. 33 Benczur Gyula és Nyíregyháza. Nyírvidék, 1924. november 4. 6. 34 A nyíregyházi tanyák népe, a város egész polgársága hozzájárul a Hősök Szobrának megalkotásához. Nyírvidék, 1924. november 13. 3. (Az elképzelésből végül annyi valósult meg, hogy a Benczúr szobrot 1942-ben itt állították fel, vele szemben azonban Károlyi szobra helyett Bessenyei szobra került át a mai Hősök teréről, átadva a helyét az 1928-ban leleplezett Hősök szobrának.) 35 Nyíregyháza város 8000 pengőt állított be új költségvetésébe a Benczur-szobor költségeire. Nyírvidék, 1927. március 4. 3. 36 Országos érdek, hogy Benczur Gyula nyíregyházi szobrát minél előbb megalkossák és leleplezzék. Nyírvidék, 1928. november 21. 3. 37 Zala György szobrászművész 1937-ben meghalt, ezért kellett a szobornak új alkotót keresni. 38 Zárt pályázatot hirdetnek a nyíregyházi Benczur szobor megalkotására. Nyírvidék, 1939. március 30. 4. 30 31

Benczúr Gyula, a festőfejedelem nyíregyházi emlékezete nyebb kivitelben, mint ahogyan annakidején Zala György szobrászművész a nyíregyházi Benczúr-szobrot tervezte, elkészítteti a szobrot, mert Nyíregyháza nem lehet igazi kultúrhely anélkül, hogy legnevesebb szülöttének, Benczúr Gyulának szobrot ne emelne. Az új szobrot most faragják kőbe és már el is készültek az alapok földmunkálataival”.39 November közepére már elkészült a szobor, de a leleplezés időpontját még nem sikerült kitűzni.40 Galántai Fekete Géza mészkőbe faragott szobra a művész első jelentős köztéri alkotása, Koroknay Gyula jellemzése szerint: „Nagy festőnk derűs, problémamentes egyéniségét egyenértékűen adja vissza. Arca portrészerű, a kidolgozás természetesen nem olyan aprólékos. A szép sima, nyugodt felületek egy bizonyos újklasszicizmusra utalnak.”41

Galántai Fekete Géza: Benczúr Gyula, 1942

„Alkalmas volna a nagy mester nevének megörökítésére”42 A Bessenyei Kör a szoborállítási akció megindításával egy időben a város képviselőtestületénél kezdeményezte, hogy egy utcát nevezzenek el Benczúrról. Szerintük a testület olyan utcanevek közül választhatna, „amelyeknek nevében semmiféle történelmi vonatkozás nincsen”. Ők erre a célra a Selyem utcát javasolták, „amely mintegy a Benczúr szülőházával egy vonalba esve, alkalmas volna a nagy mester nevének megörökítésére”.43 Azonban akárcsak a szobor, úgy a névadás ügye is elhúzódott. (A tévesen történelmietlennek minősített Selyem utca megmenekült, azóta a város védett utcanevei közé sorolták.) Amikor 1942 végén leleplezték Galántai Fekete Géza szobrát, akkor a tér még a várostelepítő földesúr, gróf Károlyi Ferenc nevét viselte. 1950-ben Sztálinról nevezték el a teret, majd csak 1962-től Benczúr Gyula a névadója.

Röviden felállítják Nyíregyházán Benczur Gyula szobrát. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1942. október 19. 4. A szobor pontos leleplezési idejét nem sikerült kideríteni. 41 Koroknay Gyula: Nyíregyháza művészettörténeti emlékei. Nyíregyháza, 1971. 62–63. 42 Megindul a Benczur-szoborakció. Nyírvidék, 1921. augusztus 5. 2. 43 Uo. 39 40

Ilyés Gábor

„A Benczúr Kör megalakulása városunk fejlődésének egyik mérföldköve”44 Az 1930-as évek elején nyíregyházi fiatal festők mozgalmat indítottak abból a célból, hogy egyesületbe tömörüljenek. A vállalkozásukat Bencs Kálmán polgármester karolta fel, rendelkezésükre bocsátott a Rákóczi u. 23. sz. alatti épületben (Bundi-ház) egy helyiséget. Itt tartották 1931. november 1-én alakuló közgyűlésüket.45 A zászlójára Benczúr nevét tűző Kör 25 működő és számos pártoló taggal alakult meg. A pártoló tagok havi egy pengő tagsági díjat fizettek s ennek fejében a Kör félévenként egy értékes szobrot, vagy festményt adott ajándékba, mit a pártoló tag saját maga választhatott ki. Az így befolyt tagsági díjakból kívánta a Kör tehetségesebb tagjait tanulmányi útra küldeni. A Kör helyisége, ami egyben műterem is volt, a közönség részére is nyitva állt. A Körnek tagja volt többek között Berki Nándor is, akinek több képzőművészeti alkotása látható ma is a városban. Sajnos a Nyírvidék tudósítójának reménye, miszerint „a Benczúr Kör megalakulása városunk fejlődésének egyik mérföldköve, s reméljük, hogy a Kör szép, s nemes célú törekvése megértésre és pártfogásra talál Nyíregyháza város közönségénél”,46 nem vált valóra, hiszen 1939-ben vissza kellett adni helyiségeiket a városnak, s ezzel befejezte rövid működését a szép reményekkel induló vállalkozás.47

„Neve örökre ott ragyog büszke iskolánk falán”48 A város első állami elemi iskolája 1935-ben nyitotta ki kapuit, majd egy évvel később felvette Benczúr Gyula nevét.49 1944-ben Galántai szobrát a következő alkalmi rigmus (szerzője Déry Sándor ny. kir. tanfelügyelő) kíséretében koszorúzták meg az iskola diákjai: Benczúr Gyula dicsőségét mi hirdetjük igazán: Neve örökre ott ragyog büszke iskolánk falán. Iskolánkon csak a neve De szívünkben ő maga: Szép emlékét ápolja a Benczúr Gyula iskola.50 Megalakult Nyíregyházán a fiatal művészek Benczur Köre. Nyírvidék, 1931. november 5. 2. Uo. 46 Uo. 47 A Benczúr Kör történetéről részletesen: Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. V. Újabb mozaikok a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza, 2002. 190–206. 48 A százéves Benczur előtt a háború viharában. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1944. január 29. 3. 49 Az iskola az evangélikus leánygimnázium volt épületében, a Széchenyi utca végén kezdte meg működését, később az épületet lebontották. 50 A százéves Benczur előtt a háború viharában. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1944. január 29. 3. 44 45

Benczúr Gyula, a festőfejedelem nyíregyházi emlékezete Az iskola az államosítás után az első sorszámot kapta, míg 1990-től újra a város szülöttének a nevét viseli. A névadó bronz mellszobrát, Gerzson Péter szobrászművész alkotását 1997-ben leplezték le a Kert közben található iskola épülete előtt. Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzatának a testülete 2011-ben az iskola bezárása mellett döntött.

„Csak annak a városnak lehet boldog jövője, amelyik hálásan tudja megbecsülni a múltját”51 Gerzson Péter: Benczúr Gyula, 1997

1940. május 22-én, a Nyíregyházi Művészeti Hetek egyik szenzációja a Benczúr-emlékkiállítás megnyitója volt. A tárlat anyagát Csánky Dezső, a Szépművészeti Múzeum igazgatója válogatta össze. A kiállítást a kultuszminisztérium képviseletében megjelent Say Géza miniszteri osztálytanácsos nyitotta meg. Beszédében kitért arra, hogy a kultuszminiszter csak azért tért el a Művészeti Hetek szokásos programjától, hogy ti. csak a ma élő művészek alkotásaiból rendeznek kiállításokat, mert „Nyíregyháza polgárságában eleven és igen értékes szellem él: a múltak nagyjainak megbecsülése, szeretete, kultusza”.52 Bejelentette azt is, hogy a város már most is szép gyűjteményét két képpel gazdagítják, amelyeket állandó letétbe helyeznek, hogy ezzel is hozzájáruljanak az állandó gyűjtemény kialakításához. A Művészeti Hetek című rendezvénysorozatot Oroszlán Zoltán egyetemi tanár Benczúr művészetét bemutató előadása zárta, amelyen Benczúr Gyula és Benczúr Ida, a művész fia és lánya is megjelent. Az előadó „sétát tett Benczúr Gyula birodalmában, attól kezdve, hogy a 19 éves fiú elindult a művészet útján, amelyhez örök útravalója volt lobogó magyar szíve és izzó hazafisága, amelyet még a nyíri földből szívott magába”.53 1944. január 28-án „Nyíregyháza város társadalma Benczúr Gyula festőművésznek, a város halhatatlan fia születésének százéves évfordulója alkalmával pénteken délben 12 órakor impozáns ünnepély keretében fejezte ki hódolatát”.54 A nap reggelén Nyíregyházy (Szohor) Pál megkoszorúzta a szülőház emléktábláját. Galántai szobra köré felvonultak a város iskoláinak képviselői, valamint az egyházi, katonai és Uo. A kultuszminiszter képviseletében Say Géza nyitotta meg a Művészeti Hetek nagy Benczur tárlatát. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1940. május 24. 2. 53 Benczur művészetének útravalója a nyíri földből magába szívott lobogó és izzó hazafisága volt. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1940. május 28. 2. 54 A százéves Benczur előtt a háború viharában. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1944. január 29. 3. 51 52

Ilyés Gábor

polgári társadalom reprezentánsai. A város polgármestere így kezdte ünnepi beszédét: „Csak annak a városnak lehet boldog jövője, amelyik hálásan tudja megbecsülni a múltját. Nyíregyháza nem dicsekedhetik mély történelmi távlattal, hiszen mindössze 191 évvel ezelőtt építették őseink az első nádfedeles házakat, de mégis fiának vallhatja a magyar festőművészet halhatatlan mesterét: Benczúr Gyulát”.55 A polgármester után Túróczy Zoltán evangélikus püspök szólt az ünneplő közönséghez, aki a világháború borzalmai helyett Benczúrra próbálta terelni a hallgatóság figyelmét. „Mikor körülöttünk egy pusztulásra ítélt világból nem látni jóformán mást, mint áthatolhatatlan ködöt, lőporfüstöt, fekete pernyét, szürke hamut, szemünk és szívünk megtelik Benczúr Gyulának, a színek szerelmesének ragyogó színeivel, hiszen képein olyan csillogó, verőfényben úszó, szép minden”.56 Az ünnepi beszédek után a tanítóképző intézet énekkara lelkesítő dalokat adott elő, majd koszorúzás következett. Elsőként a m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium nevében Ráthonyi Gyula miniszteri tanácsos helyezett koszorút a Benczúr-szoborra, majd Nyíregyházy (Szohor) Pál a város és az evangélikus egyház, Belohorszky Ferenc pedig a Bessenyei Társaság nevében helyezték el koszorúikat. Utánuk az iskolák képviselői következtek.

„…megvalósul Nyíregyháza nemes szándéka, és ki fog alakulni a város állandó műgyűjteménye”57 A város Benczúr-gyűjteményének alapjait a festőművész halála után elsősorban a család adományai vetették meg. Már 1921-ben a városnak adományozták Benczúr több használati eszközét (ecseteit, festőpalettáját, rajzolószékét), vázlatkönyvét, több vázlatrajzát, valamint a Millenniumi hódolat első színes olajvázlatát is.58 Az értékes relikviákat Bencs Kálmán polgármester saját fogadószobájában helyeztette el, így lett a városháza egy hivatali helyiségéből Benczúr-emlékszoba, amely folyamatosan gyarapodott. 1929-ben a művész festőállványát ajándékozták a városnak. Szohor Pál polgármestersége idején vásárlásokkal szerezte meg a város a Nyulas Madonna, a Patrona Hungariae és a Kun László halála című festményeket. 1950-ben a Jósa András Múzeum vette át a gyűjteményt, amelyet vásárlásokkal tovább gyarapított. 1954-ben Benczúr-emlékszobát alakítottak ki a múzeumban, amely „mindmáig a legfontosabb, állandó jellegű Benczúr-kollekció Magyarországon, s nyugodtan állíthatjuk, kiemelkedő jelentőségű alkotások őrzőhelye”.59 Az 1960-as, ’70-es években többször is rendeztek Benczúr-kiállítást Nyíregyházán, sőt a 21. század első vidéki Benczúr-kiállítása is szülővárosához kötődik: 2006-ban a Városi Galériában a Magyar Nemzeti Galéria, a debreceni Déri Múzeum, a Jósa András Múzeum és a budapesti Belvedere Szalon Kft. anyagából nyílt kiállítás. Uo. Uo. 57 A kultuszminiszter képviseletében Say Géza nyitotta meg a Művészeti Hetek nagy Benczur tárlatát. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1940. május 24. 2. 58 Nyíregyháza Benczur-gyűjteménye. Nyírvidék, 1921. június 23. 2. 59 Válogatás Benczúr Gyula (1844–1920) festőművész műveiből. Nyíregyháza, 2006. 55 56

100

Benczúr Gyula, a festőfejedelem nyíregyházi emlékezete

„Benczúr mester közöttünk van”60 2014. január 28-án, a festőfejedelem születésének 170. évfordulója alkalmából a Jósa András Múzeum Benczúr Gyula emléknapot rendezett. Az ünnepi nap nyitányaként leleplezték Benczúr Gyula emléktábláját az egykori szülőház helyén álló épület (Metropol üzletház) falán. Avatóbeszédet Kósa Tímea Nyíregyháza Megyei Jogú Város alpolgármestere mondott, majd az emléktáblát megáldotta Zsarnai Krisztián evangélikus esperes. A táblaavatást követően az emlékező közönség az ünnepelt szobrához vonult, ahol elhelyezték az emlékezés koszorúit. Az ünnepség a Jósa András Múzeumban folytatódott, ahol Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti galéria tudományos főigazgató-helyettese megnyitotta a „Benczúr ismét köztünk van!” címmel rendezett emlékkiállítást. „Kiállításunk egyedi megvilágításból mutatja be a magyar akadémizmus legnagyobb képviselőjét. A tárlaton felvonultatott anyag révén, szinte végigkövethető Benczúr művészi fejlődése, kezdve a gyermekkorában készített első önálló rajzaitól, a müncheni akadémia évei alatt készült első sikeresebb stúdiumain keresztül, a festő életének utolsó szakaszában, főként saját szórakoztatására festett mitológiai témájú képeinek bemutatásával.”61 A nap folyamán még előadás hangzott el az evangélikus nagytemplomban. Kujbusné Mecsei Éva megyei levéltár-igazgató a Benczúr korabeli Nyíregyházát elevenítette fel a hallgatóság előtt. Az emléknap ugyanitt egy orgonakoncerttel zárult, amelyet Kovács László Attila igazgató-lelkész adott. Benczúr Gyula Nyíregyháza nagy szülötte, akire szülővárosa mindig büszkén tekintett. Díszpolgárának emlékét szobrok, emléktáblák őrzik, míg művészetét állandó kiállítás mutatja be a Jósa András Múzeumban. Az évfordulók pedig mindig kiváló lehetőséget biztosítanak annak megtapasztalására, hogy „Benczúr mesBenczúr Gyula emléktáblája ter közöttünk van”.62

A Benczur-tárlat egész héten át megtekinthető. Nyírvidék, 1921. június 22. 2. Madár Xiména: „Benczúr ismét köztünk van!” http://josamuzeum.hu/benczur-ismet-koztunk-van-2/ 62 A Benczur-tárlat egész héten át megtekinthető. Nyírvidék, 1921. június 22. 2. 60 61

101

irodalom

Jánosi Zoltán

„Örökzöld trón a hóesésben”* Laudáció Tóth Erzsébet életműve előtt

A történelem fölötte áll az embernek és elsodorja a személyiséget, viszi magával, mint az ár, és nagyon keveset lehet ellene tenni – hangzik a könnyű vélekedés, ami csak arról feledkezik el, hogy az ember maga, illetve az ember maga is a történelem alakítója. A történelem nem önmagától olyan, amilyen, rossz vagy jó, kibírható vagy felrepítő, hanem folyamatosan emberi érdekek, akaratok, ösztönök formálják, teszik fényessé vagy sötétté. S a fényes napok, a tisztább napok követelése, az érte való cselekvés épp olyan emberi jog, mint a törvény előtti egyenlőség, a faji értékazonosság, vagy a barátságok, szerelmek szabad alakítása – ha ebben a formában nincs is benne az Emberi jogok nyilatkozatában. De benne van, és láthatóan s tanulságosan van benne ez a gondolat azokban a bátor, humanista és egyetemes kitekintésű akaratokban, így a magyar írókéban is, akik Janus Pannoniustól, Balassin, Petőfin, Adyn, József Attilán, Nagy Lászlón, Nagy Gáspáron át és még tovább nem mondtak és nem mondanak le ma sem az írói szó történelemformáló erejének hitéről, hanem erős kézzel láttak, látnak hozzá a fénylőbb, a tisztább napok megformálásához Magyarországon. Mert hittek a szóban. „Bánnom a szóval: odaadás és felelősség… A szó igazi hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély” – írta Nagy László a XX. század közepének elfelhősödött égboltú Magyarországán. (Megismerés, nyelv, vers) „Mégis hajával törli fel Isten a vértócsákat. A jövő századot mégis bepólyálja és fölneveli” – vetette papírra Tóth Erzsébet később Nagy Lászlóról. Tóth Erzsébet, a fiatal költőnő, aki azoknak a nőíróknak, köztük Sövényházi Mártának, Bethlen Katának, Kaffka Margitnak az örököseként is lépett fel a XX. század utolsó harmadában, akik nem tudták a szellem tétlenségével nézni korukat, és benne az embert, s ezért az írott szó erejével mentek neki – ahogyan Nagy László írta – „az álság falainak”, s a körülöttük levő emberi dolgok s a történelem szembesítő értelmezésével avatkoztak bele világuk folyamába. S ő maga is törölgetni kezdte Isten keze és Nagy Lászlóék fellépése után az 1956 utáni magyarság sorsa körül a vértócsákat, hogy példát adjon akaratból, hogy fényesebben ragyogtathassa fel a szabadság és a független gondolkodás eszméjét. Ér * Elhangzott Budapesten, a Magyar Művészeti Akadémián 2014. június 20-án.

