Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2005/3. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XL. évfolyam

2005. augusztus

3. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

E SZÁMUNK SZERZŐI: Bóta Beáta szociális munkás, Tiszaújváros Fenyvesi, Charles újságíró, Washington, USA Fodor Éva szociális munkás, Nyíregyháza Fodor László egyetemi docens, Debrecen Görömbei András akadémikus, Debrecen Horváth Andrea főiskolai docens, Nyíregyháza Huszti Éva szociológus, mb. igazgató Nyíregyháza Hüse Lajos szociológus, igazgató, Nyíregyháza János István főiskolai tanár, Nyíregyháza Konczné Nagy Zsuzsa nyelvtanár, Nyíregyháza Máriás József újságíró, Nyíregyháza–Szatmárnémeti Marik Sándor újságíró, Nyíregyháza Németh Péter főszerkesztő, c. múzeumigazgató Nyíregyháza Neumann Tibor egyetemi adjunktus, Piliscsaba Orosz Szilárd ny. tanár, Nyíregyháza Pethő József főiskolai tanár, Nyíregyháza Piti Ferenc tudományos munkatárs, Szeged Sípos László megyei főügyészhelyettes, Nyíregyháza Tóth Sándor alezredes, helytörténész Nyíregyháza Udvari István egyetemi tanár, az MTA doktora Nyíregyháza Zsoldos Ildikó tanársegéd, Nyíregyháza

A címlapon Szepessy Béla grafikája: Kiskapu Nagyarban INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2004/

40 éves a Szemle Németh Péter

A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 40 évéről A fôszerkesztô enyhe szorongással ült le a számítógépe elé e visszatekintés megírására, mert nem kívülállóként lapozgathat az elmúlt 40 esztendô köteteiben, de olyan emberként, aki maga is részese volt a négy évtizednek, köszönhetôen fôszerkesztô barátainak, Hársfalvi Péternek és Mezô Andrásnak, sôt a 90/3-as számtól a 98/4-es számig bezárólag, mint a tudományos rovat vezetôje, tagja volt a szerkesztôségnek. Az meg a sors kifürkészhetetlen véletlenje, hogy elhunyt barátai után éppen e szám megjelenésével egy esztendeje, nevével is jegyzi a folyóiratot.

Ha a könyvespolcára tekint, közel2 méteres hosszúságban sorjáznak a Szemle kötetlen és bekötött évfolyamai, amelyek -a negyedéves folyóirat változó célkitûzéseinek megfelelôen- a gazdaság, a társadalom és a kultúra, majd 1992 után a társadalom, a tudomány és a mûvészet tárgykörébôl, elsôsorban annak megyei, vagy megyét érintô gondjairól vagy éppen eredményeirôl kívánta az olvasót tájékoztatni. A két elképzelésben csak a társadalom a közös, de egyben a legfontosabb: a megye korábban nagyobbrészt agrárlakossága életének, mobilitásának a nyomon követése, szokásainak, iskolázottságának átalakulása, a termelôeszközökhöz való viszonya, a gazdasági változásokhoz való alkalmazkodása mind olyan téma, amelynek a Szemle lapjain tükrözôdnie kell. Persze az is igaz, hogy a 80-as évek végéig a szociográfia azok közé a kutatási ágak közé tartozott, amire a politika ferde szemmel nézett. Azóta az e tárgykörbe tartozó írások számának gyarapodása bizonyára a szegénységgel is összefügg, s nem szakmai „divat”-ot követ.

Más, nyugodtabb fejlôdésû régiójában a világnak ez a kérdéskör már nem témája egy helyi folyóiratnak, de nálunk -visszatekintve az elmúlt 60 esztendô gyakran hektikus változásaira- olyan kutatási területet jelent, amelynek eredményei nélkül a jövôben élô értetlenül áll, ha a múltba pillant vissza.

Nem véletlenül került ki 1992-ben a gazdaság permanens bemutatása a folyóirat célkitûzéseibôl. Azt ma is el kell ismerni, hogy a megye népességmegtartó képességének érdekében szükség volt ipartelepítésre, ám a rendszerváltás utáni idôk bizonyították, hogy az ipari üzemek többsége nem két lábon állt: jó részük kutatási háttér nélkül, ú. n. köztes feldolgozó, s nem végtermék kibocsátó volt, ami sorsukat megpecsételte. A mezôgazdaság esetében pedig a politika hibás lépései akadályozták meg mind a termelési, mind pedig a tulajdonosi szerkezet szükséges modernizációját, s idézték elô a piacvesztést. A szerkesztôség mindennek ellenére fogékony a gazdasággal foglalkozó írásokra, legyenek azok múltba nézôen elemzôk,

284

Németh Péter

vagy elôretekintô, megalapozott prognózisok. Ám tudományos hátteret nélkülözô „jóslásoknak” – úgy véljük – továbbra sem lesz helye folyóiratunkban.

Ma már nem tudom, miért cseréltük ki a folyóirat programjában a kultúrát a mûvészetre. Talán azért, mert a kultúra fogalma tágabb, a mûvészeté szûkebb, talán a váltással azt kívántuk kifejezésre juttatni, hogy a jövôre nézve inkább az itt teremtett érték napvilágra hozatalára helyezzük a hangsúlyt, s nem annak terjesztése feltételrendszerével foglalkozunk. Pontosabban: lapunk ma is szeretné, ha elsôként lenne fóruma az irodalom, a képzô-, a zenemûvészet s a megyében mûvelt valamennyi mûvészeti ág kimagasló képviselôinek, s rajtuk keresztül adhatna hírt alkotásaikról, életükrôl. Hiszen fellapozva a Szemle régibb számait, ma is büszkék vagyunk arra, hogy már az elsô számoktól kezdve itt közölte egy-egy jelentôs versét Ratkó József, Váci Mihály, a megyétôl távol élôk közül Képes Géza, Rákos Sándor, itt jelent meg elôször Sumonyi Zoltán „Nyírbátori psalmus”-a, itt kaptak helyet kezdôként Mester Attila, Ószabó István, Antal Attila, Nagy István Attila, Bodnár István, Jánosi Zoltán, Paulina Éva és még sokan mások költeményei. S ez a megváltozott szemlélet hozta be a tudományt is a kiemelt célkitûzések sorába: a Szemle 1992 elôtt is közölt megyei tudományos eredményeket, ám módjával. A lapot „felügyelôk” a tudományt -ha az nem kifejezetten gyakorlati, gazdasági célokat szolgált- jókora fenntartással figyelték, képviselôit pedig enyhe gyanakvással, mert nem azonos nyelven beszéltek. Így e téren is azt szerettük volna elérni, amit a mûvészetekkel kapcsolatban már fentebb megfogalmaztunk, tudniillik e folyóirat legyen az egyik elsô fóruma a PhD-jelölteknek, s adjon számot azokról a mûhelymunkákról, tudósi életpályákról, amelyek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez, s a tágabb térséghez, Kárpátaljához és a Partiumhoz kötôdnek.

Szerencsére nem a Szemlének kell felvállalni mindent: van egy megújhodást hirdetô laptársa, a Pedagógiai Mûhely, amely a megye legnagyobb számú értelmiségi rétegének a fóruma kíván lenni, s ha a kölcsönös érdekek mentén folyik mindkét orgánum szerkesztése, a tisztább profillal mindkét folyóirat egymást erôsítheti.

(Egy kis múltba nézés) A Szemle 2005. évi számai büszkén viselik a XL. évfolyam kitüntetô sorszámot, s igaz ez akkor, ha az I. évfolyam 1966-ban jelent meg.

Csakhogy az akkori I. évfolyam már új évfolyamnak tekintette magát, tehát volt egy régi is. Kérdés, melyik: az 1956-ban megjelent, összevont 1-4. szám, vagy azt a két számot vélhetjük a régi I. évfolyamnak, amelyek 1964-65-ben láttak napvilágot.

Biztos, hogy a Szemle nem 56 örökösének tartotta magát 1966-ban! Az 56-os 1-4. szám ugyanis annak a nyíregyházi értelmiségi mozgolódásnak a következménye, amely az év nyarát beragyogta! Elég, ha a szerkesztôbizottság, a rovatvezetôk névsorára, s a felelôs szerkesztô, Merényi Oszkár irodalomtörténész nevére pillantunk: a város jeles értelmiségei, Kossuth-díjas tudományos kutató, múzeumigazgató, néprajzos, irodalomtörténész, újságíró, TTIT-titkár, a szerzôk között pedig kitûnô tanárok szerepelnek a névsorban, sokuk késôbb is a Szemle munkatársai.

Néhányukat 56 forgószele Nyíregyházáról is elsodorta, mások legalább egy évtizedre visszahúzódtak a közszerepléstôl, tehát nem a Szemle 56-os száma az, amelyre 66ban hivatkozni lehetett. Az 56-os szám kiadója a címlap szerint a Megyei Tanács, ám a belsô címoldal rajta kívül még a Hazafias Népfrontot és a TTIT-et is feltünteti kiadóként. Nos, amikor 64-ben ismét megjelenik a Szemle (Megyei írások alcímmel), a kiadó már csak a Megyei Tanács, majd amikor 1966-tól folyóirattá válik, a Megyei

A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 40 évérôl

285

Lapkiadó Vállalat vette át a szerepét, amely tudvalévôen a párt (az MSzMP) vállalata volt. A párt-kontroll nemcsak a Megyei írások alcímû (kísérleti) lapszámoknál érvényesült, a megyei agit.prop. osztály mindenkori vezetôje 1971-ig, majd a pártiskola képviselôje a rendszerváltásig a szerkesztôbizottság tagja volt. Ez utóbbi elnöke a kiadás pénzügyi terheit viselô Megyei Tanács mindenkori (oktatási és kulturális) elnökhelyettese, esetünkben Gulyás Emilné dr. (1971-ig), illetve Gyuró Imre (1992-ig). Az elsô érdeme, hogy földijét, Hársfalvi Pétert1 tette az úgymond kísérleti lapszámok (a Megyei írások) szerkesztôjévé, majd a Szemle felelôs szerkesztôjévé, s vállalt érte 56-os múltja miatt politikai garanciát, míg az utóbbinak köszönhetô, hogy a rendszerváltás akkor még nem tudott hajnalán, 1985-ben a Szemle további megjelentetését biztosította a szerencsés szerkesztôváltással.

A Szemle egyes számai a Tanárképzô Fôiskolán, azaz a felelôs szerkesztô munkahelyén készültek, önálló szerkesztôségi irodája csak 1988 után lett a lapnak, amikor a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár kapta meg a kiadói jogokat. Így addig természetesen szerkesztôi fogadóórák sem voltak, Hársfalvi tanár urat – ha órája nem volt – bármikor felkereshette a szerzô, de 1971-tôl, amikor már az új épületében, a Sóstói út 30/b. alatt mûködött az intézmény, biztosabb volt felkeresni Merkovszky Pál könyvtárigazgatót, s neki átadni a közlésre szánt anyagot, mert akkor az iromány nem „tûnt el.” Ugyanis a tanszékvezetôség mellett fôigazgató-helyettessé is avanzsált Hársfalvi Péter irodái és lakása háromszögében bolyongtak a kéziratok, míg a könyvtárigazgatói szobában számmá nem álltak össze. Ennek érdeme Merkovszky Pálé volt, aki a szerkesztôvel nemcsak összeolvasta, de nyomdai jelekkel is ellátta a közlésre szánt dolgozatot. Ezután láthatta a szerkesztôbizottság a lapszámot (legtöbbször csak a tartalomjegyzéket), amelynek így érdemi befolyása alig volt az egyes számokra, hiszen a nyomda (s a forgalmazó posta) szoros határidôkkel és kötbérekkel élt a lap ellenében. E gyakori konfliktus-helyzet feloldására többször tettem javaslatot, nyilvánosan is, az ú.n. Szemle-ankétokon, egy felelôs szerkesztôség (rovatvezetôk) felállítását ösztönözve, de az ötlet valahol, valamiért elakadt. Így akárki is lett volna a szerkesztô, helyzete nem volt könnyû. Meg kellett felelnie a párt- és tanácsi elvárásoknak (kötelezô évfordulós-számok összeállítása, határozatok, jelentések közlése), le kellett hoznia a szerkesztô-bizottság grafomán tagjainak írásait (aminek a legszebb példája az 1989 tavaszán a Szamuely-családról írott dolgozat a Magyar Tanácsköztársaság 70. évfordulójára!), hasonlóképpen kellett eljárnia a megyét felkeresô „nagyjaink” elhangzott beszédeivel, eleget kellett tenni „baráti” kéréseknek is a visszautasítás lehetôsége nélkül. Más esetekben meg éppen az „anyaghiány” (az említett feszes határidôk) miatt jelenhettek meg gyengébb írások, „ha ló nincs, szamár is jó” alapon. A biztos háttér nélküli szerkesztés okozta azután azt a politikai botránykövet, amely a Szemle 84/4-es számának rendôrségi begyûjtéséhez, megsemmisítéséhez, s talán ennek következményeképp a felelôs szerkesztô, Hársfalvi Péter hirtelen halálához vezetett.2 1. Életpályájáról legújabban: Sallai József: Hársfalvi Péter emléke. Honismeret XXXIII. (2005) 2. sz. 20–21.

2. A Szemle-ügy a megyei párt eliten belüli vetélkedésnek volt a következménye, a megyei vezetésbôl kiszorult csoport feljelentette az éppen regnálókat az „éberség hiánya” miatt a Szemle 84/4-es számában megjelent dokumentum-közlésért, amely a szovjet és román katonák 1944. évi atrocitásait rögzítette. Ezt követôen a megyei „eligazításon” retorziókat fogalmaztak meg azokkal szemben, akik a jövôben nem igazodnak a „vonal”-hoz. Az ügy december 14.-i országos visszhangjáról ld. Vörös László: Szigorúan ellenôrzött mondatok. (A fôszerkesztôi értekezletek történetébôl 1975–1986.) Szeged, 2004. 277.

286

Németh Péter

(A váltás évei) Hársfalvi Péter után a lapgazda Megyei Tanács nehezen döntötte el, hogy ki is vegye át a Szemle szerkesztését. A 85/1-es számban a szerkesztôbizottság azzal teszi jóvá „hanyagságát”, hogy egy újabb dokumentumcsokrot közöl a felszabadulás utáni élet megindulásáról, ám folynak a tárgyalások az új szerkesztôvel, Mezô Andrással, a Fôiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének vezetôjével, aki végül is a 85/2-es számtól a 2004/2-es számig jegyzi a lapot. Terve ekkor, hogy valódi szerkesztôség jöjjön létre, nem sikerült, de Takács Péter, a Történelem Tanszék docense személyében hivatalosan is olvasószerkesztôt kapott a Szemle, így látva biztosítva azt az örök elvet, hogy több szem többet lát. Takács tanár úr még az 1988-as teljes évet jegyzi a fenti minôségben, mert ezután alá merül a politikába, s mindezt sikerrel, mert az új, 1990-es parlamentben már SzabolcsSzatmár megye MDF-es országgyûlési képviselôje. A fordulatot nemcsak a szerkesztôbizottság tagjai egy részének cseréje, de a lap tartalmi gazdagodása is jelzi: eltûntek a musz-anyagok, eddig elhallgatott tematikák jelennek meg (pl. a számítógép használata, a kishatár-menti együttmûködés), nagyobb teret kapnak a történelmi témák, s immár Szent Istvánra is emlékezünk. Az új olvasószerkesztô a könyvtár igazgató-helyettese, Futaky László lesz (s marad a 2004/2-es számig), a szerkesztôbizottság csak a 90/2-es számtól szûnik meg végleg, bár elnöke már a 89/1-es számtól nincs! A változás jele az is, hogy a lap új kiadója, a Megyei Könyvtár helyet biztosít épületének vendégszobájában, s hetente a hétfôi nap délutánja, pontosabban a 14–16 óra közötti idôszak az, amikor a szerkesztôség a fogadóóráját is tartja, ahol a rovatvezetôk beszámolnak ötleteikrôl, a megszerzett kéziratokról, ahol mindenki elolvashatja a következô lapszám anyagát, arról megjegyzésekkel élhet nemcsak egymás, de a szerkesztô felé, ahol természetesen szóba kerülnek a politika fordulatai is. Azaz tanítva egymást, a gyakorlottabb a kezdôt, Mezô tanár úr magyar nyelvi tudását is bôségesen kamatoztatva formálódik egy szellemi mûhely, amit úgy hívnak: a Szemle szerkesztôsége. Mindez természetesen együtt járt a technikai modernizációval is. Jól emlékszem az 1990-es évvel bekövetkezett váltásra: Mezô András kért fel hármunkat, Mankó Máriát a társadalmi, Karádi Zsoltot a mûvészeti (mindketten a Tanárképzô Fôiskoláról) és személyemet (a múzeumból) a tudományos rovat vezetésére, s a könyvtár nyugalomba vonuló munkatársát, Orosz Szilárdot pedig a szerkesztôségi titkár posztjára. Az év végén, a számos bosszúság nyugtázása után fordult elsô ízben a szerkesztôség a szerzôkhöz, hogy milyen küllemû kéziratokat szeretne elfogadni (természetesen még gépiratban), s csak a 93/3-as számtól használtuk fel a modern technikát abban az értelemben, hogy Erdélyi Tamás alkalmazására is sor került, aki mint tervezô-szerkesztô, immár számítógépre viszi egy-egy szám anyagát. A státus megteremtésében nagy szerepe volt az addigi igazgatót, a szerkesztôséget elhelyezô Kovács Tibort váltó Nagy Lászlónak, aki informatikus képzettséggel is rendelkezik. Az is igaz, akkor még nem kötelezhettük szerzôinket arra, hogy dolgozataikat lemezen juttassák el a Szemléhez, a tervezô-szerkesztô ültetett át minden kéziratot a számítógépbe. Sikerült az elnökfelelôs szerkesztôt 1991-ben arra is rávenni, hogy hivatalosan is megkérje a fôszerkesztôi címet, a következô évtôl pedig megnyertük arra, hogy a Szemle fantáziátlan borítója is megváltozzék (errôl még majd késôbb). A szerkesztôség személyi állományában a változás az új fôszerkesztô alatt mindössze csak annyi volt, hogy Mankó Mária Szombathelyre, az ottani fôiskolára történt áthelyezésével a rovat élére a 94/4-es számtól egy fiatal, friss szemû és szemléletû kolléga, Fábián

A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 40 évérôl

287

Gergely került (a Debreceni Orvostudományi Egyetem Nyíregyházi Egészségügyi Karának oktatója), Németh Pétert pedig – aki önkormányzati képviselôvé történt megválasztása miatt lemondott a tudományos rovat vezetésérôl – Nagy Ferenc, a Megyei Levéltár igazgatója váltotta (a 99/1-es számtól). Megszûnt a szerkesztôségi titkári cím is az 1992-es évtôl, betöltôje a Krónika rovat vezetôje lett. A helyzet mondhatni ideálisnak is tekinthetô lett volna, ha ... s itt az emlékezônek egy nagyot kell nyelni. Fenntartónk neve ugyanis idôközben -mondani sem kell- megváltozott: a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat lett. A lapgazda sohasem szólt (ma sem szól) bele a lapkészítésbe. De arra sem volt nagyon kíváncsi, hogy vajon máshol mibe is kerül egy hasonló típusú folyóirat kiadása. Mezô András fôszerkesztônk pedig volt annyira büszke ember, hogy az anyagiak miatt nem háborgatta a tulajdonos önkormányzatot. Pedig nemcsak a szerzôk szemlélete változott az idôk folyamán, de tetemesen megnövekedtek a lap-elôállítás nyomdai költségei, s törvényhozásunk bölcs elôrelátása ma már kulturális termék esetében sem biztosítja az áfa-hányad visszatérítését. S bár az önkormányzati hivatal felelôs vezetôinek pártoló támogatását mindig is élvezte a folyóirat, radikális, azaz testületi döntésre volna szükség ahhoz, hogy a lap a jövôben biztosabb lábakon álljon.

(Egy folyóirat szineváltozása) A Szemlét – mint említettem – a Fôiskola könyvtárának igazgatói szobájában szerkesztették a leadás elôtti másfél-hónap–hónap szombatjain, s ebben magam is számos alkalommal részt vettem, különösen akkor, ha a szerkesztô körmére égett a munka. A „favágás”, azaz a dolgozatok olvasása közben azzal vidultunk, hogy részleteket olvastunk fel egyikbôl-másikból, megjegyzéseket téve a szerzô iskolázottságára, gyakran magyar tanárára is. Természetesen dolgozott a piros plajbász, sokszor figyelmeztettük a szerkesztôt, hogy jobb volna, ha a szerzôi honoráriumot nekünk utalná át, mert az eredeti szövegbôl alig maradt valami. Kellemesebbek csak a melegebb hónapok voltak, amikor a „szeánsz” a fôiskola-közeli „Tölgyes-tanszéken”, azaz a csárda teraszán ért véget, ahol polgár módjára egy-egy pohár sör vagy bor mellett teljesítettük a kitûzött penzumot. A már saját helyünkön, a Megyei Könyvtárban, Mezô tanár úr szerkesztôsége idején más módi járta: a szerkesztôségi nap feketekávéval indult, s csak a meleg nyári napokon került egy-egy palack ásványvíz az asztalra. Kivéve persze a szerkesztôség tagjainak névnapjait, mert akkor az ünnepelt a hivatalos idô után kirukkolhatott a pogácsával és a pénztárcához mért italokkal. Ám nem sokáig tartottak az effajta összejövetelek sem, mert – bár e napra a gépkocsivezetést szerkesztônk felfüggesztette – élete párja nem sokáig engedte anekdotázni a férjét körünkben. Pedig Hársfalvi Péter is, Mezô András is igazi társasági emberek voltak: nemcsak a népdalok szeretete és ismerete volt bennük közös, de közlési hajlamuk is egy tôrôl fakadt: jó pedagógusként a velük esett fabulákkal nevelni a környezetüket.

Az is hasonló vonás volt bennük, hogy míg a szépirodalomban azonnal felismerték az értéket (jó nevû irodalmárok tanították ôket), a képzômûvészetek terén mindketten csetlettek-botladoztak. Nem minôsítve most a lap illusztrációinak e kategóriába tartozó részét, jellemzô a Szemle címlapjainak alakulása. S mielött ennek taglalásába kezdenénk, ugorjunk visszább az idôben: 1934–44 között jelent meg Nyíregyházán a Bessenyei Kör kiadványaként a Szabolcsi Szemle 11 évfolyama. Ma is élvezetes kézbe venni külleme miatt a lap bármelyik számát, amelynek címlapját Tóth I. Lajos (vajon ki ô?) tervezte, emblémáját Szalay Pál festômûvész, középiskolai rajztanár rajzolta. Nos, a Szabolcsi Szemléhez képest az új évfolyam 75-ig tartó

288

Németh Péter

számai, a címlapot négy- majd kétfelé osztó szocmodern kockák és téglalapok ma is riasztják a szemet. 76-ban viszont több évre elôre kinyomták az új borítót, amelynek lila alapjából világlott ki a lapcím (amelyet ezután a gerincre is rányomnak), s alatta egy üres négyszögbe került a számonként változó színes kép, jobb esetben a megye egy-egy mûemlékérôl, természeti értékérôl. Ha viszont a szám tematikája úgy „kívánta meg”, semmit mondó új épületek, gyárrészletek, gépsorok, gépek töltik ki a képmezôt. 1986-ban már a kiadó is élt a takarékossággal: a fehér kartonfedésre fekete nyomással felkerült lapcím alatti színes álló, keretezett mezôbe a lapszám néhány érdeklôdést kiváltható írásának címe volt olvasható. Az újabb váltás 1992-ben következett be, amikor Tarnóczy Balázs, tiszavasvári kötôdésû, Budapesten élô grafikussal készíttetett többféle elképzelésbôl választottuk ki a leghagyományosabbat: ez klasszikus megoldásával, antikva betûivel közeli rokona a II. világháború elôtti Szabolcsi Szemlének. Ez a borító évi négy, de a negyedévek mindig azonos színváltozatával a 2004/2-es számig fémjelezte a Szemlét, tette más folyóiratoktól megkülönböztethetôvé. A harmadik fôszerkesztô azzal kívánta elôdjének örökségét lezárni (fetisizálni), hogy a 2004/3-as lapszámtól a közösen, már Erdélyi Tamás által számítógépen készített variánsokból fogadta el azt a megoldást, amelyet az olvasó ma a kezében tart. A számonként változó fotografika Szepessy Béla grafikusmûvészt fogja még sokáig dicsérni. A szerzôk neveinek a feltüntetése a borítón pedig bizonyos mértékig a „védjegy” szerepét is betölti: az olvasó már azokat olvasva is eldöntheti, megbízható lap-e a Szemle? A fôszerkesztô-váltás egyébként személycserével is járt: Futaky László olvasó-szerkesztô megvált a laptól, helyére Marik Sándor újságíró került fôszerkesztô-helyettesi beosztásban, aki negyven éves lapkészítôi gyakorlatával segít bennünket, a „zöldfülüeket”.

Hársfalvi Péter indította el, Mezô András pedig felkarolta azt a törekvést, hogy Szemle adjon helyet a megyében tartott, s ezért természetesen a megyéhez is kapcsolódó szakmai konferenciák teljes anyagának, vagy ezek hiányában maga kezdeményezte egy-egy, fôképp évfordulóhoz kötôdô témakör sokoldalú megközelítését.3 Ezeknek az ú.n. tematikus számoknak kedvezô országos visszhangja bátorít bennünket a jövôben is hasonló összeállításokra. Végül – bár nem hiszek a számmisztikában – meg kell még említenem, hogy mindkét szerkesztô elôdöm 19-19 teljes évfolyamát jegyezte a Szemlének, a XX., illetve a XXXIX. évfolyamok elsô számai már gyászkeretben hozták nevüket.4 A szerkesztôségünknek is helyet adó könyvtár rekonstrukcióját, ami a szerkesztôség kényszerû költözködését is jelentette, Mezô András barátunk már nem érhette meg. Az ötödik évtizedbe lépve jobb körülmények közé kerülünk. Ezért várjuk mindnyájan 2005. október 29-ét, amikor ünnepélyesen átadják a Móricz Zsigmond Könyvtár kibôvített épületét, s benne a szerkesztôség legmodernebb eszközökkel felszerelt helyiségeit.

3. A tematikus-számok fontosságát emeli ki Galambos Sándor is a lapról írott recenziójában, ld. Soproni Szemle XLIX. (2004) 4. sz. 408.

4. Aki tájékozódni akar a két szerkesztô alatt megjelent Szemle-számokban, annak Orosz Szilárd két összeállítását ajánlom: Szabolcs-Szatmári Szemle 1956–1986. Repertórium. Nyíregyháza, 198. 308 p. + Függelék és Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 1987–2003. Repertórium. Nyíregyháza, 2005. (e számmal egy idôben jelenik meg). Ugyanô készítette el a jogelôdnek tekinthetô Szabolcsi Szemle repertóriumát is: A Szabolcsi Szemle repertóriuma 1934–1944. Nyíregyháza, 1993. 71 p. (A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle Füzetei 3. sz.)

János István

In memoriam Katona Béla Sokasodnak halottaink, egyre gyorsabb ütemben távozik körünkbôl egy nagy nemzedék, szakmánk, kultúránk és emberségünk utolsó hírmondói. Az utánuk támadó űr aligha pótolható új ezredévünk feltörekvô generációival: nem csupán egy nemzedék, de egy szemlélet és emberi mentalitás is tűnôben van világunkból. Katona Béla, a Bessenyei György Tanárképzô Fôiskola nyugalmazott tanára, Krúdy és a helyi hagyományok jeles kutatója, a szabolcs-szatmári literátorok mentora, a Szemlében is megannyi értékes tanulmány szerzôje életének 75. évében, hosszú betegség után, 1999. december 17-én hunyta le örökre szemeit.

Aktív életet élt, egész sorsa Nyíregyházához kötötte, hiszen a szomszéd községben Oroson született 1924-ben, s nem is távolodott messze szülôföldjétôl. Egyetemi tanulmányai után ide tért vissza, s fôiskolai oktatóként, irodalomtörténészként és irodalomszervezôként egyaránt úttörô kezdeményezéseket tett a város szellemi életének fellendítése érdekében.

Jövôbe tekintô, az életet szeretô ember volt, távol állt tôle minden álszentség, dogma avagy nagyzolás: értékekre nyitott szelleme az apró dolgokban is képes volt fölfedezni az örökkévalót, miként a maradandóságot is sok-sok apró örömön keresztül volt képes megélni. Alkotásra, munkára orientált ember volt, s mint ilyen sohasem pihent: a tétlenség fárasztotta. Utolsó éveiben betegségekkel küszködve, félig vakon épen oly töretlen lendülettel dolgozott, mint életének fénykorában. Utolsó éveiben mégis napról-napra lejjebb kellett csavarni a lángot...

Pedig de kívánta megélni az új századot és ezredév kezdetét, mint ahogy szerette élni az életet, szellem és a matéria világát egyaránt. Igazi társasági lény volt, aki úgy a magánéletben, mint a szakmában kialakította és ápolta saját társasköreit saját maga, barátai és kollegái nagyobb örömére. Jelenség volt, vonzotta tehát maga köré az irodalmat művelô tehetséges vagy csupán jóindulatúan dilettáns fiatalok seregét, s afféle írói társulást hozott létre ezáltal Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, megmutatván a régió értékteremtô erejét. Évtizedeken át fórumot harcolt ki a vox humana, az emberi szó jogának, a Tiszta Szívvel füzetek éppen úgy példázzák ezt, mint az általa vezetett írói kör, a Szabolcs-Szatmár Megyei Írók Köre. Kulturális és közéleti fórumokon éppen úgy otthon érezte magát, mint a katedrán, vagy a kutatómunkában, melyet látása megromlása ellenére is szakadatlan szorgalommal művelt, szinte élete utolsó pillanatáig.

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

290

János István

Mert egyszemélyes intézmény is volt Katona Béla, aki nem tűrhette sem a szellemi tunyaságot, sem a sarlatán hôzöngést, aki irtózott a szellemi vákuumtól, viszont nyitott volt mindazokra, kikben az értelem vagy tehetség akárcsak egy kis szikráját is gyanította. Sokat kellett tapasztalnia maga körül értetlenkedô rosszindulatot vagy éppen fagyos közönyt, mégsem adta fel soha kitűzött céljait. Apró, lépésrôl-lépésre megvalósított célok voltak ezek, melyek a megtett út távlatából szemlélve és az életmű nagyságára tekintve roppant nagy energiákat és mindennapos apróbb-nagyobb küzdelmeket követeltek, s a felôrlôdés tragikumával fenyegettek. Katona Béla mégsem ôrlôdött fel, az idô ôt igazolta: mert nem csak követôkre és segítôkre talált, hanem lassanként azt is tapasztalhatta, hogy ha lassan is, de elindult ebben a homokra épült világban a szellemi változás valaminô folyamata, mely a jelen feje fölött igyekszik átnyúlni az európai jövôbe, s számot vetni a múlt eddig elfeledett szellemi kincseivel. Joggal mondhatjuk: Katona Béla paradigmát teremtett, s ha ma van Nyíregyházán és Szatmár-Szabolcsban irodalom és szellemi élet, az nagyrész az ô úttörô kezdeményezéseinek köszönhetô.

Elsôsorban azonban mégis irodalomtörténész volt, életműve javát ebben a szakmában alkotta. Krúdy volt igazi nagy szerelme – s talán emiatt kötôdött az író városához, Nyíregyházához is oly melegen – Krúdy-könyve máig alapvetô mű az íróval foglalkozó könyvek sorában, s folytatta mindezt hosszú éveken keresztül tanulmányokkal, elôadásokkal, kötetek szerkesztésével. Elsô Krúdy-tanulmánya 1953-ban jelent meg (Krúdy emlékezete – Nyíregyházi diákévek) utolsó – posztumusz – kiadványként 1996-ban. A két publikáció között eltelt közel fél évszázad nem szűkölködött új eredményekben. A Krúdy-filológia máig alapvetô monográfiája az 1971-ben megjelent Krúdy Gyula pályakezdése című könyve, melyet bôséggel követettek újabb és újabb Krúdy-interpretációk, kisebb-nagyobb résztanulmányok. Fontos szerepet játszott Katona Béla a nyíregyházi Krúdy-kultusz kialakításában, s elsôként szorgalmazta a szülôház megjelölését emléktáblával, egy állandó Krúdy-emlékkiállítás létrehozását, valamit a színházzal szemközt felállítandó Krúdy-szobor tervezetét. Eme utóbbinak a megvalósulását már nem érhette meg: Varga Imre Krúdy-szobrát csak 2003-ban sikerült felavatni – ám a Katona Béla által megálmodott helyen.

Bár Katona Béla kutatói és oktatói érdeklôdésének középpontjában Krúdy Gyula állt, szükségképpen tágabb kontextusban gondolkodott. Így tanulmányokat publikált Mikszáthról, Babitsról, Tóth Árpádról, a szűkebb páriájához kötôdô Bessenyei Györgyrôl éppen úgy, mint Váci Mihályról, akit még a nagy átértelmezések és paradigmaváltások korában sem tagadott meg. Érdekelték Szabolcs-Szatmár talán nem túl neves, de mégiscsak jellegzetes alkotói, mint pl. Bessenyei Anna, Fehér Gábor, Sipkay Barna. Katona Béla sokfelé, sok irányba figyelô irodalomtörténész volt, még „öreg” napjaiban is szinte naprakészen tájékozott volt mind a helyi, mind pedig az országos irodalmi életben. Hivatásának tekintete az értékek megôrzését és felmutatását, s azon kevesek közé tartozott, akik kezdettôl fogva nagyra értékelték Ratkó József költészetét, s késôbb is ébren tartották emlékét és líráját. Élete utolsó éveiben lankadatlan szorgalommal dolgozott Szabolcs-Szatmár megye irodalmi topográfiáján , s ez a mű, mely élete utolsó könyve volt, alighanem hosszú ideig alapműve lesz a megye és a régió szellemi öröksége iránt behatóbban érdeklôdôknek.

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

In memoriam Katona Béla

291

Publikussá tett tudása szakemberi mivoltát példázza, emberi habitusa tanítványai, kollégái és barátai körében hasonló értékteremtô módon nyilatkozott meg. Eleme volt az érvelô-kifejtô elôadói modor, a nívós társalgás, mondhatni a jó értelemben vett társasági létben is ki tudta bontakoztatni szakmai attitűdjét. E sorok írójának sokszor volt alkalma hallgatni fehér asztal mellett szakmai argumentációit, értékelô elôadássá terebélyesedô társalgási stílusát, anekdotáit, vagy éppen azon rejtett értékekrôl szóló fejtegetéseit, melyek már számunkra igazi csodaként hatottak. Elemében akkor volt, ha kedvenc irodalmi témáiról beszélhetett – az igazi jeles tanáregyéniségek gesztusaival és habitusával. Életét az értékteremtésre-mentésre tette fel, mert jól tudta, van mit menteni, ha nem akarjuk, hogy végképp eltűnjenek a múlt apróbb-nagyobb emlékei egy technokrata civilizáció lánctalpai alatt. És tudni kell – vallotta – felmutatni a vállalt értékeinket, nem az anyagi haszon reményében, hanem egy olyan virtuális valóság igézetében, melyben együtt ragyog fel múlt jövô és jelen a végsô emberi harmónia igézetében. Katona Béla már átjutott eme megbizonyosodás aranyhídján, az örökkévalóság kapuján. Voltak tervei és még be nem váltott ígéretei, az életmű azonban így is lekerekített egész, méltatásra és ápolásra váró örökségünk része. Megkezdett munkái, programjai folytatásra várnak, távozása azonban be nem tölthetô űrt hagyott maga után. Annak az egyre rohamosabban fogyatkozó nemzedéknek volt egyik képviselôje, melyet joggal nevezhetünk – klasszikus terminussal élve – a humanista tudományok, a studia humanitatis legfôbb elkötelezettjének. Humanista ember volt, a szó klasszikus értelmében, élete pedig a humanizmus csendes diadala. 2004ben lett volna csak nyolcvan éves. Emlékét megôrizzük!

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

292

Sipos László

valóság Sipos László

A gyermekbűnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat A közvélemény leginkább egy-egy kirívóan súlyos bûneset – például az iskolatársak sérelmére elkövetett németországi vagy amerikai emberölések – kapcsán szembesül a gyermekkori bûnözés égetô problémájával. Így van ez Magyarországon is…

Havonta egy-két – a híradásokban is szereplô – eset irányítja figyelmünket a 14 év alatti elkövetôk kriminalitására. Érdemes azonban a legfrissebb és legmegbízhatóbb statisztikai adatok felhasználásával megvizsgálni, hogyan alakul és mi jellemzi a gyermekkori bûnözést.

Tanulmányomban1 a szakirodalom által meglehetôsen mostohán kezelt gyermekbûnözéssel foglalkozom. Megvizsgálom, hogy alakult a gyermekkorú elkövetôk és az általuk elkövetett bûncselekmények száma a legutolsó tíz évben, nevezetesen 1994 és 2003 között. Elemzem a gyermekkorú elkövetôk és a gyermekbûnözés sajátosságait. Összefoglalom a vonatkozó Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kriminalitási mutatókat. Külön fejezetben vizsgálom az egyre nagyobb társadalmi problémát jelentô kábítószerrel való visszaélés alakulását, a gyermekkorúak és a fiatalkorúak részvételét e bûncselekményekben. Végül egy önálló viktimológiai részben tárgyalom a gyermekkorúak sérelmére elkövetett bûncselekmények (illetve bûncselekménycsoportok) alakulását, a magas látencia lehetséges okait.

A felhasznált statisztikai adatok legnagyobbrészt a Legfôbb Ügyészség Számítástechnika Alkalmazási és Információs Fôosztályának tájékoztatóiból, illetôleg statisztikai tábláiból, továbbá a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fôügyészség jelentéseibôl valók.

A gyermekkor büntetôjogi megítélése A magyar büntetôjog szerint gyermekkorú az, aki a cselekmény elkövetésekor a 14. életévét még nem töltötte be. (Itt jegyzem meg, hogy 1961-ig ez a korhatár a 12. életév volt!) A Büntetô Törvénykönyv (Btk.) 22. § a./ pontja szerint: ,,A büntethetôséget 1. Ezúton mondok köszönetet a Debreceni Egyetem Egészségügyi Fôiskolai Karának, amiért lehetôvé tette, hogy a fôiskola alapításának 15. évfordulójára kiadott kötetben megjelent tanulmányomat, s annak dokumentációját jelen publikációmhoz felhasználhassam. (A szerzô)

A gyermekbûnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat

293

kizárja: a gyermekkor…” A Btk. 23. §-a kimondja, hogy ,,Nem büntethetô, aki a cselekmény elkövetésekor 14. életévét nem töltötte be.”

A Btk. 107. § (1) bekezdése szerint: ,,Fiatalkorú az, aki a bûncselekmény elkövetésekor tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat még nem.” A Btk. 108. §-a pedig kimondja, hogy (1) „A fiatalkorúval szemben alkalmazott büntetés vagy intézkedés célja elsôsorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlôdjék, és a társadalom hasznos tagjává véljék.” (2) „Büntetést akkor kell kiszabni, ha intézkedés alkalmazása nem célravezetô.” (3) „Szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazni, vagy büntetést kiszabni csak akkor lehet, ha az intézkedés vagy a büntetés célja más módon nem érhetô el.”

A gyermekbűnözés és a kriminológia A fiatalkorúak bûnözésének állandó vizsgálatára, a változások megállapítására, bûnözésük mélyebb elemzésére évtizedek óta állandó az igény, mivel az elkövetésre vezetô okokat megismerve a bûnelkövetés megelôzését szolgáló intézkedések kidolgozására, a felnôttkori bûnözés várható alakulásának megítéléséhez szélesebb információs alap áll rendelkezésre.

A gyermekkorú bûnözés vizsgálatára – alapos okkal feltehetôen a gyermekkorú elkövetô büntethetôségének hiánya miatt – sokkal, de sokkal kevesebb figyelem és erôfeszítés jutott. Mondhatnók, hogy az utóbbi évtizedben földerített évi átlagban közel négyezer 14 éven aluli bûnelkövetô önmagában nem dermesztô adat. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy a gyermekkorú elkövetôk esetén a legnagyobb a látencia, a 14 éven aluliak a bûnüldözô hatóságok látókörébe csak igen-igen kis százalékban kerülnek.

A sértettek a legritkább esetben tesznek feljelentést a bûncselekményeket elkövetôk ellen, ha tudják, avagy sejtik, hogy az gyermekkorú, tehát nem büntethetô.

Az oktatási intézmények is ódzkodnak feljelentést tenni diákjaik ellen, nem ritkán csak pedagógiai problémaként tekintenek erre a jelenségre, s tartva az iskola jó hírén esendô csorbától.

Ráadásul a hatalmas méretû ismeretlen tetteses ügy mögött is megalapozottan vélelmezhetünk nagyszámú gyermekkorú elkövetôt, aki valamely ok (avagy okok) miatt nem került a nyomozó hatóság látókörébe, nem egy esetben azért sem, mert fel se tételezték, hogy az elkövetô 14 év alatti lehetett.

A fentiekre figyelemmel meglehetôs biztonsággal becsülhetjük úgy, hogy a gyermekkorú elkövetôk tényleges száma több tízezer lehet…

A gyermekbűnözés és a felnôttkori bűnelkövetés Magyarországon az utóbbi években az ismertté vált bûnelkövetôk száma évente 120 ezer körül alakult. 2003-ban 3553 gyermekkorú, 10 453 fiatalkorú és 104 119 felnôtt korú követett el bûncselekményt. A 14 éven aluli – nem büntethetô – elkövetôk száma a legutóbbi tíz évben négyezer körül ingadozott. (Az 1994–2003 évek adatai alapján 3553 és 4287 volt a két szélsô érték) (Lásd az 1. sz. táblát!)

Sipos László

294

1–2. sz. táblázat Az ismertté vált bûnelkövetôk és gyermekkorú elkövetôk Ismertté vált bûnelkövetôk Év

1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003

száma

119 494 121 121 122 226 130 966 140 083 131 658 122 860 120 583 121 885 118 145

Gyermekkorú elkövetôk aránya 100 000 lakosra 1994= a gyernek1994=100% jutó bûnelköve- száma 100% korú nétôk száma pességhez 100,00 101,36 102,29 109,60 117,23 110,18 102,82 100,91 102,00 98,87

1162,74 1182,17 1196,85 1287,21 1382,12 1304,61 1223,31 1182,15 1197,90 1164,87

4168 4168 3689 4287 3864 4133 3964 3730 3959 3553

100,00 100,00 88,51 102,86 92,71 99,16 95,11 89,49 94,99 85,24

0,24 0,24 0,22 0,26 0,23 0,25 0,25 0,24 0,26 0,24

A bûnözés általános visszaszorítására irányuló törekvések egyik, ha nem a legfontosabb eleme a gyermekkorúak (és a fiatalkorúak) bûnözésének csökkentése, a 14 év alatti populációnak a bûnelkövetéssel, a bûncselekmények megítélésével kapcsolatos attitûdjének társadalmilag kívánt irányba történô alakítása. Az, hogy egyetlen közösségben se lehessen a vagányság, illetve a „felnôttség” kritériuma a bûncselekmények elkövetése, természetesen a „megúszásra” játszva. Az eziránti felelôsségünk, az eziránti teendôink igen-igen széleskörûek – ennek taglalása nem történhet ennek a rövid tanulmánynak a keretében, ám legalább megemlítése elengedhetetlen.

A gyermekkorú elkövetôk számának alakulása A 14 éven aluli – tehát nem büntethetô! – elkövetôk száma a legutóbbi tíz évben 4000 körül ingadozott. Az 1994–2003 évek adatai alapján 3553 és 4287 volt a két szélsô érték. (Lásd az 1. sz. táblát!) Az ismertté vált gyermekkorú elkövetôk esetében az idôszak elsô felében még a négyezren felüli szám volt a jellemzô, az utóbbi 5 évben azonban már némi csökkenés volt tapasztalható. (2003-ban például csak 3553 gyermekkorú elkövetô vált ismertté!) Arányuk a gyermekkorú lakónépességhez mérve 2,2 és 2,6 ezrelék közt alakult. (Lásd a 2. sz. táblát!)

A gyermekkorúak bûnözésének elemzésénél azonban szem elôtt kell tartani e korcsoport demográfiai változásait is. A gyermekkorú lakónépesség – az 1999. és 2003. évet összehasonlítva – 7 százalékkal csökkent. A csökkenés a közbeesô években is folyamatos volt. Ennek fényében a gyermekkorú bûnelkövetôk számának „mérséklôdése” korántsem olyan nagy eredmény… A gyermekkorú elkövetôk száma 1994-ben 4168, 2003-ban pedig 3553 volt…

Akár az elmúlt évtizedet vizsgálva, akár az utolsó három évet figyelembe véve – a demográfiai korrekció mellett is – levonhatnánk azt a következtetést, hogy a gyer-

A gyermekbûnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat

295

mekbûnözés „hullámzóan csökken”. Ez a csökkenés azonban a depönalizációra, az elkövetési értékhatár-emelésekre (így a korábban bûncselekménynek – vétségnek – minôsülô vagyon elleni bûncselekmények egy részének az 1998-as Btk-módosítással történt szabálysértéssé minôsülésére) tekintettel szinte teljesen elhanyagolható.

(Az objektivitás érdekében az elsô és a második, továbbá a 9. számú táblázatokban az 1998-as törvény-módosulást külön vonallal jelöltük.)

A gyermekbűnözés területi megoszlása A gyermekkorú elkövetôk száma – 2003-as területi (megyénkénti) megoszlása szerint – Borsod-Abaúj-Zemplén megyében volt a legmagasabb (502 elkövetô, az országos érték 14,13 százaléka), ezt követi sorrendben megyénk, Szabolcs-Szatmár-Bereg (305, 8,58%), valamint másik szomszédunk Hajdú-Bihar (290, 8,16%) megye. Rendkívül szignifikáns az ország északkeleti negyedének „elôkelô” helyezése. Ez még kirívóbb, ha figyelembe vesszük, hogy néhány dél-dunántúli és dél-alföldi megyében ez nagyságrenddel alacsonyabb. Így Tolnában (52, 1,46%) és Somogyban (103, 2,67%), illetve Csongrádban (109, 3,07%) és Békésben (110, 3,1%). (Lásd a 3. sz. táblát!)

A gyermekkorúak által elkövetett bűncselekmények A gyermekkorúak túlnyomó többsége – 81,3–86,3%-a – vagyon elleni bûncselekményeket követ el. (Számuk 1999-ben 3566, 2003-ban 2888 volt.) Ezeknek közel a fele lopás, 15,2 százaléka betöréses lopás, de sajnos kiveszik a részüket a gyermekkorúak a súlyosabb megítélésû erôszakos vagyon elleni bûncselekményekbôl, így rablásból is. Egyéb erôszakos bûncselekményt – mint például a személy elleni erôszakot megvalósító testi sértés, avagy a közrend elleni erôszakkal jellemzett garázdaságot összesen mintegy 10 %-ban valósítanak meg 14 éven aluli elkövetôk.

Különösen nyugtalanító, hogy a személy elleni bûncselekmények száma folyamatosan, négy év alatt közel negyven százalékkal nôtt, a kirívóan közösségellenes és ugyancsak erôszakos garázdaságé pedig majd megduplázódott. Ráadásul minden évben fény derült gyermek által elkövetett emberölésre is. Minden adatsor szerint évrôl évre nô az erôszakos bûncselekményeket elkövetô gyermekkorúak száma.

Ez 2003-ban már több mint félezer gyermekkorú elkövetôt jelentett! Természetesen – a kifejezetten nagyarányú látenciára – a valós helyzet ettôl sokkal rosszabb számokkal lenne jellemezhetô. Gyermekkorú által gyermekkorú sérelmére elkövetett könnyû testi sértés miatt szinte soha, de gyakran az utcai (vagy iskolai) rablások miatt sem tesznek a sértettek feljelentést.

Jellegénél fogva különleges veszélyt jelent a gyermekkorúak által elkövetett kábítószeres bûnözés. Az ismertté vált (!) elkövetôk száma évek óta 7–13 közt alakul. (Lásd a 4. sz. táblát!) A látencia hihetetlen nagy mértékére tekintettel a valós elkövetési számok nagyságrendekkel is magasabbak lehetnek. (E jelenség kapcsán, annak szankcionálása vagy az „elterelés” kérdésében egyébként maga a büntetôpolitika is meglehetôs zavarban van…)

118 234 115 579 178 191 105 259 112 264 184 150 296 121 351 103 98 114 103 3675 447 4133 11

Országos összesen Ebbôl külföldi

száma %

100,00 0,27

2,86 5,66 2,78 14,01 4,31 4,62 2,54 6,27 2,71 6,39 4,45 3,63 7,16 2,93 8,49 2,49 2,37 2,76 2,49 88,92 10,82

1999

Baranya Bács-Kiskun Békés Borsod-Abaúj-Zemplén Csongrád Fejér Gyôr-Moson-Sopron Hajdú-Bihar Heves Jász-Nagykun-Szolnok Komárom-Esztergom Nógrád Pest Somogy Szabolcs-Szatmár -Bereg Tolna Vas Veszprém Zala Megyék összesen Fôváros

Lakóhely

3964 15

127 207 109 579 211 150 134 278 139 259 140 113 333 117 306 118 83 112 84 3599 350

száma %

100,00 0,38

3,20 5,22 2,75 14,61 5,32 3,78 3,38 7,01 3,51 6,53 3,53 2,85 8,40 2,95 7,72 2,98 2,09 2,83 2,12 90,79 8,83

2000

3730 16

98 167 129 579 139 139 167 284 143 181 135 94 369 70 333 142 75 108 78 3430 284

száma %

100,00 0,43

2,63 4,48 3,46 15,52 3,73 3,73 4,48 7,61 3,83 4,85 3,62 2,52 9,89 1,88 8,93 3,81 2,01 2,90 2,09 91,96 7,61

2001

3959 13

112 170 107 598 159 161 131 333 188 256 160 134 271 148 350 104 68 71 98 3619 327

száma 133 217 110 502 109 144 123 290 139 235 128 93 261 103 305 95 52 83 112 3234 316

száma %

100,00 0,08

3,74 6,11 3,10 14,13 3,07 4,05 3,46 8,16 3,91 6,61 3,60 2,62 7,35 2,90 8,58 2,67 1,46 2,34 3,15 91,02 8,89

2003

3. sz. táblázat

100,00 3553 0,33 3

2,83 4,29 2,70 15,10 4,02 4,07 3,31 8,41 4,75 6,47 4,04 3,38 6,85 3,74 8,84 2,63 1,72 1,79 2,48 91,41 8,26

%

2002

A gyermekkorú elkövetôk száma és százalékos megoszlása az ország megyéiben

296 Sipos László

3566 2000 827 166 23

Vagyon elleni bûncselekmények ebbôl: – lopás – betöréses lopás – rablás

Egyéb bûncselekmények

282 103 9

A közrend elleni bûncselekmények ebbôl: – garázdaság – visszaélés kábítószerrel

118

Közlekedési bûncselekmények

39 10

105 3 78

ebbôl: A személy elleni bûncselekmények ebbôl: – szándékos emberölés – szándékos testi sértés

A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bûncselekmények ebbôl: – erôszakos közösülés

4133

Gyermekkorú elkövetô összesen

%

0,56

86,28 48,39 20,01 4,02

6,82 2,49 0,22

0,94 0,24

2,86

2,54 0,07 1,89

9

3327 1833 785 165

327 142 5

38 15

158

105 1 68

0,23

83,93 46,24 19,80 4,16

8,25 3,58 0,13

0,96 0,38

3,99

2,65 0,03 1,72

100,00

2000 száma %

100,00 3964

1999 száma

Bûncselekmények

19

3095 1771 604 121

272 148 13

29 6

205

110 1 78

0,51

82,98 47,48 16,19 3,24

7,29 3,97 0,35

0,78 0,16

5,50

2,95 0,03 2,09

18

3269 1744 699 165

364 226 11

33 5

150

125 1 86

0,45

82,57 44,05 17,66 4,17

9,19 5,71 0,28

0,83 0,13

3,79

3,16 0,03 2,17

100,00

2002 száma %

3730 100,00 3959

2001 száma % %

20

2888 1638 539 180

330 182 7

43 8

128

144 1 89

0,56

81,28 46,10 15,17 5,07

9,29 5,12 0,20

1,21 0,23

3,60

4,05 0,03 2,50

3553 100,00

2003 száma

4. sz. táblázat A gyermekkorú elkövetôk száma és százalékos megoszlása bûncselekmény-csoportok szerint

A gyermekbûnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat 297

Sipos László

298

A gyermekkorú elkövetôk A gyermekkorú elkövetôket vizsgálva a nemek szerinti összetétel szerint- az utóbbi 5 évet figyelembe véve – 86–89 százalék a fiúk, míg 11–14 a lányok aránya. Ez nagyjából megegyezik a többi korosztályéval… (Lásd az 5. számú táblát!) Életkoruk szerint a 12–13 évesek alkották az elkövetôk 61–63 százalékát. Ezen belül 2003-ban a 13 éves elkövetôk aránya majd 40 százalék volt.

Ugyanakkor igencsak meglepô, hogy egészen kis gyermekek – tíz évesek, vagy annál is fiatalabbak (alsó tagozatos általános iskolások) – közül is sok százan, volt év (1999) hogy csaknem ezren követtek el bûncselekményt. (Lásd az 5. számú táblát!) Családi környezetüket illetôen – a hiedelmekkel ellentétben – a gyermekkorú elkövetôk háromnegyed részét (2003-ban 74,7 százalékát) a szülôk közösen nevelik, azaz legalábbis „papíron” ép családdal állunk szemben, és meglepôen kis aránnyal szerepelnek az elvált szülôk által neveltek (12–13 száûzalékkal). A nevelôotthonban, intézetben (gyermekvédô-, nevelô- és más intézetben) élô gyermekkorú elkövetôk aránya pedig csak mintegy 5–7 százalék. (Lásd a 6. számú táblát!)

5. sz. táblázat A gyermekkorú elkövetôk nemenkénti és korcsoportos megoszlása 1999 száma %

2000 száma %

2001 száma %

2002 száma %

2003 száma %

Összesen

4133 100,00 3964 100,00 3730 100,00 3959 100,00 3553 100,00

ebbôl – fiú – lány

3635 498

87,95 12,05

3523 441

88,87 3310 11,13 420

88,74 3456 11,26 503

87,29 3066 12,71 487

86,29 13,71

– 10 é. alatti – 11 éves – 12 éves – 13 éves

999 621 1027 1486

24,17 15,03 24,85 35,95

863 584 936 1581

21,77 909 14,73 557 23,61 888 39,88 1376

24,37 893 14,93 632 23,81 959 36,89 1475

22,56 762 15,96 536 24,22 868 37,26 1387

21,45 15,09 24,43 39,04

A gyermekkorúak által elkövetett bűncselekmények A gyermekkorúak részvételével elkövetett bûncselekmények száma – az elmúlt 5 évet figyelembe véve – 2002-ben volt a legmagasabb, ekkor már a nyolcezret közelítette (7836). A 2003. évi 7325-bôl kiugróan sokat – 1455-öt (19,9%) – Borsod-AbaújZemplén megyében követtek el. Szabolcs-Szatmár-Bereg a maga 452-es értékével a negyedik ezen a kriminalitási listán. (Lásd a 7. számú táblát!) A gyermekkorúak által elkövetett összes (felderített!) bûncselekmény túlnyomó többsége – 72–80 százaléka volt – vagyon elleni, s csupán 5–9 százaléka személy elleni.

A gyermekbûnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat

299 6. sz. táblázat

A gyermekkorú elkövetôk családi környezete 1999 száma %

2000 száma %

2001 száma %

2002 száma %

2003 száma %

Összesen 4133 100,00 3964 100,00 3730 100,00 3959 100,00 3553 100,00 ebbôl apa és anya neveli 3080 74,52 2982 75,23 2812 75,39 2944 74,36 2654 74,70 elvált szülô neveli 524 12,68 482 12,16 458 12,28 491 12,40 470 13,23 özvegy szülô neveli 106 2,56 86 2,17 68 1,82 82 2,07 69 1,94 életközösségben élô szülô neveli 76 1,84 60 1,51 55 1,47 50 1,26 42 1,18 nevelôszülô, ill. nagyszülô neveli 112 2,71 106 2,67 108 2,90 103 2,60 81 2,28 testvér, vagy más rokon neveli 26 0,63 26 0,66 14 0,38 12 0,30 9 0,25 nevelôotthonban, intézetben él 209 5,06 222 5,60 215 5,76 277 7,00 228 6,42

Arányaiban nyugtalanítóan magas (13–17%), és ráadásul erôsen növekvô a közrend elleni bûncselekmények száma (2003-ban ez már 1240 ilyen jellegû bûncselekményt jelentett) és aránya (16,93%). (Lásd a 8. számú táblát!)

A gyermekbűnözés specifikumai Az elôzôekben már jó néhány olyan sajátosságra fény derült, ami a gyermekkorú elkövetôket jellemzik. A 14. életévét még be nem töltött bûnelkövetô jellemzôen fiú, a szülôkkel közös háztartásban él, s tipikusan vagyon elleni bûncselekményeket követ el... A bûncselekmény elkövetésének módját vizsgálva azonban megállapíthatjuk, hogy erôsen szignifikáns a csoportos elkövetés. A gyermekkorúak a leggyakrabban – 71–80 százalékban – csoportosan követnek el bûncselekményeket. Egyedül csupán 20–29 százalékuk követi el a Btk-ba ütközô jogsértô magatartást. A felnôtt korúak esetében ezek az arányok pontosan fordítottan alakulnak. Ott az egyéni elkövetés a tipikus…

7021 716 7737

Megyék összesen Fôváros

Országos összesen

200 871 114 734 517 268 147 525 180 422 370 325 910 307 487 173 176 147 148

Baranya Bács-Kiskun Békés Borsod-Abaúj-Zemplén Csongrád Fejér Gyôr-Moson-Sopron Hajdú-Bihar Heves Jász-Nagykun-Szolnok Komárom-Esztergom Nógrád Pest Somogy Szabolcs-Szatmár-Bereg Tolna Vas Veszprém Zala

%

100,00

90,75 9,25

2,58 11,26 1,47 9,49 6,68 3,46 1,90 6,79 2,33 5,45 4,78 4,20 11,76 3,97 6,29 2,24 2,27 1,90 1,91

1999 száma

Az elkövetés helye

7326

6686 640

123 817 120 749 357 246 206 382 229 415 354 188 910 299 526 301 108 173 183 5974 357

171 629 179 1006 198 221 191 320 243 349 278 173 826 149 466 172 97 185 121

száma %

94,33 5,64

2,70 9,93 2,83 15,89 3,13 3,49 3,02 5,05 3,84 5,51 4,39 2,73 13,04 2,35 7,36 2,72 1,53 2,92 1,91

2001

100,00 6333 100,00

91,26 8,74

1,68 11,15 1,64 10,22 4,87 3,36 2,81 5,21 3,13 5,66 4,83 2,57 12,42 4,08 7,18 4,11 1,47 2,36 2,50

2000 száma %

7836

7462 374

242 686 126 1506 192 375 139 616 224 377 264 429 729 484 537 201 52 161 122

100,00

95,23 4,77

3,09 8,75 1,61 19,22 2,45 4,79 1,77 7,86 2,86 4,81 3,37 5,47 9,30 6,18 6,85 2,57 0,66 2,05 1,56

2002 száma %

93,12 6,87

2,88 8,16 1,90 19,86 3,63 8,67 4,91 5,11 3,07 3,95 2,21 3,09 5,16 3,73 6,17 1,16 2,81 3,25 3,40

7325 100,00

6821 503

211 598 139 1455 266 635 360 374 225 289 162 226 378 273 452 85 206 238 249

2003 száma %

7. sz. táblázat Gyermekkorúak részvétele a bûncselekmények elkövetésében az elkövetés helye szerint

300 Sipos László

Egyéb bûncselekmények 26

6170 4174 1176 173

Vagyon elleni bûncselekmények ebbôl: – lopás – betöréses lopás – rablás

81 8

A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bûncselekmények ebbôl: – erôszakos közösülés 1002 119 8

88

Közlekedési bûncselekmények

A közrend elleni bûncselekmények ebbôl: – garázdaság – visszaélés kábítószerrel

4,78 0,03 1,20

370 2 93

0,34

79,75 53,95 15,20 2,24

12,95 1,54 0,10

1,05 0,10

1,14

100,00

7737

1999 száma %

Összesen ebbôl: Személy elleni bûncselekmények ebbôl: – szándékos emberölés – szándékos testi sértés

Bûncselekmények

16

5527 3597 1094 185

1128 119 5

33 10

151

471 1 106

0,22

75,44 49,10 14,93 2,53

15,40 1,62 0,07

0,45 0,14

2,06

6,43 0,01 1,45

7326 100,00

2000 száma %

23

4639 2847 806 93

1050 96 14

19 3

0,36

73,25 44,95 12,73 1,47

16,58 1,52 0,22

0,30 0,05

2,29

1,33

84 145

7,22

457

6333 100,00

2001 száma %

26

6235 4027 998 163

1043 228 8

34 4

108

390 2 134

0,33

79,57 51,39 12,74 2,08

13,31 2,91 0,10

0,43 0,05

1,38

4,98 0,03 1,71

7836 100,00

2002 száma %

46

5250 3077 781 175

1240 150 7

36 4

106

647 1 114

0,63

71,67 42,01 10,66 2,39

16,93 2,05 0,10

0,49 0,05

1,45

8,83 0,01 1,56

7325 100,00

2003 száma %

8. sz. táblázat A gyermekkorúak részvételével elkövetett bûncselekmények megoszlása bûncselekmény-csoportonként s egyes kiemelt bûncselekmények szerint

A gyermekbûnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat 301

Sipos László

302

Jellemzôen a gyermekkorúak együtt, illetve fiatalkorúval „bûnöznek”, ám felnôtt korúval együtt szinte elenyészô (3,5–6,1%) arányban. (Lásd a 9. számú táblát!) Ez is rámutat arra, hogy a mintakövetés, a társaknak való megfelelés, a sajátos „csapatszellem” komoly szerepet játszik a gyermekbûnözésben.

9. sz. táblázat A gyermekkorú elkövetôk száma és megoszlása a bûnözésben résztvevô csoportok jellege szerint

Év

E b b ô l Gyermekkorú gyermekfiatalfelnôtt egyedül % % % % vegyesen elkövetôk korúval korúval korúval száma k ö v e t t e e l a b û n c s e l e k m é n y t

1994 4168 1995 4168 1996 3689 1997 4287 1998 3864 1999 4133 2000 3964 2001 3730 2002 3959 2003 3553

883 819 779 897 865 1081 1040 1019 1067 1017

21,2 19,6 21,1 20,9 22,4 26,2 26,2 27,3 27,0 28,6

1732 1626 1498 1773 1592 1777 1618 1582 1666 1542

41,6 39,0 40,6 41,4 41,2 43,0 40,8 42,4 42,1 43,4

628 670 572 640 494 499 508 495 457 408

15,1 16,1 15,5 14,9 12,8 12,1 12,8 13,3 11,5 11,5

166 204 224 208 220 183 165 169 151 124

4,0 4,9 6,1 4,9 5,7 4,4 4,2 4,5 3,8 3,5

759 849 616 769 693 593 633 465 618 462

%

18,2 20,4 16,7 17,9 17,9 14,3 16,0 12,5 15,6 13,0

A gyermekbűnözés adatai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében Lakosságára nézve Szabolcs-Szatmár-Bereg Magyarország harmadik legnépesebb megyéje, csupán Pest és Borsod-Abaúj-Zemplén elôzi meg. A gyermekkorú elkövetôk számát tekintve viszont Borsod-Abaúj-Zemplén után a második az országban.

(Ez a mérôszám az elmúlt években 305 és 351 között ingadozott, 2003-ban 305 volt).

A gyermekkorúak által, illetve a gyermekkorúak részvételével elkövetett bûncselekmények száma tekintetében is dobogós. (A bûncselekmények száma 452 és 537 között hullámzott, 2003-ban 452 volt.) Az elkövetôk számának és az elkövetett bûncselekményeknek 2003. évi alakulása (az elôzô évihez képest 13–16 százalékos csökkenése) önmagában optimizmusra okot nem adhat. Mi, gyermek és ifjúságvédelemmel foglalkozó jogászok tartunk tôle, hogy e csökkenés inkább csak megtorpanás.

Ráadásul a megyénkre is jellemzô a gyermekkorúak által elkövetett bûncselekmények egyre súlyosabbá válása.

A kábítószer és a gyermekbűnözés Az elmúlt negyedszázadban lehettünk – igencsak szomorú – tanúi annak, hogy Magyarországon megjelent és egyre nagyobb teret nyert a kábítószer, büntetôjogi értelemben a ,,visszaélés kábítószerrel” bûncselekménye. Hazánkban huszonöt évvel ezelôtt még

A gyermekbûnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat

303

csak 12 kábítószerrel (avagy kábító hatású anyaggal) elkövetett visszaélésre derült fény. Tavaly ez a mutató már csaknem elérte a hat- és fél ezret. (10. sz. táblázat) A felnôtt korúak esetében az elmúlt tíz évet külön vizsgálat tárgyává téve megállapíthatjuk, hogy tíz év alatt a kábítószerrel elkövetett visszaélésszerû bûncselekmények száma tizenkétszeresére nôtt. (11. sz. táblázat) 10. sz. táblázat Az ismertté vált visszaélés kábítószerrel (282. §) bûncselekmények számának alakulása2 Év 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992

Száma

Növekedés üteme %

12 79 42 75 108 81 95 93 73 53 34 46 135

0 658,33 53,16 178,57 144,00 75,00 117,28 97,89 78,49 72,60 64,15 135,29 293,48

Év

Száma

Növekedés üteme %

1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004

223 256 429 440 943 2068 2860 3445 4106 4301 2974 6463

165,19 114,80 167,58 102,56 214,32 219,30 138,30 120,45 119,19 104,75 69,15 217,32

11. sz. táblázat A felnôtt korúak által elkövetett kábítószerrel való visszaéléssel kapcsolatos bûncselekmények alakulása Év Szabolcs-SzatmárBereg megye országosan

1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 4 446

1 433

13 52 63 64 56 97 73 167 839 1569 2329 2700 3335 3524 2570 5410

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az elkövetett kábítószerrel visszaélések száma az elmúlt tíz évben negyvenszeresére nôtt. Tavaly már 167 ilyen jellegû bûncselekményre derült fény. A fiatalkorúak által elkövetett visszaélés kábítószerrel bûncselekmények száma még drasztikusabban, hatvanszorosára nôtt. Tavaly már jóval több mint ezer fiatalkorú ellen indult eljárás ilyen bûncselekmény miatt. (12. sz. táblázat) Ezek a növekedésmutatók még akkor is sokkolóak, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt években két ízben is szigorodott e cselekmények büntetôjogi megítélése.3 2. A 10. sz. táblázat adatsora az OKRI-, a rendôrségi és az ügyészségi statisztikák egységesített – kriminológiai szempontok szerint szerkesztett és korrigált – változata.

3. Lásd részletesebben Ritter Ildikó hatásvizsgálattal foglalkozó tanulmányát az irodalomjegyzékben.

Sipos László

304

12. sz. táblázat A fiatalkorúak által elkövetett kábítószerrel való visszaéléssel kapcsolatos bûncselekmények alakulása Év Szabolcs-SzatmárBereg megye országosan

1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 0 17

1 52

0 7 95 227

14 378

23 465

7 689

31 766

9 19 397 1044

Szerencsére azonban megyénk továbbra sem tartozik a kábítószer fogyasztással kapcsolatosan legfertôzöttebb megyék közé, bizonyítja ezt az is, hogy tavaly a megyében elkövetett összesen 186 ilyen jellegû bûncselekmény az országos adatnak mindössze 2,88 százaléka. 1997-tôl beszélhetünk a kábítószerrel való visszaélés kapcsán a gyermekbûnözés megjelenésérôl. Azidáig – így sem 1995-ben sem 1996-ban – 14 éven aluli által elkövetett kábítószeres bûncselekményre nem derült fény. Az elsô három esetet 1997-ben regisztrálták. Az elmúlt nyolc évben azonban összesen már 67 gyermekkorú követett el ilyen bûncselekményt. (13. sz. táblázat) Igencsak örvendetes, hogy SzabolcsSzatmár-Bereg megyében gyermekkorú által elkövetett kábítószerrel való visszaélésre nem volt példa. (Természetesen azt nem állíthatjuk, hogy ilyen cselekményeket gyermekkorúak nem követtek el, de ilyen esetekrôl a nyomozóhatóság nem szerzett tudomást. Összehasonlító adatok hiányában azonban még az esetleges látencia becslésére sem vállalkozhatunk.)

13. sz. táblázat A gyermekkorúak által elkövetett kábítószerrel való visszaéléssel kapcsolatos bûncselekmények alakulása Év Szabolcs-SzatmárBereg megye Országosan

1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 0 0

0 0

0 3

0 10

0 9

0 5

0 13

0 11

0 7

0 9

A gyermekkorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények A viktimológia (áldozattan) tudományának önálló fejezetét képezi a gyermekek sérelmére elkövetett bûncselekmények vizsgálata. E tanulmány szûk kereteire tekintettel most csupán a legjellemzôbb statisztikai adatok elemzésére, a legfontosabb tendenciák fölvázolására vállalkozhatok. A gyermekkorú sértettek száma – a legutolsó öt év statisztikai adatait figyelembe véve – három-négyezer között mozgott évente, a tendencia azonban sajnos egyértelmû növekedést jelez. Ez a növekedés különösen a 2001. és 2003. közti idôszak viszonylatában volt kifejezetten nagymértékû, már 34,4 százalékos! (A 2003. évi 3820 gyermekkorú sértett pedig az utóbbi öt év tekintetében a legmagasabb szám.)

