Szemle 2012/1. szám

S zabolcS - Szatmár - beregi

Szemle

TárSadalomTudomány • Irodalom • mûvéSzeT a megye önkormányzaTának folyóIraTa megjelenIk negyedévenkénT

Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Babosi László, Fábián Gergely, Galambos Sándor, Marik Sándor Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Felelős kiadó: Kührner Éva igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23.

Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com ISSN: 1216-092X

A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Szent István Könyvkereskedés és Teaházban (Szent István u. 4.)

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet!

Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

132

Lectori salutem!

2011 elején a Szemle szerkesztősége letette a lantot. Abban az évben csupán egyetlen szám jelenhetett meg, s a rendkívül nehéz anyagi körülmények lehetetlenné tették a folytatást. Hosszú évtizedek után megszűnt a megye negyedévenként megjelenő, országos terjesztésű folyóirata.

Most azonban újra indul: a Nemzeti Kulturális Alap nyertes pályázatához hozzátette a maga részét a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Közgyűlése és Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata. Így képesek vagyunk fedezni az előállítás költségeit, s ismét olvasóink kezébe adhatjuk a lapot.

Időközben megváltozott a főszerkesztő személye, s két új szakember is tagja lett a szerkesztőségnek. Újjászerveződött csapatként nem akarunk mindent alapvetően átformálni, ellenben néhány változást mindenképpen tervezünk, miközben meg kívánjuk őrizni a folyóirat régi értékeit.

Mindenekelőtt bővíteni igyekszünk a művészetek s a színház terét: ismét közlünk színház- és művészetkritikát. Szeretnénk színvonalas, izgalmas szépirodalmi alkotásokat megjelentetni. Fórumot kínálunk Kárpátalja és a határon túli Szatmár magyar nyelven író értelmiségének.

Gyarapítani óhajtjuk a társadalomtudományok körébe tartozó cikkek számát.

Megtartjuk kapcsolatunkat történész szerzőinkkel is, akiknek nálunk publikált tanulmányaira az utóbbi évtizedben mind gyakrabban hivatkoztak e tudományterület jeles képviselői. Megőrizzük az interjú rovatot, amely a megyében született, illetve itt élő, itt dolgozó tudósok, művészek megszólaltatásával kíván kitekinteni a nagyvilágra.

Továbbra is közöljük a megyei bibliográfiát.

Lapunk a nyomtatott kiadáson túl változatlanul elérhető lesz az interneten is: a digitális állományt késleltetéssel tesszük föl a világhálóra. A példányonkénti árat sajnos némileg emelni kényszerülünk, bízva azonban abban, hogy előfizetőink és alkalmi olvasóink továbbra hűek maradnak hozzánk.

A 2012. évi 1. számmal újraindítjuk a Szabolcs-szatmár-beregi Szemlét, kérve olvasóinkat, hogy észrevételeikkel, javaslataikkal segítsék munkánkat.

A szerkesztőség nevében:

Karádi Zsolt főszerkesztő

Móriczról Börvelyen* Nagy Zsuka

Kenyér

(Móricz-monológ 012) Kenyér. Kenyér és víz kell. Népdal kell. Bor. Lina vagy Magdaléna. Kelet Népe az is kell.

Higgyétek el. Csuda dolgokat művel. A krajcárok népe. Közhely. Magyar. Magyar. Magyar.

Magyar. Erős. Nyers. Éhes. Büdös. Szegény. Gyáva. Nagyra törő. Hazakerülő. Áruló. Bal. Jobb. Közép. Liberális. Zsidó. Cigány. Népművelő. Tanyasi paraszt. Tirpák. És nem többes szám. Ahogyan a fővárosban hiszik.

Te vagy az egyetlen. Olyan nincs. Kár. Valamit nem tudok. Valami nem kell. Ami fontos lenne. Büdös paraszt. Tékozló dzsentri. Ez nem egy ország. Vagy ettől az. Rózsa Sándor és Szakhmáry Zoltán. Ez a civilizáció. A barbárok az utcán járnak. Nem félnek már a rézveretes szíjtól. És a Bodri juhászokat mindig megölik.

Drága fekete ruhás hölgy. Mégis te vagy az egyetlen. Akkor jó. Mikor nem szeretsz. Ha szeretsz megvetlek. Ágyatlan álomban. Asszony. Asszony. Asszony. Kell kenyér víz meg bor. Janka Maja Olga Csibe. Nőszag. Magyarszag. Férfiszag. Írásszag. Írni. Írni. Írni. Fedezékben írni árokban háborúban. Szerelemben lelkifurdalásban. Önmagam elől menekülés közben. Írni. Látni a népet köpni hugyozni. Asszonyt verni. Csalni meg lopni írni. Látni hogyan hull szét egy ország. És mégis ezt tartja össze. Látni a békétleneket. Az aratót a cséplőt. Balladát énekelni. Népdalt dalolni. Apró kék ibolyás búnak hajtja fejét. Égi harmat locsolja a tövét. / Szállj le harmat, égi harmat a földre. Most találok egy igaz szeretőre.

A túlsó parton vannak mindig a gazdagok. Te vagy a putriban az ember. Szétlőtt vidék. Nincstelen föld. Földtelen nincs. Mit ér az ember ha vidéki. Mit ér ha nem ér a neve.

Pénz bácsi gyere ki. Ég a házad ideki. Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Kenyér és víz kell.

Népdal és bor. Fény. Gazdagok smaragdja. És jön a putriból a bugyogó idő. Kifeszített rongyokon csurog a kertben. A földre. A vénasszony kifőzi az időt. Köménymaglevest ad mellé. És jönnek mindenhonnan. A vályogházból. A boltokból. A rendelőkből. A panelből a téglából. Dohosan. Kifosztva. Betegen. Felcsináltan. Torkukra akad egy csont. Van aki lenyeli. Van aki kiköpi. Van aki makacsul küzd. A Kis Jánosok vannak többen. A veres juhászok. A bodri juhászoknak fegyveres kíséret kell. – – – Szóval kenyér kell. Víz kell. Írni kell. Asszony kell. Gyerek kell. Kivérzett fájdalom kell.

Tollal belevágni a sebbe. Az országéba. A nőjébe. A férfiéba. A paraszt hányadékába. A kinti budiban szeretkezni. Ott fogantatik a magyar. A korrupcióittas kurva életbe. Hová tűnnek a kendős nénik az utcáról a buszról a piacról. Hol vannak a fiatalok. Te benned bíztunk eleitől fogva. Hol van a Te országod. Kenyér kell. Víz kell bor kell. Ez az életem. * Az itt következő írások a nagykárolyi Kaffka Margit Társaság és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület által 2012. június 29-én Börvelyen megrendezett Móricz Zsigmond és Szatmár című konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatai.

Baranyai Norbert

„… legyen úgy, ahogy az asszony akarja” (?)

(Hatalomszerzési mechanizmusok A galamb papné házasságtörténetében)*

Móricz írásművészete kapcsán jól ismert filológiai közhely, hogy az író életében alig lehetne találni olyan eseményt vagy élményt, amely előbb-utóbb ne vált volna alkotásainak részévé. Nincs ez másként azzal a szatmári népdalgyűjtő körúttal sem, mely nemcsak a népköltészet, népművészet értékeivel ismertette meg a fiatal alkotót, hanem a korabeli falu valós világával is. Az életművére gyakorolt számos hatás közül Móricz a milotai lelkésznél, Sipos Józsefnél átélt élmények hatásáról a következőképpen számol be a népdalgyűjtő útjára emlékező írásában: „Ez a ház volt életem igazi nevelő iskolája. Ott ismertem meg a falu életét, s tömérdek benyomás, élmény és mély s forró indulat lobbant fel bennem, ami később műveimben mind ott van. Az Árvalányok, A fáklya, számtalan novella és regényeimnek minden része, ahol a falu kálvinista papi világa jelenik meg, mind a mai napig, ezeknek a nyári tartózkodásoknak s e végtelen kedves családnak körében s velük tett kirándulásoknak emléke.” A református papság körében játszódó alkotások sokszínű világából a továbbiakban csupán egyetlen olyan kérdésre igyekszem ráirányítani a figyelmet, mely ezekben a szövegekben vissza-visszatérő elemként van jelen. Nevezetesen azt igyekszem a továbbiakban feltárni, hogy Móricz korai regényeiben miképpen jelenik a papi házasságok történeteiben az a személyek közti hatalmi törekvés, amely egy nyelvi, kommunikációs harc során igyekszik a másik felet a maga uralma alá vonni. Olyan problémáról van itt szó, amely nemcsak az 1910-es évek regényeit határozta meg, hanem egy le nem záruló kérdést jelentett az író számára az egész életművében. Jelen írás keretei között egyetlen regényre, az 1910-ben megjelent A galamb papnéra koncentrálva igyekszem következtetéseket megfogalmazni, hangsúlyozva azonban, hogy a szöveg alapján nyert megállapítások érvényességét további regényekkel (pl. a már említett Árvalányok, A fáklya) való összehasonlítás bizonyíthatná igazán.

A galamb papné annak ellenére látszik alkalmasnak e kérdéskör áttekintésére, hogy nem igazán tekinthető a Móricz-kánon kiemelt alkotásának. A kommunikációban, a nyelvi megnyilatkozásokban lelepleződő hatalmi stratégiák vizsgálatára azonban azért nyújt kivételesen jó lehetőséget, mert a regény már-már egy dramatikus szöveg * Az itt felvetett kérdéseket és a csak vázlatosan bemutatott értelmező megállapításokat egy készülő, hosszabb elemző tanulmányban bővebben kifejtjük.

Móricz Zsigmond, Népköltési gyűjtő = M. Zs., Tanulmányok, I., Bp., 1978 (Móricz Zsigmond Összegyűjtött Művei), 757.; Czine Mihály, Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, Bp., 1960, 167–168.

B aranyai N orbert

benyomását kelti, melyben a háttérbe szoruló történések elbeszélése helyett szinte az egész alkotásban a főszereplők párbeszédeit, verbális összecsapásait követhetjük nyomon.

A regény története ennek köszönhetően néhány gondolatban összefoglalható: Pap Énók, a fiatal gáti pap feleségül veszi az elszegényedett nemesi család leányát, Zádor Icát (felvállalva ezzel a falu neheztelését is, amiért nem közülük való lányt választott). Az alkotás egésze ennek a házasságnak az első néhány hónapját jeleníti meg szinte mindvégig csak a két főszereplő között zajló események bemutatására koncentrálva. A fiatal házasok története pedig szakadatlan perpatvarok és egyre kiélezettebbé váló viták sorozata, melyet csak időnként szakít meg a kibékülés nagyon is illuzórikusnak tűnő idillje. A regény második felében ezeket a veszekedéseket egy végeredményében meg nem valósuló szerelmi háromszög fogja elmélyíteni, amikor is a férj egy ifjúkori barátja, a korábban meglehetősen bohém életet folytató Thorsa Ábris jelenik meg a faluban, és válik igen gyorsan a családi élet részesévé. Az ifjú feleség unalmában és elkeseredésében megpróbál megszökni vele, de kísérlete kudarcot vall, mivel Thorsa épp azért érkezett szülőfalujába, hogy korábbi életmódjával szakítson.

Az erősen redukált történetsorra épülő cselekmény egyértelműen a házaspár kezdetektől megnyilvánuló konfliktusát állítja a középpontba. Az ellentétek oka látszólag a feleség értelmetlen, sok esetben már-már hisztérikus viselkedésében keresendő – nem véletlenül nevezi Onder Csaba „a magyar vidéki hisztérika ironikus melodrámájának” a regényt –, azonban az alkotás szövegének mélyrehatóbb vizsgálata arról győzheti meg a befogadót, hogy a házasság sokkal inkább olyan kapcsolatrendszerként értelmeződik, ahol a két fél viszonyában sokszor öntudatlanul is a hatalmi pozíciószerzés eltérő stratégiái csapnak össze. Mint az látható lesz, ennek a kommunikációs aktusokban lelepleződő hatalmi törekvésnek legalább három aspektusa különíthető el, melyek azért teszik összetetté a felek közti interperszonális viszonyokat, mert szétválaszthatatlanul, egymást is átszőve válnak a konfliktusok generálójává. Az aláfölérendeltségi viszonyoknak egyrészt markánsan kirajzolódik egy szociális karaktere a regényben abból kifolyólag, hogy a házaspár két tagja különböző társadalmi rétegek leszármazottjaként kerülne elvileg egyenrangú pozícióba a házasság kötelekének köszönhetően. Másrészt viszont ezt a nemi szerepekből adódó hatalmi versengések fogják erőteljesen aláásni (mindkét fél részéről), melyet harmadik variánsként, jobb híján egyfajta „generációs” konfliktusnak nevezhető ellentét hat át (ebben a gyermeki viselkedés lázadó mentalitása és a felnőtt gondolkodás racionális hatalmi fölénye csap össze). A továbbiakban ennek megfelelően azt igyekszem áttekinteni, hogy e három különböző, de szorosan összefüggő hatalmi törekvés miként szövi át A galamb papné két főszereplőjének konfliktusokban gazdag házasságtörténetét.

A regény második fejezete a két fiatalt egy héttel az esküvő után jeleníti meg először. Beszédes az a kettősség, amely a pap és felesége viszonyában már itt a történet kezdetén érvényesül. Egyfelől a teret és időt metaforizáló narráció előrevetíti a személyek létét meghatározó unalomnak és a boldogtalanságnak a képzetét: „A nap gyenge tűzzel süt, unatkozva; amolyan vértelen vénasszonyok nyara ez, borúra Onder Csaba, Hangérien bjuti (szex, lektűr, irónia, avagy Móricz Zsigmond indulása) = Az újraolvasott Móricz: (előadások és tanulmányok), szerk. Onder Csaba, Nyíregyháza, 2005, 125.

„…legyen úgy, ahogy az asszony akarja” (?)

hajló, zsörtölődésre hajlandó, mindennel elégedetlen, mert hiszen nem is lehet kedve semmiben. Semmi sem olyan már, mint volt hajdan, mikor fiatalok voltunk, nyáron, tavasszal.” Kiderül viszont az is, hogy ez a leírás legfeljebb a feleség érzéseit jelenítheti meg, mivel – mint ahogy arra a szöveg is utal – Pap Énók mindebből semmit nem érzékel, és boldog megelégedettség tölti el. Felesége irányába tett gesztusai viszont rendkívül árulkodóak arra nézve, hogy mi okozhatja megelégedettségét, illetve hogy miként tekint a másikra: „A következő pillanatban az ura átöleli.

Hosszú karjaival át-meg átfonja, mint az óriáskígyó a gidát, s éppen olyan mohón szívja ki a csókjaival szinte a vérét. Az asszonyka lustán eltűri a csókokat, elereszti magát, s egy mozdulatot se tesz. A férfi ezt odaadásnak veszi, s hirtelen felforrott indulattal csaknem belefojtja a csókjába a csöpp asszonykát. Aztán megáll egy percre, hogy megnézze, hogy szemmel is élvezze áldozatát, s hogy annál forróbban essen újra neki.” Láthatóan a szerelem kölcsönös feloldódást feltételező gesztusaiban, cselekedeteiben (csók, ölelés) úgy jelenik meg a két fél viszonya, mely a nő helyzetét az erőszakos bekebelezés, leigázás elszenvedőjeként értelmezi. Ennek köszönhetően a regény bevezetője a házasságot nem egyenrangú felek érzelmi egységeként viszi színre, hanem egy olyan patriarchális uralmat megnyilvánító viszonyként, melyben még a gyengédség, az intimitás is a társadalmi nemi különbségekből fakadó hatalmi alávetés eszközévé válik. Ily módon a regény a házasságot egy olyan kapcsolatrendszerként értelmezi, mely a két fél viszonyában a férfi hatalmi fölényét és a nő behódolására épülő alávetettségét feltételezi. Ebből a szempontból különösen hangsúlyos, hogy papi házasságról van szó, melyben egyrészt ezt a hatalmi helyzetet a pap erkölcsi magasabbrendűségének tudata, illetve mint az etikai norma felszentelt közvetítőjének kiemelt pozíciója is fokozza. Másrészt a pap feleségének státusza abból a szempontból is különleges, hogy a férjének való engedelmesség mellett neki magának is mintaadó magatartásmodellt kell közvetítenie a közösség, a gyülekezet számára. Sárai Szabó Katalin tanulmánya a következőképpen összegzi a 19. század végi középosztály református értelmiségére jellemző női magatartásmodelljének a lényegét: „Ideális nő az lehetett, aki egyenrangú társként férjével annak munkájáról, gondjairól tudott beszélgetni, aki biztosította férje fáradságos, küzdelmes életéhez a megfelelő otthont, családi hátteret, aki a jövő nemzedéket művelt emberré, jó hazafivá volt képes nevelni, mivel ő maga is megfelelő műveltséggel, honleányi tudattal rendelkezett, és eligazodott a változó viszonyokban. Mindezeken kívül a család erkölcsi életének vezetését, a gyerekek vallásos nevelését is képes volt ellátni.” A regény tulajdonképpeni története a továbbiakban azonban éppen arra épül, hogy bemutassa, a feleség, Zádor Ica hogyan szegül ellen ennek a modellnek. Az asszony értelmetlennek tűnő viselkedése, kiszámíthatatlan, hisztérikusnak látszó magatartása ebben az összefüggésrendszerben úgy is értelmezhető, mint annak a – sokszor öntudatlannak tűnő 3 Móricz Zsigmond, A galamb papné = M. Zs., Regények, I., Budapest, 1975 (Móricz Zsigmond Összegyűjtött Művei), 310. (A regényből vett idézetek a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak.)

Uo. Sárai Szabó Katalin, Nőkép a református sajtó tükrében, 1867–1917, Egyháztörténeti Szemle, 2001/2, 6.

B aranyai N orbert

és egyébként meglehetősen ironikus – kísérlete, hogy ezt a társadalmi és nemi státuszából rá hárult szerepet felszámolja.

A regény első fejezeteiben erről a törekvésről még nehezen dönthető el, hogy pusztán egy ártatlannak tűnő játékról van-e szó akkor, amikor az ifjú feleség például lépten-nyomon (szó szerint éjjel-nappal) azt követeli urától, hogy hihetően és teljes átéléssel ígérje meg: soha nem fogja megunni őt. Megmarad ez a bizonytalanság az olvasóban még akkor is, amikor az asszony nem engedi el férjét a szombat reggeli istentisztelet megtartására. Követelőzésének, zsarolásának retorikájában azonban már ekkor feltűnik az érvelési logika és racionalitás teljes hiánya: „– Eressz el, gyönyörűségem.

– Nem. – De miért?

– Csak.”

Néhány fejezettel később megjelenik az elbeszélésben Ica perspektívája is, amely egyértelművé teheti, hogy a férjjel szembeni viselkedése nem egy határokat feszegető, évődő szerelmi játék, hanem sokkal inkább az idegenségből és a hatalmi alávetettségből fakadó frusztrációra felelő reakció: „Az ura ott feküdt elterülve előtte a földön. Úgy feküdt ott, mint egy tróger. [...] Az asszonyka nagyon furcsának találta, hogy neki egy ilyen ura van. Ura. Mi az, hogy ura? Úr! Hát miben úr őfelette ez a valaki, aki itt fekszik mellette? Körüljártatta a szemét a szobában, s az olyan idegennek látszott, hogy félni kezdett.” Ezzel magyarázható a továbbiakban, hogy csak a férjével szembeni kommunikációjában és viselkedésében hiányzik a racionalitás (amikor ugyanis más szereplőkkel érintkezik, akkor egy csapásra képes a nyelvi, magatartásbeli kódváltásra).

Mindezek mellett arra is fény derül, hogy a kiszámíthatatlanságra épülő viselkedés együtt jár egy olyan törekvéssel is, amely igyekszik a házasságban hagyományosnak tekintett nemi szerepek és az ezzel járó hatalmi pozíciók radikális felforgatására. A papné például több ízben is hangot ad annak, hogy valójában ő volt az, aki férjét tudatos döntéssel kiszemelte magának: „Nem is választottam volna, uramnak, ha nem olyan volna.” „[…] én pedig férjhez akartam menni valami puha emberhez, aki olyan legyen a kezem közt, mint az írós tészta.” A férfiak feletti uralom és irányítás megszerzésének szándékaként tekinthetünk a főhősnőnek arra az önértelmezési stratégiájára, melynek során egyfajta femme fataleként igyekszik saját személyiségét leírni. Férjét már egyhetes házasként arról igyekszik meggyőzni, hogy kibírhatatlan, számító és démoni jellemvonással rendelkezik, aki tudatos megtévesztéssel bárkivel képes elhitetni ártatlanságát, miközben a másik megalázására, teljes befolyásolására törekszik: „Tudja meg, én rútul becsaptam! Mert én igen szeszélyes természetű vagyok, kötekedő, elkényeztetett! Tudja, hogy én soha senkivel nem voltam jóba?

Sose tettem szívességet senkinek? Csak magához voltam jó? Magához is csak érdekből? [...] Én érzem, hogy démonnak születtem. [...] Tudja rólam, milyen szerelmes természetű vagyok? Akkor sem fog megunni, ha a legelső fiatalemberrel rögtön flörtölni fogok?”

A galamb papné, 323.

Uo., 329.

Uo., 318.

Uo., 317–318.

„…legyen úgy, ahogy az asszony akarja” (?)

Ez utóbbi felvetésnek megfelelően kezd el ábrándozni arról a későbbiekben, hogy a már említett Thorsa Ábrist hogyan fogja megalázni hamis szerelmi remények felkeltésével: „Az asszony nevetett egy kicsit. Tetszett neki, hogy féltékenykedni kezd az ura. Óh, nem árt az – biztatta magát [...] Hisz az természetes, hogy egy fiatalember szerelmes belé. Ez csak korrekt dolog, amin nincs mit csodálkozni még az idegennek sem. [...] Előre kacagott magában az Ábris úr felsülésén. Milyen kár, hogy nem volt ideje megmondani neki a válaszát.”10 A nemi szerepekből fakadó alávetettség elleni lázadás iméntiekben vázlatosan összegezett nyelvi aktusain túl Zádor Ica kommunikációjában állandóan visszatérő érv hatalmi törekvésének igazolásához a nemesi eredetére és az ebből következő fölérendelt státuszára való hivatkozás. Ilyen értelemben házasságát a maga részéről olyan áldozatnak tekinti, mely tettért cserébe az alacsonyabb szociális szférából érkező férj hálával tartozik neki: „Én emeltem fel magamhoz, hát azt akarom, hogy úgy szolgáljon, mint egy sipszi. Ha füttyentek, akkor azt tegye, amit én kívánok. S amit parancsolok, megtegye, mert kirúgom, mint a rossz kutyát.”11 A papné hatalmi törekvései természetesen nem egyedülállóak a regény történetében, hanem állandó interakcióban vannak férjének a patriarchális pozíciót megőrizni igyekvő (beszéd)tetteivel. Ennek megfelelően a továbbiakban arra fókuszálnék, hogy a pap milyen módokon próbálja felszámolni azokat a kísérleteket, melyekkel felesége igyekszik saját hatalmi pozícióját erősíteni kettejük kapcsolatrendszerében.

A regény első fejezeteiben azt láthatjuk, hogy Énók – szembesülve nejének kiszámíthatatlan és irreálisnak tűnő megnyilatkozásaival, tetteivel – megpróbál valamilyen racionális magyarázatot adni a számára értelmezhetetlen magatartásra. Ennek megfelelően felesége viselkedését a gyermeki éretlenséggel és szeszélyességgel magyarázza: „Elhallgatott, s azzal vigasztalta magát, hogy gyerekkel nem lehet vitatkozni.” [...] „Ohó, ohó, szerencse, hogy olyan kis baba vagy, mint amilyen csak egy tizennyolc éves és kilenc napos kis feleség lehet. Gyerek.”12 Énók számára ez a magyarázat azért is látszik többszörösen kielégítőnek, mert egyrészt felmenti őt a racionális meggyőzés meglehetősen reménytelennek tetsző retorikai kényszere alól, másrészt pedig a felnőtt–gyermek oppozíció kinyilvánításával uralmi helyzetet is biztosít a maga számára Icával szemben. A regény történetében előrehaladva ez a magyarázat azonban egyre kevésbé tűnik relevánsnak. Éppen ezért a fokozatosan kiéleződő vitákban felváltja a kényszerű beletörődést és az önmagát meggyőzni akaró racionalizálási kísérletet az erőszakos ellenállásra és a maszkulin erőfölény kinyilvánítására épülő kommunikáció és cselekvés. A pap egyre több ízben emeli fel hangját a feleségével szemben, az egyik hosszabb veszekedés során pedig kis híján tettlegességig fajul haragja, amikor torkon ragadja az asszonyt. Hatalmi fölényét azonban képtelen biztosítani, ami jórészt abból fakad, hogy az említett stratégiák kudarcot vallanak, mivel Pap Énók képtelen következetesen megfelelni annak a maszkulin szerepnek, amely megpróbálná értelmezni és megtörni felesége akaratosságát. Egyrészt rendkívül ironikussá válik, amikor 10 11 12

Uo., 398–399.

Uo., 377.

Uo., 316, 320.

B aranyai N orbert

nélkülözve minden ésszerű bölcsességet maga is gyermeki módon kezd el viselkedni: állhatatosságát például azzal akarja bizonyítani felesége előtt, hogy megpróbál egész éjszaka mezítláb vigyázban állni az ágy mellett, várva, hogy a hidegben tüdőgyulladást kapjon. Másrészt az is nyilvánvalóvá válik, hogy az erőszakosabb, domináns fellépés személyiségétől idegen, mivel minden ilyen próbálkozás után megbánja tettét, s azonnal felesége bocsánatért esedezik, még akkor is, ha tudja, hogy ez egyre inkább saját hatalomvesztésével jár együtt.

Móricz regénye tehát férfi–nő viszonyában nem a maszkulin fölérendeltség és az alávetett feminin pozíció meglehetősen egyszerű képletére vezeti vissza a házasságban megnyilvánuló konfliktusokat, hanem egy olyan összetett viszonyrendszerként ábrázolja két ember kapcsolatát, melyben a személyiségek identitásából és társadalmi szerepeiből fakadó igencsak kusza ellentétek teszik lehetetlenné a két fél hosszabb távú megbékélését. Nyilvánvalóvá válik, hogy Pap Énók és Zádor Ica házasságában épp az okozza a problémát, hogy a hatalmi pozíciók társadalmi, nemi és generációs adottságai nem igazán esnek egybe: vagyis társadalmi szempontból a feleség állhatna a férj fölött, ha nem lenne elszegényedett nemes és nő, míg a férj hatalmi pozícióját idősebb kora és maszkulin szerepe biztosíthatná, ha nem rendelkezne infantilis és sok szempontból feminin magatartásjegyekkel. S bár az alkotásról született igen csekély számú értelmezés úgy véli, hogy a regény zárlatában a gyermek születésének bejelentése a végső megbékülés és az idilli megnyugvás felé mutat,13 úgy vélem, ez az olvasónak inkább csak a vágya, mintsem a bizonyossága lehet (nemcsak a történet „lezáratlansága” miatt, hanem azért is, mert Énók szakrális boldogságot tükröző szavai szinte szó szerint ismétlik a regény egy korábbi kibékülését, amelyet aztán újabb és újabb viták követtek). Ennek megfelelően kijelenthető, hogy a korai, kevésbé olvasott Móricz-regények házasságtörténetei már előrevetítik azt a nagy dilemmát, amely aztán a magánélet sok-sok viszontagságos tapasztalatával kiegészülve a későbbi regényekben fogalmazódik újra: nevezetesen, hogy lehetséges-e megértés, harmónia, boldogság két ember intim viszonyában, vagy a személyes, nemi, társadalmi, kulturális különbségekből összeszövődő ellentétek csupán a közös magány és idegenség élményeként írják le a házasságot. Az egyes szövegekben a hangsúly hol ide, hol oda helyeződik, épp ezért a Móricz-életmű egésze inkább a problémával való állandó viaskodásról, semmint az egyértelmű és végleges válaszadásról ad számot olvasójának.

13

10

Czine Mihály például a következőképpen jellemzi a regényt: „Napfény, humor, ömlik el lapjain: de őszi bágyatag napsütés és csöndes, megmérő, mindent bölcsen értő humor.” (Czine, i.m., 387–388.)

Hamar Péter

Az Égi madár-téma három variációja Móricz műveiben Bár a paraszti világ ábrázolása átszövi Móricz Zsigmond egész életművét, azt azonban világosan kell látnunk, hogy 1907 után a mezőgazdaságból élők, a falusi emberek köréből már csak szórványélmények érték, tartós, összefüggő és mély tapasztalatokkal életének első nyolc éve, a csécsei és a túristvándi esztendők halmozták el, ezt követően pedig az 1903 és 1907 közötti öt szatmári népköltési gyűjtőút adott tömény, felhasználható impulzusokat, amelyeket ennek a társadalmi csoportnak az ábrázolásában felhasználhatott.

Móricz alkotói módszerét jól ismerjük. Tudjuk, hogy írói világában a fantázia szerepét mindig megelőzte a személyes tapasztalat, és sok művével kapcsolatosan ismerjük is azt a konkrét, a való élet szolgáltatta hátteret, amely kiindulópontul szolgált a téma kibontásához. Az Égi madár-téma három (vagy talán négy) variációja mögött is sejthető ilyesmi, de a forrása nem ismert, ám mivel az ábrázolt események főbb fordulataihoz az író mindegyik cselekmény megalkotásában egyformán ragaszkodott, biztosak lehetünk, hogy az alaptörténet a való életben gyökerezik.

Melyek ezek a fordulatok?

Egy szép, fiatal, határozott kapáslány nem várja meg vele egykorú szeretője viszszatértét a faluba, hanem feleségül megy egy öregedő, külsőleg is, magatartásában is taszító nagygazdához, majd végül – egykori szerelmének hazatérte után – egy báli affért követően hirtelen jött elhatározással kilép a házasságból.

Ez a téma variálódik az eredeti, Égi madár című, 1916-ban írt nagynovellában, majd az 1917-es Pacsirtaszóban, amelynek címe alá Móricz a „színdarab” szót írta, vélhetően a színmű műfaji minősítés értelmében (ezt 1917. szeptember 14-én mutatta be a Nemzeti Színház parádés szereposztásban: a menyecskét Bajor Gizi, Miskát, a szeretőjét Somlay Artúr, a nagygazdát Kürthy József játszotta), és végül ugyanerről szól az 1940-ben írt Kismadár, amelyet az író vígjátéknak nevez, ám hiányzik belőle a zsáner lelke: a komikum.

Csak sejthetjük, hogy a modellértékű élethelyzettel az író Szatmárban találkozhatott, de bizonyítékunk nincs rá. Az első színdarab-változatban mondja az öregedő gazda: „De hát ez a sovány rektor is, ez is hol csavarog már. Mingyán itt az este, még sehon semmi, azt sem tudom, mit mond a szógabíró, megvani mán az engedély vagy nincs, mán tíz óra, még most se gyütt meg arrul a Szalkárul…”

Az Égi madár az Érdekes Újság 1916-os húsvéti számának ingyenes mellékleteként jelent meg kisregény műfaji minősítéssel, de sem terjedelme, sem műfaji jegyei nem utalnak regényformára.

11

Hamar Péter

A helységnév konkrét földrajzi meghatározottságot sugall, de mivel fikciós műről van szó, természetesen ennek nincs relevanciája, bár mégsem elhanyagolható annak függvényében, hogy kapcsolatba hozható Móricz életrajzi tényeivel. Óhatatlanul előtolakodik a kérdés: miért nyúl az író újra és újra ehhez a témához?

Móricz színpadi műveinek 1956-os, hatkötetes gyűjteményében a meg nem nevezett jegyzetíró idézi Móricz Virágot, aki így emlékezett apja indítékára a harmadik változattal kapcsolatosan: „Nem hagyta nyugton egész életében első bűne, amelyet a színpad megszerzéséért elkövetett – a Pacsirtaszó halványabb, szegényesebb, bátortalanabb változata… Haláláig újra s újra írta, egyre inkább balra röpítette az ő kedves Kismadarát.”

A szocialista hatalom iránt lojálisan odapöttyentett „balra” alapján érthetjük meg, hogy a korabeli irodalomkritika miért helyezte a három, egymással tematikusan összefüggő művet kitüntető helyre az életműben. Arra azonban mérget vehetünk, Móricznak fogalma sem volt arról, hogy ő „egyre inkább balra röpít”. Az első két változat után, 1929-ben ismét alakítgatni kezdi, és tudatja Virág lányával egy levélben: „Most meg dolgozom, egy régi darabomat írom újra, a Pacsirtaszót: nagyon szeretem ezt a darabot s most jó lesz.” Ebből pedig az következik, hogy Móricz nem volt elégedett az első két változattal.

1929. július 20-án ezt írja a naplójába: „(Ma befejeztem a Pacsirtaszót. III. végig.

Kész.)” Másnap pedig a következővel toldja meg a bejegyzést: „Tíz nap alatt újraírtam a Pacsirtaszót. Teljesen újra. Azt hiszem, most már tudok a színpadon uralkodni.

Tudom drámailag vinni a cselekményt. Azt még mindig nem tudom, hogy drámai cselekményben szimbolikusan éljem ki az életet, de az akció megvan. A Pacsirtaszó első formájában, ahogy 1917-ben játszották a Nemzetiben, nem dráma: állóvíz. Ma fejlődő, rohanó mozgalom.”

F. Csanak Dóra a Móricz Zsigmond levelei jegyzeteiben azt írja, hogy ezt az új változatot a Magyar Színház szándékozott bemutatni, s az író felolvasta a színészeknek a darabot július 23-án, de nem tetszett nekik, ezért helyette egy másik Móricz-mű, a Szépasszony kocsisa került a műsorrendbe. Hogy honnan vette az információt, nem tudjuk.

A darabcserében valóban igaza van, de ez nem a színészek tiltakozására történt, mert már az említett július 21-iki naplóbejegyzésében jelzi az író, hogy így döntött Bródy István, a színház igazgatója. (Ezt az 1929-es szövegváltozatot nem ismerjük, ezért azt sem tudjuk, hogy megegyezett-e az 1940-ben bemutatott darab szövegével, vagy Móricz ebben újabb változtatásokat tartott szükségesnek.)

A főhős (a novellában Panni, az első darabváltozatban Erzsi, a másodikban Böske) Móricz számára a végső döntésében, önmaga szabaddá tételében válik jelképértelművé, s ez a szabadságeszmény hangsúlyozódik mindhárom írásmű metaforikus címében. A hajdani agrárproletár, aki képes odahagyni a megízlelt gazdagságot, Móricz Zsigmond, Színművek: 1934–1940, [Bp.], Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956, VI., 503.

Levél Móricz Virághoz, 1929. július = Móricz Zsigmond Levelei, s. a. r. F. Csanak Dóra, I., Bp., Akadémiai Kiadó, 1963, 298.

Móricz Zsigmond, Naplók 1926–1929, szerk. Cséve Anna, Bp., Noran Könyvesház, 2012, 464–465.

Móricz Zsigmond Levelei, 427.

12

Az Égi madár-téma három variációja Móricz műveiben

s vállalni a szegénység tiszta szabadságát – így vált a fiatalasszony figurája a pártos kritika számára természetesen az író szándékától teljesen függetlenül a szocialista szellem inkarnációjává.

Kétségtelen, hogy a szegényparasztból nagygazdánévá váló főhős az utolsó döntésével szimpátiát vált ki az olvasóból-nézőből, de személyiségének végső mérlege aligha lehet pozitív. Több rendben is szembe kerül a paraszti világ etikájával: elígérkezett az ő Miskájának, mégsem várta meg hazatértét; a gazdagságért hozzáment az öreg, rút, gőgös nagygazdához; a bálban pedig egyenlőtlen késpárbajra akarja kényszeríteni idős férjét a fiatalemberrel. Férjének elhagyása is inkább menekülés, mint a régi-új társhoz való érzelmi kötődés. Jellemének formálásában Móricz (talán mert körömszakadtig ragaszkodott az életből vett alaptörténethez) következetlennek bizonyul, hősének tetteit nem tudja meggyőzően vagy legalábbis egyértelműen motiválni.

Nagy Péter, az író monográfusa a kérlelhetetlenül szigorú osztályszemlélet alapján azért tekinti komoly értéknek a novellát és az 1940-es darabváltozatot, mert bennük az író „hatalmas erővel és igazsággal leplezi le a kulákok aljasságát, erkölcstelenségét, s szembeállítja vele a szegényparasztok erkölcsi tisztaságát, bátorságát, nyíltszívűségét; biztos és erős művészi igazságot szolgáltat a műben, amikor első szeretőjének, a szegényparaszt-fiúnak juttatja a lányt a kulák minden fondorlata ellenére.” A Pacsirtaszó pedig azért kap az irodalomtörténésztől elmarasztaló minősítést, mert ott a menyecske a „rossz kulák” helyett a „jó kulákot” választja. Ez a kritika végső kicsengésében ma is helytálló, bár nyilván nem az osztályszempontú érvelés miatt, hanem mert lélektani szempontból hiteltelen motivációra épül a fiatalasszony döntése.

A drámaíró és esszéista Hubay Miklós egy, a korszellemből fakadó kérdéssel segít megértenünk, mit is kell a Móricz Virág által említett „balra” fogalmával kezdenünk: „Hogyan jutott el Móricz oda, hogy egy régi és nagyon kedves történetét, amit annyit hajtogatott és alakítgatott, mint a nép a meséit, végül is egy munkás közbejöttével és a proletariátus felé mutató perspektívával oldjon meg?” Miska ugyanis a novellában frissen leszerelt katona, a Pacsirtaszóban már kalauzi állásra vágyó pesti alkalmi munkás („Hol lehet altiszt, azt kutatja…”), végül a Kismadárban a munkásosztály tagja: műszaki kisegítő egy vállalatnál, továbbképzi magát, vizsgára készül. Azaz akár a szocializmus korának hivatalosan megfogalmazott követelményei szerinti szocialista realista darabba is bemasírozhatna.

Igazság szerint az első színpadi változat nem aratott sikert a kitűnő szereposztás ellenére sem, ahogy ezt Móricz Virág megírja az Apám regényében, s ezt sejteti Schöpflin Aladár jó szándékú, de a darab hibáit bőségesen taglaló kritikája is.

A második színpadi változat, azaz a harmadik variáció, amely 1940. szeptember 29-én került színre a Madách Színházban Dajka Margittal a főszerepben, ugyancsak sikertelen maradt. Az író reményeivel ellentétben a közönség is, a kritika is elutasította, ezért rövid időn belül levették a műsorról.

Nagy Péter, Móricz Zsigmond, Bp., Művelt Nép Könyvkiadó, 1953, 62.

Hubay Miklós, Móricz Zsigmond drámái = H. M., A dráma sorsa, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983, 426.

Schöpflin Aladár, Pacsirtaszó, Vasárnapi Újság, 1917. szeptember 23.

13

Hamar Péter

„Ma már érthetetlen, hogy a darab hogyan bukhatott meg” – olvashatjuk az 1956os szövegkiadás jegyzetében. De talán nem is olyan érthetetlen!

Mik a standard cselekményvonulat dramaturgiai buktatópontjai?

Feltűnő, hogy mind a novellában, mind a színdarabokban alig esik szó Miska és a kapáslány kapcsolatának arról az időszakáról, amikor még Komáromi, a nagygazda nem vetett szemet Panni-Erzsi-Böskére. Az első két változatban csak a faluba visszatérő fiatalemberrel ismerkedünk meg, és a többi szereplőtől tudjuk, hogy a lány régebben a „szeretője” volt, bár e minősítés konkrét tartalmáról szinte semmi információnk nincs. Az 1940-es darab első felvonásában jelen van ugyan a legény, de a Böskével való kapcsolatának jellemzőiről, perspektíváiról legfeljebb sejtései lehetnek a nézőknek.

A „szerető” fogalma az ábrázolt kor paraszti világában nem volt egyértelmű. Jelenthette a szerelmes udvarlót, de jelenthette a titkos szexuális partnert is. A kétfajta viszony etikai megítélése természetesen más-más volt: az első a zárt falusi környezetben nem képezte (ritka kivételektől eltekintve) erkölcsi kifogás tárgyát, az utóbbi azonban jóval szigorúbb megítélés alá esett. Móricz azonban hősei viszonyát annyira vázlatosan mutatja be, lebegteti, hogy akár az egyik, akár a másik feltételezhető, s ez a tétovaság a következmények megítélését teszi bizonytalanná.

Erre a tisztázatlanságra leginkább Fehér Imre 1958-ban készült filmadaptációja hívta fel a figyelmet. Cseres Tibor, a forgatókönyv írója konkretizálja a viszony tartalmát: nemcsak mélyebben és gazdagabban mutatja be a két fiatal szerelmét, hanem ötletesebb módon indokolja a fiú indulatos távozását a faluból. Ezzel az érzelmi háttérrel már érthetőbbé válik, hogy az iskolabál utáni hajnalon miért követi Panni Miskát, miért választja, mint az égi madár, a szabadságot.

De nagy ára van ennek a lírai módon ábrázolt bensőséges szerelemnek. Minél árnyaltabb, minél mélyebb a filmen a két fiatal érzelmi viszonya, annál nehezebb megérteni, miért megy feleségül Panni Komáromi Boldizsárhoz. Ha a szerelmet ilyen könnyen fel tudta cserélni a gazdagságra, és odakötni életét egy vénemberhez, akkor ezzel nyilván szertefoszlatja vagy legalábbis gyengíti az iránta ébredt rokonszenvet.

A cselekménynek ezen a pontján, azaz Miska távozása és a kapáslány nagygazdánévá válása között – s megállapításunk nemcsak a filmre, hanem a három irodalmi változatra is vonatkozik – feltűnő szerkezeti hiátus keletkezik. Az említett film kapcsán jegyzi meg Gyurkó László, hogy „Móricznak elegendő volt két mondatnyi utalás a múltba, hogy hitelessé tegye Panni férjhezmenetelét.”10 Mivel nem idézi a novellát, csak gyaníthatjuk, hogy ezekre gondolt: „Ki mondta mindig, hogy: szegény asszony: condra, gazdag asszony: sejem…” – kérdi Panni az anyjától, majd az apját idézi: „Nem mécc az anyád istenit? Kihasítalak!” De mondhat akármit az író-kritikus, ezzel a két mondattal semmi sincs hitelessé téve. Különösen nincs az akkor néhány éve bemutatott Fábri-film, a Körhinta Pataki Marija után, akinek nem egy sunyi, szivarlopkodó öreggel („a szegényparasztok erkölcsi tisztasága”?), hanem egy, a fejszét is eldobni bátor, életerős apával kellett megküzdenie a szerelméért. Az Égi madárban egyébként

10

14

Móricz Zsigmond, Színművek: 1934–1940, [Bp.], Szépirodalmi Könyvkiadó, 1956, VI., 503.

Gyurkó László, Égi madár, Kortárs, 1958/5.

Az Égi madár-téma három variációja Móricz műveiben

a falu népe mondja ki tévedhetetlen erkölcsi érzékkel az ítéletet Panni viselkedése felett: senki nem vállalja egykori sorstársai közül, hogy házi cselédjévé szegődjön.