102

Laudáció Tóth Erzsébet életműve előtt zékeny nőíróként sem az Ázsiából importált múlt idő eszményei, hanem az európai harmadik évezred kemény történelme felé közeledve – ha már Kanizsai Dorottya, Zrínyi Ilona vagy Lorántffy Zsuzsanna nem lehetett. De önmaga korszakában – és így a teljes emberi időben is – egyfolytában „a végtelen vers közepén” állva mondta és mondta és mondta magyarul, majd lefordított művei segítségével finnül, észtül, angolul, oroszul, hogy a szolgaság helyén, a hallgatások, a megfélemlítések árnyékában csak a kishitűség és az önfeladás sötétsége nőhettek nagyra – kivándorlásokkal, exodusokkal, öngyilkosságokkal, abortuszokkal és lelki restségekkel –, és Mohács új tömegsírjai készülődnek körülöttünk. S ha mind kevesebb az elszánt ember, aki kész megvédeni a szellemi függetlenség utolsó várait, akkor odaáll ő is a lázadók közé. Új Zrínyi Ilonának a képzeletbeli Munkács falaira, mert nem temetni, hanem teremteni akar: Magyarországot, s Magyarország köré új Európát is. Ehhez választja meg példaképeit is, miközben a tatabányai szülőváros után a gyermekkora könyvlapjaira szikrázó Nyírség vadvirágos rétjeiről, a Krúdyt is feldajkáló, majd felemelő tájról, a tavaszban áradó szerelemről, a fecskék szárnyvillanásáról, a természet és az ember nagy oldásairól és kötéseiről írna legszívesebben. A női lélek tiszta érzékenységével, a testben, az időben, a térben és a születésben áramló gyönyörű vérkörökről – a máig fel nem száradt vértócsák helyett. De mert asszony Petőfiként a szabadság a legnagyobb szerelme, amiért képes mindent: magánéletet, gyors sikert, anyagi biztonságot feláldozni, azokra néz, akik vívódva, küszködve a legfényesebben – mert a legszebb fényre vágyva – viaskodtak korukkal Európában és Magyarországon: Albert Camus-re, Alexander Szolzsenyicinre, Borisz Paszternákra, az ember igazi arcát konok módon kereső Fernando Pessoára, Nagy Lászlóra és Csoóri Sándorra, Pilinszky Jánosra, majd közéjük nőve maga is verssel, esszével, prózával, drámával hadakozik a „kőrózsák” helyett a valódi rózsákért, a „betonszívek” helyett a lüktető, eleven szívekért. S eközben kiegészíti, kiteljesíti azoknak a nőíróknak, így Galgóczi Erzsébetnek, Szécsi Margitnak, Ács Margitnak, Kiss Annának, Várkonyi Anikónak a mozdulatait is, akik – az egykor fekete, szőke, barna, vörös, majd megőszült férfiak seregében (Óda az ősz hajú férfiakhoz) – melengették, majd pólyálták műveik tiszta vásznaival a XX., majd a XXI. századot. És nem ül fel a valódi „lisszaboni járatra” végleg, sem a párizsira, madridira, londonira, hanem itthon marad, igaz örökre „Camus napsütésé”-ben. Akkor is ha Alíz már rég nem lakik itt, és ki tudja hol lakik, ha a földön lakik még egyáltalán. „Ismeretlen könnyű szívvel”, arca mögött az örökké ébredő májust becézve lázad föl a József Attila szellemét és a nevéről elnevezett díjat is tőle hosszú évekre megtagadó diktatúra ellen, miközben újra és újra és egyre láthatatlanabbul szorítanak a „láncok csuklón”, mert eljött a kőrózsák ideje és a hidegháborúk helyett a „hidegbéke.” A magyar irodalomnak az egyik legnagyobb kérdése összpontosul Tóth Erzsébet életművében, ez pedig az, hogy belül akar-e maradni a történelmen – különösen pedig a nyelvét, lakóhelyét szolgáltató ország és az itt élő ember történelmén –, vagy kívül akar kerülni, illetve rekedni rajta. Ha kívül kerül, ugyanúgy válik otthontalanná, mint amikor belül maradva szolgál idegen érdekeket. S e kettős veszélyből csak a történelem analíziséhez ragaszkodó hűség katapultja emelhet fel, s emelheti az irodalmat is önmaga küldetésének lényegéhez. Íme, Tóth Erzsébet ars poeticája, amely

103

Jánosi Zoltán

a harmadik évezred elején sem más, legtisztább alapzata szerint, mint hatszáz-ötszáznégyszáz vagy száz évvel ezelőtt a Janus Pannoniusé, Balassi Bálinté, Zrínyi Miklósé, Kölcseyé, Petőfié – csupáncsak a történelemhez, egy nép sorsához és abban önmaga küldetéséhez hű. „Valaki ír a kezeddel” – írta Nagy Gáspár egyik verse fölé címnek ezt az Istenre utaló mondatot. Tóth Erzsébet kezét, az embert, a világot teremtett s teremtő nagy akaratok mellett egy nép történelme mozgatja. Nemcsak a magyar, de a közép-európai emberé is, aki az első világháborús lövészárkoktól, gáz- és repesztámadásoktól, az utóbbi száz évben az országhatárok ide-oda tologatásától, tömegmészárlásoktól, légitámadásoktól, szögesdrótoktól gyötörten is az európai ember és kultúra eszményét dédelgette, mentette, bújtatta a katasztrófákon át, hogy az ember egyáltalán eljusson a máig. Tóth Erzsébet ezt az európai embert tiszteli, ezt az akaratot folytatja, ennek a nagysága és patyolata előtt hajt fejet. A sírokba s tömegsírokba taszított emberek méltóságát alkotja vissza, az áldozatokét, az előbb az ellenállókat s a zsidóságot, majd sok helyen a kisebbségi népeket, néptöredékeket, azután az 56osokat, a névtelen magyarok s nem magyarok tízezreit sírba taszító történelemmel szemben, ahogyan a Katyn földjéből című versében megrázóan ír erről. Odabuktak a gödörbe társaik mellé, Egymásra dobált, még meleg férfitetemek vártak, Utolsót nyöszörgő szájak: jaj, Istenem, édesanyám. Csuklóra tekert rózsafüzérek. Mennyi föld kell eltakarni huszonötezer halottat? Nem volt gyertya, virág, imádság fölöttük, A mécses távoli kedvesek szemében égett. S asszonyként érezi, érzékeli és figyeli a költőnő mindezek tudatosítása ellenére, mégis a reményt, a jövőt, ahol békésen megfér egymás mellett az Isten kezével együtt mozgó, arra tekintő teremtés, az emlékezés és a történelembe való beleavatkozás akarata. Hiszen, ahogyan papírra rögzíti: a versek mégiscsak „angyalszerű lények, röpködnek a levegőben s arra várnak, hogy a költő leírja őket.” Ezek az angyalok nemcsak a történelem nagy vonulatainak kemény vonásait szólítják meg, hanem a benne élő embert is folytonosan biztatják, becézik Tóth Erzsébet verseiben. Magánélet, közösség mélységei nyílnak meg az angyaloktól diktált költeményeiben, szerelmek, barátságok, kapcsolatok, sorsesélyek. Ő az a költő, aki verset képes írni „egy meg sem született gyermek kék szeméhez”, aki a kifogyó szeretetet számon kéri az egész világon, hiszen, ahogy körbenéz, ebben az új szabadságban is, hirtelen azt látja, hogy: „Szeretni nem divat már,/Istenem, hány búcsúzást adsz,/míg egyetlen találkozást”, pedig „Kezdetben mennyi mindenünk van,/De nekünk ez nem elég,/keresünk nyugtalanul, míg rátalálunk / valamire, / ami elpusztít mindent, / visszamenőleg / és előre.” (A lisszaboni járat) Tóth Erzsébet nem keres alibit, búvóhelyet a társadalomban, a kultúrában, nem keres magaslest az irodalomban. Teljes személyiségével tükrözi, értelmezi, világítja át

104

Laudáció Tóth Erzsébet életműve előtt korát és annak történelmét. Amikor Katynról vagy a kiüresedő, az Árpád-kor előtti időkbe visszahanyatló magyar vidékről vagy Budapest peremeinek pokolbeli bugyrairól szól, Kanizsai Dorottyaként valóban halottakat s velük egy elpusztult vagy tönkre tett világot temet, de nemcsak temet, hanem gyászol is, végtisztességet adva a történelem kifosztottjainak. Teljes sorssal beszél a teljes történelmi időről, kitagadottan, almát, szőlőt, diót árulva, szegényen is. Megszólítva nem csupán a nagyvárosok drámáját, hanem a kiürülő ország-szélekét is. S ha azt kérdeznénk, hogy hol van Tóth Erzsébet hazája, akkor egyértelmű lenne a válasz: még mindig a „végtelen vers közepében” van. De ennek a versközépnek a legközepe, az elemi magja: Magyarország, ide fókuszálódik minden, ami európai és közép-európai, a jó, a rossz és a még rosszabb környékekig. S ha Nemes Nagy Ágnes azt írta valamikor: „Hazám: a lét, / de benne ring a mérték, / mint esti kútban csillagrendszerek”, akkor ez a mérték a létezésben Tóth Erzsébetnél nem más, mint: Magyarország. A haza sorsának csillagrendszere az a mérték, amit Tóth Erzsébet költészete, prózája mér, amihez igazodik, és amelyen verssorainak, prózai bekezdéseinek rendje ringatózik. Az analízisek, a költői képek, az epikus történések mind: Magyarországból áramlanak szét Közép-Európát, Európát s a világegyetemet rajzoló koncentrikus körökké. Az egymásba hálózott-égett-ütött és ölelt sorsok, európai s nem európai arcvonásaink. Ahogy építjük, elszenvedjük, és magunkénak akarjuk tudni a történelmet. A költői kép Tóth Erzsébet életművének a lelkiismerete, magyar és nem magyar példaképeitől is ezt tanulta. „Etyi voloszi vzjál já u rzsi.” „A hajam színét a rozstábláktól kaptam” - hangzik szabad fordításban Szergej Jeszenyin veretes sora abból a verséből, amelyet Sagandukt Toljánhoz, egy örmény asszonyhoz írt. Tóth Erzsébet hajszálai a tatabányai eszmélés után a nyírségi szélből és búzaföldekből szakadtak ki, hajának hullámzásában, színében az egyik legszegényebb magyarországi táj örökségét és történelmi akaratát hordozza egy láthatatlan metafora jelképes szalagjaként. Ez az akarat ma az akadémiai székfoglalóig jutott. Rá is várt tehát „a Jeszenyinszőkén fegyverkező tavasz”. De a mai akadémiai székfoglalón Tóth Erzsébet valójában nem egy széket foglal el, hanem a néma, a visszalökdösött, a szegénységbe nyomorított magyarság egy jelentős rétege nevében csak azt foglalja vissza, ami régen az övé, sőt mindig is az övé volt. A méltó szépirodalmi kimondás és felszólalás jogát az életről, az életünkről. Azt az „örökzöld trónt” foglalja vissza – hosszú és folytonos hóesések után –, amelyről a Nagy László emberi küldetésére emlékező versében, a költő halála után, s mégis jelenléte igazolásául írt, ekként: „de itt hagyott egy örökzöld trónt a hóesésben / itt hagyta a Haza esélyét híd alatt alvó életünknek.” S vele együtt lépnek oda ma ehhez az örökzöld trónhoz, vagyis a Haza esélyéhez azok is, akik ma, ha tehetnék, körbefognák ismét, a példaképek, a barátok és a társak: Kormos István, Nagy László, Domokos Mátyás, Simonffy András, Bólya Péter, Császár István, Gion Nándor, Mátis Lívia, Nagy Gáspár, Lázár Ervin, Szervác József, Banos János, Csajka Gábor Cyprian, akik lám eljöttek ide mégis, a zöld trónhoz érkezett Tóth Erzsébet mozdulataiban, haja fényében, tenyere simogatásában. A szegények és a bátrak közös méltósága tehát az övé, a Tóth Erzsébeté, mint ahogyan örökké az övé volt a szabadság eszméjével együtt, elvehetetlenül, elvitathatatlanul az a másik Magyarország,

105

Jánosi Zoltán

amelyet a hűségesek építettek a diktatúrák, az esztétikai kreatúrák, szélhámosságok, elméleti csapdák közepette is. Ebben a fényes pillanatban a szabadon építkező és a történelmet a maga leghumánusabb akaratából formáló ember ereje és tisztasága mutatkozik meg tehát, mint a legelevenebb valóság, sőt a legérthetőbb evidencia. Mert Tóth Erzsébet pontosan tudja a választ arra a kérdésre, amit a Hazafelé a német éjszakában című versében így tett fel: „ miért a szegénység/zaklatott kíváncsisága,/ miért a lélek szomja,/ miért a féltés, miért a félelem”. Az egész, a Magyar Művészeti Akadémia hóesésekből kifénylő trónjának öleléséig jutott életműve adja meg erre az elemi kérdésére a feleletet, hogy miért van mindez: az Európával együtt lélegző boldogabb Magyarországért. Tisztelettel köszöntöm az írónőt a mai napon – s a mai nap közös boldogságában.

