Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2004/3. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XXXIX. évfolyam

2004. augusztus

3. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

E SZÁMUNK SZERZŐI: Babosi László könyvtáros, Nyíregyháza Balogh István ny. levéltárigazgató, Debrecen Buhály Attila főiskolai tanársegéd, Nyíregyháza Czövek István tanszékvezető egyetemi tanár, Nyíregyháza Hamar Péter c. igazgató, Fehérgyarmat Henzsel Ágota főlevéltáros, Nyíregyháza Kiss Gábor, a megyei közgyűlés alelnöke, Nyíregyháza Konczné Nagy Zsuzsanna nyelvtanár, Nyíregyháza Kormos Gyula egyetemi adjunktus, Sopron Marik Sándor újságíró, Nyíregyháza Mizser Lajos főiskolai tanár, Nyíregyháza Nagy Ferenc levéltárigazgató, Nyíregyháza Németh Péter ny. múzeumigazgató, Nyíregyháza Orosz Szilárd ny. tanár, Nyíregyháza Piti Ferenc tudományos munkatárs, Szegedi Egyetem Reszler Gábor főiskolai tanár, Nyíregyháza Takács Péter egyetemi docens, Debrecen Ulrich Attila főmuzeológus, Nyíregyháza Vofkori Mária múzeumigazgató, Kisvárda Weisz Boglárka PhD-hallgató, Szeged

INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2004/

múltidéző Weisz Boglárka

A Felső-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban I. A Felsô-Tisza-vidék fogalmán a Tisza folyó forrásvidékét, valamint felsô szakaszát értem, ahol a 13. század végén Bereg, Máramaros, Szabolcs, Szatmár, Zemplén, Ung és Ugocsa megye helyezkedett el. Ezek közül jelen tanulmány e terület déli részét alkotó Szabolcs, Szatmár és Máramaros megyéket vizsgálja.

Szabolcs megye Szabolcs megye kialakulását a szakirodalom a korai idôszakra teszi: Géza fejedelem, illetve Szent István korinak tekinti. A megye a Tisza bal partján, Zempléntôl délre helyezkedett el, a 13. század második felében Borsova megye egyes területeivel növekedett meg.1 A megye vámjövedelmének a tizedét V. István király 1271-ben kelt oklevele szerint az egri püspökség birtokolta.2 A vizsgált területen azonban az Árpád-korból csak három vámszedô-helyet ismerünk. Legkorábban a szoboszlóvásári [Hajdúszoboszló] vásárvámot (tributum unius mercati) említik, melynek harmadát 1075-ben I. Géza királytól a garamszentbenedeki apátság3 kapta meg.4 Annak ellenére, hogy az okle1. A megye kialakulására l. Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest 1988. (a továbbiakban: Kristó, 1988.) 418–421.; Németh Péter: A honfoglalástól az Árpádok kihalásáig. In: SzatmárBereg megye monográfiája. I. Szerk.: Cservenyák László. Nyíregyháza 1993. 139–161. (a továbbiakban: Németh, 1993.); Fábián Lajos: Szabolcs, Szatmár, Bereg vármegyék területének és közigazgatási beosztásának változásai 1001–1995. Nyíregyháza 1997. ; Kristó Gyula: Megyék születése a Felsô-Tisza-vidékén.

Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 34. (1999) 403–412. (a továbbiakban: Kristó, 1999.) 404–405.

2. Árpád-kori oklevelek a Heves Megyei Levéltárban. Diplomata Aetatis Arpadiana in archivo comitatus Hevesiensis conservata. Kiadja: Kondorné Látkóczki Erzsébet. Eger, 1997. (a továbbiakban: Heves) 34– 38., Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica. I–II. Ed.: Szentpétery Imre–Borsa Iván. 1923-– 1987. (a továbbiakban: Reg. Arp.) 2124. sz.; Átírta az esztergomi káptalan 1284. október 28-án. Heves 63.

3. A garamszentbenedeki apátságot I. Géza alapította Szent Benedek tiszteletére, s 1075-ben birtokait összeíratta. A 13. század második évtizedétôl hiteles helyi tevékenységet folytatott. Sörös Pongrác: Az elenyészett benczés apátságok. A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. XII/B. Budapest 1912. (a továbbiakban: PRT XII/B.) 94–119.; Marosi Ernô–Sümegi József: Garamszentbenedek. In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Fôszerk.: Kristó Gyula. Szerk.: Engel Pál, Makk Ferenc. Budapest 1994. (a továbbiakban: KMTL) 230.; Romhányi Beatrix: Kolostorok és társaskáptalanok a középkori Magyarországon. Budapest 1997. 21.

4. Richard Marsina: Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. I-II. Bratislavae 1970-1987. (a továbbiakban: CDES) I. 53-58.; Az oklevélnek és megerôsítéseinek hitelességét Salamon Ferenc kétségbe vonta.

Salamon Ferenc: Budapest története. III. Budapest 1885. 12.; Vele szemben Knauz Nándor hitelességük mellett érvelt. Knauz Nándor: A szent benedeki apátság alapító levele. Új Magyar Sion 1886. 241–260.,

252

Weisz Boglárka

vél interpolált, a garamszentbenedeki apátság vámbirtoklását hitelesnek fogathatjuk el, mert III. Ince pápának (1198-1216) a kolostor számára 1209. május 15-én kelt megerôsítô diplomájában szintén szerepelt a szoboszlói vásárvám (tributum fori).5 Az itt mûködô vásárt a késôbbiek folyamán a település Szoboszlóvásár neve is mutatta.6 Neve alapján vámszedô-hely volt Tolna település, mely nevét a latin telonum ‘vám’ fônév többes számú telona módosult alakjáról nyerte.7 1221-ben jelenik meg a forrásokban a település, mely Nagyhalász határában feküdt.8 Csege [Tiszacsege] falut a régtôl fogva szokásos vámmal (tributum) és a Tisza két partján lévô átkelôhellyel IV. Béla 1248. február 24-én az egri püspökségnek adományozta.9 Az oklevélben szereplô, két parton elhelyezkedô átkelôhely feltehetôen az itt mûködô révre vonatkozik, amely rév mellett adtak ki oklevelet 1284. július 8-án.10 A forrásban szereplô vám ennek megfelelôen a csegei révvámra vonatkozhatott.

1212-ben II. András oklevele szerint a Tisza folyónál lévô Zsurk melletti más falvak, mint Városlövô, Csobodlövô, Pálca, Báka, egy másik Báka, Maráz, egy másik Maráz, Komoró, Litke, Anarcs, Jéke, Qzyzerchie (!), Tuzsér, Bezdéd, Gyôr,11 ame321–344.; Knauz Nándor: Garam-melletti Szent-Benedeki apátság. Budapest 1890. 1–32.; Az oklevél a kutatás mai álláspontja szerint interpolált. vö.: Fejérpataky László: A királyi kancellária az Árpádok korában. Budapest 1885. 13.; Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. 1–2. Budapest 1899. Reprint 1984. 376. 10. jegyzet; Hóman Bálint: A magyar nép neve a középkori latinságban.

Történelmi Szemle 1918. 11.; Reg. Arp 20. sz.; CDES I. 54.; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Budapest 1966. 418–420.; Kristó, 1988. 371.; Püspöki Nagy Péter szerint a betoldásokra 1304–1328 között került sor. Püspöki Nagy Péter: Zseliz város címere. Bratislava 1976. (a továbbiakban: Püspöki, 1976.) 62.; Az 1075. évi adományt 1124-ben II. István, 1217-ben II. András király erôsítette meg. 1124. CDES I. 68-69. Az oklevél hamis, vö. Reg. Arp. 54. sz.; Karácsonyi János: A hamis, hibáskeletû és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. ( A Történelmi Tár 1908. évi számában megjelent „Pótlások...”kal kiegészítve. Szerk.: Koszta László. Szeged 1988. (a továbbiakban: Karácsonyi, 1988. ) 10–11.; CDES I. 68.; Püspöki, 1976. 61.; 1217. CDES I. 177–178. Az oklevél hamis, vö. Reg. Arp. 345. sz.; Karácsonyi, 1988. 14–15.; CDES I. 54.; Püspöki, 1976. 61. Németh Péter szerint a Szoboszlóvásár királyi sóvámjának felét kapta meg. Német, 1993. 151.

5. CDES I. 118–119.

6. Vö.: Szabó Ferenc: A vásártartásra utaló középkori magyar helységnevek. Kandidátusi értekezés. Nyíregyháza 1994. (a továbbiakban: Szabó (G.), 1994.) 131.; Szabó G. Ferenc: A vásározás emlékei középkori helységneveinkben. Nyíregyháza 1998. (a továbbiakban: Szabó G., 1998.) 101–102.; Módy György szerint Szoboszló a Szalacstól Szolnokig vezetô sószállító útnak volt az egyik állomása, és ez tette lehetôvé a vásárhellyé alakulását is. Módy György: Szoboszló és környéke a XI–XVI. században. In: Hajdúszoboszló monográfiája. Szerk.: Dankó Imre. Hajdúszoboszló 1975. 79.

7. Vö. Szabó G. Ferenc: A vám a középkori helységnevekben. Magyar Nyelvjárások 36 (1999) 59–65. (a továbbiakban: Szabó G., 1999.) 60.

8. Regestrum Varadinense examinum ferri candentis ordine chronologico digestum, descripta effigie editionis anno 1550 illustratum. Ed.: Karácsonyi, Joannis, Borovszky, Samuelis. Budapestini 1903. 215. §; Vö. K. Fábián Ilona: A váradi regestrum helynevei. Adattár. Szeged 1997. 140–141.

9. Heves 13–15., Reg.: Sugár István: Borsodi oklevelek a Heves Megyei Levéltárban 1245–1521. Miskolc, 1980.

243. sz., Reg Arp. 874. sz.; A Sártivány–Vecse nembeli Jula fia István 1299. február 19-én elcserélte a révben lévô Poroszlót monostorával együtt Rathold nembeli Domokos tárnokmesterrel, aki cserébe Ohatmonostora, Hódos, Árkus, Szilas, Csege birtokokat Szabolcs megyében, valamint Bercseföldét Torna megyében adta, melyek közül Csegét a possession szedni szokott tributummal együtt cserélte el. Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. Közzéteszi: Wenzel Gusztáv. Pest-Budapest 1860–1874. (a továbbiakban: ÁÚO) V. 202–203., Reg. Arp. 4217. sz., Szerintünk azonban itt nem a révvámra vonatkozó adattal találkozunk, hanem adószedésrôl emlékezett meg az oklevél. Érdekes, hogy a poroszlói révvám is egyharmad részt szintén az egri püspökség tulajdonát képezte IV. Béla 1248. február 24-én kelt adománya folytán, vö. Heves 13–15, Reg.: Sugár, 1980. 134–135.

10. Kiadása: Reg. Arp. 3320. sz.; Az év nélküli oklevél dátumára l. Németh Péter: A középkori Szabolcs megye települései. Nyíregyháza, 1997. (a továbbiakban: Németh, 1997.) 53.

11. A falvak azonosítására l. Németh, 1997.

A Felsô-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban I.

253

lyek bár mentesek Bárkalán nb. Bánk comes joghatósága alól, de neki és örököseinek erdôvámként (tributum silve) kötelesek évente házanként egy akó gabonát és öt vég vásznat adni.12 Az oklevél a szolgáltatást erdôvámnak nevezte, ennek ellenére itt nem vámról, hanem egyfajta adóról emlékezett meg a forrás.

Szabolcs megye területére vonatkozó vámmentességgel a sátoraljai hospesek (Zemplén megye) rendelkeztek István ifjabb király 1261-es adománya által.13 A hospesek számára több megyében biztosított ekkor az uralkodó immunitást, amely elsôsorban kereskedelmi tevékenységük megkönnyítését szolgálta. Éppen ezért több vásárnak is mûködnie kellett a megye területén, melyek közül az Árpád-kori források segítségével hármat tudunk kimutatni: Szoboszlóvásár, Tasvására és Semjén.

Ezek közül Szoboszlóvásárról már fentebb szóltunk.

Tasvásárának [Nyírtass] a neve utal a vásárra,14 amelyet Anonymus szerint onnan kapott, hogy a honfoglaló magyarok egyik vezére, Tas vásárt rendelt Nyírség és a Tisza között, s róla Tasvásárának (forum Thosu) nevezték el a helyet.15 A vásárra igyekvôk csütörtöki napokon Semjénbe [Kállósemjén] mehettek, ugyanis V. István király Balog-Semjén nembeli Ubul fia Mihálynak 1271. október 2-án csütörtöki vásártartási jogot adott Semjénben. Az uralkodó elrendelte, hogy a vásárra jövôket senki ne merje akadályozni útjuk során.16 1281. január 16-án pedig IV. László király Ubul fiainak, Mihálynak és Egyednek Szabolcs megyei népeik felett szabad bíráskodást engedélyezett. Az oklevél megemlékezett arról is, hogy Semjénben vásárt tartottak. A privilégium Semjént kivette a szabolcsi várispán joghatósága alól, és a két földesúrnak megengedte, hogy a vásárok napján és azon kívül is a falu lakói által elôttük kezdett perekben ítélkezzenek.17 Ez a kitétel jól mutatja, hogy a korábbi idôszakban a vásári napokon az ítélkezés nem a földesurak kezében volt, azaz feltételezhetô, hogy a vásár feletti joghatóság is csak ezt követôen került a BalogSemjén nembeliek kezébe.

Több átkelôhellyel számolhattak az utazók a megye területén. A Tiszán rév mûködött Csegénél, Ladánynál [Tiszaladány] és Bezdéd [Tiszabezdéd] környékén. Ezek közül a csegei révrôl már szóltunk. A ladányi révrôl Anonymus Gestája tesz említést, amelyen a honfoglalók keltek át a Tiszán.18 Zsurk határjárása említett egy ré12. Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius. Kiadják: Ipolyi Arnold, Nagy Imre, Páur Iván, Ráth Károly, Véghely Dezsô. Gyôr 1865–1891. (a továbbiakban: HO) VIII. 12–15., Reg. Arp. 269. sz.

13. Elenchus fontium historiae urbanae. III/2. Ed.: András Kubinyi. Budapest 1997. (a továbbiakban: EFHU) 52-54., Reg. Arp. 1780. sz.

14. Vö. Kristó Gyula: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 55. (1976) 33.; Mezô András-Németh Péter: Szabolcs-Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtára. Nyíregyháza 1972. (a továbbiakban: Mezô–Németh, 1972.) 94.; Szabó (G.), 1994. 131–132.; Kiss Gábor–Tóth Endre–Zágorhidi Czigány Balázs: Savaria-Szombathely története a város alapításától 1526-ig. Szombathely 1998. 125.

15. Scriptores rerum Hungaricarum. I–II. Ed.: Szentpétery, Emericus. Budapestini 1937–1938. (a továbbiakban: SRH) I. 63.

16. HO VII. 128.; Reg.: A nagykállói Kállay-család levéltára. (Oklevelek és egyéb iratok kivonatai) I. 1224– 1350. Budapest 1943. (a továbbiakban: Kállay, 1943.) 11. sz.

17. ÁÚO IX. 298., Reg. Arp. 3092. sz.

18. SRH I. 61–62.; A ládi révet a szakirodalom a tiszaladányi révvel azonosítja, vö Anonymus Gesta Hungarorum. Fordította és jegyzetekkel ellátta Pais Dezsô. A bevezetôt írta. a jegyzeteket kiegészítette és a térképet tervezte Györffy György. Budapest 1977. 155.; Németh, 1997. 117.; Benkô Loránd: Adalékok Anonymus Bodrog-torkolat vidéki neveihez. Névtani Értesítô 21 (1999) 21–24.; Anonymus A magyarok cselekedetei. Kézai Simon A magyarok cselekedetei. Anonymus mûvét Veszprémy László, Kézai Simonét Bollók János fordította. Az utószót és a jegyzeteket Veszprémy László írta. Budapest 1999. 60. 143. jegyz.

254

Weisz Boglárka

vet (portus Salamon Vasard), mely a Bezdédbe vezetô úton volt.19 A rév Salamon Vásárd neve azonban nem utal arra, hogy a vásárra vezetô úton helyezkedett el, vagy vásárt tartottak a környékén, mivel a név személynévi eredetû.20 Csenke21 faluból a Viss falu felé vezetô úton Kythcze-nek mondott révet ismerünk egy hamis forrásból, amely az Oldere vizén vezetett át.22 Mindezek közül Csege kivételével egyetlen esetben sem találkozunk vámszedéssel. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Szabolcs megye területén Szoboszlóvásáron, Tolnán és Csegén szedtek vámot, ugyanakkor Tasvásárán és Semjénben megtartott vásárokon is feltételezhetjük ennek beszedését. A megye területére vonatkozó vámmentesség-adomány szintén a vámszedés bevett gyakorlatára utal.

Szatmár megye A megye keletkezési idejét tekintve különbözô álláspontok vetôdtek fel a szakirodalomban, melyek Géza fejedelem idejétôl a 11. század közepéig teszik a megye kialakulását. Szabolcstól keletre helyezkedett el, területe a 13. század végén egy kis területtel gyarapodott a felbomló Borsova megyébôl.23 Szatmár megye területén a források tanúsága szerint az Árpád-korban több településnél is szedtek vámot. A központ, Szatmár [Satu Mare] vámját I. László adományozta a szentjobbi apátságnak,24 ugyan Kálmán király visszavette a szentjobbi monostortól a vámjogot, ám II. Géza király visszaadta a vámokat (tributum) az apátságnak.25 Szatmár vámjáról a késôbbiekben két vámmentesség-adományozó oklevél kapcsán jutunk információhoz. 1230-ban II. András fia Béla, és a fôurak tanácsára megállapította a szatmárnémeti német hospesek kiváltságait, melynek értelmében minden vámkivetéstôl mentes révet biztosított nekik a Szamoson úgy, hogy sem a szatmári várispán, sem a király kamaraispánja, sem mások a már mondott hidakon (!) vámmal ne zaklassák ôket.26 Ez az utóbbi kitétel azonban arra is utal, hogy Szatmárnál vámot szedtek a Szamoson átkelôktôl. Ugyanezt mutatja egy másik vámmentesség is, melyet IV. László 1290. május 27-én rendelte el. Ezek szerint a Szamosszeg és Szatmárnémeti között mûködô vámszedôk Balogsemjén nembeli Mihály comes fiai, István és Pál azon hajói után, amelyek (Panyola) váruk felépítésére a Szamos folyón építôanyagot szállítanak, vámot (tributum) ne követeljenek a Szamoson.27 Feltehetôen 19. HO VIII. 12–15., Reg. Arp. 269. sz.

20. Vö. Szabó G., 1998. 33–34.

21. Ma puszta Kenézlôtôl nyugatra.

22. ÁÚO VII. 72-74., Az oklevél 15. századi hamisítvány. Reg. Arp. 664. sz.

23. A megye kialakulására l. Kristó, 1988. 490–492.; Németh, 1993.; Kávássy Sándor: Az Árpád-kori Szatmár vármegyérôl. Szabolcs-Szatmári Szemle 26. (1991) 289–294.; Kávássy Sándor: Szatmár vármegye az Árpád-korban. In: Szatmár-Bereg megye monográfiája. I. Szerk.: Cservenyák László. Nyíregyháza 1993. 161– 172. (a továbbiakban: Kávássy, 1993.); Kristó, 1999. 407–408.

24. A kolostor történetére l. Bunyitai Vincze: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. II. Nagyvárad 1883. 317–349.

25. Mathaeo Simon: Supplementum ad dissertationem historici criticam clar. Georgii Pray de dextra S. Stephani primi hungariae regis cum historia monesterii Sz. Jog, ubi olim sacra haec dextra asservabatur.

Vacii 1797. 93–95.

26. Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Ed.: Endlicher, Stephanus Ladislaus. Sangalli 1849. (a továbbiakban: Endlicher, 1849.) 1849. 426–428., Reg. Arp. 462. sz.

27. ÁÚO IX. 561–562., Reg.: 1272–1290-es évszámmal Kállay, 1943. 14. sz., 1290-es évszámmal Reg. Arp. 3559. sz., Vö.: Szabolcs-Szatmár megye mûemlékei I–II. Szerk.: Entz Géza. Budapest 1986-1987. (a továbbiakban: SZSZMM) II. 83.

A Felsô-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban I.

255

mind Szamosszeg, mind Szatmárnémeti kirakodóhelyként szolgált a Szamoson közlekedô hajók számára, azaz mindkét településnél kikötô, illetve rév is mûködött.

Az ezekben megforduló közlekedôket pedig vámmal sújtották. A szatmáriak vámmentességi kiváltsága István ifjabb király jóvoltából tovább szélesedett, ugyanis 1264-ben elrendelte, hogy boraik után sehol se fizessenek vámot. Ugyanakkor elrendelte azt is, hogy a vámosok és más tisztviselôk csak a falunaggyal együtt járhatnak el bármilyen ügyben Szatmárban.28 A Kocsorhidán [Kocsord] szedett vámról 1277-ben Káta nembeli Panyit fia Ábrahám úgy rendelkezett, hogy ha anyját megelôzve halna meg, akkor többek között Kochurdhyda-i vámmal kell kifizetni anyja hitbérét és jegyajándékát.29 A település nevét is figyelembe véve hídvámnak tekinthetjük az itt szedett vámot.

A domahidai [Domăneşti] hídvám (tributum pontis) egy 1280 körül készült oklevél szerint Domahidai Péter tulajdonában volt. Halála után fia, Miklós nevelését Balogsemjén nembeli Ubul fia Mihály a fiú anyjára bízta, aki újból férjhez ment Bogátradvány nembeli Simon fia Sándorhoz. A gyermek vagyona azonban Ubul fia Mihály kezelésében maradt. A hídvám jövedelmét fele-fele arányban Mihály és Sándor közösen birtokolták. Ugyanakkor Mihály vállalta, hogy a beszedett jövedelem felét Miklós neveltetésére fordítják. A fiú, Miklós halála esetén Mihály kötelezte magát, hogy az anya hozományát kifizeti. Sándor pedig a hídvámot (telonium sive tributum pontis) Szent Márton napjától Szent György napjáig Mihály ispánnak átengedi.30 Ezt követôen Ubul fia Mihály Miklóssal együtt rendelt ki gondviselôt Valentin személyében Doma és Penyige helységekbe, különösképpen a domahidai híd és malom jövedelmeinek kezelésére. Valentinnek a közösen birtokolt hídvámból a felosztás elôtt két márkát ajándékoztak.31 Mivel a település eredetileg a Kraszna jobb partján feküdt, feltételezhetjük, hogy a Krasznán mûködô hídról emlékeztek meg a források.32 Gutkeled nembeli Luka fia Péter Szamos menti birtoka Romád,33 amelynek felét 18 márkáért a rokon Dorog ispán fia Péter ispánnak, míg másik felét 30 ezüst márkáért a Pok nembeli Móric mester fia Miklós vajdának korábban elzálogosította. 1296. február 5-én Péter ispán és testvérei Lôrinc és Miklós megkapják az egész falut a Mindenszentek tiszteletére épült egyházzal, a vámmal és a Szamos folyón a halászattal, cserében azok Bihar megyei Tulogd földjéért vagy birtokáért, valamint a 30 márkának Miklós vajda részére történô visszafizetéséért.34 Nevébôl ítélve vámot szedtek Vámfalunál [Vama],35 mely elsôként 1270. november 17-én jelenik meg a forrásokban.36 A Tálna folyó melletti fekvése megerôsíti vámszedôhely jellegét.

28. Endlicher, 1849. 505–506.; Megerôsítette III. András 1291. július 23. után. Kiadása: Reg. Arp. 3768. sz.; Szentpétery Imre tévesen 1271. évre helyezte az oklevél kiadását. Reg. Arp. 2133. sz., Vö.: Reg. Arp. 3768. sz.

29. Fejér V/2, 417–419., Reg.: Codex diplomaticus Transsylvaniae. I. 1023-1300. (Erdélyi okmánytár.) Op.: Sigismundus Jakó. Budapestini, 1997. 354. sz.

30. Magyar Történelmi Tár VI. (1859) 178–179.

31. Fejér VII/2. 205–206.

32. Vö. Németh Péter: A középkori Szatmár megye települései a XV. század elejéig. Kézirat. (a továbbiakban: Németh kézirat) 115. sz.

33. Részben Szamostelek határába olvadt, részben Szinyérváralja részét képezi, vö. Németh kézirat 447. sz.

34. ÁÚO X. 247–248.

35. Szabó G., 1999. 62.

36. Dl 31 053, Reg. Arp. 1988. sz.

256

Weisz Boglárka

A megye területén a kereskedelmi forgalom lebonyolítását vásárok segítették.

Szerdai napon Bátor [Nyírbátor] településre lehetett vásárra látogatni.37 1282. augusztus 15-én IV. László király Gutkeled nembeli András fia Berecknek Bátor nevû falujában engedélyezte, hogy szerdai napra az ország szokása szerint vásárt tartson úgy, hogy az árusok szabadon jöhessenek, szabadon áruljanak, és a vám (tributum) fizetése nélkül távozzanak. Elrendeli ennek vásárokon történô kikiáltását is.38 A forrásból kiderül, hogy vámmentes vásár tartását engedélyezte az uralkodó, amely a kereskedôk vonzása miatt volt lényeges a vásár tartójának. Feltehetôen a megye területén megtartott vásárokon történô kihirdetést rendelt el az oklevél, bár erre vonatkozóan bôvebb információval nem szolgál a diploma. A település fejlôdéséhez földrajzi tényezôk is hozzájárultak, mert a kereskedôknek, akik az Ecsedi lápot délrôl és északról kikerülték, érinteniük kellett Bátort.39 Pénteki napon Szatmárban tartottak vásárt. István ifjabb király 1264-ben emlékezett meg a szatmáriak pénteki napon tartott forum liberum-járól, azonban az adománylevélbôl úgy tûnik, hogy ezt már korábban is megtartották. Ugyanakkor korlátozta az idegenek kereskedelmi tevékenységét Szatmárban, mivel elrendelte, hogy a faluban sem az ott lévô, sem a másutt lakó tisztek a csapszékben boraikat, sem az idegen kereskedôk posztóikat ne árulhassák.40 Ha ezen utóbbi kitételt a borra vonatkozó vámmentességükkel együtt vizsgáljuk, akkor egyet kell értenünk Kávássy Sándor azon megállapításával, mely szerint a szatmáriak bortemelésének és -kereskedésének védelmére hozott intézkedésekként értékelhetjük ezen megállapításokat.

Mindez arra utal, hogy Szatmáron és környékén a 13. század második felére már jelentôs szôlômûvelés és bortermelés alakult ki.41 Természetesen a kereskedelem ilyen fokú megszorítása a helyi kereskedôk érdekeit szolgálta, és nem volt egyedülálló az Árpád-kori Magyarországon.42 Ezek mellett Hetény43 falu határjárása 1272-ben vásárutat (via forensis) említett, amely Meggyes [Nyírmeggyes] környékén volt található.44 Több átkelôhely mûködött Szatmár megye területén. A már említett Kocsorhida település neve is mutatja a híd létezését.45 Feltehetôen ehhez a hídhoz köthetô az 1262. április 28-án István ifjabb király oklevelében felbukkanó in ponte Ruchard adat is, amely az oklevél kiadásának helyét jelölte.46 A megye keleti részén található 37. Bátor középkori történetére L. Kubinyi András: Városfejlôdés és vásárhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén. Dél-alföldi évszázadok. 14. Szeged 2000. 127–131.

38. ÁÚO IV. 379., A datálásra l. Reg. Arp. 3159. sz.; SZSZMM-ben 1280-as évszám, valamint véletlenül csütörtöki hetivásár szerepel. SZSZMM II. 133.

39. Vö. Kubinyi András: A középkori Magyarország középkeleti része városfejlôdésének kérdéséhez. Borsodi Levéltári Évkönyv 5. (1985) 29–30.

40. Endlicher, 1849. 505–506.; Megerôsítette III. András 1291. július 23. után. Kiadása: Reg. Arp. 3768. sz.; Szentpétery Imre tévesen 1271. évre helyezte az oklevél kiadását. Reg. Arp. 2133. sz., Vö.: Reg. Arp. 3768. sz.; Kávássy Sándor szombatonkénti hetivásárt említett, azonban az oklevél péntekinek (hét hatodik napja) mondja, vö. Kávássy, 1993. 168.

41. Kávássy, 1993. 168.

42. Pl. 1279-ben IV. László a vasváriaknak azt a kiváltságot adományozta, hogy a külföldi kereskedôk, akik az ô vásárukra jönnek „bevágott” posztót ne merészeljenek eladni, csak ép „véget”. EFHU 71–72., Reg. Arp. 2973. sz.; A szöveg kritikai kiadása: Zágorhidi, 1995. 10–12.

43. Vajához tartozó Réti-hegy környékén kereshetô, vö. Németh kézirat 194. sz.

44. HO VIII. 438–440.

45. Mezô–Németh, 1972. 64.; Kálnási Árpád: Szatmári helynévtípusok és történeti rétegzôdésük. Debrecen 1996. 22.

46. EFHU 54., Reg. Arp. 1785. sz.

A Felsô-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban I.

257

Fentös erdô 1231. évi határjárása során említett Hidaspatak hely már nevében is jelzi híd létezését a környéken, ugyanakkor az oklevél a patakon mûködô hidat is említette a határjárás során.47 Mikola [Micula] 1216-ban készült határjárása a németek helysége [Kisnémeti] mellett egy régi hidat említett.48 Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy Szatmár megye területén a rendelkezésünkre álló kútfôk alapján legalább öt településen szedtek vámot az Árpád-korban: Szatmár, Kocsorhida, Domahida, Romád és Vámfalu. Feltehetôen ennél több vámszedôhellyel is számolnunk kell, amely elsôsorban a megyét keresztülszelô Szamos folyó vízi forgalmának volt köszönhetô.

Máramaros megye Máramaros a 14. században nyerte el késôbbi alakját, és e század végére alakult megyévé, mely lényegében a keleti Kárpátok, s az Avastól és a Gutintól a Radnaihavasokig terjedô hegyvonulat szögében terült el.49 Az Árpád-kori források Máramaros területén sem vámokat, sem vásárokat, sem átkelôhelyeket nem vonultatnak fel. Az Anjou-kori forrásokba, ha bepillantást teszünk, akkor bizonyos adatokhoz jutunk. 1329. április 26-án Károly király a Hosszúmezôn [Cîmpulung la Tisa], a Huszton, a Visken [Viskove],50 a Técsôn [Tyacsev] lakó szászoknak és magyaroknak a betelepítésért azon szabadságokat adja, mint amelyeket más máramarosi városok és Szôllôs (Ugocsa megye) polgárai élveznek: árujukat bárhova akadály nélkül vihetik, szabadon tarthatnak vámmentes hetivásárt.51 Mivel a vizsgált területen számottevô népességgel csak a 13. század végétôl számolhatunk, így a kevés forrásadat, illetve a vámok és vásárok hiánya az Árpád-korban nem szorul bôvebb magyarázatra.

47. 1231. ÁÚO XI. 230–234., Reg. Arp. 471. sz.; Vö.: Kniezsa István: Keletmagyarország helynevei. In.: Magyarok és románok. I. Szerk.: Deér József, Gáldi László. Budapest. 1943. 297.

48. Fejér VII/3. 19–21., Kivonata: Történelmi Tár 1903. 118., Reg. Arp. 309. sz.

49. A megye kialakulására l. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Geographia historica Hungariae tempore stirpis Arpadianae. IV. Budapest 1998. 111.; Kristó, 1988. 426–427.; Kristó, 1999. 411.

50. Az Árpád-kori források Ugocsa megyéhez kötötték Visket, így az ott szedett vámot nem e helyütt tárgyaljuk.

51. Dl 22477, Fejér VIII/3 353–356.

258

Mizser Lajos

Mizser Lajos

A nevezetes Mándyakról Abban mindenki egyetért, hogy Szatmár megye egyik legrégibb családja. Ma is vannak élô tagjai. Bár Szirmay Antal is beszél róluk 1810-ben – némi délibábos nyelvészkedésssel fûszerezi a családi hagyományt. Ám inkább azt nézzük meg, mit mond id.

Mándy Péter Pesty Frigyes gyûjtéséhez írt vendégszövegében: „1379. Mándy Tamás Istvánnak Fia, és az ô Maradéki egészen birták e falut. Puszta Mándnak a neve ma is fenn áll. Szirmay Antal Szatmár Vgye esméretében II. R. 212 1. 207 § Mándról így ír: Mánd falu, mind nemesek lakják és bírják. Nevezetesebb fiú ágon a törzsökös Mándy Nemzetség. – 886 eszt. midôn a Magyarok Pannoniát elfoglalták, egy vén magyar katonától, kit a Magyarok a Megaggodtágáról Ag-Mándnak, Apának is neveztek, mivel ezen helység, mínd a Jeles Mándy Nemzetség vette nevezetét. Történelmi hiedelemre fokozódhatik az, a mit Béla Király Nevetlen Jegyzôje (Anonymus Bela Regis Notarius) 25. Részben Mándról komoly elsorolással állít, hogy t. i. Ag Mánd (Ogmand), ki egyszersmind Apa névvel is említtetik Erdély hon foglalásában ügyesen járt el. De hogy jelen Mánd ô általa állított gyarmat légyen e? az törvényesen nem (mert lehetetlen) leg feljebb történelmileg hihetô. Némi homály oda mutat, hogy a mikor a törsök Kôlcseiek (Kulsei) ma is nagy részben birtokolt 9. helységet: u. m: Költse, Milota, Csécse, Tisza Kóród, Fülesd, Cseke, Istvándi, Kömörô, és Czégényt meg települték, s azóta ivadékai folyvást bírják, akként lehet talán szerény ovással föltenní az akkor jeleskedô Ag Mándról, hogy ô is Kölcsének tô szomszédjában fekvô Mándon szintén megtelepült, kiknek Maradékai ugyanott mái napig folyvást helyt, és fennállanak. A település is inkább a foglalás formája után elébb utóbb is eshetett, adat hiányában ideje szorosan ki nem számítható.”

A Mándyaknak nemcsak Szatmárban, hanem Ugocsában is voltak birtokaik. Részt vettek a megyei közéletben is. 1437-ben Mándy György szolgabíró (judex nobilium), 1452-ben Mándy Péter Szatmár megye alispánja, Mándy Bernát 1481-ben királyi ember (homo regius), 1489-ben Mándy Ambrus Kraszna megye alispánja. 1551-ben Ugocsában, 1582-ben Szabolcsban szerez a család királyi adomány útján újabb birtokokat. 1602-ben Mándy János Szatmarban szolgabíró, 1666-ban Ugocsában Mándy Miklós megyei esküdt. 1784–1790: Mándy Pál Szatmárban alszolgabíró. Az ô gyermeke volt Imre és Péter, róluk az alábbiakban részletesen szólok.

Ezek után az nézzük meg, hogy mit adtak a Mándyak a magyar kultúrának, illetve milyen szerepet vállaltak benne. Név szerint a következôk:

A nevezetes Mándyakról

259

MÁNDY SÁMUEL. Róla csak annyit tudunk, hogy a mándi Mándy nemzetség tagja volt. Egy munkáját ismeri irodalomkutatásunk: Szivet sebhetô s elmét gyönyörködtetéssel tanító római mesékben tett próba, mely német nyelvbôl, a második kiadás szerint anyai nyelvre fordíiva közöltetik a nemes hazával. Pozsony, 1786. (Tzeminnek történetei, Isabella mostoha anyának példája, Sarlotta hûséges feleségének példája). Hogy maradt-e belôle legalább egyetlen példány, ma már csak találgathatjuk, hogy talán Sárospatakon vagy a kiadás helyén.

MÁNDY ISTVÁN. Róla már valamivel többet tudunk. Valószínûleg jogot tanult, mivel 1792-ben és 1804-ben megyei esküdt volt. Csengerben élt és gazdálkodott.

Nevét Anonymus-fordítása tartott fenn. A Gesta Hungarorum egyetlen megmaradt példányát évszázadokon át a bécsi udvari könyvtárban ôrizték. Könyvtárrendezés alkalmával figyeltek fel rá, és célszerûnek látták, hogy nyomtatásban is megjelentessék. Erre 1746-ban került sor Bécsben. Ez azonban bántotta az akkor élôk önérzetét, hogy korai történelmünknek ez a leírása nem magyar földön látott napvilágot. Nem is késlekedtek sokáig, egy évvel késôbb Kassán és Kolozsvárott megjelent. Igaz, protestáns nyomdában. A katolikusok sem akartak lemaradni, ôk 1765-ben Nagyszombatban adták ki. Ez annyit is jelentett, hogy széles körben ismertté vált, és még a XVIII. század végén több értékelés, magyarázat is történt.

A vita Anonymus személyével kapcsolatban akkor kezdôdött, és még ma sem fejezôdött be. Hogy Mándy István melyik kiadást használta, csak következtetni tudunk a kassaira. Nem volt úttörô, mert Lethenyei János 1790-ben Pesten kiadta a fordítását. Mándy feltehetôen nem tudott róla, mert akkor nem fogott volna hozzá. Munkájának pontos címe: Magyar Sunád, avagy I. Béla nevetlen Iró-deákja.

Kit ôsi édes emlékezet’ oszlopául az ô hét fô magyar vezérekrôl irott deák históriájából magyarba ôltöztetve elöállatott tekintetes Nemes Szatthmár Vármegye’ edgy legkisebb hites tagja Mándi Mándy István. Megjelent: Debreczenben, 1799-ben.

Maga a hosszadalmas cím is sokat elmond a fordító gondolataiból, tépelôdéseibôl.

Az „anonymus” szó ekkor még nem tulajdonnevesült, még csak – miként a fordító írja – „nevetlen Iró-deák” volt (így emlegeti pl. Dugonics András is). Ô azonban nevet adott neki: Sunád, mai ejtéssel: Csanád. Hogy a gesztából miért éppen a „Sunád” név tetszett meg neki, rejtély. A mindmáig vitatott „P. dictus magister” szókapcsolatot ô „elôl nevezett mester”-nek fordítja, s egy Csanád nevû embert gyanít mögötte.

Mándy nem elégedett meg az egyszerû fordítással, hanem jegyzetekkel is ellátta mûvét. Megkísérelte azonosítani a gesztában elôforduló helyneveket – többnyire sikerrel. Ha úgy érzi, hogy egy-egy nevet nem tud megmagyarázni, inkább nem szól róla semmit, nem hoz prekoncepciókat, mint Dugonics. Az elôszóban ezt írja: „Irám Csengerben Szent János [= június – M. L.] havának 23-dikán 1792. Esztendôben.

Tehát még hét évet kellett várnia a kiadásra.

Az irodalomtörténeti kutatás még négy további munkájáról tud, de ezek megjelenésérôl nem. Akár megjelentek, akár kéziratban maradtak, ezek a következôk: Phoenix redivivus, Maxima Gravaminis, Magyar Diogyén, Magyar Kornelius. Csak remélni lehet, hogy egyszer rájuk bukkan valaki.

MÁNDY IMRE 1780 táján született Mikolán. Mint a Mándyak általában, ö is Sárospatakon tanul. Hogy mit, ô maga árulja el hexametereiben: „Én a’ németet is

260

Mizser Lajos

járom több más tudománnyal / A’ Fizikát szintugy, Természeti Historiával / És csak privatán Járok Metaphysica Letzkét. / Ugy Aesopust vertállyuk Szombati urral’”.

Mindezeket elegendônek tartotta, mert visszavonult Mikolára gazdálkodónak. A megyei közéletben legfeljebb csak a választásokkor vesz részt.

Az kétségtelen, hogy a „deákos versezetet” kiválóan elsajátította, nemzeti verselésben már erôsen régies, rímei döcögôsek. Verseket inkább felkérésre irt (keresztelésre, esküvôre, temetésre stb.). Ez is okozza, hogy – legalábbis Szatmárban – ismert költônek tartották. Tehetségével maga is tisztában volt, hiszen szerény önkritikával jegyzi meg: „Én magam, ki vagyok igen rosz Poëta”. Esze ágában sem volt versenyre kelni korának ma is elismert költôivel. Ahogy ô írja: „Nem irtam Verset tsak mutogatásból / Hanem ürességem lévén, gyakorlásból”. Úgy látszik, sok ideje, „üressége” volt a gyakorlásra, mert már idôsebb korában, 1841-ben Nagyenyeden adták ki egyetlen könyvét. A jó hosszú cím már meg is mondja, hogy mit is tartalmaz ez a könyv: Jeles gyûjteményei az erkölcsi és egyéb gyönyörködtetô mondásoknak, s versezeteknek; mellyeket többféle római ‘s más classicus írókból öszveszedett ‘s magyar nyelvre leforditott Mándy Imre. További sorsáról nem tudunk. Valószínûleg Mikolán van eltemetve. Három versbôl álló levele megjelent a XVII–XIX. századi levelekben (92–3).

MÁNDY PÉTER. A nevezetes Mándy nemzetség tagjai közül Péter vitte a legtöbbre, életét, tevékenységét jól ismerjük. Mivel az egyik fiát is így hívták (tevékeny alispánnak írják le), az 1840-es évektôl kezdve kitette neve elé az id. jelzôt. 1784. november 7-én született Mikolán. 1792-ben került a sárospataki kollégiumba, ahol Fáy Andrással együtt szívta magába az ismereteket nyolc éven át. A következô állomás Pozsony volt, ahol németül, franciául és olaszul tanult. Az iskolai szünet alatt országgyülési irnok is volt. Majd visszatért Patakra, és a hírneves Kövy professzornál jogi tanfolyamot végzett. Hazatérve kezdett részt venni Szatmár megye közéletében. Lassan, de biztosan emelkedett a hivatali ranglétrán, kezdve a másodjegyzôségtôl egészen az elsô alispáni székig. Közben megnôsült, családi gondjai is megnôttek, hiszen tizenhárom gyermekérôl kellett gondoskodnia. Mint gazdálkodó középnemes, mikolai, szárazberki, csekei stb. birtokait modern gazdászati elvek szerint vezette, sôt gyarapította is olyannyira, hogy öröklött birtokát megtízszerezte. Jobbágyházakat építtetett Mikolán és Mándon. Lakóhelyén, Míkolán könyvtárat alapított. Ennek kiegészítô része volt a családi levéltár (egy töredék része van Nyíregyházán). Fenntartási költségeit is ô állta.

Jövedelméhez viszonyítva, jelentôs összegeket adományozott a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Nemzeti Múzeum a Kisfaludy Társaság, a pataki, a debreceni kollégium javára. Támogatta a máramarosszigeti, a szatmárnémeti iskolákat, a papi özvegyek pénztárát is. Ott találjuk a Tisza-Körös-csatorna, a szatmári gazdasági egyesület, a takarékpénztár elômozdítói sorában. Gyûjtötte a régi, a nyelvjárási, az újabban felbukkanó szavakat – szövegkörnyezetben is – az akadémiai nagyszótár részére; összesen 402 küldeményt juttatott el az Akadémiához. Ha majd megjelenik, az ô neve is ott lesz a gyûjtök között. Kölcsey Ferenc nemcsak másod-unokatestvére, hanem barátja és harcostársa is volt. Levelet váltott Kazinczy Ferenccel is. Erre nagyon büszke volt, hiszen ezt írja a „szent öregnek”: „... a’ Tekintetes Úr

A nevezetes Mándyakról

261

intésit parancsolat gyanánt veszem életem fogytáig”. Ez 1873-ban, 89 éves korában következett be Szatmámémetiben. Valószínûleg ott is nyugszik.

Munkássága szerteágazó. A gazdászattal foglalkozó cikkei (Búza-üszögrôl, Curialis zsellérek, Néhány szó a haszonjuhászat érdekében) szakfolyóiratokban jelentek meg.

A’ Képviseleti Korteskedések iránti nézetek címû, 1865-ben írt röpiratát a XVII–XIX. századi levelekben (121–6) publikáltuk. Mint fordítót is számon tartjuk. Immanuel Kant Pedagógiáját, valamint Heinrich von Kleist Tavasz címû versét ültette át nyelvünkre. A kortársak leveleibôl tudjuk, hogy verselgetett is, ám költeményeit soha nem adta ki. Ebben a kérdésben vagy nagyon szerény volt, vagy kellô önkritikával élt. Talán elôbukkan elôbb-utóbb néhány verse, amelyekbôl meg tudnánk ítélni, hogy ebbéli tevékenysége milyen szintû is volt A hazai helynévgyûjtés egyik úttörôje Révész Imre mellett. A gyûjtés fontos voltáról, saját munkájáról ezt írja 1864-ben: „Nézetem szerint az Országban jelenleg fenn álló helyiségek [értsd: külterületi nevek! – M. L.] leg inkább Magyar elnevezéseinek fenntartását, és az Utódoknak át adását úgy a Nyelv irányában, mint Statisztikai tekinteteket illetôleg múlhatatlanúl érdekesnek ítélvén: – Szatmár megyei hely neveket még 1859-k esztendôben a Telekkönyvekbôl, s más forrásokból össze szedtem, Mely munka ugyanakkor két füzetben a Magyar Tudományos Akadémiával leendô közlés végett annak akkori Titkárához felküldetett. – Úgy látszik ott ekkor azon indítvány és közlemény pihenôre tétetett. Most azonban a Fô Mlgú M. Királyí Helytartó Tanáts által fölkarolva a Megyei Hatóságoknál Utasítással megrendeltettek. A négy Járás elsôbb füzeteit én a Tisztelt Szatmár Megyei Hatósággal (mint rá irva látszik) részint jelzôül, részint az öszveirás alkalmával a Nevek Magyarázatára hatni kivánván. A Megyei öszveirások nagyobbára lett elkészültével én az emlitett közleményemet visszakapva nem késtem annak Folytatásához szorgalommal hozzá látni. Minek teljesen összvefüzve ime ezen eredményje lôn”. Összességében 2268 nevet gyûjtött, és hoz anyagot olyan helységekbôl is, amelyek nem küldték vissza az íveket (pl. Jármi, Szatmárnémeti, Szinérváralja). Levéltári anyagokat is felhasznált. Olykor etimologizálással is próbálkozik. Eljárása modern, mert mindig a helynév elsô elôfordulási formáját veszi elsôsorban figyelembe, visszakövetkeztetések aligalig fordulnak elô. Hibájának legfeljebb az róható fel, hogy a románlakta helységek földrajzi neveibôl csak mutatóba hoz néhányat. Mándy Péter anyagát, az úgynevezett vendégszöveget a Szatmár megyei kötetben tettem közzé (368–410). Önálló kötet megjelentetésére is vállalkozott A magyar nyelv eredete, és elônyei; s javalat arról: mikép’ lehetne a magyar irást könnyiteni s egyszerüsiteni, irta id: Mándy Péter 1858. Nyomatott Kovács Mártonnál Szatmáron 1858. Az „Elsô szakasz” címe: A nyelvek; kûlönösen a magyar nelv, s irás eredete, fejlôdése s elônyei. Elôször nyelvelméleti kérdésekkel foglalkozik. Majd áttekinti az egyes alaktani elemeket, fôként az igeragozást Sylvester Jánostól egészen Hunfalvi Pálig. Felvet nyelvhelyességi kérdéseket is, így az alkalmazott nyelvészet elsô képviselôje Magyarországon.

Helyesírási kérdések inkább csak az idegen nyelvekkel való összevetésben jönnek elô. Ezzel akarja bizonyítani, hogy a magyar betûírás idegen, elsôsorban latin, kisebb részben német, francia és olasz hatásra jött létre. A rovásírásra („eredeti hunno Scytha betûk”) legnagyobb sajnálatára nincs példája. A „Második szakasz” címe; A magyar helyes irás, s annak némi könnyitve javító módja. A latinból átvett szimpla betûket megtartandónak tartja, csupán az s-nél tart szükségesnek némi magyará-

262

Mizser Lajos

zatot: „ez nálunk oly hangzatu, mint deákban inispicio, fascis, splendor, sqvama.

Frantziában ch – chemin. Olaszba sá-ambasciadore, sciogliere, és Németben sch – schicken – Oláhban pestye, musstyi”. Az a törekvése, hogy a betûkapcsolatokat („összetett betûket”) valami mással helyettesítse. Erre jó példát talál a huszita helyesírásban. Bármennyire is modernnek látszik az egy hang egy betû felvevése a helyesírásba, mégis visszakanyarodás egy régibb korhoz. Abban viszont nagyon igaza van, hogy következetesnek kell lennünk, és döntsük el már végre, hogy cs-t, ch-t, ts-t vagy c-t, cz-t, tz-t írunk-e. Ô a ma is elfogadottakat javasolja, bár a cs-nél megjegyzi, hogy a huszita helyesírásban az is egy betû. Az ékezést feleslegesnek tartja, még az i betûrôl is elvenné a pontot. Az apróbbakról ne is szóljunk.