Bori Imre azt írja: „Panni portréja a remeklés ebben az elbeszélésben, ahogy a »vércse-természetét« megmutatja, ahogy gondolkodásának logikáját működteti.”11 Vajon igaza van-e? Ez a Panni (és nyomában Erzsi és Böske is) maga a két lábon járó ellentmondás. Ha őszinte volt a szerelme Miska iránt, akkor miért ment férjhez Komáromi Boldizsárhoz; ha nem volt őszinte, akkor viszont csak a pesti kalapok reményében szökik el Miskával.

Ismét Borit idézem: „Mindenképp vonzó lenne az »égi madár« metaforánál elidőzni, és lírai felhangjait keresni ennek a nagy lélegzetű elbeszélésnek, hiszen a két szerető szív végül győzelmesen vonul ki a faluból a harmatos fű szegélyezte gyalogösvényen, miközben elmaradt »megettük a duhaj ordenáré muzsika, s csattogott mindenfelé a sok kis égi madár«. Igazán azonban nem a boldog kifejlet az érdekes, hanem az egymással szemben álló jellemek, és ahogy Panni alakja és »vércse«-természete háttérbe szorítja a többieket, már csak azért is, mert Móricz azt a lelki folyamatot ábrázolja, amely a magát nagygazdának eladott fiatalasszonyban indul meg a Miska legény hazaérkezésének hírére, és odavezet, hogy végül is elhagyja férjét és a legénnyel világgá megy. A szerelem győzött-e vagy pedig a kiábrándulása, nehéz lenne megmondani.”12 Pedig nem mindegy! Sem logikai, sem erkölcsi értelemben! Időzzünk el mégiscsak a címek metaforaértékén! Égi madár, Pacsirtaszó, Kismadár. Kétségtelen, hogy minden madár-képzet rokonítható a szabadságeszménnyel, de a madárfogalmaknak másfajta konnotációi is léteznek. S nem mindegy, hogy e novella értelmezése során a népdalok kedves, éneklő pacsirtája vagy a ragadozó vércse jelentéstartományába szaladunk bele.

Ha Bori Imrének igaza van, s Panni portréja „remeklés” (és nincs kizárva, hogy igaza van), akkor az ambivalencia a legvalószínűbben úgy oldható fel, hogy a novella, s nyomában a két színdarab a shakespeare-i „Gyarlóság, asszony a neved!” tétel igazolása. Csakhogy Czine Mihály megfigyelése szerint „Rossz nőt ő [mármint Móricz Zsigmond – H. P.] nemigen rajzolt, inkább csak olyat, akinek »édesen rossz híre« van.”13 És a vezérmotívumnak szánt cím is mindhárom műben a rossz asszony képzet ellen beszél. Így azonban az etikai értékítélet mindenképp a befogadóra van bízva, s valljuk be, ez nagyon nem jellemző Móricz Zsigmondra.

Az új évezredben megélénkülő Móricz-kutatások fontos eredménye az író munkáinak újraértékelése. A megváltozott helyzetben lehetővé vált a mérlegelés során a szocialista ideológia téves alapvetéseinek figyelmen kívül helyezése és a lukácsi esztétika kötelező normáinak felülírása. Az új értékszempontok érvényesítése következtében hangsúly-áthelyeződések mennek végbe az életmű egészben is, ahol az Égi madár-téma darabjainak valószínűleg szerényebb helyet kell kijelölnünk a korábbiakhoz képest.

11 12 13

Bori Imre, Móricz Zsigmond prózája, Újvidék, Fórum Könyvkiadó, 1982, 68.

Uo., 67–68.

Czine Mihály, Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, Bp., Magvető Könyvkiadó, 1960, 378.

15

Szilágyi Péter

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája „Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás, Szentírásos ember, kinek szent az írás.”

(Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz) Móricz Zsigmondnak A fáklya című regénye 1917 karácsonyára jelent meg könyv formájában. Azonban mielőtt könyvként a szélesebb olvasóközönség kezébe került volna, már folytatásokban olvasható volt a Nyugat hasábjain. A regény Móricz első alkotói korszakának legnagyobb vállalkozása. Legelső méltatói közé tartozott Ignotus, aki a Szegény emberek és A fáklya után Móriczot Zolához, valamint – Karl Bleibtreu nyomán – az olasz szimbolista Dantéhoz hasonlította. Ezen rokonítás alapja Ignotus szerint az, hogy Móricz „mindig többet mond, mint amit szó szerint mond, mert szavai, történetei, emberei és jelenetei mind magukkal cipelik a mindenségbe való beletartozás köldökzsinórát”. A recenzens szerint „az apokalipsziás vizionáriusság, amiben Zolával rokon” a magyar regényíró. Ez a vizionárius epika tulajdonképpen olyan leplezett líra, amely egyes szám első személyben beszél; „s éppen az egy ember szemén, sorsán és történetén át való nézés az, ami a Móricz látását és előadását szimbolikussá és apokaliptikussá teszi”. „Móricznál akármiről van szó – folytatja Ignotus –, mindig az istenről van szó, mert akármiről beszél, mindig az életről beszél s mert mikor az életről beszél, annak izgalmával beszél, aki az életet érzi. Líra – nincs erre egyéb szó. Vagy talán igen […], hogy romantika.”

Berkes Imre szintén a Nyugat hasábjain írt a műről. Impressziók egy magyar regényről címmel megjelent impresszionista kritikájában elsősorban a regény erőteljes

16

A regény a Nyugat 1918. évi 9–23. számaiban jelent meg folytatásokban, kivéve a 21. számot. A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában találhatók a regény alábbi kiadásai: Légrády Testvérek (1918); Athenaeum (1921, 1930, 1939); Szépirodalmi (1953, 1959, 1963, 1979). Az 1917-es karácsonyi kiadás nincs meg. Külön tanulmány témája lehet összevetni a regény Nyugat-beli közlésének szövegváltozatát a könyvkiadások szövegállapotával, ugyanis jelentős eltérés található: egy fejezet teljesen hiányzik. Tudjuk, hogy Móricz mindig átdolgozta az előzetesen folyóiratban megjelent regényszövegeit a könyvbeli közlés számára. Az Athenaeum által 1921-ben kiadott 3. kiadás elé illesztett, Trianonra reflektáló előszót (1921. január 30.) azonban a cenzúra törölte az 1945 utáni kiadásokból. Itt köszönöm meg Hegyi Katalin (PIM) e tekintetben nyújtott segítségét.

Czine Mihály, Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, Bp., Magvető, 1960, 503.

Ignotus, Arcképvázlat Móricz Zsigmondról, Nyugat, 1918/2. (elektronikus változat) Uo. Uo. Uo. Uo.

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája

társadalomkritikáját hangsúlyozza, azonosítva Matolcsy Miklóst a korabeli magyar társadalommal: „Ki ez a Matolcsy Miklós, a Fáklya borzalmas hőse? Vagy egyáltalán hős-e ő? Én vagyok? Te vagy? Vagy ismerősöm ő? A barátom, a testvérem, a rokonom? Vagy mi mindnyájan, élhetetlenek, nyomorultak, sihederlelkűek, nehéz tudományokkal zsúfoltan megtömött agyúak, véresen küzdők, gyorsan megbicsaklók, ijedősek és álmokba beleszédültek, tervtelenek és tervekkel járók, bátor, akaró, akarni nem tudó magyarok: mi talán mindnyájan Matolcsy Miklósok vagyunk?”

A regény marxista kritikáját Nagy Péter és Czine Mihály Móricz-monográfiáikban nyújtották. Nagy Péter szerint „A fáklya nemcsak a magyar történelem nagy fordulópontján született, hanem Móricz életútja fordulópontján is: a forradalmak küszöbén. Hatalmas alkotás, amely szinte sugározza Móricz minden ekkori nézetét, egész világlátását; ebben igyekszik összefoglalóan elmondani mindazt, amit a magyar társadalom, különösen az uralkodó osztály és az értelmiség helyzetéről, megtudott, ebben számol le először saját vallásos illúzióival, s ha nem is tudatosan, de ebben már megbírálja saját »faji« koncepciójának reakciós elemeit is. Összefoglaló alkotás, de nem utat nyitó, mert az utat nem látja, s éreztetni nem tudja”. Nagy Péter értelmezése évtizedekre meghatározta a regényről kialakított dialógust. A szerző olvasatában a regény nemcsak a félfeudális magyar társadalom erőteljes kritikája, hanem a református egyházé, egyáltalán a vallásosságé is.10 Móricz túllép önmagán, református neveltetésén, leszámol vallásosságával, így jut el igazi önmagához, így talál osztályára, a parasztságra.11 Egy olyan tudatos forradalomvárást próbál igazolni Nagy Péter Móricznál, ami a marxista esztétika szerint igazi íróvá teszi őt.12 Ez az erőteljesen teleologikus, az elemzéshez az irodalmi művön kívüli szempontokat csatasorba állító esztétika pontosan azoktól a vizsgálódási szempontoktól fosztotta meg a regényt, amelyeket Ignotus fentebbi kritikája oly éles szeműen észrevételezett. Olyan szűk mederbe terelte így a regény értelmezésének diskurzusát, melyből a Móricz-újraolvasásig nehéz volt kilépni.

Czine Mihály Móricz-monográfiájában nagyon részletesen és árnyaltan elemzi a regény társadalomkritikáját, Móricz dzsentri-ábrázolását, de mivel ő is a marxista esztétika talaján állva vizsgálja a művet, alapvetően csak társadalomkritikát olvas ki belőle: „Így lett A fáklya a 67-es Magyarországgal való leszámolás regényévé. Amit a polgári radikalizmus felismert a feudális Magyarország hullafoltjaiból, azt Móricz Zsigmond szinte mind ábrázolta. Az egész elfekélyesedett magyar életet.”13 Czine persze még sok más értékét is feljegyzi a műnek, amelyek mintha bizonyos szempontból az ignotusi meglátások továbbgondolásai lennének.

Nemcsak az önmagával vívódó értelmiségi hősre, hanem a regény sajátos, biblikus, a régi magyar nyelvet megidéző nyelvteremtésére is felhívja a figyelmet; mindemellett

10 11 12 13

Berkes Imre, Impressziók egy magyar regényről, Nyugat, 1918/13. (elektronikus változat) Idézi Czine Mihály, Móricz Zsigmond útja a forradalmakig, Bp., Magvető, 1960, 486–505.

Nagy Péter, Móricz Zsigmond, Bp., Szépirodalmi, 1979, 154–155. A monográfia első kiadása 1953-ban jelent meg.

Uo., 155.

Uo., 168–169.

Uo., 171–174.

Czine, i. m., 501.

17

Szilágyi Péter

a mű szerkezeti egyenetlenségét és stiláris sokszínűségét gyenge pontjaiként veszi a hatalmas vállalkozásnak.14 Ignotushoz hasonlóan Czine is a lírába hajló epikumot, a megéltséget, szubjektivitást tartja a mű legfőbb erényének, olyan továbblépési lehetőségnek a móriczi prózanyelvben, amely túlmutat az eddigi „klasszikus nyugalmú és kompozíciójú regényeken”.15 A fáklya e két, marxista irodalomelméleti szempontú olvasata elsősorban az 1918– 19-es forradalmak, illetve az első világháború történelmi eseményei felől közelít a szöveghez. A marxista esztétika reprezentatív műfaja, a kritikai realizmus társadalombírálata és a típusalkotás igazolása a fő célja, ezért meghatározott, behatárolt keretek között mozog.

1945 után a marxista irodalomtörténet-írás kibontja és kizárólagossá emeli a regény társadalomkritikáját, tehát a Berkes által megkezdett utat járja végig az értelmezésben.

A Móricz-újraolvasás viszont felveti más szempontok érvényesítését is a regény értelmezésekor. „Móricz regényei önértelmező kísérletek körkörös ismétlődéseként is olvashatók. Számos szépirodalmi szöveghely kínálkozik ennek illusztrálására. Ez a tény ma az életrajz felé nyíló perspektívára, átjárhatóságra hívja fel a figyelmet […].”16 Ezek szerint a regény Móricz házaséletének és írói válságának az objektivációja lenne: egy nagy családi, társadalmi és hitéleti per tárgyalássorozata17 – vélekedik Cséve Anna.

Eisemann György az Ignotus-féle értelmezési hagyomány útját folytatja. A fáklya metaforikusságát hangsúlyozza, de a sajátos móriczi irónia és groteszk jelenlétére is fókuszál. Azt vizsgálja, hogy hogyan jelennek meg a világ, a kultúra megsemmisítésének aktusa, a démoni, barbár elemek Móricz prózájában, különösen A fáklya c. regényben.18 Saját olvasatomban a regény egy XX. századi certámen: a középkori vetélkedés műfajának kései, sajátosan móriczi példája. Ehhez kapcsolódóan a textus poétikai rétegzettségét vizsgálom. Ennek kapcsán olyan teológiai eredetű megközelítési módokat javasolva, melyeket a szöveg sajátos tematikája és poétikai megalkotottsága indokolttá tehet. Elemzésem kapcsán azt az egyháztörténeti hátteret is fel kívánom vázolni, amely a móriczi életrajz ide vonatkozó történelmi hátterét a korábbiakhoz képest részletezi, árnyalja. Közvetett összefüggést vélek kiolvasni ugyanis a regény sajátos textúrája és a kor teológiai problematikája között. Fenntartva, hogy olvasatom csak egy lehetséges olvasat a sok közül.19 Uo., 503–504.

Uo., 504.

16 Cséve Anna, Móricz Zsigmond, Bp., Elektra Kiadóház, 2005 (Élet-kép), 58.

17 Uo., 50.

18 Eisemann György, „Barbárok” a Móricz-prózában = A magvető nyomában, szerk. Szabó B. István, Bp., 1993, 89, 94–97.

19 Erre a mindmáig elhanyagolt értelmezési szempontra Balassa Péter hívta fel a figyelmet az Árvácska újraolvasása kapcsán. Idézi Szilágyi Zsófia, A továbbélő Móricz, Kalligram, h. n., 2008, 169–170. Hasonló szempontból vizsgálja még az Árvácskát Baranyai Norbert (Baranyai Norbert, „…valóságból táplálkozik s mégis költészet”, Móricz Folytatás a következő oldalon→ 14 15

18

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája

Homília és homiletika: e két görög eredetű teológiai fogalom köré próbálom felépíteni saját A fáklya-olvasatomat. Általában elmondhatjuk, hogy Móricz regényeinek olvasásához is fontos fogódzókat adhat az írónak a szentíráshoz, valamint a reformáció történeti hagyományához való viszonya. Ő maga így vall erről: „Egész életemben szerettem a Bibliát. A mi generációnk még bibliaolvasó. Ady is az. Az Ótestamentum nekünk azért volt megragadó, mert az események szimbólumig növelését, az Újtestamentum, mert a szimbólumok eseményekbe egyszerűsítését találtuk meg benne.”20 Az 1913-as esztendőben a Nyugat hasábjain zajló ún. reformáció vita, melyet Szabó Dezső problémafelvető cikke indított el, s Móricz, Ady és mások válaszait hozta a folyóirat Disputa rovatában, jól illusztrálja Móricznak a reformáció hagyományához való szerves kapcsolódását.21 Móricz más tanulmányaival is kapcsolódik e problémakörhöz szinte egész pályáján keresztül, a korai évektől egészen 1940-ig.

Ne felejtsük el, hogy Móricz nem egészen laikusként nyúlt a Bibliához, hiszen érettségi után 1899-ben nem kis töprengések közepette a debreceni teológiára iratkozott be, s egy félévet végighallgatott, kollokvált, és legátuskodott Tiszaroffon. Majd miután otthagyta a teológiát, egyszer élete mélypontján újra beiratkozott immár Budapesten, 1906-ban, még kevesebb eredménnyel, ha a fakultás elvégzését vesszük csak eredménynek, s nem a leendő író belső lelki-szellemi gyarapodását. Ekkoriban született ugyanis A Biblia című tanulmánya (1907–1908, Athenaeum), melynek nagy részét szinte teljes egészében, változtatások nélkül átvette A fáklya című regényébe.

Azt se felejtsük el, hogy A fáklya elődjének, a Lobogó szövétnek c. regényének részleteit 1910-től publikálta a Világban; e töredékben maradt regény részleteiből bontakoztatta ki A fáklya nagyívű társadalom- és emberképét.

Ha még messzebbre kívánunk menni az életrajzban, tudjuk, hogy Móricz anyai nagyapja, a prügyi születésű Pallagi József Sárospatakon végezte a teológiát, s innen Szatmárba (Csonkapapi vagy Tarpa, Csetfalva) került református lelkésznek; majd a csécsei református lelkész lányát, Nyilas Katalint vette feleségül.

Móricz anyai rokona volt a pataki teológia professzora, a prügyi Zsindely István, akinél 1869-ben Zsigmond édesanyja is elvégezte Sárospatakon a gimnázium I. és II. osztályát. Adott volt hát az út Zsigmond számára is a debreceni, pataki és kisújszállási református kollégiumokba.

A teológiai fakultás választása saját döntése volt úgy, ahogyan otthagyása is, vagy valójában édesanyja kérésének engedett? Ki tudja… Biztosan ez is, az is. Mindkettő

20

21

Zsigmond prózájának újraolvasási lehetőségei, Debrecen, Egyetemi Kiadó, 2010, 193–237.), valamint a Légy jó mindhaláligot Kiczenkó Judit (Kiczenkó Judit, Légy jó mindhalálig = A magvető nyomában, szerk. Szabó B. István, Bp., 1993, 53–71.) A fáklya c. regényben Dékányné Matolcsy Miklóshoz intézett szavaiban pontosan „az emberi lelken az erény s a bűn viaskodását” kifejezést használja nemcsak Ardayra, hanem az egész magyarságra, sőt a teljes emberiségre vonatkoztatva, mint ami meghatározza mindnyájunk sorsát (152.).

Móricz Zsigmond, Dr. Masznyik Endre: Újtestamentum = Móricz Zsigmond: A tizenkettedik órában: (Tanulmányok III), Bp., Szépirodalmi, 1984 (Móricz Zsigmond Összegyűjtött Művei), 511.

Ady Endre, A protestáns tévedés, Nyugat, 1913/1; Szabó Dezső, A magyar protestantizmus problémája I–III., Nyugat, 1913/14; Móricz Zsigmond, A magyar protestantizmus problémája, Nyugat, 1913/16; Szabó Dezső, A magyar protestantizmus problémája, Nyugat, 1913/17; Rozványi Vilmos, A vallások problémája s a vallások mint problémák, Nyugat, 1913/18; Tankó Béla, A magyar protestantizmus kérdéséhez, Nyugat, 1913/19; Ady Endre, A protestantizmus ünnepén, Nyugat, 1913/21.

19

Szilágyi Péter

szerepet játszhatott pályaválasztásában. Tény, hogy bibliaolvasó, hívő, vívódó emberként élt, aki ráadásul családi református hagyományai és iskoláztatása révén belülről erősen kötődött a reformáció szellemiségéhez; amelyhez kritikával fordult, mert megújítását sürgette.

A fáklya c. regényt mégsem külső, irodalmi textuson kívül álló tények segítségével kívánjuk elemezni, hanem a szövegtestből. Az irodalmi szövegen kívüli életrajzi és egyháztörténeti szempontok inkább csak hátterül szolgálnak elemzésünkhöz.

A textus számos olyan nyelvi tényt rejteget, amelyet kibontva valóban rábukkanhatunk Móricz homiletikájára, valamint homíliájára.22 Már rögtön a regény első oldalain olvashatunk egy, a későbbiek során is fel-felbukkanó toposzt, mégpedig az élet viharos tengerén hánykolódó hajó toposzát.

Matolcsy Miklós még meg sem érkezik első parókiájára, Fábiánfalvára (amely talán a Nagyecsed melletti Fábiánháza után kaphatta nevét), tiszteletét teszi egyházi elöljárójánál, Dékány tiszteletes úrnál, aki szívélyesen fogadja. Dékány tiszteletes úr parókiáján hangzik el az a szónoklat, melyet elöljárója intéz az ifjú tiszteleteshez: „Ímé, megérkeztél… Megérkeztél a tudományok szentelt csarnokából ide, ki a szabad életre, a viharos tengerre, a nagy és veszélyes szirtekkel borított hullámzó tengerre… S jöttél, hogy világítótorony légy a tengeren bujdosók előtt: fáklya az élet éjszakájában!”23 Az élet viharos tengerébe kivetett ember Matolcsy Miklós. Az ifjú pályakezdő református lelkész világmegváltó tervekkel érkezik Fábiánfalvára, hogy a településből mintafalut faragjon. Matolcsy Miklós az én olvasatomban az az ember (nem elsősorban lelkész, hanem EMBER), aki a zárt, védett intézményből, az alma materból, a kollégiumból kikerül az életbe, ahol a sátántól megkísértetik, s bűnöktől körülvéve, megkörnyékezve kell tisztán helytállnia, küldetését, fáklya-voltát beteljesítenie. Olyan, viharos tengeren hánykódó hajó ő, aki egyszer fönn találja magát az élet árján, egyszer pedig lenn, a háborgó haboktól elboríttatva. Így akár párhuzamot vonhatunk Matolcsy lelkészi pályára készülése, sorozatos megkísértése, valamint Jézusnak a sátán által való megkísértése között. „Mintha valami emberfeletti hatalom dobta volna bele egy félelmetes, ismeretlen s csodálatos világba, ahol minden tiszta, átlátszó és világos és mégis minden érthetetlen, megfoghatatlan, zűrzavarosan egymásra tolult. Jaj de jó volna visszabújni, mint egy kis csigának a kollégium sötét, csöndes, fülledt nyugalmába, ahol minden misztikus, félszeg és fülledt, de olyan megnyugtató, eseménytelen, mit sem követelő…”24 A körülötte tomboló világ „ártalmatlan labdája”25 ő. Labda, akinek nincs saját akarata, akit kénye-kedve szerint dobál a sors abban a világban, mely egyszerre tiszta, áttekinthető és kaotikus, zavaros. Ahol az erény és a bűn vetélkedik a Matolcsy Miklósok lelkéért.

E két fogalmat így határozzuk meg: homiletika = egyházi ékesszólás, esetünkben Móricz biblikus nyelvére vonatkoztatva; homília = bibliamagyarázat, esetünkben Móricz bibliaszemléletét jelenti, elsősorban A Biblia c. tanulmánya alapján, melyet a vizsgált regénybe is beépített (Bakos Ferenc, Idegen szavak és kifejezések szótára, Bp., Akadémiai, 1989, 342.). Ignotus úgy fogalmaz idézett Nyugat-beli recenziójában, hogy A fáklyába „egész homilétika van beledolgozva”.

23 Móricz Zsigmond, A fáklya = M. Zs., Regények, II., Bp., Szépirodalmi, 1975 (Móricz Zsigmond Összegyűjtött Művei), 13. [Kiemelések tőlem – Sz. P.] 24 Uo., 17.

25 Uo. 22

20

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája

Mintha már a regény elején elvégeztetett volna a főszereplő sorsa, Matolcsy kollégiumi lelkesedései, szép reményei az élet megváltoztathatóságát, megváltását illetően „mind zátonyra jutottak”.26 Ez már az első könyv 2. fejezetében a Matolcsy számára kudarccal végződő (nem tud ostorozóan, profétikusan beszélni a gyülekezet bűnei ellen, megbénul a nyelve; az ő félévi fizetéséből fedezte a kurátor a beiktatási ebédetvacsorát) beiktatási vacsorán megmutatkozik, mely mintegy bacchanáliaként jelenítődik meg, ahol „mindenki úgy kiabált, ahogy a torkán kifért, s az ő szava elveszett, mintha a tenger zúgásába halna bele”.27 A regény eme néhány kifejezése is szépen illusztrálja a viharos tengeren megfeneklő hajót. Mindezekben a részletekben anélkül képződhet meg az olvasóban a hajó mint az élet jelképe, hogy Móricz azt egyszer is leírta volna. A regény szókincsében a bárka szó csak az első könyv utolsó, 7. fejezetében olvasható. S talán nem véletlen, hogy Móricz épp a bárka szót használja (Noé bárkája!), s itt újból a megfeneklett életet jelképezi a főszereplő által szabad függő beszéd segítségével megjelenített monológban, azaz a bűnökkel szembeni ellenállás hiányát: „Már azelőtt is ott volt a lelke mélyén valami lappangó pogányság. Hiába volt a kollégiumi elzárkózottság, hiába olyan szilárdra építve a bárka, a fenekén rések támadoztak, s víz szivárgott alulról, csak még nem annyi, hogy süllyesszen, csak még annyi nem, hogy félelmes legyen: de ma bezúdult a mély szennyes ár…”28 Dékányné is süllyedő lélek az élet viharos tengerén, aki bizonytalanul, öregedő nő létére a szintén léket kapott Matolcsyba kapaszkodna. Nagy kerti beszélgetésük kapcsán, amikor az ifjú lelkész felolvassa neki a Biblia-tanulmányát, a nő „hátraejtette a fejét: valami síri csönd volt, a kripta csöndje, amit nem zavart meg kinn az őszi napsugár, a hulló falevelek pergése, a szél zaja, az élet kint fel-felzajgó lármája: kriptai csönd, amelyben csak befelé történő nézésre vannak érzékek.

– Még egy ilyen krízist: még egy harmadikat megérni… – kiáltott fel az asszony, mintha a tengeren hallatna vészkiáltást… és a Matolcsy szemébe nézett, mintha horgonyt akarna vetni ott…”29 A regény vége felé még egyszer előkerül az élet tengerén lebegő hajó-ember toposza. Most úgy jelenik meg a Matolcsy életét jelképezve, amint „fent lebegett az élet hullámain, s könnyedén szelte a habokat”.30 Nem véletlenül, hiszen ekkor tudja Matolcsy először, hogy mit akar, s megvan a terve arra, hogyan hajtsa végre saját, életben való boldogulásának tervét, hogyan végezze el, hogy gazember (III. Richárd!) legyen: Ardayt használja csaléteknek nagy tervei végrehajtásához, anyagi jóléte megalapozásához, sőt házasságához Margittal, a szomszéd falu tanítónőjével. Miklós „ma először érezte magát fenn. Úgy tűnt fel előtte, mintha valami varázslat útján váratlanul megtanult volna úszni”.31 Uo. [Kiemelés tőlem – Sz. P.] Uo., 18. [Kiemelés tőlem – Sz. P.] 28 Uo., 50.

29 Uo., 62. [Kiemelések tőlem – Sz. P.] 30 Uo., 227.

31 Uo. 26 27

21

Szilágyi Péter

Ugyanekkor Arday számára Miklós már csak „az életnek egy hajótöröttje”,32 aki ugyan célt talált az életben, de ezt a célt nem a keskeny úton, hanem a bűn útján végigjárva kívánja elérni.

A különféle vízi járművek a mitikus utazások eszközei a világ számos kultúrájában.

Az ókori Egyiptomban ugyanúgy, mint az akkád Gilgames eposzban, a vikingeknél vagy a Kalevalában, a görög-római kultúrában. Jézus cselekedeteihez ugyancsak hozzákapcsolódott a bárka, gondoljunk csak a csodálatos halfogás jelenetére, vagy arra, hogy bárkából csillapítja le a háborgó vihart. A Biblia egyik legfontosabb hajója Noé bárkája (héber tébah = bárka, láda), mely a keresztény tradíció szerint az egyház előképe. Azé az egyházé, melynek fontos szerepe lenne az emberi lelkek megmentésében a bűn özönvizétől. Nem véletlen, hogy a templomok belső terét is hajónak nevezik.33 Van a regénynek egy nagyon szép hasonlata: Matolcsy számára az Isten létezése érzelmi kérdés: „Az Isten, most látta hirtelen, nem is objektív valóság őneki, hanem valami érzelmi java… Életének érzelmi értéke, amely mint a tenger a gályát, fenntartja a színen…”34 Itt a tenger nem a bűnt jelképezi, hanem azt az Istent, aki fenntartja ezt a világot, benne az egyes ember életét, mint tenger a hajót. Ha Móricz más tanulmányait olvassuk, fontos, ide vonatkoztatható sajátos Isten-képre bukkanunk nála. Móricz számára az Isten a világot fenntartó és kormányzó princípium. Nem egyének vagy nemzetek istene, hanem világot teremtő, létrehívó, és azt fenntartó Úr: „Isten az erő és az akarat, amely létrehívta s itt tartja ma is e világot; és nem ejti ki kezéből…”35 Nagyon pontosan jelképezi a regény fentebb vizsgált toposza azt a mozgást, ami olvasatomban a regény egyik kulcsfontosságú eleme, mely szerint Matolcsy egyszer fenn, egyszer lenn van az élet árján. E felfelé s lefelé történő mozgás, a fel- és alászállás mellett, illetve e képzetet erősítve más bibliai toposz is bevonható a regény értelmezésébe.

A tűz számos Móricz regényben jelenik meg a történetek zárásaként (Úri muri, Árvácska, A fáklya), mint a megtisztulás motívuma. A fáklyában az ököritói tűzvész a regénybeli tűzeset mintája. Viszont nem pusztán arról van szó, hogy ez egy megtörtént esemény regénybe applikálása lenne. Ennél sokkal többről. A regény folyamán végig, folyamatosan jelen vannak a mű szövegében olyan kifejezések, amelyek valahogyan a tűzhöz kapcsolódnak, hogy aztán a történet végén a Matolcsy által felidézett tisztítótűz fölégesse a világot.36 Már rögtön a regény elején, amikor Dékány tiszteletes mondja fiatal kollégájának, hogy légy „fáklyája az Úr félelmének, lobogó fáklyája az isteni Igének…”37 Uo., 238.

Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György, Jelképtár, h. n., Helikon, 1994, 82–83.

34 Móricz, i. m., 44–45. [Kiemelés tőlem – Sz. P.] 35 Móricz Zsigmond, Damaszkuszi élmény = M. Zs., A tizenkettedik órában: (Tanulmányok III), Bp., Szépirodalmi, 1984 (Móricz Zsigmond Összegyűjtött Művei), 137.

36 A regényben közel harminc helyen jelenik meg a tűz szó valamely szinonimája, ezzel összefüggésben a szó alapjelentéséhez kapcsolódó konnotációk. Ezek a kifejezések elsősorban a szereplők lelkiállapotait jelölik.

37 Móricz Zsigmond, A fáklya, 13.

32 33

22

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája

Válaszában Mózes attribútumával jelöli magát a fiatal lelkész: „Tudom, nem rózsaszirmokon való heverés, hanem tüskebozótban való lobogás lesz a sorsom, tudom, nem szende örömökben való éldelgés, nem a gyönyörökben való buborékolás, hanem küzdelem a kultúráért, az igazságért, az emberiségért, lesz a rendeltetésem… Fáklyája legyek hát ama nagy és szent igazságoknak, amelyek betöltik, s inkább gályára vitessem, mint a mi eleink, mintsem valaha eltántorodjak azoktól…”38 Egyszerre jelenik meg a Biblia Ószövetségének mózesi attribútuma, az égő csipkebokor (2 Móz. 3,2 – 4.; 5 Móz.

33,16.) és a gályarab prédikátorok protestáns hagyománya.

Az égő csipkebokor, melyben az Úr megjelent Mózesnek, Matolcsy prófétai sorsvállalását vetíti előre, mintha a protestáns eleve elrendelés határozná meg sorsa beteljesedését, mintha nem lenne számára szabad akarat, amely alakíthatná sorsát. Sorsa eleve elrendeltetett. Hiába a felfelé törekvés, ez csak időleges fenn szárnyalás, valójában bukásra ítéltetett, nem igazi vívódó hőse a regénynek, inkább csak bábu, akit ide-oda dobál a sors.

A tűz jelképéhez elsősorban a világosság, elevenség és tisztaság férfias princípiuma járul. Megkülönböztethetünk hasznos, azaz szelíd és megszelídíthetetlen, pusztító tüzet. A nagy világvallásokban a kultusz tárgya, eszköze. Az Ószövetségben is az Úr tűzben jelenik meg (2 Móz. 13,21 – 22.; 4 Móz. 11,1 – 3.) Izráel népének vezetőként és pusztítóként egyaránt. A tűz a megtisztulás és a megújulás jelentésköréhez is kapcsolódik, s mint ilyen, egyetemes szimbólum. A keresztény tanítás szerint a tűz megújít (Mt. 3,11 – 12.), ugyanakkor a pusztító égi tűz a büntető Isten megtestesülése.39 Ha Matolcsy mint a regény főszereplője, az életbe vetett embert jelképezi, akkor Arday, a züllött földbirtokos, aki mellesleg országgyűlési képviselő is, maga a keskeny útról letévedt bűnös ember. A regény számos pontján olvashatunk Ardayval kapcsolatosan olyan kifejezéseket, amelyek ezt a képzetet erősítik. Miklós hosszabb időre a faluhoz közel eső kisváros vendégfogadójában találkozik a képviselő úrral. Ez a második bacchanália a regényben (3. könyv).

A léket kapott Miklós itt alásüllyed a poklokra. A vendégfogadó régi toposza a világnak. A kocsmáros is, „ez a különös ember, különös mesterség sajátságos mívelője. […] a sátán bakterja idelenn”.40 „Ez az ember szinte sohasem látja másképp az embereket, csak mikor ki vannak mozdítva nappali nyugalmukból, mikor labilisabbá lett a lélek, s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és egyensúlyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül.”41 Móricz igyekszik a vendégfogadót, ahol a másnapi egyházi gyűlésre megszáll Miklós, a világ lehető legszennyesebb helyének feltüntetni, ahol a kocsmáros ugyanolyan vergődő lélek ebben a „zsibvásárban” (Hiúság vására!), mint a vendégei. Undorító pókként jelenítődik meg, akinek a hálójába beleragadnak (Matolcsy otthoni, viaszosvászonnal borított kanapéja is ilyen, csak beleragadni lehet!) az emberek. Matolcsy e helyen a gonosz hálójába kerül: felgerjednek elfojtott nemi vágyai a csinos, fiatal pincérnő iránt, aki pénzért mindenre kapható. Minden Uo., 13–14. [Kiemelés tőlem – Sz. P.] Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György, i. m., 227–229.

40 Uo., 109.

41 Uo. 38 39

23

Szilágyi Péter

együtt van: bőséges vacsora, fél liter bort fogyaszt főhősünk ez este, és a testi vágyak kiélésének lehetősége is adott számára. Arday kompániája is itt mulat: a képviselő, a rendőrkapitány és a takarékpénztár igazgatója. A politika, a rendfenntartás és a pénz világának a képviselői. Ez egy huszadik századi bacchanália, ahol a modern kor társadalmának prominensei vannak jelen.

A középkor óta hagyományosan megjelenített hét főbűn (torkosság, lustaság, paráznaság, gőg, harag, kapzsiság, irigység) közül itt erőteljesen megmutatkozik a torkosság, a paráznaság, a gőg és a kapzsiság. „Sine Cerere et Baccho friget Venus” = Ceres és Bacchus nélkül Venus fázik (Terentius), azaz a falánkság és az iszákosság növeli a kéjvágyat.42 Ardayt így jellemzi Móricz: „a képviselő úr nyájas, kedélyes, kopaszodó úr, akinek vékony bajusza feketére volt festve s lila volt, fekete haja töve is lila, cimpája folyton remegett s mint egy vadállat, nyalogatta a száját”.43 Arday társaságában egy ismeretlen fiatalember éppen a kisváros erotikus életéről tart érdekfeszítő előadást. Arday „szentélye” ez, ahol „ez a kivételesen finom úr, akinek egész teste kendőzve van és agyonmosva, tisztogatva, a ruhája, az inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva […] teljesen rothadt, tökéletesen maggyőződés nélküli ember”.44 Miklós a Dékánynétól kapott tizennyolc egyedi készítésű arannyal bukik le. Az aranyból Miklós gavallérosan adott borravalót a kocsisnak, s a pincérnőt is azzal fizeti ki, de az aranyak Arday tudomására jutnak, aki rögtönzött rendőri vizsgálatot tart a fogadóban, hiszen az aranyakat ő adta egykor Dékánynénak, akivel korábban viszonya volt, s egy lánya is származik e kapcsolatból, akit az anyjától elszakítva nevelt fel. Miklóst másodszor szégyenítik meg (először a parasztok a falujában, akik félévi jövedelmét előre lefoglalták a beiktatási vacsora megrendezésére, s ezt szerződésben a kurátor aláíratta vele). Itt is alá kell írnia egy kontraktust, miszerint elismeri, hogy az aranyakat Dékánynétól kapta. E nyilvános rendőrségi vizsgálat, megszégyenítés mondatja ki vele a következő gondolatokat: „Zúgott a feje, s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek így az emberek, hát mire ez?... hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi szót kimondani…? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba… […] Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek újjászületése és ebből nyert méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső nemessége? az apró problémákban az időn és történelmen felül álló örök isteni dolgok?...

Az isteni! az Isten! Hát hol van ezekben az Isten?”45 Kulcsfontosságú gondolata ez a műnek: megállhat-e az ember a bűnnel telített világban, megőrizheti-e belső harmóniáját, szabadságát? Vagy csak a bűn útján érvényesülhet a társadalomban? Ebben a társaságban elhangzik az ismeretlen, titokzatos fekete fiatalember szájából a mondat, ami a betyárromantika közé utalja a Bibliát: „Letűnt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak már azok a vén penészes bibliák”.46 Walter Bosing, Hieronymus Bosch: 1450 k. – 1516: Menny és pokol között, Köln – Bp., Benedikt Taschen – Kulturtrade Kft., 1993, 25–32.

43 Uo., 117.

44 Uo., 123.

45 Uo., 125.

46 Uo. 42

24

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája

„Nem hallotta, mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett: felemelte a kezét, feléje nyúlt. Megkaparta az asztalon a kis pénzdarabot, s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira lehetetlen.

Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és mérlegeli: ez csak szívni akar, élvezetet és testi jókat másokból, anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszített csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt öreg körmeivel…

Ez ha csókol is, komoly és akaró és váró, ez nem mosolyog, ez kiél, ez mindent magába szív, ez félelmes, félelmes ember ez.”47 „Most elnevette magát, kísérteties volt a vadonatúj fogaival, a petyhüdt, lúdbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszínű, a halott sápadt szín mellett, itt-ott. Kétoldalt platinafogak csillogtak meg, óriási fogak, acélszínű harapók.”48 Nem véletlen, hogy a kocsmárost és Ardayt is vérszívó pókként ábrázolja Móricz, akiknek a hálójában fennakadnak a lelkek. Miklós elveszett, halott ember. A halál szó jellemzi leginkább ezt a társaságot: Ardayt, Dékánynét, Miklóst. Mind halott emberek: lefelé pörgő, őszi levelek, akik örvénybe kerültek, és süllyednek alá; de halott az egész ország, „és meg van halva ez az ország”.49 „– Ember!... hová mégy?... Kint vár a koporsó…” – ezt már Miklós mondja Ardaynak. A koporsó is utazó eszköz, úgy, ahogyan a hajó, a túlvilágra érkezhetünk benne. Ardaynak, ez ördögi lénynek azonban van egy materiálisabb utazó eszköze is, a hintója, amire felszállt Miklós, még amikor először találkoztak. E felszállással elszakította magát Margittól, a tanítónőtől. Mert ha Arday jelképezi a gonoszt, a profánt, a szennyes világot; Margit a szentet, az elérhetetlent, a tündöklőt, a tisztát. Szent Margit, ahogyan Matolcsy nevezi őt.

A regényben Matolcsy megkísérli a tisztához való felemelkedést, de szinte csak folyamatos alászállásra képes. A regény első könyvének 1–4. fejezete egy fordított feltámadásnak is értelmezhető: a 3. fejezet elején áll egy, a feltámadást profanizáló mondat is: „Harmadnap hajnalban felébredt a csordás trombitájára”.50 Ezután következik be az első megszégyenítés, amikor kiderül, hogy megvezették a parasztok.

Matolcsy Miklós elsősorban nem pap, hanem EMBER. Ezt ő maga jelenti ki önmagáról Dékánynénak első beszélgetésük alkalmával. A világba vetett ember ő, aki szabad akarattal választhat jó és rossz között. A rosszat Arday jeleníti meg leginkább, a jót Margit, a tanítónő. Arday bestiális gazember, aki a bűn fertőjében fetreng. Margit a szentség, a jóság megtestesítője. Matolcsy e két út között választhat.

A keskeny úton járó ember ő (ld. John Bunyan: A zarándok útja c. könyvét, amely Móricz kedvenc gyerekkori olvasmánya volt!), aki viszont nem képes megmaradni Uo., 130–131.

Uo., 133.

49 Uo., 152.

50 Uo., 21.

47 48

25

Szilágyi Péter

ezen az úton. Folyton le-letér róla, megmerítkezik a bűn mocsarában. Hiába fogadkozása, hogy ez lesz az utolsó, mert ha bűn is, de jó célokat szolgál. Ember ő, tehát eleve rossz, bűnös teremtmény. Aki csak úgy maradhat meg a keskeny úton, ha elfogadja Krisztus keresztségét, ő maga is Krisztussá válik, azaz megélt hite lesz. Nem a bibliatanulmányok (liberális) történetkritikai módszerével vizsgálódó elme, hanem a hitét tapasztalatok útján megélő (új ortodoxia) hívő ember. Matolcsy törekszik a felszárnyalásra, a szentség elérésére, a daróc felvételére, de nem tud a bűn csábításának, a vágyainak ellenállni. A szentséget (Margit – Szt. Margit) Arday, a bűn megtestesülésének segítségével kívánja elérni. Mivel egy bűnös, romlott emberre teszi fel életét (gazember lesz), egy lapra mindent, ezért iszonyatos bukás lesz az osztályrésze: alászállás a poklokra. Mindent elveszít. Az életét is. A tűz, a halál az egyetlen megváltás számára, mert az igazi megváltás csak a halálban lehetséges.

Jézus kereszthalála nem váltotta meg az emberiséget, amely bűnben él. Krisztus csak a személyes hitre téréssel hozhatja el a megváltást az egyénnek. Ezt az utat mindenkinek személyesen kell végigjárnia.

Móricz Zsigmond eme sajátos, egyedi homíliáját (szentírás-magyarázatát) nem szabad elszigetelten, önmagában állónak gondolni, hanem a korabeli protestáns teológiai diskurzus kontextusába kell helyezni. Móricz 1899-ben és 1906-ban volt teológiai hallgató Debrecenben és Budapesten. Bár az órákat rendszeresen csak 1899-ben látogatta, ekkor az első félév végén kollokvált is, 1906-ban nem tudunk erről. Debrecen az ortodoxia, Budapest a teológiai liberalizmus fellegvára volt az 1867–1914 közötti időszakban.

