Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2013/3. szám

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 48. évfolyam, 2013. 3. szám E számunk megjelenését támogatta Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Felelős kiadó: Kührner Éva igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23. Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://szszbmo.hu/szemle ISSN: 1216-092X Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet!

A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban és a Szent István Könyvkereskedés és Teaházban (Szent István u. 4.).

Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

Színház – film – festészet

Sándor L. István

„Vérrel írt táncrenddel”

Petőfi Sándor: Tigris és hiéna – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza Elfelejtett klasszikus?

Petőfinek nem volt szerencséje a színházzal. Első drámai művét, az 1845-ben írt Zöld Marcit maga tépte szét, mert a Nemzeti Színház „drámabíráló választmánya” visszautasította. Az 1845 november-decemberében írt Tigris és hiénát pedig maga vette viszsza a színháztól, mert az 1846 április elejére, a húsvéti vásár idejére kitűzött előadást Szigligeti Ede új darabja miatt előbb elhalasztották (pedig igazán csak a vásár idején telt meg a színház), majd pedig nem voltak hajlandók bérleten kívül bemutatni, ami anyagi és erkölcsi veszteséget jelentett a költőnek. Petőfi ugyan katasztrofális anyagi helyzetben volt, „de méltatlanságot azonban nem egy pár száz forintért, de egy pár ezerért sem tűrök senki ember fiától” – írta. (Harmadik darabja viszont töredékben maradt. Ezt 1848-ban vagy 49-ben írhatta, és főszereplője Caraffa – Petőfinél Karaffa – császári tábornok volt, aki 1687-ben Eperjesen egész sereg hazafias érzésű magyart végeztetett ki”. ) A Tigris és hiéna Petőfi életében nem került színpadra. A drámát először csak 1883 novemberében mutatták be Kolozsvárott. (Az ősbemutatót E. Kovács Gyula rendezte, a helyi sajtó lelkesen dicsérte, a pesti viszont fanyalgott, és tiszteletlenségnek, sőt kegyeletsértésnek minősítette, hogy az elfeledett darabot „felvonszolták a színpadra”.) Ezután ismét feledés borult a Tigris és hiénára, 1922-ben csak egy részletét játszották el Kolozsvárott.

Legyen az ember drámaíró! Petőfi Sándor összes prózai művei. http://mek.oszk.hu/05900/05911/05911.htm#70 Ugyanakkor Vachot Imre másképpen meséli el a történetet. Szerinte „a színészek harsány hahotával jutalmazták Petőfinek bizonyos – már akkor is groteszknek ható – szövegeit, és állítólag az ifjú szerző egy ilyen alkalomkor tépte ki a súgó kezéből a példányt, vette vissza a darabját. Kazimir Károly: Petőfi a körszínházban. Budapest, 1968. Magvető, 25.

Szövegkritikai jegyzet Petőfi Sándor Szépprózai és drámai műveihez. Budapest, 1952. Akadémiai Kiadó, 409.

Könyvalakban is csak a megírása után két évvel, 1847-ben jelent meg.

Kádár Bogárka: A Tigris és hiéna a színpadon. Petőfi drámaírói kálváriája. Színház, 1973. január, 4–6. [Kádár, 1973.]

Sándor L. István

A darab újbóli feltámasztására Kazimir Károly vállalkozott 1967 júliusában a Körszínházban (Sulyok Máriával Predszláva szerepében, Boricsot Mécs Károly, Sault Nagy Attila játszotta), majd ősztől a Thália Színházban játszották tovább az előadást számos ponton módosított szereposztással (például Ilona szerepét Pécsi Ildikótól Sütő Irén vette át, Sámsont Szirtes Ádám helyett Inke László játszotta). Kazimir 1972 decemberében – Petőfi születésének 150. évfordulójára – felújította és részben átrendezte az előadását (a főszereplők maradtak, a mellékszereplők kicserélődtek.)

Magyar kőszínház repertoárjára újból csak 1993-ban került a Tigris és hiéna. A veszprémi előadást – melynek főszerepeit Szakács Eszter (Predszláva), Rancsó Dezső (Borics), Fazekas István (Saul) játszotta – Szigethy Gábor rendezte, aki 20 évvel korábban fontos tanulmányt is írt a darabról (A drámaíró Petőfi ).

Ezután 20 év szünet következett a darab színpadi életében. Majd idén váratlanul két kőszínház is műsorra tűzte a Tigris és hiénát. Pontosabban a soproni Petőfi Színház bemutatója nem előzmények nélküli, hisz a színház új vezetéséhez rendezőként csatlakozó Katona Imre 1979-ben már bemutatta a művet az irányításával működő Universitas együttessel. (A produkció először Gyulán, szabadtéren került színre).

Majd 32 évvel később, 2011-ben a celldömölki Soltis Színházzal is színre vitte a darabot. (Az alternatív társulat egy-két tagja eljátszotta szerepét a soproni előadásban is, amelyben a színház tagjai mellett Predszlávát Bánsági Ildikó alakította).

2013 májusában Nyíregyházán is színre került a darab. Az előadást Koltai M. Gábor rendezte, aki eddig – többnyire ismert klasszikusokat és kortárs szövegeket színre víve – nem igazán törekedett elfeledett drámai értékek színpadra állítására. Korábbi munkásságában leginkább a lengyel Stanisława Przybyszewska (1901–1935) Magyarországon ismeretlen darabjának színrevitele jelez hasonló igényt. A Danton-ügy sok szempontból a mostani Tigris és hiéna-bemutató előzményének is tekinthető. Mindkét esetben történelmi témát feldolgozó, lényegében ismeretlen darabból született kortárs élményeket erőteljesen kifejező előadás.

Költői dráma?

Bár a Tigris és hiénát időnként újra és újra felfedezi egy-egy rendező, a mű a fel-felújuló érdeklődés ellenére sem vált a(z egyébként rendkívül konzervatív műsorpolitikát folytató) magyar színházak repertoárdarabjává. De irodalomtörténeti fogadtatása sem volt kedvezőbb. „A romantikus mozgalom monstruózus terméke, mely a színpad világítását a maga korában is aligha állta ki” – jelenti ki Havas Adolf, aki 1892 és Petőfi tüze. Tanulmányok Petőfi Sándorról. Budapest, 1972. Kossuth Könyvkiadó-Zrínyi Katonai Kiadó [Petőfi tüze, 1972.]

Mint egy interjúból kiderül, Tasnádi Csaba, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója ajánlotta a darabot Koltai M. Gábornak, hogy rendezze meg Nyíregyházán. A Tigris és hiéna mint aktualizált történelem. http://www.kultura. hu/tigris-hiena-mint

Przybyszewska darabja azért nem teljesen ismeretlen Magyarországon, mert belőle készült Andrzej Wajda 1983-as Danton című filmje, amit bemutattak nálunk is.

A Stúdió „K” produkcióját 2010 januárjában mutatták be Menszátor Héresz Attila, Kuna Károly, Kovács Krisztián főszereplésével.

Idézi Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest, 1922. Pallas, 205.

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

96 között hat kötetben rendezte sajtó alá és látta el jegyzetekkel Petőfi összes művét.

Ferenczi Zoltán 1896-os, tizenhárom kötetes Petőfi életrajzában „bírálja [a darab] fölépítését (ötletszerű; egységes terv hiánya), történelmi jellegét, mely csak a nevekre szorítkozik, borzalom-kereső törekvését…, elnagyolt jellemzését, a sok változás miatt ügyetlen technikáját”.10 Elődeivel egyetértve Petőfi-monográfiájában Horváth János kijelenti, hogy „a darab egyik fő gyengéje itt is az, hogy a jellem-fejlődés és események hatása helyett ötlet fordulatok, lyrai szeszélyek lökdösik előre a cselekvényt, s hogy az alakok mindegyik egy-egy lyrikus, ki indulatait, kifejezésre türelmetlenül folyvást ajkán hordja, nem pedig cselekvő akaratában edzi át”.11 Ha a fenti sorokat nem értékelő, hanem leíró megjegyzéseknek tekintjük, akkor sok mindennel egyetérthetünk. „A kezdő költők előbb tudnak a nyelv és a jellemek tekintetében sikeresen alkotni, mint cselekményt szerkeszteni” – írja Arisztotelész a Poétikában. Mindez érvényes Petőfire is. A Tigris és hiénának valóban elsősorban nyelvi erényei vannak. És ezek nemcsak költői természetű erények. Mert egyrészt fontos jellemzője a műnek az, hogy benne természetes módon illeszkednek a szereplők megszólalásaiba jelentésteli, izgalmas szóképek. „Nincs rá szükségem, hogy sorsomat másoknak elpanaszoljam” – válaszolja a száműzött Saul Galícia fejedelmének, Boricsnak, majd a lelkiállapotát kifejezve mégis hozzáteszi: „A nád recseg a veréb alatt, mely rászáll; a Kárpát némán tartja vállán a ránehezülő eget.”12 Amikor Sámson nem ismeri meg egykori szerelmét, Predszlávát, akkor nemcsak elutasítást fejez ki a férfi válasza, hanem azt is, hogy mit gondol az öregasszonyról: „hogy az ördögbe ismernélek? Talán csak nem vagyok söprűnyél, hogy rajtam lovagoltál volna valaha Szentgellértre, boszorkány!”

De az efféle megszólalások – Horváth János állításával ellentétben – nem a szereplők lírikus megnyilatkozásai, hanem a drámai hatás eszközei. Azt is hozzátéve, hogy Petőfi szeme előtt – nyilván a shakespeare-i minta alapján is – olyan drámaforma lebegett, amely nem csak (vagy nem elsősorban) cselekményével hat, hanem verbális rétegével is. Például ezt a verbalitásban megteremtett drámai hatást ismerhetjük fel Saul és Borics összecsapásában, amely nem egyszerűen csak indulatokat (s ezen keresztül viszonyokat) fejez ki, hanem tulajdonképpen cselekvés értéke is van, mert stigmát ragaszt a másikra, s így a nyelvi kifejezés erejénél fogva sorsot igyekszik szabni a másiknak. (Shakespeare-nél így működnek a jóslatok, az átkok.) „Galícia fejedelme, te olyan gazember vagy, amilyennek agyvelejéből még nem lakomáztak az akasztófákról táplálkozó hollók. Méltó volnál, hogy annyifelé aprítsanak, ahány akasztófa van az országodban, hogy mindenikre jusson belőle egy darab” – mondja Saul. „És te méltó volnál, hogy kofák leköpjék a nyelvedet, ki mesterségökben kontárkodik. Takarodjál!” – vág vissza Borics.

A Tigris és hiéna nyelvében nemcsak a szóképeknek, hanem az alakzatoknak is kiemelkedő szerepe van. Tulajdonképpen a szövegnek ez a (Petőfire mindig jellemző) U o.

Uo. 205–206.

A darabot az alábbi kiadás alapján idézzük: Petőfi Sándor összes művei IV. Petőfi Sándor szépprózai és drámai művei. Budapest, 1952. Akadémiai Kiadó, 140–200.

10 11 12

Sándor L. István

retorizáltsága is a drámai hatást erősíti. Sokszor ugyanis az alakzatokra épülnek a dialógusok is. „Ha elfáradtál, ülj le; ha ehetnél, egyél” – fogadja (gondolatritmust alkalmazva) Ilona királyné a zarándokot (azaz az álruhás Boricsot). „Vacsoránk végét járja ugyan már, de tán maradt még annyi, hogy te jóllakhatol” – teszi hozzá.

Erre replikázik (ellentétes értelmű párhuzamot alkalmazva) Sülülü, az udvari bolond: „Hm, a mi asztalunkon vacsora végén is több van, mint más becsületes ember asztalán vacsora elején.”

Predszláva és menye, Judit szintén retorikai alakzatokkal teli párbeszéde valójában az értékfelfogások vitáját tartalmazza. A jelenet azzal kezdődik, hogy az asszony megfeddi a fiatalasszonyt, hogy oly sokat futkározott a hegyoldalban, ez nem illik, mert már nem gyerek, és ha 16 évesen még annak is érzi magát, gondoljon arra, hogy fejedelemné. „Együgyű gyermek, oly kevésre becsülöd a trónt?” – kérdezi tőle. „És te, anyám, oly nagyra becsülöd, hogy méltónak tartod miatta lemondani az élet legszebb örömeiről” – kérdez vissza Judit. „Az élet legszebb öröme a trón” – vágja rá Predszláva. „A trónon ülni és uralkodni, ez földi istenség.” – „Tudja isten, én inkább ülök a szép zöld fűben, mint trónon, és jobban szeretem fejemen a virágkoszorút, mint a koronát” – ellenkezik Judit. „A koronának csak a súlyát érzem, a virágnak élvezem az illatát.”

Talán a fenti példák is bizonyítják, hogy azt ki lehet ugyan jelenteni, hogy a Tigris és hiéna hatáselemei között a nyelvnek kiemelkedő szerepe van, de azt semmiképp nem lehet nem észrevenni, hogy ez a nyelv drámai jellegű, illetve hogy Petőfinek jó érzéke van a dialógushoz, a szereplői nem egymás mellett, hanem egymással beszélnek. Ugyanakkor az is kijelenthető, hogy a Tigris és hiéna nyelve – más kanonizált 19. századi klasszikus drámákkal ellentétben kevésbé régies, illetve kevésbé bonyolult, jobbára első hallásra is követhető, érthető, azaz összhatásában színpadszerű.

Kiigazítandó darab?

Ennek ellenére kevesen hisznek abban, hogy a darab eredeti formájában játszható lenne. Már az ősbemutatót jegyző E. Kovács Gyula is kiigazította. Igaz, „átdolgozása sehol sem érinti az eredeti mű eszmei és tárgyi magvát, inkább csak a színpadszerűség és drámaiság fokozása érdekében hagy el rövid párbeszédeket, és egy jelenetet ír a darabhoz, mellyel Petőfi egy helyen elkövetett következetlenségét kívánta kiigazítani.”13 De a drámát újra felfedező Kazimir Károly is átigazította a művet,14 bár ezt a kortársak „lelkesült és a Petőfi-szöveget tiszteletben tartó, a kisebb dramaturgiai változtatásokon túl inkább szövegértelmezésben megnyilvánuló restaurátori munká”-nak tartották.15 Kádár, 1973. 5.

A körszínházi előadás szövegkönyve nyomtatásában is megjelent: Kazimir Károly: Petőfi a Körszínházban. Budapest, 1968. Magvető Könyvkiadó 15 Földes Anna: Petőfi a színlapon és a színpadon. Színház, 1973. április. 2.

13 14

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

Katona Imre is átdolgozta a Tigris és hiénát: „alaposan megkurtította a romantikusan áradó, színpadra szánt, de rendkívül nagy terjedelmű szövegfolyamot, amelyben ez a szinte sebészi beavatkozás pontosan láthatóvá-tapinthatóvá tette… Petőfi Sándor drámaírói erényeit, a helyzetek megrajzolásának, a cselekményszálak, konfliktusok mozgatásának képességét: Kompaktabb lett a darab” – olvasható a celldömölki előadásról.16 Talán nem meglepő, hogy a nyíregyházi bemutatóhoz is új szövegváltozat készült.

De Peer Krisztián, Sediánszky Nóra és Koltai M. Gábor átdolgozása elsősorban nem Petőfi nyelvi kiigazítására törekszik. Ez abból is kiderül, hogy a fent idézett nyelvi példák majd mindegyike lényegében változatlan formában hangzik el a nyíregyházi előadásban. A színpadra állítók mégis saját nyelvi eszményükhöz igazították a darabot, nem azzal, amit megtartottak belőle, hanem elsősorban azzal, amit hozzátoldottak. Ezek a hozzátoldások, kiegészítések – amelyekkel később részletesen foglalkozunk – elsősorban arra szolgálnak, hogy kortárs élmények fogalmazódjanak meg az előadásban. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a nyíregyházi szövegváltozat dramaturgiailag sem akarja kiigazítani Petőfit, nem nyúl bele sem a szerkezetbe, sem a jelenetezésbe, nem módosítja a cselekményvezetést. Azaz nem kérdőjelezi meg a drámai természetét sem.

Ötletszerű cselekmény, torz jellemek?

Pedig az irodalomtörténetnek ez a legfőbb baja a művel. „Ha van műfaj, amely nem való Petőfinek, akkor a dráma az” – idézi Riedl Frigyest Szigethy Gábor.17 Határozott tételét később megismétli, majd ki is fejti a századforduló kiemelkedő irodalomtudósa. „Petőfi lényege és a dráma lényege közt nagy ellentét van. A dráma a legobjektívebb műfaj, Petőfi pedig a legszubjektívebb költő. A dráma formája, technikája, felépítése szigorúan meg van határozva, Petőfi pedig nem szereti a kényszert.”18 Mindebből egy markáns, de lényegében klasszicista szemléletű drámafelfogás bontakozik ki, aminek sem a romantikus dráma, sem a shakespeare-i mintákat figyelembe vevő drámaíró Petőfi nem felel meg.

Horváth János korábban idézett kifogásai mögött ettől eltérő, de hasonlóképp normatív felfogású drámaszemlélet sejlik fel. Horváth szemléletére nyilván a naturalista dráma hatott, ezért kifogásolhatta a Tigris és hiénában az „események hatásá”-t figyelembe nem vevő ötletszerű cselekményvezetést, illetve a „jellemfejlődés” hiányát.

Fél évszázaddal később Pándi Pál a romantikus dráma kontextusában igyekszik elhelyezni a darabot („a francia, sőt a német romantikus dráma hatását mutatja”), de ez alapján is csak hibákat fogalmaz meg: a mű szerinte „halmozott borzalmaival, gyűlölettől torz jellemeivel (Borics, Predszláva)” hat.19 Ölbei Lívia: Petőfi új arca, most már a kamaraszínpadon. Vas Népe online. Megjelenés: 2011. szeptember 21.

Olvasható a Soltis Színház honlapján: http://www.soltisszinhaz.hu/pages/cikk.php?id=9 17 Szigethy Gábor: A drámaíró Petőfi. In: Petőfi tüze, 1972. 288.

18 Idézi Uő. Uo. 19 Pándi Pál – Pámai Kálmán: Petőfi Sándor. Budapest, 1973. Gondolat Kiadó. Az 1964–66 között kiadott hatkötetes A magyar irodalom története harmadik kötetében ugyanez az egyetlen mondat olvasható a darabról, mint a kismonográfiában.

16

Sándor L. István

Ha nem a drámaműfaj (folyton változó) jellemzőiből, hanem a Tigris és hiéna sajátosságaiból indulunk ki, akkor megállapíthatjuk, hogy Petőfi mind a cselekménnyel, mind a figurákkal határozottan bánik. Annyiban valóban a romantikához kapcsolható műve, hogy a legfőbb szereplőit egy-egy nagy szenvedély mozgatja. Sőt! – egyetlen nagy szenvedély. Mert a darab főszereplőinek mindegyikét a bosszúvágy hajtja. De emögött nem tömeges jellemtorzulást sejthetünk, hanem közös életproblémát.

A Tigris és hiéna egyik legfontosabb jellemzője – s egyik legfőbb erénye –, hogy nem egyetlen hőse, hanem több egyenrangú főszereplője van. A két fiatal hős, Borics és Saul mellett – akik tükörképei és ellentétei is egymásnak – legalább ilyen fontos szerepe van Predszlávának is, és hozzá kapcsolódóan Sámson sorsát is végigkövethetjük. A darab második felében egy újabb páros kerül a középpontba: II. (Vak) Béla király és a felesége, Ilona. (Bár kevésbé kifejtett a sorsuk, de határozott helyet foglal el a darabban Borics felesége, Judit, illetve a fejedelmi család szolgája, Milutin is.)

A Tigris és hiéna valamennyi főszereplőjét a helyzetükkel való elégedetlenség űzi: másra, többre hivatottnak tartják magukat, mint amilyen helyzetben jelenleg vannak.

De ezért az identitás-válságért másokat tesznek felelőssé, akiken meg is próbálnak ezért elégtételt venni. A bosszúvágyuknak ez az alapja: nem remélik, nem remélhetik helyzetük alapvető megváltozását. Így elsősorban nem is tettekben, inkább csak bosszúban gondolkodnak. Ezért Petőfi nem is a cselekményépítésre, hanem a szereplők közös szenvedélyére helyezi a hangsúlyt. A darab vezérszólamává tett boszszúvágy nem előrehaladó cselekményben, hanem azt kifejtő tematikus egységekben fogalmazódik meg.

Ebben is rokona a Tigris és hiéna Shakespeare drámáinak. Meg abban is – amit Alekszandr Gerskovics vett észre –, hogy Petőfi önálló értékű jeleneteket írt, amelyek önállóan, magukban érdekesek, hatásosak, s nem azáltal, hogy egy nagyobb cselekményív alkotórészei. Shakespeare elsősorban hatásos jeleneteket írt, s ezek mozaikosan illeszkedő szerkezetéből csak a mai olvasói, nézői igény próbál (sokszor hiábavalóan) logikus cselekményt felépíteni. Gerskovics szerint Petőfi „revíziónak vetette alá magát a drámai szerkezetet is. A korábbi szerkezet azon épült fel, hogy az egyik jelenet közvetlenül a másikból folyt. Petőfi viszont úgy szervezte meg a cselekményt, hogy minden jelenet mintegy magában befejezett legyen, habár csupán része egy monumentális képnek.”20

A romlás színtere Akár a fenti idézet szellemében is foganhatott a nyíregyházi előadás színpadképe, hiszen Koltai M. Gábor rendezése a különböző helyszíneken játszódó jeleneteket egyetlen közös képben fogja össze, azaz olyan állandó térbe helyezi el a jeleneteket, amelynek nagyon erős vizuális hatása van.

A Vereckei Rita tervezte díszlet egy csupa üveg csarnokot, kocsmát, szobát ábrázol. Olyan teret, amely néhány asztal és szék behozatalával, illetve áthelyezésével a Gerskovics, Alekszandr: Petőfi, a drámaíró. Színház, 1973. január. 3.

20

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

darab bármelyik helyszínévé átalakítható. A Tigris és hiéna ugyanis Shakespeare (vagy a német romantikusok) drámáihoz köthető annyiban is, hogy nyitott drámaformát alkalmaz: számtalan helyszínen játszódik a történet, amelyek szabadon változnak. (Sőt Petőfi az időt is nyitottan kezeli, ez is szabadon áramlik, az egyes cselekménymozzanatok közötti időintervallumokat inkább csak sejtjük, semmint pontosan tudjuk.)

A shakespeare-i hagyományokra utal a nyíregyházi előadás térhasználata is, hisz az angol reneszánsz színház állandó színpadképe a gyors színváltásokat tette lehetővé, illetve azt, hogy a néző bármelyik helyszínt oda tudja képzelni a színpadra, ehhez elegendőek voltak a szövegben elhangzó utalások. Ez a Tigris és hiéna mostani előadásában is így működik. Egyetlen nagy különbség azonban van: a nyíregyházi előadás színpadának a látványértéke is fontos.

A romlás színterét látjuk, egy szétesőben lévő épületet, hiszen a falakat helyettesítő üvegtáblák vagy koszosak, vagy töröttek, de sok helyen hiányoznak is már. Az enyészet jele az is, hogy a földön törmelékek, fakéreg- és gyökérdarabok, mintha a természet akarná magának visszafoglalni az épületet. Ezt az érzetet erősíti, hogy életnagyságú, kitömött állatok állnak a díszletben: jobbra egy hiéna, hátul talán egy tigris, az egyik ablakon mintha egy medve (???) nézne be. Ezek a jelzések elemelik a valóságtól a díszletet, azt sugallják a nézőnek, hogy ne naturális helyszínként, hanem szimbolikus térként tekintsen rá.

Nemcsak a szereplők életterének jelképe ez a romló csarnok, hanem közös világunké is (afféle bizarr országszimbólum), hisz a 12. században játszódó történetet jó néhány jelzés meghosszabbítja a ma felé. Ezek nagy része verbális, illetve színházi megoldás, de vannak erre utaló vizuális jelek is. Például az ablakon látható maszatfoltok néhol sajátos arcképekké állnak össze. A jobb sarokból Petőfi dagerrotípiája sejlik fel, mellette mintha Deák Ferenc portréját látnánk. (Esetleg Arany Jánost ábrázolja a foltokból összeálló kép?) Petőfi felett mintha Kossuth képe derengene fel, de más történelmi figurákat is felismerni vélünk. Mintha egy furcsa történelmi panteonban járnánk, ahol a „hősök” képei előtt antihősök mozognak: Magyarország romlásának árnyékfiguráiként játsszák el történetüket. (Ugyanis Petőfi dramaturgiájának nemcsak az az érdekessége, hogy a darabnak több hőse van, hanem az is, hogy ezek egyike sem tekinthető egyértelműen pozitívnak.)

Tematikus szerkezet A nyíregyházi előadás metaforikus közelítése, szimbolikus szemlélete illik a Tigris és hiéna világához. Petőfi abban is Shakespeare (vagy a német romantikusok) rokona, hogy ugyan történelmi drámát ír, de figuráit – annak megfelelően, ahogy a középkori vagy a 18–19. századi ember látta a jelenkorától különböző történelmi időket – nem egy konkrét társadalmi korszakba helyezi, hanem a krónikák homályos múltjába, általános időtlenségébe. Azaz sem történelmi hitelességre nem törekedett, sem az egykori hatalomgyakorlási technikákat nem próbálta rekonstruálni. Jelenkorának emberi és társadalmi tapasztalataiból indult ki, ennek teremtette meg a mitikus távlatait az események múltba helyezésével. Koltai M. Gábor is hasonlóképp közelített a darab

Sándor L. István

hoz. „Petőfi sem II. Béla koráról akart beszélni a műben, hanem részben a sajátjáról, részben pedig az országban megállás nélkül zajló, rettenetes módon ismétlődő mechanizmusokról” – mondta a már említett interjúban.21 Ugyanakkor a darab sajátosságai között az is fontos, hogy Petőfi nem cselekményt szerkeszt, nem akar lépésről lépésre végigvezetni történetszálakat, hanem tematikus szerkezetben gondolkodik. Így a darab egészében sem a történeten van a hangsúly, hanem egy meghatározó téma (a bosszúállásra tett kísérletek) különféle variációit látjuk kibontakozni. Ennek során az is nyilvánvalóvá válik, hogy az egyes szereplők egymás sorsának analógiái (párhuzamai és ellentétei).

Szövegváltozat Rögtön ez derül ki a Tigris és hiéna első jelenetéből, amelyben két száműzött találkozik valahol a világ szélén. Petőfinél Borics, Galícia fejedelme egyszerűen belebotlik egy ismeretlenbe. Koltai M. Gábor rendezésében Borics (Vicei Zsolt) előbb hosszan nézi a földön fekvő fiút, majd a lámpát igazgatja, végül járkálni kezd zaklatottan, feldúltan a térben. És amikor nem bírja kivárni, hogy a másik felébredjen, akkor a puskájával megböki Sault (Vaszkó Bence), aki kábán, nyűgösen kezd ébredezni. És mikor beszélgetés kezdődik köztük, akkor apró jelzéseket kapunk arról is, hogy a nyíregyházi előadás készítői milyen finoman bánnak Petőfi szövegével. Nagyrészt meghagyják az eredeti mondatokat, csak finom igazításokkal teszik maivá a szöveget, miközben megmarad a régies íze is. „Hallottad: mit mondtam, ki vagyok?” – kérdezi az idegentől Galícia fejedelme. „Mégis így félvállról mersz velem beszélni, mintha a csicskásod volnék?” (Petőfinél a társad szó szerepel.) „Ha nem vagy az, még lehetsz” – vág vissza (mind a darabban, mind az előadásban) Saul (ami nyilván az előadásban sértőbb, hisz a darabban a fejedelem csak az egyenrangúságot tételezte fel, a nyíregyházi változatban a szolgaságra használt egy dehonesztáló kifejezést). Majd Petőfinél így folytatja Saul: „Hanem most nekem is van egy szóm hozzád. Galícia fejedelme, te engem gazembernek neveztél.” A nyíregyházi szövegváltozatban viszont előbb kérdez: „Figyelj, te... mit mondtál, hol vagyunk?” Ebben nem csak a lefitymáló „te” formula sértő, hanem az is, hogy erre Boricsnak rá kell vágnia Galícia nevét, amit nem ismerhet, nem azonosíthat azonnal akárki. Azaz valójában maga ismeri be, hogy egy ismeretlen, jelentéktelen „birodalom” ura, tehát nincs súlya annak, amivel tekintélyt akart magának teremteni. Azaz többszörösen is sértő, ahogy Saul megismétli és kiegészíti a szavait: „Figyelj, te, Galícia fejedelme, te engem gazembernek neveztél”. Petőfinél erre Borics rávágja, hogy „Az vagy, gazember!” A nyíregyházi szövegváltozatban Borics nem keményen szól vissza, hanem Saulhoz hasonlóan maga is cinikusabb hangot üt meg, azaz ő is visszakérdez: „Nem az vagy?” Saul vissza akarja hárítani a sértést Boricsra: „S én azt mondom, hogy ezt nekem gazember mondja” – fogalmaz Petőfi. A mai szövegváltozat itt egyszerűsít, egyértelműsít: „Én azt mondom, te vagy gazember.” „Hah, nyomorú féreg!” – fakad ki erre Borics Petőfinél. „Te senki” – mondja egyszerűen Nyíregyházán.

Tigris és hiéna mint aktualizált történelem. http://www.kultura.hu/tigris-hiena-mint

21

10

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

Mondatról mondatra végigkövethetnénk a Petőfi-darab és a nyíregyházi előadás szövegét, de a legtöbb helyen hasonló eredményre jutnánk. Azaz az alkotók, Peer Krisztián, Sediánszky Nóra, Koltai M. Gábor többnyire megerősítik, finoman árnyalják, egyszerű, okos megoldásokkal korszerűsítik a Tigris és hiéna nyelvét.22 De sokat mondanak a húzásaik és a betoldásaik is. Az imént idézett jelenetből például kihúzták, hogy az összecsapásuk után Borics azt kérdezi Saultól: „Ember! Ördög vagy?” Nyilván túlságosan kibeszélő lett volna ez a formula, még ha Saul szellemesen is replikázik rá: „Vagy egyik, vagy másik. Mind a kettő tán csak nem lehetek egyszerre.” Ez azonban kimarad az előadásból. Később – mind Petőfinél, mind az előadásban – Borics megkérdezi, hogy „miért hagytad el azt a szép Magyarországot”, mire Saul az előadásban visszakérdez: „Azt a szép, virágos, kincses, délibábos Magyarországot?” Fontos ez a betoldás. Az előadás szövegváltozatának más pontjain is tapasztalunk hasonlót, hogy a nyíregyházi változat Petőfi hol nyíltabb, hol rejtettebb pátoszát a ma elkerülhetetlen iróniájával vegyíti.

Érzelmek zűrzavara A Tigris és hiéna első jelenete – az előadásban is – abba a tematikus egységbe illeszkedik bele, amelyben megismerjük a főszereplőket, megtudunk valamit a helyzetükről is, de még többet a lelki-, érzelmi állapotukról.

Mint említettük, az első pillanatokban megismert két figura sok szempontból egymás tükörképének tekinthető. (A darab későbbi menetében az is kiderül róluk – amiről nekik természetesen sejtelmük sem lehet –, hogy valójában ikertestvérek.)

Sault nemrég száműzték Magyarországról, ennek nem derül ki a konkrét oka, de ez számára éppúgy sorscsapásnak tűnik, mint Borics számára a saját helyzete. (Galícia fejedelme az egykori magyar királyné, Predszláva fia, de az asszonyt hűtlensége miatt gyermekével együtt száműzte Kálmán király, s a fiúnak, Boricsnak kárpótlásul adta Galíciát. Borics ezért nem érzi otthonának ezt a fejedelemséget, mert az álmai birodalmából való kitaszítottságot jelképezi.)

A két száműzött előbb összecsap, majd összebékül. A darabban kardot rántanak, amit Saul kiüt Borics kezéből. Az előadásban a fejedelem a sértésre („gazember”) megragadja Saul gallérját, és rázni kezdi, mire a fiú egyetlen mozdulattal eltaszítja magától Boricsot, aki messzire tántorodik. Ekkor mondja Saul, hogy „máskor ragadd meg becsületesebben” – ez a darabban a kardra vonatkozik (és ott a markold ige szerepel). „Te nekem tetszeni kezdesz” – mondja erre Borics, ami olyannyira igaz, hogy még a várába is meghívja az idegent. De az első pillanatban megütött ambivalencia mindvégig jellemezni fogja kettőjük hullámzó kapcsolatát. „Földönfutónak hol a hazája? Együgyű kérdés” – válaszolja Saul a darabban Boricsnak arra a kérdésére, hogy hol a hazája. A darabban az utóbbi mondatot a „ilyen ostoba kérdés már ez” felhorkanás helyettesíti, mire joggal kérdezi az előadásban Borics azt, hogy „most szórakozunk egymással?” hiszen tényleg nincs szó többről kötözködésnél.

A darabban a „Ne légy szőrszálhasogató” kifejezés szerepel. „Hm, te karddal, nyelvvel egyaránt vágsz” – mondja például a darabban Borics Saulnak, amit az előadásban a „te szeretsz vagdalkozni” kifejezés helyettesít, lévén, hogy kard elő sem kerül, viszont a vita, ha lehet, még erősebb a két szereplő között.

22

11

Sándor L. István

Az ellentétre épül Borics anyjának, Predszlávának (Szabó Márta) és feleségének, Juditnak (Jenei Judit) a jelenete. Mint ahogy a korábban idézett szóképeikből kiderül, az asszony számára a királynői szerep, az uralkodás a legfőbb érték, a darab szerint 16 éves Judit a legfőbb jónak az élet „gyermeki” örömeit tekinti. Ezt az előadásban megerősítik a gesztusok, Judit a padon egyensúlyoz, miközben arról beszél, hogy milyen öröm a fűben futkosni. Predszláva erős, határozott gesztusai viszont valóban királynői alkatot sejtetnek.

A következő jelenetet szintén az ellentét szervezi: ekkor Predszláva és Borics gyűlölködő összetartozása áll a középpontban. Az erős hatásra törekedve Petőfi dramaturgiai hibát is elkövet: Borics szinte tudomást sem vesz Juditról (közömbösen, ridegen bánik vele), pedig Borics később kijelenti, hogy Judit az egyetlen, akit szeret a világon. Predszláva korábban rosszindulatúan kijelentette Juditnak, hogy Borics nem szereti őt, ezt többször is elismétli – az előadásban különböző hangsúlyokkal, ami egyre rémültebbé teszi Juditot. Ugyanakkor a hazaérkező fejedelem viselkedését nem tudjuk nem ennek a bizonyítékaként látni, hiszen szinte tudomást sem vesz a lányról.

Ezt a dramaturgiai hibát csak picit tudja korrigálni az előadás: Judit tesz gesztusokat Borics felé, bár a férje nemigen reagál erre, de Judit jelzi, hogy megérti, hogy a fejedelemnek gondjai vannak, biztos benne, hogy később majd megenyhül. Ugyanakkor némileg eltereli a figyelmünket az, hogy az előadás a férj és feleség viszonya helyett arra helyezi a hangsúlyt, hogy az anya és gyermeke között szunnyadó gyűlöletet jelezze.

A következő jelenet fejezi ki legteljesebben az érzelmeknek azt a zűrzavarát, amelyre a darab első tematikus egysége (az első felvonása) épül: Borics és Predszláva jelenetébe belép Saul is,23 mire az asszony zavarodottan kezd el viselkedni. Rémülten kérdezősködik, hogy ki ez az ember, majd azt követeli hisztérikusan, gyűlölködve Boricstól, hogy küldje el az idegent, aztán – miközben azt kéri Saultól, hogy menjen el – zokogva magához öleli a fiút. Majd hisztérikussá fordul sírása, és csókolgatni kezdi Sault. Ez a furcsa viselkedés egyrészt rejtélyt teremt („Bolondok közé jutottam?”

– lép hátra értetlenül Saul), másrészt feszültséget kelt.

Mikor Saul önként távozik, Borics előbb megfenyegeti az anyját (vissza fogja küldeni a kolostorba, ahonnan kihozta), majd visszahívatja Sault. Predszláva és Borics összecsapása nem egyszeri szituáció, hanem egy állandósult állapot kifejeződése, ezért nem hat meglepően, hogy az éjszaka Predszláva megjelenik Borics szobájában, hogy megölje őt. Az előadás szépen árnyalja ezt a szituációt, miközben teljes egészében megtartja Predszláva monológját. Az asszony elszántan lép be tőrrel a kezében, de az utolsó pillanatban visszaborzad, vitára kelnek benne a gyűlölettel az anyai érzések, próbálja meggyőzni magát, közben tehetetlenül a fia mellé ül, aki önkéntelenül az ölébe hajtja a fejét, erre – és egy külső mennydörgésre – felriad, és csodálkozva néz a tőrre, amit az anyja tart a kezében. „Mit akarsz, édesanyám?” – kérdezi. „Meg akartalak ölni, édes fiam” – válaszolja nyugodtan Predszláva. Mire a fiú most már tudatosan fekszik az anyja ölébe. „Hát ölj meg, ha mersz” – mondja közben. A gesztus Elég ügyetlen a magyarázat, hogy miért nem egyszerre érkezik a vendéglátó és a vendég. „Ej, uram, hát nálatok így bánnak a vendéggel, hogy becsapják orra előtt az ajtót, és kinn hagyják ácsorogni” – méltatlankodik Saul.

23

12

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

is azt jelzi, mint a szavai: „Édesanyám, te olyan gyáva vagy, amilyen gonosz”. „Öljelek meg én?”24 – vált hirtelen hangot, de a nyugalma azt jelzi, hogy inkább intellektuálisan s nem indulatból gondolja végig az eshetőséget, hisz „előbb-utóbb is csak ez lenne a vége” annak a gyűlölködő összetartozásnak, ami a fiú és anyja kapcsolatát jellemzi. És Borics csak akkor jön indulatba, amikor a gyűlölete okát tárja fel: határtalan ambíciót25 érez magában, amiből nem válthat be semmit sem, mert be kell érni a „nyomorult, szaros galíciai hercegség”-gel26 a magyar trón helyett, amit azért veszített el, mert az anyja megcsalta a férjét. (Fontos kiegészítése az előadásnak az a motívum – ilyesmiről szó sincs Petőfinél –, hogy Borics állandóan régi pénzérméket keres, hogy megbizonyosodjon, hogy hasonlít-e Könyves Kálmánra, valójában az ő fia-e, de Vak Béla birodalmában már kivonták azokat a pénzeket, amelyen a királyt megvakíttató előd képe látható.27) Végül hirtelen indulatból veti rá magát Borics Predszlávára, és fojtogatni kezdi. Mindebből azért nem lesz tett, mert a sikoltozásra megjelenik Judit. Ez a helyzet a lány érzelmeiben is fordulatot jelent. A gyilkos indulatát visszafojtani kényszerülő Borics a feleségével is kiabál, miközben épp az ellenkezőjét akarja mondani neki. Azonban – mint később kiderül – Judit kiábrándult a férfiból, amikor meglátta, hogy az anyját fojtogatja. Predszláva, a látszat fenntartása miatt, távoztában köszönetet mond a fiának, hogy segített neki, de úgy mondja ezeket a szavakat, hogy valójában sötét fenyegetésnek hat, amely előrevetíti majd a későbbi fordulatokat. Az ajtóból még visszaszól: „Tigris”, mire Borics magában morfondírozva, de sötét tónusban válaszol: „hiéna”.

Az érzelmek káoszát fejezi ki az a vihar is, ami az éjszaka tombol, és amit Borics azonnal belső állapotként értelmez.28

Kocsma-Magyarország A Tigris és hiéna második tematikus egysége az érzelmek zűrzavarából fakadó, különféle szálakból elindított összeesküvéseket halmozza. Tulajdonképpen ez már az első felvonásban elkezdődik, amikor Borics ráveszi Sault, hogy legyen a kéme, készítse elő trónkövetelő betörését Magyarországra. Hogy ez a szövetségkötés mennyire látszólagos, kiderül a második felvonás első jelenetéből, amikor Saulnak elég belehallgatnia a hazafiak kocsmai beszélgetésébe, hogy eldöntse, mégsem lesz hazaáruló.

Petőfi csapszékben játszódó egyszerű jelenetet ír, amelyben közemberek éltetik a hazát. „Nem tudom: úgy van-e máshol is, mint itt nálunk Magyarországban? Itt, minél kevesebb kivétellel, csak az a valódi hazafi, ki semmit sem tehet a hazáért” – mondja az egyikük. „Vesszen minden hazaáruló!” – kiáltják a többiek, és emiatt Saul elszégyelli magát, hogy akárcsak gondolatban is erre vetemedett.

A darab szövegében nem kérdő formula szerepel: „Megöllek hát én tégedet.”

Petőfi a nagyravágyás szót használja.

26 „E nyomorú galíciai hercegséget” – írja Petőfi.

27 Petőfi itt pontatlanul használja a történelmi neveket: Predszláva, a kijevi nagyfejedelem lánya II. (Vak) Béla anyja volt (a szintén megvakított Álmos herceg felesége). Könyves Kálmán második felesége a kijevi nagyfejedelem lánya, Eufémia volt. Ő volt a törvénytelen Borisz anyja.

28 „Villámlik, mennydörög. Épen, mint lelkemben.”

24 25

13

Sándor L. István

A nyíregyházi előadás alkotói teljesen átírták ezt a jelenetet. Arra használták fel a kocsmai beszélgetést, hogy jellemezzék azt a közeget, amelyben a főszereplők története lezajlik. Azokat a szempontokat, érzelmeket, indulatokat jelenítették meg, amelyek meghatározóak a mindennapokban, az emberi, társadalmi viszonyokban.

Csupa részeg beszélget, akikből kontrollálatlanul buknak elő a formátlan érzések, a felhorkanó indulatok, a megkérdőjelezhetetlen előítéletek. Ez a csapongó, burjánzó beszélgetés (ami csak kívülről tűnik mulatságosnak) épp ellenkező értelművé fordítja át a hatást, amit a darabban Saulra tesz. „Ha ti magyarok vagytok, akkor én nem vagyok magyar” – mondja az előadásban. – „Micsoda leszedált, széthazudott, elgyávult ország, ezt még elárulni is minek.” És valóban az derül ki a kocsmai magyarok beszélgetéséből – akik mindegyike hatalmas bajuszt visel –, hogy valóban hihetetlen zűrzavar van a fejekben. Egyrészt tombol benne a „büszke magyar” tudat, ami formát és bizonyítékot keres magának, és ebből fakadóan a legabszurdabb kijelentésekhez vezet.29 Ez a büszkeségtudat indulatot vált ki minden más nemzetiséggel szemben (amiből szintén elképesztően mulatságos kijelentések következnek30). Ehhez a motívumhoz kapcsolódik az előadásban az a következetesen végigvitt ötlet – aminek szintén nincs nyoma Petőfinél –, hogy az országot valóban számtalan nemzetiség lakja, így a szereplők – még a hierarchia legmagasabb szintjein állók is – a származásuknak megfelelően a legkülönbözőbb nyelveken szólalnak meg. Ilona királyné (Széles Zita), amikor igazán indulatba jön, szerbül beszél, Judit, Borics felesége görögül szólal meg, Milutinnak (Rák Zoltán) viszont szlovák szavak szaladnak ki a száján. Tehát miközben az emberi viszonyokat tekintve a legtermészetesebb szimbiózisban élnek az országban a különböző nemzetiségek, a fejekben tombol az idegengyűlölet.

Ugyanakkor vallási, ideológiai szempontból is teljes a zűrzavar. „Az ember vagy jó keresztény, vagy jó magyar! Kettő egyszerre nem lehet” – jelenti ki az egyik kocsmai magyar. Majd később feltárul valami homályos ősmagyar identitástudat, amely ismét csak a büszkeség bizonyítékául szolgál,31 majd elvezet Togrult, „a lángoló ősvarangyot” éltető tilalmas dal elénekléséig.32 A kocsmai magyarok büszkeségtudata szüntelenül a „kisország vagyunk” frusztrációval kereszteződik. Ez nyilván nem a 12. századi történetből, hanem a mai történelemtudatból adódik. Ebből a szempontból számtalan anakronizmust engednek meg „Rokontalan nép vagyunk...” „Rokontalan nép, mert királyi nép.” „Egyedül vagyunk Európában, mint a zsebtolvaj ujja.” „De mért vagyunk egyedül? Miért akarnak megfojtani? Mert mi vagyunk a legtehetségesebb nép Európában! Hát mi találtuk föl a szakócát meg a kacagányt, a sátorcöveket, a kereket. Meg az élve megnyúzást.” „Meg a spriccert.”

30 „Mert itt a baj. Hogy ez egy túlságosan vendégszerető nép! Aztán mire szétnézünk, már mindenhol ezek a szlávok, németek, görögök, zsidók. Hogy az ember már lábujjhegyen jár a saját hazájában.” „Miért, a zsidóval mi a baj?” „Hogy zsidó.” „De legalább nem német, meg nem bolgár, vagy szláv.”

31 „Dehogy vagyunk mi rokontalanok! Mi vagyunk az ősfa gyökere. Minden híres ember vagy magyar, vagy a szülei voltak magyarok. Mert az, hogy Jézus, az hagyján, de Pilátus!” „Meg Péter, meg Júdás, mind magyar. Párthus, azaz magyar.” „Mert itt van, mondjuk Esztergom. Mi az ősi magyar neve? Istergám. Érted – Istár kapuja. Azon vonultunk át Babilonban.”

32 „A papjaik meg azt mondják, hogy ez Istentől való. De milyen Istentől, kérdem én? Mert a lángoló ősvarangyot, Togrult már láttam, láttam a saját két szememmel, meg érzem itt a szívemben is.” „Togrul, Togrul, már nem is mesélhetek a gyereknek, mert visznek a börtönbe.”

29

14

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

maguknak a nyíregyházi előadás alkotói. Miközben a főszereplők világát a történelmi múltból a jelenkori gondolkodás- és viselkedésmód felé közelítették, a kocsmai háttérfigurák világát – akiknek jelenlétét a görög drámákból ismerős kórussá bővítették – a jelenből vetítik vissza a múltba. Ugyanis a kocsmai beszélgetők észjárásában mai rögeszmékre ismerni. „Ez Magyarország!” – gondoljuk szomorúan. (És azt is konstatáljuk, hogy valószínűleg ebből a jelenetből származik az az ötlet, hogy egy időtlen, romos kocsmában játszódjon az előadás.)

Bosszútervek A kocsmában váratlanul megjelenik Predszláva, és ezzel folytatódik a Tigris és hiéna története, melynek második tematikus egységét az összeesküvések határozzák meg.

A kialakuló közös bosszútervek valójában látszólagos szövetségkötések a közös érdekek alapján, amelyek később átmenetinek bizonyulnak, és a „szövetségesek” rendre egymás ellen fordulnak.

Borics valóban kolostorba küldte Predszlávát, de a szolga, Milutin, akinek gondjaira bízta, átszökött vele Magyarországra. Az asszony „bosszúfrigyet” ajánl Saulnak Sámson ellen, akit mindketten ellenségüknek tekintenek. (Hogy miért, az egyelőre homályban marad.) Saul a darabban csak úgy fogadja el az ajánlatot, „ha honárulás nélkül is megeshet a bosszú”, de hogy mit kell tennie ezért, az egyelőre titok marad.

Az előadás azzal hitelesíti a homályos alkukötést, hogy egyetlen erős érzelmi állapotból vezeti le, így el is maradnak a meggyőzés Petőfinél olvasható fordulatai, emiatt egy rövid, sűrített jelenet születik. A kocsmában hallottak hatására összeomlott Sault33 szeretettel öleli magához Predszláva,34 így a fiúból váratlanul kiszalad az apjával szembeni csalódottság is, ami az országban való csalódottságra rímel.35 Így a Predszláva által ajánlott bosszúterv lehetséges elégtételnek tűnhet, a kétségbeesésből kivezető útnak, ami az önbecsülés visszanyerésének lehetőségét is kínálja. Hogy ismét férfiként tekinthessen magára Saul. („Talán te félsz, kisfiam, de én nem. Akit bosszúállás vezérel, az nem nyafog, mint egy pelenkás gyerek” – veti oda távoztában Predszláva Saulnak, nem minden célzatosság nélkül, aki ekkor erőt vesz magán, és követi őt.)

Az ez után következő jelenet egyszerre tekinthető az előzővel párhuzamosnak és ellentétesnek: Predszláva most Sámsonnak (Schlanger András) ajánlja fel a szövetségkötést (a bosszú tervét). A férfi nem ismeri fel az asszonyt (a másik emberre való ráismerés problémája fontos motívuma a darabnak), pedig a hajdan történteket közösen idézik fel: Kálmán király felesége, Predszláva Sámson szeretője lett (a kapcsolatot szögesen ellentétesen értelmezik: az asszony szerint őrülten szerették egymást, a férfi szerint Sámson csak színlelte a szerelmet). Végül a királyné két fiút szült, az egyiket a királynak adta, a másikat Sámsonnak, aki fogadott fiaként nevelte. Ez a gyerek Saul (aki nem ismeri származását), a másik a száműzött Borics. Predszláva a férfi atyai „Én nem akarok áruló lenni. Hazafi se akarok lenni. Semmi se akarok lenni” – mondja. „Valakinek lenni kell, kincsem.”

35 „Apám száműzött. Nem is az apám. Feljelentett a királynál. Milyen ember az ilyen? Milyen ország az ilyen?”

33 34

15

Sándor L. István

érzéseire apellálva veszi rá Sámsont, hogy szervezzen összeesküvést Borics trónra kerülése érdekében, hogy majd bábként mozgatva a fiút, maguk uralkodhassanak.

Koltai M. Gábor rendezése épp ellentétes módon bontja ki ezt a jelenetet, mint az előzőt. Ott az erős sűrítés, itt a részletezés eszközével él. Ez alkalmat ad arra is, hogy döntsön azokban a kérdésekben, amelyeket Petőfi homályban hagy. Itt úgy tűnik, hogy Sámsonnak jelentett valamit Predszláva, hisz többször is maga elé mormolja a nevét, először akkor, amikor hírt hall felőle, másodszor akkor, amikor az asszony leleplezi magát. Azt is most fogja fel, hogy nemcsak Saul, hanem Borics is az ő fia. („Borics, Saul, Saul, Borics, egy is sok” – mondja.) És még azt is jelzi a rendezés, hogy Sámson nem Predszláva kedvéért, hanem valójában Ilonáért vállalkozik a pártütésre: úgy öleli át az egykori királynét, ahogy a mostanit szeretné, letaszítván Vak Bélát a trónról.

A boldogtalanság változatai A második tematikus egységbe pontosan illeszkedő jelenet a következő, amelyben Ilona királyné (Széles Zita) és Béla fia, Géza (Nagyidai Gergőt) bosszút fogadnak azok ellen, akik Kálmán király alatt részesei voltak Béla megvakításának. (A jelenetet Petőfinél megelőzi Sámson és összeesküvő társainak első beszélgetése, de ezt elhagyja az előadás.) Ilona királyné és az ötéves Géza beszélgetését az előadásban groteszkké hangolja az, hogy felnőtt játssza a gyereket, kisfiús gesztusokkal, egy légy elfogásának és megvakítási kísérletének érzékletes mozdulataival. Mindezt a királyné lefojtott, robbanni készülő indulata, bosszúvágya ellenpontozza. Vak Béla (Fellinger Domokos) próbálja őket megbékíteni. Arról beszél, hogy ő másképp látja a világot: „Elvették két testi szememet, s nyertem helyökbe millió lelki szemet; mint, ha a nap lemegy, jő számtalan csillag. Elzárult előttem a föld, s megnyílt a menny.”36 És arról próbálja meggyőzni a szeretteit, hogy ez valójában boldogságot teremt számára: „Óh, ti nem is gondoljátok, mily boldog a vak. Mi a vakság? Mennyei fátyol, mely eltakarja az ember elől a világot, melyet siralom völgyének neveznek.”37 A Tigris és hiéna többi szereplője viszont – ellentétben Vak Bélával – folyton szembesülni kényszerül a saját valóságával, s nem merülhetnek a nem cselekvés nyugalmába. Tenniük kell valamit, miközben a cselekvés hiábavalóságának is a tudatában vannak. (Sámson például váratlanul kilép a Predszlávával való jelenetéből, s ezt mondja, mielőtt igent mondana a király elleni összeesküvésre: „Aki most mozdul, elhibázza, aki most pihen, elszalasztja”.38) Emiatt a Tigris és hiéna szereplői a boldogtalanság és rosszkedv megmásíthatatlan állapotában vergődnek – anélkül, hogy dühükön és elégedetlenségükön kívül, ami bosszúra sarkallja őket, más megnevezhető cél is nyílna számukra. Az egyetlen kivétel Borics, aki a magyar koronát mint vágyképet látja maga Ezt a nyíregyházi szövegváltozat úgy egyszerűsíti, hogy a mai fül számára azonnal érthető legyen: „Elvették két testi szememet, s nyertem a helyükbe millió lelki szemet; amiképpen, ha a nap lemegy, jő számtalan csillag.”

37 „A jóknak jobb nem látniok, mint látni a nyomort, mely oly közönséges a földön, s melyet a legdúsabb uralkodók sem irthatnának ki” – fejezi be a gondolatmenetet. Ezt a részletet határozottan leegyszerűsíti a nyíregyházi változat: „Mi a vakság? Mennyei fátyol. A jóknak jobb nem látniuk, mint látni a nyomort.”

38 A mondat Cseh Tamás – Csengey Dénes Mélyrepülés című művében hangzott el.

36

16

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

előtt. A többiek számára még efféle illúzió sem adatott meg. Csak a bosszú terve működik, nincsenek más célok, amelyekért törekedhetnének. És amikor megneveznek ilyesmit, akkor hazudnak. Mert ugye aligha hihető, hogy Predszláva a magyar trónra akarná juttatni Boricsot, aki elől menekül. És amikor ezt elfogadja Sámson célként, akkor Ilonára gondol, de aligha tudja, hogyan is teljesedhetne be a vágyképe. Mint ahogy Saul sem, azaz fogalma sincs, hogy ki és mi szeretne lenni, aminek eléréséhez terveket lehetne kovácsolni, és lépésről lépésre el lehetne oda jutni. Ezért nem is gondolhatott Petőfi ok-okozati cselekményvezetésre, illetve jellemfejlődésre, mert olyan világkép ösztönzi a darab megismerésére, amelyben ismeretlen az önkiteljesítés, a méltó helyzetbe kerülés, a megváltás lehetősége.

Ebben a világban semmi nem az, aminek látszik, és senki nem az, akinek tudja magát. És aki jármába próbálja fogni a látszatokat, végeredményben azt is maga alá temeti az ismeretlen, kiszámíthatatlan valóság. Épp ezért fontos szereplője a darabnak II. Béla, aki vaksága miatt kívül áll a látszatok világán, így mentes is azoktól a téveszméktől, amelyek a többi szereplőt fogva tartják. Ezt a kívülállást az előadás azzal is hangsúlyozza, hogy Vak Béla szinte mozdulatlan azokban a jelenetekben, amelyekben megjelenik. Mindehhez szomorú befelé fordulást társít a színészi játék. Azaz a Petőfi által a szereplő szájába adott boldogság-lehetőséget még mélyebb boldogtalanságként értelmezi az előadás (amely a dolgok mélyebb érzékeléséből fakadhat).

Leleplezések – ellenkező hatással A tehetetlen cselekvéskényszer élményének a kifejtésében fontos lépést jelent a következő tematikai egység, amelynek középpontjában a leleplezések állnak. Ennek első jelenete az, amikor Saul leleplezi magát Ilona előtt, és közben leplezi a valódi szándékát. Sault Ilona iránti szerelme miatt száműzték az országból (mert feladta őt a vetélytársa – és az apja –, Sámson), és most átadja magát a királynénak, hogy végezzék ki, hisz visszatért. Saul valójában Sámson összeesküvését akarja leleplezni, amelyről Predszláva értesítette őt. Ezért kéri „utolsó kívánságaként” azt a királynőtől, hogy ott és akkor végezzék ki, ahogy ő kívánja. Így akarja a katonákat a pártütőkhöz vezetni, de nyilván boldogtalan tehetetlensége is közrejátszik abban, hogy saját életét kínálja fel Ilonának.