Az egyszerûsítés, az egységesítés kérdésében feltétlenül igaza van, a megvalósítás módozataiban már sok a tévedés. Elsôsorban azért, mert az a törekvése, hogy a magyar írás semmi más nyelv írásához ne legyen hasonló. Ha expessis verbis nem is, de azokra az alapelvekre támaszkodik, mint a mai helyesírásunk. A „Harmadik szakasz” a Függeléket tartalmazza. Itt a felújításra méltó szavak jegyzékét hozza a Bécsí Kódexbôl, a Müncheni Kódexbôl („Tatrosi másolatból”) és Kinizsi Pálné imádságos könyvébôl. Ebbéli törekvésébôl eléggé kevés valósult meg. A „Minta” az általa javasolt írásmóddal leírt szövegeket tartalmazza. Azért könnyebben olvasható, mint az említett két kódex. Ez a zárógondolata a magyar nyelvrôl: „Ez a nemzeti ereklye, s szentek szentje, melyet az ezer éves idô foga el nem mor’solhatott, mely bár idegen, s ellenséges elemek közepette is szüzies ôseredetí méltóságánál fogva férjfiasan daczolva – szabadúlást kivivni gyôzött. – A kiben tehát még lelki erô, s hazafias férjfi szellem honol: eme nemzeti koronát minden viharok ellen – bár azok rohanva elsepréssel fenyegessenek is, megvédeni, emelni, s földitsôiteni esmerjék hazafi szent kötelességöknek”. Ha a patetizmust leszedjük róla, ma is érvényes.

MÁNDY IGNÁC. Id. Mándy Péter tizenhárom gyermekének az egyike. 1814-ben született Mikolán. Alapfokú iskoláit Szatmámémetiben végezte, s rögtön utána, 16 éves korában hadfi az 51. gyalogezredben. Némi katonai ismereteket elsajátítva, a magyar nemesi testôrséghez kerül: ez volt az igazi katonai iskola számára, hiszen katonai vezetôi ismereteit itt szerezte meg az eltöltött öt évben. A lovassághoz kerül (s meg is maradt a késôbbiek folyamán is ennél) alszázadosként. E rangban lépett át a szervezôdô honvédséghez. A harcokban 1848 szeptemberétôl vett részt, ott volt Pákozdnál és Schwechatnál is. Decembertöl a Görgei Artur vezette Feldunai Hadsereg 6. huszárezredének ôrnagya az ún. Központi Mozgó Hadtestben. A nevezetes tavaszi hadjárat után alezredessé léptetik elô, és a második hadtest lovassági parancsnoka. Megmarad ebben a beosztásban akkor is, amikor 1849 júniusában a komáromi hadsereghez (várôrséghez) kerül. Már a világosi fegyverletétel után, szeptemberben Klapka György tábornok ezredessé lépteti elô, és a III. osztályú érdemrenddel tünteti ki. Október legelején Komárom is megadja magát a császáriaknak, ám a védôk mentességet kaptak, így a megtorlás Mándy Ignácot elkerülte. Hazatér Mikolára, és gazdálkodó lesz, továbbá kisebb hivatalokat is ellát apja mellett a megyénél. Volt egy kevéske birtoka a névadó község, Mánd határában is. Itt feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a Mándyak nagyon ragaszkodtak Mándhoz, még akkor is, ha a szétaprózódott birtoknak csak a töredéke volt a família egy-egy tagjáé. Elôbb a Szatmár megyei honvédegyletben tevékenykedik, majd egy évtizeden át a pesti hon-

A nevezetes Mándyakról

263

védmenház parancsnoka. 1883-ban meglátogatja szülôföldjét – de már utoljára, mert Szatmárnémetiben meghal. Ott is temették el.

Felhasznált irodalom Bona Gábor: Tábomokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848–49. Bp., 1983.

MizserLajos: Szatmár vármegye Pesty Frigyes 1864–1866. évi helynévtárában, Nyíregyháza, 2001.

Nagy Iván: Magyarország családaí czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. VII. Pest, 1860.

Révay Valéria szerk.: XVII–XIX. századi levelek Északkelet-Magyarországról. Nyíregyháza, 2003.

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. VIII. Bp., 1902.

Szirmaí Színnay Antal: Szatmár vármegye’ fekvése, történetei, és polgári esmérete. I–II. Budán, 1809–10.

Nagykálló – A nagyságos fejedelem mellszobra (Nagy Lajos szobrászmûvész alkotása, 2003)

264

Kormos Gyula

Kor mos Gyula Kormos

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája1 A tokaji lutheránusok gyülekezetének keletkezése a reformáció kezdeti idôszakára esik.

Drágffy Gáspár fôúr udvari papja, a nagyhírû Batizi András volt az elsô prédikátor, aki Luther Márton szellemében munkálkodott. A tokaji gyülekezet korai történetének fénykora az ô mûködésének idejére tehetô, ezért ô a gyülekezet egyik büszkesége. Batizi András Gálszécsi István2 tanítványa volt. Kiváló érdemeket szerzett úgy is, mint író és énekköltô.3 Már az 1530-as években is írt énekeket, állítólag némelynek a dallamát is ô szerezte.4 Tokaji mûködése idején fordította le Luther „Jövel Szentlélek, Úristen lelkünknek vígassága” címû énekét. Énekei – amelyeket már mintegy 450 év óta énekelnek – megszakítás nélkül gazdagítják az evangélikusok és a reformátusok énekverskincsét.5 Mint tokaji lelkész, 1545-ben nyolc lelkésztársával együtt részt vett a Drágffy Gáspár védelme alatt tartott erdôdi zsinaton. A lutheránusok többsége azon-

1. Köszönettel tartozom Nagyváti Pálnak, aki elôzetes kutatásával jelentôsen hozzájárult az orgonára vonatkozó adatok feltárásához. Külön köszönet illeti Vadnay Katalint, a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség Levéltárának levéltárosát, aki a tokaji gyülekezet levéltári iratait elôkészítette, és segítségével lehetôvé tette számomra az intenzív kutatást, hétközi és hétvégi szabad idejének feláldozásával pedig biztosította a szokásosnál lényegesen hosszabb, rendkívüli kutatási idôt.

2. Gálszécsi István (~1500~1543) 1524-ben Bécsben, 1527-ben Krakkóban tanult, 1528-ban baccaleureus fokozatot ért el. 1532-ben Wittenbergben tanult, majd 1534-ben magisteri fokozatot szerzett. Abaújszántón, Gálszécsen, Kassán, Gyulán volt rektor, illetve prédikátor. 1536-ban és 1538-ban „kegyes ynekekrwl ees keresztyen hewtrwl” [kegyes ínekekrül és keresztyén hitrül], valamint a keresztyéni tudományról két rövid „könyvecské”-je jelent meg, amelyek ma már sajnos csak töredékesen ismertek. Mintegy 10 beazonosítható énekét tartjuk számon. (Dr. Fekete Csaba debreceni lelkész-könyvtárostól kapott adatok alapján.)

3. Evangélikus Levéltár, Nyíregyháza (a továbbiakban: Evlt.): [Chovan Sandor:] A tokaji evangélikus egyházközség története: múltja és jelene. Tokaj, 1947. – kézirat (továbbiakban: Chovan 1947). Bár az írógéppel írt kéziraton a szerzô neve nincs feltüntetve, a Tokaj I/10. doboz 59. jelz. Lelkészi szolgálati napló (1943–1950) alapján bizonyítást nyert, hogy azt Chovan Sándor, a helyi evangélikus lelkész írta.

Az 1947-ben megfogalmazott történeti összefoglaló Batizi zeneszerzôi tevékenységét is megemlíti.

Zeneszerzôi mivoltát azonban nem tartjuk hitelesnek, ugyanis az énekszerzôi tevékenységet – ami többnyire csak az énekversek megírását vagy fordítását jelenti – gyakran félreértelmezik (ld. még 4. lábjegyzet). Batizi † 1546 után.; Evangélikus Énekeskönyv Budapest, 1987., 778, 784. p.

4. Batizi állítólagos dallamszerôi mivoltát Csomasz Tóth Kálmán: A református gyülekezeti éneklés. Budapest, 1950., 396. p. említi, de Batizi neve sem az evangélikus, sem a református énekeskönyvekben nem szerepel a dallamszerzôk listáján. Ld. Evangélikus Énekeskönyv Budapest, 1987., 778, 784. p.; Énekeskönyv reformátusok használatára Kálvin Kiadó Budapest, 1948. 701, 709. p.

5. Az evangélikus énekeskönyvben 2, a reformátusokéban még mai is 4 éneke található. Evangélikus Énekeskönyv, 1911.; Evangélikus Énekeskönyv, Budapest, 1987., 323, 453, 778. p.; Énekeskönyv reformátusok használatára, Kálvin Kiadó Budapest, 1948. és változatlan utánnyomásai, 421, 501, 525, 701. p.

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája

265

ban késôbb Kálvin tanai felé hajolt, így az evangélikus gyülekezet hosszabb idôre meg is szûnt.6 Az ellenreformációt követôen lassan emelkedni kezdett a lutheránus hívek száma, akik a 18. század közepén már nagyobb számmal a cekeházi7 artikuláris gyülekezethez tartoztak, s ide jártak át istentiszteletekre is.8

A tokaji evangélikus gyülekezet újjáalakulása a felvilágosodást követően Az idôközben kissé megerôsödött gyülekezet II. József türelmi rendeletét követôen – amelyben megengedte a protestánsoknak, hogy templomot építsenek – önálló egyházközség megalakítására határozta el magát, s 1782-ben engedélyt kértek újjáalakulásukhoz. Az engedély kézhezvétele után az újjáalakult gyülekezet 1783. július havában választotta meg elsô lelkészét Fábry Pál személyében. Csakhamar pecsétnyomót is készítettek (1. kép). Mivel istentiszteleti célra alkalmas helyiségük még nem volt, egyik buzgó hívük, Desewffy András két szobát engedett át, melyben elsô istentiszteleti alkalmuk augusztus 24-én volt.9

1. kép: A tokaji evangélikus gyülekezet pecsétlenyomata

Gyûjtésbe kezdtek, s 1784-ben a megyétôl megvették az ún. „generális” épületet, ahol 1785. szeptember 25-én tartották elôször istentiszteletüket.10 Ekkor ugyan még orgonájuk nem volt, de volt az éneklés vezetésére alkalmas kántortanítójuk Tollasy 6. Evlt: Chovan 1947.

7. Cekeháza ma Abaújszántó része (egykor Abaúj-Torna vármegye). Lelkes György: Magyar helységnév-azonosító szótár, Talma Könyvkiadó, Baja 1998. (továbbiakban: Lelkes 1998) 62, 143. p.

8. Evangélikus Országos Levéltár (továbbiakban: EOL): Hegyaljai-Tiszahegyvidéki Egyházmegye canonica visitatiós – egyházlátogatási – jkv-ei (továbbiakban: C.V.) 1877, Tokaj, 1877. jún. 12., 3. p.)

9. Evlt: Chovan 1947.

10. Evlt: Chovan 1947.; 1877. C.V. jkv., 3. p.

266

Kormos Gyula

Pál személyében,11 aki a híványban feltüntetett 100 ft-os évi fizetés és öt öl tûzifa javadalom mellett 1785 augusztusától két szobát kapott beköltözéséhez.12 Közben a generális épületben kialakított imaház berendezése oltárral és a szószékkel gazdagodott. A fehérre lakkozott és arany díszítésekkel ellátott oltárt az 1786. május 17-i jegyzôkönyv szerint Phanschmidt13 Dániel helyi kereskedô ajándékozta a templomnak,14 míg a szószéket az asztalos és a festô ugyanolyan színnel és díszítéssel alakította ki a nyáron,15 mint amilyen az oltár volt.

A gyülekezet történetének másik emlékezetes büszkesége, hogy a „Hagyomány szerint II. József császár Tokajt meglátogatván, e házban volt szálva ’s azon teremben melyben az isteni tisztelet tartatik, kihallgatást adott.”16 A tokaji evangélikus gyülekezet az újjáalakulástól az egykori Hegyaljai Egyházmegye17 önálló anyagyülekezete volt. Az egyházközség a szórványokkal együtt még a második világháború környékén is negyven településbôl és azok tanyavilágából állt. A világháború után az anyagyülekezet teljesen elszegényedett, mivel az egyházat addig rendszeresen támogató földbirtokosok és jómódúak nincstelenné váltak.

Tokaj evangélikusainak létszáma ekkor már csak alig száz fôbôl állt, míg a szórványokban 380 lutheránus élt.18 Lassan a gyülekezet létszáma tovább zsugorodott. Az 1964-es évektôl már nem volt önálló lelkésze, így pl. 1976–84 között a sátoraljaújhelyi lelkész látta el a szolgálatokat.19 Ma a Nyíregyháza-Kertvárosi Evangélikus Egyházközséghez tartozik.

Az orgona beszerzése Miután a gyülekezet 1784-ben megvásárolta, majd imaháznak berendezte a „generális” házat, csakhamar orgona beszerzésére is gondolt. Bár csak egy írásos anyag maradt fenn hangszerük megrendelésének és beszerzésének körülményeirôl, ez a gyülekezet vélhetôen szûkös anyagi helyzetét igazolja. A protocollum 1790. május 23-i bejegyzésébôl megtudjuk, hogy az imaház orgonáját a bártfai20 telephelyen

11. Evlt: Tokaj I/2 doboz 38. j. Protocoll (1783–1870, 1893–1914), 9. p. Tollasy Pál 1785-ben lépett Belánszky József kántor örökébe, aki 1784-ben lelkésznek Cekeházára távozott. (EOL: Hegyaljai-Tiszahegyvidéki Egyházmegye C.V. jkv-ei 1877, Tokaj, 1877. jún. 12.)

12. Evlt: Tokaj I/2 doboz, 38. j. Protocoll (1783–1870, 1893–1914), 11. p., 1785. aug. jkv.

13. A Phanschmidt család jómódú nagy evangélikus lôcsei familia volt a XVIII. században. E család az evangélikus egyháznak superintendenst is adott 1729-38. között Phanschmidt Keresztély személyében. Késôbb a család Zsedényi-re magyarosította a nevét. (Dr. Kovács Dánielnek 2004. ápr. 7-én Czenthe Miklóshoz, az EOL igazgatójának írt e-mailje alapján) 14. Evlt: Tokaj I/2 doboz, 38. j. Protocoll (1783–1870, 1893–1914) 13. p., 1786. máj. 17-i jkv.

15. Uo. 13. p., 1786. júl. 30-i jkv.

16. 1877. évi egyházlátogatási jkv. 3. p.

17. Késôbb Hegyaljai esperesség, majd Hegyaljai-Tiszahegyvidéki egyházmegye, stb. néven. (EOL: C.V. 1804, 1824, 1861,1877.) Az Egyetemes Névtár (Schematizmus Ecclesiarum et Scholarum Evangelicorum Augustanae Confessioni ... Viennae 1820) 107–111. p. szerint a Hegyaljai Egyházmegyéhez „Arnóth, Sajó Kaza, Miskolcz, Fancsal, Vécse, Tállya, Tokaj, Szántó, Nyíregyháza, Nagy Károly, Nagy Bánya, Magno Varadinum és Sváb Olaszi” önálló gyülekezetek tartoztak, vagyis az egyházmegye több mai közigazgatási terület lutheránus gyülekezeteit foglalta magába.

18. Evlt: Chovan 1947.

19. Tarjáni Gyula (Miskolc) ny. ev. lelkésszel (egykori tokaji, majd sátoraljaújhelyi lelkész) folytatott beszélgetés alapján.

20. Egykori német neve Bartfeldt, ma Bardejov Szlovákiában. (Lelkes 1998. 103, 689.)

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája

267

mûködô Franz Eduard Petznik21 jó nevû felvidéki mester építette 1790-ben (2. kép).

A hangszer Phanschmidt Dániel kereskedô ajándéka volt, azzal a feltétellel, hogy ha esetleg a gyülekezet megszûnne, vagy felsôbb hatalom miatt felszámolódna, az orgona és tulajdonjoga a gyülekezettôl Phanschmidt úr örököseire visszaszálljon.

A hangszer 1790. május 23-ára készült el teljesen, s ugyanezen a napon szólalhatott meg elôször. A feljegyzésbôl megtudjuk, hogy az orgonaépítô „ ... arra is kötelezettséget vállalt, hogy az orgonát még egyszer díjtalanul áthangolja, viszont a gyülekezetnek a saját költségén kell állnia az oda és visszautaztatását”.22 (Az orgona építési dátumát az egyik fasípon23 talált „1790” felirat is megerôsíti.) E jegyzôkönyvbôl azonban sem a hangszer nagyságára, sem felállítási helyére és külsô megjelenésére vonatkozóan nem tudható meg bôvebb információ.

2. kép: Petznik orgonája a tokaji evangélikus templomban 21. F. E. Petznik (1748–1815) németországi, amsterdami, párizsi és londoni tanulóévei után tért haza. Közben 1770-ben a soproni Johann Roth orgonaépítônél is járt. Önálló mûködését 1787-ben kezdte el a felvidéki Lôcse (egykori német neve Leutschau, ma Levoča) és Bártfa településeken, majd 1792-ben áttelepült Tiszolcra (Tisovec). (Ld. Lelkes: 1998. 370, 596, 708.) Petzniknek mintegy 17 orgonája ismeretes.

(Karol Wurm und Otmar Gergelyi: Historische Orgeln und Gehäuse in der Mittelslowakei. Acta Organologica Band 9, 1975. 113–175. p.). (Az orgonaépítô nevét „Petznyik”-nek kell ejteni, mivel a szlovák nyelv szabályai szerint az „i” lágyítja az elôtte lévô mássalhangzót.)

22. Evlt: A tokaji egyházközség jegyzôkönyvei 1783–1870. Tokaj I/2 doboz 38. kötet 20. old. 1790. május 23-i bejegyzés szerint: „Anno 1790. den 23t Maj. wurde die Orgel ganz fertig, und auch am diesen Tag das erste mahl gespielt. Sie wurde von Franz Eduart Petznik in Bartfeld verfertiget, welcher auch sich verbintlich gemacht, solche unentgeltlich noch einmahl zu überstimmen, jedoch muß ihm die Gemeinde auf einige Unkosten bringen und auch zurück führen laßen. Diese Orgel wurde der Gemeinde, von Herrn Daniel Phanschmidt hießigen Handelsman geschenkt. Doch unter der Bedingung, daß in Fall die Gemeine [!] wovor uns Gott behütten wolle •/• aufhörte, oder selbige, durch eine höchere Macht gezwungen wurde aufzuhören, die Orgel, des Herrn Daniel Phanschmidt seinen Erben wieder zurück fallen soll. Und das in benanten Fall, das Eigenthums recht, von der Gemeinde weg, und denen Erben des Herrn Phanschmidt zurück fallen soll.”

23. A Flauta 4’ legnagyobb sípján.

268

Kormos Gyula

Az egyedülálló orgona életútja a XIX. század végéig E barokk hangszer hazai jelentôsége abban rejlik, hogy a mai Magyarország területén ez az egyedüli bizonyítottan Petznik-orgona (3. kép). A hangszer – amely kora alapján ma az Evangélikus Egyház egyik legrégebbi24 orgonája – 2005-ben lesz 215 éves. Életútja azonban nem volt teljesen zökkenômentes. Ebbe kísérlünk meg betekintést nyújtani a fennmaradt levéltári iratok, adatok segítségével.

3. kép: A barokk orgona homlokzati képe

Az építés utáni elsô érdemleges feljegyzés az 1804. évi superintendensi egyházlátogatási jegyzôkönyv, amely az oltár mellett jobb oldalon álló, jó állapotú, tévesen 9 regiszteres orgonáról számol be.25 E jegyzôkönyvbôl megtudhatjuk azt is, hogy – a környék evangélikusságának hasonló településeit is beleértve – itt épült a legnagyobb hangszer.26 (Az orgona nagyságát csak a jóval késôbbi, 1861. május 12–13-i superintendensi látogatás pontosítja „8 változatú”-ként.27) 24. Csak Barlahida (romos), Kôszeg, Nemescsó (restaurált), Tamási és Zsibrik (romos) hangszerei idôsebbek.

25. Evlt: Ecclesia Tokayensis p. 100-111/B.: „A dextris altaris positum est Organum opus bonum 9.

Mutationum”. A téves regiszterszám tekintetében a helyszíni szemle és a késôbbi vizitációs jegyzôkönyvek is bizonyítékul szolgálnak. Minden bizonnyal az orgona regiszterkarjait számolták le, s ezek között volt a regiszternek nem számító Tremulant is (ld. 84. lj. ill. szövegkörnyezete).

26. EOL: 1804. évi C.V. jkv-ei Arnóton egy 3 regiszteres, Fancsal, Hernádvecse, Nagybánya templomaiban 4 regiszteres, míg Abaújszántón és Tállyán egy-egy 6 regiszteres orgonáról számolnak be. Még Miskolcon is csak egy 8 regiszteres orgona volt. Egyedül a nyíregyházi evangélikus nagytemplomban volt egy 25 regiszteres, kétmanuálos pedálos nagyorgona. Még a XIX. század közepén is csak Tállyán volt nagyobb, 16 változatú orgona. (EOL: 1861. évi C.V. jkv. Tállya, 1861. május 10.)

27. Evlt: A tokaji egyházközség jegyzôkönyvei 1783-1870. Tokaj I/4 doboz 37. jelz. kötetben elhelyezett 1861. évi egyházlátogatási jegyzôkönyv. EOL: 1861. évi C.V. jkv-ei 77. p.

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája

269

Az orgona egy darabig minden bizonnyal kiválóan mûködhetett, mert a gyülekezeti számadások több, mint 50 éven keresztül csak a fújtatásnál elhasználódó húzószíjak cseréjérôl adnak tudósítást.28 Ez idô alatt a húzószíjak említésén kívül orgonával kapcsolatosan csak egyetlen információ található, miszerint 1818-ban 1 ft 30 kr-ért vásárolt két bádog gyertyatartóval szerelték fel az orgonát.29 E gyertyatartó 90 évig szolgáltatta a világítást.

A hangszer – amelyre újszerû mivolta miatt a szükségesnél feltehetôen kevesebb gondot fordítottak – idôközben sajnos fokozatosan elhangolódott és megrongálódott.

1846-ban már az „Orgona igen el stimolva lévén, sött több sípok abban el némúltak”.

Ezért Lazáry Pál lelkész elengedhetetlennek tartotta, „hogy addig is, míg tökelletessen helyre igazitódtatna, ... míg tökélletesen a’ hijján[zó] sípok is a’ tisztelt Orgona Mûvész Mester Úr által meg készíteték és akkor ujjabban meg stimoltatna”, ideiglenesen behangoltassa, amelyért az orgonaépítônek 7 ft 30 kr-t fizetett ki a saját pénzébôl.30 Ezt a tûzoltószerû hangolást az augusztus 15-i jegyzôkönyvi határozat szerint ki is fizették a lelkésznek.31 A számadásokból azonban úgy látszik, hogy mégsem került sor a hangszer teljes rendbetételére. Még 5 évvel késôbb, 1861-ben is sikerült kisebb igazítással elodázniuk a javítást.32 S hogy a következô években sem került a nagyjavításra sor, nyilván közrejátszott lelkészük, Lazáry Pál 1864-ben bekövetkezett halála is.33 Sajnos az orgonaépítô kiléte sem a jegyzôkönyvbôl, sem a számadásból nem derül ki, csak arra lehet következtetni, hogy a közelben lakó lehetett, vagy éppen ott tartózkodott.34 Az 1861. május 12–13. között megtartott egyházlátogatási jegyzôkönyv a liturgikus térben a következôképpen mutatja be az orgonát: „Az imaház 39 öll térmértékû, van raita 6 ablak, benne 20 pad, egy fejéren lakírozott szószék, és ugyan olyan oltár aranyozással és feszülettet ábrázoló képpel, és 8 változatú orgona.”35 Miután ekkor még az imaháznak nem volt karzata, így az orgona még továbbra is az oltártérben állt, s ugyanolyan „fejéren lakírozott” és aranyozással díszített lehetett, mint a szószék és az oltár.36 Az orgona rendbetételére végül csak az új lelkész hivatalba lépése után került sor, amikor Rudassy Mátyás egykori miskolci kántor és orgonaépítô37 45 ft-ért elvégezte 28. Evlt: Tokaj I/7 doboz, Számadások (Kirchen-Rechnung, a továbbiakban KR) 44. jelezet KR (1810–1838) 96. (Nr. 24.) és 124. p. (Nr. 18.) szerint 1824. aug. 13-án az egyik fúvóhoz 45 krajcárért vettek egy szíjat, míg 1829. dec. 18-án 3 db szíjért fizettek ki 2 ft 30 kr-t („... für 3 Stück ... Orgelrühmen”).; ld. még uo.

45. jelz. KR (1820–1877) 19, 45. p. és 1849/14. Ez utóbbi alapján „ Nagy Sándor szíjártónak az orgona szíjér 6 ” ft-ot fizettek ki.

29. Evlt: Tokaj I/7 doboz 44. jelz. KR (1810–1838) 58. old. 1818. október 3 (Nr. 79.).

30. Evlt: Tokaj I/2 doboz 38. jelz. Protocoll (1783–1870, 1893–1914) 205–206. p. 1846. aug. 15-én kelt 405. sz. határozat.

31. Uo. 45. jelz. KR 1846. Rendkívüli kiadások „Az orgona stimolásáért fizettem tisztelendô úrnak 7 ft 30 kr.”

32. Uo. KR 1861/8: Az orgona igazításáért 3 ft.

33. Evlt: Tokaj I/2 doboz 38. jelz. Protocoll (1783–1870, 1893–1914) 290. p.

34. Uo. 205. p.: „ és mint egy Orgona Mûvész itten létezett...”

35. Evlt: Tokaj I/4 doboz 37. jelzetû kötetben elhelyezett 1861. évi egyházlátogatási jegyzôkönyv III. pontja.

36. Az orgona mai festése is ezt igazolja, bár az alsószekrény a padok mintájára barnára festett.

37. Bár az orgonaépítô teljes neve nincs feljegyezve, Rudassy László egri orgonaépítô mégsem lehetett, ugyanis ô még 1849-ben meghalt. Rudassy Mátyás 1814-ben született Rudassy József pétervásári kántor és Bocsai Éva gyermekeként. Mátyást még ifjú korában Miskolcra hívták meg kántornak a Mindszenti templomba. Elsô házasságkötésekor Rudassy László volt az egyik tanú. Rudassy Mátyás 1851. évet követôen valamikor elhagyta Miskolcot. Tevékenysége is csak eddig követhetô. (Szigeti Kilián: Régi magyar orgonák. Eger. Zenemûkiadó, Budapest 1980., 95–100. p.); Evlt: Tokaj I/7. doboz, 45. jelz. KR (1820–1877) 1865–66/3. tétel. Miskolci mûködése után valószínû Sóstokajban telepedett le. 1861-ben ô építette Nyír-

270

Kormos Gyula

a szükséges javításokat és bizonyára a síppótlásokat is. Az „orgona kijavításáért Rudasy úrnak 45,–” ft-ot fizettek ki, s ekkor kicserélték a két húzószíjat is.38 Bár bizonyítékunk nincs rá, feltehetôen az 1846-os ideiglenes hangolást és az 1861-es igazítást is ô végezhette, ugyanis ismereteink szerint ezidôtájt orgonaépítôként csak ô mûködött a környéken.

1874-ben a kézi mûködtetésû szíjhúzásos ékfúvóknak feltehetôen az összes húzóés belsô szíját kicserélték, amikor az „Orgonához uj szijjak”-at vettek 6 ft-ért.39 A számviteli fôkönyv 1877-es évre vonatkozó adatai szerint három évvel késôbb a szószék, az oltár és az orgona kisebb javításaira 19 ft 30 krajcárt fizettek ki.40 A számadás szûkszavúsága azonban semmi bôvebbet nem árul el a történtekrôl41 csakúgy, mint az 1882. évi nagyjavításról. Ekkor ugyanis 100 ft-ot fizettek ki az „Orgona mûvésznek”,42 valamint 20 ft-ot az orgonakészítôk élelmezésére.43 Bár a feljegyzésekbôl nem derül ki, mégis jó eséllyel erre az alkalomra tehetô a kézi mûködtetésû szíjhúzásos ékfúvók eltávolítása és egy új, merülôfúvóból és paralell-légtárolóból álló fújtató beépítése is,44 ugyanis ettôl a felújítási idôponttól kezdôdôen a gyülekezet kiadásaiban már nem találkozunk húzószíj vásárlásával. Azt, hogy a fúvót ma is mûködtetô visszahajtható karos emelôt ki készítette, nem sikerült azonosítani.

A „generális épületben” imaházként használt terem a megnövekedett gyülekezet részére kicsinek bizonyult, ezért 1890-ben felkérték Csorba Endre építészt az imaház bôvítésére. A tervek elkészültek, hamarosan az imaház bôvítési munkálatai is elkezdôdtek,45 s még ugyanebben az évben be is fejezôdtek.46 Ekkor a templomban karzatot is építettek. A templombôvítés alkalmával sor került az orgona rendbetételére is. A munkát Bakos János miskolci orgonaépítô47 végezte el, s az újonnan épült karzaton állította fel a hangszert, aki ezért 60 ft-ot kapott a gyülekezettôl.48 A gyülekezet fennmaradt iratanyagában az 1800-as évek végéig az orgona történetével kapcsolatos további adatot már nem sikerült fellelni.

Az orgona további sorsa napjainkig Az orgonához 1818-ban vásárolt gyertyatartó ugyancsak elhasználódhatott az elmúlt 90 év alatt, mivel 1908 karácsonya elôtt „Káposzta József ifju hitsors az orgonára a tass rk. templomának 6 regiszteres pedál nélküli orgonáját (Solymosi Ferenc organológus kutatásaira alapozott nyilvántartás szerint).

38. Evlt: Tokaj I/7. doboz, 45. jelz. KR (1820–1877) 1865-66/4. tétel: „Prits Károly úrnak két orgona széjért 2,-” 39. Uo. KR (1820–1877) 1874. évi jelzés és dátum nélküli bejegyzés.

40. Evlt: I/7 doboz 46. jelz. Számviteli fôkönyv (1877–1888) 2. p., 1877/19. tétel.

41. Evlt: 1877-es Egyházlátogatási jkv. 5. p. szerint „az orgona 8 változatú”, a szószéket, az oltárt és az orgonát „kegyes adakozásból” festették be. Nagyon valószínû tehát, hogy a 19 ft 30 kr kiadás az egymás mellett elhelyezett szószék, oltár és orgona átfestését szolgálta.

42. Vagyis az orgonaépítônek (korabeli gyakorlat szerint az orgonaépítôt ugyanis gyakran nevezték „orgona mûvésznek”).

43. Evlt: I/7 doboz 46. jelz. Számviteli fôkönyv (1877–1888) 1882/10, 17.

44. A helyszíni szemle és a tokaji levéltári anyag áttanulmányozása alapján.

45. Evlt: I/7 doboz 47/a. jelz. Pénztárnapló (1887–1898) 23. p., 47/b. jelz. 7. p. 1890/22, 9. p. 1890/57.

46. Evlt: Chovan 1947.

47. Bakos János (1823–1893) miskolci orgonaépítô. Munkái: Alsózsolca, Putnok, Tállya, Arnót, Petrôc, Polonka és Olaszliszka települések orgonái. Több orgonát Bárány Lajossal együtt készített (Solymosi Ferenc organológustól kapott információk alapján).

48. Evlt: I/7 doboz 47/a. jelz. Pénztárnapló (1887–1898) 23. p., 47/b. jelz. 9. p. 1890/67.

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája

271

hangjegytartó mellé és a falra a papszék mellé egy-egy aranyozott, háromkaru fémgyertyatartót készített csinos kivitelben, és azokat gyertyákkal is ellátta.”49 E gyertyatartók közül az orgonára szerelt még ma is megtalálható (4. kép), a másiknak azonban nyoma veszett.50

4. kép: Az 1908-ban készült háromkarú aranyozott gyertyatartó

Csakhamar kirobbant az elsô világháború, ez azonban az elsô idôkben Tokajt nem érintette. A háború vége felé, az 1918-as, nevezetes síprekvirálás, ismereteink szerint éppen elkerülte a tokaji evangélikus templomot. A jegyzôkönyvek nem említik meg sem azt, hogy felmentést kértek volna az orgona homlokzati sípjainak beszolgáltatása alól, sem azt, hogy valóban sor került volna a hadi célú rekvirálásra. Mindenesetre a katonaság kiszedte azokat a helyükrôl.51 Az 1919-es harcokban a templom két gránátlövés folytán használhatatlanná vált. A tokaji evangélikusok ekkor az elnéptelenedés miatt már régóta üresen álló régi görögkeleti templomba jártak istentiszteletre.52 1920-ban az orgonát is átszállították Tepper asztalos segítségével.53 Miután az iratok alapján az elmúlt 30 évben nem hívtak orgonaépítôt hangszerük karbantartására, javítására, elkerülhetetlenné vált, hogy az átszállítástól is megviselt orgonát megfelelô kezek állítsák fel új helyén. Szabó Géza nyíregyházi állami tanító54 a május 20-i egyháztanács-gyûlésen ismertetett ajánlata szerint „az orgona összeállítását, javítását, hangolását és a cirádák festését” 14 000 koronáért vállalta június 19-i befejezési határidôvel úgy, hogy az ô 12 napi, tanító társának pedig 6 napi szállását és élelmezését az egyházközség biztosítja, és „az átadás szakértôk közbenjöttével fog történni.” A munka megkezdésekor 2000 K, az átadáskor 8000 49. Evlt: I/2 doboz 38. jelz. Protocoll (1783–1870 és 1893–1914) 441. p. 1908. dec. 20-án kelt egyházközségi közgyûlés jkv. 5. pontja.

50. A helyszíni szemle alapján a háromkarú gyertyatartó beazonosítható volt.

51. Ld. 57. lj. szövegkörnyezete!

52. A tokaji evangélikusok szerették volna, hogy a görögkeleti templom „örök tulajdonává váljék,” de ezt „bizonyos oldalról elgáncsolták.” (Chovan 1947.)

53. Evlt: Tokaj I/8 doboz 49. jelz. Pénztárkönyv (1911-1922) 1920/46, 48. szerint december 31-én 100 koronát fizettek Tepper asztalosnak, 50 koronát pedig a segítséget nyújtó napszámosnak (1 liter bor = 50 korona).

54. Állami tanítói mivolta elôször az 1921. máj. 20-i egyháztanácsi jkv-bôl derül ki. [Evlt: I/3 doboz, Jegyzôkönyvek különféle idôkbôl (1910, 1918-21.)]

272

Kormos Gyula

K, majd a hátralévô 4000 K szeptember 19-i kifizetésében állapodtak meg.55 Ezzel szemben 1921. június 4-én „Szabó orgonahangolónak” elôlegképpen 5000 K-t utalványoztak, a második 5000 K-s részletet június 17-én kapta kézhez, s a fennmaradó harmadik részt 3 hónap múlva tervezték kifizetni.56 A munka során a gyülekezetnek többletköltséget jelentett az, hogy a „katonaság által kiszedett, és összerongált 25 drb. principál sípot Szabó Géza szintén kijavította, mely javítások eszközölhetése végett egy bádogos mûhelyt kellett igénybe venni, amiért a bádogosnak 1000 K-t fizetett.” Szabó és társa végül 18 napi szállása és ellátása 2880 K költséget jelentett a gyülekezet részére, ehhez jött még a festéshez megvásárolt „linóleum festék” és „2 db orgona füzet” 100-100 K-s ára, valamint a javításkor közremûködô fújtató 80 koronás díjazása is.57 „Az orgona átvétele szakértôk közbenjöttével megtörtént” és a tanácsgyûlés 1921. június 25-én megbízta az elnökséget, hogy Szabó Géza részére a kifogástalan teljesítésrôl bizonyítványt állítsanak ki. Ugyanekkor határoztak arról is, hogy az egyház tetemes kiadásainak enyhítése érdekében augusztus 7-én népünnepéllyel egybekötött templomi hangversenyt rendezzenek.58 Kissé talán elhamarkodott volt a bizonyítvány kiállítása, ugyanis az orgona nagyon hamar elhangolódott. S mivel a gyülekezet ezért szeptember 19-ig még nem fizette ki tartozását, az orgonahangoló táviratot küldött, amelyben a 5000 K hátralék sürgôs megfizetését kérte. Az egyháztanács azonban szeptember 24-én úgy határozott, hogy a hátralékot csak az utánhangolás után fogják kifizetni. Ezért erre csak október 4-én kerülhetett sor.59 Miután az orgona felállítása és javítása még 1921-ben megtörtént, a november 19-én megtartott tanácsgyûlésen a következô évre elôirányzott orgonajavítási tételt törölték.60 A gyülekezet 1924-re felújította a sérült imaházat és visszaköltözött oda a görögkeleti templomból.61 Nyilván közrejátszott az orgona költöztetése is abban, hogy Marcell Endre62 orgonaépítôt felkérjék a hangszer javítására. Ekkor a gyülekezet már rendelkezett orgona- és templomalappal is.63 A templomalapból fizették ki Marcell Endrét július 3-án és 17-én összesen 3 500 000 koronával,64 miközben az „orgonaszerelô ellátása” 300 000 K-t, a fújtatófiú és a lakkozás költsége pedig 30 000 K-t tett ki.65 A felújított imaház avatására szeptember 21-én került sor.66 55. Evlt: I/3 doboz, Jegyzôkönyvek különféle idôkbôl (1910, 1918–21.) 1921. máj. 20-i egyháztanácsi jkv.

56. Uo. 1921/54 (jún. 4.) szerint az elôleg, a portó és az utalványozás költsége 5040,20 korona volt. (Ekkor a lelkész éves fizetése 5000 korona volt a természetbeni javadalmazások nélkül.); Uo. 1921/63 (jún. 17.).

57. Evlt: I/8 doboz 49. jelz. Pénztárkönyv (1911–1922) 1921/ 62–66, 72, 74.; I/3 doboz 41. jelz. jegyzôkönyvek (1921–1927) 11–12. p. 1921. jún. 25-i jkv. 7-8. pontjai.

58. Uo. 9. pont.

59. Uo. 35–36. p., 1921. szept. 24-i jkv. 3. pont.; I/8 doboz 49. jelz. Pénztárkönyv (1911–1922) 1921/110 (okt. 4.). Hogy az eredetileg 4000 K hátralék helyett miért 5000 K-t említenek, nem tudjuk. Mindenesetre a gyülekezet kiadása 4018 K volt az átutalási költséggel együtt.

60. Evlt: Tokaj I/3 doboz 41. jelz. jkv. 45–46. p. 1921. nov. 19/2. d. pont.

61. Evlt: Chovan 1947.

62. Marcell Endre (1896-1971) szász származású evangélikus orgonaépítô. (Nevével gyakran Marcelli és Marzell alakban is találkozunk.) Az orgonaépítést Brassóban tanulta. Az iparjogot 1925-ben Bp. IX. kerületben váltotta ki. 1955-tôl a budapesti Zenemûvészeti Szakközépiskola orgona- és zongorahangolója (Solymosi Ferenc organológus kutatásaira alapozott nyilvántartás szerint).

63. Evlt: Tokaj I/8 doboz 50. jelz. Pénztárkönyv (1923–1925) 1924/180.

64. Uo. Pénztárkönyv hátsó részében Templomalap kifizetései 1924/34 (júl. 3.) 1 800 000 K, 1924/57 (júl.

14.) 1 700 000 K. 65. Uo. 1924/56 (júl. 13.), 1924/58 (júl. 14.)

66. Uo. 1924/113 ; Chovan 1947.

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája

273

A következô évben, vagyis 1925-ben az 1800-as évek második felének romantikus ízlése szerint az orgona hangképét az egyik regiszter cseréjével teljesen megváltoztatták. A Mixtur sípsorait – amelyek a hangszer fényét, koronáját adják – Marcell Endre elbontotta, s egy Gamba 8’ vonós regisztert épített a helyükre. A Gamba beépítéséért és az orgona hangolásáért két részletben összesen 4 000 000 K-t kapott, s munkájáért egyévi felelôsséget vállalt.67 A bôvítés során e sípsor legnagyobb 6 sípja már nem fért el az orgonában, ezért azokat az orgonaépítô a hangszer szekrényének tetején helyezte el (5. kép) – az egész orgona mechanikus rendszerétôl eltérô idegen módon – pneumatikus vezérléssel (6. kép).

5. kép: Az orgona tetején elhelyezett legnagyobb Gamba-sípok. 6. kép: A Marcell Endre által beépített Gamba-sípok (elôtérben) és az orgona tetején elhelyezett sípok pneumatikus vezérlésének ólomcsövei (átlósan)

Alig két év után, 1927-ben azonban újra szükségesnek látszott az orgona javítása. Júliusban Marcell Endrét egy ebéd erejéig vendégül látta a gyülekezet,68 az orgonaépítô nyilván ekkor mérte fel az elvégzendô munkákat. A soron következô augusztus 7-i presbiteri ülésen már el is határozták, hogy a ruhákon festékfoltot hagyó padok cseréjéhez és az orgona kijavításához szükséges 1000 pengô pénzösszeget a Tokajvidéki Hitelbanktól bankkölcsön útján szerzik meg.69 Ebbôl az összegbôl Marcell Endrének augusztusban 120 P elôleget adtak, majd a munkáért még 189 pengô 89 fillért fizettek ki.70 Hogy ezért az orgonaépítô mit végzett az orgonán, nem derült ki az iratokból. Mindenesetre 1928 februárjában az orgona javításáért és han67. Evlt: Tokaj I/8 doboz 50. jelz. Pénztárkönyv (1923–1925) 1925/162 (máj. 29.), 181 (jún. 18); Tokaj II/22 doboz (Pénztári mellékletek) 1925/162 és 181. nyugta 3 200 000, illetve 800 000 K kifizetést igazol. (Az inflálódott pénz értékének összehasonlításul: a lelkész egyhavi fizetése ekkor 1 700 000 K volt a természetbeni javadalmak nélkül.); A helyszíni szemle alkalmával megállapították, hogy a Gamba regisztert a Mixtur helyére építették be.

68. Evlt: Tokaj I/8 doboz 50. jelz. Pénztárkönyv (1923–1940) 1927/186. (júl. 21.) szerint 4 pengô volt az ebéd.

69. Evlt: Tokaj I/3 doboz 41. jelz. Protocollum 1927. aug. 7-i jkv. 13. pontja.

70. Evlt: Tokaj I/8 doboz 50. jelz. Pénztárkönyv (1923–1940) 1927/186. (júl. 21.), 1927/226, 249. (aug. 20., szept. 20.); Tokaj I/9 doboz 75. jelz. Pénztári fôkönyvnapló (1922–47) 1927/226, 249. (A lelkész egy havi illetménye ekkor 80 P-t tett ki, míg 1 liter bor 1,60 P-be került.)

274

Kormos Gyula

golásáért további 36 P-t vett fel a gyülekezet pénztárából. A munka elkészültét a márc.

6-i presbiteri ülésen bejelentették.71 A tokaji evangélikusok a második világháborúig még kétszer javíttatták hangszerüket. 1936-ban a fúvó csuklópántjáért 80 fillért, az 1938-i javításért, amelyet Birnstingl orgona- és harmóniumépítô végzett a harmóniumon valamint az orgonán, 30 P-t fizettek ki.72 Azt, hogy a rekvirálást megúszó homlokzati ónsípokat mikor cserélték horganysípokra (3. kép), nem sikerült kideríteni. Mindenesetre e horganysípok az eredetinél bôvebb menzúrával készültek el.73 A templom a második világháború során erôsen megrepedezett, ezt a Tisza-hidak 1944-i felrobbantása következtében fellépett rázkódtatásnak tulajdonították.

Mindenesetre a templom mellett lévô egyházi épületek sérülések nélkül megúszták a háborút,74 de renoválásuk szükségszerûvé vált.

A második világháborút követô jegyzôkönyvek olyan súlyos anyagi gondokról számoltak be, hogy az egyházi épületek legszükségesebb renoválására is alig tudták az anyagi fedezetet segélyek híján elôteremteni. Egy 1948-ban érkezett 3000 Ft-os amerikai támogatás azonban sokat könnyített a helyzeten, így 1949. április 3-án a közgyûlés már a megrepedezett templom renoválásáról is beszámolhatott.75 Bár az 1941–1968 közötti idôszakot többé-kevésbé folyamatosan lefedô, fennmaradt pénztári vagy számadási fôkönyvek, valamint a pénztárnaplók további orgonajavításról nem számolnak be, s az 1964-es éveket követôen – Tokajnak saját lelkésze nem lévén – már nem állnak írásos dokumentumok rendelkezésünkre, mégis megállapítható, hogy ezen idôszak alatt is végeztek az orgonán javítást. Bizonyos jelek arra is mutatnak, hogy a barkácsoló, szakszerûtlen beavatkozások mellett Kelemen Árpád tállyai orgonaépítô76 is javítgatta, nem sok sikerrel.

Az 1976–1984 közötti idôszakban már csak a havonkénti egy alkalommal megtartott istentiszteleteken szolgált több-kevesebb rendszerességgel az orgona, többnyire Balczó Andrásné kezei alatt.77 A hangszer a 80-as évek elején még mûködött, de állapota tovább romlott, s a 90-es években végleg elnémult.78 A fenti helyzetet súlyosbította, hogy a templom alapozása idôközben megcsúszott, az egykori bôvítés csatlakozó falainál tenyérnyi ré71. Evlt: Tokaj I/8 doboz 50. jelz. Pénztárkönyv (1923–1940); I/3 doboz 42. jelz. jkv. (1927–1935) 1928. márc 6. presb. ülés jkv. 5. pontja.

72. Evlt: Tokaj I/8 doboz 50. jelz. Pénztárkönyv (1923–1940) 1936/328 (okt. 1.), 1938/163 (júl. 1.) kiadásai.; Tokaj II. 24. doboz 1938/163 (június 24.) számlamelléklet bélyegzôje szerint Birnstingl M. orgona és harmóniumépítô Budapest IX. ker. Márton u. 85/c telephelyen mûködött. Orgonaépítô tevékenységérôl semmit nem tudunk.

73. A helyszíni szemle megállapításai alapján.

74. Evlt: Chovan 1947.

75. Evlt: Tokaj I/3 doboz 43. jelz. jkv. (1936–1949) 1949. ápr. 3. jkv. 1. pont.

76. Kelemen Árpád (1912–1988) a rákospalotai Barakovits János mûhelyében tanulta szakmáját 1935–38 között. A Rieger Orgonagyárnál 1939–44 között, majd ezután rövid ideig Angsteréknél dolgozott. 1944tôl Tállyán kezdte önálló tevékenységét, majd 1948-ban mestervizsgát tett a miskolci Ipartestületnél. 1986tól Bp. és környéki orgonák javításaival foglalkozott. (Solymosi Ferenc organológus kutatásai alapján.)

77. Balczó Andrásné, a közszeretetnek és megbecsülésnek örvendô, hosszú idôn át Nyíregyházán szolgáló, evangélikus lelkész felesége, az olimpiai bajnok Balczó András édesanyja a nyíregyháziak és a tokajiak körében ismert orgonista volt. Ha tehette, 1976–1984 között az evangélikusoknál ellátta a kántori teendôket. (Tarjáni Gyula – az egykor itt szolgáló – ny. ev. lelkésztôl és Nagyváti Páltól kapott információk alapján).

78. A helyszíni felméréskor tapasztaltak, valamint a hangszer körül összesöpört vedernyi vakolathulladék és az orgonát körbefogó sûrû pókháló is bizonyította, hogy az orgonát az elmúlt évtizedekben már nem használták, de orgonaépítô sem látta, hiszen mind az orgonában, mind annak tetején az egerek által összegyûjtött dióhéjak sokasága halmozódott fel.

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája

275

sek keletkeztek, s a megsüllyedt mennyezet ráült az orgona szekrényére. A templom életveszélyessé vált, az erôsen veszélyeztetett orgonát le kellett bontani.

Az elbontás alkalmával megtörtént a teljes sípanyag felmérése, amelynek során kiderült, hogy az orgonában az idôk folyamán nagyon sok síp tönkrement, azokat idegen, teljesen vegyes összetételû sípokkal pótolták. Fasípjai a heterogén pótlások kivételével elég jó állapotúak (7. kép). E fasípok érdekessége, hogy dugónyeleiket hosszában átfúrták, így azok a csövesfuvola csövecskéihez hasonlóan funkcionálnak. A sok szakszerûtlen beavatkozás eredményeképpen legtöbb ónsípja azonban

7. kép: Az orgona fasípjai a vegyes pótlásokkal (jobb oldalon)

helyrehozhatatlan károsodást szenvedett. Gyakorlatilag egyik ónsíp sem a saját sípsorában volt megtalálható, olykor több félhanggal megcsonkított síphosszal lett odébbhelyezve, de sok síp papírral, szigetelôszalaggal, horganylemezzel, spárgával, madzaggal volt megtoldva, ezüst festékkel álcázva, összenyomorítva (8. kép). Sze-

8. kép: A megrongált ónsípok

276

Kormos Gyula

rencsére az orgona eredeti klaviatúrája79 megmaradt (9. kép), azt nem alakították át. Bár billentyûi erôsen megkoptak, azok restaurálhatók (10. kép).

9. kép: Az orgona eredeti billentyûzete

10. kép: A legkopottabb billentyûk 79. Klaviatúra = billentyûzet.

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája

277

Az orgona rekonstruált hangképe A súlyosan sérült templom pedál nélküli, stechermechanikás (11. kép)80 orgonájának megmentésére 2003 augusztusában részletes restaurálási terv készült.81 A hangszer eredeti diszpozíciójának82 helyreállításához általában sok segítséget nyújthatnak a regiszterfeliratok (12. kép), amelyek a tokaji orgonánál a kovácsoltvas regiszterkarok mellett találhatók. E feliratok azonban már nem az eredetiek, ezért csak fenntartással, kiindulásként lehetett elfogadni azokat. Ilyen esetben az eredeti sípokon talált feliratok, illetve rövidítéseik tekinthetôk a leghitelesebbnek, valamint a mester más – hasonló nagyságú – hangszereinek diszpozíciói. Mindezek alapján a tokaji evangélikus templom orgonájának rekonstruált hangképe83 a követezô: Principal 8’ Flauta major 8’ Salicional 8’ Octava 4’ Flauta minor 4’ Quinta 2 2/3’ Superoctava 2’ Mixtur 3fach 1 1/3’ (Tremulant)84

11. kép: A szelepeket közvetlenül nyitó stechermechanika 80. A billentyûk közvetlenül nyomópálcikákkal nyitják a szelepeket, amelyek levegôt engednek a sípok megszólaltatásához.