106

Tóth Erzsébet

És elfelejtették…

Széljegyzetek Sinka Istvánról Sinka István a szegénység költőjeként él sokak emlékezetében, akik tanultak róla, nekem mindenesetre ez a szó jutott eszembe róla először: szegénység. Hogy aztán ez mennyire nem mond semmit már, szegényes képzeletemet igazolja. Annyiféle szegénység van, és volt a történelem folyamán, az irodalom egyik leghálásabb témája Dickenstől Tar Sándorig. Ki a szegény és ki a gazdag, nézőpont és lét-tapasztalok kérdése. Hiszen akinek nem volt semmije soha, szükségleteit pedig napi verejtékével (találékonyságával) kell megszereznie, talán nem is tud róla, hogy vágyhatna másra, nem lehet szegény. Utánanéztem egy tudatom mélyén heverő Szentkuthy mondatnak: „A szegény az egyetlen ember, jöttem rá, mikor a harisnyák lohadt selyemgyűrűit nézegettem”. (Fejezet a szerelemről) A harisnyák selyemgyűrűi nyilván a fölösleget jelképezik, a többletet, amitől már nem „igazi” ember az ember, hanem elfajzott, civilizációs lény csupán. És a civilizáció teremtett olyan helyzetet is, amire a Zen bölcsesség utal: „A rókáknak van vackuk, az égi madaraknak fészkük, csak az ember fiának nincs hová lehajtania a fejét.” Akinek a bejárható széles rét a hazája, reggeli harmat mossa a lábát, a fényes Nap mutatja az időt, lapulevél az árnyéka, minden lepke a játszótársa, és van egy igaz barátja is, egy szamár, mondhatja-e magát szegénynek? Mára a szegénység is elmocskolódott, az egyszerű, tiszta, méltóságos szegénységre annyiféle álszent hivatkozás történt főleg azok részéről, akiknek soha nem hiányzott semmi, hogy óvatosan kell közelítenünk a fogalomhoz. Sinka tájait és embereit, a balladák hőseit, és a balladákat magukban őrzőket ma már hiába keressük túl a verseskönyv lapjain. Ez a legősibb táj, a legártatlanabb földlakókkal. Eltűnt, mint annyi minden. Amiért nem kár – vélhetik sokan. Én mást gondolok erről. Nézzünk csak ki a vonatablakon, mennyiféle szemét gyűlik a sovány, haldokló ligetek, erdők talaján. Az ilyen hulladékot a föld kiveti magából, pontosabban nem fogadja be. Idézzünk föl egy parasztportát, talán épp nagymamáét, ahol ugyan szó sem volt szegénységről, de minden krumplihéjnak megvolt a helye, és nem veszett kárba egy szem morzsa sem. Az érintetlen, tiszta, egyszerű szegénység, amivel Sinka István verseiben találkozunk, nincs többé. Szinte szeretném, hogy legyen, mert a föld lassan már lélegez-

107

Tóth Erzsébet

ni sem tud az emberi hulladéktól. Ugyanakkor az erővel, vérrel, kizsákmányolással megteremtett gazdagság, pompa undort kelt az emberben. A múzeumokban őrzött csodákra, a kultúra igazi kincseire is árnyékot vetnek a múzeum lépcsőin kéregető nyomorultak. Sinka szegényei mintha szentek lennének, nincs bennük a Móriczi brutalitás, a szelídség fénnyel telik meg soraiban, a szegénység köszöni, megvan. Mintha tudná, mi következik majd, miféle globális szél hozza a mocskot a tisztára söpört udvarokra. Az ősi tájon az ember (Sinka István) már tud valamit, amit az elődök génjei tanítottak neki, hogy egyszer elhagyják az élők a tanyát, és akkor az a tanya meghal. És tudják a civilizáció törvényét is: A fiúk elhagyják falujukat, és nem tudnak visszamenni többé. „Csóklaposon kicsi/bodzafa virágzik/– mellette tanya volt,/kerülete látszik./Szélessége három,/a hossza öt ölnyi –/hány élet hullhatott/ide összetörni,/ (Holt tanya) Az emberi életek itt úgy hullnak le a földre, mint valami véletlen termés, összetörni, mint a dió, aminek nincs gazdája. Annyi csak az életük, mint egy növénynek, sorsuk „mint a ballangkóró,/mi a szélben oson/s télire megáll itt/örökre álmoson?” A társadalmon kívül élnek, létük értelme talán annyi, hogy egyszer egy költő írjon róluk is. „a holt tanyán bút írjon/rá a bodzatinta.” Szemem, mint a virágoké, írja egy versének címéül a költő, és szelíd lénye küldetésnek tartja életét, ami persze háború is. „ha megcsúfolnám küldetésem,/felzokogna bennem a rét.” „Az esti kolompok bolond kis nyelvek,/de imádkoznak és énekelnek./S míg én nyeregben, szamárháton/átszamarozok a tájon,/ők dalolva a szívemre hullnak,/mint szent golyói egy háborúnak.” És kiért, miért a küldetés? A hasonlókért, a rokonokért. „Ugye néném,/hogy együvé érünk a végén? (...) Peregjetek csak esti pergők,/hiába való kesergők,/a dolgok mégis úgy maradnak,/hogy szijjra fűzik örök rabnak…” És miért a vers? Hogy ne feledjük el azokat, akiket olyan könnyen el szoktak felejteni, akik olyan életet kapnak, hogy haláluk után még a kaszájuk is a földbe vágyik, megsemmisülni. „Harmatban, hajnalban/kaszált negyven évig” – van, akinek ennyi az élete. Sinka István „arra szegődött”, hogy legalább a nevük megmaradjon a ridegpásztoroknak, bojtároknak, summásoknak, cselédeknek, akik az igavonó barommal voltak egyenlők, mert miután elhasználták testi erejüket, többnyire meg is haltak. Hogy nevük is legyen a pusztai költözőknek, csendes aratóknak, ahol „szúnyogok szárnyán sír a táj”: Ács Laji, Sinka Katica, Dús Ádám, Póri Ábel, Szőr-Tóth Bálint, Purzsa Lina, Mados Imre, Boncos Áron, Tóth Mihály, Bődi Mariska, Simon Virág, Bondár Márta, Fügedi Imre, Cser Mihály… és… „– Szabó János, a te hazádban/Szabó Jánosnak nem jó lenni.” És vajon „állásszagú bojtárnak” jó lenni? „ki puha talpú kis pulinak/ Isten mégis a szemébe.” – döntsd el kései olvasó, ki talán éppen egy puli fejét simogatod, és mit sem tudsz arról, milyen élet volt az, amikor „súlyos parasztok sírtak az időben, mint árva lelkek, síri lepedőben”, és „– úgy hulltak le szegények,/mint nyárvégi csillagok.”

108

Széljegyzetek Sinka Istvánról

„Jól kaszált jó szóért,/jól kaszált korpáért,/kaszált önmagáért/s kaszált az országért” (És elfelejtették) Talán itt hangzik el az „ország” szó először e versekben, tehát van egy ország is, nem csak a mezők és a kaszások? És mit tesz a kaszásért az ország? Ezekben a sorokban már készülődik a vád, de szelíd vád az is, amolyan félvád. Mint a félsírás, a félkönny a bojtár szemében. Csak félsírás jutott e szegényeknek, a szem másra kellett. Sinka két sorral érzékeltetni tud egy elmúlt életet: „Dé-Nagy Erzsébetről/ítéltek odafent/s csirkét ültetni egy/másik csillagra ment.”(Hazátlan Sallai) A Krumplievő gyerekek c. vers csak egy skicc a költő vázlattömbjében, és nem a nyomorról, csak a szegénységről tudósít, de aki egyszer olvasta, nem felejti el a négy kicsit, amint a vén vaslábos mellett falja a krumplit, vigyázva, hogy egy szem le ne essen. Fölöttük a kék légy sír, ki tudja miért. Van Gogh krumlievői asztalnál ülnek, tányérról veszik el a krumplit, és teát is öntenek hozzá, nézzük, Sinka hogy ír a négy gyerekről: „Kerek kis faruk oda lapul/a földhöz: érzik hidegét,/Kinn az eperfa levele hull,/ és zúgva sírdogál a légy.” Sír Mamu is, mintha mindenkiért sírna, és aki látott már öreg nénit, egyáltalán felnőttet sírni, az tudja milyen érzés, látni ezt a tehetetlen bánatot. „Öreg Mamu és szomorú,/keze már földöntúli ág,/s világít és tapogat, mint/romok között a holdvilág.” (Mamu sír) Belőlem mindenkinek jut rogyásig. Kaphattok... adok ma soknak. Én fa vagyok és az ágaim újra-meg újra lombosodnak. Előttem papír. Neveket jegyzek, Számoltam. Most már szivarra gyújtok. ...Csak halkabban ti, kis tekergők: taposok ám, ha hozzám nyúltok. 1939-ben, A vád című versben írja ezt Sinka, saját, és sorstársai nevében, a mindenkori elhagyatott szegények nevében mutatva föl a számadást. Majd 45-ben földet kapnak a ridegbojtárok is, hogy azután újra elvegyék tőlük, és jöhetnek az új vádolók, és a vádolókat vádolók, jönnek az újra elhagyott tanyák, ahol a parasztok már nem ültetnek krumplit, nem vetnek búzát. Elfelejtették, hogy kell. Róluk is elfeledkezett egy ország. És a szegénység fái újra és újra lombosodnak, szemünk elé kerülnek ismeretlen szegények ismeretlen tájain a világnak, csak be kell kapcsolnunk a messzelátót. Van, aki egy marék rizst eszik naponta, és vannak, akik még mindig a krumplit eszik megbabonázva, boldogan. És ha akarjuk, láthatjuk a gazdagok csömörét is, a hatalmas erődítmények kapui is kinyílnak egyszer. Láthatjuk a magánállatkerteket, az aranybidét, az összeharácsolt, silányságokkal vegyített bóvli pompát. Ismerjük a gazdagság óriási lehetőségeit. Látjuk, mire mentek vele.

109

F. Szakál Sándor

Kempis Tamás emlékének Mert, hát hiszen, rém egyszerű ez: a megérdemelt, s elvállalt penitencia. A Mindenség Ura így fegyelmez. Ismer jól, s értünk szól ember-fia. Igaza van Tamás szerzetesnek – bár a felismerés is kegyelem – örülni lehet és kell ennek: a balsors okozat, de cél legyen! Ha bújsz előle, könnyedén talál rád és szabadulnod lehetetlen, ám ha Krisztusért örömmel várnád: égi béke lenne szívedben.

Elmartalak elmartalak, mint a friss heget de megidéz az emlékezet szavaim eléd hullanak – mint a friss heget, elmartalak idéznek fátyolos szavak fénykép sarkán gyászszalag minden szóhoz könny tapad sztaniol őrzi a hajad

110

SZEMLE

Tankönyv a székelyek történetéről Anonymustól mostanáig tengernyi tanulmányt, monográfiát, regényt, novellát, útleírást írtak már a székelyekről. Siratták vesztüket, kacagták góbéságukat, csodálták makacsságukat, és olykorolykor átkozták Mihály vajdával kötött barátságukat. Elmesélték a történészek, miként rendezte az előkelők, a lófők és a közszékelyek sorsát Mátyás király; hogy vetette nyakukba a jármot Báthori István erdélyi vajda és székely ispán. Vizsgálták többen azt is, miként kezdte jogaikból kiforgatni őket Szapolyai János; és szabadságot kereső makacságukért miként jobbágyosította őket János Zsigmond. Arról is szóltak tanulmányok, hogy elvárt vitézségükért, véradójukért cserébe a puskát, lándzsát, kardot vagy másféle fegyvert forgatóknak, az életüket áldozni hajlandóknak a szabadságát miként adták vissza Erdély jelesebb fejedelmei. Monográfiák, emlékiratok, peres jegyzőkönyvek születtek arról is, hogy Mária Terézia altábornagya 1764. január 7-én hogyan „lövette ágyúkkal rájuk a határőri méltóságot.” Megírták, megcsodálták többen Körösi Csoma Sándort is, aki megingathatatlan makacssággal Tibetig kereste népének hajdani szállásterületeit és rokonait. Olvasni érdemes tanulmányok születtek arról is, hogy egy másik Sándor – a Nyugatnak forduló Bölöni Farkas –, miként találta meg a minden

székelyt és magyart megillető szabadságot Észak-Amerikában. Orbán Balázs, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Benedek Elek, Tamási Áron és Kányádi Sándor óta az emlékezettel és írásos dokumentumokkal felmérhető históriás időkben talán nem is történt olyan említésre méltó dolog a székelyekkel, amiről könyvek, monográfiák, tanulmányok, dalok, mesék, mondák, boszorkányregék, balladák, megfejtésre váró találós kérdések, népregék vagy miniszteri rendelkezések ne szólnának. A nemrég tankönyvként megjelent

111

Szemle

– A székelység története című – munkához hasonlót azonban eddig még nem írtak. Ez a tankönyv még hiányzott a székelyek lelki egyensúlyának és öntudatának a teljességéből. Ha igazat adunk Stefan Heymnek, és a zsidók civilizációs egységbe, „állami keretek közé” szervezéséhez elengedhetetlenül szükséges volt, hogy Ethan, a krónikás Salamon király parancsára megírja Dávid királynak és népének történetét, akkor a székelyektől sem vonhatja meg senki ezt a jogot. Amíg a szászokat az emberi szabadságjogokét folytatott rabkereskedelem során a Német Szövetségi Köztársaság ki nem vásárolta Romániából, két ilyen megtelepedésüktől autonóm területi, igazgatási és igazságszolgáltatási joggal élő nép élt Erdélyben. Ma már csak egy: a székelyek. Magyar nyelvükkel, külön etnikai tudatukkal, a nyugati kereszténység dogmáihoz igazodó hitvilággal, a hegyvidéki népességre a világon mindenütt jellemző archaikus hagyományokhoz való ragaszkodással, vérüket fölösen pazarló határőr-katonai büszkeséggel, lehetséges, hogy már a magyarok 895-ös honfoglalása előtt századokkal, lehet, hogy csak Szent László uralkodása alatt vetették meg lábukat a Kárpátok délkeleti lejtőinek északnyugati lankáin, platóin és medencéiben. A múltjukba és sorsukba, a hegyvidéki köznapjaikba gyökerező hagyományaik elevensége, a határőri feladatok formálta karakterük és lelkiségük, a panteizmussal átszőtt őszinte vallásosságuk, a közösségi összetartozásukat formáló regionális és megélhetési kényszerek mellett csak azon érdemes töprengenünk, hogy miért nem születtek már századokkal korábban történelmükről tankönyvek. Legyünk őszinték: sem a magyar, sem a román történészeket – a mitológiákon és forrá-

112

sokkal adatolhatatlan mondákon, regéken, legfeljebb az eredetmondákon túl – nemigen érdekelte igazán a székelyek története. A nemzeti fejlődést, a társadalomszerveződési ütemet csak késlekedve követő, a családi, utcatizedi, aprófalvas közösségi összetartozás kényszerét az individuális emberi jogok elé vagy fölé helyező, az urbanizáció, a gyári iparosodás, a modernizációs vívmányok elé erdőrengeteget, sziklákat, hegyormokat, szakadékokat, apró falvakat „gördítő,” a centrumtól megközelíteni nem érdemes távolságba eső perifériák sorsa, történelme nem izgatja sem a politikusokat, sem a végrehajtó hatalmat. A szikár jövedelmet termelő, alig vagy egyáltalán nem gépesíthető őstermelés a vállalkozók figyelmén is kívül rekedt. 1920 óta pedig a Székelyföld bármilyen irányú fejlesztése csökkentette volna az elvándorlást, erősítette volna a székelységet, késleltette volna elrománosodásukat. Akadt hát ok, érv és szándék mindenkor, 1920 óta pedig tilalom is bőven, hogy meg ne szülessen a székelyek történelméről szóló, az elemi népiskolákban tanítható tankönyv. Megjósolt és bekövetkezett tiktakozások kíséretében ez – az egyetemes emberi jogok biztosításával kérkedő Európában – csak 2012-ben történhetett meg. Úgy, hogy a tankönyvet támadók figyelmét Brüsszelből sem a képviselők, sem a bürokraták nem figyelmeztették, hogy a közösség országai kötelesek betartani a gondolkozási, véleménynyilvánítási, kutatási, szólás- és sajtószabadságot, és mindenkinek joga saját, közössége és nemzete múltját megismerni. A Romániában vitatott, tiltott, a Magyarországon némaságba burkolt tankönyv a Székelyföldi nép szolid, elfogulatlan és humánus megközelítésű