A gyermekkorúak ellen, azok sérelmére elkövetett bûncselekmények közel ötöde (2003-ban pontosan 18 százaléka) személy elleni, egyharmada (31,6–34,5 százaléka) a család-, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni, míg 40 százalék vagyon elleni volt.

2,07

66 56,17 39,12 6,15 0,09

1789 1246 196 3 773 200 1

1181

301

1018

455 20 131 178 161 29

2954

2001 száma aránya

299

946

457 30 136 159 141 20

26,17 6,77 0,03

748 150 3

39,98 1140

10,19

34,46

15,40 0,68 4,43 6,03 5,45 0,98

26,32 5,28 0,11

40,11

10,52

33,29

16,08 1,06 4,79 5,59 4,96 0,70

1345 196 7

1756

329

983

594 19 146 150 134 24

3759

35,78 5,21 0,19

46,71

8,75

26,15

15,80 0,51 3,88 3,99 3,56 0,64

1150 231 6

1563

333

1207

687 22 210 174 156 13

30,10 6,05 0,16

40,92

8,72

31,60

17,98 0,58 5,50 4,55 4,08 0,34

3820 100,00

2003 száma aránya

100,00

2002 száma aránya

100,00 2842 100,00

2000 száma aránya

14. sz. táblázat

* 2000-ig csak az erôszakos közösüléseket, a 2000. évtôl más nemi erkölcs elleni bûncselekményeket is kiemeltként veszünk számításba!

Vagyon elleni bûncselekmények ebbôl: – lopás és betöréses lopás – rablás – kifosztás

21,32

679

A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bûncselekmények ebbôl: – Nemi erkölcs elleni bûncselekmények *

13,75 1,04 3,83 6,03 5,37 0,57

438 33 122 192 171 18

a személy elleni bûncselekmények ebbôl: – szándékos emberölés – súlyos testi sértés közlekedési bûncselekmények ebbôl: – közúti balesetek – halálos közúti balesetek

100,00

3185

1999 száma aránya

Összes gyermekkorú sértett ebbôl:

Bûncselekmények, bûncselekménycsoportok

Gyermekkorú sértettek megoszlása a természetes személy ellen elkövetett kiemelt bûncselekmények esetében

A gyermekbûnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat 305

306

Sipos László

Bár az arányok hasonlóak voltak a korábbi években is, a rendelkezésünkre álló statisztikai adatsorok 2000-ig csak a gyermekkorúak sérelmére elkövetett erôszakos közösüléseket vették számításba a nemi erkölcs elleni bûncselekmények közt; a statisztikusok 2000-tôl azonban már más nemi erkölcs elleni bûncselekményeket (a szeméremsértéstôl a természet elleni erôszakos fajtalanságig) is kiemelten vettek számításba. (Lásd a 14. számú táblát!)

A legutolsó öt év bûnügyi statisztikái szerint fény derült arra, hogy 1999–2003-ban: – 124 gyermeket öltek meg; – 104 gyermek lett áldozata közlekedési bûncselekménynek; – 745 gyermeket bántalmaztak úgy, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett; – 1328 gyermeket erôszakoltak meg, vagy kényszerítettek fajtalanságra; – 973 gyermeket raboltak ki, azaz fosztottak meg erôszakkal pénzétôl, vagyontárgyától.

A gyermekkorúak sérelmére elkövetett bûncselekményeket semmiképpen sem szabad csupán statisztikai adatként kezelni. Ráadásul nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy önmagában a még oly részletezô statisztikai adatsorok sem a „teljes valóságot” tükrözik. Nem igazán kapunk átfogó képet a valós helyzetrôl, gondoljunk csak a családon belüli erôszak óriási látenciájára, a már bûncselekményi szintet elérô szülôi magatartásokra, az iskolai és az utcai verekedésekre, vagy akár a gyermekek sérelmére elkövetett vagyon elleni bûncselekményekre. Ezek inkább csak egy kicsi ablakot nyitnak a bûncselekmények áldozatává lett gyermekek világára.

Táblázatok A felhasznált statisztikai adatok legnagyobbrészt a Legfôbb Ügyészség Számítástechnika Alkalmazási és Információs Fôosztályának tájékoztatóiból, illetôleg statisztikai tábláiból, továbbá a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fôügyészség jelentéseibôl valók. (Az objektivitás érdekében az elsô és a második, továbbá a 9. számú táblázatokban az 1998-as törvénymódosulást külön vonallal jelöltük.)

Irodalom: Tájékoztatók a gyermekkorúak és fiatalkorúak bûnözésével összefüggô egyes kérdésekrôl. (Kiadta a Legfôbb Ügyészség Számítástechnika-alkalmazási és Informatikai Fôosztálya. (1994–2003) A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fôügyészség statisztikai jelentései (1994–2004) A Központi Statisztikai Hivatal Évkönyvei(1994–2003) Büntetô Törvénykönyv (Btk)(A többszörösen módosított 1978. évi IV. tv. a Büntetô Törvénykönyvrôl) Bárd-Gellén-Szigeti-Margitán-Wiener: Büntetôjog általános rész. (Budapest, 2002.)

ERÜBS Rendôrségi statisztika. (1994–2004.)

Földvári-Vígh: Kriminológia. (Budapest, 1978.)

Ritter Ildikó: A Büntetô Törvénykönyv visszaélés kábítószerrel bûncselekmény törvényi tényállására vonatkozó…. Hatásvizsgálata. (OKRI, 2002.)

Sipos László: Alapítványok a gyermek- és ifjúságvédelemben. (Család Gyermek Ifjúság, 1999/6. szám, 22– 23. oldal) Sipos László: A gyermekkori bûnözésrôl. (Köznevelés, 2001. 33–34. szám, 23. oldal) Sipos László: A gyermek mint áldozat. (Köznevelés, 2005. 11. szám, 20–21. oldal).

Sipos László: A gyermekkorúak által elkövetett bûncselekmények alakulása és a gyermekbûnözés specifikumai (A Debreceni Egyetem Egészségügyi Fôiskolai Kar Tudományos Közleményei III. Nyíregyháza, 2005. 147–162. oldal.

Vígh József: Fejezetek a szakkriminológia körébôl (Budapest, 1993.).

Horváth Andrea–Bóta Beáta

A drogfogyasztók sztereotípiája, tolerálása, felelőssége és segítése A „drogos társadalmat”, a drogfogyasztók számarányát, a drogfogyasztás okait, a drogok által veszélyeztetett réteget már nagyon sok kutatásban vizsgálták. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a „nem-drogos” társadalom is aktív részese a drogproblémának. Egyrészt azért, mert a drogfogyasztók nincsenek elkülönítve – természetesen – a társadalom többi tagjától, ezért kölcsönösen hat(hat)nak egymásra. Másrészt, mert az ebben a témában készült kutatások vagy tevékenységek legvégsô célja a drogfogyasztók számának csökkentése, részben prevencióval (ami az „egészséges”, a tiltott drogoktól mentes társadalmi réteget célozza meg), részben gyógyítással, illetve rehabilitációval (aminek költsége azokat is terheli, akik nem fogyasztanak drogot). Ez utóbbi tevékenységek sikeressége a kábító-szerfogyasztókat körülvevô (egészséges) társadalom drogfogyasztókhoz való viszonyától (is) függ.

Ez az utóbbi gondolat késztetett bennünket a következôkben bemutatott kutatás elkészítésére, melyben az „egészséges” társadalmi réteget céloztuk meg, vagyis olyanokat, akik nem fogyasztanak drogot. Kutatásunk elsô célja az volt, hogy egy átfogó képet kapjunk az emberek attitûdjérôl (viszonyulásáról) a tiltott drogot fogyasztókkal kapcsolatban. Arra kerestük a választ, hogy az emberek hogyan észlelik a drogosokat, milyen külsô és belsô tulajdonságokat tulajdonítanak nekik. Mivel a tapasztalatok alapján az emberek attitûdje szorosan összefügg egyéb dimenziókkal, arra is választ kerestünk, hogy a megkérdezettek a környezetükben mennyire tolerálják a drogfogyasztást, kinek/minek a felelôsségét hangsúlyozzák a drogfogyasztás kialakulásában, gyógyításában és a megelôzésben, és végül milyen segítséget nyújta(ná)nak egy drogfogyasztónak (1. ábra).

Rövid „drogtörténet” Régészeti leletek és történeti leírások bizonyítják, hogy Mezopotámiában már i. e. 3 ezer évvel is termeltek és fogyasztották a mákból eredô kábítószert. Körülbelül ugyanebben az idôben jelentkeztek a fogyasztásra utaló hagyományok Kínában és Indiában is.

A történelem elôtti idôkbôl használják élénkítôként vagy vallási szertartásokhoz Dél-Amerika népei a különbözô természetes alapanyagú drogokat (pl. kokacserje

Horváth Andrea—Bóta Beáta

308

1. ábra. A vizsgálat céljai Drogfogyasztókról kialakult kép (sztereotípia) külsô tulajdonságok belsô tulajdonságok

Tolerancia

Felelôsség

Segítés

A drogfogyasztás tolerálása Okok Prevenció társadalmi távolságokban (egyéni, családi, társadalmi szinten) (személyes–személytelen) Kapcsolatfelvétel Segítô magatartás (aktív–passzív) (egyéni, családi, társadalmi szinten) Gyógyítás (egyéni, családi, társadalmi szinten)

levele, a peyotl kaktusz gumója). Az ún. cannabiszt (indiai kender) már 2-3 ezer évvel ezelôtt ismerték Kínában és Indiában, ahol elsôsorban gyógyszerként használták ôket.

Nagyobb arányú kábítószer-élvezet elôször az amerikai polgárháború idején (18611865), annak következményeként volt észlelhetô. Abban az idôben Amerikában a gyógyszerek jelentôs része tartalmazott ópiumot. A heroin elôállítása után e készítményt alkalmazták az ópiummal vagy morfiummal visszaélôk kezelésére, és így heroinistává tették ôket. Becslések szerint a XIX. században Amerika összlakosságának 0.25 százaléka volt ópiumfogyasztó. Amikor a táplálékok és gyógyszerek „tisztaságáról” szóló törvényt nyilvánosságra hozták, és a közvélemény megismerte a kábítószerrel való visszaélés veszélyeit, a helyzet lényegesen javult.

A XIX. század kapitalista országaiban a század derekáig némiképp más volt a helyzet. Egyes országokban (pl. Franciaország és Anglia) viszonylag sokan éltek vissza az ópiummal, de elôfordult a kloroform és az éter kábítószerként való használata is.

Más európai országokban csak kis százalékban fordultak elô morfinisták. Ezek általában egészségügyi dolgozók vagy azok hozzátartozói körébôl kerültek ki, tehát olyan személyekrôl volt szó, akik könnyebben jutottak hozzá morfiumhoz, mint az átlagember.

A gyógyszeripar fejlôdésével párhuzamosan terjedt el az altatók, nyugtatók, a kombinált fájdalomcsillapítók és az izgatószerek visszaélésszerû fogyasztása, fôleg az ún. trankvilláns, különösen a minor trankvillánsok (nyugtató, szorongásoldó hatásúak, melyek terápiás adagokban nem okoznak álmosságot) forgalomba kerülésével. Ugyanakkor terjedni kezdett az euforizáló és hallucinációkat kiváltó készítmények fogyasztása is.

A szakemberek a II. világháború után, majd egyre inkább az 1950-es évektôl kezdôdôen a toxikománia új hullámairól beszélnek. Magyarországon az 1960-as évektôl észlelhetô ez a jelenség. A kábítószerélvezetnek hazánkban nincsenek „igazi” hagyományai. Ekkor csak a barbiturátok és az alkohol fordulnak elô komolyabb veszélyt jelentô mennyiségben. Klinikai megfigyelések hívták fel a figyelmet arra, hogy

A drogfogyasztók sztereotípiája, tolerálása, felelôssége és segítése

309

Magyarországon az 1970-es évek elején szerves-oldószer és ragasztószer fogyasztási hullám indult el, és ez feltehetôen a hetvenes évek második felében tetôzött. Ugyancsak ebben az idôben nôtt meg a pszichostimuláns (Gracidin, Centedrin) szereket fogyasztók, és a gyógyszeres opioid-fogyasztók (Codein, Hidrocodin) száma. Az 1970es évek elején megjelenik az import heroin, és a trópusi kenderfélékbôl készített marihuána, valamint a „speed” és az LSD is. Az 1980-as évek elején az egyre gyakoribb opioid-fogyasztás glutethimid (Noxiron) szedésével egészült ki. (E kombináció használatát az USA-ban már az 1960-as években tapasztalták.) Az 1980-as évek közepén lengyel mintára alakult ki az a szokás, amely ma is egyik meghatározó jelensége a magyarországi drog-szcénának: az opioid-készítmények éretlen, zöld mákból, illetve száraz mákgumóból házi technológiával történô elôállítása. (Az elôbbi „lengyel kompót”, az utóbbi „máktea” néven ismert.) Szintén a nyolcvanas években jelentek meg az intravénásan adható narkotikumok és a „kemény” drogok (Rácz, 1988; Bayer és Erdélyi, 1988).

A drogfogyasztás arányai, okai és visszaélési szokásai A drogokkal kapcsolatos szociológiai kutatások túlnyomó többsége az epidemiológiai vizsgálatok körébe tartozik. Az elsô nagyobb léptékû kutatás 1990-ben és 1992ben készült, melyben körzeti orvosok kérdôívben számoltak be körzetük drogfogyasztóiról (Bácskai és Gerevich, 1993). A tôlük kapott adatok feldolgozásából egyrészt az derült ki, hogy míg 1990-ben 27.000, addig 1992-ben már 65.000 rendszeres drogfogyasztóról volt tudomásuk az orvosoknak. Másrészt, az 1990-es adatok alapján Kelet-Magyarország drogfogyasztása jelentôsen nagyobb volt az ország nyugati feléhez képest, 1992-re azonban ez a különbség számottevôen csökkent.

Egy másik kutatás eredményei szerint azok, akik már próbáltak valamilyen visszaélésre alkalmas szert, nagyobb részt az 50 éven felüliek, illetve a 29 évnél fiatalabbak közül kerültek ki. Az 50 évnél idôsebbek legális szereket (altatók, nyugtatók) használtak visszaélésszerûen, míg a 30 év alattiak fôként illegitim szereket használtak. A drogot visszaélésszerûen fogyasztók gyakrabban rendelkeztek közép-, és felsôfokú végzettséggel (Elekes és Paksi, 1993).

A drogfogyasztás kialakulásáról, okról számos elmélet létezik (Rácz, 1988; Vabrik, 1989). Erdélyi Ildikó például a drogozás okaként elsôsorban a nem megfelelôen funkcionáló, mûködô családokat jelöli meg, ahol a család nem nyújtja az egészséges személyiségfejlôdéshez szükséges alapvetô biztonságot, bizalmi környezetet. (A szerzô a drogfogyasztó fiatalokat – a választott szer és a drogfogyasztás módja, idôtartama, valamint a szocializáló környezet szerint 4 modellbe sorolja.) Az egyik legösszetettebb elmélet Kielholztól (1970) származik, aki szerint a drogfüggôség kialakulásának hátterében általában több tényezô szerepel egy idôben és tartósan, és ezek kölcsönhatása eredményezi a krónikus állapotot (Vabrik, 1989). A visszaélés kialakulása tehát multifaktoriális, ahol a személyiség, a társadalmi környezet és a drog triásza játssza a fôszerepet. Az elmélet szerint az ember személyiségében olyan tényezôk – öröklött vagy szerzett adottságok – strukturálódnak, amelyek csak bizonyos külsô körülmények – pl. családi és/vagy anyagi helyzet, divat – jelenlétében érvényesülnek, aktivizálódnak és motiválják a függôség kialakulását. A szerzô fontosnak tart-

310

Horváth Andrea—Bóta Beáta

ja az „anyag” elérhetôségét, fajtáját is, hiszen a drog nélkül nem alakulhat ki a függôség.

A drogfogyasztó azonban nemcsak azokkal a problémákkal találkozik, melyek drogozásához vezetnek, hanem a társadalmi reakció által okozott nehézségekkel is.

A társadalmi reakció súlyosbíthatja a drogos eredeti problémáit, és ezekre izolálódással, oppozícióval vagy (a fokozódó problémák miatti) csökkenô problémamegoldó képességgel reagálhat. Mindezen újonnan elôálló reakciók nehézséget jelentenek számára, ezért eddigi probléma-megoldási viselkedésformája (drogozása) fokozódni fog. Közben a társadalmi reakció által sugallt, közvetített „narkós” imázst is beépíti identitásába. A konvencionális tevékenységformák iránti elkötelezôdése csökken, a deviáns (drogos) formákban kialakuló elkötelezôdés pedig fokozódik, létrejön a drogos karrier (Rácz, 1988; Vabrik, 1989).

A vizsgálat A kérdõív összeállítása. A drogfogyasztókkal kapcsolatos attitûd vizsgálatára az önbeszámoló adatgyûjtési módszerek (interjú és kérdôív) közül a kérdôíves felmérést választottuk. Ennek elkészítésében elsô lépésként a drogozás problémájára épülô 12 db mélyinterjút készítettünk. Az interjúk elkészítésével fô célunk az volt, hogy minél több információt szerezzünk a drogosokról kialakított képrôl, és ezáltal szélesebb látókörû kérdôívet tudjunk összeállítani.

A kérdôívet a 4 vizsgált dimenzió mentén állítottuk össze: Perceptuális (észlelési) dimenzió: Célunk az volt, hogy kiderítsük, milyen sztereotípiák mentén szervezôdik a drogfogyasztókról kialakult kép. Az észlelési dimenzióban e drogosoknak tulajdonított külsô és belsô tulajdonságokat vizsgáltuk.

Tolerancia dimenzió: Arra kerestük a választ, hogy az emberek mennyire hajlandóak drogfüggô személyekkel – különbözô szociális közelséget kifejezô skálán – kapcsolatba kerülni.

Felelôsség dimenzió: Célunk az volt, hogy kiderítsük, az emberek szerint ki/mi a felelôs a drogfogyasztás kialakulásáért, illetve ezzel összefüggésben kinek/minek a feladata a prevenció és a gyógyítás.

Segítési dimenzió: Ebben a dimenzióban azt vizsgáltuk, hogy a megkérdezettek milyen szinten és mértékben segítenének egy drogoson.

Az elõvizsgálat. A végsô kérdôív prototípusával elôvizsgálatot végeztünk: 25 ember töltötte ki ezt a kérdôívet. A személyek válaszai, megjegyzései és kiegészítései alapján felülvizsgáltuk és némileg módosítottuk a kérdôívet.

A fôvizsgálat. A fôvizsgálatban a – módosított – végsô kérdôívet 211 emberrel vettük fel, random módon kiválasztva ôket Nyíregyházáról és környékérôl. A minta két nagyobb csoportból áll: egyetemista/fôiskolai hallgatók és középkorú dolgozók. Mindkét csoporton belül elkülönítettük a segítô ill. nem segítô szakmában dolgozó személyeket (1. táblázat).

Segítô foglalkozásúaknak tekintettük azokat, akik munkájuk során személyes, segítô kapcsolatba kerülnek másokkal (pl. szociális munkás, egészségügyi dolgoz, pszichológus stb.). Nem segítô foglalkozásúaknak tekintettük azokat, akiknek munkájuk során nem feladatuk az emberek segítése (pl. fodrász, matematikus, ács, stb.)

A drogfogyasztók sztereotípiája, tolerálása, felelôssége és segítése

311

1. táblázat: A minta összetétele Segítô Egyetemista/fôiskolai hallgató Dolgozó Összesen

58 50 108

Nem segítô foglalkozású 49 54 103

Összesen 107 104 211

Eredmények. A kapott eredmények ismertetését és elemzését a már említett négy dimenzió mentén mutatjuk be. Észlelési dimenzió. Vizsgálatunk elsô célja a drogfogyasztóknak tulajdonított külsô és belsô tulajdonságok feltárása volt. Ennek vizsgálatát azért tartottuk különösen fontosnak, mert az emberekben a drogfogyasztókról kialakult kép befolyásolhatja az általunk vizsgált másik három (tolerancia, felelôsség és segítés) dimenziókat.

Vizsgálati módszer. A vizsgálat két részben történt. Az elsô szakaszban a drogfogyasztók külsô megjelenésére vonatkozó 14 állítás közül a vizsgált személynek hármat kellett kiválasztania és rangsorolnia, melyek szerinte a leginkább jellemzi a drogfogyasztót.

Második szakasz Az ún. szemantikus differenciálskálát (Babbie, 1996; Horváth, 2001) alkalmaztuk a drogfogyasztók belsô tulajdonságainak vizsgálatára. E módszer lényege, hogy a vizsgált személynek egy bizonyos dologgal kapcsolatos véleményét ellentétes melléknévpárok segítségével, egy 7 vagy 9 fokú skálán kell kifejeznie. Vizsgálatunkban a vizsgált személynek 13 ellentétes melléknévpárt mutattunk be, és arra kértük, hogy egy 7 fokozatú skálán fejezze ki véleményét a drogfogyasztók belsô tulajdonságairól.

1. A külsô tulajdonság megítélése. A megkérdezettek a felsorolt 14 külsô tulajdonságra vonatkozó tétel közül jellemzôen 5-öt választottak ki, a szóródás elhanyagolható. Ez a kis számarány azt jelzi, hogy a drogosokról nagyon erôsen sztereotipizált kép él a vizsgált személyekben. Ezek a besorolások annyira erôsek, hogy az egyetemista/fôiskolai hallgatók és a dolgozó középkorúak, valamint a segítô és nem segítô foglalkozásúak „drogos észlelése” között nincs lényeges különbség (2. táblázat).

2. táblázat: Az elsô helyen rangsorolt 5 külsô tulajdonság, és választási gyakoriságuk Tulajdonság Tûszúrások nyomai a bôrön Túl szûk vagy túl tág pupillák Beesett szemek Merev tekintet Zavaros beszéd

Gyakoriság (%) 39.7 21.8 10.0 9.0 4.7

Horváth Andrea—Bóta Beáta

312

Ennek az öt tételnek a variációja fordult elô a második és harmadik helyen történô rangsorolásnál is.

2. A belsô tulajdonságok megítélése. A megkérdezettek a felsorolt 26 belsô tulajdonságot tartalmazó tételek közül hatot preferáltak. A drogosokat elsôsorban „céltalannak” és „megbízhatatlannak” látják, de jellemzô tulajdonságuknak tartják az „agresszivitást”, „idegességet”, „depresszivitást” és „életuntságot”. Mint látható, a felsorolt 13 pozitív és 13 negatív belsô tulajdonságok közül a negatívak mentén szervezôdik a drogosokról kialakult kép.

Ez a sztereotipikus kép annyira jelentôs és szilárd, hogy nem található szignifikáns véleménykülönbség a diákok és a dolgozók, valamint a segítô és nem segítô foglakozásúak között (3. táblázat).

Azok azonban, akiknek baráti vagy ismerôsi környezetében vannak drogosok, pozitívabban – de nem pozitívan! – ítélik meg ôket, mint azok, akik nem kerültek személyes kapcsolatba kábítószer-fogyasztóval.

Céltalan

Belsô Megbízhatatlan tulajdonság

3. táblázat: Az elsô két helyen preferált belsô tulajdonságok választási gyakorisága Gyakoriság (%) Minta

Kicsit jellemzô

Elég jellemzô

Teljesen jellemzô

Tanuló Dolgozó Segítô Nem segítô Ismer drogost Nem ismer drogost

24.3 17.3 20.4 21.4 23.6 19.4

23.4 17.3 25.9 22.3 20.8 25.9

34.6 37.5 34.3 37.9 27.8 40.3

Tanuló Dolgozó Segítô Nem segítô Ismer drogost Nem ismer drogost

18.7 17.7 20.4 15.5 23.6 15.1

32.7 32.7 38.9 26.2 34.7 31.7

38.3 29.8 28.7 39.8 31.9 35.3

Tolerancia A drogfogyasztóknak tulajdonított jellemzôk feltérképezése mellett megvizsgáltuk, hogy az emberek milyen társadalmi távolságokban tolerálják a drogfogyasztást. Ez a szempont azért fontos, mert a drogfogyasztás minden emberi kapcsolatot veszélyeztet.

Ennek a résznek a vizsgálatához a Bogardus-féle társadalmi távolság skálát (Babbie, 1996; Horváth, 2001) használtuk. Arra kértük a vizsgált személyt, hogy egy 9 fokozatú skála kijelentései közül — melyek lehetséges társadalmi távolságokat szemléltetnek – jelölje meg azokat, amiket elfogadhatónak (tolerálhatónak) tart.

A drogfogyasztók sztereotípiája, tolerálása, felelôssége és segítése

313

Eredmények. Az adatok egyértelmûen azt mutatják, hogy a megkérdezettek jelentôs része igyekszik kerülni a személyes kapcsolattal járó társadalmi közelség szintjét: igen alacsony százalékban fogadták el, ha házastársuk, gyermekük, közeli rokonuk drogozna. A vizsgált személyek kevesebb, mint fele fogadna el munkatársnak egy drogfogyasztót. A „szomszéd” távolságtól kezdôdôen a drogfogyasztást egyre inkább elfogadják az emberek (4. táblázat).

4. táblázat: A drogozás tolerálásának gyakorisága a különbözô szociális távolságokban Elfogadná/elfogadja ...... drogfogyasztását ... házastársa ... ... gyermeke ... ... barátja ... ... közeli rokona ... ... munkatársa ... ... szomszédja ... ... településen élô „ismeretlenek” ... ... országunkban élô egyes emberek ...

Gyakoriság (%) 3.8 6.2 16.6 22.3 46.9 59.7 77.7 79.1

Felelôsség Kutatásunkban különösen fontosnak tartottuk a felelôsség kérdését, vagyis hogy az emberek szerint ki/mi az oka a drogfogyasztásnak, kinek/minek a felelôssége a gyógyítás és a megelôzés. E kérdéskör eredményei szorosan összefüggenek a drogossztereotípiával, illetve azzal, hogy az emberek milyen módon segíte(né)nek a drogfogyasztónak.

Vizsgálati módszer. Három szakaszban vizsgáltuk a felelôsség kérdéskörét. Az elsôben Lickert skálát (Babbie, 1996; Horváth, 2001) alkalmazva arra kértük a vizsgált személyt, hogy a drogozás kialakulásának okaira vonatkozó kijelentéseket 1-5ig osztályozza az alapján, hogy milyen mértékben ért egyet velük.

A tételeket a következô kategóriába soroltuk: egyéni felelôsséget hangsúlyozók: amikor a drogozás a drogfogyasztó jellemére, viselkedésére, magatartására vezethetô vissza; családi felelôsséget hangsúlyozók: amikor valamilyen módon a rosszul mûködô család az oka a drogfogyasztásnak; társadalmi felelôsséget hangsúlyozók: amikor a drogfogyasztót felmenti a felelôsség alól, mert a drogozás mögött társadalmi jelenségeket feltételez, melyen az egyén nem tud változtatni.

A második szakaszban azt kértük a vizsgált személytôl, hogy a kábítószeresek gyógyítására vonatkozó mondatokat állítsa – saját megítélése szerinti – fontossági sorrendbe.

A tételeket szintén 3 kategóriába soroltuk: egyéni feladat: amikor a drogosnak kell a legtöbb erôfeszítést tenni a drogozás megszüntetése érdekében; családi feladat: amikor a családnak kell valahogyan segítenie, bekapcsolódnia abba a tevékenységbe, ami a kábítószerrôl való leszoktatást célozza meg; társadalmi feladat: amikor a gyógyításnak makrotársadalmi szinten kell megvalósulnia.

Horváth Andrea—Bóta Beáta

314

A harmadik szakaszban a megelôzésre vonatkozó tételeket soroltunk fel. Arra kértük a vizsgált személyt, hogy állítsa fontossági sorrendbe az állításokat.

A tételeket szintén 3 kategóriába soroltuk: egyéni feladat: amikor az egyénnek kell erôfeszítést tenni a drogozás elkerülése érdekében; családi feladat: amikor a családnak kell erôfeszítést tenni annak érdekében, hogy gyermekük ne legyen drogos; társadalmi feladat: amikor a társadalomnak kell erôfeszítést tenni annak érdekében, hogy a fiatalok ne legyenek drogfogyasztók.

Eredmények 1. A drogfogyasztás okai. A drogfogyasztót a megkérdezettek nem mentik fel a felelôsség alól, nem adnak külsô igazolást a drogozás okára vonatkozóan. Teljes mértékben az egyéni felelôsséget hangsúlyozzák. Különös figyelmet igényel, hogy a segítô foglalkozásúak – ha árnyalatnyi különbséggel is, de – nagyobb arányban jelölték meg az egyéni felelôsségre utaló tételeket.

A válaszadók a drogozás okaként leggyakrabban a „barátok hatását” jelölték meg, vagyis szerintük az egyén a barátok hatására kezd el drogozni. Ez azért hangsúlyosan egyéni felelôsségi kategória, mert az emberek maguk választják meg a barátaikat, és önmaguk döntik el, hogy kívánnak-e egy adott csoporthoz tartozni – és ezzel elfogadni a csoport normáit – vagy nem. A „kalandkeresést” és a „feszültségoldást” jelölték még meg nagy gyakorisággal a drogozás okaként, amelyek szintén az egyéni felelôsség kategóriájába tartoznak. Csak árnyalatnyi különbség mutatkozik a diákok és dolgozók, illetve a segítô és nem segítô foglalkozású személyek véleménye között: az egyetemista/fôiskolás hallgatók, valamint a segítô foglalkozású személyek valamivel nagyobb arányban hangsúlyozták az egyéni felelôsséget (5. táblázat).

5. táblázat: Az elsô három helyen szereplô drogfogyasztási okok gyakorisága Gyakoriság (%) Teljesen egyetért Általában egyetért

Okok

Minta

Barátok hatása

Egyetemi/fôiskolai hallgatók Dolgozók Segítô Nem segítô

13.1 16.3 13.9 15.5

67.3 57.7 64.8 60.2

Kalandkeresés

Egyetemi/fôiskolai hallgatók Dolgozók Segítô Nem segítô

18.7 15.4 19.4 14.6

59.8 52.9 55.6 57.3

Egyetemi/fôiskolai hallgatók

24.3

53.3

Dolgozók Segítô Nem segítô

15.4 18.5 21.4

45.2 56.5 41.7

Feszütségoldás

A drogfogyasztók sztereotípiája, tolerálása, felelôssége és segítése

315

2. A drogfogyasztók gyógyításának lehetôségei. Miután megtudtuk, hogy a megkérdezettekben a drogosokkal kapcsolatos kép milyen negatív sztereotípia mentén szervezôdik, és kiderült, hogy a drogozás okát elsôsorban egyéni felelôsséggel magyarázzák, könnyen megjósolható, hogy a drogfogyasztók gyógyítását szintén egyéni – nem családi és nem társadalmi – szintû feladatnak tekintik.

Az elsô három helyen a következô tételeket választották a leggyakrabban: A drogosoknak fel kell ismerniük betegségüket és saját feladatuk, hogy elmenjenek a drogambulanciára. A drogosnak ki kell lépnie a megszokott drogos baráti körbôl és új „nem drogos” barátokat kell szereznie. A drogosoknak igényelnie kell szülôi vagy más emberek segítségét. A segítô foglalkozásúak és a diákok magasabb arányban (73, illetve 72.9 százalék) jelölték meg az elsô három helyen ezen tételek fontosságát.

3. A prevenció lehetôségei. A válaszadók a megelôzés felelôsségét és feladatát családi szintre emelték, vagyis a elsôsorban a család harmonikus légkörét, a szülôk tudatos és odafigyelô nevelését hangsúlyozták. Az egyéni felelôsség fontosságát pedig az utolsó helye sorolták. A következô tételek fontosságát hangsúlyozták elsôsorban: A család egészséges, szeretetteljes, harmonikus életvitelével mutasson jó példát gyermeke számára. A szülôk tudatosan, következetesen neveljék gyermeküket, kísérjék figyelemmel gyermekük szabadidejének eltöltését. A szülôk beszélgessenek gyermekükkel a drogokról, illetve azok veszélyeirôl.

Segítés Az emberekben a drogfogyasztókról kialakult kép jelentôsen befolyásol(hat)ja, hogy milyen segítséget hajlandók nekik nyújtani. A kérdôívet olyan emberekkel vettük fel, akik nem fogyasztanak drogot, tehát módjukban áll segíteni a rászorulókat. A kutatásban azt tartottuk fontosnak, hogy egyáltalán milyen segítségnyújtásra hajlandóak az emberek, attól függetlenül, hogy ismernek-e drogfogyasztót.

Célunk az volt, hogy megtudjuk, mennyire hajlandók a megkérdezettek olyan segítséget adni, mely részükrôl valamilyen lemondással, áldozattal, aktív cselekvéssel jár, vagy csupán passzív segítséget hajlandók nyújtani, mely részükrôl nem követel különösebb erôfeszítést; illetve, mennyire merik felvállalni a személyes kapcsolat felvételét (és esetleges kiépülését), vagy csupán személytelen módon hajlandók segíteni, melyeknél az intimitás teljes mértékben elkerülheto.

A vizsgálat két szakaszban történt. Az elsô szakaszban a vizsgált személy érzelmi viszonyulását vizsgáltuk. Felsoroltunk pozitív, negatív és semleges érzelmeket tartalmazó tételeket, ezek között segítési hajlandóságot kifejezôt is. A vizsgált személyt arra kértük, hogy jelölje meg azokat a tételeket, melyeket önmagára jellemzônek tart.

A második szakaszban a vizsgált személy cselekvési viszonyulását vizsgáltuk a drogosokkal kapcsolatosan. Felsoroltunk 8 tételt, amelyeket 2 szempont alapján csoportosítottunk: Kapcsolatfelvételi szint: személyes: a drogossal közelebbi kapcsolat lehetôségét, intimitást eredményezhet; személytelen: az egyén nem kerül közvetlen kapcsolatba a drogfogyasztóval, az intimitást teljesen elkerüli.

Horváth Andrea—Bóta Beáta

316

Segítô magatartás: aktív: az egyén részérôl valamilyen aktivitással, energiabefektetéssel (esetleg lemondással) járó tevékenység, mellyel közvetlenül vagy közvetve segíti a drogfogyasztó gyógyulását; passzív: cselekvésével nem járul hozzá a kábítószerfüggô gyógyulásához.

Eredmények Az érzelmi viszonyulás vizsgálatánál kiderült, hogy a megkérdezettek több mint fele (55.9 százalék) úgy érzi, hogy segítenie kellene a drogfogyasztón. Jellemzô volt még a düh és a szomorúság érzése a drogosok felé.

A válaszadók cselekvési viszonyulása – kognitív szinten – a drogosok felé elsôsorban a személytelen kapcsolatfelvételi szintû tételek mentén strukturálódott (6. táblázat). Mint a táblázatból látható, a két, leginkább preferált cselekvési mód (ha az egyén meglát egy drogot fogyasztó személyt), a következôk: Nem foglalkozom vele, elmegyek mellette. (személytelen – passzív); Nem foglalkozom vele, elmegyek mellette, de felhívom néhány drogosokkal foglalkozó szakember segítô figyelmét a problémára. (személytelen – aktív) Az adatokból kiderül, hogy a segítô szakmában dolgozók is inkább a személytelen cselekvést választják elsôsorban, bár a személytelen, de aktív módokat valamivel gyakrabban preferálják, mint a nem segítô szakmában dolgozók.

6. táblázat: A drogosokkal való segítségnyújtási módok választási gyakorisága Gyakoriság (%) Tételek Megszólom, hogy milyen undorító, amit csinál Nem foglalkozom vele, elmegyek mellette.

Nem nézek rá, elmegyek mellette, de felhívom néhány drogosokkal foglakozó szakember figyelmét a problémára Ránézek, kifejezem az együttérzésemet Odamegyek és beszélgetek vele, mert érdekel a személyisége Odamegyek és beszélgetek vele, hogy többet tudjak meg róla ahhoz, hogy segíthessek neki Felajánlom a segítségemet, hogy bekísérem a drogambulanciára Értesítem a rendôrséget

Diák Dolgozó Segítô Sz–P

0.9

1.9

Szt–P

39.3

39.4

Szt–A

25.2

Sz–P

–

Nem Összesen segítô 2.9

1.4

30.6

48.5

39.3

23.1

29.6

18.4

24.2

11.2

1.9

6.5

6.8

6.6

Sz–P

5.6

2.9

6.5

1.9

4.3

Sz–A

10.3

7.7

13.9

3.9

9.0

Sz–A Szt–P

5.6 1.9

14.4 7.7

12.0 0.9

7.8 8.7

10.0 4.7

Sz = személyes kapcsolatfelvételi szint, Szt = személytelen kapcsolatfelvételi szint A = aktív segítés, P = passzív segítés

A drogfogyasztók sztereotípiája, tolerálása, felelôssége és segítése

317

A kutatás eredményeinek összegzése Kutatásunkban a társadalom nem-drogfogyasztó rétegének véleményét vizsgáltuk.

Az eredményeket összegezve elmondhatjuk, hogy a drogfogyasztókról kialakult sztereotipikus kép jelentôs összefüggést mutat a drogfogyasztók tolerálásával, a felelôsség kérdéseivel és a segítségnyújtással.

A következôkben az eredmények elemzésén keresztül ezeket az összefüggéseket világítjuk meg. Eredményeink szerint az emberekben negatív sztereotípia alakult ki a drogfogyasztókról, elsôsorban „céltalannak” és „megbízhatatlannak” tartják ôket, de jellemzô szerintük rájuk az „agresszivitás”, az „idegesség”, „depresszivitás” és az „életuntság” is. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy akik ismernek drogfogyasztót, azok valamivel pozitívabbnak látják ôket, de a különbség nem jelentôs. A nem valós tapasztalatokon nyugvó sztereotípia tehát negatívabb.

A drogfogyasztás tolerálásának vizsgálat során az derült ki, hogy az emberek a legszorosabb, legintimebb kapcsolataikban (szülô-gyerek viszony, partnerkapcsolat és barátság) nem fogadják el a kábítószer-fogyasztást. Ennek egyik oka az lehet, hogy ezek a kapcsolatok nagyon fontosak az embereknek (Campbell és mtsai, 1976; Argyle, 1997; Forgács, 1985), a drogfogyasztás azonban fenyegetést jelent rájuk nézve: a drogfogyasztó elôbb-utóbb eltávolodik családjától, barátaitól, és más (drogos) csoportokhoz kerül. Másrészt, ezekben a kapcsolatokban nagyon fontos a másik jóléte (Clark és Mills, 1979), amit azonban a drogfogyasztás veszélyeztet, mert a drogfogyasztó személy fizikailag és pszichésen is „leépül”. A megkérdezettek több mint fele munkahelyi kapcsolatot sem fogadna el egy drogfogyasztóval. Ez nem csupán a negatív sztereotípiával és a hozzá esetlegesen kapcsolódó negatív elôítélettel magyarázható, hanem egyrészt azzal is, hogy a munkakapcsolat gyakran vezet barátsághoz (Argyle, 1997), ahol a másik jóléte már nagyon fontos (Clark és Mills, 1979).

Másrészt, munkahelyi kapcsolatban a legfontosabb tényezô a beszámíthatóság, és a mentális és fizikai állapot is szükséges a hatékony munkavégzéshez. Mindez azonban nem valósítható meg olyan személlyel, aki drogot fogyaszt.

A felelôsség vizsgálatának egyik eredménye szerint az emberek a drogfogyasztásnak belsô okokat tulajdonítanak, vagyis nem mentik fel a drogfogyasztót azzal, hogy kábítószer-fogyasztásának valamilyen külsô okot tulajdonítanának. Ez az eredmény összefüggésben áll a negatív sztereotípiák kialakulásával. Ugyanis az emberek minél inkább negatív képet alakítanak ki a drogosokról önmagukban, annál inkább hajlamosak felelôssé tenni ôket. Így viszont fennáll annak a veszélye, hogy a drogfogyasztás egyéb okai feltáratlanok maradnak, és a hatékony segítés nem valósul meg.

A drogfogyasztás belsô okainak feltételezése mögött az a nagyon erôs hajlam húzódhat meg, mely arra készteti az embereket, hogy mások hibáit, kudarcait, balszerencséjét az illetô saját hibájának, saját felelôsségének tulajdonítsanak (Forgács, 1985). Ezt a hajlamot egy énvédô torzítással magyarázhatjuk, mert a belsô ok-tulajdonítás (ún. attribúció) azt a vágyunkat tükrözi, hogy fenntartsuk az igazságos világba vetett hitünket, ahol az emberek azt kapják, amit megérdemeltek (a „jók” jutalmat, a „rosszak” büntetést) (Lerner, 1965). Az embereket saját sorsukért felelôsnek tartva segíti azt a hitet is fenntartani, hogy az események ellenôrizhetôk (Heider, 1944, 1958; Bradley, 1878; Miller és Ross, 1975). Ha ugyanis az emberek saját maguk felelôsek kudarcaikért, hibáikért (jelen esetünkben a drogfogyasztásukért), akkor ez

318

Horváth Andrea—Bóta Beáta

azt is magában foglalja, hogy valamilyen mértékben ellenôrzésük alatt tartották ezt a bizonyos negatív eseményt. Következésképpen, ha mi máshogy viselkedünk, más tulajdonságokkal rendelkezünk, elkerülhetjük a hasonló problémákat (ebben az esetben a kábítószer-fogyasztást) (Hewstone és Antaki, 1997).

Az okokkal összefüggôen az emberek szerint elsôsorban a drogfogyasztó felelôssége a gyógyulás, vagyis a gyógyítást elsôsorban nem családi vagy társadalmi feladatnak tekintik a megkérdezettek. Ennek oka az lehet, hogy a „laikusok” szerint (is) a gyógyulás elengedhetetlen feltétele a „beteg” aktív közremûködése, motivációja. Vagyis, a drogfogyasztónak kell megtennie az elsô lépéseket: elmenni a drogambulanciára, új barátokat keresni, és gyógyulása érdekében egyéb segítséget is igénybe venni. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy sokszor ennek az elsô lépésnek a megtétele a legnehezebb, és talán itt igényelne a legtöbb segítséget egy drogos. Ebben pedig sokat segíthet a család, és a drogfogyasztó közvetlen környezete.

A prevenció felelôsségével kapcsolatosan az emberek elsôsorban a család szerepét hangsúlyozzák, az egyén felelôsségét csak utolsóként említik. Ez az eredmény azt sugallja, hogy az emberek gondolataiban – még ha nem is tudatosulva – de megjelenik az, hogy a drogfüggôség kialakulása nem csupán egyéni felelôsséggel magyarázható. Ennek a ténynek a nyílt elfogadása azonban azt vonná maga után, hogy a kialakított negatív sztereotípia – ami jelentôsen csökkenti azt a feszültséget, ami abból a disszonanciából származik, hogy a drogprobléma jelentôs, de a segítségnyújtás, illetve a probléma kezelése mégsem kellô hatékonyságú -, nem volna fenntartható.

Eredményeink szerint az emberek sokkal nagyobb arányban választották a személytelen segítési formákat, mint a személyeseket, és közülük is elsôsorban a passzív módot preferálták. Ezek az adatok összefüggést mutatnak a drogosokról kialakult negatív sztereotípiával, mert általában igaz, hogy minél elutasítóbbak az emberek valakivel, annál kevésbé preferálják vele a személyes interakciót (hiszen nem kedvelik), és az esetleges segítségnyújtási módnak is inkább a személytelen módját választják. Annak oka, hogy a segítô szakmában dolgozók gyakrabban választották a személytelen, de aktív segítési formákat az (is) lehet, hogy a segítô foglalkozásúak tudják, hogy milyen intézményt kell értesíteniük. Könnyen elképzelhetô ugyanis, hogy egy „átlag” ember nem tudja, hogy az adott helyzetben kihez/mihez kell fordulnia.

Ugyanakkor, egy következô kutatásban érdemes lenne elkülöníteni a drogosokkal és a nem-drogosokkal foglalkozó segítôket, mert ezáltal árnyaltabb képet kaphatnánk a segítô foglalkozásúak közötti különbségekrôl, arról, hogyan viszonyulnak a drogosok felé.

Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy nem kívántuk megjósolni a hasonló szituációkban történô tényleges cselekvést, csupán az érdekelt bennünket, hogy az emberek saját véleményük, érzéseik alapján mit tennének. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az esemény valós életben történô bekövetkezésekor a kérdôívben választott tételeknek megfelelôen viselkedne az adott személy. A segítségnyújtást ugyanis számos tényezô befolyásolja, mint pl. az adott helyzetet vészhelyzetnek minôsíti-e az egyén és ezzel kapcsolatosan hogyan ítéli meg a személyes felelôsségét, ismeri-e az egyént, képesek-e a segítségnyújtásra stb. (Aronson, 1987).

A drogfogyasztók sztereotípiája, tolerálása, felelôssége és segítése

319

Irodalom Argyle, M., 1997: Társas viszonyok. In. M. Hewstone, W. Stroebe, J. P. Codol és G. M. Stephenson (eds.): Szociálpszichológia, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 2. Kiadás.

Aronson, E., 1987: A konformitás. In: E. Aronson,: A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Babbie, E., 1996: A társadalomtudományi kutatás gyakorlat. Balassi Kiadó, Budapest.

Bayer I. és Erdélyi I., 1988: A toxikománia alakulása hazánkban a nemzetközi tapasztalatok tükrében. In: Münnich I. (szerk.): Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarokról. Kossuth Könyvkiadó.

Bácskai E. és Gerevich J., 1993: Adalék a magyarországi droghelyzet tisztázásához. Esély, 6.

Bradley, C. W., 1878: Self-serving biases in the attribution process: a re-examination of the fact or fiction question. Journal of Personality and Social Psychology, 35, 56–71.

Campbell, A., Converse, P. E. és Rodgers, W. L., 1976: The Quality of American Life. New York: Russel Sage Foundation.

Clark, M. S. és Mills, J., 1979: Interpersonal attraction in exchange and communal relationships. Journal of Personality and Social Psychology, 37, 12–24.

Elekes Zs. és Paksi B., 1993: Adalékok a hazai drogprobléma jellegének elemzéséhez. Esély, 6.

Erdélyi I.: A drogfogyasztás interperszonális és pszichodinamikai modelljei. Társadalmi beilleszkedési zavarok, Bulletin, XXII. Forgács J. 1985: Emberekkel kapcsolatos következtetések: attribúcióelmélet. In: Forgács, J.: A társas érintkezés pszichológiája. Kairosz.

Heider, F., 1944: Attitudes and cognitive organization. Journal of Psychology, 21, 107–112.

Heider, F., 1958: The Psychology of Interpersonal relations. New York: Wiley.

Hewstone, M. és Antaki, C., 1997: Az attribúcióelmélet és a társas viselkedés magyarázatai. In: M. Hewstone, W. Stroebe, J. P. Codol és G. M. Stephenson: Szociálpszichológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 2. kiadás.

Horváth A., 2001: Felmérések technikái. In: Fónai M., Kerülô J. és Takács P. (szerk.): Bevezetés az alkalmazott kutatásmódszertanba. Pro Educatione Alapítvány, Möbius Nyomda. Nyíregyháza.

Horváth A. Münnich Á. és Vértesi A., 1997: Szegénység: állapot, segítés és védekezés. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 3, 279–300.

Lerner, M. J., 1965: Evaluation of performance as a function of performer’s reward and attractiveness. Journal of Personality and Social Psychology, 3, 355–360.

Miller, D. T. és Ross, M., 1975: Self-serving biases in the attribution of causality: fact or fiction? Psychological Bulletin, 82, 213–225.

Rácz J., 1988: A drogfogyasztó magatartás. Medicina, Budapest.

Vabrik L., 1989: A bódulat csapdájában. Tankönyvkiadó, Budapest.

320

Hüse Lajos–Fodor Éva–Huszti Éva

Hüse Lajos–Fodor Éva–Huszti Éva

„Lift me up” – Nyíregyháza kábítószerügyi ellátó rendszerének újszerű áttekintése A Magyar Országgyûlés 2000 decemberében elfogadta a „Nemzeti Stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása” címû dokumentumot. A hosszú távú cselekvési terv a kereslet-kínálatcsökkentés egyensúlyának alapelve mellett a rendszerszemléletû megközelítést, a regionalitást, és a társadalom minden szintjének bevonása gondolatát emeli ki.

A program négy fô célja: a közösség és együttmûködés, a megelôzés, a gyógyítás és a rehabilitáció, valamint a kínálatcsökkentés. A Nemzeti stratégia végrehajtása, a célok elérése a társadalom egészének támogatását és közremûködését igényli.

A program meghatározza az alapcélokat, értékeket, a stratégiai fejlesztés fô irányait, eligazítást ad a színterek és szereplôk számára a stratégiában foglaltak megvalósításához, társadalmi konszenzus kialakítását célozza meg a társadalom és csoportjai aktivizálására az önkormányzatok, a döntéshozó szervek, a civil szervezetek és a helyi közösségek bevonására, valamint szolgálja a nemzeti együttmûködés érdekeit.

Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok A helyi társadalom részvételét kiemelten kezelik, ezért központi szerepet kapnak a helyi szinten mûködô Kábítószerügyi Egyeztetô Fórumok.

2001-ben Nyíregyháza Megyei Jogú Város sikeresen pályázott a Kábítószerügyi Egyeztetô Fórum létrehozására és mûködtetésére, így kapcsolódott ahhoz az 56 városhoz, akik ebben a munkában már részt vettek. A pályázattal támogatott munka eredményeként elkészült a város helyi kábítószer-ellenes stratégiája.

A megvalósítási program kialakításában különbözô munkacsoportok dolgoznak.

Jelen tanulmány az ellátórendszer hatékonyságának vizsgálatát végzô munkacsoport fél éves munkáját hivatott bemutatni. A munkacsoport a szociális alapellátásban (gyermekjólét, családsegítés, utcai munka) tevékenykedô szakemberekbôl verbuválódott, és azt a célt tûzte ki maga elé, hogy 2005-ben megpróbálja feltérképezni a drogproblémákkal küzdôk segítését végzô intézményrendszert, annak mûködését, hatékonyságát. További célként fogalmazódott meg az esetleges hiátusok feltárása,

„Lift me up” – Nyíregyháza kábítószerügyi ellátó rendszere

321

ezek kiküszöbölésére ajánlások megfogalmazása. Bár a csoport Nyíregyháza Megyei Jogú Város ellátórendszerét vizsgálja, ez nem jelenti azt, hogy a megye más településein nem ugyanezekkel a lehetôségekkel, hiányokkal találkozhatnánk. A vizsgált és bemutatásra kerülô ellátórendszer tagjai sok esetben az egész megyére kiterjedôen végzik tevékenységüket.

Szolgáltatási mátrix Az elsô lépésben egy szolgáltatási mátrix készült, mely magában foglalja a kábítószer-fogyasztók különbözô csoportjait, a támogató környezet tagjait, valamint azokat, akik nem érintettek a kábítószer problémával (a prevenció célcsoportja). Másik oldalról pedig a beavatkozások különbözô színterein mutatja be az ellátórendszer tagjait (1. táblázat).

A szervezetek bemutatása egyrészt az észlelô-jelzôrendszer tagjairól, másrészt az egyéb segítô szervezetek bemutatásáról szól. Mind a jelzôrendszernek, mind pedig az egyéb segítô szervezeteknek megvan a maga szerepe, de a tevékenységek sok esetben szorosan összefüggnek egymással. Ideális esetben a rendszer tagjai kiegészítik egymás munkáját a hatékonyság érdekében.

1. táblázat.

A nyíregyházi szolgáltatási mátrix Célcsoport

Nem fogyasztók

Kipróbálók

Prevenció ÁNTSZ, Gyermekjóléti szolgálat, Családsegítô szolgálat, Mustárház, Kalamáris Egyesület, Észak-Kelet Magyarországi Szenvedélybetegségeket Megelôzô Egyesület, „Monbebé” Alapítvány, MEKKA, Periféria Egyesület, ifjúsági csoportok, család, oktatási intézmények, egészségügyi szervezetek, civilek

Gyermekjóléti szolgálat, Családsegítô szolgálat, Mustárház, ifjúsági csoportok, család, oktatási intézmények, egészségügyi szervezetek, civilek

Esetkezelés

nincs szükséglet

Gyermekjóléti szolgálat, Családsegítô Szolgálat, Mustárház, Drogambulancia, Mentálhigiénés Központ, Gyermekpszichiátria, Nevelési Tanácsadó, ifjúsági csoportok, család, oktatási intézmények, egészségügyi szervezetek, civilek

Rehabilitáció

nincs szükséglet

Drogambulancia, Mentálhigiénés Központ, egészségügyi szervezetek, civilek

Hüse Lajos–Fodor Éva–Huszti Éva

322

Fogyasztók/ függôk

Családtagok, támogató környezet

Gyermekjóléti szolgálat, Családsegítô Szolgálat, Mustárház, ifjúsági csoportok, család, oktatási intézmények, egészségügyi szervezetek, civilek Gyermekjóléti szolgálat, Családsegítô Szolgálat, Mustárház, ifjúsági csoportok, család, oktatási intézmények, egészségügyi szervezetek, civilek

Jósa András Megyei Kórház Sürgôsségi Betegellátó Osztály, Addiktológiai Osztály, Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Alkoholizmus Ellenes Egyesület, Drogambulancia

Drogambulancia, „Reménység” Szenvedélybetegek Átmeneti Otthona, Mentálhigiénés Központ, egészségügyi szervezetek, civilek

Drogambulancia, egészségügyi szervezetek, civilek, önsegítô csoportok, szervezetek

nincs szükséglet

A szolgáltatási mátrixot megvizsgálva, az ellátórendszer sokszínûsége mellett a teljes lefedettség képe tûnik fel. A nem fogyasztók esetében a prevenció arról szól, hogy az egyént képessé tegyük arra, hogy problémáit ne valamilyen pótszer alkalmazásával oldja meg, ne meneküljön a valóság elôl. A kipróbálók csoportjánál a prevenció arra kell, hogy irányuljon, hogy a „problémamegoldás”, vagy a kíváncsiságból kipróbált pótszer ne állandósuljon, ezért megfelelô alternatívák felkínálása a cél.

A fogyasztók/függôk esetén a prevenció életmentô jellegû is lehet, gondoljunk csak pl. a tûcsere programok jelentôségére. A mátrix idevonatkozó cellájában felsorolt intézmények, szervezetek elsôdleges feladata, hogy megelôzze a tartós fogyasztás kialakulását. A családtagok prevenciója az egyént körülvevô támogató környezet megerôsítésére irányul.

Az esetkezelést a kipróbálók valamint a fogyasztók/függôk csoportjainál lehet aktuálissá tenni. Ezekben a cellákban említett szervezetek, intézmények, csoportok, közösségek feladata a szintekhez igazodó segítô-gyógyító támogatás. Az egyén környezetére irányuló esetkezelés abban erôsíti meg a családtagot, barátot, hogy megfelelôen tudja támogatni a gyógyulás folyamatában lévôt. A megerôsítésen kívül felkészíti a családtagot azokra a helyzetekre, melyekkel szembe kell néznie a segítés folyamata során (visszaesés megelôzése, elvonási tünetek megjelenése, fokozódása, stb).

A rehabilitáció egyértelmûen a kipróbálókra, valamint a fogyasztók/függôk csoportjaira irányul, melynek célja, hogy visszaillessze az érintetteket a társadalomba, valamint megakadályozza ôket abban, hogy problémáik esetén újra a kábítószerekhez meneküljenek.

A mátrix alapján, Nyíregyházán a lakosság minden szegmensének – a drogproblémával való érintettség mentén képzett csoportjainak – szükségleteire képes választ adni legalább egy szervezet. Ha pusztán a szolgáltatási mátrixot nézzük, Nyíregyházán kábítószerügyi téren nincs már teendô, mindenféle szervezet létezik, amelyre szükség lehet.

A „gödör” Szervezetfejlesztô vizsgálódásunk egyik kiindulópontja tehát a létezô szervezetek feltárása és ezen szervezeteknek a feladatokkal való mátrixba rendezése volt. A másik

„Lift me up” – Nyíregyháza kábítószerügyi ellátó rendszere

323

kiindulópontunkat a helyi kábítószerügyi tevékenység fókuszának megkeresése jelentette. Megfogalmaztuk, hogy a drogfogyasztás megelôzésére irányuló erôfeszítések, a függôség kezelése, illetve a rehabilitációs tevékenységek fókuszában nem tárgyak és fogalmak állnak – pl. drogok, vagy a kábítószer-probléma –, még csak nem is társadalom, hanem az egyén. Az egyén járja, járhatja végig a drogkarrier stációit, az egyén kerül kapcsolatba a szervezetekkel, s az egyén, illetve a szervezetek együttmûködésének minôségén múlik a problémakezelés hatékonysága. Ennek következtében egyértelmûvé vált elôttünk, hogy a célul kitûzött szervezetfejlesztést az egyén szemszögébôl kiindulva kell megkonstruálnunk. A fókusz ilyetén való definiálását azért is tartjuk szerencsésnek, mivel az intézményrendszerek kialakulásának folyamatában, illetve informális mûködési elveiben gyakorta megjelenik az az elvárás, hogy az egyén, a kliens igazodjon az intézményekhez, segítô szervezetekhez, illetve, hogy a szervezet puszta létezése az elsôdleges (lásd a szolgáltatási mátrixot), de az, hogy milyen minôségben mûködik, másodlagos. Az egyén fókuszba helyezésével véleményünk szerint elkerülhetôek az efféle „elcsúszások”.

Elsô lépésben az egyén és a szervezet viszonyát úgy képzeltük el, mint egy piramist, melynek mind magasabb szintjein az egyre specializáltabb szervezetek találhatóak. Hamar rájöttünk azonban, hogy a modellünk nem felel meg igényeinknek, mivel ismételten a szervezetek állnak a középpontban (a piramisban), és ahhoz rendeljük hozzá a mellékszereplô sorsára kárhoztatott egyént.

Ráadásul a modell által sugalmazott kép nem is helytálló, mivel a mind specializáltabb segítséget indukáló drog-karriert nem lehet felfelé irányuló mozgásnak tekinteni.

Ekkor vázoltuk fel a gödör-modell elsô változatát,1 mely az egyén szempontjából lefelé irányuló mozgásnak ábrázolja a drog-karriert, ugyanakkor megtartja a segítôtámogató intézményrendszer feladatszempontú hierarchikus felépítését (1. ábra).

1. ábra.

A gödör-modell

1. A modellalkotás folyamatához a szerzôkön kívül Erdôs Judit és Simon Bernadett járult hozzá értékes gondolatokkal. Az ábrát Bihon Tibor és Vass Richárd készítették.

324

Hüse Lajos–Fodor Éva–Huszti Éva

A gödör-modell szerint a drog-karrier – illetve minden egyéb függôséggel terhelt életút – a tartós hiány stációjával indul; valamely szükséglet(ek) tartósan nem képes(ek) kielégülni. Hiányokkal, kielégítetlen szükségletekkel, kisebb-nagyobb problémákkal mindenkinek meg kell küzdenie a hétköznapok során, ám a problémamegoldó képességek, a konfliktustûrés és kezelés képessége, vagy éppen a választás – és a jó döntések – lehetôségét növelô alternatívák, illetôleg a természetes támogatórendszerek (család, barátok) sokak számára hosszú távon biztosítják a kiegyensúlyozott, megfelelô mértékben önálló életet. A sikerrel megoldott konfliktusok, problémák tovább erôsítik az egyént, a személyiség egy magasabb szintre lép. A sikertelen problémamegoldás, illetve a megoldatlan problémák továbbgörgetése éppen ellenkezô irányban hat: gyengítik az egyént, beszûkítik lehetôségeit, és arrafelé hatnak, hogy a kielégítetlen szükségletek nyomása alatt vergôdô egyén a kelleténél jobban hagyatkozzon valamely külsô erôforrásra. Értelmezésünk szerint ez a függôség kialakulásának mechanizmusa, beszéljünk akár kémiai függôségekrôl (drog, alkohol, nikotin), viselkedési függôségekrôl (pl. játékszenvedély), társfüggôségrôl, vagy akár intézményi függôségrôl.

A gödörbe zökkenés tehát akkor kezdôdik, amikor az egyén tartós hiányt szenved valamely szükséglete kielégítésében, s a mindennapokban egyre nyomasztóbban kénytelen nélkülözni az elégedettséget, a kiegyensúlyozottságot, valamint a boldogságot – bármit jelentsenek is számára ezek a fogalmak, illetve érzések. Abban a pillanatban, amikor az egyén nem képes önállóan megbirkózni hiányaival, léphet be a rendszerbe az intézményi támogatórendszer. Az egyén és élethelyzete konkrét igényeket támaszt az intézményekkel szemben: segítsen abban, hogy a tartós hiány állapota megszûnjön. Ezen a szinten tehát a szervezeteknek a hiányzó, vagy gyenge természetes támogatórendszert kell pótolni, illetve erôsíteni; a hiányzó vagy rossz konfliktus- és problémamegoldó technikákat átadni vagy javítani; a hiányzó, vagy kis számú alternatívák számát növelni a viselkedés, az értékek és célok, vagy éppen a befogadó közösségek terén. Ezen a szinten bôséges tere van a prevenciós tevékenységeknek is.

Az elsô szintet kiemelten fontosnak tartjuk mind az egyén, mind az intézményrendszer szempontjából, mivel ekkor a hiány még nem fordult át egy sokkal nehezebben kezelhetô „minôségbe”, a függôségbe. Ráadásul az elsô szinten tevékenykedô intézmények és szervezetek a „nulladik szinten” is teljes létjogosultsággal jelenhetnek meg, hiszen idôleges támaszra, befogadó közösségekre az egyébként sikeres problémamegoldó modellekkel felvértezett egyéneknek is szükségük lehet.

Amennyiben a gödörbe zökkenô egyén a tartós hiány szintjét megélve nem kap segítô támogatást, vagy – balszerencséjére – a környezete, illetve a vonatkozási csoportjai deviáns alternatívákat kínál számára, az egyén hamar pótszerekkel fogja kezelni diszkomfortos állapotát. Pótszernek tekintünk minden olyan kémiai szert, vagy viselkedési modellt, amely idôleges és szubjektív jól-létet okoz, amely az egyént a „felhôkbe repíti”, miközben a valóságban továbbra sem történik változás az élethelyzetében. A pótszer kipróbálása, illetve rendszeressé váló használata a szer (bio)kémiai tulajdonságaitól és a fogyasztás társas körülményeitôl függôen hosszabb-rövidebb idô múlva pszichés és/vagy fiziológiás változásokhoz vezet, s ettôl kezdve függôségrôl beszélhetünk. Szervezeti szempontból a folyamatban a változás jelent határvonalat, ám ez a határvonal nem éles, hiszen sok esetben ugyanaz a szervezet megfelelôen képes reagálni a kezdeti pótszer-fogyasztók és a függôk számára, avagy az adott célcsoportokra jól ráfókuszáló, eltérô szervezetek használják ugyanazokat az eszközöket. Ezért ábrázoltuk modellünkben a különféle szervezeti tevékenységet egymásba csúszónak, az egyén gödörbeli helyzete által meghatározott szinteken átnyúlónak.

„Lift me up” – Nyíregyháza kábítószerügyi ellátó rendszere

325

A „liftházba” épített szervezeti tevékenységeket igyekeztünk úgy megfogalmazni, hogy azok ne fedjék le a szolgáltatási mártixban megjelenô prevenció- esetkezelésrehabilitáció hármast, ugyanis az egyén szempontjából esetenként ezek a kategóriák túlságosan szûknek bizonyulhatnak, illetve a megszokott kategóriák használata a munkacsoportunk tagjait is a megszokott módon való gondolkodásra késztették.

A megszokott gondolkodás szerint, ha a célcsoport nem reagál megfelelôképpen a szervezetek fellépésére, aktivitására, hajlamosak vagyunk a célcsoportot hibáztatni ezért: „Nem olyanok, amilyennek lenniük kellene”. A segítô szakembereknek azonban tisztában kell lenniük azzal, hogy a célcsoportnak nem kell semmilyennek sem lennie, az ugyanis olyan, amilyen. A „milyennek kellene lennie” kérdése kizárólag a szervezetek esetében releváns: olyannak, hogy a létezô tulajdonságokkal, hiányokkal, elvárásokkal és félelmekkel rendelkezô célcsoportot képes legyen elérni, megszólítani, majd segíteni neki.

A kész modell értelmezéséhez a fentieken túl a szociális munka egyik kulcsfogalma, a képessé tevés ad segítséget. A szervezetek szerepe minden esetben az, hogy képessé tegyék a gödörbe süllyedt klienst arra, hogy feljebb lépjen egy szinttel. Nem tekinthetô igazán sikernek az, ha csupán a tovább-süllyedést akadályozzuk meg, hiszen akkor csupán annyi történik, hogy a kémiai függôség helyett – vagy azzal kombinálva – szervezeti függôség alakul ki. Ezért az önállóság képességét fokozatosan elvesztô egyénnek újra kell tanulnia önmagát – és ez a tanulási folyamat a gödör különbözô szintjein mást és mást jelent. Ezért (is) van szükség a segítô szervezetek sokszínûségére. Mint látható, a képessé tevés a kliens által támasztott szükségletekre reagáló, szintekre osztott szervezeti sémán kívül abból szempontból is kulcsfogalom, hogy nagy hangsúlyt helyez az egyén önállóságára, azaz arra, hogy a szervezetek tevékenysége a segítségnyújtás mellett arra irányuljon, hogy az egyén mind nagyobb mértékben hagyatkozzon önmaga erôforrásaira, erejére.

Összegzés Bár modellünkkel az egyén központi szerepét hangsúlyozzuk, a probléma társadalmi kezelése természetesen nem elhanyagolható kérdés. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy a segítô-támogató intézményrendszert felépítô szervezetek az egyénekkel kerülnek kapcsolatba, ezért az intézményfejlesztô tevékenységeknek kifejezetten az egyénre kell koncentrálniuk. A társadalmi szintû gondolkodáshoz elméletek, drog-politikák rendelhetôk hozzá sikerrel, melyeket viszont jelen kutatásunk keretei miatt nem érintettünk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy munkánk során a társadalmi szintrôl ne gondolkodnánk. A gödör-modell szempontjából a társadalom egyik legfontosabb szerepét abban látjuk, hogy a gödörbe csúszott egyént és a szervezetek liftjét ne távolítsa el egymástól, hanem hozza közelebb egymáshoz; a közbeszéd, vagy a drogpolitikákban megfogalmazódó kriminalizálás éppenséggel eltávolító hatású. Mint ahogyan azt a bevezetôben idézett Nemzeti Stratégia is megfogalmazza, a célok elérése a társadalom egészének támogatását és közremûködését igényli.

A munkacsoport a következôkben az itt ismertetett elméleti modellt teszteli, az újszerû megközelítéssel összhangban az egyén oldaláról. Eredményeinkrôl, valamint az ellátórendszer fejlesztésére, hatékonyságának növelésére vonatkozó javaslatainkról a közeljövôben beszámolunk.

326

Hüse Lajos–Fodor Éva–Huszti Éva

A Móricz Zsigmond Könyvtár és Informatikai Központ kibôvített épülete (fent). A jobb oldali, II. emeleti részen lesz a Szemle új szerkesztôsége. A könyvtár régi-új homlokzata (lent).

Fotó: Racskó Tibor

interjú Marik Sándor

Gyermekáldás – akadályokkal Interjú a meddőségkutatásról dr. Závaczki Zoltánnal A Nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnáziumban 1992-ben érettségizett egy olyan osztály, amelynek minden tanulója sikerrel felvételizett egyetemre, fôiskolára. Az osztály egykori diákjai között ma többen orvosként dolgoznak. Závaczki Zoltán – miután a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karán diplomázott – egy különleges szakterületet választott: a férfi meddôség kutatását, amely medikus kora óta érdekelte.

A Szülészeti és Nôgyógyászati Klinika andrológiai laboratóriumában kezdte tudományos munkáját PhD-hallgatóként. Két év szegedi képzés után közel másfél esztendeig a világhírû amerikai Yale Egyetem orvosi karához kapcsolódó klinikai laboratóriumban meghívott kutató-ösztöndíjasként folytatta tanulmányait; ezek összefoglalása a már itthon megvédett disszertáció. Hazaérkezése után szülész-nôgyógyászként kezdett dolgozni, speciális ismeretei révén pedig segítséget nyújt meddôségi problémákkal küzdô pároknak.

Beszélgetésünkhöz a disszertáció adta a kiindulópontot.

– A statisztikák nyilvántartják, hogy évente 95–100 ezer kisbaba születik hazánkban, az abortuszok száma körülbelül 50 ezer – ezek széles körben ismertek, sok szó esik a fogamzásgátlásról is. Arról viszont kevesebbet tudunk, hogy a gyermekáldást kívánó házaspárok milyen arányban nem részesülhetnek a vágyott örömben valamelyikük meddôsége, vagy más ok miatt. Mit mutatnak a számok?

– A meddôség, sajnos, egyáltalán nem ritka jelenség. A statisztikák szerint száz, gyermeket akaró pár közül tizenötnél szükséges valamilyen beavatkozás a kívánt gyermekáldás eléréséhez, tehát korántsem elhanyagolható arányról van szó.

– Mikor, mennyi idô után gondolhat egy pár arra, hogy esetleg meddôséggel összefüggô gondjaik lehetnek, ha a kívánt terhesség nem jön létre?

– Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) erre vonatkozóan pontos meghatározást ad: meddôségrôl beszélünk, ha a pár gyermekvállalási szándékból él rendszeres, gyakori, védekezés nélküli szexuális életet, és egy éven belül ennek ellenére nem következik be terhesség. A definícióban minden szó lényeges: néha ugyanis elôfordul, hogy a párral történô részletes beszélgetés során derülnek ki olyan tévhitek, hibás elképzelések, amelyek nem is tekinthetôk valódi meddôségi oknak, s ennek megfelelôen könnyen korrigálhatók. Például lehet rendszeres, de semmiképpen sem kellôen gyakori a havi 1–2 együttlét, illetve elôfordul, hogy azokat a hónapokat is beszámítják a védekezés nélküli idôszakba, amikor „csak” megszakított közösüléssel védekeztek.

– Általában idôben fordulnak a házaspárok az andrológus szakemberekhez?

– Az utóbbi években örvendetesen változik a köztudat a meddôségrôl, s változik maga a meddôségi kivizsgálás gyakorlata is. Néhány évtizeddel ezelôtt még szégyen-

328

Marik Sándor

nek számított, ha az asszonyok nem tudtak gyermeket szülni a férjüknek, és szóba sem jött, hogy a hiba a „büszke” férfiban is lehet. A merevedési, s ezáltal a közösülésre való képesség azonban nem jelent egyet a nemzôképességgel – ennek felismerésében következett be a kedvezô szemléletváltás. A házaspárok meddôségi panaszukkal jellemzôen ma is a nôgyógyásznál jelentkeznek elôször, ám a modern szemlélet szerint a kivizsgálásnak egyszerre kell megindulnia a két félnél, sôt helyes, ha a férfinál kezdôdik. Ma már nem megengedhetô, hogy a nôi partnernél komolyabb kezelést kezdjünk anélkül, hogy ismernénk a férfi partner friss, egy évnél nem régebbi andrológiai leleteit. Nem mentesít ez alól az a tény sem, ha például a párnak már van közös gyermeke, vagy a férj elôzô kapcsolatából született korábban utódja.

A férfi termékenyítôképesség ugyanis múlandó adottság, s bizonyos esetekben meglehetôsen gyorsan következhet be drasztikus romlás a sperma minôségében.

– Milyen fôbb okai lehetnek a meddôségnek? Körülbelül milyen arányban keresendô a meddôség oka az érintett párok esetében a férfiak, illetve a nôk szervezetében?

– Magyarországra is érvényesek a WHO több ezer pár vizsgálatán alapuló adatai.

Az esetek kb. 20 százalékában csak a férfi partnernél, 40 százalékában csak a nônél, 25 százalékban mindkét félnél találunk okot. Sajnos, az esetek mintegy 15 százalékában semmilyen okot nem tudunk kimutatni egyik félnél sem. Utóbbiak az ún. ismeretlen eredetû meddôség esetei, amelyek állandó kihívást jelentenek nekünk, a meddôségi kutatásokkal, illetve kezelésekkel foglalkozóknak. A férfiakat tekintve, leggyakrabban hormonális eltéréseket, gyulladásos okokat; ezek következtében kialakult egy- vagy kétoldali ondóvezeték-elzáródást, herevisszér-tágulatot, veleszületett szervi, szöveti elváltozásokat vagy genetikai okokat találunk. Külön csoportot képeznek azok a páciensek, akiknél baleset, a nemi szerveket vagy a gerincvelôt érintô sérülést követôen alakul ki a termékenyítôképesség zavara, esetleg kemo- vagy sugár-

Dr. Závaczky Zoltán a Yale Egyetem laboratóriumában

Gyermekáldás – akadályokkal

329

terápia során károsodik a hereszövet. Nôk esetében a hormonális zavarok lényegesen változatosabbak és bonyolultabbak, de megtaláljuk a petevezeték egy- vagy kétoldali elzáródását, a genetikai okokat, a különbözô fejlôdési rendellenességeket is.

– Lehetséges-e, hogy nem szervi, hanem pszichológiai okok játszanak közre és egyes esetek mûvi beavatkozás nélkül is orvosolhatók?

– Igen, mindenképpen. Amint már említettem, néha elég a fogalmak és a természetes módszerek tisztázása, megbeszélése, de a lelki tényezôket sem szabad lebecsülni. Önálló néven, pszichoszomatikus kórképekként ismerjük azokat az állapotokat, melyek valamilyen szervi tünetet okoznak, de a háttérben pszichés ok húzódik meg. Ezek felismerése és kezelése napjainkra kezdi elfoglalni megfelelô helyét a medicinában, bár be kell vallanunk, jóval több erre specializálódott szakemberre lenne szükség. Érdekességképpen: vannak esetek, amikor semmilyen okot nem találunk a meddôség hátterében, és sajnos, a legmodernebb lombikbébi eljárások is csôdöt mondanak, majd amikor már a pár feladja a hosszú évek óta tartó sikertelen próbálkozásokat és örökbe fogad egy gyermeket, spontán bekövetkezik a terhesség.

– Az átlag újságolvasó is értesülhet arról, hogy az utóbbi 10–15 évben óriási fejlôdést értek meg a meddôséget orvosló különbözô módszerek, például a lombikbébi programok is ismertek. Csupán a technika fejlôdésében kereshetjük e gyorsütemû fejlôdés okait?

– Az utóbbi két évtizedben a mesterséges megtermékenyítési eljárások szinte korábban elképzelhetetlen fejlôdést értek meg, melynek során ma már olyan házaspárok is részesülhetnek gyermekáldásban, akik ezelôtt errôl nem is álmodhattak. Így például ma már hazánkban is rutin eljárásnak számít egyetlen hímivarsejt mesterséges beültetése a petesejtbe az „asszisztált reprodukciós programok” keretében.

A technika fejlôdése mindig egy lépéssel megelôzi az orvostudományi kutatásokat, vagy másképpen fogalmazva: az orvostudomány nyitott a technológiai újításokra, de kell valamennyi idô, mire adaptálja azokat. Nem szabad tehát a biztonságot feláldozni a pillanatnyi siker látszatáért. Nem véletlen, ha egy ma piacra kerülô „vadonatúj” gyógyszer hosszú évekkel – adott esetben akár egy évtizeddel – ezelôtt már létezett, ám ennyi idô kellett, mire a széles körû humán alkalmazás zöld utat kaphatott. A fejlôdés másik fô mozgatórugója az emberek fokozódó igénye az új eljárások iránt. Világszerte betegek tíz- vagy akár százezrei várják türelmetlenül például azokat az ôssejt-kutatásokat, melyek sikere esetén felkelhetnek a tolószékbôl, vagy meggyógyulhatnak rosszindulatú betegségeikbôl. Lehet, hogy amit ma még alig hiszünk el, az 10-20 év múlva mindennapos gyakorlat lesz – például a szívizom infarktusának gyógyítása ôssejtek beültetésével. Ilyen terápiás kísérletek egyébként már több helyen folynak a világban.

– Ön az Amerikai Egyesült Államokban a Yale Egyetemen két-három éve egy olyan világelsô kutatásban vett részt, amelyrôl a szaksajtó híradásai után mostanában kezdenek cikkezni a napilapok – meglehetôsen figyelemfelkeltô címekkel, mint például „Jön a spermamágnes – Új segítség terméketlen férfiaknak”. Kérem, ismertesse, mi annak a kutatásnak – illetve most már inkább eljárásnak – a lényege, amelyrôl PhD-disszertációjában is beszámol!

– A szervezeten kívüli mesterséges megtermékenyítési eljárások sikere és áldásossága egy sor új problémát vetett fel. Kiderült például, hogy kb. minden huszadik hímivarsejtnek van valamilyen kromoszóma rendellenessége, és sajnos, nem lehet megmondani ránézésre egy kiválasztott spermiumról abszolut bizonyossággal, vajon teljesen egészséges-e. Természetes körülmények között a petesejt burkai jelentenek egyfajta „szûrôt”, így a hibás spermiumok nem képesek átjutni azon. Mester-

330

Marik Sándor

séges spermiumszelekció és -beültetés esetén ezt át kell hidalnunk a sikeres megtermékenyülés érdekében, vállalva az esetleges hibás spermium beültetés kicsi, de nem elhanyagolható kockázatát. Így ritkán ugyan, de elôfordulhat bizonyos genetikai rendellenességek átvitele az utódba. Huszár Gábor professzor, akinek a laboratóriumában az Egyesült Államokban dolgozhattam, egy olyan új eljárást dolgozott ki, mellyel – úgy tûnik – sikerrel ki lehet válogatni több millió spermium közül a „legjobbakat”. Az eszköz egy speciális, ún. szilárd fázisú hialuronsav réteggel bevont mikroszkópos tárgylemez, ami mágnesként ragasztja magához az egészséges sejteket. Az igazi áttörés azokban az esetekben várható, amikor a meddô férfinak eleve csak nagyon kevés számú spermiuma van, s ezek között is nagy számban fordulnak elô a genetikailag hibásak. A szervezeten kívüli megtermékenyítésnél a jókból kell néhányat kiválasztani. Eme fontos döntéshez az asszisztált reprodukciós eljárást végzô szakember eddig csak a külsôdleges morfológiai épséget, illetve a jó mozgási tulajdonságokat használhatta fel. Számos vizsgálat igazolta, hogy pusztán a külsô jegyek alapján nem kerülhetôk el biztonsággal a hibás hímivarsejtek. A „spermamágnes” azonban megköti azokat a spermiumokat, amelyek egészségesek, hiszen ugyanazt az anyagot használjuk ehhez, amit a petesejt is használ természetes körülmények között. Az így kiválogatott hímivarsejtekkel nagyobb biztonsággal végezhetôk el a megtermékenyítési eljárások, csökken a sikertelen ciklusok száma, és rengeteg költség válik megtakaríthatóvá az egyébként kifejezetten drága lombikbébi eljárások során. Ezen eljárás tesztelését végeztük számos különbözô módszer segítségével. Jelenleg – a sikeres laboratóriumi eredmények után – Európában már két helyen, Belgiumban és Spanyolországban zajlanak a klinikai vizsgálatok a lombikbébi központokban. A magyarországi bevezetésrôl még egyelôre korai beszélni, ehhez még sok adatnak kell összegyûlnie a módszer valódi hatékonyságáról.

– Említette a költségeket. Mennyire drágák ezek az eljárások? Továbbá, bárki jelentkezhet ilyen programokra, vagy vannak keretszámok? Milyen arányban fizeti a költségeket az érintett, illetve a társadalombiztosítás?

– A különbözô mesterséges megtermékenyítési eljárások bonyolultságuktól vagy anyag- és eszközigényüktôl függôen eltérô költségûek. A „számla” huszonötezertôl akár kétszázötvenezer forintig terjedhet beavatkozásonként, ezért különösen lényeges, hogy költségeit a társadalombiztosító vállalja. A jogosultságot az ezzel foglalkozó szakorvosok döntése alapján szerzik meg a páciensek, a jelenlegi szabályozás szerint például úgynevezett inszeminációs kezelésbôl – az elôkészített spermiumok befecskendezése a méhüregbe – hat kezelést kísérelhetünk meg, míg a szervezeten kívüli megtermékenyítési eljárásokból – ezek „lombikbébi” néven váltak ismertté – öt lehetôség vehetô igénybe a kötelezô egészségbiztosítás keretében. A korábbi gyakorlattól eltérôen, szerencsére, most már sikeres terhességet, illetve szülést követôen sem vesznek el a fennmaradó lehetôségek, elvben tehát az öt lehetôségbôl akár öt terhesség is sikerülhet. Ha azonban további kezelésekre lenne szükség, azokat, sajnos, már a pároknak maguknak kell fizetniük, esetleg alapítványok támogatását kérhetik. Megemlítendô még, hogy a fenti számok csak a beavatkozás költségeit jelentik, ehhez ugyanis még hozzájön minden kezelési ciklusban a gyógyszerek költsége is, ami még az átlagosan 50 százalékos egészségbiztosítási támogatás mellett sem olcsó, ciklusonként akár 30–50 ezer forint is lehet. Ezek az összegek meglehetôsen nagyok a magyar kereseti viszonyokhoz képest. Összehasonlításképpen azonban nem árt tudnunk, hogy sok országban minden költség a pácienseket terheli. Hozzá kell tenni, azok a gyógyszerek és eljárások, amelyeket hazánkban alkalmazunk, a legmodernebb eljárások és készítmények, velük a kor színvonalán a legjobb eredmé-

Gyermekáldás – akadályokkal

331

nyeket érhetjük el. Ebben a tekintetben nincs elmaradásunk a világ fejlettebb országaihoz képest.

– Mit mutatnak a szakma számai: miután szakember segítségét kérték a meddô házaspárok, milyen arányban születnek kisbabák például a lombikbébi, vagy más programok alkalmazásával?

– Az elôzôekben említett inszeminációs kezelések hatékonysága 30-40 százalék körül számítható. Ez azonban csak elsô hallásra tûnik kevésnek. A természetben sem sokkal jobbak az arányok: ha mondjuk 100 véletlenszerûen kiválasztott házaspárnak egy hónapjuk lenne, hogy gyermeket nemzzenek, a „feladatot” csak 40–45 pár tudná elsô alkalommal egy hónap alatt teljesíteni! A lombikbébi-eljárások adatai ettôl nyilvánvalóan elmaradnak, de ne feledjük el, itt lényegesen rosszabb maga a kiindulási helyzet is. A magyarországi mutatók megegyeznek a világ különbözô részein közölt átlaggal, vagyis a kezelések kb. 20 százaléka végzôdik a várt szüléssel.

Ez évente 1000–1200 újszülöttet jelent Magyarországon, ami hozzávetôleg a születésszám egy százalékát jelenti. Azonban gondoljuk meg, milyen fontos ez az egy százalék! Nagyon gyakran olyan, jó egzisztenciájú házaspárok ajándékai ezek a gyermekek, akik kellôen érett gondolkodásúak, és kitüntetett figyelemmel nevelik régóta vágyott csemetéjüket.

– Van-e remény olyan esetekben, amikor a férfipartner visszafordíthatatlanul elveszítette hímivarsejttermelô-képességét?

– Sajnos, manapság is vannak ilyen esetek, de erre a megállapításra csak hosszadalmas kivizsgálási folyamat végén juthatunk. Ez a reményteli hónapok után általában nagy megpróbáltatást jelent a házaspároknak, akik ekkor két megoldás közül választhatnak: örökbefogadás vagy donor hímivarsejtekkel történô megtermékenyítés. Az utóbbival kapcsolatosan rengeteg tévhit kering a köztudatban, melyek talán abból is erednek, hogy ilyen típusú beavatkozásokat csak néhány helyen végeznek az országban, és sajnos, sokszor még az egészségügyi dolgozók sem rendelkeznek a szükséges korrekt információkkal.

– Mit tudhatunk meg most errôl?

– A donor hímivarsejttel történô megtermékenyítés szükségességérôl szakorvos dönthet, a beavatkozást a javaslat alapján a meddô házaspár vagy élettársi kapcsolatban élô különnemûek kérhetik – tehát egyedülállók vagy együttélô azonos nemûek nem. Az így fogant gyermek vér szerinti szülôinek a jog a kérelmezô párt tekinti.

Ivarsejtdonor Magyarországon olyan 35 évesnél fiatalabb cselekvôképes személy lehet, aki megfelel az idevonatkozó törvényben – az 1997. évi CLIV. tv. IX. fejezet – elôírt feltételeknek. Ez részletes, sokszor hosszú hetekig tartó egészségügyi kivizsgálások során dôl el, illetve a folyamatos, rendszeres ellenôrzés elengedhetetlen.

Nemcsak a nemi úton terjedô, összes ismert kórokozó – például a HIV vírus – szûrése, hanem genetikai, pszichológiai vizsgálat és családfaelemzés is nélkülözhetetlen.

A szigorú feltételek miatt nem meglepô, hogy a donornak jelentkezôk mintegy 90 százaléka bizonyul alkalmatlannak a kivizsgálások során! A donorok személyes adatait titkosan kezelik, a meddô házaspár csak a külsô testi jegyekre vonatkozó információkat ismereti meg, mint például testmagasság, testsúly, szem- és hajszín, vércsoport. A kiválasztás során a férj külsô testi jegyeihez leginkább hasonló donort kell elônyben részesíteni. Természetesen a donor nem tudhat meg semmit a kapó párról. A törvényi szabályozás szerint az egy donortól született utódok száma nem haladhatja meg a négyet. Egy megtermékenyítési kísérlet – egy ciklus – során csak egyazon donortól származó ivarsejtek használhatók, a teljes donorprogram során biztosítani kell minden egyes ondóminta egyedi azonosítását, visszakereshetôségét.

332

Marik Sándor

Az ilyen programban csak folyékony nitrogénben mélyfagyasztva tárolt ondómintákat használhatunk. Ennek oka, hogy egy minta a leadástól számítva, hat hónapig pihen érintetlenül a „spermabankban”, s csak akkor olvaszthatják és használhatják fel, ha a fél év elteltével a donor ismételt szûrôvizsgálati eredményei negatívak. A szigorú szabályrendszer és a folyamatos ellenôrzés garantálja, hogy csak a legjobb adottságú donoroktól származó, igazán kiváló mintákat használhassanak, így érhetô el a meddô házaspár számára a legnagyobb biztonság és elégedettség.

– Miként látja szûkebb szakterülete, az andrológia jövôjét? Hol helyezkedik el hazánk a nemzetközi mezônyben?

– A magyar andrológia hosszú évtizedek óta nemzetközileg is elismert. A közelmúltig azonban nem létezett hazánkban andrológiai szakvizsga, így az a szûk szakmai kör, amelynek tagjai a vállukon vitték a magyar andrológia ügyét, meglehetôsen vegyes szakképesítésû orvosokból állt. Urológusok, endokrinológusok, szülész-nôgyógyászok, bôrgyógyászok egyaránt foglalkoztak ezzel a témával. Az évenkénti magyar andrológiai szimpóziumokon rendszeresen összegyûlve, ezek a szakemberek nagyon sokat tesznek azért, hogy a kor követelményeinek megfelelôen, önálló szakvizsgaként jelenjen meg az andrológia. Önálló szaklapunk is van, Magyar Andrológia címmel, melyet külföldön is ismernek és keresnek a kollégák, hiszen részben magyarul, részben angolul, illetve németül is tartalmaz kitûnô tudományos írásokat. Évenkénti tudományos üléseinken minden alkalommal szerepelnek meghívottként neves külföldi elôadók is, akik örömmel tesznek eleget ezeknek a felkéréseknek. Természetesen az ilyen alkalmak kiváló lehetôséget teremtenek a szakmai tapasztalatcserére, kapcsolattartásra is. A nemzetközi elismertséget mi sem jelzi jobban, mint hogy ez év októberében Budapesten rendezik meg az Európai Andrológiai Társaság nemzetközi kongresszusát, várhatóan több száz résztvevôvel az európai andrológia különbözô mûhelyeibôl.

– Segítik-e a hazai intézményeket, egyáltalán a szakmai munka fejlôdését a külföldön sikeres pályát befutó magyar orvosok?

– Szerencsére igen. Hogy csak a saját pályám során kapott támogatásokat említsem, még egyetemi hallgató koromban a New York-ban élô neves magyar származású professzor, dr. Kaáli Géza alapítványa támogatott egy tudományos diákköri pályázat során. Az ô neve a hazánkban több helyen is mûködô asszisztált reprodukciós – hétköznapibban „lombikbébi-” – központok, a Kaáli Intézetek révén lehet ismerôs. Az elôzôekben már említett, szintén az Egyesült Államokban élô Huszár Gábor professzornak pedig személy szerint rendkívül sokat köszönhetek. Az ô irányítása mellett szerezhettem bepillantást a profi kutatók világába, s az ott szerzett szakmai ismereteken túl megtanított arra, hogyan kell egészséges kritikai érzékkel szemlélni a tudományos eredményeket. PhD-disszertációm kétharmadát is az ott végzett munkánk eredményeire építettem. Huszár professzor emellett mûszerekkel, labortechnikai eszközökkel is segítette a szegedi laborunk munkáját. Ki kell emelni még a tudományos közlemények írásában nyújtott érdemeit is. A tudományos életben ugyanis a munkánk fokmérôje a rangos szakmai folyóiratokban közölt publikáció. Ezek a fórumok az orvostudományban szinte kivétel nélkül angol nyelvû lapokat jelentenek, amelyek külföldön jelennek meg. Egy ilyen újság rangját az úgynevezett „impakt faktor” jelzi, ami megmutatja, mennyire számít mérvadónak az adott szakterületen a benne megjelent közlemény. Magyarországon megjelenô impakt faktoros lap, sajnos, nincs, és aki már próbálta, tudja, mennyire nehéz Magyarországról cikket megjelentetni a külföldi szaklapokban. A tudományos közlemények írását is meg kell tanulni – ebben is kiváló mesterem volt Huszár professzor. Összegezve: a külföldön is sikeres pályát befutott

Gyermekáldás – akadályokkal

333

magyar orvosok közül jó néhányan segítik az itthon dolgozó szakmabelieket, intézményeket. Ez nem csak anyagiakat, mûszereket jelent, hanem tudásuk és tapasztalatuk megosztását is – ami legalább olyan fontos, mint a pénz.

– Ritkaságnak számít-e az, hogy egy fiatal magyar orvos a szakterülete „top” intézményében fejlesztheti tudását, mint ön a Yale Egyetemen? Van arra lehetôség, hogy a megszerzett magas szintû tudást itthon hasznosítsa, tovább fejlessze? Nem gondolt arra Amerikában, hogy az itthoninál lényegesen magasabb jövedelemmel külföldön vállaljon munkát?

– A Yale Egyetem nemcsak az USA, hanem a világ egyik legrangosabb kutató- és képzôhelye is egyben. Számos fiatal kutató szerte a világban komoly összegeket áldoz arra, hogy hosszabb-rövidebb idôre odamehessen, és bekapcsolódjon valamely kutatási programba – elômozdítva szakmai karrierjét egy-egy késôbbi jobb állás reményében. Így különösen szerencsésnek érezhettem magam, hogy meghívott kutató-ösztöndíjasként dolgozhattam egy ilyen csúcs helyen. Az igazsághoz hozzátartozik, szerencsém is volt abban, hogy „jó idôben voltam jó helyen”. Huszár Gábor professzor, a Yale Egyetem spermium fiziológiai laboratóriumának igazgatója hagyományosan jó kapcsolatokat tart fenn a magyar orvosegyetemekkel, így szegedi intézetünkkel is. Egy magyarországi személyes találkozó és beszélgetés után, az ô meghívására utazhattam ki. Rajtam kívül voltak fiatal orvosok Debrecenbôl, a szomszédos, más profilú laborban pedig találkoztam budapesti kollégával is. Azt gondolom, kellô elszántság és kitartás árán meg lehet találni azokat a lehetôségeket, melyekkel a fiatalok eljuthatnak ilyen képzôhelyekre. Ehhez azonban vállalni kell egy egész sor lemondást is, amit már sokan nem tesznek meg.

Több, korábban külföldön dolgozó kollégámmal is egyezik a véleményünk abban, hogy a hazatérés mindig jelentôs töréssel jár együtt, mind szakmailag, mind lelkiekben.

Itthon sokszor nincs meg minden szükséges feltétel, eszköz, és hiába a hazahozott nagy lelkesedés, az lassanként alább is hagy. Sajnos, gyakran szembesülünk azzal, hogy itthon az intézmények napi fenntartási gondokkal küszködnek, és sok helyen szóba sem jön új mûszerek beszerzése vagy akár a régiek fejlesztése. A pályázati lehetôségek jóval szûkösebbek a kelleténél, s azok összegét néha menetközben is csökkentik vagy ad absurdum megszüntetik, a különbözô megszorító intézkedésekre hivatkozva. Ezért kifejezetten nagyra értékelem azokat, akik itthon olyan rangos tudományos munkát tudnak felmutatni, mellyel a nemzetközi elismerést is ki tudják vívni.

A kérdés befejezô részére nem könnyû válaszolni. Az ember akaratlanul is eljátszik a gondolattal, hogy miért is ne maradjon külföldön, és miért ne váltsa valóra álmait. Akár kutatóként, akár gyakorló orvosként is naponta tépelôdöm ezen, hiszen két éve azzal a szilárd elhatározással tértem haza, hogy itt kell kamatoztatnom a megszerzett ismereteimet. Az egészségügy ma soha nem látott morális és anyagi mélyponton van, de ezt annyiszor hallották már az emberek, hogy csak legyintenek rá, és nem érzik igazán, mit is jelent ez valójában. Ebben a döntéshozók, a média, a betegek és mi, az egészségügyben dolgozók egyaránt felelôsek vagyunk, és sajnos, mindenki valaki mástól várja a problémák gyors és hatékony megoldását. Erre alapvetô szemléletváltoztatás nélkül, egyelôre nincsen sok esély.

– Milyen tervei vannak ilyen körülmények között, mit szeretne elérni szakterületén a következô néhány évben?

– Szakvizsgákra – köztük az andrológiaira – készülök. Az azt követô idôre már egyszerû a válaszom: meddô házaspároknak szeretnék komplex segítséget nyújtani, hiszen gyakorló apaként tudom, nincs csodálatosabb érzés e világon, mint a várva várt gyermek megszületése, és az, ahogyan szemünk láttára cseperedik fel.

334

TPiti Ferenc

történelem Piti Ferenc

Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1356–1381) In memoriam professorum Andreae Mezô et Gabrielis Hajnóczi honorabilium virorum A Vay család berkeszi levéltára Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó, I. Lajos-kori (1342–1382), világi oklevélkiadók által kibocsátott és nyomtatásban mindeddig publikálatlan oklevelei feldolgozásának soron következô dolgozata a címben feltüntetett idôszak országbírói diplomáit veszi sorra,1 felsorakoztatva ezeket az Anjou-2 és Zsigmondkori Oklevéltár3 számos „berkeszi” regesztája mellé.

A források kibocsátói Szécsi Miklós (1355–1358, 1369–1372, 1381–1384), Ugrin fia Miklós (1359), Bebek István (1360–1369) és Szepesi Jakab (1372, 1373–1380)4 országbírók. Csak azon oklevelek regesztáit készítettem el, amelyeket az OL adatbázisában5 történt keresés során ezen idôszakra és oklevél-kibocsátókra az adatbázis kijelölt, illetve, amelyek e három megyére vonatkoznak. Szepesi Jakab 1376. febr.

28-án kelt privilégiuma (Dl. 96 505.) teljes regesztájának közlésétôl azonban most terjedelmi okokból eltekintettem.

1. A korábbi közleményeim: Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék 1342–1382 között kiadott oklevelei a Vay család berkeszi levéltárában. In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve. Szerk.: Németh Péter.

Nyíregyháza 2000. 111–120.; Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó nádori oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1342–1372). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2000/4. 385-396.; Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó nádori oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1373–1382).

Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2001/2. 121–133.; I. Lajos király Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó oklevelei a Vay család berkeszi levéltárában (1343–1366). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2002/1. 1–9.; I. Lajos király Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó oklevelei a Vay család berkeszi levéltárában (1367-1382). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2002/3. 249–257.; Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1343–1355). Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2004/1. 9–19.

2. Anjou-kori Oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. I–XV., XVII., XIX–XXI., XXIII–XXV. Szerk.: Almási Tibor, Blazovich László, Géczi Lajos, Kristó Gyula, Piti Ferenc et alii. Budapest–Szeged 1990-tôl.

3. Zsigmondkori Oklevéltár. I–IX. Összeállította: Borsa Iván, Mályusz Elemér, C. Tóth Norbert. Budapest 1951-tôl.

4. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. Budapest 1996. I. 7–8.

5. Magyar Országos Levéltár. Királyi könyvek, Mohács elôtti oklevelek. CD-ROM. Készítették: Rácz György– Vissi Zsuzsanna–Trostovszky Gabriella–Németh István. Budapest 1999.

Országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1356–1381)

335

A regesztákat egészükben közlöm és az immár másfél évtizede folyamatosan megjelenô Anjou-kori Oklevéltár bevett rövidítéseit alkalmaztam. A pecsétleírásokra is törekedtem, ámbár fontos megjegyezni, hogy az eredeti berkeszi állomány 1945-ben megsemmisült és a kutatónak csupán fotókról van módja dolgozni. Ezek a fényképek pedig (kivételes eseteket leszámítva) „csak” az oklevél elôlapját tartalmazzák (így értelemszerûen a hátlapon szereplô feljegyzéseket nem tudtam megadni), legfeljebb a pecsétek elôlapra átütô körvonalainak felismerésére szorítkozhattam. A regeszták után névmutató szerepel.

Végezetül kötelességem önmagam kiegészíteni abban a vonatkozásban, hogy két, általam korábban regesztaként közölt I. Lajos-oklevelet (1343. ápr. 6., 1375. febr.

25.) Eckhart Ferenc latin kiadásban már publikált6 – bár minden részletre kiterjedô, önálló regesztákat nem közölt róluk.

1356. máj. 1. Visegrád Zech-i Miklós c., [I.] Lajos király (H) országbírója, Turuch m. honorbirtokosa elôtt korábbi oklevelének megfelelôen Lydur-i Tamás fia: Roland (Lorand) máj. 1-jén (oct. fe. B. Georgii mart.) elôadta Jako-i Kozma (Cosmas) fiai: Henrik (Herric), Miklós és István ellenében, hogy azok [1355.] júl. 29-én (f. IV. prox. p. fe. B. Jacobi ap. cuius nunc adveniret revolucio annualis) Lydur birtok területén 20 kepe terményt hatalmaskodva elvettek tôle. Erre Kozma fia: Iván (Iwan) és Tamás fia: János a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével Kozma fiai érdekében azt felelték, hogy azok ártatlanok ebben. Mivel Roland keresetét tudományvevô oklevél nélkül adta elô és a tanúbizonyítást sem vállalta, az országbíró meghagyja, hogy Kozma fiai júl. 1-jén (oct. fe. Nat. B. Johannis Bapt.) a Lelez-i konvent elôtt tegyenek esküt arról, hogy a vádban ártatlanok, majd a felek a konvent eskürôl szóló jelentését aug. 1-jén (oct. fe. B. Jacobi ap.) vigyék neki vissza. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1356.

Dl. 96 347. Kerek zárópecsét körvonala.

1359. okt. 13. Visegrád Ugrin fia: Miklós c., [I.] Lajos király (H) országbírója elôtt korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen Waya-i János fia: László a maga és Waya-i Mihály fia: Ábrahám nevében az egri kápt. ügyvédvalló levelével elôadta okt. 6-án (oct. fe. B. Mychaelis arch.) Iuanusy-i Miklós fia: Bereck ellenében, hogy Bereck az Ewr nevû birtokot zálog címén birtokolja, de annak zálogbavétele szomszédság miatt ôket is megilleti, ezen okból tehát a maguk jogát e birtokban meg akarják kapni Berecktôl.

Erre Bereck nevében Pál fia: István az egri kápt. ügyvédvalló levelével azt felelte, hogy Ewr birtok Bereckhez oklevelekkel tartozik, s ezeket az országbírónak késôbbi idôpontban kész bemutatni. Miklós c. tehát meghagyja, hogy Bereck minden, Ewrre vonatkozó oklevelét [1360.] jan. 8-án (oct. diei Strennarum) mutassa be színe elôtt László és Ábrahám ellenében. D. in Vyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1359.

Dl. 96 376. Kerek zárópecsét körvonala.

1364. jan. 24. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója tudatja, hogy korábbi döntéshozó oklevele szerint Berench-i János királyi ember a felperes Móric fia: Simon mr. részére, Baka-i János királyi ember pedig Jakab fia: Fábián és Kysanarch-i Jób fia: Egyed alperesek részére az országbíró kérésére a váradi kápt. által kiküldött tanúságok je6. Adalékok a Gut-Keled nemzetség genealogiájához. Turul, 1911. 36–38.

336

TPiti Ferenc

lenlétében [1363.] nov. 18-án (oct. fe. B. Martini conf. prox. preteritis) tartoztak kimenni Kysanarch birtokra a szomszédok és a felek vagy képviselôik jelenlétében, a szomszédos és m.-i nemesektôl, s más, bármiféle helyzetû és méltóságú Zabouch m.i embertôl hitükre, a király és Szent Koronája iránti hûségükre megtudni: Kisanarch birtok örökjogon tartozik-e az alperesekhez, Péter fia: László (az alperesek leánytestvérének fia) az alperesek conservacio-ja miatt tartózkodott-e ott, majd örökös nélkül elhunyván a birtok jog szerint az alperesekre háramlott-e és így nem tartozik a király adományozási jogköréhez; vagy pedig a birtok Lászlót vásárlás címén illette meg, így halála után a király jogába háramlott, így az uralkodó jog szerint adományozhatta Simonnak; majd a köztudományvétel után Kysanarch-ot királyi mértékkel mérjék meg, vagy ha ez nem lehetséges, minden haszonvételével és tartozékával fogott bírókkal együtt becsüljék fel, majd jan. 13-ra (oct. fe. Epiph. d.) a váradi kápt. a királynak tegyen jelentést; mivel Simon mr. Anarch-ot per közben elfoglalta és ezen Anarch-i nemeseket per közben jogtalanul idéztette meg, az alperesek pedig a királynak azt mondták, hogy László az ô rokonuk (generacionalis et indivisionalis proximus), és így a birtokot megszerezték, majd az országbíró elôtt ezt visszavonva azt állították, hogy László az ô leánytestvérük fia, így az országbíró Simont a jogtalan birtokfoglalásért és per közbeni idézésért királyi bírságban, az alpereseket pedig állításuk visszavonásáért és megváltoztatásáért szintén 6 M. királyi bírságban marasztalta el, s elrendelte a feleknek, hogy ezen összegeket szintén jan. 13-án fizessék ki. Akkor megjelent elôtte Simon mr, másrészrôl Fábián a maga és Egyed nevében a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével, s bemutatták a váradi kápt. királynak címzett oklevelét a köztudományvételrôl, s eszerint azt a királyi és kápt.-i emberek az oklevélben foglalt módon elvégezték, Kysanarch birtokot szemmel 3 ekényire és 9 M.-ra becsülték, az ott épült fakápolnát 3 M.-ra, a gyümölcsöst és gyümölcsfákat 10 M.-ra, összesen tehát 22 M.-ra. Ezután Fábián az országbíró kérdésére megerôsítette, hogy Kysanarch negyedrésze az övéké volt, háromnegyede pedig a néhai Péter fiáé: Lászlóé. Mivel Simon mr. kérte, hogy az alperesek mutassák be az országbíró elôtt azt az oklevelet, amellyel a király az alpereseket és más fr.-eiket Kysanarch birtokon a negyedrészükön nemesítette, Fábián pedig azt felelte, hogy ezt késôbbi idôpontban kész bemutatni, az országbíró a per tárgyalását máj. 1-jére (oct. fe. B. Georgii mart.) halasztja el, meghagyva, hogy az alperesek a mondott királyi oklevelet akkor mutassák be, továbbá mivel a felek nem fizették ki a nevezett királyi bírságokat, ugyanakkor tartoznak azokat kétszeresen leróni. D. in Wissegrad, 12. die termini prenotati, a. d. 1364.

Dl. 96 383. Hátlapján kerek zárópecsét körvonala, azonos kéztôl tárgymegjelölés részlete, ill. a köv. feljegyzés: Nicolaus filius Jacobi cum Lelez et regalis in octavis Assumpcionis et ad octavas Nativitatis beate virginis. Gregorius de Baakta, Lachk de Pazon, Paulus de Senye, Demetrius filius Nicolai de Ramachahaza, Beke de Lueu.

1364. máj. 8. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azt a pert, amit korábbi perhalasztó oklevele szerint Bochka-i András – akinek nevében Bench fia Dezsô (Desev) jelent meg a Chasma-i kápt. ügyvédvalló levelével – máj. 1-jén (oct. fe. B. Georgii mart.) viselt színe elôtt birtokügyben és javak károsítása ügyében Monostor-i István fia László ellenében, a felek akaratából okt. 6-ra (oct. fe. B. Mychaelis arch.) halasztja el. D. in Vyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1364.

Dl. 96 385. Kerek zárópecsét körvonala.

Megj.: (Szólát)Monostori László más oklevelekben (mint Szabolcs megyében is birtokos nemes) Anarcsi és Berencsi néven is szerepel.

Országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1356–1381)

337

1364. máj. 8. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen Rosal-i Gergely fia: György és Gachal-i Illés fia: László máj. 1-jén (oct. fe. B. Georgii mart.) viseltek színe elôtt István fia: László és Berenchi Domokos fia: János ellenében (akik közül elôbbi jelent meg a maga és János érdekében a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével), a felek akaratából okt. 6-ra (oct. fe.

B. Mychaelis arch.) halasztja el. D. in Wyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1364.

Dl. 96 386.

1365. szept. 29. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit a Lelez-i konvent idézôlevele szerint Zekul (dict.) György – akinek nevében Fwtonus [?] (dict.) Miklós állt elô e konvent ügyvédvalló levelével – szept. 22-én (quind. fe. Nat. B. virg.) viselt színe elôtt Gechy-i Péter, Symay-i Mihály fia: László, Porteluk-i Márton és Woya-i László Zathmar m.-i szb.-k ellen (akik nevében ügyvivôk álltak elô), az idôpont koraisága miatt [1366.] jan. 13-ra (oct. fe. Epiph d.) halasztja el. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1365. Jelen oklevelet pecsétje távolléte miatt fr.-e: Bubeek György királynéi tárnokmr. pecsétjével erôsíti meg. D. ut supra.

Dl. 96 416.

1365. okt. 27. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevele szerint László fia: Bereck (akinek nevében János fia: László állt elô a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével) a Bulgária ellen indult királyi had okt. 6-ra kihirdetett feloszlásának 15. napján (quind. residencie exercitus regalis versus Bulgariam moti et ad oct. fe. B. Mychaelis arch. prox. preteritas proclamate), vagyis okt. 20-án viselt színe elôtt Cheke birtok ügyében Chak fia Miklós és Darah-i Mihály fia András fia: Jakab ellenében, a király írásos parancsára – amit Miklós érdekében adott az országbírónak, mivel Miklós azt állította, hogy urával: Dénes erdélyi vajdával Bulgáriába (in regnum suum Bulgarie) készül –, és mivel Jakab Miklós jelenléte nélkül az ügyben nem tud válaszolni, [1366.] júl. 1-jére (oct. fe. Nat. B. Johannis Bapt.) halasztja el. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1365.

Dl. 96 398. Kerek zárópecsét körvonala.

1366. jan. 20. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevele szerint Zekul (dict.) György jan. 13-án (oct. fe. Epiph. d.) viselt színe elôtt Gechy-i Péter, Symay-i Mihály fia: László, Porteluk-i Márton és Woya-i László Zothmar m.-i szb.-k ellen (akik nevében Mand-i Gergely állt elô a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével), a felek akaratából máj. 1-jére (oct. fe. B. Georgii mart.) halasztja el. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1366.

Dl. 96 394. Kerek zárópecsét körvonala.

1366. máj. 8. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevele szerint Zekul (dict.) György (akinek nevében János fia: András áll elô ügyvédvalló levéllel) máj. 1-jén (oct. fe. B. Georgii mart.) viselt színe elôtt Gechy-i Péter, Symay-i Mihály fia: László, Porteluk-i Márton és Voya-i László Zathmar m.-i szb.-k ellen (akik közül László állt elô a váradi kápt. és a Lelez-i konvent ügyvédvalló leve-

338

TPiti Ferenc

leivel), a felek akaratából okt. 6-ra (oct. fe. B. Mychaelis arch.) halasztja el. D. in Vyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1366.

Dl. 96 395.

1366. júl. 8. Visegrád Bubek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevele szerint Voya-i László fia: Bereck (akinek nevében Mand-i Gergely állt elô a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével) júl. 1-jén (oct. fe. Nat. B. Johannis Bapt.) viselt színe elôtt Cheke birtok ügyében Chak fia Miklós és Darah-i Mihály fia András fia: Jakab ellenében, a felek akaratából okt. 6-ra (oct. fe. B. Michaelis arch.) halasztja el. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1365.

Dl. 96 406. Kerek zárópecsét körvonala.

1366. júl. 13. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit a Lelez-i konvent idézôlevele szerint Vythka-i István fiai: András, István és László (akik közül István jelent meg a maga és fr.-ei nevében a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével) júl. 6-án (quind. ferie secunde prox. an. fe. Nat. B. Johannis Bapt.) viseltek színe elôtt Berendi Ferenc fia Ferenc (akinek nevében ügyvivô állt elô), továbbá annak általa elôállítandó jobbágyai – Pál fia István, Mihály, Benedek, Pál, Gergely, Antal, Kovács (Faber) János fia: Lôrinc, László fia András – ellen, az idôpont koraisága miatt okt. 6-ra (oct. fe. B. Michaelis arch.) halasztotta el. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1366.

Dl. 96 407. Kerek zárópecsét körvonala.

1366. júl. 28. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója tudatja, hogy László fia: Tamás – Berench-i László fiai: Miklós és István nevében a váradi kápt. ügyvédvalló levelével – a Zabouch m.-i Kenez-i Domokos fia: Szaniszló ellenében júl. 1-tôl (oct. fe.

Nat. B. Johannis Bapt.) 27 napig várt színe elôtt, de Szaniszló – a Zabouch m.-i vicec. és szb.-k peráttevô oklevele szerint a felperes – nem jelent meg, nem is küldött senkit, így az országbíró ôt mint felperest királyi bírságban marasztalja el, ha magát ésszerûen nem tudja kimenteni. D. in Vyssegrad, 28. die termini prenotati, a. d. 1366.

Dl. 96 409. Kerek zárópecsét körvonala.

1367. máj. 8. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen Berench-i László fia: Tamás máj. 1-jén (oct. fe. B. Georgii mart.) viselt színe elôtt Bochka-i András és Bochka-i Miklós fia: János ellenében (akik közül András jelent meg a maga és János nevében a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével), okt. 6-ra (oct. fe. B. Michaelis arch.) halasztja el, mivel Tamás felperes birtokosztály ügyében kinyilvánította keresetét az alperesek ellenében, de András azt állította, hogy ô és János ilyen nehéz ügyben fr.-eik és rokonaik tanácsa nélkül nem tudnak választ adni. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1367.

Dl. 96 426. Kerek zárópecsét körvonala.

1368. máj. 8. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen Bochka-i András fia: András (akinek nevében Gál fia Gáspár állt elô a somogyi konvent ügyvédvalló levelével) István fia: László és Berench-

Országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1356–1381)

339

i Domokos fiai: János és Szaniszló ellenében (akik érdekében Dénes fia: László és Domokos fia: Antal jelent meg a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével) máj. 1-jén (oct. fe. B. Georgii mart.) viselt színe elôtt birtokügyben, a felek képviselôinek akaratából okt. 6-ra (oct. fe. B. Michaelis arch.) halasztja el. D. in Wyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1368.

Dl. 96 435. Kerek zárópecsét körvonala.

1369. jún. 3. Visegrád Bubeek István c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit az egri kápt. oklevelének megfelelôen Wray-i Fábián fia István fiai: Péter, János és Fábián (akik közül János jelent meg az egri kápt. ügyvédvalló levelével) Zeech-i Miklós egykori [országbíró] ellenében (akinek nevében familiárisa: László jelent meg az országbíró ügyvédvalló levelével) máj. 27-én (oct. fe. Penth.) viselt színe elôtt a kápt. oklevelében foglaltak ügyében, a felek akaratából okt. 6-ra (oct. fe. B. Mychaelis arch.) halasztja el. D. in Vyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1369. Jelen oklevelet pecsétjének távolléte miatt fr.-e: Bubeek György királynéi tárnokmr. pecsétjével látja el. D. ut supra.

Dl. 96 442. Kerek zárópecsét körvonala.

1373. jún. 19. Visegrád Scepus-i Jakab c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit a Lelez-i konvent idézôlevelének megfelelôen Berench-i Tamás és János (akik nevében Anarch-i Antal állt elô e konvent ügyvédvalló levelével) jún. 12-én (oct. fe. Penth.) viseltek színe elôtt Bachka-i Miklós fiai: János és Péter ellenében (akik érdekében Bachka-i István fia: Péter jelent meg a mondott konvent ügyvédvalló levelével), okt. 6-ra (oct. fe.

B. Michaelis arch.) halasztja el, mivel Antal képviselô a felperesek keresetét birtokosztály ügyében kinyilvánította az alperesek ellenében, de azok képviselôje azt állította, hogy az alperesek ilyen nehéz ügyben fr.-eik és rokonaik tanácsa nélkül nem tudnak választ adni. D. in Wissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1373.

Dl. 96 479. Kerek zárópecsét körvonala.

1375. máj. 8. Visegrád Scepus-i Jakab c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen Berench-i László fiai: János és Miklós máj. 1-jén (oct. fe. Georgii mart.) viseltek színe elôtt Kysanarch-i Jakab fia: Fábián ellenében hatalmaskodás ügyében, a király speciális parancsából a királyi had elindulása miatt (propter motum presentis sui exercitus) okt. 6-ra (oct. fe. B. Mychaelis arch.) halasztja el. D. in Wyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1375.

Dl. 96 494. Kerek zárópecsét körvonala.

[1375.] máj. 16.

[Scepus-i] Jakab országbíró [1375.] máj. 16-án (16. die oct. fe. B. Georgii mart. prox. preteritarum) kiadott privilegiális oklevele szerint színe elôtt Berench-i László fia: Tamás a maga és fr.-e: János nevében Bachka-i Miklós fiai: János és Péter ellenében elôadta, hogy ôk Miklós fiaival osztályos nemzetségbeli rokonságban (proxima generacionali et condivisionali linea) állnak, így a Miklós fiai kezén levô birtokjogok fele osztállyal jog szerint ôket illeti, ezt tôlük meg akarják kapni, s bemutatták Pál néhai országbíró privilegiális és [I.] Lajos király [azt átíró] privilegiális oklevelét. Erre Máté fia János, Miklós fiai képviselôje azt mondta, hogy Miklós fiai valóban nemzetségbeli rokonok

340

TPiti Ferenc

(generacionales proximi) László fiaival, de azoknak nem jár osztályos rész Miklós fiai birtokjogaiból, s ezt Miklós fiai oklevelekkel tudják bizonyítani. Az erre kijelölt idôpontban Miklós fiai képviselôje bemutatott négy oklevelet: Vid nyitrai püspök, királyi kápolnaispán [1343. máj. 1-jén kelt] oklevelét, a váradi kápt. [1346. nov. 4-i] privilegiális oklevelét, a váradi kápt. tilalmazólevelét és a váradelôhegyi Szt. István elsô vértanú-monostor prépostja és konventje tilalmazólevelét, s ezek szerint egyrészrôl Bochka-i András fiai: Miklós, László és András, valamint e Miklós fia: János, másrészrôl [Keled fia István fiai:] László, Domokos és Keled a kápolnaispán elôtt elmondták, hogy ha örökös nélkül elhunyt rokonuk, Apay fia: István mr. birtokait, amelyek ôket közelebbi nemzetségbeli rokonság jogán (iure propinquioris generacionis) illetik, fel tudják lelni akár e rokonság (propinquioris genelogie vel proximitatis) okán, akár iratok bizonyságával, az oklevélben megnevezett fogott és nemes bírók döntésének a váradi kápt. tanúsága jelenlétében alávetik magukat, párbajban való elbukás terhe alatt, István birtokai megszerzése után osztályt tartanak egymás között és azok kétharmadát Bachka-i Miklós és fr.-ei kapják, míg Lászlónak és fr.-einek egyharmad marad; végül a felek fogott nemes bírók elrendezésével a váradi kápt. elôtt megegyeztek, s eszerint István mr.-nek az oklevélben felsorolt birtokai András fiainak és örököseinek jutottak; majd Bochka-i Miklós fia: Miklós a maga és fr.-ei: István és Péter személyében azt állította, hogy István mr. birtokai rájuk örökjogon háramlottak és nem tartoznak Keled fia István fiaihoz, mivel azok egy másik nemzetségi ágon (linea generacionis) vannak, így apjukat: Miklóst és annak fr.-eit: Lászlót és Andrást és azok apját: Jánost [! Andrást] e birtokosztálytól, Keled fia István fiait pedig István mr. birtokainak akár osztály útján, akár más módon való megszerzésétôl a mondott kápt. és konvent elôtt tilalmazta.

Tartalmi átirata: Szepesi Jakab országbíró, 1376. febr. 28. Dl. 96 505.

Megj.: Pál országbíró és a király említett okleveleinek regesztáit (1346. febr. 14., 1365. aug. 27.) lásd Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2004/1. 12-14. és 2002/1. 7.

1376. febr. 19. Visegrád Scepus-i Jakab c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen egyrészrôl Berench-i László fiai: János és Tamás, másrészrôl Bachka-i Miklós fiai: János és Péter alperesek (akik érdekében Zala-i Máté fia: János állt elô a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével) között jött létre színe elôtt febr. 9-én (oct. fe. Purif. B. virg.) Kemechnyche, Rodomusthycha, Zablathya, Kolrothanch, Kethzyge[th] és Kiskothwyak birtokok, a Rozonya folyón levô malmok, a Kerezthur birtokon levô rét, valamint a Varalya és Kerezthur birtokokon levô 14, poduarch-nak mondott háznép (mansio) osztálya ügyében, a felek akaratából [1378.] máj. 1-jére (oct. fe. B. Georgii mart. in altera revolucione annuali) halasztja el. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1376.

Dl. 96 504. Kerek zárópecsét körvonala.

1376. nov. 3. vagy utána [Scepus-i] Jakab c. [országbíró] elôtt 1376. nov. 3-án (3. die fe. OO. SS., a. d. 1376.)

Cheh fia László – Miklós fia: László és ennek fia: Prebard nevében – Bachka-i Miklós fiait: Istvánt, János és Pétert, valamint Anarch-i István fiait: Kis (Parvus) Tamást, Miklóst, Jánost, Mátyást és Pétert minden olyan, bárhol is fekvô birtokaik és birtokrészeik (különösen Zolathmonostura) osztályától tilalmazta, amik Lászlót és Prebard-ot jog szerint megilletik.

Tartalmi átirata: Lackfi István nádor, 1392. febr. 27. > Leleszi konvent, 1410. szept.

14. Dl. 96 795.

Országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1356–1381)

341

1377. nov. 25. Visegrád Scepus-i Jakab c., [I.] Lajos király (H) országbírója, a királyi városok bírája azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen Rosal-i Gergely fia: György és Gachal-i Elleus fia: László (akik nevében Dezsô – Deseu – fia: János állt elô a váradi kápt. ügyvédvalló levelével) nov. 18-án (oct. fe. B. Martini conf.) Berench-i István fia László fiai: Miklós és Tamás ellenében (akik érdekében Posa fia: Tamás jelent meg a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével), a felek képviselôinek akaratából [1378.] máj.

1-jére (oct. fe. B. Georgii mart.) halasztja el. D. in Wyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1377.

Dl. 96 513.

1378. máj. 8. Visegrád Scepus-i Jakab c., [I.] Lajos király (H) országbírója, a királyi városok bírája tudatja, hogy korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen az egyrészrôl Berench-i László fiai: Tamás és János (akik közül Tamás jelent meg a maga és fr.-e nevében a nádor ügyvédvalló levelével), másrészrôl Bachka-i Miklós fiai: János és Péter (akik nevében Máté fia: János állt elô a nádor ügyvédvalló levelével) színe elôtt máj. 1-jén (oct. fe. B. Georgii mart.)

Benchruh, Rodomosagna, Zabloty, Kulthruthanch, Kethzygeth és Kiskothwyak birtokok, a Rozna folyón levô malmok, a Kerezthwr birtokon levô rét, valamint a Warallya és Kerezthur birtokokon levô 4 [! 14], podwarch-nak mondott háznép (mansio hominum) osztálya ügyében folyt perben Miklós fiai képviselôje azt mondta, hogy az ügyben nem tud választ adni, így ezt az országbíró halassza el a Miklós fiaira háruló szokásos teherrel. Ennek megfelelôen az országbíró a pert a Miklós fiai által kifizetendô 3 M. bírsággal júl. 1-jére (oct. fe. Nat. B. Johannis Bapt.) halasztja el, mikor is Miklós fiai vagy képviselôjük adjanak választ. D. in Wissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1378.

Dl. 96 518. Kerek zárópecsét körvonala.

1379. máj. 8. Visegrád Scepus-i Jakab c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit korábbi perhalasztó oklevelének megfelelôen Ruzka-i János fia: István (akinek nevében Bense fia: Péter állt elô a Lelez-i konvent ügyvédvalló levelével) máj. 1-jén (oct. fe. B. Georgii mart.) viselt Anarch-i István fia: Miklós ellenében (akinek érdekében Domokos fia: Antal jelent meg e konvent ügyvédvalló levelével) az országbíró oklevelében és a mondott konvent válaszlevelében szereplô tárgyban, a felek képviselôinek akaratából okt. 6-ra (oct. fe. B. Mychaelis arch.) halasztja el. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1379.

Dl. 96 529.

1379. júl. 8. Visegrád Scepus-i Jakab c., [I.] Lajos király (H) országbírója azon pert, amit a Lelez-i konvent oklevelének megfelelôen Bathyan-i Péter fia: János (akinek nevében János fia: Synka jelent meg e konvent ügyvédvalló levelével) júl. 1-jén (oct. fe. B. Jacobi ap.) viselt Anarch-i László fia: Tamás ellenében (akinek érdekében ügyvivô jelent meg) Bathyan birtok határai iktatásának tilalmazása miatt, okt. 6-ra (oct. fe. B. Mychaelis arch.) halasztja el. D. in Vissegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1379.

Dl. 96 534. Kerek zárópecsét körvonala.

1381. okt. 13. Visegrád Zech-i [Miklós] c., [I.] Lajos király (H) országbírója, Pozsony m. honorbirtokosa tudatja, hogy perhalasztó oklevelének megfelelôen Bochka-i Miklós fia: János felpe-

342

TPiti Ferenc

res és Berench-i László fiai: Tamás, János és Mátyás alperesek okt. 6-án (oct. fe. B. Michaelis arch.) tartoztak megjelenni színe elôtt a mondott perhalasztó oklevélben foglaltak tárgyában. Akkor Miklós fia: János elôállt, s az országbíró a pert királyi parancsból [1382.] máj. 1-jére (oct. fe. B. Georgii mart.) halasztotta el. D. in Wyssegrad, 8. die termini prenotati, a. d. 1381.

Dl. 96 572. Kerek zárópecsét körvonala.

A regesztákban szereplô helynevek mutatója * Apajkeresztúr (Kerezthur, Kerezthwr), Kôrös m. A mai Rasinja (Horvátország) területén feküdt.

Anarcs (Anarch), Szabolcs m.

Bacska (Bachka, Bochka), Zemplén m. Ma Baèka, Szlovákia. * Bakta (Baakta), Szabolcs m. Ma Baktalórántháza része.

Battyán (Bathyan), Zemplén m. Ma Bot’any, Szlovákia.

Benchruh, Kôrös m.

Berend, Szatmár m. Ma Berindan, Románia.

Bulgária (Bulgaria, regnum Bulgarie) Csázma (Chasma), Kôrös m. Ma Èazma, Horvátország.

Cséke (Cheke) Szatmár m. A mai Óvári (Oar) területén feküdt.

Csengersima (Symay), Szatmár m.

Dobóruszka (Ruzka), Ung m. Ma Ruská, Szlovákia.

Eger, Heves m.

Erdély Gacsály (Gachal), Szatmár m.

Kántorjánosi (Iuanusy), Szatmár m. * Kétsziget (Kethzygeth), Kôrös m.

Kemechnyche, Kôrös m. * Kisanarcs (Kisanarch, Kysanarch), Szabolcs m. Ma Anarcs része. * Kiskotnyak (Kiskothwyak), Kôrös m. Ma Kutnjak része, Horvátország.

Kolrothanch (Kulthruthanch), Kôrös m.

Lelesz (Lelez), Zemplén m. Ma Leles, Szlovákia. * Lider (Lydur), Szabolcs m. A mai Baktalórántháza területén feküdt.

Magyarország (H) Mánd (Mand), Szatmár m.

Nagygéc (Gechy), Szatmár m. A mai Csengersima területén feküdt.

Nagyvárad (Várad), Bihar m. Ma Oradea, Románia.

Nyírjákó (Jako), Szabolcs m.

Nyírlövô (Lueu), Szabolcs m.

Nyírpazony (Pazon), Szabolcs m.

Nyitra, Nyitra m. Ma Nitra, Szlovákia. Ôr (Ewr), Szatmár m.

Portelek (Porteluk), Szatmár m. Ma Portiþa, Románia.

Pozsony m.

Ramocsaháza (Ramachahaza), Szabolcs m.

Rétközberencs (Berench), Szabolcs m.

Rimaszécs (Zech, Zeech), Gömör m. Ma Rimavšká Seè, Szlovákia.

Rodomusthycha (Rodomosagna), Kôrös m.

Rozna (Rozonya) folyó Rozsály (Rosal), Szatmár m.

Sényô (Senye), Szabolcs m.

Somogy(vár), Somogy m.

Szabolcs (Zabouch) m.

Szabolcsbáka (Baka), Szabolcs m.

Szamosdara (Darah), Szatmár m.

Szatmár (Zathmar, Zothmar) m.

Szepes(ség) (Scepus) * Szólátmonostor (Monostor, Zolathmonostura), Bihar m. A mai Debrecen területén feküdt.

Turóc (Turuch) m. Újkenéz (Kenez), Szabolcs m.

Uraj (Wray), Gömör m.

Vaja (Waya, Voya, Woya), Szabolcs m.

Váradelôhegy, Bihar m. Ma Nagyvárad (Oradea, Románia) része. * Váralja (Varalya, Warallya), Kôrös m.

Visegrád (Vissegrad, Vyssegrad, Wissegrad, Wyssegrad), Pilis m. * Vitka (Vythka), Szatmár m. A mai Vásárosnamény területén feküdt.

Zablatja (Zablathya, Zabloty), Kôrös m. Ma Zablatje, Horvátország.

Zala, Tolna m.

Fodor László

Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban A Tárkányi nevet jó 20 évvel ezelôtt hallottam elôször anyai nagyszüleimtôl. Akkor egy iskolai feladat keretében érdeklôdtem az ô szüleikrôl és nagyszüleikrôl, így tudtam meg, hogy egyik üknagyanyámat, Géressy András feleségét, Tárkányi Borbálának hívták. Késôbb – miután érdeklôdésem csak nôtt a családi múlt iránt – a Tárkányiakat keresve jutottam el az egykori Szatmár megyei Mátészalkát, Gebét (a mai Nyírkátát), Kocsordot, illetve a Szabolcs megyei Rácfehértót (a mai Újfehértót) érintô adatokhoz. A nyaranta, már egyetemi éveim alatt kutatott, 18–19. századi református anyakönyvek tanúsága szerint egy Tárkányi nevû kisnemes család tagjai ezeken a településeken éltek.

Rangos ôsök? – Gondolatok a család eredetérôl A távolabbi múltat kutatva, a Nagy Iván által írott genealógiai alapmunkát lapoztam fel, s abban azt olvastam, hogy Tárkányi néven egykor egy elôkelô és gazdag család is élt Magyarországon – a nagytárkányi Tárkányiak – amely azonban a 17. század második felében kihalt. Eszerint minden bizonnyal más család lehetett, amelyikrôl jelen tanulmány szól, illetve Nagy Iván szerint „Szabolcs megye nemessége sorában említtetik.”1 Kézenfekvô feladat volt mégis annak megvizsgálása, hogy lehetséges-e rokoni kapcsolat a két azonos nevû család között.

A két család között látható különbség a vagyoni helyzetben volt (hiszen a kései Tárkányiak a családi hagyomány vagy akár az anyakönyvek szerint nem rendelkeztek több vármegyére kiterjedô, jelentôs birtokokkal), illetve az idôszakban, amelyben éltek (a tanulmány tárgyát képezô család épp akkor bukkant fel Szatmárban, amikor letûnt a másik). Az ilyen közvetett bizonyítékok azonban sokszor dôlnek meg, gondoljunk csak a török idôk hányatott magyar történetére, amelynek során egyes családok elszegényedtek, s birtokukat vesztve az ország más területén telepedtek meg, míg esetleg jobb módú rokonaik azt sem tudták róluk, élnek-e egyáltalán. Az elszegényedett családtagok késôbb birtoklási, névbitorlási vagy nemességi perekben igyekeztek bizonyítani az elôkelô ôsöktôl való leszármazást.

A „Nagyivánt” forgatva néhai keresztapámhoz, Vityi Zoltánhoz fordultam segítségért, aki család-, illetve helytörténészként rengeteg adattal rendelkezett a környék 1. NAGY Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, XI., Pest, 1865., 56. Nagy Iván Fényes Elekre hivatkozik: „Magyarország állapotja stat. Geogr. Tekint. IV. kötet 219.”

344

Fodor László

családjairól, így a régi, elôkelô Tárkányi családról is, melyek szerint ezen család – annak is a kistárkányi ága – rendelkezett birtokokkal Szatmár és Szabolcs megye területén, nem egy esetben (Csaholyi-örökségként pl. Mátészalkán) éppen azokon a településeken, ahol a másik Tárkányi család késôbb letelepedett.2 Az ô véleménye az volt, hogy a kései Tárkányiak a kistárkányi Tárkányi család leszármazottai, még ha erre közvetlen bizonyítékok nem is állnak rendelkezésre. A közös családnév és a közös helyszínek ezt valószínûsítik.

Néhány évvel ezelôtt írott adatot is találtam a két család azonosságára, arra való hivatkozásra, hogy a 18–19. század fordulóján élt Tárkányiak a nagymúltú, elôkelô Tárkányi családból származnak. A gebei református egyházközség 1822-es presbitériumi jegyzôkönyve szerint ugyanis Tárkányi István (akit sajnos családfánkon elhelyezni nem tudunk), a falu akkori iskolamestere, azzal kérkedett, hogy „több esze van, mint egy eklézsiának, grófi családból való ô”. A tanítói állásából magaviselete miatt hamarost elzavart Tárkányin kívül azonban senki nem tudott a rangos ôsökrôl.

Ha ugyanis tudott volna, iratokkal vagy tanúkkal bizonyítani, vagy akárcsak efféle családi hagyományt valószínûsíteni tudott volna, a család nemesi kiváltságainak érvényesítéséhez, a nemesség igazolásához felhasználta volna. Ennek nyomát azonban levéltári forrásokban – a Szatmár megyei nemességvizsgálati eljárások Nyíregyházán ôrzött anyagát tüzetesen átvizsgálva – nem találtam.

Találhatunk ugyanakkor egy apró, de a másik (a jelentôs múlttal és birtokkal rendelkezô) családtól való származást egyértelmûen cáfoló bizonyítékot: az 1688 márciusának utolsó napján tartott megyei közgyûlésen Tárkányi Istvánt a megyei nemesek közé befogadták.3 Ha eme Tárkányi család – a fiágon egyébként alig két évtizeddel korábban kihalt – nagymúltú Tárkányiakkal rokon lett volna, a befogadásra aligha lett volna szükség. A nemesség elismerésének ez a módja egyben arra is utal, hogy a család tagjai korábban az ország más, ma már meg nem határozható területén éltek.

Tárkányi nevû családok egyébként éltek az ország távolabbi vidékein is. Több szakirodalmi utalás ellenére sem merült fel azonban a levéltári anyagokban semmilyen adat arra vonatkozóan, hogy e családnak bármilyen rokoni kapcsolata lett volna, pl. a nógrádi vagy a hevesi Tárkányiakkal.4 Sôt, mint késôbb látni fogjuk, a 17. század végi források megemlítik, hogy az akkor Ecseden (a mai Nagyecseden) élt családnak saját, külön nemeslevelük volt, amely azonban egy tûzvész alkalmával sajnálatos módon megsemmisült.

2. Az 1995-ben elhunyt W. Vityi Zoltán a Tárkányiakról nem publikált önálló tanulmányt, akárcsak azon, mintegy 100 család többségérôl sem, amelyekrôl mázsányi cédulával, fénymásolattal, kézzel írt családfával rendelkezett. Kutatásai nagymértékben járultak hozzá a horogszegi Szilágyi család sokáig kihaltnak vélt ágának, illetve Mátészalka és környéke középkori birtokviszonyainak megismeréséhez. Ld. többek közt W. VITYI Zoltán: Mátyás király anyai rokonsága – újabb adatok a horogszegi Szilágyiakról. SzabolcsSzatmári Szemle, 1991/1. 24–32.; UÔ.: A középkori Mátészalka I. (kritikai megjegyzések Mátészalka településtörténeti irodalmáról, A Szatmár Múzeum közleményei 6.), Nyíregyháza, 1984; illetve ahol az ôsi Tárkányi család birtokviszonyaira is kapunk tôle adatokat, UÔ.: Mátészalka környékének birtokviszonyai a középkorban = Ujváry Zoltán (szerk.): Mátészalka története, Ethnica, Debrecen, 1992, 119–135.

3. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, Nyíregyháza (SzSzBMLt.) IV.A.501. prot. 8. fol. 65. (106. o.): Tárkányi István (és Borbély András) „recipitunt”, illetve ahogyan a jegyzôkönyvi bejegyzést a nemességi ügyek irataiban késôbb értelmezik: „inter nobiles receptus”.

4. A Tárkányi szócikk szerkesztésével a családok azonosságát sugallja KEMPELEN Béla: Magyar nemes családok, X., Grill, Bp., 1931, 281. vö. még: OROSZ Ernô: Heves és a volt Külsô-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai, Eger, 1906, 287. o., illetve BILKEI GORZÓ Bertalan: Szatmár vármegye nemes családjai, Pótkötet, Nagykároly, 1912, 29. o.

Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban

345

Elsô okirati említésük Szatmárban – mint láttuk – 1688-ból való, eszerint nemesi kiváltságokkal éltek. A 18. század közepén egyes családtagok Ugocsában, illetve Szabolcsban telepedtek meg. (Egyetlen forrás utal arra, hogy a családnak Beregben is voltak tagjai.5) Többen közülük (megyei biztosként, esküdként vagy épp alkalmi írnokként) kisebb, nemesi származáshoz kötött megyei tisztségeket is betöltöttek, birtokos családokkal kerültek rokonságba. Érdekes módon a család egyetlen tagját sem jegyezték fel azonban az 1754/55-ös országos nemesi összeírás során, sem Szatmárban, sem Szabolcsban, sem pedig Ugocsában.6 Az 1760-as években jelen vannak a nemességi iratokban, összeírásokon szerepelnek, igazolják nemességüket. Tekintettel arra, hogy nemeslevelük nem maradt fenn, címerüket nem ismerjük. A hivatalt viselô családtagok azonban használtak különféle pecséteket, amelyek kivehetô rajzolatát alább, az egyes családtagok bemutatásánál ismertetem.

A család tagjai kezdettôl fogva (pontosabban mióta csak ismerjük ôket) reformátusok voltak. Ecsedi megtelepedésük arra utal, hogy valószínûleg katonaként szolgálták az erdélyi fejedelmeket.

A családra vonatkozó adatok jelentôs részét a nemesség igazolásához készített okiratok adják, amelyek részint oklevelek, bizonyságlevelek, részint tanúvallomások jegyzôkönyvei. Forrásértékkel bírnak emellett a különbözô nemesi összeírások, birtokösszeírások is, valamint az érintett települések anyakönyveinek bejegyzései.

A nemesség-igazolások A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára az egykori Szatmár megye nemesi ügyeinek iratanyagát két részben tartalmazza. Az elsô részhez a 16–18. századi nemességigazolási ügyek iratai, illetve az eljárások eredményét röviden bemutató jegyzôkönyv szerepelnek. Itt az iratrendezés alapja a családnevek helye az ABC-ben. A másik, terjedelmét tekintve jóval nagyobb irategyüttes a 18. század végi– 19. századi (1771–1848 közötti) igazolások anyagát tartalmazza idôrendben. A Tárkányiak irataival mindkét részben találkozunk. Így az említett jegyzôkönyv 389. oldalán (valószínûleg 1763-as bejegyzés),7 az elsô irategyüttesben a „T” betû alatt (ez az 1766-os igazolás anyaga),8 illetve késôbb az eljárás idôpontjának megfelelôen, az 1791-es év anyagában.9 A szatmári nemességet számba vevô Gorzó ezek közül 5. Szatmár, Bereg, Ugocsa és Szabolcs vármegyei elôfordulásra utal az Illésy Gyûjtemény cédulája: (MOL) A 39 Magyar Kancelláriai Levéltár, Acta Generalia 1806. No 7374, It206 sorszám alatt.

6. Az összeírásokra ld. BILKEI GORZÓ Bertalan: Szatmár vármegye nemes családjai, Pótkötet, Nagykároly, 1912, 59. o., SzSzBMLt. Szabolcs vármegye közgyûlésének iratai, Extractus Nobilium R. Fej. (Elenchus productionales nobilium, kötet), illetve a forgolányi ág tekintetében SZABÓ István: Ugocsa vármegye, Hatodik Síp Alapítvány-Új Mandátum, Budapest-Beregszász, 1994, 169. o. Utóbbi Forgolány birtokosai közt említi a Csató és a Tusa családot, amelyekkel a Tárkányiak rokonságban álltak. Az ugocsai családtagokkal behatóan nem foglalkoztam, az egyetlen ismert adatot velük kapcsolatban a véletlen adta kezembe „A forgolányi székper” iratai közt, a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltárában (Debrecen, I.8.e.7. közgyûlési iratok, 9. dosszié, 136. sz. akta). Ezek szerint Tárkányi Péter hitvese (és Tusa Pál özvegye, Tót Krisztina) 1769-ben Csató Gáspár örököseként, a lelkész feleségével szemben is igényt tartott a legelsô templomi székre.

7. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 237. kötet.

8. SzSzBMLt. IV.A.501. 228. doboz (T alatt).

9. SzSzBMLt. IV. A.501. 196. doboz.

346

Fodor László

csak utóbbit használta, s talált még egy 1837-es igazolást is.10 Mára ennek anyaga (csakúgy, mint az 1837-es év összes irata) azonban sajnos már nem lelhetô fel a levéltárban.11 Ezeken felül találtam viszont egy év nélküli kérelmet (amit alább közlök is), illetve számos adatot más nemes családok irataiban, amelyek nemességi ügyeiben a Tárkányiak megyei esküdtként, írnokként vagy tanúként mûködtek közre. Utóbbiak tartalmát az egyes családtagokkal foglalkozó pontban ismertetem.12 Az elsô igazolásra 1763-ban kerülhetett sor. Ezt onnan tudhatjuk, hogy 1789. június 11-én Szatmár megye aljegyzôje kiadta a nemességvizsgáló bizottság 1763as jegyzôkönyvének kivonatát. (A kivonat és az általam a jegyzôkönyvben találtak megegyeznek egymással.) Eszerint 1763-ban a Tárkányiak felhasználták a nemesség igazolására Ecsed város bíráinak levelét 1689-bôl, a közgyûlési jegyzôkönyv bejegyzését Tárkányi István nemességérôl 1688-ból, II. Rákóczi Ferenc menlevelét 1703ból, valamint két tanú vallomását. A nemességigazoláshoz készült egy leszármazási tábla is Tárkányi István utódairól, amit a mellékelt családfa elkészítéséhez felhasználtam. Mint látni fogjuk, a család a késôbbiek során is fôként az említett dokumentumokra hivatkozott nemesi kiváltságainak védelmében.

1766-ban, egy következô eljárás során az ecsedi bírák és Rákóczi oklevelét ismét felhasználták, az iratanyagban fennmaradt másolatok alapján idézhetem is azok szövegét: „Mi Nagy Ecsed várossának bírái és lakossi adjuk tudtára mindeneknek akiknek illik ez levelûnknek rendiben, hogy jövén mi hozzánk ugyan itt városunkban lakozó nemzetes vitézlô Tárkányi Mihály és Tárkányi István uramék eö kegyelmek jelentvén elôttünk bizonyos dolgait, hogy az elmúlt esztendôk forgása alatt az városunk egy éjtszakának idején nagy hirtelenséggel meggyulladván, nagyobb része akkoron meg is égett, azok közzûl eö kegyelmek testvérnénnyeknek is néhai Demeter János uram eözvegyének ugymint Tárkányi Ersébeth asszonynak háza is ezen városunkkal együtt megégett, és minden belsô jószágától egy órában megvált, melly eö kegyelme házánál s ládájában lévén említett Tárkányi Mihály és Tárkányi István uramék eö Felsége igaz donatio és nemeslevele az eö kegyelme attyoknak azon háznál testvérnénnyeknek ládájában megégett, mellyrôl kívánnyák mitôllünk ôkegyelmek hogy adnók ezen testimoniális levelünket hogy eö kegyelmek azon nemes levelek megnevezett testvérnénnyeknek házánál megégett, mi pedig jó lelkünk isméreti szerént recognoscállyuk per praesentes, hogy elôttünk forogván az elmúlt esztendôk fojásában várossunk megégése elôtt egy néhány esztendôvel volt kezünknél s láttuk eö kegyelmeknek igaz nemes leveleket, mellyet tudunk is, hogy azon megnevezett háznál megégett, nem csak az eö kegyelmeké, hanem más sok becsülletes embereké is megégett, mellyrôl ôkegyelmek kivánságok szerént, mint fellyebb recognoscállyuk, ugy hasonlatosképpen levelünkel és pecsétünkel megerôssítünk.

Mellyrôl adjuk eö kegyelmeknek ezen levelünket Ecsed die 23. May 1689. Fôbíró 10. BILKEI GORZÓ Bertalan: Szatmár vármegye nemes családjai, Nagykároly, 1910, 124. o. A hivatkozott irategyüttes száma: fasc. 47. a. n. 9/1837 volt.

11. Annak a nyilvántartás szerint a IV.A.501. 218. sz. dobozban (1836-1838.) kellene lennie, amely azonban csak az 1836. és 1838. évek anyagát tartalmazza.

12. Itt kell ugyanakkor megemlítenem, hogy 1772-ben egy másik család irataiban tanúként szerepel egy gyarmati (fehérgyarmati) lakos Tárkányi András, aki ekkor 55 éves, volt inszurgens. Ôt nem tekinthetjük a tanulmányban ismertetett család tagjának, mivel az 1760-as évek nemesi igazolások anyagában nem említik. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 229. cs. (a Varga családnál).

Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban

347

szaniszlai Szûcs János, eskütt társainkal edjütt: báthori Szûcs István, Csiszár István, debretzeni Szûcs János.” „Nos Dei Gratia Princeps Franciscus Rákótzi de Felsô Vadász comitatis Saárosiensis suppremus ac perpetuus comes etc. fidelibus nostris universis et singulis spectabilibus magnicis generosis egregiis etc. nobilibus agilibus et stremiis supremis et vice capitaneis, campi et belli ductoribus vice ductoribus centurionibus decurionibus et corum vices gerentibus (...) salutem et gratiam nostram. N. Vitézlô Tárkányi Ferentz Ecsedben resideáló hívünk alázatossan instál, minthogy testvérbáttya vicehadnagy hívünk s egy öcse táborunkban hívségünk mellett fegyverviselési szolgálatban continuuskodnak, magát mind az maga mind két testvér attyafiai jószágának gondjaviselésére maga házánál csendes otthon való lakásában minden impedimentum nélkûl hadnók meg, melly hívünknek is illy alázatos instantiáját s méltó kivánságát ugy becsülletes hiveinknek mellette való intercessiojokat kegyelmessen megtekéntvén, maga házánál meghadtuk, táborozási szolgálatból kivettük sôt minden közönséges tereh viseléstôl Ecsed nevû várossunkban immunitáltuk, parancsollyuk ezért felyûl megirt tiszteinknek s hadainknak s akármelly rendû hiveinknek, igy értvén megirtt hivünkhöz járúlt kegyelmességünket, se személlyében háborgatni ugy akármi jószágában károssitani semmiképpen ne merészellyék, különben valakik parancsolatunk ellen károsittyák vagy személlyében háborgatni s ôt szolgálatunkra erôltetni megmerészellik kemény animadversionkat sôt halálos büntetésünket is semmiképpen el nem kerülik. (...)

Ex Castris ad Cálló positis die 12. men. Octobr. 1703. F. Rákótzi” E két iratot Tárkányi III. Ferenc 1766-ban saját kezûleg másolta le, majd a másolatokat a nemességvizsgáló bizottság 1766. szeptember 26-án hitelesítette a bemutatott eredetiek alapján.13 Az eljárás során tanúk meghallgatására is sor került.

Az errôl készült jegyzôkönyv nem csak azért tanulságos, mert a szokásnak megfelelôen az eljárás alá vont személy tett javaslatot a tanúk személyére, hanem azért is, mert a kérdéseket is maga Tárkányi Ferenc állította össze és írta le. A szokásosnál jóval több (11) kérdés pedig annak bizonyítására irányult, amit ô maga családjáról, ôseirôl tudott és fontosnak tartott a nemesség igazolásához. „Anno 1766. die 20 men. 9bris in oppido Csenger (...)

De eo Utrum!

1. Minthogy régi idô s nem ismerhette, hallotta-é a tanú hírét néhai Tárkányi Pálnak? És hogy Tárkányi Mihály s Tárkányi István a Tárkányi Pál fiai vóltak?

2. Tudjaé vagy hallottaé a tanú, hogy Tárkányi Péter, Tárkányi Ersébeth, Tárkányi Ferentz, Tárkányi György, Borbála és István, a Tárkányi István gyermekei vóltak?

3. Ismerteé a tanú az öreg Tárkányi Pétert! És ennek fiát ugyan az ifj. Tárkányi Pétert, s kik légyenek most élô fiai mondja meg a tanú!

4. Tárkányi Ferentzet ismerteé a tanú! És kik legyenek most élô fiai, név szerént mondja meg a tanú!

5. Tárkányi Györgyöt is ismerteé a tanú! S ki légyen most élô fia mondja meg!

6. Tárkányi Istvánt is ismerteé és ennek fiát.

7. Hát azt tudjaé s hallottaé! Hogy ez meg nevezett Tárkányi Uramék ember emlékezetitôl fogva mindenkor igaz nemes emberek vóltak, s igaz nemessi szabad13. Tárkányi a másolatot alá is írta, majd aláírását a hitelesítô tisztviselô lehúzta. Tárkányi kézírását más dokumentumokról is jól ismerjük, amelyeket írnokként (assumptus nobilisként) saját maga készített, ezeket ld. alább, a család egyes tagjairól szóló pontban.

348

Fodor László

ságban éltek, a kurutz világban nagy hirû katonák s tisztek vóltak, az után a T. N. Vármegye szólgálattyában commissarius s jurassorok vóltak, s igaz personalista nemes emberek vóltak s úgy tartattak!

8. Tudjaé a tanú bizonnyossan hogy ez megnevezett Tárkányiak Ecsedben laktak!

9. Hát arra emlékeziké a tanú, vagy ha nem, minthogy régi idô, hogy Ecsed várossának nagyobb része egy éjtszaka megégett, és mind a bennlakó s mind a kûlfôldi embereknek, akik aban a háborgó világban nagyobb bátorságnak okáért leveleket, s egyéb féltô jószágokat béhordták, a levelek s egyéb jószágok megégett, s nagy kárt vallottanak az égés miatt!

10. Hallottaé a tanú vagy tudjaé, hogy a Tárkányi uramék nemes levele s donatiója az Ecsedi égéskor megégett! S tudjaé, hallottaé vagy láttaé a tanú, hogy Ecsed várossainak birái s tanácsa arról hogy az Tárkányiak nemeslevele megégett, pecsétes testimonialis levelet adott Tárkányi Uraiméknak 11. Tudjaé vagy hallottaé a tanú! Hogy az elsô insurrectiokor a katonák vagy sódosok felállításában Tárkányi Ferentz úr (láthatóan késôbbi beszúrás szerint nem ô, hanem:) mostis élô fia Tárkányi Mihály contribuált, azután ugyan felséges koronás királyné asszonynak parancsolattya szerént minden mások segícsége nélkül maga személlyesen fen vólt!.”

Az elsô tanú Tarcsa István, mintegy 70 esztendôs ecsedi jobbágy volt. Tárkányi Pált már ô sem ismerte. Tárkányi Pétert és testvéreit, s azok gyermekeit ismerte mint saját magát, de apjukról, Istvánról csak másoktól hallott. Tárkányi Péter a kuruc világban hadnagy, azután 12–13 évig a megye esküdtje volt. Az ô fiát ismerte, s unokáit is ismeri, akik (Péter) az Ugocsa megyei Forgolányban, illetve (Pál) Szatmár városában laknak. Tárkányi Ferencet is ismerte, míg Ecseden lakott, de aztán ô Kálmándra ment lakni és ott is halt meg. Ennek fiait is ismeri: (Ferencet) Mátészalkán illetve (Mihályt, a fiatalabbat) Ráczfejértón (ma Újfehértó). Györgyöt, s annak Ecseden lakó fiát, Mihályt is ismerte. Ismerte Istvánt is, s annak fiát is, aki katonának ment, de nevére már nem emlékszik. Tudomása szerint a Tárkányiak Ecseden laktak, a család minden tagja nemesi szabadságban élt. Ecsed égésérôl és a Tárkányiak nemeslevelének sorsáról csak másoktól hallott. Hallotta, hogy a legutóbbi inszurrekciókor Mihály, aki most Ráczfejértón lakik, saját költségén volt fenn.

A második tanú Bernáth György, ecsedi nemesember, mintegy 80 esztendôs. Úgy emlékszik, a Tárkányiak derék emberek voltak. Tárkányi Péter unokáit és testvérének unokáit is ismerte, ismeri (bár pontos rokoni kapcsolataikat összekeveri egymással). Tárkányi Istvánról tudja, hogy Szabolcs megyében halt meg, annak fia is emlékei szerint István volt. Tudja, hogy a Tárkányiak mindig nemesi szabadságban éltek, a kuruc világban tisztviselô emberek voltak, esküdtséget, komisszáriusságot viseltek. Az ecsedi tûzvészrôl ô is csak hallott már. Tudja, hogy „Az múlt insurrectiokor Tárkányi Ferencznek fia Mihály maga egész készületivel több nemes emberekkel oda felvolt”.

Ebben a második nemességi eljárásban a család újabb bizonyítékokat is felvonultatott.1766. november 26-án Ecsed város bírái arról állítottak ki számukra bizonyságlevelet, hogy a Mátészalkán élô Tárkányi Ferenc ôsei Ecseden laktak: „Mi Nemes Szatmár Vármegyében Lakó Nagy Ecsed Várossának Bíráji Agyuk tuttára mindeneknek, akiknek illik ez levelünknek rendiben, Hogy mostan Szalkán

Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban

349

lakó Nztes Tárkányi Ferencz úr ô kegyelme jövén közinkben hogy régi eleirûl jó emlékezetet tégyünk ere nézve mi attestályuk Hogy eö kegyelmeknek régi elei ugy mint Nztes Tárkányi Péter, Tárkányi Ferencz Tárkányi György és Tárkányi István Uramék itt közöttünk laktanak és különös nemesi szabacságba éltenek, melly dolognak is hitelesebb vóltárul adjuk ezen Városunk usuális pecsétünkel megerôsíttetett levelünket, die 26. novembris 1766. Ecsed Városának fôbírája Szûcs István több eskütt társaival együtt.”

1767. augusztus 25-én pedig a szatmári alispán állított ki igazolást a Forgolányban lakó Tárkányi Péter számára: „Infra scriptus recognoscalom, Hogy mostan nallam levô, s magát jelentô, és nemes Ugocsa vármegyébe Forgolánba lakó Nztes. Tárkányi Péter édes attya, ugyan néhai Nztes Tárkányi Péter uram, és öcseis Tárkányi Mihály uram, itten Ns. Vrgyénkbe personalista számban tartattak, s Péter Commissariusi, s Mihály Eskütti hivataltis Vrgyénkbe viseltek és hogy in Ao. 1688. Ns. Vrgyének protokolluma mutatván, már kécség nelkül való nemesek számába lenni láttatnak, presentibus attestálom. Sig. K. Tóthfalu, die 25. Aug. 1767. Ttes Ns Szatthmar Vrgyek Or. V. Ispánnya Becsky László.”

1791. április 5-én, egy újabb eljárás eredményeként Szatmár megye közgyûlése elismerte a Tárkányiak nemességét, és arról bizonyságlevelet adott ki nekik. A család tagjaiként említik ekkor az egykor Mátészalkán élt, majd Kálmándon meghalt Tárkányi Ferenc fiait, úgymint Ferencet és fiait (József, György, Pál, József fiai, mint József, Ferenc, Benjámin, valamint György fiai, azaz György és Imre), továbbá a Ráczfejértón lakó Mihályt és fiait (Péter, István, György, Mihály és Péter fia József), a Gebén lakó Istvánt és fiát, az ugocsai Forgolányban lakó Pétert, vagyis az egykor Ecseden meghalt idôsebb Péter fiát, és annak fiait (György, László, Mihály, Péter és József). A nemességvizsgáló bizottság jelentése alapján a bizonyítékok között említést nyert Ecsed városának 1689-ben kiadott levele az oklevelek elégésérôl, a közgyûlési jegyzôkönyv bejegyzése 1688-ból, Rákóczi Ferenc menlevele 1703-ból, valamint két tanú vallomása. Az igazolás Tárkányi István utódainak leszármazási tábláját is tartalmazza. Ezek alapján 1791. szeptember 15-én Szatmár megye hatósága külön nemesi igazolást adott ki, a Forgolányban lakó Tárkányi Péter kérelmére.14 A nemességgel kapcsolatos iratok között maradt fenn az idôsebb Tárkányi Ferencnek egy saját kezûleg írt, sajnos keltezetlen (1730 és 1747 közé tehetô) kérelme is.15 A gyakorlott kézírás határozott személyiségrôl árulkodik, érdemesnek tartjuk ezt az iratot is az ismertetésre: „Az tekintetes nemes Szatthmár vármegyéhez ônagyságokhoz s ôkegyelmekhez alázatos instantiája a belôl megirt személynek.

Tekintetes Nemes Vármegye.

Kénteleníttettem alázatos instantiám által a T. N. Vármegye eleiben, az iránt borulnom, hogy enis ennek elôtte kevés idôvel lit. Personalista nemesi rend uraimék száma közzé annumeráltattam vala, mostan penig azon említett catalogusbul degradáltatván sulyos taxával, ugymint husz rhenes forintokkal megterheltettem, mellynek mostani pénzbeli szük idôbenis jóllehet nagy nehezen tizenharom rhenes forintját exolváltam ugyan, de az hátra maradott hét forintokbeli restantianak exolvalasara magamat elégtelennek látván, 14. SzSzBMLt. IV.A.501. fasc. 1. act. nro. 111/1791. nobilit. (196. doboz).

15. SzSzBMLt. IV.A.501. 228. cs. (T betû alatt).

350

Fodor László

Nagy alázatossan instálok a Tekintetes Nemes Vármegye elôtt szokott édes atyai kegyelmes gratiájábul /:hogy énis a Tekint. N. Vrgye szárnyai alatt továbrais maradhassak:/ méltóztassék azon fen emlitett rhenes forintokbul álló impositiombeli restantiamat condolalni, s annak relaxatioja végett kegyes commissiojat kiadatni.

Melly ebbéli gratiajáért Isten a T. N. Varmegyet örökké megálgya, enis avégett azon jó istenemet holtig imádnom nagy alázatossan meg nem szünöm, s maradok a Tekintetes Nemes Vármegyének Alázatos s legkissebb szólgája, Mostan Kálmándon lakó Tárkányi Ferentz.”

Az 1809-es inszurrekciós összeírás adatai Szatmárban Az 1809-es inszurrekciós összeírás idejében Szatmár megyében 7 Tárkányi nevû nemes családfôt írtak össze, mégpedig Mátészalkán, Kocsordon és Gebén.16 Kétségtelen, hogy mindannyian ugyanazon család tagjai voltak. Tekintve, hogy a felvett adatok nem csak a felkelésre való egészségi alkalmasságról vallanak, érdemesnek tartom azokat felidézni. Ugyancsak kitérek arra, ha az összeírás jegyzôkönyvének 1811-ben, illetve 1813-ban elvégzett aktualizálása során érdemleges változást rögzítettek 1. Mátészalkán Tárkányi József 54 esztendôs, alkalmas a felkelésre, birtoka van Szabolcs megyében. (Vele egy háztartásban élô) fia a 18 éves Ferenc, akit „a szán összerontott”, de abból 1813-ra „kiépült”. Másik fia 12 éves, iskolába járó.

2. Az ifjabb Tárkányi József 28 esztendôs, alkalmas, nôs, 3 lánya van, akik közül a legidôsebb 9 éves. 1813-ra már egy hároméves fia is van.

3. Ugyancsak Mátészalkán Tárkányi Pál 46 esztendôs, obsitos katona, két kisgyermekkel.

4. Tárkányi Évát az adózó Németi István özvegyeként jegyezték fel.

5. Mátészalkán vették fel Tárkányi György alkalmas, 49 éves nemesembert is, aki csizmadiamester volt. 1813-ra meghalt, fiai: Imre és Zsigmond, akik Kocsordról visszajöttek Mátészalkára, és ott szolgáltak, valamint még két kisfiú.

6. Kocsordon vették fel Tárkányi Györgyöt 22 évesen. Egy gyermeke volt, 1811re meghalt. Valamint feljegyezték Tárkányi Imrét is 18 évesen, ô1811-re visszament Szalkára.

7. Gebén Tárkányi Istvánról feljegyzik, hogy rab, 1813-ban már nincs az élôk sorában. Nôs, kéthónapos fia János, aki 1813-ra szintén meghal. Vagyoni helyzetét illetôen taksás nemes.17

16. KÁVÁSSY Sándor: Nemesi vezeték- és keresztnevek Szatmárban az 1809. évi inszurrekciós összeírás alapján, in. (Gyarmathy Zsigmond): Helytörténeti tanulmányok VII., Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, 1989., 165.

17. SzSzBMLt. IV.A.501. 231. cs.

Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban

351

A család társadalmi helyzete A családi kapcsolatokra, keresztelésre, temetésre vonatkozó adatok elsôdleges forrásai az anyakönyvek. Amellett, hogy ezeket felhasználtam egyes kiemelt családtagok bemutatásához, illetve a mellékelt családfa megszerkesztéséhez, a család helyzetére vonatkozó következtetéseket is levonhattam belôlük. Meg kell egyébként említenem, hogy az anyakönyvi adatoknak csak egy részét szerepeltetem a tanulmányban, hiszen a nagyszámú mátészalkai (és újfehértói) családtag hiánytalan bemutatása (különösen már a 19. század végén) túllépné e tanulmány terjedelmi korlátait.

A nagyecsedi református anyakönyvek18 nem csak a családi kapcsolatokról árulkodnak, hanem a Tárkányiak társadalmi helyzetérôl is sokat mondanak el. A család tagjai támogatták az egyházat (István 1703-ban 1 német forintot adott, Péter 1721ben 3 forintot adott a parókia építésére és sikerült 10 forintért eladnia egy ezüstpoharat, amely az egyházé volt, s az árát szintén a parókiára fordíthatták). Péter 1703. május 6-án tagja volt az egyháztanácsnak, s egyedül az itt szereplô (1703. október 8-án ôt alhadnagyként, testvérét katonaként említô) bejegyzésbôl tudjuk, hogy az ugyancsak Rákóczi táborában szolgáló öccse (akit Rákóczi menlevele név nélkül említ) György volt. A szabadságharc idején szinte minden ecsedi gyermek keresztszüleinek Tárkányi Ferencet és feleségét, illetve Pétert és feleségét kérték fel az ecsedi lakosok. 1721-22-ben pedig Istvánt – minden bizonnyal mesterségérôl – Tárkányi Szabó Istvánként említik.

Az 1767-tôl fennmaradt református anyakönyvekbôl kiderül, hogy a Tárkányiak (III. Ferenc családja) 1767-ben már mátészalkai lakosok.19 Melléjük egyébként 1835ben egy jobbágyszármazású, 1856-ban pedig egy másik nemes Tárkányi család került (utóbbi Cégénybôl20) a városba, beházasodás révén. Ezeknek a század végére azonban már csak leányági leszármazói éltek. Azok a Tárkányiak tehát, akik ma is Mátészalkán élnek, kétséget kizárólag az e tanulmány tárgyát képezô családhoz tartoznak. A helybeli lelkipásztorral jó kapcsolatban álló Tárkányi Ferenc utódai elsôsorban helybeli nemesekkel kötöttek házasságot, a módosabb családtagok pedig a helyi vezetô réteg tagjaivá váltak, nevük mellé gyakran került az úr, a birtokos megjelölés (utóbbi pl. VII. István és unokaöccsei, VIII. Mihály és IX. György esetében, 1835-ben.) Sokszoros házassági kapcsolatba kerültek a mátészalkai Géressy, a rétközi Radványi, a tomori Szabó, a Balázsy, az Eölyüs és a Lôkös családdal. A feleségek, anyák révén pedig ôseik közt ott vannak a helyiség korábbi elöljárói – nemes hadnagyok, kurátorok, egyházfiak, presbiterek, sôt megyei esküdtek a kisvárdai Papp, a Szüts alias Kotman, a Mándy vagy a Géressy családból – szinte kivétel nélkül. Nem sikerült elhelyezni a családfán azt az Évát, aki 1767-ben kötött házasságot Hodászon Némethy Istvánnal (1809-ben az ô özvegyeként szerepelt, Mátészalkán, talán III. Ferenc lánya volt).

A kocsordi anyakönyvekbôl kiderül,21 hogy a család tagjai e Mátészalkához közeli faluban alig néhány évig éltek, majd az 1810-es években visszatelepültek 18. MOL Mikrofilmtár A. 2522. tekercs.

19. MOL Mikrofilmtár A. 2516. tekercs. Az anyakönyvek helyben kutatásának lehetôségéért Mónus Béla és Bartha Béla ny. lelkipásztor urakat illeti köszönet.

20. Tárkányi István Cégénybôl került a városba, a mátészalkai Tárkányiakkal való rokonságára semmilyen adat nem utal.

21. MOL Mikrofilmtár A. 2509. tekercs.

352

Fodor László

Mátészalkára. A nyírbátori anyakönyvek egyetlen adata ideiglenes ott lakásra utal.

A gebei bejegyzések a Bátorból odatelepült családtagokra vonatkoznak, s megmutatják, hogy ennek az ágnak utódai (fiágon) nem maradtak.22 Az 1755-ben megkezdett újfehértói keresztelési anyakönyvben 1757-es a Tárkányiak elsô elôfordulási adata.23 A módosabb családtagok neve mellé a földesúr, földbirtokos bejegyzés került. Rokoni kapcsolataikat is birtokos nemes családokkal építették. Nem helyeztem el a családfán azt a Juliannát, aki 1771-ben Asztay Péter felesége lett. Az anyakönyv szerint apja András, ami könnyen lehet elírás. Nem volt elhelyezhetô az a Ferenc sem, aki 1820-ban vette el Cs. Nagy Zsuzsannát, s akit 1836ban újfehértói közbirtokosként említettek.

Közelebbi adatok nélkül ugyan, de a csekély számú szakirodalmi forrás megerôsíti az így felvázolt képet. Így pl. a szatmári monográfia szerint a 18. században a család egyike volt Mátészalka birtokosainak.24 Mátészalka monográfiájából megtudhatjuk, hogy a Tárkányi azon családok közé tartozott, amelyek az 1848-as forradalom elôtt tagos, illetve fordulós birtokot mondhattak magukénak, s társadalmi presztízsükrôl késôbb, birtokaik csökkenésével sem voltak hajlandóak lemondani.25 A helyi közéletben játszott szerepük azonban ekkor már nem érte el a korábbi szintet és mértéket.26 Nyilvánvalóan az újfehértói családtagokra vonatkozik a Szabolcs vármegyei monográfia adata, amely szerint a Tárkányi család a 19. század elején birtokos volt a megyében.27 Ezt erôsíti meg a század közepét illetôen Fényes Elek munkája, amely a családot Újfehértó földesurai között említi.28

A család néhány kiemelkedő egyénisége Tárkányi I. Péter kétség kívül legkiemelkedôbb tagja a családnak, a kuruckorban egyaránt ismerték és tisztelték Rákóczi táborában, szülôvárosában, Ecseden és egész Szatmár megyében. 1703-ban alhadnagy volt, 1707-ben pedig már századparancsnokként szolgált (Bik László ezereskapitány alatt).29 1703-ban tagja volt az ecsedi református egyházközség tanácsának. A szabadságharcot követôen is megôrizte társadalmi helyzetét: adományozott az egyháznak, számos gyermek keresztszülôségét 22. MOL Mikrofilmtár A. 2536. és 2528. tekercs A nyírkátai anyakönyvek helyszíni kutatásához Csoma Zoltán ref. lp. úr segítségéért tartozom köszönettel.

23. MOL Mikrofilmtár A. 2582. tekercs. Az anyakönyveket Lipták Pál lelkipásztor úr jóvoltából helyben kutathattam, köszönet érte.

24. Borovszky Samu (szerk.): Szatmár vármegye, Bp., 1907, 112. o.

25. TAKÁCS Péter: Mátészalka története1850-tôl 1945-ig. = Ujváry Zoltán (szerk.): Mátészalka története, Ethnica, Debrecen, 1992, 215. o.

26. Tárkányi Imre egyházfi1834–36-ban, IV. József 1849-ben ugyancsak. Papp Arthur munkájából rendelt egy példányt Tárkányi József mátészalkai iparos is 1883-ban. PAPP Arthur: A Máté-Szalkai Ev. Ref. Egyház története, Szatmár, 1883, 117. o., illetve III. p. 1901-ben és 1922-ben Tárkányi Lajos tagja a képviselôtestületnek Mátészalkán. TAKÁCS Péter: Mátészalka története 1850-tôl 1945-ig. = Ujváry Zoltán (szerk.): Mátészalka története, Ethnica, Debrecen, 1992, 240. o. Az 1848 utáni anyakönyvek szerint István 1755-ben birtokos, másik István 1871-ben szabadságos katona, Menyhért 1868–74-ben kerülô, József 1881–87-ben asztalosmester, egy István 1882-ben hivatali szolga, egy Menyhért nevû családtag 1891-ben szabadságos katona státuszban volt.

27. Borovszky Samu (szerk.): Szabolcs vármegye, Bp., 1900, 534. o.

28. FÉNYES Elek: Magyarország geographiai szótára II., Pest, 1851, 11. o. (Új- v. Rácz-Fejértó alatt) 29. A környékbeli, pl. mátészalkai felkelô nemesek egy része az ô „seregében” szolgál ekkor. Vö. OROSZ István: Mátészalka újkori története a jobbágyfelszabadításig. = Ujváry Zoltán (szerk.): Mátészalka története, Ethnica, Debrecen, 1992, 161. (Hiv.: SzSzBMLt. IV.A.506. fasc. 2., nro. 26 és 28.)

Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban

353

vállalta, a megye hadbiztosaként, illetve esküdtjeként tevékenykedett. Közelebbi adataink utóbbi tisztségérôl vannak, az egyik tanú vallomása szerint 12-13 esztendeig volt esküdt, s 1724-bôl és 1728-ból sikerült is olyan iratokra bukkanni a megye levéltárában, amelyeket e minôségében ô készített. „T. P.” monogramos pecsétet használt, amelyen egy kardot emelô kar látható címerképként.30 1742-ben tanúként kérdezték ki a Thoroczkay család nemességi ügyében Ecseden, ekkor 80 esztendôsnek vallotta magát.31 1743. július 3-án vezették be az anyakönyvbe a temetésérôl szóló bejegyzést. Özvegyét, Szabó Annát 1745-ben Leövey Zsigmond vette feleségül. Utódai az ugocsai Forgolányba és Szatmár városába kerültek.

Testvérei közül I. Ferenc érdemel említést, aki ugyancsak köztiszteletnek örvendett Ecseden, a szabadságharc idején szinte minden második gyermeknek ô volt a keresztapja. 1703-ban menlevelet állított ki számára Rákóczi Ferenc annak érdekében, hogy békében gondozhassa a maga és a fejedelmet szolgáló testvérei jószágait.

Az 1711-es nemesi összeírás alkalmával a nem birtokos nemesek közt jegyezték fel Ecseden.32 Ezt követôen azonban Kálmándra (amely ma Romániában található, Nagykárolyhoz közeli település) költözött. Egy 1730. február 16-án felvett összeírás (urbárium) szerint ott egy nemesi telket (mint ráírtat) vett mûvelés alá.33 Határozott egyéniségérôl, kiforrott írásáról és rossz anyagi helyzetérôl egyaránt árulkodik a fentebb bemutatott kérelem, amelyet a vármegye hatóságának, a rá kivetett adó (taxa) egy részének elengedése tárgyában írt. Kálmándon halt meg, valószínûleg 1747 elôtt.34 II. Mihály I. Györgynek, az 1703-ban Rákóczi alatt szolgáló testvérnek a fia, akit 1751–54-ben megyei esküdtként találunk. 1751. február 18-án Gencsen (a jegyzôkönyv kifejezetten jó írású készítôjeként) járt el a Veres család nemességi ügyében. Pecsétjén filigránnal körbevett rózsa, felette korona látható.35 1754. január 8-án ugyancsak esküdtként szerepelt, mégpedig a Balaton család nemesi ügyében.

A jegyzôkönyvet itt is ô írta, azt pecsétjével is ellátta. Ezen a pecséten a minta közepe nem vehetô ki, a felsô részében korona, azon kardot tartó kar látható.36 Mester Erzsébettôl három gyermeke született, de családot – úgy tûnik – egyikük sem alapított.

A legtöbb adatot III. Ferencre találtam. Az ecsedi és a mátészalkai anyakönyvekbôl a pontos keresztelési és temetési idejét is tudjuk (1711. április 9–1791. október 22.)

Elsô felesége Szilágyi Erzsébet volt, aki 1774-ben halt meg, gyermekei tôle születtek. Idôs korában (1780-ban) újra nôsült, Gecsey Sárát vette el (házasságukat egyszerre kötötték Tárkányi Katalinnal és Nagy Pállal, ami az általam feltételezettnél közelebbi rokonságukra is utalhat, ld. a családfát). A megye által kiküldött bizottság írnokaként járt el 1763. augusztus 3-án Hodászon, (12 mm átmérôjû pecsétjé30. 1724. május 10-én Tárkányi Péter esküdtként járt el, bizonyságlevelet írt alá Gebén a Kocsár család nemesi igazolásánál. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 224. cs. (K alatt). Ugyanígy 1728. február 27-én Nagykárolyban az Erdélyi család ügyében, SzSzBMLt. IV.A.501/e. 221. cs. (E alatt).

31. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 228. cs. (T alatt).

32. SzSzBMLt. IV.A.501. 230. cs.

33. Urbaria et Conscriptiones (Urbáriumok és összeírások a Magyar Országos Levéltárban, CD-rom), UC 13:47.

34. Kálmándot ugyanis ekkorra szerzik meg teljes egészében a Károlyiak a kincstártól és más tulajdonosaitól. KÁROLYI László: A nagy-károlyi gróf Károlyi család összes jószágainak birtoklási története I., Bp., 1911, 13. o.

35. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 229. cs.(V alatt).

36. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 220. cs. (B alatt).

354

Fodor László

nek mintája 4 mm átmérôjû, köralakú, üres pajzs, amit alul koszorú övez, felül korona fed),37 illetve 1766. június 9-én Mátészalkán, több család ügyében is.38 Írnokként késôbb nem találtam, de tanú volt pl. 55 évesen, 1766. november 30-án, a gebén lakó Sikesdy család igazolásánál.39 1766-ban ô készítette elô a család iratait a nemesség igazolásához. Az általa összeállított kérdésekbôl kiderül, mit tudott saját ôseirôl. A mátészalkai lelkész az anyakönyvben „Tárkányi uram”-ként, „Tárkányi komám”-ként említi.40 Az 1771. május 15-én leégett mátészalkai református templom helyreállítására az egyházközség nevében Tárkányi Ferenc járt más településekre adományokat gyûjteni.41 Egy alapvetôen az egyházközség javára szóló, 1775-ben tett végrendelet is említi ôt, mégpedig a juttatásban részesülôk között.42 1777. május 8-án aláírta a bizonyságlevelet, amellyel az egyházközség elöljárói tanúsítják, hogy a leköszönô kurátor rendben elszámolt a rábízott vagyonnal.43 1778. június 9-én reverzális levél adásánál tanúskodott.44 1791-ben tanúként szerepelt a Lôrincz család nemességi ügyében.

Ekkor 80 esztendôs volt, amit az ecsedi református anyakönyv kivonatával is igazolt. Magáról elmondta, hogy korábban Sándorra (ma puszta Mátészalka és Kocsord határában) járt ki hetente Isten szolgálatára.45 Ezek alapján, illetve a mátészalkai egyházközség javára végzett tevékenységét ismerve arra következtethetünk, hogy III. Ferenc helybeli presbitersége mellett a közeli sándori egyházközségben, amely a mátészalkai filiája volt,46 lelkészi szolgálatot látott el.

III. József 1755 körül született, minden bizonnyal Mátészalkán, s ott temették el 1823. február 13-án. Szülei nagy gondot fordítottak taníttatására: a Kállóban (a mai Nagykállóban) elvégzett középiskola után a Debreceni Református Fôiskola diákja volt 1775-ben.47 Elsô felesége (akinek csak nevét ismerjük) Kiss Ilona volt, nekik három gyermekük élte meg a felnôttkort. Második feleségét, a rácfehértói születésû Tóth Erzsébetet (1769–1831), („Harangozó”) Tóth János lányát, már mint a jármi lakos dalmi Erdélyi István özvegyét vette el, 1794-ben. (Az asszony elsô házassága alig két esztendeig tartott. Az annak megkötésére vonatkozó bejegyzés szerint 1792-ben árva volt, Kis-Kômíves László úrnál nevelôdött, aki az ugyancsak Tóth Erzsébet nevû nagynénjének férje volt.) Ekkor még tartotta egymással a rokoni kapcsolatot a család mátészalkai és újfehértói ága (a férj tanúja a házasságkötésnél unokatestvére, VI. Mihály, vagy esetleg annak hasonnevû apja volt), valószínûleg egy rokonlátoga37. „assumptus nobilis”-ként ô írta és írta alá a Simkovics (másként Szilágyi vagy Jeszenszky) család nemességvizsgálati jegyzôkönyvét. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 227. cs. (S alatt).

38. Eljárt a Süldô család nemesi ügyében (viaszpecsétje az iratról leesett), a Meggyesen lakó Horváth, valamint a Rácz család ügyében is (pecsétje leesett, illetve mintája töredezett, nem vehetô ki). Szintén ô írta és írta alá a Kovács család nemességi vizsgálatának jegyzôkönyvét (pecsétje nem vehetô ki). SzSzBMLt. IV.A.501/e. 224. cs. (K alatt), 222. és 227. cs. (H és R alatt).

39. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 227. cs. (S alatt).

40. A fia, Tárkányi Pál születésére vonatkozó bejegyzést érdekesnek minôsíti és idézi a helyi egyháztörténeti munka is: „1767. 3. febr. kereszt. Tárkányi uram Palkóját.” PAPP Arthur: i. m. 129. o.

41. 1771-ben „Tárkányi úr supplikatióból hozott 57 frt 66 pénzt”, 1772-ben „Tárkányi Ferenc hozott Debreczenbôl 146 frt.” PAPP Arthur: i. m., 131. o.

42. Péter Éva, néhai Barta Mihály özvegye rendelkezik arról, hogy „...A mely 100 forint van Imre Eöcsémnél, abból Csizmadia Istvánnak, Tárkányi Urk. Isten dicsôségére osszák el...” PAPP Arthur: i. m. 132. o.

43. PAPP Arthur: i. m. 89. o.

44. Egy asszony tesz írásban ígéretet házastársi kötelezettségeinek jövôbeni teljesítésére. Az iratot a helybeli lelkész és gondnok után elsô helyen írja alá Tárkányi. PAPP Arthur: i. m., 34. o.

45. SzSzBMLt. IV.A.501/e. 199. cs. (L alatt).

46. BARCSA János: A Tiszántúli Református Egyházkerület történelme II., Debrecen, 1908-1941., 287. o.

47. THURY Etele: Iskolatörténeti adattár II., Pápa, 1908, 324. o.

Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban

355

tás alkalmával ismerkedhetett meg Tárkányi József és második felesége. Nekik két közös gyermekük született. Minden bizonnyal az asszony öröksége miatt említik III. Józsefet 1809-ben szabolcsi birtokosként. Az 1811-es birtokösszeíráskor két fél (közepes) telekkel, míg nagyobbik fiát, IV. Józsefet birtok nélkül jegyezték fel Mátészalkán.48 1793. március 23-án ô is jelen volt a leköszönô gondnok elszámolásánál.49 A helybeli nemesek hadnagya (a város hadnagya)1801-ben valamint 1806– 1808-ban.50 1804-ben, 1813-ban, 1822-ben presbiter, 1808–1809-ben egyházfi.51 A református egyházközség rendtartásáról szóló határozatot 1818. április 30-án még ô is aláírta.52 VIII. István is a módosabb mátészalkai családtagok közé tartozott. 1796. május 20-án keresztelték meg és 1855. október 22-én temették el, utóbbinak az anyakönyvi bejegyzésekor neve mellé a birtokos jelzô került. 1809-ben még iskolába járt. Elsô felesége literáti Nagy Mária volt (házasságkötésükre nem találtam bejegyzést), egy leányuk élte meg a felnôttkort. Második felesége 1844-ben Szüts Mária (1815–1875) lett (aki ekkor már a csengeri lakos Hadady József özvegye volt). Az asszony szülei Szüts (alias Kotman) János és kisvárdai Papp Borbála, férfi ôsei mindkét ágon nemzedékeken keresztül a város hadnagyai voltak. Öt gyermekük közül három élte meg a felnôtt kort. Tárkányi István 1845-46-ban az egyházközség algondnokaként szerepelt.53 V. Mihály a család újfehértói ágának megalapítója. A nemességvizsgálat során felvett tanúvallomások szerint (vélhetôleg 1741-ben) még szatmári nemesként volt inszurgens. 1757-ben azonban már Újfehértón született gyermeke. 1766. szeptember 8-án Bulyon járt el egy tanúvallomás felvételénél, mint Szabolcs megye esküdtje. Pecsétje kopott, mintája egy kezeiben kupát illetve pálmalevelet tartó nôalaknak látszik, köriratából töredék olvasható („3EST. I. CHA”).54 Felesége („Tárkányi Mihály úr hites társa”) még 1767-ben meghalt, ôt magát 1801. január 27-én, 83 éves korában temették.

A Tárkányiak családfája Tanulmányomban a kisnemesi Tárkányi család szatmári ágát mutattam be, a kezdetektôl a 19. század közepéig. A nemességi eljárások anyaga természetesen az újfehértói és a forgolányi családtagokra is tartalmazott adatokat, de elmélyült vizsgálódást ezek tekintetében terjedelmi okokból nem tartottam lehetségesnek. A családi kapcsolatok bemutatására készült a mellékelt leszármazási tábla, amely (szintén terjedelmi okokból, csak) az elsô hét nemzedéket tartalmazza. Ez annyiban bír mégis bôvebb tartalommal a fentebb írtaknál, hogy az újfehértói ág elsô három nemzedékére is kiterjed, az anyakönyvi adatok alapján.

48. SzSzBMLt. IV.A. 501. 232. cs.

49. PAPP Arthur: i. m. 91. o.

50. PAPP Arthur: i. m. 5. o.

51. PAPP Arthur: i. m. 110. és 117. o.

52. PAPP Arthur: i. m. 42. o.

53. PAPP Arthur: i. m. 116. o.

54. SzSzBMLt. IV. A. I. fasc. 65. a. n. 449/1764.

356

Fodor László

A Szatmár városába került ág 1791-ben már nem szerepel az igazolásban, vélhetôleg fiágon kihalt. A többi érintett szatmári település közül a 19. századra egyedül Mátészalkán maradtak Tárkányiak, az ô bemutatásuk a legrészletesebb.

Végül meg kell még említenem, hogy a mai Magyarországon Mátészalka mellett még Újfehértón is élnek a Tárkányiak.

Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban

357

358

Zsoldos Ildikó

Zsoldos Ildikó

Az 1905-ös és 1906-os választások Szabolcs vármegyében Az 1867-es kiegyezéssel létrehozott Osztrák–Magyar Monarchiában az 1890-es évekre a válság jelei mutatkoztak. Egyrészt kiélezôdtek a közjogi ellentétek a magyar és az osztrák érdekszövetségben bekövetkezô változások miatt. Elsôsorban a gazdasági kiegyezésrôl és a hadseregfejlesztésrôl alkotott elképzelések különbözôsége képezte vita tárgyát. Nem volt egyetértés az uralkodó réteget alkotó nagybirtokos és nagytôkés csoportok, azaz az agráriusok és a merkantilisták között sem. Továbbá megerôsödtek a társadalom demokratikus átalakításáért küzdô mozgalmak. A szociáldemokraták, az agrárszocialisták és a polgári radikálisok között az összekötô kapcsot a legfôbb cél, a választójog kiterjesztése jelentette. A dualizmus válságához hozzájárult még a nemzetiségi mozgalmak megerôsödésén túl a nagyhatalmi erôviszonyoknak a Monarchia számára kedvezôtlen átrendezôdése.1 A dualizmus idején közel 15 országgyûlési képviselô-választásra került sor, melyeket kezdetben 3 évenként rendeztek meg. 1886-ban pedig az a döntés született, hogy 1887-et követôen 5 éves legyen az országgyûlés idôtartama.

Hazánkban a dualizmus idején választójoggal csak egy rendkívül szûk réteg rendelkezett. 1869-ben a lakosságnak 6,8 százaléka, 1905-ben pedig 6,2 százaléka.2 Az 1874. évi XXXIII. törvénycikk paragrafusai értelmében választói joggal az ország azon állampolgárai rendelkeztek – a nôket kivéve –, akik a 20. életévüket betöltötték. Ezen túlmenôen, a választói jogosultság alapját képezte a törvényben elôírt megfelelô mennyiségû adó, mely az állampolgár földbirtokát, házbirtokát vagy jövedelmét terhelte. Jövedelmükre való tekintet nélkül bírtak választói joggal értelmiség címén: „a magyar tudományos akadémia tagjai, a tanárok, akadémiai mûvészek, tudorok, ügyvédek, közjegyzôk, mérnökök, sebészek, gyógyszerészek, az okleveles gazdák, okleveles erdészek és okleveles bányászok, a lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzôk, iskolai tanítók és az okleveles kisdedóvók” azon választókerületben, melyben állandóan laktak.3 A lelkészek és segédlelkészek választói jogának gyakorlatához megkívántatott, hogy valamely egyházközségben hivatalos alkalmazásban legyenek. A tanárok, iskolatanítók, kisdedóvók és községi jegyzôk pedig választói 1. Czövek István: Hatalom és közvélemény II. Sándor korában. Nyíregyháza, 1999. 96–99.

2. Harrer Ferenc: A parlamenti választói jog terjedelme a nagyobb európai államokban. Bp., 1905. 428.

3. Magyar Törvénytár. 1872–1874. évi törvényczikkek. Szerk.: Dr. Márkus Dezsô. Bp., 1896. 316. (a továbbiakban: Magyar Törvénytár 1872–74.)

Az 1905-ös és 1906-os választások Szabolcs vármegyében

359

joggal az esetben bírtak, ha illetô állásukra a törvény értelmében kineveztettek, választtattak vagy hivatalukban megerôsíttettek. A törvény 2.§-a kimondta, hogy az 1848 elôtti kiváltságokra nem alapozható a választói jogosultság, de régi jogon szavazhatott az a személy, aki az 1848-72 közötti országgyûlési választói névjegyzékek valamelyikében benne foglaltatott. Az 1870-es években ôk alkották a szavazójogosultak csaknem hetedét, de a századfordulóra arányuk csökkent. Igaz, Szabolcs vármegyében 1906-ban még a választásra jogosultak13,7 százalékát adták, de országos arányuk ennél jóval kisebb, kb. 2,8 százalékos.4 Magyarországon nem alakult ki és nem is alakulhatott ki parlamenti váltógazdaság, hiszen a „voksolás” módja, a nyílt szavazás, az aránytalan választókerületi beosztás és a korrupció különbözô formái: a hatalmi befolyásolás, a megfélemlítés, valamint a vesztegetés minden választás alkalmával biztosította a kormánypárt gyôzelmét. Egyetlen kivételt képezett az 1905-ös országgyûlési képviselô választás, melyet az ellenzék nyert meg.

Vizsgáljuk meg Szabolcs vármegye magatartását az 1905-ös választás idején!

Szabolcs vármegye öt választókerületet foglalat magában: a kisvárdait, a nagykállóit, a nyírbátorit, a nyírbogdányit, a tiszalökit, s hozzá tartozott az önálló képviselô választási joggal felruházott Nyíregyháza rendezett tanácsú város.

Szabolcs vármegye választókerületeibe tartozó községek5 1. KISVÁRDAI vk. Dombrád, Bezdéd, Szalóka, Ajak, Ágtelek, Mándok, Anarcs, Kopócsapáthi, Bácsaranyos, Jéke, Nagyvarsány, Gyüre, Kisvarsány, Mogyorós, Benk, Mezôladány, Cserepeskenéz, Tornyospálca, Kékcse, Karász, Kanyár, Gyulaháza, Fényeslitke, Eperjeske, Tiszaszentmárton, Zsurk, Döge, Berencs, Kisvárda, Thuzsér, Nagybáka, Lövôpetri, Lövô, Gemzse, Kisbáka, Eszeny, Veresmart, Komoró, Pap 2. NAGYKÁLLÓI vk. Gelse, Bököny, Hugyaj, Geszteréd, Újfehértó, Balkány, Szakoly, Biri, Nyíracsád, Mihálydi, Mártonfalva, Nyíradony, Nyírábrány, Kiskálló, Nagykálló 3. NYÍRBÁTORI vk. Laskod, Kércs, Ibrány, Levelek, Besenyôd, Magy, Lórántháza, Nyírbakta, Ramocsaháza, Nyírbátor, Pusztabánháza, Kállósemjén, Gyulaj, Bogát, Pilis, Piricse, Máriapócs, Kisléta, Encsencs, Nyírbéltek, Nyírlugos, Petneháza, Jákó, Rohod, Ófehértó, Pócspetri, Nyírmada, Puszta-dobos, Eör, Vaja 4. NYÍRBOGDÁNYI vk. Apagy, Napkor, Oros, Pazony, Beszterecz, Keék, Gégény, Demecser, Halász, Kemecse, Kótaj, Ibrány, Paszab, Pátroha, Thass, Berkesz, Székely, Téth, Nyírbogdány, Tura, Buj, Berczel, Gáva, Sényô, Raád, Vasmegyer 5. TISZALÖKI vk. Rakamaz, Nagyfalu, Phtrügy, Csobaj, Tiszaeszlár, Báj, Szentmihály, Balsa, Zalkod, Vencsellô, Kenézlô, Szabolcs, Viss, Tiszalök, Tiszaladány, Tardos, Tisza-dob, Tiszadada, Polgár, Tiszabüd, Timár, Taktakenéz 4. Az 1906–11-es országgyûlés fôrendiházának irományai. I. k. 196-197. Hazánkban 1906-ban 1 085 323 fô volt választásra jogosult, ebbôl 30 786 régi jogon gyakorolta választójogát. Szabolcs vármegye 2518 választót számlált, közülük 345 fô szavazhatott régi jogon.

5. A jegyzék az 1906-os választói névjegyzék adatai alapján készült. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára (a továbbiakban: SZSZBML) IV. B. 403. Szabolcs vármegye központi választmányának iratai. 89. csomó. Választói névjegyzék 1906.

360

Zsoldos Ildikó

A választásokat hosszas elôkészítô munkálatok elôzték meg. Elôször is szükség volt a választói névjegyzékre. A belügyminiszter minden évben elrendelte az országgyûlési képviselôket választóknak a következô évre érvénnyel bírandó, állandó, tehát végleges névjegyzékének négy példányban való elkészítését. Ez így történt 1904ben is. Szabolcs vármegye központi választmánya e feladatát elvégezvén az egyik példányt a magyar királyi belügyminiszterhez terjesztette fel, a másodikat a törvényhatóság levéltára kapta, a harmadikat az egyes választókerületek illetékes királyi körjegyzôjének küldték meg, míg a negyedik példányok a községek között kerültek szétosztásra. Szükség is volt az 1905-ös évre érvénnyel bírandó országgyûlési képviselô választók névjegyzékére, mivel Ferenc József az 1904-es év végére kialakult parlamenti anarchiára 1905. január 3-án az országgyûlés föloszlatásával válaszolt. Másnap pedig kiadatott az a legfelsôbb királyi leirat, mely kitûzte az új országgyûlés megnyitásának idôpontját. „Kedvelt híveink! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország törvényeinek hû és pontos végrehajtása fölött örködni: Minthogy az 1848. évi IV-ik t.cz. 1-sô §-a az országgyûlést évenkint Budapestre egybehivatni rendeli, és minthogy számos függôben levô kérdés mielôbbi megoldását a nemzet erkölcsi és anyagi érdekei sürgôsen követelik: Magyar ministertanácsunk elôterjesztésére elhatároztuk, hogy az ország fôrendeit és képviselôit a folyó év februárius havának 15-ik napján megnyitandó országgyûlésre Budapest székesfôvárosunkba egybehívjuk.”6 Így szólt a meghívólevél, melynek tartalmát Nyíregyháza vezetôsége a január 9-én tartott rendkívüli képviselôtestületi közgyûlésén ismerte meg.

Az általános képviselô-választásokra a belügyminiszter a január 26–február 4. közötti idôszakot jelölte meg. Szabolcs vármegye központi választmánya 1905. január 26-ra tûzte ki a választások napját.7 Lebonyolításukra a választókerületek székhelyein került sor, s a pontos helyszínrôl hirdetmény formájában kaptak tájékoztatást az illetékesek. A választási helységek kijelölésérôl a választási elnököknek és a fôszolgabíráknak kellett gondoskodniuk. Elôfordult, hogy a választókerület nem rendelkezett olyan alkalmas helyiséggel, melyet díjmentesen vagy bérleti díj fizetése fejében használhatott volna a választás lebonyolítására, ilyenkor fabódék felállításának szüksége állt fenn, mint például a tiszalöki választókerületben. A nyírbátori kerület választásra jogosultjai szájából a 400 koronáért kibérelt nagy vendéglôben hangzott el a preferált képviselôjelölt neve, míg a kisvárdai kerületben a vásártéri ún. czédulaház szolgált választási helyiségül, Nyíregyházán a városháza épülete.

Nagykállóban a községháza, póthelyiségül pedig a gymnasium valamelyik tantermét jelölték ki.8 Minden választókerületben 2 szavazatszedô küldöttséget alakítottak, s ezek között fölosztották a községeket. Majd minden kerületben kijelölték a választási elnököt, aki egy személyben az elsô szavazatszedô küldöttség elnöke is volt. A második szavazatszedô küldöttség elnöke pedig magáénak tudhatta a választási helyettes elnöki tisztet is. Mindezek után következett a helyettes elnökök, a szavazatszedô küldöttségek jegyzôinek és helyettes jegyzôinek kiválasztása.

Képviselôjelölt az 1874. évi XXXIII. törvénycikk 13. §-a értelmében az a 24. élet6. SZSZBML V.B. 180. Nyíregyháza rendezett tanácsú város központi választmányának iratai 1905–1914.

XIV. 1905/I. 7. SZSZBML IV. B. 403. Szabolcs vármegye központi választmányának iratai 1900–1906., 1905. január 12-i ülés 8. Uo. 1905. január 23-i ülés

Az 1905-ös és 1906-os választások Szabolcs vármegyében

361

évét betöltött, választójoggal rendelkezô, magyarul tudó személy lehetett, akit a kerület tíz választója ajánlott.9 Az ajánlatot írásban kellett átadni a választási elnöknek az általa meghatározott helyen és idôben, de legkésôbb a választási eljárás megnyitása utáni fél óra alatt.

Nézzük, kik kapták a legtöbb szavazatot Szabolcs vármegye választókerületeiben 1905. január 26-án! A nagykállói kerület abszolút gyôztese dr. Mezôssy Béla újfehértói lakos volt, akit ellenjelölt hiányában egyhangúlag „választottak meg”. A tolcsvai születésû Mezôssy jogi tanulmányait Pécsen, Sárospatakon és Budapesten végezte, majd Szabolcs vármegye tiszteletbeli aljegyzôje lett. Katonai kötelezettségének a császári és királyi 14. huszárezrednél tett eleget.1896 óta képviselte a nagykállói kerületet, s tekintélyes szónok lévén a Függetlenségi Párt megbízásából több ízben szólalt fel közigazgatási és közgazdasági kérdésekben.10 A tiszalöki kerületben dr. Pap Zoltán budapesti lakosnak gratulálhattak választói, aki Bónis Sándor idôközben történt visszalépése következtében 448 szavazattal, 357 szótöbbséggel szerzett képviselôi mandátumot. Pap Zoltán 1862. március 1-én született a Szatmár megyei tyuskai és bilkei Papok földbirtokos családjából. Középiskoláit Szegeden, Nagybányán, Rozsnyón és Szatmáron, a jogot Budapesten végezte. Kora ifjúsága óta munkása volt az irodalomnak, 1893 óta tagja a Petôfi-társaságnak. Három kötete látott napvilágot, s kiadott mintegy ötven füzet dalt is, melyek nagy népszerûségre tettek szert. A kilencvenes évek elején ügyvédi vizsgát tett és Budapesten ügyvédi irodát nyitott. Egyetemistaként 1889-ben a véderô-törvényjavaslat ellen szervezett országos ifjúsági mozgalom élén állt. Képviselôjelöltül már 1896-ban Tordán függetlenségi programmal fellépett, de kisebbségben maradt. 1901-ben azonban a tiszalöki kerület volt szabadelvûpárti képviselôjével, Korniss Ferenccel szemben megválasztotta. Jelentôs szerepet játszott az 1903-i obstrukcióban. Különösen népszerûvé 1903 júliusában vált, amikor letett a Ház asztalára 10 ezer koronát azzal a kijelentéssel, hogy meg akarták vele vesztegetni az obstrukció leszerelésére.11 A nyírbogdányi kerület befutója, a napkori születésû Kállay Leopold 700 szavazatot mondhatott magáénak, s csupán 35 szavazattal kerekedett felül vetélytársán, dr. Horváth Józsefen. Az 1855. február 24-én született Kállay Leopold középiskoláit mint konviktor, a kegyesrendieknél végezte Budapesten. Egyetemi tanulmányait szintén a fôvárosban kezdte meg és végezte be, közben Londonban és Oxfordban hallgatott egyetemi tanfolyamokat. 1876-ban a Konstantinápolyba Abdul Kerimnek kardot vivô küldöttség tagja volt, ez alkalommal kapta a Medsidje-rendjelet. Egyetemi tanulmányait bevégezvén, Szabolcs vármegye tiszteletbeli aljegyzôje lett, de errôl az állásról csakhamar leköszönt, mert a vármegye közigazgatási bizottsági taggá választotta. Élénken részt vett Szabolcs vármegye közigazgatási, társadalmi és politikai életében, s emellett gazdálkodott is. 1892 óta képviselte a nyírbogdányi kerületet függetlenségi párti programmal.12 A nyírbátori választókerület gyôztese, Uray Miklós kércsi lakos 1056 szavazatot kapott, s így 390 szótöbbséggel körözte le ellenfelét, dr. Mandel Pált. Az 1868. augusztus 2-án született Uray középiskoláit Máramarosszigeten végezte, majd a magyaróvári 9. Magyar Törvénytár 1872–74. 317.

10. Sturm-féle Országgyûlési Almanach 1905-1910. Szerk.: Dr. Fabro Henrik és Dr. Ujlaki József. Bp.,1905.

337. (a továbbiakban: Országgyûlési Almanach, 1905.)

11. Uo. 355–356.

12. Uo. 299.

362

Zsoldos Ildikó

gazdasági akadémián folytatta tanulmányait. Ezt követôen pedig Szabolcs megyei birtokán gazdálkodott. A politikai életben eddig nem igazán vett részt. Egyszer jelöltette magát országgyûlési képviselônek Szegeden Tisza Lajos gróf ellen, de akkor kisebbségben maradt. Eztán Szabolcs vármegye törvényhatósági bizottságának tagja lett.13 A kisvárdai kerületben Hrabovszky Guidót preferálták a választásra jogosultak, aki 1366 szavazatot kapott, míg vetélytársa, György Endre csupán 674-et. Hrabovszky Guidó 1853. március 21-én született. Középiskoláit Sátoraljaújhelyen és Szatmáron végezte, majd Kassán jogot hallgatott. Ügyvédi vizsgájának letétele után Kisvárdán dolgozott gyakorló ügyvédként. Szabolcs vármegyének hosszabb idôn keresztül volt választott törvényhatósági bizottsági tagja, majd virilis címen foglalt helyet e bizottságban. Nyolc éven át tagja volt Szabolcs vármegye közigazgatási bizottságának és elnöke az erdészeti albizottságnak. Továbbá a kisvárdai takarékpénztár igazgatósági tagja és ügyésze. Hosszú idôn át polgári elnöki tisztet viselt a kisvárdai járás sorozó-bizottságában. Az ügyvédeskedés mellett 700 holdnyi saját, és nejének, Kállay Margitnak 2000 holdnyi birtokán gazdálkodott. Országgyûlési képviselôvé történt választásakor már csaknem három évtizede volt elnöke a kisvárdai kerület Függetlenségi Pártjának.14 A nyíregyházi választások menetét a város központi választmányának iratai között található választási jegyzôkönyvek alapján rekonstruálhatjuk.. A szavazatok beszedésére két küldöttséget alakítottak. Az elsô küldöttség elôtt szavazók – akik a város I. és II. kerületében, valamint a nagykállói és szentmihályi úttól észak felé elô kerületekben laktak – a Városháza számvevô szobájába bocsáttattak be. Azok a választók pedig, akik Nyíregyháza III. és IV. kerületében, valamint a nagykállói és szentmihályi úttól délre esô kerületekben laktak, a Városháza tûzoltó ôrtornyába.

1905. január 26-án reggeli 8 órakor a választási eljárás megnyittatott. Hárman küzdöttek a képviselôi mandátumért: Simicska Endre, Jócsák Kálmán és dr. Meskó László. A szavazás mindkét küldöttség elôtt reggeli 9 órakor indult meg a küldöttség elnöke által kihúzott sor szerint. Az egyik, másik vagy harmadik jelöltre szavazók külön bocsáttattak a szavazásra, mely nyilvánosan, élôszóval oly módon történt, hogy a szavazó neve és szavazata, nemkülönben a lakóhelye a szavazási névsorba feljegyeztetett. A választók azonossága Nyíregyháza város tanácsa által megbízott két tag, s a jelöltek bizalmi férfiai által ellenôriztetett.

Az elsô szavazatszedô küldöttség elôtt Simicska Endre nem kapott szavazatot, Jócsák Kálmánra öten voksoltak, dr. Meskó Lászlóra 671-en. Délután 3 óra 50 perckor Simicska Endre személyesen megjelent, és kijelentette, hogy a jelöltségtôl eláll.

Három visszautasított szavazatot is tartalmaz a jegyzôkönyv, s a visszautasítást azzal magyarázza, hogy a szavazásra jogosultak helyett, azoknak hason nevû – szavazati joggal nem bíró – fiaik jelentek meg, s akarták apjuk helyett a szavazást gyakorolni. A második szavazatszedô küldöttség elôtt Simicska Endre – aki itt is kijelentette visszalépését – egy szavazatot kapott, Jócsák Kálmánnak két választó szavazott bizalmat, Meskó Lászlónak 636. A nyíregyházi választók tehát összesen 1315 érvényes szavazatot adtak le, ebbôl Simicska egyet, Jócsák hetet, Meskó László pedig 1307-et mondhatott magáénak. Így Meskó László 1299 szavazattöbbséget sze13. Uo. 417.

14. Uo. 289.

15. SZSZBML V. B. 180. Nyíregyháza rendezett tanácsú város központi választmányának iratai 1905–1914.

XIV. 1905/I.

Az 1905-ös és 1906-os választások Szabolcs vármegyében

363

rezvén megválasztatott a nyíregyházi kerület országgyûlési képviselôjének.15 Meskó László 1851-ben született Nyíregyházán. Tanulmányait Eperjesen, Budapesten és Bécsben végezte. 1877-ben nyert jogtudori és ügyvédi oklevelet, s nyitott Nyíregyházán ügyvédi irodát. 1873-ban e város tiszti fôügyészévé választatott, amely hivatalát 1892-ig viselte. Tartalékos hadnagyként 1879-ben részt vett Bosznia megszállásában, s fôhadnagyként lépett ki a véderô kötelékébôl. Vezetô szerepet vitt a vármegyei és a városi közéletben. Szabolcs vármegye tiszteletbeli fôügyésze, a közigazgatási bizottság tagja, az erdészeti albizottság elnöke, a nyíregyházi kaszinó igazgatósági tagja, a Nyíregyházai Takarékpénztár jogtanácsosa. S e lista jócskán bôvíthetô még, hiszen Meskó László egyházi téren is jelentékeny mûködést fejtett ki: felügyelôje volt a fôgimnáziumnak, ügyésze a tiszai ág. hitv. evangelikus egyházkerületnek, fôgondnoka a tiszavidéki egyházmegyének és tagja az egyetemes tanügyi bizottságnak. Neje, Vidliczkay Anna, Vidliczkay József volt országgyûlési képviselô lánya 1899-ben elhunyt. Meskót elôször 1892-ben, Irányi Dániel halála után választotta meg képviselôvé Békés városa a visszalépô Kaas Ivor báróval szemben. 1896-ban ugyanitt egyhangúlag újra megválasztották. Többször szólalt föl a Függetlenségi Párt megbízásából politikai és közigazgatási kérdésekben.16 Meskó László, Mezôssy Béla, Pap Zoltán, Kállay Leopold, Uray Miklós, Hrabovszky Guidó. Mindannyian függetlenségi párti programmal indult képviselôk. Ez az eredmény jól mutatja Szabolcs vármegye ellenzéki magatartását. Ám nemcsak Szabolcs vármegyében hozott az 1905-ös választás ellenzéki gyôzelmet, hanem országos szinten is. A kormánypárt 159 mandátumot szerzett, az ellenzék ezzel szemben összesen 235-öt, ebbôl a Függetlenségi Párt 166-ot, relatív többséget alkotva a koalícióban.

Vizsgáljuk meg a szabolcsi követek képviselôházi ténykedését! Ahhoz, hogy az országgyûlés elkezdhesse munkáját, mindenekelôtt górcsô alá kellett venni a képviselôk megbízóleveleit. Ennek mechanizmusa a következôképpen alakult: a képviselôkbôl sorsolás útján kilenc osztályt alakítottak, az elsô öt osztály mindegyikébe 44-44 magyarországi és 5-5 horvát–szlavónországi képviselô jutott, a többi négy osztályba pedig 43-43 magyarországi és 4-4 horvát–szlavónországi. Hrabovszky Guidó a negyedik osztályba, Uray Miklós és Meskó László a hatodikba, Mezôssy Béla és Pap Zoltán a hetedikbe, míg Kállay Leopold a nyolcadikba sorsoltatott.17 A kiosztott mandátumok a vizsgálatot követôen a házszabályok 12. §-ának a), b) vagy c) pontja alá soroztattak be. A szabolcsi megbízólevelek a Hrabovszky Guidóé kivételével az a) jegyzékbe foglaltattak, hiszen kifogástalannak találtattak. Így tulajdonosaik már március 8-án, az 5. országos ülésen végleg igazolt képviselôknek jelenttettek ki.18 A kisvárdai mandátummal kapcsolatban az a kifogás merült fel, hogy nincs feljegyezve az ajánló tíz választónak a neve.19 Így Hrabovszky tagsági jogát csak idôlegesen gyakorolhatta a további határozathozatalig. Erre április 6-án, a 7. országos ülésen került sor, s az I. bíráló-bizottság döntése alapján ô is felvétetett a végleg igazolt képviselôk névjegyzékébe.20 A február 22-i, 4. országos ülés még mindig a szervezés jegyében zajlott. A

16. Országgyûlési Almanach, 1905. 335–336.

17. Az 1905-10. évi országgyûlés képviselôházának naplója I. k. 7. (a továbbiakban: KN 1905/10.)

18. Uo. 24.

19. Uo. 11.

20. Uo. 40.

364

Zsoldos Ildikó

képviselôk szavazás útján megválasztották a gazdasági, a mentelmi, az összeférhetetlenségi, valamint a naplóbíráló bizottságokat. E legutóbbinak tagjai közt találunk két szabolcsi honatyát, Hrabovszkyt és Urayt.

A 6. ülésen Mezôssyt a VII. bírálóbizottságba, Meskót pedig a IX-be választották be. S mivel Meskó a távollévô tagok egyike volt, az elnök felszólította, hogy a következô ülés elején jelentkezzen a szükséges eskü letételére. (Ez az április 4-i ülésen megtörtént.)21 A 24. országos ülés napirendre tûzte a még hiányzó bizottságok megválasztását.

A Kossuth Ferenc elnökletével megalakult pénzügyi bizottság jegyzôje – a közgazdasági bizottságban is helyet kapó – Mezôssy Béla lett. Meskó László a közigazgatási, míg Pap Zoltán a kérvényi bizottságba választatott be. Kállay Lipót pedig a függô államadósságot ellenôrzôbe, sôt május 29. után a 31 fôs kivándorlási bizottságban is tagsághoz jutott.22 Továbbá a házszabályok 171. szakasza értelmében az elnök összeállította annak a 80 képviselônek a névjegyzékét, akik közül az összeférhetetlenségi ítélôbizottság esetrôl-esetre kisorsolandó leend. Benne foglaltatik Kállay, Meskó és Mezôssy is.23 A képviselôházi naplókban a szabolcsi honatyák lehengerlô szónoklatait keresve kudarcot vallunk, hiszen csupán egy-egy kritikus megjegyzés, egy-egy csípôs közbeszólás származik tôlük. Megyénk képviselôi a politikai viták formálásához nem járultak hozzá nagy horderejû felszólalásokkal, figyelemfelkeltô beszédekkel. Picit kilóg a sorból Pap Zoltán, aki a kérvényi bizottság elôadójaként három ízben tett szóbeli jelentést. A 30. ülésen, 1905. május 27-én Heves és Somogy vármegye kérvényeit ismertette, melyekben arra hívták fel a képviselôházat, hogy ôsi alkotmányát – melyet megtámadtak – védelmezze meg. Amikor ugyanis a három évtizede kormányzó Szabadelvû Párt megbukott, Ferenc József szorult helyzetében az ausztriai félalkotmányosság tapasztalataiból ötletet merítve átmeneti, parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, melynek vezetésével hû generálisát, Fejérváry Géza táborszernagyot, a magyar királyi darabont testôrség kapitányát, volt honvédelmi minisztert bízta meg.24 Ám a parlamenten kívüli kormányt sem az országgyûlés, sem a közvélemény nem fogadta el. „Azt hiszem – mondta Pap Zoltán – hogy még nem lesz befejezve az alkotmány védelmében megkezdett és folytatandó küzdelmünk, a midôn minden vármegye fogja ebben a kérdésben szavát hallatni és hasonló tartalmi kérvénynyel fog a képviselôházhoz járulni, mint Heves és Somogy vármegyék.”25 Igaza lett a tiszalöki választókerület képviselôjének, hiszen 1905. nyarán és ôszén a megyék nagyobb részében nemzeti ellenállás bontakozott ki az abszolutisztikus „darabont-kormány” ellen. Szabolcs vármegye az elsôk közt tagadta meg az adófizetést, az újoncállítást és a kormányrendeletek végrehajtását. Ez a mély válság sajátos kompromisszummal oldódott meg. Amikor a darabont-kormány – Kristóffy József belügyminiszter kezdeményezésére – ügyes manôverrel, az általános választójog jelszavának bevetésével oldalba támadta a koalíciót, az meghátrált, s önként kapitulált. 1906. februárjában Ferenc József az országgyûlés feloszlatása mellett döntött, melyet egy sor rendkívüli intézkedés követett. A koalíció ellenállása meg21. Uo. 34.