81. Dr. Kormos Gyula: A tokaji evangélikus templom Petznik-orgonájának restaurálási terve. Budapest, 2003. aug. 14.

82. Diszpozíció = az orgona sípsorainak (regisztereinek) összessége. Az egyes – különbözô hangmagasságú – sípsorok az orgona hangképét alkotják.

83. Az egyes eredeti regiszternevek rekonstruálásához kikértük dr. Marian Mayer (Pozsony) organológus szakértôi véleményét is.

84. A Tremulant (tremoló) nem regiszter, hanem a légnyomás sûrû változtatásával a megszólaló hangot remegôvé tevô szerkezet.

278

Kormos Gyula

12. kép: A bal oldali regiszterkapcsoló karok és feliratai

Az orgona jövője A gyülekezetet gondozó Nyíregyháza-Kertvárosi Evangélikus Egyházközség 2003-ban pályázatot nyújtott be a Nemzeti Kulturális Alapprogram Zenei Kollégiumához az orgona restaurálásának támogatására. A sikeres pályázat segítségével az idén talán elkezdôdhet a hangszer restaurálása, s reménység szerint, építésének 215. évfordulójára a restaurálás befejezôdhet. A munkák során rekonstruálják a szíjhúzásos ékfúvókat és az orgona eredeti hangképét is a hiányzó vagy használhatatlan sípokkal együtt. Mivel az életveszélyessé vált templom helyrehozatala még évekbe telik,85 ezért az orgonát a restaurálás után, átmenetileg – a templom felújításáig – az egykori görögkeleti templomban, a mai Tokaji Múzeumban állíthatják fel, ahol annak idején 1920–1924 között is menedéket kapott. Ebben az átmeneti idôben a felújított orgona inkább kulturális célt szolgál majd, hiszen az egykori ortodox templom ma kiállítások helyszíne. Az itt tartandó hangversenyeken az orgona közremûködésével öregbíthetik a környék jó hírét.

85. Az egyházközség a templom teljes felújítására pályázatot nyújtott be a SAPARD Észak-Magyarországi Regionális Irodájához.

A tokaji evangélikus templom barokk orgonája

279

4. kép: Az egykori szíjhúzásos fúvó szíjainak nyílásai és a mai fúvót mûködtetô visszacsukható emelôkar

8. kép: A lebontott orgona szekrénye

280

Kormos Gyula

10. kép: A fasípok átfúrt dugónyelei

évforduló Nagy Ferenc

A tiszabecsi–tiszaújlaki gyôzelem* A Habsburg elnyomás ellen induló, a független és szabad Magyarország megteremtését zászlajára tûzô szabadságharc háromszáz esztendôvel ezelôtt a Felsô-Tisza vidékén kezdôdött. Tiszabecs a szabadságharc kibontakozásának egyik fontos helyszíne volt.

A kanyargós Tisza a szabályozás elôtt, itt a falu határában olyan lankás partokat épített, amelyek az átkelésre és a csónakok kikötésére egyaránt alkalmasak voltak. Éppen ezért, Tiszabecs a történelmi Ugocsa és Szatmár vármegyék között élô organikus kapocs volt, fontos kereskedelmi csomópont. Nem véletlenül igyekeztek tehát az ország fônemesei, hogy Tiszabecsen, itt az ország keleti csücskében birtokokat szerezzenek.

A község elsô birtokosa a Szántai-Becski család volt, amelyrôl a település a nevét nyerte. A 16–18. században azonban már itt találjuk a Károlyiakat, a Telekieket, a Schönbrunnokat, a Pongráczokat, a Csákiakat, az Eötvösöket, de még a királyi kamarának is volt itt részbirtoka sokáig. „Pro patria et libertate!” – hirdette a Rákóczi szabadságharc zászlaja. A hazáért és a szabadságért! A hazáért, mely a török kiûzése után gazdaságilag romokban hevert, amelyben nem volt jogbiztonság, nem voltak meg a nyugodt termelômunka feltételei. Kóborló fegyveresek járták az országot és raboltak, fosztogattak, elvitték a jobbágyok malackáit, de felgyújtották a nemesek udvarházait is. A hazáért, amelyben a földesurak és a jobbágyok közötti viszony végletekig megromlott. Nem volt mérték a jobbágyterhek kiszabásánál, a földesurak veszteségeiket a föld népén szerették volna behajtani. És a szabadságért, az ország függetlenségéért, amelyet a török kiûzése után a Habsburg-birodalom veszélyeztetett. A szabadságért, amelyrôl már sokan azt hitték, örökre elveszett és a Kárpát-medencében élô magyar nép örökre a Habsburgok kiszolgálója, alattvalója lesz. „Cum Deo” – hirdette a zászlóra írt jelmondat elsô szava. Az Istennel a hazáért és a szabadságért. Az egy és oszthatatlan Istennel, melyet a reformáció elterjedése után mégis meg akartak osztani. A vallásháborúk, a hitüket vállalók üldözése, kirekesztése csak fokozta az ország népének elkeseredését, szította a tüzet, gyarapította a változást, a megújulást várók táborát.

Az indulás, a kezdet, a szabadságharc kibontakozása mindezek ellenére nem volt könnyû, nem volt egyszerû. Az Esze Tamás köré gyülekezô, jobbára fegyvertelen, * Ünnepi beszéd, elhangzott Tiszabecsen 2003. június 20-án a Rákóczi szabadságharc 300. évfordulóján rendezett ünnepségen.

280

Nagy Ferenc

szervezetlen sereget a nemesek útonállóknak, rablóknak nézték. Ellenük nemesi felkelést hirdettek. Ugyanakkor már az induláskor, a nemesek között is sokan voltak olyanok, akik lelkükben a felkelô jobbágyokkal, a korabeli levéltári forrásokban szegélylegényeknek nevezettekkel értettek egyet, de féltek a Kállóban, Tokajban lévô német ôrségtôl, féltek a Habsburg-birodalom katonai erejétôl. És persze féltek a saját jobbágyaiktól is, mert nem tudhatták, hogy a kiegyenesített kaszát nem fordítják-e uraik ellen is. A kassai német fôparancsnok pedig félt a nemesek felkelésétôl és azt csak vonakodva engedélyezte, mert május elején már ismerték Rákóczi Brezán várában kiadott kiáltványát, olvashattak az ország szabadságának visszaállítása érdekében megindított felkelésrôl.

Május 21-én a beregi Tiszahát, Ugocsa és Máramaros népe már felkelt, de gyülekeztek a kurucok, a szegélylegények a Tiszántúlon is.

Június 2-án Károlyi Sándor szatmári fôispán parancsnoksága alatt mégis csak egybegyûlt a nemesi felkelés. Elôbb Kisarnál akartak átkelni a Tiszán, de a túlparton lévô kuruc sereg ezt megakadályozta, ezért Tiszabecshez mentek, mert ott voltak alkalmatos csónakok, uszályok az átkeléshez.

A túlparton lévô kurucok sem tétlenkedtek. Munkácson elfogták a Bereg megyei nemesek színe-javát, sôt magát a fôispánt is. A becsi tábor megrettent Károlyi erôsítést várt, német katonák és a hajdúvárosi nemesi felkelôk csatlakozását. A túlparton Esze Tamás vezetésével mintegy 800 kuruc táborozott. Éppen tíz napig várták hiába a nemesek támadását és Rákócziról sem volt hírük, ezért visszavonultak a máramarosi hegyek felé.

Károlyi végül mégis átkelt Tiszabecsnél a nemesekkel, és június 7-én a visszavonuló kurucokat Dolhánál megverte. Úgy tûnt, hogy az éppen meginduló kuruc felkelést a nemesi sereg csírájában elfojtotta. A dolhai vereségrôl II. Rákóczi Ferenc a határon értesült, de nem hátrált meg, hanem június 16-án Zavadkánál magyar földre lépett. A Rákócziak munkácsi uradalmából sereglett hozzá a nép.

A június közepétôl július közepéig tartó egy hónapot Munkács környékén töltötte. Igyekezett a felkelô parasztsereget hadrendbe szedni, lelkesedésüket ébren tartani. Mint Emlékirataiban írja: „hírül hozták, hogy az Alföldön az egész nép türelmetlenül várja jöttömet. Igyekeztem bármi módon átkelni a Tiszán”.

Rákóczi 400 lovassal és 2000 nagyon rosszul felfegyverzett gyalogossal vágott neki az átkelésnek. A Borsova, Tisza és Szamos folyók megáradtak. Bereg és Ugocsa megyék nemessége német katonasággal megerôsítve Tiszabecs falunál táborozott Csáky István bereg-ugocsai fôispán vezetésével, hogy megakadályozza a felkelôk átkelését.

A túlparton, Tiszaújlaknál Kende Mihály alispán vezetésével a szatmári nemesi felkelôk táboroztak. Rákóczi július 14-én megtámadta ôket. A német katonasággal is megerôsített nemesi csapatot Rákóczi lovassága zárt sorokban támadta és szétszórta. Egy részük a Tiszának szaladt és belefulladt, mások futással a falu felé menekültek, Kende Mihály alispán is a Tiszában lelte a halálát. A csata hírére a becsi tábor magától feloszlott, mert a parasztfelkelôk bátorsága, sikere, valódi számuknál jóval nagyobbra növekedett híre a szembenállókat meghátrálásra késztette. Ezzel megnyílt az út a Tiszán át Szabolcs felé. Maga Rákóczi és fôserege nem Tiszabecsnél, hanem Naménynál kelt át a folyón. A tiszabecsi – tiszaújlaki gyôzelem lehetôvé tette a szabadságharc kibontakozását, térbeli kiterjesztését, a nemesség csatlakozását.

A tiszabecsi–tiszaújlaki gyôzelem

281

Ahhoz, hogy a 300 évvel ezelôtti események újabb, pozitív fordulatot vehessenek egy olyan kivételes személyiség kellett, mint amilyen II. Rákóczi Ferenc volt. Hála Istennek a magyar történelem bôvelkedik kivételes személyiségekben, a haza sorsát féltô, a haza jövôjéért áldozatot is hozó vezérekben. István király, IV. Béla, Hunyadi Mátyás, Kossuth Lajos, Petôfi Sándor és a sort még hosszan folytathatnánk, azokkal, akiket a szívébe zárt a magyar nép, és akiknek a sorába méltó módon került be II. Rákóczi Ferenc is.

Mi ûzte, hajtotta, vezette ezt az embert arra, hogy a fôúri életét elhagyja, vagyonát, Magyarország legnagyobb földbirtokának a jövedelmét a szabadságharc szolgálatába állítsa. Miért váltotta fel az erdélyi fejedelmi címet a bujdosók vezérének címével? Tudta-e, sejtette-e, hogy ha vállalkozását nem koronázza siker, milyen szomorú sors lesz az osztályrésze neki is, családjának is? Érezte-e, hogy a török kiûzése utáni Európában, az újrarendezendô hatalmi viszonyok közepette, milyen kockázatos vállalkozásba fogott?

A feltett kérdésekre a fejedelem személyisége, neveltetése, szûkebb, családi környezete, szülei, ôsei példája adhatja meg a hiteles választ.

A Zrínyiek és a Rákócziak mindig a magyar függetlenség hívei, elkötelezettjei voltak. Édesanyja, Zrínyi Ilona három esztendeig védte Munkács várát a császáriak ellen. Az ostromlott várban gyermekként ott volt a késôbbi fejedelem is, így bizony korán kijárta a vitézlô iskolát. II. Rákóczi Ferenc rendkívül széles látókörû, európai mûveltségû ember volt. Kitûnô külpolitikai érzékkel ismerte fel, hogy az ellenség legyôzéséhez az orosz cárban és a francia királyban szövetségesekre lelhet, hogy az újrarendezendô Európában lehetôség kínálkozik egy mégoly hatalmas birodalom legyôzésére is, mint a Habsburg-birodalom. Ismerte tehát a lehetôségeket, de tisztába volt a lehetôségek korlátaival is. Tudta, milyen veszélyeket vállal, hogy a szabadságharc megindításával saját maga és családja, gyermekei nyugodt jövôjét kockáztatja, veszélyezteti.

Hogy miért vállalta mégis, mi vezérelte, amikor a kóborló szegénylegények, a kurucok élére állt? Nos, erre a kérdésre csupán egyetlen szó a válasz, az a szó, amelyik aztán rákerült a szabadságharc zászlajára is. Ez a szó pedig, a Haza. A kivételes személyiségeket, a történelem nagyjait éppen az különbözteti meg a köznapi, a mindennapi emberektôl, hogy felül tudnak emelkedni az arasznyi lét korlátain. Népben és nemzetben gondolkodnak, megérzik, megsejtik a történelem hívó szavát. A haza szeretete, a haza féltése, a haza sorsának jobbítása vezette Rákóczit a felkelôk élére. A hazáért vállalt minden megpróbáltatást, minden veszélyt.

A szabadságharc nyolc esztendeje alatt Magyarország csillaga hol felragyogott, hol elhalványult. Az európai erôviszonyok, hatalmi villongások közvetlenül éreztették pozitív, vagy negatív hatásukat. A nyolc esztendô történéseirôl, az utókor emlékezetében fôként a fegyveres harcok és azok eseményei maradtak meg. Arról a kísérletrôl, amelyik egy jobb, igazságosabb társadalmi berendezkedés megteremtését célozta meg, a közvélemény kevesebbet tud.

Pedig a függetlenségért fegyvert fogó jobbágyok felszabadítása a Rákóczi-féle reformok között sokkal több figyelmet érdemelne. A szabadságharc sikere esetén ez a paraszti társadalom, ezzel az egész magyar társadalom jelentôs átalakítását, modernizálását eredményezhette volna. Már a XVIII. század elején létre jöhetett volna egy jelentôs szabad paraszti réteg, mely a feudális kötöttségektôl mentesen mûvelhette volna földjét. Példájával utat mutatva a teljes, a tôkés átalakuláshoz.

282

Nagy Ferenc

Tudjuk, a szatmári béke ezeket a reményeket is szertefosztotta, s a magyar társadalom átalakulása, modernizálása csak 137 esztendôvel késôbb, az 1848-as szabadságharc után következik be. Az 1711-es szatmári békét 8 hónapig tartó tárgyalás elôzte meg. Az európai hatalmi egyensúly megbomlása miatt, katonai fölénybe kerülô Habsburgok egyik fô célja a tárgyalásokon, hogy a fejedelem is hûségesküt tegyen a királynak. Ennek fejében azt ígérték, hogy Rákóczi kegyelmet kap, megtarthatja hatalmas birtokait, s családja is megmenekül az üldöztetések elôl.

A nyolc hónap hosszú idô, a fejedelemnek bôven volt lehetôsége a gondolkodásra: a számûzetést válassza, vagy pedig fogadja el a császár kegyelmét. II. Rákóczi Ferenc azonban már a tárgyalások kezdetén eldöntötte, hogy nem kér és nem fogad el kegyelmet. Károlyi tettét – hogy a fejedelem távollétében tárgyalásokat kezdett a császáriakkal – árulásnak tartotta, és a fényes fôúri élet helyett, a bujdosók keserû kenyerét választotta. Emlékirataiban errôl a következôket írta: „Ha számkivetésbe megyek, megmarad a remény, mert utolsó leheletemmel is megôrzöm a nép szeretetét, mely a nép szívében élni fog irántam.”

Titokban, abban is reménykedett, hogy az európai erôviszonyok megváltozásával a szabadságharc csillagzata újból felragyoghat, ez azonban sajnos nem következett be. A majtényi síkon a kuruc sereg 1711. május 1-jén letette a fegyvert. A földbeszúrt 149 darab zászló jelezte a 8 éve tartó szabadságharc végét. A történelem és a sors fintora, hogy a gyôztes József császár elôzô nap meghalt, így a majtényi síkon a kuruc sereg egy halott császárnak tett hûségesküt.

A történelem hajnalán a múló idôt emberöltôkkel mérték. Egy emberöltô, átlagosan 30 esztendô volt. A Rákóczi szabadságharc óta 10 emberöltô, 300 esztendô telt el. Háromszáz esztendô – hatalmas idô! Vajon ilyen távolból, ilyen messzeségbôl milyen üzenete van az eseményeknek? Mit mondhatnak a mai kor emberének, mit mondanak a tiszabecsi lakosoknak, ahol a szabadságharc egyik fontos helyszíne volt?

Mindenek elôtt példát adnak, példát mutatnak a haza szeretetre, a haza iránti hûségre, a nehézségek és megpróbáltatások vállalására. Példát mutatnak az egységre, az összefogásra, amikor a nemzet elôtt nagy feladatok állnak, össze tud fogni a nemes a jobbággyal, a tót a magyarral, a ruszin paraszt a német telepessel. Le tudja küzdeni a széthúzást, a magyar átkot!

Példát adnak, példát mutatnak arra, hogy Európában nem élhetünk meg szövetséges és baráti országok nélkül, nem lehet elszigetelni a nemzetet, nincs más választásunk, csak az egységes Európa! Különösen igaz ez itt az ország északkeleti részében, három határ ölelésében, szorításában! A háromszáz évvel ezelôtti események arra is tanítanak, hogy eleinket, ôseinket meg kell becsülnünk, a kaszáját kiegyenesítô tiszabecsi jobbágytól egészen a vezérlô fejedelemig. Életük, sorsuk, harcuk számunkra példa, segít bennünket a mindennapok küzdelmében.

A magyar nép a szívébe zárta a szabadságküzdelmek vezéreit. II. Rákóczi Ferenc is hamar bekerült a népi legendák, mondák világába. Bár 1715-ben a Habsburgok által vezetett országgyûlés Rákóczit és híveit hazaárulónak nyilvánította, a nép szeretete, tisztelete töretlenül áramlott a bujdosásban lévô fejedelem felé. Katonaénekek, bujdosó énekek hangzottak fel a paraszti porták csendjében, és a tiltás ellenére is fel-felsírt a fejedelem kedvenc tárogatója.

Kölcsey még a Himnuszba is beleírta a fejedelem szomorú sorsát, ekképpen: „Szertenézett, s nem lelé honját e hazában”. Petôfi több versében szól a bujdosó

A tiszabecsi–tiszaújlaki gyôzelem

283

fejedelemrôl, Liszt Ferenc megírja Rákóczi indulóját, s reggelente ma is a Berlioz Rákóczi-marsát hallhatjuk a Kossuth-rádióban. A nemzet nem felejt, emlékezik!

Emlékezik 300 esztendô múltán is a szabadságharcra, a kurucokra, a vezérlô fejedelemre! Így hát Rákóczi szelleme ma is közöttünk él, hiszen egy ember, egy eszme, egy gondolat addig él, addig létezik, amíg emlékeznek rá! Tiszabecs lakosai már igen korán példát mutattak a múlt emlékeinek megôrzésében, az ôsök, az elôdök tiszteletében, megbecsülésében. A Bajnok-dûlôben történt 1703-as fegyveres összecsapás emlékére már 1905-ben emlékoszlopot állítottak. Ezzel nemcsak a csata emlékét örökítették meg, hanem bizonyították azt is, hogy ez a közösség méltó a jövôre, mert megbecsüli a múltját. Most amikor a szabadságharc emlékeit idézzük, azt kívánom, hogy Tiszabecsen ez a nemes lelkület maradjon meg örökre, hirdesse itt a határokon túlra is, hogy a magyar nép múltját megôrzi, hôseit és vezéreit nem felejti.

Az újjáépített vajai Vay-kastély

290

Czövek István

Czövek István

Rákóczi és Európa 300 évvel ezelôtt Brezán várából a legnagyobb magyar földesúr, II. Rákóczi Ferenc felkelésre szólítja fel valamennyi „hazaszeretô, egyházi és világi, nemes és nemtelen ... lakos”-t, hogy „az életünkön uralkodó és kegyetlenkedô birodalom ellen fogjon fegyvert”.1 Vállalkozásuk lényegét Rákóczi 1704 elején a következôképpen fogalmazta meg: „Azon fáradozunk, hogy hazánk szabadságának visszaszerzésével nemcsak a nemzetnek, de az egyetemes Európának és a keresztény ügynek is szolgálhassunk.”2 Bizonyos volt abban, hogy a szabadságharc fontos történelmi pillanatban indult, hiszen az országos és az egyetemes ügy közös európai érdekben kapcsolódott össze.

Nyolcévi háború (1703–1711) a Kárpát-medencében az akkori Európa egyik nagyhatalma, a Habsburg Birodalom ellen azt is jelenti, hogy a harcoló feleknek illeszkedniük kellett az éppen akkor kitörô két nagy kontinentális katonai küzdelem szövetségi rendjébe, azaz a spanyol örökösödési illetve az északi háborúba. A spanyol trón utódlásáért a Habsburgok és az általuk vezetett szövetségi rendszer csap össze Franciaországgal. A Habsburgok hátában a magyarországi felkelés gyengíti, gyengítheti a birodalmat, s lehet, lesz Rákóczi a francia király nagyreményû szövetségese.

Ténykérdés: Rákóczi kezdettôl fogva francia királyi pénztámogatást kap, s a történész szerint az idegen „francia tallérokkal” együtt lehet még a felkelés nemes célú, szolgálhatja az még a helyi lakosság érdekeit.3 A helyi lakosság érdekeirôl, érdekérvényesítésérôl beszélünk itt, Nagyecseden, hiszen a történelmi értékelés végsô mércéje mégiscsak az, ki az aki szolgálta azoknak a helybéliek boldogulását, akik akkor karbantartották saját és földesuraik földjeit, éltették a falu közösségeit. 1703 májusában a Rákóczi felkelés nemcsak az európai politika hatásaként jelentkezett, hanem a lokális érdekek kifejezôje is volt.

Kitörésének oka az a helyi társadalmi mozgalom, ami a Kárpát-medencében lezajló emberi életviszonyok átalakulásából, a helyi társadalmi konfliktusokból és az emberi élôhelyek leromlásából keletkezett.4 Ténykérdés, II. Rákóczi Ferenc bár keveset és csak rövid ideig volt Ecseden, elég jól ismerete annak történetét, jelentôségét. Megkérdôjelezhetetlen népszerûségét itt is annak köszönhette, hogy az 1703. szeptember 28-án kiadott pátensében a katonáskodó jobbágyságot többé-kevésbé az ecsedi mezôvárosi parasztpolgárok jogállásával azonos státuszba 1. Glatz Ferenc: Egyetemesség, lokalitás, alternatívkutatás. In: História, XXV. (2003) 3. szám 3.

2. R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc 1676–1735. Vaja, 2003. 60.

3. Glatz: i. m. 3., továbbá Köpeczi Béla: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország. Budapest, 1966. 32.

4. Glatz: i. m. 4.

Rákóczi és Európa

291

helyezte.5 II. Rákóczi Ferenc további szimpátiát nemcsak a jobbágyság pártfogásával szerzett, hanem bölcsen tolerálta a más vallásúak hitét, így a javarészt protestánsok lakta birtokain a szabad vallásgyakorlás vált gyakorlattá, az ecsedi reformátusok többek között visszakapták a templomukat is.6 A Lengyelországból bejövô Rákóczit jobbára a saját birtokáról való tiszaháti, partiumi parasztfelkelôk fogadták. Bár Rákóczi nem volt kiváló hadvezér,7 mégis világosan látta, hogy lelkesedése és nagy létszáma ellenére a felkelt parasztság jelentôs katonai erôt nem képvisel. A felkelés általánossá válásnak komoly akadálya volt a birtokos nemesek zömének haragja, ellenállása, hiszen inkább elítélték mint támogatták Rákóczit, aki szökött parasztjai élére állt. A szabolcsi nemesek nem voltak egyedül abban a kérdésben, hogy midôn hûséget esküdtek Rákóczinak, kezüket nem a szívükre, hanem a szívük felett egy olyan papírra tették, amelyen valamelyik császári parancsnok igazolja számukra a vis maior okozta kényszerûséget.8 Mondjuk ki: a jobbágyok a haza szabadsága mellett a maguk felszabadulására is gondoltak, amikor fegyvert fogtak. Rákóczit fiatal korában az a veszély fenyegette, hogy örökre elidegenedik a magyar földtôl és a magyar néptôl, pedig nem volt a társadalmi elitben egyetlen olyan kortársa sem, akinek több köze lett volna ehhez a földhöz és ehhez a néphez. „Élesdtôl Somlyón Ecseden át a Vereckei-szorosig, innen le a Tisza mentén el egészen Gömörig, Nógrádig, Sárospataktól Zemplén megyén át fel Zboróig, s a trencsényi széleken egyaránt ô volt az úr.”9 Az ecsedi uradalom a kor szokásos kálváriáját járta meg azelôtt, hogy visszakerült Rákóczi kezére, hiszen azt elôbb zálogba adták Bánffy György erdélyi gubernátornak. Az egyszerû jobbágy számára Rákóczi hazaérkezésével az élet természetes rendje állott helyre. Az uradalmat az a Pápai János prefektus igazgatta, aki amellett, hogy félt a jobbágyoktól, felkészült jószágigazgató volt. A félelem indokolt volt, hiszen a jobbágyok gyûlölete leginkább az uradalmi tisztek ellen irányult. Ecsed várát azonban mégsem a jobbágyok szerezték meg Rákóczi számára, hanem báró Melith Pál ügyessége. Ô volt az elsô fônemes, aki átállt Rákóczi pártjára. Mi indíthatta arra, hogy a kurucok közé álljon? Egyénisége és csatlakozásának körülményei arra vallanak, hogy nem kényszerûségbôl, hanem önként cselekedett. Talán már korábban is összeköttetésben állt Rákóczival. Vidám ember volt: friss humortól csillogó levelein két és fél évszázad után is elmosolyodik az olvasó.10 Melith, aki nem tudta megszerezni Károlyt a kurucok számára, Ecsed „az ô praktikájából” lett kuruccá, miután megnyerte Károly egyik hadnagyát, akit álnok módon kuruccá lett katonáival együtt beküldött Ecsed várába. Ott aztán magukhoz édesgették az ôrséget. A mostmár kuruccá lett ecsedi katonák elfogták Pápai János prefektust és elvitték Rákóczihoz. Az egész ecsedi ôrség Rákóczi hûségére esküdött, a város pedig már korábbról kuruc volt. Pápai nagyon rövid ideig raboskodott Rákóczinál. Mint literátus embernek, Rákóczi nagy hasznát vette. Bizalmába fogadta és titkárává tette. Melith Pál halála azonban valóban külö5. Lásd részletesebben: Benda Kálmán: A jobbágyok és a Rákóczi-szabadságharc. In: MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának Közleményei 15. kötet. 4. szám 1967. 44-47.; továbbá: Orosz István: Parasztsors a XVII–XVIII. század fordulóján Magyarországon. In: Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Szerk.: Benda Kálmán. Budapest, 1980. 159–163.; Dankó Imre: Nagyecsed. Debrecen, 1994. 121–122.

6. Esze Tamás: Rákóczi valláspolitikája. In: Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Szerk.: Benda Kálmán.

Budapest, 1980. 285–297.

7. Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc, a hadvezér. Budapest, 1934. 140–152.

8. Esze Tamás: Rákóczi Tiszántúli hadjárat. In: Századok, 1951. 53.

9. Wellmann Imre: A Rákóczi-birtokok sora. Budapest, 1935. klny. 40.

10. Esze: i. m. 53.

292

Czövek István

nös. A forrás szeirnt: „A diószegi kastély elôtt midôn összeszidta volna a kurucokat és Szatmárra visszamenni magát deklarálta volna, a kurucok utána nyargalván és Diószegre visszavivén visszaszegzett kaszával vagdalták le.”11 Valószínûleg – pontosan nem tudjuk – megsértette önbecsülésükben a kuruc katonákat.

II. Rákóczi Ferenc, sok egyéb dolga között, négy alkalommal volt Ecseden és megfogalmazódott benne a vár újjáépítésének gondolata is. Utoljára 1707. november 25-én látogatta meg a várost, amelyet megbecsült és sajátjának érzett, hivatalos címei sorába is beiktatta így: Ecsed ura.12 Rákóczi tudatában volt, hogy a szabadságharc – ahogy fentebb idéztük – olyan történelmi pillanatban indult, „amikor az egyetemes és az országos ügy közös európai érdekben kapcsolódott össze”. Ez a közös érdek az európai hatalmi egyensúly hosszú távú kialakítása volt. Rákóczinak tehát tudatosítani kellett a magyar viszonyok meghatározó jelentôségét a térségben, meg kellett ismertetni a külfölddel Magyarország fontosságát. Ez volt a feltétele, hogy segítséget kapjon. Jobban ismerte az európai viszonyokat, mintsem egyedül a franciaországi katonai tervek reményével álltatta volna önmagát. Valójában Rákóczi diplomáciai támogatást kívánt elérni.

Ezzel kísérletezett a háború kezdetén XIV. Lajos királynál is. Nem vitt egytényezôs diplomáciát, hiszen egymással harcban álló országokat is felkerestek követei.13 Egész Európa tájékoztatására adta ki „A keresztény világ minden fejedelmének és respublikáinak” címzett kiáltványt. A szabadságharc okairól és céljairól nem egyetlen országot, hanem a világ népeit tájékoztatta.14 Az európai hatalmak közös asztalára helyezte Magyarország önállóságának ügyét. Rákóczinak, akárcsak az 184849es forradalom és szabadságharc idôszakában Kossuthnak, a semmibôl kellett megteremteni a nemzeti állam diplomáciai szervezetét, szemben a Habsburg Birodalom magas szintû, nagy hivatali szervezetet mozgató, kiépített állandó követségekkel dolgozó diplomáciájával szemben. A házasságok szövevényes kapcsolatai, a nagy reprezentáció, a jól fizetett titkos szolgálat, a hatékony propaganda és mindenekelôtt képzett diplomáciai kar állt a császár és a magyar király szolgálatában. Rákóczi diplomáciai tôkéje mindösszesen az Erdélyi Fejedelemség külpolitikai hagyománya volt, ahol is a francia–lengyel–svéd szerzôdéseket, a német fejedelmekkel kialakított kapcsolatokat eleveníthette fel. Neveltetése, tehetsége és az ország helyzete megkövetelte, hogy az új európai fejleményekkel számoló diplomáciát alakítson ki, néhány felkészült híve, mindenekelôtt Ráday Pál, Brenner apát, és több tehetséges, de még tapasztalatlan fiatal segítségével. Rákóczi már az elsô terveiben nagymértékben a franciákra épített, két évtizeddel az események után készült emlékirataiban is azt írta, hogy soha nem merte volna vállalni a felkelés megindításának kockázatát, ha nem látszott volna kivihetônek a Habsburgok ellenségeivel, mindenekelôtt a franciákkal való együttmûködés.15 Tudjuk, hogy XIV. Lajos, ha szövetségest keresett Bécs hátában, akkor többek között a magyarokra kellett támaszkodnia. A kapcsolat létrejött, a szövetség azonban nem. Feltehetjük a kérdést: miért nem? A válasz XIV. Lajos korának hatalomelméletével magyarázható. Ennek lényege – ahogy többen ezt 11. Daróczy Zoltán: Az utolsó Melith halála. T. 1939. 81. Idézi: Esze 53.

12. Dankó: i. m. 128.

13. R. Várkonyi: i. m. 60., továbbá: Benda Kálmán: Rákóczi és az európai hatalmak. In: Európa és a Rákóczi-szabadság. Szerk.: Benda Kálmán. Budapest, 1980. 25.

14. Benda: i.m. 25.

15. Köpeczi: i.m. 17–18.

Rákóczi és Európa

293

már számos munkájukban kifejtették –, hogy csak az Istentôl származó minden vitán felül álló hatalom az elfogadható. Ha az ellenfél is rendelkezik ilyen jogosítvánnyal, azt teljes jogú (uralkodói) partnernek kell elfogadni. 1703–11 között a Rákóczi-felkelés az alattvalók harca volt, s mint ilyen, jogtalannak minôsült. Ebbôl következik tehát az a tény, hogy Rákóczi diplomáciai kapcsolatot létesíthetett a francia és egyéb feudális uralkodókkal, de szövetséget nem kötöttek vele. Államjogi problémáknak bizonyos fokig Rákóczi is tudatában volt, ezért sürgette az erdélyi rendeket, hogy válasszák fejeledelemmé. 1704. évi megválasztása után pedig egy igen rövid és felületes látogatást kihasználva igyekezett elfoglalni a fejedelmi trónt, ami közvetlenül semmiféle hasznot (adó vagy kincstári jövedelem, katonaállítás) nem biztosított számára. A fejedelemség státusának bizonytalansága miatt – hiszen Erdélyt a Habsburgok magukénak vallották –, reményei mégsem teljesülhettek. Ugyanakkor a szerzôdés hiánya nem akadályozta meg azt, hogy a franciák anyagi és szakértôi segítséget ne nyújtsanak a magyarországi felkelôknek. A francia udvar némi indoklást is talált ehhez: Rákócziékban nem a lázadókat támogatja, hiszen a bécsi udvar törvényszegése ellen léptek fel. „Ez esetben nem arról van szó, hogy lázadó alattvalókat támogatunk törvényes fejedelmük ellen... Az ország legrégibb törvényei arra jogosítják fel ôket, hogy fegyvert fogjanak, amikor királyuk megsérti esküjét”16 – érvelt XIV. Lajos.

Ha megvizsgáljuk a fejedelem és a francia udvar diplomáciai tevékenységét,17 a bécsújhelyi szökéstôl a bukásig három területre kell koncentrálni. Leginkább pénzt kért Rákóczi a katonák posztóvásárlására, ágyukra, zsoldra, másrészt katonai segítségben reménykedett, pl. hogy a lengyelek megtámadják az osztrák császárt, vagy francia katonák érkezzenek Horvátországon keresztül Magyarországra, vagy a Napkirály folytasson intenzívebb háborút Itáliában. Harmadszor: legkülönfélébb szövetségi (lengyel, bajor, szász) tervekrôl szólt. Negyedszer: a magyar koronát is felajánlotta semleges uralkodó családoknak (II. Ágost szász, Miksa Emanuel bajor választókról van szó).

XIV. Lajos ugyanakkor óvatosan fogadta e kéréseket, válaszai meglehetôsen hûvösek voltak. A segítséget azonban, amennyiben érdekeit szolgálta, nem tagadta meg.18 Már 1702-ben küldött némi pénzt a Lengyelországba menekült Rákóczi és Bercsényi személyes kiadásaira, a kísérô levélben azonban még ekkor is tartózkodóan nyilatkozott: „Szerencsétlenségüknek nem voltam okozója, még csak tudomásom se volt szándékukról, ennek ellenére nem akarom magukra hagyni ôket.”19 Nem vitathatjuk, a francia király a felkelôknek rendszeres havi támogatást nyújtott, s idônként a szabadságharc sikereinek idôszakában ezt az adományt még meg is emelte. De az is tény, Rákóczi gyakran irreális politikai terveit20 a francia királyi udvarban sem fogadták rokonszenvvel. A francia elkötelezettség – vélt vagy valós anyagi haszna ellenére – nemzetközileg zsákutcának bizonyult. Megakadályozta azt, hogy szabadságharcához a XIV. Lajos ellen szövetkezett Magyarország sorsa iránt korábban nem egyszer jóindulatot tanúsító hatalmak segítségét igénybe vegye.21 16. Barta János: Nyugat-Európa és Rákóczi. In: História, 2003/3. 9.

17. Köpeczi Béla: Rákóczi-szabadságharc és Európa. In: Európa és a Rákóczi-szabadság. Szerk.: Benda Kálmán. Budapest, 1980. 18.

18. Uo. 19. Idézi: Barta: i. m. 10.

20. Karl Otmar von Aretin: Magyarország és József császár politikája. In: Történelmi Szemle, 1978/3–4. 526.

21. Barta: i. m. 10.

294

Czövek István

1704 januárjában Rákóczi más hatalmak irányában is megpróbált kitörni a diplomáciai elszigeteltségbôl. Ráday Pált, felkészült titkárát XII. Károlyhoz és I. Frigyes porosz királyhoz küldte. A svéd királyi udvarban, amely a gyôzelmek miatt Heilsbergben tartózkodott, Karl Piper tábori kancellária vezetôje fogadta. Több magyar történész közlésével ellentétben a fogadáson a magyar–svéd–porosz szövetség tervezetét nem terjesztették elô Rádayék, mert belátták, nincs meg a feltétele annak, hogy ez a „szándék megvalósuljon”.22 A svéd király külpolitikáját bizonyos óvatosság jellemezte, bár elméletileg a franciák oldalán állt.23 Nem kívánt ujjat húzni a bécsi udvarral, nehogy ez gátolja oroszországi hadjáratában. XII. Károly azonban a poltavai csatában (1709) vereséget szenvedett, ami döntô fordulatot hozott az északi háborúban. Évekre Törökországban ragadt, csak 1714-ben tért haza, politikai szerepe azonban végleg lezárult.

I. Frigyes porosz király (1688–1717) udvarában – ahogy I. Péter orosz cár környezetében is – kedvezô fogadtatásban részesítették Rákóczi követeit, és Péter politikájához hasonlóan itt is a szabadságharc diplomáciai elszigeteltségén akartak változtatni, nevezetesen a fejedelem angol és holland kapcsolatait próbálták javítani. Általánosan elfogadott történelmi vélemény szerint Poroszország az 1648-as vestfáliai béke után egyre jelentôsebb európai hatalommá vált, s ebben a folyamatban fontos szerepe volt annak, hogy Brandenburg ôrgrófjának 1701-ben porosz királyi címet adományoztak. Ez azt is jelentette, hogy az adományozó I. Lipót császár elvárta Poroszországtól a francia–Habsburg háborúban a porosz támogatást. A valóságban a segítségbôl semmi nem lett, de a porosz király a császár ellen jól felfogott érdekbôl nem támadott. Ezt a körülményt is figyelembe kell venni, amikor 1707 után Rákóczi a Hohenzollern család egyik tagját meghívja a magyar trónra, amikor a franciák és a bajorok elônytelen katonai helyzetbe kerültek. Rákóczi elgondolását, ötletét akár az orosz uralkodó családból való fejedelmi utódválasztást is, nem tekinthetjük átgondoltnak, hiszen I. Frigyes ekkor a Habsburgok szövetségese volt, s ebbôl következôen még olyan gesztust se tett, hogy a menekülô Rákóczinak és híveinek a porosz fôvárosban nyújtsanak menedéket.

Rákóczi a svéd, a porosz valamint az orosz diplomáciai kapcsolatkeresést a szabadságharc vége felé a pápai állammal való kísérletezéssel zárta. XI. Kelemen, aki szívélyes és kitûnô kapcsolatot tartott fenn a bécsi udvarral,24 mint az egyik legkeresztényebb katolikus dinasztiával, nem tett többet, mint a magyar katolikusokat a császár iránti hûség megerôsítésére ösztökélte.

A történelmi valóság az, hogy a többi európai birodalomtól, kormánytól még kevesebb támogatást remélhetett Rákóczi. Ebbe a körbe tartozott Anglia és Hollandia is. Az angolok persona non grátának tekintették a menekülô Rákóczit, hiszen a nagyfejedelem a Hull-ban kikötött hajóját nem hagyhatta el. Hollandia kormánya pedig egyértelmûsítette, más a nagyhatalmi politika, ide tartozott Erdély kérdése is, amit nem szándékoztak támogatni, és megint más a protestantizmus védelmével kapcsolatos vallásjogi problémák sora.

22. Gustaf Jonasson: XII. Károly svéd király és Rákóczi. In: Európa és a Rákóczi-szabadság. Szerk.: Benda Kálmán. Budapest, 1980. 63.

23. Benda Kálmán: A Szatmári-béke és az általános külpolitikai helyzet. In: A Rákóczi-szabadságharc vitás kérdései. Szerk.: Molnár Mátyás. Vaja, 1976. 23–24.

24. Köpeczi Béla: Brenner Domokos, a Rákóczi-szabadságharc és a bujdosó diplomáciája. In: Rákóczi-kori tudományos ülésszak. Szerk.: Heckenast Gusztáv. Vaja, 1997. 89.

Rákóczi és Európa

295

Ha tisztázni akarjuk a Rákóczi-szabadságharc helyét az európai politikában, kiindulhatunk abból a történelmi álláspontból is, miszerint „Rákóczi félreismerte a helyzetet, amikor a politikában erkölcsi és méltányossági tényezôket is figyelembe akart venni, s ezt a partnereitôl is elvárta volna.”25 De nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy az európai egyensúly politikáját 1700 és 1711 között mindinkább expanzív politikába kezdô Franciaország veszélyeztette. Úgy gondoljuk, a fejedelem diplomáciailag is mindent megkísérelt, hogy a politikai elszigeteltségbôl kilépjen.26 A szomorú valóság viszont az, hogy érdemleges eredményt nem tudott, nem tudhatott elérni, mivel az európai hatalmak magatartását nem a történelmi hagyományok, hanem az aktuális politikai-hatalmi viszonyok határozták meg. Ezért XIV. Lajos – akire nem volt jellemzô a szerzôdések betartása – mondjuk ki, a magyaroktól nem remélhetett látványos katonai segítséget, így a szövetségkötés ezen az alapon is meghiúsult.

A Rákóczi szabadságharc és Európa történeti kapcsolatának elemzése jól érzékelteti, hogy a nemzetközi politika milyen szerepet játszott az 1703–1711 közötti magyar eseményekben. Elfogadható az a tétel, miszerint Magyarország történelmi mozgásterét a XVI. századtól kezdôdôen túlnyomórészt a nemzetközi erôviszonyok alakulása határozta meg. Botorság lenne azt gondolni, hogy e körön belül nem volt mozgástér, de pontosan az a nagy történelmi kérdés 1703 és 1711 között is, hogy ezt a mozgásteret a magyar politikai elit hogyan tudta kihasználni, az esetlegesen külön adódó lehetôséget, ld. szatmári béke, javukra fordítani.

25. Barta: i. m.

26. Karl Otmar: i. m. 326.

Vay Ádám Múzeum – az I. emeleti terem reneszánsz boltozatának részlete (XVII. század)

296

Németh Péter

Németh Péter

Nagykállóról az évforduló ürügyén* Az Önök városának a nevét hallva, olvasva, vagy éppen városukon keresztül utazva, bennem, mint történészben és régészben mindig felsejlik az a gazdag múlt, amit ez a település a magáénak mondhat. S ezzel így van minden régmúlttal foglalkozó szakember is. Ám ha feltennék a kérdést a szabolcs-szatmári embernek, hogy adjon választ arra, vajon Kisvárda, Nyírbátor, Nyíregyháza vagy Nagykálló közül melyik rendelkezik évszázadokra visszavezethetô központi szereppel, biztos vagyok benne, hogy Kálló kerülne a sor végére, legfeljebb a történelemben járatosabb megemlítené, hogy Kálló egykor megyeszékhely is volt. Ebbe bizonyára belejátszik az a tény is, hogy Kisvárdának még ma is áll a vára, igaz, romokban, hogy Nyírbátornak ott a két gótikus temploma, hogy Nyíregyháza levéltára és múzeumai ôrzik a megye történetének a múltbéli forrásait, de az is a valósághoz tartozik, hogy az idegenforgalmi kalauzok sem jeleznek Kállóban megállót, elegendônek tartják, ha az átutazó a volt megyeházára az autóbusz ablakaiból rápillant. Igaz, Nagykálló sem tett meg mindent múltjának népszerûsítésére. Az tény, hogy volt a városnak tudós papja, helytörténésze Görömbei Péter személyében, ám csak a református egyház története született meg tollából, Kállóról való ismeretei nagy részét magával vitte a túlvilágra. Az is igaz, hogy évfordulós kötetként még 1970-ben egy vaskos kötet látott napvilágot a Nagykállói járás múltja és jelene címmel, de ebben a munkában a hangsúlyt nem múlt, hanem a jelen kapta.

A rendszerváltás után a képviselô-testület több jeles munka megjelenését támogatta a „Helytörténeti Füzetek” nevet viselô sorozatban, ám ezeknek a leendô monográfia megszületését elôsegítô köteteknek a kiadása is abba maradt, vagy szebben fogalmazva: folytatásra vár. Elômozdította az itt tanulók történelmi ismereteinek gazdagítását a helybéli pedagógusok összeállította helytörténeti olvasókönyv is, ám ez a munka nem pótolhatja azt a tudományos monográfiát, amit például 2000re, a magyar államalapítás millenniumára a szomszéd város, Újfehértó az asztalra tett. Magyarán mondva: az a gazdag múlt, amelyet a szakterületemre, a középkorra nézve például a legnagyobb megmaradt családi levéltár, a Kállayaké nyújthat, máig is kiaknázatlan maradt, nem beszélve a megye XVI–XVIII. századi közgyûléseinek vastag regesztrum köteteirôl, a hozzájuk kapcsolódó iratokról. Ez utóbbiak alapján * Elhangzott 2003. július 27-én, a Rákóczi szabadságharc 300. évfordulójának nagykállói ünnepségén.

Nagykálló az évforduló ürügyén

297

készítette el Koroknay Gyula volt munkatársam a közelmúltban azt a „Kállói kapitányok” címû, sajnos még kéziratos munkáját, amely a a kállói végvár történetét is áttekinti a kezdetektôl a Rákóczi-szabadságharcig.

Nagykálló mindig a megye egyik legfontosabb települése volt. Kubinyi András professzor összeállítása szerint Szabolcs megyének a középkor végén a három legfontosabb települése Bátor, Kálló és Kisvárda, az úgynevezett közepes városfunkciót ellátó mezôvárosok sorában, szinte azonos pontszámot kapva az értékelésben (Kálló 18, Kisvárda, Bátor 19 pontszámú). Ezt a besorolást akkor érthetjük meg igazán, ha összehasonlítjuk Nagykárollyal (19 pont), Nagyszôlôssel (17 pont), Szatmár, illetve Ugocsa megye késôbbi székhelyeivel, vagy a távolabbi Szolnokkal (13 pont), Cegléddel és Kecskeméttel (l6 pont), s a 21 pontot kapott Bereg megyei városokkal, Beregszásszal és Munkáccsal. Ez az értékelés mutatja, hogy Kálló a Tiszántúl egyik jelentôs piackörzete ebben az idôben, amelynek nemcsak szombati heti piaca van, de évente két országos vására is, az egyiknek még a napját is tudjuk: ez Szent Györgynapra esett. A Kállay család birtokközpontja, amelynek polgárai gyermekeiket magasabb szinten is iskoláztatják: hét kállói lakos nevét ismerjük, aki külföldi egyetemre járt, nem lévén az országban ilyen intézmény.

A Várdai, a Bátori családok XVI. század végi kihalásával, Kálló várának 1571 után történt felépítésével városunk a megye elsô helységévé lépett elô, s ezt a szerepkörét a XVIII. század végéig megôrizte. Vetélytársa csak 1753 után, az addig jelentéktelen falu, Nyíregyháza szlovák népességû megtelepítésével akadt, amely 1786-ban már mezôváros lett. Ez csak a lélekszám alakulásában mutatott ez idô tájt jelentôs különbséget, ugyanis az 1785-ös országos összeírás szerint az utóbbinak, tehát Nyíregyházának 7163, míg Nagykállónak csak 2308 lakosa volt (Kisvárda ugyanekkor 1029, Nyírbátor 1397 lakosú helység). A fordulat a XIX. század elsô felében következett be: Nyíregyháza az örökváltsággal, ezzel a komoly anyagi terhet jelentô lépéssel lesz önmaga földesura, majd 1837-ben kiváltságos város, míg Kálló továbbra is földesuraság alatt álló mezôváros marad. Igaz, nem sokáig: 1848 ide is meghozza a jobbágyfelszabadítást, ám a lemaradás most már behozhatatlan: az 1857-es összeírás Nyíregyházán 18 150, Kállóban 4977 lelket számol össze, s a vonat csak a következô évben fut be Nyíregyházára! Tehát le kell számolnunk egy kállói illúzióval: nem a vasút tette tönkre a megyeszékhelyt, hanem a verseny: jól példázná ezt, ha az iparosok, a kereskedôk ez idôbeli számát is összevethetnénk!

A történeti statisztika tükrében Nagykálló második nagy veszteségét nem a megyeszékhely elvitele (1876) hozta, hanem a közelmúlt. A sohasem volt megyeszékhelyek: Kisvárda, Nyírbátor – a középkori riválisok mellett – az 1950 óta már szintén nem megyeszékhely Mátészalka az 1960-as évektôl indult dinamikus fejlôdésnek, míg Nagykálló ezekben az években maradt le. A számoknál maradva: az 1785. évi lakónépességhez képest (az eddig nem említett Mátészalkának ekkor 1311 lakosa van, Kállónak – emlékezzünk! – 2308, tehát majdnem a duplája) 1960-ra a népességszám százalékos növekedése Kisvárdán 1290, Mátészalkán 856, Nagykállóban 512, Nyíregyházán 793, végül Nyírbátorban 760 százalék! Azaz Kisvárda hihetetlen dinamikájú fejlôdése mellett Nagykálló, még ha nem is rohamléptekben, de a fejlôdô városok között szerepel, nem is olyan rossz teljesítménnyel. Negyven évre rá, a rendszerváltás idejére azonban teljesen megváltozik a kép: 1990-ben a fejlôdés éllovasa továbbra is Kisvárda: 1777 százalékkal, ôt követi Nyíregyháza, 1593 százalékkal, alig

298

Németh Péter

marad le Mátészalka 1454 százalékkal, Nyírbátor az utolsó elôtti 991 százalékkal, s a sor végén áll Nagykálló a maga 432 százalékával. Azaz 1960-hoz képest ez a település az egyetlen a felsoroltak közül, amely nemhogy fejlôdött, hanem még vissza is lépett 80 százalékponttal! Ha majd a történész kézbe veszi e negyven év tanácsi jegyzôkönyveit, iratait, s nemcsak a kállóiakat, hanem a megyeieket is, bizonyára kiderül, hogy mikor, hol és kik hoztak rossz döntéseket, vagy éppen ellenkezôleg: kik voltak azok, akik semmit sem tettek Nagykálló fejlôdésének elômozdítására!