Az előadás egyrészt azzal hitelesíti a jelenetet, hogy ahhoz a tehetetlen indulathoz kapcsolja, amelyet Ilona királyné férje vaksága miatt érez,39 másrészt elhagyja azt az önleleplező gesztust, hogy Saul azért vall ismételten szerelmet Ilonának, mert az fel akarja őt menteni a halálbüntetés alól.40 Az előadásban Saul szenvedélye akár valódinak is tűnhet, és Ilona sem maradhat érintetlen tőle. Ugyanakkor másképpen is indokolja azt, hogy végül Ilona teljesíti Saul különös kérését a kivégzésére. Saul ugyanis „Én szeretem őt igazán, lelkemből, ahogy nő szeretheti a férjét. És voltak alávaló lelkek, akik el akarták velem feledtetni női kötelességemet, a gyalázatosak.” „Én egyike voltam e gyalázatosaknak, királyné” – lép elő váratlanul a homályból Saul.

40 „A manóba is, ez váratlan. Ez nem volt szándékom. Más nótát kell fúnom.”

39

17

Sándor L. István

részletekbe menően sorolja az egyre képtelenebb kívánságait,41 így ezek fényében már csupán teljesíthető kicsinységnek tűnik, hogy a királyné is legyen jelen a kivégzésnél.

Ha Petőfi történetet akarna mesélni, akkor valóban rosszul bonyolítana cselekményt, hisz anélkül, hogy kibontakozni hagyná őket, azonnal el is vágja az elindított szálakat. Így történt ez akkor, amikor Saul Magyarországra érkezve azonnal visszalépett attól, ami miatt visszajött (hogy Borics javára pártütést szervezzen). Ez történik most is, amikor Sámson épp csak megpendítette az összeesküvését, amit azonnal le is lepleznek. De ahogy ez történik, az mindent elárul Petőfi drámaírói technikájáról. Nemcsak arról van szó, hogy folyamatszerűen felépített cselekmény helyett önmagukban zárt, hatásos (érdekes, teátrális) jelenetekben gondolkodik, hanem arról is, hogy minden direkt cél mögött leplezett szándékokat mutat működni, amelyek nehezen kontrollálható folyamatokat gerjesztenek. Aminek eredményeként az a benyomásunk, hogy a darab hősei – bár egyáltalán nem passzívak, szorgalmasan szervezkednek vagy intrikálnak – egyáltalán nem urai a sorsuknak. „Árulók leszünk, mert önmagunkat nem ismerjük. Árulók leszünk, mert nagyravágyás tombol a lelkünkben, anélkül, hogy annak irányt szabhatnánk. Árulók leszünk, mert erényt hazudunk ott, ahol lószar sincs a szívünkben, csak félelem” – fakad ki a király előtt Saul abban a jelenetben, amelyben valójában őt kellene ünnepelni az árulók leleplezése miatt, de a fiút – legalábbis az előadásban – még mindig a saját árulása gyötri. Ezek a gondolatok nem találhatók meg Petőfinél, de nagyon pontosan értelmezik Saul helyzetét. „Óvakodjatok a dühtől, ami nem találja a célját” – folytatja. „Meg a bosszútól, ha olyan szenvedély táplálja, ami nem ismeri önmagát. Ez egy kém, egy kém, amit a sátán küld ki, hogy lelket vesztegessen meg a számára. A düh és a vágy, ez a két... ez a két…” – és itt belezavarodik a mondandójába, amit a vacsorázó urak próbálnak ötletszerűen befejezni. (Ezeknek a szövegrészeknek a betoldásával a nyíregyházi alkotók határozott értelmezését adják a Tigris és hiéna szereplőit mozgató bosszúvágynak.)

Petőfinél a királyi vacsora jelenete Saul dicsőségét, az udvarba való befogadását jelzi. Az előadásban viszont Saul tovább gyötrődik, elégedetlen magával, de a világgal is, provokálja a környezetét, a királyt is. „Köszönjük a szép beszédet. Nemes gondolatokat hallottunk…” – mondja az előbbi fejtegetés után Vak Béla. Mire az előadásban Saul ezt vágja rá: „Amerre nézek, semmi más, csak félelem, meg gyávaság, meg gyengeség, meg lustaság” – majd hozzáteszi: „Apám feljelentett.” Mire Ilona replikázik: „Te meg feljelentetted apádat, ügyes vagy.” A kínos helyzetet Sülülü, az udvari bolond (Vizkeleti Zsolt) poénja is alig oldja: „Azt hittem, vacsorázni fogunk, de ez itt valami etika-szeminárium.” Ezeknek a szövegeknek sincs nyoma Petőfinél, de a mából nézve természetes módon illeszthetők a darab világába, ugyanakkor valóságosabb figurává teszik Sault is. Bonyolítja a helyzetét az is, hogy az előbbi provokatív párbeszéd végén Vak Béla ráterheli a felelősséget Saulra, hogy ő döntsön apja sorsa felett: „kötél vagy szabadság.” (Ez Petőfinél egy jóval későbbi jelenetben történik meg.)

A vacsorajelenet folytatásában ismét egy leleplezést látunk, szintén ellenkező ha „És lehetnének kandeláberek. Meg százfős katonai kórus, amely a kivégzés első felében a Radetzky-indulót énekli három szólamban, a temetés alatt pedig rekviemet. Plusz siratóasszonyok.”

41

18

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

tással. Akár ebben is annak bizonyítékát láthatnánk, hogy Petőfi rosszul szerkeszt cselekményt, hisz azonnal elvágja a kínálkozó cselekményszálat: Borics zarándoknak öltözve jelenik meg a királyi udvarban, a célja az, hogy merényletet kíséreljen meg a király és a királyné ellen, de erre nem kerülhet sor, mert Saul azonnal leleplezi őt.

(Előtte Borics már magát is leleplezte azáltal, ahogyan reagált Sülülü, az udvari bolond kellemetlenkedéseire.) De Borics váratlan fordulattal békét és kiegyezést ajánl a királyi párnak, amit Vak Béla készségesen elfogad. De mégis közelebb kerül a céljaihoz Borics azzal, hogy amikor magukra maradnak, tüzelni kezdi Ilona bosszúterveit. „Sokat várok ettől az országgyűléstől. Mindent” – mondja, amikor egyedül marad. „Béla pártja tetemesen csökkenni fog, és amennyit veszít a vak hülye, annyit nyerek én. Kolostorba való, nem trónra.”42

A bosszú műve A darab és az előadás utolsó tematikus egysége a bosszú beteljesedéseit mutatja.

Előbb Judit szökik meg Milutinnal – ahogy ezt Predszláva tervezte. A hír hallatán Borics teljesen összeomlik. De az anyja nemcsak ezzel a vesztességgel szembesíti, hanem azzal is, hogy az országát, Galíciát is ellene fordította, így őt is hontalan, magányos földönfutóvá tette.

Ezt Sámson tömlöcében közli a fiával Predszláva, ahol a végzetébe fut a többi főszereplő sorsa is. Itt Saul nemcsak azt tudja meg, hogy Sámson nemcsak a nevelő apja, hanem a vér szerinti szülője, de azzal is szembesülnie kell, hogy Predszláva az anyja és Borics a testvére. „Lenyűgözően undorító!” – kiáltja, majd kínos röhögésbe fordul a kétségbeesése: „Hát mondom, a világ minden szörnye rokonom! Ezek a szüleim, az a testvérem. Micsoda pedigré, álmodni se mertem! Több nincs? Tömeggyilkos? Spicli? Hóhér?

A Loch Ness-i Szörny?”43 Úgy érzi, nincs tovább. Kardot ad Sámson kezébe, mondván, ha legyőzi őt, akkor szabad lehet. De nem kezd el vívni vele. „Látod, arra várok, hogy ölj meg” – mondja Sámsonnak, aki le is döfi a fiát. („Jól van, ha csak ez kell!”)

Predszláva diadala, amellyel eddig Sámson vesztét ünnepelte, ekkor nyüszítő fájdalomba fordul át, ráveti magát a haldokló fiára, aki kibújik az öleléséből, és megvetően szól az asszonynak: „ne lehelj rám dögvészt; úgyis meghalok már…” Predszláva fájdalmát így a saját diadalává fordítja Sámson. De ő sem kerülheti el a végzetét: egy váratlan mozdulattal leszúrja az asszony. Végül Borisz és Predszláva néz egymással farkasszemet, mindkettőjük kezében tőr, de a kitartott végső pillanatban még nem dőlt el, melyik sötét erő sújt le előbb.

A bosszú műve akkor lesz teljes, amikor sor kerül az aradi országgyűlésre. Előbb a király mond beszédet (vakságát az jelzi, hogy teljes sötétben kezdődik és zárul a jelenet), megpróbál békét hirdetni: „Legyen ez az ország példa az egész Európa előtt, Petőfinél ez így hangzik: „E gyűléstől várok végtelen sokat. Mindent. Béla pártja tetemesen csökkenni fog, s amennyivel csökken e vak együgyűé, annyival növekszik az enyém. Kolostor neki, nem trón.”

43 „Hah, hát a világ minden szörnye rokonom? Tehát ilyen gyalázatos vér foly ereimben. Oh, szégyen, ne mard le képemről a bőrt! Ezek szülőim, az testvérem. Eszem, ne hagyj el, még szükségem van rád egy kis időre” – mondja Saul Petőfinél.

42

19

Sándor L. István

mutassuk meg, hogy Magyarország immár nem a pártoskodásban nagy. Vessétek kebletekbe az egyetértés magvát, s földeiteken bőven fog teremni bor és búza.”44 De váratlanul Ilona tart fojtott hangon, szigorú, gyújtó hangú beszédet. A vak királyra mutatva ezt mondja: Ahogy most könnyem folyik, úgy folyjon vére a latroknak, kik ezt az égbekiáltó bűnt elkövetni nem iszonyodtak isten és törvény előtt... Igen, véres bosszú! Hogy még anyja méhében megrázkódjék az, aki ilyen tettekre csak gondol is, hogy elkövesse.” És erre a tömeg is véres bosszút kiállt. Petőfinél Vak Béla megpróbál békét parancsolni a gyűlésre, az előadásban csak Sülülü rázza őt, hogy tegyen valamit, de a tehetetlen király lassan kibotorkál a színről. Aztán megszólal egy géppuska sorozat, hogy lemészárolja azokat, akiken számon lehet kérni a közelmúltat. És ekkor egy hatalmas véres folt teríti be a színpad hátterét.

Országtávlatok De a gyűlés hangulata pontosan jelzi, hogy milyen országban teremt véres rendet az erőszak. Ennél a jelenetnél is folytatják a nyíregyházi előadás alkotói azt a gyakorlatot, hogy a főszereplők esetében viszonylag hűségesen követik Petőfi szövegét, a hátteret azonban jelenkori tapasztalataik alapján teljesen újrarajzolják. Így a gyűlést is állandó bekiabálások, közbevetések jellemzik. (Hasonló hangulatban zajlik, ahogy kisebb körben korábban a főurak is be-beszóltak a király vacsorája alatt). Így összhatásában a kocsmai jelenet meghosszabbítását látjuk az aradi gyűlésen (de ez a hangütés határozta meg Sámsonék összeesküvését is.) Tehát nem egyszeri ötlet, hanem az egész előadást meghatározó megoldás, hogy a kocsma-Magyarország teremti meg a főszereplők sorsának közegét. (Miközben a király és a királyné beszédében követi az előadás a Petőfidarabot, a bekiabálások újrafogalmazásával ezek teljesen új kontextusba kerülnek.)

Az aradi országgyűlést tehát úgy jeleníti meg a nyíregyházi előadás, mintha egy modern parlamentben ülnénk, ahol a szónokok beszédére azonnal reagál a hallgatóság. Ezek a bekiabálások abból a szempontból anakronisztikusak, hogy nem hierarchikus viszonyokat (királyságot), hanem egyenrangúságot, azaz kvázi demokráciát tételeznek fel. „Szavaztassuk meg!” – kiabálja például valaki. „Nem, pályáztassuk meg!” – üvölti őt túl egy másik hang. Vak Béla békeszónoklata közben bekiabálja valaki: „Jelentkezzen az, aki jövőjét a béke útján képzeli el!” „A magyar hagyomány ereje mindig is a hódításban erjedt… Nem azért jöttünk ki Etelközből” – vágja rá egy másik. De eleinte Ilona is hasonló reakciókat kap. Amikor megkérdezi, hogy „magyarok, volt-e valaha jobb királyotok II. Bélánál”, akkor válaszként felsorolják neki az egész Árpád-házat. Közben valóságos marakodás kezdődik a leleplezett árulók birtokaiért. („Azt ki kapja?” „Aki marja.”) Ennek a zűrzavarnak a láttán könnyen támadhat bárkinek az a benyomása, hogy itt rendet csak az erőszak vághat, ami jelen esetben a múltért vett elégtétel formáját ölti.

De a másik oldalról sem fest kedvezőbb képet az előadás. A regnáló hatalom ellen összeesküvő Sámsonék országelképzelése, jövőképe is csököttségből fakadó merő Petőfinél ezt mondja Vak Béla: „Azért fogadjátok tanácsomat, legyetek békében. Vessétek kebletekbe az egyetértés magvát, s földeiteken bőven fog teremni bor és búza. Anélkül nem fogtok aratni és szüretelni, mert az egyenetlenség jégeső, mely elveri vetéseiteket és szőlőtöket. Ez hozott már a magyarra sok terméketlen esztendőt.”

44

20

„Vérrel írt táncrenddel”. Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

abszurditás. A nyíregyházi alkotók itt is szabadon bánnak a darabbal. Petőfi a második felvonás utolsó jelenetében úgy jeleníti meg a Sámson szervezte összeesküvést is, hogy az derüljön ki belőle, mint a korábbi szövetségkötésekből: a névleges cél és a valódi szándék élesen kettéválik bennük. De ezt Petőfi itt leplezi le a legteljesebben, hisz Sámson nem is próbálja „megideologizálni” a Borics javára szervezendő pártütést. A résztvevők számára egyetlen visszautasíthatatlan érve van, hogy személyes hasznot húzhatnak belőle.

Ha úgy tetszik, a nyíregyházi előadás alkotói ezt a leleplezést feszítik tovább a képtelenségig (ami a sok jelenből ismerős szólam hatására valahogy mégis valóságosnak tűnik). Az összeesküvők is osztozkodással kezdik a tanácskozást, és a remélt diadal utáni „terveiket” vázolják fel. Az egyik például, mivel szereti a lovakat, ezért fel akarja építtetni Sárospatak főterén a „Gróf Sándor Móric Szittya Magyar Lóversenycsarnok”-ot. A közbevetésre, hogy ott most egyetem van, rávágja: „átalakítjuk! Egyetemből lóversenypálya! Olcsóbb is. Épület van, a falak állnak, csak ki kell hajigálni, ami foglalja a helyet. És aki foglalja a helyet!”

De visszatérnek a kocsmajelenetből ismerős, idegengyűlölő hazafias szólamok is.

Az egyik „összeesküvő”, akit mindenki alkoholistának tart, dühödt szónoklatot vág ki: „Én nem másért iszom, csak mert igaz magyar ember vagyok. És az igaz magyar ember nem iszik vizet. Igyon vizet az idegenszívű söpredék, aki szőrös mancsát rátenné szép magyar hazánkra. Igyon vizet a sajtszagú morva, a rusz medve, igyon vizet a karatykoló talján! Teázgasson csak egymással a sok selypegő buzeráns.” Az egyikük tiltakozik, hogy ő szokott teázni, de nem buzi. Egy másik nem is tudja, hogy mi az a tea. Mivel mások is így vannak ezzel,45 kipróbálják, hogy milyen is a tea. A teafőzés abszurdba hajló kísérletének célját Sámson fogalmazza meg: „Nem-nem, forralj csak vizet – urak, nem jelenthetjük ki valamiről, amit nem ismerünk, hogy örökletes! Arról ismerszik meg a kultúrember, hogy előbb kipróbál, és csak azután betilt.” A kísérlet végeredményeként az egyikük kijelenti: „csak akkor fogadom el Tolnát, ha betiltjuk ezt a tea nevű förmedvényt.” És ezzel eldőlt a tea sorsa. Betiltják! Efféle szemlélettel próbálnak jövőt szabni az országnak.

Van kiegyezés?

Az előadás záróképében (Sámson börtönjelenetének végén) két egyenlő erő, Borics és Predszláva néz egymással farkasszemet, mindkettejüknek a kezében tőr. Ezen eldöntetlen, kitartott pillanathoz kapcsolódik az a „zárókórus”, amely a darabhoz fűzött kommentárként olvasható. Jelmezben belép az előadás többi szereplője, és egymást váltva énekelni kezdik a Kiegyezés tangót.46 Közben apró táncmozdulatokat végeznek, majd nagyobb mozgásokba kezdenek, de ez összhatásában továbbra is a mozdulatlanság, illetve a körben járás képzetét kelti. „És büszke vagyok rá, hogy nem tudom! A tea külföldi csinálmány. Van nekünk elég ősi, igaz magyar italunk.” „Na de ennek mennyi esélye volt, hogy pont a tea nem magyar? Én azt hittem, hogy a tea is egy olyan ősi etruszk, sumér, szittya, szkíta, hun, akkád, óegyiptomi, egyszóval, hogy egy magyar találmány.”

46 Cseh Tamás – Csengey Dénes Mélyrepülés című estjének (és lemezének) egyik dala.

45

21

Sándor L. István

„Legyen ez tangó, ez tangó, ez tangó, ez tangó, ez tangó. / Egy vérrel írt táncrenden időtlen időktől zajló, / egy dugdosott, fogdosott, összekent, nyálazott tangó. / Egy ócska kis bűnlajstrom végszava, borgőzben szagló” – szól a dal. „Ön Európát rabolja éppen!” – búgja az asszony, / „Ugyan már kedvesem, mit nem mond!” – kacsint az úr. / „Hát hol van itt Európa? Nézzen szét, nézzen magába! / Itt sár van és ön van, és én vagyok szakadatlanul” – teszi hozzá egy másik versszak.

Ironikus, elgondolkodtató lezárása ez a dal egy formátumos, szép előadásnak. A nyíregyházi Tigris és hiéna életre kelt egy elfeledett klasszikust, és hozzászól ahhoz a világhoz, amelyben élünk. Nem véleményt sugall, hanem kérdéseket kényszerít ránk.

Alaposan végiggondolt koncepció szervezi az előadást. Talán túlságosan is alaposan végiggondolt, ezért tűnik néhol talán túlságosan is részletezőnek, egyenletes tempójúnak a játék. Ez némileg eltakarja azt a szenvedélyt, ami az előadás mélyén felismerhető. De magyar színházakban ritka az a gondos munka, ami létrehozta ezt a produkciót. Ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy a nyíregyházi társulat még mindig az ország egyik legjobb ízlésű színházi együttese.

Petőfi Sándor: Tigris és hiéna. Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza. 2013. Rendező: Koltai M. Gábor. Szövegváltozat: Peer Krisztián, Sediánszky Nóra, Koltai M. Gábor. Látványtervező: Vereckei Rita. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Rendezőasszisztens: Fülöp Angéla. Ügyelő: Kováts István. Súgó: Kovács Katalin. Koreográfus: Vámosi Judit. A Togrul-nóta zenéjét Kazár Pál szerezte.

Szereplők: Saul, földönfutó: Vaszkó Bence. Borics, Galícia fejedelme: Vicei Zsolt. Predszláva, Borics és Saul anyja: Szabó Márta. II. (Vak) Béla, Magyarország királya: Fellinger Domonkos. Ilona királyné, a felesége: Széles Zita.

Sámson, zsoldos: Schlanger András. Judit, Borics felesége: Jenei Judit. Sülülü, bolond. II. Béla udvarában / Göndör, magyar úr: Vizkeleti Zsolt. Milutin, szolga Borics házában / Vas, magyar úr: Rák Zoltán. Géza, Ilona kisfia / Dengez, magyar úr: Nagyidai Gergő. Tivadar, magyar úr: Varga Balázs. Előfordulnak még számos jelenetben: uracsok, léhűtők, összeesküvők, egy börtönőr, békétlenek és alkoholisták. Sőt katonák: Belme Bence, Jakab Attila, Joó Tibor, Kövesdi Attila, Riczu Zoltán.

22

Lajtos Nóra

Morális parabola filmen Sánta Ferenc: Halálnak halála

„Micsoda emberek maguk?”

1.

Irodalom és film egymáshoz rendelt kapcsolatáról talán több elméleti eszmecsere történt az elmúlt évtizedekben, mint maguknak ezeknek a mediális közegeknek a produktumairól, azaz az adaptációkról. Hogy a több évezredes írásbeliségben, a korábban oralitásban létező irodalom médiuma hogyan képes újjászületni egy – hozzá képest – igen rövid múlttal rendelkező médiumban, a filmben, arról már az első filmes feldolgozások megjelenésétől élénk diskurzusok folynak mind a mai napig. Általános tendenciaként jól megfigyelhető, hogy az ebbe az irányba forduló kutatások leginkább a jelenség (értsd: médiumváltás) természetére és magára a folyamat lejátszódásának irányaira kérdeznek rá.

Jelen tanulmánynak nem tárgya részletesen áttekinteni azt az igencsak szerteágazó, több szélsőséges elméleti utat is bejáró kutatást, amely az adaptáció fogalomkörét igyekszik minél behatóbban, egy-egy elméleti iskola követelményei szerint megmagyarázni, körülírni, behatárolni, definiálni. Ugyanakkor érintőlegesen mégis számolnia kell vele, hiszen egy eddig perifériára szorult mediális közeggel, Sánta Ferenc novelláinak filmre viteléről kíván szólni: arról a novellákba zárt képi világról, amelyet az író rövidprózája szinte kivétel nélkül magában hordoz, így méltán és joggal válhatott filmrendezők fil Sánta Ferenc: Halálnak halála. In: S. F.: Isten a szekéren. Budapest, 1970. Szépirodalmi Kiadó, 354. (A tanulmányban szereplő idézetek forrása is ez a válogatott gyűjtemény. Az esetleges zárójeles lapszámjelölések is erre a kiadványra vonatkoznak.)

„A filmadaptáció egyidős magával a filmmel: Dennis Gifford katalógusa szerint már 1896-ban öt filmfeldolgozás készült irodalmi anyagból, a legelső feltehetőleg Angliában, 1896 augusztusában.” A szerző az alábbi műre hivatkozik: Gifford, Denis: Books and Plays in Films 1896–1915. Domonkos Péter: Bevezetés a filmadaptáció-szakirodalom kánonjába. http://www.filmkultura.hu/spiral/cikk_reszletek.php?cikk_azon=248 (utolsó letöltés: 2013. június 10.)

A Prae irodalmi folyóirat 2012/1. tematikus száma az adaptációról szól.

Lásd pl. többek között a Sapientia-könyvek (Képátvitelek. Szerk. Pethő Ágnes. Kolozsvár, Scientia Kiadó, 2002.; Köztes képek. A filmelbeszélés színterei. Szerk. Uő. Kolozsvár, Scientia Kiadó, 2003.; Film. Kép. Nyelv. Szerk.

Uő. Kolozsvár, Scientia Kiadó 2007.) tanulmányait, valamint Bíró Yvette, Dragon Zoltán, Füzi Izabella, Gelencsér Gábor, Györffy Miklós, Király Hajnal, Pethő Ágnes és Vajdovich Györgyi tárgyra vonatkozó, azaz adaptációelméleti-kritikai írásait.

23

Lajtos Nóra

mes anyagává. Az előbb használt medialitás kifejezés is „érzékeny” pontja a művészetés művelődéstudományoknak. Olyan viszonyfogalom, amely szoros kölcsönhatásban áll az adaptációval, így annak számba vétele szintén nélkülözhetetlen.

A témához szorosan kapcsolódó elméleti alapok (alapelvek) tisztázása után a mozifilm és a tévéfilm különbözőségében a Sánta-próza adta filmbeli műfaji lehetőségekről kellene szólnia. Azonban ez utóbbi aspektus tudományos igényű tárgyalására nemigen kerülhet sor, csak érintőlegesen, ugyanis ennek a tárgykörnek komolyabb elemzése eddig még nem történt meg. Az idetartozó szakirodalmak is csak általánosságban vizsgálják a két mediális közeg esztétikai-befogadói hatásmechanizmusait.

A mára átláthatatlanná vált adaptációelméleti diskurzus természetszerűleg is megkívánja, hogy valamelyik adaptáció-fogalom mellett döntsünk, ez viszont függ a rendezői ars poeticától is. Györffy Miklós is kiemeli a rendező „adaptációs érzékenységét”, mindamellett viszont aláhúzza az irodalom és a film erősen narrációs aspektusát is: „A megfilmesítés fogalmát magát sem sikerült soha világosan körülhatárolni, mert az állandóan változott a filmtörténet során, sőt szinte rendezőként is [….]; egyvalami mindvégig közös nevezőre hozta őket: éspedig az, hogy mind az epika, mind a játékfilm történeteket beszélt el.” Györffy jól érzékeli a probléma árnyaltságát, és joggal teszi föl a kérdést is az irodalom- és művészetértők részéről, amivel nyitottá teszi a problémakört: „[…] létezik-e egyáltalán, mennyiben létezik a mű önmagában véve, a mindenkori befogadótól és a kontextustól függetlenül?”

Azt mondhatjuk, hogy a film-irodalom közti mediális elválasztási és kapcsolódási pontok (a nyelv, a képiség, a szüzsé stb.) alapszövetei lesznek ezeknek a a feldolgozásoknak: a rendezői szemlélet felől többé-kevésbé megőrződik a Sánta-művek nyelve és emberképe . Az elbeszélések képi anyaga gondolati tartalommal tovább telítődik, ahol lehetséges, a téma (szüzsé) választása pedig magának a rendezőnek a kor kér Sánta rövidprózai alkotásairól már a kortárs kritika megjegyzi, hogy nagyon líraiak, és prózájának ezt a lírai tónusát a gazdag képiséggel magyarázzák. Már az első kötetét, a Téli virágzást is Reich Károly-illusztrációkkal adja ki az író 1956-ban, de az 1970-es, Isten a szekéren című, válogatott gyűjteményes kötetének egyes szövegdarabjait is Kass János rajzai „kommentálják”. A Kicsik és nagyok című válogatott gyűjtemény Dénes Vera rajzaival jelentek meg. A Kicsik és nagyok című novellájához pedig Bálint Tibor készített grafikus képet. Vö.: 2005-ös Kincses Kalendárium.

199. (A novellák első közlései közül is többen rajzos illusztrációkkal láttak napvilágot: A virág sárga és kék című írás, amely később Sárga virág, kék virág címmel vált ismertté, a Magyar Ifjúság hasábjain Mikula Gyula rajzával jelent meg, 1958. március 1-jén. Az Érzelmes emlékezéshez pedig Szász Endre készített képi kommentárt a Nők Lapja 1958. május 1-jei számába.)

Itt, ezen a ponton kapcsolódhatna be esetlegesen több olyan novellának a más médiumba való átemelése, amelyeket nem filmre, hanem magánelőadásra alkalmaztak. Az Isten a szekéren, a Kicsi madár vagy a Szalmaboldogság hangjátékként (Kaszás Gergő), a Téli virágzás egy 1973-as stúdiófelvételen rögzített előadásaként Piros Ildikó tolmácsolásában élvezhető. A hangjátékok rendezője: Tar Éva; a stúdiófelvétel rendező-operatőrje: Horváth Z. Gergely.

Adás: 1973. 03.03. 14:00 és 1999. 05.01./02, 20:30) Forrás: MTVA. (A dramatikus összeállítás Sánta Ferenc Isten a szekéren címet viselte, amely a Nyitott könyv–sorozat keretében került bemutatásra. A novellafeldolgozások elején Koczkás Sándor irodalomtörténész beszélget a szerzővel legújabb, válogatott novelláskötetének megjelenése alkalmából. – L.N.)

Györffy Miklós: A tizedik évtized. A magyar játékfilm a kilencvenes években és más tanulmányok. Budapest, 2001. Palatinus Kiadó, 43. [Györffy, 2001.]

Györffy, 2001. 45.

Bíró Gyula A magyar film emberképe (1957–1989) című könyvében három típust különít el: 1. álmodozók, kritikusok, megszállottak (Makk Károly: Megszállottak, 1963); 2. meghasonlottak, kiúttalanok, kívül rekedtek (Jancsó Miklós: Oldás és kötés, 1963); 3. limitált hősök: korlátozott cselekvési lehetőségeik, kiszolgáltatottságuk miatt. Bíró gyula: A magyar film emberképe 1957–1989. Budapest, 2001. Antológia Kiadó, 88.; 42–43.

24

Morális parabola filmen. Sánta Ferenc Halálnak halála déseire adott látens válasza lesz, morális nézetvállalása az íróval. Ezt a két adaptáció merőben ellentétes filmes rendezéssel igyekszik kimondani: vagy az elbeszélést inkább követő didaktikus túlhangsúlyozással (Szinetár Miklós rendezése), vagy épp nyelvi redukcióval, strukturális ellipszissel (Gödrös Frigyes rendezése).

A tanulmány célja tehát az, hogy feltárja azokat a motívumokat, amelyekből a filmek képi világa a rendező segítségével létrejött. A filmelemzések tehát nem a filmes technikai eljárásokra, hanem sokkal inkább filmesztétikai jelenségekre, motivikus kapcsolatokra, az irodalmi nyelv és a filmnyelv szemiotikai rétegeire, valamint a képiségre koncentrálnak majd.

Három komplexebb szempontot választottunk ki, amelyek segítő vezérfonalai lehetnek az elbeszélés és a két adaptáció egymáshoz viszonyított értelmezésének: elsősorban az elbeszélés szövegének újraalkotását érdemes vizagálni a filmes elbeszélésében és a kompozícióban (nyelv és szüzsé) egyaránt, illetve a szerepek „leosztásá”t; másrészt az elbeszélés képeit és a filmképek egyezéseit-hasonlóságait; a didaxist mint retorikai módszert; harmadrészt pedig egyfajta prózapoétikai párbeszéd összehasonlítására is kínálkozik lehetőség egy antifasiszta kánon másik darabjával (Örkény István: In memoriam dr. K. H. G.). *** Mielőtt rátérnénk a Halálnak halála rövidfilmek összehasonlító-elemző bemutatására, egy elenyésző adatnak tűnő, ámde annál fontosabbnak tartott „jelenségről” kell szólnunk: a Szinetár Miklós-rendezte Halálnak halála című tévéfilm megjelenési dátuma mindenhol 1969; ugyanakkor az MTVA filmkatalógusában szereplő úgynevezett műsoradatlap apró betűs megjegyzést („kieg dok.”) tesz arra vonatkozóan, hogy a filmet 1968-ban forgatták („1968-as film”), bár bemutatása kétségkívül 1969-re esik.10 Egy tévéfilm esetében nem tehetünk olyan horderejű kijelentést, mely szerint egy filmtörténeti korszaknak a reprezentatív példája lenne maga a film, mert habár több neves díjjal kitüntetett filmalkotásról van szó, mégis a mozifilmek határozták meg a filmtörténeti korszakváltást, és nem a tévéjátékok. És ez az, ami tovább árnyalja az ezekben az évtizedekben (a 60–70-es években) alkotott filmek esztétikai-befogadói értékét. A televízió mint új technikai médium belépése a befogadói folyamatba más interpretációs hagyományokat vélt mozgatni már abban az időben is, és ez határozta meg képviseleti arányát is a tévéfilmeknek. A korszak „testközeli”, de nem kritikátlan értékelésében Kovács András már a következőt írja 1973-ban: „Míg a sokkal kisebb közönséghez szóló művészetek mindegyike rendszeresen ismétlődő fórumot kap a tévé műsorában, a film szinte teljesen ki van zárva. Negyedévenként, ha 20 perc áll a filmkultúra terjesztőinek rendelkezésére. Ez az érthetetlen helyzet magának a tévének is árt, gátolja az ott létrehozott újszerűbb tévéjátékok megértését.”11 Ennek a periférikusnak nevezhető pozíciójából tehát a tévés filmeknek nehéz volt a mozis filmek Az első adás 1969. november 27-én főműsoridőben (20:20) volt látható a Magyar Televízióban. Mivel akkoriban médiamonopóliumról beszélhetünk, így ez az esti adás akár a film premierjének is tekinthető.

11 Kovács András: Adalékok a magyar film drámájához. Filmkultúra, 1975/2–3. sz. 15. [Kovács, 1975.]

10

25

Lajtos Nóra

versenytársává válniuk.12 Ki kell mondanunk azt is, hogy ezeknek a tévéjátékoknak nincs műfajtörténeti-befogadói recepciójuk sem: a hatvanas évek mozija mellé nem nőtt föl még a tévéjáték annyira, hogy az, ha nem is azonos, de arányaiban értékelhető súllyal a kritikai kánon másik szólamává váljon. „A hatvanas évek a strukturalizmus évtizede volt: az irodalom és a művészet törekedett az absztrakt, a dolgok mélyén rejtőző struktúrák megmutatására […]. A parabolákban – ha a cenzúra nem vette észre vagy szemet hunyt fölötte – az alkotók rejtjeles üzeneteket küldhettek közönségüknek. A parabolikus modellálásnak az elvont módjai azonban ritkák voltak (Mészöly: Az atléta halála, 1966), a korabeli magyar irodalomban és filmben, más csak az uralkodó kultúrpolitikai irányelvek miatt is, amelyek mindennemű absztrakciót kárhozatos nyugati befolyásnak bélyegeztek és ezért tiltottak […].

Valamilyen realisztikusan és tárgyszerűen kidolgozott esetet kezeltek úgy, mint rejtjeles vagy példázatos sűrítményt, önmagán túlmutató esettanulmányt. Az irodalomban Örkény István, Sánta Ferenc, Konrád György, Hernádi Gyula, Csurka István, Sarkadi Imre stb. voltak ennek a módszernek a legismertebb képviselői, és egyúttal éppen ők voltak azok az írók, akiken keresztül irodalom és film érintkezett egymással.”13 A fenti hosszabb idézet főszövegbe való beemelésére azért volt szükség, mert jól mutatja azt a hatvanas évekbeli társadalom-és irodalompolitikai kánont, amelyben együtt szerepel többek között például Sánta Örkénnyel. A népi-urbánus tábor a korszakban egyebek mellett az antifasiszta kánonban találta meg a helyét egyaránt. A kérdés persze nyitott marad: mit értettek antifasizmus alatt a szerzők?

2. összehasonlító elemzés Sánta Ferenc: Halálnak halála (1963)

(adaptációk: Gödrös Frigyes, 1967; Szinetár Miklós, 1969)

„Az intellektus természeténél fogva örökké élni kíván.”

(Ortega y Gasset) Szinetár Miklós Halálnak halála című tévéjátéka (1969) Sánta Ferenc három novelláját dolgozza föl: a Nácik, A veder és a Halálnak halála címűeket. A filológiai precízség kedvéért fontos megjegyezni, hogy a filmet dokumentáló anyagok között találni olyat, amelyben csak a címadó novella őrzi meg eredeti címét – sőt, ez lesz a tévéjáték címe is –, a másik két Sánta-mű más-más címmel szerepelnek: a Nácik „Ez kecske, ez kutya”, A veder „Bevégeztetett” címmel. A kötetben Nácikként szereplő novella címe elveszíti ugyan didaktikusságát, ugyanakkor történelmi jelentésmezőbe utalja a művet, míg A veder esetében a filmbeli címváltozat (Bevégeztetett) morális töltetű „égi ítélet” végzetszerűsége helyett a történelem „tárgyiasult eszmeisége” válik hangsúlyossá.14 Szintén Nincs sajnos egységes és kidolgozott elméleti műfajleírása a két médiumfajtának (ti. mozifilm vs. tévéjáték), leginkább csak általános tulajdonságukkal, esztétikai többletjelentésük leírásával találkozhatunk.

13 Kovács, 1975. uo.

14 Szinetár Miklós szíves szóbeli közlése alapján tudjuk, hogy ezek a címvariánsok az írótól származnak, miként a forgatókönyvet is Sánta Ferenc írta.

12

26

Morális parabola filmen. Sánta Ferenc Halálnak halála érdekességként tűnhet föl számunkra, hogy a filmkompozícióban ezek az elbeszélések ugyanabban a sorrendben követik egymást, mint majdan az Isten a szekéren című kötetben (1970), amelyben az utolsó novellahármast alkotják. Mivel a film időben korábbi rendezésű (1969), mint a kötet „rendezése” (1970), így még akár az az elképzelés is megkockáztatható, hogy egy szokatlan, fordított irányú szövegszerkesztői eljárással van dolgunk, mely szerint: egy film hathat egy kötetkorpusz belső szerkezetére.15 A tanulmányunk bevezetőjében ígért elemzési szempontok közül is a mű és adaptációinak szerkezeti-narratív struktúrabeli újraalkotásáról szólunk először. *** (A tanulmány a későbbiekben gyakran hivatkozik a két adaptáció egy-egy kiemelendő képkockájára. Ezeket a rendezők monogramjaival rövidítve – SzM és GF rövidítésekkel – adjuk meg.)

2.1. Az elbeszélés szövegének újraalkotása a filmes elbeszélésében és a kompozícióban. A Szerepek „leosztása” Érdemes viszonyítási alapként magából az adaptáció irodalmi anyagából, a Sántaszövegből kiindulni: a Halálnak halála elbeszélés a szereplők részletes bemutatásával indít, a narrátor őket láttatja először: az őrt és a két szürke ruhás, mezítlábas rabot: „Az őr a rabok háta mögött ment (337)”. Ezzel a nyitómondattal lépünk be a novella világába, amely máris kijelölni látszik az őr fókusz-pozícióját a műben, hiszen őt említi sorrendben először az író. A novella expozíciójában valóban megtartja ezt a hangsúlyos helyzetét az őr: a következő bekezdések szinte mind az őrt „pozicionálják”16: „A géppisztolyát a hóna alá szorította, és úgy irányozta a két rabra” (uo); Felemelte a karját, eltörölte a homlokáról a verejtéket” (338); „Leguggolt, hogy megpihentesse a lábizmait”(339). Az őrt szoros ruházata, nehéz csizmája és súlyos géppisztolya szinte gúzsba köti, a raboknak viszont „szabadon, kötelék nélkül volt a lábuk is, a karjuk is” (337).17 Ez a domináns (szerepéből fakadó felettes) szerepe az őrnek a Szinetáradaptációban mindvégig megőrződik, akár azt is mondhatjuk: az őr főbb szereplő a raboknál, legalábbis, ami a rá fókuszáló kamerabeállítások kis- és nagytotáljainak számbeli többletével indokolható (vö.: SzM/7., 9, 10 képek!). Ellenben a Gödrös Frigyes-féle feldolgozásban az őr háttérpozícióban kerül elénk, és szinte mindig a rabok mögötti térben látszik (vö.: GF/2. és 11. képek!).

Az elbeszélés további szerkezeti részeiben az őr pozicionáltsága megváltozik: a háttérbe (a rabok háta mögé) kerül, ugyanis a rabok intellektuális párbeszéde állító A rendező úgy emlékszik vissza, hogy neki ezek a művek ragadták meg leginkább rendezői fantáziáját, ezért vállalkozott filmre vitelükre, a kompozíciós sorrendet is ő alakította ki, amelyet tehát vagy véletlenszerűen, vagy tudatosan – a filmfeldolgozás hatására – szerkesztett egymás mellé Sánta főszövegben idézett, válogatott kötetében, az Isten a szekérenben.

16 Összesen negyven sornyi szövegrész szól az őrről a mű elején.

17 Kiemelés tőlem: L.N. 15

27

Lajtos Nóra

dik a középpontba, ami egyben a bonyodalom alapanyagául is szolgál. Az egymással társalgó foglyok nyelvi megnyilatkozásaival szemben egy ideig az őr „néma” tudata látszik a legfőbb ellenségnek, amelyhez párosul negyedik „szereplőként” az őr fegyvere mint erőszakszimbólum. A puska mindhárom alkotás szüzséjében egyformán hangsúlyos szerephez jut. A drámába forduló jelenetben a puska az, ami után az őr eszmélése után egyből nyúl, és ezt mindkét rövidfilm hangsúlyosan meg is jeleníti: a Szinetár-filmben külön vágással a fegyverre fókuszál a kamera (SzM/8). Gödrösnél nem kap ugyan ekkora hangsúlyt a filmes beállításban a puska, de az itt is látszik: az őr nem „ember” nélküle: vele együtt „érvényes(ül)” (GF/8. kép).

Ha a filmelbeszélés kompozícióját vizsgáljuk a továbbiakban, akkor mindkét adaptáció sajátos belső struktúrát mutat: eltérőt az elbeszéléstől. A filmekben ugyanis csak késleltetve jelennek meg a színészek: Gödrösnél erős szélzúgás kíséretében, a messzi távolból sietnek elénk a szereplők (GF/1. kép). Szinetár filmjében viszont hosszas, egynemű természeti képsorral indul a történet feldolgozása, amelyet egy klasszikus Beethoven-zongoraszonáta zenei aláfestése „színez” tovább.18 A nyitóképben (SZM/1. kép) látható szélfújta búzakalászmező „selymes” (kistotál) látványa harmóniában áll az ívelt dallamvezetéssel.

Ebbe az idilli képbe „úszik be” váratlanul, de kellemes bariton hangján az egyik rab hangja (Mensáros Lászlóé), aki társához (Kállai Ferenchez) szólva Shelley ravennai látogatását említi, melyet olvasmányélményei emlékeiből idézi föl. A Shelleyt idéző szövegrészlet színészi előadásmódja, ahogyan az Mensárostól elvárható, szépen kimunkált. Ez a szövegrészlet az elbeszélésnek az ötödik oldalán olvasható, tehát mintegy in medias res-szerű kezdés jellemzi a film indítását, felbontva a történetmesélés kronológiáját. Joggal feltételezhetjük talán, hogy az irodalmi „nyersanyag” időrendi kereteinek, jeleneteinek önkényes felcseréléseivel, azaz ezzel az intellektuális szövegkiemeléssel a rendezői intenció is szóhoz jut: fel kívánja hívni a figyelmet az elbeszélés művészetpártoló oldalára. Arról van ugyanis szó, hogy a két fogoly között zajló, igen mesterkéltnek nevezhető, „művi”-filoszi „eszmecsere” több tematikus rétegből is táplálkozik, így a képzőművészet (Cézanne), a filozófia (Rousseau), a pszichológia (Freud), az irodalom (Shelley, Byron) és egyéb ismeretelméleti területek is beemelődnek az elbeszélés alapszövetébe. Némi kritikával azt is mondhatjuk, hogy mind az irodalmi anyag, mind a Szinetár-film „túlírja” ezeket a mikroelőadásoknak is beillő beszélgetéseket. A parabola felé közelítő mű ezekben a részleteiben ugyanis didaktikus elbeszélésbe csap át.

Majd a novellának egy másik szöveghelyére ugrunk: némi időeltolódással –, de majdnem szinkronban az új szövegelemmel – együtt változik a képsor: lassan az „éltető”, „tömör” búzakalász-képtől a daruzás19 technika alkalmazásával egy erdőbe tévedünk, ahol a fák lombkoronáján át-meg átszűrődő fénysugár a kezdeti idillt még mindig tovább erősíti (SZM/2. kép). A tájleírás itt a filmnyelvi eszközök közül most a Szinetár Miklós: „Gyönyörű három novella! Ott én azt találtam ki, szemben a korabeli elképzelésekkel, mert akkor az már nagy divat volt, hogy minden legyen olyan gusztustalan, olyan ronda, hogy ez a három szörnyű történet, valami idilli, gyönyörű környezetben játszódjon. A zene is azért olyan idillien szép, mert arról szól, hogy itt van ez a világ, ami gyönyörű, és ebbe jön bele az a szörnyűség: a kontraszt. Én mindig a kontrasztot igyekeztem felmutatni, nálam az mindig nagyon fontos volt.”

19 „A daruzás leíró jelentősége főleg a film expozíciójában, illetve a befejezésénél van.” Bíró Yvette: A film nyelve: Sokszólamúság – modern harmóniarendszer. In: B. Y.: A hetedik művészet. Budapest, 2003. Osiris Kiadó, 65.

(Jelen esetben is ezt az „exponáló” funkcióját használta ki Szinetár Miklós.)

18

28

Morális parabola filmen. Sánta Ferenc Halálnak halála fény-árnyék hatással érvényesül, természetes módon. A fák, a beszűrődő fénysugarak (de már korábbiról, a búzakalászok is) egy tudatos művészi elképzelés filmkockákra vetítését sugallják, azt, hogy minden kép mögött rejtett jelentés keresendő. Ez a rendezői szándék tökéletesen egybevág az írói szándékkal, aki ugyanis – ahogyan arra már többen is rámutattak, és maga az író is beszél róla –, ezzel a művével nem két halálraítélt utolsó útját akarta megírni, hanem a humánum paraboláját: „[…] az írás két hőse nem mártíromságát óhajtotta, de maradéktalanul győzelemre tört. Ne legyen kétség felőle: meggondoltan és tudatosan cselekszenek, olyannyira, hogy nincs szemérem bennük elmondani: az emberiség győz bennük és általuk.” 20 Ha a Gödrös-feldolgozás nyitóképét megfigyeljük, nagyon távolról halljuk és látjuk a szereplőket (GF/1. kép): először az őr inti megállásra a rabokat az „Állj!” parancsszavával, majd buzdítja őket a továbbindulásra („Indulás tovább!”). A balról érkező rabok az őr következő, irányjelölő utasítására („Jobbra!) hirtelen szembekerülnek a kamerával (GF/2. kép), és ugyanabban a gyors tempóban, ahogyan eddig közlekedtek, nagy lendülettel tartanak a néző felé. (A másik adaptációban a szereplők mozgása jóval lassúbb, „ráérősebb”, itt kifejezetten „sietős” a tempó.) Féltotálból látjuk már őket, amikor végre elmozdul merev állásából a kamera (GF/3. kép), és ekkor halljuk először megszólalni a rabokat (Dégi Istvánt és Mensáros Lászlót). Érdemes talán megjegyeznünk, hogy ennek a jelentenek filmtechnikai nehézségei voltak akkoriban. A rendező elmondása szerint: „Technikai értelemben izgatott minket, hogy egy hosszú „fahrt” alatt (sínen mozgatott kocsi, amelyen helyet foglal a kamera) hogyan mozognak a színészek, hogyan tudnak megbirkózni a szöveggel, egyáltalán: hiteles lesz-e az egész? Magunkat is vizsgáztattuk ezzel. Az idő szürke volt és hideg. Kevés próbát lehetett csinálni. Rábíztuk a színészekre a feladatot. Nem mondhattuk, hogy most menjenek vissza a kiindulópontra, egy kilométerrel távolabbra, és kezdjük újra a jelenetet. Az alapvető technikai probléma az volt, hogy az ő járásritmusuk megfelel-e a kamera haladási ritmusának. Ha nem, kisétálnak a képből.”21 Gödrös követi a novella szerkezetét: a rabok első párbeszéde Cézanne 1895-ös Vollard rendezte gyűjteményes kiállításáról szól: „Mindenesetre az ezernyolcszázkilencvenötös gyűjteményes kiállításán, melyet Vollard rendezett, már falon volt… Valamelyik balkáni király, talán a szerb… meg is kérdezte Vollard-tól, hogy: »Ez a maga mestere szép nőket egyáltalán nem tud festeni?«” A másik rab – magasabb, csontosabb férfi – elkerült egy szál kék virágot a fűben” (339). A fenti mondatot azért idézzük, mert a két feldolgozás talán egyetlen egyezése, hogy filmre vitelüket mindkét adaptáció mellőzi, holott magának a mozzanatnak a rendezői kivitelezése nem igényelt volna nagy gondot. Jelentésében pedig fontos hírértéke lehet22, ahogyan azt Reisinger interpretációjában Sánta Ferenc: Miért választottam? (Halálnak halála). Új Tükör, 1979. szept. 23. 14. (38. szám) Gödrös Frigyes szíves közlése szerint.

A novalisi „kék virág” romantikus szimbóluma jelentéstapadással nyilvánvalóan bevillanhat az olvasói értelmezésbe, de ami érdekesebb lehet, az Tamási Áron Virágszál gyökere című novellája, amelyben egy kehes ló morzsolja el sárga fogai között azt a kék virágot, amelyre azelőtt a ló gazdája felfigyelt. Mindkét műben az élet egyszerű, „természetes” szépsége jelenik meg, amely értéket képvisel élni és halmi készülő számára egyaránt. Tamási Áron: Virágszál gyökere. In: Tamási Áron válogatott művei – összegyűjtött novellái. Budapest, 1967. Szépirodalmi Kiadó, 110–112.

20 21 22

29

Lajtos Nóra

olvashatjuk, aki a raboknak a természet pompája iránti érzékenységeként és alázataként értékeli ezt a jelenetet: „Az élet iránti féltő szeretet és alázat önkéntelen megnyilatkozása ez egy halálba menő részéről.” 23 A novella Vollard gyűjteményes kiállítását tartalmazó, fentiekben idézett szövegrészlet is azért fontos szöveghely, mert a Szinetár-rendezésben itt találkozunk először (amint az a későbbi szövegből is kiderül, a fogollyal együtt) az őr agressziójával, amikor is megrúgja az egyik rabot. A szituáció drámaiságát fokozza, hogy elnémul a zene, s vele együtt az a fajta „idilli” légkör is szertefoszlik, amit a zongoraszonáta képviselt eddig. (A filmben szövegtöbbletet tapasztalunk ezzel kapcsolatban: „– Megrúgta vagy megütötte? – Azt hiszem, rúgott, a változatosság kedvéért. Kifogyhatatlan az ötleteiben.”)

Mivel a tájábrázolás igen hangsúlyos szerephez jut a filmben (amint azt még a későbbiekben is látni fogjuk), érdemes feltennünk a kérdést: a filmbeli tájképnek Szinetár poétikus vagy narratív szerepet szánt-e?24 A filmegész felől azt mondhatjuk: a Halálnak halálában egy igen érdekes jelenséggel találkozhatunk. A természetábrázolás túlmutat leíró szerepén, és például a farönk-temető (SzM/3. kép) vagy a kivágott fák látványa (SzM/5. kép) belső narrációt „szül” azonnal a befogadói tudatban, még azelőtt, hogy ez a látvány az elbeszélésben is hangsúlyt kapva verbalizálódhatna a filmben. Ugyanakkor a két rab emlékezői tudatában felidézett Cézanne-képekről szóló beszélgetés – mivel a festmények maguk nem jelennek meg a filmkockákon, egyrészről megmaradnak poétikus „szólam”-nak, ám többszöri búvópatakként való felbukkanásuk miatt már külön narratív betétként is funkcionálnak.

Ha összevetjük a novella környezetábrázoló részeit a filmekével, azt láthatjuk, hogy a Szinetár-feldolgozás nem igyekszik a hűségelv betartására, (ellentétben a Gödrös-féle rendezéssel), s ez megint csak a művészi „láttatást” erősítheti bennünk.

Sánta elbeszélésében a következőképpen stilizálja a novella helyszínét: „Változékony, meglehetősen nehéz terepen haladtak előre, néha kapaszkodniuk kellett (338)” (Kiem. tőlem: L.N.) Rá valló, egymondatos tömörségű környezetfestéssel teremti meg azt a természeti miliőt, amelybe novellája hőseit helyezi. (A szereplők tehát nemcsak a történelem terhe alatt „nyögnek” ebben a „nehéz” időkben, de még a tér is, amelyben halálútjukat teszik, az is „nehéz”.) Ebből a „nehéz” térbeliségből egyelőre (de később is csak felvillantva) semmit nem érzékeltet Szinetár Miklós filmje. Mintha a rendező csak a következő, tájábrázoló szövegrészletekre koncentrált volna rendezéskor: „a zöld fűvel lepett fennsík”-ra (338), „A másik rab – magasabb, csontosabb férfi – elkerült egy szál kék virágot a fűben.” (339) (Ez az egyetlen szöveghely talán, amely poétikus funkcióhoz jut a novellában, és amelyet azonban, ahogyan arról már korábban szóltunk, az adaptációk reflektálatlanul hagynak.) http://miskolc.kerak.hu/Letoltes/Irodalom/SantaFerencHalalnakhalala.pdf Vasák Benedek Balázs írja Eisensteinnek a Nem közömbös természetből vett idézetére válaszul: „Azaz a filmbeli tájkép az elbeszélésnek az az eleme, amely legkevésbé van alárendelve a történetépítés funkcionális követelményeinek, és sokkal inkább poétikus, semmint narratív szerepe van.” Vasák Benedek Balázs: Az utolsó dombon. Tájkép és tájábrázolás Krasznahorkai László és Tarr Béla Sátántangóiban. In: Adoptációk. Film és irodalom egymásra hatása. Szerk. Gács Anna – Gelencsér Gábor. Pécs, 2000. JAK – Kijárat Kiadó, 188.

23 24

30

Morális parabola filmen. Sánta Ferenc Halálnak halála Hosszabb leíró részt csak később találunk a műben: „A nap egyébként laza fátyolfelhő mögött volt, a felhő ellepte jóformán az egész eget, s csak könnyű, opálos fényt engedett a földre. A fű harmatos volt a lábuk alatt, a levegő éles és tiszta, a hegyek körös-körül kékbe öltözötten hallgattak, a közeli völgyek zöld, barna, puha-sárga színekben tárultak a szem elé” (341). Az előbbi szövegrészletből világosan érzékelhető, ahogyan Sánta elbeszélésének nyelvezete szinte „kiprovokálja” a történet filmképre való átültetését. Szinetár is innen indítja el filmjét, talán azért, hogy még nagyobb kontrasztot, és belső (befogadói) lelki drámát érjen el általa. Gödrös Frigyesnél a szereplők és a helyszín kezdeti nagytotáljában azonnal szembesülünk a történet „súlyával”, Szinetárnál viszont a harmonikus tájképi expozíció után felkészületlenül ér bennünket a történet szereplőivel való „találkozás” (SzM/4. kép). A rabok látványa nem fér össze mondandójukkal: azonnal idegenséget érezhetünk. Ezt az idegenségérzetet a novella is képes kiváltani az olvasóból, de a film képi-kompozíciós világa még inkább képes érzékeltetni ezt.

A fákról szóló narratív betét fontos szerephez jut a novellában és a Szinetár-rendezésben egyaránt. Egy magányos, terebélyes fa fajtája felől kezdenek el vitatkozni a rabok: cser vagy tölgyfa, csertölgy… majd fajsúlyukról gyantájuk ipari felhasználásról […] „Nagyon szép fa”. És nem tud róla, hogy halandó” (341).25 A kamera pásztáz, majd a már említett rönktemető látványa imbolygó kameraállásból látszik (SzM/3. kép). Ezt a természeti képsorozatot töri meg az egyik szereplő, történetesen az őr (Vajda László) feltűnése a filmkockákon. Mogorva tekintete, sötét ruházata, félszeg tartása (amely a sok ráaggatott fegyverzettől van) és sántikáló járása teljes ellentétben áll a néhány pillanat múlva megjelenő foglyokkal, akik világos (egyen)ruhában, kisimult, nyugodt arcvonásokkal, egyenes (de nem kihúzott, nem pózolt) testtartással mennek az őr kíséretében. (A novellával ellentétben egyik adaptációban sem mezítlábasok a foglyok. Ruházatukat tekintve Gödrös foglyai fekete, Szinetár rabjai szürke ruhában vannak, és Gödrösnél hajadonfőtt, Szinetárnál sapkában menetelnek.) Hátra kulcsolt kezeikkel nem is foglyok látszatát keltik: ha alakjukat megfigyeljük, olyanok, mintha előadást tartó professzorok volnának (vö.: SzM./4. és 11. képek). (A filozofáláshoz, az elmélyültebb, magasabb rendű szövegközvetítéshez, kommunikációhoz gyakran járul ez a hátrakulcsolt póz, pozíció).