A liberális politika két fontos jelszavát – az iskolák adják fel felekezeti mivoltukat; valamint az egyház vezetését a gyülekezetre kell bízni – átvették a protestantizmus liberális teológusai is. Az oktatásügyet teljes mértékben az államnak kell átvállalnia a nemzeti egység megteremtése érdekében. Meg kell szüntetni a protestáns–katolikus kultúrharcot. A protestánsok meggyőződése volt, hogy a magyar protestáns szellem eredendően liberális és nemzeti.51 A régi és az új ellentmondása főleg a budapesti teológián volt érzékelhető. Néhány budapesti teológiai tanár 1871-ben megszervezte a Protestáns Egyletet, amelynek keretein belül a tradicionális és a modern gondolkodást próbálták közös nevezőre hozni nem sok sikerrel. Igehirdetéseikben Jézus alakjáról megpróbálták lehántani a természetfölötti elemeket, hogy végül csak a belső lelki szabadság, az erkölcs feltétlen uralma és az áldozatvállalás eszméje maradjon meg. Úgy vélték, így a századvég modern entellektüeljei számára sokkal jobban megközelíthető marad Jézus alakja.

Igehirdetésükben a korszerű műveltséget, a szociális érzékenységet és a hitélet összeegyeztethetőségét vallották.52 Az egylet célja: a valláserkölcsi élet megújítása Jézus szellemiségében, de a modern kor teljes műveltségével összhangban; a vallástudományi irodalom felvirágoztatása és a humanitárius törekvések támogatása.53 Bucsay Mihály, A protestantizmus története Magyarországon 1521–1945, Bp., Gondolat, 1985, 210–211.

Uo., 219.

53 Uo., 220.

51 52

26

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája

E kevésbé sikeres, a tömegek érdeklődését felkelteni nem tudó egylet prominens képviselői: Ballagi Mór (1815–1891) és Kovács Albert (1838–1904) voltak. Munkájukat 1889-től a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság folytatta. 54 Még a kultúrprotestáns törekvések előtt jelentős ébresztési mozgalom indult, mely évtizedekre az egyházi élet előterébe helyezte a belmisszió ügyét. Bibliakörök működtek, amelyekben folyamatosan szó volt az egyház megreformálásáról. Egyre hangsúlyosabbá váltak a megoldatlan szociális kérdések. Ezt az irányvonalat különösen Szabó Aladár (1860–1944) pesti teológiai tanár képviselte. A püspökök kitűnő tudósok, szónokok voltak, de háttérbe szorult náluk a személyes lelki gondozás ügye, és a bűnösök megtérítéséért folyó küzdelem.

E mulasztások ellen vette fel a küzdelmet Szabó Aladár, aki vallotta, az egyház, a gyülekezetek életében csak az élő Úr Jézus Krisztusban való újjászületés, a régi életmódból való megtérés segíthet. Ez a felismerés szolgálta a hitvallásos teológia újjáéledését.55 A pesti liberális teológiai irányzattal szemben helyezkedett el a debreceni ortodoxia.

A hitvallásokhoz való ragaszkodás jelentette ennek a lényegét. Révész Imre és Erdős József markáns képviselői voltak ezen irányzatnak. A debreceniek a liberális teológiával folytatott vitában arra az oldalra álltak, ahol a hitvallásoknak még megvolt a maguk tekintélye. Érthető ez egy nagy múltú református teológiától, akkor, amikor a liberálisok a hit általi megigazulást a szeretet által való megigazulás alapelvével cserélték fel.56 E rövid egyháztörténeti áttekintés mellett vizsgáljuk meg tüzetesebben is, teológiai szempontból, hogy miben állt a különbség a debreceni új ortodoxia és a pesti liberális teológia között.

Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy mindkét protestáns teológiai irányzat a haladás és a megújulás pártján állt, csak más-más eszközökkel. Mindkettő önmagát tekintette a református teológiai és egyházi élet autentikus megújítójának.

A liberális teológiát inkább egyfajta vallástudományi antropológiának nevezhetjük, amelyik Jézus ember mivoltára fókuszált, s az embert magát is olyan, alapvetően jó erkölcsi lényként fogta fel, aki tökéletesedhet. Az erkölcsiség fontosságát hangsúlyozta, az evangéliumokból is Jézus hegyi beszédét emelte ki, ami az evangélium leszűkítéséhez vezetett. A teljes bibliát is emberek által írt művek összességeként olvasta (bibliakritikai módszer).

Ezzel szemben a debreceni új ortodoxia olyan teológiai irányzat, amely Jézus Krisztus váltsághalálát hangsúlyozta. Az ember eredendően rossz, bűnös lény, ezért megváltásra szorul. A bűn és bűnhődés logikája dolgozik. A Biblia Istentől ihletett szent könyv.

Az Újszövetségből is gyakran hivatkozik Pál apostolra és az üdvtörténetre.

Középpontjában a transzcendencia (speciális kijelentés) áll, míg a liberálisoknál az immanencia (általános kijelentés). Az új ortodoxiában Isten objektivitása, Uo., 221.

Uo., 222–224.

56 Czeglédy Sándor, A teológia tanítása a kollégiumban = A Debreceni Református Kollégium története, Bp., MRE Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1988, 566–569. Ld. e téma árnyaltabb, részletesebb kibontását Csohány János alábbi tanulmányaiban: A XIX. századi magyar református ébredés debreceni ága = Cs. J., Tanulmányok Debrecen és a reformátusság múltjáról, Debrecen, 2004, 236–251.; A magyarországi egyházpolitikai küzdelem az 1890-es években, valamint A magyar református lelkészek első világháború-eleji gondolkodásának teológiai és politikai háttere = Cs. J., Tanulmányok Debrecen és a reformátusság múltjáról, III., Debrecen, 2006, 63–75, valamint 121–134.

54 55

27

Szilágyi Péter

különvalósága (Pál, Augustinus, Kálvin) szemben áll a liberálisoknál az emberben megjelenő általános kijelentéssel, mely szerint a végtelen szellem (isten) megjelenik a végesben (az emberben). Mintegy észvallásként működik, amelyben fontos a tudományosság, az ismeret, az ész használata, tulajdonképpen a hit is tapasztalat, ennek következményeként elvet mindenféle dogmatikát. A vallás a liberálisok szerint bizonyos világnézeten alapuló nyugodt és boldog lelkiállapot (Schleiermacher). A debreceni új ortodoxia szerint viszont a hit egyenlő azzal az erkölcsiséggel, amely szakít a bűnnel. Náluk is fontos a tudomány és a hit egyeztetése, a hit viszont a tudományon túli kategóriaként jelenik meg. A tapasztalati a tudomány és a tapasztalat feletti a hit.

A hitet csak megvallani lehet, így ragaszkodik a hittételekhez, dogmákhoz.

A liberálisok szerint Isten az az Abszolút Szellem, aki minden emberben ott van (immanencia). Kultúrkereszténység (vallásbölcsészet, filológia, vallástörténet, történetkritikai módszer) ez, amely hisz az ember jóságában, tökéletesedésében, önmegváltásában, vagyis az egyén abszolút szabadságában. Az új ortodoxia hangsúlyozza, hogy egyedül Krisztus tudja megigazítani az embert (Soli Deo Gloria), aki eredendően bűnös, de szabad akaratából elfogadja a megváltást, azaz abszolút szabadság nincs, a szabadság is csak valamely viszonyrendszerben értelmezhető.

Míg a liberálisok elvetették az inkarnációt és Jézus halála az önfeláldozó szeretet tetteként, szenvedéstörténetként értelmezhető náluk, az új ortodoxia részéről az inkarnáció ténye, a megváltás, Krisztus feltámadása a fontos, azaz Krisztus halála a bűnösöket megváltó, engesztelő áldozat. Bibliacentrikus, nem enyészik el a bűn, ezért fontos Krisztus kereszthalálát elfogadni. A liberálisoknál a művelődés előrehaladásával a bűn elenyészik, ezért egy humanista önmegváltássá degradálódik a kereszthalál, Jézusnak inkább valláserkölcsi példája a fontos.

A liberálisok elvetették a csodát (természeti törvények), az új ortodoxia nem (szupranaturalizmus).

A liberálisok szerint a hitvallásokkal szembeállítva a keresztyén vallás (Jézus szelleme) lényegét a folyton tökéletesedő élettapasztalat alapján ismerhetjük fel. Erkölcsvallás ez, a Szentháromság-tan és az isteni gondviselés tagadása.

Az egyházról mint intézményről pedig a következőképpen vélekedtek. Az ortodoxia szerint az egyház a bűnös emberek közössége, amely az evangélium hirdetésére szövetkezett (az élő hit terjesztése). A liberálisok szerint viszont a közművelődés, a civilizáció barátja; a Jézus szellemében egyesült, a magasztos valláserkölcsöt önerejéből elérni kívánó emberek közössége. Olyan világvallás, amely a magányos egyént célozza meg, s fontosnak tartja a műveltség terjesztését a társadalomban.57 Móricz A fáklya című regényének homiliája sajátos, eklektikus keveréke a pesti liberális, valamint a debreceni új ortodoxia teológiájának. A Biblia c. tanulmánya, amelynek egy részét változatlan szöveghűséggel emelte be a regénybe, és Matolcsy műveként olvastat fel a református lelkésszel, egyértelműen a liberális teológia lenyomatát viseli 57

28

E fentebbi rövid összefoglaló a pesti liberális és a debreceni új ortodoxia teológiája közötti különbözőségről Kovács Ábrahám, Hitvédelem és egyháziasság : A debreceni új ortodoxia vitája a liberális teológiával, Bp., Magyar Vallástudományi Társaság – L’Harmattan Kiadó, 2010. című munkája alapján született, elsősorban a könyv III. főrésze, A liberális-ortodox teológiai vita dogmatikai elemzése c. rész 113–198. oldalai szerint.

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája

magán. Ez az írása még 1906-ban született. A regény viszont több mint tíz évvel később látott napvilágot, s a történet az emberről mint alapvetően bűnös lényről beszél, akinek a megváltását keresi. Ez viszont olyan markáns eleme a debreceni új ortodoxia teológiai gondolkodásának, amely a regény történetének alapvető sajátságává tudott válni.

Móricz-Matolcsy szerint (A Biblia c. tanulmány alapján) a vallás olyan életbölcselet, amelynek célja az egyes ember életharmóniájának a megteremtése. Móricz is hangsúlyozza az egyén szabadságának fontosságát az egyházzal mint szervezettel szemben.

Szerinte az a vallás célja, hogy a magányos ember lelkében összhangot teremtsen. A keresztény vallást egyfajta szellemi fejlődésnek tekinti, s három nagy korszakra osztja az emberiség szellemi fejlődésének allegóriájaként. A Biblia nem dogmák gyűjteménye, hanem emberi történelem, éppen ez teszi Móricz szerint friss, élő olvasmánnyá a 20. században is. A filozófiai, vallási tekintélyek kora lejárt, függetlenül és szabadon tud mindenki ítélni a Bibliáról és saját lelki ügyéről. A vallás magánügy. Móricz tanulmányának ezen megállapításai erősen a liberális teológia tételeivel csengenek össze.58 Viszont vannak olyan mondatai, amelyek inkább a debreceni új ortodoxiához közelítik. Például az, hogy külön választja a tudomány és a hit területét, az észt és a vallást, és azt mondja, hogy a hitről csak vallást tenni lehet (hitvallás). Jézus Krisztust az emberiség Megváltójának tekinti, a keresztény vallást a legtökéletesebb vallásnak a vallások között. Amikor a saját maga által feltett 3 kérdésre mint a vallás leglényegesebb kérdéseire válaszol, a másodiknál hangsúlyozza a halál utáni föltámadásban való hitet. Eredeti forrás a Biblia tanulmányozása (reformátori hagyomány), az egyház kötelessége, hogy az örök törvényekre figyelmeztesse az embereket.59 Fontosnak tartjuk még megjegyezni, mert Móricz A fáklyájának homíliájához és A Biblia c. tanulmányának értelmezéséhez is fogódzót nyújthat az a tény, hogy a szabadgondolkodás eszméi ebben a korban (1867–1914) annyira benyomultak a teológiába és az igehirdetésbe, mint soha azelőtt. A teológiai liberalizmust nem befolyásolták a hitvallások, de még a Biblia sem. A Heidelbergi Káté eltűnt a teológiai képzésből.

Divattá vált úgy beszélni róla, mint porlepte ereklyéről. Hitbeli dolgokban az Apostoli Hitvallásnak sem lehet szerepe, Jézust csak a természetfeletti és a dogmatikus kijelentések nélkül lehet megérteni. Ezzel szemben állt a teljes Heidelbergi Kátét lefordító debreceni újszövetség professzor, Erdős József (1856–1946). A református egyháznak és a hitvallásnak ez a bizonytalan viszonya jellemezte a protestáns teológiai gondolkodást e korban.60 Amikor Matolcsy felolvassa Dékánynénak a kertben teológiai értekezését, egy ponton épp a fent említett problémák tükrében láthatunk világosan: „»a vallás: életbölcselet. Felfogás az életről, amely voltaképpen nem is hiányozhatik senkiből. Ha nem csatlakozik valaki valamely ilyen közös élet és világnézethez: magamagának kell azt megteremtenie, ha még oly gyarlón sikerül is neki. Vagy pedig folyton kínos és csüggesztő kétségek közt hányódik.

Móricz Zsigmond, A Biblia = M. Zs., Tanulmányok, I., Bp., Szépirodalmi, 1978 (Móricz Zsigmond Összegyűjtött Művei), 219–225.

59 Uo., 220, 222, 224, 257.

60 Bucsay, i. m., 228–230. Ld. még Czeglédy, i. m., 568.

58

29

Szilágyi Péter

Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszon az emberiségre, ha van olyan vallás, amely millió és millió embert tud kielégíteni, vagyis millió és millió ember lelki erejét szabadítja fel a Lét problémáin való töprengéstől s teszi egyszerűen alkalmassá az Élet harcában való munkára. Ilyenformán az is bizonyos, hogy rettenetes kár az emberiségre, ha valami sajátságos szellemi pestis egyszerre kiirtja ezt az általános közös és megnyugtató életbölcseletet, éspedig úgy, hogy semmit sem ád helyette.

Mert az egyes ember magától képtelen alkotni egy ilyen világnézetet. Soha nem is volt arra képes egyetlen ember, a legnagyobb vallásalapítók sem. Minden vallás olyan eszméknek gyűjteménye, amelyek az emberiség lelkének ébredésétől kezdődő világbölcsesség tulajdona. A nagy alapítók nem is új eszméket hoztak: csak új központi gondolatot: új rendszernek a fókuszát.« – Jézus is? – kérdezte a papné.

– Igen – mondta Matolcsy, s újra mosolygott. Tetszett neki, hogy a Jézust már az asszony is, mint vallásalapítót, embert, fajtánk tagját érti.”61 Matolcsy értekezése a liberális teológia egyik posztulátumát hozza, mely Jézus ember voltát hangsúlyozza. Matolcsy befejezte felolvasását. „Az asszony soká nézte, majd elfordult, s halkan és bánatosan mondta: – Kedves Matolcsy… én nem tudom… én nem értek ehhez… De hát nézze csak: az Isten… mégis… a Jóisten… Mért bántja maga a Jóistent?... Maga nem hisz… kedves Matolcsy?...”62 A regény kulcsfontosságú üzenete tehát: a hit megtalálása. Az ember megtalálja-e a hitét? Megéli-e azt? Megvan-e a damaszkuszi élménye? Matolcsy nem hívő papból hívő emberré válhat-e?

Ezen a ponton hívhatjuk segítségül Móricz Biblia-tanulmányát a regény megfejtéséhez. Azt a tanulmányt, amit az író beépített a regénybe Matolcsy műveként. Matolcsy-Móricz tanulmánya szerint a vallás az emberi lélek harmóniáját biztosítja. A tudomány és a hit más-más úton erőforrás az ember számára. A természettudományok a látható világ (objektum) megismerésének az eszközei. A vallás viszont arra szolgál, hogy az ember lelkét (szubjektum) alkalmassá tegye az életre. 63 Vallást három alapvető kérdésről tehetünk: 1. Ki teremtette a világot és az embert?

(Honnan jöttünk?) 2. Van-e élet a halál után? (Hová megyünk?) 3. Mit jelent a mi létünk a világegyetemben? (Mi végre vagyunk a világon?)64 A tanulmányíró szerint a Biblia istenhite három fejlődési szakaszon megy keresztül: 1. Ábrahám és Jákób Istene, azaz a család vallása; 2. Mózes Istene, azaz a nemzet (Izráel) vallása; 3. Jézus, azaz az egyetemes emberiség vallása A hat részből álló tanulmány első részében fejti ki Móricz azt a gondolatot, mely szerint a vallás olyan életbölcselet, ami a világban magányosan álló ember lelkében kell, hogy harmóniát teremtsen. Olyan egyensúlyt, mely nélkül az egyes ember lelki egyensúlyvesztése, csődje, bukása történik meg. A 19–20. század fordulójának Móricz, A fáklya, 64–65.

Uo., 79.

63 Móricz, A Biblia, 220.

64 Uo., 221.

61 62

30

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája

szekularizációja nagy pusztítást végzett az emberiség hitéletében. Az evolucionista tudomány térhódítása egyfelől fejlődés, mert felszabadította a gondolkodást, másfelől süllyedés, mert megfosztotta istenétől és istenhitétől az embert; és ha nem ad helyére semmit, kétségek közt hagyja a kifosztott embert.65 A regény Matolcsyja, aki mellesleg pályakezdő református lelkész, azon túl, hogy az iskolából a nagybetűs életbe kikerülve szembesül a korabeli társadalmi problémákkal, visszásságokkal, alapvetően ezzel a problémával vívódik. Emelkedését-süllyedését, fel- és alászállását hitehagyottsága, illetve hitre ébredése határozza meg. Többször szembesülünk a regény olvasása folyamán a céltalanul felfelé tekintő, a világban egyedülálló emberrel. Az ég kifosztott, üres. Nincs benne a trónján ülő Isten, aki csodát tehetne (Első könyv, 6. fejezet). „S akaratlan felnézett az egyre keményebbre kékült boltozatra, ott van az ő gazdájának háza?”66 – folyamatos, vissza-visszatérő eleme a regénynek ez a hiábavaló felfelé tekintés a kifosztott égboltra. Mindaddig, amíg meg nem tér, hívő ember nem lesz, nem csak vallásos. „Aki az igét akarja hirdetni: annak meg kell térnie!” – idézi fel magában e régi papi törvényt.67 S valóban, a regény Matolcsy Miklós megtérésének is a története lesz. Hogyan tér hitre? A személyes, belső meggyőződésének, hitének megtalálása a célja.

Van egy ismeretlen fiatalember, aki látszólag epizódszereplő, kétszer tűnik fel a regényben titokzatos módon (a mezőn és a fogadóban), mégis fontos a szerepe: ő maga az ördög. Cinikus, a mű egész világán kívülálló figura. Megjelenik kétszer, s ugyanúgy eltűnik. Alakot vált. Cinikusan kétségbe vonja a fennálló világrendet, a bűnben fetrengő világot. Határozott ellenszenvre indítja Matolcsyt, majd elgondolkodtatja, kételyekben hagyja.

Egy sajátos piéta jelenik meg a regény végén: Matolcsy anyja (Szűz Mária), Margit (Szent Margit) és Matolcsy (Jézus), akinek végső látomásában megjelenik Ábrahám (Ószövetség) és Pál (Újszövetség).

Ha a regény textusának szerkezeti felépítettségét megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az öt könyvre osztás Mózes öt könyvét invokálja, az egyes könyvek részeinek száma pedig (7) szintén bibliai képzeteket jelölhet (pl. a hét szűk és hét gazdag esztendő József történetéből). A harmadnap kifejezés is többször megjelenik a regényben a feltámadás sajátos profanizációjaként. „Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek újjászületése és ebből nyert méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső nemessége? az apró problémákban az időn és történelmen felül álló örök isteni dolgok?...”68 – kérdezi Matolcsy, s vele együtt kérdezhetjük mi is. Kulcsfontosságú gondolatai ezek a műnek: megállhat-e az ember a bűnnel telített világban? megőrizheti-e belső harmóniáját, szabadságát? vagy csak a bűn útján érvényesülhet a társadalomban?

Móricz, A Biblia, 219–258.

Móricz, A fáklya, 49.

67 Uo., 50.

68 Uo., 125.

65 66

31

Szilágyi Péter

Ezen tanulmány gondolatmenetét Móricz Miklós Móricz Zsigmond indulása c. könyvének A debreceni teológus c. fejezete indította el. Először komolyan ő foglalkozott e kérdéssel, de őutána ez a lehetőség mintha nem eléggé markánsan lett volna jelen a Móricz-olvasatokban. Van Móricz Miklósnak egy figyelemre méltó megjegyzése: Móricz Zsigmond „református és más vallású papi alakjainak megvan a krónikása, ezeket nagy gonddal gyűjtötték össze. De teológiájának nincs. A reformátusok sohasem elemezték, sohasem figyelték meg, mi is a tartalma ennek a gyökeresen református igehirdetésnek.”69 Ez a tanulmány a Móricz Miklós által 1959-ben felvetett, majd a Balassa Péter által felvett probléma kibontásához kívánt hozzájárulni. Szándéka szerint csatlakozott Eisemann György (A fáklya), Kiczenkó Judit (Légy jó mindhalálig) és Baranyai Norbert (Légy jó mindhalálig, Árvácska) Móricz-olvasataihoz. Bár ez itt csak az együttolvasás felvetéseként jelenhetett meg. Érdemes lenne még megvizsgálni a régi magyar irodalom, jelesen Verasztói (Verestói) György: Holtakkal való barátság c. munkájának, nyelvének Móricz nyelvére tett hatását, hiszen e munkából elég hosszan idéz Móricz a regényben, vagy Móricz gyerekkori nagy olvasmányélményének: John Bunyan: A zarándok útjának szerepét a móriczi teológiában.

Talán együttolvashatnánk e regényt Nyírő József: Isten igájában és Balázs Ferenc: Zöld árvíz című műveivel, melyeket néhány évvel később Erdélyben, de részben hasonló biográfiai szituáció hívott életre. Balázs Ferenc biográfiája, munkássága mintha Matolcsy Miklós regénybeli szerepét is példázná.

Végül hadd fejezzem be egy ide kívánkozó Móricz Miklós idézettel: „Zsigmond […] alakítgatta a maga hitét: azt a hittelen hitet, amelynek nincs alakja, csak tartalma, mert tartalma minden cselekedetben új alakot ölt, amellyel embertársam felé fordulok. / Ez az ő hite: valami post-református hit. / Nem hirdette ő ezt teológus módjára, de hirdette írásaival. S számára az volt a tett, mert az volt az élet.”70

Móricz Miklós, Móricz Zsigmond indulása, Bp., Magvető, 1959, 236.

Uo.

69 70

32

Gerliczki András

Korpacibere

Móricz Zsigmond Tragédiájának gasztrokulturális vonatkozásai

1935. április 16-át írunk. Móricz Zsigmond „[…] kihúzott valami noteszt vagy papírcsomót, keresgélni kezdett benne. […] Ilyesmit olvasott fel: Hétfő reggel, szeptember negyedikén krumplileves, délben semmi, este krumplileves. Kedden reggel krumplileves, délben krumplileves, este semmi. […]

Vasárnap reggel kenyér, délben krumplileves, este krumplileves.

Gömbös fölvonta szemöldökét.

– Egy Szatmár megyei napszámos heti étlapja – mondta közömbös hangon Zsiga bácsi. – Így élnek a magyarok.

Gömbös […] mérhetetlenül megsértődött. Nem volt nehéz beleérezni, hogy miért. Támadásba ment át, elég indulatosba, és rögtön személyeskedőbe.”

Illyés Gyula naplójegyzetei örökítették meg az eseményt, az Új Szellemi Front képviselőinek találkozását Gömbös Gyula miniszterelnökkel. Móricz gesztusa ezúttal semmi más, mint a tények beszéde, a szegényes paraszti táplálkozás puszta dokumentációja. Nyers, egyenes, tiszta beszéd egy olyan vitában, ahol a másik fél üres szavakat használ. Illyésre olyannyira hatott a jelenet, hogy a naplóbejegyzésen túl két versben is megörökítette. Az egyik A kacsalábon forgó vár címmel jelent meg a Nyugatban 1937ben. A vers – mintegy Móricz szociografikus listájának ellenpárjaként – étteremben vacsorázó úri társaságot örökít meg: „egy heti napszám egy vacsora itt --naponta egy hidat, kórházat ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had és harmincezer halvaszületett kisded jövőjét” A másik lírai reflexió 1943-ból való, címe Hullaevők, s a kisemmizettek életét bekebelező úri Magyarország illúziótlanul pontos kritikája.

Illyés Gyula, Naplójegyzetek 1929–1945, vál., szerk., s. a. r. Illyés Gyuláné, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1986, 87.

33

Gerliczki András

„Mert ha van képzeletben mérték, a finom ujjak szét most vágják az ezüst tálon Takács térdét, Kántás karját, Pordán bokáját.” „Vegyék tudomásul az urak, hogy nemcsak rablók és tolvajok, hanem emberevők is. De ne örüljenek akkor se, ha közönyük és cinizmusuk – a lelkiismeretet elkábító romlottság – már lelkük legmélyéig hatolt. Érezzék orruk nyálkahártyáján és nyelvük ízlelőbimbóin az elesettek, szétroncsoltak és feketére fagyottak hullabűzét, a megpörkölt emberi hús szagát” – kommentálja Alföldy Jenő a költeményt.

Illyés lázas indulatában ott van a Tragédia Kis Jánosának reménytelen lázadása is.

Móricz a Nyugat 1909. szeptember 16-i számában publikálta a novella első változatát, amelynek utolsó két mondatát a későbbi kiadásokban elhagyta. Ez a két elhagyott mondat a következő: „Reggel felé egy részeg fölbukott benne. A körorvos másnap fölboncolta s meg volt győződve felőle, hogy pontosabban és biztosabban megállapította e tragikus hős halálának okát, mint valaha drámaíró tette.” A pontos ok természetesen az áldozat torkán akadt húsdarab, az idegen tárggyal lezárt légutak.

Ebbe a pontosságba semmiféle társadalmi-szociográfiai interpretáció nem fér bele.

Ez csupán a pillanat racionális leírása. Természetesen nagy hatású erkölcsi-politikai látlelet ez a változat is, hiszen a körorvos megállapítása vitathatatlan, de a felelősség kérdésének semmissé tételével azokat a társadalmi viszonyokat konzerválja, amelyek a mindenkori „kisjánosokat” újra és újra a sorsvesztő-életvesztő tragédiába taszítják.

Cséve Anna elemzése megállapítja, hogy „A halálba evés történetét korábban szociális tragédiaként, vagy lélekrajzként tárgyalták a tankönyvek. A döntően tartalomcentrikus megközelítések a novella valóságértékét tartották szem előtt. A szöveg valóban megengedi e megközelítést, ám megszorításokkal. A multiplikált szerzői hangok egyik „szólama” a néprajzgyűjtőé. „A magát halálba evő paraszt gyönge és zavaros meséjét” érettségiző öccsének, Pistának 1902-ben Kisújszállásról írt leveléből ismerte meg az író.” – A mítosz olyan történet felett lebeg, mely rokonságot tart azzal a hős-típussal, amely „a mostoha körülményekből soha ki nem fejlődve, nyomtalanul vész el”. Cséve Anna mítosz-modellje érvényes olvasatot kínál, azonban éppen a szegényes ételek és a gazdag táplálék többszörösen hangsúlyozott ellentéte az, amely további vizsgálódásra ösztönöz. A novella két drámai pontja Kis János küzdelmének két sorsdöntő pillanata: az első a végzetes elhatározás: „Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul. Félrerúgta a macskát, amely a lábszárára kapaszkodott, s nyávogott. Nem gondolt semmit. De igen különösen érezte magát. Mintha nagy, nagy feladat várna rá, a legnagyobb életében.

Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakodalomra.” – Héroszi vállalás, a küzdelem lélektani kezdete. Drámaiságát az adja, hogy innen már nincs visszaút. Sem az események, sem a személyiség sajátos beszűkülése, egyetlen célnak való alárendelése – s Alföldy Jenő, A bátrabb igazság, Hitel, 2002/11.

Móricz Zsigmond, Tragédia, Nyugat, 1909/18.

Cséve Anna, Szituálatlan üzenetek: Az újraolvasás és újraírás alternatíváiról a Tragédiában, Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2004/4, 387.

34

Korpacibere

visszafordíthatatlan átstrukturálódása – nem engedik, hogy a történések innentől bármilyen más irányt vegyenek. Ennek a pillanatnak tárgyiasult szimbóluma a korpacibere. S itt ejtsük meg a dolgozatunk címében ígért gasztronómiai kitérőt!

Az első magyar nyelvű nyomtatott szakácskönyv, a Szakácsmesterségnek könyvecskéje Tótfalusi Kis Miklós nyomdász, tipográfus kiadásában (és korrektúrájával) jelent meg Kolozsvárott 1695-ben. A fent nevezett étel receptjét (a böjti ételek közé illesztve) a következőkben foglalja össze: „Korpa-cibere A korpából igen jól szitáld ki a lisztet, azonban végy jó savanyú kovászt, és azt meleg vízzel öntsd meg, rontsd meg jól benne, mintegy három vagy négy icce [1 icce = kb. 8 dl] meleg vízben, amint a kezed elállhatja, azután öntsd közibe a korpát, és azt is keverd meg jól, hogy oly kemény légyen, mint a kenyérnek való tészta, egy cseberbe teheted; ez így lévén tegyed jó meleg helyre, hogy magában megposhadjon, harmadnapig jól csináld bé az edénybe, azután gyenge meleg vizet készítvén öntsd reá a korpára, keverd el jól, és azt szűrd által a szitán, a kezeddel nyomogasd ki a korpát, és tiszta edénybe szűrvén, mikor megszáll, főzhetsz benne, és azt a korpát vesd el, mert nem lészen jó másszor; és mikor főzni akarod, akár egy marok köleskását vess belé, és kockára vágott kenyérszeletre tálald fel, olajozd meg, akár pedig csak mikor feltálalod, tormázd meg.”

Ez tehát Kis János mindennapi étele. Korábbi és későbbi szakácskönyvek, leírások ugyanennek a receptnek a változatait közlik. Kisbán Eszter néprajzi összefoglalója szerint „a korpáról leszűrt savanyú lé s az utóbbi levessé főzve azonos nevet visel: cibere (a Dunától K-re), cibre (Erdélyben), keszőce (Dunántúlon), kiszi (Hont, Nógrád, Gömörben) és alakváltozataik. Valamennyi szó jelöl gyümölcsből főtt, ill. ecettel ízesített más savanykás ételeket is. Ha az erjesztett gabonalé leves alapanyaga, főznek bele kását (köles, hajdina, kukorica), tojást, habarják liszttel, tejfellel stb. Ecet módjára mindenfelé étel savanyítására használatos. Erdélyben, Bukovinában savanyítónak is nevezték. Üdítő italként nyári mezei munkában igen kedvelt. Üledékét szükség esetén tésztaerjesztésre használták. Bár az erjesztett gabonalé készítése nem korlátozódott az év egyetlen szakaszára, legjellegzetesebb a nagyböjti fogyasztása.” Ez utóbbira külön is kitérünk, itt azt kell megjegyezni, hogy a korpacibere a néprajzi adatok tanúsága szerint általános savanyító a népi gasztronómiában, a huszadik századhoz közeledve azonban fokozatosan szorul ki a paraszti étrendből. A cibere önálló ételként a régiségben is inkább a böjt időszakához kötődik, s mindennapi ételként legfeljebb a szegények táplálékaként szerepel.

A mitizálódó, rituális küzdelem másik szimbolikus étele a hús, a húskonc. Ezt próbálja a Tragédia Kis Jánosa legyűrni, de a küzdelemben alulmarad. Korpacibere és húskonc. Nem bizonyítható, hogy Móricz gondolt-e a két étel népszokásokban való kiemelt szerepére, mindenesetre a két kultikus étel mind szépirodalmi, mind etnográfiai forrásokból gazdagon adatolható.

Tótfalusi Kis Miklós, Szakácsmesterségnek könyvecskéje, szerk. Király Erzsébet, Bp., Magvető Könyvkiadó, 1981.

Kisbán Eszter, Erjesztett gabonalé = Magyar Néprajzi Lexikon: Első kötet: A–E, Bp., Akadémiai Kiadó, 1977, 722.

35

Gerliczki András

A 16. században Szkhárosi Horváth András klasszikus szövege, a „Kétféle hitről” imígyen foglalja össze a böjt „gasztronómiai” vonatkozásait: „Csak a csúf innepről, az farsangról szólok Mennyi sok bolondság ott vagyon tudjátok, Minden gonoszságra vagyon szabadságtok.

Senki ne féljen akkor részegségtül, Gonosz gyilkosságtul, fertelmes élettül, Csak böjtben, megszűnjék az gonosz étkektül, Turótul, tikmonytul, és az hús-ételtül. Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban, Mikor Czibere bán beszáll az Bánságban, Koncz vajda haragszik, dul-ful haragjában, Mert nincs tisztessége az negyven hat napban.

Oh mely szemérem ez a sós szalonnának Az disznó soldornak, hogy füstön hallgatnak, De csak lencse, borsó tisztességben vagynak, Az szegény kapások halat nem kaphatnak.”

Az idézet alapján nem nehéz a Tragédia alapszövetébe belelátni Czibere bán és Koncz vajda hadakozását. Csakhogy amíg a Szkhárosi által közvetített hagyomány minden ízében bővérű, humoros, derűs, addig a Móricz-novella dramaturgiája végzetszerű, halálba futó küzdelmet ígér. Kis János tragédiája az, hogy képtelen ezen a rituális harcon felülemelkedni, s egyszerre lesz áldozata Czibere bánnak és Koncz vajdának.

A témáról először Turóczi-Trostler József közölt összefoglaló tanulmányt 1958ban, majd Dömötör Tekla, és újabban Barabás László foglalkozott a rítus tágabb hátterével. Barabás László tanulmánya áttekinti a néprajzi szakirodalomban megjelent egyedi esetleírásokat is. A rituális összecsapás a legtöbb értelmezésben, így Bálint Sándor interpretációjában is „A tél és tavasz szimbolikus küzdelme, amely már az óév temetésével kezdődik, a farsang farkán ér tetőpontjára. Ez a télkihordás, téltemetés.

A telet jelképező bábot valami módon elpusztítják: vagy vízbe fojtják, vagy elégetik.

Nem lehetetlen, hogy a báb jelképes megölése ősi emberáldozatnak csökevényes emléke, amelyeket az égiek kegyének megnyerésére az élet érdekében ajánlottak fel. A szokásból több helyen Konc vajda és Cibere vajda, azaz a farsang és a böjt versengése, máshol meg a tél temetése lett.”

Móser Zoltán a téma európai vonatkozásai közül emel ki egy figyelemreméltó kapcsolódási pontot: Pieter Bruegel, németalföldi festő 1559-es képét, a Farsang és Böjt csatáját. Fontos itt kiemelnünk Huizinga Bruegellel kapcsolatos kijelentését: „Bruegel képein nem nevetünk, pedig ugyanazt az erőteljes, groteszk képzeletet csodáljuk Turóczi-Trostler József, Cibere bán és Konc vajda, MTA I. OK XIII, 1958, 171–183.

Bálint Sándor, Karácsony, húsvét, pünkösd: A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából, Bp., Neumann Kht., 2004.

36

Korpacibere

bennük, amely Rabelais műveiben megnevettet” – nos, anélkül, hogy a párhuzamot erőltetnénk, Kis Jánoson sem tudunk nevetni. A farsangi-böjtutói kacagás elhal a novella közelében. A Tragédia címe azért is indokolt, mert hősét mindenfajta tradícióból kiszakítottan, magára maradottan, közösségnélküli árvaságában ábrázolja. A Tragédia küzdelmének nincs győztese, csak áldozata. A főhős beszűkült – a történet végéhez érve bezárult – tudatához igazodik a novella határolt világa is.

Az előbbiek alapján megkockáztatható a kijelentés, miszerint a Móricz-novella építkezésében is tetten érhető a rituálé, akkor is, ha a szerző nem tudatosan támaszkodik a néprajzi hagyománykincs ezen rétegére. Ugyanakkor Kis Jánost mégsem tekinthetjük a szó rituális értelmében emberáldozatnak, hiszen tragédiája a közösség számára a kezdettől a végkifejletig láthatatlan marad. Kis János – ahogy Benyovszky Krisztián fogalmaz – „szürke, arctalan bérmunkás, »amolyan láthatatlan ember«, aki bosszúból a halálba eszi magát. A novella olvasóra tett hatása – a cím ellenére – nem egyértelmű, a tragikum keveredik a morbid komikummal, s ezért a szöveg ellenáll az egyszerűsítő értelmezéseknek. Nemcsak a zárlat kelt ilyen vegyes esztétikai hatást, hanem már a főszereplő egyik gyerekkori emléke is ebbe az irányba mutat. Ráadásul ez is az evéshez kapcsolódik: »Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, amikor az apja le akarta őt ütni, amiért megette az egész tál galuskát, s amint feléje sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt.«10 Kis János nemcsak arctalan, hanem beszűkült, vegetatív életformát folytató redukált lény.”11 Benyovszky Krisztián tanulmánya a lélektani tragédiára, a személyiség visszafordíthatatlan izolációjának, fizikai és szociális értelemben vett eltűnésének problematikájára hívja fel a figyelmet. Szűk, semmivé foszló világ a Tragédia Kis Jánosáé. A korpaciberétől a húskoncig, a sors gyűlöletétől az öngyűlöletig.

Móser Zoltán, Álmodik a múlt, Csíkszereda – Székesfehérvár, Pro-print Kiadó, 1997.

Móricz Zsigmond, Tragédia = M. Zs., Elbeszélések, I., Bp., Szépirodalmi, 1973, 442.

11 Benyovszky Krisztián, Évődés: Az étel és az evés szemiotikája Móricz Zsigmond műveiben: (Kísérlet), Tiszatáj, 2004/7, 42.

10

37

Ozsváth Sándor

„Mint Máté tehene az útban…”

Ember alakú fejfák a börvelyi temetőben

Szeretem a temetőket. Gyermekkorom java részét egy csónakfejfás, orgonabokros meg szomorúfűzes sírkert mellett töltöttem, nem messze ide, Nagyecseden. Akkor még nem tudtam, hogy a temető szélén, csupán kétháznyira tőlünk, miért olyan elhanyagoltak azok a furcsa, ismeretlen feliratú, dülöngő sírkövek. Számomra a mindennapos bandázás meg focizás helyszíne volt a temető e lepusztult, hepehupás része. Bárhol is járok, szeretek kószálni a holtak városában, mert szinte mindenütt megérint valami különleges érzés, hangulat, sétáljak a házsongárdi csöndben, a sokemeletes prágai zsidó temetőben vagy mindenéves zarándoklataim helyszínén, Szatmárcsekén.

Gyermekkorom szünideit rendszerint itt, Börvelyben töltöttem, hol egy-két hónapot, hol csak pár hetet – felváltva a Nagy utcai anyai és a Vasút utcai apai nagyszülőknél. Már akkor megcsodáltam az itteni temetőt, s azokat a különleges fejfákat, melyekhez hasonlót másutt addig még sehol sem láttam. Akkor még nem tudtam, hogy milyen, művelődéstörténetileg rendkívül értékes emlékek között bóklászom, hogy e temető sírjelei ősi örökségünk hordozói, s hogy a temetkezés rendje is ezeréves hagyományt követ. Később aztán, már érdeklődő ifjúként, találkoztam Bene Sándor bácsival, mint utóbb kiderült, az utolsó jeles börvelyi fejfafaragóval. Láttam munka közben, megmutatta szerszámait, mintáit, s terveztük, hogy egyszer majd filmre veszem, s akkor mindent elmond, amit e fejfákról tudni kell. Máig sajnálom, hogy elmulasztottam! Helyette már csak az utóbbi időkben, szinte a 24. órában készült fényképfelvételeim beszélhetnek, s tanúskodhatnak mindarról, amiről a későbbiekben szó lesz.

Amikor csak tehetem, mindig ajánlom barátaimnak, tanítványaimnak, hogy a határ szatmári, innenső oldalán járva keressék fel Börvelyt is, mert bizony több figyelmet érdemel ez a település, melyet térképrajzoló kezek 1920-ban Romániához kanyarítottak! Mindig is hányatott sorsú volt. A korán megtelepült falut eredetileg a Gutkeled nemzetség birtokolta, a középkorban vára is volt, s már 1216-ban említik írások. Nem akarok Börvely történelmével részletesen foglalkozni, csupán a tárgyunk szempontjából rendkívül fontos XVIII. századdal, mert az akkori történések tették anyagi-szellemi kultúráját különlegessé! „Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenője” – írta Ady Móricz Zsigmond című cikkében a Nyugatban, 1909-ben. E megállapítás hatványozottan érvényes Börvelyre! Az egykori Ecsedi-láp szélén, a Kraszna mentén elterülő falu lakosait különböző tájakról érkező magyarokból dagasztotta egybe, gyúrta össze a történelem. 1609-től

38

„Mint Máté tehene az útban…”

a Bethlen, majd a Rákóczi család ecsedi uradalmához tarozott, a szatmári béke után azonban a Károlyiaké lett. Károlyi Sándor nagy számban telepített katolikus svábokat szatmári birtokaira, s a környező falvakból kiszorított reformátusok egy része – az előző háborúskodások alatt szinte teljesen elnéptelenedett – Börvelybe költözött.

Ehhez az idehúzódó népességhez csatlakozva 1785 körül Bodoki Henter Márton, háromszéki származású lelkészük hívó szavára székely telepesek gyarapították tovább a falu lélekszámát.

Az Ecsedi-láp környékén őstelepes, elsősorban református magyarok és a Mária Terézia uralkodása alatt több éhínséget is átélt, ezért a termékenyebb Alföldre szívesen kijövő, ugyancsak református székely atyafiak egybedagasztása az eltelt több mint kétszáz év alatt kulturális értelemben is megtörtént.

Gondoljunk csak bele! Börvely közvetlen környékén pl. nincsenek hegyek vagy nagy erdőségek, s mégis milyen szép faragások, míves famunkák találhatók ma is itt! Gyermekkoromban – míg a vaskerítések divatjának nem estek áldozatául – deszka- vagy léckerítések voltak utcahosszat, ácsolt kapuk, faragott oszlopok meg úgynevezett kapubálványok. De még ma is, ha benézünk régebbi portákra, díszített fejű tornácoszlopokat, könyöklőket, két-három oldalról míves, deszkamunkákkal kerített, lécrácsozatú verandákat láthatunk. Fúró-faragó volt a börvelyi ember, fából készített mindent, amit csak lehetett – felsorolni is nehéz, mi mindent! Máig őrzöm pl. azt az 1899-ben készült mángorlót, mit Fehér Ágnes dédnagyanyámnak faragott üknagyapám. Anyai nagyszüleim padlásán leltem rá, valamikor a ’70-es években. Azóta több hozzáértő, tudós barátom is megállapította, hogy ezen egyszerű asszonyi készség szerves műveltségünk ritka szép darabja, hogy asztrálmítoszi jelképeket és keresztyén szimbólumokat hordoz, meg hogy alakja és arányai az aranymetszés szabálya szerintiek, pedig csak egy kételemis parasztember faragta még a boldog békeidők Magyarországán. Sokan kérték már tőlem, páran alkudtak is rá, de ez az én börvelyi örökségem, paraszti kultúránk immár 113 éve megőrzött – Trianont átélt, két világháborút és ordas eszméket túlélt – kézzelfogható darabja, ez csak örökölhető. Eszter lányomé lesz, majd reményeim szerint valamelyik unokámé. Személyes „történelmemmel” csak azért hozakodtam elő, hogy érzékeltessem, milyen szerves anyagi-szellemi kultúrája is volt valaha Börvelynek!