22. Uo. 368.

23. Uo. 270.

24. Magyarország története 1890–1918. I. Fôszerk.: Hanák Péter. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983. 569.

25. KN 1905/10. I. k. 333.

Az 1905-ös és 1906-os választások Szabolcs vármegyében

365

tört, s áprilisban a kormányra jutás fejében feladta programját, nemzeti követeléseit. Így az uralkodó 1906. április 7-én a koalíció bizalmát is élvezô Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával. A kormány eskütétele után azonnal kiírta az új választásokat 1906. április 29-május 8. közötti idôszakra.

Szabolcs vármegye központi választmánya 1906. április 30-ra tûzte ki a választás napját. A már megszokott módon a belügyminisztérium felszólította a vármegyék alispánjait, így Szikszay Pált is, hogy a közrend és a közbiztonság fenntartása, a választói jog szabad gyakorlatának és a választás zavartalan lefolyásának biztosítása érdekében tegyék meg jelentéseiket arra vonatkozóan, mennyi és milyen fegyvernemû katonai karhatalmi vagy csendôri segédletre lesz okvetlenül szükség.26 Ennek megbecsléséhez Szikszay a helyi „fôszervezôk” segítségét vette igénybe. Április 20-án és 21-én elkészültek a fôszolgabírók visszajelzései. Nyírbátorba 50 lovas, 50 gyalog katona és 15 csendôr, Kisvárdába 20 csendôr, Nagykállóba 12 csendôr, Tiszalökre 100 lovas katona és 16 csendôr, Nyírbogdányba 20 csendôr kivezénylését tartották kívánatosnak, Nyíregyháza város polgármestere pedig 12 csendôr jelenlétét ajánlotta. E jelentések szerint az alispán elkészítette felterjesztését a belügyminiszternek a kért katonaság és csendôrség kirendelése végett, s kívánatosnak tartotta, hogy ezek már április 29-én délután a helyszínen rendelkezésre álljanak. Továbbá azzal a kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, hogy rendelje el a Nyíregyházán állomásozó császári és királyi, valamint honvéd huszárságból 200 katonának április 29-tôl a laktanyában való készenlétben tartását, hogy szükség esetén a fôszolgabírák felkérésére azonnali kivonulásra rendelkezésre álljanak. Végül közölte, hogy Szabolcs vármegyében a kirendelendô karhatalmat mindenütt a hivatalvezetô fôszolgabíró, Nyíregyházán pedig Kertész Bertalan rendôrfôkapitány fogadja.27 Szerencsére ezek bevetésére április 30-án nem került sor, jelenlétük csupán a prevenciót szolgálta. A szabolcsi választások a várakozásoknak megfelelôen alakulva a várt eredményt hozták. Délelôtt 10 órára már valamennyi fôszolgabíró tájékoztatási kötelezettségének eleget téve jelentett az alispánnak. Távirat érkezett 8 óra 35 perckor Nyírbátorból Uray Miklós, 8 óra 40 perckor Nyíregyházáról Meskó László, 8 óra 43 perckor Nagykállóból Mezôssy Béla, 8 óra 46 perckor Kisvárdából Hrabovszky Guidó, 9 óra 15 perckor Nyírbogdányból Kállay Leopold és 9 óra 45 perckor Tiszalökrôl Pap Zoltán egyhangúlag képviselôvé történt megválasztásának hírével. A gyôztesek tehát ugyanazok a függetlenségi párti jelöltek, mint 1905. január 26-án. Ketten közülük államtitkárrá is kineveztettek.

1906. május 28-án, a képviselôház 5. ülésén hangzott el az az elnöki bejelentés, hogy Mezôssy Béla a földmûvelésügyi minisztériumhoz államtitkárrá történt kinevezése folytán képviselôi megbízatásáról lemond. A ház ezt tudomásul vette, s megbízta az elnököt, hogy Szabolcs vármegye nagykállói választókerületében rendeljen el új képviselô-választást.28 De miért kellett lemondania Mezôssynek? Hiszen az összeférhetetlenségrôl szóló 1901. évi XXIV. törvénycikk 1. §-a értelmében az államtitkári állás összeegyeztethetô az országgyûlési képviselôséggel. Ám ugyanennek a törvénynek a 23. §-a úgy rendelkezik, hogy „azon képviselô, a ki idôközben kinevezésétôl függô olyan állami szolgálatba lép, mely a képviselôséggel összefér, magát új 26. SZSZBML IV. B. 411. Szabolcs vármegye alispánjának iratai. 500. d. 41735/1906.

27. Uo. 28. KN 1906/11. I. k. 20.

366

Zsoldos Ildikó

választásnak tartozik alávetni. E végbôl a kinevezési okmány kézbesítésétôl, vagy a mennyiben a kézbesítést a kinevezés hivatalos közzététele elôzte meg, a közzétételtôl számított 48 óra alatt a képviselôségrôl lemondani tartozik.”29 A képviselôház elnöke május 30-án értesítette Szabolcs vármegye központi választmányát, s felhívta, hogy intézkedjenek a nagykállói kerületben az új választás elrendelése iránt. Az 1874. évi XXXIII. törvénycikk 57. §-a értelmében idôközi képviselôválasztás határideje akként tûzendô ki, hogy a képviselôház ez iránt hozott határozatának vételétôl a választás megkezdéséig 14 napnál rövidebb és 24 napnál hosszabb idôköz ne legyen. Ezt szem elôtt tartva 1906. június 18-án reggel 8 órára jelöltetett ki a határnap a nagykállói községháza épületébe. S készenlétben állt az állami gymnasium is, arra az esetre, ha szavazás elrendelése válna szükségessé.30 A nagykállói kerület választásra jogosultjai ismét bizalmat „szavaztak” Mezôssy Bélának, akinek mandátumát az igazolási állandó bizottság július 5-én megvizsgálta, s tartalomra és kiállításra nézve helyesnek, a törvény rendelkezésével megegyezônek találta. Ám mivel a választás óta még nem telt el az a 30 nap, mely alatt panasszal vagy kifogással lehetett élni ellene, július 6-án még csak feltételesen igazolt képviselônek jelentetett ki.31 A 34. országos ülésen, július 21-én pedig már végleg igazoltnak.

A következô esztendôben a fôrendiház XV. ülésén az elnök, Dessewffy Aurél gróf bemutatta a magyar királyi igazságügyminiszter átiratát, melyben tudatta, hogy ô császári és apostoli királyi Felsége február 13-án kelt legfelsôbb elhatározásával dr.

Meskó László országgyûlési képviselôt az igazságügy-minisztérimhoz államtitkárrá méltóztatta kinevezni.32 Ennek folytán a képviselôház 1907. február 18-i ülésén az elnök bejelentette Meskó László országgyûlési képviselôi megbízatásáról való lemondását. Másnap pedig a belügyminiszter 4895. szám alatt kelt átiratában errôl értesítette Nyíregyháza város központi választmányát, és utasítást adott az új választás megejtésére, melynek gyôztese újra Meskó lett.33 Meskó László március 11-én, a 125. országos ülésen igazolt képviselônek jelentetett ki, s így folytathatta rövid idôre megszakított képviselôi tevékenységét.

Az 1906. május 19-re hirdetett országgyûlés munkáját nem zavarta meg katonai karhatalom, ezúttal nem olvastatott fel feloszlatást elrendelô királyi leirat. Úgy tûnt, a rend helyreállt. De nem így történt. Hiszen az 1906. áprilisában bekövetkezett paktumos megoldás a problémákat valójában nem oldotta meg, csupán elodázta a válságot. Az egyéves agónia után dicstelenül letûnt koalíciót 1910-ben – a dualizmus utolsó képviselô-választásainak eredményeként – a Nemzeti Munkapárt néven feltámasztott régi szabadelvû gárda váltotta fel. A rendszer bomlását azonban a Tisza-reakció idôleges konszolidációja sem tartóztathatta fel. Látványos és gyors összeomlását az 1914-ben kitört világháború hozta meg, melynek végére az 1867-es kiegyezéssel létrehozott Osztrák–Magyar Monarchia már nem létezett.

29. Magyar Törvénytár. 1901. évi törvényczikkek. Szerk.: dr. Márkus Dezsô. Bp., 1902. 139.

30. SZSZBML IV. B. 403. Szabolcs vármegye központi választmányának iratai 1900–1906., 1906. június 6i ülés 31. KN 1906/11. I. k. 253.

32. Az 1906–11. évi országgyûlés fôrendiházának naplója – nyomtatványok. I. k. 142.

33. SZSZBML V. B. 180. Nyíregyháza rendezett tanácsú város központi választmányának iratai 1905–1914.

XIV. 1907/I.

Charles Fenyvesi

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek* A külföldön régensnek nevezett, királypótló Horthy Miklós, aki közel negyedévszázadon át volt a magyar királyság vezetôje, megalkuvó természete miatt, saját és tanácsosai belátása szerint úgy váltogatta miniszterelnökeit, ahogy a pillanatnyi elônyök azt megkívánták. A németeket úgy tisztelte, akár egy fizikailag és szellemileg kiválóbb, de erôszakos testvért, s e tisztelet jellegében igen közel állt ahhoz, amit az Osztrák Birodalom császára, Ferenc József is érzett a németek iránt. A fiatal Horthy segédtisztként szolgált valamikor Ferenc Józsefnél, s a császár németekhez való viszonyulásának a megtapasztalása kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne. 1942 elején már felsejlett Horthyban, hogy az „ezer tábornok nemzete”-ként emlegetett, és általa piedesztálra emelt Németország, nem fogja megnyerni a háborút az ellen a tábor ellen (Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok), amelyet ô, az Osztrák-Magyar Flotta tengernagyaként, az elsô világháború idején a „tengeri nagyhatalmak”-nak nevezett. Ennek megfelelôen, leváltotta az erôtlen és ingerlékeny, németpárti Bárdossy Lászlót, és Kállay Miklóshoz, a történelmi magyar rebellis megtestesítôjéhez fordult, felvállalva ezáltal a magyaroknál egy jóval erôsebb szövetséges, a németek provokálását, annak ellenére, hogy az ügy sikere már az elsô pillanattól valószínûtlen volt.

Amikor Magyarország Németország oldalán és a keleti szomszédja, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége ellen belépett a második világháborúba, a magyar közvélemény náciellenes köreiben két illúzió született. Egyfelôl, abban a patriotizmus fûtötte hitben, hogy az ország megôrizheti függetlenségét, mi több, visszaszerezheti az elsô világháborút követô békeszerzôdésben elvesztett területeinek egy részét.

Másfelôl pedig, a közel 800 ezer magyarországi zsidó jelentôs része, valamint számos, a zsidósággal rokonszenvezô keresztény által táplált illúzióban, hogy a magyarországi zsidóságnak van esélye a nácik által irányított, egész Európára kiterjedô zsidóirtás túlélésére, és ugyanakkor a demokratikus értékrend fenntartására.

1942 és 1944 között az ország jövôjét tekintve kedvezônek tûnt egy olyan miniszterelnök elôtérbe kerülése, aki hitt mindkét illúzióban. Kállay egy szerencsejátékos higgadtságával kerülte ki azt a náci követelést, hogy Magyarország teljes erôbedobással vegyen részt abban a háborúban, amely egyben az ország zsidóságának de* A közeljövôben jelenik meg Charles Fenyvesi, magyar származású amerikai újságíró három náciellenes összeesküvésrôl szóló könyve az Európa Könyvkiadó gondozásában. A szerzô ennek Kállay Miklóssal foglalkozó részei alapján írta cikkét a Szemle számára.

368

Charles Fenyvesi

portálását is jelentette. Kállaynak sikerült megôriznie egy demokratikus kis szigetet a hitleri Európa tengerén, de ennek ellenére kellett engedményeket is tennie: egyrészt csapatokat küldött, hogy segítse a németek oroszországi elôrenyomulását, másrészt pedig, beleegyezett a zsidók másodrendû állampolgárokká degradálásában.

Politikájának jelentôs eleme volt a „zsidókérdés” elodázása, a háború befejezéséig való késleltetése. Titokban ugyanis személyes meggyôzôdése volt, hogy a szövetségesek kétségkívül megnyerik a háborút, ami egyben a magyar zsidóság túlélésének reményét is táplálta benne.

A nyugati szövetségesekhez való csatlakozás volt Kállay politikájának elsôdleges célkitûzése, az amerikai katonák Magyarországra jövetele pedig álmai netovábbja.

Az amerikaiakkal kezdeményezett titkos tárgyalásai miatt saját életét tette kockára, hisz nem kételkedett abban, hogy a németek elôbb vagy utóbb rájönnek az „ellenséggel” való egyezkedéseire. Kállay és a küldetéssel megbízottak, bátor, több nyelvet beszélô és jó megjelenésû személyek, egyben kiváló lovaglók és kifogástalan modorú úriemberek is voltak. A romantika szabályainak megfelelôen gyôzniük kellett volna.

A magyar kormány azirányú törekvése, hogy lerázza magáról a náci Németországot, 1942 márciusában kezdôdött, amikor a mezôgazdasági államtitkár Kállay miniszterelnökké lépett elô. Még barátai is úgy vélték, hogy államtitkárként Kállay valódi mezôgazdasági szakember, de felkészületlen a nemzet vezetésére. Noha tapasztalatlansága miatt hiányzott Kállayból az egész országra kiterjedô, érett politikai elképzelés, bátorsága és határozott németellenessége miatt Horthy mégis ôt választotta. Az új miniszterelnök olyan régióból és családból származott, amelyben a németeket és az osztrákokat a magyar függetlenség hagyományos ellenségeként kezelték, mi több, római katolikus hite is teljes mértékben a nácizmus ellen hangolta ôt. XII. Pius pápánál tett magánlátogatásai alkalmával elhangzott hazafias hangvételû szavai nem maradtak megértés nélkül. Vele született optimizmusának és az egyház iránti odaadásának köszönhetôen, azon kevés náciellenes katolikusok közé tartozott, akit a pápa, a neki kijáró tisztelettel bátorított.

1942 júniusában a következôket mondta Kállay a nemzetének: „A történelem elôírja, hogy soha ne hajtsunk fejet a hódítónak, hanem szálljunk szembe vele”.

Magyarország küldetéseként fogta fel azt, hogy „Európa bástyafalát képezte – mindig magárahagyatottan – és Európát védelmezte”. Állítása az oroszokra való utalásként is értelmezhetô, de támogatói – és ellenségei – tudatában voltak annak, hogy Kállay ezt a németek elleni felhívásként értelmezte.1 Amire felszólított, az a bátorság volt, amire támaszkodott, az pedig az isteni gondviselés.

A zömök, bajuszos és arcban a „betyáros” Jean Gabinre hasonlító Kállay, kardvívóra emlékeztetô testtartásával és ruganyos járásával azt a benyomást keltette, hogy bármikor kész kiállni egy ellenséggel szemben. Hamarosan ki is derült, hogy a körmönfont és leleményes diplomata, ha csak egy idôre is, de túljárt a durva és agresszív nácik eszén.

Mielôtt Horthy közölte vele a számára meglepô hírt, hogy vállalja el a miniszterelnökséget, Kállay nem félt hirdetni a náci ideológiával szembeni megvetését, és nyíltan támadta azt, mint „keresztény- és magyarellenest”. Megingathatatlan antikommunista volt, mégis ellenezte a magyar hadseregnek a Wehrmacht oldalán történô bevetését az oroszországi harcokba. Miniszterelnökké válásával azonban diploma1. Kállay Miklós: Hungarian Premier. Columbia University Press, 1954. 100.

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

369

tikusnak kellett lennie, és át kellett gondolnia addigi nézeteit, hiszen közvetlen kapcsolatba került a németekkel. Jóval visszafogottabban kezdte hangoztatni határozott ellenvetését a magyar csapatok határokon túli bevetésével szemben, helyette inkább a „nép egyre erôsôdô tiltakozására” hivatkozott. A németek elôtt azonban érvekkel támasztotta alá azt, hogy a magyarországi zsidó lakosság Németországba, vagy a németek által elfoglalt keleti területekre való deportálásának követelése, „összeegyeztethetetlen” a magyar keresztény hagyománnyal. Az érv, amelyre hangsúlyt fektetett az volt, hogy a zsidók igen jelentôs szerepet töltenek be Magyarország gazdasági életében, és hirtelen jött eltávolításuk aláásná azt a gazdaságot, amelynek virágzása Németország érdeke is. A német vezetôket azonban nem lehetett kijátszani. Magánbeszélgetéseikben Kállayt „Horthy ördögi zsenijének” tartották.

Berlin nem palástolta Horthy döntésével kapcsolatos döbbenetét. A német külügyminisztérium „felfoghatatalannak” tartotta Kállay miniszterelnöki megbízatását, és „más elfoglaltságai miatt” még a szokásos gratuláló táviratra sem futotta idejébôl.

Mindazonáltal Hitler meghívta Kállayt, a névleges szövetségest, egy hivatalos látogatásra. Az 1942 áprilisában sorra kerülô elsô és egyben utolsó találkozásukon Hitler tôle szokatlan módon kezelte Kállayt. Annak ellenére, hogy fô mûvében, a „Mein Kampf”-ban lesújtó hangnemben írt a gyengébb népekrôl, egy kis nép képviselôjeként hozzá látogató miniszterelnök fölötti hatalmaskodás helyett, kedves volt Kállayhoz, kihangsúlyozván a magyar királyság történelmi nagyságát. A náciellenes magyarok számára emlékezetesek maradtak a honi lapokban megjelenô, és sokakban büszkeséget tápláló fényképek, amelyek arról tanúskodtak, hogy a mélyen meghajló Hitler megrázta a feszesen álló Kállay kezét, melyet a miniszterelnök csupán néhány centiméterre tartott a testétôl.

Hitlerrôl köztudott volt, hogy a magyarokat megvetette, ázsiai söpredéknek tartotta, és nemtetszését fejezte ki az elôkelô származásúakkal szemben is. Valamilyen megfontolásból azonban, tôle váratlan módon mégis barátságosan közeledett Kállayhoz. Ahelyett, hogy tôle várhatóan, legalább egy órán át tartó szóáradattal halmozta volna el látogatóját, Hitler inkább arra kérte a magyar miniszterelnököt, hogy beszéljen saját országáról. Hitler, Kállay beszédére tett néhány megjegyzésében sem tért ki arra a helyzetre, melyet Budapesten tartózkodó kiküldöttei „tûrhetetlen rendellenességnek” neveztek, azért, mert egy zsidó közösség – teljes mértékben – sértetlen maradt. Ehelyett Hitler inkább azt hangsúlyozta, hogy ellentétben a délszlávokkal, a románokkal és a bulgárokkal, akik a történelem folyamán képtelenek voltak szilárd alapokkal rendelkezô állam megteremtésére, a magyarok „erôs és jól szervezett államot” hoztak létre, ami a régi nemesség veleszületett vezetôi képességének köszönhetô. A Magyar Külügyminisztérium képviselôje, Szegedy-Maszák Aladár, aki a találkozón elhangzottak rögzítésével volt megbízva, késôbb azt nyilatkozta, hogy Hitler hízelgése Kállayból, a régi nemesség hites tagjából, elégedettséget váltott ki.2 Hitler bizalmasan adta tudtára vendégének, hogy gyanakvással fordul a porosz nagybirtokosok és katonatisztek felé, dacára annak, hogy ôk a legjobb földmûvesek, gyerekeik pedig a legjobb katonák. Miután Németország megnyeri a háborút, mondta Hitler, az SS, „a német nép gerincoszlopa”, a „háborús nehézségek orosz2. Szegedy-Maszák Aladár: Az ember ôsszel visszanéz (emlékirat) Budapest, Európa Kiadó, 1996. 2. kötet, 77–83. A látogatás leírásában követtem Szegedy-Maszákot, aki megbízható és precíz forrás, mert jelen volt a tárgyalásokon.

370

Charles Fenyvesi

lánrészese” földhöz fog jutni – valószínûleg olyan elfoglalt területeken, amelyeket majd németesíteni kell –, azzal a feltétellel, hogy helyi parasztlányokat vegyenek feleségül, biztosítván ezáltal az adott gazdaságban való maradást. Mivel Kállay nem tudta, hogy igazán mi állhat Hitler iránta tanúsított bizalmának hátterében, nem fûzött semmit a mondottakhoz.

A szívélyes vendéglátó nem jutott sokra a bizalmatlan Kállayval. A hatalomra jutását követô tizenkét év alatt, számos európai egyéniséget lenyûgözött Hitler ellenállhatatlan és hipnotikus ereje, Kállayt azonban nem bûvölte el a Führer varázsa. „Kevés, vagy talán egy magyar sem tett Adolf Hitlernél látogatást a Kállayéhoz hasonló higgadtsággal és önérzettel” – írta az a megbízhatóan éles látású szemtanú, Szegedy-Maszák, aki a szövetségesek befolyásos támogatója, késôbb pedig a háború utáni elsô magyar washingtoni nagykövet volt. „Kállay nem érezte a világtörténelem szelét, és nem igazán hatotta át annak a szuggesztív erôvel rendelkezô, karizmatikus személynek a bûvölete, akit joggal tarthatunk a század kiemelkedô jelentôségû vezéregyéniségének, legalábbis a világtörténelem haladási irányának megváltoztatása szempontjából”.

Kállay nem az az ember volt, akit hízelgéssel könnyen le lehetett venni a lábáról, de nem is esett könnyen kétségbe. Hazaérkezését követôen, Kállay idôvesztegetés nélkül, azonnal hozzálátott a titkos békekötés lehetôségeinek kiaknázásához, tervének kidolgozásához. Kiküldöttei már 1942 nyarának elsô felében nekiláttak a feladatnak, s elsônek Nagy-Britanniával vették fel a kapcsolatot, azzal a nagyhatalommal, amellyel a magyar vezetôség – melynek tagjai a felsô társadalmi réteghez tartoztak, és az angolokéhoz hasonló viselkedés- és magatartásmóddal rendelkeztek – rokonszenvezett. Annak ellenére, hogy nyugatpárti beállítottságúak és meglehetôs vonzerôvel rendelkezôek voltak, a gondosan kiválasztott titkos delegátusoknak mégis csak Anglia kezdô, kevésbé jelentôs hivatalnokaival sikerült kapcsolatot teremteniük, akik megvetéshez közel álló közönnyel vetették el azt a magyar kérelmet, hogy inkább angol, mint orosz katonák foglalják el Magyarországot. Ellenszenvvel viseltettek a magyarokkal szemben, amiért ôk az elsô világháborút követô békeszerzôdésben rögzített határok felülvizsgálását kérték, azzal érvelve, hogy a határok meghúzása számos esetben a helyi lakosság etnikai összetételének figyelmen kívül hagyásával történt.

A semleges Törökországban, Portugáliában és Svédországban tartott titkos tárgyalásokról az angolok tájékoztatták az oroszokat, akik nemcsak kifogásolták ezeket az üléseket, hanem Magyarország azonnali és feltétel nélküli megadását követelték, amely után késznek mutatkoztak tárgyalóasztalhoz ülni. Semmibe véve a magyaroknak Sztálin Vörös Hadserege és Kommunista Pártja magatartásával szemben tanúsított félelmét, a brit diplomaták ragaszkodtak ahhoz a birodalmi érdekeket szolgáló érvhez, hogy amíg Magyarország egyetlen katonája is harcol a szövetségesek ellen, addig nem számíthat „sem rokonszenvre, sem könyörületre”.3 3. Az angol követek azt az utasítást kapták, hogy ne fogadják a magyar képviselôket. A magyar források egy kivételrôl tesznek említést: 1943. szeptember 9-én, Sir Hughe Knatchball-Hugessen, törökországi angol nagykövet meghívta a Márvány tengeren lévô yachtjára a magyar külügyminisztérium követét, Veress Lászlót. A megbeszélés éjfél után két órakor kezdôdött. A követet egy kis csónakon angol ügynökök vitték be a fény nélküli yachtra, amelyet a holdtalan éjszaka sötétsége lepett be. Knatchball-Hugessen tudtára adta Veressnek, hogy az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval való tanácskozások után, Anglia elfogadja a magyar kormány ajánlatát, hogy feltétel nélkül megadja magát, amint a szövetségesek elérik Magyarország határát. A megállapodást gyakorlatba ültetésének pillanatáig szigorúan titokban kellett

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

371

Miniszterelnöki kinevezése után Kállaynak azonnal szándékában állt látogatást tenni Mussolininél, annál az egyetlen határon túli vezetônél, aki következetesen támogatta a két világháború közötti magyar vezetés legalapvetôbb igényét: visszaszerezni azokat a többnyire magyar lakta területeket, amelyeket Magyarország az elsô világháborút követôen elvesztett Románia, Csehszlovákia illetve Jugoszlávia javára. Egy hátmögötti összeesküvést sejtô Hitler, gyanakvó volt olasz szövetségesével szemben, ezért ellenezte, hogy Kállay elôször Mussolinivel találkozzon. Ezt követôen, az olasz vezér betegsége, valamint fasiszta pártjában zajló belviszályok továbbra is késleltették a látogatást. Végül, 1943 áprilisában Kállaynak lehetôsége nyílt személyesen elindítani egy diplomáciai kezdeményezést.

Korábban a két vezetô csak rövid idôre találkozott, gondolatcserére nem jutott alkalom. Kállay, aki Magyarország egyik legelôkelôbb családjának leszármazottja, Genfben, Párizsban és Drezdában tanult nemzetközi jogot, és késôbb Budapest leghíresebb egyetemén vált a politikatudományok doktorává, magabiztos, visszafogott, de ösztönös demokrata volt. A kovács apától származó és többnyire autodidakta Mussolini, ízig-vérig heves és született zsarnok volt, aki olyan színpadias kijelentésekkel állt elô, mint: „Számos ellenség, nagy dicsôség”, vagy „A fasizmus nem hisz az örök béke lehetôségében, de célszerûségében sem. Egyedül a háború képes az emberi erôforrásokat magaslatokra emelni, és a nemesség értékrendjét azoknak a népeknek átadni, melyek bátran felvállalják azt”. Mindezek ellenére a két vezetô egyazon nemzedék tagja volt, s mindketten az elsô világháború elôtti nemzeti feléledés heves hangulatában nôttek fel. Találkozásukkor Kállay ötvenhat, Mussolini hatvan éves volt, s egyformán büszkék voltak hazájuknak az európai civilizációban betöltött szerepére. Mindketten úgy vállalták magukra önnön nemzetük megmentésének felelôsségét, mintha e küldetést maga Isten bízta volna rájuk.

Kállay elfogadta a meghívást, feltéve, hogy ô kezdi a beszélgetést, és habár a francia nyelvet tartotta erôsségének, eleget tett annak a kérésnek is, hogy német nyelven társalogjanak. Közel háromnegyed órát tartó beszédében, Kállay nem titkolta lázadónak minôsíthetô nézeteit. Azt jósolta, hogy Hitler hamarosan elveszíti a háborút, és azt ajánlotta Mussolininek, hogy Olaszország Magyarországgal együtt pártoljon el a németektôl, és együttesen szervezzék meg a nyugati szövetségesekhez való közeledésüket.4 Mussolini csupán egyszer szakította félbe vendégét. A „Duce” Hitler személyes ígéretére hivatkozott, amelyben a Führer biztosította olasz szövetségesét arról, hogy a nyár folyamán a német hadtest egyszer és mindenkorra végezni fog az oroszokkal.

Kállay úgy döntött, nem fog vitába szállni ebben a kérdésben. Optimista lévén, a miniszterelnök reménykedett. Részint bízott az általa megtapasztaltakban, melyek szerint Mussolini „határozatlan és ellentmondásokba keveredô”, részint pedig reménykedett az orosz és az észak-afrikai visszavonulások hatásaiban, hiszen a németek és az olaszok közösen közel fél millió katonát vesztettek e két fronton. Kállay elôtt világossá vált, hogy nincs esélye vendéglátója elveinek megváltoztatására, hiszen Mussolinit valósággal megigézte „a német erôbe vetett illúzió”, valamint Hitler „hihetetlen meggyôzô ereje”. tartani. Veress beleegyezett London azon követelésébe, hogy Magyarország az elsô adódó alkalommal szakít Németországgal. Az angolok azonban azt állították, hogy Veress nem a nagykövettel, hanem egy jóval alacsonyabb beosztásban lévô diplomatával tárgyalt.

4. Kállay Miklós: Hungarian Premier. Columbia University Press, 1954. 147–203.

372

Charles Fenyvesi

Mussolini titkos tervet forralt, amelyet megosztott Kállayval. A közelgô Hitlerrel való találkozása alkalmával – közölte vendégével Mussolini –, rá szeretné beszélni a Führert, hogy kezdeményezzenek egy fegyverszünetet az oroszokkal, amely önmagában egy külön békekötést eredményezne. Ha ez nem válik be, mondta Mussolini Kállaynak, akkor elfogadja azt az „egészen érdekes” ötletet, hogy a magyarokkal közösen kiszálljanak a „talán” már süllyedô német hajóból.

Néhány nappal késôbb, Salzburgban Hitler keményen visszautasította Mussolini ajánlatát, és újból megerôsítette Mussolini fölötti teljes ellenôrzését. „Szemtôl szemben az erôteljes Hitlerrel – jegyezte meg az angol Alan Bullock, a Führerrôl írt életrajzában – Mussolini összeroskadt és hallgatag volt, a Führer pedig folyton beszélt”.5 Két évtizedig tartó uralkodása utolsó hónapjaiban Mussolini nem találkozott újra Kállayval annak érdekében, hogy közös tervükrôl tovább folytathassák a megbeszélést. Mussolini azonban beváltotta ígéretét, és figyelmeztette Hitlert, hogy Olaszország ellenezni fogja Magyarország függetlenségének megsértését, az ország Werhmacht általi megszállását, amelytôl sokan tartottak Magyarországon. (Hitler semmibe vette Mussolini ezirányú közbelépését.) Ami még említésre méltó, az, hogy az olasz diktátor egy szót nem szólt a Führernek arról, hogy a magyar vezetés a tengelyhatalmakból való kilépést tervezi. Úgy tûnik, hogy Kállay rávette Mussolinit, hogy ez egyszer úriember módjára viselkedjék.

Kállay soha nem adta fel a reményt, hogy számíthat Mussolini támogatására a „sorssal szembeni harcban” – erre emlékirataiban is van utalás –, mely sors nem más, mint Magyarország legyôzése, valamint a közelgô német és orosz megszállás katasztrófája. Kállay nem restellte megemlíteni ezt angolul megjelent emlékirataiban sem. Kállayt az a remény is éltette, hogy a szövetségeseknek sikerül majd közös nevezôre jutniuk Mussolinival.(A magyar miniszterelnök abban bízott, hogy ha a szövetségesek képesek voltak egy olyan tömeggyilkossal egyezségre lépni, mint Sztálin, akkor okkal várható, hogy egy kevésbé zsarnok Mussolinival is szövetségre tudnak majd lépni. A magyar logika talán hosszú távon mûködôképes lehetett volna, amire jó gyakorlati példa lehet a szuperhatalomként elkönyvelt Amerika azon lépése, hogy egyik diktátort a másik után karolta fel, de ez esetben az amerikai vezetés a magyar logika ellenében foglalt állást. Rooseveltnek az orosz szövetség mindenáron való megtartására irányuló konok kitartása kiiktatta minden lehetôségét annak, hogy kockára tegyék az oroszokkal való együttmûködést).

Gyors egymásutániságban jelentkeztek majd azok a szövetségesek részérôl jövô meglepetések, amelyekre számos náciellenes olasz és magyar polgár igen kevéssé számított. Július 10-én a szövetségesek villámgyorsan elfoglalták Szicíliát. A Pietro Badoglio által vezetett július 25-i katonai puccs minimális ellenállás mellett buktatta meg Mussolinit és pártját. Szeptember 3-án a szövetségesek hihetetlen gyorsasággal szálltak partra Olaszországban, amely azt az elôérzetet keltette Kállayban is, hogy az egész félsziget gyors elfoglalása következik. A második világháború kevés eseménye döbbentette meg annyira a magyar vezetôket, mint ez, talán azért, mert saját hazájuk sorsát vélték látni benne.

Az események hatására Kállay hol fellelkesült, hol pedig csüggedt. Az olasz tábornok példátlan bátorsága, hogy letartóztassa azt a „Ducet”, akinek a Hitlerhez fûzôdô kapcsolata az összes nem német vezetôk közül a legbensôségesebbnek, leg5. Allan Bullock: Hitler, a Study in Tyranny. Harper & Row, 1964. 705.

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

373

szorosabbnak volt mondható, arra késztette a magyar miniszterelnököt, hogy ne várjon tovább „a megfelelô pillanatra”, hanem habozás nélkül kezdje el a szövetségesekhez való átállási folyamat tervének kidolgozását. Néhány hét múlva azonban Kállayt letörte az a tény, hogy Badoglio nem tudta elnyerni a szövetségesek teljes bizalmát. Ennek ellenére a miniszterelnök még mindig bízott abban, hogy Magyarországnak „esélye lesz a pálfordulásra”, hiszen „az olasz hadsereg létszámban jóval fölülmúlta az Olaszországban tartózkodó Wehrmacht csapatokat”, és azért is, mert „a németek felkészületlennek bizonyultak a Duna menti térségben”. Kállay még egyszer a reményre bankolt.

Tanulva az egymásnak ellentmondó olaszországi eseményekbôl, melyekrôl a magyar kabinet gyakran virradatig nyúló vitákat folytatott, Kállay nekilátott élete – talán – legkockázatosabb vállalkozásának. A nyár közepe táján, Horthy jóváhagyásával, Kállay megbízta a vezérkar fônökét, Szombathelyi Ferenc vezérezredest, hogy kezdeményezzen nagy horderejû katonai és politikai egyezményt az amerikaiakkal.

Szombathelyi utasította Kádár Gyula ezredest, a katonai hírszerzés vezetôjét, hogy jelöljön ki megbízható tiszteket, akik irányíthatják az OSS-szel (Office of Strategic Services – Stratégiai Szolgálatok Irodája, a továbbiakban OSS – a ford. megj.) folytatott titkos tárgyalásokat. A végrehajtás lebonyolításának terhe Szombathelyi vállaira nehezedett, akit németellenes körökben kulturált, olvasott emberként tartottak számon, s akirôl tudták, hogy a háborúból való kilépés stratégiájának kidolgozása foglalkoztatta leginkább. Akik közelebbrôl ismerték, mindenekelôtt egy „tántoríthatatlan magyar hazafit” (Csicsery-Rónay István kifejezése a szerzôvel folytatott beszélgetése során) láttak benne – ez fajsúlyosabb szempont volt akkor, mint ma –, aki, ellentétben számos katonakollegájával, úgy tekintett a náci Németországra, mint a magyar függetlenségre nézve tényleges veszélyforrásra. A Horthyhoz és miniszterelnökéhez egyaránt közel állók azon töprengtek, hogy a kezdeményezést a „ravasz Kállay” – ahogyan a háta mögött nevezték ôt – kellene-e hogy kezébe vegye inkább, vagy a méltóságteljes, de tétlen Horthy.

A tisztek kiválasztásában, akik majd az amerikaiakkal tervezett tárgyalásokat voltak hivatottak folytatni, a lelkes Szombathelyi a komor és befelé forduló Kádárra támaszkodott, arra a szakképzett katonára, akit korábban a katonai hírszerzés vezetésével bízott meg, annak ellenére, hogy Kádár nem rendelkezett semmilyen elôzetes tapasztalattal. Kádár még Szombathelyinél is fokozottabban tartott a nácik Magyarországra vonatkozó terveitôl. A két jelentôs értelmiségi, Szombathelyi és Kádár, akikre nyomasztóan hatott annak felelôssége, hogy megmentsék az országot mind Hitlertôl, mind Sztálintól, tôlük igen eltérô személyt választottak titkos megbízottjuknak: a Szófiában tevékenykedô magyar katonai attasét, Otto Hatz alezredest. A jóképû, elegáns, vidám természetû, valamikori vívóbajnok Hatz, szereplôje volt az európai politikai és diplomáciai körökben terjedô pletykáknak, mendemondáknak, mi több, még gyors észjárásúnak is tartották. Ezen felül, tehetséges kapcsolatteremtô és megnyerô amatôr komikus is volt.

Mind Szombathelyi, mind Kádár figyelmét elkerülte az a tény, hogy a költekezésérôl és szoknyavadászságáról is ismert Hatz állandóan pénzhiánnyal küszködött, és gyakran vacsorázott, borozgatott a legkülönbözôbb kormányok katonai attaséival. Vagy talán tudatában voltak ennek, de szándékosan figyelmen kívül hagyták Hatz magánéletét, amely jellemzô volt a hozzá hasonló helyzetben lévô, és vele egyenrangú

374

Charles Fenyvesi

magyar társaira is. Úgy gondolták, hogy az ilyen katonai attasék közötti összebarátkozás, tulajdonképpen a hírszerzési feladatok része. Ami ennél fontosabb, hogy mindkét kiválasztó egy olyan negyvenegy éves, értelmes és ambiciózus tisztbe vetette a bizalmát, akit kedvelt, és akire úgy tekintett, mint egy hûséges magyar hazafira. „Annak ellenére, hogy olyan gyalogságban nevelkedett, amely általában közönyös és a tényektôl el nem szakadó embereket csábít, a magyar történelem vakmerô huszáraira emlékeztetô remek huszártisztként, Hatz mindenkit képes volt lenyûgözni”, mondja róla Bálintitt Károly báró, aki egy idôben Hatz beosztottjaként dolgozott. „Otto mindenkivel barátságot kötött, és olyan férfi volt, akibe minden nô beleesett” (amint azt Bálintitt a szerzônek mondta egy magánbeszélgetésben).

1943 szeptemberének elején, Hatz Izmirbe utazott az évi kereskedelmi kiállításra, abba a városba, melyet akkoriban inkább a régi görög nevén, Szmírnaként ismertek. A tömegbôl nagyon gyorsan „kiszúrta” az amerikai hivatalnokokat. Mindennapos beszélgetésbe elegyedtek, társalgásuk azonban hamarosan komolyra fordult.

Az amerikaiaknak egyáltalán nem számított, hogy Hatz nem beszéli anyanyelvüket.

A német nyelvben otthonosan mozgó ügynök Otto von Hatzként mutatkozott be, megkülönböztetett hangsúlyt fektetve a „von”-ra, amellyel nemesi származását érzékeltette. Az amerikaiak habozás nélkül eleget tettek azon kívánságának, hogy a kedélyes és jó megjelenésû budapesti tiszt találkozhasson a számára „megfelelô” amerikaiakkal. Elintézték, hogy néhány nap múlva amerikai hivatalnokok megbeszélt találkozóra fogadják Hatzot.

A találkozás a tervnek megfelelôen alakult. Hatz egy rövid sétára indult a isztambuli Galata hídra, ahol frissítô a tengeri levegô, és ahonnan páratlan a kilátás (Európa és Ázsia is látható). Nemsokára egy autó fékezett le mellette. A hátsó ülésen egy régi budapesti barátja és kollegája ült, a magyar katonai hírszerzô György András, aki arra kérte Hatzot, hogy csatlakozzék hozzá. Az autó egy OSS „biztonsági házhoz” szállította ôket, ahol György a magyar vezérkari fônök, Szombathelyi különleges megbízottjaként mutatta be kollegáját amerikai hivatalnokok egy csoportjának.6 Nem tudni pontosan, Hatz tudatában volt-e annak, hogy magyar katonai hírszerzôi munkáján kívül, György OSS-kapcsolatként is dolgozott. „Igen nehéz volt megmondani azokban az idôkben, különösen Törökországban, hogy egy követségen dolgozó katonai tisztviselô kinek dolgozott, és kitôl, vagy melyik követségtôl kapott utasításokat – vagy kinek adott információkat” – mondja Bálintitt, az akkoriban Ankarában tevékenykedô helyettes attasé. „Az ellenség képviselôivel a legnagyobb titokban megrendezett és tartott találkozókban volt részünk, ami nem jelentette szükségszerûen azt, hogy fizetség ellenében szerzôdtetett ügynökökként tevékenykedünk.”7 Mindezek ellenére Hatzot nem lepte meg oly nagyon az a tény, hogy közte és az amerikaiak között maga György volt a közvetítô. Arannyal, gyémánttal, keleti szônyegekkel és pénzváltással foglalkozó sikeres kereskedôként, György igen elfoglalt ember volt, akinek tevékenységi területe több országra kiterjedt. „Rendkívüli módon rátermett üzletember, aki arra használta fel küldetését, hogy vagyont halmozzon fel, és, hogy számos titkos ügynökségnek dolgozzon” – írta a parancsoksághoz küldött jelentésében Arch F. Coleman, az isztanbuli OSS egyik vezetô embere.

Coleman szerint annak ellenére, hogy a magyar vezérkar semmivel nem tanúsított 6. Barry Rubin: Istanbul Intrigues. New York: Pharos Books, 1999. 181.

7. Személyes kommunikáció Bálintitt Károlytól.

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

375

nagyobb bizalmat György iránt, mint az OSS, Györgyöt mégis felhasználták képességeiért, hogy „végezzen el bizonyos dolgokat” a Gestapo megvesztegetése révén.8 A György által is tanúsított meghatalmazására hivatkozva, Hatz biztosította az amerikaiakat Szombathelyi „ôszinteségérôl”, arról, hogy Szombathelyi eltökélt szándéka a szövetségesekkel való együttmûködés.9 Az amerikaiak figyelmeztették Hatzot, hogy ôk maguk azért nincsenek abban a helyzetben, hogy politikai döntéseket hozzanak, legfentebb a katonai dolgokban, valamint a hírszerzést érintô kérdésekben van komolyabb szavuk. Részletekbe menô tárgyalások következtek, amelyeken többnyire az amerikaiak beszéltek. Október elsején Hatz kapott egy, a megegyezés pontjait összefoglaló iratot – mely zömében, vagy talán teljességgel az amerikaiak által kezdeményezett és megfogalmazott pontokat tartalmazta – a következô címmel: „A magyar vezérkar képviselôivel kötött megállapodási javaslat, a hírszerzésben való együttmûködés terén”. Az OSS az okirat premisszájaként jelölte meg „A fenntartás és habozás nélküli határozott és ôszinte együttmûködési szándékot a szövetségesekkel, minden olyan területen, amely nincs közvetlen német felügyelet és ellenôrzés alatt”. Bonyolult jogásznyelven írt mondatok révén továbbítottak egy enyhítô üzenetet: minél jobb szolgálatot végeznek a magyar hírszerzôk az OSS számára, annál valószínûbb, hogy kedvezôbb elbírálásban lesz részük a háborút követô békeszerzôdésben.

A dokumentum elején utalás van Magyarország sorozatos „nem hivatalos kezdeményezô lépéseire”, melyeket az angolok felé tettek a magyarok, de van utalás a „kudarcra” is, részint a sikertelen próbálkozások miatt, hogy politikailag bebiztosítsák maguknak a határok késôbbi megôrzését, részint pedig azért, mert nem tudtak választani a megszálló hatalmak között. A szöveg azonban kihangsúlyozott egy lényeges változást is: a magyar hírszerzô szolgálat legújabb ügynökei Isztambulba utaztak „szoros kapcsolat elôkészítésének érdekében, és késznek mutatkoznak katonai információk megosztására”. A delegátusok egyértelmû beleegyezését követôen, „hogy készek hivatalosan együttmûködni a szövetségesekkel”, és annak tisztázása után, hogy a kezdeményezés magától Szombathelyitôl indult, „az amerikai képviselôk úgy döntöttek, hogy átadnak egy ideiglenes tervet a magyar megbízottnak”, hogy átadja azt a magyar vezérkari fônöknek.

Ezeket az elôkészületeket „azok az elômunkálatok követték, amelyek alapján az amerikaiak, miután teljességgel meggyôzôdtek a magyar kezdeményezések ôszinteségérôl, nekiláttak egy elfogadható együttmûködési terv kidolgozásának”. Az elsô paragrafusban az OSS úgy minôsítette „a legfelsô magyar katonai vezetés erôfeszítését, hogy kapcsolatba kerüljön a szövetségesekkel”, mint kézzelfogható bizonyítékát annak, hogy a „szövetségesekkel való együttmûködési szándék, minden olyan területen, amely nincs közvetlen német felügyelet és ellenôrzés alatt, határozott és ôszinte.”

A „határozott és ôszinte”, valamint a „fenntartás és habozás nélküli” kifejezések erôteljesek voltak, tükrözvén az amerikaiak elégedett, „minden rendben van” hangulatát. E nehezen született megállapodás irányítójaként, az amerikaiak világossá tették a „magyar fél” számára, hogy az együttmûködés „nem köthetô korábbi területi, vagy politikai engedmények feltételeihez, amelyeket az amerikai fél esetleg megerôsíthet, hiszen ilyen jótállásra a szövetségesek egyetlen katonai vagy politikai 8. „Dogwood Project, Istanbul Mission”, by Arch F.Coleman. NARA RG 226, Entry 214, Box 6.

9. Az információ és az idézetek különbözô OSS-dokumentumokból valók: NARA RG 226, Entry 210, Boxes 247, 244.

376

Charles Fenyvesi

testülete sincs külön felhatalmazva”. Mindamellett, az amerikaiak nem akarták beárnyékolni a magyar reményeket. Fennkölt szavakkal telített, óvatosan megfogalmazott, kanyargós mondattal zárult a bevezetô paragrafus, amelyben az ameriakiak elismerték, hogy „a katonai és politikai hírszerzésben a szövetségesekkel folytatott élénk magyar együttmûködés az Egyesült Nemzetek ügyéért folytatott értékes hozzájárulásnak minôsül, és úgy kell kezelni, mint az egyetlen megfelelô kifejezésmódját annak, hogy Magyarország rokonszenvezik a szövetségesek ügyével, mindaddig, amíg Magyarország nyíltan is be nem jelentheti e táborhoz való tartozását.

A második paragrafus leszögezte, hogy az elsô szakaszban foglaltak értelmében a „magyar képviselôk rádió-adókészüléket kapnak, és hozzá a szükséges titkos kódokat, hogy állandó és közvetlen kapcsolatot tarthassanak fenn az amerikai féllel”.

(Kihasználva privilégiumait, Hatz a diplomata táskájába helyezve magával hozta a készüléket Budapestre.)

A harmadik szakasz, amely „elôzetes bizonyítéka annak, hogy mindkét tárgyaló fél kölcsönösen számíthat egymás hivatalos támogatására”, a szófiai magyar katonai attasé és az Ankarában tevékenykedô amerikai attasé közötti hivatalos értekezlet elôkészületeit tartalmazza. (A dokumentum szerint a találkozóra szeptember 29én kellett, hogy sor kerüljön.)

A negyedik és egyben utolsó rész, azokat a szabályokat rögzítette, amelyek alapján a két fél az üzeneteket fogja egymásnak küldeni az algíri és a budapesti rádióállomásokon keresztül, úgy, hogy a bejelentések elôre megegyezett szövegek lesznek, és elôre rögzített idôpontokban fog sor kerülni azokra, „tanújelét adva annak, hogy az amerikaiak által létrehozott kapcsolatról van tudomásuk a megfelelô amerikai hatóságoknak, és jóvá is hagyják azt”.

1943. október 5-én Hatz elôször Szófiába, utána pedig Budapestre repült. Október 8-án beszámolt Szombathelyinek, átnyújtotta neki az egyezmény szövegét, ezt követôen pedig hosszas tárgyalásba kezdtek. Szó esett az Egyesült Államok és Magyarország szövetségre lépésének nyilvánosságra hozataláról, mely után amerikai gépek szállhatnának le egy Budapesthez közeli repülôtéren, akár egy jelentôs amerikai haderô, akár egy magyar katonai egység támogatásával.

1943. október 13-án este 11 óra 33 perckor, az amerikaiak által ellenôrzött, – észak-afrikai – Egyesült Nemzetek Rádiója néven ismert algíri rádióállomás mûsorában, a mûsorvezetô egy „különleges személyes üzenet”-et küldött egy „Trillium” névre hallgató személynek. A szavakat francia nyelven mondta és kétszer megismételte: „Sincérité avant tout”, vagyis „ôszinteség mindenekelôtt”. Az üzenet még kétszer hangzott el, öt perces intervallumokkal.

Másnap este tíz órakor a magyar állami rádió mûsorában, elôször németül, majd angolul és végül franciául tíz perces idôközönként hangzott el egy olyan üzenet, amelynek az átlag hallgató semmilyen különös jelentôséget nem tulajdonított. „A török sajtóból tudható meg, hogy a smyrnai kiállítás Magyarországra nézve teljes sikerként könyvelhetô el – hangzott el angol nyelven a mûsorban. – Remélhetô, hogy a magyar–török kereskedelmi kapcsolatok állandóan erôsödni fognak a jövôben.”

A két rádiómûsor forgatókönyve a közel 400 ezer titkos háborús dokumentum között van, melyeket negyvenhét éven át, egészen 2000 júniusáig10 szigorúan titkos10. Bürokratikus ellentmondásba keveredve, hogy az észak-afrikai rádió mûsorán keresztül szeretné utasításokkal ellátni ügynökeit, az OSS nem tudta biztosan, hogy a magyar vezetôknek szánt üzenetet a kérésnek megfelelôen sugározták-e. Lásd „Documentary Report on the Past History of Our Connection

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

377

ként ôriztek. OSS-dokumentumok szerint az Algírból érkezô és elôre egyeztetett szöveg szerinti üzenet, Magyarország „legfelsô katonai és politikai vezetôit” volt hívatott megnyugtatni arról, hogy az amerikai kormány támogatta azt az „együttmûködési tervet”, amelyet a korábban háborús viszonyban lévô két fél képviselôi a semleges Isztambulban megbeszéltek. A budapesti mûsor rejtjelezett üzenete hasonló módon visszaigazolta, hogy az isztambuli megállapodás alapján, melynek értelmében a szövetségesekkel való együttmûködés „fenntartás és habozás nélküli”, a titkos szolgálat által megszerzett adatokat továbbítani fogják, valamint azt is, hogy a delegátusok valóban a magyar kormány nevében beszéltek.11 A két rádiómûsor szövege, az együttmûködési egyezmény és az a megállapodás, hogy Magyarország továbbítani fogja az Egyesült Államoknak a megszerzett titkos adatokat, aktába kötve elôször 2000-ben került a nyilvánosság elé, és jelenleg hozzáférhetô minden kutató számára, a marylandi College Park-ban, az Amerikai Nemzeti Levéltárban. Az iratok azt is felfedik, hogy a magyarok drótnélküli adókészülékek szállítására használták diplomata táskájukat, azért, hogy bármikor közvetlen kapcsolatba kerülhessenek az amerikai titkosszolgálat embereivel, az OSSszel, és azért, hogy állandóan ki tudják juttatni a kényes adatokat az isztambuli OSSnek, a mai CIA elôdjének.

A rádión keresztüli üzenetváltás, tulajdonképpen helyettesítette a békeidôkben protokoll szerint zajló fogadásokat, amelyeken a kormányok képviselôi aláírásukkal látták el a dokumentumokat, amit aztán hosszas kézrázások, széles mosolyok, és a legjobb minôségû pezsgôvel töltött poharak csengései követtek. A kódolt rádiómûsorok egy titkos kapcsolatot indítottak el az OSS – amelyet maga Franklin Roosevelt elnök állított fel és helyezett a vezérkar ellenôrzése alá, annak érdekében, hogy támogassák az egész Európára kiterjedô náciellenességet – és a magyar vezetôk között, akik türelmetlenül szerettek volna szabadulni attól a paktumtól, amelyet a németek erôltettek rájuk. A legfelsô vezérkarhoz írt jelentésében az OSS vezetôje, William Donovan idézte az isztambuli tárgyalások magyar küldöttét, aki megígérte „a német hadsereggel és német a hadmûveletekkel kapcsolatos részletes hírközlést”, és biztosította az amerikai felet „aktív katonai támogatásról”, annak érdkében, hogy a szövetséges repülôgépek leszállhassanak Magyarország területére.12 Az 1943 szeptemberében megkötött amerikai–magyar együttmûködési egyezmény az egyetlen olyan megállapodás, amelyet az amerikaiaknak sikerült megkötni a náci Németország bármely volt szövetségesének kormányával. A dokumentumokból arra is fény derül, hogy az amerikai hivatalnokok a „magyar minta” szerint, a németek más kelet-európai szövetségeseivel, elsôsorban Romániával és Bulgáriával is szerettek volna hasonló megállapodásokat kötni. Noha a tárgyalások ezen országokkal gyakoriak és olykor egészen bíztatóak voltak, egyezményre végül is nem került sor.

Ami a náci Németország legjelentôsebb európai szövetségesét, a fasiszta Olaszországot illeti, 1943. július 25-én katonai vezetôi letartóztatták Benito Mussolini dikwith the Hungarian General Staff”, 1944. július 3. összeállította „Dogwood” a Nemzeti Levéltár és Nyilvántartások Adminisztrációja (NARA) RG 226, Entry 210, Box 447. (Az összes idézett NARA dokumentum, ha nincs más utalás rájuk, az OSS DAREPODS gyûjteménybôl származik, amely 2000. június 26ától vált hozzáférhetôvé). „ A Ludovikától Sopronkôhidáig” címû emlékiratában, amelyet a budapesti Magvetô adott ki 1978-ban, a háborús idôk magyar hírszerzésének vezetôje, Kádár Gyula a 604. oldalon megjegyezte, hogy kormány megkapta az amerikai rádióüzenetet.

11. NARA RG 226, Entry 210, Box 447.

12. NARA RG 226, Entry 210, Box 81.

378

Charles Fenyvesi

tátort, és egy új kormányt alakítottak, azonban nem voltak felkészülve arra, hogy megállapodásra jussanak az angolokkal és az amerikaiakkal, akik maguk sem látták komoly okát egy elhamarkodott megegyezésnek. Szeptember 8-ig húzódott a fegyverszünet megkötése is. A hat hétig tartó bizonytalanság német érdeket szolgált, hiszen a náciknak lehetôségük nyílott ennyi idô alatt arra, hogy tizenhatra duzzasszák az Olaszországban tartózkodó német hadosztályok számát, és arra is – amint azt Allan Bullock, angol történész is megerôsíti –, hogy az Olaszországban tartózkodó németek „lefegyverezzék a náluk jóval nagyobb létszámú olasz seregeket, elfoglalják a kulcspozíciókat, ellenôrzésük alá vegyék Rómát, anélkül, hogy komolyabb ellenállásba ütközzenek”.13 E huzavona tehát nem nevezhetô egy sikeres katonai lépésnek, sem a nyugati szövetségesek, sem pedig az olaszok részérôl.

1943 utolsó felében a szövetségesek élénk tevékenységet folytattak. Olaszország megszûnt Németország elsô számú szövetségese lenni. A szövetségesek támogatták a Josif Broz Tito által vezetett, törvényen kívül helyezett, jött-ment emberekbôl álló partizán alakulatok megszervezését, akik a háború elôtti Jugoszlávia területének jelentôs részén igen megnehezítették a németek dolgát. Amerika szemében Magyarország volt a következô célpont, azért, hogy megbonthassák Hitler európai erôdjének védôfalát.

Hivatalosan és köntörfalazás nélkül azt követelték, hogy a magyar hírszerzés azonnal kezdje szolgáltatni a jelentôs információkat, és forduljon szembe a németekkel a lehetô leghamarabb. Ez meg is történt és a jelentések egy vastag dossziét töltenek meg.

A tárgyalások, annak érdekében, hogy az 1943. szeptemberi „elvekben megkötött egyezmény” nagyobb hatású paktummá minôsüljön, amelyben rögzítve vannak a kötelezettségek részletei is, nem hoztak sikert. Miközben a magyar titkos megbízottak oda-vissza közlekedtek, és az egymást váltó kódolt üzenetek vontatottan követték egymást, a magyar legfelsô politikai és katonai vezetés egyre idegesebbé vált, az isztanbuli OSS-tisztek pedig egyre türelmetlenebbek és ingerlékenyebbek lettek.

A két fél annyira felindult állapotba került, hogy a nevek helyes leírását sem ellenôrizték le pontosan. Az amerikai iratokban a magyar vezérkar fônökének neve többnyire „Sambothay”-ként szerepel, melynek angolos hangzása majdnem megfelel az eredeti magyar névnek. (Néhány amerikai szerzô egészen 1990-ig így írta Szombathelyi nevét.) Mi több, egy forrásban „Sam Bothay” név szerepel. Ennél azonban jobban tükrözik az isztambuli OSS-nek a magyar partnerekhez való viszonyulását a fedônevek. Hatz például a jóillatú „Jázmin”-ról kapta fedônevét, míg társát, Kövess Lothart, az Osztrák-Magyar Monarchia volt tengerésztisztjét, a Törökországban tevékenykedô üzletembert, egy hasonlóan egzotikus virágról, a „Jakarandá”-ról neveztek el. (A németek szövetségesei közül az amerikaiak nem mindenkit illettek meg ilyen és hasonló nevekkel. A román ügynököknek például az OSS a patológiából kölcsönzött fedôneveket, mint például „Tüdôgyulladás” vagy „Kanyaró”.)

Már azt megelôzôen, hogy a megállapodás részleteirôl tárgyalások kezdôdtek Szombathelyivel és Kállayval, a magyar titkosszolgálat folyamatosan küldte jelentéseit az OSSnek. „Jázmin” és „Jakaranda” a „Dogwood Chain” (Somfa Láncolat) részévé vált. A „Dogwood” fedônevet a prágai születésû, és az OSS közép-európai hálózat isztambuli központjának társigazgatója használta. Eredeti néven Alfred Schwarz, aki korábban pszichológiát és filozófiát tanult Prágában illetve Bécsben, sikeres üzletemberré vált Isztambulban, és az OSS úgy alkalmazta ôt, mint egy kiváló közép-európai szakembert.

13. Allan Bullock: Hitler, a Study of Tyranny. Harper & Row, 1962. 711.

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

379

A következô lépés októberben történt, amikor Hatz katonai attasét Szófiából Ankarába helyezték át. E lépés megtételét az amerikaiak még szeptemberben kérték a közvetlen és folytonos kapcsolattartás érdekében. November 22-én az isztambuli OSS felkérte Kövesst, vállalja el az OSS és a magyar legfelsô vezetés közötti összekötô tiszt szerepét, és decemberben, budapesti látogatása alkalmával Kövess kieszközölte Szombathelyi beleegyezését. Schwarz úgy jellemezte Kövesst, mint aki „tökéletesen megbízható, és aki a legfelsô magyar katonai és politikai körökben nagyon jó kapcsolathálózattal rendelkezik”. Kövess a maga rendjén biztosította az OSS-t arról, hogy a magyarok „ôszinteségéhez és engedélyezéséhez nem férhet kétség”.

December 18-án Hatz és Kövess ismét Isztambulba utaztak. Akár a washingtoni központi hivatal gyanakvásától ösztönözve, akár saját türelmetlenségüktôl vezérelve, az amerikaiak ez alkalommal jóval élesebb hangnemben utasítottak el egy „hivatalos politikai okmányt.” Az új tervezet egy olyan egyezményt javasolt, mely „csupán a katonai vezetôk együttmûködésének mértékét szögezi le, melynek teljes tudatában kell lennie, és melyet teljes mértékben jóvá kell hagynia mindkét fél kormányának”. A jutalmazás gondolata azonban nem maradt el. A korábbi tervezetben használt kifejezésmódnál egyenesebb nyelvezettel rögzíti a szöveg, hogy: „ha az egyezmény szerinti együttmûködésnek jól érzékelhetô, pozitív eredményei lesznek, akkor azt úgy fogják megítélni, mint az Egyesült Nemzetek ügyéhez való szándékos magyar hozzájárulást”.

Az egyezmény azon része, amely talán kritikus lehetett az amerikaiakra nézve, egy kacskaringós mondattal kezdôdik: „Mindaddig, amíg Magyarország nincs olyan helyzetben, hogy nyílt hadüzenet révén egyértelmû tanúbizonyságát adja a tengelyhatalmakról való leválásának, a tervezett együttmûködés öt területre fog kiterjedni”. Egy: a Magyarország katonai tartalékait és módszereit illetô „információk fenntartás nélküli kiszolgáltatása” az amerikaiaknak, azért, hogy „alkalomadtán” fel lehessen azokat használni a náci Németország ellen. Kettô: „biztonságos leszállópályák elôkészítése a szövetséges légierôk számára”. Három: „az együttes hadmûveletek elôkészítéséhez szükséges terv közös megtárgyalása”. Négy: „azonnali fenntartás nélküli együttmûködés”, a német hadmûveleti tervek, „kiváltképpen a mindent átfogó támadási parancs kipuhatolásában, a Balkán védelméért”. Öt: „a távközlés fejlesztése”, annak érdekében, hogy össze lehessen kötni a szövetségeseket „az európai ellenállási mozgalmakat irányító központokkal azáltal, hogy kihasználják a diplomáciai lehetôségeket, és felhasználják a távközlési felszereléseket”, amelyek Magyarországnak, mint a tengelyhatalmak volt tagjának, rendelkezésére állnak.

Talán azzal a megfontolással, hogy e sokoldalú és igen kockázatos vállalkozással elkerüljék a magyarok megfélemlítését, egy következô mondatot iktattak be, mely mérsékeltebb hangon fejezi ki, hogy ezek „akkor végzendôk el, ha mindkét fél szigorúan figyelembe veszi e vállalkozások alkalomszerûségét, de azt is, hogy Magyarország Németország iránti korlátlan hûsége már csak fikció”.

Az öt együttmûködési szemponthoz mellékeltek egy felhívást, melynek értelmében mindkét fél katonai és hírszerzési vezetôinek „késedelem nélkül” hozzá kell látniuk a közös mûveletek megtervezéséhez.

A magyar kormány számára a hatodik, és egyben utolsó szakasz volt a legnehezebben megemészthetô: „A tárgyalásokon rögzített jegyzôkönyv, amely részleteiben fogja tartalmazni az itt összefoglalt elveket és feltételeket, nem politikai okmány, ezért nem használható fel semmilyenféle politikai követelés vagy igény megindokolásá-

380

Charles Fenyvesi

ra”. A szövegben megismétlôdött az elsô szakasz, majd a motívum, hogy az együttmûködés „érzékelhetô eredményei” befolyásolhatják a háború utáni döntéseket.

Schwarz elemzése szerint, ami közel állt a valósághoz, a magyarok szerették volna mellôzni és a következôvel helyettesíteni a hatodik szakaszt: „bizonyos fokig legyen szavatolva, hogy a háború után rendezôdni fog a magyar politikai és területi kérdés”. Az engedmény visszautasítására az amerikaiak két érvet hoztak fel. Elôször, hogy sem az OSS-nek, sem pedig az Egyesült Nemzetek kormányainak nem áll hatalmában ilyen ígéreteket tenni. Másodszor, hogy „a jelenlegi tárgyalások célja nem üzleti ügyek rendezése, hanem az, hogy egy utolsó lehetôséget adjanak Magyarországnak annak bizonyítására, hogy képes erkölcsileg elhatárolni magát a tengelyhatalmaktól, és önkéntes együttmûködésre lépni a szövetséges hatalmakkal, oly módon, hogy közben ne kockáztassa hivatalos kapcsolatait Németországgal”.

Az amerikaiak egy fennkölt ígérettel zárták az egyezményt, azzal, hogy a háborút követô béketárgyaláson a magyarok ügyével foglalkozó szövetséges bizottságnak átadnak „minden bizonyítékot, azért hogy megfelelôen tájékoztassák a bizottságot arról, hogy milyen mértékben járult hozzá Magyarország Európa és saját országa felszabadításához, és mennyire mutatható ki e hozzájárulás kézzelfogható eredménye”.

Ebbôl semmi sem valósult meg a háború után, részint azért, mert a Szovjetunió kommunista kormányt erôltetett Magyarországra, s a hidegháborús állapot körvonalazódásával nem állt az Egyesült Államok érdekében az ország támogatása, részint pedig azért, mert azok a hivatalnokok, akik létrehozták az isztambuli kapcsolatokat, nem voltak már a hatalom közelében. 1943. december vége felé Hatz átadta az egyezményt Szombathelyinek és Kállaynak, és a terv szerint 1944. január 7-én kellett volna visszatérnie Isztambulba „konkrét és kötelezô ajánlatokkal”. A magyar vezetôk azonban hátráltatták ebben.

Január 7-én az isztambuli OSS türelmetlen hangvételû kódolt üzenetet küldött Kövessnek, amelyben elvetette a tervezett megegyezés változtatásának lehetôségét, és figyelmeztette Kövesst, hogy „amennyiben nem kerül sor a napokon belüli lezárásra, úgy nem biztos, hogy az általad ismert piaci feltételek mellett mi képesek leszünk használni, majd teljes áron továbbadni szállítmányodat”. Öt nappal késôbb egy kurta és sürgetô táviratban kérte a „dróton keresztüli ismertetô választ, mielôtt megfosztódnánk az elôvételi jogtól”.

1944. január 13-án a magyarok válaszoltak, kérvén a „lehetôségek fenntartását”, és azt a magyarázatot adták, hogy „a versengés váratlanul zavaró hatása meggátolja az azonnali lezárást”. Arra kérték az amerikaiakat, hogy várják meg a január 16i „személyes megbeszélést”. Kövess meg is érkezett a megígért napon Isztambulba, és mentségül azzal érvelt, hogy a Svájcba és Svédországba látogató magyar diplomaták „a politikai biztosítások kapcsán kevésbé hajthatatlan magatartással szembesültek”, mint amit az isztambuli OSS kifejezésre juttatott. Más szavakkal, Magyarország miniszterelnöke jóval elônyösebb megállapodásokat kötött, mint az ország vezérkara. (Amit a magyarok nem tudhattak, az, hogy a berni OSS-ben tevékenykedô, nagy kapcsolathálózattal és tapasztalattal rendelkezô Allen Dulles, hajlandónak mutatkozott nagyobb kockázatokat felvállalni, mint az Isztambulban dolgozó újonc kollégái. Vagy ami még nem kizárt, hogy a csalafinta Kállay tudta ezt, és az egyik OSS hivatalt a másik ellen akarta kijátszani.)

A magyar kormány érthetôvé tette, hogy a legújabb tervben lefektetett feltételeket akkor tudja csak elfogadni, ha az amerikaiak „teljes felhatalmazásnak örvendô

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

381

szövetséges képviselôket” küldenek Budapestre, hogy megállapodjanak egy egyezményben, amely „tartalmazna néhány pontosan meghatározott biztosítékot, melyekkel enyhíteni lehetne azt a magyar félelmet”, melyet a Magyarországgal kapcsolatos szovjet szándékok táplálnak.

További tárgyalások következtek, egyfelôl az isztambuli OSS-fônök, Lanning MacFarland és a közép-európai társigazgató, Schwarz vezetésével, másfelôl, pedig a magyar kettôs, Hatz és Kövess irányításával. A tárgyalások végül oda vezettek, amit az OSS összefoglalva úgy fogalmazott meg a „végsô okiratban”, amelyet január 30án nyújtott át a magyar csoportnak, mint „a politikai garanciák végsô és mindennemû elutasítása”. A irat elsô szakasza „Az amerikai csoportra” való hivatkozás nélkül tüntette fel az OSS-t, mely „azzal a megbízatással mûködik, hogy a fennálló rend ellen irányuló tevékenységet folytasson a balkáni államokban, azzal az utasítással tarsolyukban, hogy kedvezményben részesítsék az ellenálló csoportokat vagy a kilátásba helyezett új kormányokat, de csak akkor, ha hajlandóságot mutatnak az együttmûködésre, ideológiai különbözôségeiktôl vagy politikai programjaiktól függetlenül. (A belügyekbe való be nem avatkozásra utaló hivatalos ígéret az OSS nemzetközi megbízatásai közé tartozott.)

Az új terv egy négy pontban rögzített együttmûködést foglalt magába, kezdve azzal, amely nyilvánvalóan a legfontosabbnak számított az OSS számára: „Megfelelô eszközök biztosítása, annak érdekében, hogy az amerikai csoportot el lehessen látni katonai, politikai és gazdasági titkos szolgálattal”. A következô pont elôirányozta „a jövôbeni váratlan események kezelésére irányuló egységes katonai mûveletek közös tervezését”. A harmadik az esetleges német megszállással szembeni ellenállási terv fejlesztését hangsúlyozta, „amelybôl nincs kizárva a teljes pusztítás politikájának elfogadása sem, amelyben az amerikai fél segítséget nyújt”. A negyedik és egyben utolsó pont a „megfelelô távközlési eszközök bevezetésére, és a kompetens katonai tisztcserét is magába foglaló közvetlen kapcsolatteremtésre” hívta fel a figyelmet.