Az őr nem érti a foglyok beszédét: kívül reked a kommunikáción, nem képes dekódolásra. Ez dühíti úgy föl, hogy először nem is verbálisan, hanem fizikailag „rúg” bele az egyik fogolyba. Ekkor látunk először nagytotált a szereplőhármasról („three-shot” – SzM/4. kép), majd a rabok fordítva állnak egymás mellé, mint eddig, és ez az alakzatváltás eredményezi azt, hogy most pedig a másik fogoly (Kállai Ferenc) indítja a beszélgetést. Egy pillanat erejéig teljes panorámát látunk a tájból: magas hegyen vagyunk, körülöttük völgyek. Jól látható, amint az őr a rabok „fölött” áll a rendezői térben. A foglyok aszimmetrikus lépéssel, de egyszerre lépdelnek. Érdekes, hogy általában az őrre „Csodás ellentét feszül ugyanis az elbeszélés tölgye és az Első ecloga tölgye között: az első nem tud róla, hogy halandó, a második tudja, kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt – mégis, a végkövetkeztetés mindkét esetben ugyanaz: addig is új levelet hajt. Vagyis a halál közelsége nem változtat a tudatos, erkölcsi elkötelezettségen!” (A forrásban nincs szerző megjelölve, feltételezés szerint Reisinger János) http://miskolc.kerak.hu/Letoltes/Irodalom/SantaF erencHalalnakhalala.pdf (utolsó letöltés: 2013. május 26.)

25

31

Lajtos Nóra

külön fókuszál a kamera: egyedül maradottságát erősítve ezzel. Egy kis epizód után érkezünk el a kivágott fatörzsekhez (SzM/5 kép), majd lentről fölfelé (daruzás) technikájával egy szakadékból látunk rá a három alakra: olyan érzése támadhat itt a befogadónak, mintha a Pokol tornácán lépegetnének a szereplők (SzM/6. kép). A felhős égbolt fehérsége, világossága fénnyel telíti a képsort. Majd visszatérünk egy sík terepre, ahol szintén a kivágott fák között bukdácsolnak a rabok. Majd az őr elesik, aztán felkel, egy kissé zavartnak tűnik, úgy nézi hátulról a foglyok fejét, a sapkáját is leveszi, inggallérját húzogatja, látszik, hogy ideges (SzM/9. kép). Gödrösnél „nincs idő” ilyen részletkiemelésekre: jól érzékelhető, hogy leginkább az örkényi egyperces, az In memoriam dr. K.H.G. tematikus-formai sűrítettsége jellemzi az adaptációt.

Az is jól látszik, hogy a két kisfilm más narratív struktúra felől közelít a mediális tapasztalathoz: Gödrös a kihagyásos-elliptikus szerkesztés híveként csak azt „vágja ki” a hosszúra nyújtott Sánta-elbeszélésből, ami számára csakis annyiban lényeges, hogy meg tudja mutatni azt, amit a tömörítés stílusalakzatával talán hangsúlyosabbá is tehet az interpretációs folyamatban: a szellemi erő felülkerekedését, majd alulmaradását a fegyveres hatalommal szemben.

A mű tetőpontjához akkor érkezünk, amikor is az őr lába megcsúszik, és a mélybe esik. Mindkét kisfilmben elő van már némileg készítve a helyzet a meredek domboldal és kavicsos tereprajz által. Madártávlatból, nagytotálból látjuk az őrt mindkét felvételen, majd teljes alakos közép-totálból is, hason fekve mozdulatlanul (SzM/7. és GF/7. képek), Szinetárnál pedig végül egész közelről. A szirten álló foglyok mint rabruhába öltözött angyalok, mindkét adaptációban sietnek az őr után. Itt leginkább a Gödrös-féle jelenetet érdemes kiemelni, amelyben a mélység mint egy kráter körvonala rajzolódik ki a hatásos filmképen, melyben középen egy kiszáradt nagy fa áll (GF/6. kép). Mivel a feldolgozások elhagyják a folyóba esés, illetve mentés jelenetét, amelyet pedig igen részletezőn jelenít meg Sánta az elbeszélésben, így az újraélesztési jelenetre sem kerülhet sor.26 Egy pillanatig az őr fegyverét mutatja a kamera (SzM/8. kép). Ez azért fontos, mert mind a novellában, mind a filmekben kiemelt szerep jut annak, hogy az őr első, eszmélő pillanataiban is a fegyvere után nyúl: azt keresi a kezével tapogatva maga mellett. Mivel a filmes rendezések nem ábrázolják az őr újjáélesztését, így egy kicsit gyorsabb tempót vesznek a filmek itt, kiváltképp érzékelhető ez Szinetárnál: mintha siettetné a rendező azt a kérdést, ami az egész mű középpontjában áll: „micsoda emberek maguk?! (SzM/10. kép) Ez az erősen etikus felhangú mondat elmarad Gödrösnél, némi hiányt keltve.27 Az őr tébolyodott lelkiállapotát Vajda László igyekezett jól eljátszani (SzM/9. kép), de igazából egyik filmfeldolgozásnak sem sikerült úgy visszaadnia azt a döbbenetet, amelyet Sánta-szövege nyomatékkal, nyelvi közvetítettséggel jól leképezhetővé tesz bennünk. Persze az is kérdés, hogy a Gödrös-féle filmes interpretáció „elbírna-e” egyáltalán többet az őr színészi játékából (GF/9. kép).

Gödrös filmje Budaörsön játszódik, Szinetáré a Tihanyi-félszigeten, tehát itt esetleg még akár kivitelezhető is lehetett volna a „vizes” megoldás, az persze más kérdés, hogy anyagilag-technikailag mennyire nem volt kivitelezhető.

27 A Sánta-novellák filmadaptációi közül viszont a Sok úr, egy paraszt című elbeszélést feldolgozó Szürke, sárgában (rend. Horváth Z. Gergely, 1973) is elhangzik hasonló intonáltsággal, a bíró a parasztnak intézett kérdésében: „Micsoda ember maga?!”

26

32

Morális parabola filmen. Sánta Ferenc Halálnak halála Majd visszarendeződik a tér: mindkét filmben a két rab mögött halad Fekete Halálként az őr, akinek az a feladata, hogy utolsó útjukra kísérje a foglyokat (vö.: SZM/11. és GF/ 11. képek). Profanizált és parabolikus út ez. A foglyok útja egyfajta anti-passió: elmarad a szenvedő ember képe. A dehumanista világrenddel a szellemi-gondolati szabadság és a sztoikus bölcsesség fölénye csak a kivégzés pillanatáig tarthat. A filmbeli záró képeknek mindkét feldolgozásban sikerült nyitottá hagyni a művet: az elbeszélés utolsó „képében” a rabokat látjuk: „mentek tovább” (358). Itt ismét hasonlóságot mutatnak a filmek: ismételten a természet jut szerephez: Gödrösnél az erős szélzúgás, Szinetárnál a szellő fújta kalász-keret ad méltó befejezést a filmes kompozícióknak (SzM/12. és GF/12. képek).

2.2. Szövegtöbblet és ellipszis: A novella és a filmes elbeszélés eltérő szövegvonásai; A didaxis mint retorika Ha az 1963-ban28 írott elbeszélés szövegét összevetjük a fél évtizeddel későbbi forgatókönyv szövegével, sok eltérést tapasztalunk. Az elbeszélés linearitását felbontó filmes megoldásokra már az előbbiekben részletesen kitértünk, most inkább az lehet az érdekes az összehasonlításnál, hogy milyen redundások, illetve törlések figyelhetők meg az irodalmi „nyersanyaghoz” képest. Azért is tűnhet jó választásnak a két adaptáció ebben a kérdésben, mert merőben ellentétes megoldást választ. És amit még fontos elöljáróban leszögeznünk: Gödrösnél csak anyagfelhasználás történik, forgatókönyvről nemigen beszélhetünk, nincs is feltüntetve, Szinetár filmjének forgatókönyvét pedig Sánta írta. Innen nézve nem csupán egy mediális gesztusról van szó, amelyet mindenképp és elsősorban a rendezőnek kell tulajdonítanunk, hanem azt is érdemes vizsgálnunk: mi változhatott 1963 és 68 között, ami miatt két hangsúlyos (túlhangsúlyozott) mondat is bekerült a filmadaptációba.

A Szinetár-filmnél maradva az egyik jelenet az őr első felindultsága: „A nyelveteket kellene kivágni, csak a nyelveteket, csak a nyelveteket!” (Aztán később még elhangzik egyszer.) Nyilván a rabok között történő eszmecsere nem-értése váltja ki az őrből a dühöt, ahogyan Örkénynél is. A nyelvben lévő lét heideggeri tapasztalatán túl Gadamer megértés-alakzata felől is vizsgálható a probléma: a rabok kommunikatív attitűdje azért ellenszenves a hatalmat képviselő őr számára, mert önkontrollja működésbe lép, és megalázva érzi magát, amiért nem érti beszédüket. Miközben a rabok gondolatszabadságára ügyel, az értetlenség foglyává válik.29 A másik mondat, amely szintén csak a forgatókönyvben található, a „Piszkos hazaárulók vagytok mind a ketten!” Az egyik rab (Kállai Ferenc) nyugodt, kimért hangsúllyal reflektál az őr vádjára. „Mi nem vagyunk hazaárulók”. Ez az én-védekező mechanizmus a rab részéről egyfajta rezonőr-szerep. Nem bonyolódva bele a kijelentés politikai mondanivaló-tartományába, röviden az mondható el, hogy bizonyára Megjegyzés: 1963 éppen a konszolidáció éve: ekkor kapnak amnesztiát a Kádár-rezsim elítéltjei. „A rab belül fogoly, / őre kívül fogoly; / a rab alhat, / őre nem.” (Weöres Sándor: Rongyszőnyeg II., 19.) Az egyik tanulmány (Reisinger?) alfejezetéhez választott találó Weöres-mottóidézet sajnos reflektálatlan marad, pedig jól tömöríti a novella szereplőhármasának szociológiai identitását.

28 29

33

Lajtos Nóra

belejátszhat az értelmezésbe egyfajta antifasiszta kánon felől való értékelése ennek a megnyilatkozásnak. Az is érdekes viszont, hogy habár az elbeszélés paratextusa, az ajánlás ezt jól alá is támaszthatná, az adaptációban, nem látjuk a Lorcának ajánlást, így a természet kornélküli „díszlete” dominál.30 A történet természetbe helyezése is ezt erősíti: „A természet a filmben okkal, ok nélkül történelmietlen környezetnek tűnik. A táj, az erdő, a mezők, a folyóparti és hegyi színterek különféle formáiról nincs történeti képünk […]. A filmbeli természet az eredetiség, az ősi érintetlenség s akár a mitikum jelentésével párosulhat. A hegyekkel és vizekkel vívott harc hasonlóképpen határhelyzeteket jelöl.”31 A másik pedig az a morális írói üzenet, amelyet egy későbbi, Sánta Ferenccel készített 1990-es interjújában szinte szóról szóra megismétel, és ezáltal aláhúz az író.

Szakolczay Lajos az íróval készített (közel húsz év után mégis nyilvánosságra hozott) interjújában olvashatjuk: „– Életművedben kitüntetett szerepet játszik az erkölcs.

Most csupán a zseniális elbeszélésedre, a Halálnak halálára gondolok, amely gyakorlatilag azt sugallja, hogy fegyverrel szembenézni csak az erkölcs, a tudás, a műveltség erejével lehet. Az a két szerencsétlen fogoly, akik magasan fölötte álltak a hatalmat megtestesítő brutális őrnek, valamilyen szerencse folytán megölhették volna fogva tartójukat – mégse tették. Azzal, hogy úgy vélték: a szellem valamiképp megsemmisíti a fegyverrel és különféle erőszakrendszerrel rendelkező hatalmat, mintegy a saját halálukat fogadták el. Rosszul gondolom?” – „Nem. Ez pontosan így van. Ez a győzelem egyik fajtája. Az erkölcsi ember győzelme az erkölcstelenség fölött.”32 Így jutunk el a novella címének egyik szerzői értelmezéséhez, amelyben az ember morális győzelme jut abszolút érvényhez a világ amoralitásával szemben: „De megannyi vér és könny, vesztett csata után is az ember győztes marad. Méltóságot fel nem adva, míg erkölcsi tudásunk, tisztességünk fölé emelkedhet minden rontó erőnek, pusztító akaratnak, mely azt kívánná, hogy haljunk meg halálunk előtt. Reménytelen e kívánság: halálnak halálát teszi az ember végtelen nagy erkölcsi ereje.”33

„Az elemzés során nem szabad figyelmen kívül hagynunk a modern spanyol költészet sokoldalú és kiemelkedő alakját, akinek Sánta Ferenc emléket állít e drámai történettel. Az ajánlás – Garcia Lorca emlékének (máshol „emlékére”) egy műelemző tanulmány szerint „egyúttal megadja a történet történelmi kereteit, egyben helyszínét: valahol Granada közelében, a dél-spanyol hegyekben játszódik, 1936 nyarán. Ha nem állna a cím alatt a spanyol költő neve, a szövegben semmilyen adat, név vagy időpont nem szolgálhatna támpontul a tájékozódáshoz. A szereplők és a környezet szándékolt anonimitása a fentebb már említett egyetemes igény alátámasztásául szolgál: ez a konkrét, drámai helyzet a világ bármely pontján, bármikor megtörténhet és számtalanszor megtörtént már […]” http://miskolc.kerak.hu/Letoltes/Irodalom/SantaFerencHalalnakhalala.pdf (utolsó letöltés: 2013. május 26.)

Gödrös filmje Budaörsön játszódik, Szinetáré a Tihanyi-félszigeten, tehát itt esetleg még akár kivitelezhető is lehetett volna a „vizes” megoldás. (Az persze más kérdés, hogy anyagilag-technikailag mennyire nem volt kivitelezhető.)

31 Knut Hickethier: Természet és épített környezet. In: Film-és televízióelemzés. Ford. Györffy Miklós. Budapest, 1998. Krónika Nova Kiadó, 60.

32 „A legkegyetlenebb napokban ott voltam, ahol a fegyverek ropogtak”: Beszélgetés Sánta Ferenccel. In: Sánta Ferenc: Nemzet, hatalom, erkölcs. Kolozsvár, 2009. Stúdium Kiadó, 199–200.

33 Sánta Ferenc: Halálnak halála – A szerző válogatása életművéből (fülszöveg). Budapest – Ungvár. Trikolor és Intermix Kiadó. Kiemelések az eredetiben: S. F. 30

34

Gellér Katalin

Dobozok: térbeli illúzió a síkon Hetven éves lenne Szikora Tamás festőművész*

Egy számomra rendkívül kedves emlék felidézésével szeretném kezdeni Szikora Tamás rendkívül gazdag, itthon és külföldön is elismert életművének bemutatását, dióhéjban. Az 1990-es évek legelején, botcsinálta kritikusként ismerkedtem meg műveivel, amikor egyik szentendrei művésztelepi kiállításáról írtam beszámolót.

Ezekben a szédítő iramú években a következő találkozásunkra már Párizsban került sor, ahol a Pollock-Krasner Alapítvány támogatásának köszönhetően Tamás a nagyhírű Cité des Arts ösztöndíjasa volt, én pedig a Sorbonne művészettörténeti tanszékén tartottam előadásokat a közép-európai szecesszióról és szimbolizmusról, egyiket Tamás is hősiesen végighallgatta. Egy-egy délelőttre én is elhagytam a rue de Michelet könyvtárát, hogy bejárhassuk a kortárs műveket bemutató párizsi galériák egy részét.

Láttam lázas munkálkodását a szentendrei után párizsi műtermében is, s tanúja voltam néhány párizsi sikerének a Cité des Arts kiállításán, majd a Pompidou Központ melletti Philippe Gand Galériában. Más alkalommal Issy-les-Moulinaux-ban, végül Garges les Gonesse-ben.

Irányi utcai, majd Rákóczi úti műtermében mindig új és új vásznak, reliefek sorakoztak a falakon, gyűjtők, művész- és íróbarátok csöngettek szüntelen. Nagy beszélgetések zajlottak Tamás régi és új művei, valamint az Ecseri piacon vásárolt ikonok, régi metszetek, ütött-kopott dobozok, fadarabok, régi konyhai eszközök és mondanom se kell, számtalan könyv között. Gyűjteményéből leginkább az egykor oltárt díszítő Szentlélek galambjára emlékszem a legjobban.

Hogy jelentős művész, mindenki tudta, bár a kezdet nem volt zökkenőmentes.

Nyíregyházi érettségije után apja kívánságára Szentpétervárott tanult, de gyermekkori érdeklődésétől vezettetve mérnöki tanulmányai közepette is rajzolt, festett, sőt kiállításokon is részt vett. Hazatérve azonban véglegesen a művészpálya mellett döntött.

1970-től a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol többek között Fónyi Géza növendéke volt. A magyar mesterek közül Nagy István műveit csodálta a legjobban, tájképein érezhető is a hatásuk.

Szikora Tamás Munkácsy Mihály-díjas festőművész, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (Nyíregyháza, 1943. november 24. – Budapest, 2012. április 22.)

*

35

Gellér Katalin

Szikora a szocreálból épp csak kilábaló korszakban az avantgárd magyar nagymestereit már ismerte, s kortársaihoz hasonlóan figyelte a „nyugati művészet” ekkor még alig beérkező híreit. Nagyszerű portretista volt, például első feleségéről festett portrét, s 1975-ben készült Önarcképe is kiemelkedő munka. Igen korán kialakult jellegzetes színvilága: barna, fekete és kevés fehér, ettől a későbbiekben is csak ritkán tért el.

Korai munkáinak első jelentős bemutatója szülővárosában, Nyíregyházán volt, a Jósa András Múzeumban. Később is többször visszatért, s jelentős megbízásokat teljesített, így a Korona Szálló konferencia-termének kialakítását, melynek zsaluzott beton, krómacél és neon kompozíciója számtalan vázlat után készült el.

A külföldi mesterek közül Francis Bacon, Edouard Pignon és Antoni Clavé művészetét kedvelte, különösen az utóbbiét. Vele később személyesen is megismerkedett.

Hatására új technikákkal is kísérletezni kezdett, az applikációval, a frottázzsal és a kolázzsal. Keményen megdolgozott képfelszínnel jellemezhetők az 1970-es években készült művei. A vászonra vagy a farostlemezre különböző tárgyakat, például papírt ragasztott, néha gipsszel, homokkal formálta a felületet. A kollázsok mellett bekarcolások, pecsétek, stb. nyomai is láthatók.

Festői, expresszív korszaka 1982-ben zárult le. Ekkor jelent meg a doboz motívuma, amely végigkísérte pályáját. Szikora az Ecserin régi, masszív, általában igencsak roncsolt felületű fűszeres dobozokat vett észre. Otthon különböző alakzatokat formált belőlük, majd lerajzolta őket. Az egymás mellé és egymásra rakott doboztornyok finom textúrájú ceruzarajzain különleges építményekké transzformálódtak. Szigorú geometrikus rendjüket csak egy-egy hiányzó fedelű vagy félig lezárt doboz töri meg.

Mintha a talált tárgyak felélesztették volna benne az 1910-es évek végétől kibontakozó konstruktivizmus magyar mestereinek emlékét, a rend, a mértani formák iránti fogékonyságát. Alkotásainak eszmei sűrítettsége is közel állt hozzájuk.

A következő lépésben Szikora installációkat készített a dobozokból, melyekben a ready-made architekturális építmények alapjául szolgált. Anyagukban ugyanakkor egy letűnt világ kézműipari, ipari világát idézték. Új műveinek alapja a szerkezetes komponálás lett; városokat, ikonosztázokat, triptichonokat épített – szinte végtelen variációban. Új korszakának egyik legjellemzőbb vonása a konstruktív módszer mellett az elmúlt évszázadok formai és technikai megoldásaival történő kísérletezés, újragondolásuk.

Korai munkái közül a legnagyobb sikert egy 1985-ben készített doboz objektjével aratott, amellyel két évvel később a Săo Paulói világkiállításon is szerepelt. Egymás után születtek nagyméretű installációi, melyeken a korábbi művek jellegzetes technikáját is alkalmazta, a felületre papírokat ragasztott, leveleket, pecséteket, később régi könyvfedeleket is, mellyel tovább tágította művei asszociációs tartományát. A látszólag szilárd formaként megjelenő talált tárgy, a töredék további jelentések hordozójává vált.

Munkáin kezdettől érződött az anyaghoz való vonzódása. Korai alkotásai között találunk egy murális munkát is, A Tiszánál elnevezésű faintarziáját a városnaményi művelődési házban. A fali kép festői felszínkezelését később a dobozok szálkás, dur-

36

Dobozok: térbeli illúzió a síkon. Szikora Tamás festőművész

va, az anyagot érzékeltető festése váltotta fel. Az egynemű színfoltokon gyakran áttetszik a faanyag textúrája is.

A doboz mellett egy új kompozíciós elem is megjelent, amely évszázados festészeti tradícióhoz kötődik. A reneszánsz perspektivikus ábrázolásmódjához, illetve a barokk csali perspektívájához kell visszamennünk, hogy ezt a különös téri rendszert megértsük. Jóllehet a reneszánsz perspektívát már részben a szecesszió, de véglegesen az avantgárd művészet elsöpörte, de a művészek számára, különösen a geometrikus formákkal dolgozók számára újra és újra kihívást jelentett és jelent.

Szikora Tamás műveit látszólag a hagyományos háromdimenziós térszerkezet határozza meg, de az alapos szemlélő észreveszi, hogy a párhuzamosok nem mindig párhuzamosok és a távolodó vonalak nem tartanak össze. A dobozok árnyéka sem követi az ábrázolt tárgy vagy forma természetes árnyékvonalát. A rend, a geometria bizonytalan, az éles szögek, az erőteljes árnyékok saját életet élnek, saját szabályokat követnek; a valóság látszatvalóság.

A képkerettel való játék is fontos eleme munkáinak. Ahogy a képek szabálytalan formája, a festmény reliefhez való közelítése is régi-új utakat jelez. A keret nem keretez, hanem ellenpontoz vagy hangsúlyoz; integráns része a kompozíciónak.

A magányos dobozok vagy dobozhalmok a festményeken is megjelentek (Lábas doboz, 1987). Általában sorozatokat készített egy-egy témára, mint például a Bizánci várost. Az egyetlen dobozt ábrázoló festményeket gyakran több részes kompozíciókká alakította (Fűrész-kép, 1992), melyek közül az egyik legismertebb, a méreteivel is kiemelkedő Triptichon (1993).

A téri variációk számtalan változata közül például a Két piramis-doboz című (1990) munkáján a háttér síkjára mintegy rávetülve látható két, szabálytalan háromszögbe zárt doboz, erőteljes csali árnyékokkal. Az egyetlen dobozt megjelenítő, szabálytalan alakú, keretbe fogott vagy keret nélküli festményei a sík és a plasztikus formák megsokszorozott játékra épülnek. A hagyományos perspektívától való eltérések dacára a főmotívumot átütő erejű, a térbe szinte berobbanó geometrikus formának látjuk.

Lombfűrésszel készített reliefjein a főmotívum is gyakran kivágással készült. Ezekben a művekben kiváló ötlettel, játékosan idézi fel a reneszánsz perspektívát alkalmazók szerkesztési módszerét, mellyel festményeik a falba vágott lyuk hatást keltették.

1995 körül készült munkáin a doboz-formák lágy, puha háttérbe olvadnak, az átfestések részben eltakarják éles szögeiket. A formák feloldódnak, mint az Eltűnő dobozok című (1995) akrilfestményen. Egyik legnagyobb szabású, a zsámbéki kastélyban rendezett kiállításán néhány alkotása ezzel szemben a kubizmus francia nagymesterének, Georges Braque-nak a csendéletét idézte fel bennem, még ha egyetlen közös formai részlet sem fedezhető fel műveikben.

A fa, mint említettem, állandó építőanyaga volt műveinek, s többször is főszereplővé vált. 2001-ben egész sor kisebb és nagyobb installációt készített festett deszkákból. Sűrítetten megtalálható bennük számos, korábbi munkáiról már ismert formai jellegzetesség, így például a játék a fára festett, valamint a művek tömege által vetett árnyékokkal. Mind a kisebb méretű objektek, mind a nagy méretű installációk esetében a művek falra vetet árnyéka a kompozíció szerves része.

37

Gellér Katalin

A neo-geometrizmus kortárs áramlatában Szikora egyéni utat képvisel, nemcsak térformálásának karakterességével, hanem művei erős asszociatív erejével is kiemelkedik. Nem tekinthető véletlennek, hogy művészete számos kortársára, festőkre, grafikusokra és iparművészekre egyaránt hatott. Utolsó éveiben már követőivel, tanítványaival együtt is kiállított. Jelentős, a magyar konstruktivizmus hagyományát továbbvivő, és új, eredeti színekkel gazdagító életművének méltó gondozása, bemutatása a hazai művészettörténet kiemelt feladata kell, hogy legyen. Az első lépést öccse, dr. Szikora László már megtette, amikor emlékszobát hozott létre Budapesten, ahol számos műve és kedvelt tárgyai is megtekinthetők lesznek.

Szikora Tamás szentendrei kiállításán 2011-ben

Fotó: Marik Sándor

Két dobozárnyék. Pasztell, karton. 1999. (VILTIN Galéria)

38

Fekete dobozok. 2009. (VILTIN Galéria)

megyei sajtótörténet

Bordé Katalin

A Nyírvidék hetilapból napilappá alakulása (1880-tól 1918-ig) Jóba Elek és Piringer János nyomdászok 1879 októberében alapítottak Nyíregyházán egy közös officinát – Piringer és Jóba név alatt – azzal a céllal, hogy nyomdájukban lapot is előállítsanak. Mindketten szakképzettek voltak, és hosszú nyomdász múltra tekinthettek vissza. A nyomdaalapításuk idején Piringer János (1846–1897) 33 éves, Jóba Elek (1843– 1906) 36 éves volt, aki már közel két évtizedes betűszedői gyakorlattal rendelkezett.

Jóba Elek pályakezdő vándoréveiben több tipográfiai üzemben sajátította el a mesterségét. Így például: Szegeden Burger Zsigmondnál, Pesten a Pollák Testvérek Könyv- és Kőnyomdai Műintézetében, majd Heckenast Gusztáv híres könyvnyomdájában, továbbá a budapesti Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomdában, ahol végleg tökélyre fejleszthette mesterségbeli tudását, és még Hirsch Lipót elismerését is kivívta a pontos, szakszerű munkájával. A nyomdásznak családi kötődése is volt városunkhoz, mert a nyíregyházi Bleuer Zsuzsannával kötött házasságot 1880. július 4-én.

Piringer János felesége, Bozán Mária szintén nyíregyházi származású volt. Piringer János és Jóba Elek a munkájuk során ismerték meg egymást, illetve kötöttek barátságot, és időnként levélben tájékoztatták egymást életük alakulásáról. Piringer az 1879. március 11-én, Budapesten kelt levelében azt tudakolta barátjától, hogy elégedett-e az akkori állásával. Arról számolt be neki, hogy megvette a ceglédi nyomda berendezését, de üzletpolitikai okok miatt nem Cegléden, hanem Nyíregyházán szándékozott letelepedni. Ehhez a nyíregyházi nyomdaalapításhoz kérte fel társnak Jóba Eleket.

A Piringer és Jóba Társcég első iparüzlete a Csengery Sámuel-féle Szarvas u. 118. sz. alatti házban nyitott meg, amit kézi- és gyorssajtóval szereltek fel. A gyors ütemű Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára [MNL SZSZBML], V. B. 186. Nyíregyháza rendezett tanácsú (1929-től megyei város) polgármesterének iratai, 1872–1950. [V. B. 186.] K. 9288/1879. Piringer János és Jóba Elek levele a városi tanácshoz 1879. október 12-én.

MNL SZSZBML XXXIII. 1. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területén lévő állami anyakönyvi kerületek iratai, 1895–2001. Nyíregyházi házassági anyakönyv, 1880.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák, 2. Újabb fejezetek a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza, 1986.

Nyíregyházi Városi Tanács, 27. [Margócsy, 1986.]

Piringer János levele első Jóba Eleknek 1879. március 11-én. Negyedik Jóba Elek magántulajdonában.

39

Bordé Katalin

fejlődésnek köszönhetően 1883 júniusában már újabb bolthelyiségeket bérelhettek ki a városközpontban. Majd hamarosan valóra válthatták álmukat, és 1884 áprilisában mindketten önálló vállalkozásba kezdtek. A Piringer és Jóba Társcég először a Szabolcsi Hírlap című társadalmi hetilapot indította meg 1879. november 2-án, majd 1880. április 1-jén a Nyírvidéket, amibe ugyanazon év december 16-án beleolvadt az előbbi lap. A Nyírvidék első felelős szerkesztője Ábrányi Lajos volt, akinek a nevét a korabeli budapesti képeslapok illusztrátorai között találjuk meg. Szabolcs vármegye legjelentősebb lapja, a Nyírvidék eleinte csütörtökön, 1882. január 1-jétől vasárnaponként jelent meg.

Piringer János kiválása után, 1884. április 5-én10 jegyezték be hivatalosan a Jóba Elek Könyvnyomdát,11 és attól kezdve a Nyírvidéket is egyedül Jóba Elek12 nyomtatta és adta ki. A lap felelős szerkesztői feladata már 1880. szeptember 30-tól reá hárult, amit hat éven keresztül látott el. Ezt a munkakört 1886. június 13-án átadta Jancsó Géza gimnáziumi tanárnak, aki nyolc hónapig 1887. március 27-ig szerkesztette a Nyírvidéket. Ettől kezdve Inczédy Lajos, a neves fővárosi hírlapíró vette át a lap felelős szerkesztését 1912. október 27-ig. Az ő távozását követően második Jóba Elek lett a felelős szerkesztő is 1917. január 18-ig, majd ezután Kertész László, Seres József, Gergely Andor, az ügyvéd Sasi Szabó László viselte ezt a tisztet. Végül 1922. december 31-től Vertse K. Andor töltötte be a posztot a lap fennállásáig.13 A Nyírvidék közéleti, politikai karakterű hetilapként indult, de rendszeresen közölt közgazdasági, tanügyi, ipari, kereskedelmi és szépirodalmi témájú cikkeket is. Ezen kívül tájékoztatott Nyíregyháza város képviselőtestületi és törvénykezési ügyeiről.

Szépirodalmi és gazdasági tárgykörben rövid ideig melléklete is volt. Az előbbi Vasárnapi Lap címmel 1900. október 7. és 1900. november 4. között hetente, az utóbbi pedig 1885. február 15. és 1888. március 4. között havonként jelent meg Inczédy Lajos szerkesztésében, a Felső-Tiszavidéki Gazdasági Egyesület hivatalos közlönyeként, Gazdasági Értesítő elnevezéssel.

A Nyírvidék 1885-ben a vármegye hivatalos lapja lett. Jóba Elek maga kérvényezte már azon év elején, hogy a társadalmi hetilap megyei hivatalos közlönnyé válhasson. A megyei közgyűlés elvi határozatot hozott egy törvényhatósági köz MNL SzSzBML V. B. 186. K. 9288/1879.; MNL SzSzBML V. B. 186. III. 877/1894.

MNL SzSzBML V. B. 186 K. 3327/1884.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (a történelmi Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyék) sajtóbibliográfiája, 1845–2000. Szerk. László Gézáné Szarka Ágota. Nyíregyháza, 2002. Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 7., 297–298., 237–238. [L ászló , 2002.]

A Nyírvidék több mint egy fél évszázadon át (1880-tól 1933-ig) jelent meg, ami egy vidéki sajtótermék esetében már önmagában véve is nagy szó. Megszűnéséről az utódlapja, a Szabolcsi Hírlap tájékoztatta az olvasókat 1933. márc. 1-jén. Lásd Megszűnt az ötvennégy éves Nyírvidék. Szabolcsi hírlap, 1933. március 1. 1. sz. 3.

L ászló , 2002. 238.

10 A későbbiek során a Jóba-nyomda alapítási dátumául mindig az 1879-es évet említették.

11 MNL SZSZBML V. B. 186. K. 3327/1884. A Piringer és Jóba Társcég kérelme a városi tanácshoz 1884. április 5-én.

12 Jóba Elek volt az, aki a népes Jóba családban a nyomdász mesterséget űzők és az Elek nevet viselők sorát megnyitotta. Az Elek név attól kezdve apáról fiúra szállt a családban, mint ahogyan a lapkiadói és nyomdaipari vállalkozás folytatása is.

13 L ászló , 2002. 238.

40

A Nyírvidék hetilapból napilappá alakulása (1880-tól 1918-ig)

löny létesítésére 1885. február 25-én. A törvényhatóság és a laptulajdonos közötti jogok és kötelezettségek megállapítására egy bizottságot hoztak létre, aminek elnöke Zoltán János alispán, a tagjai Lukács Ödön,14 Krasznay Gábor,15 Gaál Elek, Szikszay Pál tiszti főügyész, Kállay Ferenc főszámvevő és Mikecz János 16 aljegyző lettek.17 A Nyírvidék végül 1885. október 1-jétől vált Szabolcs vármegye hivatalos sajtóorgánumává, egyben a községi jegyzők egyletének közlönyévé. Mindezt a lap október 4-i, 40. számától az alcímei is jelezték: Vegyes Tartalmú Hetilap; Szabolcsmegye Hivatalos Lapja; A Szabolcsmegyei Községi Jegyzők Egyletének hivatalos közlönye.

Ugyanebben a számban közölték az alispán és a laptulajdonos között létrejött erre vonatkozó szerződés szövegét is.18 Az alispán október 16-án kelt határozatában tájékoztatta a vármegye valamennyi szolgabíróját és községi elöljáróját, hogy a megye bizottsági közgyűlése elfogadta a Nyírvidéket törvényhatósági közlönyül. Kötelezte őket a részükre megküldött lapszámok hivatalos elhelyezésére és megőrzésére. Hirdetményeik kiadásának módjáról is tőle kaptak felvilágosítást.

Közérdekű közleményeiket, illetve az erre vonatkozó esetleges panaszaikat az alispánnak kellett jelenteniük. A járási szolgabírók fordulhattak közvetlenül a lap szerkesztőségéhez is közölnivalójuk megjelentetéséért. A Nyírvidék 1902 végéig volt a vármegye hivatalos lapja.19 Szabolcs vármegye törvényhatósága, valamint Jóba Elek nyomdatulajdonos és lapkiadó között az 1885-ben létrejött szerződéses viszonyban változás először az 1903. május 10-i K. 9758. Bgy. 382/1903-as, majd az 1911. október 11-i K. 20937. Bgy. 1009/1911-es határozatokkal történt. Az 1903-as határozat legfontosabb döntése az volt, hogy megszűnt a hetilap megyei jellege. Ezért a községeknek már nem kellett a Nyírvidéket járatniuk, bár a határozat továbbra is a figyelmükbe ajánlotta a lapot. Helyette 1903-tól a hetente egyszer megjelenő Szabolcs Vármegye Hivatalos Lapjának20 előfizetésére kötelezték a települések elöljáróit, ami hat koronába került évente. A határozat a községek és a jegyzői hivatalok részére járó példányok kifizetésére a községi pénztárakat, a vármegyei hivatalokba – az alispánnak, főjegyzőnek, aljegyzőknek, fő- és alügyésznek, főorvosnak, árvaszéki elnöknek, ülnököknek, iskoláknak, kiadóknak, főszolgabíróknak és szolgabíróknak – járó számok előfizetési árának kiegyenlítésére a házipénztárt utasította.21 Lukács Ödön (1843–1896) református lelkész, felső-szabolcsi esperes, költő, a Nyíregyháza szabad kiváltságolt város története című monográfia szerzője.

15 Krasznay Gábor Nyíregyháza polgármestere volt 1873-tól haláláig, 1890-ig.

16 Mikecz János (1850–1901) 1878-ban lépett Szabolcs vármegye szolgálatába mint alügyész. 1883 végén lett első aljegyző, 1891-től megyei főjegyző. 1895. október 8-tól 1901 decemberéig a vármegye alispánja volt. Lásd A Mikeczek. Szerk. Bene János. Budapest, 2005. Mikecz L., 121.

17 MNL SZSZBML V. B. 186. K. 8233/1885. 1885. február 25-i közgyűlési jegyzőkönyv kivonata.

18 Hivatalos rész. Jegyzette Mikecz János aljegyző. Nyírvidék, 1885. október 4. 40. sz. 1.

19 MNL SZSZBML V. B. 186. K. 8233/1885. 1885. október 16-i alispáni határozat.

20 Heti rendszerességgel jelent meg 1903. január 4-től 1950. májusig. A Jóba-nyomda a fennállásáig, 1933 februárjáig készítette a hivatalos lapot. Lásd L ászló , 2002. 277.

21 MNL SZSZBML IV. B. 402. Szabolcs, valamint Szabolcs és Ung k.e.e. vármegyék Törvényhatósági Bizottságának iratai 1872–1950. [IV. B. 402.] 39/1903. Szabolcs vármegye törvényhatóságának 1903. május 10-i K. 9758. Bgy. 382/1903-as határozata; MNL SZSZBML IV. B. 402. 59/1911. Szabolcs vármegye törvényhatóságának 1911. október 11-i K. 20937. Bgy. 1009/1911-es határozata.

14

41

Bordé Katalin

A Nyírvidék terjedelme már első Jóba Elek idején a kezdeti négy oldalról előbb 8–10, majd 12 oldalas hetilappá nőtt.22 A laptulajdonos abban látta újsága fennmaradásának biztosítékát, hogy világraszóló eseményekkel és politikával nem foglalkozott.

Ehelyett „minden erejét annak a vidéknek érdekei támogatására szenteli, amelynek támogatásától léte függ.”23 A lap fennállásának első tíz éve után a szerkesztőség megelégedéssel értékelte a közügy szolgálatában eltöltött egy évtized eredményeit. Úgy vélték, hogy a Nyírvidék a közönség minden olyan igényét ki tudta elégíteni, ami egy vidéki laptól elvárható. „Társadalmi életünk valamennyi kérdésének folytonos szemmel tartása mellett természetesen vármegyénk közigazgatási életének mindig objektív visszatükrözése a feladatunk. E részben – úgy érezzük – már eddig is lehetőleg megfeleltünk a kívánalomnak” – írták az 1890. évfolyam első számában.24 A fenti célkitűzésük ellenére nemcsak helyi és megyei vonatkozású híradások kaptak helyet a Nyírvidék hasábjain, hanem időnként az országos jelentőségűek is. Több írás jelent meg Kossuth Lajosról, Széchenyi Istvánról és a Habsburg uralkodócsaládról, elsősorban Erzsébet királynéról. 1883. július 19-től augusztus 3-ig pedig az országos visszhangú, tiszaeszlári bűnper tárgyalása idején Jóba Elek felelős szerkesztésében napi értesítőt adott ki a Nyírvidék szerkesztősége Tisza-Eszlár címmel, amelynek számai tartalmazták a vérvád végtárgyalását, vád- és védő beszédeit gyorsírói jegyzetek alapján 200 oldal terjedelemben. Önálló kiadványban szintén beszámoltak ugyanerről az eseményről A tisza-eszlári per címmel.25 Mindezeket megelőzve már a Nyírvidék harmadik és negyedik évfolyamában megjelentek az első híradások az 1880-as években nagy port felkavaró tiszaeszlári rejtélyről.

1882 és 1883 folyamán pedig több cikk is tudósított az újság hasábjain Solymosi Eszter eltűnéséről. Vezércikkeikben már jóval a per lezajlása előtt rávilágítottak az eset tanulságaira. A másfél hónapig tartó bűnper végtárgyalásáról is tájékoztattak a lapban. A főtárgyalás előtt közzétették Krasznay Gábor nyíregyházi polgármester lakossághoz intézett kérését, amiben higgadt viselkedésre szólította fel a tárgyalás résztvevőit. A felmentő ítélet kihirdetése után még évekbe került, mire az ügy keltette indulatok lecsillapodtak, amihez helyi szinten a Nyírvidék is hozzájárult az objektivitásával.26 A legszélesebb érdeklődésre számot tartó, aktuális események vezércikkben jelentek meg. Ilyen volt például 1882-ben Arany János halálakor Kmethy István két oldalas Költészet és valóság című írása. Ugyanő 1884-ben vezércikk-sorozatot indított Az ember lelki, erkölcsi és testi táplálkozása címmel. Vezércikkben számoltak be többek között Nyíregyháza társasági életéről, az iparos oktatásról, a város és a megye közgyűléseiről, 1887-ben egy új intézmény, a Postatakarékpénztár megnyitásáról. 1888-ban vezércikk jelent meg Kossuth Lajosról a névnapján, 1889-ben az új főispán, Kállay András beiktatásakor, stb.

Az 50 éves „Nyírvidék” albuma. Szerk. Vertse K. Andor. Nyíregyháza, 1928. Jóba Nyomda, 156. [Vertse, 1928.]

Vertse, 1928. 243.

24 Vertse, 1928.246.

25 A tisza-eszlári per. (8-r. 24 l.) Nyíregyháza, év nélkül Piringer és Jóba Nyomda. Lásd Petrik Géza: Magyar könyvészet, 1712–1920. Petrik Géza retrospektív bibliográfiája és a pótlások. Kiszlingstein Sándor, Kozocsa Sándor, valamint az Országos Széchényi Könyvtár kiegészítéseivel. Elektronikus dokumentum. Szöveges adatbázis. Budapest, [2001]. Arcanum Adatbázis Kft. 26 Vertse, 1928. 211–215.; Puskás Miklós: A „Nyírvidék” repertóriuma, 1. 1880–1900. [Kézirat]. Nyíregyháza, 1980. Szerző, 10–14. [Puskás, 1980.]

22 23

42

A Nyírvidék hetilapból napilappá alakulása (1880-tól 1918-ig)

Leggyakrabban valóban helyi és vármegyei vonatkozású egészségügyi, egyházi témájú, közgazdasági, közigazgatási (megyei és városi igazgatásra vonatkozó), mezőgazdasági művelődési, művészeti, színházi, tanügyi és vízszabályozással foglalkozó írások jelentek meg az újságban. Több témakörben hozott a lap ismeretterjesztő cikkeket is.

1887 elejétől regénymelléklet közlésével gazdagodott a Nyírvidék. Színházi előadásokra és hangversenyekre is felhívták olvasóik figyelmét. Nyíregyháza egyesületeinek életéről, munkájáról szintén gyakran adtak tájékoztatást. Rendszeresen beszámoltak az oktatásügy időszerű kérdéseiről helyi és országos viszonylatban egyaránt.

Nekrológokat közöltek helyi, illetve országosan ismert hírességekről. 1887-ben Kmethy Istvánról,27 a Nyírvidék munkatársáról készült nekrológ. Ugyanabban az évben a lap 45. számában jelent meg Vietórisz József Trefort Ágoston sírjánál című beszéde. 1894 márciusában Kossuth halálhírére gyász-számot adtak ki. A millennium évében gyászkeretes nagy tudósítás számolt be Lukács Ödön református pap haláláról és temetéséről. 1898-ban rendkívüli kiadásban számoltak be Erzsébet királyné tragédiájáról. 1901-ben Mikecz János alispán halálát adták hírül.28 A neves évfordulókról sosem feledkeztek meg. 1888-ban arról tudósítottak, hogy a Széchenyi István javaslatára létesült kisvárdai kaszinó 50 éves. Ugyanabban az évben az 1848–1849-es szabadságharc leveréséről Walther Imre Októberi napok 1849-ben című tárcájával emlékeztek meg. 1902-ben ünnepi szám idézte fel Kossuth Lajos emlékét születésének 100. évfordulóján. 1903-ban a Nyírvidék ünnepi hangulatú méltató cikkben foglalkozott a szlovákok Nyíregyházára telepítésének másfél százados évfordulójáról. 1903-ban, születésének 100. évfordulóján Deák Ferencet méltatták.29 Saját évfordulóikról, a lapban történt változásokról, nagyobb – számukra kedvező vagy kedvezőtlen – eseményekről is mindig említést tettek. 1899-ben huszadik évfolyamába lépett a Nyírvidék. Programja változatlanul „a nyomtatott betű súlyával és nyomatékosságával becsületesen szolgálni a közjót.”30 1904-ben ünnepelték a Nyírvidék 25 éves fennállását. Az évforduló jelentőségéről Inczédy Lajos vezércikkben szólt. A lap erényeként emelte ki, hogy gyűlölte a szenzációt, megbízhatóan tájékoztatott a közélet eseményeiről, és azt a nagy célt szolgálta, „hogy Szabolcs vármegye és Nyíregyháza közdolgait előbbre segítse.”31 Balla Jenő cikke ugyanekkor azt hangsúlyozta, hogy a Nyírvidék „egész pályafutása alatt szem előtt tartotta a tárgyilagosság törvényét a közügyekben” és „hasábjai mindig nyitva voltak a közdolgok számára.”32 Prok Gyula az eddigi eredmények elismerése mellett a következő 25 év feladatát is kijelölte. Szerette volna, ha a Nyírvidék politikai lappá alakul, és a partikuláris érdekek szolgálata mellett az egyetemes jelentőségű kérdéseknek nagyobb teret enged. „A »Nyírvidék« […] a vármegye kiváló elméinek Kmethy István (1830–1887) 1858-tól Szegeden, majd Miskolcon volt újságíró, ahonnan Dobay Sándor hívta át Nyíregyházára, a Nyíri Közlöny szerkesztésének átvételére. 1879-ben a Szabolcsi Hírlap felelős szerkesztője lett, majd 1880-tól haláláig a Nyírvidék munkatársa volt. Lásd Vertse, 1928. 240.

28 Puskás, 1980. 1–37.; Vertse, 1928. 253–254., 265., 277.

29 Vertse, 1928. 284–286.

30 Vertse, 1928. 270.

31 Vertse, 1928. 288–289.

32 Vertse, 1928. 291.

27

43

Bordé Katalin

nem találkozó helye, s nem küzdőtere. Pedig annak kellene lennie, s azzá kell válnia!

Ez pedig csak akként lehetséges, ha megnyitja hasábjait politikai vonatkozású sorok számára is. […] át kell alakulnia a »Nyírvidéknek« politikai újsággá. […] Alaptalannak tartom azt az aggodalmat is, hogy az ajánlott változás el fogja téríteni a »Nyírvidéket« eredeti és sikerrel szolgált hivatásától. […] Ki nem foglalkozik máma politikával? A »Nyírvidék« egyedül.”33 Mindez még tizenhárom évig jellemezte az újságot, mert csak 1917. január 18-tól vált politikai napilappá. Dr. Prok Gyula 1904-ben a lap gyengéjéül említette a politikamentességét, ami akkoriban országosan megfigyelhető jelenség volt. Az 1890-es évektől megszűnt ugyanis a sajtóélet egészének közvetlen átpolitizáltsága, ami a lapkiadás üzleti vonatkozásainak előtérbe kerüléséből következett.

Az egyre gyorsabban szaporodó időszaki kiadványok között a politikai lapok mind kisebb arányt képviseltek 1890-es években, és 1910-től 1919-ig ismét fokozatosan csökkent a számarányuk.34 A korabeli cikkekből számos érdekességet is megtudhatunk eleink életéről, gondjairól, örömeiről. 1887-ben a nyíregyházi görögkatolikus templom felépítésének tervéről számoltak be. 1888-ban a tiszalöki római katolikus templom felszenteléséről tudósítottak. 1884-ben az Újdonságok rovatban adták hírül, hogy létrejött Nyíregyháza és Budapest között a vasúti összeköttetés. Az 1884. május 11-i számból megtudhatjuk, hogy Tiszalökről húszan kivándoroltak Amerikába. Az utóbbi két téma az újság visszatérő híranyagául szolgált. Folyamatosan beszámoltak a megyei vasútvonal-hálózat bővüléséről, illetve a kivándorlásról. A 1880-as évek közepétől gyakran adtak hírt a koleráról, a kórházi ápolásának költségeiről, és ismeretterjesztő írásokat közöltek a kivédésére. Állandóan cikkeztek a nyíri vizek lecsapolásáról, szabályozásáról, az árvízvédelemről, továbbá azokról az erőfeszítésekről, amelyekkel a megye homoktalaját próbálták termékenyebbé tenni.35 1892 elején Kállay András főispán arról számolt be a Nyírvidék hasábjain, hogy Szapáry Gyula miniszterelnök és belügyminiszter elismerően nyilatkozott Szabolcs vármegye közigazgatásáról. „A belügyminiszter megállapította, hogy a vármegye közigazgatása az elmúlt három évben átalakult, és ma az elsők közé tartozik az országban.”36 A Nyírvidékben az állandó rovatokon kívül az aktuális eseményekhez kapcsolódó, rövidebb ideig élő rovatok is megtalálhatók voltak, mint például a millenniumi. A lap 1895. december 29-től egy éven keresztül minden apró részletre kiterjedően abban tájékoztatta a nyilvánosságot a millennium országos és helyi eseményeiről. Az 1896. március 22-i számában Nyíregyháza a millenniumon című cikkben az itt tervezett millenniumi programról számolt be, április 19-én pedig már a város végleges, részletes programját közölte a Millenniumi ünnepeink című vezércikkben. Tudósítottak az országos nemzeti kiállítás május 2-i ünnepélyes megnyitójáról is. A Városligetben megren Prok Gyula: A „Nyírvidék” – és a politika. Nyírvidék, 1904. jan. 10. 2. sz. 2.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája, 1. Történelem és kultúra. Szerk. Cservenyák László. Nyíregyháza, 1993. Megyei Önkormányzat, 342.; L ászló , 2002. 238., 92.

34 Buzinkay Géza – Kókay György: A magyar sajtó története. Budapest, 2005. Ráció Kiadó, 152.

35 Puskás, 1980. 16–37.

36 Vertse, 1928. 251.

33

44

A Nyírvidék hetilapból napilappá alakulása (1880-tól 1918-ig)

dezett eseményt Ferenc József nyitotta meg. A rendezvény november 2-án fejeződött be. A Nyírvidék millenniumi hírei – a lap általános eszmei állásfoglalásához híven – a hivatalos irányvonalat tartották szem előtt. A cikkek hangneme tárgyilagos, még a kényesebb témák esetében is. A Nyírvidék nem vette górcső alá a csillogó felszín alatt meghúzódó társadalmi problémákat.37 Nyírvidék állandó rovatai voltak ebben az időszakban: – Csarnok; – Hírek; – A közönség köréből; – Nyílt tér; – Tárca; – Tarkaságok; – Újdonságok; – Vidéki levelek A Csarnok és a Tárca rovatot rövidebb, illetve folytatásokban közölt hosszabb terjedelmű szépirodalmi művek, versek, novellák, fordítások alkották. A Hírek és az Újdonságok a legfrissebb híreket, tartalmazták. Az elsőben az elmélyültebb, gyakran országos jelentőségű, hosszabb terjedelmű közlemények, jelentések, statisztikai adatok, az utóbbiban a rövidebb, többnyire helyi vonatkozású híradások kaptak helyet. A közönség köréből és a Nyílt tér az olvasói észrevételekből, véleményekből és a szerkesztőségnek közlés céljából küldött egyéb írásokból kerültek ki. A Nyílt térben napvilágot látottak hitelességéért nem vállaltak felelősséget, ezért ott a legváltozatosabb, elfogultságtól sem mentes hozzászólások is helyet kaptak. A Tarkaságok című rovatban a legkülönbözőbb témájú és műfajú írások jelentek meg. A Vidéki levelek rovatban a vármegye távolabbi részein élő olvasók levelei tájékoztattak az ottani fontosabb eseményekről.

Időközben a családi vállalkozás egyre jobban kiteljesedett, ami azt eredményezte, hogy 1906. december 1-jén az Iskola utca38 8. sz. alatti Jánószky-féle házból az egész üzem előbb Nyíregyháza legközpontibb részébe költözött át, a Városház tér39 6. sz. alá.40 1908. július 5-től, a 29. évfolyam 27. számától a lap külalakja és tartalma is módosult.41 Kisebb méretű, így könnyebben áttekinthető lett, és Pataky István Giardinettó (Kis kert) című rovatával színesítették a lap tartalmát. Az új rovatban humoros karcolatok, szellemes, tréfás kis írások jelentek meg. A változtatás szükségességét a szenzációhajhászás elutasítása mellett a szerkesztőség a következőképpen indokolta: „Megcsináltuk a változást azért, mert így ebben az új alakban többet fogunk nyújtani olvasóinknak, s változatosabb, könnyebben áttekinthető tartalmat, mint idáig.

A »több«-ben és a »változatosabb«-ban azonban csak a mennyiséget és a rovatok bővítését tessék érteni. De semmi esetre sem azt, hogy mi most már ebben a modern köntösben csak egy vonalnyira is eltérnénk a régi iránytól… Se üzleti érdek, se szenzációhajhászat – ami ezzel azonos –, régen megszokott útirányából a Nyírvidéket még csak kizökkenteni sem fogja.”42 1910-ben a 22. számtól ismét új rovattal bővült a lap, Rovás címmel, amelyben kritikai megjegyzéseket közöltek a közélet jelenségeiről és szereplőiről.

Vertse, 1928. 253.; Turcsik László: A millennium helyi eseményei a „Nyírvidék” c. lapban. Szakdolgozat. Nyíregyháza, 1982. Szerző, [IV.], 11–13., 24–26., 37.

38 A korábbi Nagy debreceni utcát az 1891-ben épült evangélikus egyházi iskola után Iskola utcának hívták 1900-tól.

Lásd Urbán Teréz: Nyíregyháza utcanevei. Budapest, 1978. Eötvös Loránd Tudományegyetem, 49., 55. [Urbán, 1978.]

39 Ma Kossuth tér. Lásd Urbán, 1978. 59, 80.

40 Vertse, 1928. 321.

41 A „Nyírvidék” olvasóihoz! Nyírvidék, 1908. július 5. 27. sz. 1.

42 Vertse, 1928. 342–344.

37

45

Bordé Katalin

1911-től újabb nagyarányú fejlődés indult meg a nyomda életében. 1911 elejétől Jóba László43 teendőit Weisz Manó vette át. Így az addig kizárólag családtagok által vezetett nyomdát attól kezdve külső személy irányította üzletvezetői minőségben. Ezt a posztot mindvégig a második Jóba Elek által alkalmazásba vett Weisz Manó töltötte be, akinek munkájával nagyon elégedett volt. Nem véletlenül, hiszen ők ketten az 1910-es évek elején gyökeres változtatásokat vittek végbe a vállalkozásban. Valamennyi nyomdai munkával kapcsolatos ágazatot továbbfejlesztették, és a kor követelményeinek megfelelő, nagyobb teljesítményű gépeket szereztek be, aminek következtében az üzem termelése lényegesen megnőtt. Továbbá lehetővé vált, hogy 1912. december 15-től hetente már kétszer nyomtassák a Nyírvidéket, míg korábban az csak egy alkalommal, vasárnaponként jelent meg 1800 példányban.44 Az officina prosperitásának köszönhetően 1913. szeptember 15-én nyomdahelyiségeket is magába foglaló lakóház építésére adott be kérvényt Jóba Elek az ugyancsak forgalmas helyen fekvő Széchenyi u. 9. sz. alatti telkére. Nagy Elek45 műszaki tanácsos az emeletes bérház építési engedélyét 1913. október 9-én adta ki.46 A szecessziós homlokzatú épületet a fővárosban is elismert megyebeli építész, Szabolcs Ferenc és munkatársa, Papp Gyula tervezte. 47 1914. április 30-án a már elkészült házat lakhatónak és használhatónak találták, és a város közigazgatási tanácsa 1914. május 19-én kiadta rá a lakhatási és használatbavételi engedélyt.48 1914. június 10-én át is költözött a nyomda, a szerkesztőség és a kiadóhivatal a korábbi helyéről ebbe az addigiaknál sokkal nagyobb, és kifejezetten a vállalat igényeinek figyelembevételével készített épületbe. Az alagsorban külön munkatermekben helyezkedett el a szedő-, a gépterem, a tömöntés (sztereotípia), 49 a gépszedő, a gépöntő, a könyvkötő és a papírraktár. Az emeleten egy nagy nyomtatványraktárt, egy kamrát és egy mosókonyhát alakítottak ki. A földszinten kapott helyet a Jóba család lakása, a tulajdonos irodája, a szerkesztőség és az üzlet helyiségei.