Aki ismerte a rendszerváltás, azaz az 1990 elôtti Kállót, s aki végigsétál ma a településen, az észreveheti, észre kell, hogy vegye, nem múlt el nyomtalanul ez a 13 esztendô e város életében sem. Sok minden bezárt, mint például az az ÁFÉSz-étterem a nyíregyházi úton, ahol valamikor kitûnô, házias ebédet kapott az éhes vendég, sok minden épült, új házak, iskolák, telephelyek, s van egy Harangodja is a településnek, amelynek vendégei csak Kálló jó hírét terjesztik az egész országban.

Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak itt is, akiknek a fejlôdés eddigi üteme is túl lassúnak tûnik, megint mások pedig a gyors változásoktól féltik az itt élôket. 2006ra jelentôs változás várható: a város határában megépül az a forgalmi csomópont, amely Nyíregyháza elkerülésével, három órára mérsékli az ország fôvárosához, Budapesthez való távolságát, közelebb hozza Debrecent. Addig viszont a város jövôjét eldöntô stratégiai döntést kell hozni az itt élôknek: bekapcsolódik-e város abba a versengésbe, amely a minden áron való ipartelepítésben látja a jövô útját, a népességmegtartó erejét, vagy infrastrukturális beruházásokkal segíti elô egy olyan „alvóváros” kialakulását, amely segíti a nagyvárost megunt, csendre-nyugalomra vágyók betelepedését, megtartva azt a kistérségi szerepkört, amelyet a környék települései is igénynek. Ehhez persze a városkép is változást igényel: valaha a római katolikus templomtól a reformátusig Szabolcs megye nemeseinek kúriái, polgárházak övezték az utca két oldalát, melyekbôl az oda nem figyelés teremtett egyenszürke épületeket. S folytathatnám a sort, de nem teszem, hiszen a kállóiak, s azok választott vezetôi nálam jobban tudják, mit is kell tenniük. Ezt példázza a mai megemlékezés is.

Ugyanis erre az ünnepre, a Rákóczi-szabaságharc kitörésének 300. évfordulójára készülve sikerült azt a benzinkutat is megszüntetni, amely évtizedek óta – itt, a híres volt megyeháza és a volt könyvtár között – mondhatnám azt is: a „maradandóság” szimbóluma volt. A jeles alkalomra most végre átalakított tér méltó keretet ad Nagy Lajos nyíregyházi szobrászmûvész alkotásának, a nagyságos fejedelem mellszobrának.

Henzsel Ágota

Rákóczi hadseregének élelmezése a felkelés kezdetén A Rákóczi-szabadságharc az ország északkeleti részén kezdôdött, és a mozgalom 1704-es országos kiterjedéséig nagyrészt ezen a területen zajlott. Esze Tamás, a hegyaljai felkelésben részt vett tarpai jobbágy és Kiss Albert, egykori Thököly-tiszt itt kezdték Habsburg-ellenes szervezkedésüket. Császári toborzóként titkon katonákat gyûjtöttek és megnyerték vezetôjüknek II. Rákóczi Ferencet. A Felsô-Tiszavidéken sokan csatlakoztak hozzájuk, de alig volt fegyverük, ruhájuk, élelmük. A képzetlen tömeg hadsereggé szervezését, a hadellátás rendszerének kiépítését sürgôsen meg kellett oldani. Az élelmezés biztosítása a felkelés kezdetén, a létszám és a megszerzett területek gyors növekedése idején számos nehézséggel járt, és sokirányú szervezômunkát igényelt.

Rákóczi Emlékiratai szerint az 1703 tavaszán fegyvert fogott nép „Máramaros, Ugocsa és Szatmár megyék határán fosztogatta a nemességet, a templomokat, a malmokat”,1 rablásból tartotta el magát. Rákóczi 1703. június közepén a lengyelmagyar határon találkozott az elébe ment felkelôkkel, akik részére hadiszabályzatot hirdetett, hadbírót állított. Az élelmet jelenlétében osztották ki, ô pedig ügyelt rá, hogy ne hozzanak se bort, se pálinkát. Késôbb a hordók fenekét üttette ki, hogy megakadályozza katonái lerészegedését.2 A munkácsi hercegség jobbágyai lelkesen fogadták visszatért urukat, megosztották vele élelmüket, „kenyeret, húst és más szükséges élelmiszert” vittek táborába. Munkács császári ôrsége átmenetileg visszaszorította a felkelôket a hegyek közé, ahol zabon kívül más nemigen termett, „a zabkenyér pedig nem volt ínyükre azoknak, akik nem szoktak hozzá”.3 Az élelem szûkössége is siettette Rákóczi seregének a Tiszán való átkelését, az Alföld gazdagabb síkságai felé törekvését.

A felkelôk hada 1703. július közepén, aratás idején érkezett Szabolcs megyébe, miközben folyamatosan gyarapodott. Élelmezését a zsákmány és a fejedelemnek behódoló települések adománya biztosította. A kincstári birtokokat elfoglalták, sok nemes udvarházát feldúlták. Rákóczi megítélése szerint „A parasztokat mélységes ha1. II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította: Vas István. Budapest, 1979. 16.

2. Uo. 22.

3. Uo. 20–21.

300

Henzsel Ágota

rag fûtötte uraik ellen, és elhajtották nyájaikat és gulyáikat azzal az ürüggyel, hogy a nemesek csupán azért húzódtak vissza váraikba, mert a németekhez szítanak”.4 Szabolcs megyét két hét alatt hatalmába kerítette a felkelés, Biharban Bóné András emberei fogtak fegyvert. Kálló várának bevétele után csatlakoztak a hajdúvárosok, meghódolt Debrecen. A szabolcsi nemesek és a vármegye vezetôi, akik korábban Kisvárda várába zárkóztak, augusztus elején a diószegi táborban érték utol Rákóczit. Néhány nap múlva a máramarosi sóbányák lerakóhelyeként szolgáló Huszt várát sikerült bevenni, ami a só és a sójövedelmek megszerzése mellett biztosította a környék nemességének csatlakozását is.5 Rákóczi az átálló nemességet és a megyei tisztviselôket bevonta a katonai vezetésbe, és fontos szervezési teendôket bízott rájuk. Számított a nemesi vármegyékre a hadellátásban, a hadsereg részére szükséges élelmiszer elôteremtésében is.

A felkelés gyors térnyerése miatt a katonák nem tartózkodtak sokáig egy helyen, így ellátásuk a lakosság számára csupán átmeneti terhet jelentett. Augusztus közepén azonban a hadmûveletek kezdeti lendülete megtört, a szatmári várat ostrom alá vevô több ezres sereg megállásra kényszerült. Szatmár várát erôs német ôrség védte, gyors sikerre nem lehetett számítani. Az ostromlók igyekeztek elzárni a várbelieket az élelemszerzés lehetôségeitôl, illetve megsemmisíteni készleteiket. Rákóczi felégettette a várbeliek asztagait, malmait, a legelôrôl elhajtatta állatait.6 A vár közelébe települt 60 falut felszólította, hogy 3 napon belül költözzön 4 mérföldnyi (1 mérföld kb. 8 km) távolságra minden jószágával és búzájával, gabonájával együtt, a saját érdekében.7 A lakosság megpróbáltatásait fokozta, hogy Németi városa augusztusban leégett, Szatmár városa pedig szeptemberben, elfoglalásakor szenvedett súlyos károkat.

Rákóczi itt szembesült elôször az elhúzódó ostrom nehézségeivel, a hadellátás fogyatékosságaival. Az idôvesztés, a tétlenség nyomasztotta, a kényszerû várakozás idejét hadszervezésre és a felkelés politikai rendezésére fordította. A Szatmár környékén levô táborokban, ahol II. Rákóczi Ferenc 1703. augusztus közepétôl október elejéig tartózkodott, az egész mozgalmat érintô fontos rendelkezések születtek.

A fegyverfogható népességet már korábbi pátenseivel táborába rendelte.8 Az otthon maradt közrendûeknek megparancsolta, hogy a földesúri szolgáltatásokat teljesítsék, mert ezek alól csak a hadba vonultak szûk családja mentesül.9 A hatalmába került vármegyéktôl természetben adandó szolgáltatásokat követelt. Fellépett a katonák túlkapásai ellen, a katonai tábor rendjét megszabó hadi rendtartást adott ki. Ezek a szabályok megfelelô keretet biztosítottak az új berendezkedésnek, de alkalmazásuk nehézségekbe ütközött, elfogadtatásuk idôbe telt. Mivel súlyos terhet jelentettek, érdekeket sértettek, sokszor csak kényszerrel lehetett érvényesíteni ôket.

1703. szeptember 7-én, Domahidán kelt a kuruc hadsereg elsô katonai szabályzata, a hadi Edictum,10 amely a hadi fegyelem kérdései mellett az élelemszerzés néhány módját is megemlítette. „Hogyha pedig a tábor annyiban megszûkülne, hogy 4. Uo. 32.

5. Rákóczi Emlékiratai, 34. p.; Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata. Századok 85. (1951).

1–2. 84.

6. Esze, i. m. 91.

7. Bánkúti Imre: Adatok Szatmár várának ostromához 1703–1705. Szabolcs-szatmári Szemle, 1973/3. 96.

8. Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben (1703. július–október) Második, bôvírtett kiadás. Nyíregyháza, 2003. 53–57.

9. Uo. 68–69.

10. Rákóczi hadserege 1703–1711. Válogatta és a bevezetôt írta: Bánkúti Imre. Budapest, 1976. 24–26.

Rákóczi hadseregének élelmezése a felkelés kezdetén

301

kenyér, pecsenye vagy abrak, amennyi kinek-kinek szükséges, nem találtatnék, a zsákmányra való menetel nem tilalmaztatik...” a katonai elöljáró engedélyével, kártevés és csintalanság nélkül. A túlkapásokat meg kell büntetni, aki „fegyverét disznó lövöldözéssel mocskolja, puskáját elvegyék s másnak adják.” Halálbüntetés terhe alatt tilos a szegénység zaklatása, a marhahajtás, templomok, méhesek felverése. Védelmet élveznek a nemesek házai és javai, fôleg ha gazdájuk Rákóczitól származó protekcionális levéllel rendelkezik.

Az élelemmel való ellátás nem volt megnyugtatóan rendezve. Rákóczi szeptember 14-én kelt levele a tényleges helyzetet tükrözi: „ A hadak az élés dolgában... semmi rendet is nem observálván (tartván)... a szegénységnek nagy kárával ki-ki szabad akaratján él és némelynek sok, némelynek kevés jut.”11 Intézkedései a gondok megoldását, a vétkesek megbüntetését célozták. Októberben Varatkai István szabolcsi alispánt és Vay Lászlót küldte ki, hogy vizsgálják meg Szentmarjay László hadainak kártételeit Ungvár, Szabolcs és Zemplén vármegyékben, miközben a tisztet letartóztatták és az okozott kár megtérítését követelték tôle.12 Rákóczi akasztófát ígért azoknak a katonáknak, akik a szatmári Börvejbôl egy nyáj sertést elhajtottak. 13 Misztótfalunak borát, jószágát prédálták, három embert halálra vertek. Rákóczi egy csapat katonát rendelt a kóborlók, prédálók elfogására, táborba vitelére, Edictum szerinti megbüntetésére. Fellépett az ellen is, hogy a katonák a búzát és más terményt a maguk hasznára foglalták le és csépeltették.14 A hadbavonultak hozzátartozói semmilyen terhet nem akartak vállalni. Nyírbátor városának írott levelében Rákóczi kifejtette, hogy akik táborban vannak, „azok is megkívánják ... magok s lovok iránt”15 az eltartást, tehát családjuk vegyen részt az élelemadásban. A nagybányai provisor, Magos János levele szerint „a jószágnak semmi haszna, mert mind kuruccá lett, se szolgálni, se adót, se élést adni nem akar... a bírák a falukon nem mernek járni, verik, fenyegetik ôket.”16 Hadady István szerint: „ki valamire való ember, hadba megyen... kinek fia, kinek öccse, bátyja katona, ennek árnyékában egész ház nem szolgál... ha kényszerítem, veréssel, öléssel fenyeget.”17 A megyei tisztviselôk úgy látták, hogy a kevés otthon maradt ember képtelen teljesíteni az élelem-szolgáltatást, ezért igazságos és méltányos, ha a katonáskodók családja is részt vállal belôle.

Az élelmezés kezdeti nehézségeit azzal próbálták áthidalni, hogy ki-ki magát, vagy a maga katonáját látta el. A Munkács alá rendelt ugocsai kurucok közül „némely szegény nemes ember harmad-negyed napig való élést ha vihet hátán, az elfogyván, kénytelen házához menni. Hasonlóan a lovasok is, szénájok, abrakjok nem lévén.”18 Maga Rákóczi közölte Szabolcs megyével, hogy Kálló várában a katonák magukat tartják, sôt a Buday István ezredében szolgáló, táborban levô katonáik is saját házuktól kapják az élelmet, ezért a megye Kállót vágómarha és egyéb élelem adására 11. Bánkúti (1973.), 95.

12. A Rákóczi-szabadságharc történetének dokumentumai. Összegyûjtötte: Bánkúti Imre. Miskolc, 1989.

16.

13. Archivum Rákóczianum. II. Rákóczi Ferenc levéltára. Elsô osztály. II. Rákóczi Ferenc leveleskönyvei 1703– 1712. I. kötet, Pesten, 1873. 226–227.

14. Uo. 142, 150–151.

15. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, IV. A. 1. Fasc. 4. No 114. 1703. Közölve: Történelmi Tár, X. (1909). 150.

16. Archivum Rákóczianum, 252.

17. Uo. 265.

18. Csatáry György: Levéltári kalászatok. Ungvár, 1993. 35.

302

Henzsel Ágota

ne kötelezze.19 Sennyei István 1703. szeptemberében Szabolcs vármegyéhez fordult megyebeli birtokainak kímélése céljából, hogy a rájuk kirótt élelem mennyiségét elengedjék vagy csökkentsék, de nem kapott kedvezményt. Erre azt válaszolta, hogy ha Szabolcs nem lehet meg az ô falvainak fizetése nélkül, akkor azok adóját a neki és hadának járó részbe számítsák be.20 A hadsereg élelmezésére elô kellett teremteni a vármegyékre és városokra kivetett adót. Ennek részleteirôl szól az 1703. szeptember 13-án Nagykárolyból Tokaj alá induló Bercsényi Miklós levele Varatkay István szabolcsi alispánhoz. Bercsényi kifejtette, hogy jelentôs számú had maradt Szatmár alatt, eltartásukra kevés a közvetlen környék népessége, ezért szükséges, hogy mások is segítsenek. Azt is szorgalmazta, hogy a hadvezetés korábbi kérésre már összegyûjtött lisztet és vágómarhát küldjék Károlyba, és a szállítmányt Szabolcs vármegye részérôl két hadbiztos kísérje. Feladatuk, hogy beadják az élelmiszert a katonák táborába az arra rendelt megbízottnak. Ott a vármegyék hadbiztosai a tábori fô hadbiztossal közösen fognak dönteni a késôbb szükséges élelemrôl. Bercsényi a megyétôl várt élelmiszer mennyiségét nem tudta pontosan megmondani. Azt javasolta az alispánnak, hogy inkább többet vessenek ki a lakosságra, majd idôvel megtudják a hadbiztostól, hogy pontosan mennyi kell. Semmiképp el ne mulasszák ezeket a teendôket, mert „hogyha az hadnak erôvel kell hajtani az élést, nagyobb kárt ne valljon az vármegye”.21 A szatmári ostromból a tokaji vár alá sietô Bercsényi szeptember 28-án Borsod megyének is írt. Táborába rendelte az egész megyei nemességet és türelmetlenül kérte az élelmet. „Az hadak számára való élésnek is administratioját hogy annyira késlelteti, csudálkozom”, írta, kilátásba helyezve a katonai végrehajtást.22 Sennyey István, a Szatmárt ostromló sereg frissen kinevezett fôparancsnoka szeptember 29-én figyelmeztette Szabolcs megyét a fejedelem által kiszabott adóra, amit egy hét alatt kell a szatmári táborba vinni. Úgy vélte, a had megfelelô ellátása érdekében a vármegyének együtt kell mûködni a közelben állomásozó hadsereggel.23 Rákóczi októberben a tokaji táborba ment, hogy személyesen irányítsa az ostromot. 1703. november elején Darvas Ferencet a Duna-Tisza-köze fô hadbiztosává nevezte ki, akinek hatásköre az élelmezésre is kiterjedt. Decemberben a tiszántúli, fôleg a Szatmárt ostromló hadak fô hadbiztosa Gyulai Ferenc lett. Kinevezésérôl Rákóczi értesítette a megyéket, kérve, hogy egy megyei hadbiztos mindig tartózkodjon a táborban, egy másik pedig az élelmiszerek begyûjtésével foglalkozzon. Fontosnak tartotta a pontos elszámolást, a kártételek kiegyenlítését.24 A tél közeledtével gondoskodni kellett a katonaság elszállásolásáról. A katonákat falvakban, az ott élô emberek házaiban kvártélyozták el. Ezzel a civil lakosok még közelebbi és az eddigieknél is kiszolgáltatottabb kapcsolatba kerültek a fegyverviselôkkel.

Gyulai Ferenc fô hadbiztos decemberben 6250 személy és 3934 ló ellátására szükséges adóról rendelkezett. Egy katonára havonta 60 font (1 font kb. fél kg) húst, fél 19. SZSZBML, IV. A. 1. Fasc. 5. No 15. 1704. Közölve: TT, 1909. 152.

20. Uo. Fasc. 4. No 113. 1703. Közölve: TT, 1909. 149.

21. Balogh, i. m. 70-71.

22. Nagy Magdolna: A Rákóczi-szabadságharc árnyoldalai. Terhek és sérelmek Borsod vármegyében 17031706 között. Levéltári Évkönyv VII. Miskolc, 1994. 65.

23. SZSZBML, IV. A. 1. Fasc. 4. No 113. 1703. Közölve: TT, 1909. 149.

24. Uo. Fasc. 4. No 116. 1703. Közölve: TT, 1909. 151-152.

Rákóczi hadseregének élelmezése a felkelés kezdetén

303

köböl (1 kassai gabonaköböl kb. 70 kg) lisztet, egy lóra másfél köböl abrakot számítottak.25 A megyékre központilag szabták ki a teljesítendô mennyiséget, amit maguk osztottak tovább portaszám alapján. A feladatok nagy részét a megyei tisztviselôk, az alispán és a szolgabírák, illetve a megyei hadbiztosok végezték. A behajtás, szállítás feladata is rájuk hárult. Nehezítette dolgukat a katonák fegyelmezetlensége, féktelensége. Bóné András írta a szatmári várat ostromló Sennyey Istvánnak: „Ezen a földen látom az hadaknak rendeletlen cselekedeteket, ... az mely falura az qvártély van rendelve, nem azt veszik, hanem hétszerte tetézik.”26 A nagykárolyi katonák elöljárója arról tájékoztatta parancsnokát, hogy az ôrség szaporodott, de a kvártélynak is kellene, mert a rendelkezésére álló négy falu nem gyôzi. Ha a hajdúknak „kemény parancsolatjuk nem leszen: sem tyúkjok, sem lúdjok, sem disznók nem marad a szegénységnek ...

Egy font húsok van rendelve: én kettôt adatok napjába, mégsem elégesznek meg vele.”27 1703 decemberében a hadi commissáriusok a tokaji táborban elkövetett visszaéléseit vizsgálták. Megtörtént, hogy a hadbiztosok a fejedelmi konyhára szánt marhák közül néhányat lefoglaltak maguknak és a saját házukhoz hajtatták.

Ténykedésük nyomán már 56 vágóállat hiányzott. Máskor a marhák faggyúját, bôrét vették el, de megdézsmálták az aprójószágok ketreceit is.28 Szatmár környékén már 1703-ban mutatkoztak a készletek kimerülésének jelei.

Sennyey november elején azt írta Szabolcs megyének, hogy a Szatmár körül levô vidék elpusztul, kénytelen terheit könnyíteni, Szabolcs rovására. Két hét alatt 500 köböl abrakot, 300 köböl lisztet és 100 vágómarhát kért, ha nem teljesítik idôben, a hadak maguk szedik be.29 Szabolcsnak e nélkül is voltak gondjai. Egyik járásából Tokajhoz kellett élelmet adni, a másik járás Váradnál volt táborban, és mivel fegyverrel szolgált, élést adni nem akart. A maradék kettônek kellene teljesíteni a kérést, de harmada annak is kurucnak állt, vakmerô, szófogadatlan. Az alispán reménytelennek látta, hogy a kérést teljesíteni tudná. Kért 16 lovas katonát, hogy segítsenek az élelem beszedésében. Liszt helyett inkább gabonát adna a megye, mert az ôrléshez vízi malmai nincsenek.30 Ugocsából is hasonló tartalmú levél érkezett a hadainak élelmet, 300 köböl abrakot, 100 köböl lisztet, 60 vágómarhát kérô Sennyeyhez. Ujlaky István szerint a harmadnapra kért mennyiség egy hónap alatt sem lesz meg, mert a saját megyebeli had számára is elô kell teremteni az ennivalót.31 Bihar megye, bár jó gabonatermô vidéknek számított, a váradi ostromzár miatt szintén elpusztult településekrôl panaszkodott. Kérte a szatmári hadak parancsnokát, hogy „ha lehetséges, mást fordétson ezek helyett maga szolgálatjára;”32 Továbbá kérte, hogy ne kelljen kétfelé, Váradhoz és Szatmárhoz is élelmet adnia, hanem csak Váradhoz, ahol most úgyis szaporodott a hadsereg létszáma.

A szatmári ostromzárat tartó több ezer fôs hadsereg ellátása már 1703-1704 telén gondot okozott a környék vármegyéinek. Rákóczi 1704 februárjában úgy ren25. Bánkúti Imre: Hadellátás és hadtápszervezet Rákóczi hadseregében. In: Rákóczi-tanulmányok. Szerk.

Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1980. 171.

26. Archivum Rákóczianum, 229.

27. Uo. 240.

28. Rákóczi hadserege, 244–246.

29. SZSZBML, IV. A. 1. Fasc. 4. No 112. 1703. Közölve: TT, 1909. 150–151.p.

30. Archivum Rákóczianum, 174–175.

31. Uo. 184–185.

32. Uo. 184.

304

Henzsel Ágota

delkezett, hogy a tiszántúli hadaknak (létszámuk legalább 6000 lehetett) a kincstári birtokokról adjanak búzát és egyéb gabonát, hogy az élelmezés „a szegénység oppressiója (elnyomása) és hadaink rövidsége nélkûl” történjék.33 Ugyanakkor Gyulai Ferenc tiszántúli fô hadbiztos helyére Károlyi Sámuelt nevezte ki.

A hadsereg élelmezése a Rákóczi-szabadságharc kezdetén nehezen megoldható feladatot jelentett. Nem mintha a hadellátást szervezô munkából is oroszlánrészt vállaló fejedelemnek nem lettek volna határozott elképzelései, a felmerülô aprólékos gondokra pedig azonnali megoldást ígérô, gyakorlatias válaszai. Magyarország, illetve az 1703-ban elfoglalt északkeleti országrész gazdaságilag nem volt olyan fejlett, hogy nagy létszámú hadsereg folyamatos eltartására képes lett volna. A kezdet nehézségei fokozottan érvényesültek. Az élelemellátással foglalkozó hadbiztosok járatlansága, a katonáskodók hozzátartozóinak adózástól való elzárkózása, a termények szállításának, tárolásának hiányzó eszközei, az emberi gyengeségek felszínre jutása mind-mind szerepet játszottak abban, hogy a hadsereg ellátása akadozott.

Rákóczi hadainak élelmezése – a fejedelem kívánságának ellenére – nem volt mentes az adózó népesség, a „szegénység” kifosztásától és nyomorúságba jutásától, sem a „hadak” kiegyenlítetlen ellátásától, megrövidítésétôl.

33. Uo. 75.

Vay Ádám Múzeum – az állandó kiállítás részlete: II. Rákóczi Ferenc és Pálffy János

Balogh István

II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben*

A szóban forgó kötet címlapján második kiadás áll. Ez nem a közönség félrevezetését szolgálja, nem is reklámnak van ott, mert annak a dolgozatnak elsô formája, a mainál szerényebb tartalommal és még szerényebb formában már ezelôtt 17 évvel, 1976-ban megjelent.

Az, hogy akkor megjelenhetett, már sokkal bonyolultabb történet, amelynek sok eredôje van. Az egyike az októberi sajnálatos eseményeknek. Ugyanis, valamikor – az idôt nem tudom – Molnár Mátyást a szamosháti szülôfalujából – ahol általános iskolai igazgató volt – eltávolították, és Vajára helyezték. Lakásul a kastély melletti parkban kapott egy, egykor a kastély személyzetéhez tartozó házat. A kastély és a hozzá tartozó park, megmaradt ugyan, de mind a kettô el volt hanyagolva és a község kezelte volna. A kastélyban még maradt is valami az egykori Vay család ingóságából.

Azt nem tudom, hogy mikor és milyen körülmények között született meg Molnár Mátyás fejében a gondolat, hogy Vaján a kastélyból múzeumot kell létesíteni és ehhez a parkot is rendbe kell hozni. Én akkor, egészen 1965-ig a Jósa András Múzeumban dolgoztam és Molnár Mátyás többször járt benn, és a Mûvelôdési Osztályon is. Ott is meghallgatásra talált. Ugyanis már igen korán, 1955-ben létesült a Nyírbátori Múzeum, az is egy Molnár Mátyáshoz hasonló megszállott amatôr kezdeményezésére és a helyi szándékok szerencsés találkozása folytán. De Molnár Mátyáshoz hasonló, megszállott múzeumalapítóval nemigen találkozott senki akkortájt.

Nemcsak a megyei illetékesek fülét rágta a folytonos javaslataival, személyes látogatásokkal, kérésekkel. Elôbb csak a Mûvelôdési Minisztérium Múzeumi Fôosztályát látogatta szorgalmasan. Egyszerûen nem lehetett lerázni. A fôosztály vezetôje – azóta meghalt már – úgy jellemezte elôttem „Molnár Mátyás, a halk szavú terrorista”.

Taktikája nagyon egyszerû volt, nem pénzt kért, csak erkölcsi támogatást, mert akkorra már a községi tanács valamennyit adott a park gondozására is, a Mûemléki Felügyelôség pedig a kastély rendbe hozására. * Elhangzott a X. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltári Napokon Nyíregyházán, 2003. szeptember 25én a Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben (1703. július-október). Szerk.

Henzsel Ágota. Nyíregyháza, 2003. Második, bôvített kiadás. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai. II. Közlemények, 30. címû kötet bemutatóján.

306

Balogh István

Azt javasoltam Mátyásnak, hogy legjobb lenne egy kuruc kori fegyverkiállítást rendezni, mivel a Hadtörténeti Múzeumnak, az országos múzeumokban bôséges anyaga van fegyverekbôl, raktára pedig nincs.

Vay Ádám Rákóczi kancellárja, korábban Bécsújhelyen rabtársa is volt, Rákóczi a szabadságharc kezdetén és a végén is vendégeskedett nála. A kezdetén a három Vay testvér elsônek csatlakozott a felkeléshez, a végén pedig itt találkozott Pálffy Jánossal, a fegyverszünet és a béketárgyalás részletei megbeszélésére. Ez jó kiállítási téma és tárgy is van hozzá.

Az elsô kiállítás, még szerény formában, a kastély elsô emeleti nagytermében 1964 októberében nyílt meg, akkor még csak szerény ünnepséggel és egy napig tartó elôadásokkal; de a szabadságharc eseményeivel foglalkozott. Az évek során a kiállítás is bôvült, s rendszeressé váltak az elôadások is nyaranta.

Molnár Mátyás megtalálta a kuruc korral foglalkozó kutatókat, megteremtette a meghívásukhoz a szövetségeseket. Addig-addig járta a Múzeumi Fôosztályt, hogy végre magához Köpeczi Bélához, a késôbbi miniszterhez is bejutott. Köpeczi Rákóczi franciaországi kapcsolatainak kutatója volt és 1976-ban, sôt késôbb több alkalommal is – emlékezetem szerint – még elôadást is tartott Vaján.

Itt kapcsolódik a másik szál, a könyv létrejöttéhez. Ugyanis Esze Tamás református pap és történész sok évi kutatás után, 1951-ben megjelentette a máig alapvetô tanulmányát Rákóczi tiszántúli hadjáratáról, amely részletesen foglalkozott a szabadságharc kitörésének elôzményeivel, a nemzetközi és hazai okokkal, szereplôkkel.

Napról napra nyomon követte az eseményeket, attól kezdve, hogy Rákóczi az ôt felkeresô küldötteknek átadta a felkelés kihirdetését jelentô zászlókat kibontásra.

A Századokban megjelent tanulmányhoz Esze Tamás hallatlanul gazdag levéltári anyagot gyûjtött össze, megelevenedtek a személyesen, kisnemesek, jobbágyok, napról napra nyomon lehetett követni a válságos napok eseményeit, lehetett látni, hogy válik a szervezetlen jobbágymozgalom lassan szervezôdô katonai erôvé. Milyen lassú volt a birtokos nemesség csatlakozása, amely inkább jobbágylázadásnak láttat, mint a Tokaj, Munkács, Kálló, Szatmár várakban állomásozó német katonaság elleni felkelésnek.

Esze Tamás tanulmányából azonban, sajátos módon, éppen a mozgalom Szabolcs vármegyére vonatkozó része maradt hiányos. Ennek oka valószínûleg az volt, hogy míg az eseményekre vonatkozó iratokat ôrzô levéltárakat akadálytalanul, szinte iratról iratra kutathatta, Szabolcs megye levéltárának ide vonatkozó gazdag anyagára azonban csak elvétve hivatkozott. Okát nem tudjuk, pedig tudhatott róla, hogy ott mit találhat. Ugyanis 1909-10-ben a Magyar Történelmi Tárban Adalékok címen számos adatot közölt, elsôsorban a megyei közgyûlések ide vonatkozó döntését. Lehet, azért nem, mert éppen az idô tájt a levéltárnak rendes viselôje nem volt, megbízott látta el ideiglenesen a folyamatos teendôket.

Akkor már a levéltárban voltam, és a hiányok pótlásaként elôadást tartottam a Szabolcs megyei eseményekrôl, elsôsorban az itteni szereplôk és a Vay család szerepe volt a központi téma.

Az igazgató akkor már Gyarmathy Zsigmond volt, és valami úton-módon sikerült neki a megyei sokszorosítóval megegyezve, nyomtatott formában megjelentetni a kibôvített elôadást. Elsôsorban azért, mert Rákóczi a felkelés elsô hónapjaiban a megyében három pátenst bocsátott ki. Egyet Kisvárda ostroma elôtt, július 18-án

II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben

307

Naményban, amelyben a vármegye nemességet szólította fel csatlakozásra, a másikat július 20-án Gyulajban. Ebben a Szentmihályon, Dobon, Dadán, Lökön, Eszláron és a Tisza mellékén lakó hajdúkhoz fordult, hogy a pátens elolvasása után harmadnapon fegyveresen jelenjenek meg táborában. Ennek a pátensnek eredetijét a történetírásunk nem ismerte. Büdszentmihály történetének írója, Sôrés János közölte szövegét 1887-ben. Utána keresték, de nem találták, Büdszentmihály község levéltárának maradványaival 1950 után került a megye levéltárába. Ma is egyetlen ismert példány. Azt hiszem ez volt a legfôbb oka az elôadás nyilvánosságra hozatalának.

A harmadik pátenst a Szatmárnémeti melletti Vetésen, augusztus 8-án bocsátotta ki a fejedelem. Akkor Szatmár, Bereg, Ung, Ugocsa és Máramaros megyék nemessége már felesküdött hûségére. Meg kellett nyugtatni ôket, hogy ez szabadságharc, nem parasztok felkelése. De nem mondhatott le a jobbágyok támogatásáról se. A fegyvert fogott, táborban levô, katonai szolgálatot teljesítô katonákat felmentette a földesúri szolgálattól, de a munkabíró, otthon maradt családtagokat kötelezte a korábbi szolgálat teljesítésére. A megyében idôzése alatt – október 18-án már – Tokaj ostromához kezdett, több intézkedést tett, amelyek részben a közigazgatás, másrészt pedig a gyarapodó számú serege fegyverzettel, ruházattal, élelemmel való ellátását célozta.

Nekem már 1935-ben is kutatási témám volt a Rákóczi-felkelés. Ugyanis doktori értékezésemben azzal foglalkoztam, hogy Debrecen városa mivel járult hozzá a szabadságharc sikeréhez. Az akkori elôírások szerint a doktori értekezést ki kellett nyomtatni, és 100 példányban beadni. Néhai jó emlékezetû Ecsedi István, a Déri Múzeum elsô igazgatója és város segítségével sikerült is megjelentetni. Most átnézve az itteni anyagot, találtam meg azt az iratot, amelyben a fejedelem hadbiztosa július 30-án átvett Debrecentôl 800 puskát, 6000 felsôruhát, 5000 köpenyt, 24 000 tallért, 12 000 magyar forintot. Ez volt az elsô pénzbevétele, ettôl fogva tudta a kornak megfelelô ruházattal és zsolddal ellátni a korszerû katonai rendtartás szerint szervezôdô katonaságot.

Ez tehát a több mint negyedszázad elôtti megjelenés története. Lényegesen kibôvítve, a szabadságharc kezdete szempontjából jelentôs iratok eredeti szövegével, a latin nyelvûek fordításával, és másolatával ezt veheti kezébe az olvasó.

A bevezetô szövegben utalás történik arra is, hogy Szabolcs és Szatmár megye 1702-ben és 1703 tavaszán nem véletlenül vált a felkelés kiinduló területévé. Magában a megyében, Kállóban német ôrség van, egy hadnagy parancsnoksága alatt 40 német katona. Szatmár várában mintegy 800 német gyalogos és lovas katonát zárnak körül a felkelôk augusztus 15-e után. Tokaj várát három hónapi körülzárás után csak akkor sikerül megadásra kényszeríteni, mikor 1704. január elején a kemény fagy következtében jég borította az addig védelmezô Tiszát és Bodrogot. A három év óta itt állomásozó két magyar ezredet ekkor már elvezényelték a nyugati háború színterére, Bajorországba, és a felkelés sikere nyomán a német gyalogos Montecuccoli-ezred is kénytelen volt a Hegyaljára, majd a felvidéki városokba visszavonulni. Az 1702 elején kitört spanyol örökösödési háború miatt két esztendeig folyik a toborzás két magyar – egy gyalogos és egy lovas – ezred számára, nem egyszer erôszakkal. Azt tudjuk, hogy Rákóczinak két ezredese, Esze Tamás és Majos Ferenc, mint császári toborzó, lényegében Rákóczi számára gyûjtötték a katonákat, akik egy része a fejpénz átvétele után meg is szökött, amilyen gyorsan csak lehetett. A beto-

308

Balogh István

borzottakat elvitték Egerbe, a várba levô kiképzô táborba. Rákóczi késôbbi brigadérosáról, Ocskay Lászlóról is maradt levéltárunkban eddig ismeretlen dokumentum.

1699-ben, a megyébe beszállásolt Ebergényi-ezred káplárjaként saját keze írásával nyugtázza a vármegye hadbiztosától a beszállásolt katonaság havi ellátására fizetett négyforintnyi porciót (élelem és ruha pénzét).

A levéltárunk ilyen és még sok hasonló egykorú iratának feldolgozásával kívánt hozzájárulni a felkelés elsô hónapjai megismeréséhez. Errôl maga a fejedelem 1716ban Franciaországban írott emlékirataiban meglepô hûséggel számolt be. A Munkács alatti táborozását, a Tiszán, Naménynál történt átkelést, Kisvárda várának ostromát, Kálló elfoglalását – a megmaradt iratok tanulsága szerint – olyan hitelesen írja le, mintha naplót vezetett volna. A Vas István fordításában, Köpeczi Béla jegyzeteivel együtt megjelent emlékirat a magyar történelem elbeszélô forrásainak egyik legszebb és leghitelesebb remeke, amelynek valóságtartalmát a megye levéltárának megmaradt gazdag anyaga mindenben alátámasztja.

II. Rákóczi Ferenc lovas szobra Tarpán (Bíró Lajos szobrászmûvész alkotása, 2003)

Ulrich Attila

Újjáépült a vajai Vay Ádám Múzeum Vaján ismét elindult az élet, Vaján újra megmozdult valami... Megmozdult, mert négy év szünet után újra látogatható a múzeum, ez a csodálatos épület és az azt körülvevô park.

Ha a múzeumi berkekben Vajáról esik szó, a muzeológusnak nemcsak az impozáns várkastély jut eszébe, hanem két személy – apa és fia –, történetesen a múzeumalapító Molnár Mátyás, illetve jelenlegi igazgató, Molnár Sándor neve is.

Ha belépünk a négy évi szünet után ez évben újra látogatható kastélyba, nemcsak a több évszázados történelem tárul elénk, hanem az utóbbi bô harminc év eseményei is. Az 1998-ban megjelent Molnár Mátyás emlékkönyvben többen méltatták kitûnô szervezô tevékenységét, és bemutatták azt a küzdelmet, amelyet a kastély megmentésért folytatott.1 Harcát siker koronázta, hiszen 1964 végén a megyei múzeumok egy új taggal bôvültek, Vajával. Molnár Mátyás egy romos, és alaposan pusztulófélben lévô épületet vehetett át, így nagy érdeme, hogy azt múzeummá alakította, és megnyitotta a látogatók elôtt. Széles érdeklôdési köre és elképzelései azonban túlmutattak egy helyi múzeum keretein, Vaját tudományos központtá kívánta tenni. Nos, ez is sikerült neki. Az elsô tudományos konferenciát Vay Ádám emlékére – amelyen a Rákóczi-kor kutatóinak legnevesebbjei vettek részt – már 1969-ben megszervezte. Ez után, egészen haláláig szinte minden évben megrendezésre került a Rákóczi-kori tudományos ülésszak, ahol Köpeczi Béla, R. Várkonyi Ágnes, Heckenast Gusztáv, Benda Kálmán, Bánkúti Imre is rendszeres elôadó volt. Halála után a sorozat megszakadt, és csakis fiának, Molnár Sándornak köszönhetô, hogy több éves szünet után 1993-ban újraindította azt. Azóta Vaja neve egybeforrt a Rákóczi-konferenciák nevével, a hazai régi, és újabb történészgenerációknak volt lehetôsége megjelenniük, és elôadniuk a kastély ódon falai között. Az 1990-es évek közepén a múzeum jó kapcsolatokat épített ki Karl Vey úrral (Németország), aki jelentôs gyûjteményt, közte értékes metszetgyûjteményt adományozott Vajának. Azóta, Molnár Sándor szerkesztésében a gyûjtemény darabjai több sorozatban kiadásra is kerültek.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a vajai kastély a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatóságának az egyik legimpozánsabb, és lehetôségeit tekintve egyedülálló épületegyüttese. Kuriozitását növeli, hogy építészetileg az 1. Molnár Mátyás Emlékkönyv. Készült a Vay Ádám Múzeum alapítója születésének 75 évfordulója tiszteletére. Vaja, 1998. A megemlékezések a 89–109. oldalak között olvashatók.

310

Ulrich Attila

Alföld egyetlen késô-reneszánsz kori kastélya. A múzeumhoz jelentôs nagyságú park, és több épület is tartozik, amelyek szintén az idelátogatók kikapcsolódását teszik változatossá. Meg kell említenünk azt a szoborparkot, amely a Rákóczi-szabadságharc nagyjainak, valamint a múzeumalapítónak is emléket állít. Olyan, a nemzeti mozgalomban szerepet vállaló személyek szobrait láthatjuk itt II. Rákóczi Ferencen, és Bercsényi Miklóson kívül, mint az egykori tarpai jobbágy Esze Tamásét, a felkelésben jelentôs szerepet vállaló Nyúzó Mihályét, a Fejedelem egyik leghívebb emberének, Vaja egykori urának, a múzeum névadójának, „Kuruc” Vay Ádám udvari marsallnak szobrát.

Mi sem jelzi jobban, hogy Vaja a rendszerváltást követô években megyénk egyik legjelentôsebb kulturális központjává vált, mint az, hogy évente a határon túlról is egyre több mûvész látogatja meg a Vajai Mûvésztelepet. Vaja sikerének titka a múzeumigazgató személyén túl a helyi vezetés, a vajai polgármesterek széleslátókörûségének is köszönhetô, hiszen a település minden kulturális kezdeményezést messzemenôen támogat. Mind az egykori polgármester, Balogh Gyula, mind a mostani, Tisza Sándor felismerte azt a lehetôséget, amit a kastély a község szélesebb körû megismerésében és elismerésében játszik. E kérdésben teljes az egyetértés az igen agilis, a szervezô munkához jól értô, és lakóhelyéért igen sokat tévô Molnár Sándor, illetve a sokszor mecénásként megjelenô önkormányzat között. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a Vay Ádám Múzeum többi dolgozójáról sem, akik igen pontosan, és lelkiismeretesen végzik munkájukat, így az ô érdemük is, hogy a település szinte egyetlen idegenforgalmi látványossága minden nap méltón fogadhatja látogatóit.

Véleményünk az, hogy a mai lehetôségek között, az egyre európaibbá váló országos múzeumok mellett, az egyik vidéki, amely megfelel a látogatóbarát múzeum kritériumának megyénkben – a Sóstói Múzeumfalun kívül – egyértelmûen a vajai Vay Ádám Múzeum. Az a múzeum, amely az utóbbi négy évben jelentôs átalakulást ment ért meg.

Emlékszem arra, amikor 2000-ben Molnár Sándor és a vajai múzeumban dolgozók hordták be a Jósa András Múzeumba kiállítási tárgyaikat, bútoraikat, mivel a nagy felújítás elkezdôdött. Vaja bekerült a kastélyprogramba, és a Kincstári Vagyoni Igazgatóságon (a továbbiakban KVI) útján a magyar állam jelentôs pénzt juttatott a múzeum felújítására. A munkákat alapos régészeti kutatás elôzte meg Juan Cabello vezetésével, aminek eredményeként sikerült több eredeti részletet megmenteniük, gondolok itt az elsô emelten látható, egykori, XVII. századi díszítésekre. A régészek elvonulása után immáron a kivitelezôké lett a fô szerep, és körülbelül három év munka után teljesítették az épület átalakítását.

Nos, nézzük meg, mi is történt valójában a vajai kastéllyal 1995 óta. A XVII. századi késô reneszánsz kastély 1995-ben kiemelt állami tulajdonú ingatlan lett. Ennek köszönhetôen a KVI 1996 elején elkészítteti Ágostházy László Ybl-díjas építészmérnökkel azt a feladattervet, mely a kastély rekonstrukcióját ütemezi. Ennek megfelelôen 1996-ban az épület körül jelentôs talajszint csökkentést (30–60 cm) végeztek, s megoldották a tetôrôl lejövô csapadékvíz zárt rendszerben történô elvezetését.

A munkálatokra 12 millió forintot fordított a KVI. A következô évben az északi torony szerkezeti megerôsítése történt, mely 10 millió forintba került. Egy évvel késôbb az északi torony befedésére került sor, melynek költségvetése 4 millió forint körül alakult. Közben elkezdôdött a kapuépület helyreállítása is. 1998–99-ben tel-

Újjáépült a vajai Vay Ádám Múzeum

311

jesen új fedélszéket és héjazatot kapott a XVIII. században emelt épület. Erre mintegy 12 millió forintot fordított a KVI. 2000-ben indultak azok a munkák, mely miatt a múzeum mûködését (a látogatók fogadását) fel kellett függeszteni. Nagyon komoly falkutatás történt Juan Cabello régész vezetésével. Erre a KVI 5 millió forintot költött. Közben a Vay Ádám Múzeumnak két eredményes pályázata volt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához. 5 millió forint állt rendelkezésre a második emeleti freskó restaurálására, 10 millió forint pedig az északi torony külsô homlokzatának helyreállítására. E munkálatok a millennium évében meg is valósultak. 2001-ben a KVI – élve a Széchenyi-terv kínálta lehetôséggel –, egy komoly tervet készít a rekonstrukció folytatásához és befejezéséhez. A KVI pályázata eredményes lett. Így 2002-ben 105 millió forintot fordított e késôreneszánsz kastély felújítására, melybôl 43 millió forintot a Széchenyi-terv bocsátott rendelkezésére. Az ún. elsô ütemben teljes szerkezetmegerôsítést, a pinceszint rendbetételét, teljes gépészeti felújítást (fûtés elkészítése, új villamos és vízhálózat kiépítése) valósítanak meg. 2003-ban tovább az ún. második ütemben tovább folytatódott a helyreállítás, melyre 220 millió forint állt rendelkezésre. E szakaszban elsôsorban szakipari munkákat végeztek. A járószintek burkolását, az I. emeleti stukkó-díszítés restaurálását, a nyílászárók felújítását, festését, a külsô homlokzat vakolását, a kôkeretek elkészítését. Szintén az elmúlt évben valósult meg a parkrendezés közel 12 négyzetméter térburkolat kialakításával, parkosítással, díszkivilágítással (külön világítható meg az épület, a szoborpark és a sétányok). A mûszaki átadásra 2003. december 17-én került sor, míg az ünnepélyes átadás 2004. március 25-én volt.”2 Ha valaki azt gondolná, hogy a négyéves felújítás alatt Vaján nem történt semmi, az téved. Az „áldatlan állapotok” ellenére a tudományos élet tovább folyt, olyannyira, hogy több kötet megjelent, illetve a Polgármesteri Hivatalban egy Rákóczi-kori konferencia megrendezésére is sor került. 2003. június végén a nyári Honismereti Akadémia keretében mutatták be a vajai Vay Ádám Múzeum Baráti Köre által megjelentetett R. Várkonyi Ágnes II. Rákóczi Ferenc címû könyvét. A könyv II. Rákóczi Ferenc, illetve a kuruc-korszak történetét mutatja be tudományos igényességgel, ugyanakkor olvasmányos formában. Számos színes illusztrációt, valamint metszeteket tartalmaz, gazdag a bibliográfia jegyzéke is. Szeptember végén egy újabb kiadvány, a Rákóczi-néphagyományok nyomában címû könyvet ismertették meg a nagyközönséggel Nyíregyházán, a megyeházán. A könyvet Molnár Sándor szerkesztette, a kiadó pedig szintén a Vay Ádám Múzeum Baráti Köre volt. A mû Ferenczi Imre és Molnár Mátyás néprajzi gyûjtésén alapul, melyet a szerzôpáros 1961–1962ben végzett. A lektorálást Újváry Zoltán professzor, a Debreceni Egyetem ny. tanszékvezetô egyetemi tanára végezte, az ajánlást Gazda László, a Megyei Közgyûlés elnöke írta. Idézet a könyv ajánlásából: „Ha a polcról levesszük, az olyan mintha minden alkalommal egy csokor virágot helyeznénk el Rákóczi sírjánál. Lapozgassák szeretettel ezt a könyvet, s látogassák buzgón a fejedelem sírhantját! Igy mindig velünk marad, figyel és figyelmeztet.”

2003. október 4-én Vaja is helyszíne volt annak a Rákóczi-kori tudományos konferenciának, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum sárospataki Rákóczi Múzeuma szervezett.

2. Az adatokért, és a részeletes beszámolóért Molnár Sándornak tartozom köszönettel.

312

Ulrich Attila

Aki látja az újonnan átadott múzeumot, bizony igencsak elcsodálkozik. Rendbe tették a tetôszerkezetet, a külsô falakon a 2000-es év régészeti kutatásai során elôkerült stukkódíszítés látható, az épület külsô megvilágítást kapott, a parkot rendbe hozták (nem kevés munkával gondozzák is az alkalmazottak).

Ha belépünk a múzeumba, az épület belülrôl is hirdeti: felújítottak! A földszinten természetesen emléktáblákat találunk a múzeumalapító tiszteletére, illetve a 2004. évi átadás emlékére, új konferenciatermet, a vajai mûvésztelep festményeibôl idôszaki kiállítást, jelenleg egy babakiállítást is. Az alagsorban egy kôtárat (lapidarium) és egy készülôben lévô teázó-kávézó helyiséget. Ez utóbbi is hirdeti: Vaja új útra lépett. Belépett ugyanis azon múzeumok közé, amelyeknek már nemcsak a látogatók által befizetett belépôjegyekbôl és az eladott könyvekbôl van jövedelme.