Már a XIX. századi források sajátos településként említik, elsősorban egyedi viselete, szokásai és nyelvjárása miatt. Nem véletlenül járt itt Móricz Zsigmond sem 1905-ben! Egy bizonyos, járt a temetőben, s felfigyelt az itt látható, szűkebb pátriáján, a Tisza-háton oly jellegzetes csónak alakú fejfákra is. Annak nincs nyoma, hogy az ember alakú, vagy ahogyan itt mondják a gombos fejfák felkeltették volna érdeklődését. Íróember lévén felfigyelt viszont a tréfás sírfeliratokra, s egyiket később fel is használta, ha jól emlékszem, a Pipacsok a tengeren című regényében. Több település ilyen tréfás sírfeliratait – köztük a börvelyieket is – Derecskey Imre gyűjtötte össze, majd jelentette meg 1919-ben az Est című lapban. Hadd idézzek néhányat: „Itt helybe, Börvelybe / Lepett meg az örök álom,/ Ezzel magamat ajánlom.”, „Itt nyugszom az Úrban, / Mint Máté tehene az útban.”, „Ó halandó ember, / Ne csodálkozz azon, / Hogy a postamester is / Meghalt Szatymazon.”

39

Ozsváth Sándor

E sírfeliratok – ha voltak egyáltalán, mert némely kutatók állítják, hogy többségük csak szájhagyomány útján terjedt – már rég az enyészetéi, azonban ősi örökségünk (talán még Belső-Ázsiából származó!) utolsó hírmondóiként ma is szép számban állnak itt, a börvelyi temetőben olyan ember alakú fejfák, melyek valaha általánosak voltak a magyarság szállásterületein.

A néprajzosok rendszerint négy csoportba sorolják a sírjeleket: – tönkös és oszlop alakú fejfák; – epitáfiumok (tábla alakú sírjelek); – kopjafák; – lábfák.

A börvelyi református temető sírjelei az első csoportba tartoznak, mint ahogyan – a talán a legismertebb – szatmárcsekei csónak alakú fejfák is. Mindkettő antromoporf, de míg pl. a csekeiek Solymossy Sándor szerint „csónak alakjához hasonlítanak, ugyanakkor emberalakot is mutatnak”, addig a börvelyi gombos fejfák határozottabban emberformájúak! Megjegyzem, csónak alakú fejfák itt is vannak, de most a másik típus vizsgálódásunk tárgya. Szemben különböző vidékek imitt-amott még fellelhető gombos fejfáival, az ittenieken nincsenek életmotívumok (pl. tulipán vagy csillag), azonban fejrészük valóban emberfej nagyságú és mívesebben megmunkált.

A börvelyi ember alakú fejfák legrészletesebb leírásával Morvay Péter foglalkozott. Bárki elolvashatja az Ethnographia 1958-as számaiban, vagy megkeresheti az interneten. Én a továbbiak olyan dolgokról és összefüggésekről szeretnék beszélni, melyekről az imént megnevezett kutatók nem szólnak, mert vagy nem figyeltek fel rá, vagy nem tartották fontosnak.

A Kárpáthazában még több helyen fellelhető gombos fejfáról a szakértők többsége úgy vélekedik, hogy törökkori, a hódoltság idejéből származó képződmény. Arra a szokásra vezetik vissza, hogy egykor a csatában vagy párviadalban elesettek fejét levágták, kopjára tűzték, majd temetéskor ezt szúrták le a hanthoz sírjelül. E vélekedés helytállónak tűnik, hiszen Székelyföldtől a Rábaközig férfi sírokon valóban sok helyütt láthatunk ilyen fejfákat. (Nemrégiben, a Szilágyságban járva, Sarmaságon magam is lefényképezhettem pár tucatot.) A börvelyi temető azonban kilóg a sorból, itt ugyanis az ember alakú fejfa a női sírokat jelöli – a férfiaké viszont csónak alakú!

Ezek a gombos fejfák ráadásul vaskosabbak, törzsökösebbek is, mint a másutt láthatók. Tájolásuk és házaspárok esetén egymás mellé helyezésük rendje is honfoglalás korabeli, vagy még annál is régebbi! Hasonlóan Árpád-kori templomainkhoz meg a környék csónakfejfás temetőihez, e sírok mindegyike keletelt, azaz kelet-nyugati tájolású, s minden fejfa nyugatra néz. Ha megvizsgáljuk pl. a vizsolyi, a csarodai vagy ideát a bánffyhunyadi meg sok székelyföldi egyazon korú templom tájolását, rögtön kiderül, hogy kivétel nélkül mindegyikük keletelt, vagyis a Nap járására (sőt, éves útjára!) építették. Ezekben az egykor katolikus, eredetileg román stílusban épült, később gótikussá átalakított templomokban a szentély mindenütt keleten van, hogy a felkelő nap első fénye megvilágíthassa az oltárt. Az északi falfelületen misztériumjelenetek, a szenvedéstörténet freskói vagy a Szent László legenda képei láthatóak (több helyen az utóbbi kettő együtt is), s a déli ablakokon bevilágító nap fénypászmája így, napkeltétől napnyugtáig szép sorban letapogathatja, szinte fénybe foglalja e jeleneteket.

Több, már a reformáció kora után épített templomunk is folytatja ez ősi hagyományt, vagyis a keletelést, pl. a tákosi, a gyügyei, a csengersimai, de ilyen a csécsei is, Móricz

40

„Mint Máté tehene az útban…”

szülőfalujáé. Az 1806-ban megépült új börvelyi templom szintén keletelt! Azt már végképp nem indokolja semmi sem, hogy a felsoroltak közül némelyik még az apszis ívét is megtartsa, pedig, mint már említettem: eleve református templomnak épültek!

Nálunk, mármint a reformátusoknál nincs oltár, a térszervezés sem lineáris (vagyis nem vezet egy útvonal a templom nyugati bejáratától az oltárig), hanem centrális elrendezésű: az Úrasztala mindig valahol középtájon van!

Hogy miért keleteltek mégis ezek az újabb-kori református templomok, arra a kazettás mennyezetek taglalása során tudnánk magyarázatot adni – most azonban nem ez a tárgyunk!

A börvelyi gombos fejfák nő-mivoltának bizonyításakor szólnunk kell még a házaspárok egymás mellé helyezésének rendjéről is. Ha odaállunk egy ilyen páros sír mellé, s a fejfákkal egy irányba nézünk, tapasztalhatjuk, hogy a nő fejfája mindig a férfiétől jobbra áll. Az életben viszont, szakrális szituációkban (pl. esküvőn) ma is a baloldal a nőé. Még László Gyula mutatott rá a honfoglalás kori temetők vizsgálatakor, bodrogközi ásatásai során, ezen ősi temetési szokásra, vagyis a bal- és a jobboldal felcserélésére. De az egyes személyeknél is felcserélődik a két oldal. A vitéz kardja pl. a sírban jobbra kerül, holott éltében a balján viselte, a tarsoly meg balra, ami pedig eredetileg az övén jobbra volt.

A népvándorlás majd a honfoglalás korában eleink sátorbéli elhelyezésének rendje még a következő volt: a bejárattal szemben foglalt helyet a családfő, tőle jobbra ültek a férfiak, balra a nők s a női oldal végén a gyermekek, ivarérett korig a kisfiúk is, középen pedig a tűz égett. A temetőben mindez felcserélődött: a baloldal lett a férfiaké, a jobboldal pedig a nőké.

Az imént elmondottakból még ma is sok minden visszaigazolható s bemutatható a börvelyi temetőben. Gazdag örökség birtokosai az itteniek. Nem szabad veszni hagyni, hiszen mint említettem, ezeréves örökségünkről van szó! Őrizni, ápolni s gyarapítani kellene, amit lehet, s amíg lehet!

Börvelyi fejfák (A szerző felvétele)

41

IRODALOM

Ács Zoltán

42

A hó alatt törékeny virágok...

A hó alatt törékeny virágok. Érints meg minket Istenem!

Jöjjön el a te jószándékod ujjaidban, mellyel a növények csillagereit teremtetted.

Kiszáradt szavaim így elibéd hozván jászolodba rendezem, és a csönd zuhanó labirintusain éneklek Tehozzád.

A hó alatt megannyi lábnyom: pásztor, angyal és királyszívek, kopogtatnak testvérek, barátok, nyitott barlang szemeitek.

A hó alatt mennyi érintés lakik, kristályos kézfogás átölelvén a földet, szállást keresve nyomokban így hordozzuk Egymást, távol magasból köszöntés mondatik. ...Zuhogva.

Ács Zoltán versei

Belső táj Test és lélek között élek végtelen erdőn, mezőn, ahol utak porolnak át, itt járok, meddig ér bennem a határ, amennyi képet bír a szív, az értelem.

Zúgatja lombját a bogyós szerelem, nyárvég derű a roskatag fákat, családot, otthont, ólakat hazákat, keresek e gyönge levélereken.

Test és lélek ma egy tájban összeért, eleven vadonja tartja illatával, mint az ághoz ér a kiserkent levél, ahogy összeér a szív a szájjal, ha elhagyja az igaz beszéd.

Békülnek fáim a világgal.

Hangszered vagyok Bennünk pendül az éjszaka és nagy körsétákat tesznek szívünkben a fák.

Hangszered vagyok élet, olthatatlan szomjad játszd el újra rajtam!

Húrod vagyok, az esti szél álmai csendülnek bennem.

Dallama vagyok minden arcnak, hangom elmerül az arctalan világban, hisz van szép, melynek hangja sincs, párhuzamos létezések húrja közt ott csöndközökben, így játszom dallamát esti néma folyónak, és az összekulcsolt testű földnek.

43

Ács Zoltán versei

Milyen illata van a végtelennek?

Milyen illata van a végtelennek?

A tengernek? Bőrödön a gyöngyöző nyárnak?

Ahogy az égről leolvad a csend, hallod, hogy morajlik idelenn?

Ahogy a szívedben zúg a szívem, hullámok sodorják feléd, hogy ez a hang közös énekünk legyen.

Vidd el a tengerhez arcomat, és engedj mozdulni ujjaidban, szárnyas hajadban szeretnék úszni majd sokáig.

Mindig a kezeidről Miről mesél a sötét, míg kezed fogom az éjszakában? a mindig új világról, a mindig a régiről, a visszakapott édesebb hazáról, a sohasem reméltről, az utazásról, és az utazásban egy másik utazásról, amely fölfelé visz az atmoszférák fölé.

Arcod most puha szárny vállamon pihen, mozduljanak most csak a csillagok, finom tengelyeken az Isten gondolatai, ahogy reszket éjjel az erdő, csak a fák, míg egymáshoz érnek, míg friss tiszta levelükből kibontom ujjaid.

44

Nagy Zsuka

Születésnapi akrosztichon J.-Z.-nek

Borjú az újkapura – bambulja az ember az idő kapuját Oltalom az ha belép – fájdalom az mit maga mögött hagy Lúdtalpas emlékezet – szabálytalan nyomok a part mentén Dagályok és apályok harca – test lélek idő hullámain zokog ez elme Ott áll a test magára sem ismer – ott áll egy ember szíve kicsi hal Galamb és albatrosz és denevér az ember mégis egy varjú károg a léleklajtorján Szeretett kagylót csikóhalat tenger gyümölcseit és élt hullámtörést most Ül egy stégen nézi az öreg halászt meg a tengert – de a vízhez nem ér Lelke száraz homok por és hamu – adjátok vissza a hitemet feszül a napkorongra Elérzékenyül – férfi aki sokat sír – minden dráma amihez nyúl tehetséges rendező Térdére ül a tragikomédia – szíve alatt hordja a kicsi líracsecsemőt – az ember botlik És térdre hull sokszor – aztán térdelőrajtból fut tovább – int az égre a stégen ülve S nézi a tragikomédiát röhög sírva neveti most magát a tengert a halászt a napkorongot Nem kell mindig a harc a küszködés a bűntudat-fellegvár – csak úgy lenni kell sokat A tengert közelebb húzza mint takarót – vizet és vizet szól a tengernek hirtelen egy Pillanat ha túlhalad jön újra az élet – de kell az a stég – kell a halász és a tenger és Ott az a pillanat – és hozza már a hullám a palackot távoli múltnak nagy szavait Talán benne a titkon várt üzenet – és jóleső kézírással a palack-idézet: Adja fel más.

Kezében remeg a palackban az írás és az a szörnyen jóleső macskakaparás Íme az ember újra – a holtponton túlra hogy átérj a palackban mentsd át Valami túlsó partra a lírát és a tragikomédiát – és ne hidd hogy más leszel Áldanak búval és vigalommal de ügyelj a szívedre és mészre a csontjaidban Ne akarj halált mert ő sosem késik – csak az élők késnek el – de te érj oda Oda mindig el ahol a halász van ahol a tenger a napkorong és a stég a palackot Kezedben mindig dobd vissza mint aranyhalat és tűzd szíved felé a palack-idézetét –

45

Nagy Zsuka versei

A kétméhű lány a varjak énekelnek a parfüméria fényei átnyúlnak az ablakon kitették a zászlókat is két hete nem ettem megláttam a zászlókat a parfüméria felett és ordítottam ne temessetek vegyétek be a zászlókat anya megetetett a vér újra belém szorult mint az életsalak és feketéllett mint egy sereg varjú – pszichopata vagyok azt mondják és gyógyszereket adtak így könnyebb nekik mondtam és beszedtem őket a vérem méheim közé szorult de csak kábán fájt már én is azt hittem pszichopata vagyok így könnyebb volt nekem is ügyelj a rutinos orvosokra figyelmetlenek aztán évek múlva újra énekeltek a varjak és egy orvos felnyitotta a hasamat a kétméhű lány mondta féltem nem az leszek aki voltam nem leszek pszichopata és mit kezdek én egy méhvel aztán aláírtam a papírokat – beláttam egy nőnek egy méhe van és egyetlen szerelme azóta is énekelnek a varjak és mindig csak egy diót gurítanak az ég felé furcsa hogy egészséges vagyok és nincsenek zászlók a parfüméria felett 46

Nagy Zsuka versei

fúga

– a halál sohasem késik az élők mindig a vonatok jönnek a szemafor jelez tétova ember a síncsík előtt távolugrásra kész a várdombról lecsúszni a sínekig először nem tartott szó aztán már több nincsen

–– az ember azt hiszi elfordul az Isten ami gyilkosnak jár az öngyilkosnak nem paptalan zokogás szól a zene

––– a társadalmilag kirendelt beszél köpönyeg nélkül szépen megbocsátóbb az Istennél furcsán értelmez az ember (a vallás a templom a ház az az egy) mindent félreértünk mindent

–––– konzervdobozban a fájdalom felkavart por – urnaemlékezet a kertben a fúga kilövell (halál ondó) a fúga szárad magukat sirató emberek a bűntudat árgus szemekkel figyel 47

Oláh András

merénylet

Izabella királyné gyalui kastélyánál elborzadva nézzük a sebesült falakat: van és volt között fényévnyi a távolság de az egybeesés még így is nyilvánvaló az ablakok helyén közönyös deszkák a falakat folyondár és moha nőtte be a parkban mérgezett gaz burjánzik kutyákat uszít ránk a felbőszült idő: a történelem magántulajdon – nem látogatható – a kastéllyal a múltat is ellopták ahogy körben az erdőt is: véresre mart arccal vesztőhelyükön sorakoznak a fák nő az irtás mint a néma dac és bennünk roskadoznak a megsebzett falak

már nem ujjbegyedet érzem végigfutni a karomon – szerelmet guberálsz – jó volna meghúzódni a színtelenség rejtekében de inkább engedem hogy félreérts mint pormacskák a szekrény alól kúsznak elő az emlékek hagyom hogy arcomig merészkedj újra nem tudsz már ártani nekem: elvettem tőled a múltat mint képet a keret végessé faragtalak s utolsó halálos szövődményed vagyok

48

Kováts Judit

Megtagadva (regényrészlet)

Alighogy felgyógyultam a mellhártya- vagy tüdőgyulladásból, szerencsétlen véletlen folytán ismét beleestem egy összeszedésbe. A bácsikámat több mint egy hete vitték el robotra az erdőbe, és biztosak voltunk benne, hogy egy falás kenyere sem maradt, éhezik. Rajtam kívül megint csak nem jöhetett szóba más, aki ennivalót vihetett volna neki, hiszen a terhes anyám, az öreg nagyanyám, az öcsém vagy a húgom mégsem mehetett. Kis híján elkészültünk a batyuval, és már majdnem indultam, hogy csatlakozom a többi asszonyhoz, amikor betoppant a két fegyveres orosz az ismeretlen, fehér karszalagos magyarral.

Először arra gondoltam, a sárkaparáshoz vagy a lovak elásásához hasonló munkára rendelnek ki, csak amikor a karszalagos magyar elhadarta, hogy kétnapi élelemről és meleg ruháról magam vagyok köteles gondoskodni, fogtam fel, hogy messzebbre visznek. Megnyugtatásként annyit még foghegyről odavetett ugyan, hogy „Tisza és két-három hét könnyű munka”, nekem azonban rögtön Szibéria jutott az eszembe.

Egy pillanatig azt hittem, arra hivatkozva, hogy valójában nem itt lakom, kibújok a kezük közül, de a karszalagos még csak le sem fordította, amit mondok, és anyánk nem engedemjét is elintézte annyival, hogy „akkor agyonlövetem mindnyájukat”. Tíz percet kaptam a készülésre. Anyánk kenyeret, szalonnát, zsírt csomagolt, nagyanyám patentharisnyát, barhertbugyogót, gyapjúzoknit kapkodott össze, rám parancsolta a barna-zöld kockás, rojtos nagykendőjét és a bácsikám nekem combközépig érő, sötétkék posztó bekecsét is. A batyut a kezembe nyomta, s miközben átölelt, a hüvelykujjával keresztet rajzolt a szívemre.

Nem jött szó a számra, tettem, amit mondtak. Felvettem a bekecset, rá a nagykendőt, szorítottam a batyut, mentem házról-házra a katonákkal meg a karszalagossal, és vártam, hogy kihozzák a következőt. Kállai Verát, Demeter Margót, Szabó Jusztit, akikkel a Nánásiék bunkerében voltam, aztán Bertát a szomszédból és Virág Katát az utca végéből. Kizárólag lányokat, mindet a mi környékünkről. Velem együtt hatot, a szomszéd faluból pedig tizenkettőt. Velük mindvégig összetartottunk, néhányat közülük, mint Hajzer Olgát és Balázs Lenkét már korábbról ismertük. Egy-két legény is keveredett hozzánk, mint Terebesi Laci Nagyszállásról.

A város szélén, a vásártéren csatlakoztunk a környékről összeszedett többi fiatalhoz. Miután ötös sorokba rendeztek bennünket, tucatnyi fegyveres orosz s fehér karszalagos magyar kíséretében elindultunk. A fehér karszalagosok között ott volt az is, aki az összeszedésünknél segédkezett. A középkorú, vékonydongájú, alacsony férfit

49

K ováts J udit

senki nem ismerte közülünk, még a nevét sem tudtuk, magunk között csak vénembernek neveztük. Gyűlöltük és legalább annyira tartottunk tőle, mint az oroszoktól.

Túltett rajtuk a hajcsárkodásban, a menetben, majd a robot alatt folyton a sarkunkban járt, levegőt is alig vehettünk tőle. Az őröket túlkiabálva fordította a parancsot, és minden kínunkat elintézett azzal, hogy a Tiszába hányat bennünket.

Eleinte még jól bírtuk a gyaloglást, és a negyven kilométer sem tűnt veszedelmesnek, az első óra után mégis sóhajtozni kezdtünk, a második után pedig már csak vánszorogtunk. Kétóránként kaptunk egy nyúlfarknyi pihenőt. Annyit mindössze, hogy elintézhettük a szükségünket, és lerogyhattunk az árokpartra. Alig ültünk le azonban, máris felhangzott oroszul, hogy „Davaj!”, nyomban utána pedig a vénember „Tovább!”-ja. Sötétedésig hajtottak bennünket.

Nemcsak mi, a csizmánk vagy a bakancsunk se nagyon bírta a menetelést. Először a Hajzer Olgáénak, aztán a Demeter Margóénak vált le a talpa, amivel különben kifejezetten jól jártak, mert visszafordították őket, sőt, menlevelet is kaptak, és azzal szerencsésen hazaértek. Virág Katát viszont, aki harmadikként jelentkezett, egyetlen intéssel visszaparancsolták közénk.

Nekem nem volt csizmám, csak egy nyűhetetlen bakancsom, amit sokadik éve hordtam, és amivel nem lett volna semmi baj, ha a talpa a sártól nem válik ólommá, s a háromszázezer lépés, amit megtettem benne, nem teszi ki a dupláját. Nem tudom, hányszor éreztem úgy, hogy nem bírom tovább, kiállok a sorból és leülök az út szélére, de aztán erőt véve magamon, felemeltem a lábam ismét, és megtettem a következő lépést. Vitt előre a félelem a többiekkel együtt.

Olga és Margó elengedése után Katával és Verával a szökést fontolgattuk. Valójában csak játszottunk a gondolattal, s nem jutottunk többre, mint hogy figyelünk és várjuk az alkalmas pillanatot, amikor észrevétlenül leszakadhatunk az oszlopról. Ilyen pillanat végül nem adódott, bár ha adódik, se hiszem, hogy végül lett volna hozzá bátorságunk.

Félúton, Királytelken esteledett ránk. Egy üresen álló, fűtetlen házat jelöltek ki szállásunkul. Hogy kevésbé érezzük a hideget, a földre szórt szalmán szorosan egymás mellé feküdtünk. Terebesi Laci Kata, Vera és az én lábam elé fészkelte be magát, s azzal biztatott, hogy ne féljünk, ha kell, megvéd bennünket.

Alighogy lefeküdtünk, két orosz lökte be az ajtót azzal, hogy sorakozzunk. A többiek felugráltak ijedtükben, minket azonban Laci nem engedett: „Fel ne álljatok, csak feküdjetek!” – szólt ránk. „Te meg te!” – mutattak az oroszok a géppisztolyukkal a két legszebbre, de azok csak álltak, és akkor sem moccantak, amikor agyonlövéssel fenyegették őket. A részeg kiabálást hirtelen fegyverdörrenés vágta el, majd a pillanatnyi dermedt csendet követően kitört a sírás, visítás. Eltalálták az egyik lányt – az ijesztgetésül szánt golyó a fülcimpáját szakította le –, de azon kívül, hogy erősen vérzett, más baja nem esett. Valószínűleg senkit nem akartak megölni, hiszen a létszámmal el kellett számolniuk, a vér látványa azonban lehűtötte őket, és aznap éjszakára békén hagytak bennünket.

Másnap délután, még világosban érkeztünk meg a táborba. A szolgálaton kívüli összes orosz ott lebzselt, és mustrált bennünket. Nem nyújthattunk vonzó látványt,

50

Megtagadva

ahogy gyűrött, ócska kabátokba, nagykendőkbe burkolózva húzzuk-vonjuk magunkat, mégis, már az első katona szemében láttam megvillanni a sóvárgást. A szemem makacsul a földre szegeztem, a pillantásuk mégis égetett. Lépkedtem előttük, és újra átéltem mindazt, ami a pajtában történt velem. Láttam a vad gerjedelem fűtötte mozdulatokat, hallottam az idegen beszédet, éreztem az elviselhetetlen kínt a lábam között és az agyamig hatoló nyilallást, ahogy minden lökésre gördülök le-fel a csigolyáimon.

Félelmemben rám jött a hányinger, öklendezni kezdtem. Kata és Vera közelebb lépett hozzám – olyan közel, hogy a karunk összeért –, mögöttem Juszti és Berta szinte a sarkamat taposta, így mentem a takarásukban, öklendezve.

A tábor a Tisza előtti utolsó falu üres, lefoglalt házait és a falu végén felhúzott, az ártérbe nyúló, hatalmas katonai sátrakat jelentette. Egy-egy sátor nagyobb volt, mint otthon a házunk. Mosoda, javítóműhely, raktár, konyha működött bennük, az utóbbiból kettő is: az egyikben hámoztuk a krumplit, gyúrtuk a tésztát, a másikban csavartuk a fáklyát, és ott ettek a robotos férfiak is. A legelső sátor volt a kórház, ezen kivételesen nem vörös csillag, hanem kereszt virított. A műhelyben nem tudom, mit javítottak, az orosz suszterekre azonban jól emlékszem, voltak vagy hatan, és állandóan körülöttünk sündörögtek.

A sátornegyed után a sűrű aljnövényzettel benőtt ártér terült el, a bokrok, a fűz- és tölgyfák már lehullajtották levelüket, a folyót azonban, valahol a hatalmas galériaerdőség kíséretében, még így is csak sejteni lehetett. A konyha mögött, a Tiszával párhuzamosan, mintha egy ösvény futott volna kelet felé, de nemigen használta már senki, mert alig látszott belőle valami.

A folyót stratégiai fontossága miatt rendkívül szigorúan őrizték az épülő híddal egyetemben. Ötven méterenként fegyveres őrség állt mindenütt – az utcákban, a sátraknál, az országúton, a hídfőnél –, és minket is őriztek; fegyveres kísérettel vittek munkára és vissza a szállásunkra is.

Amikor megérkeztünk, szétszórtak bennünket, de úgy adódott, hogy mi a szomszéd lányokkal együtt maradhattunk. Ők tizenegyen egy dombon álló, nagyobb házba kerültek, mi öten a mellette lévő kicsibe, egy egyetlen helyiségből álló nyárikonyhaféleségbe. A nagyházban ugyanúgy nem volt fűtés, mint első éjszaka Királytelken, úgyhogy a szomszéd lányok végigfagyoskodták az éjszakákat. A mi nyomorúságos, kis nyári konyhánk ócska ajtaján még zár sem volt, a kilincset alulról piszkafával támasztottuk ki, de bármilyen nyomorúságos házikó volt, a sarokban ott magasodott a búbos kemence, amit kétnaponta befűtöttünk, mert a konyhai munkák egyikeként kenyeret kellett sütnünk benne. A meleg pedig – még ha nyúlfarknyi jutott is belőle – ránk fért, mert hetek óta esett, és a hőmérséklet hajnalonként már fagypont körül járt.

Virág Kata volt a legidősebb és a legszebb közöttünk. Evangélikus tót családból származott, otthon tótul beszéltek, következésképp meg tudta értetni magát az oroszokkal. Az egyik katona már a menetben kinézte magának. Kata okos lány volt, miután a levált talpú csizmájában visszaparancsolták a sorba, megjósolta, hogy ő lesz közülünk az első.

Amikor beesteledett, valóban megjelent két orosz a kíséretünkből, és felsorakoztatott az udvaron. Az előző este kiválasztott lány ellőtt fülcimpája annyira sokkolt

51

K ováts J udit

bennünket, hogy pisszenni sem mertünk. Én felnézni se, makacsul a bakancsom orrára szegeztem a pillantásom. A gyomrom görcsbe rándult. Most azonban, szokásukkal ellentétben, nem jártak körbe, egyikük rögtön Katára mutatott, aki rövid szóváltás után – amiből nem értettünk semmit, csak a hangsúlyból következtettünk rá, hogy vitatkoznak – kilépett a sorból, és kitörő sírásunkra annyit mondott, hogy „Ne féljetek, visszajövök!”. Nyugodtnak és magabiztosnak látszott, amikor elindult velük.

Miután visszamentünk a kisházba, úgy gondoltuk, nem feküdhetünk le aludni, miközben ő az oroszok kezén van. Szívből sajnáltuk, ugyanakkor azt hiszem, zavarban is éreztük magunkat, amiért megkönnyebbültünk, hogy nem mi kerültünk sorra. Tenni akartunk érte valamit, de azon kívül, hogy sírtunk utána, jobb nem jutott eszünkbe, mint hogy világítsunk. Veráé volt az ötlet, hogy csináljunk mécsest. Már nem tudom, ki találta a bokszos dobozt, amit teleraktunk zsírral, a kemence padkáján felejtett rossz ruhából kanócot szakítottunk a közepébe, és meggyújtottuk. Amellett virrasztottunk hajnalig, amikor is Kata ziláltan, tépett hajjal előkerült végre. Kitörő örömmel estünk a nyakába, ezer kérdéssel árasztottuk el, ő azonban elintézte annyival a vele történteket, hogy végtelen sokáig dulakodott a két orosszal, mégsem esett baja, mert amikor azt találta mondani nekik, hogy ha megvirrad, azonnal megy a kommendóra, elengedték. „A parancsnoksággal a jövőben is sakkban tarthatjuk őket, ha baj van, szóljatok nekem, értem a nyelvüket!” – biztatott bennünket ugyanolyan magabiztosan, mint amikor elvitték. Miután megszabadult, a szomszéd lányoknál aludt – tette még hozzá mellékesen. „Isteni szerencse, hogy agyon nem lőttek!” – sajnálkozott valamelyikünk, de erre csak hallgatott, és mi sem faggattuk tovább; nem kérdeztük, miért nem közénk jött vissza inkább aludni, és nem kérdeztük arról az éjszakáról a szomszéd lányokat sem.

A roboton ő lett a vezér. Sokat köszönhettünk neki, ha nem lett volna velünk, még többet kell kiállnunk. Nemcsak magára volt gondja, védelmébe vett bárkit. Nem mindenki kért azonban a védelmezéséből. Egy alacsony, fekete lányt – talán Irénnek hívták – az egyik orosz kinézte magának, és mosáskor, amikor a szennyes vizet hordtuk kifelé, félrehúzta. Kata közbelépett, ráveszekedett az oroszra, mire Irén kiosztotta, hogy nincs joga a más dolgába avatkozni. Kata szólni sem bírt, csak hebegett, majd leforrázva faképnél hagyta őket. Fogalmam sincs, mit remélt Irén – szabadulást, ennivalót, könnyebbséget, esetleg felmentést a munka alól –, bármit remélt azonban, másnap ugyanúgy csavarta velünk a fáklyát, sütötte a kenyeret, és mosta a szennyest, mint addig.

Amikor önként elment az orosszal, összezavarodtam. Szünet nélkül körülötte forgott az agyam, hol sajnáltam, hol haragudtam rá. Haragudtam, mert azon túl, hogy gyerekként dacolt Katával, nem akart mást, mint kitörni a nyomorúságból, mérhetetlen butaságában azonban fel sem fogta, mit cselekszik, és mekkora árat fizethet érte.

Az is eszembe jutott, ha beszélek a velem történtekről, talán visszatarthattam volna, de ennek még a gondolata is úgy megrémített, hogy rögtön nyirkos lett a tenyerem.

Minek beszélni róla – nyugtattam magam –, hiszen tudja az egész család, a falu, a világ, s tudják ők is, hiszen ezért fogtak közre, amikor érkezéskor az oroszok előtt vonulva öklendezni kezdtem a menetben.

52

Megtagadva

A kitöréssel a nyolcadik német és a második magyar hadsereg százötvenezer katonája számára nyílt meg az út a Tisza felé. Igazuk lett azoknak a magyar katonáknak, akik a bevonuláskor azt mondták, menjünk vissza oda, ahol addig voltunk, mert a ruszkik a nyakukon vannak, úgyhogy mennek tovább ők is hamarosan. Öt napig voltak itt mindössze, ennyi időre volt szükségük, hogy átkeljenek a Tiszán, utána felrobbantották mindkét hidat – a közútit és vasútit is –, majd a hegyen, szemben a folyóval, kitűnő harcálláspontot foglaltak el: folyamatos tűz alatt tartva róla az ellenséget, gyakorlatilag veszteség nélkül biztosították a további visszavonulást.

Miután az oroszok elérték a folyót, azonnal hozzáfogtak a híd újjáépítéséhez, mert az átkelés, akárcsak a németeknek, számukra is létkérdés volt. Déva váraként, sok ezer emberélet árán épült az új híd: ellenséges tűz alatt, méterenként haladva előre.

Hullottak a románok, mert az oroszok – éppúgy, mint a németek a Don-kanyarban a magyarokat – őket tolták előre. A kompokon, amiken minden reggel áteveztek a túlparti hídfőhöz, állítólag csak román katonák voltak. A németek hagyták, hogy megépítsenek annyit, amennyit bírnak, aztán a nap vége felé szétlőtték az egészet velük együtt. Aki nem a kompon halt meg, vízbe fúlt. És ez így ment nap mint nap. „Jöjjön ide Mihály király meghalni!” – terjedt szállóigeként a tömegesen dezertálók között. A környéken rengeteg román katona bujkált, mifelénk is lehetett találkozni velük. Éhesek, rongyosak és legalább annyira veszélyesek voltak, mint a részeg, zabráló oroszok.

Amikor minket elhurcoltak, a front már továbbment, a híd azonban még mindig nem készült el, pedig rohamtempóban épült. A rohamtempó egy híd esetében azonban még akkor is igen hosszú időt jelent, ha folyamatosan, százával szedik össze a civileket, és éjjel-nappal dolgoztatják őket. A hét minden napján, vasárnapra, ünnepnapra tekintet nélkül. A szovjeteknek nem is voltak ünnepeik, legfeljebb Lenin meg a forradalom. A mi karácsonyunk sem jelentett nekik semmit, ugyanúgy kihajtották a robotosokat és a román katonákat a folyóra, mint máskor. Az egész Tiszántúl az övék volt már akkor, és Budapest körül is majdnem bezárult az ostromgyűrű, karácsony első napján a német repülőknek mégis sikerült áttörni a légvédelmüket és végiggépágyúzni a hidat a rajta lévőkkel együtt.

Civil vagy katona, a Tiszába bárki belepusztulhatott. A civilek – a karácsonyihoz hasonló néhány esetet leszámítva – nem a folyóba fulladtak bele, egyszerűen csak nem tértek vissza a kiszabott két vagy három hét után. Akkor már tudtuk, mit jelent a szó, „malenkij robot”, mert százával szedték össze az embereket különféle munkákra. A szovjet birodalommal határos, Tisza-menti településekről két-háromszázat egyszerre. A sváb falvakból mindenkit, aki német hangzású nevet viselt, nem érdekelte őket, hány nemzedék óta élnek s halnak itt, és a híveit mentő, a matriculát mutogató papot is közéjük csapták.

Akárhány százat vagy ezret hajtottak el azonban, a létszám mindig hibádzott, és ha úgy veszem, a legegyszerűbb volt közülünk kiegészíteni azt. Eleve jóvátételi munkára rendeltek bennünket, kéznél is voltunk, az összeszedésünkkel sem kellett bajlódni, és az országhatár, ahonnan roboghatott velünk a vonat Szibéria felé, csak egy karnyújtásnyira esett tőlünk! A létszámot pedig gyakran kellett pótolni szökések és

53

K ováts J udit

azok miatt, akik órával, ékszerrel, kenyérrel, pálinkával vették meg a szabadságukat.

Sok mendemonda keringett a táborban, tény azonban, hogy alkalomszerűen tűntek el közülünk emberek. Mindig lentről, a folyóról, és általában a harmadik hét végén, mielőtt lejárt volna a robot.

Amikor megérkeztünk, szervezetlennek tűnt az egész tábor, a felügyelők mintha kényük-kedvük szerint rángattak volna bennünket. Aztán körvonalazódni látszott valamiféle rendszer a különféle munkákban: nevezetesen, fáklyát csavarni, krumplit pucolni, tésztát gyúrni minden nap, kenyeret sütni két-, mosni háromnaponta kellett.

Fateknőkben, dézsákban, lúggal és mosószódával mostuk a szennyesüket. Kizárólag az övékét, civil holmi soha nem került a kezünkbe. A szódát ők adták, a lúgot mosás előtti napon magunk készítettük. Akácfa hamujára vizet öntöttünk, felfőztük, leszűrtük, de nagyon oda kellett figyelnünk, mennyit öntünk belőle a mosóvízbe, mert ha egy kicsivel többet sikerült, sebesre marta a kezünket.

Egymással átellenben, ketten álltunk egy teknő mellé. Eleinte még beszélgettünk, később már nem volt hozzá se kedvünk, se erőnk. Szó nélkül hordtuk a meleg vizet a gulyáságyúból, a hideget az ásott kútról, vettük a madzagos alsógatyákat, taknyos zsebkendőket, retkes ingeket, zsírtól kérges törülközőket, olajfoltos zubbonyokat, nadrágokat, és beáztattuk. A foltokat először a mángorlón, gyökérkefével próbáltuk meg kisikálni belőlük, aztán dörzsöltük, ahogy csak bírtuk, de olyan koszosak voltak, hogy a kezünkről lejött a bőr, mire jutottunk valamire. Amivel végeztünk, középre dobtuk, majd amikor a teknőben már olyan magasan tornyosultak a ruhák, hogy felszívták szinte az összes mosóvizet, kicsavartuk és kiráztuk valamennyit, a szennyes lét kihordtuk a sátor mögé, s hozzáfogtunk a második, a harmadik, majd a sokadik körhöz.

Súroltunk, dörzsöltünk, kifőztünk, öblítettünk reggeltől estig, a hátunk beszakadt, eleven kezünk lángolt, a mosással a napnak mégsem volt vége, fáklyát is kellett csavarnunk. Egyetlen nap sem maradhatott ki, úgyhogy hajlítottunk, csavartunk, mártogattunk éjfélig. Miután megszabadultunk és lefeküdtünk végre, a kimerültségtől nem bírtunk elaludni, a szemünk előtt kenderbe tekert karikák táncoltak.

A robot jó részét a fáklyacsavarás tette ki. Bármennyit gyártottunk, kevés volt, mert ezer és ezer kellett, hogy éjszakánként bevilágítsa a folyót, és épülhessen a híd.

Megbecsülni sem tudom, hányat csavartam meg, a százezerszer ismételt mozdulatsort azonban még ma is őrzi a kezem: veszem a négy hosszú, meghajtott drótot, betolom közé a karikát, jó vastagon körbetekerem kenderrel, a drótokat összefogom, karikás végével az üstben fortyogó olajba mártom, kicsit áztatom, majd az üst fölött néhányszor körbeforgatom, hogy a felesleges olaj lecsöpögjön róla, végül óvatosan kiemelem, és a többire fektetem.

Az égési sebeket nem lehetett megúszni. Még nappal, a legnagyobb odafigyelés mellett sem, az éjszakai munka alatt, a sokadik órában pedig kiváltképp nem. A mosószódától véresre mart kezünket a durva kender kihasogatta, a lecsöppenő, forró olaj hólyagokat égetett rá. A sebeink nem gyógyultak, újból és újból felfakadtak, mert másnap ugyanúgy téptük a kendert, csöpögtettük az olajat, és fehérítettük szódával a ruhát.

54

Megtagadva

Valamennyi munka közül a főzés számított a legkönnyebbnek. Annál inkább, mert valójában nem mi főztünk, hanem az orosz szakácsok, nekünk krumplit kellett hámozni, tésztát gyúrni és kenyeret sütni. Igaz, hogy irdatlan mennyiséget mindenből, és a hátunk közepén csorgott az izzadtság, mire bedagasztottuk a rengeteg kenyeret vagy begyúrtuk a tömérdek tésztát, ami tojás nélkül nem és nem akart összeállni, főzés közben pedig szétmállott.

Mint ahogy a tésztához nem volt tojás, úgy a kenyérhez só. Ez is régóta hiánycikknek számított a cukorral, a vajjal, a petróleummal, és fel sem tudom sorolni, mi mindennel még, s úgy látszik, az oroszok is szükséget szenvedtek belőle, mert a kenyérbe végképp nem jutott, de a hatalmas üstökbe is legfeljebb annyi, amennyi éppen csak megvakította az ételt. Sótlan és íztelen volt minden, ráadásul kevés. Nem emlékszem, hogy egyszer is jóllaktam volna, arra viszont annál inkább, hogy alig nyeltem le az árpagyöngy- vagy a káposztalevest, a karéj fekete kenyeret a marmeláddal, szinte rögtön korgott a gyomrom, és mardosni kezdett az éhség.

A robot alatt egyáltalán nem mosakodtunk, se víz, se lavór, se törülköző nem volt a nyári konyhában. Az arcunkat öblítettük le, amikor mosni vittek, de azt sem mindig, mert az oroszok szennyesébe vagy a saját mocskos ruhánkba mégsem törülközhettünk. Az első napokban méltatlankodtunk, aztán tudomásul vettük ezt is ugyanúgy, mint azt, hogy ismét tetvesek lettünk. Kivétel nélkül mindannyian. Még csak meg sem lepődtem, amikor zsibogni és viszketni kezdett a fejem, magától értetődő volt, hogy vakarózom a többiekkel együtt én is.

A második héten megjött a vérzésem. Hetek óta késett, de egyáltalán nem foglalkoztam vele, bele sem gondoltam, mi lesz, ha végképp elmarad. Bármi történt, akárhányan mentek végig rajtam, kizártnak tartottam, hogy terhes lehetek, ennek ellenére megkönnyebbültem, amikor megérkezett. Rendellenesen véreztem. Kétrét görnyedtem a görcsök alatt, a derekamban mintha kést forgattak volna, ha lehajoltam, nem bírtam felegyenesedni, és akkora nyilallások hasítottak belém, hogy meg kellett kapaszkodnom a mosóteknőben, a gyúródeszkában vagy a sátor tartókötelében. Éreztem, amint egy-egy nyilallás után a meleg vér kibuggyan belőlem, átitatja a bugyimat, a harisnyát, de olyan sok jön, hogy nem bír megszáradni, végigfolyik a lábamon, bokáig nyirkos leszek tőle, és a bakancsban fázni kezd a lábam. Felkötőm nem volt, amikor elvittek, eszembe sem jutott a kapkodásban, hogy szükségem lehet rá.

A tetűt megszoktam, de a rám száradt alvadt vért és a megkérgesedett alsóneműt nem bírtam elviselni magamon. Kata segített rajtam. Azt mondta, dugjam a bugyimat és a harisnyámat reggel a zsebembe, mosáskor mellém áll, és a takarásában nyugodtan kimoshatom azokat is, senki nem fogja észrevenni. Vizesen, a zsebemben loptam vissza mindkettőt, két nap kellett hozzá, hogy megszáradjanak, és fél nap se, hogy az alvadt vértől ismét megkérgesedjenek, az a néhány óra azonban, ameddig szárazban lehettem, mindent megért nekem.

Nem tudom, az örökös éhségtől vagy az álmatlanságtól szenvedtem-e jobban?

Egyetlen nyugodt éjszakám sem volt, ha a fáradtság felülkerekedett az oroszoktól való rettegésen, és nagy nehezen elaludtam végre, előbb-utóbb felrázott valaki vagy felriadtam magamtól.