A nyomdaalapító Jóba Elek elhunyta után a vállalatot Jóba Elek utódai Könyvnyomdája és Könyvkötészete néven az özvegye irányította a fiaival – a 25 éves ifjabb Jóba Elekkel és a 22 éves Lászlóval – együtt 1908. július 7-ig, a haláláig. Azt követően Jóba László (1884–1944?) vezette a céget mint nyomdatulajdonos. Második Jóba Elek kezdetben csak az üzletvezetői feladatokat és a lap kiadóvállalati teendőit látta el társtulajdonosi minőségben, de 1911. február 13-tól már hivatalosan is ő jegyezte a céget, mert László öccse 1911 januárjában Budapestre költözött.

44 MNL SZSZBML V. B. 186. XIII. 34/1912. Második Jóba Elek 1912. jan. 11-i levele Májerszky Béla polgármesternek.; Margócsy, 1986. 72.; L ászló , 2002. 238.

45 Nagy Elek (1879–1953) első Jóba Elek legidősebb lányának, Jóba Évának (1883–1976) volt a férje.

46 MNL SZSZBML V. B. 186. IV. 222/1913. Második Jóba Elek építési kérvénye; MNL SZSZBML V. B. 186. IV. 222/1913. Az 1913. október 9-i építési jegyzőkönyv második Jóba Elek építkezésére vonatkozóan.

47 Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák, 4. Újabb híradások a régi Nyíregyháza életéből. Nyíregyháza, 1997.

Nyíregyházi Városi Önkormányzat, 42. Az épület ma is áll, lakóházként funkcionál.

48 MNL SZSZBML V. B. 186. IV. 222/1913. Az 1914. ápr. 30-i jegyzőkönyv második Jóba Elek építkezésére vonatkozóan; MNL SZSZBML V. B. 186. IV. 222/1913. Az 1914. május 19-i véghatározat a második Jóba Elek által építtetett lakóházra vonatkozóan.

49 Sztereotípia vagy tömöntés olyan eljárás, amelynek segítségével a szedéstömbről bármikor felhasználható magasnyomásos nyomólemezt, ún. sztereotíp lemezt vagy tömöntvényt állítanak elő. Ez újabb kiadáshoz, illetve utánnyomáshoz is felhasználható. A Jóba-nyomda gyakorlatában gyakran előfordult, hogy a Nyírvidékben és más, általuk nyomott sajtótermékekben megjelent egyes írásokat ennek a technikának a felhasználásával később önálló kiadvány formájában – kötetbe gyűjtve vagy különlenyomatként – is kinyomtatták.

43

46

A Nyírvidék hetilapból napilappá alakulása (1880-tól 1918-ig)

Második Jóba Elek 1914-ben kicserélte a tíz éve üzemben lévő tégelysajtóját egy amerikai nyomóhengeres gyorssajtóra.50 Az amerikai gyorssajtón kívül 1914–1916 között még egy Kaiser 13-as rotációs gyorssajtót is vett. A rotációs gép még a gyorssajtónál is nagyobb teljesítményű nyomtatást tett lehetővé, és feltétlenül szükséges volt a nagy példányszámú napilapok nyomásához. Viszonyításképpen közöljük, hogy Szegeden Endrényi Imre 1891-ben alapított nyomdájában 1910-ben állítottak üzembe egy rotációsgépet a Szegedi Híradó és a Friss Hírek című napilapjai nyomására, de ekkor már a szegedi „Délmagyarország” Nyomda- és Lapkiadó Rt.-nél is működött rotációs gyorssajtó. A debreceni városi tanács pedig 1905-ben ismerte fel, hogy a városi nyomda berendezésének felújítása nem odázható tovább, és két gyorssajtó vásárlását is engedélyezte.51 A modern nyomdatechnikai vívmányok beszerzése ezzel még nem zárult le a Jóba-nyomdában. A szedőgép feltalálása forradalmasította a szedést, és a kézi szedésnél sokkal gyorsabb előállítási lehetőséget teremtett. Ezt felismerve Jóba Elek 1915-ben és 1916-ban is vásárolt egy-egy Typograph szedőgépet52 hét: 2 db antique, 2 db romane garmond, 2 db borgis és 1 db nero matricával ellátva, ami a korábbinál változatosabb szedésképet tett lehetővé. A két Typograph géppel és a rotációs gyorssajtóval megteremtette a napilapkiadás feltételét. Vidéken elsők között Szegeden kezdték alkalmazni a nyomdatechnika századvégi vívmányát. 1904-ben már 2 Typograph működött ott. A debreceni városi nyomdában 1910-ben állították üzembe az első szedőgépet. 1904-ben országosan 63, ebből Budapesten 57 ilyen gép volt.

Ezért is nagy szó, hogy Jóba Elek vidéki nyomdatulajdonosként igen hamar arra az elhatározásra jutott, hogy kettőt is beszerez az 1888-ban szabadalmaztatott Typograph 1914-ben továbbfejlesztett, sok tekintetben megjavított modelljéből.53 Első Jóba Elek által 1894-ben és 1904-ben, valamint második Jóba Elek által 1914 és 1916 között vásárolt gyorssajtókon és sorszedőgépeken kívül az officina felszerelései között volt ekkor sok más, a különböző nyomdai eljárások során nélkülözhetetlen eszköz is.54 Ez a folyamatos fejlődés megteremtette a lehetőségét annak, hogy a MNL SZSZBML V. B. 186. X. 813/ 1912. Doktor Ármin iparfelügyelő jelentése a nyíregyházi Magyar Királyi Kerületi Iparfelügyelőségnek 1912. dec. 6-án; MNL SZSZBML V. B. 186. X. 813/ 1912. Jóba Elek levele Májerszky Bélának 1913. jan. 27-én; MNL SZSZBML V. B. 186. X. 813/ 1912. Doktor Ármin jelentése a nyíregyházi Magyar Királyi Kerületi Iparfelügyelőségnek 1913. december 23-án.

51 Benda Kálmán – Irinyi Károly: A négyszáz éves debreceni nyomda. Budapest, 1961. Akadémiai Kiadó, 209.

[Benda – Irinyi, 1961.]; Gaál Endre: A szegedi nyomdászat 1801–1918. Szeged, 2001. Csongrád Megyei Levéltár, 191–192. [Gaál, 2001.]

52 Az Amerikában John Rogers által 1888-ban szabadalmaztatott klaviatúrás szerkezetű Typograph sorszedőgépen dolgozó szakember 3–5-ször annyi szedést volt képes előállítani ugyanannyi idő alatt, mint egy betűszedő. A szedőgépek viszonylag lassan hódítottak tért Európában, illetve Magyarországon. Az első sorszedőgépet külföldön 1886-ban, nálunk 1900-ban kezdték használni a Budapesti Hírlap nyomdájában. Az egyes betűk szedésének gépesítése Amerikában 1894-ben, Európában először hazánkban 1904-ben valósult meg, az Athenaeum nyomdában.

A szedőgépek lassú elterjedése magas árukkal – 1905-ben 9000 K volt – és az új technikától való idegenkedéssel volt összefüggésben. Lásd. Kovács Máté: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében 1849-től 1945-ig.

Budapest, 1970. Gondolat Kiadó, 86.; Nyomdaipari enciklopédia. Főszerk. Gara Miklós. Budapest, 1977. Műszaki Kiadó, 117.; Gaál, 2001. 188–190.

53 Benda – Irinyi, 1961. 211.; Gaál, 2001. 188.

54 MNL SZSZBML V. B. 189. Nyíregyháza város Árvaszékének iratai, 1873–1944. [V. B. 189.] 2821/1937. Második Jóba Elek ingóságairól és ingatlanairól készített hagyatéki leltár másolata a Nyíregyházi Városi Árvaszék számára 1918. október 8-án. MNL SZSZBML V. B. 189. 2821/1937. Gépek és felszerelések leltára 1926., 1927., 1928., 1929. és 1930. évről.; Vertse, 1928. 159.

50

47

Bordé Katalin

szerény keretek között megalakult lap- és nyomdavállalat az 1910-es évek közepére a vármegye elsőrangú üzemévé nőjön, igényes kiállítású nyomtatványokat állítson elő, és a Nyírvidék átalakulhasson napilappá.

Az utóbbi megvalósulásához a külső körülmények is hozzájárultak. 1917. január 17-én megszűnt ugyanis a Szabolcsvármegye című esti megjelenésű politikai napilap, ami kedvező körülmény volt ahhoz, hogy az addig heti kétszeri megjelenésű Nyírvidék naponta kiadva elégítse ki a helyi lakosság információéhségét. Jóba Elek újsága a Szabolcsvármegye megszűntét követő naptól, 1917. január 18-tól vált politikai napilappá, Kertész László felelős szerkesztésével, aki már a megszűnt lapnál is ilyen minőségben tevékenykedett.55 Nyíregyháza történetében nagy jelentőségű volt a Nyírvidék hetilapból napilappá történő átalakulása, ami fénykorában hétköznaponként 1500 példányban készült.56 A Nyírvidék attól kezdve bőséges bel- és külpolitikai híranyaggal tájékoztatta olvasóit, és a Szabolcsvármegye című laphoz hasonlóan, hétfő kivételével minden este megjelent. Délután öt óra után került az olvasói kezébe, mert technikailag így volt kivitelezhető az előállítása.57 Szabolcs vármegye leghosszabb életű, legnagyobb példányszámú, legszínvonalasabb és ízlésesen aránytartó lapjának nagy olvasótábora volt. Tárgyilagosan tájékoztatott az országos politikáról, a kivándor­lásról, a szociális helyzet feszültségeiről, az iskolaügyről, az első világháború borzalmairól és a helyi eseményekről. A korabeli sajtó legnagyobb dilemmáját: tisztességesen informálni az olvasót és a lapot is eladni – a liberalizmusával oldotta meg. A Nyírvidék egész fennállása alatt kormánypárti lapként működött, vagyis elfogadta és hirdette a mindenkori kormány politikáját.

Részlet a Nyírvidék első számának a címoldalából 1880. április 1-jén L ászló , 2002. 238., 311–312.

Margócsy, 1986. 75.

MNL SZSZBML V. B. 189. 2821/1937. Géczy Kálmán jelentése a nyíregyházi Jóba Elek-féle nyomda felülvizsgálásáról. Kelt: [Budapesten], 1926 novemberében.

55

56 57

48

Galambos Sándor

A Szabolcsi Szemle első évtizede (1934–1944) Egy folyóirat általában arról tanúskodik, hogy életre hívó közössége fogékony a kultúra iránt. Az adott periodika léte mindig azt bizonyítja, hogy van mondanivaló és érdeklődő olvasóközönség, s nem utolsósorban elő is tudják teremteni hozzá a költségeket. Ezért fontos, hogy a mi megyénknek is legyen (maradjon) saját folyóirata, amely egyszerre tölti be a tükör és a kulturális futár szerepét azzal, hogy a magunk számára is feltárja és máshová is eljuttatja szellemi értékeinket.

Ha a megye legjelentősebb, legrégebbi periodikája, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle múltját vizsgáljuk, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a folyamatos jelenlétet nem sikerült elérnie. 1934 és 1944 között ugyan rendszeresen, 1956-ban, 1964-ben és 1965-ben csupán egy-egy számmal jelent meg, a köztes időkben pedig szüneteltette működését. 1966-tól 2010-ig viszont megszakítás nélkül, évi néggyel működött. 2011 elején a szerkesztőség elbúcsúzott olvasóitól. Sajnálatos, hogy ezzel megszakadt a hosszú folyamat. 2012-ben azonban ismét újraéledt a Szemle.

Miután az 1966-ban megalakult szerkesztőség az (I.) új évfolyamba sorolta be saját folyóiratát, joggal tehető fel a kérdés, melyik volt a régi évfolyam. Németh Péter, aki 2004-től 2011-ig volt főszerkesztője a lapnak, azt írta 2005-ös visszatekintésében: „biztos, hogy a Szemle nem ’56 örökösének tartotta magát 1966-ban.” Ezt elismerve csak két lehetőség marad: vagy az előző két év számait, vagy az 1934 és 1944 között megjelent Szabolcsi Szemlét tekintették az első évfolyamnak. Az előbbi logikailag nem igazolható, mivel két év egy-egy számát nem lehet (régi) évfolyamnak venni, a második ideológiailag nehezen képzelhető el, hiszen az 1960-as évek közepén nemcsak az 1956-os forradalom és szabadságharc, hanem a Horthy-korszak is elfogadhatatlannak számított.

Az kimondottan örvendetes, hogy megyénkben már több éve működik A Vörös Postakocsi és a Partium, néhány éve pedig még a Tariménes is rendszeresen jelentkezett.

A periodika elnevezése a területi változásokat követte: 1934–1944 között Szabolcsi Szemle, 1956–1992 között Szabolcs-Szatmári Szemle, 1992 után Szabolcs-szatmár-beregi Szemle.

Németh Péter: A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 40 évéről. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2005. 3. sz. 285– 291. Németh Péter szerint 1966-ban az 1964-ben és 1965-ben megjelent számokat gondolták elődnek.

49

Galambos Sándor

Fél évszázaddal később már elég nehéz rekonstruálni, mire gondoltak a hatvanas évek közepén a szerkesztők, most viszont megfelelő időtávlattal és az előző politikai rendszerek tagadásának kötelező kényszere nélkül megtehetjük, hogy 1934-től napjainkig egyetlen folyamnak tekintjük a Szemlét, amelynek hosszabb-rövidebb szünetekkel tagolt különböző szakaszai követték egymást. Jelentős megszakításokkal ugyan, de a periodika 80 éves múltra nézhet vissza.

A Szemle elődei. A megyében azonban nem a Szemle volt az első folyóirat. 1883ban megjelent a Remény, 1911–12-ben beköszöntött a következő, a Hónap, 1933–34ben felbuzgott a Forrás. Ez utóbbi a Benczúr Kör – amely a Bessenyei Kör alternatívájaként jött létre – fiatal, formabontóan kísérletező csoportjának lapja volt.

Egyik sem tudott azonban két teljes évfolyamot megjelentetni. A korabeli Szemle közölte egyik szerkesztője elemzését a Forrásról, s a konzervatív, keresztény-nemzeti gondolat jegyében erősen bírálta a folyóirat szemléletét, miközben elismerte, hogy bizonyos írásokban megmutatkoznak a tehetség jelei.

A Szemle indulása. A Szabolcsi Szemle első száma 1934 tavaszán jelent meg. Tóth I. Lajos tervezte a címlapot, amelynek központi motívuma, a Bessenyei-érem Z. Szalay Pál alkotása. Itt tüntették föl a szerkesztők és a kiadó, a Bessenyei Kör nevét.

Tíz évfolyamon keresztül megtartották ezt a külcsínt, csupán az utolsó év egyetlen, számozatlan kiadványáról hiányzott Bessenyei álló, gondolkodó alakja. A hátsó borítón (és gyakran az utolsó oldalakon) többnyire hirdetéseket helyeztek el.

A folyóirat 1944-ben már a 11. évfolyamába lépett, tehát igen mostoha körülmények között is képes volt hosszabb ideig létezni. Mi az, ami megkülönböztette a Szemlét az elődeitől, mi tette lehetővé a tartós működést? Az egyik fő ok minden bizonnyal az, hogy ezt a lapot a megyei elit egyesülete, az 1898 óta létező Bessenyei Kör10 hívta életre. A Kör elnöke mindig a megyei vagy nyíregyházi közigazgatás vezetői, főispánjai, alispánja és polgármesterei közül került ki. A lapalapítás idején, 1932-től 1934-ig éppen Bencs Kálmán nyíregyházi polgármester töltötte be ezt a funkciót.11 László Gézáné: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (a történelmi Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyék) sajtóbibliográfiája (1945–2000). Nyíregyháza, 2002.

Margócsy József: A Benczúr Kör és a Forrás c. folyóirat. In: Acta Academiae Paedagogicae Nyíregyháziensis.

Irodalomtudományi Közlemények, 1992. Szerk. Csorba Sándor. Nyíregyháza, 1992. 49–63.

Szentmiklósi Péter: Forrás. Folyóiratszemle – kritikai megjegyzéssel. Szabolcsi Szemle, 1934. 1. sz. 30–31.

Az első 11 évről igen alapos, bevezetővel és mutatókkal ellátott repertóriumot állított össze Orosz Szilárd: A Szabolcsi Szemle repertóriuma, 1934–1944 címmel, amely Nyíregyházán, 1993-ban jelent meg.

Tóth István Lajos az 1930-as évek elejétől a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium rajztanáraként dolgozott.

Z. Szalay Pál (1891–1975) festőművész. Lásd: Barkóczy János: „…míg élek, nem teszem le az ecsetet” (A 81 éves Z. Szalay Pál köszöntése). Szabolcs-Szatmári Szemle, 1972. 3. sz. 47–53.

10 Horthy István: A Bessenyei Kör 40 éves története (1898–1938). Szabolcsi Szemle, 1938. 1–4. sz. 3–65.; Bánszki István: A Bessenyei Kör története. A Szabolcsvármegyei Bessenyei György Művelődési Kör története (1898– 1949). Nyíregyháza, 1989.; Galambos Sándor: Az egyesület mint társadalomszervező erő. A Szabolcsvármegyei Bessenyei György Kör példája. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2005. 3. sz. 458–466.

11 Bencs Kálmán 1918–1934-ig, haláláig volt Nyíregyháza polgármestere. Lásd: M. Oberländer Erzsébet: Három nyíregyházi polgármester. Adalékok a nyíregyházi Bencs család egyik ágának történetéhez. In: Szabolcs-szatmárberegi Évkönyv, 12. Szerk. Nagy Ferenc. Nyíregyháza, 1997. 319–345.

50

A Szabolcsi Szemle első évtizede (1934–1944)

1934-től 1936-ig dr. Mikecz Ödön főispán, utána 1944-ig Szohor Pál látta el az elnöki feladatokat, aki Bencs Kálmánt követte a városvezetői székben. Az elnökség tagjai is közismert, tekintélyes emberek voltak. Tehát megvolt az a háttér, az a kapcsolati tőke, amely hosszú távon biztosította az egyesület működését és a lap megjelenését. Mind az egyesület, mind a Szemle a fősodorba tartozott, élvezte a helyi politikai vezetők támogatását.

A szerkesztők minden szám elején közzétették a folyóirat deklarált céljait: „A Nyírség minden friss, életerős hajtását bemutatni s a szabolcsi kultúra minden jelentős mozzanatáról tájékoztatni a nagyközönséget…” A szerkesztőség „közönséget, irodalmi, művészi köztudatot akar nevelni…” A főszerkesztő a lap első cikkében kijelentette, hogy tartósabb hajlékot kívánnak emelni a nyírségi múzsának.12 Azt tervezték, hogy a Szemle évente tízszer jelenik meg, de ez csupán 1935-ben sikerült. 1936-tól jöttek az összevont számok, s ettől kezdve évente 3–5 alkalommal vehették kézbe az olvasók a folyóiratot elérhető áron,13 a Kör tagjai pedig a tagdíj fejében ingyen vagy kedvezményesen jutottak hozzá. 11 év alatt összesen 39 szám jelent meg.

A szerkesztőség. Az első időszak főszerkesztője végig Szohor Pál volt, aki az induláskor Nyíregyháza főjegyzőjeként dolgozott.14 Az egyik első szerkesztő, Belohorszky Ferenc, a nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium magyar–német szakos tanára, szintén 1944-ig maradt.15 Lapalapító társuk Szentmiklósi Péter, a nyíregyházi Királyi Katolikus Gimnázium magyar–német szakos tanára volt, akinek 1938 végén bekövetkezett halála után16 Méreiné Juhász Margit tanár, író, költő lett szerkesztő.

1940-ben Vácz Elemér levéltárossal bővült a létszám. A következő évben – Juhász Margit távozása után17 – pedig Jákváry Kálmánnal, a vármegyei iskolán kívüli népművelési bizottság titkárával gyarapodott ismét négyre a szerkesztőség.

A szerkesztők maguk is sok írást jelentettek meg a folyóiratban, különösen Belohorszky Ferenc, aki jelentős Bessenyei-kutatónak számított. Ő volt a legtöbb „programadó” cikk szerzője. Ezekben az általa kívánatosnak tartott irodalmi és műveltségeszmény mellett szállt síkra. Több mint 60 közleményt tett közzé, igaz ezek jelentős része könyvismertetés. Gyakran használta írói álnevét, a Hungarust.

Szentmiklósi Péter is sok esszét közölt, pl. a félműveltségről és az álműveltségről; a hivatásosokról, műkedvelőkről és kontárokról; a kritikáról; a gondolkodás reformjáról (a pacifizmus helyett az erőszakot részesíti előnyben); a német nyelvoktatásról. Érdekes, hogy legritkábban maga a főszerkesztő publikált.

A Szemle szerzői. A szerzők közül kiemelkedik Sziklay László, a Kossuth Gimnázium fiatal magyar–francia–szlovák szakos tanára. Több mint 40 írás fűződik a Szohor Pál: A „Szabolcsi Szemle” életrehívása. Szabolcsi Szemle, 1934. 1. sz. 1–3.

Az inflatorikus hatást azonban nem tudták kivédeni, a periódusban mind az előfizetői ár, mind az egyes számok ára emelkedett.

14 Szohor szerkesztette az 1924-ben megjelent Nyíregyháza örökváltsága című kötetet.

15 Belohorszky 1940-ben kulcsszerepet játszott Bessenyei hamvainak Nyíregyházára hozatalában.

16 Szerkesztőtársai a Szemle 1938. évi 5–8. számban a 97–98. oldalon tisztelegtek emléke előtt.

17 A Mérei-házaspár Kolozsvárra költözött.

12 13

51

Galambos Sándor

nevéhez. Elsősorban a felvidéki magyarság helyzetét ábrázolta nagy pontossággal, mértéktartóan. Sziklay két írói álnevet is használt: Spectator és Dunai.

A folyóiratban közölt cikkek szerzői szinte kizárólag olyanok, akik a megyében éltek vagy itt születtek. Figyelemre méltó, hogy a versek, elbeszélések jelentős részét nők közölték: Jósa Jolán, Kiss Margit, Tartallyné Stima Ilona,18 Gaizlerné Csegezy Noémi, Belohorszkyné Argalás Sári, Margócsy Emilné, Wagnerné Riszdorfer Elza, Schedlbauerné Szovátay Gáborka, Farkas Ibolya. Többségük értelmiségi foglalkozást űzött és/vagy értelmiségi férjük mellett alkotott.

Az esszék elsősorban Belohorszky Ferenc, Szentmiklósi Péter, Sziklay László és Rába László tollából származtak. Némelyiket két vagy három részben tették közzé.

Az irodalmi alkotások mellett történeti és irodalomtörténeti értekezések, néprajzi leírások, közgazdasági tanulmányok is megjelentek. A Szemle időnként útleírásokat, zenével és képzőművészettel kapcsolatos fejtegetéseket, pedagógiai tárgyú cikkeket, színházi kritikákat is közölt.

Néhány név a helyi ismertebb és jelentősebb szerzők közül: Bory Zsolt, Kelen László, Kiss Lajos, Merényi Oszkár, Nyárády Mihály, Vietórisz István és József.

A rovatok. A szerkesztés logikáját nem a rovatok határozták meg. Az első időszakban csak egy állandó rovat létezett az egyes számok végén, a Holmi. Ebben többnyire rövid, ám gyakran erős kritikát megfogalmazó könyvismertetések19 mellett a Bessenyei Kör irodalmi és szabadlyceális (ismeretterjesztő) szakosztályainak rendezvényeiről szóló beszámolók és új folyóiratok ismertetései kaptak helyet. 1937-től újabb, rendszeresen jelentkező rovat tűnt föl: a Magyar Néző, amelyben a magyarság sorskérdéseit elemezték.

Tematikusnak tarthatjuk az 1935. évi 8. számot, amelyben Belohorszky 4 oldalas bevezető tanulmányát követően Bessenyei György Hunyadi László tragédiája című színpadi művét közölték. Ezenkívül csupán a Holmi rovat néhány írása kapott helyet. A szintén tematikus, 1938. évi 1–4. számban a Bessenyei-kultuszról és a 40. évfordulóját ünneplő Bessenyei Körről szóltak az írások.

1940-ben megjelent a Szabolcsi Szemle Füzetei nevet viselő sorozat első darabja.

Az 1944-ig kiadott húsz füzet mindegyike egy-egy tanulmányt tartalmazott. Zömük először a Szemle hasábjain volt olvasható. Átlagos terjedelmük 10–15 oldal, de például Nyárády Mihály tanulmánya a szabolcsi községnevek eredetéről 70 oldalra rúgott.

Az utolsó előtti évben a szerkesztőség visszatekintett az elmúlt évtizedre. Az 1943. évi összevont 1–3. szám elején Szohor Pál lírai hangon emlékezett az első tíz esztendőre, a kezdeti nehézségekre. Kiemelte Bata Sándor kiadó szakszerű, állhatatos munkáját. Leírta, hogy a szerkesztői fiók az elején bizony üres volt, most viszont már válogatni kell a beküldött írásokból. Sikerként könyvelte el, hogy számottevő adósság nélkül működött a vállalkozás, hogy a Szemle Klebelsberg-plakettet kapott a Kul Hármójukra és sok más, itt megemlített alkotóra nézve alapvető összefoglalás: Katona Béla: Szabolcs-SzatmárBereg irodalmi topográfiája, I. Nyíregyháza. Nyíregyháza, 1994.

19 Belohorszky A világmárkás „magyar” regény című terjedelmes írásában szinte megsemmisítő kritikában részesítette Földes Jolán A halászó macska uccája című regényét (1936. 7–10. sz. 199–217.), elítélte naturalizmusa miatt, álhumanistának, erkölcstelennek tartotta, s hiányolta a nemzeti szellemet.

18

52

A Szabolcsi Szemle első évtizede (1934–1944)

turális Egyesületek Országos Szövetségétől, és hogy a kultuszminisztérium minden jelentősebb magyar irodalmi egyesület számára előfizette a folyóiratot. A következő oldalakon Belohorszky Ferenc és Sziklay Ferenc Tíz év irányjelei cím alatt hat jelentős szerzőről festett szubjektív portrét.20 Mint cseppben… Az 1939. évi összevont 1–4. szám megmutatja a Szemle profilját, erényeit, irányultságát. Ebben az évben csak ez az egy összevont szám jutott el az olvasókhoz, s ezzel beleilleszkedett a tendenciába: a megjelenés gyakorisága egyre ritkult.

A szerkesztők 1939-ben is sokszor szerepeltek a folyóiratukban. M. Juhász Margit Bessenyei című verse nyitja a sort. A Bessenyei-kultusz ápolása kiemelt célja volt a periodikának. Tőle és róla szinte minden műfajban, minden évben jelentek meg közlemények.

A legtermékenyebb szerkesztő, Belohorszky Ferenc most is több írással jelentkezett. Az elsőben, az Irodalmi tervek és feladatok Szabolcsban cím alatt programot adott.

A szerkesztőség konzervatív felfogásban igyekezett orientálni, irányítani az olvasót már az elejétől fogva. A nemzetnevelésből kívánták kivenni a részüket. Belohorszky a Magyar Néző rovatban először a Felvidék lelkéről értekezett, majd Bessenyei és a szabadkőművesség kapcsolata volt a téma, végül Ady Endréről írt, mint „faját rajongásig szerető és keresztény emberről”, akinek költészetét már kevésbé tartotta időszerűnek. A Holmi rovatban nem kevesebb, mint 20 könyvre, folyóiratra hívta fel a figyelmet. Érdekes, hogy az ismertetések terjedelme meglehetősen rövid, általában 10–20 sor jutott egynek-egynek.

A harmadik szerkesztő, Jákváry Kálmán a szabolcsi népi kultúra terjesztéséről elmélkedett. Márkus Mihály a szabolcsi népviseletről és régi nyíregyházi végrendeletekről írt.

A két novellista nem először publikált itt (Margócsy Emilné és Belohorszky Ferencné), a szabolcsi ifjú költők (Juhász Ferenc, Aradvári László és Bory Zsolt) verseinek közzététele azt mutatja, hogy a szerkesztőség az újaknak is megadta a lehetőséget.

A Szemle a szabolcsi kultúra ápolását tűzte ki fő céljául, mégsem vált provinciálissá, mivel igyekezett szem előtt tartani a minőséget, s horizontja gyakran a megyehatáron túlra emelkedett. Ebben a számban például Vikár Sándor az új magyar népzene jellemzőit taglalta, Mérei Ferenc pedig az országhatáron túl is szétnézett az Írástudók szorongása című cikkében. Oswald Spengler A Nyugat alkonya, Ortega y Gasset A tömegek lázadása és Johan Huizinga A holnap árnyékában című fontos műveit ismertette nagy részletességgel. *** A Szabolcsi Szemle az első évtizedben betöltötte vállalt feladatát: hajlékot emelt a szabolcsi múzsának – vagyis megtette azt, amit a főszerkesztő első cikkében kitűzött: A szerzők egy kivételével szerkesztők is voltak: Szohor Pál, Szentmiklósi Péter, Belohorszky Ferenc, Méreiné Juhász Margit, Vácz Elemér és Korompay Károly.

20

53

Galambos Sándor

sok helyi írónak, költőnek adott megjelenési lehetőséget. Közülük azonban országos ismertségre nemigen emelkedett senki, talán azt mondhatjuk, hogy az irodalom másodvonalát alkották.21 Az esszék zöme nagy műveltséget, olvasottságot mutat, de kevés az igazán eredeti gondolat bennük.

A Szemle nemcsak hírt adott a szabolcsi kultúra jelentős mozzanatairól, hanem a Bessenyei Kör programjain elhangzott előadások egy részének szerkesztett változatát is közölte, és ezzel e két fórum kölcsönösen erősítette egymás hatását. Minden közleményével, különösen a Holmi rovat könyvismertetéseivel nevelni igyekezett az olvasót, s ezt a korabeli kurzus igényeinek megfelelően végezte: a keresztény-nemzeti gondolat elsődlegességét hirdette, más irányzatokat erős bírálat alá vett. S amikor az országos politikai életben a szélsőjobbra sodródás, az antiszemitizmus előretört, akkor a folyóirat hasábjain is megjelentek ennek jelei.22 A Szabolcsi Szemle 1934-től 1944-ig sokat tett a műveltség terjesztéséért. Kulturális futárként az utókornak is megmutatja, hogy a megyei értelmiség java mit írt és olvasott az 1930-as, 1940-es években. Sajnálatos módon azonban nyomtatott formában igen nehezen érhetők el a példányok. Pedig mi, ódivatú olvasók, még mindig szeretjük kézbe venni, lapozgatni a folyóiratokat.

Országos visszhangot igazán csak Méreiné Juhász Margit ért el a harmincas évek közepén kiadott Meótiszi ének című történelmi regényével.

22 1940-ben a Bessenyei Kör átalakult Társasággá. A megváltoztatott alapszabály szerint csak az lehetett tag, aki „olyan keresztény, magyar honpolgár, aki nem tagja semmilyen nemzetellenes közösségnek”. Ezzel a zsidóságot kizárták az egyesületből. A Társaság létrehozta a Szabolcs megyei zsidókérdés-kutató munkaközösséget. A folyóiratban az 1940-es években elsősorban Vácz Elemér tollából olyan értekezések jelentek meg a zsidóság történetéről, amelyek alkalmasak voltak a rasszizmus, a kirekesztés megerősítésére.

21

54

irodalomtörténet

Mercs István

„… mint egy cégéres feslett életű kurva (…) leheveredtél…”

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

I. Az Ecclesia militans és Ecclesia triumphans identitás Abban semmi meglepő nincs, hogy Csúzy Zsigmond (?–1729, Sajólád), a késő barokk kor populáris retorikát folytató katolikus hitszónoka igehirdetői praxisában centrális téma a bűn. Abban sincs semmi meglepő, hogy a hívek lelki életére, fejlődésére tekintve mindezt úgy tette, hogy a korabeli keresztény etika elvárás-rendszerének szempontjait fokozottan érvényre juttatta. S az sem okoz meglepetést, hogy a bűn fogalmának erkölcstani fejtegetése szigorúan a katolikus dogmatika felfogásának megfelelően történik. Ezek a beszédek alapját, mélyrétegét jelentő dogmatikai elvek Csúzynál sokszor nem a háttérben húzódnak meg, hanem a prédikációk szövetében időről időre, szembeszökő módon megjelennek. Az adekvát megjelenési helyeken túl – mint amilyenek pl. az oltári szentségről vagy a halottak napjára írt hitszónoklatok – váratlan helyeken szembesülünk ilyen erkölcsi célzatú, de explicit módon dogmatikai jellegű néhány szavas kitérésekkel, avagy egy vagy több bekezdésnyi hosszúságú fejtegetésekkel.

A dogmatika nyílt jelenlétét érzékelhetjük abban, hogy Csúzy nagy gyakorisággal tér ki az ősbűnre. A Szent Pál által megalapozott teológiai megközelítésben az „ó Csúzy Zsigmond nyomtatásban megjelent prédikációskötetei a következők: Zengedező sip-szó. Pozsony, 1723. [továbbiakban a szövegtörzsben jelölve: Z. s.]; Evangeliomi trombita. Pozsony, 1724. [továbbiakban: E. t.]; Lelki éhséget enyhétő evangeliomi kölcsönyzött három kenyér. Pozsony, 1724.; Kosárba rakott aprolékos morzsalék, Pozsony. 1725. [továbbiakban: M.]; Egész esztendőre való hármas prédikácók, Pozsony, 1725.

Csúzy stílusát problémafelvető tanulmányaiban Koltay-Kastner Jenő és Bán Imre helyezte el ebben a regiszterben. A sajóládi szerzetes populáris stílusának kifejtésére ld. Tasi Réka: Retoricitás és popularitás Csúzy Zsigmond prédikációiban. ItK, 2001. 695–724.

Pázmány Péter prédikációival kapcsolatban elfogadott irodalomtörténeti tény, hogy elsősorban etikai és erkölcsjavító szándékúak, de természetszerűleg nem hiányzik belőle a mélyebb dogmatikai alap sem. Vö. Őry Miklós – Szabó Ferenc: Előszó In: Pázmány Péter: Válogatás műveiből I. Budapest, 1983. Szent István Társulat, 79.

55

Mercs István

ember” története és a keresztáldozat együttes tárgyalása a kereszténység üdvtörténeti fordulópontját jelenti, amint számos helyen, pl. a Rómaiakhoz írt levelének 6,6 versében is megfogalmaz. „Tudván azt, hogy a mi régi emberünk vele együtt megfeszíttetett, hogy elrontassék a bűn teste, és többé ne szolgáljunk a bűnnek.” Csúzy prédikációi ezen dogmatikai alapvetésnek a folyamatos hangoztatásával a hitszónoklat műfajának elvárásaihoz igazodva erkölcstani perspektívát nyernek. Az ebben rejlő lehetőségeket egyrészt a hívek személyes üdvtörténetének ígérete és bizonysága által aknázza ki. „Az új ember, s vele a »levetkezni vágyott« régi (magyarul Károli Gáspár meghonosodott nyelvén: »óember«) – mindaz, amiről zur Linde beszél – az újtestamentumi, s azon belül is a páli teológiában rendkívül pontosan egyetlen dologra, a (zsidóból vagy pogányból) kereszténnyé lett, azaz a megtért ember belső, szellemi metamorfózisára utal.” Ezt a pálos igehirdető az egyéni üdvözülés útját kereső XVIII. századi hívő számára úgy fogalmazta meg, hogy a cél egyéni döntés eredményeként a tudatosan vállalt kereszténység által érhető el. S mindez felveti a „régi emberre” és „új emberre” vonatkozó páli passzusok Csúzy által közvetített másik, közösségi dimenzióját. A pálos szerzetes argumentációjában az egyedüli üdvözítő útként felkínált, ekkoriban közel 1700 éves történelemre visszatekintő katolikus valláshoz kapcsolódik a hívő.

A közösségekre, vallási közösségekre pedig különösen igaz, hogy értékazonosságon alapulnak. Ez hozza létre a közösség tagjaiban a modern szociálpszichológiában csoportidentitásnak nevezett tudatot, amely visszahat az egyén önértékelésére, erősíti azt. Ezt a közösségtudatot erősítette a prédikátor, amikor saját felekezetét nevesítette hitszónoklatában. Pázmány rendszerint jelző nélkül, csak az Anyaszentegyház vagy Eklézsia megjelölést használta. Ritkábban jelzős szerkezettel illette közösségét, mint például A Krisztus hajója, az igaz Eklézsia, győzhetetlen c. beszédének címében, vagy az advent utáni második beszédben, ahol a „vitézkedő Anyaszentegyház” szintagmát használta. Csúzy beszédeiben feltűnően gyakran nevesítette felekezetét, s rövidítéssel avagy kiírt szavakkal, de szinte kivétel nélkül a „vitézkedő, aztán pedig a győzedelmeskedő Anyaszentegyház” formula valamely csonka, esetleg teljes variánsával vagy szinonimájával tette. A küzdő egyház (Ecclesia militans) és a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) képének hívekkel való folyamatos tudatosítása által Csúzy azt erősítette a padsorokban ülő hallgatóságban, hogy bár még sok megpróbáltatás vár személy szerint rá és az Egyházra is, de Isten kiválasztott közösségéhez tartozik. A pálos igehirdető argumentációjában nincs szó arról a Fraknói óta irodalomtörténeti toposszá vált engedékenyebbnek tetsző hangról, amely Pázmány erkölcsnevelő prédikációinak sajátja, vagy annak a kegyes odahajlásról, mely alapvetően jellemzi a Kelemen Didák Mercs István: „Ádám a gyümölcsfán vétkezett, én a keresztfán teszek érette eleget”. A bűnbeesés és a keresztáldozat értelmezése Csúzy Zsigmond prédikációiban. ItK, 2012. 1. sz. 40–70. [Mercs, 2012.]

A bibliai passzusok idézésénél Káldi György fordítását használom: http://kaldibiblia.netii.net/

Rugási Gyula: Messianizmus és történetfilozófia. Budapest, 2010. Gond-Cura Alapítvány, 175.

Az Ecclesia militans a barokk eszményének kialakulására, gyakorlati megvalósulására, tendenciáira ld.

Bitskey István: Katolikus megújulás és barokk műveltség In: B. I.: Eszmék, művek, hagyományok.

Tanulmányok a magyar reneszánsz és a barokk irodalomról. Debrecen, 1996. Kossuth Egyetemi Kiadó, 123–126.

56

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

neve alatt megjelent hitszónoklatokat. Ez azt jelenti, hogy az elbizonytalanodottak és ingadozók irányába mutatott kommunikációs stratégiájában a pálos szerzetes nem a közös felületeket kereste, hanem a győztesekhez, kiválasztottakhoz való tartozás tudatát kínálta fel. A higgadt érvelés helyett a nyelviség ereje, dinamizmusa válik retorikájának talppillérévé. Ez a magatartás tette Csúzyt a magyar katolikus barokk egyik legvehemensebb képviselőjévé.

II. Az ótörvény és a megújított szövetség Csúzy prédikációban a csoportidentitás megerősítése nem csupán azáltal valósult meg, hogy a legyőzhetetlen ecclesia catholicához való tartozás eszkatologikus távlatát hangoztatta, hanem azáltal is, hogy világosan elkülönítette saját felekezetét minden más, általa hamisnak és elégtelennek tartott közösségtől, mely az üdvtörténet ígéretével lépett fel. Fordítsuk tekintetünket az ekkléziológiai területével szorosan érintkező témára, az Ószövetség választott népével, a zsidósággal szemben tanúsított nyelvi magatartására.

Csúzynál, csakúgy mint a teológia legkülönbözőbb korszakaiban, az Eklézsia és a Zsinagóga viszonya kettős. Egyrészt az Ószövetség népét praefiguraként, elődként tekintette. Vaskos köteteiben számos idézetet találhatunk erre példának. „Maga vala pedig egyedül az Úr vezére Israelnek Moyses szavai szerént, és mint szeme fényét, úgy őrizte őket, mert ugyanis akkor tekéletesen, szentöl és Isteni félelemmel alkalmaztatták magokat; s az Isten (azt mondja az írás) előttök megyen vala, hogy utat mutatna nappal fénylő oszlopba, és éjjel tűzoszlopba, s soha el nem távozott…”

(E.t. 131.) Ám ebben a citátumban is érezhetjük a zsidóság sorsában a kereszténység értelmezése szerint bekövetkezett törést. A zsidók kiválasztottságát hangoztató passzusba finom distinkciót csempészett az akkor mutató névmás és a múlt idejű szóalakok következetes használatával. S ez már átvezet a Zsinagóga népéhez fűződő másik viszonyához. „Az ó törvény a zsidók durva kegyetlenségéhez szabatott vala; ezért is valaminémű gorombák és testiek valának ők magokban és csak a külsőkben, s mulandókban helyeztették boldogságokat; úgy törvények is testi, vastag és érzékenséges vala, sőt közönséges jó cselekedetek is (főképpen a képmutató Farizeusoknak) mivel csak színből, és nem szívből volt, és hogy láttassanak, éppen nem tetszett üdvözéttönknek (…)

Ellenben a kegyelem törvénye ne tettetésen, hanem valóságon fondáltatik: valóságos tekélletességeket kíván, s a lelkiekben, s örökké maradókban foglalatoskodván üdvösségre és Istenre céloz, s mindenekben szent akaratjával kíván szövetkezni.”

(E.t. 456) Az „ó-ember” és „új-ember” szembeállításán alapuló páli helyekhez hasonlóan itt is a régi és új, Csúzy megfogalmazásában az „árnyékos” és „valós” ellentéte jelenti a kiindulópontot. Szent Pál teológiájára emlékeztet, hogy nála a test fogalma az egész Az újabb szakirodalomban erős kételyek merültek fel Kelemen Didák szerzőségét illetően. Vö.

Maczák Ibolya: „Enyim csak foldozás…”. Szerzőségi és szövegalkotási kérdések Pázmány Péter, Kelemen Didák és Bernárd Pál tevékenységének háromszögében. ItK, 2010. 2. sz. 163–169.

57

Mercs István

embert jelöli, de gyakran használja azokra, akiket földi vágyak vezérelnek, s az isteni kegyelmet nem fogadják be. A test fogalmának ilyetén felfogását láthatjuk abban, amikor a pálos igehirdető az apostol Rómaiakhoz 7,22-23 versét a következő, átképzeléses előadásmódban interpretálta: „video autem aliam legem in membris; Ó más törvényt látok, t.i. a tündér világ és a délczeg test rendetlen törvényét tagjaimban, ellenkezőt elmém törvényével” (E.t. 60.).

A Csúzy által ízes-populáris stílusban megidézett részlet jól mutatja a test fogalmának kettős felhasználási lehetőségét a prédikátor számára. A test fogalmának bűnösökkel való azonosítása egyrészt lehetőséget teremtett az egyes egyén meg- és elítélésére, „akik mindenekben engedvén törvénytelen hajlandóságoknak és gonosz szokásoknak első alkalmatossággal távoznak a mértékletesség czirkalomjától, s hanyatt homlok rohannak a világi hiúságok forgó szele után, és elfajult természetek szerént fickándozva gyönyörködnek a háborgásokban, a viszálkodó ellentmondásokban” (E.t. 60.). Másrészt közösségi szinten tekintve a test eredendő vétkeit – mint ez utóbbi idézetnek folytatásában is olvashatjuk – a test páli értelemben vett fogalmát kitágította, s ezzel jelentősen átértelmezve mintegy a zsidóság attribútumaként avagy bélyegeként használta.

A test a sajóládi szerzetes nyelvezetében olyan elválaszthatatlan jelölője lesz az ószövetség népének, amely nélkül annak lényegi mivolta el nem gondolható, meg nem ragadható. A test fogalma mintegy hívószóként működik teológiai koncepciójának asszociációs hálójában. Ez a teológiai-pszichológiai háttér a magyarázata, hogy Csúzy beszédeiben miért találkozhatunk számos olyan passzussal, amelyekben a személyes vétkek, a test rabságának ostorozása után a mai olvasó számára váratlanul és átmenet nélkül kifakadt a „mostoha Zsinagóga” ellen. Nehezen megválaszolható kérdésként vetődik fel, hogy mennyiben volt követhetetlen ez a hirtelen váltás a korabeli hallgatóság számára. Mindenesetre feltételezhető, hogy a Csúzy szentbeszédeit rendszeresen befogadó hívek az időről időre visszatérő fordulatokat előbb-utóbb képessé váltak dekódolni.

A test fogalmának páli felfogásán alapuló, Csúzynál (is) tapasztalható (át)értelmezésénél jóval közkeletűbb volt az a gyakori nyelvi megjelölés és bőséges ikonográfiai hagyománnyal rendelkező ábrázolásmód, amely a kegyelem törvényét fel nem ismerő zsidóságot vaknak tűnteti fel, mint láthatjuk ezt pl. a strasbourgi székesegyház míves szobrain (ld. Képmellékletek 1.). A test rabságában szenvedők a testi fogyatkozás által válnak képtelenné az igazság befogadására. A pálos szerzetes több alkalommal a vak megjelölés konnotációs mezőjébe tartozó vakmerő szót szőtte bele mondandójába. Ez rendszerint érintkezik a háládatlan szó fogalomkörével: „s ez az Ld. pl. „Szent Pál fejleszti tovább a test teológiáját, ő a »test« fogalmát voltaképpen nem a szarx (hús), hanem a szóma (test) szóval jelöli. A szóma mind a földi, mind a mennyei testet jelenti számára, az egész ember egységét, amely most természetesen alá van vetve a kívánságnak, a bűnnek, és a halálnak, de arra rendeltetett, hogy a pneuma (szellem, magyar fordításokban: lélek) felmagasztalja és átváltoztassa. Önmagában a szarx jelölheti a testet halandó voltában; a szarx a bűn közege az emberben, vagyis a földies gondolkodású ember.” Geréby György: A középkor teológiája. Kézikönyv és bevezetés In: http://www.phil-inst.hu/en/vallasfil/Gereby_teologia/06_A_test_teologiaja.pdf A kérdéskör általánosabb áttekintésére ld. pl. Székely János: Az emberi test – bűnforrás vagy templom.

Vigilia, 2012. 4. sz. 256–261.

58

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

oka keresztények, hogy, a vakmerő és környülmetéletlen szívű dölyfös Zsidóság, pompás követségekkel is, semmit véghez nem vittenek; sőt Keresztelő Szent Jánost, mint Urunk fő követtyét gyalázatosan megtömlöcözték, és az igaz mondásáért, végre meg is ölték, gonosszal fizetvén a jóért, és iszonyú háládatlansággal. S ezért is méltán érdemlették hallani: Quaeretis me et, non invenietis; eljő az idő, holott keresve kerestek engem, és fel nem találtok; kiványátok a szövetséget, óhajtyátok a békességet, és vérszopó háborúságot tapasztaltok; ami pedig ennél is szörnyüségesb, moriemini in peccatis vestris; halálnak halálával holtok meg ti is bűneitekben. (…) S ezért is majdnem minden nemzetek lábai alatt talám világ végezetéig gyalázatosan kénszeréttetnek délcegül felrúgott és vakmerőképpen megvetett s elhenyélt békességeket keseregni”.

(E.t. 39.)

A citátum vizsgálatánál fordítsuk tekintetünket először a „környülmetéletlen szívű dölyfös Zsidóság” megfogalmazásra. A „környülmetéletlen” a zsidóság gyakori jelzője Csúzynál. Használatában egy újabb arra irányuló eljárást regisztrálhatunk, hogy az alapvetően vallásetikai célzatú prédikáció menetében a hitszónok egy dogmatikai ismereteket feltételező vagy azt megteremteni kívánó kérdést feszeget. A körülmetélés Isten Ábrahámmal kötött szövetségének jele, mely a zsidó vallás és közösség ismertetőjegye. A jelzőt az Ószövetség a pogányok megjelölésére használja a Biblia, Leviták 26,41-ben a „körülmetéletlen szív” szerkezetet is olvashatjuk. Az apostolok korában a körülmetélés vitát váltott ki, amit a teológia a kialakuló kereszténység szempontjából fontos kérdéseként értékel. A hagyomány útját állta az új vallás terjedésének, hisz a szertartás a görög és római gondolkodásmód számára visszataszító szellemiségű, fizikailag pedig fájdalmas.10 Ráadásul a zárt zsidó közösségben a prozeliták (a görög szó jelentése: csatlakozók) nem számíthattak teljes elfogadásra. A kérdés azért is fontos volt, mert ha a Krisztus követői megőrizték volna a zsidó hitnek ezt a karakterisztikus jegyét, akkor – modern teológiai megfogalmazást kölcsönözve – „emberi szempontból a kereszténység megbukott volna”.11 Csúzy egyik, korábban idézett passzusában láthattuk, az ótörvényt olyan „durva kegyetlenségnek” mondta, mely a zsidók keménységéhez szabatott, s azt a megigazulásra való képtelenségük miatt el kellett s el kell szenvedniük. Más helyen kitér arra, hogy a Zsinagóga „Moyses törvényének (nem én mondom, hanem Acto. 15. Szent Péter Apostol) elviselhetetlen igáját kénszeréttetett hordozni; Quod, nec Patres nostri portare poterant; melyet egyébaránt, még az Atyáink sem viselhettenek el, úgy mond most emlétett szent Péter”. (E.t. 168.) A késő barokk kor igehirdetője azon nem gondolkodott, hogy a körülmetélés megtartásával „emberi szempont” szerint milyen lett volna a megítélése a kialakuló Egyháznak. Szemét a végső pontra szegezte, s vallotta a kereszténység megkérdőjelezhetetlen dogmáját, mely üdvtörténeti rendelést látott abban, hogy a Zsinagógát felváltotta Egyház.12 A kortárs igehirdetőktől azonban eltért abban, hogy az Anyaszentegyház üdvözítő voltának bizonyításához a szentbeszéd Pecsuk Ottó: Pál és a rómaiak. A Római levél kortörténeti olvasata. Budapest, 2006. Kálvin, 80.

Jegyzetek az Apostolok cselekedeteihez In: Biblia. Budapest, 2000. Szent István Társulat, 1278.

Ld. Mercs István: Csúzy Zsigmond prédikátor a történelmi és egyéni időről. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2002. 4. sz. 406–421.

10 11 12

59

Mercs István

keretei között utalás szintjén többször hozta szóba az apostoli időkbe nyúló vitát.

Számos prédikációjában igyekezett tudatosítani híveiben ezt a teológiai-ekkléziológiai alapvetést. A Péter apostoltól vett citátum is ezt a célt szolgálta. A gondolat az ún. apostoli zsinaton hangzott el, ahol a vita a körülmetélés körül bontakozott ki, s hogy a pogányokból lett keresztények számára kötelezőek-e zsidó előírások. A tét jócskán túlmutatott a konkrét kérdésen, s abban rejlett, hogy Krisztus követői megmaradnake a zsidóságon belül, avagy megindulnak az Egyetemessé, a Catholikosszá válás útján.

Szent Pálnál ennek a vitának a fontos konklúzióját olvashatjuk: „Ha tehát a körűlmetéletlen a törvény igazságait megtartja: nemde az ő körűlmetéletlensége körűlmetélés gyanánt fog vétetni?” (Rómaiakhoz, 2,26) Két verssel később pedig a körülmetélés átértelmezését, kiterjesztését láthatjuk, mikor azt írja, hogy „Mert nem az a zsidó, ki külsőképen az, és nem az a körűlmetélés, mi külsőképen van a testen” (Rómaiakhoz, 2,28).13 A bibliai „környülmetéletlen szív” kifejezést megerősítendő megtoldotta a „dölyfös” jelzővel, amivel éreztetette, hogy a Zsinagóga a kiválasztottságának tudatában többnek, másnak mutatta, mint amilyen valójában, s így a kevélység főbűnébe esett. „A zsidó Zsinagógának azon időben, holott az igazságnak napja érettünk rövid időre béhunván szemeit Ecclipsises fogyatkozást szenvedett (inkább az előtt) se hírére, se nevére, se bölcsességére, se tudományára, annál is inkább szentségére nézve az egész földkerekségen nem vala mása; de csak az emberek balvélekedése szerént, mert a Sátán ült akkor a Tribunálban. Ám amint Üdvözítőnktől neveztetett olyan vala mint a festett koporsó, rakva undok dögleletességgel.” (E.t. 295.)

A Keresztelő Szent János küldetéséről írt részletet tovább elemezve érezhetővé válik a pálos szerzetes zsidókról vallott markáns álláspontja. Ezen Csúzy-passzus további menetére is jellemző, hogy szentírási idézeteket fűzött egybe, amit néhány saját kifejezéssel értelmez, így adva hangot elítélő véleményének. János evangéliumának két lokuszát (7,34-35 ill. 8,25) idézte, melyekben Jézus a hitetlen zsidókkal folytatott párbeszédet. Krisztus szavait átképzeléses előadásmódban, E/1 személyben szólaltatta meg, s így maga is ítéletet alkotott az Ószövetség népéről. Majd elhagyta a teátrális gesztust, visszavette a személyes megszólalást, s vehemens ítéletet mondott, amikor arról beszélt, a zsidóság bűnei miatt „majdnem minden nemzetek lábai alatt talám világ végezetéig gyalázatosan kénszeréttetnek délcegül felrúgott és vakmerőképpen megvetett s elhenyélt békességeket keseregni”.

A pálos igehirdetőre jellemző gondolatvezetés, erőteljes szófordulatok és kifejezések mögött itt is komoly és izgalmas exegetikai teljesítmény lapul. A legutóbb citált Csúzy sorok a Vulgatában és a Káldi-bibliában 46-nak, míg a Szent István Társulat által kiadott, ma használt katolikus bibliakiadásban 47-nek számozott zsoltár 4. versének allúziója és parafrázisa. A zsoltár Isten világ feletti uralmát dicsőíti, 4. versében pedig az Úr választott közösségeként győzelmet arató zsidóság diadalát hirdeti. A Pázmány Péter kiskarácsony napjára írt második beszédét ennek a témának szentelte. Vö. Pázmány Péter: A lelki környülmetélésről In: Pázmány Péter összes munkái VI. kötet. Sajtó alá rendezte Kanyurszky György. Budapest, 1903. Magyar Királyi Tudomány-Egyetem Nyomdája, 205–217.

[PPÖM VI.]

13

60

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

Vulgátában a vers következőként hangzik: „congregavit populos subter nos et tribus sub pedibus nostris”, amit a Szentírás modern fordítása ekképp ültetett át magyarra: „letiporta előttünk a nemzeteket, lábunk alá vetette a népeket”. Csúzy ezt a hálaadást és dicsőítést evokálta úgy, hogy visszájára fordította a zsidók győzelmét megéneklő zsoltárt. A zsoltár a pogányok felett győzelmet aratott kiválasztott zsidó nép öntudatos megnyilvánulása. A sajóládi szerzetes viszont olyan kontextusban idézte fel a zsoltár versét, mely szöveg újonnan létrejött mivoltában az ószövetségi nép bukását fejezte ki. Ezzel egy időben viszont immanensen az „új választott kert”, az Egyház felemelkedését laudálta, a diadalmas katolikus egyház primátusát hirdette. Csúzy argumentációjában ez a passzus a megigazulást elutasító, s ezzel mintegy pogányságba taszított zsidóság kereszténység általi legyőzésére vonatkozik. Az, hogy a zsidóságot, pogányságot és alávetettséget együtt tekintette, még nyilvánvalóbbá válik számunkra, ha az idézett zsoltárhelynek mind a Vulgátától, mind pedig a mai fordítástól eltérő, de Csúzy lokuszértelmezéséhez minden bizonnyal közelebb álló Káldi-féle fordítást nézzük: „alánk vetette a népeket, és a pogányokat lábaink alá”.