Belépett abba a körbe, amelyik már szélesebb lehetôséget kínál az idelátogatóknak arra, hogy a múzeum megtekintése után ne hagyja el egybôl az épületet, hanem ott elidôzve, sétálgatva, egy kávé, egy üdítô vagy egy tea mellett élvezhesse tovább a környezet nyújtotta szépségeket.

Ha a kastély elôtti padokon üldögélve nézzük a nagy, tömör falakat, és az épület szépen festett külsô részét, gyönyörûen kialakított környezetét, akaratlanul is eszünkbe jut, vajon milyen lehetett az épület régen? Itt jön a segítségünkre a történettudomány, a levéltári kutatás, amely segít abban, hogy pontosítsuk elképzeléseinket.

1688-ból fennmaradt egy irat, amelyben a három Vay testvér, Ábrahám, Ádám és Mihály felosztotta egy más közt a meglévô családi javakat. Ebben az iratban szó esik a kúriáról (kastély) is, amit szintén háromfelé osztottak. A leírásból nagyjából képet kaphatunk a korabeli állapotokról, fôleg arról, hogy a mai kastély sokkal nagyobb területen feküdt, mint ma. Szólnak a források egy közös pitvarról, az ott lévô borospincékrôl. Esik szó a Nagy Palota elôtt való közönséges pitvarról (tehát a belsô telek meg volt osztva), bal kézre lévô boltos (boltíves) házakról, a bástya alatt lévô házról, az ez alatt lévô kôbôl épült boros pincérôl. A „Nemes Curia közepében lévô és bejaro boltos Kapu”-ról, a falu felôli végen található „forgó Garaditsos” Bástyáról, az e mellett lévô a gyümölcsös kertek felé esô, fából épült major házról, szekér színrôl, ló istállóról, az udvaron álló kô konyháról, és a felette lévô bástyáról, sütô- és szakácsházról, csûrös kertrôl, meggyes kertrôl, az Ôr felôli részen álló palánkról.3 Az egykori kastély tehát egy nagy, öszefüggô telek központja volt, a fundus egy része palánkkal, egy része sövénnyel volt körülkerítve. A középkori udvarházak elrendezésének megfelelôen sok gazdasági épületet és kertet találunk a kúria közvetlen környezetében, picékkel, vermekkel együtt. Mivel a nemesi udvarházak nem csupán a nemesi élet központjai voltak, hanem egyben gazdasági központok is, ahol a saját ménest, vagy a borokat tartották, illetve tárolták a betakarított gabona és egyéb élelmiszerek nagy részét. Erre azért volt szükség, mert a kor rossz közállapotai miatt védeni kellett a termést, illetve palánkkal magát a kúriát is. Erre mi sem jobb bizonyíték, hogy Vaján, a kastélyból kifelé jövet lôtték meg Jósa Miklós Szabolcs megyei másodalispánt 1687-ben, aki a sérülésébe bele is halt.4 Ha elindulunk az I. emeletre, a falakon mindenhol a Rákóczi szabadságharcra emlékeztetô képeket látunk, mutatva, mire is emlékezünk ebben az épületben. Az I. 3. TIREL Vay család levéltára, Kii.I.4, 1688. A Vay testvérek osztálylevele.

4. Jósa Miklós–Ulrich Attila: A németszôgyéni és bánházi Jósa család leszármazása. I. A kezdetektôl az úrbérrendezés koráig. In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve, Szerk.: Almássy Katalin – Istvánovits Eszter. Nyíregyháza, 2002. 386.

Újjáépült a vajai Vay Ádám Múzeum

313

emeleten aztán a szánkat is eltáthatjuk: régi, 17–19. századi bútorokkal, szebbnél szebb festményekkel találjuk szembe magunkat. Az egyik teremben a már említett 17. századi díszítés nyomai. Olyan ritkaságok, mint a most rendbehozatott, mûködô képes világóra, kártyaasztal, 17. századi utazóláda. A bútorok egy része a vajai múzeum tulajdona, más részét a sárospataki Rákóczi Múzeum adta kölcsön. Ha már beteltünk a bútorok és festmények látványával, a második emeltre felérve beteljesedhet esztétikai kívánalmunk minden eleme. A második emeleti „lovagterem” impozáns freskója, az ún. Vay-szoba már a kastély történetébe kalauzol bennünket.

Az épület másik szárnyában helyezték el az az állandó kiállítást, amelyben magam is részt vállaltam. Kollégáimmal, dr. Bene János osztályvezetôvel, Szikora Istvánnal, Bakos Jánossal és Tóbiás Jánossal több nappalt és estét itt töltöttünk, hogy szemléletesen tudjuk bemutatni a tiszaháti megyék szerepét 1703–1711 között. Természetesen a kiállítások mögött mindig ott találjuk Molnár Sándor múzeumigazgatót, a Vaján dolgozókat, illetve azokat a mestereket, restaurátorokat, akik a kiállított tárgyak elkészítésében és megóvásában fontos érdemeket szereztek.

Vaja 2004 tavaszán megújult. Hiller István kulturális miniszter megnyitójában hangoztatta a múzeum nagyszerûségét, európai jellegét. Vajára minden szabolcsi, szatmári, beregi ember büszke lehet, mert tényleg európai, tényleg impozáns, és olyan kezekben van Molnár Sándor személyében, aki garancia arra, hogy a települést, sokszor, sok helyen látni fogjuk még múzeumával együtt az elkövetkezendô évtizedekben.

Hogy újra megmozdult Vaján valami? Megmozdult... legyen erre elég bizonyíték az „I. Komédiás Napok” megrendezése gyermeknap idején és az ekkor megfordult több mint ezer múzeumlátogató.

Vay Ádám Múzeum – az állandó kiállítás részlete: a nagymajtényi zászlóletétel

megemlékezés Piti Ferenc

Kristó Gyula (1939–2004) 2004. január 24-én súlyos betegség következtében elhunyt Kristó Gyula akadémikus, a szegedi tudományegyetem professzora, a magyar történettudomány kimagasló jelentôségû kutatója. Fájdalmasan kevés idôt mért neki a sors, de 64 és fél éve alatt olyan életpályát futott be, amivel vitathatatlanul a legnagyobb magyar tudósok, tanárok és tudományszervezôk közé emelkedett.

1939. július 11-én született Orosházán. A Szegedi Tudományegyetemen 1962ben szerzett történelem-magyar szakos tanári diplomát, s ugyanezen évben egyetemi doktori címet. A Történeti Szakkönyvtárban dolgozott egy tanévet, majd 1963–1968 között a Középkori Magyar Történeti, illetve a Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszék tanársegéde, 1968–1970 között adjunktusa. 1969-ben a történettudomány kandidátusa lett, 1970-tôl docensi kinevezést kapott. 1977-ben védte meg akadémiai doktori értekezését, így 1978 nyarán (a bölcsészek között tehát kivételesen fiatalon) egyetemi tanárnak nevezték ki. 1983–1995 között a tanszék vezetôje volt.

1998-ban (szakmai kvalitásait és eredményeit tekintve sajnálatosan késôn) választották a Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagjának.

A szegedi tudományegyetem közéletében is tevékenyen részt vett: 1978–1979 során a BTK dékánhelyettese, 1979-1982 között az egyetem rektorhelyettese, 19821985 között rektora, majd 1987–1989 során a BTK dékánja, 1994 óta pedig a Szegedi Történész Doktori Iskola vezetôje volt. Ezeken túl a Szegedi Középkorász Mûhelynek (1992-tôl) és a Szegedi Akadémiai Bizottság Történettudományi és Filozófiai Szakbizottságának elnöke (1985–1990), tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottságának (1991–2001), az MTA Történettudományi Bizottságának (1980-tól), az MTA Közgyûlésének (1994–1998), a Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmányának (1985–1995), évekig a Századok és a Történelmi Szemle szerkesztôbizottságának.

A legtermékenyebb magyar történésznek számított, eddig (társszerzôs munkáit is beleszámítva) 101 (!) kötete jelent meg (és továbbiak vannak sajtó alatt), ez példa nélküli teljesítmény a történettudományban. Emellett többszáz tanulmánya, ismeretterjesztô írása látott napvilágot. Fô kutatási területe a magyar ôstörténettôl az Anjou-korig terjedt, ezen idôszakot tekintve lényegében nincs olyan témakör, amiben ne alkotott volna újat és maradandót: összefoglaló monográfiákban tárgyalta a 9–14. századi magyarság különbözô alapvetô kérdéseit (pl. honfoglalás, államalapítás, a vármegyék kialakulása, a magyar nemzet megszületése, a székely nép

320

Piti Ferenc

eredete, a korai Erdély stb.). Jelentek meg azonban munkái a 15-16. század vonatkozásában is, így lényegében a magyarság Mohács elôtti teljes történetének összefoglalását megírta. Forráskiadói tevékenysége is jelentôs: az 1990 óta megjelenô Anjou-kori Oklevéltár-sorozat fôszerkesztôje és számos kötetének elkészítôje.

Egészségének kockáztatásával hozta tetô alá fôszerkesztôként 1994-re a Korai Magyar Történeti Lexikont – és még sorolhatnánk alapvetô munkáinak sokaságát.

A mennyiség azonban sosem ment nála a minôség rovására: mindig ragaszkodott a primér forrásokhoz és az azokból levonható következtetésekhez, soha nem tévedt ingoványos terepre, nem adta el szakmai meggyôzôdését hangzatos, de tudománytalan elméletekért.

Kimagasló kutatói és tanári munkáját többek között Kuun Géza-díjjal (1986), Szeged Város Alkotói Díjával (1993), Szent-Györgyi Albert-díjjal (1994), Szûcs Jenôdíjjal (1995), a Szegedért Alapítvány Tudományos Díjával (1996), Széchenyi Profeszszori Ösztöndíjjal (1999–2002), a Pécsi Tudományegyetem díszdoktori címével (2002) és több könyvkiadó nívódíjával ismerték el. A város, amiért annyit tett, sem volt hálátlan: 1998-ben Szeged díszpolgára lett.

Kristó professzor mindig szívügyének tekintette a középkor iránt érdeklôdô és elhivatottságukat bizonyító fiatalok támogatását, segítését. Ezért indult el a bölcsészettudományi karon (az országban elôször) a medievisztika minor szak, majd a középkortörténeti doktori iskola, 1999-ben pedig ezért kezdhette el mûködését a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport is. Természetesen ezen intézményes formákon túl is igyekezett tanítványainak segítséget nyújtani a szakmai elhelyezkedésben és elôrehaladásban, pl. pályázatok, ajánlások, ifjú kutatói ösztöndíjak révén, vagy témavezetôként, opponensként részt véve szakdolgozataik, doktori értekezéseik elkészítésében, megvédésében.

Kiváló elôadó volt: logikus, élvezetes és tiszta retorikájával, lenyûgözô tudásával kápráztatta el hallgatóit. Magam is részben az ô hatására választottam a középkorász szakmát, s a mellette és vele töltött idô, szakmai beszélgetések, szemináriumok, elôadások megerôsítettek abban, hogy a medievisztika megismeréséhez és mûveléséhez nem kerülhettem volna jobb helyre, mint a „Kristó-iskolába”.

Végtelenül szomorú és fájó elköszönni Tôle. Tanítványaként és beosztottjaként egyaránt rengeteget köszönhetek neki. Mindannyiunkat a szakma szeretetére, mûvelésére, a tudományos tisztességre nevelt. Én (és hiszem, hogy még nagyon sokan) Kristó-tanítványnak vallom magam, a „szegedi iskolához” tartozónak, és ezt emelt fôvel teszem.

Az emelt fô most azonban lehorgad. A gyász ideje van.

Nagyon fog hiányozni nekünk.

* Kristó Gyula professzor folyóiratunknak, a Szemlének is szerzôje volt. A magyar államalapítás ezredik évfordulójára adta át közlésre barátunknak, Mezô András fôszerkesztônek „Megyék születése a Felsô-Tiszavidékén” címû tanulmányát (Sz.-sz.-b.-i Szle XXXIV/1999. 403–412,). A 70-es évek végén ô is résztvevôje volt annak a Jósa András Múzeum által szervezett nyíregyházi konferenciának, amely véglegesen leszámolt a megye gazdag honfoglalás kori (X. századi) leletanyagát a kabar-etnikummal összekapcsoló elmélettel. Egy másik dolgozatában a megyeszékhely, Nyíregyháza kialakulás-történetének problémáival foglalkozott (Névtani Értesítô 6/1981. 27–39.). Baráti jó tanácsait mindig is szívesen fogadták a megyében élô vagy a megye középkori magyar történelmével foglalkozó kollégái, akik nagy tisztelettel gondolnak rá a jövôben is (A szerk.).

interjú Marik Sándor

Új akadémiai doktorok megyénkben A jelenleg Magyarországon használt tudományos fokozatok a PhD, a CSc és a DSc. A PhD a régi kadidátusit (CSc) váltotta ki. Most mindkettô annyit jelent, hogy „minôsített”. Tehát a PhD „tudományosan minôsített doktor”. A régi kisdoktori vagy az orvosok, jogászok jelenleg a diplomával együtt járó doktorija nem számít tudományos minôsítésnek. A DSc az akadémiai doktori, a legmagasabb. Ezt már csak az akadémikusok (rendes tag, levelezô tag) múlják felül.

Megyénkben meglehetôsen kevesen jogosultak a DSc cím használatára, csaknem valamennyien a Nyíregyházi Fôiskola tanárai. Utóbbiak közül ketten az ezredforduló elôtt védték meg akadémiai doktori értekezésüket a Magyar Tudományos Akadémián: dr. Sinóros Szabó Botond és dr. Udvari István. Ketten honosították oklevelüket: dr.

Balogh József, dr. Szabó Árpád. Ketten már az új évezredben szerezték meg az akadémiai doktori címet: dr. Frisnyák Sándor 2000-ben, Csekéné dr. Jónás Erzsébet 2003-ban.

Mindkét interjú 2004. májusában készült.

Az egyetemi akkreditálás lehetősége – Megyénk legújabb akadémiai doktora, Csekéné dr.

Jónás Erzsébet 2004. június 9-én vette át oklevelét a doktori tanács elnökétôl az MTA dísztermében. Mit jelent az oktatásban dolgozó szakember számára a legmagasabb tudományos minôsítés?

– A felsôoktatásban ez a legmagasabb fokozat, amit szakmai munkássággal, hazai és nemzetközi ismertséggel meg lehet szerezni. Számomra ez rangot, erkölcsi elismerést jelent. A rangot úgy kell érteni, hogy a szakma fejlesztéséhez teremt további lehetôségeket. A felsôoktatás új szervezeti rendszerében ugyanis a tanárképzés egyetemi szintû lesz. Egy egyetemi szak alapításához, indításához elengedhetetlen, hogy annak felelôs vezetôje akadémiai doktori minôsítéssel rendelkezzen. Azzal, hogy én megszereztem ezt a minôsítését, a Nyíregyházi Fôiskola orosz nyelv és irodalom tanszéke egyben annak lehetôségét is megkapta, hogy egyetemi szintû szakká akkreditálhassák. Ez a következô egy-

322

Marik Sándor

két esztendô történése lesz és számomra megtiszteltetés, hogy – új tudományos minôsítésemmel – jogot szereztem e munka elvégzéséhez, irányításához.

– Mi volt a témája doktori dolgozatának?

– Olyan tudományközi témát választottam, amely a magyar irodalmat, a magyar nyelvészetet, az orosz irodalmat és az orosz nyelvészetet egyaránt érinti, ugyanis a témám összevetô mûfordítás-elemzés. A dolgozatnak, amely könyv alakban is megjelent, a „Kontrasztív szövegszemantikai vizsgálatok (Csehov-drámák magyar fordításai)” címet adtam. Csehov (Anton Pavlovics, 1860-1904) az elôzô századfordulót is magában foglaló idôben alkotott. Az Ivanov, Sirály, Három nôvér, Cseresznyéskert, Ványa bácsi címû drámáit – amelyek vizsgálódásaim tárgyát képezték – száz esztendô alatt többször fordították magyar nyelvre. Kosztolányi Dezsô, Tóth Árpád voltak az elsô jeles fordítók, késôbb Háy Gyula, Makai Imre, majd a korán elhunyt Elbert János ültette át nyelvünkre, végül Spiró György, aki maga is aktív dráma-, illetve prózaíró.

Dolgozatomban az egyes fordításokat összevetettem egymással és az eredeti orosz szöveggel is. Arra kerestem a választ, hogy mi a különbség – például – egy 1920 körül készült Kosztolányi szövegértelmezés, és – mondjuk – Spiró György mai fordítása között. Ennek a hétköznapi használatban a haszna a következô: egyrészt megvilágítja a mai ember számára, hogy mit jelent, milyen üzenetet hordoz Csehov adott klasszikus mûve, másrészt pedig azt is megmutatja, hogy egy-egy adott korban mit jelentett aktuális tartalma szerint Csehov. Nyilvánvaló, hogy mást jelentett Kosztolányinak, mást Elbertnek, és megint mást Spirónak. Ezt a nyelvészet, a stilisztika eszközével nagyon szépen ki lehet mutatni – ami egyben nagy szakmai élményt is jelentett számomra, s remélem, mindazoknak, akik Csehovról többet akarnak megtudni.

– Mióta foglalkozik ezzel a témával, mióta érlelôdött a legmagasabb tudományos minôsítésre alkalmat adó disszertáció?

– Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert már elsô megközelítésben rátaláltam erre a témára, hiszen már egyetemi hallgató koromban mûfordítás-elemzéssel foglalkoztam. A debreceni egyetemen ilyen témából írtam elsô tudományos diákköri dolgozatomat, amely – az éppen nyíregyházi – OTDK-konferencián különdíjat nyert.

Azóta fejlesztem, bôvítem, csiszolom: ebbôl írtam egyetemi doktori, kandidátusi, habilitációs, majd nagydoktori disszertációmat is. Tehát körülbelül negyed százada foglalkoztat a kérdéskör.

– Ez egyben azt is jelentené, hogy már (majdnem) mindent tud a Csehov mûfordításokról?

– Még rengeteg új dologra számítok, mert a téma szinte kimeríthetetlen. Ha például az elméleti megközelítésre gondolunk, új lehetôségek nyílnak. A szemiotika, a jelek tudománya, a befogadás-elmélet, a hermeneutika – azaz olvasás, értelmezés – új tudományterület, amely Amerikából kiindulva nagy teret hódított Európában, így hazánkban is, jövônk már ehhez is kapcsolódik. Az irodalomelmélettel foglalkozók azt mondják: egy irodalmi alkotás nem akkor fejezôdik be, amikor az író leteszi a tollát. Csak akkor lesz teljesen befejezett, amikor az egyes olvasó kezébe vette és elolvasta. Mert mást olvashat ki belôle az egyik ember, mint a másik. Umberto Eco olasz esztéta például így fogalmaz errôl: „Minden alkotás nyitott mû. És csak akkor válik zárttá, amikor valaki azt értelmezte és befogadta.” Tehát ilyen szûkebb szakterülethez is kapcsolódhat a mûfordítás-elemzés. További lehetôség a kommunikációelmélet, a szövegtani kutatás, egészen a hétköznapi ember viselkedésének

Új akadémiai doktorok megyénkben

323

vizsgálatáig. A magatartáskutatás például arra világít rá a dráma kapcsán egy-egy figura megírásánál, hogy akkor milyen mozgatórugók és milyen külsô nyelvi megnyilvánulások voltak. Nagy kérdés, hogy ezek a mélyben mennyire találkoznak a mai ember napi befogadói horizontjával. Tehát pontosan ilyen erôvonalak mentén érthetjük meg, hogy miért szereti a mai közönség Csehov száz évvel ezelôtt, vagy még régebben írt darabjait. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban is több Csehov-feldolgozást láttunk: Sirály, Három nôvér, Ványa bácsi. Ezek mind azért kerülhettek ismételten színre, mert vonzották a közönséget. A közönséget véleményem szerint pedig azért vonzották, mert a nézôk olyan személyiségjegyeket véltek felfedezni Csehov figuráiban, amelyek visszatükrözôdnek a mai „hétköznapi” ember problémáiban is. Ez az egész témakör egy nagyon érdekes, állandó körforgás, amely rengeteg nyitott kérdést tartogat még. Tehát azt mondani, hogy valaki mindent tud, hamis állítás lenne. Csak olyan tehet ilyet, aki valójában nagyon is keveset tud az adott témáról. Igazában minél többet foglalkozik egy kérdéskörrel az ember, annál több nyitott kérdés marad még hátra.

– Kik voltak az opponensei?

– Mivel tudományközi területrôl van szó, a magyar irodalom, a magyar nyelvészet, az orosz irodalom és az orosz nyelvészet tudománykörébôl választott, kiemelkedôen felkészült szakemberek voltak: Szathmári István professzor, az ELTE stíluskutató csoportjának vezetôje, Kovács Árpád, az orosz irodalom szakértôje, esztéta, Békési Imre, aki Szegeden a nyelvészeti és stilisztikai kutatók vezetôje, s végül az elnök, Péter Mihály professzor az ELTE-rôl, aki magyarból és oroszból is egyaránt nemzetközileg is elismerten foglalkozik stilisztikával, irodalommal, nyelvészettel.

– Elôfordulhat a téma nyilvános vitáján, hogy a jelölt váratlan kérdést kap és helyben kell rögtönöznie?

– Mindenképpen így van, és erre lelkileg is föl kell készülni. Ugyanis a védés során arról van szó, méltó-e a jelölt az MTA doktora címre, tehát válaszaiban a lehetôségek szerinti legjobb felkészültségrôl kell tanúbizonyságot tennie. Ez pedig úgy derülhet ki, hogy a hivatalos opponensek mellett a téma iránt érdeklôdô – a jelölt számára egyébként gyakorta ismeretlen – emberek is kérdéseket tehetnek fel a nyilvánosság elôtt. Az én esetemben sok ilyen volt. Utólag tudtam meg a titkárságtól, hogy védésem – amely egy esztendeje történt –, az érdeklôdés nagysága miatt maratoni hosszúságúnak számított: Négy óra hosszan tartott a „faggatózás”. Olyan kérdést azonban, amely meglepetésként hatott volna, nem kaptam. Az eseményen egyébként szép számmal voltak jelen a Nyíregyházi Fôiskola oktatói, diákjai is – tanártásaim, hallgatóim –, ami számomra igen nagy megtiszteltetést jelentett.

– Kérem, idézzük itt szó szerint a minôsítést! „... Cs. Jónás Erzsébet a mai magyar russzisztika felkészült, tehetséges eredményes és elismert képviselôje. Kutatói érzékenységgel és igen alapos munkával áttekinthetô, világos rendszerbe foglalta mindazt, amit a szövegszemantika szó által körvonalazott keretben a vizsgálat tárgyáról lehet és kell tudni.”

– Számomra az jelentette az igazán nagy elismerést, hogy hangsúlyozták: Magyarországon jelenleg nincs más olyan szakember, aki a magyar és az orosz irodalom nyelvészeti, fordításstilisztikai megközelítésével foglalkozna. Erre talán büszke is lehetek, de számomra sokkal inkább kötelezettséget, még több munkát jelent. Mert az olyan területeken, amelyeket egy vagy csak néhány szakember mûvel, – s az orosz most ilyennek számít – kevesek között oszlik meg a feladat. Így jobb szervezésre,

324

Marik Sándor

nagyobb teherbírásra van szükség, hogy a publikációk elkészüljenek és a hazai és a nemzetközi fórumok elé – folyóiratokba, konferenciákra – a kellô számban eljuthassanak.

– Beszéljünk egy kicsit az ide vezetô útról, induljunk ki talán az érettségitôl...

– Nyíregyházán, a Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségiztem 1968-ban. Ha most azt is megkérdezné: akkoriban gondoltam-e arra, hogy az írással, publicisztikával, a szépirodalommal, netán a mûelemzéssel lesz valami kapcsolatom a jövôben, bizonyára igennel felelnék, ugyanis szívesen vettem részt a középiskolai tanulmányi versenyeken. A második alkalommal – amikor Szolzsenyicin kapcsán a Gulágok akkor Magyarországon elôször megjelent irodalmával foglalkoztam – bekerültem az országos elsô tíz közé, tehát nem kellett felvételiznem az egyetemre. Ám ennél korábban is írtam már: Részt vettem a Kelet-Magyarország címû, megyei napilap pályázatain. Kisebb írások voltak ezek, ám a megjelenés nekem büszkeséget, ösztönzést jelentett. Most, visszatekintve az elmúlt hosszú idôre, azt gondolom, hogy a kreatív gondolkozás, a tudományos munka iránti érdeklôdés csírája már középiskolásként bennem volt.

A Zrínyire, eredményes oktató munkájára meleg szeretettel emlékezem. Akkor olyan kiváló diákok kerültek ki az iskolából, akik azóta már a szakmai-tudományos élet egy-egy részterültének elismert mûvelôi, mint például az irodalomtudós Margócsy István, az ELTE egyetemi tanára, vagy a jogász Lenkovics Barnabás ombudsman, aki középiskolai osztálytársam volt. Ez a gimnázium nagyon sok olyan próbálkozást patronált és támogatott akkor, amely az évtizedek során beért.

1968 ôszétôl Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanultam., Az itt eltöltött öt esztendô azért volt gyönyörû, mert olyan nyelvészek és irodalmárok egyengették az utunkat, mint Papp Ferenc nyelvész akadémikus, aki egy ideig fônököm is volt a nyíregyházi fôiskolán, Görömbei András, aki a magyar irodalom tanszéken a mûelemzés, egyben az értelmes gondolkodás példaképét jelentette számomra, Imre László, aki az egyetemnek több ciklusban vezetô személyisége volt, többek között rektorként, dékánként. A legendás hírû Barta János, Bán Imre vagy Kovács Kálmán, a még mindig fiatalos Nyirkos István, Sebestyén Árpád. Ôk voltak azok a meghatározó emberek, akik nemcsak szakmai tudásukat, módszereiket plántálták át, hanem szemléletet, erkölcsi tartást is adtak diákjaiknak.

1973-tól munkahelyem a Nyíregyházi Fôiskola Orosz Nyelv és Irodalom Tanszéke, ahol 1993-tól tanszékvezetô is vagyok. 1993–2000 között bölcsész és tudományos fôigazgató-helyettesi feladatokat is elláttam a jogelôd Bessenyei György Tanárképzô Fôiskolán. Mi készítettük elô a tanárképzô és a mezôgazdasági nyíregyházi fôiskola integrációját.

– Tegyünk egy kis kitérôt! Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával elmondta: milyen érdekes sorozat állítható fel életútján a nyolcasokból – ami ráadásul éppen most látszik megtörni. Felelevenítené?

– Természetesen. Tulajdonképpen arról van szó, hogy életem számos jelentôs eseménye 8-sal végzôdô életéveimben voltak. 18 évesen érettségiztem. 28 éves voltam, amikor az egyetemi doktori vizsgáimra készültem. (Akkor már férjnél voltam, két kisgyermekünk volt, akik azóta már gyönyörû nagylányok lettek.) 38 éves lettem, amikor a kandidátusi disszertációmat megvédtem az Akadémián, 48 éves koromban habilitáltam a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen. És valóban, az akadémiai doktori minôsítés megszerzéséig kétségtelenül nem múlt el újabb nyolc

Új akadémiai doktorok megyénkben

325

esztendô... Egy ilyen sorozatot megtervezni sem lehetne, én is csak akkor vettem észre az érdekes összefüggést, amikor életem valamely utóbbi jelentôs állomásánál összegeztem pályámat. Persze nem tulajdonítok az ilyesminek nagyobb jelentôséget, mint amilyet az érdekesség megérdemel...

– Valóban nem több, mint érdekesség. Térjünk azonban vissza a folyamatosan felfelé ívelô tudományos életpályához, amelynek egy különösen nehéz idôszaka is lehetett. A hazánkban végbement politikai rendszerváltozásra gondolok, amelyet követôen az orosz nyelv hazai helyzete alapvetôen változott meg. Mennyiben nehezítette ez a személyes tudományos karrier kibontakozását?

– Kétségtelen, hogy mind a mai napig a közvélekedésnek egyfajta terhét cipeli magával az orosz szakos képzés – nemcsak Nyíregyházán, hanem másutt is –, hiszen a rendszerváltozás idején sokan mintegy az elôzô rendszer szimbólumának tekintették az orosz-szakosságot. Személyes szakmai elômenetelemet azonban ez a körülmény nem hátráltatta. Azért nem, mert azok a szakemberek, akikkel kandidátusi munkám, habilitációm és az akadémiai doktori védésem során kapcsolatba kerültem, nem azt nézték, hogy orosz szakos vagyok, hanem magát a szakmai teljesítményt. És ezt az egész magyar tudományosság megbecsüléseként, elismeréseként kell hangsúlyozzam. Élô példa volt az akadémiai védés, ahol nemcsak orosz-, hanem magyar szakosként is helyt kellett állni, hiszen magyar irodalmárok és nyelvészek is részt vettek a bírálatban, mérlegelni, értékelni tudták a teljesítményt, és nem találták kevesebbnek, mint a saját területük szakembereiét. Tehát azt gondolom, hogy ha a munkáimat bíráló szaktekintélyek a napi politika divatos sztereotípiáitól el tudnak vonatkoztatni, az azt jelenti, hogy a magyar tudományosság jó kezekben van, olyan személyiségek irányítják, akikben lehet bízni: mértékadó és reális értékelôk.

– Milyen arányban választják ma az orosz nyelvet az érettségizett, a fôiskolára pályázó diákok? Oldódik-e bennük is az elôítélet, ha annak nevezhetjük egyáltalán...?

– Nem mondhatjuk, hogy ismét reneszánsza van az orosz nyelvnek, de azt igen, hogy egy megállapodott, reális pozíciót foglal el az idegen nyelvek körében. Sajnos, Magyarországon érettségizetteket nagyon kis számban látunk viszont orosz szakosként az egyetemeken, fôiskolákon. Egyetlen oka van: lényegében nem tanítják az orosz nyelvet a középiskolákban. Az oktatáspolitikai kormányzat döntése értelmében általános iskolában egy idegen nyelv a kötelezô, középiskolában két nyelvet lehet tanítani. A nyelvek sorában pedig immár évek óta az angol az elsô, a második helyen nagy általánosságban a német szerepel. Azt utánuk következô francia, illetve orosz nyelvre a négy év alatt már nem jut idô, fizikailag sem. Ezért a mi hallgatóink általában nem a magyar középiskolákból kerülnek ki, vagy csak részben, hanem jobbára a kárpátaljai fiatalok körébôl, akik hazánkban élnek nyolctíz éve, vagy annál is régebben. Ôk otthonról hozták magukkal az orosz nyelv ismeretét, és annak ellenére, hogy középiskolai éveikben nem tanulták ezt a nyelvet, tökéletesen teljesítik a felvételi követelményeket. Természetesen kis számban vannak olyanok is, akik – idehaza, de jobbára nem középiskolai órakeretben – tanulták és már jól elsajátították az orosz nyelvet, teljesen felkészültek a fôiskolai tanulmányokra.

A jövôben is erre számítunk. Egyrészt a határon túli fiataloknak kínáljuk azt a lehetôséget, hogy a bárhol megszerzett nyelvi ismeretüket felsôfokon gyarapítsák és kamatoztassák. Másrészt pedig azt reméljük, engedélyt kapunk arra, hogy nullaszintrôl indítsuk a képzést. Utóbbi azt jelenti, egy intenzív nyelvi képzés után négy-

326

Marik Sándor

öt év alatt a remélt egyetemi szintû végzettséget is meg tudják szerezni a nálunk tanuló fiatalok.

– Magyarország májustól az Európai Unió teljes jogú tagja. Ha valamikor, akkor most mindenképpen megnô a nyelvtudás szerepe. Vonatkoztassunk el, s most ne csupán az oroszról beszéljünk, hanem általánosságban: mit jelent ma az idegennyelvismeret az uniós keretben?

– Hazánkban az idegen nyelvek ismerete – aktív, tehát funkcionális használatra kész ismerete – döntô fontosságú. Nem csak geopolitikai helyzetünknél fogva, hanem nyelvi sajátosságaink miatt is. Sok szakember és politikus elmondta már, hogy rajtunk haladnak át az észak-dél irányú közép-európai utak, jelentôs a hazánkat érintô nyugat-keleti irányú összeköttetés, Magyarország a kelet felé haladó piac kiterjesztésének megkerülhetetlen helyszíne, logisztikai központja. Nyelvi szempontból tudomásul kell venni, hogy a szláv népek egymás között oroszul könnyedén tudnak kommunikálni, a nyugati népek számára viszont már hosszabb ideje az angol a kommunikáció fô eszköze. Az úgynevezett további nagy nyelvekkel – német, francia, spanyol, olasz – kicsit nehezebben ugyan, de lényegében világszerte el lehet boldogulni. A mi kevesek által beszélt finnugor nyelvünkkel más a helyzet, tudomásul kell vennünk, hogy kicsi. Nem kultúrájában – mert abban a legnagyobbakkal is felvehetjük a versenyt –, hanem a nyelvet beszélôk számának összességét tekintve.

A magyar nyelvet nagyon kevés helyen értik meg. Tehát számunkra nincs más lehetôség, mint minél több idegen nyelvet megtanulni. Ôszintén be kell vallani – és nyelvtanárként magamnak is –, hogy Magyarország az utóbbi évtizedekben, mintegy fél évszázadban nem tudta a nyelvtanítást megszervezni. Érdemes egy pillantást vetni a múltba. A háború elôtt a nyelvoktatás nem csak az iskolában zajlott, minden igényes családnak gondja volt arra, hogy gyerekét idegen nyelvre taníttassa, „cseregyereket” küldjön és fogadjon. Még régebben, az osztrák–magyar monarchia soknyelvû közössége idején az értelmiségi pályára készülô fiatalok többsége számára nemcsak az angol, francia, német tanulása volt természetes, sokan beszéltek szerbül, szlovákul, ukránul. A háború után az orosz nyelv tanításának dominanciája következtében azok a polgári nyelvtanulási hagyományok is megszûntek, amelyek korábban a jó hátteret biztosították. Szokatlannak látszó összefüggés: most a nem is olyan régmúlthoz hasonló helyzet kezd kialakulni: az orosztanulás vezetô helyét elfoglalta az angol, de azok az eszközök, amelyek a nyelv elsajátításának hatékonyságát biztosítanák, még nem állnak rendelkezésre.

Mihamarabb szükség lenne pedig a változtatásra. Elvben ezzel az oktatási minisztertôl a Magyar Tudományos Akadémiáig mindenki egyetért. Senki sem vonja kétségbe, hogy a nyelvtudás – s egy másik alapismeret, az informatika – az egyesült Európában döntô fontosságú. Talán ezek jelentik a hétköznapi ember számára a két legfontosabb kitörési pontot. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a nyelvtudás sem önmagáért való cél, hanem a piacképes gazdaság kialakítása, a kultúrák közötti kommunikáció eszköze. Lényeges, hogy legyenek jól képzett nyelvtanárok, legyen szervezett lehetôség az idegen nyelvi környezetben szervezett nyelvi gyakorlatoknak, s nem utolsó sorban a fiatal számára legyen perspektíva, hogy a nyelvtudást hasznosítani is tudja. Ahhoz, hogy ez legyen a természetes, még nagyon sok feladatot kell megoldani. Legfontosabb a tennivalók országos összehangolása, mert külön-külön sem a család, sem az iskola nem tud eredményt felmutatni.

Új akadémiai doktorok megyénkben

327

– Visszatérve személyes munkájához: mi foglalkoztatja most, miután átvette az MTA doktora oklevelét?

– Ünneplésre nincs idô, van viszont rengeteg feladat. Bár még éppen csak a felvételiken vagyunk túl, sürgetô az új tanév elôkészítése. Két dolgozatom nyomdai munkáira is figyelnem kell: az egyik Ratkó József Viszockij-fordításainak elemzése, a másik pedig az Alakzatvizsgálat Csehov-drámák fordításában. Mindkettô a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában jelenik meg. Egy nagyobb elemzésen is dolgozom a mûfordítás témakörében. Büszke vagyok, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett Szathmári István professzor vezetésével mûködô Stíluskutató csoportjának munkájában is részt vehetek. Ez az ország minden részébôl olyan szakembereket fog össze, akik a stílus szempontjából a legmagasabb szinten elemzik a beszélt nyelvet, a sajtónyelvet, az irodalmi nyelvet, az oktatás nyelvét.

Közösen épp az elsô magyar alakzatlexikon munkálatain dolgozunk. Az egyetemi szak akkreditáltatásán keresztül a vezetésem alatt mûködô Orosz Nyelv és Irodalom Tanszék jövôjének a biztosítása a legidôszerûbb feladat. Két szakmai folyóirat szerkesztôségének vagyok a tagja. Ezeken kívül több szakmai és társadalmi megbízatásom van, amelyeknek szeretnék továbbra is maradéktalanul eleget tenni.

A hazai történeti földrajz megteremtője – Dr. Frisnyák Sándor 2004. május 14-én ünnepelte 70. születésnapját. Már ez a tény is alkalmat adna a köszöntésre és az interjúra, ám e beszélgetés közvetlen témája az akadémiai doktori minôsítés, amelyre életmûve elismeréseképpen 2000-ben szerzett jogot. Mit jelentett az Ön számára, hogy az Akadémiától felkérték: nyújtsa be doktori értekezésként a „Magyarország történeti földrajza” címû vagy a „Tájak és tevékenységi formák” címû, 1990-ben, illetve 1995-ben publikált könyvét?

– A tudományos életben ez a legmagasabb olyan fokozat, amit az ember szerezhet. Tehát minôsítési fokozat, és ez általában egy életmû elismerése szokott lenni. Én hatvanhat évesen kaptam meg és mondanom sem kell, hogy nagy örömömre szolgál. Természetesen vannak, akik nagyobb sebességgel haladnak és az akadémiai doktori minôsítéshez korábban, fiatalabban is eljutnak, de a hozzájutás feltételei nem azonosak egy vidéki fôiskolán vagy egy fôvárosi kutatóhelyen, egyetemi tanszéken. Itt mindenért sokkal többet kell dolgozni, mert nem rendelkezünk olyan szaktudományi könyvtárral és feltételrendszerrel, ami a kutatáshoz szükséges. Amit még el kell mondanom: nekünk itt alapvetô feladatunk mégiscsak a tanárképzés.

Bár hivatalosan a kutatómunkáért kapjuk fizetésünk felét, és elvárják, hogy végezzünk alkotó tevékenységet, nem biztos, hogy ez mindenkinél ilyen arányban történik.

– Mióta foglalkozik azzal a tudományággal – a történeti földrajzzal –, amely az Akadémia figyelmét is felkeltette, s mi annak a lényege?

328

Marik Sándor

– Meglehetôsen régen, jó harminc esztendeje, de az alapok ennél régebbre nyúlnak vissza. A történeti földrajz felfogásom szerint egy-egy táj, megye, régió vagy ország múltbeli képének megrajzolása, ezen belül a természeti környezet, a társadalom, a településhálózat, a termelés (a természeti és a humán erôforrások hasznosítása), a környezetet átalakító tevékenység (kultúrtáj-fejlesztés), az infrastruktúrarendszer, a munkamegosztás, az interregionális kapcsolatok tudományos vizsgálata és értékelése. Igaz, e tömör megfogalmazás meglehetôsen szakmai-elméleti képet feltételez, én mégis a gyakorlati életbôl indultam ki, amikor érdeklôdésem a történeti földrajz felé fordult. Nyíregyházára kerülésem után nem sokkal kezdett az foglalkoztatni, hogyan lehetne feltárni régiónk, megyénk és a kapcsolódó területek a megye gazdasági elmaradottságának (periféria-helyzetének) történelmi gyökereit, több évszázados elôzményeit. Így fordult figyelmem a „társadalom–ember–földrajz”, tehát a társadalmi és gazdaságföldrajz területérôl a múltbeli állapotok rekonstruálására, s jutottam el a történeti földrajzhoz.

– Milyen volt a fogadtatása elsô, ilyen tárgyú publikációinak?

– A szakma hamar felfigyelt tanulmányaimra, mert ezzel a részterülettel Magyarországon a II. világháborút követôen jóformán senki sem foglalkozott. Eleinte én sem tudtam pontosan, milyen feladatai vannak a történeti földrajznak, elôször ezt kellett megfogalmazni és megkülönböztetni a történészek által mûvelt történelmi földrajztól, ami inkább történelmi topográfiának tekinthetô. Mi, földrajzosok a különbözô történelmi korokban a nagy összefüggéseket, ok-okozati kapcsolatokat, kölcsönhatásokat is vizsgáljuk és ezekbôl megpróbálunk szintézist alkotni.

Kandidátusi értekezésem 1983-ban már a történeti földrajz témakörébôl készült (A Nyírség, A Szatmár-Beregi síkság, a Rétköz és a Zempléni hegység XVIII-XIX. századi történeti földrajza). Ezt követôen könnyebb lett a kutató munka, mert volt mire építeni. Doktori téziseim természetesen sokkal szélesebb kiterjedésûek, mint kandidátusi dolgozatom: míg 1983-ig a Nyírség és a Felsô-Tisza-vidék valamint a Zempléni hegység XVIII-XIX. századi állapotával foglalkoztam, 1983 utáni munkámat kiterjesztettem az egész Kárpát medencére.

Fontos esemény volt „Magyarország történeti földrajza” címû könyvem megjelenése 1990-ben, amely az elsô magyar szintézis volt hazánk történeti geográfiájáról. Akkor sikerkönyvnek számított, hetek alatt elkelt belôle háromezer példány, s azóta további három kiadást ért meg. Használható könyv is, amit abból tudok lemérni, hogy igen magas a hivatkozási indexe. A különbözô szerzôk tanulmányaik írásakor mindig hivatkoznak könyvemre, tehát elfogadják, és – hál’ Istennek – még eddig nem bíráló megjegyzések hangzottak el. Elismerôek voltak a recenziók is, nemcsak itthon, hanem Németországban és Angliában is jelent meg ismertetés könyvemrôl.

– Ön mégis a „Tájak, tevékenységi formák” címû tanulmánykötetét adta be doktori disszertációként. Miért?

– Akkor az a kötet állt közelebb hozzám. A múltból a jelenbe átvezetô társadalmigazdasági folyamatokat vizsgálja földrajzi keretben és eredményei a jelen számára is tanulságosak, érdemes a jövô építésében is figyelembe venni. Újdonság volt benne, hogy egységes egésznek a Kárpát-medencét tekinti, ami több évtizeden át a szomszéd népek érzékenysége miatt tiltott terület volt. Talán kutatói szerencse, talán megérzés, hogy a természetes kapcsolatok a Kárpát medencében az új típusú, interregionális együttmûködés révén (uniós keretben) állhatnak majd helyre. Azt is mondhatnám:

Új akadémiai doktorok megyénkben

329

érdemes volt szívósan kutatni, tanulmányokat írni, konferenciákat szervezni, iskolát alapítani egy eleinte mellôzött tudományterületen.

– Jelen voltam a doktori értekezés akadémiai nyilvános vitáján és két dolog lepett meg: a rendkívül nagy érdeklôdés, például Glatz Ferenc akkori akadémiai elnök bekapcsolódása a vitába, továbbá az egyik opponens megfogalmazása: „... amit a jelölt a magyar földrajztudománynak, mint tudományos teljesítményt adott, az mindenekelôtt a hazai történeti földrajz megteremtését jelenti.” Nem mindennapi elismerés...

– Ezt én is így gondolom, azt hiszem, életem egyik legszebb napja volt. Bebizonyosodott, hogy nem volt hiábavaló az a sok-sok évi munka, amit e témakör kimunkálására fordítottam. Azonban mindezt nem csupán a saját érdememnek tartom. Olyan kiváló tudós munkatársakra leltem Boros László, Dobány Zoltán, Göôz Lajos, Hanusz Árpád, Kókai Sándor, Kormány Gyula és mások személyében, akik segítették, ösztönözték ezt a munkát. Az életem értelmét, célját adta meg a földrajztanár-képzés, tehát fôiskolai mindennapi munkám, és ami kiegészítôje, szerves része, a tudományos tevékenység, amelynek beteljesedése volt az akadémiai doktori minôsítés.

– Az ünnepi szép gondolatok után térjünk vissza egy kicsit a kezdetekre, amikor az kezdte foglalkoztatni, miként lehetne feltárni régiónk, megyénk és a kapcsolódó területek gazdasági elmaradottságának (periféria-helyzetének) történelmi gyökereit, több évszázados elôzményeit. Mire jutott e területen a történeti földrajz eszközeivel?

– Nem mai keletû dologról van szó, környékünk már évszázadokkal ezelôtt is hátrányos helyzetû volt. Ez a természeti adottságokkal és társadalmi-gazdasági tényezôkkel egyaránt magyarázható. A természeti adottságok révén a Felsô-Tiszavidéken például az ártéri gazdálkodás során hagyományosan az alacsony eltartó képességû gazdasági ágazat – halászat, pákászat és ehhez hasonló – alakult ki. A Nyírségben a legalacsonyabb termôképességû homokterületek a jellemzôk. Négyötszörös különbségek is elôfordultak a jobb adottságú földek javára. A 16–17, században például a kultúrtáj gazdagodása mellett igen jelentôs volt egyes területeken (így a Nyírség nyugati felében) a mûvelt földek pusztulása, és a természeti környezet károsodása. A török hódoltsági övezetben és az érintkezô területeken a népesség nélkül maradt falvak és kultúrtájak megsemmisültek. Késôbb a mértéktelen erdôírtások okoztak szinte jóvátehetetlen károkat, máskor az ármentesítéseket követô kultúrtáj-terjeszkedés történt a természeti adottságok figyelmen kívül hagyásával, így a gazdálkodás ezért nem érhette el a kellô hatékonyságot. Mindezek ellenére ma is vannak lehetôségek, ám az optimális gazdálkodás érdekében olyan szerkezetváltásra lenne szükség, amely a táj kínálta lehetôségeket ésszerûen és nem erôszakosan hasznosítja. Hasonlóképpen vehetnénk sorra a közlekedés, a kereskedelem, az ipar és más ágazatok jellemzôit – de ez már tanulmány méretû elemzés lenne.

– Beszéljünk akkor a tanárképzésrôl. Mindenekelôtt: milyen elôzmények után foglalta el katedráját a Nyíregyházi Pedagógiai Fôiskolán?

– Szikszón születtem, gyermekkoromat Miskolcon töltöttem. Polgári majd kereskedelmi iskolában tanultam, az érettségit követôen az egri Tanárképzô Fôiskola földrajz–történelem szakát végeztem el, késôbb Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanultam geográfiát. Általános iskolai tanárként kezdtem, majd középiskolában tanítottam. 1963-ban pályáztam meg a szegedi Tanárképzô Fôiskola adjunktusi állását, ahonnan 1968-ban – nem sokkal azt követôen, hogy a Miskolc iparföldrajzáról írott egyetemi doktori disszertációmat megvédtem – professzorom,

330

Marik Sándor

Szabó László tanszékvezetô ajánlására Nyíregyházára jöttem, az akkor formálódó földrajz tanszék élére. Jó tapasztalatokat hoztam Szegedrôl, ennek ellenére a kezdeti idôben nagyon sokat jártam régebbi fôiskolákra, egyetemekre, igyekeztem mindenkitôl tanulni.

– Ez olyannyira jól sikerülhetett, hogy nem csak tanszékvezetô, hanem késôbb 15 éven át fôigazgató-helyettes is volt. Amikor 1977-ben a Magyar Földrajzi Társaság 101. közgyûlésén társasági elismerésben részesült, Enyedi György akadémikus többek között kiemelte, hogy Frisnyák Sándor „tanszékét, nemzetközi érdeklôdést is kiváltva, minden tekintetben hazánk egyik legmodernebb intézetévé fejlesztette” – olvastam az idézetet az ön munkáságáról 70. születésnapjára Miskolcon kiadott kis könyvecskében. Mi volt ennek a titka?

– Együtt küzdöttünk és tanultunk. Ez a két szó, tanulás és munka, jellemezte mindennapjainkat. Mindenki igyekezett lépést tartani a tudomány fejlôdésével. Ez jobbára önképzéssel történt: egyre magasabb tudományos fokozatokat szereztek a tanszék oktatói. (Amikor négy éve átadtam a tanszékvezetôi munkát, az összes oktató több, mint négyötöde volt minôsített szakember, ami a fôiskolán ritkaságszámba megy.)

Szintén jelentôs eredmény, hogy megteremtettük az oktatás, a földrajztanár-képzés valamint a kutatómunka személyi és tárgyi feltételeit. Örülök, hogy mindig együtt haladt a társaság. Én vezetôként abban voltam érdekelt, hogy ez mindig így is legyen, együtt fejlôdjünk. Utólag – immár nem vezetô beosztásban – nagyon jól esik azt hallani: a tanszéken mindig jó munkahelyi légkör volt. Különösen fontosnak tartottam, hogy hallgatóink jól felkészült szakemberekként kerüljenek ki az iskolákba. Volt olyan hallgatónk, aki hamarabb lett egyetemi tanár, mint én. Végzett hallgatóink között szép számmal vannak már általános– és középiskolai igazgatók, szakfelügyelôk (tanácsadók), akadémiai intézetekben dolgozó kutatók. Többen szereztek tudományos minôsítését. Vannak, akik az élet más területén tiszteletre méltó teljesítményeket mutattak fel. Azt gondolom, a földrajz tanszéken eddig diplomát szerzett közel kétezer hallgató jó hírét kelti az intézménynek. Megemlítenék még egy dolgot. Az elmúlt három évtizedben a tanszék oktatói számos tanulmányt, monográfiát írtak – elsôsorban a Nyírségrôl, a Felsô-Tisza-vidékrôl, késôbb a tágabb környezetrôl. Végül nagyon sok tankönyv is kikerült ebbôl a tudományos mûhelybôl. Mindvégig gondot fordítottam arra, hogy mindenkit bevonjak ebbe a munkába, teherbírásának megfelelôen. Így beépültünk a tudományos életbe, rendszeresen publikáltunk, szerepeltünk konferenciákon.