A következô paragrafusban az igazán határozott „szövetségesek” szó szerepel, ami a tárgyalásba bocsátkozó két kormányra vonatkozik. „A kívánt együttmûködési formát” úgy jellemezte, mint „olyant, ami rendes körülmények között fennáll a szövetségesek között, behatárolva ez esetben a körülmények diktálta szükséghelyzetek által”.

A terv ismételten és egyenesen kijelentette azt, amit a magyarok nem szívesen hallgattak meg: „Az OSS nincs felhatalmazva, de nem is kíván tárgyalni, vagy állást foglalni politikai kérdésekben”. Az OSS meghatározta alapvetô célkitûzését, ami „az együttmûködés és az ellenséges területeken lévô hûséges csoportokkal való kölcsönös segítségnyújtás alapjainak kidolgozása, kimondottan az ellenség legyôzésének és a háború befejezésének érdekében”.

Az utolsó elôtti paragrafus a német és a szovjet megszállás esetleges lehetôségeit taglalta. Az amerikaiak elôször is kifejezésre juttatták, hogy elvárják a magyaroktól a „legvégsôkig tartó ellenállást”, és utána kijelentették, hogy „Oroszország a mi szövetségesünk, az Egyesült Nemzetek tagja, és ennek megfelelôen tartja magát ahhoz a politikához, hogy ne erôltessen majd egyetlen kormányformát sem az elfoglalt országokra”. A záró paragrafus figyelmeztetô volt arra, hogy abban az esetben „ha e magyar csoport óhajtja a teljes vagy részleges együttmûködést, úgy szükség van Budapest azonnali visszajelzésére, mivel „más, halaszthatatlan tervek is folyamatban vannak”.

382

Charles Fenyvesi

1944. február 2-án Hatz Budapestre repült egy olyan ajánlattal, amely csupán egy gépelt oldal terjedelmû volt. A magyar kormány február 8-án válaszolt a levélre, kifejezve kérését, hogy a Budapestre irányított kézbesítô „egészen jól informált tiszt legyen és olyan politikus, akit a legmagasabb hatóságok hatalmaznak fel írásban”.

A rákövetkezô napon az OSS elutasította a magyarok válaszát, és három napon belüli „feltétel nélküli elfogadást, vagy az ismert ajánlatok elvetését” követelte. A sürgöny hátralevô része durvább megjegyzést tartalmazott, amelyet a távirati stílus még nyomatékosabbá tett: „Egy tiszt küldésére, politikusi kíséret nélkül is csak a kötelezô elfogadást követôen kerülhet sor. Politikai jellegû ígéretek szigorúan kizárva. A létezô és az elôre jelzett hozzájárulás az egyetlen mércéje lesz annak, hogy Magyarország mennyire szolgálja a szövetségesek és egyben saját ügyét.” Az üzenethez csatolva volt egy megjegyzés: „személyes” – jól ismert diplomáciai trükk, amikor könyörtelen üzenetet adnak át úgy, hogy közben mentesítik a kormányt az üzenet felelôssége alól – , arra figyelmeztetve, hogy „az elutasítás maga után fogja vonni a tárgyalások megszakítását, és minden valószínûséggel aktív ellenséges viszony kialakulását”. Az „aktív ellenséges viszonnyal” való fenyegetôzés, váratlan angol–amerikai légitámadást jelentett, amire persze nem került sor addig a pillanatig. (Az oroszok sem bombázták Magyarországot, s a magyar légvédelmi alakulatok sem támadták azokat a Magyarország fölött átrepülô orosz gépeket, amelyek lôszert szállítottak Tito partizánjainak.)

Kállay jogosan volt büszke arra, hogy képes volt hazája területét kivonni a tényleges harcokból, ami még jele Magyarország függetlenségének, és ami bosszantotta a németeket. Az isztambuli OSS azonban könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy a magyarok, akiknek az angolokkal kialakított kapcsolatai zsákutcába torkolltak, a politikai feltételekhez való ragaszkodásuk miatt, most, az utolsó pillanatban, ugyanazokat a politikai célokat akarják kieszközölni az Egyesült Államoktól, s ennek érdekében eszközként kezelik a hamarosan lezárandó egyezményt.

Ahogy a zsidó deportálás kérdésében is többször megtette a németekkel szemben, Kállay most is figyelmen kívül hagyta az OSS által megszabott határidôt. Nem lehetett ôt egykönnyen továbbtaszítani. A következô napon, február 13-án Kövess összekötô tiszt válaszolt az OSS egy kérésére, és saját magyarázatában azt bizonygatta, hogy a magyarok méltatásában nyugtalanító összefüggés fedezhetô fel, az amerikaiak „szigorú feltételhez” kötései és a moszkvai rádió által sugárzott „Magyarországnak szóló fenyegetés” címû mûsor között, melyek majdnem ugyanarra az idôpontra tehetôk.

Kövess szerint, a magyarok azt remélték, hogy biztosítékot kapnak abban az esetben, ha elfogadják az amerikai ajánlatot, és Oroszország (valamint Nagy-Britannia) tiszteletben fogják tartani Magyarország státuszát, mint tényleges szövetségesét, és ennek megfelelôen fogják alakítani magatartásukat és cselekedeteiket.

A következô nap az amerikaiak kemény hangú jegyzékben válaszoltak Kövessnek, kijelentvén, hogy addig, ameddig Magyarország az Egyesült Nemzetek ellensége marad, egyetlen tagállam részérôl sem „szavatolhatják a háborús cselekedetek megakadályozását”. A kurta válasz, még Hatznak az isztambuli OSS-szel 1943 szeptemberében történt elsô találkozását megelôzô brit visszautasításnak volt a visszhangja.

Végül 1944. február 14-én a magyar kormány válaszolt. A véleménykülönbségeket olyan komolynak nevezte, hogy „nem lehet tovább haladni közvetlen tárgyalás nélkül”, amelyet egy olyan amerikai „személlyel folytathatnánk, aki jól ismeri Magyarország helyzetét”, amilyen például a háború elôtti utolsó budapesti amerikai katonai

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

383

attasé volt. Végsô esetben, hangzott az üzenet, az amerikai vezérkar kellene, hogy küldjön a magyar kormánynak „egy részletes írott nyilatkozatot.” Ugyanakkor a magyarok jelezték, hogy ha az amerikaiak által is megfenyegetett országukat a szövetségesek bombázni fogják, azzal „a német táborba terelnék a magyar társadalmat”.

Az OSS úgy értelmezte a február 14-i magyar üzenetet, mint „a javaslatok elutasítását, és a tárgyalások határozott megszakítását”. „Mindamellett, 1944. február 22-én Hatz Isztambulba érkezett, azért, hogy átadja az amerikai javaslat Magyarország általi végsô elfogadását.

A január 30-i amerikai javaslat elfogadásával együtt a magyarok átadtak az OSSnek egy 1500 szóból álló memorandumot, amely egy szenvedélyes beszámolóval indult, melyben szó volt az elsô világháborút követô békeszerzôdések igazságtalanságairól, majd arról, hogy az oroszok elleni tényleges harcokban a magyarok nem segítették a németeket, és Magyarország hozzájárulása a német gazdasághoz minimális volt, jóval kevesebb, mint például Svédországé vagy akár Svájcé. A memorandum nyomós érvekkel támasztotta alá, hogy milyen megfontolatlanság lenne magyar részrôl elhamarkodott lépéseket tenni a Wehrmacht ellen, mint példul megtagadni a németektôl a magyar vasutak használatát, hiszen az azonnali megszállást eredményezne. A német megszállást el kell kerülni, szögezte le a memorandum, mert az „Magyarországnak katasztrófa lenne”, különösen, ami a nácielleneseket és a zsidó lakosságot illeti, s ezen felül, még a „szövetségeseknek is komoly veszteséget” jelentene, mivel a megszálló németek habozás nélkül kihasználnák az ország teljes katonai és ipari energiáját. „Végzetes tévedés lenne olyasmit követelni Magyarországtól, mely azonnali megszállást eredményezne”, figyelmeztetett egy ismeretlen budapesti elemzô – minden bizonnyal Szegedy-Maszák –, utalván Olaszország esetére, ahol a Badoglio marsall „rosszul elôkészített cselekedete” megsértette a szövetséges ügyet, és az olasz nép komoly veszteségét okozta.

Az OSS-tisztek nem bizonyultak eszményi hallgatóságnak ilyen ijesztô jóslatokra, és olyan sirámokra, amelyek a magyarok feltûnô reményvesztettségét fejezték ki.

Az OSS feladatként adta ki tisztjeinek, hogy akár megnyerésükkel, akár erôszakkal, vagy akármilyen más eszközök használatával, de minden áron el kell távolítani az ellenség táborából a tengelyhatalmak tagállamait, és Magyarország átállása a szövetséges hatalmakhoz mindenekelôtti célkitûzés. Attól függetlenül azonban, hogy mennyire nyerték el az isztambuli OSS tetszését, az összetett „magyar ügy” csak egy közép-európai kisállamé volt, ezért másodrendû ügynek számított annak a világháborúnak a kontextusában, amelyet az Egyesült Államok a lehetô legrövidebb idôn belül meg akart nyerni. Washington kedvezô helyzetébôl nézve, a túlzottan elôvigyázatos magyaroknak szüksége volt egy impulzusra, hogy többet tegyenek, jóval többet, mint amennyirôl úgy gondolták, hogy Hitler megtorlás nélkül tolerálja azt.

Mindamellett, a magyar aggodalmak enyhítésére egy OSS-üzenet a következôt jegyezte meg: „döntés született, hogy habozás nélkül, azonnal meg kell kezdeni a gyakorlati együttmûködést”. A magyarok beleegyezésüket adták abba, hogy ellátják az amerikaiakat azokkal a titkos anyagokkal, amelyet az amerikaiak korábban kértek: a magyarországi leszállásra alkalmas területek és jelzések pontos feltérképezése, a teljes magyar hadi parancs ismertetése, a keleti fronton lévô magyar egységekrôl való pontos tájékoztatás, az Abwehr „szerkezete és személyzete”, a magyar export részletes statisztikája 1943-ig, kimutatván a háborús termeléshez szükséges termé-

384

Charles Fenyvesi

keket, valamint az élelmiszertermelést, és „egy teljes névsort a háborúhoz fontos üzemekrôl”, beleértve a pontos számadatokat, hogy mit szállítanak Németországnak, és „az összehasonlítást, a tényleges termelés és a lehetôségeknek megfelelô legnagyobb termelés között”. Budapest azonnal elküldött két dokumentumot: egyet az orosz fronton tartózkodó magyar egységekrôl, a másikat pedig a magyar légvédelem be nem avatkozásáról az orosz légierôk tevékenységébe.

1944. március 16-án, az isztambuli OSS nagyon zavaró üzenetet kapott Kövesstôl: „Meghökkentett annak híre, hogy az önök társasága más képviselôket küldött már el, elôítélettel viseltetve tehát munkám iránt”. A szöveg a Dél-Magyarországon földet érô három amerikai ejtôernyôsre utalt, akiket azért küldtek, hogy tanácskozzanak Magyarország legfelsô vezetôivel. A svájci OSS küldte ôket, azt követôen, hogy az OSS megbeszéléseket folytatott a magyar külügyminisztérium képviselôivel. Kádár bizalmas kisegítôje a három ejtôernyôst biztonságosan Budapestre szállította.

Az április 4-én keltezett, felháborodott hangnemben írt jelentésre, mely az isztambuli OSS társigazgatójától, Schwarztól származott, a svájci OSS nem volt képes kielégítô választ adni és tisztázni a félreértést, és ez „feszélyezett” helyzetbe hozta az isztambuli OSS-szel kapcsolatban álló magyar tiszteket, és „kételyeket táplált” az isztambuli OSS-szel folytatott tárgyalások „hitelességét” illetôen. Az eddig feloldott levéltári dokumentumok alapján nincs kielégítô magyarázat e zavarkeltés okára, melyet hamarosan egy még drámaibb esemény váltott fel.

1944. március 19-én, a kora hajnali órákban, tankokból, páncélos autókból, teherautókból, hernyótalpas harckocsikból és motorkerékpárokból álló, végtelennek tûnô német hadsereg érkezett Magyarországra, és Budapest lakossága sorozatos villámcsapásokra emlékeztetô hangra ébredt. Kinézvén ablakaikon, körvonalaikról felismerték a német tankokat, amelyek dübörögtek és csattogtak a burkolatköves pesti utcákon. A hajnali órák után az évszakra nem jellemzô erôvel jött fel a nap, mely rásütött a város akkor még érintetlen házfalaira. Olyan ragyogó nap volt ez a vasárnap, mely nem egy nyirkos márciusi napra, hanem inkább egy kellemes májusira emlékeztetett, mely a szerelmeseket a dombokra, a családokat pedig a parkokba és a Dunapart-menti sétányokra csalja ki. Úgy tûnik, mintha a pogány istenek kigúnyolták volna a magyarokat ezen a nemzeti tragédiának számító napon.

A fekete Opeljeivel gyorsan száguldó Gestapo a németellenes magyarok százait gyûjtötte össze és kezdte kihallgatni. A magyarok védelme alatt álló három amerikai az elsô elfogottak között volt.

Horthy a Hitlernél tett látogatásából érkezett haza, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy az ô távollétében a németek lerohanták országát. Úgy döntött, hogy nem mond le. „Nem engedhetem, hogy egy bitorló itt üljön”, mondta Horthy az összehívott Koronatanács elôtt, miközben az asztalfônél lévô székre mutatott. „Nincs hatalmamban mindent megvédeni, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy nagy, nagyon nagy segítségére lehetek népemnek. Többet tehetek érte, mint bárki más.”14 A következô néhány napban Kállay „teljesen kirekesztettnek” érezte magát. Emlékiratában így írt: „Úgy tûnik, mozdulatlanság vette hatalmába a várost: senki nem jött hozzám látogatóba; senki nem hívott fel telefonon”. A németek uralták a helyzetet, de Horthy kérésére a német „díszôrség” elhagyta a királyi palota kapuit. Néhány 14. Az idézetek és a részletek Kállay Miklós emlékírataiból vannak. Kállay Miklós: Hungarian Premier. Columbia University Press, 1954. 435–445.

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

385

nap múlva reggel hat órakor egy SS-tiszt becsöngetett Kállay miniszterelnöki lakosztályába, azzal az utasítással, hogy az új német nagykövettel való értekezletre viszi el. Az elmúlt évben a németek által kiközösített Kállay biztosra vette, hogy a meghívás csak egy ürügy a letartóztatására. Kiüzent, hogy szüksége van néhány percre, amíg megborotválkozik és felöltözik, s arra kérte a tisztet, hogy várakozzon. Aztán a miniszterelnök, a felesége és három gyerekük – az egyik nôs, és kisbabája is volt – nagy gyorsasággal felöltöztek, és egy titkos ajtón át leereszkedtek oda, ahol földalatti pincék sorjáztak. Keresztül siettek egy alagúton, amelyet a palotaôrségben szolgáló fia jól ismert. Miután mentek vagy háromszáz lépést, a Kállay család a királyi palotában találta magát, ahol felébresztették a palota lakóját, Horthyt, akit megdöbbentett az SS tiszt illetlensége, hogy reggel hat órakor zavarni merte a miniszterelnököt az otthonában. Mindig lovagias barát lévén, Horthy azonnal otthont és védelmet ajánlott Kállayéknak. A realista Kállay azonban tudta, hogy a németek nem fogják engedni, hogy ô vendégként a királyi palotában lakjon, még akkor sem, ha ez házi ôrizetnek minôsülne, s ha az államfô szilárdan kiállna mellette. Kállay felhívta Sefket Kececit, a török diplomáciai ügyvivôt, hogy a feleségének egy nappal korábban megajánlott politikai menedékjogra még lehet-e számítani. Az elôkelô franciasággal beszélô diplomata válasza igenlô volt, mire Kállay megkérte ôt, hogy küldjön érte egy autót a palota kertjének bejáratához. Néhány perccel késôbb, a török zászlóval feldíszített autó megérkezett, s miután elbúcsúzott a Horthynál maradt családjától, Kállayt elszállította az autó egy mérföldre, a Rózsadombon lévô török követségre.

Semlegességének védelmébe burkolózva, a török kormány jóváhagyta a menedékjogot, és Kállay a harmadik olyan magyar vezetô volt, aki abban a szuverén Törökországban lelt biztonságos menedékre, mely birodalmi hatalmának tetôfokán a magyarokat is meghódító nagyhatalom volt.

A magyar vezérkar továbbra is üzeneteket küldött az isztambuli OSS-nek, hogy szándékában áll a kapcsolatok fenntartása, és ez a bûnszövetkezés felszínre is került – vagy valaki belsô árulta el –, és a németek rátették kezüket az OSS-tôl kapott rádió-vevôkészülékre. Szombathelyit és Kádárt április elsô felében tartóztatták le.

György András egyik, az isztambuli OSS-nek küldött jelentésének megfelelôen, Kádárt elárulta a helyettese, és Kádár arra kényszerült, hogy megtáviratozza Hatznak, aki történetesen épp Szófiában tartózkodott, hogy azonnal haza kell jönnie, és, hogy ez biztonságos. Hatz engedelmeskedett, és a Gestapo letartóztatta mindkettôjüket, ôt és Kövesst is.

Az 1944. március 19-ei tragédia elôtt, Horthy és Kállay egyforma meggyôzôdéssel hitték, hogy Hitler nem fog olyan messzire menni, hogy megparancsolja Magyarország, egy független királyság lerohanását. De a németek tudták, hogy zsarolással belehajszolhatják Horthyt saját szándéka elleni cselekedetekbe is, mint amilyen a Wehrmacht magyarországi bevonulásába való beleegyezése, Kállay miniszterelnök leváltása a nácibarát Sztójay Dömével, aki azelôtt Magyarország berlini nagykövete volt, és hét hónappal késôbb, Horthy rosszul elôkészített október 15-ei, a tengelybôl való kiugrási kísérlete után, Szálasi Ferenc új államfôvé való kinevezése. 1944 végére, a németek „megtisztelték” Horthyt azzal, hogy házi ôrizetbe helyezték egy németországi kastélyban. Megbüntették Kállayt, letartóztatván ôt novemberben, miután Törökország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Berlinnel, és a magyar nyilaskeresztes hatalom megfenyegette Törökországot, hogy erôszakkal fogja eltávolí-

386

Charles Fenyvesi

tani a követségérôl Kállayt. Elôször Budapesten börtönözték be, majd SS felügyelet alatt elszállították a Mauthausen-i koncentrációs táborba, mialatt a Vörös Hadsereg bekerítette a magyar fôvárost. „Az emberek szerint a remény és a hit tartják a lelket jó állapotban, így hát ilyenek határozták meg akkor a sorsomat”, emlékszik vissza késôbb Kállay a koncentrációs táborbeli helyzetére. „Ez nem így volt velem... Hívják apátiának, hívják nyugalomnak – akárhogy is, soha nem éreztem hôsiesnek magam a börtönben, de soha nem éreztem félelmet sem...Tudtam és hittem abban, hogy bármi történt is velem, nem fogok, nem tudnék soha elfordulni az eszméimtôl, a hagyományaimtól, az igazi énemtôl.”15 Miután Kállay megszûnt miniszterelnök lenni, májusban megkezdôdött a zsidók deportálása, amelyet megállított júliusban Horthy parancsa, de újraindult Szálasi puccsa után, októberben. A magyar munkaerô, az ipari létesítmények, repülôterek és más források, amelyeket Kállay nem bocsátott a németek rendelkezésére, most az ôk szolgálatukra álltak. „A lelkem március 19-én megtört – írta Kállay a memoárjában. – Elvesztettem a reményt.”

Az amerikai–magyar tárgyalások túl hosszú ideig – közel fél évig – húzódtak. Csakúgy, mint a sokat siratott hat hetes késés, amely a szövetségeseket és a náciellenes Badoglio kormányt akadályozta meg egy fegyverszünet feltételeinek a megtárgyalásában és annak megkötésében, elég idôt hagyva a németeknek, hogy elôkészítsék a következô lépésüket. Amennyiben a szeptemberi „elvbeli megegyezést” egy gyors tényleges egyezség követte volna, az események más fordulatot vehettek volna. A történelmi pillanat szorosabb együttmûködést kívánt volna, Donovan támogatásra talált volna az amerikai hadseregnél, és az ô javaslatára a Fehér Ház egy vagy két légi egységet Magyarországra küldött volna akkor, amikor az ottani Wehrmacht-csapatok létszáma mindössze párezer fô volt. A kölcsönös bizalom növekedésével, a következô lépés a Horthyhoz és Szombathelyihez hû csapatok pontos megjelölése lett volna, amelyek aztán amerikai védelemben részesültek volna. Más kiegészítô csapatok érkezése a közeli Olaszországból a jelképes jelenlétet egy közép-európai támaszponttá változtathatta volna, megfordítván ezzel a helyzetet.

De talán Kállay túlságosan hidegvérû volt. Nem létezett nagyhatalom, amely bele tudta volna hajszolni ôt megegyezés aláírásába, mielôtt minden eszközt kipróbált volna, hogy megvédje azt, amit országa létfontosságú érdekének vélt. Az utolsó percig azt gondolta, hogy valahogy meg tudja gyôzni az amerikaiakat, hogy legalább részben ismerjék el azt, amirôl ô állhatatosan hitte, hogy az igazság volt Magyarországgal kapcsolatban.

Egy másik hiba volt, az amerikaiakkal való összeköttetésnek egy második csatornáját is fenntartani. Kállay ragaszkodott ahhoz, hogy az isztambuli OSS-szel kapcsolatot tartó vezérkarán kívül, a külügyminisztérium folytasson külön tárgyalásokat a berni OSS-szel, ahol Allen Dulles irodafônök a 655.-ként tartotta ôt számon.

Elôbb vagy utóbb a németeknek kötelezôen fel kellett fogniuk néhány jelet a nagy mennyiségû emberi és kábelen át történô összeköttetésbôl, és meg is tették. Három amerikai ejtôernyôs tiszt érkezése volt az utolsó csepp a pohárban, és Hitler parancsot adott a „Margit hadmûvelet” (Operation Margharethe) – Magyarország lerohanása, amely hónapokkal azelôtt elô volt készítve – megkezdésére, mialatt ô Horthyt, 15. Kállay Miklós: Hungarian Premier. Columbia University Press, 1954. 480.

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

387

mint vendégét szórakoztatta. Az újonnan felálló nácibarát kormánnyal az amerikaimagyar kapcsolat abbamaradt, habár Szombathelyi emberei tovább küldték az üzeneteket az isztambuli OSS-nek és várták a február 22-i megállapodás betartását.

A háború után írt memoárjában, melyet a Columbia University Press adott ki angol nyelven, Kállay nyíltan beismeri, hogy Mussolininek az 1943. szeptember 2-i németek általi merész megmentése „nagy örömet” váltott ki belôle, amit „az ô személye iránti rokonszenve és a lovagias fegyvertény iránti csodálata” okozott.16 Mindazonáltal a magyar miniszterelnök megkísérelte kikerülni Mussolini csonka köztársaságának elismerését, mialatt diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn Badoglio új antifasiszta kormányával.

Becsületes emberként és ügyes diplomataként Kállay tisztességes kompromisszumot keresett. Ellentétben Németország többi „junior” partnerével – Romániával, Horvátországgal és Szlovákiával –, nem vette figyelembe az erôs német nyomást, és megtagadta, legalábbis kezdetben Mussolini köztársaságának jog szerinti elismerését. De talált utat arra is, hogy visszafizesse azt, amirôl úgy gondolta, hogy országának tartozása Mussolinivel szemben. A német külügyminiszternek, Joachim von Ribentropnak küldött táviratában, Kállay elôször is „tudomásul vette” Mussolini köztársaságának megteremtését, és Mussolinit a „magyar ügy igaz barátjának” nevezte. Másfelôl azzal, hogy megengedte Badoglionak, hogy a budapesti olasz nagykövetséget ellenôrzése alatt tartsa, német megtorlást kockáztatott, ugyanakkor feldühítette a németeket azzal az emberbaráti gesztusával is, hogy ellátta élelemmel a németek által fogságba ejtett olasz katonákat és civileket, akiket vonatok szállítottak Magyarországon keresztül a Balkánról a németországi hadifogolytáborokba. A brutális bánásmód, melyben a németek az olasz katonákat részesítették, azt juttatta Kállay eszébe, hogy mi történhetne az orosz fronton harcoló hetvenezer magyar katonával – akik sokkal nagyobb német erôk között voltak szétszórva – abban az esetben, ha a magyar kormány felmondaná a Berlinnel kötött paktumot.

De a szövetségesek közül senki sem törôdött azzal, hogy egy magyar konzervatív nemes mit tartott bátornak, vagy kereszténynek, vagy tisztességesnek. Amíg a szövetségesek az egymás közötti ellentéteikkel törôdtek, Kállay bûnösnek találtatott ábrándozásban, amikor megjósolta, hogy az az érdekházasság, amely a nyugati demokráciákat a szovjet diktatúrához köti, még a háború befejezése elôtt fel fog bomlani, és így Magyarország talán elkerülheti a szovjet megszállást. A szövetségesek megegyeztek Németország összezúzásának legfôbb szükségében és a német Hitler ellenes ellenzék kéréseinek figyelmen kívül hagyásában, és türelmetlenek voltak a birodalomtól elhatárolódó magyar konzervatívokkal szemben. Az amerikaiak és a britek azt várták a magyaroktól, hogy bizonyítsák be ôszinte náciellenességüket azzal, hogy haladéktalanul csatlakoznak a szövetségesek táborához. Sem az amerikaiak, sem az angolok nem értékelték igazán azt, ami értelmezésük szerint nem volt több mint egy fügefalevélnyi magyar függetlenség a tengelyen belül.

Kállay úgy képzelte el Magyarországot mint a tolerancia és béke oázisát, a rasszizmustól és bosszútól háborgó hitleri Európa közepén. Menedékhelyként ajánlotta fel Magyarországot a német megszállás alatti Lengyelországból érkezô menekülteknek, Magyarország több évszázados hagyományos szövetségeseinek, csakúgy, mint a gépjüket vesztett és a német hadifogolytáborokból megmenekült szövetséges piló16. Kállay Miklós: Hungarian Premier. Columbia University Press, 1954. 214–221.

388

Charles Fenyvesi

táknak. Miniszterelnöksége alatt Magyarországon sajtószabadság és olyan parlamentáris demokrácia volt, amely csak a jobb- és baloldali szélsôségeket helyezte törvényen kívül. Romantikus nacionalista létére Kállay ugyanakkor realista is volt, aki óvatosan felmérte a németekkel és az általuk alapított, támogatott és hatalomra vágyott magyar szélsôjobboldallal való szembenállásának a lehetôségét. Késleltette a válaszokat az olyan német követelésekre, hogy küldje a Birodalom keleten elfoglalt területein lévô „munkatáborokba” a zsidó közösségeket, ugyanakkor nem rejtette el szkepticizmusát, amikor magas rangú német hivatalnokok a zsidó munka szükségességérôl beszéltek és humánus elbánást ígértek a munkások számára.

Horthyval ellentétben, aki csodálta a németeket és nem tudta elhinni egészen addig, amikor már késô volt, hogy milyen barbárok tudnak lenni, Kállaynak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy mi történik a máshonnan deportált zsidókkal, és biztosította a magyar zsidó közösség vezetôit, amely az utolsó érintetlen zsidó közösség volt Európában, hogy addig, ameddig ô a miniszterelnök, soha nem fogja kiadni a magyarországi zsidókat a németeknek. Megtartotta az ígéretét.

Amíg Horthy csak megvetést érzett a magyar zsidóság nagy része, különösen a vidéki zsidók iránt, Kállay olyan magyar állampolgároknak tekintette ôket, mint akikért ô felelôs. Úgy gondolta, hogy ha korlátozza a zsidók szerepét Magyarország gazdasági életében, kielégítheti a nácikat és magyar klienseiket is, és ez alkalmat adott némely kritikusának, hogy azt gondolja, behódolt a német nyomásnak. A hozzá közel álló zsidók megértették a stratégiáját, és nem kételkedtek abban, hogy a gyakran ismételt nyilatkozatában, amely szerint „a zsidó kérdés megoldásával” – ez a mondat nagyon hasonlított a „végsô megoldás” német eufemizmusához – várni kellene a háború utánig, csak az ô megoldása volt arra, hogy elodázzon valamit, amit valójában soha nem tenne meg.

Az idô telt, és Kállay nem vett tudomást azokról a német fenyegetésekrôl, amelyek tetteket követeltek, nem szavakat. Látva, hogy nem történik rosszabb, mint hogy a németek fokozatosan megszigorítják a vele való kapcsolatot, azt gondolta, hogy a végtelenségig követheti a saját irányvonalát. Mások – a nagy többség –, akik felismerték Magyarország reménytelen helyzetét, letargiába estek. „Semmit nem tehetünk”, egyre csak azt ismételték. De Kállay pókerjátékos volt, blöffölô, aki nem bánta, hogy a tét egyre emelkedett. Úgy viselkedett, mintha négy ász lett volna a kezében. Csak akkor vesztett, amikor végül a németek látni akarták a kártyáit.

Kállay tudta, esélye sincs, hogy megbeszélje a szovjetekkel magyar szomszédjuk lerohanásának kérdését. Abban reménykedett viszont, hogy az Egyesült Államok értékeli majd azokat a magyar eredményeket, amelyek kétéves miniszterelnöksége alatt születtek, és kedvezôbb eljárásban részesíti Magyarországot a háború utáni béketárgyalásokon. Amire még szintén számított, az Pius pápa támogatása volt.

Azonban az amerikaiak felrobbantott hidakat és levegôbe röpített német csapatszállító vonatokat akartak látni. Donovannak, az OSS igazgatójának – vezérként, háborús nevén Titoként ismert – Josip Broz volt a példaképe, és a legnagyobb hôsök azok a kommunista gerillák voltak, akik több németet öltek meg, mint nacionalista riválisaik a royalista Drazsa Mihajlovics csetnik vezér alatt. Ismervén saját népének gondolkodásmódját és országnak területi adottságait, Kállay azzal érvelt, hogy Jugoszláviával ellentétben Magyarország nem alkalmas a gerilla háborúra, mivel kevés és kis kiterjedésû a hegye és az erdôje, és a népe történelmileg is idegenkedik az ilyen típusú ellenállástól.

Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek

389

Két felfogás ütközött itt össze: az idôtlen, romantikus magyar, és a türelmetlen és pragmatikus amerikai. Az akaratok és az eszközök versenye azonban egyenlôtlen volt. Egyfelôl ott volt Britanniának, mint nagyhatalomnak az a tanácsa, hogy hagyják figyelmen kívül egy különleges fontossággal nem bíró ország kérését. Nem értvén egyet teljesen egykori gyámjának birodalmi stílusával, az Egyesült Államok beleegyezett abba, hogy elfogadja a magyar kormány hírszerzô szolgálatát, és közös katonai akciót tervezzen vele, mialatt végig kitartott a feltétel nélküli megadás mellett, tekintet nélkül annak következményeire. Másfelôl pedig ott volt egy nagyhatalom követeléseitôl hajtott kis nemzet karakán vezetôjének a játszmája, aki mialatt kísérletet tett arra, hogy biztosítékot szerezzen a maga számára az angol-amerikaiaktól, megpróbálta elkerülni azt, hogy a másik szomszéd nagyhatalomnak megengedjék, hogy az váljon hasonlóan brutális gyarmatosítójává.

Kállay nem félt a németektôl. Lovagias emberként, félig-meddig elvárta tôlük, hogy tiszteljék a bátorságát. Nem vette figyelembe azt, hogy a nácik nem voltak úriemberek, és türelmüknek határa volt, és hogy Hitler, természetesen Hitler volt az egyetlen ember, aki határozott. Ami elsôként és mindenekelôtt számított Kállaynak, az volt, hogy az ô ügye igaz ügy volt, és kiállt azokért az eszmékért, amelyekben hitt.

Lehetett volna valami ennél fontosabb?

Akik kijátszották a náci parancsokat, tudták, hogy a likvidálást kockáztatják. 1943 folyamán, a német külügyminisztérium magas rangú tisztviselôi közölték bizalmasan legodaadóbb szövetségesükkel, báró Hiroshi Oshima japán nagykövettel, hogy a Führer bármely pillanatban elveszíti türelmét, és megparancsolja „az öreg bolond Horthy” nyugdíjazását. A románoktól eltérôen, akik keményen harcoltak, a magyarok nem teljesítették a kötelességüket az orosz fronton, mondták a berlini japán nagykövetnek; a román diktátor, Ion Antonescu marsall megbízható volt, de Horthy nem. Oshima maga úgy jellemezte a Német Külügyminisztérium szakembereinek tájékoztatóját, mint „dühöst” azért, hogy a magyar vezetôk továbbra is késlekedtek a Hitlernek tett azon ígéretük a betartásával, hogy elkezdik a zsidók németországi „munkatáborokba” való küldését. De – tették hozzá a németek – a lehetô legalsóbb rendû a magyarok közül, akinek „a napjai meg vannak számlálva”, az Kállay, akit úgy jellemeztek, mint „az angol-amerikaiak és a zsidók fizetett ágense” és „áruló”, „akit el kell tenni láb alól”.17 Más nemzetek kiemelkedô, szintén likvidálásra szánt náci ellenállóival együtt, elôször a mauthauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba zárva, Kállaynak szerencséje volt. Az Egyesült Államok hadserege szabadította fel ôket, és Kállay nemsokára menedékjogot kapott az Egyesült Államokban. NewYork-ban telepedett le, ahol az emigráns magyarok egyik megbecsült vezetôje volt, egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig.

Az OSS-Isztambulnak küldött magyar értesülések többsége pontos és fontos volt, beleértve a német hadiipar számára termelô magyar ipari egységek helyét, termelési kapacitását, az orosz fronton levô német csapatok harci szellemének az értékelését, és a Bulgáriába küldendô német repülôgépekrôl szóló tervnek a részleteit. A függetlenségért elszántan kiállni képes katonai egységek elôkészítésének kudarca és a német invázióval szembeni tragikus tehetetlenség ellenére, a német hatalommal szembeni magyar ellenállás ôszinte volt. Mindenekfelett ôszinte volt.

17. „Japan’s Unwitting D-Day Spy” by Charles Fenyvesi. The Washington Post , 1998. máj. 26.

művészet Tóth Sándor

Adalékok Nyíregyháza színháztörténetéhez Mikor hódította meg a nyíregyháziak szívét Blaha Lujza?

Színháztörténeti ismereteink szerint a „Nemzet csalogánya”, aki nemzeti színésznôink közül a legtöbb érzelmi szállal kötôdik Szabolcs megye múltjához és jelenéhez, két alkalommal csillogtatta tehetségét Nyíregyháza színpadi deszkáin. A város színháztörténetének eddigi feldolgozói, a XX. század elsô felében készült monográfiák szakírói, a késôbbi kor színháztörténeti publicistái mind-mind úgy tudják, hogy a XIX. század második felének egyik legnagyobb színész nagysága, Nyíregyházán 1880ban – amit hiteles helyi forrással nem tudtunk igazolni – és 1882-ben lépett fel s írta be nevét hosszú idôre Nyíregyháza kultúrtörténetébe.1 Lujza asszonyról – aki életében halhatatlanná lett – Nyíregyháza Sóstón, ahol sokat sétálgatott, egy dombot neveztek el s emlegették sokáig Blahadomb néven. Ma táblával megjelölt Blaha-sétány emlékeztet egy letûnt korszak máig feledhetetlen nemzeti színésznôjére. A Svájci-lak falán is emléktábla hirdeti az egykori színésznô emlékét.2 Nyírpazonyban, ahol szülei: Reindl Sándor és Ponty Aloisa 1848. február 24-én házasságot kötöttek, szintén utca viseli a Blaha Lujza nevet.3 Feltehetô a kérdés: mikor és mivel írta így be nevét a szabolcsi emberek lelkébe? Színháztörténelmûnk jeles alakjával sokan és sokszor foglalkozEmléktábla a Blaha-sétányon 1. Dr. Bencs Kálmán: Nyíregyházi színészet. In: Magyar Színházi Lexikon. Bp., 1931. III. k. 386–388.; Borovszky Samu: Szabolcs vármegye monográfiája. Budapest, 1900.; Háger László: Szabolcs vármegye fejlôdése és kortörténete. Bp., 1929. 231–242.; Dienes István: Szabolcs vármegye szociográfiája. Bp., 1939.

292. ; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája. Nyíregyháza, 1993. 640.; Margócsy József: Adalékok a megyei színjátszás történetéhez. In: Szabolcs-szatmári Szemle 1981/3. 21.; Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. III. Nyíregyháza, 1989. 128–130. ; Katona Béla: Irodalom, színház, sajtó. In: Erdész Sándor–Katona Béla: Fejezetek Nyíregyháza mûvelôdés-történetébôl. Nyíregyháza, 1973. 66. ; Katona Béla: Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmi topográfiája. II: Ajaktól Zsurkig. Nyíregyháza, 1996. 166–167.; Pándy Lajos: Nyírségi Thália. In: Porba hullott gyöngyszem Nyíregyháza. Nyíregyháza, 1995. 109.

2. Ilyés Gábor: „Beszél a márvány”. Nyíregyháza emlékjeleinek története. Nyíregyháza, 2003. 84. (A továbbiakban: Ilyés, 2003.)

398

Tóth Sándor

tak. Itt most csak arra vállalkozunk, hogy elsô és egyben meghatározó nyíregyházi fellépésének idôpontját bizonyítottan meghatározzuk, nyíregyházi kapcsolatára idôrendben mutassunk rá, a legújabb kutatások adatai alapján.

Reindl Lujza, édesapja korai elvesztése után, mostohaapja nevét vette fel s hívták igen fiatalon Köles Lujzának. Háromszor kötött házasságából az elsô férj neve rögzült meg az évtizedek során mûvésznévként. Blaha János karmester volt a névadó. ... és a Svájci-lak falán Hívták ôt második férje után Soldosné Lujzának, Soldosné Blaha Lujzának. Harmadik férje, Splényi Ödön után, Splényiné Lujzának, Splényiné Blaha Lujzának.

Nyíregyháza lakossága a sajtó útján értesülhetett egy színészi pálya felívelésérôl s irigykedhetett azokra, akik közvetlenül élvezhették, tapasztalhatták egy színi csillag tündöklését a magyar színészet egén.

A fôvárosból járatott lapok mellett a helyi Szabolcs címû lap is tudósította az olvasóközönséget, hogy esküvôjét tartotta Budapesten 1875 szeptemberében.5 Errôl az eseményrôl így ír egyik életrajzírója: „Valóban, 1875. szeptember 20-án Budapesten a belvárosi templomban runyai Soldos Sándor oltárhoz vezeti özvegy Blaha Jánosnét.

A templomban mozdulni sem lehet, az utcákon is hatalmas tömeg. A Nemzeti Színházban, mint szerzôdött tag szeptember 26-án szerepel utoljára. A falu rossza megy.

Vége-hossza nincs az ünneplésnek. Babérkoszorúkat kap, az egyiken szalag: Maradj a miénk. És egy kis árulás a jó Blaha emlékével szemben, az egykori fogadalom megszegése: a színlapon Soldosné Lujza neve olvasható Finum Rózsi alakítójaként.”6 A következô évben, 1876-ban, a város újonnan épített színkörében engedélyt nyert Mannsberger Jakab társulata szórakoztatta a nyíregyházi közönséget. Nem minden társulat tudott gazdaságosan mûködni, ezért elemi érdeke volt minden színi direktornak, hogy színvonalas produkciókat nyújtson, illetve nagy és ismert neveket vonultasson fel a társulati játszási engedély kérése, illetve mûködése során. Ezzel a fogással élt Mannsberger Jakab igazgató is, amikor a helyi sajtó útján tájékoztatta a nagyérdemû közönséget arról, hogy vendégmûvésznek igyekszik megnyerni Soldosnét.7 Ez a törekvése nem sikerült.

Ami nem sikerült Mannsbergernek, sikerült az Csóka Sándornak, a pécsi színház igazgatójának 1879-ben.

Itt egy kis kitérôt kell tennünk, s magyarázatát kell adni annak, miért ismeri úgy a mai napig színháztörténetünk, hogy Blaha Lujza elsô nyíregyházi fellépése 1880ban volt. Ennek oka maga a színésznô, illetve az általa papírra vetett napló volt. Életének eseményeit rögzítô naplója a század elején látott napvilágot több alkalommal és változatban. Csillag Ilona, e napló legújabb közreadója így ír errôl: „Blaha Lujza önéletírásának három változatát ismerjük. Elôször folytatásokban jelent meg a Magyar Hírlapban, 1904 karácsonyától 1905. április közepéig, másodszor A polgár címû napilapban 1910. október végétôl 1911 tavaszáig; e két verzió alig-alig különbözik 3. Ivancsó Dénes: A megtalált anyakönyv. Kelet-Magyarország, 1995. július 1.

4. Ilyés, 2003. 19.

5. Szabolcs, 1875. szept. 27. 39. sz.

6. Karcsai Kulcsár István: Így élt Blaha Lujza. Budapest, 1988. 121.

Adalékok Nyíregyháza színháztörténetéhez

399

egymástól. Harmadízben könyv alakjában látott napvilágot 1920-ban, Életem naplója címmel; Rákosi Jenô írt hozzá bevezetést, és még egy elôszóval is megtetézte Faragó Jenô, a népszerû író és operettlibrettista. Ez a szöveg már jócskán eltér a korábbiaktól”8 A mûfajt és az események történéseinek idôrendjét illetôen is kétségek támadnak. „Kérdés, hogy a Napló valóban napló-e, vagy inkább utólagos visszaemlékezés. Az utolsó elôtti, Egyrôl-másról címû fejezetben a szerzô azt állítja, hogy a kettônek valamiféle keveréke, és úgy tûnik, igazat mond.

Ebbôl eredhet az idôrend jó néhány tévedése.”9 Ilyen tévedésekkel van tele, illetve a visszaemlékezô pontatlansága tükrözôdik a napló Nôvérem férjhez megy és a Huszárok az ablak alatt címet viselô két fejezete is, amelyeket a naplóíró 1880. február hónapra sorolt be. Ebbôl ered az a nyíregyházi szerepléseire vonatkozó színháztörténeti pontatlanság, tévedés, amelyet a késôbbi, a témával foglalkozó szerzôk más adat hiányában elfogadtak s örökítették azt át a mai napig. Az idôbeli pontatlanságot tartalmazó visszaemlékezés a következô: „Egy kis szabadidôm volt, tehát elmen- Blaha Lujza szobra Sóstógyógyfürdôn, tem pár napi vendégszereplésre, Nyíregya tó elôtti parkban házára.

Véghetetlen kedves közönségre találtam, nagyon jó éreztem magamat. Csak a huszárokra haragudtam, mert reggel mindig feltrombitáltak. Az ablakom alatt kellett ellovagolniok korán reggel az egrecírozásra, trombitaszóval kívántak nekem jó reggelt.

Elek Miska fôhadnagy, akit jól ismertünk, volt a mestere az egésznek. Hiába mondtam, hogy ne tegyék, mert éppen akkor alszom a legjobban. Azt felelte, látta ô jól, hogy nem aludtunk mi már olyankor, mert meglebbent egy kicsit a függöny szárnya.

HUSZÁROK AZ ABLAK ALATT A fôhadnagynak igaza is volt. Reggelenként, amint meghallottuk a lovak patkóinak csattogását, be sem vártuk a trombitaszót, hanem egykettôre kiugrottunk az ágyból, és egy pici résen kikukucskáltunk az utcára, így lestük a huszárok kivonulását.

7. Szabolcsmegyei és Hajdúkerületi Közlöny, 1876. jan. 27. 5. sz. (A továbbiakban: SZHK) 8. Csillag Ilona: Blaha Lujza naplója. Budapest, 1987. 23–24. (A továbbiakban Csillag, 1987.)

9. Csillag, 1987. 26.

400

Tóth Sándor

Ilyen az asszony, hiába, valamennyi. Ha huszárok lovagolnak az ablak alatt, az felbizsergeti bennünk a vért; de mikor az istennek legszebb teremtése a magyar huszár!

Nagyon szerettem taligán menni ki a sóstóra; ezek az itteni fiákerek... és bárha alaposan megdöcögtettek, nekem nagyon tetszett a dolog, mert nem volt olyan mindennapi.

Esténkint pedig elhallgattam Benczi Gyula zenekarát; de gyönyörûen is húzták, de sok könnyet csaltak ki a szemembôl!...

Amikor aztán elutazásra került sor, hát a vendéglôs egy óriási sült libát pakolt be az útra; no meg jó kenyeret, pogácsát és egy üveg nyíri karcost. Elek Miska ezt látta, és azt mondta: „Jaj, ha maguk ilyen jól el vannak látva, akkor én elkísérem magukat egész Debrecenig – addig csak megesszük a libát.” Így is történt. Elek Miska beült hozzánk a kupéba, és ott elkezdtünk lakmározni, közben nagyokat nevettünk, mert nem volt késünk a rögtönzött banketthez.

Toalett-táskámból kivettük az ollót, és Dusi azzal trancsírozta fel a libát. Nahát, ez pompás mulatság volt.

Debrecenben aztán búcsút vettünk Elektôl, és ô visszament Nyíregyházára, mi pedig utaztunk tovább haza, Pestre”10 Ez az a rész, amely nyíregyházi tartózkodása emlékeit örökíti meg, illetve az 1879. júniusi fellépéseinek körülményeit írja le, amelyrôl eddig nem rendelkeztünk adatokkal. Érzékeli a két esemény összemosódását s az elsô vendégszereplés lázas ünnepségérôl szóló híradás hiányát Margócsy József is. Ezt így fogalmazza meg a második vendégfellépés leírása után: „Lehet, hogy a második látogatás nem volt olyan fényes sikerû, mint az elsô. Inkább azt hiszem, hogy a két, egymáshoz idôben közel esô vendégszereplés emlékei egybemosódnak. Blaháné emlékezetében is, meg a helyiek legendáiban is.”11 Igazat kell adnunk a fenti állításnak. Valóban, az elsô fellépés okozott olyan katarzist, amely legendává formálódott a Blaha-hagyományban.

A naplóban leírt azon állítás, amely szerint bizonyos szabadidôvel rendelkezve Nyíregyházán vállalt vendégfellépést, úgy igaz, hogy arra 1879 júniusában került sor.

Ezt megelôzôen, Nyíregyházán, Csóka Sándor pécsi színházigazgató kapott játékengedélyt, s léptek fel társulatának tagjai a nyíregyházi Színkörben. Nála is – más darabok mellett – mûsoron voltak a A piros bugyelláris, A corneville-i harangok címû színmûvek.12 Csóka anyagilag is érdekelt volt az országos hírû színésznô felléptetésében, hiszen két népszínmû 13 havi bérleti díjaként 460 aranyforint kifizetési kötelezettséget is felvállalt, nem beszélve társulatának mindennapi fenntartásáról.

Csóka és az éppen színészi szabadsággal rendelkezô Soldosné Blaha Lujza szándékai egybeestek. A vendégfellépés elôkészületeirôl egyetlen újsághír ad közvetlen, forrásértékû adatokat. Bizonyára folyamatos volt annak a Blaha láznak a leírása, amely áthatotta Nyíregyháza városát, Szabolcs megyét, sôt a kelet-magyarországi térséget.

Sajnos az ekkor egyetlen hetilap, a Szabolcsmegyei és Hajdúkerületi Közlöny 1879. június 5. és december 31. közötti számai nem maradtak fenn az utókornak.

10. Csillag, 1987. 180–181.

11. Margócsy, 1989. 129.

12. SZHK, 1879. ápr. 10. 15. sz.

Adalékok Nyíregyháza színháztörténetéhez

401

A Blaha-lázat jelzi az egyetlen, június 5-i szám is.13 Az elsô oldalon a vezércikk, Csóka Sándor színigazgató „Elôleges színi jelentése”, a megyei és városi fogadóbizottság névsora, majd a belsô rovatok egyikében HM monogrammal egyik újságolvasó Blaha Lujza méltatlan elhelyezését teszi szóvá, s közli a lap a Nemzeti Színészet Nyíregyháza Színkörben Mûsorozat tájékoztató anyagát is.

A lapszerkesztôk vezércikke részletes információkat tartalmaz a fogadtatás városi és színházi elôkészületeirôl. Tájékoztatja közönségét arról, hogy a „Nemzet csalogánya”, Soldosné Lujza asszony, június 10-én, a Debrecenbôl Nyíregyházára közlekedô vonattal érkezik. Ismerteti azt is, hogy a mûvésznô részére 2 szobát foglaltak le a Színkör melletti Hárs vendéglôben. Megtudhatjuk belôle, hogy a június 3-án szétküldött elôzetes színházi értesítések alapján nagy tolongás és tumultus keletkezett a színház jegypénztáránál. Csóka Sándor – örömére – kénytelen volt új jegyeket nyomtattatni. A felfokozott várakozást jelzi, hogy a karzat 40 krajcáros jegyéért élelmes vállalkozók 400 forintot is ígértek. A térségre kiterjedô hatását mutatja az a tény is, hogy az igazgató az Elôleges színi jelentésbôl Debrecenbe 400, Nagykállóba 100, Kisvárdára 200, Tokajba 100 darabot és ezen kívül Szabolcs megye településeire, több százra tehetô példányt küldött ki. Mi sem bizonyítja jobban a szabolcsi emberek felfokozott nemzeti s egyben mûvészi érzületét, mint az újságíró megállapítása: „Van itt közönség olyan, aminô a hazában talán két helyütt sem”.

Az „Elôleges színi jelentés” tartalmazza a figyelemfelkeltés minden eszközét s ebbôl is kiderül, hogy üzletnek sem volt rossz a nemzet elsô színésznôjét felléptetni akár négy elôadásra is. „Nagyobb örömmel nem lephetném meg a m. t. közönséget, minthogy hazánk csalogányát, akinek vendégszerepléséért a külföld is méltán versenyez – Soldosné Lujza asszonyt négy vendégjátékra szerencsés valék megnyerni. – Nem riadtam vissza semmi áldozattól – mert az ô mûvészetével szemben semmi áldozat

Jelenet A piros bugyellárisból14 13. SZHK, 1879. jún. 5. 22. sz.

14. Karcsai Kulcsár István: Így élt Blaha Lujza. Budapest, 1988. 151. (A továbbiakban Karcsai, 1988.)

Tóth Sándor

402

A corneville-i harangok Serpolétte-je15

Mûsorozat16

nem nagy –, hogy Nyíregyháza és vidéke lelkes mûértô közönségét oly élvezetben részesítsem, melyet méltán megirigyelhetnek önöktôl” – fogalmazza meg a vendégfellépés jelentôségét Csóka Sándor. A négy elôadás idôpontjait június 11., 12., 14. és 15-ében határozta meg s hívta fel a közönség figyelmét arra, hogy a színésznô a legjobb népszínmû- és operett-szerepeiben fog bemutatkozni, „... hogy annál inkább feledhetetlenné tegye megjelenését önök körében” Tudomására hozta a közönségnek azt is, hogy a négy vendégjátékra külön bérletet nyit az alábbi helyárakkal: páholy: 40 Ft, körszék a négy elsô sorban: 10 Ft, a többiben: 8 Ft, zártszék 5 Ft, karzati ülôhely: 1 Ft 50 kr. Azok részére, akik az eredeti mûsorra váltottak bérletet június 6-ig tette lehetôvé azok megtartását vagy lemondását. Bérletek váltására június 8ig volt lehetôség. A bérleten kívüli, üres helyekre, elôadásonként az alábbi helyárakat állapította meg: páholy: 12 Ft, körszék a négy elsô sorban: 3 Ft, a többiben: 2 Ft, zártszék: 1 Ft 50 kr, földszinti állóhely: 1 Ft, katonajegy a földszintre: 50 kr, karzati zártszék 40 kr, karzat: 30 kr.

A vendégmûvésznô elsô fellépését június 11-én A piros bugyelláris címû darabban tervezte. „Soldosné Lujza asszony mûvészete és hírneve feleslegessé teszi azt, hogy a m. t. közönséget üres szavakkal buzdítsam e bérlet támogatására, egyedül csak tudomásukra akartam itt vendégszereplését hozni” – tájékoztatta a nagyérdemû közönséget ezer körüli példányban kinyomtatott „Elôleges színi jelentésében” Csóka Sándor, a pécsi színház igazgatója, Nyíregyházán 1879. június 3-án.

Blaha Lujza nyíregyházi vendégszereplésérôl, a színdarabokról és az elôadások idejérôl a Mûsorozat tudósít: A piros bugyelláris 1879. június 11., A sárga csikó 1879. június 12., A corneville-i harangok 1879. június 14., A vereshajú 1879. június 15.

15. Karcsai, 1988. 150.

16. SZHK, 1879. jún. 5. 22. sz.

Adalékok Nyíregyháza színháztörténetéhez

403

A naplóban is említett Elek Mihály, nyíregyházi huszár fôhadnagy nem csak itttartózkodása idején és az elköszönéskor volt lovagja a színésznônek, részt vett a fogadó bizottságban is. Maga a fogadóbizottság nagy létszáma és összetétele is jelzi, hogy Szabolcs vármegyében nem mindennapi eseményre kerül sor. A megyei díszküldöttség vezetôi Patai András fô-, Zoltán János alispán. Tagjai: Ábrányi Aurél, Elek Mihály, Miklós László, Péchy Gyula, Benedek G., Megyeri Gábor, Nikelszky Lajos, Meskó László, dr. Trajtler Soma, dr. Baruch Mór, Böszörményi Kornél, Szikszay Pál, Erdélyi Antal, Májerszky Béla, Dudinszky Gyula, Halassy János, Flegmann Jenô, Menyhárt János, Barna Miklós, Korányi Imre, Buday Ferenc, Barvy Béla, Sztarek Ferenc, Leffler Samu, Joszka János, Friedmann Sándor, Groák Zsiga, Egger Márk és a földrészek részérôl Nádassy Mihály, Zomborszky János, Palicz János, simai.

Nyíregyháza város küldöttségét Krasznay Gábor polgármester vezette, tagjai voltak: Kerekréthy Miklós fôkapitány, Bencs László tanácsnok, dr. Meskó László fôorvos, Zajácz József tiszti gyám.

A fogadóbizottság összetétele június 5-én még csak tervezet volt. Végül is, hogy kik vettek részt a bizonyára felemelô fogadtatásban, nem ismert. Nyíregyházi szokás szerint valószínûsíthetôk az igényes fogadóbeszédek, ott lehetett Benczi Gyula és nagyhírû zenekara s a megye hintaja, amelyen az állomás és a szálláshelyet biztosító Hárs nevû szálloda között a mûvésznô és kísérete az utat megtette.

A mûvésznô szálláshelye az a vendégfogadó volt, amely közvetlenül a Színkör mellett állott. Errôl írta egy nyíregyházi aggódó újságolvasó az idézett lapban, hogy nem elég igényes, máshol is találhattak volna helyet számára. Valójában voltak is felajánlások a megye és város tehetôsebb családjai részérôl, azonban ezt a kérdést Csóka Sándor a két szoba lefoglalásával végérvényesen megoldotta.

Ezek azok a közvetlen tények, amelyek igazolják Blaha Lujza 1879. évi négy nyíregyházi fellépését, amelyek által „Blaháné igen kedves emlékeket hagyott hátra Nyíregyházán, tavalyi vendégszerepléseibôl” – írja róla a Szabolcsi Hírlap egy évvel késôbb.17 Naplójában is feleleveníti, mennyire elbûvölte a pályája elején tartó, de már országos turnékon is résztvevô Benczi Gyula, híres nyíregyházi cigányprímás szívhez szóló muzsikája. Ennek hallgatására azonban csak 1879-ben, elsô vendégfellépései idején volt lehetôsége, vagy 1880-ban, ha orvosa tanácsának eleget tett és elutazott a Nyíregyháza melletti Sóstó vadregényes, pihenést és gyógyulást biztosító környezetébe. 1882-ben sajnos nem hallgathatta Benczi Gyula zenekarának gyönyörû nótáit, s nem csalhattak szemébe könnyet, mert a híres mûvész európai turnéjának 1882. február 26-tól augusztus 24-ig terjedô idôtartama alatt és Blaha Lujza fellépése idején Párizsban tartózkodott.19 1880-ban Miklóss Gyula színházigazgató kezdeméArcképe 1880-ból18 nyezte Blaháné vendégfellépését az általa bérelt szín17. Szabolcsi Hírlap, 1880. máj. 23. 30. sz. (A továbbiakban SZH) 18. Karcsai, 1988. 161.

19. Tóth Sándor: Zenei élet Nyíregyházán a XIX. században. Nyíregyháza, 2000. 46.

Tóth Sándor

404

körben s az általa irányított társulat mûvészeivel. Errôl a frissen indult új hetilap, a Nyírvidék tudósításaiból értesülhetünk s továbbadta hírt a Szabolcsi Hírlap is.20 A Nyírvidék május 20-i számában arról tudósított, hogy a feledhetetlen mûvésznô a jövô hónap közepe táján vendégszereplésre Nyíregyházára érkezik.21 Júniusban már ténylegessé vált az érkezés idôpontja is, amelyet 20-ában jelöltek meg. Tudósított a lap arról is, hogy a négy legújabb szerepében fog fellépni.22 Alig telt el egy hét, amikor rossz hírt kellett közzétennie a lapnak. Blaháné arról tájékoztatta az igazgatót, hogy dr. Korányi Frigyes tanácsára a nyáron semmiféle vendégszereplésen sem vehet részt, s ezt egészségügyi állapota indokolja. Ennek ellenére a mûvésznô azt tervezte, hogy még június hónap folyamán felkeresi a helybeli sóstófürdôt, pihenô napjainak eltöltése céljából, ahol az elmúlt évben is kellemes estéket töltött.23 Arról nincs adatunk, hogy eljött-e, itt töltötte-e pihenô napjait a közkedvelt színésznô.

A nyíregyházi szerepléseinek szándéka így 1876 után, 1880-ban, már második alkalommal hiúsult meg, a közönség nagy bánatára.

Színháztörténeti irodalmunk a források birtokában, teljes mértékben ismeri Blaháné 1882. évi fellépéseit. Krecsányi Ignác színházigazgató több fellépésre nyerte meg az ünnepelt színésznôt, azonban a siker nem volt olyan frenetikus, mint volt az három évvel azelôtt. Annak ellenére igaz ez, hogy négy újabb, de a nyíregyházi közönség elôtt nem ismeretlen szerepekben csodálhatták egyedülálló tehetségét. Ezekrôl a helyi Nyírvidék címû lap folyamatosan beszámolt. Blaha Lujza szereplései 1882-ben: A piros bugyelláris 1882. június 17., Huszárcsíny június 18., A corneville-i harangok június 19., Boccaccio június 21., A milimári június 22., A vörös sapka június 25.

„A milimári” tejesasszonya 24 20. Uo. 21. Nyírvidék, 1880. máj. 20. 8. sz.

22. Nyírvidék, 1880. jún. 3. 10. sz.

23. Nyírvidék, 1880. jún. 10. 11. sz.

24. Karcsai, 1988. 170.

25. Karcsai, 1988. 153.

Blaha Lujza a Boccaccióban25

Adalékok Nyíregyháza színháztörténetéhez

405

Elsô két vendégszereplése során Krecsányi igazgató olyan magas helyárakat állapított meg, amely feltûnôen kevés érdeklôdôt vonzott. A Nyírvidék színházi rovatvezetôje meg is állapította, hogy bizonyára rosszul eshetett neki, mert korábban, elsô nyíregyházi vendégszereplése idején, a közönség bálványa volt.26 Harmadik fellépésekor már a leszállított helyárak miatt is telt ház elôtt „kifogástalan érzékenységgel fogadta a közönség”. A Boccaccióban nyújtott teljesítményét nem is kommentálta a színi kritikus. A Milimáriban fényesen tündökölt.27 Utolsó fellépéseként „a lehetô legrosszabb és minden erkölcsi érzéket nélkülözô darabot” A vörös sapkát csak ô tudta megmenteni.28 Mi lehetett az ok, amely egy három évvel korábbi bálványra hidegen tekintett? Talán az a megmérgezett társadalmi légkör, amely a tiszaeszlári vérvád nyomán kibontakozott, s a várost, a megyét, az országot képes volt beteggé tenni. Június végén már arról tudósított az újság: a közönség megelégelte a színházba járást. A megmérgezett lelket a színházi élmény sem volt képes felszabadítani.

A „Nemzet csalogányának” nyíregyházi 1879. és 1882. évi fellépéseit követô tudósítások a résztvevôk élményanyagán nyugszanak, s minél távolabb kerültek az esemény idejétôl, azok annál inkább a jó szándékú legendák körébe emelkedtek. Kivételt képez ez alól egy 1883-ban keletkezett tudósítás, amely rövid idô távlatából erôsíti meg az 1879-es fellépések valódiságát.

Brenner Mihálynak nevezték azt a vendéglôst, aki a Hárs vendéglô és egyben szálloda bérlôje volt 1879-ben. Ô volt az, aki Blaha Lujza naplójában is említett finomságokat, a libát, kenyeret és nyíri karcost adakészítette az elutazó mûvésznônek.

A nevezett vendéglô felújítás miatt 1879-ben bezárt és 1883-ban nyitotta meg kapuit Nyíregyháza értelmisége elôtt. Tudósítás is a régi eseményhez kapcsolódik, amely szerint a megnyitott étterem ismét viseli a „Rámás csizmához” nevet. Ezt a címet „... 1879-ben midôn Csóka Sándor színigazgató itt Huszárcsíny29 idôzésekor sikerült volt hazánk legkedvesebb, legelsô mûvésznôjét, Blaha Lujza asszonyt vendégül megnyerni (azon idôben is Brenner Mihály úr kezelte a szállodát) annyira megnyerte a mûvésznô kegyét, jó kiszolgálat és elôzékenysége által, hogy emlékezetül a kellemes vendégszereplési idôszakra megengedte a t. mûvésznô, miszerint az éttermet, vonatkozással az általa színpadon a rámás csizmáról énekelt ismert népdalra, éttermét a „Rámás csizmához” néven nevezhesse. Azóta 3 év múlt el. A „Rámás csizmához” szünetelt. Most Brenner úr ismét felhasználja a kedves jogot és a kiújított étterem, ismét visszakapja régi dicsôséges címét.”30 26. Nyírvidék, 1882. jún. 25. ; júl. 2.

27. Nyírvidék, 1882. júl. 2.

28. Nyírvidék, 1882. júl. 9.

29. Karcsai, 1988. 148.

30. Szabolcsmegyei Közlöny, 1883. szept. 27. 94. sz.

406

Tóth Sándor

Blaha Lujza harmadik meg nem valósult fellépéssorozata, 1876 és 1882 után, a nyíregyházi színháztörténet nevezetes idôpontjához, 1894-hez kapcsolódik. Ebben az évben készült el Nyíregyháza s egyben a megye egyetlen kôszínháza. Több színtársulat is szerette volna elnyerni a játszási jogot. Ezt kísérelte meg a Miskolcon mûködô Károlyi-féle színtársulat is. Négy elôadás megtartására kért lehetôséget. A siker reményében kínálta fel az igazgató Splényiné Blaha Lujza közremûködését is.

Errôl a helyi újság tudósította a közvéleményt és keltett várakozást a mûpártoló közönség körében.31 Ezt a várakozást hûtötte le ugyanazon újság két héttel késôbb megjelent rövid tudósítása: „Blaha Lujza vendégszereplése elmarad. Miskolcról visszautazott Pestre”.32 Több fellépésrôl vagy annak kísérletérôl nincsenek adataink.

1896-ban mintegy tíz hónapig tartott az a vidéki búcsúkörút, amely a pályáról visszavonuló mûvésznô diadalmenete volt. Sajnos ebbôl kimaradt Nyíregyháza. Ide csak annak az emlékalbumnak a megjelenési híre jutott el, amelyet Kéry Gyula szerkesztett Blaha Lujza élete címen. Az elôfizetési felhívás s a Blaha Lujza sorsát szívén viselô Jókai Mór: Elmélkedés Blahánéról címû dolgozata jutott el a helyi sajtó útján, a szélesebb szabolcsi közönséghez.33 Blaha Lujza és a város kapcsolata azonban nem szakadt meg. Éltek még a fogadóbizottság tagjai közül többen, akik szabolcsinak tekintették a nagy mûvésznôt s nem feledték azt a körülbelüli két hetet, amelyet három év különbséggel Nyíregyháza városában mûvészetébôl megcsillantott s a vadregényes Sóstón eltöltött.

Mutatja a kapcsolat mélységét és az iránta megnyilvánuló tiszteletet, hogy a mûvésznô 70. születésnapjáról nem feledkeztek meg.

Szabolcsvármegye vezetése, 1920-ban úgy döntött, hogy a nagy idôt megért, anyagi gondokkal küszködô mûvésznôn 50 000 korona adománnyal segít.35 Ezt az adományt Szabolcs megye küldöttsége személyesen vitte fel Budapestre és adta át a „Nemzet csalogányának”.36 Tagjai voltak a küldöttségnek: dr.

Jármy Béla fôispán, Mikecz István alispán, Okolicsányi Lajos és Kriston Ferenc törvényhatósági bizottsági tagok. Ekkor tett ígéretet a mûvésznô – elfogadva a meghívást – egy újabb nyíregyházi látogatásra.

Erre 1921 nyarán került sor. Július 7-én érkezett meg az a vonat, amely közel negyven év elteltével, korábbi dicsôsége színhelyére szállította. Társaságában volt nôvére, Benedek Lajosné és házvezetônôje. A fogadtatásról 8-án számolt be az a Nyírvidék címû A hetvenéves Blaha Lujza34 31. Nyírvidék, 1894. jún. 3. 22. sz.

32. Nyírvidék, 1894. jún. 17. 24. sz.

33. Nyírvidék, 1896. júl. 12. 28. sz.

34. Karcsai, 1988. 216.

35. Nyírvidék, 1920. okt. 17. 239. sz.

36. Nyírvidék, 1920. dec. 26. 296. sz.

Adalékok Nyíregyháza színháztörténetéhez

407

lap, amely indulásakor, 1880-ban, fellépésének elmaradásáról és 1882. évi sikeres és kevésbé sikeres szerepléseirôl tudósított.37 Sóstófürdôi tartózkodása – újra a Svájci-lakban – valóban a pihenést szolgálta.

Kímélte a helyi sajtó, tisztelte magánéletét a helyi polgár. Egyetlen hírünk van arról, hogy fogadta a Bessenyei Kör vezetôségét, amely a helyi kultúra vezetô egyesületeként tette tiszteletét a magyar színházi kultúra meghatározó személyisége elôtt.38 Közel két hónap pihenés s a szabolcsi vendégszeretet megnyilvánulásai után, augusztus 30- án vett búcsút szeretô szabolcsi közönségétôl.39 Nyíregyházán szerzett élményei, a szabolcsi emberek körébôl szerzett újabb barátságai nem merültek feledésbe. 1922. év kezdetén újévi üdvözlettel kereste meg vendéglátóit. A meleghangú jókívánságok mellett a mûvésznô fényképét kapta meg dr. Jármy Béla fôispán, Mikecz István alispán, dr. Bencs Kálmán polgármester és Péchy Gyula árvaszéki ülnök. A polgármesternek küldött képen, a Sóstón eltöltött kellemes napokra emlékezett vissza. A kedves gesztust a többiek mellett, Mikecz István alispán is meleghangú levélben köszönte meg. Tudhatjuk meg a fontos eseményekre, emberi dolgokra is figyelô Nyírvidék címû lapból.40 Legközelebb 1924-ben, a város örökváltságának évfordulójára készülve, kerültek elôtérbe színháztörténeti visszaemlékezések. Téger Béla, a tanítóképzô tanára, a Nyírvidék munkatársa egyben irodalmár szólaltatta meg a nagy idôket megélt Jakabovics Fannyt, akinek tôzsdéje mûködött a városháza épületében, s volt jegyárusa a Nyíregyházán egymást váltogató színtársulatoknak Az ô visszaemlékezése szolgáltatta a Nyírvidék: Régi fényképek, visszaszálló emlékek címû cikknek is alapját.41 Ebben a Blaha Lujzához kapcsolódó emlékek igen pontatlanul elevenednek fel.

Igaznak talán csak az tekinthetô, amely szerint a neves színésznô a Sóstón lakott.

Megerôsíti azt a tényt is, hogy az elsô emlékjel Nyíregyházán a Hárs nevû vendéglôhöz köthetô, ahol az éttermet a „Rámás csizmához”, a közkedvelt Blaha-dal kezdô soráról nevezte el a vendéglôs.

A színkör és a vendéglô helyszínének megállapítását az események egy másik szemtanúja vitatja. Bogár Lajos, neves nyíregyházi közéleti ember tollat ragadva, pontosította az elôbbi visszaemlékezô tévedéseit a következô lapszámok egyikében.42 Helyes adatokat közöl a Hárs vendéglôrôl és az udvarán fából felépített színkörrôl, amelynek befogadó képessége nagyobb volt, mint a késôbb létesített kôszínházé.

Blaha Lujza fellépéseit illetôen már rá is érvényes a visszaemlékezés pontatlansága. Krecsányi és Csóka társulatainak jelenlétét keveri s a fellépések idôpontját a nyolcvanas évek elejére, illetve közepére teszi. Általa is megerôsítést nyert a vendéglô „Rámás csizmához” címû felirata, amely a nagy katarzist okozó esemény megörökítése s a szeretet megnyilvánulásának, a hagyományteremtésnek elsô jele volt.