III. Exegetika és parafrázis Szintén bibliai passzusokból és saját kifejezésekből szőtte szöveggé Csúzy a következő, zsidók sorsát tárgyaló részletet: „kemény vagy te, és vasin, a te nyakad! eleitől fogva eltörted az én igámat, elszakasztottad köteleimet, és mondodtad, non serviam! nem szolgálok. Én téged magamnak választottalak; te pedig, mint egy cégéres feslett életű kurva, in omni colle; minden magas halmon, és zöldellő fa alatt, prosternebaris; leheveredtél. Megemlékeztem rólad, szánakozván ifiuságodon; és te eljedzésednek szeretetén őriztelek ellenségedtől mint a szemem fényét: kézen fogva vezettelek; dajkálva tápláltalak mint az anya egyetlen egyét: s minden áldásimmal betöltöttelek, és áldásimmal, úgy hogy, többet, és nagyobbat, a kövér halmon plantált, és jól mívelt szőlőn példázott népemmel, majd nem cselekedhetem. S mégis a reménlett jó szőlőgerezd helyett; Fecit labruscas; vadszőlőt termett, és tövésseket”. (E.t. 56–57.)

A kemény ill. vastag nyakú megjelöléssel az Úr is többször illette a zsidó népet. A meghatározás a Bibliában olyan kontextusban fordul elő, ahol a választottak letértek az Úr kínálta útról. Először amikor az aranyborjút bálványozták, majd a későbbiek során is erre utalt vissza (vö. Kivonulás 32,9 ill. 33,3; Második törvénykönyv 9,13). Az Újszövetségben a mózesi törvények megszegésével vádolt Szent István protomártír utalva az Ötkönyv említett lokuszaira ezt a kifejezést használta védőbeszédében, s a hagyományokat mereven felfogó zsidókhoz, későbbi halálra ítélőihez intézete (Apostolok cselekedetei 7,51). A Szent István napjára írt első beszédének összefoglalásában a vértanú viselkedését tárgyalva az aranyborjú imádására visszautalva a prédikátor kifejtette azt a felfogását, hogy a zsidók amint lehetőségük nyílt rá, szembeszálltak az isteni szándékkal. A kereszténység első vértanúja a „magában meghasonlott, s első alkalmatossággal bálványozásra vetemedett, sőt minden utálatosságra hanyatt-homlok rohant gonosz Zsidó népet (melynél visszarúgó nyakas, pártos és vérszopó, sőt Istentelenebb, s háládatlanabb nemzet soha nem találtatott) látván, mondok, végső 61

Mercs István

veszedelemre hanyatlott boldogtalan sorsát már kegyes szókkal inteni; már keményebb dorgálással feddeni meg nem szünt…” (Z.s. – Rövid sommájok… 52.)

A szentírási helyekből kompilált Csúzy gondolatot tovább vizsgálva a szolgálat megtagadására vonatkozó részlet Jeremiás könyvéből (2,20) származik. A jegyes-metaforika az Énekek énekének Origenész által felvetett, s Szent Jeromos által elterjedt allegorikus értelmezését idézi.14 Majd a Királyok könyvéből az Izrael pusztulásának okait tárgyaló szentírási helyet citálja. Végül Izaiás Úr szőlőjéről írt költeményének parafrázisával zárt (Izajás 5,1-2), ezzel hangsúlyozta Isten népe iránti mérhetetlen szeretetét, s annak hallatlan hálátlanságát.

Már a bibliai passzusok egymás mellé illesztése is érzékeltetette Csúzy zsidókkal szembeni ellenséges álláspontját, mely averzió még inkább markáns egyéni színezetet nyert a hitszónok erőteljes retorikája által. Szembeszökő példája ennek a Jeremiás könyvéből vett parafrázis, ahol a Zsinagóga népe mint „cégéres feslett életű kurva” ábrázoltatik. A szokatlan nem a paráználkodás szóba keverése. Egyes sémita népeknél, mint például a kánaitáknál hivatalosan elismert volt a paráznaság kultusza, ezért a próféták az idegen népek Jahve tiszteletével összeegyeztethetetlen kultuszelemeinek átvételét ill. átvitt értelemben pedig minden pogány népekkel kötött szövetséget paráználkodásnak minősítettek.15 Az már szokatlanabb, hogy Csúzy a Szentbeszéd keretei között használta a kurva szót. Bár elvétve erre is akad példa. A templomi szószékről fakadt ki Pázmány, hogy „Nincs utálatosb a részeg asszonynál, mely mennél gyengébb edény, annál rútabbul romlik. Sőt azt bátorsággal írja, hogy valamely asszony részeges, kurva is a részegséggel együtt”.16 A bíboroshoz hasonlóan morális tanulságot ecsetelt a református lelkész, Nagyari József is, aki a Bírák könyvében olvasható egyik eseménysort ismertetve a következő konklúziót fogalmazta meg. „Ha lesz vala Magistratus Izraelben az ki azt a lator Asszonyt megbünteti vala, megkövezteti vala, vagy az Mojzes törvénye szerent, mint Kurva Papnét megégetteti vala, nem leszen vala ez a nagy veszedelem.”17 A vaskos nyelvi minősítéssel mindhárom prédikátor erkölcsi ítéletet mondott. A magatartásformák heves elutasítása mögött joggal feltételezhetjük a meghökkentés retorikai eljárását. Emellett Nagyari és Csúzy igehirdetői praxisában van egy olyan közös pont, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül beszédmódjukat vizsgálva: mindketten szolgáltak tábori prédikátorként. Katonák előtt beszélve nemcsak a meghökkentésből származó retorikai haszon miatt nyúltak a rusztikus nyelvi formulákhoz, hanem a hallgatóság magasabb ingerküszöbe is erre ösztökélte Vö. „Egyik szereplőt se keresd azonban odakinn, azok körén kívül, akiket az Evangélium megváltott. A vőlegényt értelmezd Krisztusnak, a szeplő és ránc nélküli menyasszonyt pedig az egyháznak.

Róla szól az Írás: »Fényessé akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen«.” Szent Jeromos: Nehéz emberi léleknek nem szeretni.

Ford., jegyzetelte és utószó Adamik Tamás. Budapest, 1991. Helikon Kiadó, 156. Irodalomtörténeti vonatkozására: Énekek éneke Károli Gáspár, a Döbrentei-kódex Névtelenje, Heltai Gáspár, Bogáti Fazakas Miklós fordításában. Sajtó alá rendezte és utószó Komoróczy Géza. Budapest, 1980. Magyar Helikon.

15 Vö. Bibliai lexikon. Szerk. Czeglédy Sándor. Budapest, 1931, 822.

16 Pázmány Péter: A részegségnek veszedelmes undokságárúl In: PPÖM VI., 295.

17 Nagyari József tábori prédikációi. Sajtó alá rendezte, jegyzetek, előszó és bevezető Győri L. János.

Debrecen, 2002. Kossuth Egyetemi Kiadó, 171.

14

62

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

őket. Csúzy beszédmodorában az alkati vehemencia és a hallgatóság generálta elvárás kölcsönösen indukálta egymást, s ez a Rákóczi-szabadságharc utáni időszakban is védjegye maradt.

Az viszont mindenképp szokatlan, hogy Csúzy bibliai részletet parafrazál ezzel a megfogalmazással. A mai katolikus bibliafordításban a céda szó szerepel, míg a pálos szerzeteshez korban közelebb álló Káldi a parázna kifejezést használta.

Beszédeiben a pálos hitszónok saját fordításában tálalta a szentírási helyeket. Az a szó, amelyre végül a választása esett, stílusértékét tekintve a korabeli nyelvhasználatban is rendkívül durva. S ezt még „megfűszerezte” két erőteljes, „zamatos” jelzővel is. Ezek a jelzésértékű elmozdulások mutatják erős indulatoktól vezérelt jellemét, melyet – mint arra a modern irodalomtörténeti kutatás rámutatott – az affektív retorika által a hallgatóság meggyőzésének és magával ragadásának szolgálatába állított.18 Az igehirdető egyik korábbi passzusában a Zsinagóga kiválasztottságával kapcsolatban „elhenyélt békességről” beszélt, az utóbb tüzetesen tárgyalt részletben pedig „leheveredésről” szólt. A szóhasználattal a hét főbűn közül a jóra való restséget idézi fel. Az idézetek egyben azt is mutatják, hogy Csúzy szerint a zsidók szánt szándékkal, önnön akaratukból tolták el maguktól az isteni gondviselést, „dölyfösségükkel” a kevélység bűnébe estek.

Csúzynál a parafrázis nyers, markáns egyéni színezetet mutató megvalósulósa mögött mindig ott áll a Biblia és a teológiai auktoritása. A később kialakuló antiszemitizmussal szemben, amely faji, etnikai alapon támadta, támadja a zsidóságot, a késő barokk kor igehirdetője az antijudaizmus szemléletét képviselte, s vallási és teológiai elvek mentén ítélte el a Zsinagógát. A zsidókat bíráló felfogás teológiai-exegetikai alapjait Krisztus utáni II. századtól kezdték kidolgozni,19 s az V. századra jobbára kialakult. A kora és érett középkor idejére már nem a bibliai lokuszok értelmezése áll a középpontban, hanem azokat recitálva az egyes szerzők vérmérséklettől függően, olykor egymással versengve igen szélsőséges megnyilvánulásokkal fogalmazták meg a Zsinagógával szembeni ellenvetéseiket.20 Ebben a korszakban az antijudaizmus médiumot váltva kilépett a teológia zárt köréből, s erősen popularizálódott. A gótikus művészetben elterjedt volt ennek ikonográfiai megjelenítése. A korábbi példa mellett érdemes megemlíteni az erfurti dóm domborművét. Ezen a lovagi díszbe öltözött, lovon ülő, egyik kezében pajzsot, másik kezében előreszegezett lándzsát tartó „vitézkedő” Egyház intéz rohamot a bekötött szemű, disznón ülő Zsinagóga ellen (ld.

Csúzy affektív retorikájának jellemzőit Kelemen Didákkal való összevetésben ld. Tasi Réka: Az isteni szó barokk sáfárai. Debrecen, 2009. Egyetemi Kiadó, 152–167.

A kezdeti idők teológiai-exegetikai elveire vonatkozó alapmunka angol fordítása: Marcel Simon: Verus Israel. A study of the relations between Christians and Jews in the Roman Empire Ad 135– 425. London, 1996. Littman Libary Of Jewish Civilization.; koncepciójára ld. pl. Albert Baumgarten: Marcel Simon’s Verus Israel as a Contribution to Jewish History In: http://www.academia. edu/947434/Marcel_Simons_Verus_Israel_as_a_ Contribution_to_Jewish_History; a kezdeti időkre ld. Vattamány Gyula: „Verus Israel”. Vázlat az óegyházi antijudaizmus retorikájáról. Világosság.

2000. 8–9. sz. 102–119.

20 Ld. pl. Gábor György: Mint az utcákon bolyongó vakok. A zsidó alakja az érett középkor keresztény gondolkodásában In: …és akik mást hisznek? Hívek és egyházak egymásról. Szerk. Szabó Lajos – Tomka Miklós – Horváth Pál. Budapest, 2000. Balassi, 221–247.

18

19

63

Mercs István

Képmellékletek 2.). Az ikonográfiai hagyomány mélyen beivódott a magyar vallásosságba is, melynek eklatáns példája a zsigrai freskó (ld. Képmellékletek 3.).21 Az antijudaizmus Pázmány igehirdetésében is megjelent. „Vállára vévé Krisztus nagy kedvvel a szent keresztet; miképpen Jákob, keresztül tévén kezeit megáldá a József fiait: úgy Urunk is áldomást vete a felemelt kereszttel híveire, hogy a kereszt zászlója alatt, kereszt által vennének minden sacramentomokat, valakik a kereszttűl keresztyén nevet vettek. És miképpen a Jákob kereszti alatt Manassestűl elvétetek és Efraimnak adaték az első méltóság: úgy a Krisztus kereszti alatt, az istentelen zsidók méltósága a keresztyénekre szálla.”22 A kérdéskör tárgyalásánál több különbséget regisztrálhatunk a reneszánsz és barokk metszéspontjában élő igehirdető s késő barokk pálos utódja között. Érezhetjük azt, hogy minden határozottsága ellenére Pázmánynál nem olyan vehemens energiával tör elő a dogmatikai alapvetés. Az érsek a kérdés tárgyalása során nem alkalmazta olyan mértékben azt a felfokozott affektivitást, ami Csúzy sajátja. Az istentelen jelző mutatja, hogy a bíboros megítélése szerint is a zsidóknak a továbbiakban nincs megkülönböztetett szerepe Isten üdvtervében, de a minősítés minden keménysége mellett sem idézi fel szónoktársa vehemens nyelvhasználatát. Az érsek inkább a tipológiai exegetika – egyébként Csúzy által is igen kedvelt – szabályrendszerét használta. Ezáltal érvelésében transzparens módon megjelent a Zsinagóga szerepét átvevő Eklézsia felsőbbrendűségét hirdető behelyettesítés-teológia. Ezt figyelhetjük meg a következő Pázmány citátumban is: „Nem akarád, Uram, a te öregbik atyádfiátúl, Mójsestűl maradott zsinagógának magtalanságát házasságodba venni,23 hanem a pogány nemzetekre fordítád szemeidet: azért ihon, a Mójses törvénye szerént bánik veled a zsinagóga: megpökdös a bírák előtt, hogy tőled való örökös elválásának jelét adja.”24 A pálos hitszónok a katolikus vallás fölényét megszólalásaiban inkább allegorikus értelmezésben tárgyalta, gyakori volt nála pl. a már említett tövist termő ill. bőségesen gazdag kert képének szembeállítása. Az Ótestamentum történeteinek, s egyáltalán a történelem eseményeinek, mint az üdvtörténet beteljesedése felé vivő időpillanatnak a tipológiai, még inkább allegorikus olvasata akkor válik szükségessé, ha a prédikátor úgy érzi, hogy a betű szerinti értelem nem fejti ki, sőt eltakarja a mélyebb és titkos értelmet. Ez a teológiai eljárás teszi lehetővé, hogy az Ószövetség bizonyos eseményeiben a kereszténység előképét lássák. S ez a behelyettesítés-teológia tette lehetővé, hogy a körülmetélést felváltsa a keresztség, a sabbatot a vasárnap, s végső soron a Zsinagógát az Egyház.

Csúzynál a Zsinagóga „dögleletességének” tárgyalása során a szentírási helyeken kívül döntően még egy hangsúlyos érv hangzott el: a történelem. Ennek felemlítése azt eredményezte a hívek erkölcsi nevelését megcélzó prédikációban, hogy a A felvidéki falfestmény képi nyelvezete és Csúzy nyelvi képszerűsége közötti nyilvánvaló analógiát más helyütt részletesen vizsgáltuk. Mercs, 2012. 59–60.

22 Pázmány Péter: A Krisztus szenvedéseinek egész rendirűl In: PPÖM VI., 653–54.

23 Az „öregbik atyafi”, „idősebb testvér” megközelítés történeti alapjaira ld. Geréby György: Egy atya és két fia In: A kereszténység és az európai tradíció. Szerk. Tallár Ferenc. Budapest, 2001. Osiris, 123–167.

24 Pázmány Péter: Nagy Pénteken első prédikáció In: PPÖM VI., 641.

21

64

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

személyes üdvözülés előmozdításával együtt és attól elválaszthatatlanul megjelent a közösség, a „vitézkedő Anyaszentegyház” által elérhető eszkatologikus távlat. Az üdvözülés csak együtt, egyén és közösség összetartozása által érhető el.

Arra is van példa, hogy a pálos prédikátor a történelem tipológiai értelmezését a hitszónoklat erkölcsjavító szándékához igazítva etikai exemplumkatalógusként tárta hallgatósága elé. A példatár annyira vitális, hogy abban a korabeli társadalom felsőbb rétegei szinte megelevenednek. „Olvassa (ha kinek tetszik) Flavius nevű Józsefet, bölcs historikus Kronistát; vagy akármely mást (…) a Papi fejedelmek felfualkodott kevélységgel a bálványos fösvénységet (…) Feltalálja Heródesben a vér és természet ellen tusakodó feslett paráznaságot és vérszopó dühös kegyetlenséget. Az Írástudókban és a Farizeusokban a tündér képmutatásokkal az álnok ravaszságot, és a szegényeket és özvegyeket torkon verve meghurcoló palástolt gonoszságot. A törvény Bírákban az adományon való kapást és nagy mértékben az igazságtalanságot…” (E.t.

296) A saját korában elismert, bár nem ritkán igen szertelen erudícióval rendelkező pálos hitszónok az istengyilkosság vádjával illetett zsidók bukásában exemplumot látott és láttatott. A Zsinagóga és a szerinte annak helyét elfoglaló, az üdvtörténeti folytonosságot biztosító katolikus Eklézsia történelmét megfontolandó tanulságként kezelte. A zsidók büntetését, a történelem menetét elrettentő analógiaként tárta a hitszakadástól és vallásháborúktól sújtott kora újkori hívek elé. Ezt figyelhetjük meg akkor, amikor zsidók szétszóratása és a kereszténység megosztottságának párhuzamát kihasználva arról beszélt, hogy Krisztus követői elvesztették „Egyiptust” ill. „Constantinápolyt, sőt az egész Görög Birodalmat a Napkeleti Tartományokkal és egész Ázsiával” (E.t. 382.)

IV. Antijudaizmus és topikus recitálás Számos részlettel, példával illusztrálhatnánk még Csúzy zsidókkal kapcsolatos állásfoglalását, de a dolgozatban citált szövegbázis elegendő volt ahhoz, hogy az alapvető megnyilvánulási formákat áttekintsük. Nem meglepő, bár figyelemre méltó, hogy milyen jelentős erőfeszítéseket tett azért, hogy híveit tudatos, dogmatikai ismeretekkel rendelkező katolikussá tegye, s így erősítse bennük a közösséghez való tartozást.

Nem meglepő az sem, hogy a kor igehirdetői, Pázmány csakúgy, mint Csúzy, üdvtörténeti szempontból a Zsinagóga történelmét cezúraként és bukásként értelmezte, a katolikus Egyházat az isteni szándék folytonosságának hordozójaként tekintette.

Első olvasásra szembeszökőnek látszik, hogy a pálos szerzetes mennyire elutasító a zsidókkal szemben. Ám a gondolat szószékről történő megfogalmazására találtunk példát Pázmánynál. S megtaláljuk a Csúzyhoz hasonlóan affektivitásra építő Kelemen Didáknál is azokat passzusokat, amelyek a Zsinagóga népével szembeni ellenérzés fokozására alkalmasak, mint pl. a következő részletben: „a felséges, böcsülletes, szentséges orcát a rút, utálatos zsidók dohos szájoknak tisztátalan torhájával és undokságos nyálaival úgy megtöltötték, hogy szakállán, bajúszán rútul elnyúlván a sikeres torhák aláfolynának, s a 65

Mercs István

régiek elmélkedésiben olvastatik, hogy Urunk Jézus szent száját felpeckelvén mennél jobban lehetett, felnyitották s belé pökdöstek.” 25 Csúzy a barokk kor igehirdetőitől abban nem tért el, hogy a zsidóságot bíráló vélemény kialakítására alkalmas gondolatokat fogalmazott meg. Ebben a tekintetben mindannyian az Christoktonoi (Krisztusölés) tanának megfogalmazói és hirdetői. Az antijudaista megnyilvánulások megfeleltek a kor teológiai felfogásának. Sőt a dogma őket és a világtörténelem számos későbbi kataklizmáját is túlélte. Hivatalosan egészen 1965-ig, a II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozatáig érvényben maradt. 26 Az utóbb citált Kelemen Didák prédikációrészlet azért is figyelemre méltó, mert gondolatvezetésében és nyelviségében egyaránt Pázmányra vezethető vissza. 27 A minorita szerzetes olyan fragmentumokban is szóba keverte a zsidók kérdését, amelyekben elszakadt az érsek megfogalmazásától. Ilyen pl. a Barabás történetének hosszas fejtegetése, ahol már az ő habitusára inkább jellemző alázatos odahajlás szólalt meg. Ezzel együtt közvetlenül és transzparens módon nyilvánul meg a didaktikus szándék. „Am látjátok, hogy nincs senki a Zsidók közül, aki a szegény Jézus mellett szóljon, sokan pedig, kik Barabás mellett nagyon kiáltanak. Azért te mindezek ellen kiálts fel hathatóbb szóval dicsőséges Sz. Ágoston az Egek hallatára és álmélkodására: (…)

O Zsidók vaksága! oh hagymás betegek dühössége: ne bocsásd ezt el, hanem Barabbást!...” 28 A Kelemen Didák által megidézett auktor személye visszavezet a zsidókkal szembeni ellenséges vélemények megfogalmazásának korai korszakába. Az antijudaizmus teológiai alapjainak kialakításában Csúzy legkedveltebb auktorai közé tartozó Szent Ambrus, Aranyszájú Szent János és Szent Ágoston is jelentős szerepet játszott. Szent Ambrus29 és Aranyszájú Szent János a zsidókról igen sarkos véleményt alkotott.30 Olyannyira, hogy pl. Chrysostomus zsidókkal szembeni magatartásának kérdése heves vitát eredményezett a szaktudományban. A kutatók egy része (ide sorolható James Parkes, Robert Wilken, Marcel Simon és Vattamány Gyula egyes megnyilvánulásai) a Kelemen Didák: Búza fejek, mellyeket az Evangeliombéli Aratok után felszedegetvén. Kassa, 1729, 297. [Kelemen, 1729.]

26 „Jóllehet a zsidó hatóságok követőikkel együtt Krisztus halálát követelték, mindaz, ami az Ő szenvedésében történt, sem az akkor élő zsidóknak, sem a mai zsidóknak nem számítható be megkülönböztetés nélkül. Az Egyház ugyan Isten új népe, a zsidókat mégsem lehet úgy tekinteni, mintha ez következne a Szentírásból, hogy Isten a zsidókat elvetette magától vagy átkozottak volnának. Ezért mindenki ügyeljen arra, hogy sem a hitoktatásban, sem Isten igéjének hirdetésében ne tanítsanak semmi olyat, ami nem egyeztethető össze az evangéliumi igazsággal és Krisztus szellemével.” A II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate kezdetű nyilatkozata az Egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról = http://uj.katolikus. hu/konyvtar.php?h=9#NE4 27 A Pázmány műveiből kompilált prédikáció beszédrészeinek beazonosítására ld. Kelemen Didák második nagypénteki prédikációja. Sajtó alá rend. és jegyz. Maczák Ibolya In: Tudományos diákköri dolgozatok. Szerk. Hargittay Emil. Piliscsaba, 2003. PPKE BTK, 49–96.

28 Kelemen, 1729. 311.

29 Ld. Szent Ambrus: Episztola. 40–41.

30 Ezeket a beszédeket Chrysostomus nézeteinek teljes megismerése céljából nemzetközi szinten is figyelemre méltó teljességgel adták közre magyarul. Vö. Aranyszájú Szent János: Beszédek a zsidók ellen. Ford., bev. és jegyz. Vattamány Gyula. Budapest, 2005. Wesley János Lelkészképző Főiskola.

[Aranyszájú Szent János, 2005.]

25

66

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

keresztény antiszemitizmus képviselői közé sorolták és sorolják.31 Az ellenvélemény viszont (John Norman Davidson Kelly; Perczel István) ezt elutasítja.32 Jelen dolgozatnak nem a patrisztikai kor zsidókat támadó megnyilvánulásainak tárgyalása a feladata, hanem az, hogy a késő barokk időszak ilyen típusú megnyilvánulásait értékelje. Az jól érzékelhető, hogy mind Pázmány – s rajta keresztül Kelemen Didák –, mind pedig a pálos szerzetes szemlélete a mérsékeltebb szent Ágostonéval esett egybe, aki a Zsoltárok könyvének mai katolikus számozása szerint 59,12, a Káldiféle fordításban 58,12 jelölésű versét idézte: „Ne öld meg őket, nehogy megfeledkezzenek népeim. Széleszd el őket a te erőddel, és vesd le őket, én oltalmazó Uram!”.

Aranyszájú Szent János zsidókat bíráló heves, retorikailag a pszogosz műfajába sorolható beszédeinek magyarázataként a modern kutatók az Antiókhiában egymás közvetlen szomszédságában élő a keresztény és zsidó vallás rivalizálását hangsúlyozzák. „János homíliái elevenen érzékeltetik, mekkora veszélyt jelentett ez a probléma egy olyan multikulturális metropolisban, mint Antiókhia, ahol a zsidók és keresztények nap mint nap találkoztak, és a zsidók szívesen látták ünnepeiken a keresztényeket.”33 A keresztények között megjelent egy judaizáló réteg, amely amellett, hogy tartotta a keresztény rítusokat, bizonyos zsidó szokásokat is átvett. „Ha egy keresztény megtartotta a zsidó ünnepeket, szentebbnek tartotta a zsidó ünnepeket, szentebbnek tartotta a zsinagógát a tóratekercs miatt a keresztény templomoknál, és hatékonyabbnak tartotta a zsidó mágiát a kereszténynél (vagy éppen a mártírok sírjánál), akkor ezzel valójában – János szerint – a zsidó vallás magasabbrendűségét tanúsította, és szembefordult a maga keresztény identitásával is.”34 A vaskos nyelvi megnyilvánulások az eltévelyedettek feddését valósította meg, míg a fölénytudat hangoztatása a kívülállók meggyőzésére szolgált. Az éles határ meghúzásával a szónok célja – csakúgy mint gyakran a jelen kor politikai kommunikációjában – az együvé tartozás tudatának, a csoportidentitásnak az erősítése. Chrysostomus zsidókkal szembeni vehemens támadásának hátterében a közvetlen fenyegetettség húzódott meg.

Pázmány és Csúzy korának Magyarországán a Zsinagóga korántsem jelentett közvetlen veszélyt az Eklézsiára, így zsidókat bíráló megnyilvánulásaikat az évezredes teológiai tradíció topikus recitálásának kell tekintenünk, s nem egy népcsoport faji jellegű elítélésének. Beszédeikben a zsidóság nem mint etnikai közösség jelent meg, hanem egy, a vallási felfogásukkal összeegyeztethetetlen, pogányságra emlékeztető, esetenként azzal egyenértékűnek tekintett, ezért elítélendő hitéletbeli magatartásforma. A zsidóságra már csak azért sem tekinthettek leselkedő veszélyként, mert a kora Ennek az álláspontnak összefoglalását ld. Vattamány Gyula: Bevezetés In: Aranyszájú Szent János, 2005. 7–9. Továbbá: Vattamány Gyula: A modern Aranyszájú. Perczel István Aranyszájú Szent János kötetéről – szabadon. Holmi, 2003. 6. sz. 823–830.

32 Ide tartozik John Normann Kelly, akinek 1994-es angol nyelvű monográfiája nemrég magyar fordításban is megjelent. Ld. John Normann Kelly: Aranyszájú Szent János. Szerzetes, prédikátor, püspök.

Ford. M. Dalnoki Fanni, Rákos-Zichy Johanna, Ürmössy Zsuzsanna. Budapest, 2011, Kairosz, 89–95.

[Kelly, 2011.]; Továbbá: Perczel István: Utószó In: A Felfoghatatlanról és az Egyszülött dicsőségéről. Kilenc prédikáció az ariánusok ellen. Ford., jegyz., bevezetés és utószó Perczel István. Budapest, 2002. Odigitria‑Osiris, 281–300.; Perczel István: Hol kezdődik a keresztény antiszemitizmus? Válasz Vattamány Gyula kritikájára. Holmi, 2003. 7. sz. 946–951.

33 Kelly, 2011. 94.

34 Vattamány Gyula: Bevezetés = Aranyszájú Szent János, 2005. 23.

31

67

Mercs István

újkor századainak Európájából, azon belül Magyarországáról visszatekintve az elmúlt több mint másfél évezred történelmét bizton úgy értékelték, hogy a „győzedelmes Anyaszentegyház” cáfolhatatlanul felülkerekedett. Ezt fejezi ki Csúzyhoz képest cizelláltabb nyelven, de ugyanolyan határozott állásfoglalással Pázmány Jeruzsálemnek és a zsidó nemzetnek utolsó romlásáról35 című prédikációjának második részében. „Háromféle jókkal ékesíttetett volt Istentűl a zsidóság: természetbe oltott ajándékokkal, külső méltóságok és szerencsék értékivel, üdvösséges áldomásokkal. Ezektűl megfosztottak és földhöz veretvén utolsó veszedelmek örvényébe estek a Christus gyilkosai és vérárulói.”36 A kereszténységre, azon belül a katolikusságra a veszélyt ekkor a hitszakadás, az általunk tárgyalt korszakot követően pedig, XVIII. század végén a felvilágosodás vallási felfogásai jelentették. Retorikailag implicite a múltban sikerrel megvívott küzdelem tudatosítása egyben a jelen megosztottságára is hordozott tanulságot, mivel a hívekben a kiválasztottnak tartott, igaz közösséghez való tartozás fölénytudatát erősítette, s a biztos felülkerekedés hitét hangoztatta.

A kora újkor prédikátorai praxisuk során érintkezhettek zsidókkal, de ennek a népcsoportnak létszáma s társadalmi súlya sem volt olyan mérvű a korabeli Magyarországon, mint a XVIII. század végén indult bevándorlásuk után. Míg a korszak Európájában a jelentős számú zsidó lakossággal rendelkező országokban – mint pl. Spanyolországban – a zsidók elleni fellépés egyre inkább a tettlegesség irányába mozdult el, addig az idézett magyar hitszónokoknál a zsidóság elvont fogalomként, teológiaidogmatikai és főként ekkléziológiai koncepcióként jelent meg. A Christoktonoi vádja miatt megfogalmazódó nyilvánvaló antijudaizmusuk magyarázata vallási meggyőződésükben keresendő, teológiailag értelmezhető, nem pedig a tényleges személyközi kapcsolatokban megnyilvánuló előítéletek táplálták. Vitathatatlan előítéletességüket a modern vizsgáló óhatatlanul és jogosan a XX. századi történelem katasztrófáinak ismeretében tekinti. Ezen dolgozatnak nem az a feladata, hogy ebben a tekintetben ítéletet mondjon avagy relativizáljon. A tanulmány inkább kívánt vállalkozni arra, hogy feltárja és rögzítse, hogy miként gondolkodhattak a XVII-XVIII. század katolikus prédikátorai a zsidóságról.

Ha Csúzy bármely kötetét kézbe vesszük, szembetűnik a szerző auktortisztelete.

A zsidósággal szembeni antijudaista nézetei megfogalmazásakor még kedvelt tekintélyeire sem tesz utalást. Prédikációi során a passzusokat önkényesen illesztette egymás mellé, s azokat értékelő jellegű jelzőkkel egészítette ki, de szinte mindig a legfőbb A beszéd első részének Josephus Flavius művéhez való viszonyára Bendi Nándor figyelt fel: Bendi Nándor: Pázmány Péter prédikációi és az ókori klasszikusok. Székesfehérvár, 1910.; Bitskey István: Humanista erudíció és barokk világkép. Pázmány Péter prédikációi. Budapest, 1979. Akadémiai, 67– 68. A prédikációban megfogalmazódó zsidó-magyar sorspárhuzamra és a nemzeti sors toposzainak megjelenésére a szakirodalom élénken, vitázva reflektált, ld. Ács Pál: Jeruzsálem pusztulása. Pázmány és Josephus Flavius. ItK, 1999. 5–6. sz. 551–552.; Bitskey István: A nemzetsors toposzai a kora újkori magyar irodalomban In: B. I.: Mars és Pallas között. Múltszemlélet és sorsértelmezés a régi magyarországi irodalomban. Debrecen, 2006. Kossuth Egyetemi Kiadó, 48–49.

36 Pázmány Péter: Jeruzsálemnek és a zsidó nemzetnek utolsó romlásáról In: Pázmány Péter összes munkái VII. kötet. Sajtó alá rend. Kanyurszky György. Budapest, 1905. Magyar Királyi TudományEgyetem Nyomdája, 301. A beszédnek erre a dogmatikus-erkölcstani részére nem fordított figyelmet a szakirodalom.

35

68

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

tekintélyre, a Szentírásra hagyatkozott. Az eljárásmódban emlékeztet a patrisztika korára, s a legfőbb tekintélyei közé tartozó Chrysostomusra.37 Ezt figyelhetjük meg a következő átképzeléses narrációban, ahol Jézus szavait keltette életre, aki „az elfajult, gonosz zsidóknak mondván: Ti az ördög attyátúl vattok, ő pedig az eleitől fogva gyilkos volt, miért? Quia in veritate non stetit; mert az igazságban meg nem állott; hanem hazug volt, és a hazugságnak szüleje, akitől származnak t.i. ezek a hazugok” (E.t. 264.)

Csúzy zsidókkal szembeni megnyilvánulásai nyers nyelvisége, eleven dinamizmusa ellenére korántsem olyan sarkosak, mint amiket Ambrosius és Chrysostomus hangoztatott. Ám nagy elődjétől, Pázmánytól és kortársaitól elütő markáns, vehemens egyéni nyelvhasználata miatt antijudaizmusa jobban kidomborodik. Pázmány ekkléziológáját vizsgálva a szakirodalom megállapítja, hogy az érsek a teológiai tanítást, a megszólalás dinamikáját, nyelvezetét hozzáigazította ahhoz a műfajhoz, amiben épp megszólalt.38 Csúzyra ez nem jellemző. Ugyanolyan szenvedélyesen szólal meg egyházi beszédeiben, mint a műfajilag nehezen besorolható, de a hitvitázó irat irányába mutató „keresztényi tudományaiban”.39 Ennek a nyelvhasználatnak egyaránt ösztökélője volt perlekedő, veszekedő személyisége, katolikusságának türelmetlen fölénytudata, a kurucok táborában eltöltött időszak, s a hívek „fületlensége”.

A pálos szerzetes karakteres, kemény nyelven megfogalmazott antijudaizmusa azáltal vált még erőteljesebbé, hogy gondolatait következetesen végigvezetve a zsidók sorsára kitérő részletek végén rendszerint ítéletet mond. Ez az ítélet viszont erkölcstani jellegű. Azzal hogy az ítélet kimondását szükségesnek érezte, azt tudatosította hallgatóságában, hogy az isteni világrendben a bűn természetes és elkerülhetetlen következménye a büntetés. Ennek a kauzalitásnak a folytonos hangoztatása visszavezet a prédikáció híveket tökéletesíteni kívánó célkitűzéséhez. Végső soron a késő barokk kor hitszónokának értelmezésében a zsidók vaksága, az igaz úton járásra való restsége és isteni gondviselést elutasító dölyfössége olyan negatív magatartásminta, erkölcsi hiátus és romlottság, amelytől minden igaz kereszténynek távol kell tartania magát, mert különben hozzájuk hasonlóvá válnak. Ezt a prédikátor az utilitas és a didaxis követelményének megfelelően nyilvánvalóvá tette szentbeszédeiben. Ilyenné lettek „a mostani hideg és elfajult Keresztények, kik soha vagy igen ritkán, s akkor is émelygő kellemetlenséggel hallgatják az Isten igéjét”, mert „hasonlók ezek amaz környülmetéletlen szívű és mindenkor Isten ellen zúgolódó Zsidókhoz. Kik megutálván az Angyalok kenyerét, amaz minden gyönyörűséges ízet magába foglaló man „Vérmes kirohanásait János ótestamentumi idézetekkel támasztja alá, melyben Isten Izraelt dorgálja és áldozatait elutasítja. Eredeti kontextusából kiragadva általános érvényű utalásokként tünteti fel.”

Kelly, 2011. 91.

38 „Ugyanazt a témát különböző műfajokban eltérő retorika jelenítette meg, a tárgyalt kérdéshez rendelt szövegformák, szónoki eljárások és alakzatok minden esetben igazodtak annak a közegnek az elvárásaihoz, amelynek figyelmét a szerző éppen akkor megnyerni igyekezett.” Bitskey István: Ekkléziológia és retorika Pázmány Péter műveiben. ItK, 2000. 3–4. sz. 307.

39 Csúzy katekizmusra emlékeztető, könnyen prédikációvá alakítható „keresztényi tudományaira” ld.

Tasi Réka: „Könyű vólna meg-torkolni”. Polemikus hang a 17–18. század fordulóján megjelent katolikus prédikációgyűjteményekben In: „Tenger az igaz hitrül való egyenetlenségek vitatásának eláradott özöne…”. Tanulmányok XVI–XIX. századi hitvitáinkról. Szerk. Heltai János, Tasi Réka. Miskolc, 2005. Miskolci Egyetem BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 206–209.

37

69

Mercs István

nát, inkább Egyiptus zsíros fazekit óhajtották és büdös hagymáit.” (M. 338.) Másutt Csúzy sorsközösséget vállalva, T/1 személyre váltva tanít, hogy rosszra rúgó magunk viselésével a passió erőszaktevőihez hasonlatossá válunk, mert „felfualkodott kevélységünkkel mintegy tövéssel koronázzuk; telhetetlen fösvénységünkkel s hamis keresetünkkel eláruljuk; torkosságunkkal, tobzódásunkkal epével itatjuk; bujaságunkkal megostorozzuk; fondorkodásunkkal, emberszólásunkkal s mérges haragunkkal szentséges oldalát ökleljük; káromkodásainkkal kezeit és lábait lyuggatjuk; és hivalkodásunkkal a kereszthez szegezzük.” (E.t. 302.)

Képmellékletek

1. A dicsőséges Eklézsia és a bekötött szemű Zsinagóga a strasbourgi székesegyház szobrain (forrás: http://www.danielmitsui.com/hieronymus/index. blog?start=1231308059)

70

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

2. A lovagi díszbe öltözött, lovon ülő, egyik kezében pajzsot, másik kezében előreszegezett lándzsát tartó vitézkedő Egyház intéz rohamot a bekötött szemű, disznón ülő Zsinagóga ellen (forrás: http://jhva.wordpress.com/2012/05/18/die-erfurter-judensau/)

3. A zsigrai (zsegrai) freskó (forrás: Radocsay Dénes: Falképek a középkori Magyarországon. Bp., 1977. Corvina, 88. kép)

71

Hamar Péter

Semmitlenek „A Megváltó minden Sábeszkor Eljön. S megáll a szombat küszöbén.”

Borbély Szilárd: Halotti Pompa Harmadik könyv, Haszid Szekvenciák, I. (1)

Olvasom egy vele készült interjúban, hogy a szatmári születésű Borbély Szilárd debreceni munkahelye ellenére Tatán, felesége városában lelt igazi otthonra. A körülményeknek milyen különös játéka, fedezem fel, hogy ismert nyelvész barátom, Szilvási Csaba, aki szintúgy tősgyökeres szatmári, Tatabányán talált olyan befogadó környezetre, amelyben jól érzi magát. S minő véletlen: itt is az asszony áll a háttérben. E-mailt küldök neki, én, a Szatmárba csöppent idegen, olvasná el földijének, a kitűnő költő-írónak az ünnepi könyvhétre megjelent, fiktív önéletrajzként bemutatott regényét, mert arról a tájról szól, s főként e vidék embereiről, amelyik az ő – könyvekben kifejezett – reménytelen szerelmének is tárgya. Tudatom vele, hogy számomra Borbély Szilárd könyve olyan olvasmányélményt jelentett, amilyenben régóta nem volt részem. Nincstelenek – írom természetesen a kötet címét is az ajánlásban. Örülök, magamban persze, hogy én fedezhetem fel számára ezt a reveláció erejével ható könyvet. Írója abban a – kötetében is említett – gimnáziumban érettségizett, ahol jeles barátom is állt a katedrán egykoron, egy olyan szatmári kisvárosban, amely engem sem fogadott be, csak nekem nem volt erőm másik állomást keresni.

El fogom olvasni, jön a válasz, de a cím nem jó, szól az üzenet. „Mi a nincsteleneket úgy hívjuk Szatmárban, hogy semmitlenek.”

Ez bizony skizofrén helyzet!

Egy évtizedek óta a Dunántúlon élő mondja ezt, hogy „mi”, kiigazítva az írót, aki bennszülött szatmári, és egyetemre kerüléséig szorosan ehhez a vidékhez kötődött, s mindezt nekem, aki immár majdnem ötven éve keresem a helyem ebben a Tisza menti, süllyedő világban.

Tudom én, hogy a Nincstelenek találó, hibátlan cím, mégis elhiszem neki, hogy annak a másiknak még szatmári bukéja is lenne. A nyelvnek itt, az ország északkeleti csücskében http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/3456-interju-borbely-szil...

Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás? Pozsony, 2013. Kalligram.

72

Semmitlenek megmaradt, még szókincsében is, a tájnyelvi eredetiségéből valamennyi, s ezt a helyi koloritot a szerző nem is szégyelli vállalni. Szatmár még nyelvében is titkokat őrző világ.

Borbély Szilárd könyvét olvasva ugyanazt a felfedezést teszem, aminek Babits adott hangot, elolvasván a Puszták népét. Itt élek, pár kilométerre a kötetben meg nem nevezett falutól, amelyben e nevelődésregény életképszerűen kirajzolódó eseményei játszódnak, bár a szerző iránti tiszteletből nem nevezem meg én sem, ha ő így látta helyesnek, s olyasmiket tudok meg erről az élettérről, amelyek nemcsak az ismereteimet, de a képzeletemet is felülmúlják. Vannak tapasztalataim bőséggel a szatmári falvak népének életéről, a Nincstelenek egyik-másik alakját személyesen is ismertem, de azok a mélységek, a keserűségnek, a nyomornak azok a szakadékai, amelyek ebből a kötetből feltárulnak, jelentős részben ismeretlenek voltak előttem. S a kirekesztő címkézés lelket nyomorító jelenségeiről sem tudtam, vagy csak a felületét érzékeltem. Naivan nem feltételeztem, hogy létezett, s valószínűleg létezik ma is egy olyan, az emberség minimális szintje alatti mélyvilág errefelé, amelyben az animális lét körülményei között vegetálnak emberek, s ahol sárba fulladnak a humánum egyetemes értékei. Ebből a fizikai és lelki mocsokból kiemelkedni, pláne alkotóvá lenni csak úgy lehet, ha valami eltévedt angyal száll el a gyermek felett.

Az a Szatmár-kép, ami Borbély Szilárd regénynek nevezett – de annál műfajilag is több, mert szociográfiai kódjai miatt gazdagabb – művéből feltárul, csak Móricz Zsigmondéhoz hasonlítható. (Lám, Móriczot is csak tessék-lássék fogadta be ez a vidék: szülőházát veszni hagyták, s a „tündérszigeten” ma is hazug feliratok emlékeztetnek rá.) Az Életem regénye egyebek mellett kíméletlen őszinteségével, szókimondásával hat: megmutatja a keserűt is, a kellemetlent is, a szégyellni valót is, ám a Nincstelenek írója még rajta is túltesz.

Valami hihetetlen lelki fegyelemmel néz szembe azzal is, amit nyilván fáj neki leírni, s nem eufemizál, nem szépít semmit, holott a nagy előd néha azért ehhez az eszközhöz is folyamodott.

Nemcsak Borbély Szilárd könyve tartalmaz meglepő, mellbe verő mondatokat, hanem olvashatunk hasonlókat a megjelenését követő interjúkban is. Egy helyütt például ezt mondja a szerző: „…el kellett pusztítanom magamban azt a gyereket, aki voltam…”, majd hozzáteszi: „Meg kellett ölni magamban a szüleimet is.” Bizony ezek metaforikájukban is kegyetlen gondolatok. Ám ha a gyökerükig gondoljuk végig őket, s őszinteségükben sem kételkedünk, akkor is eljutunk oda, hogy Borbély ebben a gondolati viaskodásban a lehetetlent ostromolta, s csak véli, hogy sikerrel. Az a ritka talentum, amit a sajátjának mondhat, nemcsak szenvedés és művelődés eredménye, s főként nem valamiféle isteni kegyelemé, hanem vele született adottság, a génekben átörökített ajándék a szülőktől. Kevesen kapnak hasonlót, s nincs az a mindentudó genetikus, aki természettudományos logikával ki tudná mutatni, hogy aki hozzájut, hanyadízigleni ősök „üzenetét” kapja a szülők által közvetítve, s miért éppen ő. Az írás mesterségbeli részét meg lehet tanulni, de az a különös képesség, amellyel az igazi alkotó el tudja emelni a szöveget a földtől, csak azoknak adatik meg, akik az ősök ajándékával vágnak bele az írás kalandjába. Ezért nem tudhatja Borbély Szilárd sem megölni magában a szüleit, mert velük veszne a benne élő költő. Ami sikerülhet: a hegeli értelemben megszüntetve megőrizni őket. http://nol.kult/20130610-legalabb_nevuk_legyen

73

Hamar Péter

A Nincstelenekben íróilag tökéletesen megmunkált, koherens világ tárul fel, nyugtalanító és megdöbbentő világ, amely mozgásban tartja az elmét a könyv letétele után is. Nehéz szabadulni tőle. Teljes élmény birtokába jut az az olvasó is, aki háttér-információval nem rendelkezik sem a szerzőről, sem a szüleiről, s csak annyit tud róluk, amennyi a szöveg olvastán kirajzolódik.

De aki kicsit is jártas az irodalomban, pontosan tudja, hogy az életmű mindig szövegek halmaza. Ezek a szövegek kölcsönösen vonatkoznak egymásra, s egy bonyolult viszonyrendszerben jelenik meg, ölt arculatot az írói személyiség, az írói attitűd. Ha valaki elolvassa a Borbély Szilárddal készült, már-már önkínzó életút-interjút, majd az Egy bűntény mellékszálai című írását (bajban lennék, ha műfajilag kellene meghatároznom!), s ezek tükörjátékába helyezi a legújabb opust, akkor jut igazán közel nem az íróhoz, hanem egy feltárulkozó, érzékeny, szánni valóan őszinte, de az idők multával megkeményedő lélekhez. S ha még egy lépést akar tenni az író felé, akkor álljon meg a Halotti Pompa hármasoltára előtt, s hajtsa meg tisztelettel a fejét.

Az én, az énnel és az énért folyó belső küzdelem, az identitáskeresés már Borbély Szilárd lírájának is fontos témájává emelkedett, s nem véletlenül fürkészi a szerző a Nincstelenek minden, taxatívan értelmezhető élettényében a prímszámot, merthogy az csak eggyel és önmagával osztható, miként az én is egy, ahogy Kosztolányi mondja: „Ilyen az ember.

Egyedüli példány.”

Végül ez a motívum a kötet befejezésében, az édesanya szavaiban teljesedik ki, istenkereső szimbolikájában: „»Istent hívjuk az Örökkévalónak«, mondja. »Aki soha nem múlik el. Olyan, mint a végtelen. Egyetlenegy.« A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy.”

A Nincstelenek is, az Egy bűntény… is a narrátor-szerző és a szülei viszonyát állítja a mű középpontjába. A kezdetet és a véget. Az utóbbi így kezdődik: „Minél többet gondolkodik rajta, annál kevesebbet tud Ilonáról és Mihályról.” Ilona az édesanya, akit az ezredforduló karácsonyán agyonütöttek; Mihály az édesapa, aki – nyomorékká verve – túlélte ugyan az agressziót, ám ép ember már nem lett belőle. „De alig maradt emléke róluk.”

– írja a szerző, így, harmadik személybe helyezve a beszélőt, a fiút, mintegy távolságot tartva a szövegtől, és persze a személyektől és a történésektől. Ezt grammatikailag könnyen meg lehet oldani, de – miként bebizonyosodik – tartalmilag, érzelmileg nem. Emócióktól átitatott szöveg ez, bár emberi és alkotói szempontból hihetetlenül fegyelmezett. (Első megjelenési formájában még számozott szövegegységek követték egymást, a másodikban már többnyire bibliai idézetek tagolják ezeket, újabb dimenzióba helyezve a bennük megszólaltatott tartalmakat.) „Anyám kendője színes. Hátul, a kontya alatt köti meg. Nyaranta könnyű háromsarkos kendőt visel. Fehér alapon kékpöttyös kendőt. A kölcsei vásárban kapta apámtól a Az író magánnyomozása. 168 Óra, 2008. július 3.

Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai. In: B. Sz.: Egy bűntény mellékszálai. Budapest, 2008. Vigilia Kiadó, 179.

Borbély Szilárd: Halotti Pompa. Pozsony, 2004. Kalligram.

I. m. 309–310.

Élet és Irodalom, 2007. december 21.

74

Semmitlenek múlt évben. Anyámnak gesztenyebarna haja van. Vörösesgesztenye.” Így jelennek meg a szülők a Nincstelenek első bekezdésében, s a narratíva nemcsak hogy egyes szám első személyű, hanem exponálja is a gyermeki nézőpontot. A rövid, egyszerű mondatokból történő szövegépítkezés jellegzetesen tükrözi a gondolkodásnak ezt az inkább tényszerűen rögzítő, semmint elemzően megközelítő avagy szintézis felé törekvő formáját, azaz megmarad a gyermek-narrátor szemléletmódjánál, és nélkülözi a felnőtt látásmód tágabb nézőszögét. (Ez a tekintet a jelen idejűség erőteljes hangsúlyozásával és a gyerek világfelfedező szellemiségével jelentős mértékben mutat hasonlatosságot Kertész Imrének a Sorstalanságban alkalmazott módszerével.)

Annak ellenére viszont, hogy a beszélő itt közelebb lép szemlélődése tárgyához, miként azt az Egy bűntény…-ben tette, a szöveg érzelmi amplitúdója amahhoz képest összeszűkül, a hang szenvtelenebb lesz, még azokban az esetekben is, amikor a helyzet- vagy állapotrajz az olvasóban komolyabb érzelmi hullámzást kelt.

A Nincsteleneket olvasva képtelen voltam szabadulni attól a gondolattól (bár miért is kellett volna szabadulnom?), hogy ezt a visszaemlékezést a gyerekkorra olyan szerző írta, akinek lélekben fel kellett dolgoznia szülei erőszakos halálát. „Az egész megszégyenítő volt: a gyilkosság brutalitása, Ilona és Mihály nyomozati tárggyá válása. Ahogy idegen emberek kutakodtak életük bizalmas részletei után…” – írja Borbély az Egy bűntény…-ben, s azt is említi, hogy „Amióta Ilona halott és Mihály élete is véget ért, visszagondol néha arra, hogy milyen emlékeket őriz róluk. Mindig arra jut, hogy nem ismerte őket.”

S most itt van ez az életrajzi regény, amelyben a szerző rákényszeríti magát a keserves szellemi kalandra: alámerül emlékeibe, újraéli az egyszer megélni is fájdalmas múltat, újraéli gondolatban gyermekkora világát, mint aki arra kérdésre keresi a választ: valóban alig ismerte a szüleit? Az emlékezet mozaikkockáiból újrateremti őket, s már nemcsak alakjukat, szellemüket keresi a múló idő homályában, hanem jelenkori önmagát is. A múlttal szembenézve önmagát pillantja meg, azt az embert, aki „az őssejtig… minden ős”, s aki a sors kegyetlen ajándékaival gazdagodva elmondhatja József Attilával, hogy „én lelkes Eggyé így szaporodom”.

Ritkán fordul elő, hogy egy szerző röviddel könyvének megjelenése után publicisztikai magyarázatokat, kiegészítéseket fűz a művéhez. Borbély Szilárd ezúttal ehhez az eszközhöz folyamodott, s amiket a gyermeki nézőpont miatt nem tehetett a Nincstelenekben explicitté vagy hangsúlyossá, azt kiemelte egy ritka műfaj, a feuilleton keretében.10 S mivel az alapmű lebilincselő, az olvasó kapva kap az alkalmon, s vizsgálni kezdi a két szöveg viszonyát. Ami meglepő: míg a regényben erőteljes hangsúlyt kap Mihály különös fogantatásának ténye, s ennek összes következménye, itt – miközben a szerző hangsúlyozza görög-katolikus gyökereit – ezt a kérdést a hallgatás burkával veszi körül. Nem mintha kötelezően elvárható volna a téma érintése, de hiánya mindenképp elgondolkodtató. „Apám leveszi a szekrény tetejéről a kalapot. Fejére teszi. Feláll, a kezét kiterjesztve elmondja az áldást.”11 Mi másként értelmezhetnénk ezt az élethelyzetet illetve gesztust, mint elfogadásként, a falu tágabb és a rokonság szűkebb közössége ítéletébe való be I. m. 195.

Borbély Szilárd: Egy elveszett nyelv. Élet és Irodalom, 2013. július 5.

11 I. m. 315.

10

75

Hamar Péter

lenyugvásként. Ahogyan – ennek folyományaként – a Halotti Pompa is vélhetően ennek szellemében kapta meg – második kiadásában – az oltárkép harmadik szárnyát: a keresztény és a pogány mitológiai mellé a zsidó hitvilágot idézőt. S amikor Borbély Szilárd Az egy bűntény…-ben a szülei ellen irányuló agresszió indítékainak nyomozását hiányolja – teljes joggal – a hivatalos vizsgálatból, akkor felsejlik a háttérből a motívumok között – az elkövetők anyagi haszonszerzésre irányuló szándéka mellett – a lehetséges felbujtók antiszemitizmusa, a kegyetlen és nem múló kirekesztő szándék is.

Alattomosan lappangó teherként fekszi meg az érintett lelkét az a tudat, hogy a háttérben, néha megfoghatatlanul, de mégiscsak létezik az a rasszista indulat, amit egyénként is, egy közösség tagjaként is nehéz elviselni, különösen azért, mert – úgy tűnik – a körvonalazható jövőben a humánum esélytelenül vergődik a vele folytatott küzdelemben itt a Dunatájon.

A nagyobbacska, már gimnazista gyerek emlékeként írja le a szerző, miként találta meg egykori házuk tervrajzát (azt nem írhatom, hogy szülőház, mert a 60-as években már minden szülőnőt kórházba irányítottak, s így ő is a járási székhelyen jött a világra), és a bekereteztetésére tett kísérletet is felidézi. Nyilván nem azért került ez a többi élethelyzet mellé, mert a serdülőkor rendkívüli élménye lett volna, hanem minden bizonnyal az önmagán túlmutató, jelképes jelentéstartalma miatt.

Ennek a konnotációs indíttatású szimbolikának a tökéletes megnyilvánulása a regénybeli Mesijás alakja illetve szerepe. A figura eleve említtetik a kötet alcímében, de az olvasó tekintete talán átsiklik a nagybetűs főcím árnyékában gombostű-fejnyi betűkből formálódó kérdésen: Már elment a Mesijás? Pedig fontos mondat, további kérdéseket ébresztő.

Csak az e vidékre jellemző fonetikus ejtés miatt íródik így a Megváltó neve? Avagy: ha elment, akkor itt kellett járnia, de mikor és miért? Hiszen vannak, akik szerint még mindig várni kell az eljövetelére. Végül kiderül, hogy egy falubeliről van szó, s ez a szánalmas, fizikailag és szellemileg is torz, beszédhibás cigányember egyfajta kulcsot ad ennek a gonosz hagyományokba belerögzülő paraszti világnak a megértéséhez. Dramaturgiai szerepében hasonlatos Örkény Tótékjának postásához. Neve a népi irónia kegyetlen szellemében születhetett. Ez a gyakorlat a kegyelet szempontjain is túllép, ha metszően éles szándékát érvényesíteni akarja. Nem ragadványnévről van szó, ami oly gyakori az erdőháti falvakban, mert az azonos családnevűeknek valahogy meg kell különböztetniük egymást, hanem gúnynév. S ha ebben a faluban, ahol a regénycselekmény játszódik, eljön a Mesijás, csak az udvar végi budi kellemetlenné vált feleslegétől váltja meg a ház lakóit.

De van-e egyáltalán megváltás ebből a világból? Talán van, sugallja Borbély Szilárd az Egy elveszett nyelvben, de nagy árat kell fizetni érte. Mert itt még a szeretet-számla könyvelése is nehezebb, mint másutt. Ez olvasható az Egy bűntény… első, Élet és Irodalom-beli közlésének végső, 28-as számmal jelölt szövegegységében: „Néhány évvel később a sír megbontásával a női csontváz mellé egy hetven körüli férfié került. Koponyáján műtéti nyomok, több nyílt törés, amelyet a koponyacsont folytonossági hiányai egyértelműen jeleznek. Minden jel arra utal, hogy szerették egymást.” Ám az utolsó mondatot hiába keresem a kötetbeli újraközlésben.

S ez csak egy elgondolkodtató mozzanat ebben a szövegegyüttesben! Miként az is: ha járt itt a Messiás, miért maradt el a megváltás? Vagy ha mégsem maradt el, miért veszítette érvényét? Mert ebben a mai világban már legfeljebb „a vak Megszokás” tartja életben a legendát.