Szemle

történelméről szól. Székelyföldről és a székelység történetéről, azzal az igénnyel, hogy minden közéjük születő gyermek tisztában legyen önmaga és ősei értékeivel, a világban elfoglalt helyével és megkövetelhető jogaival, európai szintű esélyegyenlőséget biztosító lehetőségeivel, szabadságjogaival, és azt a földkerekség minden emberének biztosító kötelezettségeivel és felelősségével. Ezt a tankönyvet a székely nép történetéről többségükben székely emberek írták, szerkesztették és illusztrálták, Hozzáengedve a tartalomhoz és formai kivitelezéshez olyan tudósokat is, akiknek meggyőződése, hogy Isten teremtményeinek a természetben végbement, legtisztábban és legtökéletesebben Darwin által kifejtett evolúció szerint is a világon egyetlen népnél sem alábbvaló egyetlen székely sem. Ember-tudományokkal foglalkozó szakemberek: történészek, irodalmárok, régészek, művészet-, egyház-, vallás-, film- és tudománytörténészek, néprajzosok… közös munkája ez a tankönyv. Alkotói fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy mellőztek minden hipotézist, a székelység életének, történetének, lakhelyének, cselekedeteinek, harcainak, gazdálkodásának, művészetének, hagyományainak, léte minden mozzanatának a bemutatásakor kizárólag csak a Tudományos Akadémiák által hitelesnek elfogadott adatokra, tényekre, trendekre és folyamatokra építettek. Kerültek minden hipotézist, még oly meggyőzőnek vagy szépnek kínálkozó romantikus ábrándozást is. Követve a szerzők, szerkesztők módszerét, először szóljunk mi is – emelkedettség nélkül – a köznapi tények nyelvén és stílusában a tényekről. A tankönyv címe: A székelység története. Alcíme: Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák

VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára. A tankönyv Hargita Megye Tanácsának megbízásából készült. A román államnak 1920 óta a székely adózóival és hadseregének székely tagjaival, állampolgáraival szemben halmozódó adósságának picinyke töredékét rótta le ezzel Kovászna Megye Tanácsa. A könyvet négyen (Ferenc S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István és Orbán Zsolt) szerkesztették. Főszerkesztője Hermann Gusztáv Mihály. Illusztrátora Gyöngyössy János. A térképeket Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella és Szász Etelka-Zita készítették. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor térképgyűjteményéből származnak. A kötetet írták Ferenc S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. A különböző korokhoz és fejezetekhez mellékelt filmajánló összeállításában közreműködött Szabó Károly. A korrektúrát Kolumbán Zsuzsánna, P. Buzogány Árpád végezte. Lektorálta Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Gyűjteményükkel, képeikkel, az archívumaikban található feljegyzések, levelek, fotók felhasználásának engedélyezésével támogatták a tankönyv megszületését Csíkszeredáról a Román Országos Levéltár Hargita Megyei Hivatala, a Csíki Székely Múzeum és Botár István magánszemély. Székelyudvarhelyről a Haáz Rezső Múzeum és a Szent Miklós Plébánia. Sepsiszentgyörgyről a Székely Nemzeti Múzeum, Henning János és Tamás Sándor magánszemélyek, Lövétéről az Egyed et Mihály Archívum, Kézdivásárhelyről az Incze

113

Szemle

László Múzeum, Csíkszentdomokosról a Márton Áron Múzeum, valamint a Nagygalambfalvi Általános Iskola igazgatója, Bálint Hajnal. Csak a 13. századtól külön utakra csámborgott Aranyosszék nem talált haza ehhez a kalákához. A szerzők azonban – mint a legkisebb testvért – őket is számon tartják. Aki székely embernek és intézménynek amije volt, hozzájárult ehhez az alkotáshoz. Csak a román oktatási és kulturális minisztérium nem, mely intézménynek a költségvetéséhez, az intézményben dolgozók fizetéséhez – erejükön felül – a Romániában szerteélő és munkálkodó, közülük az egy tömbben, a Székelyföldön élő hétszáz-kilencszázezer székelynek adója is hozzájárult. Ha valaki azt hinné, hogy valamiféle erőszakolt szeparatizmus inspirálta az alkotókat, hagy idézzem mértékletes realitásuk bizonyítékaként történelmi igazlátásukat: „a Székelyföld – bár régebben használták a »Székelyország« („Terra Siculorum”) kifejezést – sohasem volt külön »ország«, önmagában létező politikai alakulat. A székely történelem része a magyar és azon belül az erdélyi történelemnek, mint ahogyan az emberemlékezet óta magyarul beszélő székelység is szerves alkotó része a magyar népnek. Jelenleg a Székelyföld Románia történeti, néprajzi, etnikai jellemzők alapján jól körülhatárolható régiója.” (Előszó 3–4. o.) Már a Délkeleti-Kárpátokban történt megtelepedésük előtt is – egy évezrednél századokkal hosszabb ideje – történelmi evidenciájú kollektív szabadsággal bíró, területileg is elkülönülő térségben élő, 1848-ig autonóm közigazgatással és igazságszolgáltatással élő népközösség volt, és nyelvében, kultúrájában mindmáig maradt is a székelység. Szabadsá-

114

guk és közösségalkotási szabályaik harmonizáltak és harmonizálnak az európai civilizációban élő más népek jogaival, közösségszervezési szabályaival és identitás-igényével. Ezen jogos igényüknek a lenyomata a 2012-ben megjelent tankönyvben feltárulkozó múltjuk, kultúrájuk és életmódjuk. A tankönyv tartalmi komolysághoz, szerkezeti egységéhez, az ismertetett múlt szöveges kibontásával szinkronban lévő geográfiai, kartográfiai ábrázolások, szépirodalmi, zenei, képzőművészeti és spirituális identitásukból fakadó vallási, dogmatikai jellemzők is cáfolhatatlan bizonyító erővel társulnak. Igazabb és elfogulatlanabb, humánusabb szemléletű, ízlésesebben illusztrált, a népéletet a maga teljességében jobban feltáró történelem tankönyvet keveset alkottak még Európában. Szöveg és kép, rímes versbetétek és epikus leírások, filmre, szak- és szépirodalomra utaló kiegészítések egyforma erővel vonzzák a szemet és az elmét. A tankönyv, vagy a mindenki használatára szánt általánosabb értelemben tudományos igényű népiségtörténeti alapmű, hat nagyobb fejezetre tagozódik. Ezek közül a legrövidebb az I. fejezet. A nyolcoldalnyi terjedelmű – rajzokkal, fényképekkel, térképpel, szépirodalmi alkotásokkal bőven illusztrált – fejezet a Székelyföld vázlatos táji tagozódását, hegy- és vízrajzát, növény- és állatvilágát idézi fel a vázlatnál is tömörebb formában. A tömörséget azonban oldja A Szent Anna-tó legendája, Kányádi Sándor Előhang című 1982-es verse, és Benedek Elek Édes anyaföldem! című írásának Kisbacon környékét bemutató részlete. Csak a kiszáradt lelkű, cinikus emberek maradnak érzéketlenek olvastán. Az eltávozottakat a tejútról is, a halottakat a

Szemle

sírból is hazacsábítja, s talán a Kanadába, Spanyolországba és Dél-Amerikába költözöttek szeméből is kicsalja a könnyeket. A legnagyobb erénye – amit az utolsó mondatig megőriz a tankönyv – a tudományos objektivitás csorbítatlanságával harmonizáló, mégis minden fejezetével az emberi érzelmet szívbemarkolóan magához vonzó érzelmi sugárzás. Az azonosulás vágya fogalmazódik meg a tanulmányozójában. A humán tudományokban is ritkán sikerül az értelmi és érzelmi identitásnak ilyen tiszta harmóniáját és mélységét megvalósítani. A hitet megrendítő és próbára tevő regével indít a tankönyv. Az emberi irigység és zsarnokság, a gőgös kivagyiság fölött diadalmaskodó ártatlanságról, a szelíd igazság győzelméről meghatóbb balladát keresve sem találhattak volna a szerzők és szerkesztők, mint A Szent Anna tó legendája. Aligha találunk a vágyott igazság beteljesüléséhez a világirodalomban szebb környezetet. Az elsüllyedt várat elárasztó tavon a gonosztól menekült ártatlanságok tizenkét fehér hattyú képében úsznak a part felé, és a lánnyá visszaváltozottak közül Anna a tó partján kápolnát épít a hitnek és a reménynek. Az ilyen, és az ehhez hasonló ezoterikus legendáknak a legmélyéről buzgott fel mostanig az a megtartó erő, ami a pisztrángot nevelő, vízimalmot hajtó, deszkát fűrészelő patakok partján egy évezrede őrzi a házakat, és azok lakóit. Van a hegyek világának ilyen titka. A hegyes, erdős, tengerszemes tájak nehezen, vagy egyáltalán nem engedik el szülötteiket. Történelmi tény, hogy a Vatikán őrzésére szerződtetett szálegyenes svájci gárda tagjait a pápáknak időről időre haza kellett engedniük, hogy töltekezzenek hazájuk szépségeivel, szellemével, mert

egyébként díszelgésre is tehetetlenné betegedtek. Az sem rege, hogy voltak, talán még vannak ma is emberek, akik belehalnak a honvágyba. Ne soroljuk most azokat a székely írókat, költőket, világjáró művészeket, akik halálukat követően porló testük és az ismeretlen dimenzióba költözött lelkük nyugalmát csak szülőfalujuk röghalmai alatt remélték megtalálni. Ezeket a kínzó vágytól fájó titkokat mentették kötetük első fejezetébe a szerzők. Feltehetően éltetett, élelemmel tartott, energiával, ivóvízzel, egyéb szükségekkel ellátott pár kunyhónyi családot az Olt völgye, a Maros-fő, a Körösök és a Feketeügy vízgyűjtő területe a székelyek megtelepedése előtt is. Sorsukra, történetükre, föld alá menekült tárgyi hagyatékukra régészek vadásznak. Vallatják a sírjaikat, a használat során eltört, vagy dühükben sziklához, fához, földhöz vagdosott cserépedényeiket. Keresik falvak határban, az agyaggödrökben, a beomlott kemencékben, az összerogyott házak alatt lappangó használati tárgyakat. Az általuk Székelyföldnek nevezett régió őskori és ókori népei után kutatnak. Pattintott és csiszolt kőkori leletek, bronzés vaskorból előtolakodó tárgyak, összetört cserepek tanúskodnak róla, hogy a régészeti kultúrák közösségei is megtalálták itt a megélhetésüket. A régészek állítják – Székelyföldön – az időben negyvenezer évig képesek az emberek nyomaira és életére visszaleselkedni. A Vargyas-szoros barlangjaiban talált pattintott kőeszközök, tűzhelyek, állatcsontok diktálják modern számítógépeikbe a tényeket. Krisztus előtt a hetedik-hatodik évezredből neolit (csiszolt) kőkori, majd bronzkori leletek tanúsítják, hogy az Olt, a Maros és a Küküllők völgyeiben kisebb termelő közösségek is megtelepedtek. Apróbb házak, tárolók, kezdetleges növénytermesz-

115

Szemle

tés, telephelyhez kötött állattartás nyomaira találtak. Az Olt völgyében, Erősd falu határában, Tyiszk-hegyen a régészeti leletekből egy hatezer éves falucska életét rekonstruálták. A körbeárkolt, vesszőfonattal kerített faluban fából épült, sárral tapasztott, náddal fedett házakban éltek a korabeliek. A házakban tűzhely, magvak és folyadék tárolására alkalmas edények, ülésre, időzésre, mesehallgatásra, evésre, fonásra, faragásra, vendég hellyel kínálására alkalmas padkák voltak. A házakhoz közel hulladékgödör, cserépégető kemence, fazekasműhely. A kő-, csont- és rézfegyverek, szerszámok, háztartási eszközök mellett arany ékszerek is előkerültek. A szakirodalomban „erősdi kultúra” névre „keresztelték” a lelet-együttest. A bemutatás, a falu tankönyvi megjelenítése már-már kívánatossá teszi, hogy megszólítsuk a ház valamikori tulajdonosát, és fiunkat, unokánkat fazekas inasnak ajánljuk, vagy alkudjunk a mester lányára, milyen feltételek mellett adná férjhez a legénykorból kifelé lábaló unokánkhoz. A napjainkig zajló viharos, ma még talányokban is bővelkedő múltat felvázoló tankönyv szerzői feltehetően azért vállalták bevallottan az akadémikus irányzathoz és szemlélethez, a tévelygést kizáró, a bizonyítható tényekhez való ragaszkodást, mert óvni akarták magukat is a hipotézisek megkopása okozta csalódásoktól. Az olvasóikat is a bizonyíthatatlan feltételezések közötti haszontalan szellemi bolyongástól. Csak a bizonyítható „igazságok mozaikjaiból” rakták össze a tények alapján tanulmányozható székely históriát. A magyarok Kárpát-medencében történő megjelenésétől a krónikák, a geszták, a mitológiák, a regék és mondák, a mesék és a tanulmányok világából „különítették ki” ennek az izgalmas sorsú népnek a történetét, mint szuverén közösségét.

116

A szerzők a népélet, a gazdálkodás, a társadalmi tagozódás, települési és igazgatási, igazságszolgáltatási jellemzők felvillantásával nyomon kísérték a székelyek hadi vállalkozásait, győzelmeit és vereségeit. Foglalkoztak az erdélyi fejedelemségen beüli helyzetükkel, lázadásaikkal, leveretéseikkel. Elmélyedtek kultúrájukban, hitvilágukban, itt-ott megvillantották babonáikat. Nyomon követték identitásuk változásait, olykor-olykor annak haragos kilengéseit is. A valósághoz igazodva, erős hangsúlyt fektettek rendiség kori – 1848-ig meglévő – autonómiájukra. Az életterük behatároltságán, geográfiai és topográfiai jellemzőin túl, a belső jogi világukkal, a technikai és tudományos forradalmak után is elhanyagolt modernizációjukkal, az infrastruktúrájuk fejlesztésének az állam által elhanyagolt voltával is foglalkoztak. A lokalitásuk és etnikai voltuk miatt a hatóságok ma is a polgárosodástól szándékosan elzárt, a modernizációt tudatosan késleltető hátrányokkal sorvasztják életüket, apasztják számukat. Az 1848-as polgári forradalomig a székely hagyományokon, és a Werbőczy által is megismerhetetlennek vélelmezett székely jogon már a 16. században erőszakkal keresztültiporni szándékozó János Zsigmondnak sem sikerült maradéktalanul. Nem vezetett sikerre Lipótnak, Mária Teréziának és II. Józsefnek sem ebbéli akarata. Ugyanakkor az előkelőknek az arisztokrácia „kasztjába” emelése, a lófők birtokos nemesként kezelése olyan mértékig szembefordította egymással a székelyek három rendjét – közszékelyek, lófők és bárósodó előkelők – amit sem a vagyoni, jövedelmi különbségek nem indokoltak, sem a lokális, regionális szokásokhoz való kötődések nem engedtek kiteljesedni. A státusz megkívánta presztízs mind a lófőket, mind az előkelőket kapzsivá, harácsolóvá tette.

Szemle

Szembefordította őket a közösség törvényeivel és szokásjogával, ami kiélezte a belső ellentéteket, ellehetetlenítette a közösség összefogását akár a külső támadásokkal, akár a belső önkényeskedésekkel szemben. Ez az egymás iránti gyanúval telt légkör és feszültég is hozzájárult ahhoz, hogy Mária Terézia lovassági tábornoka, Adolf Nicolaus Buccow 1762-től erőszakkal, majd Siskowicz altábornagy 1764 első dekádjában a tüzérség bevetésével kényszerítette ki a fegyver felvételét. Egyebek mellett ennek a katonáskodásnak a kierőszakolása tovább forgácsolta a székelységet. Az idegen – főleg osztrák – tisztek parancsnoksága alá rendelődés elől tömegesen menekültek Moldvába. Az önfelszerelő és önfelfegyverző határőri szolgálat elviselhetetlenül megterhelte a katonacsaládok költségvetését, tömegesen adósodtak el, ugyanakkor a határőrséghez tartozás „születési státusszá merevedett,” szabadulni sem lehetett tőle. Az egyre költségesebb felszerelés és ruházat beszerzése kikényszerítette a nagycsaládi együttélést, és tömegesen adósította el a katonaszékely családokat. Társadalmi tömbök sodródtak a megélhetés peremére. Önvigasztalásul a határőrök kitagadták a székelységből a fegyvert fel nem vetteket, tovább élezve a belső feszültséget a katonai igazgatás és igazságszolgáltatás alá kényszerülők, és a civil szférában maradottak között. Az utolsó önpusztító gesztus, és tömeges kivándorlást előidéző ok az volt, amikor a közföldeket – erdők, legelők – a szántóföldek arányában osztották fel és telekkönyvezték. Ez a létalapot vonta el az állattartásból, erdőművelésből és fafeldolgozásból, faragásból, faeszközök készítéséből, tutajozásból élő családoktól. Ez a folyamat – összetalálkozva a Balkán lakosságát olcsó gyáripari eszközökkel

ellátó modernizációval – létfeltételeiben roppantotta meg a hegylakó székelységet. A székelység történetét feldolgozó tankönyv hiteles képet nyújt a hegyek között élő, önmagát hagyományaival, szokásaival, történelmi múltjával meghatározó népcsoport múltjáról. Igazat szól arról is, hogy az egymással szemben máig türelmetlen római és bizánci civilizáció érintkezési pontjain milyen ideológiai, lélektani őrlődésekkel, agresszivitásokkal kellett és kell ma is szembenézniük a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavaival kábító Európában, ahol a hatalmi struktúrára rátelepedő politikusok és bürokraták többet foglalkoznak az uborka görbületével, a vérebek jogaival, a tyúkok ketrecének méreteivel, az akácfák agresszívvá nyilvánításával, mint nyolc-kilencszázezer székely sorsának jobbításával. A székelység történetét ismertető első tankönyv – a régi magyar és az új román idők figyelmetlenségére is utalva – 2012-ben jelent meg. A munka címében is hirdeti, hogy a székelyföldi kamaszok (és a székelység történetére kíváncsi felnőttek) érdeklődésére számít. Tanulmányozójaként a könyvnek – javasolnám – a magyar nyelvi és kulturális identitásához ragaszkodó, a római központú hitvilág civilizációs és erkölcsi értékrendjét követő székelység életének, sorsának megismerése céljából – a magyar nemzetért felelősséget érző – minden értelmiségi sürgesse ennek a tankönyvnek a hazai iskolákban is kötelező bevezetését. Rólunk, hanyagságunkról és pusztuló világunkról is szól ez a könyv. Takács Péter A székelység története. Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (és minden érdeklődő) számára. Csíkszereda – Székelyudvarhely, 2012. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont Hargita Megye Tanácsa, 173 p.