– A fôiskola földrajz tanszéke mindig nyitott intézmény hírében állt. Milyen meggondolások álltak ennek hátterében?

– A tudományos munkához késztetés kell, fontos, hogy az ember mindig készüljön újabb feladatokra. Ezt a célt szolgálták a tudományos konferenciák, amelyeken nem csak szerepeltünk, hanem magunk is szerveztünk hasonlókat. Ezek között a legnagyobb hatású a Nyírségi Földrajzi Napok rendezvénysorozata volt a hetvenes évektôl. Fontosak voltak a különbözô tanulmánykötetek is, amelyek révén learathatta a szakmai sikert az, aki jól szerepelt a kiadványokban, aki pedig nem, azt húzta a teljesítménykényszer, nehogy tartósan maradjon le. Hasonló célt szolgált a külsô elôadók meghívása. Soha nem töltöttük be az összes álláshelyet, egyet mindig nyitottan hagytunk. A megmaradó pénz 2–3 külsô elôadó alkalmazására tudtuk felhasználni. Ôk csupán egy-egy napot töltöttek a tanszéken, de hoztak egy másik szemléletet, modern gondolkodást. Jelenlétükkel rangot adtak tanszékünknek.

Egyetemi tanárok, kutatóintézeti dolgozók jártak ide tanítani, elôadásokat tartott

Új akadémiai doktorok megyénkben

331

itt a katonai térképtár vezetôje is. Szakfelügyelôket is alkalmaztunk, fôleg a módszertan területén, akik az iskolai tapasztalatokat hozták. Lényegesnek tartottuk ugyanis a gyakorlati élet, a tanári munka megismerését, hogy diákjaink ne csak a gyakorlóiskolai szemléletet ismerjék meg. Utóbbi is fontos volt, a mintaiskola szerepét töltötte be, de lényegesnek tartottam, hogy másokat is megismerjünk.

– Immár négy esztendeje átadta a tanszékvezetôi beosztást, de változatlanul naponta bejár a fôiskolára. Mivel foglalkozik most?

– A törvények szerint 65 éves koráig tölthet be az ember vezetôi munkakört ezen a területen, de tovább taníthat, ha minôsített oktatóról van szó. A szervezô, irányító és hasonló adminisztratív feladatoktól tehát mentesültem, óriási mértékben csökkent a felelôségem is, de a munkám nem akar csökkenni. Folytatom a „Kárpát medence történeti földrajza” címû korábbi munkámat. Sajtó alá rendezem több konferenciánk kiadványát. Most a Zürichi Magyar Történelmi Egyesülettel közösen szervezünk egy decemberi, viszonylag szûkebb körû konferenciát – meglehetôsen hosszú címmel: „Gyepük, várak, földvárak és egyéb honvédelmi létesítmények a Kárpát-medencében a honfoglalás korától 1920-ig”. Ezen nemcsak történészek, régészek, hanem geográfusok is tartanak elôadásokat, hogy például milyen földrajzi tényezôk befolyásolták a védelmi helyek megválasztását, milyen feltételeknek kellett megfelelni, stb. Négy országból 38 elôadó jelentkezett be eddig. Hozzám közel álló egy további munka: a város megbízásából Szerencs monográfiáját szerkesztem. Részt veszek az Akadémia tudományos minôsítési eljárásaiban, a pécsi doktorandusziskola szervezésében, egyesületek munkájában, idônként elôadásokat tartok. Sajnos, már nem tudok olyan sebességgel haladni, mint fiatalabb koromban, mindenhez több idôre van szükség, s néha már elôfordul, hogy határidô módosítást kell kérnem. Szerencsére az egészségem jó, bár ebben a korban soha nem tudhatja az ember, milyen bajok várományosa.

– Ez már szabályos zárszó, de mégis szeretnék feltenni még egy kérdést. Professzor úr miért tarja hetven évesen is fontosnak, hogy ifjúkori tanárainak emlékét oly nagy igyekezettel ápolja, például évente virágot visz Marjalaki Kiss Lajos miskolc-avasi sírjára?

– A múlt ismerete nagyon fontos, nélküle nem érthetjük meg a jelent, a jövôt. Az eseményekre mindig nagy hatással voltak a híres tanáregyéniségek. Így volt ez velem is. Marjalaki Kiss Lajos (1887–1972) Miskolcon, a polgári iskolában volt tanárom, máig egyik mesteremnek tekintem, tôle kaptam indíttatást a továbbtanulásra, a tudomány tiszteletére és a tudomány mûvelése mellett annak népszerûsítésére is.

Ez a tanárom többek között Móricz Zsigmonddal is levelezésben állt. Az egri Tanárképzô Fôiskola földrajz tanszékén találtam egy szintén kiváló tudósegyéniségre, aki másik példaképem lett: Udvarhelyi Kendoff Károly (1903–1992). Ô nemcsak a földrajzzal hatott rám erôteljesen, azzal hogy felvillantotta elôttem a földrajztudomány távlatait, ösztönözve ezzel a további tanulmányokra. Bevezetett a szaktárgyi tanítás módszertanába, a tankönyvírás metodikájába is. Egyébként 1924–1929 között megyénkben, Mátészalkán tanított. Természetesen voltak más kiváló tanáraim is, ám e kettô volt olyan hatással életem további alakulására, hogy biztosan állíthatom: nélkülük nem érhettem volna el azokat az eredményeket, amelyeket a hetvenedik születésnapon alkalmából kiadott emlékkötetekben kedves kollegáim, tanítványaim, barátaim felsoroltak. És ezt már évtizedek óta tudom.

332

Marik Sándor

Vay Ádám Múzeum – az állandó kiállítás részlete: Zsigmond király (Albert Dürer után) és a füzéri vár rekonstruált cserépkályhája

Vay Ádám Múzeum – az állandó kiállítás részlete

irodalom Babosi László

Előszó Ratkó József Vadvirágok című filmnovellájához Az irodalmi és az olvasói köztudatban kevéssé ismert, hogy a költô, drámaíró és mûfordító Ratkó József (1936–1989) folyamatosan írt különbözô mûfajú prózát: novellát, újságcikket, tanulmányt, lírai riportot, esszét. A több száz oldalnyira rúgó prózai életmûvébôl csak az Önéletrajz, a Szûkebb hazám: Magyarország és a Rákóczi földjén az ismertebb, mert ezek önálló köteteiben és antológiákban is napvilágot láttak. A többi prózai mû különbözô folyóiratok, napilapok hasábjain, hangszalagokon, a költôvel kapcsolatban állt személyek tulajdonában és hagyatékában, s a költô íróasztalának fiókjaiban ôrzött publikálatlan kézirataiban nyugszik. Ratkó prózáinak jelentôs részével a megírás vagy a megjelenés után nem foglalkozott, úgy vélem azért, mert a lírai életmûhöz képest e szövegek nagy részét másodlagosnak tekintette. Ezért nem jelentette meg prózáinak javát önálló kötetben sem, bár egyik ránk maradt levelébôl kiderül, hogy élete utolsó éveiben tervezgette „összevillázásukat”. Az utókor számára azonban – akár a szerzô akarata ellenére is – minden mû értékes, mert csak így nyerhetô összkép az alkotó által teremtett szuverén költôigondolati világról. Ratkó József esetében ez még inkább így van, mert prózája a róla kialakított képet meglepô mértékben árnyalja és gazdagítja. Ezt bizonyítja az alább közölt Vadvirágok címû filmnovella1 is.

Ratkó József – testvéreivel együtt – édesanyja halála után (1949. szeptember), két évig állami gondozottként nevelkedett a hajdúhadházi, majd a tiszadobi gyermekvárosban. Az itt játszódó Vadvirágok alaptémája az írói fantázia terméke, de természetesen számos önéletrajzi és valóságelem szövi át a finom lélektani elemzéseket felvillantó történetet, amely az 1945 utáni évtized gyermekvárosainak világáról is hû képet fest.2 A filmnovella sorsa Ratkó leveleibôl és nyilatkozataiból követhetô nyomon. „Belefogtam egy regénybe, amely a Hajdúhadházi Gyermekvárosról szólna. Nem tudom, van-e lehetôség arra, hogy az Élet és Irodalom vagy a Kortárs részleteket közöljön belôle? Mintegy 120 flekk van készen, ebbe öltem minden szabad idômet.

1. A 10 darab A/4-es lapra gépelt filmnovellára a vásárosnaményi Városi Könyvtárban elhelyezett Fábián Zoltán-hagyatékban bukkantam rá. Ezúton köszönöm meg a könyvtár igazgatójának, Fejes Gábornénak, hogy lehetõvé tette számomra a Fábián Zoltán-hagyaték kutatását.

2. Errõl lásd még Ratkó Gyermekváros, Tiszadob címû írását (Kelet-Magyarország , 1975. jan. 19., 16. sz., 7.).

334

Babosi László

Azt hiszem, sikerülni fog.”3 – írta Ratkó József 1960 nyarán Váci Mihálynak. Ez a regény nem készült el. Nem tudható mi lett a „120 flekk” sorsa, s hogy mirôl szólt volna, de valószínûsíthetô, hogy már ekkor a Vadvirágok témája foglalkoztatta írót.

1962-ben elkészült az „apró, tízmásodperces novellá[k]ból”4 álló, nagy feltûnést keltô Önéletrajza,5 melyben keserves gyermekkori élményeirôl számol be megrendítôen, igen magas mûvészi színvonalon. Ekkor viszont a gyermekvárosról már nem regényt akar írni, hanem filmet készíteni, s a témát filmnovellaként vetette papírra. „Vadvirágok c. filmtémámat valószínûleg elfogadja a Hunnia Filmstúdió. Ez esetben kénytelen leszek itt hagyni a munkahelyemet,6 mert Sánta Ferivel7 együtt dolgozzuk ki a forgatókönyvet” – újságolta egyik levelében 1962. december végén.8 Nem tudható, Ratkó végül benyújtotta-e a bizonyos tekintetben az Önéletrajz folytatásaként is értelmezhetô filmtémáját a Hunnia Filmstúdióhoz; ha igen akkor azt nem fogadták el, azonban a költô ötletének mûvészi megvalósítását az elkövetkezô években is dédelgette magában, és a filmkészítés iránt változatlanul érdeklôdést mutatott. 1963ban barátaival filmkészítô mûhelyt akart szervezni „rövid, másfél-két-háromperces tömör, tömény filmdrámák készítés[ére] ... és versek hypermodern megfilmesítés[ére]”,9 de ennek megszervezése elakadt. 1965-ben pedig ekképpen nyilatkozott: „Három hónapos alkotói szabadságomon két prózám szeretném befejezni. Egyik forgatókönyv, a hajdúhadházi gyermekváros életérôl. Arról fog szólni, hogy milyen tragédiát okoz, ha az ember hitét megsértik. A másik egy termelôszövetkezeti szociográfia”10.11 1967-ben filmötletét újra elôvette: „augusztusban Fábián Zolival együtt csinálunk egy filmet Tiszadobon”12 – adta hírül az év elején költôtársának, Serfôzô Simonnak. Ekkor készült el a Vadvirágok alább közölt változata, aminek forgatókönyvét barátjával, Fábián Zoltán (1926–1983)13 íróval közösen szerette volna kidolgozni. Fábián némi tapasztalattal rendelkezett a filmkészítés és a forgatókönyvírás terén, mert az 1965-ben bemutatott és a román diplomácia tiltakozása miatt14

3. Ratkó József: Levél Váci Mihályhoz. Berkesz, 1960. augusztus 26. = Petõfi Irodalmi Múzeum. Kézirattár.

Váci-hagyaték.

4. Margócsy József: Ember és munka. = Kelet-Magyarország, 1963. máj. 1., 100. sz., 7.

5. Új Írás, 1963, 3. sz., 327–332. old. – Lásd még az alábbi Ratkó kötetekben: Félelem nélkül, Magvetõ Kiadó, Bp., 1966, 95–134. old. = Félkenyér csillag, Magvetõ Kiadó, Bp., 1984, 7–38.

6. Ratkó ekkor a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Berkeszen tanított az általános iskolában.

7. Sánta Ferenc íróról van szó.

8. Ratkó József: Levél Margócsy Józsefhez. Berkesz, 1962. december 26. = Margócsy József tulajdonában.

Itt szeretném megköszönni Margócsy Józsefnek, hogy rendelkezésemre bocsátotta Ratkó levelét.

9. Ratkó József: Levél Nagyfalusi Tiborhoz. Berkesz, 1963. február 26. = Nagyfalusi Tibor tulajdonában.

Itt szeretném megköszönni Nagyfalusi Tibornak, hogy rendelkezésemre bocsátotta Ratkó levelét.

10. Ratkó ekkor már több éve tervezte a berkeszi termelõszövetkezet történetének megírását, s ehhez anyaggyûjtést is végzett. A szociográfia nem készült el.

11. Miklósvári Zoltán: Bemutatjuk Ratkó József költõt. = Kelet-Magyarország, 1965. augusztus 15., 192. sz., 4.

12. Ratkó József: Levél Serfõzõ Simonnak. = Miskolci Hermann Ottó Múzeum Irodalmi Gyûjteménye. 94.

53. 32. 63.

13. Fábián Zoltán (1926-1983) életérõl és mûvészetérõl lásd: G. Sin Edit Fábián Zoltán (1926–1983) a Studia Comitatensia 19. kötetében (Szentendre, 1989); Cingár Herkules – emlékezés Fábián Zoltánra. Budapest, 1996, Fábián Zoltán Alapítvány; Az irodalom mindenese: Fábián Zoltán. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban rendezett emlékülés elõadásainak, korreferátumainak szerkesztett anyaga. Szerk.: Futaky László, bev. és utószó: Margócsy József, Nyíregyháza, 1986, Kiadó: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár.

14. G. Sin Edit: Fábián Zoltán (1926–1983). = Különnyomat a Studia Comitatensia 19. kötetébõl, Szentendre, 1989, 566.

Elôszó Ratkó József Vadvirágok címû filmnovellájához

335

hamar betiltott Három kiáltás címû kisregényébôl15 készült, Rényi Tamás által rendezett Déltôl hajnalig címû film filmadaptációját ô készítette el. „Íme, küldöm a Vadvirágokat – ne befolyásoljon a gyerekes történet, sokkal több lehetôség van benne, mint amit én lírai lélekkel beleláttam”16 – írta Fábiánnak a filmnovellát kísérô levelében Ratkó. A filmet az eredeti helyszínen, a tiszadobi Gyermekvárosban kívánták leforgatni, ahol Kelemen Lajos igazgató szívesen látta ôket s mindent a rendelkezésükre bocsátott. Ma már kideríthetetlen, hogy Ratkóék kinek a rendezésében, kiknek a szerepeltetésével, s milyen szakmai stábbal tervezték filmük elkészítését, és a kezdeti lépések után miért hagyták abba a munkát. Többen ugyanis úgy emlékeznek vissza, hogy Ratkó és Fábián filmes szakemberekkel volt néhányszor Tiszadobon, s próbafelvételeket is készítettek.

A film meghiúsulásától függetlenül a filmnovella megôrzôdött, és immáron mindenki számára hozzáférhetô.

VADVIRÁGOK – filmnovella – 1949 nyarán nyolc harmadikos gyermeket, három lányt és öt fiút visznek az egyik tiszamenti gyermekvárosba. A gyermekvárosban önkormányzat van. A polgármester, a gyermekbíróság tagjai, a postások, a rendôrök mind-mind gyerekek. Az újonnan jöttekrôl, miután átestek a szokásos kérdezôsködéseken, kiderül, hogy testvérek.

Valamennyien a Virág-névre hallgatnak. A gyermekváros közösségének azonban szemet szúr, hogy mindnyájan egyidôsek, s úgy gondolják, hogy ezért nem lehetnek testvérek. Ezt a szokásos gyermeki kegyetlenséggel meg is mondják nekik. A Virágtestvérek ellenkezése még csak jobban felingerli a közösséget, s úton-útfélen, okkal, ok nélkül csúfolják ôket. Ilyenkor mindig parázs verekedésekre kerül sor. A Virágtestvérek elsô gyermekvárosbeli élménye az ellenségeskedés, gúnyolódás. Ez annyira összetartja ôket, hogy minden szabadidejüket egymással töltik, kis külön közösségükben egyetlen játszópajtást sem vonnak be. A hálókba egymás mellett alszanak, külön asztalnál esznek, s amikor megkezdôdik a tanítás, az elsô napon külön csoportban sorakoznak. Ha szóba jön, hogy nem lehetnek testvérek, verekszenek az intrikus ellen. Nem úgy, ahogy szokás a gyermekeknél, ember ember ellen, hanem valahányan vannak, mind védik testvérségüket. Laci már az elsô rossz szóra üt. Pali és Pista észérveket keresnek testvérségük bizonyítására. Évi féltékeny, anyáskodva ôrzi testvéreit s hitüket, harapja, karmolja a csúfolódókat.

Nem alkalmazkodnak a város hagyományaihoz sem. Pl. Az étkezéseknél az a szokás, hogy az ételbôl mindenki csak annyit szedhet, amennyit a soros elsô, s a maradék és az esetleges repeta az „utsó”-é, aki csak „riszteseinek”, pajtásainak ad belôle. A Virág-testvérek asztalánál nem követik ezt a szokást.

A testvérek összetartása, megközelíthetetlensége láttán a közösség talán abba is hagyná a csúfolódást, de Pali és Pista mindenáron bizonyítani akarják testvérségüket.

Az észérvek keresgélése közben ilyen beszélgetésekre kerül sor: 15. Lásd: Fábián Zoltán: Déltõl hajnalig. Változat a „Három kiáltás” témájára. Irodalmi forgatókönyv. = F. Z.: Déltõl hajnalig. Bp., 1965, Megvetõ Kiadó, 5–113.

16. Ratkó József: Levél Fábián Zoltánnak. Nagykálló, 1967. július 7. = Fábián Zoltán-hagyaték.

336

Babosi László

– Neked van testvéred?

– Hány?

– Olyan nagyok, mint te?

– De lehetnének akkorák, mint te?

– Nem tudom, majd megkérdezem édesanyámat.

– Megkérdezted édesanyádat?

– Azt mondta, hogy nem, mert nem születhetik egyszerre nyolc gyerek.

– Hogy hívják a testvéreidet?

– És ha nem úgy hívnák, lehetnének a testvéreid?

– Na látod! Minket is egyformán hívnak, azért vagyunk testvérek.

A bizonyítgatás során a Virág-testvérek is, a közösség is olyan érvekre lelnek, amelyek még jobban kétségessé teszik a testvérséget. Ez újabb intrikára, csúfolódásra ad alkalmat.

Egy alkalommal Lacit, aki a legerôsebb, legjobb verekedô köztük, néhányan meglesik, s istenesen elabriktolják. Laci hiába kiabál segítségért, testvérei az erdôben kincseket ásnak, nem hallhatják. A verés után haragosan szidja testvéreit, s Éva hiába békítgeti, nem engesztelôdik. Amikor újabb verekedésre kerül sor, Laci egy WCbôl nézi, hogy püfölik el a Virágok ellenfeleiket. Meg-meglódul, hogy segítsen nekik, de aztán újból visszalép. Bosszantja, hogy nélküle is tudnak gyôzni. Dacból új barátokat szerez, akiknek elárulja, hol vannak testvérei kincsei. Barátai megmagyarázzák, miért nem lehetnek testvérek, s Laci ezt elsô felindulásában el is hiszi. Pali kérleli-szidja ôt, de Laci azt vágja a szemébe: „Nem vagyunk testvérek!”

A hét Virág továbbra is együtt játszik, s Laci idônkint visszasomfordál közéjük, de ha összekapnak valamin, keserû-gúnyos hangon mondja nekik: Hát azt gondoljátok, hogy testvérek vagyunk? Hülyék vagytok, nem testvérek! Kérdezzétek meg az igazgatót, ha nekem nem hiszitek!

Pali és Éva sejti az igazságot, s ellene van, hogy megkérdezzék. Laci makacskodik, s amikor mégis bemennek, ô a szószóló: – Igazgató pajtás, mindenki azt mondja, hogy nem vagyunk testvérek. Szeretnénk tudni, mi az igazság! Éva megfogja Pali kezét. Az igazgató végignéz a gyerekeken, Lacin. Laci nem állja az igazgató tekintetét, fölcsattan: – Igen, mindenki csúfolódik, aztán ha verekedésre kerül a sor mindig én iszom meg a levét! Testvérek vagyunk vagy nem?

– Neked mi a véleményed?

– Nem tudom. Azt hiszem...

– Te csak hallgass! – kiált közbe Éva – Neked nincs jogod beszélni! Te árultad el a kincsesünket is. Az igazgató pajtás tudja, hogy testvérek vagyunk!

A testvérek az igazgató elbeszélésébôl megtudják, hogy 1943-ban az elsô bombázásoknál szedték össze ôket innen-onnan, szüleikrôl semmiféle adat nincs, s az akkori nagy kapkodásban nemigen gondoltak arra, hogy megjegyezzék az utcákat, az épületek számát, melyekbôl ôket kimentették. (Az elbeszélés alatt rengeteg különbözô korú gyermeket látunk egy óriási terembe zsúfolva. Bôgnek, kiabálnak. Köztük van a nyolc másfél-kétéves Virág-gyerek is. Egyikôjük nyakában cipôpertlire fûzött dögcédula lóg...)

Az igazgató elôveszi szekrényébôl az imént látott dögcédulát, s Palihoz fordul:

Elôszó Ratkó József Vadvirágok címû filmnovellájához

337

– Pali, emlékszel erre? Még ötéves korodban is ezzel játszottál.

Palin látszik, hogy megismeri, mégis azt mondja: – Nem, nem emlékszem.

– Pedig ebben van a nevetek titka. Pali, a te édesapád neve, adatai vannak benne (s látjuk: Virág Pál szül. 1916 stb.). S hogy egy helyre kerültetek, mindannyiótok Pali családnevét kapta. Nem vagytok testvérek, de hát nem ezen múlik...

Pali egész idô alatt növekvô kétségbeeséssel figyeli testvérei arcát. Azokon megdöbbenés, csodálkozás tükrözôdik. Lacin amolyan „ugye mondtam” kifejezés látszik. Éva, amikor az igazgató azt mondja: „nem vagytok testvérek” – az asztalhoz ugrik, fölkapja a tappert, s az igazgatót fenyegetve hisztérikusan kiáltozni kezd: – Nem igaz! Vonja vissza! Hazudik! Nem igaz! Testvérek vagyunk! – sírja, majd testvéreihez fordul – Ugye, testvérek vagyunk! Ne hallgassatok rá! Hazudik! Nem is volt ott, nem tudja! Ugye, testvérek vagyunk!

Pali összeszorított szájjal, konokul, ellenségesen figyeli az igazgatót.

Az szigorúan mondja: – Nem vagytok vérszerinti testvérek, de nem ezen múlik. Itt mindenki úgy él, mintha tényleg testvérek volnának. Rajtatok áll, hogy továbbra is jó pajtások leszteke. Ti kérdeztétek, én nem hazudhattam, elôbb-utóbb úgyis megtudtátok volna. * A testvérek elbizonytalanodtak. Ami eddig természetesnek tûnt, egyszerre kétségessé, értelmetlenné válik. Akármibe fognának, mindig közékük üt: Nem vagytok testvérek.

Semmi közötök egymáshoz. – Gyanakodva figyelik egymást. Apróbb-nagyobb hibákat vélnek felfedezni egymáson, amelyek addig fel sem tûntek. Az igazgatótól kijövet Éva hiába sír, hadonászik, beszél, rimánkodik, szalad egyik testvértôl a másikhoz, ôk hallgatnak, töprenkednek. Csak Pista meg Pali simogatják, nyugtatják Évit. Az elsô éjjel nem tudnak aludni. A mennyezetet bámulják. Olykor-olykor megszólal egyikük: – Pali, fönn vagy még?

– Mit akarsz...

– Semmit...

Másnap megszokásból együtt vannak. Laci azonban nincs köztük, megtagadta a testvériséget. S nekik sem megy a játék. Fanyalogva játszanak. Játék közben Pista véletlenül rálépett Ibolya kezére, s most az bôg, durcáskodik, Éváék hiába vigasztalják. Végülis azt mondja nekik: Mit nyaliztok? Nem vagytok a testvéreim! S elszalad.

Laci megbetegszik. Éva ott ólálkodik az elkülönítô környékén, s lesi az alkalmat, hogy beszökhessenek Lacihoz. Bent Laci mogorván fogadja, összeszidja, elzavarja.

A Virág-testvérek életében Laci kiválása jelzi a bomlás kezdetét.

Amikor Laci állapota annyira rosszabbodik, hogy kórházba kell vinni, Éva anyáskodó ösztönével megérzi, hogy ha meglátogathatnák Lacit a kórházban, talán újból visszatérne közéjük... El is határozzák, hogy meglátogatják, de nem mernek bemenni az igazgatóhoz kérésükkel. Pista ezért megszökik, s magával viszi a vasárnapi ebédrôl félretett süteményeket. Az úton egy autó fölveszi, s elviszi a kórházhoz. Amikor felfedezik a szökést, az igazgató kifaggatja a Virágokat, akik elmondják, mit terveztek. Erre az igazgató elviszi ôket a kórházba, tudván, hogy Pistát is ott

338

Babosi László

találja. Pista egy félórával elôbb érkezik meg, mint a többiek, de Laci, akárcsak Évit, ôt is durván, cinikusan utasítja el magától. Amikor testvérei belépnek, mintha kissé fölengedne, de az igazgató láttára a fal felé fordul, s hallgat. * Pistát a szökés után – a gyermekvárosi hagyományok értelmében – gyermekbíróság elé állítják, ahol arra hivatkozik, hogy csak a testvérét akarta meglátogatni, utána természetesen visszatért volna. Ezt enyhítô körülményként veszik figyelembe, de hozzáteszik, hogy lényegében nem testvérek, tehát bûnt követett el a szökéssel, és lett volna más mód is a látogatásra. Meg is büntetik.

Pistának nagyon rosszul esik a büntetés. Igazságtalannak tartja. Éva és Pali hiába vigasztalják. Elhatározza, hogy megszökik. Elsô szökésénél nem vitt magával semmit, csak a Lacinak félretett süteményeket, abból viszont nem evett, s most tudja tapasztalatból, hogy útravalót kell szereznie. Ellopja az egyik nevelô horgászfelszerelését, hogy az útra halat fogjon. A konyháról gyufát s egy kislábast emel el.

Levelet ír testvéreinek, s párnája alá rejti. Megvárja, míg mindenki elalszik, kiszökik a Tiszához, s horgászni kezd. Hanem a horog beakad egy víz alatti gyökérbe. Levetkezik, hogy ruhája száraz maradjon, s óvatosan beleereszkedik a hirtelen mélyülô vízbe, hogy a horgot kiszabadíthassa. Tudja a módját, csinált már ilyet máskor is!

De hirtelen elveszti lába alól a talajt, elmerül. – Otthon Éva fölriad. Rosszat sejtve lopódzik az ablakhoz, s bámul az éjszakába. – Pista fuldoklik. Fel-felbukkan. Ilyenkor testvérei, Éva nevét sóhajtja-kiáltja.

Reggel keresik mindenfelé. Megtalálják a levelet, amelyben egyebek mellett között megírja azt is, hova fogja rejteni a pecabotot, hogy testvérei visszalophassák a nevelôhöz. Egy fiú viszi meg a hírt, hogy ruháját megtalálták a Tisza-parton. A halott Pistát csáklyával kutatják. Megtalálják, eltemetik. Sírján kereszt helyett egy faragott lécen vörös csillag van. Meg testvérei szobrocskái. * A kórházból hazatérô sápadt, sovány Laci Éváékat okolja Pista haláláért. Gúnyolódik velük. A testvérek ekkora a tragédia súlyát közösen vállalni nem tudják. Gyerekek.

Nem mernének egymás szemébe nézni. Pali és Éva hiába küszködnek, hogy együtt tartsák testvéreiket. Ibolya (kövér kis önzô teremtés) javaslatára az asztalnál bevezetik a hagyományos osztozkodási módot. Éva viszont azt akarja, ellensúlyozandó az elôbbit, hogy ô oszthassa ki ezentúl az ételt. Úgy is lesz. A lesoványodott Laci kapja a legtöbb ennivalót, hanem amikor észreveszi, felháborodva utasítja vissza a gyámkodást.

Az iskolai szünetekben a Virág-gyerekek még tessék-lássék egy csoportban, de már másokkal keveredve játszanak. Laci töprenkedve áll az udvaron. A gyerekek egymás kezét fogva szaladnak hozzá, kört alakítanak körülötte, s kacagnak. Laci erre pofonvágja a hozzá legközelebb álló Palit. A Virágok rátámadnak, de Pali azt mondja: Hagyjátok! – Laci hetes az iskolában. Az egyik szünetben Éva nem akar kimenni az osztályból, mert rosszul érzi magát, s Laci ezért megveri. Az ügyeletes tanár éppen akkor lép be, s Lacit beviszi az igazgatóhoz, aki már tud a korábban

Elôszó Ratkó József Vadvirágok címû filmnovellájához

339

elcsattant pofonról is. Laci az igazgató szidására minduntalan egyet hajt: Nem vagyok testvérük! Az igazgató azonnali hatállyal kicsapja ôt a gyermekvárosból. Laci bemegy az osztályba, szótlanul csomagolni kezd, s kifelé menet mogorván osztálytársai, testvérei felé böki: Szervusztok! Éva és Pali sírva rohannak az igazgatóhoz, kérik, ne küldje el Lacit. Az már-már beadná a derekát, de Laci cinikusan elutasítja testvérei közbelépését. Amikor száll föl az autóra, a hat testvér odamegy hozzá elbúcsúzni, de Laci rájuk se nézve mondja: Semmi közöm hozzátok! S kiköp. * Pista halála után a Virág-gyerekek életében egymást követik a tragédiák, noha Pali és Évi mindent megtesznek, hogy ezeket elkerüljék. – Ibolya még Pista halála elôtt megismételte az igazgató szavait, s utána már csak ideig-óráig maradt testvérei közt.

Amikor elhatározták, hogy Lacinak félreteszik a süteményüket, ô a magáét nem adta oda. Amíg nem volt módja kitörni testvérei közül az ellenségeskedés miatt, megmaradt köztük. Mihelyt rés nyílt, odapártolt ahol felelôsség és áldozatok nélkül élhetett. Ági, a harmadik kislány pedig Pista halálakor hagyja ott testvéreit. Nem tudja vállalni a halálért a képzelt felelôsséget, ezért, amikor egy házaspár örökbe akarja ôt fogadni, testvéreitôl el sem búcsúzva elmegy velük.

A gyermekvárosban a munkát brigádokra osztva végzik a gyerekek. A Virág-brigád vezetôje Sanyi volt, csúnya arcú, izmos, de lomha gyerek. Lassú felfogását nagy szorgalmával ellensúlyozza. Ez nagyon leköti energiáit. Éppen ezért nem jó vezetônek, ami akkor világlik ki, amikor kis közösségük bomlásnak indul. Nem a tekintély volt nála a vezetés alapja, hanem az az összetartás, amely életüket jellemezte. Ennek megbomlásával természetesen megkezdôdik Sanyi belsô tragédiája is. A bajban Éva és Pali szinte automatikusan veszik át a vezetést. Ez szembefordítja Sanyit velük.

Pedig csak hozzájuk fordulhatna kétségeivel, de ezt a szerepcsere miatti sértôdöttsége nem engedi. A többi testvér is a maga külön kis tragédiájával, problémájával van elfoglalva. Így a magára utalt Sanyi becsülettel végigéli, átgondolja a történteket és helyzetét, s az imént említett sértôdöttség következtében kiválik a testvéri közösségbôl.

Hogy ezt nagyobb feltûnés nélkül megtehesse, elhatározza, hogy megbukik. A következô osztályt már nélküle kezdik meg. Az eddig tisztességes fiúban a vereség új tulajdonságokat fejleszt. Megtanul alkalmazkodni, egyensúlyozni. Mindenkinek igazat ad. * Jancsi termetre a legkisebb köztük. Vézna, ügyetlen gyerek. Ô éli át a legnagyobb tragédiát.

A verekedések alkalmával mindig ô kapja a legtöbbet. Állja is, míg ôk kerülnek ki gyôztesen. A megfogyatkozott, hitüket vesztett testvérek azonban egyre ritkábban gyôznek. Jancsiban viszont óriási indulatok forrnak, amelyeket immár testi gyengesége miatt levezetni, kielégíteni nem tud. Neki az erôsebb félhez kell tartoznia, megszokta ezt kisebb korában. A felgyülemlett indulatok testvérei ellen fordítják. Egy ízben a Virágok ellen verekedôk táborában látjuk. Meggyûlöli testvéreit, mert azok már nem tudják védeni ôt, mert ha köztük marad, gyengeségét árulja el. Pali és Évi

340

Babosi László

egy alkalommal órán levelet váltanak, amit Jancsi beárul az órát tartó tanárnônek.

A tanárnô megdorgálj ugyan ôket, de óra után behívja magához Jancsit, s az árulkodás lelki indítékait próbálja kipuhatolni.

Kettejük beszélgetésébôl rajzolódik elénk a tragédia. Pista testvérségükért halt meg, Laci lényegében hitének megsértése miatt lázadt fel (célt tévesztve) testvérei ellen, Jancsinak viszont létérdekévé vált, hogy megtagadja a testvérséget, hogy az ellenfélhez álljon. * Egyre kevesebb csokrocska árválkodik Pista sírján. Kettô-három azért mindig van: Éváé meg Palié, s olykor-olykor Sanyi is rálop egyet-egyet.

Pista meghalt, Laci egy másik gyerekotthonban él, Sanyi, Jancsi és Ibolya felszívódtak a gyermekváros közösségébe, Ági megszökött a megpróbáltatás elôl: egy házaspár örökbe fogadta. Kezdetben még irogatott is, aztán elmaradtak a levelek.

Pali meg Éva azonban testvérek maradtak. Ôk foggal-körömmel harcoltak minden testvérükért, noha Pali sejtette, hogy hiába. Éva idônkint még most is megpróbálja apró ajándékokkal, figyelmességekkel magához csalogatni volt testvéreit, de hasztalanul. Pali megcsöndesedett.

A közösség (miután igaza kiderült ti. az, hogy a Virágok nem testvérek) elôbb közönyössé vált a Virág-probléma iránt, majd egyre növekvô rokonszenvvel kísérte Pali és Éva harcát. Egy-két disszonáns hang ugyan hallatszik még. Szerelmesek egymásba – suttogják.

A gyermekvárosban egy-egy osztályközösség mindig megünnepli tagjai név- és születésnapját. Ilyenkor apróbb-nagyobb maguk készítette ajándékokkal kedveskednek az ünnepeltek. Paliéknak azonban nincs születésnapjuk. Az osztály megbeszéli, hogy kineveznek egy napot Paliék születésnapjának, s megajándékozza ôket.

Az ajándékra ráírják: „A két Virág-testvérnek – születésnapi ajándékul.”

Az ajándék láttán Paliék padjukra borulva sírnak. A többiek döbbenve figyelik ôket. Szilencium után ismét ôket látjuk, amint a felírást nézegetik. Majd óvatosan, nehogy az írás megsérüljön, bontogatni kezdik a kis csomagot. Éva vigyázva összehajtogatja a papírt, amint testvériségük elismerése van, kivesz néhány süteményt, s azt mondja: – Ibolya nagyon szereti ezt. Neki adjuk.

VÉGE17

17. A novella folytatása a már idézett Fábiánhoz írt levélben található: „A történet úgy menne tovább, hogy a srácokat Pali Pesten összeszedi (miután '56-ban foglal egy lakást maguknak), s az õ minimális fizetésébõl tartja-taníttatja testvéreit. Logikus, hiszen újra egymásra szorulnak, nincs más közösség, amely ilyen könnyen befogadná õket. Nyomorognak. Pali föladja eredeti terveit, hogy testvérein segítsen. Laci meglopja õket, kirámolja a lakást. Nyolc hónapot ül. Utána találkoznak vele, megmondják néki, hol tartják a lakás kulcsát. Pali cinikussá válik, elfásul, mert – testvérei érdekében – nem tanulhat tovább.”

SZEMLE

341

szemle II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben A tavalyi évben, a Rákóczi szabadságharc kitörésének 300. évfordulója tiszteletére a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár 1976 után, bővített, igen impozáns formában újra kiadta Balogh István II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben (1703. július–október) című könyvét.

A mű egy nagyon fontos mozzanatot dolgoz fel, még pedig a Rákóczi- szabadságharc kibontakozásának pillanatát. Túlmegy azonban a felkelés eme kezdeti szakaszában kiadott igen fontos, és meghatározó pátensek (naményi, vetési, gyulaji) megjelenítésén, hiszen nagyon érdekes adatokat tudhatunk meg a megyei nemességnek, vagy később a szabadságharc alatt jelentős szerepet játszó személyek (Károlyi Sándor, Ibrányi László, Vay László) kezdeti fellépéséről, hozzáállásáról. A munka ezen túl nemzetközi összefüggéseket is megjelenít.

Balogh István a Rákóczi szabadságharc egyik legfontosabb mozzanatát választotta témájául, azt a pár hónapot, amely széles tömegeket állított a nemzeti ügy mellé. Mindezt alapos elemzéssel, és levéltári kutatással teszi a történészek számára fontos dokumentummá. Érdemes kiemelnünk még, hogy ezek

a tiszaháti megyék adták a felkelés tömegbázisát, innen indult el, és ide szorult vissza a szabadságharc 1710 körül. Az itt élők mindvégig kitartottak II. Rákóczi Ferenc mellett, és ez nemcsak annak köszönhető, hogy a Fejedelem uradalmai e vidéken jelentős területen feküdtek, hanem a több évtizedes elnyomatásnak, a németekkel szembeni függetlenség kivívása akaratának is. Emeli e tények jelentőségét az is, hogy maga II. Rákóczi Ferenc Tokaj várának elfoglalása után ezen a tájon már nem fordult meg, nem időzött hosszabb ideig.

A könyv végén lévő mellékletek tovább színesítik azt, emelik jelentőségét, impozánsságát. Balogh István tehát újból olyan történeti munkával jelent meg az olvasók előtt, amely hozzájárul ahhoz, hogy jobban megértsük a Rákóczi- szabadságharc kitörésének körülményeit Szabolcs és Szatmár vármegyékben.

Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben (1703. július – október) Kiadja a Szabolcs-SzatmárBereg megyei Önkormányzat Levéltára. Nyíregyháza, 2003. 83 p.

(A SzSzBmLt Kiadványai II, Közlemények 30. sorozatszerkesztő: Nagy Ferenc, szerkesztette: Henzsel Ágota)

Ulrich Attila

SZEMLE

342

„... kedves hazám boldogulása munkáját kezébe adom...”

A „... kedves hazám boldogulása munkáját kezébe adom...” című kötet Takács Péter szerkesztésében látott napvilágot a Rákócziszabadságharc tricentenáriumának kezdő évében, s a Szatmárnémetiben 2001. április 27-én megrendezett történészkonferencia előadásainak írott változatát tartalmazza.

E tanulmányokat a Periférián Alapítvány és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára jelentette meg a megyei önkormányzat anyagi támogatásával.

Hiszen a történelmi Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék a szabadságharc megindulásának és kibontakozásának kulcsfontosságú helyszínei voltak, így a vidékünkön történtek döntően befolyásolták a felkelés további alakulását, s az utolsó felvonás, a szatmári béke is e vidékhez kapcsolódik.

A kötet elején Muzsnay Árpádnak, Az élő Rákóczi nevet viselő, immár hetedik alkalommal megrendezett történelmi tanácskozás főszervezőjének nyitóbeszéde olvasható. E rendezvénysorozat „ mely 1990-ben vette kezdetét” a kuruc kor kutatásának segítését és az elért eredmények összegzését tűzte ki célul. Ez a Rákóczi-szabadságharc megindulásának tricentenáriumához közeledve méginkább aktuálissá vált, ezért a kuruc kor jeles kutatói figyelemfelkeltő előadásokkal kívánják segíteni az indulás, illetve a lezárás, azaz a szatmári béke közelgő évfordulójának méltó megrendezését. Az évfordulók mindig alkalmasak arra, hogy a meglévő eredményeket szintézisbe rendezzék. Szükség is van erre, ugyanis a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc a magyar történelem igen bonyolult problémakörét szolgáltatja.

A történészi álláspontok korántsem egységesek II. Rákóczi Ferenc, Károlyi Sándor valamint a szatmári béke értékelésével kapcsolatosan. A tizennégy tanulmányt tartalmazó kötet borítóját a függetlenségi háború e két jelentős és sokat vitatott szereplőjének portréja díszíti. Sorsukat Köpeczi Béla veti egybe a nyitótanulmányban, s két különböző egyéniséget, két eltérő politikust tár elénk: a külföldi segítségben nem bízó reálpolitikust, Károlyi Sándort és a külföldi támogatásban reménykedő Rákóczit. Köpeczi szerint a fejedelem nem is annyira idealista, mint inkább moralista államférfi volt. Hogy Károlyit hosszú időn keresztül árulónak titulálták, azzal magyarázza, hogy az emberi természet jobban szereti a politikában a moralitást, mint a reálpolitikát. Ez még akkor is így van, ha az utóbbi érvényesül. Hasznos lett volna a további kutatások szempontjából, ha e gondolatébresztő tanulmányban látni lehetne a felhasznált forrásokat.

R. Várkonyi Ágnes A nemzetközi garancia és a generális című munkájában néhány ez idáig ismeretlen forrást is felhasználva formál véleményt a szatmári békéről. Szól az utóbbi évtizedekben kialakult újszerű megközelítésekről, az eredményekről, aztán fölsorakoztatja a hiátusokat is, majd részletesen foglalkozik az 1711. február 12-i salánki szenátori gyűlésen történtekkel. Károlyi Sándor nála is mint reálpolitikus jelenik meg, a szatmári békét pedig kompromisszumként értékeli.

Kovács Ágnes A kuruc állam gazdasági helyzete a szabadságharc második felében című dolgozatának elején felvillantja a felkelés kirobbanásakor az országra jellemző

SZEMLE

rendkívül rossz gazdasági körülményeket, majd a tőkehiány felszámolására tett kísérletről, a rézpénz kibocsátásáról értekezik, s végigvezeti azt az utat, mely 1708 végére a próbálkozás teljes kudarcához vezetett. Ezek után ismerteti azon további – szintén sikertelen – erőfeszítéseket, melyek a pénzügyi egyensúly megteremtését célozták. Mindeközben azt hangsúlyozva, hogy a szatmári béke értékelését semmiképpen nem végezhetjük e belső gazdasági körülmények figyelembe vétele nélkül.

Magyari András a Rákóczi-szabadságharc utolsó két évének politikai és katonai problémáit veszi nagyító alá. Elemzi a nemzetközi helyzetet, mely 1710-ben egyáltalán nem kedvezett a függetlenségi háború sikeres befejezésének. Ezt követően Rákóczi és Károlyi végleges szakításának állomásait mutatja be.

Kovács Zoltán is hazánk külpolitikai esélyeit latolgatja a felkelés utolsó éveiben. A nemzetközi helyzetet vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy 1710 végén – 1711 elején külső segítséget a fejedelem gyakorlatilag sehonnan sem várhatott. Céljának megvalósítására, hogy Magyarország, illetve Erdély sorsát egy „univerzális” béke keretei között biztosítsa, nem nyílt lehetőség.

Ezt követően Zachar József a szatmári béke bécsi szorgalmazóját, gróf Pálffy János tábornagyot veszi górcső alá, elsősorban az Osztrák Hadilevéltárban őrzött iratok alapján.

Ulrich Attila képet fest arról, hogy a bukás után mi várt a Rákóczi-birtokokra, majd kiemelten foglalkozik a tokaji uradalommal, mivel ez volt az egyedüli, mely 1715-től kezdve végig a kamara tulajdonában maradt.

Megtudhatjuk, miért vált a tokaji uradalom elsődleges „ellátóvá” a XVIII. században, s hogy miért csökkent jelentősen értéke, megbecsültsége és fontossága a XIX. század elejére. A szerző bemutatja a kamarai gazdaságpolitika alkalmazását az uradalom irányítá-

343

sában, a XVIII. századi racionalizálási törekvéseket, a szervezett betelepítések módszereit és menetét, majd felsorolja a falvakat sújtó uradalmi szolgáltatásokat, ezután ismerteti a megyei és az országos adóterheket, az egyházi követeléseket, valamint a lakók ezen szolgáltatások lerovására irányuló hajlandóságát.

Németi János Áruló volt-e Károlyi Sándor? című tanulmányában a generális politikai szerepével foglalkozik. Tudomást szerezhetünk arról, hogy az elmúlt majdnem 300 év egyes korszakaiban milyen megítélés alá esett a szatmári béke és az azt tető alá hozó Károlyi Sándor. Fölsorakoztatva az ellene legtöbbször felhozott vádakat megállapítja, hogy Károlyi hazájával szemben nem követett el árulást, ám Rákóczival szemben igen.

A példás munka végén a felhasznált irodalom fel van tüntetve, de a további kutatás szempontjából nagyban segítette volna a kutatók munkáját, ha azt a szerző jegyzetek formájában is megjeleníti.

Kónya Péter A szatmári béke és a protestáns egyházak további sorsa című dolgozatában – sorra véve az országgyűlések vallási határozatait – azt fejtegeti, hogyan fejlődtek a protestáns egyházak a királyi Magyarországon a szatmári békekötés előtti évtizedekben, és milyen keretet szabott számukra az azt követő korszak, majd szülővárosának, Eperjesnek vallási fejlődését tekinti át.

Fehér János és Ciobotea Dinicâ arra keresik a magyarázatot, miért került sor a román fejedelemségekben a fanarióta uralom bevezetésére. Képet kapunk az e térséget jelentősen érintő osztrák–török rivalizálásról, mely folyamatba negyedszázados késéssel Oroszország is bekapcsolódott. Mindeközben nyomon követhetjük a stratégiailag jelentős Olténiáért folytatott nagyhatalmi csatározásokat.

Takács Péter Ady és a kurucok című munkájában a XX. század eleji, új látásmódú,

344

forradalmi költő azon verseit szedi csokorba, melyekben megjelennek II. Rákóczi Ferenc követői. Ám Ady Endre nem történetíróként fordul a kurucok felé, költeményei nem múltelemző, nem történelmi cselekményt megítélő szándékkal keletkeztek.

Ezen alkotásoknak inkább aktuálpolitikai töltete van, hiszen a költő a demokratikusabb társadalmi berendezkedésért folytatott harcához hívta segítségül a bujdosókat.

Tamás Edit Egy korszak véget ért című tanulmányában a 94 esztendeig (1616-tól 1710-ig) a Rákóczi-család kezében lévő pataki vár és a hozzá kapcsolódó uradalom 1711 utáni sorsára fókuszálva keresi annak okát, hogy Sárospatak miért vesztette el kiemelt szerepét. Foglalkozik továbbá ezen uradalom területén végrehajtott sváb betelepítéssel, végezetül a nagymúltú szellemi központ, a Református Kollégium helyzetét és működési lehetőségeit tekinti át a szabadságharc megindulásától a XVIII. század első harmadának végéig.

Mandula Tibor a szatmári béke utáni időszak egyik legsürgetőbb feladatáról, a megfogyatkozott lakosság pótlásáról értekezik.

Beszámol arról, hogy a XVIII. század elején a legnagyobb arányú és leginkább tervszerű a Nagykároly környékű sváb telepítés volt, amiben döntő szerepet játszottak a Károlyi-

SZEMLE

ak. Milyen jó lett volna, ha jegyzetek is készülnek, és lehetne látni a forrásokat, amelyek alapján e nagyszerű tanulmány készült.

Beke Pál zárótanulmánya a szatmári határmenti együttműködés fontosságáról, tapasztalatairól számol be, valamint felvillantja a közeljövőben megvalósítandó teendőket.

A kötet szinte valamennyi szerzője gondosan szerkesztett jegyzetet készített, iratközlésük pontos, hivatkozásaik szakszerűek.

Szerencsésnek tartottam volna idegen nyelvű összefoglalókkal, rezümékkel zárni a tanulmányokat, és a kötet végén tájékoztatni az olvasókat a szerzőkről, bár ezek hiánya egyáltalán nem csökkenti e példás mű értékét. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy egy rendkívül érdekes, sokrétű, tudományos igényű kiadvánnyal bővült a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulójához kapcsolódó munkák folyamatosan gyarapodó gyűjteménye. Biztos vagyok benne, hogy a szerzők elérik céljukat, és figyelemfelkeltő munkáik termékeny szakmai viták alapjait fogják képezni.

Történészek a szatmári békéről. Szerk. Takács Péter. Nyíregyháza, 2003. 206 p.

Zsoldos Ildikó

Tanulmányok az egyetemes és a magyar történelem köréből A Nyíregyházi Főiskola Történettudományi Tanszéke ezzel a címmel immáron harmadik tanulmánykötetét jelentette meg. Mindenképpen figyelmet érdemel tehát a kötet, hiszen a szám már valóságos sorozatot jelöl és reprezentálja azt a műhelymunkát, kutatói tevékenységet, amit a tanszék oktatói végeznek.