76

történelem

N. Szabó József

Értelmiségpolitika és hatalmi vetélkedés az 1945-ös parlamenti választások után (1945 ősze–1946 ősze)

Az 1945-ös választások a rendszerváltozás szempontjából fordulópontot jelentettek.

A hatalomban lévő pártokat legitimálták, a politikai életben a résztvevőkrő1 reális kép alakult ki. A pártok is információkat kaptak tényleges bázisukról, politikai befolyásukról. A számvetés után ezért egyesek átértékelték a hatalmi-politikai céljaikat és politikai irányvonalukat. A választások utáni értelmiségpolitika is a pártok politikai vonalához igazítva, a réteg közti befolyást figyelembe véve formálódott.

A Magyar Kommunista Párt (KV) 1945. november 22-i ülésén értékelte a választásokat, s több, az értelmiséggel kapcsolatos tényezőre hívta fel a figyelmet. Mindenekelőtt arra, hogy a propaganda nem úgy állította be az MKP-t, mint amely a magyarság nemzeti érdekeit a legeredményesebben képviseli. A KV rámutatott az értelmiség anyagi megbecsülésének fontosságára. A párt látta az értelmiségnek más rétegekre gyakorolt politikai befolyását is. Világos volt számára, hogy a kispolgári tömegeket mindaddig nem nyerheti meg, amíg az értelmiséghez való viszonya nem változik.

Politikailag az volt az MKP törekvése, hogy fokozza befolyását az értelmiségiek közölt. Az értelmiség megnyerésének részeként értékelhető Rajk László 1945. december l-i parlamenti felszólalása. Az önkritikus megjegyzéseket tartalmazó beszédben már az értelmiségpolitikában kialakítandó új kommunista irányvonal figyelhető meg. Rajk beismerte, hogy a párt az értelmiséghez eddig inkább csak szép szavakkal fordult és nem is gondolt arra, hogy az ember „nemcsak igéből él, hanem kenyérből is”. Jól látta, hogy az értelmiséget nem elég csak munkára mozgósítani, hanem a teljes anyagi pusztulástól is meg kell menteni. Rajk ezt azért is tartotta fontosnak, mert az ország gazdasági talpra állításában és az új nemzeti szellem kialakításában jelentős szerepet szánt neki.

Jakab Miklós: Társadalmi változás és a magyar értelmiség 1944–1948. Budapest, 1979. Kossuth Könyvkiadó, 84–85. [Jakab, 1979.]

77

N. Szabó József

1945. december végén a pártvezetésnek küldött feljegyzés konkrétan elemezte a választások után kialakult helyzetet. Kritikusan megállapította, hogy a választási eredmények elemzése szerint az értelmiség változatlanul távol áll a párttól, befolyása különösen erős a kispolgári tömegekre. A feljegyzés beismerte: az MKP komoly gyengesége, hogy nem tudott behatolni az értelmiségi tömegek közé. Ennek okát abban is látta, hogy a párt felismerte ugyan az értelmiség megnyerésének jelentőségét, de a helyes politikai vonalat kellőképpen nem konkretizálta, tehát a réteg megnyerése érdekében az elvi kijelentéseken túlmenően vajmi kevés történt. Az értelmiségi munka javítása érdekében ezért fontosnak tartotta, hogy az MKP ne csak a politikai és gazdasági, hanem a kulturális és szellemi életben is vezető szerepet játsszon. Feltárta az értelmiségi munkával kapcsolatos súlyos szervezeti fogyatékosságokat is; mindenekelőtt azt, hogy az értelmiség körében végzendő munkát nem szervezték meg, továbbá, hogy a párt nem gondoskodott az értelmiségi szakszervezetekben dolgozó elvtársak politikai irányításáról.

Nagyon súlyos hibának tartotta, hogy az értelmiségi bizottság csak egyszer ülésezett. A pártvezetőséghez küldött feljegyzés arra a megállapításra jutott: a pártban lévő értelmiségnek az a véleménye, az MKP nem foglalkozik velük és nem becsüli meg őket. Egyúttal nagy hibának vélte, hogy sok pártszervezetben ellenségesen állnak az értelmiségekkel szemben. Ez nemcsak nem vonzza a párton kívüli értelmiséget, hanem elriasztja őket a párttól. Az értelmiség általában nem találja helyét a pártban sem, mivel a pártmunkába bekapcsolódni nem tud. A feljegyzés az értelmiségi munkát sokoldalúan befolyásoló javaslatot terjesztett elő. Ebben kezdeményezte: 1. Az értelmiségi bizottság havonta üljön össze és vitassa meg az értelmiségi munka főbb problémáit, s arról a párt egyik vezetője adjon állandóan tájékoztatást.

2. Javasolta az Értelmiségi Titkárság megerősítését egy emberrel. Javasolta továbbá, hogy az Értelmiségi Titkárság tartson állandóan kapcsolatot egyes értelmiségi szakszervezetekben dolgozó vezető kommunistákkal.

3. Indítványozta, hogy időnként széleskörű értelmiségi aktívát hívjanak össze, ahol egy vezető párttag ismertesse a párt politikáját, különös tekintettel az értelmiség körében folyó munkára.

4. A szervezeti hiányosságok leküzdése érdekében javasolta, hogy minden jelentősebb értelmiségi, szellemi területre pártbizottságokat állítsanak be. Konkrétan kezdeményezte az oktatásügyi bizottság, az egészségügyi bizottság és a művészeti bizottság felállítását. Az értelmiségi bizottságok feladatának tartotta az adott rétegekre vonatkozó pártálláspontok kidolgozását, s feltétlenül fontosnak tartotta, hogy a párt a nyilvánosság elé lépjen konkrét reformtervezettel az oktatásügy, a jog, az egészségügy stb. szervezése területén.

5. Azért, hogy a párt vonzereje növekedjen, magas színvonalú politikai, tudományos előadások, ankétok tartását javasolta az értelmiség legjava számára.

6. A propagandamunka területén is lényeges változtatást javasolt. Indítványozta, hogy a Szabad Népben az eddiginél tágabb teret kell kapnia a szellemi, kulturális élet ismertetésének. A sajtóban pedig több magasabb színvonalú könyvszemle, irodalmi életünkkel foglalkozó cikk és színházi beszámoló jelenjen meg.

78

Értelmiségpolitika és hatalmi vetélkedés az 1945-ös parlamenti választások után 7. Az értelmiségre gyakorolt befolyás növelése érdekében a párton kívüli, de az MKP befolyása alatt álló szépirodalmi, szociológiai folyóirat, a Gondolat megindítását javasolta.

8. A párt fontos feladatának tartotta, hogy támogassa és a kulturális-szellemi élet komoly központjává tegye a haladó értelmiség elitjét tömörítő Fórum Klubot. Ennek részeként lényegesnek ítélte a koalíciós baloldali értelmiséggel való szorosabb kapcsolat megteremtését.

A feljegyzés felhívta a vezetőség figyelmét arra, hogy erősíteni kell az értelmiségi munkát nemcsak fent, hanem a pártszervezetekben is. Ennek érdekében kezdeményezte, hogy a városi pártszervezetekben eme munka összefogására megbízottakat kell beállítani. Az értelmiség jó hangulatának biztosítása érdekében a pártszervezetekben klubszerű helyiségek fenntartását javasolta. A pártnak a rétegre gyakorolt befolyását kívánták elérni azzal is, hogy a kulturális élet fontos, tekintéllyel rendelkező kommunistáit (például Lukács György, Major Máté) vidéki nagyvárosokba akarták küldeni.

A Szociáldemokrata Párt is elismerte az értelmiség igen fontos szerepét a társadalmi átalakulásért folytatott harcban, ezért a pártsajtóban több, az értelmiséggel kapcsolatos írás jelent meg. A Népszava november 21-én például Az értelmiség és a munkásság címmel szerkesztőségi cikket közölt. Az írás alapgondolata, hogy a Szociáldemokrata Párt fennállása óta soraiba tudta vonni az értelmiség leghaladóbb rétegeit, de a többséget nem tudta megnyerni, ezért szükség van a megújulásra. A szociáldemokrata lap úgy látta, a demokrácia biztosította szabad légkörben lehetőség van arra, hogy az értelmiség olyan áramlatokkal telítődjék, amelyek a szellemi életben elevenséget, a haladáshoz való csatlakozást eredményezhetik.

November 24-én Faragó László tollából megjelent egy cikk Mit kívánnak az értelmiségtől? címmel. A szerző a mozgalom és az értelmiség kapcsolatát a legvitatottabb problémák egyikének tartotta. Véleménye szerint az értelmiségnek csak egyetlen érdeme van: műveltsége. Faragó a párt feladatát abban látta, hogy megteremtse az értelmiség értelmes közvéleményét, és hogy lehántsa róla azt, ami rárakódott.

Faragó cikke vitát váltott ki a szociáldemokraták körében. Az elsők között reagált Kassák Lajos Mit adtunk az értelmiségnek? című cikkében. Kassák elismerte, hogy a magyar értelmiség távolról sem fejtette ki azt az ellenállást, amit szellemi felkészültségénél fogva saját, továbbá az ország érdekében ki kellett volna fejtenie. Azonban arra is figyelmeztetett, hogy ne legyünk elfogultak, mert ez a passzivitás nemcsak az értelmiségre, hanem a népesség többi rétegére is jellemző volt. Véleménye szerint Faragó cikke nem szolgálta az értelmiség közeledését a munkásmozgalomhoz. Kassák egyébként értelmiség és a munkásmozgalom nem megfelelő viszonyát azzal magyarázta, hogy a munkáspártok semmit sem tettek az értelmiségért. Ezért – írja – most e réteg mellé kell állnia, az anyagi segítség eszközeivel is kaput kell nyitni számukra a közeledés érdekében.

Nemzetgyűlés Naplója I. kötet. Hiteles Kiadás. Budapest, 1946. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvkiadója, 75. Párttörténeti Intézet Archívuma, PI. Arch. /274–24/2. (Nemzetgyűlés, 1946).

Népszava, 1945. november 21.

Népszava, 1945. november 26.

Népszava, 1945. december 2.

79

N. Szabó József

A sajtópolémia 1946. január 1-jén dr. Pöstényi Márton: Értelmiség és középosztály című cikkévei folytatódott. A szerző Kassák felfogásával értett egyet. Bár egyes szociáldemokrata vélemények között balos nézetekkel is találkozunk, a párt számára az értelmiség megnyerése elsőrendű politikai érdek lett. Ez egyértelműen megnyilvánult az SZDP-nek március 18-án az Operaházban tartott előadásán, amelyen a párt a társadalom értelmiségi rétegeihez fordult. A rendezvény kapcsán a Népszava kifejtette, hogy a haladás útjára csak akkor léphetünk eredménnyel, ha a korszak nagy alkotóművészei maguk mögött érezhetik a társadalom értelmiségi rétegeit is, akik szerepet kötelesek vállalni a fiatal demokrácia szellemi életének kialakításában.

A párt politikája nem volt eredménytelen: 1946 tavaszán a széles értelmiségi rétegek áramlottak az SZDP felé. Az új helyzetre is reagált a párt. Presser István az Értelmiségi Bizottság titkára a Népszava 1946. április 7-i számában közölt cikke szerint a párt feladata, hogy ezeknek a csoportoknak biztos világnézeti alapot nyújtson, s teljesen eloszlassa a szellemi és fizikai dolgozók között még meglévő bizalmatlanságot. A pártba lépő értelmiségieket a szociáldemokraták speciális területeken kívánták foglalkoztatni.

A mérnököknek és technikusoknak az újjáépítésben és később a tervgazdaság kidolgozásában fontos szerepet szántak. Az orvosoknak a szociálhigiénia kialakításában, a pedagógusoknak pedig az új demokratikus közoktatás megteremtésében. Az értelmiségi munka javítása érdekében az SZDP létre kívánta hozni a kerületi értelmiségi csoportokat, olyan értelmiségi tanácsot akart megvalósítani, amelyben a tudományos és művészeti életnek a párthoz közelálló kitűnőségei foglalnának helyet.

A Nemzeti Parasztpárt vezetősége a választások utáni időszakban is kitartott az ősz folyamán kidolgozott baloldali irányvonal mellett. Az értelmiséggel kapcsolatban a párt hosszabb időn keresztül nem fejtette ki álláspontját. A tavasz folyamán azonban az NPP több ankétot, találkozót szervezett, ahol egyes pártvezetőknek az értelmiséggel kapcsolatos véleménye vált ismertté. A parasztpárti vezetők megnyilatkozásaiból arra következtethetünk, az NPP számított arra, hogy a haladó értelmiség a párthoz csatlakozik. Az őket érintő első parasztpárti ankétra Budapesten került sor. Március 22-én a párt a Podmaniczky utcában vitadélutánt tartott, ahol felszólalt Kovács Imre. Megfogalmazta, hogy a parasztpártnak szüksége van a néppel együtt menetelő intelligenciára. A haladást, a népet szolgáló értelmiségnek a párthoz való csatlakozása mellett foglalt állást április 5-i vitadélutáni előadásában Kondor Imre is.10 Hasonló koncepciót képviselt 1946. április 16-án Nyíregyházán az NPP értelmiségi munkaközössége által rendezett kulturális délutánon elmondott beszédében Keresztury Dezső.11 A Független Kisgazdapárt az értelmiség többségét politikai támogatójának tartotta, ezért számára nem volt elsődleges fontosságú a réteggel való foglalkozás.

Népszava, 1946. január 1.

Népszava, 1946. március 17.

Tóth István: A Nemzeti Parasztpárt története 1944–1948. Budapest, 1972. Kossuth Könyvkiadó, 124.

Szabad Szó, 1946. március 24.

10 Szabad Szó, 1946. április 7.

11 Szabad Szó, 1946. április 17.

80

Értelmiségpolitika és hatalmi vetélkedés az 1945-ös parlamenti választások után A kisgazdapárti választási siker után tovább csökkent a kommunisták befolyása az értelmiségre, amelynek a baloldal felé hajló része is megtorpant. Több szakmai csoportban, vezető hivatalokban a visszavonulás, a bizonytalanság jeleivel is találkozhattunk. Sőt a pártba korábban belépni szándékozók közül egyesek visszaléptek, néhányan kiléptek a pártból is.12 A polgári erők befolyásának ellensúlyozására a Magyar Kommunista Párt újra akcióba kezdett az értelmiség körében. A pártot többek között az a cél is vezette, hogy népfrontos jelleggel a demokratikus érzelmű, szakképzett értelmiséghez, a marxizmushoz „intellektuális” kíváncsisággal közeledő, sőt azt kezdetben bizonyos idegenkedéssel fogadó csoportokhoz keresse az utat. Ezért támogatta a Függetlenségi Front keretén belül 1945 decemberében megalakult Fórum Klubot, a demokratikus magyar értelmiség társadalmi egyesületét, illetve a Fórum című folyóiratot. A Fórumnak, mint színvonalas és nagy hatású folyóiratnak Vértes György volt a főszerkesztője, s mellette Lukács György és a koalíciót képviselve Ortutay Gyula, valamint Darvas József vállalt szerepet a szerkesztésben. A lap orientációját, tematikáját, s mindenekelőtt eszmeiségét mindvégig döntő módon Lukács György határozta meg. A Fórum az értelmiség megnyerésének ügyét nem szándékozott pusztán irodalmi-művészeti tudatalkotó szférákra szűkíteni, de legélesebb vitái mindenekelőtt az irodalmi hagyomány, az irodalomtörténet körül bontakoztak ki.13 Az MKP-nak az értelmiség megnyeréséért indított erőfeszítése részét képezte a február elején Szolnokon tartott értelmiségi ankét. A tanácskozás szónoka Újhelyi Szilárd volt. A Márciusi Front egykori résztvevője arról próbálta meggyőzni az értelmiséget, hogy jelenlegi helyzetük nem a magyar demokrácia értelmiségellenes magatartásának a következménye, hanem gyökerei a háborús dúlás okozta általános nyomorúságban vannak. Perspektívát ígérve kijelentette, hogy a reakciótól elszakadt értelmiségre a demokratikus Magyarországon nagy szerep vár, sokkal nagyobb, mint a régi rendszerben.14 A Magyar Kommunista Párt értelmiségért folytatott erőfeszítésének volt része Losonczy Géza 1946. február 13-i parlamenti felszólalása is. Beszédében kifejtette, hogy az MKP a magyar demokráciát csak a munkásság, a parasztság és az értelmiség összefogása alapján tudja elképzelni. Az MKP felfogása szerint az értelmiség nem lehet kitagadott gyermeke a magyar demokráciának, ezért őket olyan rétegnek kell tekinteni, amelyre az ország újjáépítésében s a demokrácia jövendő fejlődésében komoly és jelentős szerep vár. A továbbiakban arról beszélt, hogy a magyar demokrácia számára az értelmiség helyzetének alakulása, problémái egyáltalán nem közömbösek. A demokratikus Magyarországnak ezért arra kell törekednie, hogy az értelmiség helyzete minél gyorsabban megjavuljon, és az értelmiség érezze, hogy problémáival ugyanúgy foglalkoznak, mint a fizikai dolgozók problémáival.15 Az értelmiség megnyerésének fontossága nemcsak a felső pártvezetés szintjén fogalmazódott meg, hanem egyes pártszervekben is. Az intelligencia megnyerésére tett javaslatot 1946 tavaszán az MKP budapesti V. kerületi szervezete. Az indítvány Jakab, 1979. 87.

Kulcsár Szabó Ernő: Az irodalmi egység programjától a defenzíváig. Lukács György és a Fórum.

Valóság, 1981. 3. sz. 27–28.

14 Szabadság, 1946. február 5.

15 Nemzetgyűlés, 1946. 523–524.

12 13

81

N. Szabó József

abból indult ki, hogy az ország újjáépítéséből egy társadalmi osztályt kizárni, s rásütni a hazaáruló, a semmirevaló háborús bűnös bélyegét, csakis téves megítélés és egyoldalú beállítás lehet. Az V. kerületiek szerint a helytelen politika miatt az ország értelmiségének 95 %-a ki van közösítve a társadalomból, nekik nem adható semmiféle pozíció. Nem értett egyet azzal az állásponttal sem, mely korábban kimondta, hogy mindenki, aki nyugat felé elhagyta az országot, mint „nyugatos”, eleve kiközösítendő. Elutasította ezt a véleményt azért is, mert szerinte a kitelepült értelmiség 99 %-a „Endre László szadista intézkedéseinek” volt az áldozata. Az értelmiség megnyerése érdekében az V. kerület kérte, hogy az MKP részéről a megbékélés szellemében a „nyugatosok” kérdésében induljon vizsgálat. A javaslattevők szerint az MKP-ra hárul az a feladat, hogy ezt az értékes társadalmi réteget a kommunista pártba lehessen szervezni.16 Az értelmiségi munka javítása érdekében tett javaslatok a felső pártvezetés szintjén éreztették hatásukat. Az Értelmiségi Titkárság 1946. május 9-i ülésén határozat született, hogy az Értelmiségi Bizottságnak feltétlenül kontrollálni kell a szakmai bizottságok működését, és személyesen is irányítania kell azokat. Az értelmiségi szakszervezetek ideológiai irányításait is a szakmai bizottságon keresztül végezné. A Titkárság arra is figyelmeztetett, hogy a vidéki értelmiség teljesen irányítás nélkül van, és hogy a pártszervezetek összetételüknél fogva nem alkalmasak erre. Az Értelmiségi Titkárság ezért azt indítványozta, hogy személyes kapcsolatfelvételen keresztül épüljön ki az értelmiségi kapcsolat. Konkrét javaslatot is tettek. Kállai Gyula és Újhelyi Szilárd Debrecenbe küldését javasolták, mivel mindketten jól ismerik a várost. A vidéki értelmiség megnyeréséhez a legjobb formának a viták rendezését tartották. A Társadalmi Szemle jobb terjesztésétől szintén a vidék bekapcsolódásának előmozdítását remélték.17 A pártközpont helyes értelmiségpolitikai irányvonala ellenére 1946 első felében még több helyen helytelen, a réteget az MKP-tól eltaszító véleményekkel is találkozhattunk. A Magyar Kommunista Párt Csongrád megyei Bizottságához küldött jelentéséből megtudjuk, hogy a pártvezetőség, de különösen a tagság ellenszenvvel és nagyfokú bizalmatlansággal viseltetett az értelmiségi dolgozók iránt, és az egész értelmiséget egy reakciós „masszának” tekintette. A pártba belépőket is a legtöbb esetben kinézték, sőt több esetben ki is üldözték a pártból.18 A kisszámú értelmiségi párttagság 1-2 kivételtől eltekintve kifejezetten polgári beállítottságú; marxista-leninista képzettségű egy sem volt közöttük. Szegeden különböző kísérletezések után 1946 májusának második felében hozzáfogtak az értelmiségi munka szervezéséhez. Ennek részeként összeállítottak egy 7 tagú bizottságot, amelynek feladata a munka irányítása lett. Az intelligencia megnyerésének előmozdítására a Nagy-Szegedi Pártbizottság határozatot hozott, hogy július 15-től négy-hat előadásból álló magyar történelem szemináriumot indít. Arról is döntöttek, hogy Szabad Parlament elnevezéssel üléseket tartanak, és erre személy szerint is meghívják Szeged szellemi kiválóságait.19 PI. Arch. 274–24/2.

PI. Arch. 274–24/2.

PI. Arch. 274–24/2.

19 PI. Arch. 274–24/2.

16 17 18

82

Értelmiségpolitika és hatalmi vetélkedés az 1945-ös parlamenti választások után A munka hatékonyságának növekedését kívánta elősegíteni az Értelmiségi Bizottság 1946. július 11-i határozata, amelyben arról is döntöttek, hogy az Értelmiségi Bizottság 3 hetenként tart ülést, a szakbizottságok 2 hetente, és ezek jegyzőkönyvét elküldik az Értelmiségi Titkárságnak. A Bizottság arról határozott, hogy az Értelmiségi Bizottság részéről a Művészeti Szakbizottság ülésén a jövőben Major Tamás, az Orvosi Szakbizottságban Weil Emil, a Nevelésügyi Bizottságban pedig Antal Jánosné fog részt venni. Az Értelmiség Bizottság továbbá javasolta a Központi Titkárságnak, hogy az öt vidéki nagyvárosban egy-egy értelmiségi megbízottat, ha lehet, Értelmiségi Titkárságot állítsanak fel.

Továbbá indítványozta a Központi Titkárságnak, hogy a budapesti Területi Bizottságon legyen valaki, aki a munka szervezését összefogja, és a kerületi értelmiségi csoportok részéről közvetlen összeköttetésben legyen az Értelmiségi Titkársággal.

Az Értelmiségi Bizottság a réteg megnyerése érdekében vitatémákat is kezdeményezett. Az értelmiségi munka egységesítése és központi irányítása céljából az Értelmiségi Bizottság elhatározta, hogy az Értelmiségi Titkárság összehívja az összes kerületek értelmiségi megbízottait, az értelmiségi és művészeti szakszervezetek, valamint a minisztériumi pártszervezetek titkárait. A tanácskozáson Horváth Márton az értelmiségpolitikáról, Orbán László pedig az értelmiség szervezéséről tart előadást.20 Az intelligencia életkörülményeinek javítására is felhívta a figyelmet az Értelmiségi Bizottság július 11-i ülése. Határozatot hoztak arról, hogy a szakbizottságok új javaslatokat dolgozzanak ki az értelmiség gazdasági helyzetének megjavítására egy közeljövőben megtartandó együttes ülésen, ahol legyen jelen Friss István és Orbán László a pártközpontból, Nemes Dezső a Szaktanácstói, valamint az értelmiségi és művészeti szakszervezetek egy-egy képviselője. Javaslatát az Értelmiségi Bizottság eljuttatta a Szanálási Bizottsághoz is.21 Az értelmiségiek életszínvonalán változtatni kellett, mert helyzetük már tarthatatlanná vált. A rossz életkörülmények miatti hangulatot az ellenzék kihasználta, a baloldal ellen fordította és úgy lépett fel, mint a réteg érdekének védelmezője.22 A Magyar Kommunista Párt számára az értelmiség megnyerése továbbra is a legnehezebb feladatok közé tartozott, ennek okai a munkásság részéről megnyilvánuló bizalmatlanság és a szervezés területén mutatkozó nehézségek voltak. Az Értelmiségi Bizottság titkárságának működése elsősorban az értelmiségi munka megszervezésére irányult. A szervezés részeként az Értelmiségi Bizottság titkársága az Országos Káder Osztályon keresztül a kerületekből bekérte a kommunista elit névsorát. Megrendezte az első értekezletet a kerületi értelmiségi megbízottak, a VKM párttitkára és az értelmiség-művészeti szakszervezet vezetőinek részvételével. A Bizottság határozata alapján összehívták az értelmiségi és művészeti szakszervezetek kommunista vezetőit, a Szaktanács, az Állampolgári Osztály és a Gazdasági Főtanács megbízottait. A nehézségek azonban nehezen oldódtak meg.

PI. Arch. Titk. Fi. 636.

PI. Arch. Titk. Fi. 636.

22 A parlament 1946. július 30-i ülésén például Lévay Zoltán, a Szabadság Párt politikusa kifejtette, hogy eddig semmiféle intézkedést nem lát abban a tekintetben, hogy a dolgozók helyzetén ne tegyen különbséget fizikai és szellemi dolgozók között. Nemzetgyűlés, 1946. 595.

20 21

83

N. Szabó József

Egy 1946. augusztus 2-án készült jelentés még mindig arról számolt be, hogy vidéken komoly értelmiségi munka nem folyik, mert nincs efféle megbízott. Ezért javasolta, hogy ide sürgősen értelmiségi megbízottakat kell küldeni. Eredményekről is érkeztek hírek. Július 8-án a városban központi előadóval értelmiségi nagygyűléseket tartottak. Ezek a jó előkészítés következtében sikeresek voltak.

A munka hatékonyságának növelésére további javaslatok érkeztek. Szeptember 2-án például kezdeményezték az értelmiségi munka szervezeti felépítésének megváltoztatását. Eszerint a munka irányító szerve az értelmiségi főbizottság lenne, a szakmai kérdések kidolgozását az albizottságok végeznék, amelyeknek élén a főbizottság végrehajtó szerve, az értelmiségi bizottság titkársága lenne, ez kötné össze a főbizottságok és albizottságok munkáját. Innen történne az irányítás a nagy-budapesti és vidéki pártszervezetekhez.23 Az értelmiség magatartását a kibontakozó polarizáció idején a hatalmi harc alakulása mellett, ezzel összefüggésben a társadalmi fejlődés távlatainak megítélése, az életkörülmények alakulása, a békeszerződés kimenetele befolyásolta. A népi demokratikus forradalom továbbfejlesztésével nemcsak az értelmiség konzervatív csoportjai, hanem a „harmadikutas” koncepció talaján állók sem értettek egyet. A munkás és szegényparaszti tömegek mozgósítását is helytelenítették a politikai küzdelemben.

A demokrácia elárulásának, a demokrácia lényegétől idegennek ítélték ezeket a megmozdulásokat.24 Az értelmiség többsége a politikai passzivitás, a közömbösség vagy a várakozás álláspontján volt.

Az 1945-ös választásokkal legitimált demokrácia 1946 elejétó1 azonban több területen be nem vallottan már nem a politikai pluralizmusnak megfelelően fejlődött tovább. A változás oka az MKP részéről 1945-ben – átmenetileg – elfogadott pluralizmussal való fokozatos szakítás. A választások utáni hatalmi céljaik eléréséhez – gyenge törvényhozási pozíciójuk miatt – a kommunistáknak a pluralizmus már nem volt a legmegfelelőbb forma. A politikai pluralizmus által teremtett mozgástérről bebizonyosodott az MKP számára, hogy abban politikai tényezővé nem válhat. A politikai koncepcióváltás az értelmiségpolitikában is leképződött. A pluralizmus idején kialakított értelmiségpolitika azoknál a pártoknál módosul leginkább, amelyek az akkor elfogadott normákat már „túlhaladottnak” tekintették. Nem véletlen, hogy az értelmiségpolitika területén a legnagyobb változás az MKP esetében lesz, a legkisebb pedig az FKGP-nél. Az NPP politikájában a pluralizmust, illetve a népi demokratikus átalakulást igenlő irányzatok küzdelme tükröződött. Az SZDP dinamizmusa is az értelmiségi befolyás növelését célozta. A politikai küzdelmek, a pártok hatalmi vetélkedése nem kedvezett az értelmiség problémáinak a megoldásának; nem segítette a demokrácia kiépítését, de nem járult hozzá a modernizációs célkitűzés megvalósulásához sem.

PI. Arch. 274–24/2.

Jakab, 1979. 178.

23 24

84

interjú

Marik Sándor

A teljesítmény kutatója

Beszélgetés Pucsok József professzorral a sport és a dopping titkairól, valamint a közéletről „Megyénkből elszármazottként kifejtett országos jelentőségű, kimagasló tevékenysége elismeréseként Kozma Pál kitüntető díjat adományozott Prof. Dr. Pucsok József nyugalmazott egyetemi tanárnak” – idézték a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés határozatát a 2013. évi megyenapon, Szatmárcsekén, amikor szűkebb pátriánk legrangosabb elismeréseit átadták.

A 78 éves Pucsok József széles körben ismert közéleti személyiség. Orvosprofeszszor, szakterülete többek között a sportorvostan, a teljesítmény-élettan, s ezekhez kapcsolódóan a táplálkozás-élettan, az anyagcsere, a dopping. Általános orvosi diplomájának megszerzése után 1960-tól a Budapesti Orvostudományi Egyetem Kórélettani Intézetében dolgozott, ahol laboratóriumi szakorvosi vizsgát tett, kandidátusi fokozatot szerzett. 1982-től napjainkig az Országos Sportegészségügyi Intézet a munkahelye, ahol hosszú ideig a főigazgató főorvos tudományos helyettese volt.

Munkája alapján nevezték ki egyetemi tanárnak, lett a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Nyugdíjasként is itt kamatoztatja szakmai tudását, amelyet több mint 100 tudományos közlemény, 178 tudományos előadás, 14 könyv és könyvrészlet minősít. A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje és a Magyar Sporttudományi Társaság Életműdíj kitüntetettje.

– Mi lehet a titka annak, hogy bár hat évtizede a fővárosban él, a megyében mégis szabolcsiként, nagykállóiként ismerik – Nagykálló díszpolgára is –, pedig valójában Tiszacsegén született?

85

Marik Sándor

– Valóban Tiszacsegén születtem 1935-ben, és itt kezdtem iskoláimat. A mi családunk életében is a háború volt a sorsfordító. Édesapám postai vonalmesterként dolgozott, és éppen folyamatban volt az áthelyezése Szatmárnémetibe. Mire ez a valóságban megtörtént volna, meghúzták az új országhatárokat, leendő állomáshelye Románia része lett, ezért Nagykállóba irányították, ahol megfelelő állás volt. A család 1946-ban követte, én az ötödik osztálytól jártam iskolába Nagykállóban, először a református iskolába, ahová át tudtam jelentkezni, majd az iskolák államosítása után az állami általános iskolába. A tanulás a Budai Nagy Antal Gimnáziumban folytatódott, talán mondhatom, hogy szerencsémre. Ez a középiskola kitűnő színvonalú, jól felszerelt, nagyon jó gimnázium volt, kiváló tanárokkal. Ide jártak a környékbeli települések diákjai, például Balkányból, Kállósemjénből, Máriapócsról. Tehát gyermekként lettem nagykállói lakos, és oda jártam haza, amikor elkerültem az egyetemre. Nyaranként az akkori szokásoknak megfelelően én is kivettem a részem az otthoni mezőgazdasági munkákból, még cséplőgépellenőr is voltam, besegítettem a családi kasszába. Később fordult a kocka: egy évig körzeti orvos is voltam Nagykállóban…

– Ez hogyan történt, és miért csak egy esztendeig?

– Az egyetemen jó tanuló voltam – nem is kockáztathattam volna, hogy elvesztem az ösztöndíjamat, a családunk nagyon szerény körülmények között élt. Negyedéves koromban vált véglegessé, hogy kutatóorvos leszek. Ekkor a nemzetközi hírű Sós József professzor irányítása mellett vettem részt a tudományos diákköri munkában, később, mint kezdő orvost maga mellé is vett a Kórélettani Intézetbe. Abban az időben nagyon jó szokás volt, hogy a fiatal kutatóorvosok falvakat patronáltak, így ismerhették meg alaposabban a gyakorlati életet. Én, természetesen, Nagykállót választottam. Édesanyám minden reggel a kapuig kísért, nagyon büszke volt, hogy az ő fia orvosi táskával a kezében indul a rendelőbe, betegeket gyógyítani. Nagy esemény volt ez akkor nemcsak a családban, a faluban is: egy Temető utcai szerény kis házból indulva lett orvos a „mi fiunk”. Az idősebb kállóiak ma is így emlegetik. Az idő azonban telik: ma már, ha Nagykállóba megyek, a temetőbe vezet az első utam, a szüleim sírjához.

– Különleges a családneve. Honnan származik?

– Felvidéki gyökereink vannak, a Pucsokok Kassa környékéről származnak, maga a szó a szláv nyelvekben kis csokrot, virágcsokrot jelent. Őseink Bocskai fejedelem hajdúival jöttek a Tiszántúlra, Tiszadobon, Tiszacsegén valamint a későbbi hajdúvárosokban telepedtek le, például Hajdúdorogon ma is több család él ezzel a névvel. Édesanyám ismert felmenői valamennyien csegeiek.

– Mikor járt utoljára Tiszacsegén?

– Tiszacsege feltörekvő város, rangos történelmi háttérrel: IV. Béla 1248-ban kiadott adománylevele szerint Csege országos jelentőségű rév volt, az itt áthaladóknak vámot kellett fizetniük. Újabban minden évben megrendezik a Csegei Napokat, amire mindig meghívnak, s ha tehetem, el is megyek. Szépen fejlődő, kellemes kisváros a Hortobágyi Nemzeti Park északnyugati kapujában.

86

A teljesítmény kutatója. Beszélgetés Pucsok József professzorral – Az emlékezés után beszéljünk arról, hogy életének nagy részét a sport, élsportolók közelében élte meg! Személyesen sportolt, netán sportol-e most is?

– A válaszért ismét Nagykállóhoz kell visszatekintenünk. A Budai Nagy Antal Gimnáziumban, az én időmben óriási sportélet volt, amit Tatos István testnevelő tanárunknak köszönhettünk. Kitűnő sportoló és nagyon jó tanár volt, aki minden szezonális sport alapját megtanította. Az iskolánk komoly kosár- és kézilabda csapattal is rendelkezett. Én az utóbbihoz vonzódtam, így amikor felkerültem az egyetemre, versenyszerűen kézilabdáztam, a budapesti első osztályban játszottam az OSC, tehát az orvosegyetem sportklubjának színeiben. Ez egészen a diploma megszerzéséig tartott, később már az idő nem engedte, hogy olyan intenzitással járjak edzésekre, versenyekre, mint korábban. Ez általában jellemző a pályakezdő kutatókra, hiszen akkor kell „megkapaszkodni” a kutatóintézetben, kiválasztani azt a témát, amelynek révén folyamatosan lehet előbbre lépni a ranglétrán. A sok kísérlet, a rengeteg szakirodalom olvasása ilyenkor leköti az ember minden energiáját, versenyszerű sportra nem marad idő, csak valami laza fenntartásra – ha nem akarunk elhízni. Az én esetemben volt egy másik ok is: sok pluszmunkát vállaltam. A Kórélettani Intézetben nem valami magas fix fizetés volt – nagyjából tanári fizetés – bármiféle mellékes nélkül.

Ezért aztán rendszeres éjszakai ügyeletet vállaltam, továbbá üzemorvosi munkát a Szerszámgépipari Művek Igazgatóságánál, Kőbányán. Mindez azt jelentette, hogy a sport háttérbe került. Viszont, ha nem is nagylábon, de jó színvonalon tudtam élni, s később, már pedagógus feleségemmel együtt gyarapodni is tudtunk. Visszatérve a kérdés sport részére: az úszásról nem mondtam le soha, ma is rendszeresen úszom, hetente háromszor egy órát.

– Akkor kezdett a teljesítményfokozás, a dopping vizsgálatával foglalkozni, amikor még nem volt reflektorfényben ez a terület. Orvosként érezte a veszélyt?

– Ez jól hangzana, de nem így történt. Az előzmény 1968-ig nyúlik vissza: ekkor kerültem ki a Szovjetunióba egyéves akadémiai ösztöndíjjal. A tanulmányút értelme és jelentősége abban állt, hogy sok szakmai újdonságot ismerhettem meg. Moszkvában például a Táplálkozástudományi Kutatóintézetben – amely akkoriban nemzetközileg is kiemelkedő tudományos műhely volt egy nagyhírű professzorral az élen – megtanultam több olyan eljárást, ami a zsíranyagcsere-kutatáshoz kellett. Ezek biokémiai módszerek voltak, komoly műszaki-technikai háttérrel. Amikor hazajöttem, a Kórélettani Intézetben elkezdtem kiépíteni a magyarországi méretekhez igazodó, hasonló biokémiai vizsgáló laboratóriumot. A hazai gyakorlatban elsőként kezdtem a vérzsírok kutatását, illetve a zsírsavak gázkromatográffal történő vizsgálatát. Azt tapasztaltuk, hogy sok élsportoló is küzd vérzsír-problémával. Érdekességként említem, hogy például az egyik kiváló labdarúgónak, a népszerű Bozsik József Cucunak is olyan egészségügyi problémája volt, amit az akkori kromatográfiás módszerekkel a mi laborunk tudott kimutatni.

Intézetünk szakmai munkáját minősíti, hogy például az Interkozmosz programban mi végeztük el a magyar űrhajósjelöltek, Farkas Bertalan, Magyari Béla több laboratóriumi vizsgálatát, amit Moszkva is elfogadott. Kiváló kapcsolatunk volt a belgyógyászati klinikák, sőt a Repülőorvosi Központ szakembereivel is.

87

Marik Sándor

– Kicsit előreszaladtunk az időben. Miként került át első munkahelyéről, a Kórélettani Intézetből az Országos Sportegészségügyi Intézetbe (népszerű nevén a Sportkórházba), ami kétségtelen váltás a szakmai karrierjében?

– Ez a hetvenes évek végén történt. Akkoriban szakmai berkekben egyre többször került szóba a sportolók tiltott szerekkel történő teljesítményfokozása, illetve egy olyan eljárás, amellyel utólag is megbízhatóan ki lehet mutatni, ha egy sportoló tiltott szereket fogyasztott. Egy ismerősöm ajánlotta Csanádi Árpád figyelmébe, hogy az általam vezetett laboratórium a Kórélettani Intézetben el tud végezni olyan újszerű vizsgálatokat is, amire a doppingellenőrzésnek szüksége van. Csanádi Árpád akkor a sporthivatal elnökhelyettese, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára volt, egyben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó bizottságának tagja, a NOB sportigazgatója. Meghívott egy eszmecserére, amelyen részt vett még Medve László, az Egészségügyi Minisztérium államtitkára. A megbeszélés témája az volt, hogy Magyarországon létre kellene hozni egy korszerű laboratóriumot, amely egyebek mellett a doppingvizsgálatokat is segítené új műszeres és szervezési hátterével. A nemzetközi trend ugyanis azt mutatta, előbb-utóbb nagy szükség lesz ilyenre, és legyünk mi is az élvonalban. Mivel birtokában voltam a legújabb módszereknek – köszönhetően moszkvai akadémiai ösztöndíjamnak –, és már volt egy kulcsfontosságú drága műszerünk, kézenfekvőnek látszott, hogy én építsem ki ezt a szervezetet. Az államtitkár azt javasolta, pályázzam meg a Sportkórház akkor éppen betöltetlen tudományos igazgatói munkakörét, és ott alakuljon meg az új kutatóintézet. A feladat illeszkedett a már meglévő keretekhez, hiszen ott a sportélettani kutatásoknak komoly hagyományai és nemzetközileg elismert eredményei voltak. A mi tervünk új területeket hozott a képbe: a biokémia és a táplálkozás-élettan, továbbá a terhelés-élettan összefüggéseinek vizsgálatát, amely személyemhez, valamint kiváló munkatársaim nevéhez köthető. Természetesen a mi intézetünk nem doppinglaboratórium lett, ami egyébként kitűnhet az előbbi felsorolásból is, de egy fontos időszakban motorja volt a tiltott szerek elleni küzdelemnek.

– Mindez egyik napról a másikra történt?

– Annál bonyolultabb és időigényesebb volt, hogy így történjen, de a folyamat hamar elkezdődött. Bármilyen meglepő, álomnak tűnt az új feladat, mégis voltak feltételeim. Le akartam zárni megkezdett munkáimat a Kórélettani Intézetben, s számomra fontos volt tudományos előmenetelem: már megvolt ugyan a kandidátusi fokozatom, de az egyetemi tanári kinevezésem előkészítése éppen csak elkezdődött, nem szívesen adtam volna föl a munkahelyváltással. Hivatalosan 1982-ben jöttem át, egyszerre kaptam meg tudományos igazgatói és címzetes egyetemi tanári kinevezésemet. Később habilitáltam is. Ennyi idő távlatából talán szerénytelenség nélkül elmondható, hogy a nyolcvanas évek elején európai hírű intézetet hoztunk létre, a legjobb időben – köszönhetően egy széles látkörű, kiváló sportvezetőnek, sportdiplomatának, valamint a lehetőséget felismerő egészségügyi vezetőnek, aki később miniszterként is figyelemmel kísérte, segítette a munkánkat. Csak egyetlen jellemző tény: abban az időben több mint félmillió dollárért vásárolhattuk meg az elérhető legkorszerűbb laboratóriumi berendezéseket.

88

A teljesítmény kutatója. Beszélgetés Pucsok József professzorral – Mi volt a gyors siker hátterében?

– Utólag hajlamos az ember csak a szépre emlékezni. Kétségtelenül közrejátszott, hogy már készültünk az 1984-es Los Angeles-i (később bojkottált) olimpiára, de még alig ültek el az 1972-es müncheni olimpia első nagy doppingbotrányai által keltett hullámok. Nos, a MOB vezetése semmiképpen sem akart ilyen zavaros ügyekbe kerülni, és kiemelt figyelmet fordított a sportolók teljesítményfokozására, a tiltott, sőt a nem tiltott, de kifogásolható szerek ellenőrzésére, a megelőző vizsgálatokra. Gondolom, az imént említett első komolyabb doppingügyekre ma már csak a szakemberek emlékeznek: Lasse Virén finn hosszútávfutóról azt akarták bebizonyítani, hogy csak azért tudott duplázni, mert vérdoppingot használva fokozta teljesítőképességét és így tudott győzni öt- és tízezer méteren. A bizonyítás nem sikerült, de a vita évekig felszínen tartotta a témát. Rick DeMont, a 400 méteres gyorsúszás amerikai olimpiai bajnoka viszont fennakadt a doppingellenőrzés hálóján – ephedrint használt – és visszavették aranyérmét. Ez azzal függött össze, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, látva a nem kívánatos események fejlődési irányát, már korábban határozatot hozott egy folyamatosan bővülő gyógyszerlista létrehozásáról. A felsorolt gyógyszerek tiltólistára kerültek, esetleges használatuk utólagos ellenőrzését kötelezővé tették. E célból alakult néhány kiemelkedő független laboratórium: Európában elsőként Kölnben, később Londonban, Prágában, s hamarosan nálunk, Budapesten is. Rendszeresek lettek a tapasztalatcserék, a lista folyamatosan bővült, az eseményekkel lépést kellett tartani. A fejlesztők ugyanis kis változtatásokkal újabb és újabb szereket dobtak piacra, amelyek csak késleltetve kerülhettek fel a tiltólistára, s addig használhatták azokat.

Másfél évtizede a WADA, a nemzetközi doppingellenes szervezet, új szintre emelte az ellenőrzést, sok kiskaput bezárt. Három részre osztotta a tiltott szereket: van, amit egyáltalán nem lehet használni, van, ami csak verseny közben tiltott, s van, ami bizonyos sportágak esetében. A megnevezésnél pedig a hatóanyagok kerültek előtérbe, tehát nem lehet variálni az összetétel változtatásával.

– Úgy tűnik, két hasonló felkészültségű orvos csoport dolgozik a sportolók körül: az egyik – gyógyszergyárakkal kiegészítve – gyógyszerekkel, étrend-kiegészítőkkel, vitaminokkal, nyomelemekkel, ásványi sókkal segíti a sportolókat a minél jobb eredmények elérésében, a másik – a doppingellenes – arra vigyáz, hogy az előbb említettek ne eshessenek túlzásba. Hol a határ?

– Ez így van, szakemberek hada dolgozik a sport háza táján. Hogy hol a határ, az nagyon kényes kérdés, a jó válasz csak az lehet, hogy a határ folyamatosan változik. A doppingolás nagyon régi ügy, már az ókori olimpiákról is vannak ismereteink, egyes versenyzők már akkor használtak valamilyen teljesítményfokozó szert, például sztrichnint, kokaint, alkoholt fogyasztottak – mígnem kiderült, hogy ezek némelyike éppen ellenkező hatást váltott ki, mint szerették volna. A gyógyszerek sokáig nem jelentettek problémát, csak az utóbbi fél évszázadban változott a helyzet. A fordulatot az első, verseny közben bekövetkezett haláleset váltotta ki: az 1960-as római olimpián a dán színekben versenyző kerékpáros, Knud Eneman Jensen egyszer csak leesett a kerékpárjáról, s meghalt. Utóbb a vizsgálatok megállapították, hogy a sportoló amfetamin hatása alatt állt, ennek következtében vesztette el eszméletét. Ekkor

89

Marik Sándor

tudatosult az emberekben, hogy mi történik az élsportban, s vett nagyobb lendületet a doppingellenes küzdelem is. A megbízható vizsgálatok, új módszerek azonban igen drágák, és a doppingolók sokszor lépéselőnyben vannak. Az ellenőrnek ugyanis tudni kell, hogy mit keres, a hatóanyagnak rajta kell lennie a tiltólistán. A fejlesztők azonban gondosan titkolják.

– Mondana erre példát?

– Jellemző a THG (tetrahidrogesztrinon), amit az amerikai sportolók 2003-ig alkalmaztak. Egy mesterséges szteroidról van szó, amelynek hatása több hónapig tart, azonban csak legfeljebb egy hétig kimutatható, ráadásul akkoriban még nem is tudták. A THG révén gyors izomnövekedés érhető el, kétszer akkora hatást lehet vele elérni, mint a tesztoszteronnal. Egyébként kifejezetten doppingcélokra hozták létre, a Szövetségi Gyógyszerhivatal bejegyzése nélkül. Ahogy az már lenni szokott, ezúttal is két konkurens edző nézeteltérése nyomán jutott az Egyesült Államok doppingellenes szervezete tudomására, hogy számos atléta THG-t használ. Elindult a lavina: sok doppingmintát vizsgáltak át utólag célzottan, és be is bizonyosodott a tiltott szer használata, sokakat eltiltottak, emiatt több amerikai csúcstartó, címvédő sem vehetett részt a 2004-es athéni olimpián. Mára egyébként már alaposan lecsökkent a két tábor közti különbség, a doppingellenőrzés szervezete, eszközparkja igen fejlettnek mondható. Jó találmány volt a minták hosszabb ideig történő megőrzése, ez is visszatartó erő, mert utólag is lelepleződhet a szabályok ellen vétő. Hozzá kell tennem: a teljesítményfokozó szerek esetében nagyon fontos a hatásmechanizmus, és az, hogy követni tudjuk a hatóanyagok útját a szervezetben. Így megelőzhető, hogy bizonyos szerekkel néhány alkalomra „felturbózzák” a versenyzőt, s általa tönkre is tegyék. Például a THG jelenléte, miközben növeli a versenyképességet, fokozza az izmok méretét és erejét, használata meddőséget, impotenciát, súlyos veseelégtelenséget, magas vérnyomást, szív-, illetve májkárosodást okozhat, s fokozza a rák kialakulásának veszélyét.

– Miért kockáztatnak számosan a sportolók közül?

– Erre nincs biztos válasz. Egyrészt közrejátszhat, hogy a jobbára fiatal versenyzők teljesen megbíznak a sportvezetőkben, edzőkben, csapatorvosokban, hogy amit a teljesítményfokozás érdekében kapnak – vitamint, étrend-kiegészítőt, gyógyszert –, az nem tiltott szer. Nagyon kényes a sikervágy mértékének egészséges megítélése, van, aki a vágyott sikerért ilyen területen is kockáztat. Az egyre magasabb pénzdíjak is csábítóak lehetnek. Azt is figyelembe kell venni, újabban nagyon megterheli a szervezetet az élsport. Az olimpia hármas jelszava jegyében – „Citius, altius, fortius” – sokszor ezredmásodpercekért, centiméterekért megy a küzdelem, hasonló képességű, felkészültségű versenyzők között, az idegek harca is zajlik ilyenkor. Továbbá fontos a versenyek utáni gyors regenerálódás igénye is – amihez szintén jól jöhet a külső segítség. Ez a több számban induló, vagy selejtezők, előfutamok után döntőbe kerülő sportolók esetében különösen lényeges. Figyelemre méltó Alexander de Merode véleménye: „Sohasem tudjuk igazán visszaszorítani a tiltott szerek használatát, mert a csalás az ember veleszületett hajlama.” A belga herceg 35 éven át, 2002-ig

90

A teljesítmény kutatója. Beszélgetés Pucsok József professzorral vezette a NOB orvosi bizottságát, így közvetve a doppingellenes tevékenységét is, volt tapasztalata.

– Munkája során sokat vizsgálta az élsportolókat. Elegendő a világszínvonalú eredményekhez, ha adott egy sikerre éhes, kitartó, életerős, egészséges fiatal férfi vagy hölgy, aki képes és akar keményen készülni az edzők útmutatása alapján? Vagy szerepe van a géneknek, netán másnak is?

– Erre nem lehet mindenkire és minden sportágra érvényes választ adni, hiszen más tulajdonságok szükségesek például a diszkoszvetéshez vagy az íjászathoz, s megint nagy különbségek vannak az egyéni és a csapatsportágak között. A kitartó akarat, az állóképesség, a türelem, a szakszerű felkészítés önmagában is hozhat kiemelkedő eredményeket. De nem lehet teljesen eltekinteni tehetségtől, alkati tényezőktől, a fiatalt körülvevő világtól, mint ahogy a géneknek is szerepe lehet. A génekről azonban még sok mindent kell megtudnunk, mert ma még nem tudjuk megmondani, hogy ez vagy az a gén felelős a vízilabdáért, a másik pedig az evezésért. Ráadásul az itt elmondottak sem mindenkire egyformán érvényes, bizonyított állítások, mert vannak minden előzmény nélküli „elsőgenerációs” világbajnokok is, és vannak „sportcsemeték” is, akik szüleik sportágában értek el kiemelkedő eredményt. Érdekes megfigyelés az is, hogy az élsportolók esetében milyen fontos a koncentrálni tudás, a formaidőzítés: hogy éppen akkor és ott tudja elérni a legjobb eredményt a sportoló, amikor a legjobban kell, a legfontosabb versenyen. A kérdés nem erre irányult ugyan, de megjegyzem: a gének vizsgálata hamarosan elsőrangú kérdéssé lép elő. A génterápia javarészt még a jövő lehetősége, de már nem a távoli jövőé. Tehát fel kell készülnünk a genetikai teljesítményfokozás kordában tartására is.

– Beavatna, hogy miről is van szó? Számomra ezek a sci-fi műfajához tartoznak…

– Néhány éve még joggal mondhattuk volna ezt, de ma már nem. Elkészült az emberi géntérkép, tudjuk, mi miért felelős az emberi szervezetben. Ma még nem mindent tudunk befolyásolni, de nincs messze az idő, amikor egyénre szabottan, a gének „kiigazítása” útján tudunk gyógyítani. Természetesen ezt a lehetőséget az élsport hátországa sem hagyja ki, mi több, eléggé az élen jár. A genetikai teljesítményfokozásnak három útja látszik valóság közelinek. A legegyszerűbb, ha beadják a teljesítményfokozó gént. A másik: beadják az őssejtet, és abból vezetik le a teljes folyamatot. Végül a meglévő gént kezdik expresszálni, izgatni az elérni kívánt cél érdekében. E téren még sok a nyitott kérdés – köztük társadalmi, szociális kérdés –, az egyének sorsáról nem is beszélve, de a tudomány nagyon gyorsan fejlődik.

– Ehhez képest földhözragadt a génekhez is kapcsolható olyan kérdés, mely szerint van-e valami magyarázat arra, hogy bizonyos sportágakban bizonyos földrészek sportolói tarolnak, míg más sportágakban nem érnek el jelentős eredményeket? Például a rövidtávfutásban hagyományosan a karibiak vezetik a mezőnyt, a hosszútávfutóknál Etiópia, Kenya sportolói.

– Én ezt másképpen közelíteném meg. Inkább a mindennapi élettel, környezeti határokkal függ össze. Elmondok egy idevágó történetet. Az atlantai olimpiával egy időben volt Dallasban a sportorvosi világkongresszus. Ott is elhangzott ilyen kérdés, mégpedig Kenneth H. Cooper professzorhoz, a híres Cooper Intézet alapítójához, a 91

Marik Sándor

Cooper-teszt megalkotójához címezve. A nagytekintélyű professzor azt válaszolta: az a magyarázat, hogy ott születtek, ott élnek, egyszerűen az életmódjuk. Persze benne lehetnek a génjeik is, az a környezet, amely körülveszi őket – szakkifejezéssel: epigenetika –, a génjeiket is alakíthatja. Nekünk is akkor volt aranycsapatunk, amikor a gyerekek ezerszám fociztak a grundokon kedvtelésből, és sokaknak ez volt az egyetlen kiugrási lehetőség: jó állás, külföldi utak, siker…. Az edzőknek elég volt a grundokat járni, és kiemelni a legügyesebb, legtehetségesebb gyerekeket. Próbálnák meg most…

Az etiópiai, kenyai maratoni futóknak meg se kottyan 42 kilométer, mert naponta megteszik a való életben, akár többször is. Vannak úgynevezett nemzeti sportágak is, amelyeket az illető országban sokan űznek, aminek következménye, hogy a nemzetközi viadalokon is élen végeznek. De konkrétabb tudományos magyarázatot nem ismerek.

– Miközben a dopping veszélyeiről beszélgetünk, ki kellene jelenteni, hogy az élsportban sem mindenki próbálkozik a tiltott szerekkel…

– Ezt én is nyugodt szívvel állítom. Évekig voltam az öttusa és a biatlon sportágakért felelős orvos, és soha fel sem merült bennem, hogy Balczó, Fábián, Móna, Török és kiváló versenyző társaik valaha is tiltott szerrel éltek volna. De ugyanezt mondhatom – hogy a nők közül is említsek egy többszörös olimpiai bajnokot – Egerszegi Krisztináról is. Ezt igazolja, hogy Balczó András, a háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok ma már 75. évében jár, Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai-, sokszoros Európa-, illetve világbajnok aktív pályafutását másfél évtizede lezárva, ma is jó egészségnek örvend, három gyermekét nevelő gyönyörű asszony, igazi példakép. Mindezt azért mondom, mert említhetnék olyan híres sportolókat, akik fiatalon haltak meg, és sokszor kiderült, versenyzőként nemcsak alkalomszerűen fogyasztottak tiltott szereket. Sokak számára emlékezetes Florence Griffith Joyner, aki az 1988-as szöuli olimpia szépségkirálynője volt. Ennél fontosabb, hogy 100 és 200 síkfutásban egyaránt nyert – az utóbbit 21,34 mp-es világcsúccsal –, és tagja volt a győztes 4x100 méteres váltónak. Nála gyorsabban azóta sem futott senki. Doppingvétséget nem tudtak rábizonyítani, ám az kétségtelen, hogy az olimpia előtt hirtelen felerősödött, eredményei ugrásszerűen megjavultak, az olimpia után azonban váratlanul visszavonult. Még nem volt negyven éves, amikor meghalt. Emlékezhetünk az NDK sportoló lányaira is: fiús alakjukra, s arra, hogy egy-egy kiugró eredmény elérése után eltűntek a nyilvánosság elől – nyilván nem véletlenül. Ma már tudjuk: 11 éves koruktól kaptak anabolikus szteroidokat. Egyébként szerintem is vannak úgynevezett doppingérzékeny sportterületek, mint a nehézatlétika – például a súlylökés, diszkoszvetés, kalapácsvetés –, és vannak olyanok, amelyeknél alig, vagy nem is tapasztalunk doppingolást: tenisz, asztalitenisz, boksz.