117

Szemle

Azt ciripelik a tücskök, hogy megjelent… Sóstóhegy. Nyíregyháza városnegyede

Manapság egyre több, különböző műfajú helytörténeti munka jelenik meg. Talán nem véletlenül. Világunk megváltozott, mindinkább gyökértelenebbekké válunk. Egyre ritkábban fordul elő, hogy ugyanazon a településen, ugyanabban a házban élje le az életét három-négy nemzedék. Mind kevésbé köt a szülői ház, a családi birtok, a rokonok közelsége. Ha a boldogulás máshol ígéretesebb, költözünk. Vajon mikor tudjuk otthon érezni magunkat egy új helyen? Talán akkor, amikor már ismerős közeg vesz bennünket körül. Ehhez fel kell fedezni a környéket, kapcsolatot kell kialakítani az emberekkel és minél többet olvasni, hallani a múltról. A történelmi információt gyakran keresgetjük a neten. De hiába nyílik ki virtuálisan képernyőnkön a nagyvilág, ha nincsenek olyan lelkes lokálpatrióták, akik időt és fáradságot nem kímélve felkutatják, majd feltöltik a világhálóra azokat az ismereteket, amely régi századokba vezetnek vissza. A könyvet örömmel lapozgatóknak pedig külön ünnep, ha nyomtatásban is megjelennek a helytörténeti kiadványok. A Sóstóhegyen élőknek szerencséjük van. Annak ellenére, hogy közigazgatásilag soha nem alkottak önálló települést, a lakóközösségük összekovácsoló elemeit alkotó pillanatokat, eseményeket voltak, akik felkutatták és közkinccsé tették. Már forgathatják, olvasgathatják azt a kötetet, amely bepillantást nyújt a városnegyed múltjába, jelenébe, sőt jövőjébe. A Sallai József által szerkesztett könyv nem csak a helytörténeti ismeretekre, hanem érzésekre, kötődésekre is ráirányítja a figyelmet.

118

A helytörténeti írásokat összefoglaló köteteknek rangot ad, ha azt a polgármester ajánlja az olvasóknak. Dr. Kovács Ferenc előszavában kiemeli, hogy a Sóstóhegy örökség-kincsét összefoglaló munka különleges színfolttal gazdagítja Nyíregyháza történetét is, segítve az érzelmi kötődés elmélyítésében. A bevezető részben szót kér a szerkesztő is, vázolva a település fejlődésének ívét, kiemelve a sóstóhegyiek indentitástudatának erősítése érdekében tett lépéseket, és köszönetet mondva a szerzők és lektorok mellett Móré Mihálynak, aki lakóhelye elkötelezettjeként szorgalmazta a könyv megjelenését, sőt támogatókat is keresett a kiadáshoz.

Szemle

Remélhetőleg sokan lesznek olyanok, akik azért veszik kézbe a könyvet, mert kötődésük van Sóstóhegyhez, esetleg Nyíregyházához, de bizonyára akadnak majd olyanok is, akik azért lapoznak kíváncsian bele, hogy megtudják: mit lehet mondani, írni egy viszonylag fiatalnak mondható városrészről. Higgyék el, sok mindent! A tanulmányok sorát Bene János történelmi visszatekintője nyitja. Nem célja a mítoszteremtés, inkább felhívja a figyelmet arra, hogy a mai Sóstóhegy területén eddig szórványosan találtak különböző korszakból régészeti leleteket, meglepetéseket azonban a jövőbeni feltárások tartogathatnak. Gazdag írott forrásanyaggal se büszkélkedhet a közösség, de szorgalmas kutatással a kótaji, nyírpazonyi és nyíregyházi iratokból felvázolható a terület lakott hellyé válását elindító szőlőtelepítés és termesztés mikéntje, a vasút szerepe, sőt az is, hogy mikor, miért és hogyan tartozott a terület, majd a hegyközség a különböző településekhez. A korabeli hírlapból, a Nyírvidékből kiolvasható iskolai hírek, diák- és levente rendezvények és az, hogy 2. világháború után az akkor már 1500 fős közösség számára helyben szerveztek szülésznői állást, nyitottak a temetőt, működtettek szövetkezeti csoportot és hoztak létre jegyzői kirendeltséget, bizonyítja az állandó lakóközösség kialakulását. Nemcsak a történelmi áttekintés tartotta fontosnak a szerző, hanem annak a kevés fennmaradt írott forrásnak a közreadását is, amely bepillantást nyújt a múltba. A történeti visszapillantás mellett fontos a hely, a környezet felfedezése. Ehhez nyújt segítséget Kormány Gyula írása, aki Sóstóhegy domborzati viszonyainak megismeréséhez a földtörténet újharmadidőszakáig vezet bennünket vissza. Tudományos és a legapróbb rész-

letességig menő választ ad arra, hogy miért és hogyan alakult a határ morfológiai arculata, valamint az éghajlat, ezáltal a közösség életfeltételei a szélfútta homokon. A tájformáló ember, a lakosság alakulásának vizsgálata során itt is szembesülhetünk a forráshiánnyal. A korabeli összeírások és statisztikák csak becslésre adnak lehetőséget (ez tükröződik a többi tanulmányban is a lakosságszám meghatározásánál). 1952-től azonban már pontosabban kimutató, hogy Sóstóhegy 1990 után Nyíregyháza legkedvezőbb demográfiai helyzetű városrészeihez tartozott. A természetes szaporodás mellett a szuburbanizációnak köszönhetően egyre többen költöztek ide a városból. A lakosság nagy része a 20. század utolsó harmadáig a szőlőművelésből, mezőgazdaságból élt, majd egyre többen vállaltak munkát Nyíregyházán az iparban, a szolgáltatásban, a foglalkozásszerkezet átalakulása után a kereskedelemben is. A lakosság növekedése, foglalkozása, életszemlélete rányomja bélyegét a településképre. Az elmúlt egy évszázad alatt Sóstóhegy arculata nagyon megváltozott. A különböző időszakokban keletkezett térképszelvények sok mindent elárulnak annak, aki szakértő szemmel nézi őket. Kókai Sándor korábbi kutatásaira is alapozva érdekes, adatgazdag ívet rajzol segítségükkel az első szőlőtelepítéstől a lakosság- és foglalkozásszerkezet változásán át napjainkig, a kertvárossá válásig – rámutatva a településkép kettősségére is. A jövő helytörténeti kutatóinak érdeklődésére minden bizonnyal külön is számot tart majd a tanulmány napjainkat bemutató része és a társadalmi-gazdasági szolgáltatásokat bemutató táblázat. A szerkesztői feladatok mellett Sallai József szerzőséget is vállalt a kötetben.

119

Szemle

Az iskola múltját tárta fel. A rövid bevezető után lírai és olvasmányos történetben elevenedik meg a sóstó-szőlőtelepi iskola élete, majd az általános iskola alapítása, tevékenysége. Az írás virtuális emléket állít a százéves iskola igazgatóinak, és felsorolja az Arany János Gimnázium és Általános Iskola tagintézményévé vált Szabó Lőrinc Iskola 2013-–2014-ben oktató-nevelő pedagógusait. Hasonló figyelmet fordít a szerző az óvodai nevelés múltjára és jelenére, vezetőire, alkalmazottjaira is. Munkáját főként az iskola irattárában, valamint a levéltárban található írott forrásokra, továbbá szóbeli közlésekre alapozta. Egy közösség életéről sokat elárulnak az épületek: a településképet formáló lakóházak és a növekedést, fejlődést feltételező iskola mellett mindenhol a hely központját jelölő, a gyülekezet sajátosságát tükröző templom is a múlt-jelen-jövő része. A legrégebben önálló egyházközséget alakító római katolikusok már 1939-ben tervbe vették „Isten házának építését” – tudhatjuk meg Bodnár István írásából. A helybeli gyűjtésnek köszönhetően a szükséges anyag egy részét akkor meg is vették, a történelem viharai miatt azonban a templom csak 1991-re készülhetett el ökumenikus összefogással. Kulcsár Attila tervezte, éppen úgy, mint a reformátusok templomát, amely 2001-re épült fel Sóstó és Sóstóhegy határában. A görög katolikus közösség 2011-ben felszentelt új kápolnáját „Sivadó atya kalauzolásával” járta végig a szerző és járhatja végig az olvasó, az épület mellett bepillantást nyerve a hívek közösségi életébe, tevékenységébe is. A gyülekezet- és templomtörténeteket a kötet végén lévő színes képek teszik plasztikussá. Egy helytörténeti tanulmánygyűjtemény igyekszik sok mindenre ráirányítani a figyelmet: a homokdombok, szőlő-

120

tőkék, középületek mellett arra is, hogy kik éltek, élnek köztünk. Sóstóhegy és az irodalom hallatán azonnal a Tücsökzenére asszociálunk. Szabó Lőrinc 1945 decemberében, a legnagyobb télben „menekült” ide, a barátok szeretetébe, a nyugalom és béke szigetére, és itt írta önéletrajzi ciklusának 64 darabját. Bár az idilli állapot 1946. január közepén megtört, a költő visszautazott Budapestre, a Sóstóhegyen íródott versek őrzik a hely szellemét, mint ahogy Sóstóhegy is többféleképpen őrzi Szabó Lőrinc emlékét. Pethő József tanulmánya az irodalomtörténet által feldolgozottak rövid bemutatásán túl arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy ma is élnek itt olyanok, akik a lélek húrjait pengetik. A kárpátaljai irodalmi élet egyik szervezője, a műfordító, költő Dalmay Árpád közel két évtizede, az élettapasztalatát versben megosztó Vengrinyák János több mint negyven éve sóstóhegyi lakos. Bodnár István újságíró, „szépségre szomjas lelkű” költő, aki megyebeli barangolásra, a Tisza csodáinak felfedezésére csábítja írásaival az olvasót, valamint Révay Valéria nyelvész, egyetemi tanár, műfordító lelkes lokálpatriótaként a kötetből is részt vállaltak. A tudós tanár rendkívül alapos, számos forrásra építő értekezést ad közre Sóstóhegy helyneveiről. A település elnevezésének történelmi alakulását vázoló fejezet után alfabetikus rendben sorra veszi az utcákat, pontosan megnevezve az utcanevek korábbi előfordulási helyeit, köztük a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára által működtetett Nyíregyházát Kutatók Virtuális Klubja honlapján elérhető adatbázist. A külterületi helyneveknél és a vízneveknél rövid szöveges meghatározást is ad, ez alapján könnyebben betájolható egy-egy dűlő, rét vagy tanya.

Szemle

Nem maradtak ki a köz- és nevezetesebb épületek, sőt az utak és a vasutak sem a bemutatásból. A múlt mellett helyet kap a kötetben a jelen és a jövő is. Kókai Sándor társadalmigazdasági szolgáltatásokat bemutató jelenkori összefoglalását egészíti ki Révay Valéria a közéleti képviselők és civil szervezetek főként szóbeli és internetes adatgyűjtésen alapuló, részletes bemutatásával, Molnár Ibolya pedig a Nyíri Arborétum hangulatos, szubjektív bemutatásával. A virtuális arborétumi, valamint Bodnár István vezetésével az Igricén tett séta átvezet bennünket a tájból a történelembe, a múltból a jövőbe. A kötetet Veres István sorai zárják, aki építészként tekint a kertváros sajátosságaira, felvázolva a jövőbeni fejlődés lehetőségeit is.

Az írások között számos fekete-fehér, és a könyv végén elhelyezett néhány színes fotó illusztrálja. Az olvasóbarát kötetért, a formai igényességért a szerkesztőt és a lektorokat dicséret illeti. Az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő és számos, a könyv utolsó oldalán név szerint is felsorolt támogató segítségével Újfehértón a Kartonpack-Nyomda Kft. üzemében készült kötet kiadója a Szent István Nemesi Rend Első Alapítványa. Ha szívesen belelapoznának a könyvbe, keressék őket! Kujbusné Mecsei Éva Sóstóhegy. Nyíregyháza városnegyede. Szerk. Sallai József. Nyíregyháza, 2014. 200 p.

Alakzat és jelentés Pethő József a Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, habilitált főiskolai tanár, idehaza és külföldön is elismert nyelvész, számos könyv és tanulmány írója. Nyíregyházához s a megyéhez kapcsolódóan számos Krúdy-tanulmány és előadás szerzőjeként, a megyei és városi Krúdy-rendezvények egyik házigazdájaként vált ismertté a neve. Krúdy stílusának, nyelvének tucatnyi tanulmányt és több könyvet szentelt. Publikációinak száma a Magyar Tudományos Művek Tárának adatbázisa szerint 127, idézettsége 101. Ez a professzori szakmai teljesítmény követelményeinek megfelelő magas színvonal. Hazai és külföldi szakmai jelenléte, valamint kulturális és tudományos

121

Szemle

közéleti szereplése méltó továbbvivőjévé teszi a Nyíregyházi Főiskolán folyó magyar nyelvészeti és irodalmi kutatások hagyományainak. Olyan jeles képviselők nyomdokaiba lépett, amilyenek Margócsy József, Katona Béla, Bachát László, Mező András és mások voltak. Hosszú ideje dolgozik többek között az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett működő stilisztikai kutatócsoportban. Ennek az egész Magyarország stilisztáit összefogó, nagy elismertséggel tevékenykedő szakmai közösségnek a keretei között aktív részese volt a 2008-ban megjelent Alakzatlexikon munkálatainak. Nevéhez a lexikon számos szócikkének megírása fűződik. Habilitációs disszertációját is Krúdy stílusához kapcsolódóan védte meg 2012-ben. Jelen munkájában a megismerés-tudomány keretei között vizsgált kognitív stilisztika került középpontba, ahol egyik nagy kutatási témáját, az alakzatokat vizsgálja a jelentésképzés folyamatának tükrében. Az Alakzat és jelentés tanulmánykötet Az alakzatok stílus- és jelentésképző szerepe a szövegben alcímet viseli. A kötet fejezetei tudományos nóvumként új megközelítési módot hoznak a nyelvben megélt világmegismerés kutatásának területén. A fejezetek a hagyományos és funkcionális stilisztika mellett a kognitív nyelvészet kínálta lehetőségeket mutatják fel a szépirodalmi szövegek teljesebb szemantikai feltárása érdekében. Az újszerűség abban rejlik, hogy a kognitív keret elméleti bázisával megtermékenyítően hat a funkcionális stilisztika befogadásesztétikai, hermeneutikai hagyományaira. A nyelvvel foglalkozó tudományoknak az 1960-as, ’70-es években a formális Szathmári István (főszerk.): Alakzatlexikon. Budapest, 2008. Tinta Könyvkiadó

122

leírás volt a vezető irányzata, amely meglehetősen elszakadt a nyelvhasználattól, egyre elvontabb kategóriákkal dolgozott. A funkcionális nyelvészet helyére tette a strukturalista nyelvészet egyensúlytévesztését, s a nyelvnek a használati szerepében történő megismerését tűzte ki célul. Ennek a nyelvszemléletnek a huszadik század végén egy újabb, pszicholingvisztikai indíttatású megközelítési lehetősége a megismerés és jelentésképzés nyelvi folyamatát szerves egységben középpontba állító kognitív nyelvészet. E módszertani és tudományos szemlélet szerint a vizsgálatok középpontjában a nyelvi rendszer, a gondolkodás kognitív működése és a nyelvhasználat folyamata egységben vizsgálandó. Ezt az elvet követi s mutatja be kötetében Pethő József az alakzatok és nyelvi képek szövegbeli működési mechanizmusa, a jelentésképzés stilisztikai feltárása során. A formai-szerkezeti struktúra elemzésén túl – s könyvében ez tekinthető tudományos nóvumnak – a stilisztikai vizsgálatban előtérbe helyezi a megértésszerkezet, a jelentésképzés működését, a figyelemirányítást, a hozzáférhetőséget, a feltűnőséget, az alakzatoknál fontos figura-alap kettős fogalmát. Az alakzat olyan nyelvi fordulat, kifejezésmód, amely azzal, hogy eltér a szokásostól, hatással van az olvasó, hallgató érzelmeire, indulataira, akaratára. A mai stilisztika az alakzatnak már nemcsak a művészi stílusban, hanem valamennyi stílusrétegben betöltött szerepét vizsgálja – írja Szathmári István a Stilisztikai lexikonban. A retorikai-stilisztikai alakzatok nemcsak a szónoki beszédek és a szép Vö.: Tolcsvai Nagy Gábor: Kognitív szemantika. Nyitra, 2010. Konstantin Filozófus Egyetem Középeurópai Tanulmányok Kara. Szathmári István (szerk.): Stilisztikai lexikon. Budapest, 2004. Tinta Könyvkiadó, 7.