55

K ováts J udit

A kisházban, a kemence jóvoltából, mi nem fáztunk annyit, mint a szomszéd lányok fent, a nagyházban, de olyan szorosan feküdtünk egymás mellett a szalmán, hogy ki sem nyújtózhattunk és meg sem fordulhattunk anélkül, hogy valakibe ne könyököljünk vagy rúgjunk bele. Nekem a fal melletti szélső hely jutott, mellém azonban senki nem szeretett feküdni, azt mondták, hánykolódok és csikorgatom a fogam.

A nagymama barna-zöld kockás nagykendőjével takaróztam, a rojtos csücskét a csuklómra csavartam, kezemet párna helyett a fejem alá tettem, és elalvás előtt minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne álmodjak. Olyan erősen szorítottam a szemem, hogy zöld, sárga pontok ugráltak előtte, de minden hiába volt, éppolyan nyomasztó álmok gyötörtek, mint a Nánásiék bunkerében, amikor élve voltunk eltemetve.

Az iszonyatos, nevenincs valami a föld mélyéről tört elő, s megállíthatatlanul közeledett felém. Jött és jött, egy darabig körülöttem gomolygott, aztán hirtelen lecsapott rám, és elkezdett nyomni, szorítani olyan erővel, hogy azt hittem, rögtön összeroppanok alatta. Egyre zsugorodtam, már csak akkora voltam, mint egy csecsemő, de nem szabadulhattam, préselt könyörtelenül még összébb. Úgy éreztem, elérkeztem a végső pillanathoz, mielőtt azonban semmivé lettem volna, elváltam önmagamtól, és lebegni kezdtem. Nincsenek szavaim arra a különös állapotra, amibe kerültem, és nem tudom leírni azt sem, hogyan billent vissza hirtelen a világ a helyére, azt azonban álmomban hánykolódva is pontosan tudtam, hogy megálmodtam a halált.

A robotra összeszedett férfiak két váltásban, éjjel-nappal dolgoztak a katonai műszaki alakulatok mellett. Többségüket, a bácsikámhoz és Illéshez hasonlóan, először fakitermelésre vitték valamelyik környékbeli erdőre, az oroszok kezéből azonban egykönnyen nem szabadult az ember, úgyhogy a robot része vagy inkább folytatása lett a fuvarozás, majd a hídépítés is.

Az első nap estéjén fáklyát csavartunk a konyhasátorban, amikor felhozták a robotosokat a Tiszáról. Éppen lecsöpögtettem egyet, s ahogy fordultam az üsttől, a bácsikámat és Illést pillantottam meg közöttük. Annyira valószerűtlen volt a megjelenésük, hogy csak álltam a kész fáklyával a kezemben, és meredten bámultam őket, döbbenetemben is láttam azonban elsötétülni a bácsikám szemét, amikor észrevett a lányok között. Kihasználva a hirtelen támadt nyüzsgést, feltűnés nélkül odajött hozzám, fél karjával könnyedén átölelt, és suttogva megkérdezte: „Most bántottak?” Mit válaszolhattam volna mást, mint hogy nem. Egy villanásnyi ideig tartott az ölelése, a karja szinte hozzám se ért, máris arrébb lépett. „Ne lássák, hogy rokonok vagyunk, nem szeretik, és ha valami nem tetszik nekik, rögtön Szibériába visznek!” – mondta.

Illéssel éppen csak biccentettünk egymásnak, Kata azonban közelebb jött. „Senkinek nem lesz baja, tudok velük beszélni, és a kommendó emlegetésével féken lehet tartani őket” – nyugtatta a bácsikámat.

Ezt követően minden reggel vagy este találkoztunk, és súgva, a látszatát is kerülve annak, hogy összetartozunk, váltottunk néhány szót, s attól a néhány szótól – még ha érdektelen semmiségek voltak is csupán – könnyebb lett a napom. Este a reggelt, reggel az estét vártam, ha nagyon nekikeseredtem, azzal vigasztaltam magam, hogy

56

Megtagadva

hamarosan látni fogom, és ha akarom, elmondhatom neki minden bajomat. Egyszer sem tettem, mert hogyan mondhattam volna el, hogy büdös és tetves vagyok, hogy a lábam szárán folyik a vér, hogy rémálmaim vannak, amikor ott állt mellette Illés, aki nem szólt ugyan egy szót sem, sőt, azon igyekezett, hogy az őrök elől takarjon bennünket, számomra azonban mégiscsak egy apámkorú idegen volt.

Egy bő hét telt így el, amikor is levált a bácsikám csizmájának a talpa. Azok a régi férficsizmák évtizedekig szolgálták a gazdájukat, az erdőben, majd a Tiszánál, az agyagos sárban azonban pár hét alatt tönkrementek. A bácsikám a szabadulását köszönhette a csizmájának, mégsem örült a szerencséjének. Miattam mindenáron maradni akart, de hiába kérte, hogy adjanak neki valamit, egy bakancs vagy rossz cipő, bármi megteszi, hazaküldték. Sírtam, amikor elment, és neki is fátyolos lett a szeme. „Hamarosan lejár az idő, s meglásd, elengednek téged is, addig meg itt lesz helyettem Illés, szólhatsz neki bátran” – vigasztalt, és sízokniban, hóna alatt a rossz csizmával elindult. Illés igyekezett pótolni a bácsikámat – ha összetalálkoztunk, rám mosolygott és kérdezett vagy mondott valamit –, de bárhogy igyekezett, nem bírt kirángatni a búskomorságból; nem vártam többé sem az estét, sem a reggelt, nem érdekelt, van-e hús a káposztalevesben, kapunk-e kenyeret, miről sutyorognak izgatottan a lányok, éjszaka ránk jönnek-e az oroszok, és kiválasztanak-e.

Csigalassúsággal vánszorgott az idő, úgy tűnt, egy örökkévalóság óta csavarjuk a fáklyát, állunk a mosóteknő mellett, gyúrjuk a tojás nélküli tésztát, dagasztjuk a kenyeret. És úgy tűnt, a híd hiába épül rendületlenül, soha nem fog elkészülni, s mi örökre ott maradunk a Tiszán.

Amikor kínkeservesen mégiscsak elérkeztünk a harmadik hét végéhez, és már csak egyetlen nap volt hátra a kiszabott időből, munka után az orosz felügyelő kihirdettette a vénemberrel, hogy nincs több fáklyacsavarás, másnap reggel visznek bennünket a folyóra.

Az árpagyöngylevesben szokatlanul sok húsdarab úszkált, de némán kanalaztuk, aztán amikor visszakísértek a szállásunkra és egyedül maradtunk, Verából kibukott, amire első pillanattól kezdve mindannyian gondoltunk: „Figyeljétek meg, Szibéria lesz belőle!”.

Fel sem tűnt, Berta mikor kezdte el összepakolni a holmiját, legnagyobb megdöbbenésünkre azonban hirtelen elindult. „Hová mész?” – állította meg egy pillanatra Kata kérdése. „Már Irén megmondta neked, hogy ne avatkozz a dolgába, hát most én is ugyanezt mondom!” – válaszolta, azzal köszönés nélkül kilépett az ajtón.

Még én is tudtam, hogy az orosz suszterhez megy. A javítóműhelyből egy villogó, ferdeszemű tatár első naptól kezdve körülötte sündörgött, és ez mintha nem lett volna ellenére.

Miután Berta kilépett az ajtón, csak hüledeztünk és azon értetlenkedtünk, mikor egyezett meg, s hogy értett szót a ferdeszeművel? Nyilvánvaló volt, hogy a maradás fejében állt össze vele, ennek ellenére sem tudtunk, vagy inkább nem akartunk mentséget találni a számára. Vera és Juszti köszörülte rajta a legélesebben a nyelvét, de mi is egyre jobban belelovaltuk magunkat a szapulásába, amit Kata egy idő után megelégelt, és lezárta az ügyet azzal, hogy „Tett, amit tett, többé nem beszélünk róla, törődjünk inkább a holnappal!”.

57

K ováts J udit

Bertáról tényleg nem beszéltünk többet, de egy szemhunyást sem aludtunk, egész éjszaka azon emésztettük magunkat, mit tehetnénk, a siránkozáson túl azonban semmire sem jutottunk. Reggel a szomszéd lányokkal együtt felsorakoztunk, és két fegyveres orosz meg a vénember kíséretében elindultunk az országút felé. A vénembertől sírva kérdeztük, hová, milyen munkára visznek bennünket, ő azonban foghegyről ismét csak annyit válaszolt, hogy „ha nem hagyjátok abba, rögtön a Tiszába hányatlak benneteket!”.

Az ártéren jártunk, és már a Holt-Tisza kis hídján is átmentünk, amikor egy tiszt jött velünk szembe lóháton. Megállította a menetünket, és megkérdezte, miért sírunk.

Kata elhadarta, hogy „három hete, negyven kilométerről hoztak ide, robotra bennünket, a három hét alatt egyszer sem mosakodtunk, eltetvesedtünk, éhesek, betegek vagyunk, most azonban, ahelyett, hogy hazaengednének az ígéret szerint, visznek tovább, azt sem tudjuk, hová”.

Nem értettünk ugyan egy szót sem a Kata beszédéből, de nagyjából ezeket mondta, és olyannyira jól beszélt, hogy a tiszt leszállt a lováról, kitöltött egy papírt, és a kezébe nyomta azzal, hogy bátran menjünk vissza a táborba, mutassuk meg, annak alapján el fognak engedni mindnyájunkat. A két orosz és a vénember akkor fordult vissza, amikor a tiszt elkezdte a papírt kitölteni.

Boldogok voltunk, a boldogságunk azonban egy negyedóráig sem tartott, mert alighogy elindultunk visszafelé, a Holt-Tisza kis hídjánál ismét összetalálkoztunk a két orosz katonával. Tudták, hogy nálunk a papír, mégis megállítottak. Kata kénytelen-kelletlen elővette, de nem akarta odaadni, csak messziről mutatta nekik, az egyik azonban se szó, se beszéd, kikapta a kezéből, kettétépte, és a lóról le sem szállva, a géppisztolyát előrelendítve kiadta, hogy indulás. Villámgyorsan történt minden, összebeszélni sem érkeztünk, de ahelyett, hogy átmentünk volna a hídon, ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk. Az egyik orosz a csizmájával rugdosni kezdte a lovát, jobbra-balra rángatta a zablát, hirtelen azonban nem tudta eldönteni, melyikünk után eredjen. Én egy száz méterre lévő fűzfabokrot vettem célba, és hátra sem nézve rohantam felé, már amennyire félelmemben az iszapos, gödrös ártéren rohanni bírtam. Amikor elértem a bokrot, és a takarásából visszanéztem, a két oroszt sehol sem láttam.

Miután meggyőződtünk róla, hogy senki sincs a nyomunkban, ismét összeverődtünk.

Jó darabig a töltés hajlatában mentünk tovább, de fogalmunk sem volt, merre járunk, végül betértünk az első utunkba eső házba, és kértük a gazdát, hogy bújtasson el.

Szegény öregember nagyon félt, azt mondta, őt is agyonlövik, ha ránk találnak, aztán mégis megesett rajtunk a szíve: a ház végében a padlásfeljáróra mutatott azzal, hogy nem látott, hallott semmit. Miután felmásztunk, felhúztuk magunk után a létrát, és ott töltöttük az éjszakát. Kerestek bennünket. Nem tudtuk, ugyanaz a két orosz érdeklődik-e utánunk, akiktől megszöktünk, mert csak a hangjukat hallottuk, mindenesetre az öreg lerázta őket azzal, hogy már továbbmentünk. Másnap alig világosodott, amikor felszólt értünk, hogy tiszta a levegő, lejöhetünk. Éhesek voltunk, előző nap ettünk utoljára, de neki sem volt semmije, még egy darab kenyeret sem tudott adni. Sietve elköszöntünk tőle, nehogy bajt hozzunk rá. A kertek alatt, az

58

Megtagadva

ösvényen menjünk – igazított útba –, egy idő után kijutunk majd a kövesútra, onnan tudni fogjuk az irányt. Éppen csak arról felejtkezett el, hogy az ártér után, egymással párhuzamosan két kövesút is vezet, ráadásul az ösvény hol látszott, hol nem, aztán hirtelen elágazott, és nekünk dönteni kellett, merre tovább. Hosszan tipródtunk, egyikünk határozottan állította, a Tisza valahol a hátunk mögött van, úgyhogy erre kell mennünk, a másikunk szerint azonban, hogyan lenne a hátunk mögött, amikor tőlünk jobbra van, úgyhogy inkább arra.

Rosszul döntöttünk természetesen, olyannyira, hogy visszafelé vettük az irányt, és legnagyobb megdöbbenésünkre, kis híján a táborban lyukadtunk ki. Alig karnyújtásnyira voltunk a mosodától és a kórháztól, úgyhogy hétrét görnyedtünk a növényzet takarásában, nehogy észrevegyen valaki. Félelmünkben morogtunk azokra, akik miatt a rossz irányt választottuk, de nem volt visszaút, lopóztunk tovább, majd megkönnyebbülten felsóhajtottunk, amikor kiértünk végre az országútra. Az első ember, akibe belebotlottunk, szerencsére magyar volt. Kérdeztük tőle, jó irányba megyünk-e hazafelé, mire ő: „Dehogy, éppen ellenkezőleg!”. Csalódottan visszafordultunk, átvágtunk ismét az ártéren, de nem kerestünk már se csapást, se ösvényt, mentünk árkon-bokron át. Amikor nagy nehezen rátaláltunk arra az országútra, amelyen három hete hajtottak bennünket, letértünk róla, nem mertük kockáztatni, hogy oroszokkal vagy akár magyar karszalagosokkal találkozzunk, inkább a szántóföldeken átvágva, a még lábon álló kukorica- és napraforgótáblákban mentünk egész nap. A lakott helyeket, de még a tanyákat, sőt, a dűlőutakat is elkerültük, mivel azonban fel nem robbant aknától vagy gránáttól ugyanúgy félhettünk, mint az emberektől, ha gyanús árkot, gödröt véltünk felfedezni, tettünk még egy kanyart a következő kukoricásig.

Tulajdonképpen vaktában vágtunk át a szántóföldeken arra, amerre sejtettük a helyes irányt, s mint utólag kiderült, irdatlan nagy kerülőt tettünk meg, és nem a város aljában, a vásártérnél lyukadtunk ki, ahonnan már csak egy ugrás lett volna a haza, hanem jó pár kilométerrel átellenben, a sóstóhegyi szőlőknél.

A front miatt a szüret ugyanúgy elmaradt, mint a betakarítás, ami kapóra jött nekünk. Második napja nem ettünk, nagyon éhesek voltunk, mohón tömtük magunkba a megsusinkásodott, mézédes szőlőt. Kimerültünk az egész napos, erőltetett gyaloglásban, idegeskedtünk a kijárási tilalom miatt, de csak téptük a koszos, poros fürtöket.

Sűrű, sötét este lett, mire hazaértünk. Ismételten szerencsénk volt: mint ahogy egész nap egy lélekkel sem találkoztunk, úgy járőrbe sem botlottunk.

Másnap reggel még magamhoz sem tértem a kábult alvásból, amikor beállított Berta apja, és kérdőre vont. Először próbáltam megnyugtatni azzal, hogy Berta lemaradt a menekülésben, és még akkor sem akartam megmondani az igazat, amikor tovább faggatott, csak magyarázkodtam: „Mint ahogy maguk sem tehettek semmit, amikor az erdőn az orosz korbáccsal húzott végig az embereken, úgy mi sem. Tizennégyünket hajtottak fegyverrel a Tiszára, fogalmam sincs, Berta hol maradhatott le.

Amikor szerteszét szaladtunk, képtelenség volt bárkire is figyelni, akárhogy összetartottunk!”.

Meg sem hallotta, amit mondtam, csak a kezét tördelte, s újból és újból a szememre vetette, hogy hagyhattam az ő Bertáját magára. Végül azzal, hogy fordítva biztos

59

K ováts J udit

nem így történt volna, úgy kihozott a sodromból, hogy a képébe vágtam, ha elmegy a Tiszára, és ott megkeresi a susztereket, az egyiknél, a ferdeszemű tatárnál biztosan megtalálja a lányát. Döbbenet, kételkedés és harag villant a szemében, aztán szó nélkül sarkon fordult, és kiviharzott az ajtón. Másnap fehér karszalagot kerített, s Patai főbíróval, akinek kivételesen volt lova, szekérre ült, és hazahozta Bertát.

Anyánk a megérkezésem másnapján ugyanúgy elővette a nagyteknőt és a petróleumot, mint a Nánásiék bunkere után. Levágta a hajamat, bekötötte a fejemet, birkafaggyúval kenegette az eleven kezemet, de nem faggatott. Annyit kérdezett csupán, nincs-e valami bajom ott, lent. Amikor megmondtam neki, hogy megjött a vérzésem, láttam a megkönnyebbülést a szemében, arra viszont, hogy van néhány csomóm és viszketek is, csak annyit válaszolt zavartan, ha visszajön Legény doktor, kérünk rá valamit.

Sem akkor, sem később nem akartam a Tiszáról beszélni. Ha kérdeztek, a lehető legrövidebben válaszoltam, mert úgy éreztem, mondhatok bármit, csak azt hiszik el, amit hinni akarnak. Talán a bácsikám megértett volna, de az után, ami velem történt, nem találtuk egymással a hangot: ő csak nézett, én pedig, hiába számtalanszor a nyelvem hegyén volt a szó, hallgattam furcsa zavarban.

60

Miska János

Egyetemi élet és egy év gyakorlat* 1953 júniusában vonatra szálltam a szülővárosomban, majd debreceni átszállással Budapestre utaztam. Miután elfogadták a jelentkezésemet az Eötvös Loránd Tudományegyetemre (ELTE), felvételi vizsgákra hívtak be. Siker esetén szeptemberben kezdem tanulmányaimat újságírás és összehasonlító irodalom szakon. A vizsgák előtt történteket sosem felejtem el. Egész estés vonatozást követően hajnali öt órakor érkeztem Budapestre. Az első vizsgát kilencre hirdették meg. Először beugrottam a nővéremhez az Ajtósi Dürer sorra, ahol a kanapén elvágódva pihentem egy keveset.

Mielőtt munkába indult volna Emike lelkemre kötötte, hogy korán keljek fel, nehogy elkéssek. Mondanom sem kell, csak kilenckor sikerült felébrednem. Sietve keltem fel, s az aktatáskát lóbálva rohantam az utcán. Szerencsém volt, mert a Thököly úton az első villamosra fel tudtam ugrani. Tízre értem be az egyetemre. A vizsgaterem nyitott ajtaján keresztül betekintve láttam, hogy az írásbeli vizsga már javában folyt. Diákok hada fehér papírlapok fölé görnyedve, fejét előrehajtva, összpontosítva dolgozott. Észrevettem egy pocakos, jól öltözött úriembert, aki a vizsgaterem bejáratánál ülve néhány dokumentumot lapozgatott. Lélegzet-visszafojtva megkérdeztem: „Kérem szépen, ezen a helyen folyik az újságírói felvételi vizsga?”

Az úriember, talán egy tanársegéd, rám nézett. „Minden bizonnyal” – felelte kurtán. „Sajnos, egy órája kezdődött.” Ezzel vissza is tért az akták átlapozásához.

Előkerestem a hivatalos dékáni értesítőt a jelentkezésem elfogadásáról, és felé nyújtottam. A tanársegéd szomorú arckifejezéssel nézte meg. „Már mondtam, a vizsga egy órája tart.” Összeomlottam. Úgy éreztem, a jövőm elúszik. Nem hagyhattam annyiban, könyörögtem, hogy legalább hadd próbáljam meg. „Valahogy behozom a lemaradásomat” – mondtam kétségbeesve.

Lenyúlt a lábánál lévő kartondobozba, kiemelt egy lepecsételt manila borítékot, és szomorú arccal felém fordult. „Rendben” – mondta halkan, átadva a borítékot. „Megpróbálhatja. De ne zavarja a többieket!”

Hogyan csináltam, nem tudom, de sikerült az összes kérdést megválaszolnom, és a többiekkel együtt végeztem. Ahol szabadon kellett írni, ott kitaláltam egy jelenetet egy termelőszövetkezetet bemutatva, melynek tagjai, fiatalok és felnőttek boldogan dolgoztak a gazdag földön, a szocialista társadalom fényes jövőjét előrevetítve.

A másnapi szóbeli akadálytalanul ment, mivel sikerrel válaszoltam az irodalommal, történelemmel és – a korra jellemzően – a szocialista kormányunk vívmányaival *

Részlet Miska János From Kerosene Lamps to Space Travels. An Autobiography (A petróleumlámpától az űrutazásig. Önéletrajz) című angol nyelven megjelent könyvéből (Pomáz, Kráter, 2012).

61

M iska J ános

kapcsolatos kérdésekre. Amikor megkérdezték, miért döntöttem úgy, hogy újságíró leszek, ezt feleltem: igazából író akarok lenni. „Azt tervezem, hogy drámát írok Szent Istvánról, Magyarország első királyáról” – mondtam büszkén. A vizsgáztatók elkerekedett szemmel, de örömmel fogadták válaszom. Azt mondták, hogy egy jövendő drámaírónak nem kell újságírást tanulnia. Nyilvánvalóan nem tartották nagyra az újonnan létrehozott kart. Ami ezután következett, sokkal inkább egy kötetlen beszélgetés volt az évezredforduló legjelentősebb történelmi fejleményeiről, semmint felvételi vizsga.

Ahogy említettem, mióta az eszemet tudom, égő vágyat éreztem, hogy író legyek.

Tizenkét éves koromtól írtam darabokat, történeteket és költeményeket, noha nem túl maradandóakat, a falumbeli embereket dicsőítve. Ezt mind titokban tettem, mivel a szüleim ellenezték azt a gondolatot, hogy koplaló író legyen belőlem, még jobban, mint amennyire újságíróvá válásomat. Ekkorra mindent, amit az újságokban láttak, hazugságnak tartottak, így az újságírás becstelen hivatás volt a szemükben, de legalább nem halnék éhen. Biztosítanom kellett őket arról, hogy én nem leszek olyan újságíró, de még így is voltak kételyeik.

Lenyűgöztem a vizsgáztatóimat. Sok sikert kívántak a leendő hivatásomhoz, bármi legyen is az.

A kar a Pesti Barnabás téren volt, a Petőfi-szoborral átellenben, ahonnan három évvel később a diáktüntetésünk indult. Budán szállásoltak el minket, a Móricz Zsigmond körtér felett, a klasszikus épületben, amely korábban az egykori elitista Eötvös Kollégiumnak adott otthont. Az első szemeszter a beilleszkedésről és a tanulásról szólt, a következő félévtől minden írásbeli és szóbeli vizsgán a legjobb jegyeket kaptam. Talán ennek köszönhető, hogy az ELTÉ-n töltött második évem kezdetekor a kar csoportbizalmivá nevezett ki. Ez terhes megbízásnak bizonyult. A három csoportbizalmi mindegyike körülbelül tizenöt évfolyamtársért volt felelős. Órákra kellett járniuk, képviselni a csoportot a kari gyűléseken, segíteni a nehezen tanulókat, javaslatokat tenni a hallgatóknak kifizetett ösztöndíj összegére, és elosztani a havi ösztöndíjat a csoport tagjai között. Még így is sikerült megtartani a jegyeimet, és ismét hallottam a nevemet a Kossuth Rádióban a tanév végén, a kiváló hallgatók felsorolásakor. Úgy éreztem, hogy épp most váltam híressé!

A politikailag torzított oktatási rendszer ellenére továbbra is komolyan vettem egyetemi tanulmányaimat. Azt gondoltam, ha a családtagjaim arra voltak rendeltetve, hogy napi 12-13 órát gürcölve megerőltető munkát végezzenek a földeken, én miért dolgozzak kevesebbet egy sokkal könnyebb területen? Csodálattal jártam olyan kiváló előadók óráira, mint Trencsényi-Waldapfel Imre, minden idők talán egyik legnagyobb Homérosz-szakértője. Az ősz szakállú úr lendületes előadásait általában felállva éljeneztük meg.

Bizalmiként kapcsolatba kerültem néhány érdekes figurával, közülük a legkülönlegesebb ifj. Dobi István, aki az Elnöki Tanács elnökének 30 éves fia volt. Az idősebb Dobi egykor a Független Kisgazdapárt egyik vezető pozícióját töltötte be, melyhez az apám is tartozott, de amikor a pártot betiltották, karrierjét a kommunistáknál kívánta

62

Egyetemi élet és egy év gyakorlat

folytatni. Posztja inkább csak ceremoniális volt a kormányban,* de magas rangú hivatali kiváltságokkal bírt. Ebből következően a családjával, István fiával és fiatal nejével együtt Budán, a főváros legelitebb részében, a Rózsadombon élt, ahol Rákosi is.

Az ifjabb Dobi amilyen színes, olyan zűrös személyiségnek bizonyult, mindezek mellett híres volt brutális fizikai erejéről. Éveken át szolgált a francia idegenlégióban, megismerkedésünkkor éppen az algériai élményeiről írt regényt. Az egyik fejezetben azokról a lázadókról mesélt, akik pokollá tették az életüket. Éjszakánként a fiatal férfiak kövekkel dobálták meg a fakunyhóikat, melyekben aludtak. Dühében István elkapta az egyik gazembert és egyetlen ütéssel megölte. Elmondása szerint emiatt sokáig gyötörték rémálmok. Egyszer a barakkot felgyújtották, de az idegenlégiósok egy kisebb csoportjával együtt megmenekült a pokolból. Az ezredéből egyedül ő tért haza élve. Jóképű férfi volt, felesége kedves, karcsú s olyan gyönyörű, amilyen csak egy sebezhető nő lehet. Úgy vélem, ez a közös sebezhetőség, nem pedig a szép külső tette őket ilyen összeillő párrá.

Miután közelebbről megismertem Istvánt, sajnálattal tudtam meg, hogy híres apjával rossz kapcsolatban állt. Idősebb Dobi alkoholista volt, és mivel a pártban tartani lehetett a hátbatámadástól, bizonyára paranoiássá is vált. Mindenesetre, ahogy ifjabb Dobi elárulta nekem, apja azzal vádolta meg, hogy „az imperialisták küldték vissza, hogy tönkretegye a karrierjét”. Magas pozíciója miatt kínosan érinthette, hogy fia az „imperialisták hadseregéhez” tartozott. Ifjabb Istvánt gondterhelt, sebezhető embernek ismertem meg, aki könnyen túlzásokba esett. Egyszer azt tanácsoltam neki, használjon több leírást az elbeszélésében, erre két nap múlva visszatért a módosított változattal, amely annyira tele volt leírásokkal, hogy a cselekmény elveszett. Ám semmi sem készített fel arra, ami később bekövetkezett. Kanadában, még sok év elteltével is megdöbbenve értesültem róla, hogy ifjabb István lelőtte magát az apja jelenlétében, az elnöki irodában.

A második év végén az egyik oktatóm azt tanácsolta, hogy csiszoljak még egy keveset az „Onomatopoetikus vagy hangutánzó kifejezések Arany János epikájában” című évzáró esszémen, majd adjam be valamelyik nyelvészeti folyóirathoz. Mivel megelégedtem azzal, hogy megállapodás szerint szeptemberben kezdem a gyakorlatomat a nyíregyházi megyei újságnál, visszautasítottam a kedves ajánlatot. Később megbántam.

Ezután sosem volt alkalmam magyarországi nyelvészeti újságban publikálni.

Az 1955–56-os tanévet Nyíregyházán töltöttem. A legnagyobb élmény a kötelező munkagyakorlat volt a Néplap napilapnál. Szívesen láttak az ottani csapatnál, melynek tagjai üdítőnek találták az élénk, lelkes hozzáállásomat, és ösztönzőleg hatott rájuk az új hang. Az adatgyűjtéssel és hírek írásával töltött első hónapok után komolyabb újságírói feladatokkal bíztak meg. Sokat utaztam, és színes történeteket meg jelentéseket írtam az emberek, a tsz-tagok vagy a mezőgazdasági alkalmazottak mindennapjairól. Jobban szerettem vonatozni, mint a szerkesztőségi autóval utazni. Így akárhová mentem, alkalmam nyílt az utasokkal beszélgetni és anyagot gyűjteni.

Minden utamról több cikkhez elegendő anyaggal tértem vissza, néhányat a helyi rádióállomás adott le. *

Dobi István 1948 vége és 1952 között a kormány elnöke, 1952-től 1967-ig az Elnöki Tanács elnöke volt.

63

M iska J ános

Az első dolog, amit gyakorló zsurnalisztaként megtanultam, az a történet hitelességének fontossága. A hírek megírásához az anyagot látogatás, telefon, levelezés és a média által gyűjtöttük. Egyszer elkeserítően kevés volt az anyag, és felhasználtam egy néhány héttel korábbi hírt egy embertől, aki a termelőszövetkezetük éves zárszámadásáról mesélt. Elmondása szerint a tsz-tagok el voltak ragadtatva a váratlanul magas jövedelmüktől. Még egy saját csasztuskában is bemutatta az ünneplésüket! Másnap a megfelelő ellenőrzés nélkül megjelent cikkem lázadást váltott ki a tsz-ben. Kiderült, hogy nem volt semmiféle ünneplés; a jövedelmek közel sem voltak olyan magasak, mint amit a Néplapban közölt írásom sejtetett. A tsz tagjai, miután nem bíztak a könyvelésben és csalást gyanítottak, vasvillákkal, feszítőrudakkal és bicikliláncokkal felfegyverezve megostromolták a könyvelői irodát, hogy meglincseljék a gazembereket.

Egész nap csörögtek a telefonok a lapnál. Volt mit megmagyaráznunk.

Januárban megbíztak azzal, hogy szerkesszek egy heti mellékletet a DISZ-nek (Dolgozó Ifjúság Szövetsége). Ez alkalmat adott arra, hogy egy fiatalos, sokoldalú és tematikus lapot állítsak össze. Cikkeket írtam a fiatalok aggodalmairól, társas és családi problémáikról, tanulási és munkahelyi félelmeikről, személyes szívügyeikről, boldogságukról, illetve a széttört család, szegénység és politikai diszkrimináció okozta boldogtalanságról, mely rendkívül érzékeny téma volt azokban az időkben. Némely jelentésemet a nemzeti média, például a budapesti Kossuth Rádió, kiemelte a hét legjobb írásaként. A gyakorlat végén elérzékenyültem, amikor a lap szerkesztője állandó pozíciót ajánlott a kulturális részleg vezetőjeként, 1300 forintos kezdő fizetéssel. Noha akkoriban ez magas bér volt, visszautasítottam a kedvező ajánlatot és szeptemberben visszamentem az egyetemre.

A lázadó főváros Az a Budapest, ahová visszatértem, nem az volt, mint amit elhagytam a gyakorlat előtt. A Sztálin három évvel korábbi halálával kezdődött enyhülés most közel került a forrponthoz. Nehéz volt a tanulmányokra koncentrálni. A politikai hírek ellentmondásosak és zavarosak voltak. Úgy tűnt, hogy az oroszok megpróbálkoztak rendszerük megreformálásával, de tartottak a „csatlósállamok” feletti kontroll elvesztésétől.

Először beiktatták Nagy Imrét a miniszterelnöki hivatalba, miközben a sztálinista miniszterelnök Rákosi megtartotta tisztét a kommunista párt első titkáraként, mely a nemzet legmagasabb pozíciója volt. Rákosi minden tőle telhetőt megtett, hogy aláaknázza Nagy reformtörekvéseit. Hamarosan menesztették Rákosit egy időre, a helyére egy másik keményvonalas, Gerő Ernő került. Ám a reform-pártiak nem akarták elengedni Nagyot. Noha Nagy, Moszkvához hű maradván, mindent megtett, hogy még a barátait is eltántorítsa a köré való csoportosulástól – mindannyiuk biztonsága érdekében –, még így is mindenki őt tekintette a keményvonalasok alternatívájának. Rövid miniszterelnöki megbízása alatt kezdeményezett reformjai, például a kierőszakolt kollektivizálás megállítása, az erőltetett, gyors tempójú nemzeti iparosítás lassítása, a politikai és gazdasági foglyok szabadon bocsátása, amelyek mind azt szolgálták, hogy

64

Egyetemi élet és egy év gyakorlat

„emberi arca legyen a szocializmusnak” – ami merész célnak tűnt abban az időben –, felbosszantották Moszkvát, ahol ezt nem felejtették el. Ám Nagy Imre barátai közül néhányan bátrabbak voltak és továbbmentek. Ezeknek az értelmiségieknek a vezetésével elindult egy párton belüli mozgalom, amely a sztálinista módszertől a Nagy-féle irányba történő elmozdulásért küzdött. A mindeddig szigorúan ellenőrzött Irodalmi Újság a reformisták fórumává vált, melyhez az ország vezető írói közül számosan csatlakoztak.

Az egyetemen egész nap a politikáról volt szó, és elegünk lett a beszélgetésből.

Tenni akartunk valamit, cselekedni. Amikor Lengyelországból érkezett a hír az október 21-i poznani munkásfelkelésről, a gyári munkások magasabb béreket, szabad választásokat és W. Gomulka szabadon engedését követelték, mi is ki akartuk mutatni a támogatásunkat, ezért megszerveztük a magunk tüntetését. Miközben szerveződtünk, eluralkodott a zűrzavar. A Gerő-kormány először engedélyezte a demonstrációt, aztán betiltotta, majd ismét szabad utat adott neki. Természetesen kevesebben lettünk volna, ha a menetet betiltják, mivel az ÁVÓ-tól* való félelem még mindig erős volt, és kockáztattuk volna egzisztenciánkat, ha ellenszegülünk a kormánynak. De mindegy is lett volna, hiszen olyan sokan csatlakoztak az utcán a menethez, hogy a mi létszámunk elhanyagolható volt. Az 1956. október 23-i események közismertek.

A reggeli órákban diákküldöttségek látogattak el a gyárakhoz, hogy biztosítsák a munkásokat a délutánra tervezett tüntetésünk békés voltáról. Többek közt a lengyelországi és kelet-németországi testvéreink iránti szolidaritásunkat akartuk kifejezni, továbbá gazdasági és politikai reformokat követelni. Ezzel a szándékkal négyen elmentünk az Április 4. gyárhoz. A kapuig jutottunk, ahol egy hivatalnok fogadott minket. „Idefigyeljetek, ifjú elvtársak” – mondta szigorúan –, „jobban tennétek, ha visszamennétek az iskolába és viselkednétek, különben Magyarország hű népe el fogja tiporni az értelmetlen forradalmatokat.”

Tisztázzuk: eredetileg nem állt szándékunkban sem forradalmat kirobbantani, sem a kormányt megbuktatni, csupán a reformokat akartuk előmozdítani.

A tüntetés a tervezettnek megfelelően délután kettőkor kezdődött. A Petőfi téren gyülekeztünk, az egyetem épülete előtt. Hazafias beszédek és a híres színész, Sinkovits Imre által elszavalt Nemzeti dal (Talpra, magyar!) meghallgatása után Bem József emlékművéhez meneteltünk, mert ez a lengyel generális a magyarok oldalán küzdött az 1848–1849-es forradalom idején. Itt előkerült az első olyan nemzeti zászló, melynek lyuk volt a közepén. Onnan továbbmentünk a Parlamenthez. Az emberek ujjongtak az utcákon, bátorítottak minket, ezrek csatlakoztak hozzánk. Az ablakokban nemzeti zászlókat lengettek. (Sosem gondoltam, hogy ilyen sok hagyományos, a megvetett kommunista embléma, kalapács és sarló nélküli magyar zászló maradt az országban.)

Onnantól egyre több lyukas zászló tűnt fel az ablakokban és az erkélyeken. Mire elértünk a Parlamenthez, már több tízezer ember gyűlt össze. Hosszú várakozás után a korábban lemondatott miniszterelnök, Nagy Imre jelent meg és szólt a tömeghez: „Elvtársak!” „Nem vagyunk elvtársak” – válaszolta üvöltve a tömeg. *

Államvédelmi Hatóság

65

M iska J ános

Késő este továbbmeneteltünk a Múzeum térre és a Bródy Sándor utcai rádióépülethez, ahol a diákküldöttek kérték a 16 pont beolvasását, mint a nemzet követeléseit.

Az ÁVO tüzet nyitott ránk a rádióépület elsötétített ablakai mögül. A csepeli munkásnegyedből hatalmas konvojok érkeztek fiatal, fegyveres munkásokkal.

Ezek az események nyílt forradalomba fordították a békés tüntetést. Röviddel éjfél után, amikor a főváros körül állomásozó szovjet tankok megtámadták Budapestet, a forradalom függetlenségi háborúvá vált, két szocialista nemzet közötti háborúvá. Ám az októberi forradalmunkat, melyet nyugaton világrengető tettként csodáltak, november elején leverték – kevesebb mint három hétig tartott csupán. A Szovjetunió új, „forradalmi kormányt” hozott létre, Kádár János, a rezsim korábbi áldozata vezetésével. Vele zsarnokság lépett a zsarnokság helyébe.

A szovjet támadás november 4-én Nyíregyházán ért, ahová a Forradalmi Tanács küldött négy kollégámmal együtt, hogy segítsünk a demokratikus közigazgatás felállításában. A Városházán helyeztek el minket. A városba érkezésünk utáni napon, a reggeli órákban az ablakból észrevettem, hogy két tank állomásozott az utca kellős közepén, csövükkel pont az épületünkre célozva. Épp abban a pillanatban Nagy Imre miniszterelnök rádión szólt a világhoz, kijelentvén, hogy a kormány a helyén van, és az orosz csapatok támadást indítottak. Segítséget kért a nyugati kormányoktól. Nem kaptunk. Riasztottam a kollégáimat a többi teremben, és egy hátsó ajtón át kiszöktünk. Akkor már tudtuk, hogy a küzdelmünknek vége van.

Az ingázó gyári munkásokat hazaszállító busszal Nyírbéltekre mentem, ahol a szüleim éltek. (Akkorra a tsz feloszlott, és ők újra önálló gazdálkodók lettek. Elszegényedtek, mivel a termelőszövetkezethez való csatlakozásukkor elkobzott állataikat és mezőgazdasági felszereléseiket nem adták vissza. A jó föld, mely korábban az ő tulajdonuk volt, az ún. állami gazdasághoz került. Cserébe tizenegy hektárnyi pusztát kaptak néhány kilométerre a településtől. Megható volt, ahogy páran a rendes szomszédok közül önként felajánlották segítségüket, létfontosságú szerszámokat és felszereléseket kölcsönadva, amíg a szüleim valahogyan lábra álltak.)

December végéig a szüleimnél maradtam, letargiában és lesújtva, nem tudván, hogyan mehetnék vissza az egyetemre, és miként éljek a zsarnoki rendszerben. December 19-én a helyi közigazgatás Nyíregyházáról kapta a hírt, miszerint a pártközpontból „látogatók” érkeznek, hogy „érdeklődjenek” az elmúlt hónapok alatt végzett tevékenységem felől. A községi tanács feje, aki a család rokona volt, előre értesített, azt tanácsolván, hogy tűnjek el néhány napra. „De semmi elhamarkodott cselekedet!”

– figyelmeztetett. Épp egy nappal korábban Kádár János rádión bejelentette, hogy akiknek nem felel meg az új vezetés, szedjék a sátorfájukat és távozzanak. Ekkor tudatosodott bennem, hogy biztonságosabb lenne, ha elhagynám az országot. A család megtárgyalta a helyzetet, és abban állapodtunk meg, hogy disszidálok. Testvérem, Károly mit sem szeretett volna jobban, mint velem jönni és csatlakozni Tóni öcsénkhez, akiről megtudtuk, hogy átlépte az osztrák határt. Attól tartottam, hogy Károly vékony, gyengécske fiatal fiúként nem fogja bírni a megpróbáltatást. Szívszaggató volt a tudat, hogy a szüleinket teljesen egyedül hagyjuk hátra. Apa azt javasolta, hogy ha elérek Kanadába, lépjek

66

Egyetemi élet és egy év gyakorlat

kapcsolatba az ottani rokonokkal, főképp a haverjával, Dobos Jánossal, a keresztapámmal. Szomorú, de nem kerestem fel keresztapát, részben büszkeségből, mivel sosem mutatott érdeklődést irányunkban.

Búcsú az otthontól Édesanyám csomagolt nekünk pár szál kolbászt és néhány szelet kenyeret. Másnap reggel könnyes búcsút vettünk egymástól és két barátommal, Mihállyal és Miklóssal elhagytam szülőfalumat. Számomra tisztázatlan okokból a szüleim látszólag megkönnyebbültek, amikor elmentem. Nem ismertem fel az önzetlenségüket, és Kanadában évekig keserű voltam, mert azt hittem, meg akartak szabadulni tőlem. Később rájöttem, hogy ők csak jobb életet kívántak nekem. Nem akarták, hogy végigmenjek azokon a megpróbáltatásokon, melyeket életük során tapasztaltak: elvesztett háborúk, levert forradalmak, idegen megszállások, személyes zaklatások, magas adók, kierőszakolt termelőszövetkezetek. Arról nem is beszélve, mi lett volna, ha a „pártközpont látogatói” megérkeznek.

Aznap késő este értünk Budapestre. Szomorú volt a nemrég gyönyörű várost sötétségben és romokban látni.

Hazáját szerető magyarként nem tudtam elképzelni az életemet a szülőhazámon kívül. Egy évvel korábban ötéves ösztöndíjat ajánlottak, hogy Kínában folytassam tanulmányaimat. Ott részt vettem volna az ország felvirágoztatásáért folyó harcban, de nem éltem a lehetőséggel. És most meghasonlottam, amiért elhagyom a nemzetet, mely olyan sokat fektetett belém. Az volt a reményem, hogy nagyhatású magyar íróvá válok, a példaképeim, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc és Veres Péter nyomdokait követve.

A Déli pályaudvarnál töltöttük az éjszakát, szökési kísérletünkre várva. A vonatok jöttek-mentek, kénes gőzzel megtöltve a levegőt. Pufajkások érkeztek az éjjel igazoltatni. Azt mondtam nekik, hogy otthonról jöttem az egyetemre, a város újjáépítésére készen. Helyeslően bólintottak.

Korántsem voltak ilyen kedvesek a katonai főiskola egyenruháját viselő fiatalemberrel. Megragadták, kivitték magukkal. Később visszajött, kócos hajjal, vért törölgetve az arcáról. Egy hangos bolgár férfi rákiabált a gazemberekre, hogy miféle istenverte rendszer ez. Egyikőjük erre azzal válaszolt, hogy ő csak egy lusta bevándorló.

Az ország jó életet adott neki. „Idejöttél Bulgáriából és jó sorod lett. Hálásnak kéne lenned” – folytatta. A bolgár visszaordított, „Nem, én semmiért sem tartozom hálával! Elhagyom ezt a szaros országot, és soha többé nem térek vissza.” A csoport megfogta, kivitte a sötétbe, ahonnan nem jött vissza. Félelmetes éjszaka volt.