– A Mindentudás Egyetemén nagysikerű előadást tartott a teljesítményfokozás és a sport kapcsolatáról. Elmondaná, mi volt ennek a lényege?

– Ez még 2004 őszén történt. Jellemzően arról volt szó, amiről eddig az interjúban is beszéltünk: az embereket mindig is izgatta a teljesítményfokozás lehetősége

92

A teljesítmény kutatója. Beszélgetés Pucsok József professzorral az ókori olimpiáktól napjainkig. Az előadásban bemutattam, hogy a gyógyszeripar történetében miként jelentek meg a klasszikus doppinganyagok, milyen kémiai és fizikai módszereket fejlesztettek ki a sportolók teljesítményének fokozására az idők során, illetve milyen eljárások születtek a doppingolás elfedésére. Külön hangsúlyt helyeztem a hormonális teljesítményfokozó szerek megjelenésére és alkalmazására a különböző sportágakban. Végül szóba hoztam a géndoppingot, amely öt éve a legújabb tiltott módszer volt a doppinglistán.

– A doppingügyeket elég jól kiveséztük, de ez csak egy terület Pucsok József kutatásai közül…

– Van egy fontos kutatási témám, amelyet az akadémiai doktori disszertációmban fejtettem ki legrészletesebben. Még első munkahelyemen, a Kórélettani Intézetben kezdtem foglalkozni a zsíranyagcsere kérdéseivel. Mielőtt túlságosan szakmai részletekbe bocsátkoznék, néhány olyan tünetet mondanék, amiről szinte minden felnőtt tud: érelmeszesedés, magas koleszterinszint, kóros elhízás. Ha ezeket karban tudjuk tartani, már nagyon sokat tettünk egészségünk megőrzéséért. Az egész egyik alapja a már említett zsíranyagcsere. Ez illeszkedett a Sportegészségügyi Intézet kutatási témái közé is. Amikor átjöttem, néhány munkatársammal azt kezdtük vizsgálni, hogy a mozgás – a sport – milyen hatással van a zsíranyagcserére. Beteg, egészséges és sportoló emberek leleteit elemeztük részben személyes vizsgálatok, illetve az együttműködő klinikáktól megkapott adatok alapján. Ez nagy jelentőségű program volt, amelynek részeredményeit hazai és nemzetközi szakfolyóiratokban publikáltam, ezeket újszerűségük miatt a szerkesztőségek szívesen fogadták, nevemet ismertté tették, a több évi kutatás eredményeinek összefoglalója pedig sikeres akadémiai doktori diszszertáció lett. Nagyon fontos volt a hozzáértő kutatói gárda: vezetésemmel doktori iskola működött intézetünkben.

– Kérem, avasson be kissé részletesebben is!

– Közismert, hogy szervezetünknek fehérjékre, szénhidrátokra, zsírokra van szüksége. Mi ezek közül a zsírokra összpontosítottunk. Megállapítottuk, hogy az optimális napi zsírfelvétel az összes energia mennyiségének 25–30 százaléka. Nagy energiaigény esetén a zsír arányának növelése indokolt. A zsírszövetben levő zsírsejtek triglicerid-tartalma tíz-húsz órányi sporttevékenység energiaigényét képes fedezni. A zsírszövetből kiszabaduló zsírsavak az izomban oxidálódva energiát szolgáltatnak – ez a kulcskérdés. A zsírok lebontása a szervezetben elsődlegesen hormonális vezénylet alatt áll, de természetesen az energiabevitel is befolyásolja. Az edzés és a verseny alatti fokozott energiaigény természetes velejárója, hogy az étrend kiegészítőként szóba jövő készítményeket, aminosavakat, vitaminokat, ionokat és nyomelemeket megfelelő mennyiségben alkalmazzuk. Számítógépes táplálkozási programok határozzák meg az említett anyagok mennyiségét sportágra és személyre vonatkozóan. Az étrend kiegészítőknek lényegében nincs teljesítményfokozó hatásuk – ezért nem számítanak doppingszernek –, az anyagcsere fenntartásában azonban fontos szerepet játszanak.

– Rendkívül aktív közéletet él. Évekig volt elnöke, alelnöke a Magyar Sporttudományi Társaságnak, most tiszteletbeli elnöke, tagja többek között az Akadémia I. Doktori Bizottságának

93

Marik Sándor

a Magyar Sportorvos Társaságnak, a Magyar Élettani Társaságnak, a Magyar Rehabilitációs Társaságnak, a Magyar Táplálkozástudományi Társaságnak és a Nemzetközi Zsiradéktudományi Társaságnak. Hogyan lehet összeegyeztetni ennyi mindent, főleg munka mellett, s miért volt érdemes mindezt vállalni?

– Nem úgy kell értelmezni, hogy egyik értekezletről a másikra járok. Ma az Internet korában a munka nagy része a honlapokon és az elektronikus postafiókok útján történik, személyes megjelenésre negyedévenként, félévenként van szükség, konferenciák, tudományos ülések esetén. Ezekre egyébként akkor is érdemes lenne elmennem, ha nem volnék tag, mert a kutatómunkához nélkülözhetetlen, hogy az ember benne legyen a szakmai közélet fő áramában, tudjon a legújabb eredményekről, s hozzáértő, érdeklődő szakemberek között elmondhassa a maga felfedezéseit, megállapításait. A tudományos társaságok révén lehet eljutni külföldre, számos nemzetközi konferenciára. Lényegesek a személyes kapcsolatok is. Fiatalon az Élettani Társaságban ismertem meg a szakma nagy öregjeit, köztük a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzort, ma pedig ugyanitt a fiatal tudósnemzedék képviselőivel tudok találkozni.

– Az országos és nemzetközi szakmai szervezetek mellett megyei kapcsolatokat is ápol, így például az MTA Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Regionális Bizottságának elnöke. Mivel foglalkozik ez a bizottság?

– Sokszor elhangzik, hogy Magyarországon túlzottan centralizált a tudományos élet, így az MTA is, a nem Budapesten élő-dolgozó tudósok hátrányban vannak.

Ennek ellensúlyozására hozták létre az egyetemi városokban a területi bizottságokat, így régiónkban a Debreceni Akadémiai Bizottságot (DAB), amelynek tizenkét szakbizottsága működik. Ez már közelebb van „a végekhez”, de még mindig volt hiányérzet, ezért létrehozták a területi alapon csatlakozó megyei szakbizottságot, amely képviselheti a megyei tudományos érdekeket és a tudományos munkát végzőket. Sokáig Kecskés Mihály professzor látta el az elnöki feladatokat, kiválóan, ám ő nyolcvan éves korában leköszönt a tisztségről. Ekkor kaptam felkérést, majd meg is választottak.

Négy munkacsoport működik: logisztikai, kulturális, romológia, sport – úgy véljük, e területeken tudunk érdemben segíteni. Legutóbbi rendezvényünkön megemlékeztünk a nyíregyházi tanárképzés fél évszázados jubileumáról, a plenáris tudományos előadások egyike a romológia, a másik a gépgyártási technológia időszerű kérdéseit taglalta. 2013-ban egy nagysikerű országos sporttudományi kongresszust rendeztünk Nyíregyházán, a főiskola közreműködésével.

– A fővárosban működik a megyéből elszármazottak baráti köre. Közismert, hogy Szabolcsból több hullámban nagyon sokan költöztek Budapestre, köztük magasan képzett szakemberek. Szép számmal vannak olyanok, akik a távolban is kötődnek a szülőföldhöz és rendszeresen találkoznak. Ezt a – sajnos, egyre idősödő és fogyó – csoportot is ön fogja össze. Hogyan tartják elevenen a kapcsolatot?

– A nyíregyházi Kossuthos öregdiákok baráti köréből bővült szabolcs-szatmáriak baráti társaságává az a csoport, amely a hetvenes évektől kötődik ilyenformán is a

94

A teljesítmény kutatója. Beszélgetés Pucsok József professzorral szülőföldhöz. Évtizedeken át Bernáth Zoltán nyugalmazott bíró szervezte segítőivel a programokat – első sorban baráti beszélgetéseket a megyénkből származó művészekkel, ismert személyiségekkel. Ő hívott meg megyei, városi, települési vezetőket is, valamint ajánlott megyejárást és más kirándulásokat. Zoli bácsit – aki ma is szellemileg friss, újabb könyvet ír –, 2006-ban, 90 éves korában még rendezvényünkön köszönthettük a társaság tiszteletbeli elnökeként. Ma is emlékszem, hogy miként kerültem kapcsolatba a baráti társasággal. Már több mint negyedszázada annak, hogy valaki szólt, gyere el, van egy jó társaság, érdekes dolgokat lehet ott hallani. Az a rendezvény az Írószövetség klubjában volt és Czine Mihály beszélt Móricz Zsigmondról. Öröm volt hallgatni. Nemcsak az előadó, hanem a résztvevők nagy része is javakorabeli ember volt, köztük, mint később kiderült, több minisztériumi, vállalati vezető, s felismertem néhány nagykállóit is. Örömmel láttam ott a szakmabeli Antalóczy Zoltán kardiológusprofesszort és másokat. Attól kezdve gyakran eljártam a rendezvényekre. Amikor Zoli bácsi már nem tudta vállalni az elnöki tisztséget, felkértek engem. Én sem voltam már ifjú, de mégiscsak húsz évvel fiatalabb. A kialakult rendszeren nem változtattunk: keddenként van fogadónapunk a Budapesti Húsipari Vállalat ferencvárosi irodaházában. A szintén Szabolcsból elszármazott vezérigazgató, Ináncsy Miklós jóvoltából kaptunk itt egy irodát. Minden hónap második péntekén tartjuk a társaság programjait, általában meghívott vendégekkel. Ezek helyszíne a Mátyás utcai pénzügyőr klub, ahová ugyancsak szabolcsi kapcsolat útján jutottunk be. Az utóbbi években a szervezést a Nyíregyházáról nyugdíjasként Pestre költözött Nagy Gusztáv, és a Pénzügyminisztérium nyugdíjas osztályvezetője, a kállósemjéni Csobay József segíti. Néhány nevet mondok még, aki alkalomszerűen segít: a vajai Tisza László, korábbi megyei tanácselnök, OTP vezérigazgató, a záhonyi Svéd László orvostábornok, a gyulaházi Farkas Bertalan űrhajós, a polgári születésű, de Nyíregyházán érettségizett Pécsi Ildikó Kossuth-díjas színművésznő, a vencsellői Raduly József, a Rajkó zenekar menedzsere, és sorolhatnám. Meghívunk városi vezetőket, s nem csak Nyíregyházáról, hanem Nagykállóból, Dombrádról és máshonnan is. Ilyenkor mindig jó hangulatú beszélgetések alakulnak ki, amelyeket vacsora követ – általában saját zsebre. Jólesik, hogy a megyei közgyűlés elnöke, Seszták Oszkár nemcsak személyében, hanem anyagiakkal is támogatja az elszármazottak baráti körét, és sok éven át így tett Nyíregyháza korábbi polgármestere, Csabai Lászlóné, aki többször volt vendégünk is. A baráti társaság kis szabolcsi sziget a fővárosban. Gondunk azonban, hogy alig van utánpótlás, annak ellenére, hogy ma is sokan jönnek Budapestre dolgozni. Nem bontakozott ki a gödöllői egyetemmel alakított együttműködés sem. Hivatalosan háromszázan fizetik be az éves tagdíjat, de – tudjuk – nagy részük inkább támogatásnak szánja. Húszan-harmincan azonban mindig vagyunk rendezvényeinken – és várjuk az új érdeklődőket is.

– Szakmai életrajzában olvastam, hogy három idegen nyelvet használ, az angolt, a németet, az oroszt, orvosként pedig nyilván a latint is ismeri. Mikor tanulta ezeket a nyelveket?

– Érzem a kérdés hátterét: ma sok fiatal nyelvvizsga híján nem, vagy csak később kapja meg diplomáját, ugyanakkor általános vélemény, hogy idegen nyelvet

95

Marik Sándor

kisgyerekként lehet legjobban megtanulni. Szerintem a legfontosabb a motiváció, a tanulás nincs korhoz kötve. Nekem az orosz volt az első idegen nyelv, amit tanultam, de arra is csak akkor kapcsoltam rá, amikor elhatároztam, hogy a Szovjetunióba jelentkezem orvosi egyetemre. Mivel előkészítőben érettségiztem, elég jól elsajátítottam az alapokat, bár a külföldi tanulásból nem lett semmi. Felvettek ugyan, de abban az évben csak mentálhigiénikus-képzésre volt keret, s azt nem vállaltam, mert orvos akartam lenni. Így lettem a Budapesti Orvostudományi Egyetem hallgatója, majd diplomása. Az orosztudásnak később nagy hasznát vettem, mert tíz év múlva akadémiai ösztöndíjasként Moszkvában és Leningrádban dolgoztam. Akkor a tanulást könnyítette, később pedig a szakirodalom olvasását, mert az oroszok nem csak az engem érdeklő területek kutatásában jártak az élen, szinte minden értékes könyvet, tudományos közleményt, szakcikket lefordítottak más nyelvekről, s ezeket mi az intézetben előfizettük. A másik két nyelven előbb olvastam, mint beszélni, írni tudtam volna. Szakcikket olvasni ugyanis más, mint például szépirodalmat. Egyrészt tudom, miről van szó, és könnyítik a megértést, hogy sok szakkifejezés származik a latinból.

Amikor a dopping miatt bekerültem a nemzetközi tudományos életbe, nem tehettem meg, hogy tolmácsot viszek, vagy hallgatok. Elkezdtem következetesen tanulni és gyakorolni, s kezdettől igyekeztem használni is a nyelvet. A némettel hasonló volt a helyzet: olvastam a szakirodalmat, de nem beszélem. Akadémiai ösztöndíjjal hét hónapra az NSZK-beli Münsterbe utazhattam, ahol nem csak a szakmával, hanem a nyelvtanulással is foglalkoztam. Azóta igyekszem mindhárom nyelvet használni, frissíteni a tudásom. Tehát nem késő nyelvtanulásba kezdeni felnőtt fejjel sem.

– Még dolgozó nyugdíjasként hogyan telnek a napjai? Több időt tölt a családdal, hódol kedvteléseinek, például hasznosítja zenei tanulmányait?

– Számomra nem volt eget rengető esemény, amikor lezárult főigazgató-helyettesi időszakom, s reggelente a vezetői rezidencia helyett egy egyszerű orvosi rendelőben kezdtem a munkát. Addig sem voltam a funkció rabja. A beosztás a munkához kellett, az pedig megváltozott: a Sportegészségügyi Intézet üzemorvosa lettem, ma is itt dolgozom kedves kollégáim között, szakmai munkát végzek. A tudományos munkát nem lehet abbahagyni egyik napról a másikra, hiszen fel kell dolgozni azt a rengeteg tapasztalatot, amit fél évszázad alatt megszereztem. A társadalmi tisztségekkel más a helyzet: ezekre most már némileg több időm van. Zenei tanulmányaim említése fiatalkori életemre emlékeztet. Édesanyám észrevette, hogy tehetségem van a zenéhez, ráadásul szépen énekelek is. Ez érzékeny pont volt, mert se zongorára, se különórára nem telt. Azért megbeszélte Kmetty tanár nénivel, hogy foglalkozzon velem. Otthon zongora híján nehéz volt a gyakorlás, azonban komolyan vettem, és rajzoltam egy mérethű billentyűzetet papírra, kitettem az asztalra, és úgy gyakoroltam. Nem volt az igazi, de tetszett, hogy zongorázom, ha becsuktam a szemem, hallottam is a dallamokat. Később, már Pesten pótoltam a hiányt, és zeneiskolai diplomát szereztem. Ez azonban megmaradt kedvtelésnek, mert az orvosi munka teljesen lekötött. Ám ma is szívesen leülök a zongorához, szívesen játszom, könnyű- és komolyzenei darabokat egyaránt. Irodalmi érdeklődésem szintén Nagykállóban gyökerezik. Tanárunk,

96

A teljesítmény kutatója. Beszélgetés Pucsok József professzorral Balogh Pista bácsi nagyon jó irodalmár volt. Ma is emlékszem, amikor Arany-balladákat olvasott fel, a légyzúgást is meg lehetett hallani a tanteremben. Lebilincselő tudással vezetett bennünket a magyar- és a világirodalom klasszikusainak művei között.

Akkor kedveltem meg az olvasást, s mind a mai napig sokat olvasok. A művészetek iránti vonzódást a feleségemnek köszönhetem, aki művészettörténész. Sokat tanultam tőle az elmúlt negyvenöt év alatt, jól kiegészítjük egymást. Gyermekeink révbe értek, önállóak. Bernadett közgazdász lett, egy francia cégnél dolgozik Budapesten.

Gabriella Angliában végezte az egyetemet, ahová nyelvet tanulni, bébiszitterkedni ment ki, s férjjel, valamint lakberendezői diplomával tért haza. Ketten négy unokával örvendeztettek meg bennünket. Érdekes tapasztalat, hogy a nagyszülők–unokák kapcsolat mennyire más, mint hajdanán a szülő–gyermek kapcsolat. Persze ma már jóval tapasztaltabbak is vagyunk, mint amikor a mieink voltak kicsik, s talán türelmesebbek is. Legfiatalabb gyermekünk – persze ő is negyven éves már –, József Márton. Még a családalapítás előtt áll. Vele kapcsolatban annak örülök, hogy szakmabeli lett, a TFen végzett testnevelő tanár, judo szakedző, közoktatási szakértő. Mesterfokozatát az Egyesült Államokban szerezte, majd itthon doktorált. Különösen kedves számomra, hogy hazament szűkebb pátriámba, a Nyíregyházi Főiskola docense.

Az 1969-es budapesti öttusa-világbajnokságon több mint húszezren szurkoltak a nyíregyházi Balczó András sikeréért

97

Szépirodalom

Sánta Ferenc

Ratkó Józsefről* Bár ne kellene elmondani ezt, de ez elkerülhetetlen. Előbb-utóbb mindannyian ide jutunk, aztán el kell számolni az életünkkel.

Az nehéz dolog lenne, hogy most felelevenítsem azokat az emlékeket, melyeket nagy szegénységben és nyomorúságban a két család együtt töltött. Szegények voltunk, ennivalónk sem volt, nem ettünk semmit, hogy a gyerekeknek jusson, de boldogok voltunk; egyrészt, mert fiatalok voltunk, másrészt, mert éreztük magunkban azt, hogy valamire készülődünk.

Nem jön a szívemből, hogy meséljek ezekről az időkről. Nem is erre készültem.

Egy dolgot azonban megemlítek. Egyszer észrevettem, hogy Jóska minden étkezésnél így fogja a kenyeret, így markolja. Emlékszel, Csöpp, a kezére? Valamikor mindig így fogta. Evett, pontosan a bal kezével fogta, evett, nem engedte el. Figyeltem egy pár hétig vagy napig. Egyszer este megkérdeztem tőle: „Te Dzsozef – Dzsozefnek hívtam –, miért markolod azt a kenyeret?” Rám nézett, azzal az ártatlan gyermeki mosollyal elmosolyogta magát, olyan tipikus jóskás mosoly volt, és azt mondta: „Nem tudom.” Éjjel fölébresztett. Azt mondja, hogy: „Tudom, hogy mért fogtam úgy a kenyeret. Azért, mert a gondozó intézetben a rosszak ellopták volna, pedig én mindig odaadtam azoknak, akik betegek voltak.” Elhittem neki, hogy így volt. És most elmondom azt, amire készültem, kedves barátaim.

Ha én Ratkó Jóskáról gondolkodtam – és talán mindannyian így vagytok vele –, Jóskáról gondolkodva, és keresve a szót, amivel megnevezzük őt, vagy ami leginkább illik rá, akkor előbb-utóbb rábukkanunk arra a szóra, hogy egyszerűség. Egyszerűség a magatartásban, egyszerűség a jónak, a rossznak felismerésében, egyszerűség abban is, ahogy vállalta önmaga erényeit, ahogyan belebukott a tévedéseibe, és ahogy mindezt egyszerűen és nem búvó emberként, hanem nyitott emberként bírta megcsinálni.

A legfontosabb persze nem az, hogy a barátaival szemben tudott nyitott lenni, hanem az, hogy az egyszerűségnek egy olyan módját őrizte meg, ami a legfontosabb az ember életében. Azt a képességet nem felejtette el, annak a képességnek az egyszerűségében Elhangzott 1993-ban Nagykállóban, az I. Országos Ratkó József Vers- és Prózamondó Versenyen. A szöveg Sánta Ferenc Kossuth-díjas író beszédének szerkesztett változata. A szöveget gondozta Babosi László és Ratkó Lujza.

Ratkó Józsefnéről van szó. *

98

Ratkó Józsefről maradt meg, hogy az ember, a jó és a rossz között tulajdonképpen nagyon kevés spekulációval különbséget tud tenni. Néven tudja nevezni a jót, néven tudja nevezni a rosszat, és ott van bennünk a képesség, hogy nagyon-nagyon rövid idő alatt eldöntsük, hogy mi az, amit megtehetünk, mi az, ami helyes, és mi az, ami helytelen. Mi az, ami tisztességes, mi az, ami tisztességtelen.

Ahogy így egymás szemébe nézünk, akkor biztos mindannyiónk lelkéből vagy szívéből felfakadnak azok a dolgok, amikor tévedtünk, amikor bűnt követtünk el, vagy rosszat csináltunk. De emlékezzetek barátaim arra, hogy valahányszor rosszat indultunk cselekedni, akkor itt belülről a szókrátészi hang, a daimónion – ahogy ő nevezte –, vagy a kategorikus imperatívusz hangjai – ahogy Kant mondta – megszólaltak. És azt mondta: ez rossz lesz. Aztán kérdés volt az, hogy volt-e bátorságunk a rossznak ellenállni, vagy nem. De tudtuk, hogy rosszat cselekszünk.

Ez az ember sajátja. Szomorú az, hogy ezt elveszítettük, ezt az egyszerűséget. Az életben való magatartásnak az egyszerűségét, és az élet szemléletének, szemlélésének ezt az egyszerűségét. Ez tulajdonképpen nem jelent mást, mint egy erős készségnek a megőrzéRatkó József, 1936–1989 sét: a belső hangra való figyelést. A belső hang végeredményben azonos azokkal az örök törvényekkel, amelyeknek a tudomásulvételével élve, amelyekre állandóan feltekintve és figyelve az élet valóban egyszerű.

Mert nem olyan bonyolult, mint ahogyan sokan azzá akarják tenni. Amelyeknek a csillagzata alatt el tudjuk választani a méltót a méltatlantól, a gazemberséget, az aljasságot a tisztességtől és a becsületes dologtól. Ezek az örök értékek, amelyeknek belső rendszerünkben ott van a felismerő képessége, és ez azonnal szól nekünk.

Ratkó Jóskának ez a képesség megadatott abban az időben, amikor a legnagyobb veszélyben voltak ezek az értékek, mert minden rossz hatalom tudja azt, hogy az örök értékeknek az elveszejtése az emberben – az szolgáltathatja ki az embert kényükrekedvükre. És tessék megfigyelni, hogy évezredeken keresztül különböző módozatokban, különböző helyein a világnak mi történt! Az elnyomó, a rossz hatalom arra számít generációkon keresztül, hogy az örök törvényeket nem ültetik bele a gyerekbe; az iskolában nem hallja azt a gyerek, hogy „Szeresd apádat és anyádat!”, „Hallgass a felnőttekre!”, „Tegyél jót másokkal!”, „Cselekedj jót!” – magyarán azt, amit nem tanítottak nálunk hosszú évtizedeken keresztül. Amiről nem beszéltek, amit elhallgattak.

Ebben reménykedik minden rossz hatalom, hogyha ezeket a törvényeket végig, nemzedékeken keresztül nem nyújtja át, nem hallanak róla a felnövekvő fiatalok, akkor ez az emberből ki fog veszni. És itt jön az ember nagy diadala, itt jön az embernek nagy

99

Sánta Ferenc

csodája: nemzedékeken keresztül lehet elhallgatni, nemzedékeken keresztül nőhetnek úgy fel emberek, születésüktől kezdve egészen felnőtt korukig, hogy egy szót sem hallanak róla, és ha előbb-utóbb elérkezik az ideje, hogy szabadon megnevezhetik a rosszat és a jót, akkor képesek megtenni.

Tessék gondolni a szép eszme nevében elvadult, embertelenségekbe züllő bolsevizmusra. Amikor az emberek évtizedeken keresztül képesek voltak megőrizni ezt a jó tudást. Ratkó Jóskában ez a tudás, mint ahogy a tisztességes emberek legtöbbjében – mert a legtöbbje tisztességes –, megőrződött, munkált, jelen volt, és ennek a nevében írta a verseit. Ez volt a költészetének a lényege. Ez az egyszerűség. Ennek a dolognak az egyszerű tudása. Mindig tudta azt, hogy miről kell beszélni, miről kell szólni, mint ahogyan minden írástudó ember, vagy bármely felelősséggel gondolkodó ember, bármilyen alkalommal szóhoz jut, akkor mindig tudja, mit kell mondani, itt és most.

Az ördögnek nem csak egy arca van. Az erkölcsöt nem csak úgy lehet megpróbálni kiölni az emberből, hogy nem beszélünk az erkölcsről, hanem úgy is meg lehet próbálni – persze reménytelenül, de sok kárt és szenvedést okozva –, hogy az erkölcstelenség kosarából öntve a rosszat, az értéktelent az emberek nyakába öntik.

Ratkó Jóskának szerencséje volt, szerencsétlen szerencséje, hogy megtapasztalhatta mind a kettőt. Megtapasztalhatta a társadalmi igazságtalanságot akkor, amikor semmi szabadságot nem engedtek, és megtapasztalta akkor, gyermekkorában, amikor korlátlanul mindent lehetett, lopni, rabolni és embereket megölni, éhhalálba kergetni, úgy, hogy közben más embereknek szigetük volt, palotájuk volt, millióik és milliárdjaik voltak.

Ez viszont, barátaim, az ördögnek a két arca. Vagy nem engedjük szóhoz jutni az embert, és így próbáljuk meg a szabadságvágyát, a természetes értékrendet, a történelmi természetes gravitációt érvényesülni. Egy igazságos társadalomban az ember nemcsak formálisan egyenlő, hanem esélylehetőségeiben is egyenlő. Vagy így próbáljuk meg, vagy pedig úgy, hogy minden értéket kifordítunk és az értéktelenségeknek a seregét zúdítjuk a rádión, televízión, újságon keresztül a fiataloknak, a felnőtteknek a nyakába.

Emlékszem arra, amikor Jóska a szegénységünkről írt akkor, amikor tobzódott a gazdagság, és emlékszem arra, amikor a szabadságról írt, mikor nem volt szabadság.

Mindig a költők azok, akikre leginkább figyelni kell. Ők azok, akik tudják azt is, amit senki más nem tud – ez valami isteni csoda. Mindig így volt. A szabadságról meditálva és gondolkodva Ratkó Jóska pontosan felismerte azt, hogy mi a szabadságnak a lényege. Kérem, nagyon gondolkozzanak el azon, amit mondok, hogy nem tévedeke: a szabad ember a világ legmegkötöttebb embere. Paradoxon; úgy is mondhatnám, hogy a szabad ember a legkevésbé szabad ember. Szeretném megmagyarázni, hogyan értem. Az az ember, aki a szabadságot úgy képzeli el, hogy gátlás, korlát nélkül, másokra való tekintet nélkül, csak önmaga javára tekintve azt teheti, amit kíván, ez az ember elszabadult, minden értéktől elszabadult, de nem szabad ember. A szabad ember azt jelenti, hogy a legbelsejéből fakadó legszebb ajándékot, a rendelkezést az akaratunk fölött az örök törvények tisztelete alá rendeli, és úgy próbál a szabadságával élni, hogy másoknak hasznára váljon. Ez a szabad ember.

100

Ratkó Józsefről Ratkó Józsefnek a költészetében megtaláljuk azt, hogy esztendőről-esztendőre mindig arról szólt, ami a legfontosabb. Pontosan azért, mert tudta, hogy igazat mondani, jót mondani, netán újat is mondani a költészetben, az soha nem forma kérdése – értek ez alatt költészeti formákat –, soha nem a forma mutatja meg a költészetet; az újdonságot mindig az új mondanivaló hordozza, a forma az cicoma. Ez a nagy tanulság, a szabad embernek ez a gyönyörű szabadsága, a rendben tartott szabadsága, a másokért való élésnek a szabadsága, hogy nem terjedhet tovább az én szabadságom annál, mint ahol a másik ember szabadsága kezdődik. Nem élhetek a szabadsággal úgy, hogy a másik ember szabadságát korlátozzam. Nem érezhetem jól magam a világon, horribile dictu, ha mellettem éhen halnak emberek. Addig én nem érzem szabadnak magam. Addig az emberségem sérül, és nyomást, fojtást érzek a szívemen, a lelkemen. Ezért kiabálnak a költők az emberi szabadságért. És nem azért, hogy ők szabadok legyenek. Ennek a penzumnak, a költők e penzumának tett eleget Ratkó Jóska. Isten áldja meg szegényt.

Befejezésül: nekünk magyaroknak, akik nem vagyunk sokan (Isten tudja, hogyan tudtunk ezer esztendeje megmaradni ezen a földön), valamit nagyon a gyermekeink tudatába, tudásába kell vésnünk; ez pedig az, hogy egy kis nép ezerszeresen kell vigyázzon az értékeire, a nemzet értékeire. Idegenek között vagyunk – ezt nem elítélőleg mondom, ez tény. Nincsenek rokonaink. Olyan ez barátaim, mint amikor egy utcában mindenki rokon, és akkor beköltözik valaki egy házba, és nincs rokona.

Ott kell megélni azon a telken egyedül. A többiek valahogy valamilyen módon értik egymást. Megértik a szlávok, megértik a germánok egymást, megértik az újlatinok egymást. Mi bejöttünk ide, letelepedtünk és valahogy élünk egy titok folytán, amit Széchenyi úgy mondott – és ez egy csodálatos mondat: „Ennek a nemzetnek a sorsa egy fonálon függ, de ezt a fonalat senki idegen soha meg nem találja.” Ez egy misztikusnak tűnő dolog egy olyan embertől, aki a racionalizmusnak a bajnoka volt.

Igazán mondom Önöknek, ezt a titkot én is érzem magamban, mint magyar, hogy itt vagyunk, és nem lehet elpusztítani bennünket annyi balsors és annyi rosszakarat és annyi ellenség után. Tatár, török, német, orosz mind keresztülment rajtunk, és fölálltunk, fölegyenesedtünk. De ennek a titoknak van azért egy olyan racionális oldala, amit a titok misztikumából fel tudunk emelni. Ez az, hogy az alapvető emberi értékek között a közösség szolgálatában ott szerepel – mégpedig jelesül – annak a nemzetnek a szolgálata, amelyik szült. És nem nevezheti tisztességes embernek magát, aki a nemzetről nem szól tisztelettel, nem szól alázattal és nem szól szívének, lelkének minden erejével és melegével. Az ilyen emberből valami hiányzik, s ennek a hiánynak a neve az emberi tisztesség. Ezzel a szóval szeretném befejezni az emlékezést, s azt hiszem, hogy Jóska egyetért ezekkel a szavakkal.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!

101

Ratkó József

Forradalmi napló* Tűz – víz Tűzoltók jöttek a zúgó tömegre a fecskendőkből vizet ontani.

Bolond kísérlet! Mintha el lehetne az ilyen tüzet vízzel oltani.

Okt. 24.

Kenyér? szabadság? munkás jussa? Kuss: így érvel most a „népi” puskatus!

Amnesztia Amnesztiát? – Esetleg majd mi – nektek, akik gyilkoltok, nép közé lövettek!

Okt. 25.

Ma vörös volt a hulló csillag; talán még vörösebb, mint máskor – a szégyentől, a pirulástól!

Okt. 26.

*

Ratkó József 1956 szeptemberében kezdte el egyetemi tanulmányait Szegeden a József Attila Tu-

dományegyetemen. A forradalmat és a kádári terrort is itt élte át. Ekkor született a Forradalmi napló című költeménye, amelyet a siófokon élő Hegedűs Sándor őrzött meg az utókornak. Természetesen ezt a verset 1989-ig nem lehetett közölni, először 2011-ben jelent meg a Búvópatak című kaposvári folyóiratban. (Babosi László)

102

Forradalmi napló Tanulj meg angolul és pucolj ki Angliába, mert itt a vér, az élet, az áldozat hiába, mert nem lehet feledni a jelent és a múltat, melyet a pesti kormány hazug szavakba bújtat; mert itt színt vált a gyáva ember kaméleonként, s fegyvert fog vére ellen, vagy parancsra vagy önként, mert itt a szovjetekkel gyilkoltatják a népet, amely a jogtalanság rút éjéből felébredt!

Ott tán lehet még ember és jó magyar belőled – legföllebb, hogyha lázadsz, ott nem testvérek lőnek a testvérekre és nem fiak a vén apákra…

Vagy próbálsz itt maradni? Hiszen ki tudja, hátha!

Akinek nincs e földön csak a halálra jussa, azon segített mindig, s most is segít a puska – azon segített mindig, s most is segít a fegyver!

Lám, tankok, gépágyúk sem bírnak a pestiekkel!

Okt. 28.

Ma nincs élet, ma nincs találka; az ölbecsaló szerelem be van a lakásokba zárva.

Csók helyett puskazávár csattan – az utakon, a tereken ávósok vonulnak csapatban. – Ki csinálta ezt a tilalmas, robbanni készülődő rendet?

Ki hallott még ilyen hatalmas, ilyen nyugtalan, forradalmas, puskaporszagú csendet?!

103

Csabai László

A krónikás Traura gondol És akkor, egy súlyos pillanatra magába fordult a király Elhallgattak a bárók, a reszketve bíztatók, és Béla térdre hullott a Megfeszített lábainál

A síkon üvöltöttek a tatárok, mint veszett ebek A király görcsben imádkozott, s én, ki a vállát fogtam ott, láttam és bizonyítom: valóban vért verejtékezett

A vadak már féktelen dühvel a kaput döngették, s mi kivontuk kardunk, hogy ne ingyen haljunk, mikor az őr jelezte a hódítók elmentét

-------------------------------------------------------------- Huszonnyolc éve immár Túléltük! Mégis élünk! És azóta úgy érzem, (s nem csak remélem, de érzem) egy Visegrádra befutó hajón, angyalok jönnek majd értünk

104

Deák-Takács Szilvia

„jobb lenne, ha ma nem jönnél”

(Keats)

Három napig pillangó Izabella szerint a férfi nem csúf. Nem zavarja a férfiatlan mozgása sem, nem is gúnyolódásból utánozza, csak azért billeg, mert viccesnek tartja.

Hat egyformára tépett lapra jegyezte fel a legjobb gondolatait, rendezgeti sorba, cserélgeti, hogy lehetne fokozni, mire vágyik legjobban, nem akar ötven semmi évet leélni, valamit valahogy máshogy, majd fukszia kalapot vesz, csak kibírja rövid ideig a társaságot. Olyan nevetséges minden alkalommal a hallgatagsága, ha elmondaná neki, mire gondol, felháborodna; például hogy zavaró a keskeny ajka, talán bele tudna szeretni, de nem, mégsem; vagy hogy olyan feszes a teste, mint az öccsének volt.

Meg kell írnia róla, a kicsi öccséről, hogy elment, de nem kell szándékosan bűntudatot kelteni, hát elhallgatja, mennyit szenvedett, de nem a végén, előtte. A végére elfáradtak, mindketten. Ennyi.

Hát most örökké alszik, mi változott, majd a férfiatlan mozgású kineveti, ha elszólja magát a halálon túli életről.

Jó lenne úgy lenni vele, hogy ne lássa a keskeny ajkait, az öccse összeszorított fájdalma jut eszébe róla, amiről ugye nem ír, mert úgyis tudják már az esetet, tőle részleteket várnak, de a lapokat összekeveri, ne lehessen kivenni belőlük semmit, magáról sem, hogy épp ez történik majd vele is, a halálon túli élet szókapcsolatot vastagon kihúzza, a többi nem konkrét. Elutazni vágyik előle, a keskeny ajkú összeszorított fájdalom elől, hogy ne legyen valaki, aki megírja róla is, de nem a legrosszabbat, csak a tényeket, mert minek a bűntudat miatta.

Pár hónapja közelebb költözött, sokat civakodnak azóta, erőszakos, közönségesen viselkedik, amikor közel engedi magához, ebből ötven év olyan szürke lenne, inkább bálozzon, vigyázzon a tartására, mert olyan pőries, ez a szó jut eszébe, milyen szó ez, micsoda keverék, nem csoda, ha semmit nem érez a szonettekből sem, kár a papírokat rejtegetni.

Persze, alig beszélnek, néha felolvas neki, a férfi mindenbe beleköt, amit egyáltalán megért, és tessék, mégis szenvedélyesen kell a közelsége; csak azok a keskeny ajkak, ebből ötven év… Lehetetlen, hogy ne zavarja, majd menekül, alszik, alszik sokat, mint a pásztor, aki szerelmes istennőjétől örök alvást kért, addig, amíg rendezni lehetne a papírokat, megírni azt a levelet, amelynek az lenne az első mondata: bár három napig lehetnénk a nyárban pillangók.

105

Deák-Takács Szilvia

Szagtalanítás Állandóan érzi. Egész héten az orrában van a szag, pedig szegfűszeget rágcsál, parfümöt szippant, esténként órákat a szabadban sétál, és csakis az orrán szedi a levegőt, de nem tisztul, teljesen reménytelen.

A látvány még feledhető is, de a szag, úgy tűnik, nem múlékony.

Pedig nem először találkozott ilyennel, gyakori, hogy oltári bűzben dolgozik, most rászólna Emma, ne beszéljen ilyen ellentmondásosan, a bűzös szóhoz nem illik az oltári, de ő csak bizonygatná, nagyon is, épp ebben a bűz mértéke.

Most olvasta éppen, hogy az űrnek van szaga, asztronauták visszatérve arról számoltak be, hogy bűz van az űrben. A hegesztés füstje, az égett hús szaga némi izzadtságszaggal és körömlakklemosóval vegyítve, ez lenne a jellemzés. És ő csak rágja a szegfűszeget. A fahéjat utálja, összefut a nyál a szájában, amikor meghallja ezt a szókapcsolatot: karácsonyi fűszerek, mi lehet ettől mesésebb, de aztán belecsúszik a fahéj szaga ebbe, az ízére nem is gondol – nem megy, nem bírja.

De ez a szag más, persze lehet, csak neki ennyire, indítani kellene egy top10-es szavazást, de nem, épp elég végiggondolni, milyen jelölések érkeznének, máris rosszul van.

Ha naturális lenne, leírná a blogjában, vagy kiírná valahová egy közösségi oldalra, de mindig azt mondták rá, olyan könnyed és légies, finom és visszafogott, fényes a mosolya, na hogy jönne ehhez, ha jól kitálalna, ez a szag, ennek a leírása, kihozná belőle azt, amit maga sem akar.

Szóval a bűz. Gyanta, dohány vagy rothadt. Ha depressziós lenne, kevésbé érezné a szagokat, a bűzösek közül is akad, amely nem zavarja, minden bundás állat bundaszaga például otthonosságérzetet kelt benne, a fehér szagra lenne kíváncsi vagy az extraszűz kókuszolajéra.

Ez a világvége-szag nem érdekli.

106

Deák-Takács Szilvia írásai

A szimmetria „jussomért, legjobb részemért hajtok Csonkán e mindig hiánnyal síró, Szimmetriásra tervelt világban.”

(Nagy László)

A kisfiú lehasal és iszik. Lábfejét bevájja a füves homokba, egyik kezével egy a földből kidudorodó gyökérbe kapaszkodik, másik kezével hajtja a szájához a patakocska vizét. Fut aztán tovább, örül, hogy nem a másik oldalon kötött ki, arra meredekebb a part.

Feneketlen lehet, arra gondol, kezdi is szőni a meséjét, egyik kezével belekapaszkodik a gyékénybe, lassacskán egyre beljebb csúszik, játszik a félelmével, mi van, ha tényleg nincs ennek a víznek vége sehol a mélyben, de az is lehet, épp csak bokáig ér még, a bokácskájáig.

Egyedül van. Juli hiányzik neki, mióta indulni készült. Felvette a kabátját, az örökölt, hatalmas télikabátot, esendőn megállt a konyhaajtóban, a csomag túl kicsinek tűnt a hosszú úthoz képest. El akart köszönni, de nem sikerült, a harag győzött, nyomorult érzés, ahogy ez a suta kapaszkodás is, a félelem, hogy belecsúszik.

Jó volt, amikor leültek gyékényt fonni: előbb kalapokat, majd babát, hintót, féltett kincsek őrzésére alkalmas kosárkákat – mindkét kezével hajtogatta a keze alá kerülő darabokat, igyekezett nagyon, de hiányzott az arány, talán jobban szorította egyik kezével, mint kellett, vagy az egyikkel jobban, mint a másikkal.

Szinte ráhasalt a félkész munkára, ujjait belevájta az anyagba, de Juli arányos babáit, keze alól kikerülő szépségeit megközelíteni sem tudta. Kettőt is készített neki, teljesen egyformákat, de a túl erős hiány miatt szétmorzsolódott a kisfiú keze alatt mindkettő, az egyik kissé jobban, mint a másik, most is azzal a kezével kapaszkodik erősebben, amelyikből roncsoltabban került ki a baba.

107

Csáki Alexandra

A reváns 1. – Adj egy Kevertet meg egy sört! Ja, meg az asszonynak is, ha már itt van… És tedd be a Mocskos életet! – szól az udvarias kérés. Erőltetetett nyugalommal figyelem, ahogy az aranysárga ambrózia lassan megtölti a korsókat, s a finom habréteg pontosan a peremig ér, egyetlen csepp sem gurul le a krigli falán. A polcról a hűtött poharakba kerül a rövid, szépen elrendezve áll a pulton a késő szociálromantika-kori csendélet eme kis remeke, s míg a Sakál becenévre hallgató vendég tálcára rakva dönti romokba a művészetemet, lágyan, szerelemtől ittasan kéri kedvese segítségét: – Takarodjál idefele, mert a nyakadba töröm a lábad! Mi vagyok én, pincér, baszd meg?!

– Ma a szokásosnál is kedvesebb vagy, Sakál – jegyzem meg félhangosan, de nem hallja, egy marék aprót számolgat, harmadik nekifutásra ki is kerekedik az összeg. A fiatal nő, akinek arcán már látható az égetett szeszek és a harmonikus párkapcsolat jótékony hatása, vigyázva araszol az asztalukig, nehogy kilöttyenjen a portéka, mert még a végén itt helyben teljesül be az előbbi ígéret, ami aztán végképp nem tartozik másra, a családi élet mégiscsak otthonra való.

2. Ahogy végigfuttatom a tekintetem az üres kis helyiségen, a vedlett falakon, a foltos és feltört járólapon, felötlik bennem, hogy kiürítem a hamuzókat, de aztán le is teszek a tervemről, emberiségellenes bűntett az energiapazarlás. Míg a nő a mosdó felé tart, a férfit figyelem. Majd’ két méter magas, sovány és csontos, az ereje, akár egy bivalyé. Jól ismerik a környéken, erőszakos, a nála gyengébbeket előszeretettel kezeli.

Szó szerint. Az esetleg betérőket elriasztja a látványa, ahogy megérkeznek, rendelés nélkül fordulnak is ki, nem hiányzik nekik a konfliktus. Ronda munkát tud végezni, volt szerencsém a felszakadt szemöldököket és vérző orrokat vodkával és papírtörlővel borogatni, hisz a sérült önérzet ápolása legalább olyan fontos az ilyen esetekben, mint a külső sérülések ellátása. Krisztike néni rendelőintézete…

3. Elmélázhattam, mert arra eszmélek, hogy rövid sutyorgás után ismét ott áll előttem Sakál, buta szemében az alkohol tompa fénye ellenére valami különös csillogás. „Csak nem eszébe jutott valami ennek a gibbonnak?”, röppen át az agyamon, ám a kérdés költői marad, mert már mondja is gyanúsan mosolyogva, a szavak vontatottan folynak ki belőle: – Hallod, figyelj már, Zsuzsi nem tudott kezet mosni pisálás után, mert a csap tele van. Na, érted, szóval bele van hányva. – Remek – jegyzem meg 108

Csáki Alexandra

színtelenül, de nem mozdulok. Nézünk egymásra, és a pulton nyugvó kezem lassan remegni kezd.

4. A nő üveges tekintettel bámul egy koszos papírzsebkendőt az asztalon, ő már megtanulta, hogy nincs ellenvetés. Félek kimenni a mosdóba. No, nem azért, mert undorodom, ennyi idő után már nehéz meglepetést okozni bármivel, aki az emberből távozhat, s nem is attól tartok, hogy Sakál ellenem fordul, hisz az ő szemében én etalon vagyok, szőke a hajam, kék a szemem, így potenciális partner vagyok a számára egy szebb és boldogabb jövő megteremtéséhez. Nincs azonban senki más itt rajtunk kívül. Kénytelen vagyok elindulni, nem húzhatom tovább az időt. Ahogy belépek a mosdóba, még én is elképedek. Zsuzsi kitett magáért a cél érdekében. Kesztyűt húzok, alig néhány perc alatt végzek, a feszültségtől émelygő gyomorral és verejtékezve sietek vissza.

5. A kocsma üres. A pénztárgép érintetlen, nem boldogultak vele. Önkéntelen mozdulattal tapogatom meg a zsebem. Igen, benne van a kulcsa, nem könnyű így kinyitni.

Az egyik hűtő ajtaja lassan, hangosan nyikorogva zárul be, egy fél üveg Kevert hiányzik belőle. „Meg kellene olajozni”, gondolom, de rögtön fel is nevetek, végigcsörömpöl a hisztériám a karcos, homályos csempéken.

6. Pár év múlva az utcán futunk össze. Sakál babakocsit tol, mellette lépked Zsuzsi, a tekintete ugyanolyan semmitmondóan sivár, mint volt, a halántékán hosszú, egyenetlen heg, varrott seb nyoma. Visszafordíthatatlan a károsodás, mondaná az orvos, s valóban, mintha nehezebben is mozogna. Sakál és a kocsiban ülő kislány egyszerre ordítanak, ki milyen indíttatásból. Zsuzsi nem szégyenkezik az utcára vitt családi élet miatt. Már nem képes rá.

7. Reggeli közben átfutom a napi híreket, az újságot lapozgatva a gyászjelentések között megakad a pillantásom egy néven. Töprengek, nem ugrik be elsőre, aztán csak nézek döbbenten magam elé. Sakál az. Tíz éve már, hogy utoljára láttam. Búcsúznak tőle barátai, szerető családja. Felhívok néhány ismerőst, hátha hallottak valamit. Elmondják, hogy igyekezett megváltozni, letette a poharat, edzeni járt, hogy a felgyülemlett feszültséget ne otthon vezesse le. Viszonylag rendes ember lett belőle, amikor egy éjszaka az utcán szembetalálkozott néhány régi arccal. Ők nem tudtak Sakál pálfordulásáról, csak az alkalomra vártak, hogy megtorolhassák a múltbeli sérelmeket, revánsot vehessenek a megaláztatásért, minden egyes ökölcsapásért.

8. Addig ütötték, amíg már járni sem bírt, és dolguk végeztével kirugdosták az autóútra. Ott gázolta halálra egy munkából hazafelé tartó, fáradt és figyelmetlen sofőr.

9. Én pedig éltem régen a törvény nélkül: de ama parancsolatnak eljövetelével felelevenedék a bűn, 10. Én pedig meghalék; és úgy találtaték, hogy az a parancsolat, mely életre való, nékem halálomra van.

109

in memoriam margócsy józsef

Szövényi Zsolt

Dr. Margócsy József

(Nyíregyháza, 1919. április 8. – 2013. július 9.)

Dr. Margócsy Józsefről, a középiskolai tanárról, a szakfelügyelőről, a tanszékvezetőről, az irodalomtörténészről, a főigazgatóról, az irodalom ismeretterjesztőjéről, a helytörténeti munkák levéltári szaktanácsadójáról és az életpálya számos megnyilvánulásáról szólnak az emlékezések. Mindezekben felfedezhető a több generációs pedagógus családból származó és az Eötvös Collegiumban nevelkedő, a kollégium szellemiségét egész életén át megtartó „tudós tanár” eszménye. A tanári hivatás és életpálya körüli feszültségek, a tanárképzés útkeresésének időszakában talán tanulságokkal szolgálhat és szükséges a kollégiumi szellemiséget példázó Margócsy Tanár Úr életútjának idézése és a főhajtás.

Nyíregyházáról jött az egyetemre és Horváth János, Pais Dezső, Eckhardt Sándor értékadó egyetemi szellemiségét tették teljessé az Eötvös Collegium mesterei Keresztury Dezső, Gyergyay Albert, Gáldi László és Hadrovics László. Ezt a szellemi aurát, igényességet vitte haza – a budapesti gyakorló év után – Nyíregyházra, a gimnáziumba, majd a főiskolára. Ahogy egy szintén magyar francia szakos, egykori Eötvös kollégista, Gyergyay-tanítvány fogalmazott: „a szabolcsi homokon, franciás kultúrával növelt főiskolát”. Ő tudta és tanítványaival, munkatársaival és írásainak értőivel tudatta, hogy a provinciákon is ott az érték, és értelmiségi emberként ezt képviselve lehetünk népben, nemzetben, és európai léptékekben gondolkodó, cselekvő, alkotó emberek.

110

Nekrológ Az igényesség jellemezte Őt előadásaiban, jegyzeteiben, tanulmányaiban, és az egykori tanítóképzőből tanárképzővé fejlesztett főiskola építésében. Olyan fiatal kollégákkal vette magát körül, akikben meglátta, hogy a mesternél is többre képesek, és olyan légkört teremtett, ahol elismerést a tudományos kutatómunka adott. Tanárképzőjét nemcsak a fokozatot szerzett oktatók száma minősítette, a főiskola a felsőoktatás, a köznevelés számos országos fórumát, rendezvényét fogadta és kapcsolta oktatóit, a főiskolát a szakma országos vérkeringésébe.

Nyitottsága, a nemzetközi és a francia kapcsolatok révén az UNESCO szellemiség és dokumentumtár is otthonra lelt Nyíregyházán. A főiskolát fejlesztő vezetőként vélhetően legszívesebben az Eötvös Kollégium Könyvtárát vitte volna magával a főiskolára, de a könyvtár impozáns épületével „csak” a könyvek szellemvilágát teremtette meg. A főigazgatói tisztségtől elköszönve, nyugdíjasan is aktív tanárságának évtizedében a könyvek szomszédságában volt dolgozó szobája. Szellemiségében és tevékenységében is a szó legnemesebb értelmében iskolateremtő személyiség volt.

A kollégiumi értékeket nemcsak tanári habitusában őrizte meg, hanem a régi és új kollégium kontinuitásának vitájában tanári bölcsességgel, és kollégiumi cselekvő elkötelezettséggel foglalt állást. Amikor meglátta kollégiumi vezetőkben, a kollégistákban a többre törekvést, „a szabadon szolgáló szellem iránti elköteleződés” csíráját, a Kollégiumi Baráti Kör vezetőségében a mester szerepet vállalva jelenlétével, tanácsaival segítette a kollégiumi élet átalakulását, az igazgatók munkáját.

Az írás mestersége, a betű, a szó tisztelete nemcsak értelmiségi megnyilvánulás, hanem kollégiumi örökség is. A pedagógus és az élet című könyve a köz által nem sokra becsült pedagógiáról és csak az ember életével hitelesíthető, értékké nemesíthető tanári életformáról, a tanári hivatásáról szól. Nem a tanárképző főiskola főigazgatója, nem a gimnáziumi tanár és nem is a szakfelügyelő szólal meg, hanem egy sajátos modellt magában hordozó, a minőséget mércéül állító volt Eötvös-kollégista hangjára és útkeresésére ismerhetünk. Aki fellapozza a könyvet, reá fog köszönni Margócsy Tanár Úr a bölcselkedő, kétkedő, mosolyával, a sajátos fejtartáshoz társuló ajakbiggyesztésével, a lényeget kereső és erősítő gesztusaival. Tőle és írásaiból megtanulhattuk, úgy is lehet igazat írni, hogy az „Krúdy-mesének” tűnik, csak úgy szabad mesélni, hogy az tiszta, hogy az őszinte, a lényegre figyeltető, önmagunkat feltáró és másokat is megszólító írás maradjon. Könyvében az „akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak” mondást értelmezve, arra tanítja a sorsközösséget vállaló pedagógus társait: ne „az istenek szeretetére” áhítozzanak. Munkájuk, életük értelmét a reájuk tekintő értelmes gyermekszemekben, az emberek tiszteletében keressék és találhatják meg. A könyve és az élete is arról szólt, a tanárság nem szerep, hitelessé úgy válik, ha az a választott életformád. Ez a hivatás a teljes embert igényli.

Nyíregyháza közéletében is tanárként volt jelen, e tanárság kiteljesedése olvasható ki a nyíregyházi tereket, utcaneveket és emléktáblákat megörökítő könyveiből.

Az utcákat és házakat úgy látjuk, ahogyan Ő megélte, úgy sétálhatunk az ötkötetnyi Nyíregyházán, hogy megérezzük a hangulatát, hogy megnyílnak a kapuk az ablakok, az emberek. S az utak névválasztása, a dűlőutak megnevezésével helyhez, röghöz kötöttségükkel ide gyökereztetnek, a város utcáinak megnevezése történelmet és múltat

111

Szövényi Zsolt idéző, s a választott névvel irányt mutató, megtartó erő. Ha nem figyelünk, nem őrizzük múltunk útjait, járásunk céltalan kóborlás, értelmét vesztett kószálás lesz városunkban, hazánkban, Európában. Helytörténeti munkáival élete utolsó éveiben is tanított a város, a szülőföld szeretetére, a gyökerek megőrzésére.

A nyolcvanadik születésnapra jelent meg a háborús éveket idéző Ötven hónap utászcsizmában könyve, amelynek címlapjára rajzolt utászcsizma és annak története sorsszerűségében is megragadó. Ahogy írja: az Igaz Istvántól vételezett utászcsizma Németországban civil félcipővé lényegült, majd a fogságot követően a lepusztult országban, itthon is „strapásként” szolgált, mint a háborút megjárt társa. S hogyan lehetett a hónapokat emberivé, elviselhetővé tenni? Írja, hogy mint az ügyes árkász-utász a szabad ég alatt úgy kapart magának vackot, gödör-ágyat, hogy közben gyerekkori esti imádságát mormolta: „Én lefekszem kis ágyamba, mindennapi koporsómba…”

A fogolytábor groteszk történése értetheti meg az esti ima szomorú igazságát, s talán ez az emlék, a gyermekkori útravaló tette elviselhetővé a megalázót, az embertelent.

Az utószóban mondja ki az ötven hónap summázatát: „katona voltam – hadifogoly lettem – emberré váltam” és ez akkor, azokban az években is a legnagyobb volt.

Ma sem mondhatok mást Ember voltál, és tanárember maradtál mindig, ez lényeged.

Nagy Ferenc

Emlékbeszéd Margócsy Józsefről* Az emberiséggel egyidős az a vágy, az az akarat, hogy tudását, tapasztalatát az őt követő nemzedékekre hagyja. Tanítson, oktasson és neveljen, példát adjon, és példát mutasson maradékainak. Mindnyájunkban meg van a tanítói szándék, de tanárrá közülünk csak a legkiválóbbak válnak.