Hetvenötödik születésnapján, 1925. szeptember 8-án sem feledkezett meg róla a város. Bencs Kálmán meleghangú levélben köszöntötte a színész nagyságot. „Méltóságos Asszony!” – kezdôdött a levél. „Nyíregyháza város részérôl mi is az ünneplôk sorába állunk és magyar szívünk hálájának virágaiból font bokrétával köszöntjük 37. Nyírvidék, 1921. július 6. 150. sz.; július 8. 152. sz.

38. Nyírvidék, 1921. aug. 23. 189. sz.

39. Nyírvidék, 1921. aug. 31. 196. sz.

40. Nyírvidék, 1922. jan. 4. 3. sz..; jan. 6. 5. sz.

41. Nyírvidék, 1924. ápr. 20. 92. sz.

42. Nyírvidék, 1924. ápr. 23. 93. sz.

408

Tóth Sándor

méltóságodat, hetvenötéves születésnapja alkalmából. [...] Mi itt Szabolcsban és a Nyírségen mindig szeretettel gondolunk népszínmûvészetünk ragyogó pályafutású csalogányára. [...] Hálásak voltunk és vagyunk a régi szép idôk gyönyörûséges emlékeiért, amellyel dicsôséget szerzett a magyar népszínmûvészetnek és a magyar dalnak” – így fejezte ki gondolatait Bencs Kálmán, Nyíregyháza polgármestere, a mûvésznô igaz híve.43 A következô születésnapját már nem ünnepelhette az ország. 1926. január 19én adta hírül a sajtó, hogy a nemzet csalogánya örökre elhallgatott. Január 8-án délelôtt 11 órakor hunyt el. A helyi Nyírvidékben dr. Erdélyi Magyar Péter méltatta színészi múltját a nemzet életében betöltött szerepét.44 Nyíregyháza színházba járó közönsége a január 19-én este tartott színházi elôadáson búcsúzott el szeretett színésznôjétôl, aki köré Nyíregyházán legendák szövôdtek. Az esti darabot – „Debrecenbe kéne menni” – elôadó színészek az elsô felvonás vége után bent maradtak a színpadon, elhallgatott a zene, némává vált a kórus. A színpadon fekete ruhában megjelent Gulyás Menyhért igazgató s bejelentette a halálhírt. Rövid beszédben méltatta a neves elôd munkásságát, emlékezett annak nagyszerû szerepeire. A színészek és a közönség egy perces néma állással fejezte ki fájdalmát Blaha Lujza fölött. Azt követôen folytatódott az elôadás. Számolt be az esti eseményrôl a Nyírvidék.45 Nemcsak a közönség búcsúzott, elköszönt a város vezetése is. Bencs Kálmán polgármester a szeretett és tisztelt mûvésznô halála alkalmából levélben fejezte ki együttértô gyászát Blaha Sándor államtitkárnak.46 Volt még visszaemlékezés a helyi lapban, amelyrôl azonban azt kell megállapítani, hogy erôsítette azon pontatlanságokat, amelyek a mûvésznô nyíregyházi szerepléseihez kapcsolódtak. A visszaemlékezô cikkíró az 1880. évre datálja a három forró sikerû estét, és 1900 körülire teszi a másik fellépéssorozat dátumait.47 Blaha Lujza befejezte pályafutását. Nyíregyháza ôrzi emlékét s csatlakozott hozzá Nyírpazony is. Színháztörténeti publicisztikánk máig magával hurcolta a pontatlanságokat, s nem ismerte a máig ható nagy színházi katarzis körülményeit.

43. Nyírvidék, 1925. szept. 13. 206. sz.

44. Nyírvidék, 1926. január 19. 14. sz.

45. Nyírvidék, 1926. jan. 20. 15. sz.

46. Nyírvidék, 1926. jan. 21. 16. sz.

47. Nyírvidék, 1926. jan. 23. 18. sz.

390

Konczné Nagy Zsuzsanna

Konczné Nagy Zsuzsanna

A földreform 60. évfordulójára A földért folytatott évszázados küzdelemnek Szabolcs megyében sajátos emlékei vannak. A jobbágyságot megszüntetô 1848-as áprilisi törvények kihirdetése után több településen került sor pereskedésre, kisebb zendülésre a felszabadított jobbágyok és a földesúr között. A vita tárgya szinte minden esetben a földek elkülönözése, vagyis a majorsági földek és a jobbágytelkek szétválasztása volt.

Tiszadobon közvetlenül az áprilisi törvények kihirdetése után gróf Andrássy Gyula keveredett ilyen perbe a község lakosaival, akik a vitatott földön akadályozták az uradalmi jószágok legeltetését és megsértették a korábban – a jobbágyfelszabadítás elôtt – felesben gyakorolt nádlás és faizás szokásos rendjét is.1 A földek elkülönözéséért folytatott küzdelem és pereskedés a szabadságharc leverését követôen még évtizedekig tartott. 1861-ben az ibrányi parasztok és a földesúr, gróf Lónyay Menyhért között mérgesedett el a vita, melynek tárgyát egy nádas képezte. A korábbi évtizedekben az uraság engedélyével ezt feltörték és mûvelésbe fogták. Az elkülönözéskor a teljes terület a földesúr tulajdona lett. Mivel az ibrányiak a Rakamazról érkezett pandúrokat valóságos csatában kiûzték a faluból, félszáz ulánus katonát vezényeltek a településre. A rend helyreállt ugyan, de a pereskedés folytatódott.2 Az ügy végére csak 1894-ben került pont. Ekkor született az a bírósági ítélet mely az érintett parasztoknak telkenként (egész jobbágytelek esetén) 2 hold földet örök tulajdonul, kárpótlásul megítélt.3 A századvégi agrárszocialista mozgalomnak a Viharsarok volt a bölcsôje, de a szabolcsi településekre is rendkívüli hatással volt. A mozgalom tagjai Nyírkarászon hozzákezdtek a földosztáshoz is. A kísérletre a hatalom a csendôrök sortüzével válaszolt, melynek egy halálos áldozata lett.4 A példákat még hosszan folytathatnánk, hiszen megyénkben alig akad olyan település, amelyik ne ôrizne valamilyen emléket a földért folytatott küzdelemrôl. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy azokat a ritka történelmi pillanatokat, amelyek a földreform ígéretét hozták, sok település elsôként igyekezett kihasználni, megragadni.

Ibrányban 1983 óta áll egy földosztó emlékmû, a tragikus körülmények között elhunyt Borbás Tibor szobrászmûvész alkotása. A többalakos dombormû arra em1. László Géza: A tiszadobi lakosok zenebonája 1848/49-ben. In: A szabadság Debrecenbe költözött (Tanulmányok 1848/49 történetéhez). Szerk: Takács Péter. Debrecen, 1998. 61.

2. Magyarország története. II. k. Fôszerkesztô: Molnár Erik. Bp., 1971. 58.

3. Hegedûs Dezsô – Szurdoki Miklós: A rétközi Ibrány. Bp.–Ibrány, 1990. 52.

4. Tóth István: Földosztó mozgalom Szabolcs megyében. Bp., 1963. 74.

A földreform 60. évfordulójára

391

lékeztet, hogy 1919 tavaszán Szabolcs megyében, Ibrányban kezdték elsôként felosztani az uradalmi birokot.

A magyar agrárium történetében az eddigi legradikálisabb változást az 1945-ös földreform eredményezte. A 600/1945-ös ME. rendelet jelentôségét csak az 1848as jobbágyfelszabadítás hatásához mérhetjük igazán. A rendelet megszületése után két nappal, 1945. március 19-én a Debreceni Szabad Szó címû lapban Erdei Ferenc irt vezércikket az eseményrôl: „Megtörtént a döntô lépés, ráléptünk a földreform megvalósításának az útjára. Lázasan dolgozott a földmûvelési minisztérium a földreformtörvény elôkészítésén és a pártokban állandó volt a megbeszélés a törvény megfogalmazása és a végrehajtás mindenféle kérdései körül. Mindnyájan éreztük, hogy ennek a nagy dolognak nem szabad most már késni, és még ezen a tavaszon valósággá kell válni a magyar nép évszázados álmának.”5 A debreceni kormány már március 14-én kijelölte a földreform miniszteri biztosait, március 15-én pedig a Nagytemplom elôtti ünnepségen jelentette be magát a földreformot. A koalíciós pártok mindegyike jelölhetett miniszteri biztosokat, így egyegy megyében több miniszteri biztos is mûködött. A Nemzeti Parasztpárt Szabolcs megyébe a balkányi születésû Páll Józsefet jelölte, aki 1947-ig a párt megyei titkára is volt. Az eseményre így emlékezik: „A Debrecenbôl kiküldött Gyôrffy-kollégista biztosok részére nem tartottak külön kiképzést. Úgy vélték, elég iskola volt számukra a kollégiumi felkészülés és a földreform rendelet kialakításában való buzgólkodás.

A munka megkezdése elôtt, a parasztpártiakat Erdei Ferenc igazította el. Elláttak bennünket frissen nyomott rendeletekkel és sok-sok biztatással. Pénzt nem kaptunk. Lássuk el magunkat, ahogy tudjuk.

Március 21-én reggel szovjet katonai személykocsiba szálltunk. A kocsik egymás után indultak, konvojt formáltak, kikanyarodtak Debrecen fôutcájára, hogy onnan szétváljanak az ország már felszabadult megyéi felé. Nyíregyházáig alig egyórás volt az út, ott dr. Erôss János fôispán fogadott bennünket. Tájékozatott arról, hogy a Kommunista Párt megyei bizottsága is jelöl ki földosztó biztosokat, így Sajben András biztos vezetésével Tiszanagyfaluban néhány nappal korábban már a helyi földigénylô bizottságot is létrehozták.

Engem elôbb a Tiszai-felsô járásba, Mándokra és környékére, majd ezt követôen a Nagykállói járásba osztottak be. Április elsô napjaitól már a megye egészével törôdtem. A megye 807 517 kataszteri hold mezôgazdasági földterületébôl alig egy hónap alatt a terület 44 százalékát, 353 934 kh-t osztottunk fel.”6 A földreform megyebeli eseményei feldolgozó kutatók – Botár József, N. Dikán Nóra, Nádasdi József és Gyarmathy Zsigmond – munkáiból tudjuk, hogy Szabolcsban az igénybe vett földterületbôl 261 947 kh-t osztottak ki 52 309 családnak. Az igénybe vett terület többi részét állami gazdaságoknak, erdôgazdaságoknak, községi kezelésû közös gazdaságoknak juttatták, illetve házhelyeket alakítottak ki rajta.

Szatmár-Beregben a megye adottságaiból kifolyólag az igénybe vett összes földterület csak 112 440 kh volt. Ebbôl 19 310 családnak 79 641 kh-t osztottak ki. Viszonylag jelentôs terület jutott házhelyeknek, illetve egyházi célokra, 7028 kh. A jóval nagyobb területet osztó Szabolcsban, ilyen célokra csupán 10 775 kh jutott. A 5. Debreceni Szabad Szó, 1945. március 19. 1.

6. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára (a továbbiakban SZSZBML), XIV. 62. Dr. Pál József iratai.

392

Konczné Nagy Zsuzsanna

földosztás a Szabolcs megyei települések 97,7 százalékát érintette, míg SzatmárBeregben, csak a 39,6 százalékát.7 „Itt egy krajczár mindig hiányzik” – mondta Móriczra utalva a Nyírség költôje, Váci Mihály. Valóban, a két megyében a földosztás legnagyobb problémáját az jelentette, hogy az igényjogosultak száma jóval meghaladta a kiosztható területek nagyságát.

A földhiányt – mindkét megyében – a juttatott területek csökkentésével az úgynevezett felosztási kulcs leszállításával próbálták enyhíteni. Az alaprendelet a juttatás felsô határát szántóföldnél és rétnél együttesen 15 kh-ban, kertnél és szôlônél 3-3 kh-ban, a birtokminimumot pedig 5 kh-ban, szôlônél és gyümölcsösnél 0,5 kh-ban szabta meg.

Balogh Elemér kommunista miniszteri megbízott Szabolcs megyében utasította a földigénylô bizottságokat, hogy szántóföldeknél 3 kh-t tekintsék birtokminimumnak. A Szatmár megyei miniszteri megbízott Gyenes Antal egy jelentésében a következôket írta: „A bizottságok úgyszólván sehol sem vállalkoztak arra, hogy az igényjogosultak egy részét ne juttassák földhöz a többieknek így többet juttatva – mert szembe találták volna magukat a kint maradottakkal.”8 A földhiány, a föld utáni vágy és tegyük hozzá – néha a kapzsiság is – a két megyében a törvénytelenségek egész sorát eredményezte. A Sopronkôhidán Bajcsy Zsilinszky Endrével együtt kivégzett Odeschalchy Miklós családjának 300 kh-t Tuzséron meg kellett volna hagyni, a bizottság azonban minden földet kiosztott. Ibrányban kiosztották a 100 kh-on aluli zsidó birokokat és a paraszti birtokok felsô határát sem hagyták meg a törvény szerinti nagyságban. Berei Sándor fôbíró birtokából – akinek alig valamivel több, mint 100 kh-ja volt – 80-at elvettek. Még így is akadt olyan jogos igénylô, akinek nem jutott föld. A helyi földigénylô bizottság május végén azt jelentett, hogy 60 családnak egyáltalán nem tud földet adni. Ezek szorgalmas, munkásemberek, akik vagyonnal és gazdasági felszereléssel csak részben rendelkeznek és áttelepülnének Nyírtelek-Varjúlapos környékére, ahol bôvebben van kiosztható föld.

A település birtokszerkezetérôl 1946 januárjában készült egy beszédes kimutatás. Ezek szerint a földreform után Ibrányban 1810 földtulajdonos él. Közöttük 100300 kh-as középbirtokos egyáltalán nincs. Az 5-100 kh-as kisbirtokok száma 1222, a 1-5 kh-as törpebirtokoké 688 és 29 család továbbra is földnélküli.9 Napkoron hét nagyobb földbirtokot osztottak szét, ebbôl 500 holdon felüli csak kettô volt, egyik a Kállay család birtoka. A 600/1945-ös rendelet szerint minden birtokosnak 100-100 kh földet meg kellett volna hagyni. Ezzel szemben összesen 80 kh szántót és 75 kh szôlôt hagytak vissza. igaz, a szôlô szorzószáma 5-ös, vagyis 20 kh felel meg 100 kh szántónak. A birtokosok szerint a szôlô nagyobbik része viszont szántó volt, csak a telekkönyvi bejegyzés minôsítette másként.

Az érintettek mindegyike igyekezett visszaperelni a jogtalanul elvett birtokrészt.

A fellebbezések, a panaszos levelek megtalálhatóak a levéltár iratanyagában. Leveleki Magdolna arról panaszkodott, hogy a napkori határban 125 kh szántója volt, melyet nevelôapjától örökölt. Mivel 14 esztendeje napkori bérlôkkel mûveltette, maga pedig a fôvárosban lakott, birtokát teljes egészégen felosztották. A zsidó származá7. Botár József: A demokratikus agrárforradalom néhány kérdése Szabolcs-Szatmár megyében. Szabolcsszatmári Szemle, 1975/2. 34.

8. Uo. 9. Nagy Ferenc: Ibrány (Ibrány Város Önkormányzatának kiadványa) Nyíregyháza, 2000. 177.

A földreform 60. évfordulójára

393

sú asszony pereskedése még 1947 májusában is tartott, ekkor írta az Országos Földalaphoz a következôket: „A legkétségbeejtôbb nyomorban élek. A deportáltak szállásán lakom tömeglakásban és tömegélelmezést kapok. Egyetlen ruhám, melyet a deportálásból való hazatérésem óta viselek, annyira tönkrement, hogy valósággal nincs miben járnom. Most édesanyám – aki szintén nyomorban sínylôdött – öngyilkos lett, megmérgezte magát. Minden támasz nélkül, egyedül maradtam. Sokat üldözött, deportált voltamtól is eltekintve ez az eljárás annál fájdalmasabban érintett, mert ezt az ingatlant atyámtól örököltem, aki elveiért annak idején maga is szenvedett, s mint jó szocialista az 1919. évben a nyíregyházi börtönben raboskodott.”10 A sort, a példákat még folytathatnánk, annak bizonyítására, hogy milyen feszültségeket, és milyen igazságtalanságokat okozott a jogos igénylôk nagy száma és a kiosztható föld mértéke közötti ellentét. Szó sem lehetett tehát arról, hogy a kiosztásra jelölt föld 5-10 százalékát tartalékalapba helyezzék, arra gondolva, hogy a késôbb hazatérô hadifoglyok között is lesznek igényjogosultak, vagy valakik a félelem miatt csak késôbb jelentkeznek jogos jussukért. Szabolcs megyében csak a fél százalékát tudták a földnek tartalékalapba tenni, de még ennek a csekély mennyiségnek a megôrzése is gondot jelentett. Faluról-falura terjedt az a gyakorlat, hogy a nagyobb, de 100 kh-on aluli paraszti birtokokhoz is hozzányúlnak.

Szerették volna törvényesíteni is ezt a gyakorlatot. Éppen dr. Páll József volt az, aki Nagy Imréig vitte az elôterjesztést. A földmûvelésügyi miniszter azonban nem támogatta azt. A földosztókat persze ez sem befolyásolta, így aztán Szabolcs megye elôkelô helyre került a törvénytelenül igénybe vett földek megyei listáján. A törvénytelenül elvett földek miatti pereskedés évekig tartott és gyakorlatilag semmilyen eredménnyel nem járt.

Az 1945-ös földreform végrehajtásában azoknak a megyéknek volt helyzeti elônyük, amelyek a nyilas uralom alól viszonylag hamar felszabadultak. Az ország keleti és déli területein szinte a rendelet megjelenésével egyidôben megindulhatott a földosztás. A téma elismert kutatója Szakács Sándor szerint március 30-ra Békés megyében már 67 500 kh-t kiosztottak.11 Szabolcs megyében is hamar megkezdték a földek kiosztását. A Magyar Nép 1945. évi március 29-i számában Rákos Sándor írt tudósítást az eseményrôl: „Így történt az elsô földosztás Magyarországon” címmel. A tudósításból kiderül, hogy március 27-én Tiszanagyfaluban Sajben András és Pintér András megyei vezetôk és a Földmûvelési Minisztérium megbízottja jelenlétében megkezdték a földek kiosztását. A levéltári források ismeretében a hangzatos cím csak újságírói fogásnak tekinthetô.

Ennek ellenére az elsôbbség tényét az újság az április 5-i számában is megismételte. Arra hivatkozott, hogy a moszkvai rádió április 4-i adásában külön megemlékezett a Szabolcs megyei földosztásról hangsúlyozva, hogy Tiszanagyfaluban kezdték meg elsôként a magyarországi földosztást.

A két újsághír, mint megfellebbezhetetlen tény került aztán a köztudatba és a megye agrártörténetével foglalkozó kutatók – jómagam is – már objektív forrásként említik.12 10. Lekli Béla: Az 1945-ös földosztás Napkoron. Agrártörténeti Szemle, 1993. 382–408.

11. Szakács Sándor: A földreform és a kisüzemi mezôgazdaság (1945–1948). Agrártörténeti Szemle, 1995. 86.

12. Szabolcs-Szatmár megye monográfiája I. Szerk: Cservenyák László. Nyíregyháza, 1993. 448.; Konczné Nagy Zsuzsanna: Szabolcs-Szatmár megye mezôgazdasága (1945–1961). Nyíregyháza, 2001. 35.

394

Konczné Nagy Zsuzsanna

Hatvan esztendô elmúltával már lehetetlen teljes bizonyossággal megállapítani azt, hogy valójában melyik települést illetné az elsôbbség. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a március 27-i esemény Tiszanagyfaluban csak a megyei vezetôk jelenléte és az újságíró, Rákos Sándor tudósítása miatt lett híressé, szerezhetett elsôbbséget. Három nap múlva ugyanis, ahogyan már említettük, a Viharsarokban már 67 500 kh-at kiosztottak. Nyilvánvaló, hogy ott korábban megkezdték a földek osztását, csak nem volt tudósító, aki azt közhírré tegye.

Több forrás bizonyítja, hogy néhány megyebeli településen is jóval korábban megkezdték az elôkészületeket, a földosztó bizottság megalakítását mint Tiszanagyfaluban. Március 11-én Nagy Imre földmûvelési miniszter Nyíregyházán a földreformtervezetrôl nagygyûlésen számolt be. Ezt követôen gyorsultak fel az események. Március 16-án Kenézlôn, március 18-án Beszterecen alakult meg a földigénylô bizottság, a nyírbogdányi járásban pedig március 24-én megkezdték a földosztást is.13 Tiszanagyfaluban a földreform céljaira 22 birtokot vettek igénybe, közülük a legnagyobb 770 kh, a legkisebb 2 kh volt. Összterületük 2469 kh melyet maradéktalanul kiosztottak a 352 igényjogosult között. Szóba sem került tehát a rendeletben elôirt birtokrész meghagyása vagy a tartalékalap képzése.14 Vagyis a helyi földigénylô bizottság a 600/1945-ös rendelet elôírásait figyelmen kívül hagyva az évezredes perben saját belátása szerint próbált igazságot osztani, csakúgy mint Tuzséron, Napkoron, Ibrányban és a megye más településein. Április 11-én a Megyei Földbirtokrendezô Tanács ülésén megjelent Donáth Ferenc, az Országos Földbirtokrendezô Tanács tagja is. Kifogásolta hogy Szabolcs megyében elôbb kezdtek a földosztáshoz, mielôtt a községek beküldték volna a földigénylôk és az elkobzandó, továbbá a megváltandó földbirtokok listáját, a felosztási tervezettel együtt.15 Donáth Ferenc megállapításaival összecseng az a névsor melyet Tiszanagyfaluban a helyi bizottság a földigénylôkrôl készített. A nevek mellett olyan megjegyzések találhatók, hogy „szorgalma hanyag” vagy „az anyját gondozza” vagy „neki van földje” – ezek egyértelmû utalások arra, hogy sajátos módon értelmezték a rendelet elôírásait.

A jegyzôknek ötnaponként jelenteni kellett, hogyan halad a földosztás az adott településen. Április 3-án Tiszanagyfalu jegyzôje a következôket irta: „Tisztelt Fôszolgabíró Úr! Jelentem, hogy a tavaszi mezôgazdasági munkák elvégzésére minden elôkészítô intézkedés meg volt téve. A földek megmûvelése biztosítva is lett volna. A földreform gyors keresztülhajtásával minden terv és beosztás fel lett borítva.

A földet kiosztották, de hogy ki fogja azt megmûvelni, arról semmi intézkedés nem történt. A földet kiosztották, illetve osztják a törvény rendelkezéseit egyáltalán figyelembe nem véve.”16 A történelmi esemény után hatvan esztendôvel az elemzôk, a kutatók joggal kérdezhetik azt, hogy miféle agrárstruktúra kialakulását remélték azok, akik földet osz13. Az MKP szervezetének kialakulása és harca Szabolcsban, 1944–1948. Írta és összeállította: Filep János. Lektorálta Rákos Sándor! Nyíregyháza, 1970. 44. (Ugyanitt a szerzô szól a tiszanagyfalusi eseményekrôl is, de nem említi az itteni földosztás elsôbbségét, csupán tényként közli, hogy március 27én itt is megkezdték a földek kiosztását.)

14. SZSZBML, XXI. 11. Dadai-felsô járás fôjegyzôje iratai 1945–1950.

15. SZSZBML, XVII. 501. Szabolcs megyei Földbirtokrendezô Tanács iratai 1945–1946.

16. SZSZBML, XXI. 11. Dadai-felsô járás fôjegyzôje iratai, 1945–1950.

A földreform 60. évfordulójára

395

tottak? Volt-e egyáltalán valami jövôképük a magyar mezôgazdaságot illetôen? Érezték-e tudták-e, hogy az 1945-ös földosztás megváltoztatja az agrárnépesség egész életét? Vagy csupán sajátos módon próbáltak igazságot osztani?

A koalíciós pártok politikusainak a többsége természetesen tisztában volt a földreform hibáival és korlátaival. Tudták, hogy a magyar agrárfejlôdés szempontjából ideálisabb lenne az 100-300 kh közötti középbirokok nagyobb arányának elérése.

Helyesebb lenne általában olyan birtoktestek kialakításának a támogatása, amelyek már nem kizárólagosan a kézi élômunkára alapozottak, hanem érdekeltek a gépesítésben is.

Jobb lett volna talán járásonként egy-egy néhány száz holdas, jól mûködô mintagazdaságot is meghagyni, hogy élô példája lehessen a modernebb agrotechnikának, segítse a vetômagtermesztést, a fajtanemesítést.

Több figyelmet kellett volna fordítani már a kezdetekkor a különbözô szövetkezeti társulásokra – hangsúlyozom, nem a szovjet típusú szövetkezetekre gondolok!

Hiszen a reform után földhözjuttatott agrárnépesség felét a kis és középparasztság adta. Talán nem véletlen, hogy agrárágazat jövôképének kialakításakor még a markáns kisgazdapárti politikus, Kovács Imre is számol ezzel. Romány Pál idézi az 1940ben megjelent „Szovjet-Oroszország agrárpolitikája” címû könyvét, a következôképpen: „Az orosz agrárpolitika a feudális agrárberendezkedés helyébe modernebb kereteket állított, s ha nem is mondjuk, hogy megteremtette az új paraszti életformát: az új mezôgazdasági üzem fejlôdését, mégis megindította. Az új keretekbe tömörült parasztok egymáshoz való viszonya, a munka értékelése, a jövedelem elosztása mind-mind olyan izgató kérdés, melyek az emberi együttélés új feltételeinek a megállapításakor döntôek lesznek”.17 1945 tavaszán azonban alapvetôen nem szakmai döntés született a magyar mezôgazdaság jövôjérôl, hanem politikai. A hatalmas háborús veszteségeket szenvedett ország gazdaságát mielôbb talpra kellett állítani. Meg kellett nyerni az agrárnépességet az újjáépítés céljaira. A földhöz jutottak csaknem 60 százaléka nincstelen mezôgazdasági munkás, gazdasági cseléd volt, olyan, aki az egyébként is termelési eszközök hiányával küzdô magyar mezôgazdaságban hajlandó volt, képes volt csupán a keze-munkájával megmûvelni a földet. A háborús jóvátétel miatt is a földreformot úgy kellett végrehajtani, hogy az ne zavarja a termelés folyamatosságát és már a lehetô legrövidebb idôn belül, éreztesse jótékony hatását. Így aztán egy megalapozott, átgondolt, nem csupán rövidtávú érdekeket szem elôtt tartó reform végrehajtására nemigen volt lehetôség. Nem véletlen talán az sem, hogy a köztudatban a földreform helyett a földosztás nyert polgárjogot.

Donáth Ferenc – Nagy Imre államtitkára – sajátos forradalomnak nevezi mindazt, ami 1945 tavaszán történt, mivel a földet osztó bizottságok figyelmen kívül hagyták a 600/1945-ös rendelet elôírásait, és a maguk igazságosnak vélt elképzeléseit valósították meg a gyakorlatban.18 A földreform után a saját munkaerôre alapozott kisbirtok lett az uralkodó a magyar mezôgazdaságban. A magánbirtokoknak csak mintegy 2,7 százaléka haladta meg a 25 kh-t, a földosztás elôtt ez az arány meghaladta az 50 százalékot. Ugyanakkor országosan mintegy 21 000 család még így is kimaradt a földosztásból.19 17. Romány Pál: Földreform és agrárstruktúra. Agrártörténeti Szemle, 1995. 50–61.

18. Donáth Ferenc: Demokratikus földreform Magyarországon 1945–1947. Bp., 1969. 73.

396

Konczné Nagy Zsuzsanna

Hatvan esztendô alatt a magyar mezôgazdaság birtokszerkezete két alkalommal is gyökeresen megváltozott: elôbb a nagyüzemi gazdaságok megszervezésével, majd a rendszerváltás után a kárpótlásként kiosztott sok ezernyi magángazdaság létrejöttével. Mindkettô károkat, veszteségeket is okozott az agrárágazatnak, hiszen a mezôgazdaságban csak hosszabb távra lehet, érdemes tervezni. Így aztán ráférne az ágazatra már néhány nyugalmasabb, csendesebb évtized melyben a szakmai és nem a politikai döntések határozzák meg az ágazat jövôjét, sorsát!

19. Szakács Sándor: A földreform és a kisüzemi mezôgazdaság 1945–1948. Agrártörténeti Szemle, 1995.

137.

Háromszáz éve, 1705. június 20-án született gróf Károlyi Ferenc a Szatmár megyei Olcsván. A városalapító atyák egyikérôl (baloldalt) az évfordulón a képviselô-testület is megemlékezett. Fotó: Erdélyi Tamás

Pethő József

A hazalátogató Krúdy Katona Béla emlékének

„Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akirôl csak hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben, fûzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között; az nem mozdult el a kertek alatt kanyargó gyalogösvényrôl, a szilvafák hamvas árnyékai alól, a nádból vert kerítések alatt mendegélt, és együtt fütyörészett a széllel?... S ugyanezért nem öregedett meg olyan gyorsan, mert újholdkor nem nézett a háta mögé, beszélgetett a vadvizekkel, […] és együtt repdesett lelke a gondtalan, vidám seregélyekével?... Itt maradt a szívébe nôtt tájakon, mélázó ôszökben, érzelmes kertekben, dalokra emlékeztetô lugasokban, igénytelen életet prédikáló borházakban, hosszú estéjû falusi portákon, a temetôkben pihenô öregek körül... Igen, ô az, aki megmaradt azok mellett, akik szerették, és nem keresett új, múlékony pásztortüzeket a messziségben, nem futott hideg fényû lidércek után, eldugta a fejét a párna alá, mint a vadmadár szárnya alá, midôn éjjel nagyravágyó gondolatok látogatták meg...”1 Amikor valószínûleg a visszatérés lehetetlenségének tudatában, ám mégis visszavágyódva ezt a szép vallomását írja Krúdy, már 25 éve annak, hogy elhagyta gyerekkorának és felnôtté érésének színhelyét, a Nyírséget, szülôvárosát: Nyíregyházát.

Már a fiatal Krúdy írói ambícióinak sem biztosított elegendô teret a szülôváros. Diáktársaival pesti lapoknak tudósításokat küldô „sajtóirodát” alapít. Hamarosan azonban már nem elégítik ki az „igaz” hírek, a valóság, és megkezdôdik szépírói pályája.

Elsô novellája 1892. október 30-án, alig néhány nappal azután jelent meg a Szabolcsi Szabadsajtóban, hogy betöltötte 14. évét (Miért ölte meg Káin Ábelt?). Ettôl kezdve neve egyre gyakrabban bukkan fel különbözôlapokban, és nemcsak nyíregyházi, hanem más vidéki és fôvárosi újságokban is.

1894 elején összeköttetésbe került a Debreceni Ellenôrrel is, amelynek szerkesztôje, Gáspár Imre, szinte rögtön észrevette Krúdy kivételes tehetségét, és hamarosan riporteri állást kínált fel neki. A csábító ajánlat után Krúdy nem gyôzte kivárni már a közelgô érettségit sem, hanem – szülôi beleegyezés nélkül – azonnal Debrecenbe utazott. A szülôk azonban kinyomoztatták tartózkodási helyét, s apja 1. Az idézet forrása: Krúdy Gyula: N. N. Egy szerelem-gyermek regénye. In: Pesti nõrabló. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1978. 583–4.

410

Pethõ József

Porubszky Pállal utána ment. Egyesült erôvel sikerült hazacsalogatniuk, hogy legalább az érettségit tegye le.

Az érettségi után azonban Krúdy már nem sokáig maradt Nyíregyházán, „új vizekre” hívta ôt is, mint sok kortársát, az írói ambíció, a nagyváros vonzása. Rövid debreceni, majd nagyváradi hírlapíróskodás után 1896-ban, a millennium évében már a fôvárosban van. Így lesz aztán Nyíregyháza írója mellett a korabeli Budapest egyik legnagyobb megörökítôjévé is.

Az 1895-ös távozástól kezdve már csak hosszabb-rövidebb hazalátogatásai idején fordult meg Nyíregyházán, ezek közül két nevezetesebbet kívánok felidézni az alábbiakban. A felidézendô részletek jól mutatják azt is, hogyan becsülte Nyíregyháza legnagyobb íróját.

1924-ben a 100. évfordulón a város fényes külsôségek között emlékezett ôsei szorgalmának gyümölcsére, az 1824-es örökváltságra. Természetesnek tekinthetjük, hogy az ebbôl az alkalomból kiadandó kötetben való szereplésre Krúdyt is felkérték. Az azonban már mindenképp különös figyelmünkre méltó, mert jól mutatja Krúdy városbeli rangját, hogy az (elôszó után) az elsô helyet jelölték ki neki a kötet szerzôi között.

Bencs Kálmán polgármester a következô felkérô levelet küldte az írónak:2 Nagyságos KRÚDY GYULA úrnak, Budapest Nyíregyháza város közönsége a folyó év szeptember havában az örökváltság 100 éves ünnepét fogja megülni. Elôdeink 1824. szeptember 13-án írták alá báró Dessewffy Sámuellel megkötött szerzôdésüket, melyben megváltották magukat az úrbéri jogok alól.

Ezt a történelmi jelentôségû napot az ôsök emlékéhez méltóan országos jelentôségû ünnepnappá kívánjuk kifejleszteni és maradandó emlékül a város tanácsa „Emlékkönyv” kiadását határozta el. Az emlékkönyvbe gróf Apponyi Albert Nyíregyháza város díszpolgára elôszót írni kéretett fel és hogy az emlékkönyv díszét emeljük, azon tiszteletteljes kéréssel fordulok Nagyságodhoz, mint – Nyíregyháza talajából nôtt legnagyobb magyar írónkhoz –, hogy ezen emlékkönyvet írásával támogatni szíveskedjék.

Gróf Apponyi Albert elôszava után tartottam fenn helyet Nagyságod írásának, és azt gondolom, hogy Nyíregyházi emlékek cím alatt volna leghelyesebb benne egy cikket elhelyezni. Ha Nagyságod egy ilyen cikk keretében nyíregyházi visszaemlékezései városunkhoz fûzôdô gondolatait megírná, s azt a város közönségének az emlékkönyvben való felhasználás végett rendelkezésére bocsátaná, nemcsak a kiadandó könyv értékét emelné, de a város tanácsának és közönségének sohasem múló háláját is kiérdemelné.

Abban a reményben, hogy Nagyságod ezen kérésemet teljesíteni fogja, a kért cikket címemre megküldi, vagyok Nyíregyházán, 1924. február 8-án tisztelô híve: (Bencs Kálmán) polgármester 2. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár (a továbbiakban SZSZBML), V: B: 186. 35/1924.

A hazalátogató Krúdy

411

Krúdy, a sokszor túlzó módon bohémnak ábrázolt Krúdy, végtelenül komolyan vette feladatát, és nagy gonddal készült a „tanulmányszerû” visszaemlékezésre: nemigen tévedhetünk nagyot, ha a rendkívüli gondos felkészülés okai között a szülôváros iránti érzelmeket is ott látjuk.

Az anyaggyûjtés érdekében ez év nyarán haza is utazott Nyíregyházára, ennek a hazautazásnak a céljáról, körülményeirôl és az írónak a város vezetôihez fûzôdô viszonyáról ad fontos adalékokat a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárában található ekkor keletkezett két, tudomásom szerint mindeddig publikálatlan, Krúdy-levél:3 Az elsô címzettje Bencs Kálmán polgármester: Méltóságos Bencs Kálmán polgármester urnak [Ked]ves Kálmán barátom, méltóságos polgármester uram, – a [ne]mes (?) város által rám bízott munka körülbelôl befejezéséhez [kö]zeledik, csupán néhány történelmi adattal nem vagyok még tisztában, amelyet csak a hely színén tudhatnék meg.

Ezért elhatároztam, hogy igénybe veszem szíves meghívástokat, néhány napot a csendes sóstói fürdôn fogok munkám befejezésének szentelni.

Szerdán este érkeznék meg a gyorsvonattal és magammal hoznám feleségemet és kislányomat is, akik még soha se voltak Nyíregyházán, így érthetô módon, kíváncsiak arra a városra, amelyrôl már hetek-hónapok óta írogat mindenféle regényeket az ô kenyérkeresôjük.

Azonkívül is volna néhány ötletem a közelgô kiállítás érdekében, amely ötletek tán hasznosak volnának.

3. SZSZBML, V: B: 186. 35/1924. A leveleket az eredeti helyesírással közlöm.

412

Pethõ József

Ha valami közbejönne – talán te jönnél éppen Pestre, – kérlek szerdán délután két óráig sürgönyözzél.

Alázatos szolgád és igaz híved Krúdy Gyula Budapest, 1924. június 10.

Margitsziget A második levelet Szohor Pál fôjegyzônek, egyik legjobb nyíregyházi barátjának írta Krúdy.

Kedves Pál barátom, mélyen tisztelt fôjegyzô uram, örömmel értesítelek, hogy a nyíregyházi történetek írásával annyira elôrehaladtam, hogy rövidesen letehetem a tollat. Még van néhány megírni való dolgom, amelyet emlékezetbôl nem tudok, amely dolgoknak a fontossága kedvéért néhány napot Nyíregyházán kell ismét töltenem. Hogy munkámat most már nyugodtan befejezhessem, azt gondoltam magamban, hogy a sóstói fürdôn fogok lakni, ahonnan mindig könnyûszerrel bejöhetek a városba.

Szívesen hozom tudomásodra, hogy szerdán este fogok megérkezni Debrecen felôl, és utamon elkísér a feleségem és a kislányom is, akik a zajos (?) Margitszigetrôl vágyakoznak a sóstói csendesség után.

Alázatos szolgád és igaz híved Krúdy Gyula P. S. Úgy hallottam, hogy Bethlen István is rövidesen átutazik Nyíregyházán.– Kedves családodat üdvözlöm.

Budapest, 1924. június 10.

Margitsziget

A hazalátogató Krúdy

413

Krúdy írása Nyíri emlék címmel jelent meg az ünnepi kötetben, ezt a város a következô hálás hangú levelében köszönte meg:4 Nagyságos Krúdy Gyula úrnak Budapest Margitsziget Nyíregyháza város képviselôtestülete f. évi okt. hó 10-én tartott közgyûlése határozatából mély hálával köszönjük meg Nagyságodnak a városunk iránt tanúsított szíves jóindulatát. Mint városunk hû fia két kézzel szórta reánk gyermeki hálájának kedves, szeretetteljes és meleg megnyilvánulásait, s hogy centenáriumi ünnepségünk országos jelentôségû lett, elsôsorban köszönjük Krúdy Gyulának, akit mindig a magunkénak tartunk..

Kérjük, tartson meg bennünket ezután is szíves jóakaratában.

Nyíregyháza, 1924. október 14.

Mély tisztelettel: Bencs Kálmán Kardos polgármester elôadó (Érdekességként hadd jegyezzem meg, hogy a fent idézett leveleket tartalmazó iratcsomókban van a dr. Nagy Jenô perére vonatkozó levelek, iratok halmaza. Ezekbôl jól nyomon követhetô, hogyan próbálta meg Nagy Jenô kicsikarni a várostól a Szohorkötetbe írt tanulmányáért járó 10 millió korona tiszteletdíjat. Végül ez csak 1929ben és perrel (!) sikerült. Nagy Jenô esete összehasonlításként jól megvilágítja azt, hogy Krúdyt milyen nagyra tartották a város akkori vezetôi, és ennek megfelelôen hogyan becsülték meg.)

Négy évvel ezután, 1928-ban az 50. születésnapján hazalátogató Krúdyt Nyíregyháza díszvacsorán látta vendégül, a helyi újság, a Nyírvidék pedig a szülôváros szeretetét közvetítô lelkes, sôt: rajongó hangú írással üdvözölte. A cikkben egyebek mellett ez áll: „A mi Büszkeségünk most ünnepelte 50 esztendôs születésnapját.

Jelentôs születésnap ez a magyar irodalom történetében. De emlékezetes nekünk is, mert a »Nyírség költôje« ötvenedik születésnapját szûkebb hazájában, Nyíregyházán töltötte. Barátai, tisztelôi itt keresték fel szerencsekívánataikkal” (Nyírvidék.

1928. október 24).

Az Athaeneum Kiadó az író születésnapja alkalmából ekkor egy tízkötetes válogatást is megjelentetett, mégpedig szép, „békebeli díszkiadás”-ban. A Nyírvidék köszöntô cikke errôl is megemlékezik, ma már talán kissé szokatlannak tûnô, ám nem alaptalan és tanulságos enthuziazmussal: „Nyírségi hangulat, nyírségi kedv és bánat, nyírségi mesemondás árad e gyönyörû kötetekbôl, amelyek örökre hirdetik a Nyírség dicsôségét és büszkeségét: Krúdy Gyulát, ennek a magyar földnek legnagyobb mesemondóját”.

Ebben az évben írta Krúdy Nyíregyháza közgyûléséhez azt a híres, sokszor idézett levelét is, amelyben talán a legegyértelmûbben fejezi ki azt, hogy a városhoz való kötôdése mit jelent életmûve szempontjából. „Az én olvasóim sohasem kérdezték: hol születtem? Minden írásomból kitûnik, hogy nyíregyházi vagyok, aki büszke szárma4. SZSZBML, V: B: 186. 3709/1924.

414

Pethõ József

zására.” Könyveirôl itt – teljes joggal – azt mondja, hogy azok „éppen úgy jelentik a régi Nyíregyházát, mint akár a város múzeumai”.

Hasonlóan ahhoz, ahogy a gyermek megosztja sikereit szüleivel, Krúdy büszkeséggel emlékezteti a szülôvárost arra, hogy írói munkájával hozzájárult Nyíregyháza jó hírének növeléséhez: „Engedjék meg nekem, hogy szerénytelenség nélkül emlegessem, hogy könyveimmel, írásaimmal a helybeli polgárság hallatlan erényein kívül én is hozzájárultam ahhoz, hogy Nyíregyházát úgy emlegetik manapság Csonka-Magyarországon, mint a magyar városok mintaképét.”

Mi, mai nyíregyháziak kívánhatnánk-e egyebet, mint hogy a Krúdytól idézett utolsó gondolat szerint Nyíregyházát emlegessék a jövôben is úgy, mint a magyar városok mintaképét, és vele együtt nagy írófiát érdeme szerint úgy, mint a magyar próza mintaképét.

Irodalom: Katona Béla (szerk.) 1968. Krúdy Gyula. Emlékkönyv az író születésének 90. évfordulójára. Szabolcs Megyei Lapkiadó Vállalat. Nyíregyháza.

Katona Béla (szerk.) 1984. Krúdy-breviárium. Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár. Nyíregyháza.

Katona Béla 1971. Krúdy Gyula pályakezdése. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Margócsy József 1997. Utcák, terek, emléktáblák I–IV. Nyíregyháza.

Perkátai László 1938. Krúdy Gyula. Délmagyarország. Szeged.

Szohor Pál 1933. Krúdy Gyula diákévei. In: Zsolnai (Zwick) Vilmos (szerk.): A nyíregyházi ág. h. ev. Kossuth Lajos Reálgimnázium 72. évi értesítôje. Klafter Ignác könyvnyomdája. Nyíregyháza. 3–7.

Tóbiás Áron 1964. Krúdy világa. Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár. Budapest.

Czóbel Minka új síremléke az anarcsi kastélyparkban.

Fotó: Elek Emil

Görömbei András

Czine Mihály-könyvtár Hodászon* Bölcsen cselekedett Hodász nagyközség önkormányzata és egész lakossága, amikor elhatározta, hogy a könyvtárat Czine Mihályról nevezi el. Egy-egy táj és település ugyanis annyit ér a nemzet számára, amennyi érték kapcsolódik hozzá. Megbecsülendô érték az minden település számára, ha olyan emberek indulnak belôle, olyan emberek nônek föl benne, akik értékteremtô cselekedeteik alapján a tágabb haza, sôt a nagyvilág elôtt is ismertté válnak.

Czine Mihály ilyen ember volt. Valóban nagy dolgot cselekedett. Elindult Hodászról egy szegény juhászember tizedik gyermekekeként, és kizárólag tehetsége és szorgalma révén ismert és megbecsült személyiséggé vált az egész magyarság számára. Családjától két olyan útravalót kapott, amelyekhez egész életében hû maradt: a közösségi szellemet, a szegényekért érzett felelôsséget és a kálvinista hitet, zsoltáros lelkületet. Kivételes tehetségét már elemi iskolai tanítója felismerte. Ô segítette ahhoz, hogy tovább tanulhasson. Csodával határos módon sikerült eljutnia a nyíregyházi tanítóképzôbe, majd onnan – ismét egy kiváló tanár segítségével – Budapestre, a legkiválóbb képességû fiatalok Eötvös Kollégiumába is.

Az az idôszak volt ez a magyar történelemben, amikor az alsó néposztályokból jött értelmiségi fiatalok csodákat éltek át. Úgy érezhették, hogy a nép sokszázados álmai válhatnak bennük valóra. Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István, Sánta Ferenc, Csoóri Sándor, Sütô András, Kányádi Sándor, Fehér Ferenc, Dobos László, Duba Gyula és sok más népi tehetség írói indulásának évei ezek. Édes testvérként tarozott közéjük Czine Mihály is.

Az emberi felemelkedés igénye szemléletének mindvégig meghatározó jegye maradt. Ezért idézte sokszor példaként – írásaiban és elôadásaiban egyaránt – az alulról felemelkedô, a sorsuk nyomorúságából magukat saját erejükbôl kiszabadító embereket.

Hatalmas küldetéstudat élt benne. A magyarságot az emberiség nagy értékének tekintette, s egész életében azon munkálkodott, hogy fölemelje, igazi nemzeti közösséggé formálja, összetartozás tudatát erôsítse, értékeit gazdagítsa. Adyval vallotta, sok-sok elôadásába beleszôtte: „A magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagokhoz vezetô útja számára”. Rengeteget dolgozott azért, hogy ez a hitet minél több embernek átadja, minél több ember számára tegye értékké a nem* A hodászi Községi Könyvtár 2005. április 8-án fölvette Czine Mihály nevét; a szerzô fenti dolgozata a helyi református templomban elhangzott ünnepi megemlékezés szerkesztett változata.

416

Görömbei András

zethez tartozást. Közösségragasztó nagy személyiség volt. Különleges elôadói képességekkel rendelkezett. Elôadásait olyanok is szívesen hallgatták, akik irodalomtörténeti vagy történeti szakmunkákat soha nem olvastak. Élmény volt elôadása a szaktudomány jeles személyiségei számára is, mert természetesen kapcsolta össze az életet és a mûvészetet. Messzehangzó, ékes beszéde és különleges mosolya erôt sugárzott, az összetartozás tudatát erôsítette bennünk a legnehezebb idôszakokban is. Széles mozdulattal ölelte magához barátait. Ahol megjelent, rögtön közösség képzôdött körülötte.

A mély gondolati elemzéseket, mérlegeléseket is az elôbeszéd természetességével végezte. Részesévé avatott mindannak, amit ô tudott, ismert. Egyszerre mutatott példát a szûkebb és a tágabb hazához való hûségre. Élete végéig hazajárt a testvéreihez.

Terike néni sok magyar írót vendégül láthatott Hodászon, mert Czine Mihály nemcsak egyedül jött haza, hanem hozta a barátait is. Ha író–olvasó találkozóra kísérte íróbarátait erre a vidékre, soha nem mulasztotta el, hogy ha kellett, száz kilométeres kitérôt is tegyenek azért, hogy õk is lássák a hodászi világot.

Nagyfokú szociális érzékenység volt benne. Azt szerette volna, ha a magyarság minden rétege boldogulni tudott volna. Egész életében küzdött, politikusokkal is hadakozott a szegénység tehetséges gyermekeiért. Irodalomtörténészi témáválasztásait is sokszor ez a szociális felelôsségérzés irányította. Azért kötôdött legmélyebben a népi írókhoz, mert az ô törekvéseikben együtt találta a szociális és a nemzeti érzékenységet, felelôsséget.

A teljes emberségre áhítozó alulsó Magyarország követének tudta magát a szellem régióiban. Nagy volt a hûsége tágabb hazájához, a magyarsághoz is. Az irodalomtörténészek közül ô volt az elsô, aki szembeszállt azzal a kommunista politikával, amelyik a Trianonban elcsatolt egyharmadnyi magyarságról lemondott. Czine Mihály a magyar szellemiség egységét vallotta, az elszakított magyarságot a magyar nemzet elidegeníthetetlen részének tekintette. Egységben szemlélete a magyar irodalmat olyan idôben, amikor ezért a nacionalizmus bélyegét kapta. Egyedül állt ki a népi írók mellett akkor, amikor 1958-ben a kádári politika súlyosan elmarasztalta ôket az 1956-os forradalomban játszott szerepük miatt.

Czine Mihály pályája fényesen indult. Már egyetemista korában kitûntetô szakmai feladatokat oldott meg magas szinten. Néhány év alatt az új irodalom egyik vezetô kritikusává, irodalomtörténészévé vált. Az Új Hang címû folyóirat egyik szerkesztôjeként a legújabb irodalom friss értékeivel, korszakváltó mûveivel és alkotóival is bensôséges kapcsolatba került.

Harminc éves korára megírta az akkori újabb magyar irodalomtörténet – máig használható – fô mûvét, a Móricz Zsigmond útja a forradalmakig címû hatalmas monográfiáját. Ezt a munkáját egyedülálló szakmai teljesítménynek minôsítette a szakkritika. A harminc esztendôs Czine Mihály az akadémiai irodalomtörténet fontos fejezeteinek megírására kapott megbízást. Hamarosan elkészítette kismonográfiáját is Móricz Zsigmondról. Majd Szabó Pálról is. Könyveit úgy lehet olvasni, mint egy szép mesét, pedig komoly szaktudományi mûvek ezek, bensôséges szakmai ismeretekrôl és mély életismeretrôl adnak számot.

Czine Mihály pályakezdésének évtizedében hatalmas lendülettel dolgozott, tele volt tervvel és reménységgel. Úgy érezte, cselekvô bölcsességgel megváltható a magyar sors. Megtéveszthetetlen tisztaságú erkölcsi és történelmi érzéke a teljes magyar nemzeti kultúra értékeinek védelmére, tudatosítására szólította ôt olyan idôkben,

Czine Mihály-könyvtár Hodászon

417

amikor a hivatalos irodalompolitika – idegen hódítók szolgálatában – semmibe vette a nemzeti értékeket és szempontokat.

Lenyûgözô szuverenitással és biztonsággal alakította ki irodalomszemléletének alapvonásait. Ezekhez minden idôben eltökélten ragaszkodott. Nem tûrte a szellem, a gondolat szabadságának a korlátozását. Nem fogadta el a szellemi nemzetszûkítést. Erkölcsi és nemzeti felelôsségérzet irányította abban, hogy munkásságának fô irányait a hivatalos hatalom – nemzeti értékeket semmibevevô, nemzeti önismeretet és öntudatot roncsoló – törekvéseivel szemben alakítsa ki.

Nem csak Móricz Zsigmondot és Ady Endrét, nem csak a népi írókat, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Veres Pétert, Tamási Áront, Szabó Pált és Sinka Istvánt értékelte kitüntetô figyelemmel, a kisebbségi magyar irodalmak történetét is ô írta meg elôször. Kós Károlyt, Fábry Zoltánt, Herceg Jánost, Sütô Andrást, Dobos Lászlót méltatta értékóvó szenvedéllyel, de odaállt a legfiatalabbak mellé is. Az Elérhetetlen föld fiataljait, Utassy Józsefet és Kiss Benedeket éppúgy segítette értelmezô megbecsülésével, mint az erdélyi Farkas Árpádot.

Bôségesen tanúskodik errôl a sokágú munkásságról a Magyar irodalom a huszadik században címû könyve és kétkötetes tanulmánygyûjteménye, a Nép és irodalom.

De külön kötetben jelentek meg a Németh László eklézsiájában végzett szolgálatának jeles szellemi eredményei éppúgy, mint A kálvinizmus vonzásában született tanulmányai vagy a Kisebbség és irodalom címmel a kisebbségi magyar irodalmakról kiadott írásai.

Czine Mihály ama ritka kivételek közé tartozott, akik egyedül is ki mernek állni fölismert igazságaik védelmében. Így vált személye és munkássága a kommunista diktatúra irodalom- és tudománypolitikájának egyik fô céltáblájává. Minden lehetséges eszközzel gátolták munkásságának kibontakozását. Jóvátehetetlenek ezek a politikai indokú akadályozások, mert bár kitûnô könyvek sorát alkotta, számbavehetetlen a „leltárhiány”, a csírájukban elfojtott, megakadályozott mûveinek sora.

Lélekben mindig szálegyenes, cselekvésben mindig töretlen maradt. A magyar nemzeti kultúra iránti alázattal, hûséggel dolgozott. Személyiségének varázsával, utánozhatatlan szépségû, ékes és mégis mindig szakszerû elôadásainak ezreivel közvetítette, avatta nemzeti közkinccsé, nagyon sokak személyes élményévé irodalmunk személyiség- és nemzetmegtartó értékeit.

Biztatás, szeretet, fény sugárzott egyéniségébôl hallgatóira. A fontossági sorrendet soha el nem tévesztette el, minden értéket a maga helyén vett számba. Így vált a magyarság legszélesebb rétegeiben és minden régiójában, Magyarózdtól Montrealig, Pozsonytól Újvidékig, Nagykanizsától Debrecenig a magyar irodalom különleges státusú „igehirdetôjévé”. Egy személyben tudós professzor és rengeteg ember közvetlen személyes társa, barátja. Hallgatói, olvasói példátlanul népes tábora mellett így érdemelte ki irodalmunk sok jeles személyiségének, köztük a legnagyobbjainak a szeretetét, barátságát is.

A legnagyobb íróink közül is sokan fölismerték tehetségének és munkájának teremtô értékét. Kós Károly hozzá írt leveleibôl kötetet lehetett kiadni. „Nemcsak kitûnô író, nagy hatású egyetemi oktató, de a magyar irodalom egy leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának a védôje is” – írta róla Németh László, aki pontosan látta meg tudósi magatartásának, jellemének értékét is: „azt védi, amit kell”. Illyés Gyula „az idôsebb testvér szeretetével” dedikálta neki könyvét. Dobos László pedig úgy, „akár

Görömbei András

418

kicsi testvér a nagyobbiknak”. Nagy László versben is bölcsnek nevezte, naplójában is szeretettel vallott róla. Sütô András szavai pedig azt tanúsítják, hogy Czine Mihály „Erdélyben is messzire látszó fehér tornya az írói-emberi felelôsségnek a nemzet-virrasztásban”. Ô valóban a „reménység jegenyéje” volt a magyarság számára, miként Nagy Gáspár verse tanúsítja róla.

Meggyôzôdése volt, hogy az irodalom a közösségi tudat formálásának, a személyiség nevelésének legfontosabb eszköze, a nemzet kötôanyaga, a nemzeti öntudat és önismeret forrása. Mûvekben és alkotókban egyaránt azokat a példaéleteket kereste és mutatta föl, amelyek mások számára is reményt, vígaszt, erôforrást jelentettek. Czine Mihály olyan nagy odadással és tehetséggel segítette nemzeti irodalmunk értékeinek megismerését, hogy az ô életmûve is nemzeti kincsünkké vált.

Fent: Czine Mihály özvegye az emlékfal elôtt Lent: Görömbei András a templom szószékén

SZEMLE

419

szemle Középkori oklevelek Szabolcs megyéből II. Bár a modern történeti kutatás kiemelt figyelmet fordít a különböző világi és egyházi intézmények működésének és történeti fejlődésének megismerésére, a történeti Magyarország középszintű közigazgatási egysége, a megye és törvényszéke, az ún. sedria, főként pedig az egyes megyék bírósági és közigazgatási gyakorlatában megmutatkozó különbségek mindmáig az elhanyagolt kutatási témák közé tartoznak. Ennek oka alighanem a kiadott források, a megyei oklevéltárak hiányában keresendő. Éppen ezért örvendetes az, hogy Szakály Ferenc Tolna megyei oklevéltára után immár a középkori Szabolcs megye hatóságának működését bemutató oklevélkivonatok is napvilágot láttak. A kiadvány Zsigmond-, Mátyás- és Jagelló-kort magába foglaló második kötete C. Tóth Norbert munkáját, sőt kitartását dicséri, hiszen a középkori Szabolcs megye hatósága rendelkezik a legtöbb fennmaradt oklevéllel, e korból csaknem hétszázzal.

A kötet nem csak az oklevelek kivonatait közli, hanem a rövid bevezetőt (7–8.), illetve a rövidítésjegyzékeket (9–11.) követően a megye archontológiáját is (13–16.), amely a megyei tisztségviselők, azaz az ispánok, alispánok és szolgabírák hivatalviselésének idejét tartalmazza táblázatos formában. A szerző teljesebbé tette korábbi, a Jósa András Múzeum Évkönyvében közölt archontológiai listáját. A megyei archontológia ismerete nem csak egy későbbi megyetörténet

megírásához elengedhetetlen: a király által kinevezett ispánok személye fontos kormányzat- és politikatörténeti, míg a megyei nemesség által választott szolgabírák személye érdekes társadalomtörténeti információkat szolgáltatnak a kutatók számára.

A kötet nagy részét a 809 oklevélkivonat képezi (17–239.). Természetesen Szabolcs megye nem rendelkezik ennyi oklevéllel a korból: a többletet azok a külön kivonatként felvett királyi, nádori és országbírói parancslevelek adják, amelyeket a megye hatósága saját oklevelébe szószerint beemelt, hogy ezáltal egyértelművé tegye, miért végzett el pl. egy vizsgálatot vagy peráthelyezést. A kivonatok nyelve magyar, de a kutatás számára érdekesnek tűnő vagy mára már nehezen értelmezhető helyeket a szerző meghagyta az oklevelek eredeti nyelvén, latinul.

Történészi szemszögből helyes volt a szerző döntése, hogy ritkaságuk miatt a megye nemesi közönsége (universitása) által kibocsátott iratokat, valamint a megyei hatóság által írt leveleket (missiles) nem kivonatban, hanem teljes latin szöveggel közölte. Valamennyi kivonat után apparátust találunk, amely tartalmazza az oklevél anyagának, állapotának, megpecsételésének rövid leírását, levéltári jelzetét, továbbá az oklevélen vagy hátoldalán lévő korabeli jegyzeteket, megjegyzéseket.

Közismert ugyan, hogy a megyei hatóság előtt zajló perek tárgya általában jóval jelentéktelenebb volt, mint a központi bíróságo-

SZEMLE

420

kon, a királyi kúriában forgó pereké, ennek ellenére a kivonatok óriási mennyiségű, miként a szerző ki is emelte (8.), javarészt hely- és családtörténeti, olykor politika- és társadalomtörténeti információt nyújtanak, nem beszélve természetesen a megyei intézmény megismerése szempontjából fontos adatokról. Az oklevelek jelentős része a Kállay, Vay és Zichy családok levéltáraiból származik, ami jóllehet azt is jelenti, hogy e családok, illetve egykori birtokaik a kötetben aránytalanul nagyszámú kivonatban szerepelnek, a közölt oklevelek mégis felölelik a megye egész területét, összeállítható belőlük a legtöbb szabolcsi település késő középkori birtoklástörténetének vázlata és értékes genealógiai adatokkal szolgál a helyi nemesi családok leszármazásának összeállításához.

A gazdag adatmennyiség ugyanakkor mit sem ért volna, ha nem csatlakozik hozzá egy részletes hely-, családnév- és tárgymutató (241–275.), ami megkönnyíti az ok-

levéltárban való keresést. A mutatóban dőlt betűvel találjuk meg egyrészt a kivonatokban feloldásra nem kerülő, korabeli névalakokat, amelyek utalnak a mai, normál betűkkel szedett névalakra, továbbá a korabeli, népnyelvi földrajzi objektum-neveket (dűlők, utak, tavak stb.), illetve fontosabb, egyben ritkán előforduló latin szavakat. A bő mutató segítségével a saját lakhelye múltjára kiváncsi érdeklődő percek alatt összegyűjtheti a településre, illetve annak birtokosaira vonatkozó adatokat.

Az igényes megjelenésű forráskiadvány láttán csak annak a reményünknek adhatunk hangot, hogy Szabolcs megyéhez hasonlóan hamarosan Szatmár és Bereg megyék hasonló oklevéltárai is a kutatás rendelkezésére állnak.

C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (1387– 1526) A nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 53. sz. Szerk.

Németh Péter. Budapest–Nyíregyháza, 2003. 278 p.

Neumann Tibor

Rendhagyó találkozások Krúdy Gyulával Tipográfiailag igen szép, finom vonalú könyvecskét lapozgathat, olvashat az, aki kezébe veszi Jánosi Zoltán Szindbád tükörképei Találkozások Krúdy Gyulával című kötetét, mely mesteri megközelítésben hozza látókörünkbe a nagy klasszikust, akit Ady Endre rokonléleknek érzett, A menekülő lovas című költeményével köszöntötte Nyíregyháza szülöttjét, „Szabolcs megye egyik legnagyobbra nőtt szellemi óriását”.

A kötet találkozásokra tagolódik. Az öt találkozás mintha egyazon téma variánsaiként szólalna meg, különböző hangszerelésben.

Az első találkozás az esszéíróé. Igen elmélyült, alapos tárgyismeret biztonságával tárja fel az életmű legbensőbb titkait, hatol be a „gyémántos novellák” rejtelmeibe, a „nagy költői életművé nőtt” próza világába.

Elénk tárja az írói eszmélést, Krúdy univerzumát meghatározó pilléreket: a család 1848-hoz kötődő örökségét, a Nyírség romantikáját, a Szatmártól Podolinig ívelő diákéletet, a világirodalom nyújtotta élményanyagot. Ily gazdag útravalóval érkezik a millenneum lázában égő fővárosba, ahol „a kürtök, az ígéretek, az igéket harsogó torkok helyett az addig néma világot zen-

SZEMLE

geti fel”. Lila gyöngybetűi napi tizenkét órán át szántják a papírlapokat. A gyarapodó kötetek lapjain „jöttek először a dzsentrik és a kisasszonyok”, Alvinczi Eduárd és sorstársai, „aztán jöttek a mindennapi hősök, a városok számkivetettjei és kalandorai”. És jött Rezeda Kázmér, jött „Szindbád, az emberbe átmentett életöröm, a vad történelemből, az időből kiemelt remény”. A nyírségi homokvilágból egy, a maga idejében ismeretlen, maga teremtette varázslatos miliőbe emeli hőseit. „Nem szeretem ezt a világot” – írta. És megteremtette a magáét. „... ő nem birkózik, mint Móricz vagy Ady. Németh László »szorongó tájékozatlansága« neki »iszonyú kiúttalanság«, ahol csak fölfelé, az ég, a felső terek irányába nyitott még a történelem.” Ez teszi őt igazán egyedivé, sajátossá. „Áttört fényű mondatain át »az ember szépbe szőtt hitét« végső percéig védelmező, messzire látó, bátor ember. A megzavarodó Európa fölötti józan lélek”.

A második találkozás a novellista Jánosi Zoltáné, aki fölveszi az író kezéből kiesett tollat, elmerül Krúdy Gyula sajátságos, senki mással össze nem téveszthető univerzumában. Újraálmodja halhatatlan hősét, szembesítve azzal a világgal, amelyben hat évtizeddel ezelőtt oly otthonosan mozgott.

Azonban „a fehér törzsű, múlt századokba merengő nyírfák alatt” levő, avarköpenyeggel fedett sír fölött átrobogott a történelem.

Mások az emberek, mások a szokások.

Szindbád időutazása/utaztatása írói telitalálat. Ahány élmény, ahány találkozás – annyi csalódás. Elutasító és rideg minden – tragikusan színtelenebb, üresebb, lélektelenebb annál, amit ő hajdavolt életében ismert. Mit tehetett? „Összehúzta magán a kabátot, s halkan, akár a lélegzet, elindult sírja felé.”

A harmadik találkozás az 1999-ben elhunyt Krúdy-kutató pályatárs, Katona Béla munkásságával ismerteti meg az olvasót. A tisztelet és megbecsülés hangján szól róla,

421

aki e tájon a legtöbbet tette Krúdy Gyula emléke ápolásáért, irodalmi munkásságának értékeléséért, pályakezdéséről írott monográfiája a Krúdy-irodalom ma is időtálló, hiteles munkái közé tartozik. Lokálpatriotizmusa – „minden írásom ott gyökerezik a nyírségi földben” – elkerülte a provincializmus útvesztőit. Kutatómunkája, irodalomszervező tevékenysége szervesen integrálódott az országos áramkörbe. Csodálatosmód azonosult a Krúdy-művekben megrajzolt világgal. Egyidőben kereste annak nyírségi gyökereit és az egyetemes irodalom magaslatába tartozó értékeit. Akkor adott és szabott programot – még 1958-ban – a helyi Krúdy-kultusz ápolásához, amikor a szocreál irodalom kreálta hősök mellett/mögött Szindbádnak még alig-alig jutott hely.

Krúdy Gyula születésének 125. évfordulóján posztumusz kiadványként megjelentetett könyve – Az élő Krúdy – valamint a budapesti Móricz Zsigmond téren felállított, Krúdy világát igen sikeresen megidéző Varga Imre-szobor, a színházi bemutató „háromszoros kulturális jeladásként igazi világítótornyait emelik fel annak az akaratnak, aminek segítségével, Krúdy Gyula »csodahajója« mind az olvasói érdeklődésben, mind az újabb irodalomértelmezésben és a stíluskutató nyelvtudományban is feszített vitorlákkal hajózhat tovább”.

A negyedik találkozásra Kerekes Elek képzőművész kiállítása adott lehetőséget.

Krúdy talán „a színek művészének szivárványos beszélgetésében, szimultán üzeneteiben” értelmezhető, közelíthető meg a legeredményesebben. Kerekes Eleknek a kötetben közölt reprodukciói az olvasóban és érzékeltetik annak az álomvilágnak a hangulatát, amely a Krúdy-művekből árad felénk. Az alkotások, Jánosi Zoltán értékelésében, a Krúdy-alkotásokhoz hasonlatosan, „teljes világképet, táj-, ember- és történelemértelmezést” nyújtanak. Nem véletlen, hogy

422

a képek líraiságát helyezi értékelésének előterébe: „Az ecsetvonások benne a metaforák, a tónusok benne a rímek, a kompozíció ritmussá, a figurák és a tárgyak allegóriákká és szimbólumokká válnak képein, a tájak vonásaiból pedig tagoló strófák lesznek, miközben – ráadásul – az egész képekbe fogott mű, hol erősebb, hol halkabb akkordokkal – muzsikál, zenél.”

Az ötödik találkozásban a költő Jánosi Zoltán lép elénk. A négy versszakban maga a Krúdy-univerzum tárul fel. Ami az író kötetei olvasásakor sejtésként, megérzésként marad meg bennünk, itt sűrítve, esszenciaként fogalmazódik meg: regények és novellák lapjai elevenednek meg egy-egy képbe, sorba, versszakba tömörítve. Rokonlélekként vetíti elénk azt a világot, mely képekbe, metaforákba rejtőzik, költői magasságba röpít bennünket. Ami az előző négy találkozásban oldalak tucatjain fogalmazódik meg, itt négy versszakban áll előttünk, elgondolkoztatva az olvasót, hogy ki tud többet mondani Krúdyról: az esszéíró, a novellista, az irodalomtörténész, a műértő kritikus vagy a költő...

A hatodik találkozás – immár János István tollából – rendhagyó: utószónak indul, Jánosi Zoltán tükreiről szólna, de már a második oldalon kilép vállalt szerepéből; maga is tükröt állít, a Három király című regénytrilógia – Mohács, Festett király, Az első Habsburg – történeti hátterét, lehetséges forrásait tárja elénk, bizonyságát adva a

SZEMLE

középkori latin nyelvű irodalom elmélyült ismeretének. Az írónak a történelem iránti érdeklődését a podolini diákévekre, a család negyvennyolcas hagyományaihoz vezeti vissza. Kihangsúlyozza azonban, hogy korántsem maradt meg annál: „Krúdy Gyula a szubjektív idő írója ugyan, de az ő időélménye éppen olyan mélyen gyökerezett a konkrét történelmi időben, mint bármely száraz historikusé, azzal a különbséggel, hogy képes volt sugallani és láttatni a letűnt idők személyes dimenzióit is.” Mégpedig saját énjén átszűrve, mintegy alulnézetből ábrázolva, költők és vándorlegények fantáziája szerint. A három regény értő és elmélyült elemzése járhatóbbá teszi az utat a Krúdy-életmű jobb megismeréséhez, ahhoz, hogy „a romlás századának” újraálmodása révén magunk is megértsük az egymásnak feszülő erők komponenseit, a súlyos nemzeti tragédiához vezető lehetséges személyes indítékokat, cselekedeteket.

A Szindbád tükörképei kiváló „útikalauz” lehet abban a szellemi utazásban, amelyet a Krúdy-regények kínálnak számunkra.

Arra bíztat, fogjuk meg mi is Szindbád kezét, aki a „porrá őrlő időben még egyszer elibénk szikráztatja mindazt, amiért érdemes élni”.

Jánosi Zoltán: Szindbád tükörképei. Találkozások Krúdy Gyulával. Kazinczy Ferenc Társaság, Grafit Nyomda „R” Kft., Nyíregyháza, 2004. 95 p.