Reggel felszálltunk a hegyeshalmi határ felé tartó vonatra. A vonat tele volt utazókkal, legtöbbjük szintén disszidens, néhányan a kocsik lépcsőin álltak, biciklijüket a kezükben tartva. Lehangoló élmény volt. Nem tudtam szabadulni az elmúlt hetek eseményeitől. Mi történt? Hol rontottuk el? Hogyhogy a lengyeleknek sikerült kedvező megállapodást elérni, amíg mi ilyen siralmasan megbuktunk? Talán mert túl gyorsan cselekedtünk? Mert túl sokat akartunk, túl hamar?

67

M iska J ános

Pedig olyan jól indult. Megalakult a forradalmi kormány, s néhány nap leforgása alatt sok mindent elért. Eltörölte az egypártrendszert. Megállította a magángazdaságok erőltetett kollektivizálását. Úgy tűnt, hogy még Moszkva is hallgatott, és a szovjet csapatok elkezdtek kivonulni. Hirtelen új pártok születtek: a Független Kisgazdapárt, a Paraszt (Petőfi) Párt és a Szociáldemokrata Párt, mind jogszerűen és aktívan. Talán a kormány nem kapott megfelelő támogatást az emberektől. Egyértelműen túl sok irányzat állt elő túl sok követeléssel. Az új pártok vonakodtak csatlakozni a kormányhoz. Teljes káosz uralkodott. Talán döntő hiba volt bejelenteni a Varsói Szerződésből való kilépésünket. Világos volt, hogy Moszkva és a paktum tagjai is erőszakkal fognak reagálni erre a döntésre.

Lébénynél, úgy húsz kilométerre a határtól, leszálltunk a vonatról. Összefutottunk egy csoporttal, a járdánál álldogálva, beszélgetve gyorsan összebarátkoztunk. „Ti is elmentek innen?” – kérdezték. „Igen” – felelte Miklós, a legidősebb közülünk, aki később Kanadában a Nick nevet viselte. „A fiatal barátunk” – folytatta rám mutatva – „elég komolyan érintett, és most minden áron át kell jutnunk a határon”. „Ez tényleg így van?” – néztek rám együttérzéssel. „Ebben az esetben segítenünk kell nektek.”

Házi bort rendeltünk, majd poharunkat emeltük a hazára és a (bizonytalan) jövőnkre. A következő kör rendelése után ketten felajánlották, hogy megmutatják az osztrák határhoz vezető könnyű utat. Ám az egyáltalán nem bizonyult könnyűnek.

Ezek az emberek elég kényelmes, közönyös alakoknak bizonyultak. Ahogy visszaemlékszem, nem voltak rossz emberek, csak túl óvatosak vagy lusták voltak vállalni a kockázatot, hogy a végtelen mocsárvidéken át a határhoz eljuttassanak minket. Segítséget keresve az átjutáshoz, két vezetőhöz irányítottak – akik rászedtek bennünket.

Félrevezettek, majd hátrahagytak, nem messze a néhány órával ezelőtti indulásunk helyétől. Onnantól magunkra maradtunk. A nyugati csillagokat követve eltévedtünk a Hanság véget nem érő mocsarain, céltalanul gyalogoltunk, rajtam nyári cipő volt.

E megpróbáltatás alatt akaratlanul is felidéződött bennem a gyerekkorom, a családom és az iskolában töltött csodálatos évek emléke. Ahogy már említettem, sosem tudtam elképzelni, hogy elhagyom a hazámat. Viszont ez a bizonytalanság ideje volt, amikor mindenki állandó félelemben élt. Én például a középiskolai kötelező önéletrajzomból kihagytam – s ez végigkísérte a pályafutásomat – azt a tényt, hogy a nagyapám hét évet élt az Egyesült Államokban (ez önmagában elég ok lett volna az „átképzéshez”), sőt, hazatérése után hatvan hektár kiváló földet vásárolt a falu közelében, a kommunista hatalomátvétel után a hatóságok kuláknak bélyegezték meg, és a családja folyamatos zaklatás áldozatává vált. A kulák elnevezést azokra a jómódú gazdákra használták, akik dolgozókat alkalmaztak a napszámos munka elvégzésére.

A kulákokat a rendszer a dolgozó osztályok kegyetlen kizsákmányolóinak tekintette, akiket ebből következően ki kellett iktatni. Azt sem írtam bele az önéletrajzba, hogy az orosz megszállás előtt a szüleim egy szatócsboltot vezettek, és hogy az édesapám a Független Kisgazdapárt helyi elnöke volt. Az efféle kihagyások előbb-utóbb balul sültek volna el, komoly következményekhez vezetve.

Az út kimerített minket. A Hanság felázott és kietlen vidékén keresztül-kasul térdig érő, vízzel teli árkok kanyarogtak, szélüket magas fű fedte el. Véletlenül rájuk

68

Egyetemi élet és egy év gyakorlat

lépve az aljára süppedtünk, a nyári cipők megteltek vízzel, a nadrágok pedig eláztak.

Ez egész éjjel így ment. Sehol egy kis fény, még egy magányos csillag sem világított az addigra beborult égen, hogy irányt mutasson. Semmi zaj, még kutyaugatás sem.

Mégis úgy éreztem, jó döntés volt vállalni ezt az utat.

Két hónapot töltöttünk Ausztriában – pár hetet egy Linz melletti menekülttáborban, a többit a bécsi Dadlergasse 16. alattiban. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori fővárosa gyönyörű volt. Némi iróniát fedeztem fel abban, hogy az elegáns, történelmi épületeket, utcákat és parkokat teljes épségben találtam. Irigyeltem a boldog embereket, akik az aggódás bármi jele nélkül élték életüket. A menekülttáborokat jól megszervezték; finom ételt kaptunk az egyetem ebédlőjében; nagy, fényes luxusautók és villamosok suhantak az utakon. De sosem éreztem olyan elhagyatottnak magam.

Honvágy gyötört. Bűntudatom volt, amiért magára hagytam a hazámat a legnagyobb szükség idején, sötétségben és romokban.

A menekülttáborokban találkoztam néhány egyetemi társammal, legtöbbjüket nem lehetett éltanulónak nevezni. Sok hallgató, főképp a humán szakokon egyáltalán nem volt egyetemre való, és valójában nem is akart tanulni. Csak azért viselték el, hogy megússzák a hároméves kötelező katonai szolgálatot. Azt kívántam, bárcsak hazamehetnék. Bárcsak egyik nyugati ország se fogadna be! Még a kanadai nagykövetség rostájánál is alulértékeltem a viharos eseményekben játszott szerepemet, ahol pedig a jelöltek többsége azt a benyomást próbálta kelteni, hogy a forradalom nagy hőse volt.

Egykedvű voltam, és úgy tettem, mintha az egészet nem vettem volna komolyan. Az arisztokrata kinézetű tolmácsnő felém fordult és a fülembe súgta: „Vigyázzon, ember. Ha így folytatja, sosem jut el Kanadába!”

Fordította: Galambos Ágoston

69

Máriás József

„A mi kanadai emberünk: Miska János” A Kráter Műhely Egyesület négy kötetben – Túl a hídon, Magyar tavasz Kanadában, Magyar irodalom Kanadában 1900–2010 és angol nyelvű önéletírása, From Kerosene Lamps to Space Travels (A petróleumlámpától az űrutazásig) – adta a magyar olvasók kezébe az 1932-ben, a Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei Nyírbélteken született, Kanadában élő író, bibliográfus, könyvtáros, irodalomtörténész és irodalomszervező, műfordító és szerkesztő, Miska János életművének fontosabb elemeit, komponenseit. Személyiségéről, alkotó- és közösségépítő munkája jelentőségének érzékeltetésére idézzük Torontóban élő pályatárs, Dancs Rózsa sorait: „Olyan nyitott szemmel és szívvel élte/éli meg kanadaiságát, hogy közben magyar maradt, mint egy mindenkori Mikes Kelemen. Magyarsága mindig az »alkotás gyönyörűségében« öltött testet; hatalmas tudását nemcsak az otthoni, hanem a nyugati magyarsággal is megosztotta.”

A szerző neve ismerősen cseng a nyugati magyar irodalom iránt érdeklődő olvasók körében. A nyolcvanas évek végén, amikor a diaszpórában létrejött irodalom alkotóiról és értékeiről is egyre több szó eshetett az anyaországban, Miska Jánosról, munkásságáról is hírt hallhattunk. Az Új Tükör 1986. szeptember 7-i számának Szélrózsa rovata hírt ad arról, hogy lefordította Juhász Ferenc néhány munkáját, Nagy Lajos Kiskunhalom című szociográfiáját, Örkény István Tóték című drámáját, a hatvanas években megalapította a Kanadai Magyar Írók Körét. A cikk elismerően szól első kötetéről: „Régi és új emlékek kavarognak novellái világában, egy hazai gyökerekből táplálkozó író új szokatlan talajban próbál éltető nedvekre találni, földet fogni, megállni a lábán.” A sor folytatódik A Könyv (1988. 1. szám), a kecskeméti Forrás (1990.

3. szám), a Magyar Fórum (1991. szeptember 5.) hasábjain. Ez utóbbiból, Mátyás István tollából idézünk néhány gondolatot: „Él egy ember Kanadában, maholnap harmincöt esztendeje, s ez az ember minden erejével, tudásával, lehetőségével a magyar kultúrát, nyelvet, irodalmat szolgálja. Ezt a mi kanadai emberünket Miska Jánosnak hívják. […] közel másfél évtizedes munkával megjelentette a kanadai nemzetiségi irodalomról szóló bibliográfiát, amely hézagpótló munkának számít. A bibliográfia 65 kisebbségi csoport irodalmi anyagát sorolja fel, 75 különböző nyelven.” Az előbbihez hasonló elismeréssel méltatja Miska János munkásságát a nyíregyházi pályatárs, Páll Géza, a Kelet-Magyarország című napilap mellékletében, a Napkelet 1996. július 20-i számában. Az Új Magyar Irodalmi Lexikon elismerő, értékeinek arányában méltató szócikke, valamint a róla szóló kritikák jelentették a megismerés folyamatát, továbbá saját írásai is a Hitel, a Könyvtári Figyelő, az Anyanyelvünk és Kultúránk hasábjain. Az említett könyvkiadói esemény, valamint Miska Jánosnak a budapesti könyvhéten való

70

„A mi kanadai emberünk: Miska János”

személyes jelenléte méltán tereli rá az irodalmi közfigyelmet, indokolja, hogy megismertessük a kanadai magyar szellemi élet ébren tartására és szolgálatára elszegődött, immár öt évtizedes munkásságát, életművét.

A szépíró kettős kötődése „Én mindig író szerettem volna lenni.

Igazi író, nagy író, mint Móricz Zsigmond, vagy legalábbis Veres Péter.”

A Nem menekülhetsz című elbeszélése kezdődik eme ifjúi, romantikus álmokat idéző sorokkal. A küldetéstudat háttereként ott találjuk a nyírségi tájak paraszti társadalmát, amelybe beleszületett, a negyvenes-ötvenes évek kálváriás esztendeit, a kuláksorsot, a középparasztság tönkretételét; diákéveit, az 1956-os forradalom mozgalmas napjait és a menekülést az ismeretlenbe. Ott találjuk továbbá az emigrációs évtizedek küzdelmeit, a kanadai életbe való integrálódás folyamatát, az alapozást és kiteljesedést.

Irodalmi alkotásaiban a két világ – a szülőföld és a befogadó ország – elválaszthatatlan egymástól, állandó szimbiózisban, ölelkezésében él egymással. A nyírbélteki, nyíregyházi, budapesti emlékek ott kísértenek a kanadai élet stációinak – Hamilton, Toronto, Winnipeg, Leethbridge, Ottawa, Victoria – hétköznapjai és ünnepei hangulatában, összesimulnak a napi realitás eseményeivel. Olyan ez, mint a szivárvány kettős „kötődése”: magaslatokat átívelve mutatja meg igazi szépségét, színvarázsát, de éltető nedveit a horizont szélein lecsatlakozva, a földből nyeri.

A szépíró bemutatkozása a tizenöt elbeszélést tartalmazó Egy bögre tej című kötete megjelenéséhez (1969) kötődik. Az internet segít hozzá, hogy fogadtatásáról, korabeli visszhangjáról szót ejthessünk. „Miska János írásművészetét költői szabadság és riportszerű szubjektivitás jellemzi. [...] Miska e kötetében három világ elevenedik meg. [...] Régi Magyarország… Új Magyarország… Új Világ. [...] Jól ír, élvezetesen, érdekesen.” (Máté Imre, Nemzetőr, 1970) „Miska János novelláskötete úgy hat rám, mint a saját falum emléke. Elevenen tükröződik, életre kel a magyar falu képe. [...]

Emberábrázolása kitűnő. Élményei riportszerűek lebilincselők.” (Simon Lajos, Kanadai Magyar Újság, 1971) Wass Albert az Amerikai Magyar Szépmíves Céh Évkönyve 1971-i számában így ír róla: „Elbeszéléseiben érezni lehet a mélyebb dimenzió jelenlétét, az író lelki vívódásait. Nagy szerencse, hogy Miska János falusi gyerek, s józan földszagú mivoltából még a kanadai életforma sem tudja kiforgatni…”

A későbbi években megjelent kötetei – A magunk portáján (1974), Kanadából szeretettel (1989), Többnyire magunkról (1996), Lábunk nyomában (1997), Földiek között (1999), Jelenlétünk Kanadában (2001) – válogatott írásait ölelik fel, köztük számos elbeszélést, irodalmi értékű riportot, az irodalmi élet eseményeit, kanadai honfitársainak munkásságát méltató alkotásokat.

A Kanadai Magyar Írók Szövetségének elnökeként szorgalmazza antológiák megjelentetését. Kanadai Magyar Írók Könyve címmel 1969 és 1972 között három magyar;

71

M áriás J ózsef

később, a magyar szerzők megismertetése végett, két angol nyelvű antológiát – 1974ben, illetve 1988-ban – szerkesztett, melyekben, írásaival, ő is jelen volt. Önálló köteteiben, bár azokban is közöl prózai alkotásokat, már nem az irodalomé a főszerep.

A Kráter Műhely Egyesület által 2011-ben megjelentetett Túl a hídon című kötet ismételten a szépíróra irányítja az anyaország olvasóinak figyelmét. A kiadó, Turcsány Péter, az alábbi szavakkal bocsátja útjára Miska János kötetét: „…novellagyűjteménye az emberi kapcsolatokon túl is megőrzött Otthonról, a Hazáról, s a beilleszkedésben helyt álló tengerentúli magyarság együvé tartozásáról vall, aminek alapja már aligha lehet csupán a valóság világa, hanem a magyar nyelv metafizikája, »a hídon (a hidakon) túl« – a lelki és anyanyelvi összetartozás ereje.”

Az elbeszéléseiben jelképes szellemi hidat épít a két haza közt. A gyermekkor, a szülőfalu, a tájhaza képét, emlékeit idézi a Mindenszenti vásárok című írása. „Az emberek hajnalban nyakukba vették az országutat, vásárra hajtották a teheneket, hogy azok árából téli ruhát vásárolhassanak a gyerekeknek, és hízónak valót a karácsonyi disznóvágásra. Az én emlékezetemben úgy egybe tartozik e két fogalom, Mindenszentek és a vásárok, mint a kakas kukorékolása a hajnalhasadással. [...] Úgy élnek emlékezetemben, mint feledhetetlen drámai események. Egész nap kihalt volt a falu, csak alkonyat táján kezdett megindulni az élet. Jöttek haza a vásári népek, hangosan beszélgettek szekereik tetején, feltűrt gallérjaik mögül. A kémények füstje fátyolosan ereszkedett a nyirkos földre. A gyerekek futottak apjuk elé.” A vásár hangulatos leírása, a gyermekkori élmény megidézésének fonala egyszer csak megszakad. Egy közbevetett mondat –„Igen, ma Mindenszentek napja van otthon is” – jelzi, hogy mindaz csak emlék. Az otthon egy másik, rég mögötte hagyott világot jelent, elhunyt szeretteit. „Én meg itt állok az ablak előtt, az emlékeimbe mélyedve, mintha az elmúlt Mindenszentek ősi jellegét fürkészném. De hol találhatom azt meg ebben az idegenségben, ahol a harangok zúgását elnyeli a feneketlen préri, apám pedig, lecsendesülve, feladta a szegénységgel folytatott szívós harcát, melynek drámai megnyilvánulása egy-egy lámpa drámai darabokra hullását okozta.” A két kép – otthon és itthon – hangulati elemeiben is különbözik egymástól. Az előbbit derű, az emlékezés fátyolos, szivárványos fénye, az utóbbit a szeretteitől való elszakítottság borúja hatja át. Ugyancsak az óhazába repítenek az Egy dalkedvelő monológja sorai. A népdal, a templomi ének számára transzcendens erővel bír: „…az éneklés olyan volt mindig, mint a lélegzés: az élet szerves tartozéka.” Ezt hallotta otthon, erre tanította a falu kántortanítója, ezt építette tovább benne a gimnáziumi nótafelelős szerepe, és az Eötvös Kollégiumbeli baráti kör összejövetelek. Lejegyezte azokat egy kockás füzetbe. Emlékek, történetek fűződnek hozzájuk. „…elkísérnek engem az idő és a tér határain túl, s a fel-feldobott kő szimbólumához hasonlóan megőrzik bennem ősi hagyományainkat, bárhová szólítson is engem az élet.”

A kiragadott példákat még sorolhatnánk: a Húsvéti levelek, a Gépellenőrök, a Levél Kanadába, a Bújt az üldözött, az Otthon tavasszal, a Havi kétszáz pengő fixszel, a Búcsújárók szép történetei, képei, a szülőfalut, gyermekéveket visszaidéző soraival.

Az elbeszélések zöme a kanadai magyarság életéből meríti tárgyát. Elvezet bennünket a kicsinyke winnipegi magyar könyvesboltba (Könyvesboltban), a helybeli

72

„A mi kanadai emberünk: Miska János”

magyarok kedvelt találkozóhelyére, Várkonyi Ferenc fodrászműhelyébe (A fodrásznál).

A hamiltoni görög katolikus templomban az otthoni szentmisék emlékét idézi, „ahol legalább ezer lélek vett részt a szép liturgiában! Amikor énekbe kezd az a nagy tömeg, úgy tűnik, s talán ez így is van, mintha az egész föld összeölelkezne a szeretet és egyetértés fényében”. (A templomjáró krónikája). Felidézi kanadai tanulmányi idejének küzdelmes, sikerrel záruló esztendeit (A diplomás). Kanadai magyar életutak, sorsok elevenednek meg a Takarító, a Dohányföldön, a Hazajáró, a Húsvéti levelek című írásokban, melyek az új haza társadalmába való beintegrálódás keserves esztendeit, önnön sorsuk kiteljesedése kanyargós, megpróbáltatásokkal terhelt útjait jelenítik meg.

Az isteni gondviselés misztikuma című elbeszélése lényegét tekintve önéletírás, a harmincévi könyvtárosi szolgálat utáni nyugdíjaztatást követő esztendőket eleveníti fel. Ottawából a nyugodt környezetet kínáló, a Vancouver-szigeten levő Victoria városkába költözik. Egy súlyos betegség dönti ágyba, halálhírét költik. Az isteni gondviselés azonban másképp rendelkezett. Felgyógyulását csodának tekintették. „Az évek múlásával azonban egyre megerősít az a tudat, hogy akinek a lelkébe Isten ilyen eltökélt hivatásvágyat oltott, azt nem veszejti el egykönnyen, holmi tüdőgyulladásban.”

A Nem menekülhetsz című elbeszélés nem csupán azért késztet ismételt elidőzésre, mert annak kezdő sorait választottuk a szépíró Miska Jánost bemutató fejezetünk mottójaként. Benne az édesapja alakja áll előttünk, a családjáért önfeláldozóan küzdő, fia jövőjéért aggódó családfőé. „Apám, nagy tiszteletben álló egyéni gazda, gyakorlatias, nehéz munkán nevelkedett ember volt. Árvaságban nőtt fel, a hátra maradt családnak, két kistestvérének és az öreg Miska nagymamának ő viselte a gondját nyolc éves kora óta. Engem is katonásan, a gyakorlati életre akart nevelni, mesterségre taníttatni. Egész kicsi koromban, ha rossz fát tettem a tűzre, az udvaron kört rajzolt a homokba, a közepébe állított, feszes vigyázzállásban, s egyre-másra adta a katonai parancsot: Jobbra át! Hátra arc! Díszmenet!” S az emlék ezúttal is áttranszponálódik a jelenbe: „Manapság, ha nem olyan simán mennek a dolgok az életemben, ami a művészi hajlamú egyéneknél gyakran előfordul, sokszor eszembe jut az apám áldásos, józan paraszti életszemlélete. [...] azért akart pragmatikus szellemben nevelni, hogy megálljam a helyem, bárhová vessen is az élet, anélkül, hogy lélekben túlságosan megváltoznék. Vajon ezzel is óvni akart a rám váró megpróbáltatásoktól? Mi mást tehettem? Alma vagyok, nem estem messze az ő fájától.” A céljai, szándékai melletti következetes kitartást, a munka tiszteletét, életadó, egyéniségét meghatározó elmélyültséget és emelkedettséget onnan hozta, a nyírségi szülői házból. Az ifjúkori romantikus elszánás ugyan nem röpítette példa- és eszményképei magaslatára, de mindvégig hű maradt azokhoz az ideákhoz, amelyeket tőlük tanult. Nem egyéni alkotásokban, hanem a közösség, az irodalom, a tudomány szolgálatában lett méltó követőjük nemzettársai szolgálatában.

Ezt az életutat kívánta megörökíteni az Így élünk címmel elképzelt életregényében, önéletírásában is A gondolat, az idők múlásával arányosan, mind jobban foglalkoztatta. Már 1988-ban a Rádics Károly által készítetett interjúban (Van-e kanadai magyar irodalom?) jelzést olvashatunk arról, hogy „készülőben az életrajzi regényem”.

73

M áriás J ózsef

Ugyanezt erősíti meg Páll Géza a szerző Lábunk nyomában című kötetének szemlézése alkalmából, a Kelet-Magyarország című lapban, 1996-ban: „Nagyon várjuk a rólad, rólunk, a nyírségi emberekről szóló könyved, amely életünk, életed része, egy darabkája.

Egy csipetnyi Magyarországot építettél fel magad körül, kérjük, őrizd sokáig ezt a kis országot, amelyben ma már otthon érzed magad. De a lélek vándorútjai mindig visszavezetnek a szülőföldre is, hidd el, nekünk nagyon sokat adott és ad a te távoli jelenléted is…” Önéletírása fogantatásakor jutott arra a következtetésre, hogy fölöttébb szükséges lenne, hogy a befogadó ország jobban megismerje a magyar bevándoroltak életét, országépítő munkáját, hozzájárulását Kanada gazdasági és szellemi fellendítéséhez. Ennek a gondolatnak, szándéknak lett a gyümölcse a kedves feleség, Marie emlékének ajánlott, nyolc fejezetet felölelő, 2012-ben kiadott angol nyelvű alkotás: From Kerosene Lamps to Space Travels, amelyen a hét fejezetre tagolt, irodalmi igényű memoár ötvöződik az író munkásságának tudományos igényű számbavételével. Különös értéke e műnek, hogy oldalain két koncentrikus kör ötvöződik egybe: a személyes életút a közösségivel – a szülőfaluval, a hazával, a kanadai magyarság „életrajzával”. Az író szóbeli közlése nyújt számunkra bővebb betekintést a kötetben foglalt életút állomásaiba, eseményeibe. „A memoárban visszaemlékszem a gyermekévekre, felidézem a Nyírség évezredes múltját, a szegénységben is szép közösségi életünket. Szólok tanulmányaimról, kedves nyíregyházi gyakorlóévemről, a forradalomról, a menekülésről, kanadai új életem megalapozásáról, magyarságomról, melyről sosem feledkeztem meg. Még az agrártudományi témájú bibliográfiáimban is olyan tárgyakat választottam, amelyekben hazám és Kanada egyaránt érdekelt és eredményes volt. Hangsúlyt kap a könyvtárosi és bibliográfiai munkásságom, s főleg kanadai magyarságkutatási eredményeim. A magyarság, mielőtt bibliográfiáim megjelentek, ott fehér foltot jelentett. Kitérek a kanadai magyar irodalmi élet megszervezésének, a Kanadai Magyar Írók Szövetsége megalakításának körülményeire. Az általunk kiadott antológiákat az írók és az olvasók egyaránt kedvezően fogadták: az alkotók fórumot, a magyar közösségek pedig új életük tükrét láthatták bennük. A szövetség hírlevelei tájékoztattak a kiadási lehetőségekről, az állami támogatások igénybevételéről, a terjesztés módozatairól. Szervezési munkánk eredményeként a hetvenes-nyolcvanas években 140 magyar verskötet, 100 novelláskötet, több regény és színdarab jelent meg. A Kerosene Lamps… egy küzdelmes, sikeres életpályáról szól, amely ugyanakkor kortörténeti munka is. A kanadai nagykövetség szorgalmazza annak magyar kiadását is. Jelzem, hogy készülőben egy magyar nyelvű önéletírás is, mely – reményeim szerint – színesebb, irodalmibb lesz. Egyes fejezetei már megjelentek különböző kanadai magyar lapokban…”

Különös értéket hordoz a kötet nyolcadik fejezete, a felesége – Marie Miska – által összeállított bibliográfia. Első részében közli Miska János saját alkotásait – megjelenésük időrendjében – az általa szerkesztett és közreadott kiadványokat, kötetekben megjelent fordításait, tudományos publikációit, lapokban és folyóiratokban közölt írásai repertóriumát, történelmi témájú írásait. A bibliográfia második része tartalmazza a Miska Jánosról, műveiről írott cikkeket, tanulmányokat, a vele készített interjúkat. A két részből egy rendkívül gazdag és sikeres életpálya képe bontakozik ki.

74

„A mi kanadai emberünk: Miska János”

Mindezek ismeretében, elismeréseképpen nevezi őt George Payerle a kötet borítólapján a kanadai magyarság szellemi atyjának, Bisztray György egyetemi tanár pedig kanadai Kazinczynak.

Az irodalmi és szellemi élet küzdőterén „A leghőbb vágyam az volt, hogy közreműködjek a diaszpórában élő honfitársaim anyanyelvének és hagyományainak megőrzésében.”

Az első fórum, amelyen meghatározó szerepet töltött be Miska János, az általa kezdeményezett és létrehozott Kanadai Magyar Írók Köre volt (a későbbiekben szövetséggé alakult), melynek elnöke, 1974-től pedig örökös tiszteletbeli elnöke lett. E minőségében a kanadai magyar irodalmi élet szervezésének és irányításának élvonalába kerül. A következő években megjelentetett saját kötetei ennek a tükörképei.

Az 1974-ben kiadott, A magunk portáján című kötete az 1963 és 1973 között írott újságcikkeket, esszéket, beszédszövegeket öleli fel, bennük és általuk a szellemi élet eseményeibe pillanthatunk be. A kötetcím „kanadai magyar problémákat jelent, de mivel az általános életjelenségek megnyilatkozása a külföldre szakadt magyar egyének és társadalmi csoportok körében igencsak hasonló, így akár az Egyesült Államokban, akár Ausztráliában, vagy bárhol a földkerekség magyarlakta területén találunk ezekben az írásokban magunkra vehető és megszívlelendő igéket.” (Ludányi András, ITT–OTT, 1974) „Ezt a gyűjteményt a felvetett alapvető problémák tárgyilagos elemzése, az elevenig ható hozzáértés, s nem utolsó sorban a szókimondó író őszinte állásfoglalása teszi értékessé. [...] a magával hozott szellemi és irodalmi értékeket Kanada egészében oldja fel, s annak leszűrt tartalmát adja az ideszakadt magyarság kezébe.” (Juhász József, Nemzetőr, 1974) „A könyv esszék sorozata. Aki elolvassa, sok értékes gondolattal s adattal lesz gazdagabb. [...] Minden témájában az új és a régi haza problémái kerülnek feldolgozásra. A felülemelkedettek érzelmi tisztaságával tudja egységbe foglalni a kettőt.” (Domokos Sándor, Nemzetőr, 1974) A Kanadából szeretettel című kötete (1989) a következő évek (1975–1985) írásait gyűjti csokorba. A kanadai magyarok életéről, mindennapjairól írott esszék és riportok, az előzőhöz hasonló pozitív értékelések mellett, immár hazai lapokban is visszhangra, kedvező fogadtatásra lelnek. „Az itt közreadott írásoknak főleg dokumentumés történelmi jelentőségük van, bepillantást nyújtanak a Kanadában élő magyarok szellemi, kulturális és társadalmi életébe. [...] A szerző kanadai üzenete nemcsak az itthon élőkhöz, hanem az egész világon szétszóródott magyarokhoz szól. Közelebb hoz bennünket egymáshoz.” (Adamik Jászó Anna, Magyar Nemzet, 1989) „A kötet erősségét a kanadai magyar irodalmat bemutató tanulmányok képezik [...] a második fele a kanadai magyarság kultúrájának egyéb eredményeivel ismerteti meg az olvasót.”

(Bisztray György, Forrás, 1990)

75

M áriás J ózsef

A következő tíz esztendő (1985–1995) eseményeit a Többnyire magunkról című kötet (1996) örökíti meg. „A Kanadában élő magyarság szellemi életét méri fel egy fajtájához hű szakember látószögéből”. (Fáy István, Kanadai Magyarság, 1996) Ugyanez a téma uralja a válogatott riportokat és emlékiratokat tartalmazó kiadvány: Lábunk nyomában (1997).

Miska János magyarországi látogatásai előtérbe hozzák a gyermekkori éveket. Az időtávlat azoknak új dimenziót ad. A Földiek között című kötetben (1999) közreadott írásokban az otthoni emlékek kerülnek előtérbe az író gondolat- és érzelemvilágában „társbérletben” meglévő kanadai magyar valósággal: az értelmiségiek kemény küzdelmével, a dohányvidéki magyar farmerek szívós munkájával. Ugyanez a témája a Jelenlétünk Kanadában (2001) című kötetnek is. Bennük oly életutak rajzolódnak ki, melyek megbecsülést és tiszteletet ébresztettek a magyarok iránt.

E kötetek alapján készült a 2011-ben megjelent Magyar tavasz Kanadában című válogatás. Az előhang utal arra, hogy a kötet „fél évszázados közírói munkásságomból nyújt ízelítőt [...] az írásokon keresztül bepillantást nyerhet az olvasó a kanadai magyar élet különböző ágazataiba, kulturális, társadalmi, felekezeti és szellemi életünk sokoldalúságába [...] leghőbb vágyam az volt, hogy közreműködjek a diaszpórában élő honfitársaim anyanyelvének és hagyományainak megőrzésében. Ez utóbbit tekintem életpályám egyik legjelentősebb eredményének.”

A kiragadott mondatrészek jelzik az időhatárt, jelzik továbbá az írások személyes és közösségi vonatkozásait. Amint maga is vallja: ebbeli munkáját tekinti életpályája legjelentősebb eredményének. A szépíró háttérbe szorult, valamiféle belső sugallat arra indította, hogy a közösségszolgálatban keresse és találja meg élethivatása célját és értelmét.

A kötet néhány írása – Jóvátétel, Trianon emléke, A népzene sorsa, Hódolat Böszörménynek, Árpádkori templom, Mihály János emlékezete… – még az otthoni éveket, eseményeket (is) idézi. Ez utóbbiban utal arra, hogy a szülőhazában bekövetkezett politikai fordulat elősegítette az egymásra találást, melyből „a hazának is csak haszna lehet, részben, mert régi tartozását rótta le idegenbe szakadt fiai iránt”. (Tegyük hozzá: írásainak magyarországi megjelentetését, a Kráter Könyvesház által megjelentetett négy kötetet is az adósság törlesztés részeként tekinthetjük.)

A kötetből a közel negyedmilliós kanadai magyarság fél évszázados szellemi kibontakozása tárul elénk – a közösségi és személyes sikerek koordinátáira kivetített eredők mentén. Miska János évtizedeken át könyvtárosként dolgozott. Élt a hivatás által felkínált lehetőséggel: a szorosan vett szolgálati feladatokon túl tudatosan kereste, kutatta és feldolgozta a kanadai magyarsággal kapcsolatos adatokat – a bevándorlás kezdetétől napjainkig. Ennek egyik első gyümölcse az Így látnak minket. Kiemeli, hogy az évtizedeket felölelő folyamatban határkőnek számít a hetvenes években törvényerőre emelkedett kétnyelvűség és multikulturális törvény, a vele járó állami támogatás. Verőfény az esőben, Magyar tavasz Kanadában, Ottawai magyar színek, Molnár Ferenc Vancouverben, Hungarológia Kanadában, A világ legújabb magyar otthona, Csillagfordulás Victoriában, Magyarok Brit-Columbiában és más írások jelzik az új kezdet áldásos gyümölcseit Albertában, Calgaryban, a fővárosban, szerte az országban, ahol magyar

76

„A mi kanadai emberünk: Miska János”

közösségek élnek. A Széchenyi Társaság tevékenysége, a Rákóczi Alapítvány, a magyar házak sora, irodalmi rendezvények, a magyar bevándorlás centenáriuma, tudományos rendezvények, megemlékezések alkotják a különböző lapokban megjelent tudósítások témáját, egyazon cél érdekében: a közösségformálás, az identitásőrzés, a hagyományápolás gondolatának elhintése, tudatosítása végett. Nem a külső szemlélő sorai jelennek meg a Kanadai Magyarság, a Magyar Élet, a Magyarok Vasárnapja, a Tárogató, a Magyar Krónika, a Szigeti Magyarság stb. és a fentebb említett magyarországi sajtókiadványok hasábjain, hanem az események animátoraként, szervezőjeként közreműködő szerző szellemi erőteréből fakadó kisugárzásaként. Hitet és reményt ébresztenek ezek az írások, buzdítást mások számára: kövessétek őket, őrizzétek és ápoljátok ti is az őseitek által az óhazából hozott értékeket!

A példamutatás másik formája a különböző életutak, személyes sikerek, pályaívek megrajzolása, kivetítése. A kanadai magyar bevándoroltak közt igen sokan futottak be olyan karriert, amely elismerést, tiszteletet ébresztett irántuk – áttételesen pedig a magyar közösség iránt – a kanadai társadalomban. Miska János számtalanszor hivatkozott az elődökre, kortársakra, akik hírt, nevet megbecsülést szereztek maguk és a magyarság számára. Az e kötetben közölt írások elénk idézik Szabó Tibort, az Ontario Mezőgazdasági Egyetem kandidátusát (Korszakalkotó méhész), Rajháthy Tibort, a növényörökléstan tudós kutatóját (Isten veled, kutatóintézet), Nt. Metzger Frigyes ref. lelkészt, bibliakutatót (Látogatás a bibliamúzeumban), Wojatsek Károly emeritus professzort (Hungarológia Kanadában), Safranyik László tudományos kutatót (Safranyik László entomológus), dr. Benedek Viktor természetgyógyászt (Tavaszbontó események Victoriában) a közösségi életért dolgozó Kádár-házaspárt (Aranylakodalom), a rákos betegként Kanadát végignyargaló Fonyó Istvánt (Számunkra mindig is hős volt), dr. Szathmáry Emőkét, a Manitobai Egyetem elnökét (Tudósavatás Ottawában). Mind-mind azok közül valók, akik Kanadába érve, „a tenger közepére kerültek, s meg kellett tanulniuk úszni, de nagyon gyorsan, hogy mielőbb partra érjenek”. S ha már partot értek, szorgalmukkal, kitartásukkal, elhatározottsággal álltak be az országépítők, a hídverők közé.

Róluk mondta elismerőleg John W. Pickersgill bevándorlási miniszter: „a magyar menekültek jelentették az ország legértékesebb ajándékát, amit valaha is kapott” (Ötvenhatos magyarok Kanadában).

A kanadai magyar alkotók derékhadának számtartója „… az egyetemes magyar irodalom integráns részének tekinthető a mi munkásságunk is.”

A fentebb bemutatott kötetekben több összefoglaló, illetve egyedi témakörre utaló tanulmány szól a kanadai magyar irodalmi életről, alkotói pályákról, művekről. Miként is lehetne másképp egy olyan személyiség esetében, kinek „szellemi lételeme az irodalom”. A találó jellemzést Bisztray György, a kanadai pályatárs irodalomtörténész írta

77

M áriás J ózsef

le, aki a kecskeméti Forrás 1990. márciusi számában méltatta a Miska János Kanadából szeretettel című kötetét. „A kötet erősségét a kanadai magyar irodalmat bemutató tanulmányok képezik. Egyedülállóak azok a tanulmányok, melyekben Miska a kanadai próza egészének perspektívájából vizsgálja az ország magyar irodalmi vonatkozásait.”

Bisztray kiemeli: a kötet írója az ott élő magyar alkotók angol nyelven írott alkotásait „a kanadai magyar irodalom második dimenziójának nevezi”. Az Irodalmi ágazatok című, 1993-ben, a budapesti Hitel című folyóiratban közölt Miska-tanulmányból képet nyerhettünk annak sokszínűségéről, gazdagságáról. Kézenfekvő volt, hogy ily gazdag ismeretek birtokában előbb-utóbb hozzálát a sok részismeret, fölhalmozott hatalmas bibliográfiai anyag szintézisének megírásához.

Hogy ez a szándék mennyire élt benne, arról egy magyarországi folyóiratban közölt interjúban – Van-e kanadai magyar irodalom? (Könyv, 1988. 1. sz.) – kaphattunk jelzést. Rádics Károly „a kanadai magyar irodalom egyik legjobb szakértőjének” tette fel kérdéseit. Miska János válasza a címben föltett kérdésre: „Ez a kérdés sokat foglalkoztat minket is, s megvallom őszintén nehéz erre egyértelműen választ adni.

Egy kimondottan kanadai magyar irodalomhoz sajátos színekre, tónusra, formákra, tematikai vonulatokra és megkülönböztetett irodalmi eszközökre lenne szükség. [...]

Regényeinkben és elbeszéléseinkben kezd megjelenni az új környezet hatása, a kanadai életindíttatás néhány különleges árnyalata. Egészében azonban, úgy gondolom, inkább az egyetemes magyar irodalom integráns részének tekinthető a mi munkásságunk is.”

E gondolat nyer precíz, tudományos alapú megfogalmazást a két évtized múltán befejezett, a témát összefoglaló, szintézisbe öntő munkájának – Magyar irodalom Kanadában 1900–2010 – címében is.

Miska János a kötet előszavában utal az e témában előzőleg megjelent munkákra: Bisztray György: Hungarian–Canadian Literature (1987), Szakács István Péter: Szavak Prérijén: A kanadai magyar irodalom egy évszázada (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002), valamint saját munkái: Ethnic and Native Canadian Literature – Bibliography (1979, 1990), és Literature of Hungarian–Canadians: Essay and Bibliography (1991); egy vele készített interjúban – Sajátos Kanadai Magyar Irodalom – említést tesz Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Rónay László, Kürtösi Katalin és Czigány Lóránt kanadai témájú könyveiről, írásairól.

Kötetének törzsanyaga két nagy fejezetre tagolódik: A magyar nyelvű ágazat és az Angol nyelvű ágazat.

Az első bevezető része felvázolja a kanadai magyar bevándorlás történeti hátterét, annak hullámait és jellemző vonásait.

Az előzmények messze vezetnek vissza az időben. Az 1902-ben született első, maradandó értékű alkotás – Szatmári János: Préri éneke – „egy nagy lélegzetű életrajzi eposz” az ő otthonra találásukat, kemény küzdelmüket örökítette meg. A későbbiekben csupán elszigetelt törekvések, alkotások jelzik a magyarság irodalmi önkifejezésének folyamatát, országos terjesztésű vagy helyi kezdeményezésből született lapok hasábjain, szórványosan megjelenő kötetekben. Hátterében ott találjuk a magyar irodalom gazdag hagyományából fakadó indíttatást, az elhagyott haza iránti vágy

78

„A mi kanadai emberünk: Miska János”

kifejezésre juttatását éppúgy, mint a hontalanság keserű érzéseiből fakadó fájdalom versekben, prózai alkotásokban való megörökítésének szándékát.

A bevándorlás második nagy hulláma a trianoni összeomlás következtében indul meg. Ehhez az időszakhoz kötődik, az akkori életérzésnek adnak hangot Kováchy Kálmán és Izsák Gyula költeményei.

A kanadai magyar szellemi felívelés a második világháborút, különösen az 1956os magyar forradalmat követő kivándorlási hullámokhoz kötődik. Katalizátorként hat e folyamatra a már említett kanadai nemzeti megújhodás, valamint a hetvenes évek elején elfogadott Bilingual and Bicultural törvény, a multikulturális minisztérium létrehozása, amely nem csupán eszményi hátteret, hanem anyagi alapot, támogatást is nyújtott a nemzetiségi kultúra ébrentartásához, fejlődéséhez, magyar tanszékek létrehozásához, a hungarológiai kutatások, kiadványok – antológiák és saját kötetek – megjelentetéséhez. Az előző években egyéni kezdeményezésre megalakult Kanadai Magyar Írók Szövetsége immár intézményesen szervezheti a magyar nemzeti közösség irodalmi életét.

A magyar ágazat fővonalába a költészet kerül. Alkotóik a hazai irodalmi hagyományok és áramlatok csapásain haladva adnak hangot a szülőhazához fűződő érzelmi kötődésnek, a kanadai integrálódás lelki válságokkal terhes folyamatának. Számukra az anyanyelv felbecsülhetetlen értékűvé válik: „De ím, megmaradt egyetlen Hazának,/ vég-fellegvárnak az édes anyanyelv, / s bármely vidékét járod a világnak, / mindig is veled lesz, nem hágy soha el…” (Andrásik Gyula) Igen, ez lett az eltéphetetlen lánc, amely gondolatban és érzésben az elhagyott otthonhoz, a nemzethez, az őseiktől örökölt hagyományhoz fűzte/kötötte az alkotókat s általuk pedig a másfélszázezres magyarságot. Az irodalmi derékhad olyan neveket adott a kanadai magyarságnak – a másfél évtizednyi időt ott élő Faludy Györgyöt, továbbá Tűz Tamást, Béky-Halász Ivánt, Fáy Ferencet, Csinger Józsefet –, kiknek nevét, ha késve is, az anyaország is megismerhette, elismeréssel övezte.

Az őket követő középnemzedék tagjai már otthonosan mozogtak mind a magyar, mind a kanadai kultúrában, a modern irodalmi áramlatokban. A kettősség nem feledtethette velük az emigránsok körében folyton vissza-visszatérő kérdést: „Ki volt bölcsebb: ki otthon maradt? / Megalkudott, míg belül szenvedett? / Vagy ki nem vállalta a rabigát, / S külföldön viselt nehézségeket…” (Király Ilona) Az ebben sorban említett alkotók – Vitéz György, Kemenes Géfin László – bár a honvágy kínzó érzése nem enyhül el lelkükben, már hangot kap a jelenben, jövőben vetett hit, fészket lel a nyugalom, kiegyensúlyozottság érzése is, mely örökszép sorokban ölt testet. Az újabb nemzedék már a kanadai életben formálódott, eszmélt a világra, „költészete magán viseli korunk szellemiségét, a dolgok reális értelmezését”, az angolszász irodalmi áramlatok megtermékenyítő hatását. Bebek János, Seres József, Dániel Nagy László, Bali Brigitta, Sajgó Szabolcs, Simándi Ágnes költő jelenti a jövő ígéretét.