A legkiválóbbak, akiknek a tudása gazdag és sokrétű, akiknek a mindennapi élete is például szolgál, akik úgy tudják szaporítani az éveik számát, hogy örökké ifjak maradnak, mert megőrzik a tanár és a tanítvány közötti misztikus kapcsolatot.

Margócsy Tanár Úr – nekünk, tanítványoknak –, a kedves Jocó bácsi, a legkiválóbbak közül való tanár volt. Róla kell most szólnom a tanítványok ezreinek nevében, és ez roppant nehéz feladat. Szinte kisdiáknak érzem magam újra, de már hallom is az ő bíztatását: „Bátyókám, csak nyugodtan, nem kell ezt cifrázni!”

Nem is akarom, csak a szavakat keresem, amelyek méltóak lehetnek hozzá. *

112

Elhangzott 2013. július 30-án a nyíregyházi evangélikus templomban, Margócsy József búcsúztatásán.

Nekrológ Gimnazistaként és főiskolásként is a tanítványa voltam, majd csaknem egy évtizedig a levéltárban is munkatársa lehettem. Alig múlt negyven éves, amikor a Kossuth Gimnáziumból áthelyezték hozzánk a Vasvári Pál Gimnáziumba, és mi harmadikosok nagy izgalommal vártuk az első óráját. A nyíregyháziak ismerték – jön Jocó bácsi, jön az Öreg, mondogatták a bennfentesek büszkeségével. Nekünk kollégistáknak viszont akkor mindkét titulus egy kicsit furcsának tűnt.

Ma már tudom, hogy a diáknyelv az elnevezésekben függetleníti magát a valóságtól, mindig a lényeget ragadja meg. A „bácsi” jóságos, gondoskodó, pozitív kisugárzású fogalom, az „öreg” pedig a szakmai felkészültségre, a bölcsességre, a pedagógusi gyakorlatra utalt.

Irodalomórái élményszámba mentek, tárgyi tudása lefegyverző volt, előadásmódja lenyűgöző. Az írókat, költőket nem mint héroszokat mutatta be, hanem mint hús-vér embereket, akik töprengtek, kételkedtek a világ dolgain, küzdöttek betegséggel, szegénységgel, és minden más emberi gyarlósággal. Mégis megmaradtak az Olümposz csúcsán, mindennapiságuk nem csökkentette, inkább erősítette kivételességüket.

A humorát különösen méltányoltuk, nem vicceket mesélt, mindig konkrét anyagból bontott ki valami derűset, amit aztán mi büszkén meséltünk iskolatársainknak.

Volt ideje arra is, hogy a közülünk fogékonyabbakra felfigyeljen. Néhányunknak külön feladatokat adott, színjátszókörbe, szavalóversenyre irányított. Könyvet ajánlott, amit szelíden számon is kért. Így aztán az osztályunkból hárman is az alakuló főiskola magyar szakán, a Tanár Úr tanszékén kötöttünk ki.

A főiskolás évek alatt alkalmunk volt még alaposabban megismernünk őt. Egyéniségére a természetesség és az elfogulatlanság volt talán a legjellemzőbb. Soha nem erőltette ránk véleményét, inkább kedvet csinált egy íróhoz, költőhöz, egy mű megismeréséhez. Éppen ezért nemigen hiányoztunk az óráiról, pedig nem volt katalógus.

Egyszerűen nem volt érdemes.

Számonkérési módszereiről legendák keringtek. A kötelező olvasmányok ismeretében és a memoriter tudásában nem volt kíméletes, de sohasem volt kivételező.

Az ország minden részéből összeverbuválódott hallgatók a tanári kar munkájában a szakmai tudást, az elhivatottságot, az emberséget és a lokálpatriotizmust érzékelték, és ennek egyik eredője Ő volt.

A tanszék, majd a főiskola élén Margócsy tanár úr közismert ember lett. Tudományos tevékenysége, közéleti szerepvállalásai ismertté tették országszerte. Szólította a főváros is, de ő maradt Nyíregyházán. Nem tudta hatalmába keríteni sem a nemzetsirató búbánat, sem a világpolgár természetű kalandvágy. Ballonkabátos, svájcisapkás alakja hozzátartozott a városképhez, csakúgy, mint a Habakuknak keresztelt öreg Wartburgja. Ha Krúdy korában élt volna, bizonyára regény születik az alakjáról. Nem túlzás azt állítani, hogy Budapestnek Nemeskürty, Debrecennek Déry, Nyíregyházának Margócsy volt A Tanár Úr. Életmódjára, életstílusára mindig is jellemző volt a rend. Napi beosztása, órarendje szinte kikezdhetetlen volt. Így aztán amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, annak rendje és módja szerint nyugdíjba is vonult. Bevette magát a Megyei Levéltárba, hogy szülővá-

113

Nagy Ferenc rosa múltját és a megye irodalmi emlékeit kutassa. Főnixmadárként megújult, és alig húsz esztendő alatt egy újabb életművet alkotott.

A levéltárban csak kutatási tanácsadónak engedte magát titulálni, de sokkal több volt ennél. Magam és munkatársaim számára Ő volt az emberi mérték, az igazodási pont. Hozzá hasonlóak akartunk lenni a szerénységben, az alaposságban, a források tiszteletében, a munkahely szeretetében és megbecsülésében.

Tízezernél is több cédulát és jegyzetet készített Nyíregyháza múltjáról, és szívesen segített a kutatóknak, és nekünk munkatársaknak is, ha elakadtunk valahol. Tudtuk, hogy amit Jocó bácsi nem ismer a város múltjából, az nem is volt sohasem annak része. Az Utcák, terek, emléktáblák kötetei igazolják ezt. Várostörténeti értékük vitathatatlan, pótolhatatlan, de ezek a kötetek egyben lírai vallomások is. Soraikból érződik a szeretet, a büszkeség, a féltés és a tisztelet a szülőváros iránt.

Jocó bácsi persze a levéltárban is megmaradt Tanárnak, Mesternek, hiszen a pedagógia olyan régen kíséri a Margócsy családot, hogy az már a genetika része lett. A Pedagógus és az élet – ezt a sokatmondó címet választotta az 1984-ben megjelent összegző munkájának. Hitvallásának arról a küldetésről, arról az útról, ami az Ő élete volt.

Tisztelt Tanár Úr, ott fenn az égi katedrán!

Megtanultuk a memoritert a Tragédiából, tudjuk, hogy amit tapasztaltunk, éreztünk és tanultunk, évmilliókra lesz tulajdonunk. Tudjuk, hogy az az ismeret, az a tudás, az a szeretet, az az emberség és jóság, amit Tanár Úrtól kaptunk, maradékainkban él majd tovább, az idők végezetéig.

Köszönjük Tanár Úr!

Margócsy József levéltári dolgozószobájában a 2000-es évek elején

114

Jánosi Zoltán

A „földobott kő” hűsége Tisztelet Margócsy Józsefnek

Csak élőnek lehet őt látni. Ugyanolyannak húsz, harminc, negyven, ötven éve Nyíregyháza utcáin, a levéltárban, a főiskolán, a városi rendezvényeken, a kulturális fórumokon, az egyre apadó számú, majd eltűnt egyívású kortársak, sőt a megfogyatkozott tanítványok között. Nyitottnak, barátságosnak, érdeklődőnek, ahogyan magyaráz, jellegzetes mozdulataival Európáról és a kisebb hazáról, de ugyanakkor határozottnak, erősnek, aki mások véleményét is képes jelentékenyen befolyásolni.

Az irodalomtörténészt, a főigazgatót, a város- és helytörténészt, a franciául beszélő, egyetemes műveltségű, hazaszerető embert – és a lokálpatriótát. A jelenséget. Mert az volt, és ez emelte magasra kortársai között. Olyan személyiség, akinek a karaktere a legbenső lényegét is megmutatta: a magnetikus erőt, az átlátó, átvilágító fényt és a cselekvésre képes akaratot az adott világában. Margócsy Józsefet a tudás szétsugárzásának akarata vezette egész életében, küldetésre eszmélésétől az utolsó pillanatokig, a csaknem 95. életévéig. Ennek a fénynek a befogadó, éltető tere Szabolcs-Szatmár és a Bereg vidéke és Nyíregyháza volt. Az országnak ez a része, a szülőváros és az országhatárokig terjedő környezete becsülte, szerette, akarta és éhezte is Margócsy József küldetését, tudását, szolgálatát.

Könyvei, cikkei, tanulmányai sora, a modern főiskolát megteremtő és öntudatára eszméltető munkássága, a tanítványainak százaiba, ezreibe átültetett tudás és emberség mind erről a földről emelkedtek fel, formálódtak meg, szikráztak a nemzeti kultúráig. S legfőbb hatásaikban az Ady Endre versében említett „föl-földobott kő”-höz hasonlóan, ide is hulltak vissza. Hosszan lehetne idézni munkásságának részleteit, összetevőit, de valamennyit Margócsy József, a kivételes ember és karakter fogta össze, pulzálta át erős szívvel és hittel a környezetébe.

A tudásra és megismerésre folytonosan éhes, a létezés változásaira és csodáira nyitott embernek mindig volt új információja vagy látószöge a történelemről, a társadalomról, a megyéről, a városról, irodalmának, történetének régi vagy új alakjairól.

Mosolya és humora is mindig volt hozzá. Figyelmeztető szeretete és biccentő barátsága is. Válaszoló és reflektáló figyelme is a léthez. Szervező és alkotó erőből az évtizedek folyamán Margócsy József jelképpé nőtt, úgy a főiskola, mint a város falai között: eleven, tiszteletre méltó és örökké figyelő arccá a város címerében. Így őrizzük tovább magunkban, emlékeinkben. Élő örökségként immár a múló időben. Köszönet a sorsért, a hűségért, a nekünk szánt időért. Köszönet a földobott, majd visszahullott kő erejéért.

Tisztelet Margócsy Józsefnek!

115

Antall István

Egy szabad ember

Margócsy József pedagógiája Irodalmi életművét, elméleti munkásságát számolva kell rájönnünk arra, hogy mi vagyunk az ő életműve. Mi, a tanítványai. S belőlünk nincs, nem lehet válogatott kötet, vagyunk valamennyien, aki a keze alá jártunk, messze túlnőve a bölcsészettudományokon, a magyar irodalom stúdiumain, szakra és évfolyamra való tekintet nélkül – mindannyian. Mi több, gyakran érzékelhetjük, hogy tanítványai voltak iskolán belül és kívül kollégái, barátai, ismerősei, városlakó polgártársai, földijei is. Miközben nyoma sem volt benne az oktató, rideg, számonkérő dresszúrának, a tekintélyelvű hierarchikus magatartásnak, a tudomány magaslatairól letekintő ember gőgjének. Aki a katedrára lépett általa, az egy volt közülünk, s kedélyessége csak külső kísérőjelensége volt karakterének, mert szellemi értelemben tekintett mindenkit egyenrangúnak, „emberi ágon” tartotta az azonosság tudatát, köznapi moralitása által kötődött mindenkihez, függetlenül annak tudásától. A megszerezhető, az elsajátítható, a személyiségbe más, és más módon beépülő tapasztalás, a kiteljesedés természetes időbeli szóródása sem zavarta. Képes volt az erényeket megsejteni, fölfedezni a legkócosabb kiforratlanság mögött, a megkésett kamaszkor ostobaságai, indulatkitörései sem zavarták, amikor el kellett fogadnia valakit.

Margócsy József mégsem volt kritikátlan. Egészséges gyanakvással tudta körbejárni a közkeletű hiedelmeket és legendákat, tudott kételkedni, és azokat is józanul tudta megítélni, akiket szeretett, s azokkal sem volt elvakult, akiket nem kedvelt különösebben.

Pedagógiájának lényege, hogy elfogulatlanul, tehát finom iróniával tekintett mindenkire környezetében, s ebben a magatartásban ott munkált a családból hozott önirónia is.

Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy az ő szabálytalan gyermekkori kilengéseit is ugyanilyen szeretettel kezelhette a legendás tanárember édesapja, Margócsy Emil, édesanyja, Algövér Erzsébet, s csak képzeletem Krúdy-tapasztalással termékenyített világában épülhet újjá az a Selyem utcai kapualjas, kertes ház, az otthon, ahol a család több nemzedéke, oldalága élt természetes közösségben, formálva egymást egyszerű mindennapi létezésével is. A Luther házban töltött gyermekkor hangulatát elképzelnünk már nem lehet nehéz, a még igencsak földszintes Nyíregyháza közegében, ez egyfajta kilátó volt. A városiasodásnak ez a nyíregyházi megkésettsége, meglendülése sajátos életformát kínált. A helyi értékek felismerését és vállalását, a tágas európaiságot, amelyben Budapest, de Párizs is elérhető közelségben van. Ez a klasszikus szabadelvű polgári lét, amely a föld, a kertek, a tanyasi ligeterdők illatát éppolyan mohón szippantja be, mint a könyvtár porát, az olvadó aszfalt szagát és benzingőzt. Margócsy József egész életében városi polgár volt, a vidékiségnek azzal a pozitív töltetével, amellyel a világvárosokban is otthonos lehet az ember, de a beláthatóbb közösség közegét sem éli meg provinciálisnak. Innen is megfejthető, hogy a tudósi magatartás miért nem a kötetekbe préselt mondandóban leli meg önmagát. Nem az ambíció hiányzott, hiszen amikor a feladat 116

Nekrológ rátalált, a Jókai életmű gondozásában, a munkát a lehető legmagasabb színvonalon, a kritikai kiadás 22–23. kötetében a sorozat tudományos nívóján végezte el. Korai első publikációja Kosztolányi Dezsőt méltatja, aztán Janus Pannonius, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Gaál Mózes, Mikszáth Kálmán, József Attila és a későbbi kortársak, Váci Mihály, Galambos Lajos, Ratkó József is érdeklődési körébe kerül. (Utóbbi amúgy is édesapjától „örökölt” ifjúkori ismeretség, a költő haláláig tartó kritikus, szeretetteljes szimpátia.) A pedagógusnak, a magyartanárnak, a szakfelügyelőnek teljesen mindegy, hogy a keze alól kikerülő írás alkalmi újságcikk, kritika, szakmai alapvetés, vagy irodalomelméleti tanulmány. Amikor háborús emlékiratait rendezte sajtó alá, a sokkal nagyobb közfigyelmet és egy országos kiadást is megérdemlő Ötven hónap utászcsizmában (1998) című munkája szépírói erényeket is fölmutató, a magyar emlékező próza legjobb hagyományait követő műként kerül elénk. Az Utcák, terek emléktáblák című rádiós sorozatból születetett öt kötet a tanítvány, néhai Ágoston Istvánnal közös sorozatként „nőtt át” a könyvkiadásba. Az élőbeszéd és az emlékezés frissességét őrizte meg, forrásként is különös értéket jelent, kutatási irányokat szab, emléket állít a város letűnt korszakának, de még a helyi rádiózás, az egykorvolt Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiójának is.

Margócsy Józsefet nem vitte el a tudományosságtól a szóbeliség, nem ölte meg benne a tudós tárgyilagosságát az anekdota, hanem munkásságának éppúgy vált lényegévé, mint ahogy nagy kedvencének, Mikszáth Kálmánnak életművét is csak gazdagítja, és aligha alacsonyítja le a széles mesélőkedv. Igazi tanárként, kiváló pedagógusként nem ismerte a kis és nagy feladatokat, neki a helyi napilap ismeretterjesztő szándéka, hely- és irodalomtörténeti fóruma éppoly gondosságot követelő kihívás volt, mint a tanítás vagy a tanulmányírás. Hogy a kor egy-két munkáján otthagyta bélyegét, azt aligha róhatjuk föl neki. Nem volt tévedhetetlen. A protestantizmus demokratizmusa, Nyíregyháza szabadelvű szellemi öröksége egy tágasan értelmezett nemzedékkel hitette el, hogy a szociális igazságosság jelszavával szereződő háború utáni világ, a társadalmi mobilitás tehetségeket felemelő tendenciái, az „emberarcú szocializmus” illúziója valóság lehetne.

Ha történelmietlen módon a mai tudásunkkal ítélkeznénk, végzetesen tévednénk és éppen azt az erkölcsiséget kezdenénk ki, amely nevében szólni kívánunk. Igen, Margócsy József az MSZMP Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei bizottságának tagja volt, és valószínű, hogy főigazgatói tisztségével járt együtt a meghívás. Bár több ilyen művelt, megfontolt, nemcsak az irodalmi, de a közéleti szellemi áramlatokat is távlatosan ismerő személyiség ült volna azokban a testületekben. Ő ugyanis nem volt rabja az ideológiáknak, megőrzött szuverenitása, szabadsága messze felülírt minden pártszerűséget.

Végh Antal szociográfiai szándékkal megírt penészleki dokumentumprózája, majd az abból született, Miskolcon bemutatott színdarab és a politika által körülötte gerjesztett vita mára már csak irodalom és színháztörténeti adalék. (Akkor is az, ha Végh Antal és az azóta az irodalmi emlékezet perifériájára kerülő pályatársainak teljesítménye sokkal több figyelmet és igényesebb feltáró, értékelő munkát kívánna.)

Margócsy József tudósként is közéleti ember volt, irodalomtörténészként is „jóvátehetetlenül” tanár, levéltárosként is egy közösségét szolgáló napszámos, otthon pedig – előbb felesége, Oberländer Erzsébet asszisztálásával, utóbb magányosan is – egyszemélyes szalon, ahol a magánélet küszöbét átlépő ember, a teáját markában melengető

117

Antall István

vendég az egyetemes műveltség közegében érezhette magát. Egy estére bármikor ki lehetett vele szakadni a köznapiság világából, fölragyogott az európai szellemi horizont, mámorosan távozott az ember tőle, s ennek nem az ital volt az oka. Innen értékelhető a pálya teljessége és kikezdhetetlen értéke. Mert hiába kerülgetjük, minduntalan ide kell visszatérnünk: a család mellett az igényességet életfogytig megalapozó Eötvös Collegium, egy olyan élmény, tanulság és szellemi közeg volt, ami nemcsak növedékére, de a kész értelmiség mentalitása által, közvetve a környezetére is hatott. A választható tudás öntevékeny megszerzésének módszerével, a kutatás és véleményalkotás gondosan fölépített igényével, a korszak legizgalmasabb előadóinak campuson kívüli (kollégiumon belüli) jelenlétével, a nélkülözhetetlen nyelvtudás megszerzésével, a tudós-tanár eszményével vonzotta az intézmény a tehetségeket. Működésének első tizenöt esztendeje után 135 vidéki középiskolába „szórta szét” fölkészült tanárait. A Collegium kezdeteit – sokak mellett – Kodály Zoltán, Horváth János, Paizs Dezső, Szekfű Gyula, Laczkó Géza, Szabó Dezső, Gyergyai Albert, Balázs Béla, Kuncz Aladár neve és munkássága fémjelzi. Ezt a különös folyamatosságot az erős küldetéstudattal jelentkező sztálinista, utóbb már csak marxizáló oktatási rendszer sem tudta szétzilálni. Úgy maradt egész ez az iskola, hogy a rátelepített, önfeladó fegyelmet követelő ideológiát puhította föl a rendszer és az ott végzettekben tovább élő belső tartás. Mintha Margócsy Józsefet ez az otthonról hozott és az egyetem falai között rögzült józanság és önirónia védte volna meg a katonaság együgyűségétől, a háború és a hadifogság borzalmaitól, az ötvenes évek beszűkült légkörétől is. Volt hátországa érzelmi és szellemi értelemben. Amikor nagyon korán, mindössze nyolc esztendei főigazgatóság után, a külső szemlélő számára egyik pillanatról a másikra kellett átadnia a pozícióját utódjának, egy szemernyi megbántottságot, mellőzöttséget, önsajnálatot nem tapasztalt nála az ember. Ekkor közvetlen munkatársának mondhattam magam, a főiskola lapjának szerkesztőjeként és a felsőoktatási intézményekben akkor divatos kulturális nagyrendezvények szervezőjeként ő tartott diploma után is az iskola falai között, hogy folytassam diákként megkezdett munkámat. Nem is biztos, hogy engem kedvelt, de azt nagyon, amiket kitaláltam. Nem számítottam könnyű esetnek. Alkalomadtán vitára kerülvén a sor normális érvelés helyett, hepciáskodva fölpattantam és rácsaptam az ajtót. Dolgozószobámba érve persze már bántam az egészet, de önigazolást keresve kitartóan duzzogtam. Megcsörrent a telefon, s a vonal végén a lehető legkedélyesebben raccsolva reccsent a bölcsesség hangja: – Bátyuska, nem jön vissza? Itt az asztalon végzetesen ki fog hűlni a teája. – Megkönnyebbülve, hanyatt-homlok rohantam vissza hozzá. Ügyetlen magyarázkodásomat, egy legyintéssel intézte el. – Beszéljünk a lényegről!

Mondja el higgadtan, hogy maga hogy képzeli?

Számomra azóta is valahol itt kezdődik az emberi és a pedagógiai nagyság. Ez volt Margócsy Jocó bácsi szabadelvűségének lényege. Bátorkodom ezt leírni abban a korban, amikor a liberalizmus (annak radikális iskolái miatt) oktalanul lett szitokszóvá. Ez már csak azért is fájdalmas tévedés, mert a magyar reformkor klasszikusai egy olyan liberális örökséget hagytak ránk, melynek érvényességét Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Deák Ferenc messzire mutató elgondolása és politikai pályája igazolt. Margócsy József úgy hordozta magában

118

Nekrológ ezt a gondolatkört és ennek értékrendjét úgy emelte köznapi gyakorlattá, hogy szemérmes nemzettudatának éppen ez volt a fedezete. Nem lobogtatta a zászlót, de nem is dugta el. Tudta, hogy hova tartozik, és ezt annyira természetesnek tartotta, hogy sem pro, sem kontra nem fecsérelt rá szavakat. Ahogy a család, az iskola a közösség sem emblematikus szólamok voltak számára, hanem a napi gyakorlat.

Anyám halálakor vaskos levélcsomagot találtam szalaggal gondosan átkötözve a hagyatékban az ő keze írásával. Nem akartam hinni a szememnek, bár azt tudtam, hogy első szóra befogadott, amikor egri születésűként, egri diákként éppen az egri Tanárképző Főiskolát igyekeztem a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolára – eléggé viharos körülmények között – fölcserélni. Viselt dolgaimra nem volt kíváncsi, azonnal iskolájába fogadott, néhány mondattal segített eligazodnom a helyi viszonyok között. Arról sejtésem sem lehetett, hogy aggódó anyám levelére (a pedagógus kolléga levelére) hosszan és négy éven át rendszeresen válaszolt. Megnyugtatta anyámat, hogy rendben vagyok. Nekem soha egy szóval sem említette.

Főigazgatói feladataitól való megválása előtt magához hivatott. – Bátyuska, ha én innen kihúzom a lábamat, akkor sorszámot kell osztani azoknak akik a maga nyakát ki akarják törni a Főiskolán. Nincs valami ötlete, hogy merre mehetne? – Tétován válaszoltam, hogy éppen két napja hívott föl a Magyar Rádió helyi szerkesztőségéből Podráczky Zsuzsa, hogy a főnöke kérdezi, nem lenne-e kedvem odamenni rádiósnak? – Jocó bácsi azonnal rávágta – Samu András ott a stúdióvezető, ő magát soha nem fogja cserbe hagyni és az ilyen kelekótyák ellen direkt be van oltva. Majd én fölhívom! – 1979-et írtunk. Még megérte fordulatos rádiós, nyomtatott újságírói, majd televíziós pályafutásom kibontakozását, szerény törlesztésként tudtam vele egy rádiós életút interjút csinálni, még gratulálhatott kislányom születéséhez, még köszönthettem nyolcvanadik születésnapján a tanítványok nevében. Nekem volt pótolhatatlan ajándék mindegyik.

Amikor Szebik Imre püspök úr búcsúztatta, minden helyrebillent, mert nagyon helyénvalónak tűnt, hogy a magyar evangélikus egyház pont azon évtizedek óta meghatározó személyisége van jelen a nyíregyházi templomban, akivel Torontóban hozott össze a jó sorsom, akivel a Magyarország sorsának, történelmének, társadalmi folyamatainak megítélésben annyira egy hullámhosszra tudtunk kerülni, s akit akkor is nagyrabecsüléssel figyelek, ha évekig nem találkozunk mikrofon előtt, vagy azt magunk mögött hagyva. Ma már tudom, hogy őket a cserkészmozgalom ifjúkori élményei is összekötötték, s hitük vállalása, baráti, családi szálak is. Nem lehetett ez másként. Egy Istennel termékeny párbeszédet folytató szabad szellem búcsúztatott egy szabad embert. Ámen.

119

SZEMLE

SZÍN-JÁTÉK

Gondolatok az Eleven csoport SZÍN-JÁTÉK c. kiállításáról* Ha egy művészi alkotás láttán minden törekvésünket a megértés folyamatának vetjük alá, ugyanakkor eltekintünk az érzések és lelki folyamatok szerepétől az alkotói munkásságban, akkor kihagyjuk a leglényegesebb tartozékát ennek a folyamatnak, ami nem más, mint a játék szenvedélye az alkotásban.

A játék, mint az egyik legősibb ösztön, tette lehetővé felemelkedésünk abból a környezetből amibe születtünk, vitt minket a tanulás, tapasztalatszerzés útjára. Mindez semmit nem érne, ha ebbe a folyamatba nem ékelhetnénk be legértékesebb tapasztalatainkat, érzéseinket és emlékeinket, hisz ezek formálták folytonosan ítélőképességünk, és színezték további elmélkedésünk, egyre bővítve tudattárunkat, finomítva készségünket, a minket felemelő dolgok elfogadásában és továbbfejlesztésében.

Az elme munkáinak legelragadóbb megnyilvánulása a játék és folyamatának ésszerűsége. Játék a formákkal, színekkel, érzésekkel, az emlékek és tapasztalatok játéka e kereten belül olyan távlatokat nyit meg, melyek joggal képezik további fejlődésünk alapjait, a felfelé törekvés természetességét illetően. *

120

A játék, mint alapvető szükséglet, az élet minden területén megjelenik, és ösztönzi az alkotói gondolkodást, mint a tudat magasabb szintű megnyilvánulását.

A művészet folyamatában, a valósság elvonatkoztatott megjelenítése rá van utalva a kísérletezés és játék dinamikájára, nyitottságára. A játékos ember feltétlenül értelmes (értsd itt, mint alkotó egyén), aki legalább ugyanannyira rendelkezik az érzékiség erősen individuális vetületével, mint jó humorral, és veleszületett készséggel a kísérletezés, kitartás és elszántság irányába. Ha ez az elszántság szenvedéllyel is párosul, saját szubjektivitásán keresztül úgy tudja az átélés folyamatait megjeleníteni, hogy az már a lét igazolásaként értelmezhető. A lét igazolása a teremtés, az alkotás örömében nyilvánul meg igazán. Johan Huizinga, holland történész Homo ludens című művében közli a felismerést miszerint bármiből bármi levezethető és a nagy eszmerendszerek ráépíthetők olyan fogalmakra, mint: szubjektum, megismerés, lélek, szeretet, valósság stb. Jogosan tesszük fel a kérdést: miért hiányozna e keretből a játék, minden kezdetek kezdete?

Elhangzott 2013. augusztus 31-én Nyíregyházán, a Pál Gyula Teremben, az Eleven Művészeti Csoport kiállításának megnyitóján.

Szemle

A játék, mint minden kiállításon fellelhető szenvedély legősibb ösztöneinkből ered és legkifinomultabb szellemi képességeinkben teljesedik ki.

Az egyéni játék elvont megjelenítései (lásd. műalkotás) képezik a már szabályokkal kiegészített, szociologizált játék kiindulópontját, ahol szerepe megsokszorozódik társadalmi szempontokat követve készséggel próbál hozzájárulni a közösségi tudat tágításához, a képzelőerő és látómező bővítéséhez. Kísérletet tesz az alkotó játéka által a megfigyelő látogató passzív játékos szerepének megváltoztatására. Művén keresztül aktivitásra sarkalja, úgymond „aktív” játékossá avanzsálja a szemlélődőt, aki már nem csak az alkotás szépségének passzív befogadója, hanem a játékba belefolyva az élmény és örömszerzés munkájában maga is az alkotás folyamatának aktív szereplőjévé válik.

Egy valósságra épített képzeletvilág gazdagítja minden alkalommal, amikor újat vélünk felfedezni az alkotás végtelen lehetősségekkel bíró területét, mintegy igazolva, hogy fejlődésünk, környezetünkből való felemelkedésünk koránt sem zárult le, és még sok lehetősség adatik javítani világunkról alkotott képünket.

Nemcsak az emberré válás folyamatában, hanem az ember létkérdését alakító helyzetében, a művészetnek kiváltságos helyet biztosít a szellemi és anyagi világ határán, igazolva a tényt hogy, bár a legnagyobb alkotások egyéni kezdeményezések és kiváltságos emberek eredményei, céljukat csak akkor érik el, ha részt vehetnek az emberi közösség formálásá-

ban, a közösségi tudat finomításában és célravezetésében.

Az alkotó játék értelme abban rejlik, hogy számtalan lehetőségei mellett, dinamikájának igénybevételével úgy használja ki a formák és színek adta informatikus mezőt, ahogy az élet semmilyen más vetülete nem lenne rá képes.

Az élmény, amit megpróbálunk átélni a múlt olyan öröksége, amely nem tudott nyomtalanul felszívódni és szerencsénkre kivetítést kapott felénk, a játékos elme szorgosságának és rátermettségének közvetítésével, hogy mindennapos harcunk szürkeségét feloldja.

A kiállított alkotások magukért és emlékeinkért beszélnek, olyan, már a tudatalattiba elhantolt képekkel lepik meg elménket, melyekre szívesen térünk vissza, akárhányszor értékeinket véljük bennük felfedezni. Az emlékek, emlékképek képezik életünk biztosítékait és ugyanakkor emberi örökségünk értékeit. Egy vidám, élénk színekkel kezelt emlékkép, bizalmunkat erősíti emberré válásunk folyamatában, tudati szintre emelve rejtett képességeinket. Ilyen vidám, élénk emlékképek vetültek szemeink elé Endresz Ágnes, Gál Ludmilla, Gabulya Márta, Havasi Dóra, Havasi Tamás, Homoródi Éva, Magyar Mónika, Szőcs Géza, Verebélyi Olga és Vikár P. István munkái révén.

A fontosságon túl, a folytonosság legyen az alkotó játék legfőbb karaktere, mintegy biztosítékul megmaradásunkban emlékeinkkel.

Madár Ximena

121

Szemle

Cum Honore – Miska János Aligha van olyan külföldi magyar író, aki elmondhatja magáról, hogy nyolcvan éves korában – a pomázi Kráter Műhely Egyesület kiadó révén – négy kötettel jelentkezik a honi magyar irodalomban.1 A Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei Nyírbélteken született, s 1957 óta Kanadában élő Miska János íróként, irodalomszervezőként, irodalomtörténészként, hungarológus tudósként egyaránt maradandót alkotott. Az új haza fogadott fiaként – a kanadai pályatárs, Dancs Rózsa szavaival – „olyan nyitott szemmel és szívvel élte– éli meg kanadaiságát, hogy közben mindig magyar maradt, mint egy modernkori Mikes Kelemen. Magyarsága mindig az »adhatás gyönyörűségében« öltött testet: hatalmas tudását nemcsak az otthoni, hanem a nyugati magyarsággal is megosztotta.” Nem maradt el az elismerés sem: sokoldalú, értékes munkásságát Kanadában a II. Erzsébet koronázási emlékéremmel, Árpád ezüst- és aranyéremmel, Alberta tartomány érdemrendjével ismerték el; Magyarországon ’56 Hőse címmel, a Magyar Tudományos Akadémia külföldi köztestületi tagsággal, Nyírbéltek Díszpolgára, Hajdúböszörmény Tiszteletbeli Polgár címmel, a magyar állam pedig a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetéssel ismerte el. Irodalomtörténetünk értékeihez méltó módon tartja számon.

Személyiségét, sok évtizedes munkásságát, sokoldalú kvalitásait mutatja be, hozza olvasóközelbe az újabb kötet, amely a róla szóló, tevékenységét és műveit bemutató és méltató írások antológiájaként került a magyarországi irodalomszerető közönség kezébe. „a rólam szóló irodalom közzété-

tele fényt vet majd a kanadai magyar szellemiségre is, melynek alakulásában hathatós szerepet játszottam.

E szerep megvilágítása, értékelése és elismerése képezi e kötet tárgyát. Mindenik írás egy–egy rivaldafény, amely a sokoldalú életmű más-más szeletére irányítja figyelmünket.

A sokoldalú ember

Hajdúböszörményi középiskolai tanára, dr. Papp Béla univerzális embernek nevezi, azok közé sorolja, akik „a szellem energiájával igyekeznek összetartani a szétszóródott magyarságot, hogy írásukkal megőrizzék, megőriztessék a magyarságtudatot”. A nyíregyházi pályatárs, Páll Géza újságíró, a szolgálat mibenlétére világít rá, Miska János kettős kötődésé-

Túl a hídon (2011); Magyar tavasz Kanadában (2011); Magyar irodalom Kanadában (2012); From Kerosene Lamps to Space Travels (2012)

1

122

Szemle

re, aki a messzi idegenben sem feledte: „életre szólóan lelki–szellemi–érzelmi adóssága van szülőföldje iránt”. Életútja messzire sodorta Nyírbéltektől, Magyarországtól. Kanada fogadta be, nyitott életteret, tehetségéhez mért kibontakozási lehetőséget számára. Sőt, annál is többet, feladatot: „mindenkinek ott és azon a területen kell a legtöbbet nyújtania, amihez adottsága, képessége van, hogy a magyar névnek tisztességet szerezzen az idegenek között.” (Dancs Rózsa) A Radics Károlynak adott interjúban sorsát a gólyamadáréhoz hasonlítja: „engem két hazával áldott meg a teremtő, s őszinte odaadással szeretem mindkettőt”.

Az író

Életrajzában, nyilatkozataiban többször is hangoztatja: író szeretett volna lenni.

Diák korában Petőfi és Arany költészete, Veres Péter és Móricz Zsigmond prózája lett számára az eszménykép. De éppúgy vonzotta, alakította szemléletét Déry Tibor, Galgóczi Erzsébet, Nagy Lajos, Fekete István, Németh László, Tamási Áron, kiknek művei ösztönzést, irodalmi álmokat ébresztettek benne.

Miska János elbeszélései kettős pillérre épülnek: az otthoni emlékekre s az új hazában szerzett élettapasztalatok írói feldolgozására. „Elbeszéléseiben a nyírségi emlékeket kanadai témájú írások egészítik ki.” (Szakács István Péter) „… több elbeszélését a nosztalgia és a lelke mélyén lappangó irónia és lemondás, míg a kanadai tárgyúakat a gyors asszimilálódás elleni küzdelem jellemzi.” (Fias György) Domokos Sándor ennél is árnyaltabban tárja fel prózájának tematikai skáláját: „A magunk emlékei, a jövő felmérésének bizonytalansága, félreismert magyarságunk szomorúsága, új hazánkhoz fűződő hálánk

melegsége és ugyanakkor az ősi gyökerek elszakításának fájdalma mind benne cseng Miska János írásaiban.” Hasonlóképpen értékel Juhász József is: „… a magával hozott szellemi és irodalmi értékeket Kanada egészében oldja fel, s annak leszűrt tartalmát adja az ideszakadt magyarság kezébe.”

Seres József a Kanadából szeretettel című kötet megjelenésekor a derűs, optimista hangvételének forrását az író habitusából eredezteti: „ahhoz, hogy egy nemzet fia ily lelkesen írhasson, nemcsak tehetségre, de a hovatartozás érzetének eredendő és tudatos jelenlétére is szükség van.” Sőt, ennél is többre: „Soha nem hallottam tőle, hogy szidta volna Kanadát, de soha nem marasztalta el honfitársait sem. Meglátta bennük, mindannyiunkban a jót s arról írt.” (Dancs Rózsa) Kritikusai találó megállapításokkal érzékeltetik, juttatják kifejezésre Miska János elbeszélő művészetének jellemző vonásait, sajátosságait, erényeit. „…pontos megfigyeléseken alapuló, valósághű írásmódja a kanadai valóság objektív, árnyalt bemutatására törekszik.” (Szakács István Péter) „Gazdag színekbe öntött, aprólékos, naturalista képekben rajzolja meg szülőföldje hagyományait.” (Fias György) „Emberábrázolása kitűnő. Élményei elevenek,, lebilincselőek.” (Simon Lajos) „Sohasem pózol, egyszerű, keresetlen irodalmi eszközökkel eleveníti meg a történteket.” (Németh Ernő) „Miska János kiváló stiliszta, elfogulatlan kritikus.” (Ludányi András) „Írásainak sajátossága az aprólékos hitelesség, a szemléletesség.” (Fias György)

Az irodalomszervező, antológiás ember

„Valaki kanadai Kazinczynak nevezte az idén nyolcvan éves Miska Jánost.” – e 123

Szemle

mondattal indítja a Magyar tavasz Kanadában című kötetről írott méltató sorait Bisztray György irodalomtörténész. Találó hasonlat. 1969-ben az ő kezdeményezésére alakul meg a Kanadai Magyar Írók Köre, mely „fórumot kínál a Kanadában élő magyar íróknak, s további alkotásra buzdítja őket”. (Irsa Béla) Fórumként a Miska János szerkesztésében kiadott antológiák szolgáltak – három magyar, egy pedig angol nyelven megjelentetett kötet fűződik az ő nevéhez. E kiadványok ars poeticájaként idézhetők Juhász József elismerő szavai: „Anyanyelvükön hirdeti létüket, küldetésüket a szétszórtságban élő magyarság között.”

Miska János nevéhez, e kiadványokhoz köthető a kanadai magyar irodalom virágkora. „Ő és a kanadai magyar irodalom – összetartoznak.” (Máté Imre) Juhász József a harmadik kötet megjelenésekor veti papírra elismerő szavait: „dicséret illeti a rendkívül tehetséges írót a szerkesztés háládatlan, de nagy fontosságú fáradozásáért.” Tűz Tamás költő a három magyar nyelvű antológiát méltatva elismerőleg szól az általuk betöltött szerepről, bizonyságaként annak, hogy: „nem csak meg lehet őrizni anyanyelvünket az idegenben, de egy kis tehetséggel és akarattal irodalmi színvonalra is lehet emelni.”

Az irodalomszervező szerepköre az irodalomtörténész elhivatottságával gazdagodik, válik teljessé. „Nincs a kanadai magyar irodalomnak olyan területe, amelyet kutatásai során elkerült volna, nincs olyan alkotója, akire fel ne figyelt volna.”

(Dancs Rózsa) Az évtizedek során írott számtalan íróportré és méltatás szintéziseként írta meg a Magyar irodalom Kanadában című munkáját, mely előszavában rögzíti annak tartalmi koordinátáit: „A

124

kanadai magyar irodalomnak két nyelvi ágazata van – a magyar és az angol nyelvű. (…) Ezt a monográfiát részben az különbözteti meg az elődeitől (Bisztray György: Hungarian–Canadian Literature – 1987, illetve Szakács István Péter: Szavak prérijén – A kanadai magyar irodalom egy évszázada – 2002 című kiadványokra utal — M. J.), hogy a költészeti és szépprózai írások mellett egyenlő mértékben foglalkozik az angol nyelvű ágazattal, és számos irodalmi vonatkozású témakörrel, köztük az életírással, az irodalmi bibliográfiával, a magyarság–vonatkozású kanadai forrásmunkákkal, a kanadai magyar sajtóval, és a környezet irodalomformáló hatásával.”

A hungarológus és bibliográfus

Fáy István Miska Jánost „a bibliográfia jeles tudósá”-nak nevezi, aki „minden szabad idejét a kanadai magyar értékek felkutatására, rendszerezésére és közzétételére fordítja”. A torontói egyetemen nyert könyvtárosképzés messzemenően kamatozott. Hamar felismerte, hogy a szolgálati kötelezettségén túlmenően adott egy önként vállalható munkaterület. Attól kezdve „minden szabadidejét a kanadai magyar értékek felkutatására, rendszerezésére és közzétételére fordítja”. (Fáy István) Az első magyar bevándorlók megszállottságával, a tudósra jellemző kitartással és elhivatottsággal gyűjtötte az anyagot bibliográfiai munkáihoz, közte a legtöbbet emlegetett, számára nemzetközi hírnevet biztosító munkáihoz: a háromkötetes Canadian Studies on Hungarians 1886–1986, valamint az Ethnic and Native Canadian Literature. Ez utóbbit Vekerdi József, az OSzK

Szemle

főosztályvezetője „mintaszerű kéziköny”-nek nevezi: „A könyvészet használhatóságát fokozza az a körülmény, hogy a szerzők rövid életrajzát és a róluk írt kritikákat is közli, és kimerítő jegyzéket tartalmaz a témára (az egyes nemzetiségi irodalmakra) vonatkozó szakirodalomról, rövid tartalmi ismertetésekkel mindegyik munkáról (a folyóiratokban, újságokban megjelent tanulmányokat is beleértve.)” A Kanadában és Magyarországon is szakmai elismerést arató munkákról jegyzi meg Borbándi Gyula: „nincs a külföldi magyar irodalomnak olyan rendezett tárháza, mint a kanadai”, a Miska János által összeállított bibliográfia. „Az ilyen vállalkozáshoz kivételes öntudat, sőt fanatizmus kell. (…)

Nem nehéz elképzelni, milyen rendkívüli akaraterőt, szorgalmat és áldozatvállalást igényelt részéről, míg – szabad ideje alatt! – 5550 hiteles kiadványt Kanada levéltáraiból, könyvtáraiból és minden elérhető forrásból összegyűjtötte és feldolgozta.” (Fáy István) Szamecz Tibor a Canadian Studies on Hungariansról írott méltató soraiban kiemeli: „az évek során Jánosnak sikerült számos, azelőtt hozzáférhetetlen levéltári anyagot feltárnia, s a meglévő szaktárgyak mellé olyan ágazatokat is beiktatnia, mint a magyar zene és képzőművészet, film, televízió és dramaturgia, mely tárgyakban a magyarok különleges eredményeket értek el.” Nem maradt el a siker, az elismerés sem! Az 1987-ben megjelent „összeállítás olyan kedvező fogadtatásban részesült országszerte, hogy a szerző újabb tíz év alatt elkészítette annak három kiegészítőjét, amelyek Ottawában, Budapesten és Torontóban jelentek meg. Az utóbbit az Országos Széchényi Könyvtár a világhálón is elérhetővé tette.” (Tanka László)

Tiszteletadás

E fejezet a Miska Jánosról szóló laudációkat, születésnapi köszöntőket, neki ajánlott költeményeket, az életművét bemutató tanulmányt tartalmazza. George Payerle „a kanadai magyarság szellemi atyjának”, Veszely Ferenc a „diaszpóra szellemi kincstárosá”-nak nevezi. A hazájához mindenkor hű magyarságra oly jellemző és lényeglátó meghatározása – „Nekünk nem a testünk élt az országban, nekünk a testünkben élt az ország.”

– Miska Jánosra is érvényes definíció.

Bibliográfia

A kötet értékes appendixeként közölt bibliográfia Miska János életművét, munkásságát veszi számba: Válogatott írások, Szerkesztői munkák, Műfordítások, Bibliográfiák, Esszék, cikkek, előadások, Írások munkásságomról – külön-külön és együtt is egy áldozatos élet gyümölcseiként, elismeréseként állnak előttünk, szemléletesen példázva, hogy Miska János valóban a két haza szolgálatának szentelte életét.

Ezt a kettős kötődést hivatott szemléltetni a kötet címlapja: A két síkba osztott fedőlap felső felén a hajdúböszörményi gimnázium, szellemi ébredésének, formálódásának alma matere, az alsón az író jelenlegi lakhelye, Victoria városban látható Hartley-kastély – jellegzetes kanadai építmény látható. Szimbólumok.

Miska Jánosnak, a szellem emberének útjelzői azon az úton, amely elvezette Őt az Értől az Óceánig, a diák-önképzőkörtől az akadémiai tagságig.

Máriás József Miska János: Két haza szolgálatában. Életem, munkásságom. Válogatott írások. Pomáz, 2013. Kráter, 333 p.

125

Szemle

Konferenciakötet a Báthoriakról A Nyírbátorban nemrég helyreállított, páratlan műemlék épületek ahhoz a nagyhírű Báthori családhoz kötődnek, amelynek múltja számos titkot, érdekességet rejt még. A Báthori Várkastélyban 2011-ben rendezett történészkonferencia előadásai is a neves família tagjainak életével, közszereplésével összefüggő témákat dolgoztak fel. A hazai középkorkutatás megélénkülése, az 1526 előtti okleveles anyag digitalizálása, fiatal kutatók megnyerése az elmúlt években több megyei vonatkozású kiadványt eredményezett.1 Az ecsedi Báthoriak a XV–XVII. században című konferenciakötet is – bár időben átnyúlik a 17. századba – ezek sorát gyarapítja.

Németh Péter c. múzeumigazgató kurátori működésével, a Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyírbátor Város és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal rendezésében, a Nemzeti Kulturális Alap pályázati támogatásával került sor 2011 májusában Nyírbátorban egy tudományos konferenciára az 500 éves nyírbátori stallumról, valamint az ecsedi és somlyói Báthori család 15–17. századi történetéről. A konferencián elhangzott előadások anyaga megyebeli szponzorok támogatásával, Szabó Sarolta és C. Tóth Norbert szerkesztésében, a Báthori István Múzeum Kiadványai sorozat 34. darabjaként megjelent kötetben, 2012-ben látott napvilágot.2 A kiadványba a nyírbátori műemlékekhez kapcsolódó írások és olyan, új

kutatási eredményeken alapuló dolgozatok kerültek, amelyek az országos történetben is fontos szerepet játszó Báthoriakról szólnak. Mind a tíz tanulmányhoz irodalomjegyzék és angol nyelvű rezümé is tartozik. A szakmai értekezések mellett egy lírai alkotás, Csabai László verse is helyet kapott a kötetben, aminek a minorita templomban álló Krucsay-oltár az ihletője.

Balázsik Tamás fotókkal gazdagon illusztrált munkája újabb adatokkal szolgál a 15. század végén épült nyírbátori minorita kolostor és templom történetéhez. A műemlék felújítását kísérő feltárás és kutatás tette lehetővé a szakem-

A 2011. májusi konferencián az ecsedi Báthoriak birtokjogi okleveleiről készült oklevéltárat (Documenta ad historiam familiae Bátori de Ecsed spectantia I. Diplomata 1393–1540.) is bemutatták.

2 2008 őszén a Reneszánsz év alkalmából került sor egy hasonló rendezvényre Nyírbátorban. Az ott elhangzott előadások szerkesztett változata a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2009. évi 1. számában jelent meg.

1

126

Szemle

berek számára, hogy újra megvizsgálják a Báthori István erdélyi vajdához kötődő kolostor és templom építéstörténeti sajátosságait, pontosítsák helyét az európai egyházi építészetben.

A nyírbátori stallum a Báthori család tagjai számára 1511-ben elkészült, 50 személy részére alkalmas, díszesen faragott templomi ülőbútor, amelynek egy épen maradt része a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható. Mikó Árpád arra vállalkozott, hogy összefoglalja a hazai művészettörténet által régóta számon tartott stallummal kapcsolatos kutatások eredményeit, közreadja a monumentális reneszánsz templomi bútorzat történetére vonatkozó ismereteket, feltevéseket és megfogalmazza saját álláspontját.

Kár, hogy a stallum díszes faragványairól csak egyetlen képet láthatunk.

Weisz Boglárka tanulmánya távoli évszázadokba kalauzolja az olvasót, miközben a 13. és 14. századi gazdasági igazgatás viszonyairól, a szatmári kamara fennállásáról értekezik. Szatmár városa a Szamos folyón zajló sószállítás miatt kapott szerepet a sóbányászat és a sóárusítás ellenőrzésében. Az itt székelő kamaraispán működését a 14. században okleveles adatok bizonyítják.

Neumann Tibor a Mátyás király 1490ben történt halála utáni másfél év zavaros viszonyairól, a trónutódlás harcairól írt. A magyar korona megszerzésének reményében nemcsak II. Ulászló cseh király, hanem az öccse, János Albert lengyel herceg és Habsburg Miksa római király is fellépett. A Báthoriak támogatása sokat jelentett a trónért folyó küzdelemben. A szerző Tubero történetíró nyomán feltételezi, hogy a bátyjával szemben alulmaradt, csalódott János Albert az ország északkeleti részét, a Báthoriak

Nyírbátor környéki birtokait is feldúlta.

Két humanista műveltségű Mátyás kori főpap, Váradi Péter bács-kalocsai érsek és Báthori Miklós váci püspök kapcsolatát vizsgálta meg Véber János.

Váradi Péter leveleskönyvében fennmaradt néhány Báthorinak írt levele, ezekből lehet barátságukra, közös érdeklődésükre következtetni. Talán fiatalkori, itáliai tanulmányaik során ismerkedtek meg, s kerültek az újplatonista filozófiai irányzat vonzáskörébe. Tagjai voltak a Mátyás udvarában működő újplatonista társaságnak, kapcsolatot ápoltak Ficino firenzei humanistával.

C. Tóth Norbert az 1519-ben nádorrá lett Báthori István politikai pályájának kezdeteit tekintette át. Az okleveles anyag aprólékos feldolgozásával tudta rekonstruálni a fiatal Báthori tisztségviselését, annak sorrendjét és időtartamát.

A megyésispánságok élén gyakran testvéreivel, Györggyel és Andrással közösen tűnt fel, legtöbbször Zala, Somogy és Zaránd megyékben. 1508-ban lett budai várnagy és a királyi testőrség parancsnoka, 1512-ben temesvári bán.

A Báthori család nemcsak megyéinkben, hanem a Dunántúlon és Szlavóniában is rendelkezett néhány birtokkal. A szlavóniaiak, köztük a legfontosabb, Varasd 15–16. századi sorsáról Varga Szabolcs dolgozata révén kapunk ízelítőt.

Ezeknek a közepes vagy kisebb méretű birtokoknak a megszervezésére a Báthoriak nem fordítottak elegendő figyelmet.

Az állandósult török támadások pusztításai mellett ez lehetett az oka, hogy a család idővel kiszorult erről a vidékről.

A família és az egyes családtagok valláshoz való viszonyával két tanulmány is foglalkozik. Baráth Béla Levente a reformációt támogató Báthoriakra, Kruppa

127

Szemle

Tamás a vallás és propaganda kapcsolatának 16. század végi megnyilvánulásaira irányította a figyelmet. A reformáció korai támogatói között somlyói Báthori Annát, Drágfi Gáspár feleségét találjuk; az ecsedi Báthoriak visszafogottabbak voltak az új vallás követésében. Leginkább ecsedi Báthori György, somlyói Báthori Anna második férje kötelezte el magát a lutheri tanok mellett. A 16. század derekán mint patrónus vett részt a protestáns egyházszervezet kiépítésében, zsinatok tartásában. A másik tanulmányban a családot általában jellemző mély vallásosságra, a harci és lovagi erények tiszteletére találunk példát a templomokat építtető ecsedi Báthori István, valamint somlyói Báthori István lengyel király és testvére, Kristóf erdélyi vajda tevékenységében.

Lengyel Tünde a Báthori Erzsébet személye köré szőtt legendának eredt nyomába és kutatási eredményeivel megingatta a szolgálólányok vérében fürdő szadista nagyasszony több évszázados, és tudatunkba mélyen beivódott képét.

Ecsedi Báthori György és somlyói Bá-

128

thory Anna leánya, Nádasdy Ferenc nádor felesége az átlagos, bár gazdag nemesasszony életét élte, aki özvegységre jutva olyan roppant vagyon fölött rendelkezett, hogy annak megszerzése céljából érdemes volt alakját sötét színekkel festeni. 1610-ben Thurzó György nádor indított ellene vizsgálatot, majd gyilkosság vádjával bebörtönöztette. Több mint 100 év múlva, 1729-ben Nagyszombaton jelent meg róla Thúróczi László jezsuita páter írása, ami alapjául szolgált a későbbi véres legendának.

A konferencia megrendezése és a kötet megjelentetése azt is bizonyítja, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára középkori oklevélgyűjteményének digitalizálása megkönnyíti a kutatók dolgát és lehetőséget ad a középkor történéseinek új szempontok szerinti megközelítésére.

Henzsel Ágota Az ecsedi Báthoriak a XV–XVII. században. Szerk. Szabó Sarolta – C. Tóth Norbert. Nyírbátor, 2012. 213 p. /Báthori István Múzeum Kiadványai, 34./

Tartalom

Színház – film – festészet

Sándor L. István

„Vérrel írt táncrenddel”

Petőfi Sándor: Tigris és hiéna – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza 3

Lajtos Nóra

Morális parabola filmen

Sánta Ferenc: Halálnak halála 23

Gellér Katalin

Dobozok: térbeli illúzió a síkon

Hetven éves lenne Szikora Tamás festőművész 35 Megyei sajtótörténet

Bordé Katalin

A Nyírvidék hetilapból napilappá alakulása

A Nyírvidék története 1880-tól 1918-ig

Galambos Sándor

A Szabolcsi Szemle első évtizede (1934–1944) Irodalomtörténet Mercs István

„… mint egy cégéres feslett életű kurva (…) leheveredtél…”

Csúzy Zsigmond antijudaizmusa

Hamar Péter

Semmitlenek Történelem N. Szabó József

Értelmiségpolitika és hatalmi vetélkedés az 1945-ös parlamenti

választások után (1945 ősze–1946 ősze)

39 49

55 72

77

129

Interjú Marik Sándor

A teljesítmény kutatója

Beszélgetés Pucsok József professzorral a sport és a dopping titkairól,

valamint a közéletről Szépirodalom

Sánta Ferenc

Ratkó Józsefről Ratkó József

Forradalmi napló Csabai László

A krónikás Traura gondol Deák-Takács Szilvia

Három napig pillangó; Szagtalanítás; A szimmetria Csáki Alexandra

A reváns

85

98 102 104 105 108

In memoriam Margócsy József

Szövényi Zsolt

Dr. Margócsy József (Nyíregyháza, 1919. május 8. – 2013. július 9.)

Nagy Ferenc

Emlékbeszéd Margócsy Józsefről Jánosi Zoltán

A „földobott kő” hűsége Antall István

Egy szabad ember

Margócsy József pedagógiája

116

Recenziók

Szín-játék. Gondolatok az Eleven csoport SZÍN-JÁTÉK című

kiállításáról (Madár Ximena)

Cum Honore – Miska János (Máriás József)

Konferenciakötet a Báthoriakról (Henzsel Ágota)

120 122 126

110 112 115

A címlapon: Petőfi Sándor: Tigris és hiéna. Rendezte: Koltay M. Gábor. Vizkeleti Zsolt, Széles Zita, Fellinger Domonkos. Fotó: Karádi Zsolt A hátsó borítón: Szikora Tamás: Bizánc – hármas tagozásban, 2010. Vegyes technika, 100 x 96 cm, VILTIN Galéria

130

E számunk szerzői:

Antall István – irodalmi szerkesztő, Budapest

Bordé Katalin – könyvtáros, Nyíregyháza

Csabai László – író, költő, Nyíregyháza

Csáki Alexandra – újságíró, Nyíregyháza Deák-Takács Szilvia – író, Kisvárda Galambos Sándor – levéltáros, Nyíregyháza Gellér Katalin – művészettörténész, Budapest Hamar Péter – irodalomtörténész, Fehérgyarmat

Henzsel Ágota – levéltáros, Nyíregyháza

Jánosi Zoltán – irodalomtörténész, egyetemi tanár, Nyíregyháza

Lajtos Nóra – irodalomtörténész, tanár, Debrecen

Madár Ximena – muzeológus, Nyíregyháza

Marik Sándor – újságíró, Budapest

Mercs István – irodalomtörténész, tanár, Nyíregyháza N. Szabó József – történész, egyetemi tanár, Nyíregyháza Nagy Ferenc – címzetes levéltárigazgató, Ibrány Ratkó József (1936–1989) – költő Sándor L. István – színikritikus, szerkesztő, Budapest Sánta Ferenc (1927–2008) – író Szövényi Zsolt – főosztályvezető, Budapest

131

132