Máriás József

SZEMLE

423

Százötven éve született Alpár Ignác

Százötven éve született be, első sorban szakmai Alpár Ignác, korának egyik szemszögből, Vámossy Fejelentős, egyben talán legsirenc a sikeres ember portrékeresebb építésze. Nyíregyját rajzolja meg, Hajós házán négy épület őrzi nevét, György pedig az építész élekeze munkáját. Ő készítette téről ír, s alkotásait veszi az evangélikus elemi iskola sorra. A három nagyobb fe(1891), a megyeháza (1891), jezetet bibliográfia egészíti a Korona Szálló (1893), a ki, amelyben Alpár Ignác színház (1894) terveit, illetírásaiból, megjelent beszédeve részben a kivitelezést is iből olvashatunk, valamint irányította. kortársak, utódok méltatják Azt is mondhatjuk tehát, az építész munkásságát. hogy a megyeszékhely törtéAz előszóból tudható, Alpár Ignác (1855–1928) nelmi atmoszféráját adó épühogy a könyv alapanyagáletek jelentős hányada köthető Alpár Ignác nak összegyűjtése két évtizeddel ezelőtt keznevéhez. Munkásságát emléktáblákon örö- dődött, Alpár Ignác munkásságát nagyrabekítették meg. Az építészről azonban legföl- csülő szakemberek részvételével. Céljuk egy jebb a szakmabeliek tudnak részleteket az alapos monográfia majdani kiadása; a 150. említett tényeken kívül. évfordulóra készült kötet az eddig összegyűlt A jeles évforduló többféle alkalmat kínál anyag bemutatása, ismertetése. Figyelemre az ismeretbővítésére. Budapesten a Magyar méltó, hogy a szerzők a központi forrásokMezőgazdásági Múzeum és a Magyar Épí- ban fellelhető dokumentumokon kívül aprótészeti Múzeum Alpár Ignác pályáját közös lékosan hasznosították a hosszú idő alatt felkiállításon mutatja be a Vajdahunyad- gyülemlett helyi adalékokat, kiegészítéseket várban. A kiállítás 2005. október 15-ig lá- is. Így például megyénkből Margócsy József togatható.

1983-ban a színház építéséről tett közé kiMájusban egy karcsú kötet is megjelent egészítéseket Koroknay Gyula egy cikkéhez, Alpár Ignác élete és munkássága címmel. Németh Péter pedig ugyanebben az évben az Az Építésügyi Tájékoztatási Központ jóvol- Evangélikus Főgimnázium Alpár-kapcsolatából közreadott könyv műfaját nehéz meg- tait tette pontosabbá. (A jeles szakember határozni: monográfiánál kevesebb, tanul- ugyanis nem az eredeti terveket készítette, mánynál több. A háromszerzős kötetben hanem az 1902. évi bővítésben volt érdekelt, Kubinszky Mihály Alpár Ignác korát mutatja hiszen maga a főépület 1899-ből való.)

SZEMLE

424

A könyv a nem szakmabeli olvasó számára is roppant érdekes. Körvonalazódik benne egy harcos, dinamikus egyéniségű ember, aki mai fogalmaink szerint amerikai tempóban élt és alkotott, számos munkája mellett sokat utazott külföldön és vezető szerepet töltött be a közéletben is. Többek között tizenöt esztendeig az 1910-ben alakult Építőmesterek Testületének elnöke volt. A szerzők szerint ő volt – csak a karriert és az anyagiakat mérlegelve – a legsikeresebb magyar építész, igazi „self-made man”. A kor polgárainak Alpár, a sikerember az ideálja, eszményeinek megfogalmazója, építő tevékenységének szervezője, vágyainak kifejezője.

Mindenekelőtt az előzményekről: hogyan lesz egy „echte” osztrák felmenőkkel rendelkező, de már Pesten született fiatalemberből olyan öntudatos magyar, aki 25 évesen Berlinből – ahol 1880-ban tanult, dolgozott – folyamodott nevének magyarosítása végett a belügyminisztériumhoz. („Schöckl Ignác építész Berlin” vezetéknevét „Alpár”-ra változtatni megengedte – tudhatjuk meg a főhivatal korabeli határozatából.) A hentesvendéglős nagypapa a XIX. század elején Grazból telepedett át Pestre. Rövid életet, mindössze 34 évet élt. A félárvaként felnőtt édesapa Pest egyik legkiválóbb asztalosává küzdte fel magát, a városban övé volt az első gépüzemre berendezett asztalosműhely, ahol 100-120 emberrel dolgozott. Nyolc gyermeke közül az 1855. január 17-én született Ignác a második. Éles eszű, de tanulni nem szeretett. Vagy tudott valamit, vagy nem – ennek megfelelően a jegyei a jeles és az elégtelen között szóródtak, osztályt is ismételt.

Apja üzemének építése lehetett a fordulópont. A mesterek mellett már falazgatott is, ami annyira megtetszhetett az ifjúnak, hogy mielőtt befejezte volna a reáliskola ötödik osztályát, leszerződött kőműves inasnak Halitzky Béla építőmesterhez, akinél 1873. januárjában avatták kőműveslegénnyé. A

mester neve azért érdekes, mert Halitzky abban az időben Hauszmann Alajos egyetemi tanár építésszel közös irodát vezetett; s ez a kapcsolat később Schöckl-Alpár Ignác életében meghatározónak bizonyult.

Hauszmann vette rá ugyanis az idősebb Schöckl-t, hogy a fiú rajzolóként beléphessen az ő irodájába. Más megvilágításban ez azt jelentette, hogy az ifjú a magyar építőművészet egyik legnevesebb és legterméke-

Evangélikus elemi iskola

nyebb mestere mellett tanulhatta a szakma fortélyait. A tehetséges, becsvágyó fiatalember szívta is magába a tudást – mindent be akart pótolni. (A mindössze nyolc évvel idősebb Hauszmann alighanem „húzó” példa lehetett előtte, hiszen nemcsak tervező, hanem a Műegyetem középítészet, mű- és díszépítészet tanszékének professzora is volt.)

1874-ben mentorának ajánlásával Berlinbe ment, s maga is a kor divatos, színvonalas intézménye, a berlini Építészeti Akadémia (Bauakademie) hallgatója lett, ahol korábban Hauszmann is tanult. Csakhogy a Schöckl-család nem volt abban a helyzetben, hogy a külföldi tanulmányokat finanszírozza, így az ifjú szakember nemcsak a nyarakat töltötte munkával, hanem év közben is dolgozott. Méghozzá keményen, mert a „tarsolyában érzett marsall-botot” nem csak játéknak gondolta. És itt érdemes megállni egy pillanatra, mert Schöckl-Alpár életét akkor egy ma

SZEMLE

425

különösen divatos fogalom kezdte formálni, amely majdan a jövőjét is meghatározta: a pályázat. Mindenre pályázott, akkor is, ha tudta, hogy nem esélyes – akadémistaként például a Műcsarnok tervezésére –, hadd ismerjék meg a nevét, hadd tudják Pesten, nemsokára jön haza egy építész. Az első siker, 1878-ban egy nyári színház tervpályázatának fődíja volt. Oroszlánkörmeinek élességét mutatta, hogy akadémistaként az intézmény igazgatójának magánműtermében dolgozhatott, többek között részt vett berlini paloták és a frankfurti operaház tervezőmunkájában. Amikor végzett, hosszabb itáliai tanulmányútra indult – egy jobb módú társával, aki megelőlegezte Alpárnak az utazás költségeit. Már visszafelé jöttek, amikor Milánóban Hauszmann levele utolérte: tanársegédnek hívta a Műegyetemre és asszisztensének saját építészi irodájába. A professzor arról is értesítette, hogy kiírták a Parlament állandó épületének tervpályázatát, amelyen maga is indulni kíván. Alpár

Megyeháza

hét távol töltött év után, 1881 nyarán ilyen hírekre érkezett haza. (A Parlament tervpályázatán utóbb két első díjat adtak ki: a Hauszmann Alajos és a Steindl Imre vezette csapatnak.)

A pálya nagyon jól indult. Alpárt hallgatói szerették az egyetemen, sikeres volt az építészirodában is. Sorra nyerte a pályázatokat. Aztán szemet vetett a Műegyetemen

létesülő építész tanszék tanári állására – ahová azonban Hauszmann ajánlását nem tudta megszerezni, a státuszt nem is nyerte el. (A professzor érve az volt, hogy a jelölt felkészültsége gyakorlati szakemberként kiváló, pedagógusképzettsége viszont nincs.)

Ez kettejük szakítását, egyben Alpár önálló karrierjének kezdetét jelentette.

1888-ban önálló tervezőirodát nyitott, amely sikeres volt. Számos jelentős középület tervezését sikerült megszereznie: harmincöt pályázatból huszonkettőt megnyert.

Az 1890-es években pályafutásának legnagyobb sikerét a millenniumi kiállítás Történelmi Épületcsoportjával, a később újra felépített városligeti Vajdahunyadvárral érte el.

1900-1914 között legfontosabb művei a bankok voltak, melyek a budapesti városképben (Szabadság tér, Vörösmarty tér, József nádor tér, Roosevelt tér) máig meghatározó szerepet játszanak, mint a Nemzeti Bank és az Értéktőzsde (jelenleg tévészékház), a mai Pénzügyminisztérium és a Belügyminisztérium. Épületei a Történelmi-Magyarország egész területén megtalálhatók – megyeházák, középiskolák, templomok, fürdők, bérházak, villák, kastélyok, katonai épületek, posta, színház és szálloda – mintegy másfélszáz alkotás. Gyakran a kivitelezés megszervezésével, irányításával is megbízták.

A szerzők Alpár Ignác nyíregyházi munkái közül kettőt – a megyeházát valamint a Korona-szálló és vigadót – külön is elemeznek, az evangélikus iskolát és a színházat mindössze megemlítik. Érdekes, hogy a megyeháza azon ritka Alpár-létesítmények egyike, amelynek tervezését nem pályázaton nyerte a híres építész, hanem belügyminisztériumi ajánlatra. A pályázat ugyanis nem volt sikeres, s feltehetően azért ajánlotta a minisztérium Alpár Ignácot, mert addigra már számos megyeháza építésen volt túl.

1891. március 2-án kötötték meg a szerződést, május 25-én tartották meg az „árlej-

SZEMLE

426

tést”, júniusban kezdődött a kivitelezés, október végén volt a bokrétaünnep és 1892. október havában át is adták rendeltetésének – alighanem ma kétszer ennyi idő sem lenne elég…

A város ugyanezen év decemberében hirdette meg a pályázatot a Korona-szálló és benne a városi vendéglő, kávéház és vigadó terem terveinek elkészítésére. Nyíregyháza egyike volt az elsőknek Magyarországon, amely a megnövekedő átmenő forgalom ellátására, egyben a polgári élet fellendítésére megfelelő épületet kívánt emelni. A február elsejéig szóló rövid határidőre nyolcan nyújtottak be tervet, s Alpár az I. díjat és a kivitelre szóló megbízást is elnyerte. A szerzők közlik Alpár reflexióját a pályázatról. „Ennek a fölötte érdekes feladatnak megoldása igen sok nehézséggel járt, mert nem elég, hogy a kívánt helyiségek az épületben helyet találjanak, hanem okvetlenül szükséges olyan nemű csoportosításuk, hogy az üzlet vezetése, valamint annak ellenőrzése a lehető legegyszerűbb és legáttekinthetőbb lehessen, ettől legelsősorban függ az intézmények megállhatása és megélhetősége…”

Alpár az épület alaprajzának megszerkesztésénél elsősorban a gazdaságos üzemeltethetőséget tartotta szem előtt – mint ahogy sok más létesítményénél. A szerzők megjegyzik: Alpár ennél az épületnél használt először a homlokzat kiképzésénél barokk elemeket. A kivitelezés itt is gyorsan zajlott: az építkezés 1884-ben kezdődött és 1885. márciusában fejeződött be.

A kötetben Alpár Ignác több írása is szerepel, amelyekből kikövetkeztethető, miért is lehetett korának egyik legsikeresebb építésze. A jó szervezőképesség, menedzsertípus legfeljebb alap lehetett. Lényeges még, hogy az építészeti munka kiindulásának az épületek környezetben való elhelyezését tartotta; a tervezés megkezdése előtt mindig személyesen és alaposan szemrevételezte a

helyszínt, legyen az Pesttől bármilyen távol.

Egy helyütt például így fogalmaz: „Régi meggyőződésem, hogy minden épületnek illeni kell a helyhez, s a hely környékéhez, amelyre, s melybe helyezzük, és nem lehet, vagy jobban mondva nem szabad valamely épületet bármely helyre elhelyezni. Úgy vélem, nem lehet elég, hogy valamely épület jól meg van tervezve; értem ezen azt, hogy a beosztása a program követelményeit kielégíti és hogy architektúrája megfeleljen az általános szabályoknak. […] Mert ha ilyen elvek szerint dolgozunk, legjobb esetben elfogadható, úgynevezett sablon-munkát létesíthetünk csupán, amely önmagában megállja ugyan a helyét. De semmivel sem járul hozzá környezetének kikerekítéséhez, hanem a legtöbb esetben idegenszerű, tolakodó benyomást szül, és jóllehet magára vonja a szemlélő figyelmét, de anélkül, hogy minden képhez szükséges összhangzat-érzetét költené föl szemlélőben. […] Az úgynevezett szép épület mindig csak megfagyott

Korona Szálló

zene marad, amellyel szemben a hangulatosan beillesztett építmény: dal, költemény, kép és mindaz lehet, ami az emberi gondolkodás és érzés felemelésére szolgál.”

Nem csak írásban fogalmazott ilyen érzékletesen, a valóságban is kedvelte a művészeteket és áldozott is azokra. Ahol lehetett, munkáiban szerepeltetett művészi elemeket. Építészként máig példaadóan rend-

SZEMLE

427

kívüli fontosságot tulajdonított a társművészeti alkotóknak, különösen szobrászoknak és iparművészeknek, akik gyakran dolgoztak Alpár épületein.

Sok tanulmányutat tett szerte Európában, jól ismerte az elődök munkáit. Elmefuttatásaiban mindig a múltból indult ki, de a múltnak nem a formáit, hanem a szellemét kereste. Erről így írt: „Nem az a lényeg, hogy a görög művészet szolgailag a mi egészen más

Városi Színház

rendeltetésű építményeinkre reá erőszakoltassék. Hanem az, hogy a klasszikus, leszűrődött gondolkodást a terek kialakításában, a helyiségek egymás mellé helyezésében és egymásba futtatásában, a tömegek és részletek földolgozásában, a világítási források kellő mérlegelésében és eloszlásában az új építményekbe belevitessék. Amely azáltal klasszikus lesz és marad akkor is, ha annak formai kiképzése más stílusban terveztetett.”

Fontos megjegyezni, hogy Alpár sztárépítészként sem felejtette el, honnan jött.

Anyagi lehetőségeit nem sajnálta mások javára is fordítani. Saját költségén vitte irodájának munkatársait tanulmányútra Bécsbe, Berlinbe, Olaszországba. Nem feledkezett meg egykori iskolájáról sem. Volt tanítványokkal közösen egyesületet alapítottak, amelyet Alpár kiemelkedően nagy összeggel támogatott. A művészeti élet fellendítésére díjat alapított, hogy „a festőművészek figyelmét Budapest építészeti szépségeire

irányítsa és őket olyan alkotásokra buzdítsa, melyek alkalmasak arra, hogy a Budapest iránti szeretetet úgy a fővárosi közönségben, mind az idegenekben ébren tartsák és fokozzák.”

Végül Alpár Ignác sikeres pályafutásának összefoglalásánál feltétlenül át kell tekintenünk a kort, amelyben alkotott, hiszen az ipari társadalom, az ipar és a technika átalakulása lényegesen befolyásolta az életutat. Amikor kőművesként 1873-ban felszabadult, még éppen csak egyesítették három városból az ország fővárosává Budapestet.

1887-ben már a Nagykörúton közlekedett villamos, 1896-ban földalattin utazhattak a pesti polgárok a Városligetbe. Elterjedt a villanyvilágítás is. 1886-ban jelent meg az első autó, 1903-ban szállt fel Wright-testvérek első motoros repülőgépe. A század elején kezdték alkalmazni a vasvázas építőrendszereket. Tehát volt mivel bővíteni az eszköztárat.

Alpár Ignác Kossuth Lajos New York-i szobrának 1928. március 15-i felavatásának ünnepi eseményeire feleségével együtt saját költségén utazott Amerikába, s az alkalmat összekapcsolta a felhőkarcolók világának megismerésével. Látni akarta a valóságban is azt, amit csak leírásokból, képekből ismert – s amire már 30 évvel korábban felhívta az Építész Egylet figyelmét. A sikeres tanulmányút végeztével, már Európában, úton hazafelé megfázott, Zürichben kórházba került, de a betegséget nem élte túl. 1928. április 27-én elhunyt. Holttestét hazahozták, a Vajdahunyadvár „Király” termében ravatalozták fel. Sírboltja a Kerepesi úti temetőben van. Szobrát, Telcs Ede munkáját a városligeti múzeumba vezető úton 1931-ben állították föl.

Hajós György–Kubinszky Mihály–Vámossy Ferenc: Alpár Ignác élete és munkássága. Építésügyi Tájékoztatási Központ, Bp., 2005. 138 p.

Marik Sándor

428

SZEMLE

Tiszabezdédi személynevek A közelmúltban jelent meg Koi Balázs főiskolai docens könyve a Szabolcs, Zemplén és Ung vármegyék találkozásánál a kisvárdai járásban fekvő Tiszabezdéd község református névanyagáról. A szerző témaválasztása személyes motiváción alapul - ősei (szülőfaluja) vezeték-, kereszt- és ragadványnevei, azok helyesírása, a bezdédi névadás motivációi, divatjelenségei, a névegész etimológiája, nyelvi ritmikája, az ikrek névadása, a törvénytelen gyerekek s ma a falu egyharmadát alkotó cigányok nevei régóta foglalkoztatták.

Szintézise kitűnően illeszkedik a magyar személynévadásra vonatkozó történeti kutatásokba, hozzájárul a szűkebb és tágabb régió névtani vizsgálataihoz.

A tiszabezdédi temetőben talált, kereszttel, pávával és sárkánymotívumokkal díszített honfoglalás kori tarsolylemez révén a település nevét egyébként a legtöbb történeti és művészettörténeti összefoglalásban megtalálhatjuk. A honfoglaló őseinktől megtelepített falu ma is életképes, alig van elvándorlás, népessége lassú mértékben emelkedik.

Feltétlenül megemlítendő, hogy Koi Balázs monográfiája a Magyar Névtani Dolgozatok sorozat 197. darabjaként jelent meg.

Az ELTE Magyar Nyelvtudományi Intézet Névkutató Munkaközössége által gondozott nemzetnevelő, nemzetépítő, nemzetpolitikai szempontból is figyelemre méltó, a magyar identitást elsőrangúan erősítő sorozat utolsó szabolcs-szatmár-beregi vonatkozású kötete N. Fodor János tollából jelent meg 2002ben a kisvárdai járás 1560-ban összeírt családneveiről. Önmagában is jelentős, hogy a

Hajdú Mihály professzor által életre hívott és éltetett sorozatnak rövid két és fél év alatt 27 további kötete jelent meg. N. Fodor János említett feldolgozásában megtaláljuk a bezdédi családneveket is. Az egyházi anyakönyvektől több mint 200 évvel korábbi összeírásban is ott találjuk: a Koi Balázs által is adatolt Berencsi, Bíró, Demjén, Forró, Kiss, Koi, Kovács, Kőris, Kőrösi, Papp, Sándor, Sütő, Szabó stb. családneveket, ami a népesség jelentős részének stabilitását tanúsítja. Így is van, Felső-Szabolcs falvai a kisvárdai vár védelmében viszonylag békésen átvészelték a török hódítások korát, míg a vármegye déli járásai, a nádudvari és dadai járások települései elnéptelenedtek. A török kiűzését követően e járásokban a népsűrűség a bácskait sem érte el. A felső-szabolcsi népesség stabilitása a névanyag magyarjellegét is biztosította. Ami a tiszabezdédi családneveket illeti, Koi Balázs az általa vizsgált korszakban 546 félét talált, amelyek mintegy tízezerszer adatolhatók. A leggyakoribb családnév a Koi, mely 842szer fordul elő. Ezt követik a Daku, Nagy, Battyányi, Balogh, Pokol, Varga, Rácz, Orgován, Lakatos és Kertész nevek. A családnevek közül 69 csupán kétszer adatolható a bezdédi anyakönyvekben, 230 pedig csupán egyszer. Az 546-féle családnevet a szerző eredet és jelentéstani szempontból vizsgálja. A magyar családnévrendszernek megfelelően Tiszabezdéden is a közszói alapú nevek aránya a legnagyobb, jelentős számban vannak még képviselve a hely- és településnévi valamint a keresztnévi eredetű ne-

SZEMLE

vek. Az idegen eredetű nevek száma, illetve aránya viszonylag alacsony, melyek többsége ruszin, szlovák, lengyel eredetű. A családnevek eredet- és jelentéstani csoportosítását a szerző nagy szakértelemmel és korrektséggel végezte.

Megjegyzem, a szláv eredetű családnevek közé a személynévi eredetű családneveket nem sorolta be, pl.: Fedor, Iván, Vaszil. A Czurí családnév valószínűleg kelet-szlovák keresztnévből való; a Rakoncza inkább köznévi eredetű, a Vaskó és a Lizák ruszin eredetű.

Nyelvföldrajzi meggondolásokból az Adu, Pribula, Czap nevek a ruszin eredetűekhez is sorolhatók. A családnevekről szóló fejezetet gyakorisági mutató, betűrendes adattár zárja, mely többek között jelzi az adott név első előfordulását is. Csak sajnálhatjuk, hogy ezek alapján a szerző a különböző idősíkokban nem követte nyomon a családnevek előfordulását, melynek alapján képet nyerhettünk volna a stabil bezdédi nevekről. Igaz, az összeállításból kiderül, hogy a leggyakoribb nevek mindegyike adatolható már a XVIII. századból, többük pedig a XVI. századból is.

A szerző kitűnő fejezeteket szentel a keresztneveknek. Vizsgálja a női és férfi keresztnevek számát, arányát, a nevek gyakoriságát, a névdivatot; a második, harmadik keresztnevet stb. 1766 és 2000 között Bezdéden több mint 7200 a névelőfordulások száma, melyen 56 férfi és 91 női keresztnév osztozott.

Elgondolkodtató az adat, mely szerint a női nevek száma csak a XX. században haladta meg a férfiakét. A községben leggyakoribb férfinév a János, ezt követte az István. Koi Balázs bezdédi adatai összhangban vannak a tágabb régió névdivatjával. A XVIII. században Felső-Magyarország mindegyik népénél [ruszin, szlovák, gorál (lengyel), német] a János volt a leggyakoribb keresztnév. E jelenségben a közép-európaiság, az egységes Kárpát-medencei mentali-

429

tás egyik megnyilvánulását látom, olyan vonást, mely összeköti az évszázadok óta együtt élő népeket. A magyar többségű közösségben Abaújtól Máramarosig az István követte a János nevet. (Vö. Udvari István: A Mária Terézia korabeli úrbérrendezés szlovák nyelvű kéziratos forrásai. Szepes és Zemplén vármegyék. Vasvári Pál Társaság Füzetei 15. Nyíregyháza, 1996.)

Bezdéden a leggyakoribb női keresztnév az Erzsébet, melyet a Borbála követ. Feltűnő a leggyakoribb magyar női keresztnév a Mária ritkasága, ez a faluban csak a nyolcadik helyen áll. E tény önmagában is rávilágít a református és katolikus névadás különbségeire. A görög katolikusok között elterjedt Anna keresztnév is ritka a községben.

A szerzőnek sok munkája fekszik az egyes időszakban szereplő új nevek és az eltűnt nevek kimutatásában. Bezdéden 1976–2000 között 42 új női név jelenik meg, pl. Dalma, Eliza, Evelin, Fanni, Izolda, Natasa, Szabina, Zsanett stb. Ez időszakban viszont nem szerepelnek már az ilyen nevek, mint Elza, Etelka, Lenke, Piroska stb.

Koi Balázs vizsgálja a keresztnevek helyesírását, s többek között megállapítja, hogy a magánhangzók hosszúságának jelölésében sok következetlenség figyelhető meg. Hozzátehetjük, ennek egyik oka nyilvánvalóan abban rejlik, hogy az északkeleti magyar nyelvjárások nem ismerik a felső nyelvállású, hosszú magánhangzókat.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy Koi Balázs könyve kiemelkedik a hasonló tárgyú és tematikájú művek köréből, a kötet méltó hozzájárulás a hazai névtani kutatások eredményeihez, a Felső-Tisza-vidék és Tiszabezdéd község névtörténetéhez.

Koi Balázs: Tiszabezdéd személynevei (a református egyházi anyakönyvek alapján), 1766–2000. (Magyar Névtani Dolgozatok 197.) Nyíregyháza, 2005. 181 p.

Udvari István

430

SZEMLE

Váci Mihály halotti maszkja Nyíregyházán. Ifj. Szabó István szobrászművész – Váci Mihály nyíregyházi szobrának is alkotója – átnyújtja a költő halotti maszkját Dám Lászlónak, a megyei múzeumi szervezet igazgatójának. Az egyedülálló relikvia 2005. június 13-tól a Jósa András Múzeum irodalomtörténeti gyűjteményét gazdagítja. Az eseményre a költő születésének 80., halálának 35. évfordulója alkalmából a múzeumban rendezett ünnepségen került sor.

Fotó: Marik Sándor

KRÓNIKA

431

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2005. január 1–március 31.

Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 1. BOTLIK József: Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján 1 : magyarok, ruszinok, csehek és ukránok 1918–1945 / szerk., előszó Udvari István. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, Veszprémi Egyetem, 2005. – 552 p.

2. Cselekvő irodalom : írások a hatvanéves Görömbei András tiszteletére / szerk. Bertha Zoltán, Ekler Andrea. – Budapest : Szerző, 2005. – 346 p.

3. DANKU Ferenc: Egy mérki fiú a vérzivatarban. – Debrecen : Hajja&fiai, 2004. – 205 p.

4. GÖŐZ Lajos: Az ember térben és időben : tájékozódás a földön, a vízen , a levegőben és a csillagos égbolton.

Geokronológia és biokronológia. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola Természettudományi Kara, 2004. – 187 p.

5. GÖRÖMBEI András publikációi / összeáll. és névmutató: Gönczy Mónika. – Debrecen : Debreceni Egyetem, 2005. – 202 p.

6. Gyepűk, várak, erődítmények és egyéb honvédelmi létesítmények a Kárpát-medencében 895–1920 : a Nyíregyházán 2004. november 26–27-én megtartott tudományos konferencia előadásai / szerk. Frisnyák Sándor, Csihák György. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke, 2004. – 228 p.

7. HOLOPCEV Péter: Tanulmányok Borsod-AbaújZemplén megye népességének belső (belföldi) vándorlásáról 1945–1995 / Holopcev Péter, Reszler Gábor, Szászi Ferenc. – Nyíregyháza : Nyír-Press, 2004. – 97 p.

8. A Hortobágytól Bátorligetig : az Észak-Alföld természeti értékei / szerk. Rakonczay Zoltán. [írták: Bóna Gabriella et. al]. – Budapest : Mezőgazda K., 2004. – 417 p., XXVIII t. ill.

9. Innen, onnan : versek és rajzok / Kolbein Falkeid, [vál.

rajz: Kovács Ferenc, Vasadi Péter. = Herfra, derfra : dikt og grafikk / Péter Vasadi, [atvolg av graf. Av] Ferenc Kovács, Kolbein Falkeid. – Budapest : Új Mandátum, 2003. – 75, 72 p. : ill. A norvég és magyar nyelvű mű hátlapjával egybekötve 10. JÁNOSI Zoltán: Fűszál és mindenség : folklór és archaikum az újabb magyar irodalomban. – Budapest : Holnap K., 2005. – 255 p.

11. JÁNOSI Zoltán: Sinbads spiegelbilder : begegnungen mit Gyula Krúdy / [...übersetz Emese Szabó]. – Nyíregyháza] : [Polgármesteri Hivatal], 2005. – 75 p.

12. JÁNOS István: Századok öröksége : tanulmányok és esszék Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szellemi múltjából. – Fehérgyarmat : Kölcsey Társaság, 2004. – 105 p.

13. KOI Balázs: Tiszabezdéd személynevei : a református egyházi anyakönyvek alapján 1766-2000. – Nyíregyháza : ELTE Magyar Nyelvtudományi Intézet, Budapest, 2005. – 181 p.

14. Közeledő régiók a Kárpát-medencében : Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulása / szerk.

Réti Tamás. – Budapest : Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2004. – 450 p. ill.

15. KRÚDY Gyula: Bródy Sándor vagy a nap lovagja. – Budapest : Noran, 2004. – 225 p. [12] t.

16. KRÚDY Gyula: A pesti nőrabló : válogatott kisregények. – Budapest : Arión K., 2004. – 696 p.

17. Műalkotások Vásárosnaményban / [szövegét összeáll.

Miklós Elemér], [fotók Schmidt Sándor]. – Vásárosnamény : Városi Könyvtár, 2004. – 62 p.

18. Nagyvilág : világirodalmi folyóirat / főszerk. Fázsy Anikó. – 50. évf. 3. sz. (2005. márc.) – Budapest : Nagyvilág szerk. 2005. – p. 175-257. Tart.: „... új tengert kéne teremteni...”: a norvég irodalom napjainkban / összeáll., ford. Kovács katáng Ferenc 19. NÉZŐ István: A kisvárdai vár története. – Kisvárda : Városszépítő egyesület, 2004. – 168, [8] t.

20. NÓGRÁDI Gábor: Gyerünk haza. – Budapest : Presskontakt, 2004. – 169 p.

21. A Nyírvidék Regionális Kisvasút piac- és versenyképességének helyreállításához szükséges műszakigazdasági fejlesztések megtervezése [a tanulmányt

KRÓNIKA

432 kész.] Bödecs Barnabás et. al. – Kaposvár : Hulladék Munkaszöv., 2004. – 154 p.

40. FARKAS László: Adalékok Ratkó József és az Új Írás kapcsolatához p. 77–78.

22. Roma munkaerőpiaci programok / szerk. Csongor Anna, Lukács György Róbert. – Budapest : Autonómia Alapítvány, 2003. – 200 p. Baktalórántházára, Tiszabecsre, Tuzsérra vonatkozó írásokkal.

41. ANTALL István: A költészet föltámadása, p. 79–80.

42. KOCSIS István: In memoriam Ratkó József, p. 81–83.

43. BUDAI Ilonka: Emlékezés Ratkó Józsefre, p. 84.

Pedagógiai Műhely, 2004/3. sz. A tartalomból:

23. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza sportévkönyve, 2004 / [írta és szerk. Bodnár Tibor, Hájer Zsigmond]. – Nyíregyháza, Sz-Sz-B M. Önkorm., 2004. – 261 p.

44. BÉKÉSI Elemér: Nyíregyháza hatása a megye közoktatására területi integrált szakképző központ létrehozása a megyeszékhelyen, p. 6–9.

24. Szellemi végrendelet : antológia / szerk. Kulimár János.

– Nyíregyháza : Attila-Trade Bt., 2004. – 115 p.

45. PALLAI Ágnes: Minőségfejlesztési munka a közoktatási intézményben, p. 16–23.; minőségbiztosítás; általános iskola; Újfehértó

25. SZITHA Mária: Ilosvay Ferenc levelezése íróbarátaival.

– Nyíregyháza : Örökségünk K., 2004. – 104 p.

26. TAPOLCAI Zoltán versei. – Nyíregyháza : Szerző, [2004]. – 79 p.

27. VIETÓRISZ József: Breviárium / [szerk. Margócsy József és Szlávik Ferenc]. – Nyíregyháza : Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Önkorm. Levéltára, 2004. – 107 p.

28. Visszhangok / [összeáll., szerk., írta Csermely László]. – [Nyíregyháza] : Csermely L., 2005. – 149 p. ill. Versek, levelek

46. CSERVENYÁK Katalin: A könyveim között a kis birodalmamban egyáltalán nem érzem magam szegény embernek = p. 43–45.; dr. Frisnyák Sándor főiskolai tanár Pedagógiai Műhely, 2004/4. sz. A tartalomból: 47. NAGY László: Ösztöndíjak tehetségekért, p. 26–29.; Közoktatásért Közalapítvány; Porzsolt István Ösztöndíj 48. SZABÓ László: Népdalkörök, citerások, p. 30–36.

49. KARÁDI Zsolt: Operett musical vagy mégsem? p. 41–44.; színikritika; 2004–2005. évad; Móricz Zsigmond Színház 50. KARÁDI Zsolt: Aranyoskám ez nekem nagyon tetszett, p. 45–50.; Tóth Nándor; Piccoli Archi Zenekar

IDŐSZAKI KIADVÁNYOK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 2004. kiegészítés Partium, 2004. ősz. [Ratkó József (1936–1989) emlékszám] = A tartalomból: 29. GÖRÖMBEI András: Ratkó József köszöntése, p. 6–8.

30. NAGY Gáspár: Két levél Ratkó Józsefhez, p. 17–19.

31. MOGYORÓSI László: Ratkó-apokrif, p. 21.

32. BABOSI László: „Ratkónak, M[argitnak] levelet írtam...”, p. 23–24.

33. ALFÖLDY Jenő: Egy interjú története, p. 25–26.

34. ALFÖLDY Jenő: Beszélgetés fiatal írókkal: Ratkó József, p. 27–28.

35. JÁNOSI Zoltán: „A meghódított mindenség”, p. 29–36.

36. CS. JÓNÁS Erzsébet: A versbe zárt fájdalom, p. 37–53.

37. KARÁDI Zsolt: „Sok szörnyű csodafajzat van...”, p.

54–57.

38. BABOSI László: „Embereket babrálgatok képzeletemmel...”, p. 58–74.

39. Ratkó József versei franciául (Borsos Veronika, Máté Éva, Patrice Gaborieau), p. 75–76.

51. OLÁHNÉ BORZOVÁN Edit: Tíz éves a Francia Nyelvű Gyermekfesztivál, p. 60–61.; Mátészalka; Képes Géza Általános Iskola Műemlékvédelem, 2004/6. sz. A tartalomból: 52. BARTOS György–FÜLÖP András: A lónyai református templom műemléki kutatása. p. 341–348.

53. ZOLTAI Péter: A lónyai református templom műemléki helyreállítása, p. 348–356.

54. LÁNGI József: Előzetes beszámoló a lónyai református templom faliképeinek kutatásáról, feltárásáról, p.

357–374.

Rubicon, 2004/12. sz. A tartalomból: 55. HERMANN Róbert: A szép akasztott, p. 14–21.; gróf Andrássy Gyula 56. TŐKÉCZKI László: Az arisztokrata politika alkonya, p. 27–31.; ifj. Andrássy Gyula; Andrássy család Hadtörténelmi Közlemények, 2004/4. szám. A tartalomból: 57. CZIGÁNY István: Katonai szolgálat és a társadalom militarizációja Felső-Magyarországon és a Tiszántúlon, 1600–1660. p. 1212–1233.; hadtörténet; társadalmi rétegződés; hajdúk; Szabolcs vármegye; Felső-Tisza-vidék 58. NYAKAS Miklós: A szabolcsi hajdúvárosok hírszerző és riasztási lánca Várad eleste után, p. 1242–1257; 17. század

KRÓNIKA

433

59. M. NAGY Emese: Szatmár = Táncművészet, 2004/ 4. sz. p. 27.; néptánc

74. LADÁNYI TÓTH Lajos: Aktívan védik idén is a város értékeit = Kelet-Magyarország, 10. sz. p. 7.; Nyíregyházi Városvédő Egyesület

2005. január

75. Hazai találmány: internetes leletkonzultáció = Népszabadság, 13. sz. p. 4.; egészségügy; dr. Zsonda László; Mona-System Konzultációs Rendszer

60. KOLLWENTZ Ödön: Az akác honfoglalása a Nyírségben = Erdészeti Lapok, 1. sz. p. 14.; erdészet; akáctermesztés

76. M. MAGYAR László: Emlékmű emlékeztetne Bocskaira = Kelet-Magyarország, 13. sz. p. 7.; múzeum; Újfehértó; Buczkó József

61. KONDÁS Sándor: Őrizz meg minket a Te oltalmad alatt = Família, 1. sz. mell. XI.; kegykép; évforduló; Máriapócs

77. LEFLER György: Paszabi körkép = Kelet-Magyarország; 15. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; óvoda

62. MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: Balkány = Területi Statisztika, 1. sz. p. 79–82.; helytörténet; várossá válás

78. NYÉKI Zsolt: A főiskolán tanulnak a jövő vadászpilótái = Kelet-Magyarország, 16. sz. 5.

63. MÁLNÁSI Ferenc: A képes beszéd Móricz Zsigmond Árvácskájában = Édes Anyanyelvünk, 1. sz. p. 4.; műelemzés

79. GYÖRKE László: Fülükbe mászik Goethe nyelve = Kelet-Magyarország, 19. sz. p. 4.; nyelvoktatás; Nyírbátor; Báthori István Általános Iskola és Pedagógiai Szakszolgálat

64. PRISTYÁK Erika: A Beregben = A Földgömb, 1. sz. p. 38–49.; földrajz; falusi turizmus

80. GYÖRKE László: Szakolyi körkép = Kelet-Magyarország, 21. sz. p. 7.; önkormányzat; erőmű; tűzoltóság

65. RÁCZ János–GÉGÉNY Zoltán: Árvíz és közigazgatás avagy a közigazgatási hivatali feladatok a helyreállítás területén = Magyar Közigazgatás, 1. sz. p. 49–58.; Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közigazgatási Hivatal

81. FULLAJTÁR András: Fegyelem és rend törvényes keretek között = Kelet-Magyarország, 22. sz. p. 5.; beruházás; Nyíregyháza; Büntetésvégrehajtási Intézet

66. SÁRÁNDI József: Egy népképviselő = Tekintet, 1. sz. p. 21–26.; levelezés; Váci Mihály (1924—1970)

Február

67. VRAUKÓNÉ LUKÁCS Ilona: Érzés mely nem múlik el = Lungo Drom, 1. sz. p. 2.; cigányság; prózamondó verseny; szavalóverseny; Nyíregyháza; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár 68. MOLNÁR Károly: Sikerek és gondok két településen = Kelet-Magyarország, 1. sz. p. 4.; önkormányzat; beruházás; Nyírkáta; Vaja; Árpád-kor 69. Uniós térképen élőhelyeink = Kelet-Magyarország, 3. sz. p. 1., 5. természetvédelem; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 70. MOLNÁR Károly: Önfejlesztő program a roma diákoknak Tiszabecsen = Kelet-Magyarország, 4. sz. p. 4.; általános iskola 71. NYÉKI Zsolt: Agráralapokon futott fel az iparág = Kelet-Magyarország, 7. sz. p. 4.; gumiipar; Kótaj 72. NAGY István Attila: Zenés tanulmány született a nőkről = Kelet-Magyarország, 8. sz. p. 8.; színikritika; Gyárfás Miklós; Darvas Szilárd; Tanulmány a nőkről; Móricz Zsigmond Színház 73. GYÖRKE László: Nyírkércsi körkép = Kelet-Magyarország, 9. sz. p. 7.; önkormányzat; Baromfi-Coop

82. KABDEBÓ Lóránt: A másik mester (Móricz Zsigmond és Szabó Lőrinc) = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 3–19.

83. ONDER Csaba: Hangérien bjuti. (Szex, lektűr, írónia, avagy Móricz Zsigmond indulása.) = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 20–27.

84. BEKE Judit: Átok és panasz (Balassa Péter Móriczrecepciójáról) = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 28–42.; Móricz Zsigmond (1879–1942) 85. BALOGH Béla: A történészkedő Móricz Zsigmond = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 43–45.

86. ZSOLDOS Barnabás: Móricz hangja a nyíregyházi stúdióban = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 45–46.

87. HAMAR Péter: „... nekünk Csécsén három házunk volt." Legenda és valóság a Móricz család csécsei házairól. = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p.

47–63.

88. KŐSZEGHY Elemér: Móricz Zsigmond és Kárpátalja = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 64–66.

89. KUN István: Elherdált esélyek tárháza = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 67–78.; szociográfia; mezőgazdaság; Szabolcs-SzatmárBereg megye

KRÓNIKA

434 90. WEISZ Boglárka: A Felső-Tisza-vidék vámszedése az Árpád-korban 2. = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 92–97.

106. GYÖRKE László: Ramocsaházi körkép = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 7.; szociográfia

91. BABOSI László: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá...” Ratkó József életrajza I. = Szabolcs-szatmárberegi Szemle, 1. sz. p. 107–123.

107. NYÉKI Zsolt: A morfintartalom lesz az egyik mérce = Kelet-Magyarország, 34. sz. p. 7.; máktermesztés; Tiszavasvári; ICN Magyarország Rt.

92. MÁRKUS Béla: Az esdeklő táj embere. Vári Fábián László köszöntése = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 124–126.

108. VINCZE Péter: Kisvárdai polgár = Kelet-Magyarország, 34. sz. p. 9.; kórház; közlekedés

93. GINTLI Tibor: Hajózni vagy megérkezni = Literatura, 1. sz. p. 79–96.; Krúdy Gyula

109. LEFLER György: Kislétai körkép = Kelet-Magyarország, 39. sz. p. 7.; általános iskola; óvoda; önkormányzat

94. MINYA Erika–VARGA János: Környezeti nevelés a Vásárhelyi Pál Építőipari és Környezetvédelmi- Vízügyi Szakközépiskolában = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 16–18.

110. LADÁNYI TÓTH Lajos: Geszterédi körkép = KeletMagyarország; 45. sz. p. 7.; régészet; közművelődés; oktatás

95. DEMARCSEK György: Eredetiség és sokszínűség = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 31–40.; Nyírség Táncegyüttes 96. MATYASOVSZKI József: Egy kitüntetés egy életmű egy élet = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 41–46.; népművelő; Szabó László; Bereg Citerazenekar 97. GURBÁNNÉ PAPP Mária: A minőség életünk mindennapi része = Pedagógiai Műhely, 1. sz. p. 57–58.; minőségbiztosítás; Wesselényi Miklós Szakközépiskola és Szakiskola 98. NÉMETH Péter: A tokaji uradalom kialakulása = Századok, 2. sz. p. 429–447.

99. NYÉKI Zsolt: A város és a vállalkozók együtt lehetnek sikeresek = Gazdasági Tükörkép, 2. sz. p. 43.; gazdasági élet; gazdasági kapcsolat; gazdasági társaságok; interjú; Mátészalka 100. SALLAI József: Hársfalvi Péter emléke = Honismeret, 2. sz. p. 20-21.; emlékbeszéd; Hársfalvi Péter (1928–1985) 101. SÁNDOR Zsuzsanna: Képes vagyok újrakezdeni = 168 Óra, 5. sz. p. 30–31.; Bán Ferenc építész 102. VRANNAI Katalin: Fridzsiderkapitalizmus = Figyelő, 2. sz. p. 42–43.; hűtőgépgyártás; Nyíregyháza; Electrolux Nyíregyházi Gyára 103. HORVÁTH Gábor Miklós: Édesapja a példaképe = Családi Lap, 3. sz. p. 60–61.; Zenthe Ferenc színművész 104. SZERAFINNÉ SZABOLCSI Ágnes: Ifjúsági könyvtárak és olvasmányok 1920–1940 között = Könyv és Nevelés, 1. sz. p. 30–38.; iskolai könyvtár; Szabolcs vármegye; Horthy-korszak 105. LEFLER György: Nyírpazonyi körkép = Kelet-Magyarország, 27. sz. p. 7.; közmű; általános iskola; óvoda; nyugdíjasok; egészségügy

111. Elhunyt Kozák András = Népszabadság, 47. sz. p. 13.; nekrológ; Kozák András (1943–2005) színművész Március 112. FORGÓ István–GYÖRKÖS István–VATTAMÁNY Gusztáv–TÉCSY László: A kérődzőállomány és a gyephozamok kapcsolata Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kistérségeiben = Magyar Mezőgazdaság, 13. sz. p. VIII–IX. 113. ZAPPE László: Csipke, csónak, rádió = Színház, 2. sz. p. 19–20.; színikritika; Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté; Móricz Zsigmond Színház 114. BÁLINT Éva–RÉVÉSZ Antónia: Program és hasznosítás = Örökség, 3. sz. p. 8–9.; műemlékvédelem; Tuzsér; Lónyay-kastély 115. DÉNES Attila–MARELYIN KISS József: A lakható város, Nyíregyháza = Comitatus, 3. sz. p. 56–76.; gazdasági élet; polgármester; szociológia; közvélemény-kutatás; politikusok; alpolgármester; önkormányzat; városgazdálkodás; fejlesztés; önkormányzati képviselő; Csabai Lászlóné; Giba Tamás; Mikó Dániel; Vinnai Győző 116. JENEI Virág: Keletre kerekeznek = Figyelő, 3. sz. p.

64–65.; gumiipar; Marsó Kft. 117. KALYDY Zsuzsa: Szabolcsi könyvtárostanárok alapítványa = Köznevelés, 13. sz. p. 21.; Scola Téka Iskolai Könyvtárosokért Alapítvány, Nyíregyháza; Kölcsey Ferenc Gimnázium 118. TASNÁDI Gábor: Szüksége lesz a jövőnek is rá = Hitel, 3. sz. p. 92–94.; Váci Mihály (1924–1970) 119. Utolsó órában = Piac és Profit, 3. sz. p. 22–23.; regionális fejlesztés; regionális együttműködés; mezőgazdaság; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; Kapolyi László

KRÓNIKA

435

120. KONDÁS Sándor: Minek nevezzünk téged Istenszülő? = Família, 5. sz. p. XI.; görög katolikus egyház; Máriapócs; Nyíregyháza

127. LADÁNYI TÓTH Lajos: Nyírturai körkép = KeletMagyarország, 57. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; idősek otthona

121: SÁGHY Erna: Vízvész = Figyelő, 13. sz. p. 22–26.; árvízvédelem; Szamosköz; Kraszna-folyó; Tisza-folyó

128. Pazonyiak a szabadságharcban = Kelet-Magyarország, 61. sz. p. 7.; Nyírpazony; Elek Ferenc

122. BALOGH Géza: Cseppekben adagolt remény = Szabad Föld, 17. sz. p. 7.; dr. Béres József 123. LEFLER György: Kálmánházi körkép = Kelet-Magyarország, 51. sz. p. 7.; óvoda; önkormányzat; sport; polgárőrség 124. FULLAJTÁR András: Nehéz de eredményes év = Kelet-Magyarország, 53. sz. p. 6.; bűncselekmény; statisztika; Nyíregyháza; 2004 125. Átdaloltak ötven esztendőt = Kelet-Magyarország, 56. sz. p. 7.; Nyírpazonyi Népdalkör 126. BALOGH József: Gyorsabb ügyintézés = Kelet-Magyarország, 56. sz. p. 4.; statisztika; 2004; Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Főügyészség

129. LADÁNYI TÓTH Lajos: Nyíribronyi körkép = KeletMagyarország, 62. sz. p. 7.; szociográfia; településfejlesztés; iskola 130. NAGY István Attila: Talán győzhet a humánum = Kelet-Magyarország, 63. sz. p. 5.; színikritika; Thorton Wilder: Hajszál híján, Móricz Zsigmond Színház 131. NYÉKI Zsolt: Mint a gumicukrot... = Kelet-Magyarország, 67. sz. p. 3.; termelőszövetkezet; Tímár 132. ÖTVÖS Zoltán: Feléled az Ecsedi-láp = Népszabadság, 74. sz. p. 18.; természetvédelem

KRÓNIKA

436

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2005. január 1–április 30.

Január 1. Újévi koncert Nyíregyházán a Bujtosi Szabadidő Csarnokban.

4. A nyíregyházi állami tanítóképzés elindulásának 90. évfordulója alkalmából A tanítóképzés múltja és jelene címmel emlékülés a Nyíregyházi Főiskolán.

6. Válogatás a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep gyűjteményéből címmel kiállítás nyílt a nyíregyházi Városi Galériában.

7. Solt Ottília-díjat kapott Illésné Áncsán Aranka, tiszadobi intézményvezető és Nagy Sándorné nyírbátori óvónő, akik sokat tettek a szegényekért, az elesettekért, a gyermekekért.

11. Átadták az Elektrolux nyíregyházi hűtőgépgyárát.

12. Pekka Kujasalo, a Finn Köztársaság budapesti nagykövete megnyitotta Sirpa Ihanus képzőművész kiállítását a Pál Gyula Teremben.

16. Ökumenikus imahét kezdődött Nyíregyházán.

20. Teleház nyílt pályázati pénzből Lövőpetriben.

21. A Magyar Kultúra Napja alkalmából Apáczai Csere János-díjat adományoztak Kozma Lászlónak, a nyírbátori Tinódi Lantos Sebestyén Alapfokú Művészeti Iskola és Alkotóház tanárának, Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjat Szabó László tarpai pedagógusnak, népzenésznek. Arany Katedra emlékplakett kitüntetést kaptak: Dávida Jánosné és Fesztóry Ágnes, a Vikár Sándor Zeneiskola tanárai, Diczházy Veronika, a Nevelési Tanácsadó igazgatója, dr. Szabó László, a Zelk Zoltán Általános Iskola igazgatója. A Nyíregyháza Város Közművelődéséért Kitüntetést kapta Brösztl Julianna művelődésszervező.

A VMK-ban kiállítás nyílt a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum anyagából. Születésnapomra címmel zenés irodalmi összeállítás József Attila 100. születésnapja alkalmából.

25. Vietórisz Józsefre emlékeztek, halálának 50. évfordulója alkalmából a megyei levéltárban.

A neves tanár, a Kossuth Gimnázium volt igazgatója tiszteletére emlékkiállítást is rendeztek.

26. Bocskai István, a magyarok Mózese címmel kiállítás nyílt az újfehértói Városi Múzeumban.

28. Megyei sportgála a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolában. Legjobbjaink a Kelet-Magyarország és a Szabolcs Online szavazatai alapján: női versenyző Miló Viktória (profi ökölvívó), férfi versenyző Tóth István (profi kick-boksz), női csapat a mátészalkai MTK Carmo Suzuki (kézilabda), férfi csapat a baktalórántházi VSE (labdarúgás), legjobb edző Racsai János (kick-boksz).

A megye legjobbjai a szakemberek szavazatai alapján: felnőtt versenyzők, nők: Kürti Éva (atlétika), férfi: Feri Attila (súlyemelő), utánpótlás korú versenyzők, nők: Ádám Mónika (súlyemelés), férfi: Vas Dávid (atlétika), csapatok, nők: NRK Nyíregyháza (röplabda), férfi: Nyíregyháza AB-VILL KC (kézilabda), edzők, utánpótlás: Glückmann Pál (súlyemelés), férfi: Hadobás István (kézilabda).

A Nyírtávhőt az országban elsőként az Európai Kiválóság Díjjal tüntették ki.

28. A VMK fotógalériában megnyílt Izápi Laura kiállítása.

30. Nyíregyházán az Ifjúsági Centrumban megnyílt Bíró B. Titanilla Szabálytalan szabályosság című iparművészeti kiállítása.

KRÓNIKA

437

31. Nyíregyházán a Szakszervezetek Házában megnyílt Olajos Tamás fotókiállítása.

Február 2. Juhászné Albert Rozália festményeiből kamarakiállítás nyílt a kisvárdai Városi Könyvtárban.

A Magyar Köztársaság Kormánya Életmentő Emlékérem kitüntetést adományozott Szakács Zsolt nyíregyházi lakosnak.

A Magyar Pedagógusok Szakszervezete újjáalakulásának 60. évfordulója alkalmából rendezett emlékülésen Oláh Gábort a szakszervezeti mozgalomban végzett több évtizedes tevékenységéért az Eötvös József emlékérem arany fokozatával tüntették ki.

4. Megalakult a Mátészalkai Lisztérzékeny Csoport. Célja a megyében élő lisztérzékenyek felvilágosítása, a betegség megismertetése, tapasztalatcsere, termékbemutatók szervezése.

10. A Magyar Kamilliánus Családok Társasága Egyesület és a Szent Kamill Alapítvány létrehozta Nyíregyházán, a Tallér utcában a mozgáskorlátozottak nappali rehabilitációs intézetét és az értelmileg akadályozottak napközi otthonát.

11. Teleki László politikai államtitkár elismerő oklevelet adott át Nyíregyházán a romák integrációja, életkörülményeinek javítása érdekében kiemelkedő munkát végzőknek.

12. Nyíregyházán megkezdődött a Magyar Kiyokushiu Karate Szervezet nemzetközi bajnoksága.

17. Nyírbogdányban megnyílt a Hajdú-Bihar Megyei AKT Képzőművészeti Társaság kiállítása.

Zajácz András festőművész képeiből nyílt tárlat a nyíregyházi Városi Galériában.

18. Nyíregyházán, a Krúdy Vigadó művészeti szalonjában megnyílt Székelyhídi Ferenc amatőr festőművész tárlata.

23. Péreli Zsuzsa Munkácsy-díjas képzőművész alkotásaiból kiállítás nyílt a Pál Gyula Teremben.

25. A Jászságtól Beregig címmel népművészeti örökségünket bemutató kiállítás nyílt a Jósa András Múzeumban.

26. Szatmárcsekén Nemzetközi Cinkefőző Fesz-

tivált rendeztek. Eredmény: 1. Penyige, 2.

Túr-parti Vendégház, 3. Kö1cse.

A finnországi Kajaani városában a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a KözépEurópai Táncszínház bemutatta Krúdy Gyula Szindbád című darabját.

28. A mátészalkai Szatmári Múzeumban megnyílt Eötvös László Biblia-kiállítása.

A miskolci Régizene együttes hangversenye a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában. A műsorban felcsendült XVI-XVII. századi magyar tánczene, J. Ch. Pepusch két szerzeménye és ősbemutatóként Kerek Gábor Régizene című szerzeménye.

Március 1. Megnyílt a IV. Nagykállói Tavaszi Tárlat a Művelődési Házban.

5. Shakespeare-bemutatót tartott a Móricz Zsigmond Színház. Ezúttal a Szeget szeggel című vígjátékot láthatta a közönség.

Vaján, a múzeum földszinti kiállítótermében megnyílt a VI. Téli Alkotótábor zárókiállítása.

Rachmanyinov Vesperás című művét mutatta be a Cantemus Vegyeskar a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolában.

10. A Sajtószakszervezet ünnepségén a Kelet-Magyarország szerkesztősége harmadszor kapta meg a Vasvári Pál-díjat a munkaadók és az érdekvédelem közötti jó viszony kialakításáért.

A Kárpát-medence történelme a magyar és az ukrán köz- és felsőoktatásban címmel konferencia az EUROCLIP-EUROKAPOCS Közalapítványrendezvénysorozata keretében.

11. Hatvan évvel ezelőtt ismertette Nagy Imre földművelésügyi miniszter az új földreformtörvényt. Az évforduló alkalmából a Nagy Imre Társaság emlékülést tartott az esemény színhelyén, a nyíregyházi Korona Szálloda I. emeleti nagytermében.

A sajtónapi ünnepségen a Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Közgyűlés emlékérme ezüst fokozatát adományozta Balogh József újságírónak, Bagoly Dánielnek, az MTI munkatársának. Az emlékérem bronz fokozatát Veszprémi Erzsébet rádiós újságírónak és Fe-

438 kete Antalnak a Nyíregyházi Napló főszerkesztőjének. Nyíregyháza képviselőtestülete Nyíregyháza Érdemes Újságírója – Krúdy Gyula-díjat adományozott Angyal Sándornak, a Kelet-Magyarország nyugalmazott főszerkesztőjének.

Székhelyi Edith képzőművészeti kiállításával megkezdődött a Zrínyi Ilona Gimnázium emlékező programja.

12. Csákiné Szennai Valéria festőművész képeiből kiállítás nyílt Nagyhalászban.

13. Az amerikai prof. dr. Thomas R. Lawsont Pro Facultate díjjal tüntette ki a Nyíregyházi Egészségügyi Főiskola rektori kara.

14. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök felavatta Ibrányban az Ibrányi László Művelődési Központot.

15. Nemzeti ünnepünk alkalmából több nyíregyházi, illetve megyénkbeli személyiség vehetett át magas kitüntetést munkája, érdemei elismeréseként.

A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét kapta: dr. Láczay Magdolna, a Nyíregyházi Főiskola kari főigazgatója, tanszékvezető főiskolai tanára.

A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét kapta dr. Kuknyó János címzetes igazgató, címzetes főiskolai tanár.

A Magyar Köztársasági Érdemrend katonai tagozat lovagkeresztjét kapta Istenes Sándor polgári védelmi alezredes, a megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság vezetője.

A Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet kapta Tarcai Zoltán nyugalmazott főiskolai tanár, dr. Tóth Sándor, a megyei Közigazgatási Hivatal főosztályvezetője és dr. Laskai Emőke, a megyei Gyámhivatal nyugalmazott vezetője.

A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet kapta Feketené Kun Ildikó, a Primavera balettegyüttes balettmestere, koreográfus, Hidegkúti László, a Fetikövizig műszaki biztonsági szolgálatának vezetője, Sorosi Jánosné, a megyei Egészségbiztosítási Pénztár számviteli ügyintézője.

A Magyar Köztársasági Bronz Érdemkeresztet kapta Veress Lászlóné, a Kodály Zoltán Általános Iskola gazdasági igazgatója.

KRÓNIKA Batthyány-Strattmann László-díjban részesült dr. Szegedi János címzetes egyetemi docens, a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kar klinikai gyakorlatok igazgatója.

Pro Sanitate elismerésben részesült dr.

Krámos Katalin tiszalöki háziorvos, Bánffy Miklós-díjat kapott Vida János, a megyei Önkormányzati Hivatal művelődési és ifjúsági osztály vezető főtanácsosa.

A Bezerédi-dij arany fokozatát kapta Földesiné dr. Péter Ildikó, ezüst fokozatát Herczku Dezső, a megyei APEH munkatársai.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közoktatási Alapítvány elismerését vette át Cservenyák Katalin, a Kelet-Magyarország munkatársa és Zsoldos Barnabás, a Magyar Rádió nyíregyházi körzeti stúdiója vezetője.

A Magyar Sajtó Napja alkalmából Sipakaydíj elismerésben részesült Lefler György újságíró.

16. H. Németh Katalin és Horváth János művészházaspár munkáiból nyílt kiállítással Nyíregyházán megkezdődött a Művészeti Hetek programsorozat. Átadták a Nyíregyházi Rendőrkapitányság új épületét a Stadion utcában.

Petkes József festőművész munkáiból kiállítás nyílt a Volksbank nyíregyházi fiókjában.

17. Megkezdődött Nyíregyházán az V. Pro Archi Nemzetközi Ifjúsági Kamarazenekari Fesztivál.

Roma festőművészek kiállítása nyílt a Bencs villában a Phare diszkriminációellenes akciósorozatában, a helyi toleranciaerősítő kezdeményezés keretében.

A nyíregyházi Városi Galériában megnyílt a lengyelországi gorlicei képzőművészek csoportos tárlata.

A Nyíregyházán élő Tóth Sándor szobrászművésznek a művészeti életben kifejtett tevékenysége elismeréseként a Szegedért Alapítvány kuratóriumi díjat adományozott.

18. A Szatmárnémeti Filharmónia tagjaiból alakult Rudolf vonósnégyes hangversenye a Művészeti Szakközépiskola hangversenytermében.

A civil szervezetek az ifjúsággal, az ifjúságért, az esélyegyenlőség és a 2005. évi pályázati lehetőségek jegyében címmel regionális

KRÓNIKA

439

konferencia Nyíregyházán. Dr. Göncz Kinga miniszter tartott előadást.

19. A tiszalöki Erkel vegyeskar-népzenei együttes ünnepi műsort rendezett fennállásának negyvenedik évfordulója alkalmából.

A Nyíregyházi Főiskolán megkezdődött a XXVII. Országos Tudományos Diákkonferencia. Az OTDK testnevelés és sporttudományi szekcióját a testnevelési tanszék rendezi.

30. A VMK fotógalériájában Hald Attila budapesti fotóművész tájképeiből összeállított kiállítás nyílt.

31. Kerekes Elek festőművész képeiből kiállítás nyílt a nyíregyházi Pál Gyula teremben.

A nyíregyházi Városi Galériában megnyílt Balogh Vanda Alida textiltervező iparművész tárlata. Ápri1is 1. Baktalórántházán megkezdte működését a kilenc környékbeli település lakosságát kiszolgáló központi orvosi ügyelet.

2. Ifjúsági népzenei fesztivált rendeztek Nagykállóban 28 együttes és 25 szólista részvételével.

A Szakmai zsűri Arany Páva-díjra terjesztette fel a nagykállói Gilicemadár Népdalkört.

3. Emlékhangverseny Johann Sebastian Bach tiszteletére, születésének 320. évfordulója alkalmából.

Kárászy Szilvia zongoraművész előadói estjével és kiállításával befejeződött a Művészeti Hetek programsorozat Nyíregyházán.

5. Együttműködési megállapodást írt alá a Nyíregyházi Főiskola általános rektorhelyettese, Galó Miklós és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Agrárkamara elnöke, Lakatos András.

6. Japán nap a Nyíregyházi Főiskolán. Díszvendég volt Teruyosi Inagawa, Japán budapesti nagykövete.

7. A mátészalkai Szatmár Múzeumban Szöllősi Lajos fafaragó és grafikusművész munkáiból nyílt kiállítás.

Romairoda nyílt Nagykállóban.

Bíró Tamás festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás az NGYIK szakképző iskolájában, Nyíregyházán.

8. Czine Mihály nevét vette fel a hodászi könyvtár.

9. A húszéves Kodály Társaság ünnepi közgyűlést és hangversenyt tartott Nyíregyházán, a Kodály Zoltán iskolában.

10. Faluházat avattak Tiszadobon. A Réti Mátyás nevét viselő faluházat az egykori mozi épületéből alakították ki.

11. Tavaszi Noémi grafikusművész alkotásaiból nyílt kiállítás Nyíregyházán, a VMK-ban.

12. Együttműködési megállapodást írt alá Ópályiban a romániai Érkávás községi tanácsa.

14. Oroson felavatták Miskolczy Mihály tanító, egykori iskolaigazgató emléktábláját.

Kistérségi központot avattak Baktalórántházán.

15. Fennállásának ötödik évfordulója alkalmából jubileumi hangversenyt adott a nyíregyházi Harmonia Kamarakórus az Evangélikus Általános Iskolában.

Werner Alajos-emlékünnepség a római katolikus társszekesegyházban a pápai kamarás, zeneszerző-egyházkarnagy születésének 100. évfordulója alkalmából.

18. Ratkó József költőre emlékeztek a nyíregyházi Vasutas Művelődési Házban.

20. A Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség elnöksége és mesterbizottsága, a 2005. év kiváló egyesülete címet adományozta Nyíregyháza és környéke régióban végzett munkájáért dr. Kovács Mihálynénak. A Gasztronómiáért Érdemérem Kitüntetésben részesült Dávida O1ivér, Vass Andrásné és Szakács Györgyné.

A műemlékvédelemért Forster Gyula-emlékérmet adományozták Labossa Gusztávnak, a Nyíregyházi Városvédő Egyesület elnökének.

22. Budapesten, az Andrássy út 16. szám alatt található galériában megnyílt a megyeszékhelyen élő Balogh Géza, Székhelyi Edith, H. Németh Katalin, Horváth János, Tőkey Péter, Nagy Lajos Imre, Erdei Anna, Madarassy György, Szepessy Béla, Sebestyén Nándor, és Tóth Sándor képzőművészek kiállítása.

Pátyodon átadták a tanuszodát.

A Kocsordon tíz éve állított Székely hadosztály-emlékműnél idézték a múltat. Árnyas József festményeiből kiállítás nyílt a Bánki Donát Műszaki Középiskolában.

440 A Szabolcs Néptánc Egyesület Mezsgyén innen, mezsgyén túl címmel gálaműsort adott a Váci Mihály Művelődési Központ Kamaratermében, amelyre vendégként az ukrán Turjanszka Dolena Együttest hívták meg.

23. A Móricz Zsigmond Színház társulata bemutatta Forgách András Móricz szerelmei című darabját.

25. Tarr János festőművész képeiből kiállítás nyílt a nagykállói Művelődési Házban.

A Nyíregyházi Főiskola földi sugárzású kisközösségi rádióadója megkezdte sugárzását Nyíregyháza vonzáskörzetében a 97,9 Mhz-en.

A magyar művészetoktatás napja alkalmából megyei tanári hangversenyt rendeztek a Vikár Sándor Zeneiskolában.

Együttműködési megállapodást írt alá a kárpátaljai Nagydobrony és Nyírbogdány polgármestere.

A megyei Levéltárban a Reformkori pillanatok című tárlat mellett új kamarakiállítás nyílt, ahol a XVI–XIX. századi, Nyíregyházáról készült térképek tekinthetők meg.

26. Az intézmény fennállásának 45. évfordulója és a komplex művészetoktatás kezdetének 5. évfordulója alkalmából a kisvárdai Weiner Leó Alapfokú Zene- és Művészeti Iskolában művészeti napok kezdődtek.

27. Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke és Adrian Nastase, a Román képviselőház elnöke Nyíregyházán időszerű kérdéseket vitatott meg.

A Pál Gyula Teremben megnyílt Vikár István grafikusművész kiállítása.

Felavatták a Nyírbátori Határőr Igazgatóság kölcsei és fehérgyarmati objektumát.

28. Újfehértó Önkormányzata városnapi ünnepségén díszpolgári címet adományozott Pethő Ferenc nyugalmazott professzornak.

Vállalkozói klub alakult Nyíregyháza-Sóstógyógyfürdőn. Újfehértón felavatták Lengyel Laura írónő domborművét a nevét viselő óvodánál.

IV. Károly csontereklyéit, festményét, Mindszenty bíboros képét, relikviáit helyez-

KRÓNIKA te el dr. Tempfli József nagyváradi püspök szentmise keretében Nyírbátorban az Angyalok királynője tiszteletére felszentelt római katolikus templom Pieta-oltárán huszárok jelenlétében.

Felavatták a Ke-Víz 21 Rt. Nagyhalász-Homoktanyai bővített aszfaltkeverő üzemét.

A Benczúr Gyula Művészeti Kör tagjainak festményeiből kiállítás nyílt a Lippai János Szakközépiskolában.

Kelemen Didák OFM. Comv. boldoggá avatásáért szentmise a nyírbátori római katolikus műemlék templomban.

Nyírbogdányban megnyílt Dávid Mihály festőművész kiállítása.

29. Liturgikus szimpozion a Paraklisz önálló megjelentetésének centenáriumán Nyíregyházán, a Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskolán.

A tiszaberceli Szakmunkásképző Iskolában megkezdődött a Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár.

Nyíregyháza Város Kiváló Tűzoltója Sztarek Ferenc-díj, kitüntető címet adományozott a városi önkormányzat Pivnyik Lajos tűzoltó századosnak.

Nyíregyházán a Szent Imre Gimnázium kápolnájában II. János Pál pápa Isten szolgája címmel kiállítás nyílt. A kiállításon Szeifried Zoltán festő-grafikus alkotásai láthatók.

30. A műemléki világnapon a Vay Ádám Múzeum Baráti Köre Schönwiesner István-emlékérmet kapott.

A Móricz Zsigmond Színház társulata bemutatta Bertolt Brecht A Szecsuáni jólélek című darabját.

Körmös Erika festőművész munkáiból kiállítás nyílt a kemecsei Arany János Általános Iskola könyvtárában.

A Városi Galériában és a Pál Gyula Teremben megnyílt Nyíregyháza művészeti ösztöndíjasainak – Balogh Vanda Alida és Kerekes Elek – kiállítása.

Orosz Szilárd

TARTALOM

40 éves a Szemle

Németh Péter: A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 40 évéről..................................... 283 János István: In memoriam Katona Béla.................................................................... 289

valóság

Sípos László: A gyermekbűnözés sajátosságai – a gyermek mint áldozat.................. 292 Horváth Andrea–Bóta Beáta: A drogfogyasztók sztereotípiája, tolerálása, felelőssége és segítése................................................................................................ 307 Hüse Lajos–Fodor Éva–Huszti Éva: „Lift me up” – Nyíregyháza kábítószerügyi ellátó rendszerének újszerű áttekintése...................................................................... 320

interjú

Marik Sándor: Gyermekáldás – akadályokkal. Beszélgetés a meddőségkutatásról dr. Závaczki Zoltánnal............................................................................................... 326

történelem

Piti Ferenc: Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékre vonatkozó országbírói oklevelek a Vay család berkeszi levéltárában (1356–1381)...................................... 334 Fodor László: Tárkányiak a 17–19. századi Szatmárban........................................... 343 Zsoldos Ildikó: Az 1905-ös és 1906-os választások Szabolcs vármegyében............ 358 Charles Fenyvesi: Hivatalos ellenségek – titkos szövetségesek (fordította: Nagy Levente).......................................................................................... 367 Konczné Nagy Zsuzsa: A földreform 60. évfordulójára............................................ 390

művészet

Tóth Sándor: Adalékok Nyíregyháza színháztörténetéhez. Mikor hódította meg a nyíregyháziak szívét Blaha Lujza?.......................................................................... 397 Pethő József: A hazalátogató Krúdy........................................................................... 409 Görömbei András: Czine Mihály-könyvtár Hodászon . ............................................ 415

szemle

Középkori oklevelek Szabolcs megyéből II. (Neumann Tibor)..................................... 419 Rendhagyó találkozások Krúdy Gyulával (Máriás József)........................................... 420 Százötven éve született Alpár Ignác (Marik Sándor).................................................... 423 Tiszabezdédi személynevek (Udvari István)................................................................. 428

krónika

Bibliográfia.................................................................................................................... 431 Eseménynaptár (Orosz Szilárd)...................................................................................... 436