A prózaírók számának szerényebb táborát Miska János az általánosan tapasztalható visszaesésnek tulajdonítja, továbbá annak, hogy „nem áll rendelkezésünkre a prózaírás alapvető talaja, a homogén magyar közösségek hozzáférhetősége. Igazán nagy kaliberű művekhez a környezettel kialakított közvetlen kapcsolatra, mélyen

79

M áriás J ózsef

futó gyökerekre van szükség”. Ez magyarázza azt, hogy ha születtek is ilyen művek, tárgyukat a régmúlt vagy a XX. századi magyar politikai fordulatokból merítették, továbbá azt is, hogy elsősorban a rövidpróza került túlsúlyba. Kulcsár Lajos, Domokos Sándor, Sárvári Éva, Miska János, Bisztray György, Dancs Rózsa alkotói műhelyéből kerültek ki olyan alkotások, amelyekben a hazai emlékek a kanadai realitásokkal, magyar sorskérdésekkel ötvöződnek, érzékeltetik, elénk vetítik az ott élő magyarság életérzését, lelki vívódásait, gondolatvilágát.

Miska János a kanadai magyarság irodalmának külön ágazataként, de annak integráns részeként tárgyalja azokat az alkotókat, akik angol, illetőleg francia nyelven írnak, magyar származásukat tudatosan vallják, magukat magyar etnikumú kanadaiaknak tekintik. Közülük a legkiemelkedőbb John Marlyn, kinek 1957-ben megjelent életrajzi regénye – Under the Ribs of Death (A halál szorításában) – Kanada-szerte elismerést vívott ki. A sikeres prózaírók sorát gazdagítja Vizinczey István, Jónás György, Porter Anna, a már másodgenerációs Payerle György és Dobozy Tamás. Az angol nyelven alkotó költők sora ennél szerényebb és kevésbé ismert. Költői eszközeikben a modern irányzatokat követik, kísérletező alkatúak, az avantgárd, absztrakt törekvések követői. Zend Róbert, Könyves Tamás, Farkas Endre, Tihanyi Éva alkotja az angol ágazat lírai vonalát.

Az életutak és életművek, alkotások bemutatása sorában egyaránt találunk lexikoni tömörséggel megírt pályaképeket, elemzéseket és bővebb, szubjektív megközelítésű, elmélyültebb alkotói portrékat. Különösen szép sorokat ír Veszely Ferencről, Kemenes Géfin Lászlóról, Fáy Ferencről. Az alapos tárgyismereten túlmenően kiérződik belőlük az irodalmat rajongásig szerető könyvtáros és tudós bibliográfus precizitása.

A részekből sokszínű kompozíció körvonalai, színharmóniája tárul elénk.

Ezen a táblaképen helyet kap a kanadai magyar irodalomban szerény helyet elfoglaló drámairodalom, amely saját színház – alkotásra ösztönző –„megrendelő” – híján nem bontakozhatott ki. Helye van továbbá a vallomások, életregények, emlékiratok, naplók formájában megírt a magyar és angol nyelvű önéletírásoknak. A kötet szerzője pár szavas tárgyi megjelöléssel sorolja a többnyire magánkiadásban megjelent műveket, az azok visszhangját, fogadtatását dokumentáló könyvészeti utalásokat.

Mindkettő rendkívül értékes forrás az alkotók munkássága, életművük iránt érdeklődő kutatóknak.

Az irodalmi élet nem csupán egyéni kötetek, kiadványok formájában jutott el az olvasó közönséghez, hanem nagy szerepük volt az antológiáknak is. A Kanadai Magyar Írók Köre, illetve Szövetsége 1969 és 1998 között magyar nyelven tizenegy, angol nyelven pedig két antológia kiadásával teremtett lehetőséget a publikáláshoz.

Mellettük más kiadványok is – Winnipegi Magyar Irodalmi Kör Antológiája (1986), Mozaik/Mosaic/Mosaique. Montreali Antológia (1993), Nyugaton is felkel a nap. A nanaimoi magyarok életképei (1997), Amerikai és kanadai magyar költők hitvallása (1998), Blessed Harbours. An Anthology of Hungarian–Canadian Authors (2002), valamint két magyarországi kiadvány is hírt hozott róluk.

A kötet függelékeként tarthatjuk számon Miska Jánosnak a kanadai magyar irodalom „mellékágazataival” foglalkozó tanulmányai újraközlését, amelyek sokban

80

„A mi kanadai emberünk: Miska János”

árnyalják, gazdagítják a monográfiában elénk táruló képet a kettős ágazatról, a forrásmunkák gazdagságáról, az e kérdéskörhöz kapcsolódó folyóiratokról, magazinokról, monográfiákról, tanulmányokról. A kötet végén közölt Válogatott irodalom a monográfia tudományos alaposságát hivatott alátámasztani; a Névmutató pedig a benne való jobb eligazodást segíti.

Munkássága jelentőségére világítanak rá az emigrációban élő pályatárs szavai: „Nincs a nyugati magyar irodalomnak olyan rendezett tárháza, mint a kanadai-magyar, köszönet Miska János munkásságának. Összeállításából képet nyerhetünk az angolul és franciául publikáló, főleg fiatal, magyar származású szerzők műveiről és a magyar képző- és zeneművészekről, valamint a tudósok munkásságáról.” (Borbándi Gyula) Bár nem tartozik szorosan a kötet irodalomtörténeti tárgyköréhez, de azzal összefügg – mondhatnánk attól elválaszthatatlan – a 240 ezer lelket felölelő magyar eredetű lakosság intézményes kutatását szolgáló kanadai hungarika kutatások számbavétele, bemutatása. Miska János részletesen ismerteti ezek intézményrendszerét, sajtóját, könyvtárait, levéltárait. Kutatómunkája révén válik a hungarológiai kutatás megalapozójává, a Kanadában élő magyar tudósok, jeles közéleti és kulturális személyiségek számtartójává. „Mit jelent az itteni levéltári búvárkodás az otthoni két műszakot is lehajtó küzdelmekhez képest? Szellemi virtust. Fajtám iránti elkötelezettségemet, annak szolgálatát” – olvashatjuk a Mátyás István által készített interjúban.

(Magyar Fórum, 1991. szeptember 5.)

A Kráter kiadó által megjelentetett négy kötet által egy rendkívül gazdag életmű létrehozójának, a kanadai magyar szellemi élet, az irodalom szolgálatára elszegődött kutató műhelyébe enged bepillantást. A felesége által összeállított, az angol nyelvű önéletírása végén közölt bibliográfiai anyagból kitűnik, hogy irodalmi tevékenységén túlmenően, mily nagy szolgálatot tett a kanadai magyarság történetének, szellemi életének feltárásáért, a kanadai–magyar kapcsolatok múltjának feltárásáért. Munkásságát magas kanadai állami kitüntetésekkel ismerték el. Szülőhelye, Nyírbéltek díszpolgárává fogadta.

Miska János és Páll Géza nyíregyházi újságíró 1956 tavaszán

81

Bakó Endre

Bessenyei György alakja a szépirodalomban Költők évszázadok óta küldenek egymásnak episztolákat, méltatják versben elődjeiket, ám dráma, regény főhőse csak jóval később lett művész, író. Ennek szemléleti alapját és jogosultságát a polgári rendszer teremtette meg, amely a művészetet, az irodalmat társadalmi szükségletnek fogadta el, s így az értékhierarchiában megemelte a művész rangját. Dolgozatunknak nem lehet feladata az életregény (vie romancée) vagy másképpen művészregény (-dráma) műfaji sajátosságaival, poétikai mibenlétével foglalkozni, netán e típusok magyar termékeiről számot adni, csupán annyit jegyzünk meg, hogy az első számon tartott művész tárgyú életregény irodalmunkban P. Szathmáry Károly nevéhez fűződik. Ebbe a fokozatosan terebélyesedő sorba tartozik Mikszáth Kálmán regényesített életrajza is, a Jókai Mór élete és kora (1907). Azóta csaknem minden jelentős művészünk, írónk, költőnk az esztétikum szférájában – regényben, drámában, sőt filmen is – életre kelt. A legtöbb vállalkozás – ez szinte természetes – Petőfi alakját menti át a fikció világába, de Csokonainak is több drámai és regénybeli szerepeltetése ismeretes.

1.

Bessenyei életműve, személyisége, saját korában és még hosszú évtizedekig – költőbarátait nem számítva – elkerülte íróink, költőink érdeklődését. Kazinczy Ferenc, Révai Miklós, Batsányi János, Ráday Gedeon, Földi János, Csokonai Vitéz Mihály, Vitkovits Mihály tett ugyan egy-egy kisebb-nagyobb gesztust életművének recepciója érdekében, de például „A reformkor nagy nemzedékének nincs Bessenyei élménye” – állapítja meg Némedi Lajos. „Toldi Ferencé az érdem, hogy Bessenyei úttörő jelentőségét 1849 után ismét bevitte az irodalmi közgondolkodásba. Ő az, aki az 1772-es korszakhatár jelentőségét többször is hangsúlyozza. 1872-ben aztán a Magyar Tudományos Akadémia díszünnepségén nagy beszédet tart az újabb magyar irodalomnak immár egy egész századáról és Bessenyei Györgynek korszakot nyitó jelentőségéről.” Ezt erősíti és árnyalja a következő megállapítás: „Mindaz az írói s gondolkodói erőfeszítés és eredmény, ami programjának alapja és tartaléka volt, jó időre szinte nyomtalanul eltűnt. Ő maga csak az 1930-as évektől kezdve, de főleg a

82

P. Szathmáry Károly, Balassa Bálint: történelmi regény, [Bp.], Singer és Wolfner, 1887.

Némedi Lajos, Bessenyei György utóéletéről = Irodalom és felvilágosodás, szerk. Szauder József, Tarnai Andor, Bp., Akadémiai Kiadó, 1974, 763.

Bessenyei György alakja a szépirodalomban

legújabb kutatások eredményeképpen nyerte el helyét művelődésünk és irodalmunk történetében.” A mai kutatók közül említést érdemel Bíró Ferenc neve. De még mindig három különböző születési évszámmal (1742, 1746, 1747) futnak vele kapcsolatos írások, s akadnak kiadatlan művei. Az első szépirodalmi megemlékezés, a Bessenyei Györgynek emlékezete c. „versezet” Virág Benedeknek köszönhető: Amelly tűz bennem még tart, s míg bennem az élet Tartand, György, teneked hálaadó köszönöm.

Nem vagy Egünknek alatta, s közöttünk; mert te halandó Nem vagy már; élsz, s ezt hirdeti versezetem.

1822-ben írta az epigrammát, de már jóval előbb megkülönböztetett figyelmet tanúsított Bessenyei munkássága iránt. 1817-ben megjelentette a Hunyadi László c. tragédiát, amely nem más, mint Bessenyei hasonló c. drámájának versbe szedése. Viszonylag korai elkötelezettségnek számít Széll Farkas ódája: Bessenyei György emlékezete. A magas hivatalt viselő debreceni jogász, mellesleg eredményes Bessenyei-kutató, fiatal korában poétának készült, s 1861-ben már versbe foglalta Bessenyei érdemeit.

(Megjelent a Vasárnapi Újságban.) Költeményének valószínűleg a bakonszegi környezet az inspirációs forrása. Erre utal a következő részlet: Még áll a fa a kis kertbe’ vénen – E hely’tt zengett lantja olykoron – – „Itt pihenjek e fa alatt mélyen, Ha majd megöl a kín s fájdalom!”

Szász Károlynak A magvető c. Bessenyei-ódája 1872-ben született, az akadémiai ünnepi ülésen olvasta fel. Az erdélyi származású poéta Arany János nyomdokain haladt, de nem rendelkezett a Toldi költőjének sem epikai, sem lírai képességével. 23 nyolc soros szakaszból álló ódát szentelt Bessenyei emlékének, amelyben túlteng a retorika. Ódájának alapeszméje eléggé sablonos: egykor nagy volt a magyar, de elsatnyult. „Mi a magyar most?” – teszi fel a szó szerint Berzsenyire hajazó kérdést Bessenyei korára visszavetítve. „Naggyá lehetni nincsen semmije.” De Bessenyei újra életre galvanizálta a haldokló magyar Múzsát, jóllehet tette bizonyult halhatatlannak és kevésbé életműve: Övé az érdem: első hogy ki merte Röpítni a fölkelő szózatot; A magvat, első, ő hintette szerte, Amelyből újra fölvirulhatott Az elriasztott Múzsák régi kerte, http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/03/13.html Virág Benedek Válogatott művei, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980, 132.

Debreczeni Ellenőr, 1899. máj. 12., 1.

Szász Károly Kisebb költeményei, II. kötet, 1883, 197–205.

83

B akó E ndre

Nem, amit írt, hanem amint hatott, Fölrázva ezt a félholt, béna testet: Az volt az érdem, az volt a nemes tett!

Felsorolja Bessenyei kezdeményezései közül a fontosabbakat, majd termékenyítő hatását – név szerint említve irodalmi nagyjainkat – egészen Petőiig vezeti. Kellő szerénységgel magát is elhelyezi a sorban. A fejlődést megakasztotta a szabadságharc vérbefojtása, de a virrasztók, a költők újra lelket öntöttek a népbe, s a kor kívánalmaihoz mérten immár ésszel akarnak győzni és nem puszta vállal.

1899. május 9-én Nyíregyházán felavatták Kallós Ede Bessenyei-ércszobrát. A kivételes alkalom Sajó Sándort, Benedek Jánost, Vietórisz Józsefet ünnepi költeményre ihlette. Sajó tizenhárom stanzából álló ódája ugyanazon az eszmei bázison nyugszik, mint a Szász Károlyé, csak szűkebb regiszterben és kisebb példatárral, de némileg modernebb változatban: Eszmék katonája, álmok álmodója, Szebb jövőnket zengi bátran, egymaga; Nyugat sugárfényét a hazára szórja: Gyászba borult égnek első csillaga.

Alvó milliók közt egymaga van ébren S riadó szavával fennen hirdeti: Nincs erő, boldogság, csak a műveltségben, S nincs igaz műveltség, csak ha nemzeti.

A korszerűbb megközelítés azt is jelenti, hogy „Szabolcs daliája, Bihar remetéje / elfeledten hal meg, koszorútlanul”. Vagyis a nemzet éretlennek és hálátlannak bizonyult Bessenyei törekvései iránt. Eszmeiségét és formáját tekintve alig különbözik Sajó ódájától Benedek János Bessenyei szobra c. 15 stanzából összeállt költeménye, melyet este a színházban ő maga adott elő: Mit véghez ő vitt: új honfoglalás, Áldás fakadt munkája nyomába, S kinek az élte ily gazadag, csodás, Meg nem szakad, nem vésze el a halálban.

Hiába törtek rá a századok, Hogy nyomait mély sírba eltemessék: Példád gyanánt örökre fennlobog Legszebb erény, a honfi kötelesség.

Vietórisz József hősi ébresztője is hasonló eszmekörben mozog: invokál, dicsőit, mérleget von, s vádlón kérdez, amelyre természetesen hallgatólagosan ott a válasz is:

84

Útközben, 1904, 10.

Debreczeni Ellenőr, 1899. máj. 9., 4.

Bessenyei György alakja a szépirodalomban

S álmodtad-é a sors csapását Legszebb korodban, hirtelen? Álmodtad-é, mért sújt csapást rád, A hit miért poklot terem? ...

Az „emberpróbán” általesvén, Szabolcs daliás vére te: Mért oly korán, s mégis napestén Lettél „bihari remete”?!

Ha véletlenül összekeverednének a patetikus, ráadásául nyolc soros szakokból álló versszövegek, legfeljebb az eltérő szótagszámokból lehetne kideríteni, hogy melyik kinek a szerzeménye. Vietórisz József – lévén nyíregyházi tollforgató, a Bessenyei Társaság tagja – szinte kötelességének tartotta, hogy időről időre tanúságot tegyen „Szabolcs daliás fia” mellett. Írt epigrammát, pohárköszöntőt (Bessenyei szülőháza, Bessenyei-serleg) és egy másik terjedelmes ódát (A bihari remete). Később még egy lángoló verssel szólította meg a költőt, s szellemalakját hívja segítségül, hogy biztatást adjon a megcsonkított magyarságnak,10 továbbá megverselte jelképes díszét (A gárdista kacagánya).11 Sajó Sándor feldolgozta azt az irodalomtörténeti legendát is, hogy a költőfilozófust annyira lekötötte „szeretője”, a magyar literatúra, hogy nőszemély nem is érdekelte, jóllehet őt magát a bécsi nők kitűntették rajongásokkal (Bessenyei szeretője).12 Jóval később Bessenyei szobrának látványa indítja nemzetféltő gondolatokra és vádló kérdésekre Kelen Lászlót.13 A 20. században Áprily Lajos, Nadányi Zoltán, Somlyó György, Rónay György, Bárdosi Németh János és többen mások szenteltek szép költeményt emlékének. Ezek az alkotások lírai mementók, a külsőt belsővé tudják tenni, a választott hős személyiségét a stilizált „én”-nel szerves, emocionális kapcsolatba képesek hozni. Vagyis az epikus megközelítéssel ellentétben lírává párolják a referenciális nyersanyagot, és létrehozzák a szubjektív totalitást.

2.

A prózai művek sorát Gaál Mózes Egy magyar testőr-ifjú c. elbeszélése nyitotta meg.14 Az elbeszélést történelmi bevezetés előzi meg, de az író nemcsak itt beszél a maga nevében, hanem a fiktív részben is megszólítja ifjú olvasóit. Mária Teréziát „a legáldottabb emlékű királynőként” emlegeti. „Azután trónra került egy királyné, ki telve volt jó szándékkal a magyar nemzet iránt; érzett hálát is; volt reá oka, mert meg nem csalatkozott a lovagias nemzet iránt táplált bizodalmában. Ez a királynő csodálatos Vietórisz József, Orgonazúgás: Költemények, Nyíregyháza, Szabolcsvármegyei Bessenyei Kör, 1923, 100–102.

Vietórisz József, Bessenyei, Szabolcsi Szemle, 1934/1, 3–5.

11 Én szőke városom: Írások Nyíregyházáról, összeáll. Hársfalvi Péter, Katona Béla, Nyíregyháza, 1971, 87–89.

12 Muzsikaszó, 1925, 43.

13 Kelen László, Bessenyei szobra előtt, Szabolcsi Szemle, 1938/1–4, 82–83.

14 Gaál Mózes, Egy magyar testőr-ifjú: Regényes elbeszélés Mária Terézia korából, Pozsony – Bp., Stampfel Károly, [1898].

10

85

B akó E ndre

női tapintattal egyéb módot eszelt ki arra, hogy megbarátkoztassa a makacs nemzettel a nyugati szomszédhoz való tökéletes simulás gondolatát.” Volt ebben némi számítás is, ismeri el az író, hogy aztán az elbeszélő korpuszban annál nemzetibb szemléletet érvényesítsen. Mert az is nyomdafestéket kap, hogy „abban az időben a királynén kívül alig volt barátja a magyarnak.” A mintegy két-háromívnyi elbeszélés szemléletmódja tipikus terméke a dualizmus korának, a manipulált közgondolkodásnak, amely szerint lehetségessé vált Kossuth Lajos és Ferenc József összebékítése.

Az elbeszélés a sárospataki búcsúval indul, mivel az idős Bessenyei különösebb ok nélkül hazahívta fiát a scolából. György öntudatos ifjú, sajnálja a döntést, mert úgy érzi, nagyon keveset tud: „ó, ha valamivel több tudományt vihetnék magammal haza.

Ha nem volnék ilyen óriási szamár, mint amilyen vagyok.” Otthon csak tipródik, míg végre apja elintézi, hogy testőrnek vigyék. „Az alispán bizonyosan megígérte, mivelhogy tégedet találtak az egész megyében a legdaliásabb nemes úrfinak.” Az apa búcsúszavai így hangzanak: „Fiam, György, azok közelébe jutsz, akik nem sok jót tartanak felőlünk; magad emberségével mutasd meg, hogy a magyar nem volt soha cégér, nem is lehet azzá soha senki szemében. Elszakadsz tőlünk egy időre, de szívvel-lélekkel a miénk maradj.” György megfogadja, hogy a világ minden kincséért sem adná „ennek a kis országnak a szeretetét.” Bécsben előbb szinte szárnyal, aztán csak tanul nyelveket, filozófiát, irodalmat, „tizenegy esztendőn át tanult szakadatlanul.” Az elbeszélő szerint elsősorban a nemzeti érzület és önmaga tudatlanságának gyötrő érzete motiválta. Döntő fordulat lehetne életében egy magas társadalmi körből érkezett házassági ajánlat, ám ő az elképedt közvetítőnek, egy udvari tanácsosnak így válaszol: „… vigye meg válaszomat: nem házasodom, mert már van menyasszonyom. […] Az én menyasszonyom nem hoz milliókat, még csak egy-két tallért sem, de hoz édesebb jutalmat mindennél: megadja lelkemnek a nyugalmát, a bizodalmat a jövőbe. No, hát az én menyasszonyom: a magyar literatúra.” Ezután az írói közlésből megtudjuk, hogy megjelent az Ágis tragédiája, amit egyesek vállvonogatva, mások, főleg barátai, a Bessenyei György Társaságához tartozók társuk „feje fölé nimbuszt vontak,” s a korábbinál is jobban megbecsülték. A könyv megjelenését nagy magyaros lakomával ülték meg. „Eddig van az igénytelen kis történet” – zárja szavait az író.

Nos, valóban nem kiemelkedő munka, mert Gaál Mózes nagyon leegyszerűsíti az élettényeket, a jellemek sem élnek, Bessenyei alakját is kívülről, sablonosan közelíti meg, nem tudott (de nem is akart) mélyebben behatolni bonyolult érzés- és gondolatvilágába. Az ifjú már az első említéskor kész jellem, később sem fejlődik. Léptennyomon a didaxisba ütközünk, s különösen e futamokban lesz retorikus az egyébként élvezhető nyelv. Javára kell írnunk azonban, hogy az első próbálkozás volt!

Bokor Malvin Virradat címen írt „lányregényében” Bessenyei csak epizódszereplő.15 Az írónő egy XVIII. századi középnemesi udvarház életét eleveníti fel, a Szászdy Tamás uram Bécset megvető, a retrográd magyar hagyományokhoz makacsul ragaszkodó világát. Jellemző, hogy a főhős, Szászdy Marika csak 17 éves korában tanul meg írni-olvasni, hogy aztán a körülmények szerencsés, s nem feltétlen szükségszerű összejátszása folytán kinyíljon előtte a világ. Bécsbe kerül, a királynő környezetébe, 15

86

S. Bokor Malvin, Virradat: Regény a XVIII. századból, Bp., Szent István Társulat, 1913.

Bessenyei György alakja a szépirodalomban

aki meg akarja házasítani, de terve nem sikerül, mert Marika, miképp a veronai Júlia, a család ellenségének, a szomszéd birtokosnak a fiát, Szebenich Pétert szereti, aki már előbb testőr lesz. Sorsukba, életútjukba beleszövődik Bessenyei és műve, az Ágis tragédiája. A költő egy fejezetre terjedő megjelenítése merő fikció: nem hivatalos audiencián, hanem egy spontán báli beszélgetés során járul hozzá a királynő, hogy neki ajánlhatja az Ágis tragédiáját. A fikcióban megjelenik a dokumentálás szándéka, mert Bessenyei némelyik válasza csaknem szó szerinti átvétele saját írott mondatainak.

A magyaros feminista regény azzal a belső ellentmondással küzd, hogy miközben hangsúlyozza a magyarság erényeit, sérelmeit, aközben írói közlés és szereplői megnyilatkozás formájában többször is elhangzik, hogy a királynő szereti a magyarokat „a népek jó anyja”, s más ilyen dicséret. A szerelmi szál, néhány jelenet s a jellemek többsége voltaképpen a lektűr tartományába tartozik, de az írónő nem dilettáns, ezt korismerete, stílusa bizonyítja. Különösen a ruhák, báli jelenetek leírásában jeleskedik. A „fehér könyvek körébe tartozó, bájosan egyszerű történet” legfőbb erényének az egykori kritika is a korrajzot tartotta. „Bokor Malvin nem mondja, hogy korrajzot ír, és mégis korrajzot olvasunk, történelmünknek egy érdekes fejezetébe tekintünk bele, melyben élethű történelmi alakok mozognak…”16 – állapítja meg 1914-ben a Katholikus Szemle kritikusa.

Téved, aki Benedek Marcell A láthatatlan testőr17 c. helyenként igen színvonalas, romantikus levélregényének főhősében Bessenyeit sejti, mert az Báróczy Sándor kapitány. A regénybeli romlott Leöchey Pál már-már elcsábítja Henyey Rózát, ám a láthatatlan testőr megmenti a leányt, megvív érte, és csaknem halálos sebet kap a csábítótól, s mindezt plátói szerelemből tette, mert életkora miatt már nem pályázhat a leány kezére. Róza végül Monoszlay László felesége lesz. Bessenyei többször is feltűnik a levelekben, s mindig virtuális szerepekben. Először a színházi páholyban látogatja meg a levélíró leányt, s „szeme könnyes volt a lelkesedéstől, s újra erősen megígértette velem, hogy elmegyek a testőrök báljára.” (Bessenyei Voltaire Zaїre c. tragédiáját könnyezte meg.) A testőrök bálján „nagy tűzzel magyarázza nekem Ágis tragédiájának második felvonását, kegyetlenül félbeszakítottam, és talán sohasem fogom megtudni, hogy sikerült-e Ágisnak és Kleombrotesnek fellázítani az éhező spártai népet…” De 1774-ben, már asszony korában végül olvasta a tragédiát, „és olvastunk mindent, ami szépet azóta írtak, kinyomtattak a bécsi magyar testőrök.

Bárcsak volnának idehaza is, akik példájukat követik.”

Néhány nyíregyházi személyiség, köztük M. Juhász Margit sokat tett az egészséges, tudományosan megalapozott Bessenyei-kultusz fellendítéséért. Elmélyedve a Bessenyeiéletmű tanulmányozásában, a filozófus-költő hányatott élete átképzeléses prózai mű írására ösztönözte őt is. A Bessenyei-mozaikok c. etűdök, mint a cím is jelzi, öt részből áll, öt fontos élethelyzet lenyomata18 (A futár megérkezik, Delfén kisasszony és a filozófia, Bessenyei György társasága, Újra a Tisza-parton, A bihari remete). Az egyes mozaikok megállnak önállóan, belső összefüggés formailag nincs is köztük, az egységet Bessenyei Cs-né, Virradat, Katholikus Szemle, 1914, 220–222.

Henyei Róza levelei Monoszlay Máriának, Bp., 1921.

18 Napkelet, 1934, 139–147.

16 17

87

B akó E ndre

életének ismerete teremti meg az olvasó tudatában. Négy mozaik nyitánya az ő műveiből vett mottó. Az alkalmi szépíró alakító készsége kifogástalan, s minden sorából kitűnik elmélyült anyagismerete, empátiája. (Talán az egyetlen irodalmi feldolgozás, amely megemlíti a költő súlyos betegségét, a fenyérkórt.) S még valami, ami minden más Bessenyeiábrázolásból hiányzik: a Delfén kisasszony és a filozófia c. részben megcsillan a humor.

M. Juhász Margit egy kellemes költeményben is műalkotássá érlelte Bessenyei-vízióját.19 A helyi kultusz ébresztője és ápolója a Szabolcsi Szemle munkatársi gárdája volt, „azoké az embereké, akiket Bessenyei lángoló szerelme ihletett és jegyzett el a magyar művelődésnek.”20 A tanulmányíró Belohorszky Ferenc is megpróbálkozott egy novellával, és nem vallott vele szégyent. A világ így megyen. Emlékezés Bessenyeire.21 Egyetlen epizódot ragadott meg és emelt ki a költő életéből, Kazinczy pusztakovácsi látogatását stilizálta át. A szereplők az erdő szélen találkoznak, s nem ismerik fel egymást, így az úton lévő Kazinczy kíméletlenül elmondhatja lesújtó véleményét Bessenyei munkásságáról. „Bessenyei – folytatta az utas szelíd hangon, mintha a vándort meg is akarná győzni – ő csak a múlté. Amit ő írt, az csak az övé…” Bessenyeit nem is tartja írónak, mert nem újította meg a nyelvet. A drámai párbeszédben kicsúcsosodó elbeszélés alaphangulatát művészi módon fokozza a szimbolikussá növesztett kerékjavítás. Az új küllőkkel ugyanis gyorsabban halad a kocsi… E találkozással beteljesedik a „bihari remete” csalódottsága. Említést érdemel az elbeszélés lényegre törő vonalvezetése és elegáns stílusa. Kárpáti Aurél A bihari remete c. elbeszélése a Nyugatban jelent meg, majd novelláskötetben.22 A rövid, mindössze ötoldalas írásmű egy epizódnyi futam kivételével voltaképpen nem is elbeszélés, inkább hangulatkép, az öreg, immár 63 éves író-filozófus életkedvének kilobbanását sűríti lírai mondatokba.

Kárpáti Aurél alaposan ismerhette Bessenyei életét, ezért tudott hitelesen felidézni több lényeges életmozzanatot a költő töprengéseit imitálva. Az említett epizód a meg nem nevezett bécsi grófnő látogatása, akit Anna húga által utasít el, azzal az üzenettel, hogy ő már meghalt. Majd a grófnő távozása után nyergeltetett. „Nyakába vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra, s nyomába vágott az elporzott hintónak. Nem sietett, lépésben haladt. Nem akart utolérni senkit. Semmit. A határdomb tetején aztán megrántotta a lova száját. Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte tenyerét, s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe, amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl, a Dunán túl. Mögötte a Berettyó menti síkon elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is kilobbant a lefutott napnak.” A jelképes befejezés a méltó koronája. Kárpáti pusztai egyedüliségben lemorzsolt huszonöt évet említ, tehát azokhoz csatlakozik, akik Anna unokahúga társaságát pusztán rokoni segítségnek vélelmezik.

A magyar bibliográfiai irodalom nem tartja számon a „serdült ifjúság”-nak készült Magyar testőrök Bécsben c. regényt,23 holott az igényes küllemű könyvben a tényeket M. Juhász Margit, Bessenyei, Szabolcsi Szemle, 1939/1–4, 1.

Szohor Pál, A Szabolcsi Szemle életre hívása, Szabolcsi Szemle, 1934/1, 1–3.

21 Szabolcsi Szemle, 1935/9, 303–309.

22 Kárpáti Aurél, A bihari remete és egyéb történetek, Bp., Athenaeum, 1920.

23 Dánielné Lengyel Laura, Magyar testőrök Bécsben, ill. Kolozsváry Sándor, Bp., Dante, [1937.]

19 20

88

Bessenyei György alakja a szépirodalomban

illetően sajátos, merész Bessenyei-vízió ölt alakot. Lengyel (Polák) Laura 1742-re teszi a költő születési évét. Apja azért veszi ki a pataki iskolából, mert Göttingába akarja küldeni, ám ez az anya korai halála miatt meghiúsul. Nagynénje, Emma néni szerzi meg számára Abaúj vármegye (?) ajánlatát a testőrséghez. Búcsúzáskor Boldizsár bátyja, aki Pusztakovácsiban gazdálkodik, látja el öccsét ambivalens tartalmú „poloniusi” tanácsokkal. Dicséri a királynőt, „de elfelejteni, ami volt – azt nem szabad.” A XXVIII. fejezetből szerveződő regény cselekménye a III. fejezettől kétszálú, és a korábbi művekhez képest újszerű a történetben a Burg világának ábrázolása a rokonszenves Mária Teréziával, illetve Marie Antoinette-tel a középpontban. A párhuzamos szerkesztés azáltal nyer belső logikai indoklást, hogy a testőr Bessenyei szerelmes Marie Antoinette-be, a legkisebb Habsburg-királylány magyar társalkodónője, Tardos Krisztina meg Bessenyeibe. A költő érzelmei azonban sohasem tárulhatnak fel. Az írónő keveset törődik az egyoldalú szerelem lélektani ábrázolásával, hitelesnek tűnik viszont Bessenyei már itthoni reagálása, amikor plátói szerelmét, mint XVI. Lajos feleségét, kivégzik: őrült vágtában hajt haza a megyegyűlésről. Dánielné Lengyel Laurának és hősének történelemszemlélete a köznemesi, azaz a dzsentroid felfogást követi: eszerint Mária Terézia jó királynő, II. József diktátor. Költő modellje elhatárolódik mind a francia és magyar radikális felvilágosodástól, mind II. Lipót, még inkább I. Ferenc reformellenes kormányzásától. Az írónő rejtett narrátorként is megmegszólal, olykor informál, olykor oktat, máskor értekezésbe kezd, néha előre szalad a politikatörténet felidézésével. De a két főszál, valamint az elágazó epizódok mind összefutnak, a regény komplett benyomást kelt.

Szira Béla Bécsi tinta, magyar toll c. ifjúsági regénye Bessenyei bécsi metamorfózisának ábrázolására tesz kísérletet.24 A regénybeli Bessenyeit 1765-ben, 18 évesen Bécsbe indítják, de a 230 oldalas írásnak csak a 96. oldalán érkezik a birodalmi fővárosba.

Szekeres utaztatása alkalmat ad az írónak arra, hogy hősét ismeretekkel gazdagítsa más magyar tájak és emberek életviteléről, felfedeztesse vele az egykori hazai állapotokat. Bécsben testvérei segítségével hamar beilleszkedik a testőrszolgálatba, s mint a spongya, szívja magába a birodalmi főváros által nyújtott főleg művelődési, művészeti élményeket. „Bessenyei alakját a hagyományos szokásnak megfelelően ő is önkénytelenül idealizálja, de általában mindvégig igyekszik modern érdekességet belevinni a meseszövésbe és emberábrázolásba. Amit leginkább ki kell emelnünk, kétségtelenül előadásmódja és stílusa. Mindkettő hűséggel simul a korhoz és hőséhez. Bizonyos régies íz jellemzi nyelvét, előadásában pedig a legnemesebb műfaji hagyományok friss erejét érezzük”25 – írta Fényi András. Ezek valóban pozitívumai a kronologikusan haladó történetnek, amely jó érzékkel értékvonatkozású epizódokat foglal magába. Ám túl azon a technikai hibán, hogy az Aszódon kapott nemes ifjú társat, Zilahy Sebes Dénest, aki szintén Bécsbe igyekszik a testőrséghez, Szira Béla Pozsonyban „felejti” – a regény ifjúsági szinten marad, mert az író nem képes Bessenyei világnézeti, erkölcsi vívódását belső átéltséggel ábrázolni, csak külsőleg tudja jelezni. György ösztönös, majd egyre elmélyülő magyarságtudatával megfér Mária Terézia iránti feltétlen Szira Béla, Bécsi tinta, magyar toll, Bp., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1941.

Fényi András, Szira Béla: Bécsi tinta, magyar toll, Diárium, 1942/6, 138–139.

24 25

89

B akó E ndre

hűsége, ez életrajzi tény, ám az író ezt nem tekinti a személyiség belső konfliktusának.

A regény azt sugallja, hogy Bessenyei gondolkodásmódja saját tapasztalatain kívül elsősorban Orczy Lőrinc pozitív és a későbbi II. József negatív hatására fordul intellektuális dimenzióba. Metamorfózisa nem sorsszerű, csak szükségszerű: jelleméből következik, természetén, fogékonyságán fordul meg. Ez az aspektus garantálja a mű realista szemléletét, leszámítva persze, hogy a Homo Fictus (a fiktív hős), mindig illuzórikus „sűrítmény”. A Magyar Kultúra kritikusa szerint az „újszerű ifjúsági regény” eszmei magva az, „hogyan vált a parlagi nemes ifjúból Mária Terézia daliás testőre, s a magyar műveltség felvilágosult harcosa”. Mindez szerinte azt példázná, „hogyan kell a magyarság és Európa sokat vitatott ellentétét megoldani”.26 Csakhogy az ellentét végül is nem oldódott meg, a regény lezárul a konfliktus előtt.

3.

Dramatikus feldolgozásokban sincsen hiány.27 Jósa Jolán Bessenyei György c. hangjátékát 1941-ben mutatta be a Magyar Rádió Csanády György rendezésében. A hét kép hét különböző helyszínen, 1765 és 1811 közötti időpontban játszódik, tehát a szerkezet mozaikos. A dráma mindig egyetlen nagy konfliktust ragad meg, s azt stilizáltan felerősíti, a hangjáték azonban gyors díszletváltást nem igényel, ezért a szerzőnek módjában állt – a regény szerkezetéhez hasonlóan – több fontos, a valóságból vett vagy fiktív csomópontokra építenie történetét, hogy végigkísérje Bessenyei életét. Az I. képben Bercelen búcsúztatják a gárdához készülő ifjút; semmi idegenkedés sem a családtagokban, sem a fiatalemberben – igaz, már két bátyja megjárta ezt az utat.

A mulatság közben az apa szájából elhangzik, „derék dolog – (ti. Mária Teréziától – B. E.) –, hogy végtére köznemességünket is udvarába engedi.” A 18 éves bevonuló ölbe veszi unokahúgát, a csecsemő Annát. Ez a mozzanat dramaturgiai szempontból a Csehov által említett falon függő puskának felel meg. A II. kép 1770-ben játszódik, De Grace (Grass Ferencné) bárónő lakásán, ebben alkalma nyílt a szerzőnek bizonyos referenciákat közölnie hőse fiatalkori életéből, családjáról, egy szép tirádát a Nyírségről, a nyírfáról. Az 1773-ban következő színben többek között megtudjuk, hogy Beleznay konzisztóriumi elnök közbenjárására a királynő jóváhagyja György ágensi kinevezését a református egyház bécsi képviseletére. A lépés nincs előkészítve, indokolva, hacsak azzal nem, hogy így dolgozhat, tanulhat tovább. De már 1777-ben Laczka János, Bessenyei pártfogoltja, Bercelen megerősíti az író anyjának és a rajongó Annának, hogy a reformátusok György ellen intrikálnak. Jósa Jolán is fontosnak tartja Delfén szerepét az egykori testőr életében, s az 1779-es képet az ő Bessenyei szállásán tett látogatásával indítja, de a testőr a beteg táncosnőt hazaküldi. Ezzel egy időben – mintegy teleologikus előjelként – levél jött Annától. A költő egyik legjelentősebb döntését így Anomim, Könyvekről, Magyar Kultúra, 1941. II. 24., 205.

Hangjáték 7 képben a testőr-költő életéből. Nyíregyháza, 1941 (A Bessenyei Társaság kiadványai, 9.). Itt jegyezzük meg, hogy Mohácsi Jenő Esterházi vigasságok (1933) című, Siklós Albert által megzenésített rádiójátékának szövegét a dolgozat leadásának határidejéig nem sikerült megszereznünk. B. E.

26 27

90

Bessenyei György alakja a szépirodalomban

indokolja: „Tudod, ugye, Laczka fiam, hogy mindennek ára van. […] Felségünktől én idáig csak kaptam, s nem adtam érte semmit. Tudod azt is, hogy író társaságom itt már több nekem, mint a lelkem fele, s hogy velük, rajtuk át nemzetünk lelkének, literatúrájának megújhodásán iparkodom. Neked nem kell magyaráznom, hogy ezt a missziós munkát csak innen végezhetjük. Hát ma adtam, Laczka! És vettem is. Adtam a királynénak; és fizettem, hogy itt Bécsben maradhassak. Ígéretet tettem előtte, hogy római egyházának religiójára térek át.” Legközelebb 1785-ben, Bercelen kerül elénk a csalódottan hazatért vándor, de máris Pusztakovácsiba készül, hogy folytassa az írást. A második, a bihari alkotói korszak fontosabb eseményei azonban kimaradnak a cselekményfüzérből, s már csak 1811-ben, a gyengélkedő, haldokló íróval találkozunk. Már hét éve vele van Anna. A vele folytatott, jól megszerkesztett búcsúdialógus érdekessége, hogy a két helyen is istent emlegető Bessenyeiről kiderül, hogy materialista. „Halhatatlan lettél” – mondja neki Anna, munkásságára célozva. „Vagyok.

Mert nincs halál. De hagyjuk most az írásokat” – válaszolja Bessenyei, nyílván az anyagmegmaradás törvényére utalva. Az érzelmes, de nem szentimentális búcsúzás során kéri, hogy kerti almafája alá temessék. De arról az írónő elfeledkezett, hogy nem óhajtott egyházi szertartást…

Született egy részleteiben érdekes, helyenként kellemes, de remekműnek éppenséggel nem mondható verses színjáték 1943-ban, a Párducbőr.28 Kulinyi Ernő írta, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország c. operett-dal szövegének (és sok más operett-librettónak) a szerzője. Kulinyi szinte parancsolónak érezte, hogy művét létrehozza, annak ellenére, hogy az előszóban azt írja: „rég tisztában voltam azzal, hogy Bessenyei György életében nincs olyan – főként szerelmi – esemény, amely szabályos dráma központi magva lehetne”. A szerzőt azonban lenyűgözte az a mód, ahogy a felvilágosult poéta „az ősi magyar hagyományokat össze tudta egyeztetni az új nyugati reformeszmékkel”. Ez a gondolat hangsúlyosan artikulálódik a színjátékban. Központi magot nem találván, Kulinyi darabja is mozaikos, a teljes életutat próbálja meg átívelni. Erre utal a hat kép ideje és helye: 1769, a bécsi magyar gárdapalota; 1772, a schönbrunni kastély; 1780 tavasza, Bessenyei bécsi lakása; 1780 ősze, a bécsi Burg; 1790, egy budai vendégfogadó; 1811 tele, a pusztakovácsi kúria. A szerző a színváltozásoknak megfelelően népes szereplőgárdát vonultat fel. Bár Kulinyi hangsúlyozza, hogy öt éven át végzett kutatómunkát, a színjáték cselekménye merő fikció, a kissé merész írói fantázia szárnyain bontakozik ki, ami nem lenne baj. Gond viszont, hogy a cselekményepizódok egymásra torlódnak, helyük, idejük önkényes, a szituációk és karakterek lélektanilag és logikailag teljesen hiteltelenek. Már az egyébként is tumultuózus és elnyújtott első képben az éppen bevonult, 18 éves Bessenyei olyan öntudatos, célratörő és művelt, amilyen legfeljebb három-négy év múlva lehetett: Maradok, igen!

Mert úgy érzem, hogy itt van a helyem, E palota, a magyar gárda háza Jó iskola. Jó őrhely. Itt vigyázza Kulinyi Ernő, Párducbőr: Verses színjáték, [Bp.], Rózsavölgyi, [1943.]

28

91

B akó E ndre

Két hű szemünk a művelt nyugatot; Mi tanulhat meg tőle, hogy amott A Lajtán túl, az ősi földeken Majd hasznosítsa, s ami idegen, Magyarrá gyúrja, vérévé tegye, Mert európai és magyar lélek Nem ellentmondás. Ez csak balítélet.