A kötetet szerkesztő Czövek István tanszékvezető egyetemi tanár ajánlásában a kilenc tanulmány közreadását azzal is indokolja, hogy segíthetik a hallgatók tájékozódását, elmélyülését egy-egy témakör tanulmányozásában. Valóban, a tanulmányok többsége olyan szorosan kapcsolódik egy-

SZEMLE

egy szemeszter tematikájához, hogy azokat akár feldolgozásra is ki lehetne jelölni.

Kivételt képeznek Buhály Attila és Zsoldos Ildikó tanulmányai. Buhály Attila A szóvégi -ce -ci jelek kiejtése az urartui nyelvben címmel írt elemző nyelvtörténeti dolgozatot. Išpuini és Minua urartui királyok ékírásos sziklafaliratokat készíttettek. Ennek a szövegnek és általában az urartui nyelv kutatásának az egyik problémája a névszók szóvégi magánhangzóinak pontos kiejtése.

A tanulmány pontokba szedve elemzi az említett szöveg ilyen eseteit és állást foglal azok olvasatában is.

Buhály Attila tanulmánya bizonyára nem kelt majd széleskörű érdeklődést a főiskolai hallgatók körében. Arra azonban mindenképpen alkalmas, hogy jelezze a tanár úr témaválasztását, kutatói irányultságát. Jelezze a nyelvi grammatikai ismeretek fontosságát az objektivitásra törekvő történetírás számára.

Zsoldos Ildikó Marie Antoinette és Joséphine megítélése a korabeli közvéleményben című tanulmánya szintén nem a szemeszterek törzsanyagához szorosan kapcsolódó téma. Ennek ellenére a hallgatói, olvasói érdeklődésre joggal számíthat, hiszen két közismert történelmi személy élettörténetének olyan részleteit tárja fel, amelyek eddig nem voltak közismertek. A szerencsés témaválasztáson túl maga a tanulmány sok forrást felhasználó, jó stílusban megírt olvasmányos munka.

Kávássy Sándor A nemzetség Mohács előtti törvényeinkben című tanulmánya az érett, évtizedes gyakorlattal és széleskörű ismerettel rendelkező kutató munkájának jegyeit hordozza. A Mohács előtti törvényeinket elemezve arra a megállapításra jut, hogy a magyar tulajdonjog alapintézménye, mely az öröklésben meghatározó szerepet játszott, a nemzetség volt. Igaz ez a megállapítás akkor is, ha 1267-ig a törvényeink a nemzetséget magát alig említik, de más szóval, más

345

kifejezéssel (rokon) ugyanazt a fogalmat írják körül.

A nemesi birtok öröklése a középkori Magyarországon nem csupán jogi problematika. Az ősiség törvényével 1351-ben a birtokszerkezet meghatározó elemévé vált és a későbbi századokban egyik akadályozója volt a mezőgazdaság modernizációjának.

A tanulmány elemzi a nemzetség fogalmának és tartalmának a változásait is. Megállapítja, hogy a vizsgált időszakban – miként Európa más országaiban is – a nemzetség és a rokonság nálunk is összetett szervezet, mely több-kevesebb pontossággal meghatározható alkotóelemekből tevődik össze.

Szakállas Sándor A Rákóczi-szabadságharc Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyékben című tanulmánya a 300. évfordulón összegzését adja a három történelmi vármegyében történteknek. Mivel, mint ahogyan írja, a szabadságharc „innen indul ki és nyolc év múlva ide szorul vissza” – az összegzés messze túlmutat a helytörténetírás keretein.

Mindannak, ami Tiszabecstől Kállóig, Kisvárdáig történt, országos jelentősége van.

A tanulmány külön értéke, hogy az eseménytörténeten túl azokat az erőfeszítéseket is számba veszi, amelyeket a nagyságos fejedelem a kuruc sereg hadifelszerelésének javítására, élelmezésének biztosítására tett.

A Magyar Gazdasági Egyesület létezéséről, 19. századi tevékenységéről Fazekas Rózsa egy korábbi kiváló munkájából – Károlyi György naplója – már tudomást szerezhettünk, hiszen a gróf tíz évig volt az egyesület elnöke.

A szerző most az egyesület 1835–1849 közötti tevékenységét mutatja be tanulmányában. Ez az időszak a kutató és az olvasó számára is a legérdekesebb, hiszen nyomon követheti, hogy a Széchenyi István kezdeményezésére 1826-ban Pozsonyban alakult Pályafuttatási Társulatból hogyan lett 1835-re Magyar Gazdasági Egyesület. Milyen gazda-

346

sági okok, fejlesztési célok vezérelték az egyesület alapítóit és hogyan vált fokozatosan a magyar mezőgazdaság modernizációját támogató, segítő és sürgető szervezetté.

A tanulmány megállapításai, összegzései és következtetései nagyon is aktuálisak most, amikor az Európai Unióban mezőgazdaságunkra ismét modernizáció, megújulás vár!

Molnár Ildikó: A görög kérdés és az európai politika című tanulmányával arra vállalkozott, hogy bemutassa a korabeli Európa hatalmi érdekrendszerét, a nagyhatalmak céljait és törekvéseit, valamint az adott eseményhez kapcsolódóan a politika változásait is.

Kronologikus rendben nyomon követi a görög szabadságharc előzményeit egészen a 18. század végétől. Bemutatja, hogy milyen gazdasági-társadalmi változások vezettek el a szabadságharc kirobbanásához, de azt is kiemeli, hogy a görög nép hősiességén túl a siker igazi záloga a nagyhatalmak érdekellentéteiben keresendő.

Számunkra mindez szomorú tanulság, hiszen mi sem a Rákóczi szabadságharc, sem az 1848—49-es polgári forradalom és szabadságharc idején nem számíthattunk ilyen “segítségre”. Újj Anna dolgozata sajátos módon bizonyítja, hogy a könyvtárak kézirattárai, valamint a levéltárak milyen kincsesbányát jelentenek a jó szemű, szerencsés kézzel válogató kutatók számára. A MTA Kézirattárában egy becses Hodinka emléket talált, a nagyhírű professzor 1929-es Szent István napi emlékbeszédét.

Dolgozatának címe: Szent István jelentősége a magyar történelemben. Amiről Hodinka Antal még nem tudhatott – jelzi azt, hogy nem csupán egy ünnepi köszöntőt olvashatunk. A Pápán 1929. augusztus 19én elmondott emlékbeszéd szól a magyar nép eredetéről, életformájáról, szokásairól, vagyis a magyarság őstörténetéről. A professzor ünnepi beszéde tulajdonképpen egy

SZEMLE

tanulmány, fontos forrásokkal fűszerezve és az alkalomhoz illően ünnepi köntösbe öltöztetve. Hogy miről nem tudhatott még 1929ben, annak tisztázásához jó szívvel ajánlom Újj Anna dolgozatának elolvasását!

Reszler Gábor tanulmánya a belső vándorlás okait, gazdasági-társadalmi összetevőit elemzi az 1945-1995 közötti időszakban. A vizsgált terület, a mai SzabolcsSzatmár-Bereg megye, a témával foglalkozók számára különösen érdekes, hiszen évtizedeken keresztül különböző okok miatt kibocsájtó volt és csak az innen történő elvándorlás jellemezte.

A szerző ezeket az okokat elemzi kronológiai rendben, könnyen áttekinthető táblázatok, adatsorok segítségével. A megyén belüli belső migrációra vonatkozóan különösen érdekesek az 1970-es évekre vonatkozó megállapításai, valamint a rendszerváltozást követő évek recesszióját jellemző munkaerő vándorlás nyomon követése.

Reszler Gábor tanulmánya az OTKA támogatásával végzett kutatás keretében készült és eredményeivel már korábban is találkozhattunk önálló kötetben és publikációkban.

A kötet zárótanulmánya Czövek István: A francia konzervatív közvélemény és a kettős szövetség című munkája. A tartalomjegyzék külön rovatban Műhely címmel jelzi a két szerkezeti egységre osztott, de egymáshoz szorosan kapcsolódó témát feldolgozó tanulmányt.

A 19. század nyolcadik évtizede Európa sorsát illetően meghatározó volt. Csaknem ötven évre békességet biztosított az öreg kontinens államainak. A nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, gyakorlott szerző a kettős szövetség három fontos dokumentumát vizsgálja. Az uralkodók egymáshoz írt levelei, a rokoni kapcsolatok tényén túl az európai politika alakításának fontos forrásai is. Mert, bár – ahogyan a szerző megjegyzi – a politi-

SZEMLE

ka alakításában a parlamentizmus és a párturalom előre tör, de a monarchiák véleményére még mindig oda kell figyelni bel- és külpolitikában egyaránt.

A dolgozat második része az orosz, a német és a francia társadalom politikai gondolkodásának vizsgálatát vállalta fel. Forrásként a korabeli sajtó anyagát használta, melyről a szerző megállapítja, hogy a jól ismert korlátok ellenére alkalmas arra, hogy betekintést engedjen a társadalom bizonyos rétegének gondolkodásmódjába. A vizsgálat megállapításai igazolják, hogy a sajtó már a 19. században jelentős közvélemény formáló erő

347

volt – természetesen csak az írástudók számára – és ez a szerepe napjainkig fokozatosan erősödik.

Czövek István tanulmánya a kettős szövetség diplomáciai eseményeit a közvélemény oldaláról is igyekszik feldolgozni.

Ezért jelent újat, érdekeset a témával foglalkozó kutatók számára is.

Tanulmányok az egyetemes és a magyar történelem köréből III. Szerk.: Czövek István. Kiadja a Bessenyei György Könyvkiadó; Nyíregyháza 2004. 165 p.

Konczné Nagy Zsuzsanna

„Vedd szívessen csekély iratomat...”

2004. április 8-án a megyeháza dísztermében köszöntötték barátai, tisztelői, a város és a megye legjelentősebb személyiségei Margócsy Józsefet 85. születésnapján. Az ünnepség azt a szeretetet tükrözte vissza, amelyet a Tanár Úr tanúsított hosszú élete során szülővárosa iránt. Nagy Ferenc adta át az ünnepeltnek a Megyei Levéltár gondozásában megjelent meglepetéskötet („Vedd szívessen csekély iratomat...”) első példányát.

A bevezetést író és a kötetet sajtó alá rendező Margócsy István (akinek családi érintettségét nem hallgathatjuk el) a Margócsy család 19. századi kéziratos hagyatékából válogatott, ebből következően, nyilvánvalóan egymástól függetlenül született szövegeket rendezett egymás mellé, amelyeket pusztán az a laza szál köt össze, hogy ugyanannak a családnak a tagjai a szerzők, és a szövegek mindegyike a szabadságharc bukása utáni évtizedekben született. Értékük is fő-

ként korlenyomat voltukban ragadható meg: pontosan dokumentálják megszületésük körülményeit, dokumentálják azt a társadalmi átrétegződést, amely ekkoriban végbement, azt tudniillik, hogy a birtokos-vagyonos rétegből sokan, elszegényedvén, átcsúsztak az értelmiségi rétegbe, s dokumentálják ennek a rétegnek a műveltségi színvonalát is.

A kötet első, egyben legértékesebb egysége Margócsy József dédnagyanyjának, Pongrácz Miklósné Clementis Erzsébetnek a naplója, amelybe az első bejegyzés 1852-ben tétetett, az utolsó pedig 1877-ből való. Nagy kár, hogy csak az első két esztendőben rendszeresek a bejegyzések, később egyre nagyobbak az időközök két bejegyzés között, és a végére igen vázlatosak. Aligha valószínű, hogy a naplóíró fiatalasszony fejében akár egy pillanatra is megfordult volna, hogy írása valamikor nyomtatott formában hozzáférhető lesz, mégis rendkívül gondosan és

348

pontosan fogalmazott, azaz látszik, hogy nem pusztán emlékeztetőül odavetett mondatokat jegyzett le, hanem törekedett a tetszetős fogalmazásra is. Mindez mai szemmel természetesnek vélhető, holott nem az, hiszen a napló olyan korszakban született, amikor a lányok iskoláztatása még szóba sem került, faluhelyen pedig a kor folyóirataihoz és különösen könyvekhez hozzáférni csak nehezen lehetett.

Ami a naplóból kibontakozik, az egy nagyszabású családregény vázlata. A regényt az élet produkálta, s amit abból Pongráczné Clementis Erzsébet rögzített, az pontos dokumentuma egy asszonyi sorsnak és egy család küzdelmének. A pedagógiatörténésztől a természetgyógyászig találhat bárki a naplóban figyelemre méltó feljegyzéseket, s tulajdonképp amiről nem esik szó, az is beszédes, bár talányos hallgatásnak tekinthető. A naplóírás kezdetén még három év sem választ el a világosi fegyverletételtől. Ám a feljegyzések között még kódolt formában sem találunk egyetlen mondatot sem akár a szabadságharcról, akár a bukás következményeiről.

A kötet második egysége egy szentimentalista stílusú kisregény, amelyet a naplóíró hölgy testvére, Clementis Róza írt, nővére bíztatására és neki ajánlva, bár – talán a kordivattól vezéreltetve – álnéven és a címzettet is álnéven jelölve. Margócsy István azt írja a bevezetésben, hogy alighanem valamelyik közkézen forgó német limonádéregény fordításával-magyarításával van dolgunk. Jómagam fordításnak kevésbé gondolom a szöveget, mert ahhoz túl hajlékonyak itt a mondatok, azt viszont készséggel elfogadom, hogy kellett a háttérben lennie valamiféle kedvenc olvasmánynak, amely írásra ösztönözte Clementis Rózát, és az is alaposan valószínűsíthető, hogy néhány cselekménymozzanat esetében nem sikerült eléggé eltávolodnia a mintául szolgáló eredetitől, de az érzelmi állapotok rajzában, s ilyenekben

SZEMLE

bővelkedik a kisregény, sok szín és ötletesség fedezhető fel; helyenként mintha a személyes tapasztalatok ereje sugározna a sorokból.

A két jegyes – ez a kisregény címe – miatt nem kell újraírni a 19. századi magyar irodalom történetét, de lebecsülnünk sem szabad azt a szellemi erőfeszítést, amely létrehozta. Jól tudjuk, hogy ebben az időben a nők még alig-alig vettek részt alkotóként az irodalmi életben, és igazi bátorságra vall, hogy egy falusi hölgy, távol a nagyvárostól, valahol Hontban vagy Nógrádban ilyen vállalkozásba belefog.

A kötet további részében versek olvashatók. Önálló egységet képez ebből a Pongrácz-versgyűjtemény. A regényfüzet második felébe nyilván a család tagjai és a családhoz közelálló ismerősök írták, azaz másolták be kedves verseiket, többet Petőfitől, aztán a kor kedvelt költőjétől, Tóth Kálmántól és másoktól, találhatók közöttük népdalok, nóták, ismeretlen eredetű szövegek néha még német nyelven is, aztán a Szózatnak a szájhagyományban erősen torzult változata, majd a hibátlan szövege is.

Felesleges bármiféle rendszert keresnünk a gyűjteményben. Ami alapján mégis közös nevezőre hozhatók a lemásolt versek, az a korízlés, hiszen nyílván csak olyan mű került a füzetbe, amely a másoló számára valamilyen oknál fogva kedvesnek bizonyult. Mellesleg némi praktikus szempont is közrejátszhatott, hiszen ezek közül jó néhányat a rokonsági összejöveteleken nyilván énekeltek is. A versgyűjtemény végső soron azt igazolja, hogy a család számára a verskultúra fontos volt, és ápolása eleven gyakorlatnak számított.

A most kiadott kötet másik nagy kéziratcsoportja ugyancsak versgyűjtemény; Margócsy József dédapjának gyűjteménye, illetve saját versei. Eredetüket tekintve ezek is a Felvidékhez köthetők, hiszen az 1837-ben született Margócsy József Losoncon volt

SZEMLE

evangélikus lelkész, majd esperes, egyházi szövegek szerzője és gondozója, sőt a losonci főiskolán a tót nyelv tanára.

Kéziratos versgyűjteménye alig különbözik a család másik ágának versgyűjteményétől, azaz bár rendszeres műveltség dolgában jócskán előtte járt a Clementis nővéreknek, irodalmi ízlés tekintetében eltérés alig-alig mutatkozik.

Külön színfolt és önálló egység e kötetben a dédapa Margócsy József saját verseinek gyűjteménye. Közülük a legtöbb egyéni színt a szépreményű Tóth Lina kisaszszonyhoz írottak mutatnak. A hölgy neve, tekintve, hogy nem szerepel a színházi lexikonban, így marad fenn az utókor számára.

Egy vándor színtársulat tagjaként jutott el

349

Losoncra 1857-ben, s a versek tanúsága szerint személye mély érzelmi nyomokat hagyott a fiatalemberben.

Az antológia címéül választott idézet a kötetbeli kisregény ajánlásában olvasható.

Az alcím: Irodalom családi használatra.

Kéretik ezt nem szó szerint érteni; immár mindenki használatára, akit érdekel az a kor, amelyben a felsorolt írások megszülettek, s amelynek megismeréséhez kiváló adalékul szolgálnak. „Vedd szívessen csekély iratomat...” (Irodalom családi használatra) Margócsy József 85. születésnapjára. Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Levéltár, Nyíregyháza, 2004. 251 p.

Hamar Péter

Igaz könyv a holokausztról A 75. ünnepi könyvhéten jelent meg Kovács László Tanú vagyok című könyve. Amikor hírét vettem, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár gondozásában megjelenésre vár a kézirat, akkor döbbentem rá, mennyire keveset tudunk egymásról. Ismerősként az utcán köszönünk, olykor kézszorításnyi közelségbe kerülünk, és nem tudjuk, ki milyen terhet cipel múltjából, mennyi szenvedésemléket hordoz magával. A könyv szerzője 13 éves gyermekként járta meg az ordas eszmék teremtette földi poklot, élte át és élte túl azt a temérdek szenvedést, megaláztatást, borzalmat, amit az iparszerű fajirtás kiagyalói és végrehajtói mértek rá és még sokmillió sorstársára.

A kötet alcíme szerint életrajzi töredékeket tartalmaz. Elolvasva a könyvet, úgy vélem, jóval több töredékes visszaemlékezés-

nél, el nem múlóan fájdalmas emlékek felidézésénél. A szerző nem csak a családját ért tragédiákat, valamint önmaga megpróbáltatásait írta meg, hanem több évtizedes kutató-, gyűjtőmunkájának eredményeit is közzétette. Nem elégedett meg az átélt borzalmak leírásával, a történések mögöttes okait, összetevőit kutatta, kereste. Ahogyan a kötet elején írja, bizonyítani akarta a magyar állam által hozott zsidóellenes intézkedések nyomon követésével, hogy a hazai zsidóság szörnyű kálváriája, mártíromsága nem 1944. március 19-ével, Magyarország német megszállásával kezdődött. A könyörtelen tömegirtó gépezet működésébe a feltárt, összegyűjtött források, dokumentumok segítségével pillanthatunk be. A kézirat nem a holokauszt hatvanadik évfordulójára készült el, már jóval korábban összeállt. A személyes meghur-

350

coltatás, a haláltáborbeli gyötrelmek leírását édesapja biztatására, aki a családból ugyancsak túlélte a földi poklot, nem sokkal hazatérése után vetette papírra. Azután elpusztított családtagjainak – köztük édesanyja, nővére – végzetét akarta megtudni, ezért éveken, évtizedeken át tartó aprólékos nyomozásba kezdett. Ennek eredménye lett az a halomnyi jegyzet, irat, dokumentum és fénykép, amelyből családtagjainak mártíriuma kirajzolódik, de képet kapunk arról a pokoli gépezetről is, mely emberek millióinak kiirtására jött létre. Arra is választ találunk, miért csak most látott napvilágot ez a könyv?

Részben a mottóul választott, a jiddis anyanyelvű és több nyelven alkotó írótól, Elie Wieseltől származó idézet adhat magyarázatot: „Elhallgatni nem szabad, elmondani nem lehet.” A könyvből kiderül, hogy a szerző sokat töprengett, mi történjen azzal a számos jegyzettel, dokumentummal, ami az évek során felhalmozódott. Végül úgy döntött, hogy tanúként megfogalmazza a látottakat, átélteket, valamint a 70 éves fejjel levont következtetéseket. Szándékát többek között így fogalmazta meg: „E könyv segítségével is szeretném bemutatni egy átlagos magyar zsidó család – az én családom – tagjainak kálváriáját, mártíriumát; köszönetet mondva azoknak, akik életük kockáztatásával segítették az akkor üldözötteket, enyhítették fájdalmaikat és mentették életüket. Azoknak, akik a vérszomjas időszak ordasai között is emberek, igaz emberek maradtak.” (8. o.)

A kötet bevezető részében a magyarországi zsidóság vallási majd faji alapú megkülönböztetését, a frontra vezényelt munkaszolgálatosok megpróbáltatásait írta le röviden, amely mintegy előzményéül szolgált az 1944. április 16-ától kibontakozott borzalmaknak.

Melyek voltak a szenvedés Kovács László által megjárt útjának stációi? A nyíregyházi gettó és annak simapusztai gyűjtőtábora, majd a deportálás iszonyata, megérkezés Ausch-

SZEMLE

witz-Birkenauba, azután Buchenwald, később annak legnagyobb külső munkatábora és végül a csehországi Theresienstadt. A személyes emlékek mellett a könyv negyedik és ötödik fejezetében találunk rá a már említett kutatómunka során feltárt tényekre.

A koncentrációs táborok világában minden a feje tetejére állt. Ártatlanok százezreit taszították állati sorba, teljes jogfosztottságba és kiszolgáltatottságba, miközben köztörvényes bűnözőket, gyilkosokat, nemi erőszak elkövetőit rendelték föléjük fogolyelöljáróként, tábori tisztségviselőként. Kegyetlenkedéseiknek nem szabott semmi határt. Ebben a kíméletlen világban élt át soha véget nem érőnek tetsző esztendőt gyermekfővel a könyv szerzője.

A Tanú vagyok című könyv stílusa példaszerűen tárgyilagos. Történészek, kutatók számára is megszívlelendő módon „harag és részrehajlás nélkül” ír olyan borzalmakról, melyekről egyszerűen nem lehet érzelmektől mentesen írni. Kiderül a kötetet olvasva, hogy a szenvedéstörténeten belül is voltak fokozatok. A szerző vallomása szerint az a 40 nap volt a legiszonyatosabb időszak, amelyik 1944. április 16-ától, gettóba hurcolásuktól Auschwitzba való megérkezésükig eltelt. Pedig az igazi iszonyat, a tömeges elgázosítás, elégetés csak azután következett.

De addigra az emberi lélek önmentő reflexei már működtek.

A Buchenwaldba érkezésről, akkori lelki állapotukról így ír: „A halálgyárban néhány nap során átélt iszonyatok: a szeretettek szétválasztása, elvesztése, további sorsa feletti aggodalom, a személyes megaláztatások sora és a fájdalommal is járó fizikai meggyötrésünk mindnyájunkat mély apátiába süllyesztett. Volt, aki látta, mikor imádott gyerekét elszakították anyjától, és amikor felhajították egy teherautó platójára. ... Mindenkinek volt gyásza, a különbség az elvesztettek számában volt. Ezt a tartós, sokkos ál-

SZEMLE

lapotot mindenki másként élte meg, vezette le. Volt, aki hangosan adott jelt érzelmeiről, gondolatairól, kereste, siratta hozzátartozóit, más beszélt hozzájuk vagy imádkozott. A többség magába roskadva, a további – egyre kilátástalanabbnak tűnő – küzdelmet feladva várta sorsának beteljesedését.” (106. o.)

Nehéz szavakba önteni, hogy milyen hatással volt rám ez a könyv, inkább egy példával élek. Idén nyáron lesz tíz éve, hogy általános és középiskolás diákokkal Ausztriába mentünk Duna-menti kerékpártúrára. Az egyik nap reggelén Mauthausenbe érkeztünk.

Beléptünk az emlékhellyé alakított egykori koncentrációs táborba, ahol a program szerint egy órát kívántunk eltölteni. Szótlanul végiglátogattuk a megmaradt barakkokat, a fürdőt, ahol elgázosították az áldozatokat, láttuk a műtőasztalokat, ahol kiszedték aranyfogaikat, a kemencéket, ahol elhamvasztották a holttesteket. A múzeumi kiállításon ott volt előttünk a gazdátlanul maradt lábbelik

351

garmadája, szemüvegek, botok, műlábak tucatjai. Ekkor szembesültem magam is először a holocaust borzalmaival annak egyik tetthelyén. S láttam a megrendülést a csoportunkban lévő gyermekek arcán: hát itt történt, és így történt? A tervezettnél jóval több időt töltöttünk Mauthausenben, de felnőtt kísérőkként tudtuk, ez a látogatás maradandóbb nyomott hagyott az ifjú fejekben, mint megannyi szépen felépített és megtartott történelemóra. Ennek a könyvnek is el kell jutnia az ifjú olvasókhoz, hogy megismerhessék belőle a magyar zsidóságot hat évtizeddel ezelőtt ért borzalmakat. Idézzenek a könyvből a holocaust emléknapokon, hogy az emberi természetben rejtőzködő gonosz ne teremthessen soha többé poklot itt, ezen a földön.

Kovács László: Tanú vagyok. Életrajzi töredékek. Nyíregyháza, 2004. 302 p. (A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények, 32.)

Reszler Gábor

Az emlékezés kavicsa Van egy olyan fajtája az olvasónak, aki hátul kezdi a könyveket, legalábbis bizonyos típusú könyveket, a bibliográfia jegyzéknél, a forrásoknál, a jegyzeteknél. Ha a jegyzetek a lap alján vannak, akkor gyorsan végiglapozza a könyvet, és elégedetten állapítja meg, hogy igen tudós munka, sokat olvasott a szerző, alaposan dokumentálódott, „knowledgeable” mondhatnák rá még Oxfordban is a „vájtfülűek”. És csak ezután jön maga a műélvezet, az olvasás öröme, ahol már nemcsak a szerző mérhetetlen tudásával és olvasottságával, hanem magával a szerzővel is találkozik.

Mert a szerző mindig ott bujkál a saját tudá-

sa mögött. Magában a szövegben. A szöveg textúrájában, annak érdességében vagy bársonyosságában, a szöveg lendületében, ritkán vagy gyakran használt képeiben, terminus technikusaiban és közérthetőségében. És ez az igazi találkozás. Olvasó és szerző, író és műélvező nagy találkozása magában a műben. És ez alól nem kivételek a tudományos jellegű munkák sem. A recenzió író már túl van ezen a találkán. Ha figyelembe veszi a recenzió szótár szerinti jelentését, akkor bírálatot vagy ismertetőt ír. Néző István könyve kapcsán az utóbbiról van szó, hisz a cél „csak” az lenne, hogy elvezessük az ol-

352

vasót a szerzővel való találkozásig úgy, hogy mondjunk valamit, valami olyat szerzőről és műről egyaránt, ami figyelemfelkeltő lehet. És ennyi talán elég is.

Az az olvasó, aki először nem ezt a (vagy bármely más!) recenziót olvassa el, hanem magát a könyvet veszi kézbe, mindjárt a könyv elején egy recenziónak is beillő „Útravalót” talál Margócsy Józseftől. Tőle tudjuk meg, hogy „Ennek a könyvnek az a fő erénye, hogy nem hagyja elveszni a kisvárdai zsidóság életének nyomait a világban, a történelemben, hanem sokoldalúan mutatja be mindenféle összefüggésben.”, és azt is, hogy „Innen ered a kötet bizonyos fokú zsúfoltsága is, mert a szerző fő célja az adatszolgáltatás.” Egyet kell értenünk vele. Csak a felhasznált források jegyzékében 204 cím szerepel, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár és a Holocaust Dokumentációs Központ dokumentumaitól, emlékkönyveken, kéziratokon át, egészen egy 1985-ben Budapesten kiadott Sportlexikonig. A skála igen széles, itt valóban mintha a bőség zavarával küszködne író, olvasó és recenzens egyaránt, és ez utóbbi tartozik azzal, hogy itt és most megvallja, igen, néha olvasói minőségében ő is az a típusú, aki hátulról vagy a lap aljáról kezdi olvasni a könyveket. De aztán folytatja is.

Néző István helytörténész, könyvtáros, és ha valaki találkozni szeretne vele, a kisvárdai Városi Könyvtárban minden bizonnyal megtalálja őt. Ezzel a kötettel – amely tulajdonképpen egy második, bővített változata az 1998-ban megjelent A kisvárdai zsidóság történetének – a 40. születésnapjára ajándékozta meg önmagát. Az új cím – A zsidóság Kisvárdán – az előzővel összehasonlítva, mintha már azt mutatná: a szerző, bár kutatásban, tudásban s így tapasztalatban és bölcsességben is gyarapodott, már nem törekszik a nehezen vagy alig elérhető totalitásra, még egyetlen téma kapcsán sem. Ha műfajilag

SZEMLE

egészen pontosan meg akarnánk határozni, be akarnánk határolni a 306 oldalas könyvet, nem lenne nagyon egyszerű a dolgunk, de ezt is megkönnyíti már a beköszöntőben Margócsy József. Szerinte történeti művet tart a kezében az olvasó, mégpedig egy olyan adat0gazdag könyvet, amely arra enged következtetni, hogy a szerző fő célja az adatszolgáltatás. Ismét egyet kell értenünk vele.

A könyv 12 fejezete közül (mert a 13. és 14. a felhasznált források, illetve a felhasznált irodalom jegyzéke) az utolsó kettő tulajdonképpen nem a szó valódi értelmében vett fejezet. A 11., az Epilógus címet viselő, mindössze két és fél oldal, és a kisvárdai zsinagóga háború utáni sorsának rövid összefoglalója, a 12. pedig a híres kisvárdai zsidókról szól; hosszabb-rövidebb szócikkekbe foglalva, a város tíz híres szülöttének pályafutásával ismerkedhetünk meg. (Olyan ez, mintha egy rövid lexikonrészletet olvasnánk, ahonnan hiteles, ugyanakkor kellő mennyiségű információt kapunk. Ez a rész, ez az elképzelés talán tovább fejleszthető.) A könyv tulajdonképpeni tartalmát, módszeresen egybefűzött mondandóját annak első tíz fejezete tartalmazza. A recenzensben, aki jelen esetben elsősorban ismertetni akar, most felmerül az az örökös és többnyire egyértelmű válasz nélkül maradó kérdés, hogy mennyit mondjon fel a könyv tartalmából ahhoz, hogy meg ne bomoljon az a kényes egyensúly, ami ahhoz kell, hogy célhoz vezesse az olvasót – a könyv elolvasásához. Ha túl sokat mond fel, akkor az olvasó úgy vélheti, hogy ennyi információ elég is neki, ha túl keveset, akkor talán nem kelti fel az érdeklődését. (Mert nincs furcsább szerzet az olvasónál!) Így jelen sorok írójában most olyan döntés született, hogy nem mondja fel tételesen, hogy miről is szólnak az egyes fejezetek, hanem megpróbál kiragadni néhány olyan részt, részletet, amely sokak számára eljövendő olvasmánnyá teheti Néző István könyvét.

SZEMLE

Az első fejezetből a kisvárdai zsidóság demográfiájáról, annak változásairól kap részletes képet az olvasó. Megtudhatjuk, hogy a zsidók kisvárdai megjelenésének első írásosan dokumentálható nyoma 1508-ból származik, de a zsidóság nagyobb létszámú megjelenése csak jóval később történt, és az Esterházy családhoz köthető. 1747-ben Kisvárdán egyetlen zsidó család lakott, Georgius Salamonovics és felesége. Az 1770-es népesség- és adóösszeírás már kilenc helyi családról számol be, és ez a szám 1821-re mintegy megtízszereződött. 1848ban már 725 fő a kisvárdai zsidóság lélekszáma (161 család). Ez a szám a századfordulóra már több mint megháromszorozódott, és a huszadik század derekán, 1941-ben 3770 zsidó élt Kisvárdán. (Az 1944-es deportálási listán 3494 egyén szerepelt.) Ezek a számok már önmagukban is figyelemfelkeltők és beszédesek egy olyan kistelepülés viszonylatában, mint amilyen Kisvárda volt, melynek összlakossága az 1930-as években 14 ezer fő körül mozgott. Egy közösség kialakulásának vagyunk itt tanúi, amely bővült, gyarapodott, élt és megélt ezen a vidéken, ahová magával hozta kulturális és vallási hagyományait is. Ezek a demográfiai mutatók már első látásra számos kérdést és számos miértet vetnek fel: Miért épp Kisvárdán nőtt ilyen rohamosan a zsidóság létszáma?

Mivel foglalkozott ez a népesség? Milyen társadalmi szerep jutott neki? Tudott-e, akart-e integrálódni? Ha asszimilálódott, milyen mértékben tette? Milyen hagyományokat hozott magával, és mennyire őrizte azokat? Néző István könyve fejezetről-fejezetre megpróbálja megválaszolni ezeket a kérdéseket, megpróbálja módszeresen végigjárni a Georgius Salamonoviccsal kezdődő és Auschwitzban záródó utat. Az érdeklődő olvasó a kisvárdai hitéletnek szentelt fejezeteknek (2. és 3. fejezet) köszönhetően megismerkedhetik magával a zsidó vallási rituálé-

353

val és annak kellékeivel is, az 5. fejezetből pedig megtudhatja, hogy mi az a Chewra Kadisa vagy Szent Egylet, hogy a Chewra Mezonot az Tápegylet, és a Gemilusz Chaszodim Emberbaráti Egyletnek fordítható. Ebből a fejezetből információt kaphat az olvasó a cionista mozgalomról is, a következőből pedig a kisvárdai zsidó oktatásról, a zsidó és a helyi oktatás viszonyáról.

Kezdek távolodni a célponttól és ígéretemtől, ezért nem fogom tovább sorjázni a fejezeteket és azok tartalmát, inkább csak rácsodálkoznék néhány dologra, például arra, hogy a helyi Szent Orsolya-rend által vezetett historia domus ilyen eseményekhez is forrásként használható: „A városnak az a része lett a gettó, ahol amúgy is sűrűn zsidólakosság volt, ez pedig itt van a tőszomszédos Csillag utcában, ahol kupolás imaházuk is van, s az e körül elterülő számos utca...

Mély sajnálatunkat ébresztette fel azonban az, hogy a régóta keresztények is éppen olyan elbánásmódban részesültek, mint a tényleges zsidók. Megható volt, hogy egy régi növendékünk, aki 25 éve katolikus s tisztaéletű tanárnő, megkérte a kísérő csendőrt, hadd jöjjön be a zárdába elbúcsúzni a Tisztelendő Atyától, akit nagyon szeret. Mielőtt a gettóba vitték volna, buzgón meggyónt, megáldozott, s így várta a további sorsát. A hazaáruló gonoszok mellett így szenvedett sok olyan is, aki személyileg ártatlan volt.” És rácsodálkoznék arra az aprólékos összeírásra, melynek eredetije a megyei levéltárban található, és amely a zsidóktól összeszedett órákról ad gondosan – sorszám, név, érték és darab szerint – számot.

Egy közösség sorsa és története bontakozik ki ebben a könyvben és zárul is le benne.

A kisvárdai zsidók történetének van vége és szomorú a vége, ezért lesz implicite szomorú maga a könyv is. Mert mindaz, amit ez a közösség létrehozott, ma már csak így őrizhető meg: könyvvel, írással, szóval, emléke-

SZEMLE

354

zéssel. Néző István az „emlékezés kavicsaként” aposztrofálja könyvét, amelyet a kisvárdai zsidók képzeletbeli sírjára helyezett. Úgy gondoljuk, hogy elérte vele ezt a célját is. Úgy véljük, hogy ezután a másodkiadás után sem teheti le nyugodni a pennát a szerző. Úgy tűnik, mintha ez a jól dokumentált, „az adatközlő módszerével felépített” könyv azt várná tőle, hogy ennek a már csak a múltban létező közösségnek mondja el úgy is a történetét, hogy a legszélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhető legyen: a tudományos ismeretterjesztés módszerével. Megérné. És kihívásnak sem kevés.

Ezt a gondolatot egy sokszor ismétlődő, nekem (is) feltett kérdés juttatta eszembe. Na-

gyon különböző társadalmi kategóriákhoz tartozó emberek egyöntetűen azt a kérdést teszik fel gyakran, vajon mennyire kell egy műnek olvasmányosnak lennie? Mennyire kötelező avagy szükséges a közérthetőség egy olyan korban, amikor az olvasás divatja már letűnőfélben van? Reméljük, hogy lesz olvasója Néző István jelen könyvének. És a következőnek is. Így záróakkordként halkan megkérdezhetjük az olvasótól: milyen volt a nagy találkozás?

Néző István: A zsidóság Kisvárdán (Margócsy József útravalójával). Kisvárdai Városszépítő Egyesület, Kisvárda, 2003.

306 p.

Vofkori Mária

Dokumentumok a pusztulásról Nyíregyháza és Északkelet-Magyarország mindig is kitüntetett szerepet játszott a hazai zsidóság életében. Az 1772 után Galíciából bevándorló zsidók már csak a régió földrajzi elhelyezkedése folytán is első állomáshelyüknek, vagy egyenesen otthonuknak tekintették a várost és környékét. A 18. század végétől a 20. század közepéig megtalálható volt itt a zsidóság minden vallási, szellemi és kulturális áramlata, melyek csak tovább színesítették a régió, a három megye, Szabolcs, Szatmár és Bereg etnikai, vallási képét. Magyarország történetének egy szomorú időszakában, 1944-ben ez a három megye lett a zsidók deportálásának első zónája, itt, Nyírtelek-Varjúlaposon állították fel 1944. április 16-án az első gyűjtőtábort.

Az ország és Nyíregyháza történetének e sötét időszakával foglalkozik a forráskötet,

mégpedig három részre osztva. Az első rész történeti bevezető, a zsidóság történetének és szerepének összefoglalása. Először történeti áttekintést olvashatunk az államalapítás korától a török kiűzéséig, majd a török kiűzése utáni betelepülés három hullámáról (az 1750–1790-es évek, az 1785–1840 közötti időszak és a dualizmus kora) van szó, amely kiemelten érintette Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyéket. A vármegyék után egy Nyíregyházára való betelepülésről szóló fejezet következik, majd külön fejezet foglalkozik az 1876. évi, ún. emancipációs törvény utáni neológ-ortodox szakadás nyíregyházi vonatkozásaival.

Ez utóbbi fejezetek kitérnek a betelepülést kísérő konfliktusokra is, mint például a két szabolcsi vérvádperre (1790, Nagykálló és 1882, Tiszaeszlár), valamint a zsidóság

SZEMLE

dualizmus-kori erős és dinamikus gazdasági tevékenysége, gazdagodása következtében keletkezett súrlódásokra. Mindezek ellenére a témával foglalkozó kutatók (mint például a kötetben is idézett R. L. Braham) szerint a zsidóság számára a dualizmus kora valóságos aranykornak tekinthető. Az ezután következő feszültségekről, a „zsidókérdés” 1919 utáni okairól, megoldási elképzelésekről szól a történeti bevezető utolsó része, illetve arról, hogy hogyan is jelentkeztek és valósultak meg ezek az elképzelések Nyíregyházán az 1930as években, a zsidótörvények során, egészen a gettósításig, majd a deportálásokig.

A kötet második és harmadik része a zsidóüldözéssel kapcsolatos nyíregyházi dokumentumokat tartalmazza. A harmadik részben egy listát találunk, a város zsidó vallású lakóinak az összeírását. Bár a névsor nem azonos teljesen a gettóba és a gyűjtőtáborokba hurcoltak névsorával, mégis a felsorolt 4753 név azoknak a nyíregyházi zsidóknak a névsora, akiknek túlnyomó többsége a holokauszt áldozata lett.

Ez a harmadik rész és az előtte álló második részben található 1939–1944 közötti dokumentumok azok, melyek emberközeli helyzetbe hozzák a kort, az eseményeket. A puszta számadatokon és a makrotörténelmen túl bepillantást nyerhetünk a mindennapokba, hús-vér emberekkel, sorsokkal ismerkedhetünk meg. Egy beadvány kapcsán megtudhatjuk például, hogy az 1939. évi IV. tc. értelmében zsidónak minősülő személynek fagylalt utcai árusítására szóló engedélyt kiadni nem szabad. Megismerkedhetünk Ferenczi Imre úri és egyenruha szabóval, akinek születési anyakönyvi kivonatokkal kellett igazolnia nem zsidó származását, és 1940. június 6-án szeretné ezeket a dokumentumokat visszakapni, mert szüksége van rájuk ahhoz, hogy (feltehetőleg némi trianoni „intermezzo” után) román helyett újra magyar állampolgár legyen.

355

A dokumentumokban persze felbukkan a történelem, és a mindennapok „árnyoldala” is: a feljelentés, az irigység, a törvények, rendeletek túlbuzgó végrehajtása is. Találkozunk egy beadvánnyal, amely arra hívja fel a Polgármesteri Hivatal figyelmét, hogy a munkácsi sörgyár lerakata a törvényi rendelkezésekkel ellentétesen továbbra is „Jakabovits és Fiáé”, nem pedig azé a személyé, aki a hivatalos okmányokon szerepel. Ebben az esetben feltehetőleg olyan adásvételi vagy ajándékozási szerződésről van szó, amit zsidó személy kötött nem zsidókkal abból a célból, hogy vagyonát, vállalkozását, kereskedését átmentsék.

Megismerkedhetünk a dokumentumokból dr. Bernstein Bélával, a Statusquo izraelita hitközség főrabbijával, aki egy 1942. január 12-én kelt, hivatalos okiratban zsidóságáról nyilatkozik; ennek következményeként pedig, egy másik dokumentum szerint, az igazolóbizottság másokkal együtt megfosztja Nyíregyháza megyei város képviselő-testületében elfoglalt tagságától. (Hogy a következmények ezzel még nem zárultak le, jelzi, hogy Bernstein főrabbival a harmadik rész listáján, a 193. helyen találkozunk.)

Sajátos helyet foglalnak el a dokumentumok között „A zsidók összefogásával és értékeik őrizetbevételével kapcsolatos teendőkről” készült tudnivalók jegyzéke, melyet a M. Kir. Rendőrség nyíregyházi kapitánysága adott ki. Megrázó olvasmányok a felállított nyíregyházi gettó túlzsúfoltságára és higiéniai hiányosságára hivatkozó beadványok.

Találkozunk a dokumentumok között egy beadvánnyal, melyet volt zsidó munkaszolgálatosok írtak, és a keleti fronton végzett szolgálatukra, az azért kapott elismerésekre hivatkozva kérnek méltányos eljárást. Találunk a deportáláshoz szükséges fogatok kirendeléséről szóló iratokat, és egy személyes beadványt, aminek szerzője a zsidók kiszállítása során a hideg időjárás miatt elhullott

SZEMLE

356

lova miatt panaszkodik, és reméli, hogy ezért az áldozatért a zsidó vagyonokból ő is kárpótlásban részesül.

A dokumentumokat olvasva egy kérdés merül fel a recenzensben: felmerült-e a végrehajtási határozatok megfogalmazóiban, iktatóiban, hogy ha a kiürül az utolsó vasúti rámpa is, és amikor már csak a szél csapkodja az üres zsinagóga ablakait – akkor mi lesz?

Mivégre ez az egész? Ma igazoltatási eljárás, holnap gettó, holnapután fogatok kirendelése Mandabokorból, de távolabb már nem ér a tekintetünk, mert arról már nem szól törvény, és 4753 nyíregyházi polgár így lesz sorszám egy listán, amit le lehet írni, mint valami elkallódott rajzszöget a leltározásnál.

Ami utánuk marad: a korcsmáros gyertyatar-

tója, a divatáru-kereskedő étkészlete, abból meg úgyis ellentételezni lehet a fogatolás miatt kimúlt lovat.

A „szembenézés” és a „számvetés” hatvan éve a magyar történelem és a megemlékezések kulcsfogalmai. Idáig viszont csak akkor jutunk el, ha az 1944. áprilisi–májusi események mikrotörténetével szembesülünk: mi lett azzal a gyertyatartóval vagy étkészlettel, ha még egyszer, már csak képzeletünkben meg tud elevenedni az a világ, ami egy sötét pillanatban örökre elveszett.

Nagy Ferenc: A nyíregyházi zsidóság pusztulása. Nyíregyháza, 2004. 342 p. (A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 33.)

Buhály Attila

Zsidó emlékek a Felső-Tisza vidékén Ismét értékmentő könyvvel jelentkezett Kopka János: a Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (2000) és a tirpákoknak emléket állító Tisztelet az ősöknek (2003) után ez év júliusában került ki a nyomdából Zsidó emlékek a Felső-Tisza vidékén című kötete.

A magyar holokauszt 60. évfordulójára időzített könyvben a szerző emléket állít a hazánk északkeleti részében a magyarsággal évszázadokon át együtt élő zsidóságnak.

Bemutatja az építészeti szempontból is különleges zsinagógákat, imaházakat és temetkezési helyeket, az e vidéken egykor virágzó ortodox-haszid élet maradványait, valamint a máig kisugárzással bíró szentéletű rabbik (caddikok) tevékenységét.

A kötet írott szövegét 48 oldalas, színes képmelléklet egészíti ki, emelve a munka értékét. A szép képek nemcsak szakmai hozzáértésről, hanem a téma kiváló ismeretéről is tanúskodnak Elek Emil Szabolcs-SzatmárBereg megyében, Popov Alekszej Kárpátalján, Murvay György a romániai Szatmárban alkot évtizedek óta.

Kopka János zarándokutakra fűzi fel a látnivalókat. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében Nyíregyháza, Nagykálló, Mátészalka, Csenger, Kisvárda, Nyírtass; BorsodAbaúj-Zemplén megyében Tokaj, Tarcal, Mád, Olaszliszka, Bodrogkeresztúr, Sárospatak, Sátoraljaújhely; Ukrajna-Kárpátalján Ungvár, Munkács, Beregszász; Romániában Szatmár és Máramaros megyékben Szatmár-

SZEMLE

németi, Nagykároly és Máramarossziget az állomás. A csaknem húsz helyszín érzékelteti a munka méretét. A nehézségét pedig az fokozza, hogy már nagyon kevés az élő szemtanú, a zsinagógák többsége nem vallási célokat szolgál, a zsidó temetők nagy részében hatvan esztendeje nem ástak új sírt, hiányosak az iratanyagok – és akkor még nem említettük a holokauszt tényét.

A szerző bemutatja az északkelet-magyarországi zsidóság „családfáját”, amely három fő ágból táplálkozott: az osztrák-német, a cseh-morva és a galíciai-lengyel területekről. Az itt megtelepedettek jó része alapvetően különbözött a budapesti, a nagyvárosi és a dunántúli zsidóságtól. Sokan koldusszegényen, a pogromok elől menekülve érkeztek, zömük szegény is maradt egészen a holokausztig. Szeszt főztek, bort mértek ki, házalókként kereskedtek, kis földjüket művelték. Magyarország északkeleti országrészének zsidósága 1944-ig saját környezetében így is meghatározó tényezője volt a gazdasági életnek: felvásárolták a vidék termékeit, iparcikkekkel látták el a lakosságot.

A szerző sorra veszi a jelentősebb hitközségeket, amelyek között különösen nagyok is voltak. Munkácson (a Felvidék Jeruzsálemében) például a múlt század húszas éveiben a lakosság 44 százaléka volt zsidó, de nagy létszámú ortodox közösségek éltek Máramarosszigeten, Szatmárnémetiben, Mátészalkán, Kisvárdán is.

Mindez lényegében 56 nap alatt lett semmivé. A szerző közli a Munkácsi Zsidó Tanács 1944. április 8-án keletezett Felhívását, amelyben többek között az áll: „Semmi ok a nyugtalanságra”. Nyolc nap múlva a zsidóság első csoportjai már a gettóban voltak, s alig több, mint harminc nappal később az első halálvonat is elindult Auschwitzba. A kötetben azt olvashatjuk: a magyar holokauszt 400 ezer áldozata közül 130 ezer innen, a Felső-Tisza vidékéről került a

357

haláltáborokba. A korábbi, mintegy 150 ezerből néhány ezren maradtak e tájon csupán. Azok közül, akik túlélték a poklot, és haza is tértek – házuk, vagyonuk nem lévén –, legtöbben kilátástalannak látták további itteni életüket és kivándoroltak. Évtizedek óta még a legnagyobb városokban, Nyíregyházán, Kisvárdán sincs már annyi, hitét tartó zsidó férfi, hogy közösségi ünnepeiket előírás szerint megtarthassák.

Figyelemre érdemes része a könyvnek a csodarabbikkal foglalkozó fejezete. Míg megismerkedünk a nagykállói, a sátoraljaújhelyi és más híres rabbikkal, színes történeteket olvashatunk például a minden magyarországi zsidó ember által ismert „Szól a kakas” című dalról, amely a kállói rabbi ajkán született, vagy Teitelbaum Mózes tudós talmudistáról, akinek bölcs tanácsaiért messze földről is eljöttek – fölkereste a fiatal Kossuth Lajos is, akit megáldott, s nagyra hivatottságát megjövendölte. E szentéletű rabbik hatása haláluk után is oly erős, hogy gyülekezeteik ma is élnek a világ ortodox zsidó közösségeiben. Őseik emlékét őrizve évről-évre végigjárják a zarándokhelyekhez vezető útvonalakat. Nem ritka, hogy a tengerentúlról bérelt repülőgépekkel nagy számban érkeznek a csodarabbik sírjához. Mindezek hátteréről is szól a szerző.