Szemle

irodalmi szövegek stílusának lényeges meghatározó összetevői – erősíti meg ezt a gondolatmenetet Pethő József is kötete fülszövegében –, hanem átfogják a teljes kommunikációt, a hétköznapi beszédet, a reklámot, a gazdasági nyelvet is. Ezért a komplex nyelvleírásnál megkerülhetetlen az ilyen típusú nyelvi formációknak a vizsgálata. Pethő József könyve oktatási és kutatási célokat is szolgál egyszerre. A kötet a Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához sorozat 129. darabjaként a Tinta Könyvkiadó gondozásában 2011-ben jelent meg. Általa a nyelv- és kultúraszakos hallgatók megismerkedhetnek a nyelvészet új irányzatával, s elemzései gyakorlati hasznossággal bírnak, amelyet az oktatásban vagy további kutatásban a fiatal bölcsésznemzedék is haszonnal alkalmazhat. A munka három nagyobb egységre tagolódik. Az első nagy fejezet az elméleti alapvetések, fogalmi kategóriák tisztázásával segíti az alakzatok megismerését (13–56). A második és a harmadik rész szövegelemzéseket tartalmaz. Először a tulajdonképpeni alakzatokat (77–140), majd a nyelvi képeket (143–178) veszi sorra. Ez utóbbi rész döntően a metaforák világába enged betekintést. A negyedik fejezet az összegzésen kívül a filológiai pontossággal összeállított fogalomtárral, a felhasznált szakirodalmi jegyzékkel és a tárgymutatóval szolgálja a megértést és az eligazodást (179–199). A bevezető fejezet (15–56) a fogalmi meghatározásokat, a stilisztikai kategóriák értelmezését járja körül érthető, világos stílusban. Mi a stílus? Ezt a nyelvhasználati összetevőt akkor is használjuk, ha nem tudjuk esetleg meghatározni a fogalmat a nyelvész precizitásával. Ha valakinek a

viselkedését, beszédmódját, nyelvi vagy nonverbális megnyilatkozásait minősítjük, s azt mondjuk „választékos a stílusa”, „durva a modora”, „kimért”, „közvetlen”, „barátságos”, „megnyerő” stb., értékelő viszonyulásunk, stílustulajdonításunk alapján tesszük. Ezt a szerző szabatosan így fogalmazza meg: „A stílus a szövegértelemnek a nyelvi megformáltságból eredő összetevője, amely a szövegmegértés, az interpretáció szempontjából attributív módon jön létre, azaz a stílushatás, a stílus által létrehozott értelem-összetevő nem eleve adott, többnyire nem is fogalmi jellegű, hanem a befogadói attribúcióval (azaz tulajdonítással) alakul ki az interakcióban. A stílus így a nyelvi horizontok összjátékában jön létre a mindenkori nyelvi interakció során, amelynek a szöveg csak egyik, igaz megvalósító összetevője, a többi pedig pragmatikai tényező” (17). Ezek a pragmatikai tényezők a stíluspotenciál, a szociokulturális összetevők, amelyek mint háttér meghatároznak egy elvárási normát, s a stilisztikailag semleges szövegszintet is kijelölik. Ehhez az alapszinthez képest válik ki a feltűnő elem mint a figura-alap viszonyban stilisztikailag értelmezhető, alkalmazható stíluseszköz. Az alakzatok is ilyen stíluseszközök. Pethő József az alakzatfelfogások értelmezését és az alakzatok nyelvleírási lehetőségeit is megvilágítja. A retorikai és hagyományos stilisztikai értelmezések után saját, hangsúlyozottan nyitott alakzatfelfogását ismerteti. Mindazokat a nyelvi szerkezeteket alakzatnak tekinti, amelyek a beszédbeli felhasználhatóság során retorikai fogalomként kategorizálhatók és megnevezhetők. Ugyanakkor Kocsány Piroska – Szikszainé Nagy Irma: Előtanulmány egy tervezett alakzatlexikon számára. Budapest, 2006. Nemzeti Tankönyvkiadó, 49.

123

Szemle

döntő szerepet tulajdonít a leírhatóságnak és a figura-alap viszonynak, amelyek a következő feltételek mellett lehetnek alakzatalkotók. Ha rendelkezésre áll a szövegalkotó/beszélő nyelvi tudása és a skalaritás. Megvan az a szinonimatár, amelyből a szaliens elem mint figura kiemelkedhet (vö. 36). Pethő József az alakzatok közé sorolja a nyelvi képeket is, de elkülöníti azokat a „tulajdonképpeni” alakzatoktól. A kötet második nagy egysége a tulajdonképpeni alakzatokkal foglakozik (57–140). Módszertani megközelítésének szembeötlő értéke, hogy nem lexikoncikk-szerűen ismerteti az alakzatokat, hanem napjaink szónoki beszédeinek elemzéseibe/analízisébe ágyazottan mutatja be többek között a paralelizmus, az anafora, a halmozás, a fokozás, a felsorolás, tömörítés, az antitézis, a párhuzam és ellentét funkcióját és hatását. Vizsgálja az előreutalás alakzatait a szónoki beszédben és a szépirodalomban. Ilyenek az ellenfél feltételezett véleményének előrevetítése, annak kivédése céljából. Ez az anticipáció. Az előreutaló tömör implicit kifejtés a deviza. Napjaink politikai, közéleti beszédei kínálnak elemzési alkalmat ezek bemutatására. Pokorni Zoltán, Jókai Anna, Ritoók Zsigmond, Kertész Imre, Mádl Ferenc, Sólyom László szónoklatai hatásukat többek között az alakzatok stílusösszetevőinek, jelentésképzésének köszönhetik. Az alakzatok a szövegkoherenciában is vizsgálhatók. Ezt a funkciót Krúdy műveit felhasználva járja körül a szerző. Elemzésében az N. N. című kisregény kapcsán az ellentét, az ismétlődés alakzatai és az irónia kerülnek előtérbe. Krúdy művei – mint korábban utaltunk rá – kitüntetett helyet foglalnak

124

el Pethő József elemzései között. A hasonlatok, metaforák, visszatérő képek, a halmozás mind részei annak a szintetizáló elemzésnek, amely az állandóság és változás kettősségeként Krúdy utolsó korszakának stílusát jellemzik, s Pethő József tollából itt olvashatunk róla. A műnembeli változatosság és az alakzatok jelentésképzésének jegyében József Attila verseinek adjekciós alakzatairól szól egy gazdagon felépített fejezet. Új szempontot hoz a szerző ezzel a dolgozattal a József Attila-kutatások világába, hiszen az alakzatok szerepéről, azok jelenlétéről és funkciójáról kevés szó esett a költői életmű feltárása során. Ez az elemzés két okból is helyénvaló az alakzat és jelentés vizsgálati körében. Egyrészt az adjekciós alakzatoknak a modern lírában meghatározó szerepe volt a századforduló óta, másrészt az adjekciós alakzat jellegzetes, tipikus szemantikai, strukturális, jelentésképző szerepet kapott József Attila verseiben. Az alakzatok jelentésképzésének műnembeli változatosságát mutatja be az Alakzatok a reklámszlogenekben című fejezet is. A napi aktualitással is figyelemfelkeltő reklámpéldák elemzése a szójátékot, a gradációt, a kiazmust, a mezozeugmát, az alliterációt, a halmozást, az antitézist, a retorikai kérdést, a hiperbolát világítja meg jelentésképző stilisztikai funkciójában. Az Alakzat és jelentés kötet harmadik nagy fejezete (141–179) a nyelvi képek szövegbeli funkcióját járja körül. Krúdyhoz visszatérve az író Nyírség-képei kapcsán a fogalmi integráció stílus- és jelentésképző szerepére kapunk először betekintést. A nyelvi képek között a metafora Móricz stílusában is döntő szerepet játszott. Erről szól a fejezet második

Szemle

dolgozata. Kis kitekintésként a fogalmi metaforáknak a gazdasági nyelvben betöltött szerepéről is felvillan egy értékes összevetés a magyar és német nyelv tükrében. Végül az idő konceptualizációja, annak fogalmi metaforái vezetnek vissza a kiindulóponthoz, a világmegismerés kognitív képéhez. A záró, negyedik nagy egységben az Összegzés és kitekintés, valamint a fogalomtár és irodalomjegyzék és tárgymutató (179–199) zárja le barangolásunkat az alakzatok világában. A kötetben használt ötven, jórészt új fogalom meghatározását, s kétszázötven szakirodalmi tételt találunk meg itt. A tárgymutató 120 fo-

galom szövegbeli előfordulására utalva segíti az olvasói tájékozódást. Pethő József problémafelvető, elméleti és gyakorlati hasznosságú kötete, az Alakzat és jelentés új megközelítéseket, eddig fel nem tárt tudományos nóvumokat és további kutatásokra inspiráló, valamint a jövőben kifejtésre váró izgalmas témákat sorakoztat fel mindazoknak az érdeklődőknek, akik a nyelvészet, a stilisztika, s azon belül az alakzattan iránt érdeklődnek. Cs. Jónás Erzsébet Pethő József: Alakzat és jelentés. Az alakzatok stílus- és jelentésképző szerepe a szövegben. Budapest, 2011. Tinta Könyvkiadó, 199. p.

125

bibliográfia

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja irodalma 2014. január 2–2014. június 30.

Önálló művek válogatott bibliográfiája Alföldy Gábor: A mándoki Forgách-kastély és kertje. – Budapest : Mágus Kiadó, 2013. – 112 p. Almatermesztés új alapokon. – Piricse : Naturalma Zrt., [2013]. – 155 p. Ámos Imre és a 20. század: Kortárs összművészeti kiállítás. – Budapest : Corvina Kiadó Kft., 2013. – 175 p. Antall István – Deák Attila – Szatmári István: Tündérmezőtől az ismeretlen földig: Utazás a művészetek történetében Szatmártól Kassáig. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft., 2013. – 160 p. Arany János Gimnázium: 1989-2014: [25 év emlékei]: Nyíregyházi Arany János Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium gimnáziumi tagozata. – Nyíregyháza : Arany János Gimnázium és Általános Iskola, 2014. – 135 p. Balázs Géza – Grétsy László: Helyneveink érdekességei, tanulságai, népi magyarázatai: Egy pályázat legjobb darabjai: Válogatás a Nemzeti Erőforrás Minisztérium és az Anyanyelvápolók Szövetsége anyanyelvi pályázataiból. – Budapest : Anyanyelvápolók Szövetsége : Tinta Könyvkiadó, 2013. – 332 p. Balla D. Károly: Az utolsó futamok: Egy manzárdőr naplója, 2004-2007. – [Pécs] : Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2013. – 175 p. Balogh Boglárka: Love Commando: [Tiltott szerelmek – tiltott életek]. – Budapest : Libri Kiadó, 2013. – 338 p. Bányai Viktória – Fedinec Csilla – Komoróczy Szonja Ráhel – Nagy Béla: Zsidók Kárpátalján: Történelem és örökség a dualizmus korától napjainkig. – Budapest : Aposztróf Kiadó, 2013. – 453 p. Bartha Dénes: A Sóstói-erdő. – [Nyíregyháza] : Nyírerdő Nyírségi Erdészeti Zrt., 2013. – 624 p. Bene János – Istvánovits Eszter: A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve LV. 2013. – Nyíregyháza : Jósa András Múzeum, 2013. – 535 p. Bessenyei almanach: A Bessenyei Irodalmi Társaság év-

126

könyve 2013. – Nyíregyháza : Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társaság, 2014. – 92 p. Bodnár István: Az utolsó konflishajtó: Barangolások, interjúk, tárcák. – Nyíregyháza : Örökségünk Könyvkiadó Kft., 2014. – 299 p. Bordé Katalin: A magyar Rotary története. – Szentendre : Magyarországi Rotary Clubok Szövetsége, 2012. – 615 p. Csabai László: Szindbád Szibériában. – Budapest : Magvető, 2013. – 589 p. Czap Ferenc: Nanda. – [S. l.] : Szerző, 2014. – 157 p. Dankó Mihály: Varjúlapos. – [Nyírtelek] : Összefogás Nyírtelekért Egyesület, 2014. – 50 p. Dömsödi Gábor: Friderikusz és Hajdú serpája voltam. – [Budapest] : Digitalbooks, 2013. – 310 p. Dukai István: „Lenni egyidőben”: Az Ember Szöllősi Zoltán költészetében. – Lakitelek : Antológia Kiadó, 2013. – 141 p. Elek Judit – Sükösd Mihály: Tutajosok: Forgatókönyv: A tiszaeszlári per dokumentumai. – [Pécs] ; [Budapest] : Jelenkor Kiadó : Dánielfilm Stúdió, 2013. – 499 p. Fázsi László: A pótmagánvád a magyar büntető eljárásjogban és a gyakorlatban. – Budapest : Patrocinium Kiadó, 2013. – 336 p. Ferenczik Adrienne: Incognito. – Budapest : Atlantic Press Kiadó, 2013. – 383 p. Fleck Gábor – Szuhay Péter: Kérdések és válaszok a cigányságról. – Budapest : Napvilág Kiadó, 2013. – 174 p. Frisnyák Sándor – Gál András: Tájhasználat és térszervezés: Történeti földrajzi tanulmányok. – Nyíregyháza ; Szerencs : Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete : Bocskai István Gimnázium, 2012. – 201 p. Görögkatolikus szemle kalendáriuma 2014. – Nyíregyháza ; Miskolc : Hajdúdorogi Egyházmegye : Miskolci Apostoli Exarchátus, 2013. – 196 p. Horváth László: Gyorsan szálló évek. – Nyíregyháza : Szerző, 2014. – 183 p.

Bibliográfia Ivancsó István: Az 1938-as Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus 75. évfordulója alkalmából 2013. november 28-án rendezett szimpozion anyaga. – Nyíregyháza : Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola Liturgikus Tanszéke, 2013. – 83 p. Klein Éva: Vannak még tanúk. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Zsidó Hitközség, 2013. – 154 p. Komoróczy Géza: Zsidók az Északkeleti-Kárpátokban: Kárpátalja a 16. századtól a 19. század közepéig. – Budapest : Aposztróf Kiadó, 2013. – 103 p. Kovács István: Búcsúzó Rózsalevél: Kovács István versei. – Máriapócs : [Szerző], 2014. – 103 p. Kovács katáng Ferenc: Krúdy-kalucsni, Hamsun-köpönyeg: Séták. – Budapest : Napkút Kiadó, 2013. – 144 p. Krúdy Gyula: A nő varázsa. – Budapest : Alinea Kiadó, 2014. – 216 p. Krúdy Gyula: Pest-budai hangulatok: Régi pesti svindler, Aranytükrös kávéházban, Az óbudai szívhalász és más történetek. – Budapest : Alinea Kiadó, 2013. – 216 p. Krúdy Gyula: Régi Magyarország. – Budapest : Alinea Kiadó, 2013. – 218 p. Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád. – [Dunakeszi] : Mandorla-ház Könyvkiadó, 2013. – 400 p. Kudelász Nóbel – Sivák Zsuzsanna: Alföldi Legendárium: Mesék, mondák, legendák az Alföldről I. – [Sáránd] : Hajdú Turisztikai Vendéglátó Kft., [2013]. – 128 p. Kulcsár Attila: Kulcsár Attila DLA: LXX: Ybl díjas építész – tervek, házak, életút 1942-2012. – [Nyíregyháza] : Örökségünk Könyvkiadó, 2012. – 160 p. Kulimár János: Csillag és csók: [Életünk így múlik el…]: [Érdekes nők vallomásai]. – Nyíregyháza : Kulimár János, 2014. – 352 p. Kuruc(kodó) irodalom: Tanulmányok a kuruc kor irodalmáról és az irodalmi kurucokról. – Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2013. – 364 p. Kurucz Gyula: Törpék és mikulások. – Budapest : Kairosz Kiadó, 2013. – 191 p. Listván Attila: Az Inczédy György Középiskola, Szakiskola és Kollégium emlékkönyve: 1975-2013. – Nyíregyháza : Inczédy György Középiskola, Szakiskola és Kollégium, 2013. – 331 p. Madár János: Arcok és énekek: Verses antológia – 2013. – Budapest : Rím Könyvkiadó, 2013. – 344 p. Magyarország – Nyíregyháza 2013. – Nyíregyháza : Magyar Tájakon Kiadó Kft., 2013. – 44 p. Majsányi Kati: A jó szándék kavicsai: Édes, szép gyermekkorom. – [Neckenmarkt] : United P. C., 2013. – 101 p. Margócsy István: „… A férfikor nyarában …”: Tanulmányok a XIX. és XX. századi magyar irodalomról. – Pozsony : Kalligram, 2013. – 479 p. Marik Sándor: Árnyalatok: Marik Sándor válogatott írásai: [Válogatás egy évtized írásaiból 2004-2014]. – Nyíregyháza : [Szerző], 2014. – 279 p.

Móczár István – Róka Ildikó: Diós ételek: Darunyak és a többiek. – Budapest : Duna Könyvklub, [2013]. – 91 p. Nagy István: Lélektől lélekig: Az Antal-Lusztig gyűjtemény anyagából. – Nyíregyháza : Jósa András Múzeum, 2013. – 30 p. Nagyhalász krónikája. – Nagyhalász : Nagyhalász Város Képviselő-testülete, 2013. – 324 p. Néző István: Kisvárda és környéke zsidóságának története. – Kisvárda : KIÚT Térségfejlesztési Egyesület, 2014. – 135 p. A nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnázium, Általános Iskola, Kollégium, Óvoda és Alapfokú Művészeti Iskola évkönyve: 2012/2013. – Nyíregyháza : Szent Imre Katolikus Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium Igazgatósága, 2013. – 279 p. Pagonyi Szabó János: Szemedbe mondom: Verseim. – Nyíregyháza : Szerző, 2014. – 88 p. Papp Sándor: Nyíregyházi bokortanyák: Rókabokor. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Városvédő Egyesület, 2013. – 31 p. Ratkó József összes művei III. Próza / szerk. Babosi László, szöv. gondozta Ratkó Lujza.– Budapest ; Nagykálló : Kairosz Kiadó : Ratkó József Olvasótábori Egyesület, 2014. – 590 p. Sallai József: Sóstóhegy: Nyíregyháza városnegyede. – Nyíregyháza : Szent István Nemesi Rend Első Alapítványa, 2014. – 199 p. Selmeczi Kovács Attila: Eszköztörténet és tárgykultúra. – Debrecen : Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, 2012. – 236 p. Siska Péter: Sztázis. – [Budapest] : Magánkiadás, 2013. – 73 p. Sóldos Béla: „Huszárok lóra, megállítani és feltartani a visszavonulókat!”. – Nyíregyháza: Jósa András Múzeum, 2013. – [12] p. Somogyi Konrád: A Nyíregyházi Állatpark Nonprofit Kft. marketing tevékenysége. – Debrecen : Debreceni Egyetem Közgazdaság- és Gazdaságtudományi Kar, 2013. – 82 p. Sipos László: Sorsfotók: Élet(mű)album, 1988-2013. – Nyíregyháza : Örökségünk Könyvkiadó, [2013]. – 100 p. Szabó Sarolta – C. Tóth Norbert: Az ecsedi Báthoriak a XV-XVII: században. – Nyírbátor : Báthori István Múzeum, 2012. – 213 p. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye statisztikai évkönyve 2012: [Internetes melléklettel]. – Debrecen : Központi Statisztikai Hivatal Debreceni Igazgatósága, 2013. – 238 p. Szabolcsi honvédek aranykönyve, 1848-49. – Nyíregyháza : Jósa András Múzeum, 2013. – 278 p. Szakács-Békési Marianna: A könyvtáros munkavállalók munkaerő-piaci elhelyezkedési lehetőségei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. – Hajdúböszörmény : Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Kar, 2013. – 60 p.

127

Bibliográfia Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond. – Pozsony : Kalligram, 2013. – 782 p. Takács Péter: Kölcsey – Wesselényi és a Szatmár vármegyei népesség 1834-ben: Személyi, politikai és társadalmi jellemzők. – Fehérgyarmat : Kölcsey Társaság, 2013. – 168 p.

Tóth István: A peremvidék világbirodalma. – [Somorja] ; [Budapest] : Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány : Méry Ratio, 2013. – 458 p. Ugyanaz a föld: Szatmári és partiumi költők antológiája. – Fehérgyarmat ; Nyíregyháza : Kölcsey Társaság, 2014. – 229 p.

Tanulmányok és cikkek válogatott bibliográfiája A Bereg mellé állt a kormány: Badarság az a baloldali szlogen, hogy a rezsicsökkentés a lakosság átverése lenne = Magyar Fórum, 26. (2014.) 2., p. 7. támogatás, önkormányzatok, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Kisvárda, Mátészalka, Vámosatya Angyalosi Gergely: Borbély Szilárd: 1963–2014 = Alföld, 65. (2014.) 4., p. 127. nekrológ, Borbély Szilárd Avar László: Készül a brojlerágazat fellegvára = Magyar Mezőgazdaság, 69. (2014.) 14., p. 28–29. baromfitenyésztés, baromfifeldolgozás, Master Good Cégcsoport, Kisvárda B. Á.: Kárpátalja felfedezése: új útikönyv a Magyar Szemmel sorozatból = Új Ember, 67. (2013.) 50., p. 11. útikönyv, könyvismertetés, Kárpátalja felfedezése, Kárpátalja Babosi László: „Örökké etalon marad”: Sánta Áronnal – Ratkó Józsefről: beszélgetőtárs: Babosi László = Stádium, 3. (2014.) 1., p. 8–9. Balogh Géza: Átment rajta a front = Szabad Föld, 70. (2014.) 16., p. 13. helyi rádió, Nyíregyháza, történet, Zentai Mihály, ipari műemlék, Antenna Hungária Rt. Rádióállomás Bartha Ákos: Szomorú örökség: Kováts Judit: Megtagadva = Tiszatáj, 68. (2014.) 2., p. 119–121. könyvismertetés, Kováts Judit: Megtagadva Bene János: Benczúr-emlékünnepség Nyíregyházán = Evangélikus Élet, 79. (2014.) 9., p. 15. emlékünnepség, festészet, Benczúr Gyula Bene János: Nyíregyháza bombázása: 1944. szeptember 6. = Rubicon, 24. (2014.) 2., p.74–77. világháború, 2. bombázás, Nyíregyháza, 1944. szeptember 6. Bóta Gábor: Lidérces sátán és bölcs humanista = Népszava, 141. (2014. 01. 18.) 15., mell. p. 3. Hegedűs D. Géza, portré Botlik József: Egán Ede, a magyar és a ruszin nép vértanúja = Trianoni Szemle, 5. (2013.) 3–4., p. 14–26. Egán Ede, életrajz, Kárpátalja Bruszel Dóra – Sipos Marianna – Tarczy Gyula: Emlékmű a kommunizmus áldozatainak + „Az emlékezés helyét soha nem veheti át a közöny” = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 28.) 8., p. 1., 8–9. emlékmű, hősi halottak, avatóünnepség, koszorúzás, Nyíregyháza, Kommunizmus Áldozatainak Emlék-

128

napja, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Periférián Alapítvány, kiállítás Bruszel Dóra: A hétköznapokat is ünnepként élik meg = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 24.) 3., p. 10. közgyűlés, Szabó Soma, karnagy, kitüntetés, Nyíregyháza Város Kultúrájáért Katona Béla-díj Bruszel Dóra: Agóra: a látványos átalakulás háttere: a művelődési ház megújulása mellett páratlan kulturális infrastrukúra épül ki = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 25.) 16., p. 6. művelődési központ, Agóra-program, Nyíregyháza, beruházás, felújítás, Váci Mihály Kulturális Központ, pályázat Busai Norbert: A Nagyecsedi Verbunkverseny kapcsán = FolkMAGazin, 21. (2014.) 2., p. 35. néptánc, verseny, Országos Nagyecsedi Verbunkverseny, 3., Nagyecsed, 2014. február 22. Czanik András: A gondviselő Istenre hagyatkozni = Reformátusok Lapja, 58. (2014.) 11., p. 1., 4. tanácskozás, református egyház, Generális Konvent, Beregdaróc, 2014. március 7–8. Darcsi Karolina: Az ukrán választási rendszer változásainak hatása a kárpátaljai magyar érdekképviselet lehetőségeire = Pro Minoritate, évf.n. (2013.) 2., p. 65–82. érdekképviselet, választás, kisebbség, határon túli magyarok, Kárpátalja Deák-Sárosi László: Szindbád „kora”, ahogyan még nem láttuk = Magyar Napló, 26. (2014.) 2., p. 44–51. filmkritika, Krúdy Gyula – Huszárik Zoltán: Szindbád Debreczeni-Droppán Béla: Kölcsey Ferenc halála és temetése = Honismeret, 42. (2014.) 1., p. 30–34. halál, temetés, Kölcsey Ferenc, Szatmárcseke Debreczeni-Droppán Béla: Kölcsey Ferenc szatmárcsekei síremléke = Honismeret, 42. (2014.) 2., p. 21–27. síremlék, Kölcsey Ferenc, Szatmárcseke Dupka György – Zutánics László: Ötéves a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet = Művelődés, 66. (2013.) 10., p. 17–19. kultúra, művelődés, évforduló, Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, Beregszász Elkezdődött a táncházmozgalom Kárpátalján: hat kárpátaljai érték került be a Külhoni Magyar Értéktárba

Bibliográfia = Magyar Fórum, 26. (2014.) 9., p. 12. táncházmozgalom, értéktár, Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület, Külhoni Magyar Értéktár, Kárpátalja Erdős József: Lego + Elindult a termelés a Lego új gyárában: világszínvonal Nyíregyházán = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 03. 28.) 12., p. 1., 7. beruházás, Lego Nyíregyházi Gyára, játékgyártás, avatóünnepség, Nyíregyháza, munkahelyteremtés, Orbán Viktor, miniszteri látogatás Fazekas Árpád: Orvosi vonatkozások Ratkó költészetében = Partium, 22. (2013.) 4., p. 51–55. költészet, Ratkó József Fenyvesi Félix Lajos: Kölcsey negyvennyolca: gondolatok a magyar kultúra napján = Evangélikus Élet, 79. (2014.) 4., p. 8. Kölcsey Ferenc, A Magyar Kultúra Napja, 2014. Ferenc Viktória: Nyelvet tanulni, továbbtanulni, „létesülni” – többségi iskolaválasztási stratégiák Beregszászban = Kisebbségkutatás, 22. (2013.) 4., p. 98–121. iskolaválasztás, oktatás, magyar nyelv, Beregszász Gálhidy László: Európa legnagyobb ősbükköse = A Földgömb, 32. (2014.) 1–2., p. 12–15. erdő, bükkös, rezervátum, Kárpátalja, Rahó, Kárpátok Bioszféra Rezervátum Garai András: Hogyan tovább, Nyíregyházi evangélikusok?: beszélgetés dr. Bálint Zoltánnal, a nyíregyházi gyülekezet régi-új felügyelőjével = Evangélikus Élet, 79. (2014.) 13., p. 13. interjú, Bálint Zoltán, Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség, Nyíregyháza Gorgyijcsuk, Szerkij – Sterr Attila: Politikai ellenállási akciók Kárpátalján az 1956-os magyar forradalom körüli időszakban, 1955–1959 között = Fórum, 15. (2013.) 4., p. 133–143. politikai ellenállás, forradalom, Magyarország, Kárpátalja, 1955–1959. Hanthy Kinga: Piritós: Nógrádi Gábor az elcsúszott korhatárról, a szobába lépő kutyáról és a katarzis fontosságáról = Magyar Nemzet, 76. (2013. 12. 14.) 340., p. 23. Nógrádi Gábor, portré, díjazás Hernádi Zsuzsa: Egy cseppben tengernyi siker: A Béres Cseppben az a filozófia öltött testet, hogy a létfontosságú nyomelemekre az emberi szervezetnek szüksége van = Magyar Demokrata, 18. (2014.) 6., p. 50–51. hungarikum, interjú, Béres József, ifj., Béres Csepp Hornyik Sándor: Haszid montázs: Ámos Imre, a „magyar Chagall” a „háború örvényében” = Új Művészet, 24. (2013.) 12., p. 8–11. festészet, kiállítás, Ámos Imre, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2013. szeptember 13 – 2014. január 05. Ilyés Gábor: 120 éve Thália szolgálatában: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 07.) 5., p. 16.

színház, Móricz Zsigmond Színház, színháztörténet, Nyíregyháza Ilyés Gábor: 170 éve született a „színek fejedelme”: amiről az utcák mesélnek… = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 24.) 3., p. 12. hagyományápolás, Benczúr Gyula, festőművész, portré, Nyíregyháza Ilyés Gábor: A „világosság temploma”: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 31.) 4., p. 12. szabadkőművesség, templomok, Nyíregyháza-Benczúr tér Ilyés Gábor: A Bencs villa névadója: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 11.) 14., p. 16. Bencs-villa, Nyíregyháza, névadás, Bencs Kálmán, portré Ilyés Gábor: A Szénapiac vándorlásai: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 14.) 6., p. 16. piac, Nyíregyháza-Széna tér, köztéri szobor Ilyés Gábor: A vörös csillag árnyékában: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 21.) 7., p. 16. utcanevek, Nyíregyháza-Szent István utca, 1944, Nyíregyháza-Vöröshadsereg utca Ilyés Gábor: „Devictus vincit” – „A legyőzött győz”: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 28.) 8., p. 16. hősi halottak, elhurcoltak, emléktábla, emlékmű, Nyíregyháza Ilyés Gábor: Egy „becsületes emberről” elnevezett tér: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 03. 21.) 11., p. 16. Hatzel Márton, polgármester, pályakép, Nyíregyháza, Hatzel Antal, használtcikk-kereskedelem, piac, Nyíregyháza-Hatzel tér Ilyés Gábor: Egy kis „oázis” a „poros városban”: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 03. 28.) 12., p. 16. Nyíregyháza-Petőfi-kert, parkok, Petőfi-szobor Ilyés Gábor: Egy kis sóstóhegyi tücsökzene: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 10.) 1., p. 12. Szabó Lőrinc, emléktábla, Nyíregyháza-Sóstóhegy, hagyományápolás Ilyés Gábor: Egy tér nélkül maradt polgármester: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 04.) 13., p. 16. Bencs László, polgármester, pályakép, névadás, utcanevek, Nyíregyháza Ilyés Gábor: Hozzon egy szál virágot!”: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 03. 14.) 10., p. 16. temető, Nyíregyháza, Északi temető, forradalom, síremlék, Forradalom és Szabadságharc, 1848–49, utcanevek