Kopka János munkáiban visszatérő elem a személyes visszaemlékezés. Ez a kötet sem kivétel. A Beregszászról származó Klein Dávid, a kárpátaljai – ma Izraelben élő – Lusztig Károly, a szatmárnémeti Klein Élu, a nyíregyházi Raduczinerné Ganzfried Ágnes, a mátészalkai – ma Kaliforniában élő – Braun György saját családjuk, környezetük megélt sorsával világítja meg a holokauszt Felső-Tisza-menti eseményeit. Koncentrációs táborok, munkaszolgálatok poklait élték át, ám nem csak ezekről, hanem a zsidóság hitvilágáról, szokásairól is beszélnek, érzékletesen visszaadva a kor szubjektív emléke-

358

it. A hatodik emlékező, Rácz István keresztény, viszont kisgyermekként jobbára földművelő és házaló zsidó kiskereskedők környezetében élt Nyírszőlősön. Csak egy, évtizedekkel a holokauszt után szülőföldjére látogatóba visszatért, haláltábort túlélő szomszéddal történt találkozás után döbbent rá, hogy valójában mit is élt meg Európa. Amelynek különböző tájairól egy – a szomszédaival évszázadokig békés egyetértésben élő – szorgos nép tagjait a barbárság kergette pusztulásba.

A szerző – mint a kötet bevezetőjében írja – könyvével nem történelmet kíván írni, csupán szövegben és képben szeretné elmondani, hogy vidékünk elárvult templomai, teme-

SZEMLE

tői, a holtak és a ma már rohamosan fogyatkozó túlélők sorsa intő mementónk.

Mindezek mellett jól megfér egy, jobbára csak sugallt szándék: a könyvben összegyűjtött rendkívül gazdag emlékanyag különösen jellegzetes színhelyeinek megismertetése kiválóan alkalmas a hazai és a külföldi zsidó és nem zsidó emberek tájékoztatására, a megyénkbe irányuló vallási turizmus szervezett megalapozására is.

A kötet a szöveget két nyelven tartalmazza: az angol fordítás Vraukó Tamás munkája, művészeti szerkesztő Simon Tibor.

Kopka János: Zsidó emlékek a Felső-Tisza vidékén. Kelet Press Kiadó, Nyíregyháza, 2004. 152 p.

Marik Sándor

Mi lesz veled, Dózsa népe?

A címbeli kérdés egy tiszacsécsei parasztpolgár (a minősítésnek kizárólag pozitív felhangja van) versének refrénje. Szerzője nem tör költői babérokra, végső elkeseredésében fakadnak ki belőle az ősi ritmusban, nem kevés iróniával megfogalmazott sorok, s ő maga olvassa fel „művét” az elárvult tejcsarnok rideg falai között Zsigmond Dezső Rekviem a szatmári csordákért című, egyórás dokumentumfilmjében.

Köztudott, hogy a dokumentumfilm mostoha műfaj: a mozik műsorrendjébe soha nem illett bele, a televíziós csatornák pedig – ha egyáltalán vevők – lehetetlen időpontokat választanak sugárzásukra, vagy késve veszik elő, amikor már aktualitásukat

vesztették. A Rekviem szerencsés kivétel: ebben az évben, mondhatni frissiben, két csatorna is adta, a Duna kifejezetten főműsoridőben. A rendező rászolgált erre a gesztusra! Nemcsak dokumentumfilmes múltjával, hanem ezzel a nagyon is aktuális gondot feszegető filmjével, témája ugyanis messze túlmutat Szatmáron és a szarvasmarha-tartók gondjain.

A film címe a széplelkeket talán taszítja is; a költészetben az olyan össze nem illést, mint ami a rekviem és a csorda között feszül, oximoronnak hívják, amely az ellenpontozás révén kelti fel a fokozott figyelmet. Aki végignézi Zsigmond Dezső gyönyörűséges képi világú filmjét (az operatőr Mohi Sándor),

SZEMLE

s a befejező részben szembesül az „indiánfélelmű öregek”: parasztemberek, parasztasszonyok riadt, könnyes tekintetével, s megérti a vágóhídra szánt, a teherautó platójára terelt „tehénkék kajla bánatát” (mindkét költői kép Váci Mihálytól való), az pontosan tudja, minden más cím távolabb vinne a lényegtől, az érzelmekkel átitatott tényektől.

Zsigmond Dezső gondolatmenete és végkövetkeztetése pontos és világos: a történelmi idő túlfutott az apró egységekbe tagolt, kicsiny parasztgazdaságokon, amelyeket nem lehet már gazdaságosan működtetni, s bár nem is olyan régen még, néhány évtizeddel ezelőtt is „a jószág volt az aranya a népnek”, ahogy az egyik falusi öregasszony mondja a filmen, de mára a nagyüzemek konkurenciája miatt visszájára fordult a helyzet. (A megmásíthatatlant a rendezőriporter mondja ki a film egy legelői jelenetében. Zsigmond Dezső végig tapintatosan a háttérben marad, de itt indokolttá válik látható jelenléte.)

A képsorok mögött meghúzódó valóságos drámát az jelenti, hogy egy ezer éve létező paraszti világ hullik szét a szemünk előtt darabokra, évezredes gyakorlat foszlik semmivé, s bár a rendező látható szeretettel és részvéttel ábrázolja a szatmári aprófalvak népét, akiket valami ősi, a génekben hordozott ragaszkodás, szeretet fűz a már-már családtagként kezelt jószághoz, de tudja, hogy a harang már értük szól. A film leg-

359

szebb képsora, ahogy a befejezésben a kamera végigpásztáz az elárvult istálló mennyezetén, ahol a kolompok sora függ némán, a múltat idézően, de a háttérből gyászzeneként beszűrődik az esteli harangszó.

Azok az öregek, akiknek a premier plánjait elénk állítja a rendező, s arcuk barázdáiban megmutatja megszenvedett sorsuk minden keserűségét, már nem tudják megérteni a megváltozott idők szavát, és kárpótlást sem várhatnak mindazért, amit most vesztenek el a jogilag is Európába ért hazájukban. Ők most is a történelem vesztesei, mint a háború után, amikor a katonák hajtották el a teheneiket, vagy a Rákosi-rendszerben, amikor a jószágot be kellett vinniük a téeszbe.

De mi, valamennyien vesztesek vagyunk: az elnéptelenedő aprófalvakkal eltűnnek nyelvünk különös ízei és fordulatai, amelyeket a Rekviem még megőriz; elkallódnak vagy skanzenbe menekítődnek egy csodálatos népi kultúra rekvizitumai, amelyek még láthatók Zsigmond Dezső filmjében; széthullik egy évszázadokon át nemzetmegtartó erőnek bizonyult életforma, amelynek utolsó, hiteles lenyomata a Rekviem a szatmári csordákért.

Zsigmond Dezső: Rekviem a szatmári csordákért. Dokumentumfilm. 2003. 60 perc.

Hamar Péter

SZEMLE

360

Szatmári képek Zsigmond Dezsô dokumentumfilmjébôl

SZEMLE

361

Szatmári képek Zsigmond Dezsô dokumentumfilmjébôl

KRÓNIKA

363

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2004. január 1–március 31.

Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 1. Alföldi tanulmányok 2002-2003. 19. köt. / főszerk.

Csatáry Bálint. – Békéscsaba : Nagyalföld Alapítvány, 2003. – 186 p.

2. Csermely Tibor könyve : megjelent a szerző 70. születésnapjára. – Nyíregyháza : Start Rehabilitációs Vállalat és Intézményei, 2004. – 174 p.

3. Az Ecsedi-láp : múlt és jelen / írták: Karácsonyi Károly, Németi János, Baracsi Béla, Végh Balázs Béla.

– Börvely : Polgármesteri Hivatal, Illyés Közalapítvány, 2002. – 46 p.

4. Emlékkönyv 130 év : Budai Nagy Antal Pedagógiai és Közgazdasági Szakközépiskola / szerk. Fekete Antal. – Nagykálló : Heti Szó Plusz Bt., 2001. – 143 p.

5. A Görög Katolikus Szemle kalendáriuma a 2004-es esztendőre. – Nyíregyháza : „Görög Katolikus Szemle, 2003. – 144 p.

6. JÁNOSI Zoltán: A csodafiú – szarvas poézis, ember és univerzum Nagy László költeményeiben. – Nyíregyháza : Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány, 2003. – 125 p.

7. KÖLCSEY Ferenc: Irodalmi kritikák és esztétikai írások. 1. 1808 – 1823 / sajtó alá rend. Gyapay László.

– Budapest : Universitas K., 2003. – 726 p.

11. NÉZŐ István: A zsidóság Kisvárdán / szerk. Marik Sándor. – Nyíregyháza : Kisvárdai Városszépítő Egyesület, 2003. – 306 p.

12. Nyíregyháza : előadások a város újratelepítésének 250. évfordulóján / szerk. Frisnyák Sándor. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke, 2003. – 223 p.

13. A nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnázium és Kollégium jubileumi évkönyve 2001/2002 / szerk.

Nagyné Ullrich Katalin. – Nyíregyháza : Szent Imre Katolikus Gimnázium, 2002. – 123 p.

14. OLÁH András: Csapda : novellák. – Mátészalka : Bolaned Bt., 2002. – 59 p.

15. OLÁH András: Egy filmszalag vége : versek. – Miskolc : Felsőmagyarország K., 2002. – 77 p.

16. Rétközi anekdoták / összegyűjt. Hegedűs Dezső, Nagy Ferenc. szerk. Nagy Ferenc. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Önkormányzat Levéltára, 2004. – 80 p.

17. SALGA Miklós: „Végigmentem az élet viharos tengerén”: részletek önéletrajzomból. – Nyíregyháza : Szerző, 2003. – 126 p.

18. 100 éves a nagykállói középiskolai kollégium : centenáriumi emlékkönyv. – Nagykálló : Nagykállói Középiskolai Kollégium, 2003. – 112 p.

19. SZITHA Mária: Közélet és politika. – Nyíregyháza : Örökségünk Kiadó Bt., 2004. – 166 p.

20. A Tisza és vízrendszere. 2. köt. / szerk. Teplán István.

– Budapest : MTA Társadalomkutató Központ, 2003.

– 219 p.

8. KULIMÁR János: Nagykálló sporttörténete 19212000 : vendégségben dr. Misky Lászlónál / szerk.

Tinkóné Osváth Katalin. – Nyíregyháza : Szerző, 2003. – 172 p.

21. „Vedd szívesen csekély iratomat...” irodalom családi használatra : Margócsy József 85. születésnapjára / szerk., sajtó alá rend., jegyzet: Margócsy István. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Önkormányzat Levéltára, 2004. – 251 p.

9. LÁZÁR Sándor : Bajtársak : fotóalbum / szerk., bev.

Bene János. – Nyíregyháza : Jósa András Múzeum, 2001. – 90 p.

22. VERESS Gábor – POPOVICS Vladimir: A nemzetiségi iskolák Kárpátalján 1919-1991. – Beregszász : Vizhibu, 1999. – 47 p.

10. MINYA Károly: Nyelvművelek, tehát vagyok ? 100 anyanyelvi egyperces. – Nyíregyháza : Grafit Nyomda „R” Kft., 2002. – 152 p.

23. A vidékfejlesztés szellemi erőforrásainak hasznosítása : a „Magyar Tudomány Napja 2000” alkalmából rendezett Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei konferencia

KRÓNIKA

364 anyagának bemutatása / szerk. Vass Lajosné. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tudományos Közalapítvány Kuratóriuma, 2000. – 253 p.

IDŐSZAKI KIADVÁNYOK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 24. ONDER Csaba: Hagyományozódó olvasatlanság = Irodalomtörténeti Közlemények, 2003/5–6. sz. 580– 595. p.; irodalomtörténet; Kölcsey Ferenc 25. GALAMBOS Sándor: Elhunyt dr. László Géza főlevéltáros = Pedagógiai Műhely, 2003/4. sz. 5. p.; nekrológ 26. KUKNYÓ János: A differenciálódás megjelenése az iskola fontosabb tanügyi dokumentumaiban = Pedagógiai Műhely, 4. sz. 6–13. p.; pedagógiai kutatások; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 27. NAGY István Attila: Érdekes izgalmas és vitatható előadások = Pedagógiai Műhely, 4. sz. 32–36. p.; színikritika; Móricz Zsigmond; Krúdy Gyula; Laurens, Joanna; Beaumarchais, Augustin Caron de; Widmer, Urs; Nagykutyák; Figaro házassága; Három madár; Szindbád; Légy jó mindhalálig; Móricz Zsigmond Színház

35. 40 éves szakmai tapasztalat = Gazdasági Tükörkép, 1. sz. 54. p.; Nyírtelek; HM Arzenal Elektromechanikai Rt. 36. BERÉNYI László–KETTINGER Gyula: Az Andrássyak nyomában = Magyar Turista, 2. sz. 10–11. p.; Tiszadob; Andrássy-kastély 37. NYÉKI Zsolt: Tőkét vonz a nyírségi város = Gazdasági Tükörkép, 1. sz. 46. p.; beruházás; Nyíregyháza 38. NYÉKI Zsolt: Gazdasági mintaprogramok = Gazdasági Tükörkép, 1. sz. 47. p.; területfejlesztés; beruházás; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 39. NYÉKI Zsolt: Igény szerint szabályozható = Gazdasági Tükörkép, 1. sz. 48. p.; távhőszolgáltatás; Nyíregyháza; Nyírtávhő Kft. 40. NYÉKI Zsolt: Szolgáltatás és üzlet = Gazdasági Tükörkép, 1. sz. 51. p.; hulladékgazdálkodás; Nyirflopp Kft. 41. NYÉKI Zsolt: Építőipari pilléreken nyugvó vállalkozás = Gazdasági Tükörkép, 1. sz. 53. p.; Depona Mélyépítő és Kereskedelmi Kft. 42. HERMANN Irén: Három színész = Zsöllye, 1. sz. 23. p.; Joanna Laurens: Három madár; színikritika 43. KÜHRNER Éva: Harmincéves a Magyar Könyvtárosok Egyesülete megyei szervezete = Könyvtári Levelező/Lap, 1. sz. 9–12. p.

28. SZABÓ Imréné: Barátságtól a közös munkálkodásig = Pedagógiai Műhely, 4. sz. 37–38. p.; nekrológ; Gyulaháza; Pénzes Ilona

44. LEGÁNY András: A Rétköz = Természetbúvár, 1. sz.

20–22. p.; ornitológia

29. RESZLER Gábor: Hallgatói információs központ a Nyíregyházi Főiskolán = Pedagógiai Műhely, 4. sz.

39–42. p.; beruházás

45. MOHÁS Lívia: A házasság falovában = Hitel, 1. sz.

95–104. p.; Móricz Zsigmond (1879–1942)

30. PREGUN István: A Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola új épületének bemutatása = Pedagógiai Műhely, 4. sz. 43–47. p.

31. FILEPNÉ Nagy Éva: Roma kisebbség SzabolcsSzatmár-Bereg megyében = Comitatus, 2003/11–12. sz. 82–89. p.

Január 32. HEPP Krisztina: Hagyományok Szabolcs-SzatmárBereg megyéből = Honismeret, 1. sz. 74–75. p.; hagyományápolás; Sóstói Múzeumfalu 33. GYURIS Enikő: Az aszalt szilva = Honismeret, 1. sz.

75. p.; hagyományápolás; népi ételek 34. HALÁSZ Erzsébet: A szatmári szilvalekvár = Honismeret, 1. sz. 75–76. p.; hagyományápolás; népi ételek

46. BALOGH Géza: Vízőrségben a Felső-Tisza-vidéken = Szabad Föld, 1. sz. 6. p.; Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság 47. BALOGH Géza: Világbajnok dámok a Guthi-erdő kincsei = Szabad Föld, 1. sz. 8. P.; erdőgazdálkodás; vadgazdálkodás 48. BAKAJSZA András: Szépíróink dr. Béresért és cseppjeiért = Hitel, 4. sz. 57–73. p.; szépirodalom; dr. Béres József 49. DEUTSCH Gábor: A kisvárdai tudós = Új Élet, 4. sz.

3. p.; Mojse Moskovics 50. Három madár = Ellenfény, 1. sz. 29–35. p.; Joanna Laurens: Három madár; színikritika; Móricz Zsigmond Színház 51. Szabolcsi Bélyegújság = Kelet-Magyarország, 1. sz.

7. p.; sajtótörténet 52. Szabolcs az élen = Kistermelők lapja, 2. sz. 2. p.; agrárgazdaság; környezetvédelem

KRÓNIKA 53. BALOGH Géza: A legmagyarabb fegyvernem nyírségi kutatója = Szabad Föld, 4. sz. 4. p.; dr. Bene János 54. LOVASS Ildikó: Föstő kettős aranypánttal a homlokán = Szabad Föld, 4. sz. 22. p.; Péli Tamás 55. BÁGYONI SZABÓ István: Himnuszunk születésnapjára = Szabad Föld, 4. sz. 23. p.; Kölcsey Ferenc 56. HARSÁNYI József: Red Rome Van Well = Kertészet és Szőlészet, 4. sz. 12–13. p.; növénynemesítés; almatermesztés; Újfehértói Gyümölcstermesztési Kutatófejlesztő Kft. 57. SZALAI László–FECSKE Vince: Óvjuk meg nemzeti kultúránkat = Reformátusok Lapja, 4. sz. 4. p.; Kölcsey Ferenc; Magyar Kultúra Napja; Jókai Anna 58. FAZEKAS Árpád: Hazaérkezett szülővárosába = Kelet-Magyarország, 1. sz. 3. p.; emléktábla; avatóünnepség; Nyíregyháza; Jurányi Lajos (1837–1897) 59. Versenyzőink a világversenyeken sem vallottak szégyent = Kelet-Magyarország, 1. sz. 10. p.; sport; 2003 60. Jelentős változások előtt városaink = Kelet-Magyarország, 5. sz. 1., 5. p.; Nagykálló; Mátészalka; Vásárosnamény 61. Szabolcsi vállalkozók a legjobbak között = Kelet-Magyarország, 5. sz. 5. p.; vállalkozás; kitüntetés; Energocoop Kft.; Boma Trade Kft. 62. LEFLER György: Ófehértói körkép = Kelet-Magyarország, 5. sz. 7. p.; területfejlesztés; általános iskola; polgárőrség; önkormányzat 63. RÉVAY Zoltán: Önállósult a Cantemus énekkar = Népszabadság, 5. sz. mell. 2. p.; Nyíregyháza 64. NÁBRÁDI Lajos: Fejlődik a szatmári térség = Népszabadság, 5. sz. mell. 2. p.; Mátészalkai Kistérségi Fejlesztési Közhasznú Társaság; Szatmár Jóléti Egyesület 65. GYÖRKE László: Telt ház van az éjjeli menedékhelyen = Kelet-Magyarország, 7. sz. 1., 5. p.; hajléktalanság; szociális gondoskodás; Nyíregyháza; Oltalom Hajléktalanellátó Szolgálat; Periféria Egyesület 66. GALAMBOS Béla: Gyorsaság együttműködés a siker záloga = Kelet-Magyarország, 7. sz. 3. p.; Integrált Igazgatási és Ellenőrzési Rendszer 67. Háromnegyedmilliárd forint bérlakásokra = KeletMagyarország, 7. sz. 1., 5. p.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 68. Nem lesz visszaesés a lakásépítésben = Kelet-Magyarország, 8. sz. 1., 5. p.; Nyíregyháza; 2004.

365 69. KOVÁCS Éva: Nehezedő helyzetben az eddiginél jobban = Kelet-Magyarország, 8. sz. 3. p.; Pintérné dr. Gönczi Ágnes; Jósa András Megyei Kórház 70. GYÖRKE László: Tízmillió utas a keleti országhatáron = Kelet-Magyarország, 10. sz. 1. p.; határátkelő; határőrség; határsértés; Nyírbátori Határőr Igazgatóság 71. KOVÁCS Éva: Könyvek a gyógyítás szolgálatában = Kelet-Magyarország, 10. sz. 4. p.; Kállay Rudolf Orvostudományi Szakkönyvtár 72. GYÖRKE László: Szorgalmatosi körkép = Kelet-Magyarország, 11. sz. 7. p.; önkormányzat; általános iskola; beruházás 73. BÓTA Gábor: A látomás és a realitás határán = Magyar Hírlap, 13. sz. 18. p.; színházi bemutatók; Tordy Géza; A vörös postakocsi; Krúdy Gyula 74. CSERVENYÁK Katalin: Emléktáblát állítanak a vaskereskedésnek = Kelet-Magyarország, 14. sz. 3. p.; Nyíregyháza; Wirtschafter-ház 75. M. MAGYAR László: Vállvetve küzdenek a vállalkozásokért = Kelet-Magyarország, 15. sz. 7. p.; Újfehértó; Technológiai Inkubátorház 76. BALOGH József: Tanítani, művelni kell az embereket = Kelet-Magyarország, 17. sz. 3. p.; Nyíregyházi Főiskola 77. LADÁNYI TÓTH Lajos: Nagycserkeszi körkép = Kelet-Magyarország, 17. sz. 7. p.; önkormányzat; általános iskola; óvoda 78. BALOGH József: Valamennyiünket az unióba várják = Kelet-Magyarország, 18. sz. 3. p.; Nyíregyházi Főiskola 79. FULLAJTÁR András: Több mint félszáz ember életét mentették meg = Kelet-Magyarország, 18. sz. 6. p.; tűzoltóság; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 80. GYÖRKE László: Sosem látott fejlesztések három éve Oroson = Kelet-Magyarország, 18. sz. 7. p.

81. HORVÁTH Sándor: Nyíregyháza 1944 = Kelet-Magyarország, 19. sz. 7. p.; filatélia 82. MÁN László: A sport díszes méltó megyei ünnepe = Kelet-Magyarország, 20. sz. 9. p.; sport; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 83. CSIZMAZIA Tamásné: Vendégforgalom SzabolcsSzatmár-Bereg megyében = Kelet-Magyarország, 21. sz. 3. p.; turizmus 84. M. MAGYAR László: Dicső napokról mesélne az emléktábla = Kelet-Magyarország, 21. sz. 7. p.; településtörténet; Nagykálló; Kállói vár 85. NYÉKI Zsolt: Lóerőre kapott hagyományok = KeletMagyarország, 22. sz. 3. p.;

KRÓNIKA

366 mezőgazdasági gépgyártás; Újfehértó; Amobil Trading Kft. 86. A klímával a termesztés is változik = Kelet-Magyarország, 23. sz. 1. p.; gyümölcstermesztés; tudományos kutatás; Újfehértó; Kutatási Nap

100. HAJDU Bertalanné: Munkaerőpiaci helyzetkép, foglalkoztatási feszültségek = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. 65–77. p.

101. HOLLÓSI Zsolt: „Sokszor a helyi politika gáncsolta el a szegedi alkotókat” : beszélgetés Tóth Sándor szobrászművésszel = Tiszatáj, 2. sz. 94–104. p.

87. LADÁNYI TÓTH Lajos: Vasmegyeri körkép = Kelet-Magyarország, 23. sz. 7. p.; önkormányzat; általános iskola; idősek otthona

102. Fejleszt az újfehértói traktorgyár = Kistermelők Lapja, 2. sz. 2. p.; Amobil Trading Kft.

88. REMÉNYI Mihály: A Kálvineum alapító professzora volt = Kelet-Magyarország, 23. sz. 8. p.; Porzsolt István (1910–1986)

103. ZAPPE László: Régi orosz valóság = Zsöllye, 2. sz.

6. p.; Csehov: Platonov; színikritika; Móricz Zsigmond Színház

89. NAGY István Attila: Szomorú jelenetek az orosz életből = Kelet-Magyarország, 23. sz. 11. p.; színikritika; rendezte: Ivo Krobot; Csehov: Platonov 90. FULLAJTÁR András: A vasrácsok mögött kiválóan dolgoztak = Kelet-Magyarország, 25. sz. 6. p.; Nyíregyháza; Büntetésvégrehajtási Intézet Február 91. SZABÓ József: Az árvízvédelem néhány aktuális kérdése Magyarországon – a Tisza példáján = Debreceni Szemle, 1. sz. 60–76. p.; 92. JÁNOSI Zoltán: Mező András 1939–2003 = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. 1–6. p.; nekrológ 93. KARÁDI Zsolt: Tisztelt gyászoló család! = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. 7–8. p.; nekrológ; dr. Mező András (1939–2003) 94. PITI Ferenc: Szabolcs Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában 1343–1355 = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. 9–19. p.; oklevéltan 95. MIZSER Lajos: Régi utcanevek Szatmárban = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. 20–24. p.; nyelvészet 96. KÁVÁSSY Sándor: Dr. Gergely László emlékezései = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. 25–36. p.; memoár; dr. Gergely László (1879.–1965) 97. BAKAJSZA András: Szépíróink dr. Béresért és cseppjeiért = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz.

51–63. p.; dr. Béres József 98. FILEPNÉ NAGY Éva–FÓNAI Mihály–FÁBIÁN Gergely: A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei népesség szociális helyzete és egészségi állapota = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. 78–92. p.

99. SZOBOSZLAI Katalin–PATTYÁN László: Hajléktalanok a keleti régióban = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. 93–110. p.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

104. MIKLÓSI Gábor: Az én kis falum = Magyar Narancs, 7. sz. 14–15. p.; cigányság; Jánd; Gyüre 105. CSEKE Hajnalka–HALASKA Gábor: Városok a végeken = Figyelő, 7. sz. 18–22. p.; területfejlesztés; szociográfia; gazdasági élet; Zsurk 106. KOVÁCS Ágnes: Százéves a nyíregyházi társszékesegyház = Új ember. 8. sz. 4. p.; római katolikus templom 107. BALOGH Géza: Titkot rejtett a templom = Szabad Föld, 9. sz. 4. p.; református templom; Nyírkáta 108. CSERVENYÁK Katalin: Óvoda épül majd a Bábakút helyén = Kelet-Magyarország, 29. sz. 7. p.; szociográfia; beruházás; településrendezés; Nyíribrony 109. S. M.: Fotók és tárgyak a vízügy történelméről = Kelet-Magyarország, 30. sz. 5. p.; múzeum; vízügy; Nyíregyháza 110. DOMBI Margit: Leállt a kisvárdai baromfiüzem = Magyar Nemzet, 31. sz. 1, 11. p.; létszámleépítés 111. CSERVENYÁK Katalin: Évértékelő. Nyíregyháza Európa keleti kapuja lesz = Kelet-Magyarország, 35. sz. 1., 5. p.; településfejlesztés 112. M. MAGYAR László: Nem pihen a hangjegyeket író kéz = Kelet-Magyarország, 36. sz. 4. p.; zeneszerző; pályakép; Kocsár Miklós 113. NAGY István Attila: Az irodalom ma is őszinte szolgálat = Kelet-Magyarország, 38. sz. 3. p.; kitüntetés; Kölcsey Társaság emlékplakettje; Jókai Anna 114. GYÖRKE László: Timári körkép : Nem halat, hanem hálót kell adni = Kelet-Magyarország, 41. sz. 7. p.; szociográfia 115. ILYÉS Gábor: A „színek fejedelme”, Benczúr Gyula = Kelet-Magyarország, 41. sz. 8. p.; évforduló; Benczúr Gyula (1844–1920)

KRÓNIKA

367

116. CSERVENYÁK Katalin: A fürdő fejlesztése elengedhetetlen = Kelet-Magyarország, 42. sz. 7. p.; településfejlesztés

hulladékgazdálkodás; szolgáltatás; Kemecse; Nyírpazony

117. NAGY István Attila: Felnőtt korú lett a Nyírség Táncegyüttes = Kelet-Magyarország, 42. sz. 8. p.; évforduló

129. MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: Vándormozgalom és természetes fogyás az aprófalvakban = Kelet-Magyarország, 52. sz. 5. p.; demográfia; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

118. LADÁNYI TÓTH Lajos: Kislétai körkép = Kelet-Magyarország, 47. sz. 7. p.; szociográfia

130. GYÖRKE László: Szakolyi körkép = Kelet-Magyarország, 53. sz. 7. p.; helytörténet; tűzoltóság; általános iskola

Március 119. GAZDA László–FILEPNÉ NAGY Éva: A Magyar– Román–Ukrán Interrégió társadalmi-gazdasági helyzetelemzése és fejlesztési célrendszere = Comitatus, 3. sz. 95–114. p.; regionális fejlesztés; határmenti együttműködés; Kárpátok Eurorégió 120. PARRAGH Péter: Kisvasutakkal Európába = Magyar Turista, 3. sz. 14–15. p.; Nyírvidéki Kisvasút 301. Perényi Balázs: Atlantisz = Színház, 3. sz. 16–18. p.; színikritika; Csehov: Platonov; Móricz Zsigmond Színház 121. BARANYI Ferenc: Áldott az asszonyok között = Ezredvég, 3. sz. 61–63. p.; emléktábla; emlékünnepség; Kaffka Margit 122. BALÁZSNÉ FODOR Katalin: Ajánlás = Forrás, 3. sz.

62–64. p.; irodalomtörténet; Balázs József (1944–1997)

131. NYÉKI Zsolt: Szatmár gazdasági versenybe száll = Kelet-Magyarország, 55. sz. 3. p.; Szatmári Gazdaságfejlesztési Alapítvány 132. LEFLER György: Kemecsei körkép = Kelet-Magyarország, 59. sz. 7. p.; általános iskola; egészségügyi ellátás; önkormányzat 133. Növekszik a sikeres közvetítések száma = Kelet-Magyarország, 59. sz. 1., 5. p.; munkanélküliek; átképzés; Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Munkaügyi Központ 134. LADÁNYI TÓTH Lajos: Érpataki körkép = Kelet-Magyarország, 76. sz. 7. p.; önkormányzat; általános iskola; teleház 135. NYÉKI Zsolt: Bőven termő új kertek születhetnek = Kelet-Magyarország, 53. sz. 8. p.; gyümölcstermesztés; pályázat; Újfehértó 136. Logisztikai központ és raktárbázis Záhonyban == Világgazdaság, 62. sz. 7. p.; Záhony és Térsége Vállalkozói Övezet

123. Mintha élne... = Új ember, 26. sz. 12. p.; Benczúr Gyula (1844–1920)

137. GYÖRKE László: Tiszaberceli körkép = Kelet-Magyarország, 64. sz. 7. p.; önkormányzat; teleház; diáksport; jótékonyság; foglalkoztatás

124. BALOGH József: Pénzszaporítás pátyodi módra = Kelet-Magyarország, 51. sz. 3. p.; településfejlesztés

138. LEFLER György: Paszabi körkép = Kelet-Magyarország, 70. sz. 7. p.; önkormányzat; általános iskola; polgárőrség

125. Egy kis megyei sajtótörténet 5., 6., 7., 8. = Kelet-Magyarország, 51., 54., 57., 60. sz. 5. p.;

139. MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: Javuló foglalkoztatottság = Kelet-Magyarország, 70. sz. 3. p.;

126. Határ menti kutatásfejlesztés euróból = Kelet-Magyarország, 51. sz. 1., 5. p.; magyar–román kapcsolat; agrárgazdaság

140. FULLAJTÁR András: A város bűnügyi térképének nincs sötét foltja = Kelet-Magyarország, 71. sz. 6. p.; közbiztonság; bűnözés; Nyíregyháza

127. Túróval is kínálták a cinkét = Kelet-Magyarország, 51. sz. 5. p.; Szatmárcseke; Nemzetközi Cinkefőző Verseny és Népi Ételek Kavalkádja

141. LADÁNYI TÓTH Lajos: Távhőárakat is féken tartó beruházás indul = Kelet-Magyarország, 71. sz. 1. p.; beruházás; erőmű; Nyíregyháza

128. M. MAGYAR László: Autó viszi a szemetet s vele együtt a forintokat = Kelet-Magyarország, 52. sz. 7. p.;

142. CSIZMAZIA Tamásné: Agrártermelés megyénkben, 2003 = Kelet-Magyarország, 74. sz. 3. p.;

KRÓNIKA

368

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2004. január 1–március 31.

Január 7. A nyíregyházi Városi Galériában a Mobil MADI Múzeum anyagából Művészet határok nélkül címmel kiállítás nyílt.

8. A Közép-Európai Táncház a Krúdy Kamarában bemutatta Dó Ré Mi című darabját.

Beregszászi János fotóiból kiállítás nyílt a Váci Mihály Művelődési Központ fotógalériájában.

9. A nyíregyházi Flextronics és a nyírkércsi Baromfi Coop Kft. vezetői átvették a „Régió Legjobbjai” című díjat.

10. Megkoszorúzták a Korona Szálló falán azt az emléktáblát, amelyet 1970-ben állítottak.

1934-ben ezen a napon Bartók Béla és Zatureczky Ede közös zongora szonáta estet adtak a nagyszálló nagytermében.

A nyíregyházi Bánki Donát Műszaki Középiskolában megnyílt Botrágyi Károly grafikusművész tárlata.

15. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kuratóriuma dr. Mizser Lajost, a Nyíregyházi Főiskola tanárát, kandidátust Csüry Bálintemlékéremmel tüntette ki.

Morvai Tibor szobrászművész alkotásaiból nyílt kiállítás a sóstói Krúdy Vigadóban.

Erdélyi üzenet címmel Csizmadia Attila fametsző, fafaragó és grafikusművész alkotásaiból nyílt kiállítás a Lippai János Szakközépiskolában.

17. A III. Napkori Böllérverseny magas színvonalú megrendezéséért Napkor Önkormányzata a FVM különdíját kapta. Az év legjobb böllére címet Kótai János Napkor, Nyírség Trans Kft. érdemelte ki.

18. A Kölcsey Társaság emlékplakettjét idén Jókai Anna Kossuth-díjas író kapta.

Emléktáblát avattak Nyíregyházán a Dózsa György utca 3. szám alatt, ahol egykoron a 120 éve alapított Wirtschafter-féle vaskereskedés állt és működött.

19. A Magyar Kultúra Napja alkalmából dr.

Frisnyák Sándor és Tóth Nándor Apáczai Csere János-díjban, Simicsku Istvánné Németh László-díjban részesült.

22. Megalakult Nyíregyházán az Országos Roma Vállalkozók és a környezetvédők megyei szervezete.

A baktalórántházi Vay Ádám Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium nemzetközi ECDL vizsgaközpont lett. Az oktatási intézményben új tantárgy az „utazásturizmus”.

Megyezászlót adományoztak a Megyei Hadkiegészítő Parancsnokságnak.

A Magyar Kultúra Napján rendezett ünnepségen át adták a „Nyíregyháza Város Közművelődéséért” kitüntetést Kosztin Sándorné könyvtárosnak, az Arany Katedra emlékplakettet Mulik Sándorné ovónőnek és Dávid Géza zeneiskolai tanárnak.

Nyíregyháza ipari parkjában lerakták az Elektrolux gyártóbázis alapkövét.

23. Díjkiosztó megyei sportgála a Kodály Zoltán Általános Iskolában. Megyénk legjobbjai 2003-ban: Miló Viktória ökölvívó, Balogh Vilmos ökölvívó, Kaptur Éva, Kinyik Mónika atléták, Vas Dávid atléta, Nagy Lajos ökölvívó edző, Bakosi Béla atlétika, Titász NRK röplabda, Nyíregyházi ÁB-Vill. KC.

KRÓNIKA

369

24. A Móricz Zsigmond Színház Ivo Krobot rendezésében bemutatta Csehov Platonov című darabját. A hetedik alkalommal visszatérő cseh rendezőnek a premier után átadták a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat emlékplakettjét valamint a Bencs László arany emlékérmet.

A Kölcsey Ferencről elnevezett regionális vers és prózamondó találkozó Szatmárcsekén.

Az előadóversenyen 31 versenyző mérte össze tudását.

29. Az eredményes munka elismeréseként megyezászlót kapott a nyíregyházi BV-intézet.

30. Biokonferencia, kertszemle Tarpán. Újfehértón megalakult a Hungarogold-Fruct Rt. Elnök-igazgató Kovács Lajos.

Lengyel hegedű-és zongoraművész hangversenye a nyíregyházi zeneiskolában.

4. Felavatták a Felső-Tisza-Vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság megújult vízügyi történeti gyűjteményét Nyíregyházán a Móricz Zsigmond u. 48. sz. alatt.

5. A kisvárdai városi könyvtárban megnyílt az Erdélyből származó Barabási Eszter grafikus tárlata.

6. A nyíregyházi zeneiskolából indultam címmel az intézmény volt növendékei adtak hangversenyt.

7. A Móricz Zsigmond Színház bemutatta a Szélkötő Kalamona című zenés mesejátékot.

10. Energiahatékonyság és megújuló energiaforrások címmel kétnapos nemzetközi konferencia kezdődött a Nyíregyházi Főiskolán.

A Dombrádi Képtárban megnyílt a Tokaji Nemzetközi Vasutas Alkotótáborban készített munkák kiállítása.

Nyírtelek négy tanyai településén befejeződött a gázberuházás.

Hornyák György grafikáiból kiállítás nyílt Nyíregyházán a NGYIK Speciális Szakképző Iskolában.

31. Kocsár Miklós Kossuth-díjas zeneszerző 70. születésnapja tiszteletére ünnepi hangverseny a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

12. Felavatták Nyíregyházán a Rutinsoft Kft. Informatikai Információs Központját.

Február 1. Az Amerikai Kórusszövetség meghívására az Egyesült Államokba utazott a Banchieri Énekegyüttes, amely két hét alatt több nagyvárosban is fellép.

A Tiszavasvári várossá nyilvánításának 18. évfordulója alkalmából rendezett városnapi ünnepségen a „Város Díszpolgára” kitüntető címet vette át Köblös András, a „Tiszavasvári Városért” kitüntető díjat Mészáros Józsefné, Nagy László, László Zoltán, a Jazz-Mix Táncegyüttes, a Fülemüle Óvoda Szülői Munkaközössége, Vasvári Pál-emlékérmet a SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Közoktatási Közalapítvány kapott.

2. A Szatmárnémetiben élő Podolyák Vilmos festőművész munkáiból nyílt kiállítás a városi művelődési központban.

13. A határon átívelő együttműködés perspektívái, a nemzetközi logisztikai hálózat kialakítása címmel nemzetközi tudományos konferencia a megyeházán.

14. A nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola és az intézmény táncművészeti tagozata megrendezte az első néptánc-szólótánc országos tanulmányi versenyt.

16. „Álmok és válóság” címmel kiállítás nyílt Csoma József festőművész képeiből a Lippai János Szakközépiskolában.

17. Libanonba utazott a Banchieri Énekegyüttes az „Al Bustan” fesztivál keretében adtak hangversenyt.

18. George Herbert Walker, az Egyesült Államok magyarországi nagykövete nyitotta meg Szamosszegi Bodó Sándor festőművész Az ecset varázsa című életműkiállítását, amelyen az Amerikából negyvenkét év után hazatelepült, most 85 éves művész festményei, szobrai és érmei láthatók. A művész szülőfaluja, Szamosszeg díszpolgára.

KRÓNIKA

370 24. Megválasztották a Megyei Civil Egyeztető Tanács tisztségviselőit. Elnökévé a kisvárdai Csorba István Kadosát, a Magyar Kultúra Lovagját, a felső-szabolcsi Civil Szervezetek Hálózatának elnökét választották.

26. Paszabi szőttesekből nyílt kiállítás Fehérgyarmaton, a Városi Galériában.

27. A Vajai Téli Alkotótábor művészeinek munkáiból kiállítás a településen.

28. Mozart-estet rendezett a Budapesti Vonósok együttese és a Cantemus Kórus Nyíregyházán, a Kodály Zoltán Általános Iskola Kodály-termében.

A Nyíregyházi Cigány Kisebbségi Önkormányzat szervezésében érdemi elismeréseket adtak át a megyeszékhelyen. Az idén két elismerést ítéltek oda.

Március 1. Nyíregyházán átadták a Raiffeisen Bank fiókját és régió-központjának új irodáját.

Egyházi jellegű tárgyakból nyílt kiállítás a tiszaberceli idősek klubjában.

2. A polgári védelmi nap alkalmából a belügyminiszter asszony dísztőr elismerésben részesítette: Nagy Sándort Újfehértó polgármesterét és dr. Hagymási Józsefet, a megyei polgári védelmi szövetség elnökét.

4. A Városi Galériában megnyílt a Romániai Képzőművészek Szövetsége által szervezett kiállítás.

Megyei népdaléneklési verseny Nagykállóban.

5. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban a kassai Thália Színház bemutatta Cibula Péter: Cirkuszi álom című gyermekeknek szóló darabját.

Nyíregyházán a Lujza utcán átadták a Nyírkomplett Kft. új nyílászáró üzemét.

Megnyitotta kapuit a IX. Vakáció Nemzetközi Idegenforgalmi, Utazási és Szabadidő Kiállítás a Bujtosi Szabadidő Csarnokban.

6. Nyíregyházán rendezték meg az Alapfokú Művészeti Iskolák I. Szabolcs Társastánc Fesztiválját.

8. Újfehértón megkezdődött a Nők hete elnevezésű programsorozat.

9. Az American Double elnevezésű duó koncertje a Vikár Sándor Zeneiskolában.

A Debreceni Egyetem konzervatóriumának vonósegyüttes hangversenye a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában.

10. Díjat nyert a Nyíregyházi Önkormányzat honlapja. A lakosság igényeinek mindenben megfelelő weboldal a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége „EGO” informatikai programjának fődíját és nagyvárosi kategória díját nyerte el.

Budapesten vendégszerepelt a Pro Musica Leánykar. A fővárosi Weiner Szász Kamarazenekarral mutatták be Pergolesi: Stabat mater című szerzeményét.

11. Így volna szép címmel megnyílt Kissné Kertész Katalin tűzzománc kiállítása a Bánki Donát Szakközépiskolában.

14. Fehérgyarmaton átadták a művelődési ház felújított színháztermét.

Baktalórántházán átadták rendeltetésének az idősek otthonát.

A Petőfi Sándor nevét viselő gergelyugornyai általános művelődési központban átadták a névadó mellszobrát - E. Lakatos Aranka szobrászművész alkotását.

Március 15-e alkalmából a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjét kapta Paluska Ferencné (Nyíregyháza); a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét Boronkay Ferencné (Nyíregyháza); Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét Rényai János (Szakoly) és Szaszala László (Nyíregyháza); a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét Kovács Gábor (Nyíregyháza). A Köz Szolgálatáért Érdemjel ezüst fokozatában részsült Kondorné dr. Kán Elvira, bronz fokozatában Joó Ferencné, Balogh Gáspár.

Baktalórántháza díszpolgára lett Fülöp Mihály és Kenéz András.

18. Sajtónapi kitüntetések: a MUOSZ Aranytollat adományozott a Kelet-Magyarország nyugdíjas újságírójának Farkas Kálmánnak.

Kovács Éva a megyei közgyűlés emlékplakettjét kapta, Nagy István Attila a Megyei

KRÓNIKA Közoktatási Alapítvány díját, Révay Zoltán a megyei közgyűlés emlékérmét, Kovács György posztumusz Krúdy Gyula-díjat kapta.

Nyíregyháza Érdemes Újságírója Lányi Botond, az év újságírója Tudja Zsolt, Bodnár Tibor Sipkay-díjas.

Az APEH dolgozói közül Bezerédy-díj arany fokozatában Papp László, ezüst fokozatában Timkó Józsefné részesült.

19. Megkezdődött a Nyíregyházi Művészeti Hetek eseménysorozata. A Kárpátaljai Vonósnégyes koncertje a Vikár Sándor Zeneiskolában.

20. Tiszántúli Amatőr Klasszikus Balett Fesztivál a városi művelődési központban. Fesztiváldíjat kapott a Primavera Balettegyüttes.

21. Nyíregyháza adott otthont az evangélikus egyház középiskolai kórustalálkozójának.

22. A víz világnapja alkalmából Lampl Hugódíjat kapott a nyíregyházi egyes számú korszerűsített szennyvíztelep.

Vásárhelyi Pál-díjat adományoztak Hauer Ferenc szakaszmérnöknek, Sajó Elemér emlékplakettet Antal József osztályvezetőnek.

23. A japán Koriyama-Higashi Középiskola énekkarának fellépése a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

Kerülő Ferenc festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás Nyíregyházán a Szent Imre Katolikus Gimnáziumban.

24. Franciaországi kórusfesztiválra utazott a Cantemus Gyermekkórus, Szabó Dénes karnagy vezetésével.

A Jósa András Kórház rehabilitációs osztályán megnyílt Madarassy György festőművész kiállítása.

Barabáson megalakult a Bereg-Szatmár Három Határ Nemzetközi Fejlesztési Társulás.

25. Jürgen Köppen az Európai Bizottság magyarországi delegációjának vezetője, rendkívüli és meghatalmazott nagykövet három napos látogatásra megyénkbe érkezett.

A Krúdy Vigadóban megnyílt Soltész Albert festőművész kiállítása.

371 „A pénz beszél, a karikatúra ugat – avagy a pénz EU szemmel” címmel megnyílt a VI. Karikatúra Fesztivál anyagát szemléltető válogatott kiállítás.

26. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Ipartestületek, Kisvállalkozások Szövetsége tisztújító küldöttgyűlésén ismét elnöknek választották Géresi Józsefet, alelnöknek Gyekis Árpádot, Nagy Pált és Tóth Istvánt, míg a felügyelő bizottság elnökének Tárkányi Attilát. Aranykoszorús mester címet Vinnai József órás-és ötvösmester, Ezüstkoszorús mester címet Fodor Julianna női szabó mester és Bakosi Benjámin női-férfiszabó mester érdemelte ki.

M. Demeter Imre hajdúnánási festőművész utóbbi tíz évben készült alkotásaiból kiállítás nyílt a Tiszalöki Ifjúsági Ház és Panzió galériájában.

Nyíregyházán a Bencs-villában megnyílt Doros Judit üvegművész és Asszonyi Krisztina iparművész kiállítása.

30. A nyírbátori Bátortrade Kft. innovációs díjat kapott, a 13. alkalommal megrendezett Magyar Innovációs Nagydíj pályázat eredményhirdetésén.

A színházrajongók szavazata alapján Súgó Csiga Díjat kapott Mészáros Árpád Zsolt, a Móricz Zsigmond Színház tagja. „A világ ISO 400-on” címmel kiállítás nyílt Gazdag Tibor fotóriporter alkotásaiból a nagykállói Művelődési Központban.

19. alkalommal nyílt meg Tornyospálcán a „Szabolcs Vezér” Általános Iskola és a TIT városi kisvárdai szervezete rendezésében a Folyosógaléria képzőművészeti kiállítás. Ez alkalommal a három éve elhunyt Fehérvári Béla festő és grafikus művész munkásságát mutatják be.

31. Nyíregyházán a Pál Gyula Teremben megnyílt H. Németh Katalin grafikusművész és Sebestyén Sándor szobrászművész közös tárlata. Az elmúlt évben mindketten Nyíregyháza képzőművészeti ösztöndíjasai voltak.

Az NGYIK Szakképző Szociális Iskolában megnyílt Botrágyi Károly grafikusművész Madeira-hímzés tárlata.

múltidéző

TARTALOM

Weisz Boglárka: A Felső-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban I. ................................... 251 Mizser Lajos: A nevezetes Mándyakról...................................................................................... 257 Kormos Gyula: A tokaji evangélikus templom barokk orgonája............................................... 264

évforduló

Nagy Ferenc: A tiszabecs–tiszaújlaki győzelem......................................................................... 279 Takács Péter: A gyulaji pátens................................................................................................... 284 Czövek István: Rákóczi és Európa............................................................................................. 290 Németh Péter: Nagykállóról az évforduló ürügyén.................................................................... 296 Henzsel Ágota: Rákóczi hadseregének élelmezése a felkelés kezdetén ................................... 299 Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben................................... 305 Ulrich Attila: Újjáépült a vajai Vay Ádám Múzeum................................................................ 309 * Kiss Gábor: A holokauszt-emlékmű avatásán............................................................................. 314

megemlékezés

Piti Ferenc: Kristó Gyula (1939–2004)....................................................................................... 319

interjú

Marik Sándor: Új akadémiai doktorok megyénkben................................................................. 321

irodalom

Babosi László: Előszó Ratkó József Vadvirágok című filmnovellájához................................... 333

szemle Rákóczi-dokumentumok a Megyei Levéltárban (Ulrich Attila)........................................................................341 „... kedves hazám boldogulása...” (Zsoldos Ildikó)............................................................................................342 Tanulmányok az egyetemes és a magyar történelem köréből (Konczné Nagy Zs.)...........................................344 „Vedd szívesen csekély iratomat...” (Hamar Péter)..........................................................................................347 Igaz könyv a holokausztról (Reszler Gábor).....................................................................................................349 Az emlékezés kavicsa (Vofkori Mária)..............................................................................................................351 Dokumentumok a pusztulásról (Buhály Attila)..................................................................................................354 Zsidó emlékek a Felső-Tisza mentén (Marik Sándor).......................................................................................356 Mi lesz veled, Dózsa népe? (Hamar Péter).......................................................................................................358

krónika

Bibliográfia........................................................................................................................................................363 Eseménynaptár...................................................................................................................................................368 Képek: Boros György fotói az újjáépült vajai Vay Ádám-kastélyról, Elek Emilé a nyíregyházi holo­kausztemlékműről, Szűcs Róberté a tarpai Rákóczi-szoborról, Vincze Péteré a kisvárdai emlékünnepségéről, továbbá a szerző felvételei a tokaji evangélikus templom orgonájáról.