129

Bibliográfia Ilyés Gábor: Inczédy György emlékezete: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 03. 07.) 9., p. 16. Inczédy György, hagyományápolás, pályakép, Inczédy-ház, emléktábla, Nyíregyháza Ilyés Gábor: Örökösföld: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 18.) 15., p. 16. Nyíregyháza-Örökösföld, lakótelep, névadás Ilyés Gábor: Szőlőskertből kinőtt lakótelep: amiről az utcák mesélnek... = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 25.) 16., p. 16. Nyíregyháza-Jósaváros, lakótelep, névadás In memoriam dr. Loós Tibor = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 07.) 5., p. 10. orvosok, Loós Tibor, dr., tüdőgyógyászat, nekrológ Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha azok nem a lényéből fakadnak: csak az alkotás sikerülhet igazán, amely a művész lelkéből tőr felszínre = Magyar Fórum, 26. (2014.) 19., p. 10–11. festészet, portré, Duncsák Attila Jobbitt, Steven: Emlék Szatmárról – emlék Fodor Ferencről: az emlékezés és identitás földrajza Fodor Ferenc: „Szatmár földje, Szatmár népe, Szatmár élete” című művében = Földrajzi Közlemények, 137. (2013.) 4., p.385–398. földrajz, könyvismertetés, Szatmár, Fodor Ferenc: Szatmár földje, Szatmár népe, Szatmár élete Kácsor Zsolt: Az én Borbély Szilárdom: emlékezés = Népszabadság, 72. (2014. 04. 11.) 86., p. 15. Borbély Szilárd, irodalmi est, megemlékezés Kácsor Zsolt: Megszelídült lázadó = Népszabadság, 72. (2014. 01. 07.) 5., p. 16. Antall István, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, képzőművészeti kiállítás, portré, Nyíregyháza Kántor Éva, Sz.: Balatoni Anconai + Az Anconai szerelmesek 2 is sikerre ítéltetett? = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 17.) 2., p. 1., 8. színikritika, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, Vajda Katalin – Fábri Péter: Anconai szerelmesek 2. – Rend.: Tasnádi Csaba Kántor Éva, Sz.: Rák Zoltán Soós Imre nyomdokán = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 28.) 8., p. 10. Rák Zoltán, színész, kitüntetés, Soós Imre-díj, Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Színház Kántor Éva, Sz.: Rendhagyó beszélgetés Bárány Frigyessel = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 10.) 1., p. 8. Bárány Frigyes, színész, pályakép Karsai György: Nyíregyházi mustra = Színház, 47. (2014.) 2., p. 7–12. színházművészet, színház, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Kemény István: Kürti László: testi misék = Partium, 22. (2013.) 4., p. 30. könyvismertetés, Kürti László: testi misék

130

Kemény Krisztián: Solymosi József: Forradalom és szabadságharc Északkelet-Magyarországon 1848–1849ben = Hadtörténelmi Közlemények, 127. (2014.)1., p. 247–249. könyvismertetés, Solymosi József: Forradalom és szabadságharc Északkelet-Magyarországon 1848–1849ben Kerecsényi Zoltán: Benczúr Gyula emlékezete = Evangélikus Élet, 79. (2014.) 1., p. 14. festészet, Benczúr Gyula Kertész Imre: Borbély Szilárd: (1964–2014) = Vigilia, 79. (2014.) 4., p. 277. nekrológ, Borbély Szilárd Kollarits Krisztina: Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond: Kalligram, 2013. = Kortárs, 58. (2014.) 2., p. 98–100. könyvismertetés, Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond Könyvtárbusz indul a bokortanyákra = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 04.) 13., p. 14. pályázat, könyvtárbusz, bibliobusz, avatóünnepség, Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, bokortanyák, kistérségek, Fehérgyarmati kistérség Krusovszky Dénes: A tragédia esélye: Borbély Szilárd költészetéről = Magyar Narancs, 26. (2014.) 9., p. 36–37. költészet, Borbély Szilárd Kun András István: Kulcs-, munka- és vezetői kompetenciák jelentősége Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezetek véleményei alapján = Humánpolitikai Szemle, 24. (2013.) 6., p. 33–45. foglalkoztatás, vezetés, kompetenciák, kutatás, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Lamos Péter: Az őszinte beszéd igénye: Interjú Márkus Béla Ratkó József-díjas irodalomtörténésszel = Stádium, 3. (2014.) 1., p. 15. Ratkó József-díj, Márkus Béla, 2013. M. A.: Mária országának alakja a térképen ásványdarabhoz hasonlít: (Krúdy Gyula: Régi Magyarország) = Magyar Fórum, 26. (2014.) 8., p. 15. könyvismertetés, Krúdy Gyula: Régi Magyarország Madár Ximena: Benczúr az úr a múzeumban = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 07.) 5., p. 10. Benczúr Gyula, festőművész, évforduló, kiállítás, Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, hagyományápolás MANDA-program = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 11.) 14., p. 4. közgyűjtemények, pályázat, Nyíregyháza, digitalizálás, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Kállay-gyűjtemény, Jósa András Múzeum, Nyíregyházi Televízió, Sóstói Múzeumfalu, Magyar Nemzeti Digitális Archívum Mányoki Endre: Hit nélkül az ágyból sem tudnék fölkelni: távoli beszélgetés Tóth Erzsébettel = Irodalmi Jelen, 13. (2013.) 144., p. 70–78. Tóth Erzsébet, pályakép

Bibliográfia Mátraházi Zsuzsa: Önsors: Borbély Szilárd író árnyai = Heti Világgazdaság, 36. (2014.) 9., p. 35–37. irodalomtörténet, Borbély Szilárd Méltó főhajtás a mi Benczúrunk előtt + Benczúr újra köztünk van! = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 31.) 4., p. 1., 4. hagyományápolás, évforduló, Benczúr Gyula, festőművész, Nyíregyháza, emléktábla, avatóünnepség, Jósa András Múzeum, kiállítás Mikita Eszter: Búcsú Kalenda Zoltántól = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 10.) 1., p. 8. Kalenda Zoltán, újságíró, nekrológ Mizser Lajos: Nyelvtörténeti adatok: Bereg megye 1570. évi személynevei = Magyar Nyelv, 109. (2013.) 4., p. 498–510. nyelvtörténet, személynevek, Bereg megye, 1570. Nagy Anikó: A Magyar Asszonyok Könyvtára: ismertetés és újabb adalékok = Könyvtári Figyelő, 24. (2014.) p. 63–70. Benczúr Gyuláné Németh Ványi Klára: Nem volt bennük megbánás = Hetek, 18. (2014.) 17., p. 22–24. zsidóság, izraelita hitközség, gettó, Szabolcs-SzatmárBereg megye Novák Imre: Hibridlények és ködalakok: Marc Chagall és Ámos Imre ikerkiállításáról = Új Katedra, 25. (2013.) 10., p. 30–31. festészet, kiállítás, Ámos Imre, Magyar Nemzeti Galéria, 2013. szeptember – 2014. január 05. Nyíregyháza is az országgal tartott + Stabil kormánytöbbséget hozott a választás + Országgyűlési választás 2014. + Választottak a nyíregyháziak is = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 11.) 14., p. 1., 7–9. országgyűlési választások, 2014, választókörzet, pártok, országgyűlési képviselők, választási kampány, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Nyíregyházán már nem lesz a víz az úr + Sikeres belvízvédekezés példás összefogással (2010–2011) = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 10.) 1., p. 1., 3. beruházás, szennyvíz, pályázat, csatornázás, belvízvédelem, Nyíregyháza Prokai Margit: Értékmentés – Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közös tanácskozás a nemzeti értékek és hungarikumok gyűjtéséről = Könyvtári levelező/lap, 25. (2013.) 12., p. 20–21. tanácskozás, értékmentés, Megyei Értéktár, BorsodAbaúj-Zemplén megye, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, 2013. november Royer, Clara: Krúdy Gyula és a szép zsidó nő: irodalmi klisé és etikus fantázia között = Helikon. Irodalomtudományi szemle, 59. (2013.) 3., p. 283–295. nők, Krúdy Gyula Rózsa T. Endre: Jákob lajtorjája az ég és föld között lebeg: Marc Chagall – Háború és béke között Ámos Imre a „magyar Chagall” – A háború örvényében 1937–1944: párhuzamos kiállítások a Magyar Nem-

zeti Galériában = Balkon, évf. n. (2013.) 11–12., p. 44–46. festészet, kiállítás, Ámos Imre, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2013. szeptember 13 – 2014. január 05. Sándor Iván: Tiszaeszlár a Szajna-parton = Heti Világgazdaság, 36. (2014.) 5., p. 20–22. könyvbemutató, Magyar Intézet, Párizs, Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter Sebestyén Sándor: Az Ungvári Unió emléke = Új Ember, 70. (2014.) 19., p. 10. görögkeleti egyház, történet, Ungvári Unió, Ungvár, 1646. április 24. Séra Magdolna: Magyarok szórványban a többségi oktatásban (interjúzás tapasztalatai Beregrákoson) = Kisebbségkutatás, 22. (2013.) 4., p. 122–136. oktatás, kisebbség, statisztika, Beregrákos -S-I: Benczúrfalván is megemlékeztek Benczúr Gyuláról = Evangélikus Élet, 79. (2014.) 5., p. 8. istentisztelet, emlékezés, Benczúr Gyula, Benczúrfalva Simon Zoltán: A nyírbátori Szent György templom a középkorban = Várak kastélyok templomok, 9. (2013.) 6., p. 8–11. Nyírbátor, Szent György templom, református templom, középkor Startol az Agóra + Nyíregyháza éke lesz az új művelődési központ: az új városvezetés által megmentett és újragondolt Agóra projekt megvalósítása látványos fázisba érkezett = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 03. 14.) 10., p. 1., 8–9. művelődési központ, Nyíregyháza, beruházás, Agóraprogram, Váci Mihály Kulturális Központ, alapkőletétel Szabó Zsolt: A sztánai farsangi bálról: Szabó Zsolt művelődéstörténész mesél 3. = Szín, 19. (2014.) 1., p. 65–69. farsangi bál, színházi bemutató, Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Sztána, 1914. február 01. Szabolcsi honvédek aranykönyve = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 28.) 8., p. 10. könyvbemutató, Bene János – Hermann Róbert – Kedves Gyula: Szabolcsi honvédek aranykönyve 1848–1849, Nyíregyháza, Jósa András Múzeum Szakolczay Lajos: Magasba menekült haza: Vári Fábián Lászlóról = Havi Magyar Fórum, 22. (2014.) 2., p. 43. irodalmi munkásság, Vári Fábián László Szalkai Tamás: Hungarikum lett a Béres csepp: Dr. Béres József: mindannyian tehetünk másokért = Zöld Energetika Magazin, 5. (2014.) 3., p. 58–61. hungarikum, interjú, Béres József, ifj., Béres-csepp Szegedy-Maszák Mihály: A történetmondás megszakítottsága Krúdy műveiben = Irodalomtörténet, 94. (2013.) 4., p. 544–554. irodalomtörténet, műelemzés, Krúdy Gyula

131

Bibliográfia Szoboszlai Tibor: Holokauszt emlékhelyek = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 28.) 8., p. 10. kiállítás, fotóművészet, holokauszt, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza Sztankay Ádám: Az ország mindnyájunké: Hegedűs D. Géza: A nézőtér nem párttaggyűlés = 168 óra, 26. (2014.) 8., p. 32–35. interjú, Hegedűs D. Géza Takáts József: Borbély Szilárd: (1964–2014) = Jelenkor, 57. (2014) 4., p. 487–488. nekrológ, Borbély Szilárd Tarczy Gyula: Húszéves a Napló = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 03. 21.) 11., p. 1. folyóirat, évforduló, Nyíregyházi Napló, helyi sajtó Tarczy Gyula: Nyíregyháza sikereinek elérésében minden városlakó részt vállalt = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 01. 17.) 2., p. 3. Nyíregyháza, polgármester, Kovács Ferenc Taroltak a megyei pálinkafőzdék: az ország legeredményesebb kereskedelmi főzdéje a Zsindelyes lett = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 25.) 16., p. 7. pálinkafőzde, fesztivál, Zsindelyes Pálinkafőzde, Zsindelyes Kereskedőház Kft., Érpatak, kitüntetés, Demeter Pálinka Manufaktúra, Ibrány Tinkó Máté: Elszakad, hálót növeszt, elszakad: Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek = Alföld, 65. (2014.) 4., p. 115–119. könyvismertetés, Láng Zsolt: Szerelemváros és más történetek Tórizs Eszter: Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond = Buksz, 25. (2013.) 4., p. 368–370. könyvismertetés, Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond Torkos Matild: Kábító privatizáció: fejezetek a gyanús körülmények között magánosított Alkaloida Vegyészeti Gyár történetéből = Magyar Nemzet, 77. (2014. 02. 10.) 40., p. 6. Alkaloida Vegyészeti Gyár, Tiszavasvári, vegyipar, privatizáció, morfingyártás Tóth Enikő: Beszél Ön „kárpátaljai magyarul”? = Kisebbségkutatás, 22. (2013.) 4., p. 194–197. könyvismertetés, Márku Anita: „Po zákárpátszki” Többmilliárdos fejlesztés Sóstógyógyfürdőn = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 04.) 13., p. 3. beruházás, turizmus, Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdő, gyógyfürdő, élményfürdő, Aquarius Élményfürdő, fejlesztés, parkok

132

Újabb elismerés Nyíregyházának = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 02. 21.) 7., p. 1. turizmus, Nyíregyháza, kitüntetés, 2013, Az Év turisztikai városa Ulrich Attila: Elhunyt dr. Lakatos Sarolta = Nyíregyházi Napló, 21. (2014. 04. 18.) 15., p. 12. Lakatos Sarolta, nekrológ Varga Béla: Kamerarendszer vigyáz a vereckei honfoglalási emlékműre = Prágai Tükör, 21. (2013.) 4., p. 33–35. emlékmű, biztonsági rendszerek, Vereckei Emlékmű, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Verecke Varga János: A beregi keresztszemes hímzés napja = Partium, 22. (2013.) 4., p. 88–90. ünnepi beszéd, Beregi keresztszemes hímzés napja, Tákos, 2013. július 20. Vári György: Míg alszik szívünk Jézuskája: Borbély Szilárd: meghalt 2013 legjobb magyar regényének szerzője = Népszabadság, 72. (2014. 02. 21.) 44., p. 15. Borbély Szilárd, nekrológ Varsányi Gyula: „Elsősorban hasznos akarok lenni”: Nógrádi Gábor a tanítói szándékról és az irodalom gyógyító erejéről = Könyvhét, 17. (2013.) 4., p. 270. interjú, Nógrádi Gábor Vasy Géza: Balázs József elbeszélései = Forrás, 46. (2014.) 4., p. 51–57. irodalomtörténet, Balázs József Veszprémi Erzsébet: „Benczúr ismét köztünk van” = Evangélikus Élet, 79. (2014.) 6., p. 9. évforduló, festészet, Benczúr Gyula Veszprémi Erzsébet: Három nap krónikája Nyíregyházáról = Evangélikus Élet, 79. (2014.) 13., p. 6. programsorozat, evangélikus egyház, Ratkó József, Benczúr Gyula, Evangélikus Roma Szakkollégium, Nyíregyháza Veszprémi Erzsébet: Kettős kötésben: az év szakkollégistája Nyíregyházán = Evangélikus Élet, 79. (2014.) 4., p. 6. kitüntetés, zenész, Kertészné Uhrin Klára, Az Év Szakkollégistája, Evangélikus Roma Szakkollégium, 2013. Wirágh András: Egy kép összeáll: Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond = Alföld, 64. (2013.) 12., p. 114–118. könyvismertetés, Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond Összeállította: Tóth-Czakó Andrea