A fikcióban is abszurdnak hat sok mozzanat. Például a Bercelről érkező „kicsi Anna” a György szerelméért Delfénnel folytatott női szópárbajban hiánytalanul felsorolja a legdivatosabb párizsi színeket, frizurákat, szépítőszereket, Bessenyei együtt muzsikál Haydnnal, József főherceg, megtudván, hogy a magyar testőr Voltaire-t fordít, már nem érzi magát egyedül. Olykor fáraszt a darab dramaturgiai szervetlensége, az öncélú jelenetezés, amely csaknem elvékonyítja a színművet átszövő műképző vezérfonalat. Ezt a költő – amit olyan emberi, erkölcsi tulajdonságokból sodor, mint György elkötelezettsége a magyar kultúra és Mária Terézia iránt, csalódása Józsefben, Anna szerelme, majd átalakulása szeretetté, végül pusztakovácsi magánya – azért végigviszi, noha hatásos lett volna emlékeztetni László bátyja első felvonásbeli keserű jövendölésére: Mit tudják azt a boldog emberek, Hogy élek itt? Mit tűrök, szenvedek, Úgy élek, mint vezeklő remeték A sivatagban. Ez a puszta ép Oly elhagyott, mint ama sivatag, Hol Szent Antalt megkisérté az ördög Nem jár itt látogató sohanap, S körültem.

Hegedűs Géza 1956-ban sugárzott A királynő testőre c. 12 egységből álló hangjátéka dramaturgiailag pergő, már csak azért is, mert viszonylag kevés szereplőt von be a történetbe. A rövid prológust követő első jelenet (Bessenyei tánc közbeni dialógusa egy udvarhölggyel) funkciója a testőrköltő helyzetének és jellemének írói megalapozása. A jól tájékozott cenzorral folytatott eszmecsere során Bessenyei a paraszti érdekeket hozza szóba. Kissé retorikusak és didaktikusak az Ágis tragédiája megjelenését ünneplő társaságban elhangzott, Bessenyei és a testőrírók fellépésének történeti jelentőségét hangsúlyozó orációk. Egy kis mesterségesen gerjesztett „forradalmi” pátosz egyébként is behálózza a szöveget. Hegedűs is megkülönböztetett szerepet tulajdonít a költő életében Delfénnek, a szép francia táncosnőnek. Másokkal ellentétben szerinte Bessenyei a kezdeményező és őszintén szerelmes, kész lenne magával vinni a lányt a fényből, a csillogásból akár egy kis falusi házba. De a romantikus tervet megakadályozza Delfén váratlan halála. Ugyancsak fiktív elem Sonnenfels udvari főkönyvtáros szerepe a költő-filozófus katolizálásában. Hegedűs Bessenyeije ezt a

92

Bessenyei György alakja a szépirodalomban

lépést nem tartja fájdalmasnak, csak bosszantónak. „Én aufklärista vagyok, akárcsak ön, énnekem – nyilván sejti – mit sem jelentenek a különböző hitfelekezetek.” Könynyedén vállalja tehát a katolizálást, a megtérés „komédiáját.” Ez azonban némileg ferdítés: nincs benne a még oly felvilágosult és a materializmussal „kacérkodó”, de vívódó Bessenyei jellemképletében! A következő jelenet ideje már 1790, s a cenzor kemény figyelmezetésben részesíti a könyvtárosi állásáról időközben lemondott (!)

Bessenyeit. Hazatér Magyarországba, Biharba renegátnak, mert elvesztette hitét a felvilágosodás erőiben, erősebb a sötétség. Pusztakovácsi magányában meglátogatja Batsányi János, aki veszedelmes revolucionáriusnak nevezi. Batsányi csalódik benne, amint ő is önmagában. Élete utolsó nagy eseménye, hogy felkeresi Kazinczy, aki már belátta, hogy Martinovicsék módján nem lehet az ügyet folytatni, csak Bessenyei eszközeivel: irodalmat teremteni, nyelvet gazdagítani. Batsányi látogatására a valóságban nem került sor, mint ahogy Hegedűs hangjátékának történelmi, életrajzi és lélektani „tényei” itt-ott önkényesek. A merészebb fikciós jelleg elvileg nem lenne a mű kárára, csakhogy például a Delfénnel kapcsolatos poétikus szerzői elgondolás belső ellentmondást involvál: azt sugallja, hogy adott pillanatban fontosabb lett volna az elhivatott író számára a szerelem, mint a literatúra. Észre kell vennünk azt is, hogy A királynő testőre c. hangjáték több ponton engedményt tett a kor forradalmi-voluntarista szellemének, amelyben létrejött.

Legújabban Kocsis Csaba Ezüstkert c. három felvonásos színjátéka idézi meg szépirodalmi eszközökkel hősünket.29 Kocsis színjátékot jelez, nem drámát, amely Bessenyei bihari éveiről szól. A hely és az intervallum szűkítése azonban nem az epikumtól való távolodás szolgálatában áll: Bessenyei ki sem mozdul Pusztakovácsiból, a színjáték cselekménye hagyományos értelemben nem egységes, nem egyetlen tetőpont, krízis felé tör, hanem epizódokra bomlik. Az Ezüstkert bátran alkalmaz fiktív elemeket és szereplőket. Az érdekes, más feldolgozásokban ismeretlen helyzetek és személyek (például a bátyjával való konfliktus, a főispán látogatása stb.) látszólagos véletlenszerűsége mögött azonban összekötő fonálként húzódik Bessenyeinek a csalódottsága és Anna iránti vágyakozása, amely generálja a drámai rezgésszámot. Kocsis Csaba színjátéka több modern dramaturgiai elemet is bevet. Ilyen az idősík felbontással járó keretjáték: Nadányi Zoltán, a költőutód A testőr c. versével indítja, a mintegy költői látomásból kibontakozó cselekményt, s ő is zárja a költemény második részével. A harmadik felvonás negyedik jelenete pedig álom, amelyben megjelenik Mária Terézia és a pármai hercegnő.

4.

Meg kell említenünk még egy műfajt: a népi legendát. Bessenyeinek a környezetébe nem illő személyisége, bizonnyal különc magatartása vagy inkább szokásrendszere, nyilván sok mendemondára adott alkalmat. A Vasárnapi Újság már közölt Kocsis Csaba, Ezüstkert, Bp., Magyar Napló, 2005.

29

93

B akó E ndre

Bessenyei-adomákat.30 Bakonszegen (Pusztakovácsi település utódja) egy autodidakta asszony, Z. Horváth Piroska, egy időben a Bessenyei-ház gondnoka, az 1940–50-es években még abban a helyzetben volt, hogy hallott a nép körében, például nagyapjától Bessenyei-legendákat, melyek közül néhányat sikerült lejegyeznie. Ezek közül egy megjelent a Petőfi Irodalmi Múzeum 1962-es Évkönyvében.31 Az általunk kéziratban megismert további két legenda (Öreg Pelbárth Pál emlékezései 1785-től kezdve Pusztakovácsiban Bessenyei Györgyről; Bessenyei György ébredése) részben naiv emlékezéseket tartalmaz nem igazolható fordulatokkal, (például Bessenyei maga „ütötte fel a tanyáját”, azaz építette házát, s mint a sárréti emberek általában, szeretett pákászni, madarászni), részben a tudományos irodalomból a nép köze leszivárgott, eltorzított tények bukkannak fel bennük. Inkább jelenség voltuk érdekes, semmint ismeretanyaguk, jószerint semmit sem tudott belőlük hasznosítani a tudomány.

5.

Végül is elmondhatjuk, hogy Bessenyei egyénisége, alakja, munkássága nemcsak a tudósokat foglalkoztatta, szépírók fantáziáját is működésbe hozta. A felsorolt próbálkozások nem érdemelnék meg, hogy lebecsüljük őket, azonban úgy látjuk, a regény és a dráma műfajában ez idáig nem született meg a hozzá méltó nagy alkotás. Pedig úgy véljük – Kulinyi Ernőtől eltérően – életútjának igenis vannak drámai csomópontjai, illetve az epika valamely öntőformájába illő „sólyommotívumai”.

30 31

94

Vasárnapi Újság, 1855/31, 243–244.

Z. Szabó [! Horváth] Piroska, Bessenyei György Bakonszegen = A Petőfi Irodalmi Múzeum évkönyve, szerk. Baróti Dezső, Bp., 1962, 135–141.

Futaky László

Ratkó József „kétsorosáról” és annak forrásvidékéről Öregségem egyik szabadon választott feladata – most, hogy időm még engedi – újra rendezgetni az otthoni könyvtáramat. Igazítok, módosítok a polcrenden, az autopszia elve alapján beleolvasgatva pátyolgatom szeretett gyűjteményem évtizedekig elhanyagolt, elfeledett darabjait, és besorolom az újabban kapott, vásárolt szerzeményeket. Kivételesen jó szórakozás, sőt! annál jóval többet jelent: a klasszikusok körében, meg a fontos, a becsült és az érdekes szellemi ablakokat nyitogató auktorok társaságában múlatni a maradék időt...

Többet jelent, mert elég sok kötet lapjai között váratlanul ráakadok becsúsztatott cédulákra, rajtuk néhány soros jegyzet, utalás, vagy mások által írt recenziók cikk-kivágatára, író-olvasó találkozókra invitáló meghívókra, irodalmi rendezvények programjaira... Szakmai szempontból természetesen helytelennek minősíthető ez a kötéstábla-tágító, mi több, szaggató „módszer”. De számomra nem egy esetben magát a csoda forrását jelenti, mert az adott kötet immanens értékein túl, ez a beszédes „installáció” képes jelenbe emelni a múltat, az emlékezet homályából eseményeket, történéseket idéz fel, avatja élővé, személyessé. Átélhetővé lelkesíti a régen megtörténtet, az emberi kapcsolatot, a valamikori barátságot.

Irodalmárkodó könyvtárosként, annak idején magam is számtalan megyebeli íróköltő (és mások) munkájáról írtam, alkottam véleményt. Innen is adódik, hogy elég tekintélyes gyűjteményem van tájirodalomból. Antal Attila Arcunk emlékei c. kötetétől indulva, Balázs József Magyarokján át, alfabetikus rendben sorakoznak a régiót reprezentáló szerzők, hogy Rákos Sándor Szegények vonulását követően, Váci Mihály Mindenütt otthonja mögött a két Vietórisz, József és István kötetei, a Levelek a harctérre, illetve a Tirpákok zárja a sort. Egy-egy kortárs szerzőt a teljesség igényével gyűjtögetve, lírában és prózában mégis sajnálatos hiátusokkal. Ezzel együtt, az emberi és történelmi tudás kelet-magyarországi szegletének egyfajta szerényebb tárházát jelenti – nekem legalábbis. Mert ott vannak karnyújtásnyira a „Hass, alkoss, gyarapíts” szelleműeknek, a tudományok művelőinek, a bibliotéka ügyét pártoló értelmiségieknek a könyvei is. Azoké, akikkel a megye kulturális közegében politikai elfogultságoktól mentes, emelkedettebb szakmai ügyekben hozott össze a sors. A sok műfajú humán szféra bő névlistájából szemelgetve: Csermely Tibor, Erdész Sándor, Fazekas Árpád, János István, Kopka János, Kuknyó János, Mező András, Nagy Ferenc, Németh Péter, N. Szabó József, Takács Peter, Udvari István... könyvei, és kijelölt helye van Futaky István munkáinak is. Így együtt látva a szépirodalmat, mely kiegészül a helytörténeti kötetekkel, fontosabb tanulmánygyűjteményekkel, erőteljes hangon szólal meg a szűkebb haza elmúlt évtizedeinek és századainak irodalma, történelme hírt hozva a 95

F utaky L ászló

kulturális törekvésekről, a korváltozások múló hangulatáról. Jó részükben – keresve azt, ami összeköt és nem, ami szétválaszt – a barátság, a szakmai összetartozás, a szellemi irányultság jegyeként őrködnek a beírt dedikációk.

Ratkó József, a könyvtáros, a drámaíró-költő kötetei is ott sorakoznak a könyvtáramban. A falon futó polcok helyett, az anyai nagyapámtól örökül hagyott könyvszekrényben, mely átvészelte kisebb sérülésekkel a II. világháborút – mint ahogyan a környezetében élők túlélték az azt követő rendszer „család-specifikus” társadalompolitikája okozta viszontagságokat. Ahogy tudom, a múlt század harmincas évtizedében, ez a főjegyzői lakban otthonos szekrény, a maga módján részt vállalt a kultúra helyi szolgálatában. Ma így mondanánk, az olvasók ízlésformálásában. A pap és a tanító kötetei mellett egy nyírségi falu értelmiségi rétegének kínált tájékozódási lehetőséget szépirodalmi könyveivel, továbbá őrizte a hivatali munka iratanyagának egy részét, mely a lakosság ügyes-bajos dolgainak intézéséhez volt elengedhetetlen. És ma? Bánszki István, Bessenyei György, Bodnár István, Bory Zsolt, Csorba Sándor, Jánosi Zoltán, Karádi Zsolt, Katona Béla, Krúdy Gyula, Kurucz Gyula, Margócsy József, Miklós Elemér, Móricz Zsigmond, Nagy István Attila, Oláh András, Udud István és a többiek, (lajstromozhatatlanul hosszú sor) a megyebeli szerzők munkáinak lett védett helye. Ott áll ebben a többgenerációs együttlétben fegyelmezetten a Félelem nélkül, a Fegyvertelenül, az Egy kenyéren, a Törvénytelen halottaim, a Kő alól is, ... és fellelhető Ratkótól a nekem szóló ajánlás.

Történt, hogy könyveinek legutóbbi kézbevétele során, a melléjük osztott „... a múlt idő nem délibáb” című kis kötetből – mely válogatás Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájának megjelent kritikáiból* –, váratlanul kihullott egy negyedoldalnyi fehér lap.

Egyik oldalán Ratkó írásával, másik oldalán rövid jegyzetemmel, dátumozva: 1988. május 19. Könyvtári ügyekben elég sokszor találkoztam Ratkóval mint könyvtárigazgatóval. Ide kívánkozik, hogy megismerkedésünk első időszakában nem igazán kedvelt engem. A polgári családi indíttatásom, a korábbi osztályidegen besorolásom miatt volt benne velem szemben némi távolságtartás. A közös ügy a könyvtár, a kultúra szolgálata azonban a hosszú évek alatt közelebb vitt bennünket egymáshoz. Összébb igazodtunk.

Vele tartalmas eszmecseréket lehetett folytatni, és valószínűleg ő is úgy gondolta: a munkaügyeken túli beszélgetés velem nem jelent számára elvesztegetett időt.

Utolsó évei alatt, miután sorsa Debrecenhez szorosabban kötötte, ezek a találkozások még gyakoribbá váltak. A nagykállói otthonába történő visszautak alkalmával Nyíregyházán is időzött, sokszor betért a megyei könyvtárba, és többnyire az igazgatóhelyettesi munkaszobámban kötött ki. Megivott egy kávét, néhány helyre telefonált és beszélgettünk. Azaz, inkább ő vitte a szót – mint ez esetben is. Tájékozott volt.

Társadalomszociológiai kérdéseket érintett inkább, mint irodalmiakat. A magyarországi elrontott országos ügyekről beszélt. Arról, hogy a politikusok többsége, nemhogy nem ismeri a vidék népének lélektanát, de azokat a gondokat sem igazán, amelyek sorvasztják a hitet, a reményt... És azon értelmiségiekről, akik teljességgel közömbösek a nemzeti sorskérdések iránt... Inkább ne beszéljünk róla – mondta. Lehangolt volt. Pesti, *

96

„... a múlt idő nem délibáb”: Válogatás Ratkó József: Segítsd a királyt! című drámájának kritikáiból, szerk. Cs. Nagy Ibolya, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, 1986, 95 p.

Ratkó József „kétsorosáról” – és annak forrásvidékéről

debreceni barátaitól tudja (Csoóri Sándor, Lezsák Sándor, Székelyhidi Ágoston stb.), hogy jönnek ugyan a pártértekezletek, de nem oldanak meg semmit... Semmit... – folytatta indulatos átéléssel, és mintegy mellékes témaként személyes dolgait is említette – rossz a szíve, fáj a lába, az orvost járja, pedig hát lenne terve, dolga elég…

Aztán hirtelen azt kérdezte: Van egy cédulád? Írjak egy verset? És rávéste szálkás betűkkel: Diplomata-vigyor

Ah, arcmodor a harcmodor!

Ratkó Jóska

Beszélgetésünk sűrítményeként két sorban rögzítette véleményét a morális válsággal küszködő világ egyik okáról, olykor szánalmassá silányult magatartásformájáról.

Szó nélkül néztünk csak magunk elé. Ratkó kisvártatva fészkelődni kezdett, megtapogatta sajgó tagjait, nehézkesen felállt, és kezet fogtunk. Ne kísérj ki – mondta, s elgondolkodtató csendet hagyott maga után. Olyat, amelynek az általa megjósolt és bekövetkezett közeli halála miatt, máig mély zengésű maradt az akusztikája.

Tudósítanom kellett volna ennek a kétsoros versnek a történetéről lakonikus rövidséggel, a prozódia szabályai szerint tárgyszerűbben, szikárabban. A régióbeliség megélt élményeinek mélyebb rétegeiből feltörő – köztük komor színezetű – üzenetek azonban többet mondattak el velem, mint csak irodalmi adalék vagy egy bibliográfiai tétel. Mert azon kapom magam, hogy munkatársaimmal ott állok a gyászolók között, Ratkó Jóska ravatalánál, és most újra, e főhajtásnak is mondható visszaemlékezéssel tisztelgek előtte.

A tájirodalommal való foglalkozás gyűjteményszervezési késztetésének köszönhetően rögzíthettem ezeket a krónika lapjaira való sorokat. Az irodalmárkodó könyvtárosból, házi-könyvtároskodó irodalmárrá válva, aki az elméleti ismeretek és lokális tájékozottság birtokában már nem a nagy könyvgyűjteményt vigyázza, hanem a hagyományőrzés e nemes válfajában, irodalmi és könyvészeti értékeken tartja a szemét – köztük Ratkó József könyvein, a megbecsülés jegyében.

Ratkóén, aki a magyar irodalomban valóban magas színvonalat képvisel.

Leírtam a kanti ethosz kötelme szerint. Hitelességét az előbukkant források szavatolják.

97

Interjú Marik Sándor

A nyilvánosság hamupipőkéi

A kisbíró dobjától a Facebookig Beszélgetés Zöldi László médiatörténésszel Zöldi László (67) újságíró, szerkesztő, médiatörténész a tizenkettedik tanévet kezdte a Nyíregyházi Főiskolán, ahol címzetes docens az Alkalmazott Kommunikációs Intézetben. Tanítványai eddig újságírásban hét ifjúsági Pulitzer-díjat nyertek, ketten Az év diákújságírója díjat kapták az Országos Diákmédia Pályázaton.

2009-ben a Diákújságírók Országos Egyesülete megválasztotta a legjobb felkészítő tanárnak, 2010-ben pedig a nyíregyházi főiskolán Bessenyei György-díjjal tüntették ki. Számon tartja, hogy háromszázharmincöt alkalommal tette meg a Budapest–Nyíregyháza–Budapest utat, mintha négy és félszer körbeutazta volna a Földet. Főiskolai oktatóként kivételes lehetősége volt arra, hogy a diplomamunkákban feldolgoztassa a magyar falvak, kisvárosok médiaviszonyait, különös tekintettel a települések nyilvánosságára. Diákjai körülbelül száz szakdolgozatban kutatták, elemezték a témát, amelyből összességében a magyar valóság sajátos szelete bontakozott ki. Nyíregyházi, szabolcs-szatmár-beregi tapasztalatairól beszélgettünk.

– Korábban olyan rangos lapoknál dolgozott hosszabb ideig újságíróként, majd szerkesztőként, mint az Élet és Irodalom, a Népszabadság. Mi ösztönözte a pályamódosításra, hogyan lett médiatörténész és főiskolai oktató?

– Nem tartom pályamódosításnak, mert mindig kétlaki voltam. Eredetileg történelem szakon végeztem Debrecenben, és a professzorom, Ránki György hívására a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében kezdtem dolgozni. Két év múltán a sajtótörténetet gyakorlati újságírásra váltottam, de a kutatások iránti igény nem szűnt meg. Már ekkor is olyasmit éreztem, amit Babits Mihály fogalmazott meg a saját nemzedékéről: a legjobbak írtak, szerkesztettek, tanítottak. Be kellett azonban

98

A nyilvánosság hamupipőkéi – interjú Zöldi Lászlóval

látnom, hogy mindhárom feladathoz nem vagyok elég tehetséges. Ám kettőt mindig sikerült összeegyeztetni. Írtam és szerkesztettem, később szerkesztettem és mellette történelmet tanítottam, majd ismét az írás került előtérbe, és lett mostanában az oktatás párja. Könyveket írtam a sajtóról, ösztöndíjasként német nyelvterületen kerestem magyar sajtóösszefüggéseket. 1993-ban azonban fordulat következett be. Épp akkor érkeztem haza egy svájci ösztöndíjból, amikor újraszerveződött az újságíróképzés Magyarországon.

– Miért volt szükség az újraszerveződésre?

– Azért, mert 1958-ban megszűnt az egyetemi szintű újságíróképzés. A szakma alapjait csupán az újságíró szövetség, a MÚOSZ iskolájában lehetett tanulni, ahová a szerkesztőségek fiatal munkatársakat küldtek heti egy-két napra. Az 1986-os sajtótörvény megnyitotta a kapukat, a pártorgánumok mellett megjelentek az önkormányzati lapok, sugározni kezdtek a helyi rádiók és televíziók. Az 1990-es rendszerváltás után pedig ugrásszerűen megnőtt az igény a médiaismeretektől sem idegenkedő újságírók iránt. Az egyetemek és főiskolák bevették programjukba az újságíróképzést, ami napjainkra a mikrofonos, képernyős, internetes ismeretekkel vált teljessé. A szakmai tárgyak (műfajismeret, lapszerkesztés) oktatására gyakorló újságírókat, rádiós és tévés munkatársakat kértek fel. Köztük engem is, és az új helyzetben ismét egymásra találtunk a sajtótörténettel, amely egyre nagyobb részt foglalt el az életemben. Bedolgoztam magam a médiatörténetbe is, két terület tartozik a szűkebb érdeklődési körömbe.

A média technikai részleteiből alakult ki A kommunikációs technológiák története, a média politikai vonatkozásaiból pedig a Médiapolitika című tantárgy, amelyeket hét egyetemi, főiskolai városban tanítottam, ezekből tankönyvet is írtam.

– Így érkezett tehát Nyíregyházára az ezredfordulón.

– Aminek azért örültem, mert ideszerződésem véget vetett a cigányéletnek. Volt olyan tanév, amikor négy felsőoktatási intézményben tanítottam médiatörténetet, akkor csakugyan „InterCity-professzor” voltam. A nyíregyházi főiskolán viszont szakmai nyugalmat találtam a terebélyesedő kommunikációs tanszéken. Oktatóként nem éreztem, hogy magas volna nekem az egyetem, médiaoktatóként mégis azt tapasztaltam, hogy az újságíráshoz sok az öt év. Ennél gyakorlatiasabb szakma, amit négy, még inkább három év alatt is meg lehet tanulni. Ezzel magyarázható, hogy jobban érzem magam a főiskolán, mint az egyetemen.

– Másoktól tudom, hogy a diákjaival szemináriumi és évfolyamdolgozatokban, majd diplomamunkákban feltérképeztette számos megyebéli település nyilvánosságát a híreket kidoboló kisbíróktól az önkormányzati Facebook-profilokig. Mely településeket érintette ez a kutatás?

– Sorolom: Ajak, Baktalórántháza, Demecser, Gávavencsellő, Ibrány, Jármi, Kállósemjén, Kékcse, Kisvárda (öt diplomamunka), Levelek, Máriapócs, Mátészalka, Nagyhalász, Nyírbogdány, Nyírbátor, Nyíregyháza (hét szakdolgozat), Nyírtelek, Penészlek, Penyige, Sényő, Sóstóhegy, Szabolcsveresmart, Szakoly, Tiszabezdéd, Tiszavasvári (három diplomamunka), Újfehértó, Vásárosnamény (négy szakdolgozat).

99

M arik S ándor

Az, hogy Kisvárda, Nyíregyháza, Tiszavasvári és Vásárosnamény több diplomamunka tárgya lehetett, e települések gazdag történelmét, változatos sajtóhagyományait mutatja. Nem hallgathatom el, hogy a módszeremet Ránki Györgynek köszönhetem.

Máig megkerülhetetlen gazdaságtörténeti kézikönyveit (Magyarország gyáripara az imperializmus első világháború előtti időszakában 1900–1914, illetve Magyarország gyáripara a második világháború előtt és a háború időszakában 1933–1944) ugyanis egyetemi- és doktoranduszhallgatók bevonásával készítette. Egységes szempontrendszer szerint dolgoztak, amely kettős eredménnyel járt: kiváló tanulmányok, diplomamunkák, kisdoktorik, sőt kandidátusi disszertációk születtek, végül olyan adatbázis állt össze, amelyből kiadása után hat évtizeddel is haszonnal forgatható forrásmű született. E módszert alkalmaztam az északkelet-magyarországi nyilvánosság történetére, benne a szabolcs-szatmár-beregire is.

– Miben állt ez a módszer?

– Először a régmúlt információáramlását kutatták a hallgatók. Lakóhelyükön 70–80 éves, olykor még idősebb embereket, például a nagyszüleiket kérdezték a régi hírhozókról. Kiderült, hogy ezek egyike volt csupán a közismert kisbíró.

A helybéliek szívesen hallgatták a messziről jött drótostót, üveges, késes, tollkereskedő, lókupec, vigéc, jeges és meszes híreit is. Volt olyan szerencsés hallgató, aki az egykori községházán szolgáló kisbírót is megszólaltathatta. Az aggastyán jól emlékezett egyik-másik kidobolt hírére. Bár munkaeszköze, a dobja nem volt meg, de azt tudta, hogy melyik szűcsmester készítette kutyabőrből, a hangját ma is felismerné. A következő szemináriumi dolgozatban a diákok feltérképezhették a szűkebb pátria mai médiaviszonyait, majd a település polgármesterével kellett interjút készíteniük Végül a saját elképzeléseiket vázolhatták fel önálló esszében: mit tennének, ha „helyzetbe kerülnének”, ha ők szerkeszthetnék a helyi lapot, rádiót, televíziót. Vagy ha netán úgy hozná a sors, hogy megválasztanák őket polgármesternek, miként aknáznák ki a helyi médiumokban rejlő lehetőségeket. Aki ezeket a félévenkénti feladatokat komolyan vette, annak már könnyű volt megírni a diplomamunkáját. Hozzájárult a lakóhelye sajtótörténetének teljesebbé tételéhez, és mellesleg visszaszokott a nagyszüleihez is.

– Találtak-e a diákok olyan adatot, ami a tapasztalt médiatörténészt is meglepte?

– Inkább csak pontosították, árnyalták az ismereteket. Több hallgatónak feltűnt például, hogy a tágabb környezet – Szabolcs, Kárpátalja, Ugocsa, Bereg, Máramaros, Szatmár – első helyi újságjai olyan nyomdászokhoz köthetők, akik többnyire északról, Galíciából jöttek Munkácsra, Beregszászra, Szatmárnémetibe, Kisvárdára.

A bevándorolt nyomdász jó szemmel vette észre, hogy ha nemcsak hirdetéseket, piaci árakat, gyászközleményeket ad közre, hanem egyéb – olykor szaftos – híreket is, akkor kelendőbb lesz a kiadványa. A híreket hamar követték a tudósítások, vélemények, majd a versek, tárcák is. Az egyik hallgató felfigyelt arra, hogy a múlt század húszas éveiben egyszer nem jelent meg a kisvárdai újság húsvéti melléklete. Kiderült, hogy abban az esztendőben egybeesett a keresztény húsvét és a zsidó pészah, és a mélyen

100

A nyilvánosság hamupipőkéi – interjú Zöldi Lászlóval

vallásos zsidó nyomdászok az ünnepükön nem dolgoztak, ezért a melléklet nyomtatása elmaradt. Ez apró adalék, mindazonáltal sajtótörténeti kuriózum.

– Mióta beszélhetünk sajtószakmai értelemben vett települési nyilvánosságról?

– Már az első magyar nyelvű újság, az 1780-ban alapított Magyar Hírmondó is foglalkozott egy erdélyi falu pletykáival, a tutyimutyi polgármester és az őt „uraló” kardos menyecske körüli botránnyal. Mégsem tekinthető a települési nyilvánosság elkötelezett fórumának. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár által kiadott sajtóbibliográfia szerint a Szatmári Közlöny (1867) és a Szabolcsi Hírlap (1879) rövid ideig élt ugyan, de az 1863-ban induló Ung már 56 évig, az 1880-ban kiadott Nyírvidék 64, az 1869-ben megjelent Szamos 71, a Bereg pedig 1874-től 45 évig szolgálta az olvasóit.

– Hogyan korszakolná a települési nyilvánosságot?

– Szerintem három korszakhatár állapítható meg. Az első kulcsszó a millennium, ekörül jelentek meg tömegesen a helyi újságok. Korábban a falvak élték a maguk zárt életét, a helybéli eseményekről szinte mindenki mindent tudott, ha máshonnan nem, a ház előtti kispadról. Aztán meg a piacról, a közfürdőből, a tejcsarnokból, a malomból, a pálinkafőzőből, a fonóból, a diótörőből, a kendertörőből, a sáspörgetőből, a gazdakörből, a dalárdából, a mise és a temetés utáni beszélgetésből. A millenniumi pezsgés önmagában ösztönözte a kitekintés és a köz iránti érdeklődés igényét.

– Feltételezem, a második kulcsszó a rádió…

– …amelynek megjelenése a huszadik század első harmadának végéhez köthető, s gyors ütemben fejlődött. Az idősebbek talán még emlékeznek a vezetékes rádióra, amely tulajdonképpen egy fadobozba épített hangszóró volt, magát a vevőkészüléket a községházán vagy a postán állították be. A vezetékes rádiórendszert 1950-ben kezdték kiépíteni, azzal a politikai céllal, hogy az első ötéves tervben 700 ezer készüléket helyeznek üzembe. De az idő hamar túllépett az elképzelésen, a hangszórók pedig átkerültek az iskolákba, kollégiumokba iskolarádiónak.

– Az úgynevezett Néprádió-hálózatot sokan hajlamosak Rákosi Mátyás nevéhez kötni.

– Okkal, bár az ötlet korábbra vezethető vissza. Kozma Miklósig, a két világháború közti korszak legfelkészültebb médiapolitikusáig és Antal Istvánig, Gömbös Gyula miniszterelnök sajtófőnökéig. Majd a Darányi-kormány teljes ülést szentelt a Néprádió ügyének, egy álló nap azt beszélték meg a miniszterek, hogy az állam hangját miként lehetne eljuttatni a legtávolabbi falvak legutolsó lakásaiba is. A megvalósítást azonban elsodorta a világháború. Hatalomra kerülése után a kommunista pártfőtitkár észrevette az ötletben rejlő politikai lehetőséget, és habozás nélkül átvette a Horthykorszakból származó ötletet.

– A harmadik korszakhatár, gondolom, a rendszerváltás volt.

– Egyetértek, de visszamennék a nyolcvanas évek közepéig. Már akkor helyi újságokat alapítottak az önkormányzatok, a nagyobb településeken pedig kiépült a helyi televízió, a helyi rádió. A nyilvánosság átalakulását szentesítette az 1986-os sajtó101

M arik S ándor

törvény, amely mindhárom médiumot, a nyomtatott sajtót, a rádiót és a televíziót is ugyanabba a törvénybe foglalta. Bár azóta sok szerkesztőség szűnt meg, most a negyedszázaddal ezelőtti helyzethez képest valóságos média-eldorádó van. Kár, hogy kevés a tőkeerős vállalkozás, ami biztosítéka lehetne a függetlenségnek.

– Mit tapasztaltak a hallgatói: foglalkoztatja az önkormányzatokat a média? Vannak arról átfogó ismereteik, terveik, hogy van-e helyi médiapolitika? Netán a helyi vezetők csak egy-egy nyilvános kritika esetén vesznek tudomást a médiáról?

– A helyi médiapolitika az önkormányzati testület tulajdonában álló médiavállalkozások irányításában nyilvánul meg. A polgármesterek jellemzően szóvivők útján és sajtótájékoztatókon közlik a számukra kedvező információkat. Hosszabb távra szóló átgondolt médiapolitikáról nem beszélhetünk. Meglehet, erre még nem érett meg a helyzet, de az a benyomásom, hogy az új médiumok gyors fejlődése és térhódítása rá fogja kényszeríteni a helyi vezetőket, vegyék igénybe felkészült médiaszakemberek segítségét. Másrészt arra is, hogy legyenek a médiával összefüggő, komoly terveik.

Pillanatnyilag azonban a helyi médiumokat a magyarországi nyilvánosság hamupipőkéinek tartom.

– A hallgatók által készített interjúkból kiderül-e, hogy a települések vezetői mennyire tartják fontosnak a helyi nyilvánosságot? Vajon a nehéz anyagi helyzetben lévő önkormányzatok áldoznak-e pénzt ilyen célra?

– Embere válogatja. Három döntéshozói csoportot különböztetnék meg. Vannak a régi vágású vezetők, akik tanácselnökből lettek polgármesterek, ők hatalmi eszköznek tekintik a helyi médiát. Foggal-körömmel ragaszkodnak a felügyeletéhez, a maguk fényezését várják tőle, ellenfeleiket be sem engedik a helyi újságba, még akkor sem, ha azok történetesen önkormányzati bizottságot vezetnek. Egy másik döntéshozói csoport a fiatalabb, középkorú helyi politikusoké, akiknek már van médiaszemléletük, ezt azonban arra használják föl, hogy a közpénzből fizetett helyi médiumok az ő nótájukat fújják. Ez a már tudatos, de még nem rokonszenves médiaszemlélet korántsem pártfüggő, mindegyik pártban akadnak ilyen polgármesterek. Végül pedig vannak a leginkább 2006-ban vagy 2010-ben polgármesteri tisztségbe kerültek, a mi kommunikáció szakon végzett tanítványaink közül is néhányan, akik a diplomamunkájukban kidolgozták, hogy mihez kezdenének a helyi nyilvánosságban, ha ők lennének a polgármesterek. Ők már nem szükséges rossznak tartják a médiát, hanem a jobb eredmények érdekében igyekeznek együttműködni vele.

– Ahogy látom, ez a terület egyre sikamlósabb. Az a vezető, aki nem igyekszik lépést tartani a korszerű nyilvánossággal, könnyen pórul járhat.

– Az egyik tanítványom arról számolt be, hogy a polgármesterük egy kezdeményezést csírájában fojtott el. A kezdeményező azonban nem hagyta magát, föltette javaslatát a Facebook üzenőfalára, és kiderült, hogy a közösségi oldalt a település minden harmadik lakója olvassa. A „második nyilvánosság” megállíthatatlanul terjed, ami azt sejteti, hogy a média kisajátítására tett bármilyen törekvés előbb-utóbb értelmét veszti.

102

A nyilvánosság hamupipőkéi – interjú Zöldi Lászlóval

– A nyíregyházi főiskolán írott diplomamunkákból mi rajzolódik ki a helyi médiumok anyagi helyzetéről?

– Sokat jártam a szomszédban, német nyelvterületen, és azzal szembesültem, hogy az önkormányzatok éves költségvetésük egy százalékát költik a helyi médiára. A nyíregyházi diákok pedig kimutatták, hogy Északkelet-Magyarországon ez az arány 0,2 és 0,6 százalék között van. Mégsem ez az igazi baj. A kérdés inkább az, hogy miképpen oszlik meg a pénz a polgármesteri hivatal honlapja, a helyi rádió, az önkormányzati újság. és ha van, a helyi televízió között. Figyelemre méltó, hogy a települések a polgármesteri hivatal honlapjára áldozzák a legtöbbet, holott a falvak elöregedtek, és a hatvan fölöttieknek csak 3,9 százaléka fér számítógéphez, viszont megszokták a leghagyományosabb médiumot, az újságot, amely azonban már nem trendi sok polgármester számára. Pedig a korszerű médiapolitika, legalábbis a falvakban nem a hagyományos médiumok háttérbe szorítását jelenti.

– Mindezek már átvezetnek ahhoz a kérdéshez, hogy a helyi nyilvánosságban is forradalmi változást hozott-e az internet?

– Érdekes adalék ehhez, hogy hallgatóink között szép számmal vannak olyanok, akik szeptembertől júniusig szuperaktívak az internetes kapcsolatban, nyáron viszont nyomuk vész, „se kép, se hang”. Amikor utánanéztem, kiderült, hogy év közben kiválóan használják a főiskola 160 asztali számítógéppel ellátott könyvtárát, nincs azonban saját számítógépük, otthon, a falujukban pedig nem tudnak hozzáférni az internethez. Szerencsére a mobiltelefon már sok hátrányos helyzetű családban is ott van, de rohamosan terjednek az internetképes okostelefonok, és a mobil internet hellyel-közzel megfizethető. Technikai szempontból tehát már nincs határa a helyi nyilvánosságnak sem.

– Az ezredforduló utáni évtizedben a diákok körében különösen kedveltté váltak a médiához köthető szakok, csak a Nyíregyházi Főiskolán évente százas nagyságrendben végeztek médiaismeretekkel felvértezett fiatalok. Fel tud venni ez a szakma ennyi frissdiplomást?

– Melyik szakma? Nem hiszem ugyanis, hogy minden médiaszakosnak napilapnál, rádiónál, televíziónál, portálnál kellene elhelyezkednie. A diákok nem is föltétlenül újságírónak készülnek, sokan kacérkodnak például az intézményi kommunikációval. Olyan foglalkozást választhatnak, ahol kimondottan hasznosak a médiaismeretek: ilyen a reklámipar, a marketing, a személyzeti, a szóvivői munka.

Aligha árt nekik, persze, ha főiskolai tanulmányaik során megismerik az újságírást, a sajtóműfajokat, elvégre megrendelőként kerülnek majd kapcsolatba a szerkesztőségekkel. Ami pedig az újságírókat illeti, körülbelül minden tizedik kommunikáció szakos hallgató köt ki a médiában, leginkább a digitális sajtóban, szakmánk leggyorsabban fejlődő tartományában helyezkednek el. A három északkelet-magyarországi megyében berendezkedett médiacég, az Inform Média digitális felületeit például szinte kivétel nélkül a nyíregyházi főiskola volt hallgatói népesítik be az írásaikkal, fényképeikkel.

103

M arik S ándor

– Milyen ismeretei vannak egykori hallgatóiról? Valóban motorjai lettek a helyi nyilvánosságnak? Médiaszakemberként mennyire részesei a megyei, az országos nyilvánosságnak?

– Egyaránt van köztük országos televízió régiónkban dolgozó riportere, regionális hírportál szerkesztője, újságíró és rádióriporter. Nemrégiben megszámoltam, országszerte 129 szerkesztőségben csaknem kétszázan dolgoznak, a legtöbben persze a nyíregyházi főiskola vonzáskörzetében. Legalább tucatnyian vannak, akiknek könyvük, sőt könyveik jelentek meg, de ha nem a médiában tevékenykednek, akkor is publikálnak. A főiskolán ugyanis két dolgot tanulhatnak meg. Az egyik az, hogy miként kell kifejezni magukat; az érzéseiket, a gondolataikat. Sokan nem is lépnek tovább az önkifejezésnél, és beérik az irodalmi műfajokkal. Akik viszont továbblépnek, és mások érzéseit, gondolatait is profi módon fejezik ki, óhatatlanul újságírók lesznek. A Facebook jó kapcsolattartó és írásgyakorló hely, ezért végzés után is elég sokat tudok róluk. Időnként vitatkoznak velem a Médianapló című blogomban felvetett témákról, és nem egyszer nekik van igazuk. A többségük harmincon aluli, bőven van előttük lehetőség. Megérezték például a versenyzés ízét, állandó résztvevői a különböző pályázatoknak. A nyíregyházi diákok az utóbbi fél évtizedben több ifjúsági újságírói díjat nyertek, mint az összes többi felsőoktatási intézmény hallgatói együttvéve. Erre büszke vagyok, és ahogy látom, a főiskola is az.

– A média ismerete fontos lenne a legfiatalabb korosztályok, az általános és a középiskolások, a szakmunkástanulók számára is. De úgy rémlik, hogy kevesen és keveset olvasnak. Ezért fontosak a sajtó olvasására ösztönző kezdeményezések. Mi ezekről a véleménye?

– Mindez nekem is szívügyem, néhány akció kidolgozásában részt is vettem. A Magyar Lapkiadók Egyesülete támogatásával idestova tíz éve jött létre a SÉTA (Sajtó és Tanulás), a HÍD (Hírlapot a Diákoknak), a LADIK (Lapot a Diákoknak) olvasásra nevelési mozgalom, továbbá tavalyelőtt kitaláltuk a SANYI (Sajtó és Nyilvánosság) nevű új érettségi tárgyat is. Az MLE ingyenesen juttat újságokat a programokhoz, szerkesztőségi eseményeket szervez. Szűk évtized alatt 100–120 ezer közép- és általános iskoláshoz jutottunk így el. Csakhogy a lélekszámban nem sokkal csekélyebb Ausztriában évente 100 ezer fiatal vesz részt hasonló programokban. Az ottani szervezőktől tudom, hogy az érettségi után kétharmaduk újság-előfizető lesz. Akik viszont nem vesznek részt olvasásra nevelési akcióban, azok közül csak minden harmadikból lesz előfizető. Az olvasásra nevelés nálunk is megéri a befektetést. Nem véletlen, hogy régiónkban partner hozzá az Inform Média, a megyebéli mozgalmakat egyébként öt diplomamunka is elemezte.

– Bővítsük témánk körét, hiszen Ön nemcsak oktató és kutató, hanem a szakmai közélet jeles képviselője is. Minősítené egy ötfokozatú skálán a magyarországi média állapotát? Például az érdeklődő állampolgár hozzájuthat-e a hiteles, pontos, gyors közéleti információkhoz?

– Az a gond, hogy csak az érdeklődő állampolgár juthat hozzá. De még neki is erőfeszítésekre van szüksége. A média fősodrát mindkét oldalon a politikai elkötelezettség jellemzi, és az egyik táborban lévők nem olvassák, hallgatják, nézik a másik oldal médiumait. És vannak a peremre sodródott orgánumok, többnyire kis lapok és

104

A nyilvánosság hamupipőkéi – interjú Zöldi Lászlóval

internetes portálok, amelyeket nem könnyű figyelemmel kísérni. Több mint húsz év telt el a rendszerváltás óta, és az eredmény már kirajzolódott. Az elkötelezett, ahogy én nevezem: politikailag tömbösödött országos napilapok elveszítették az akkori példányszámuk kétharmadát, a megyei napilapok viszont, amelyek távolabb tartják magukat a politikától, és közelebb lépnek az olvasókhoz, „csak” a példányszámuk egyharmadát.

– Szóval azon a bizonyos skálán milyen minősítést kapna a magyarországi média?

– Közepest.

– Végül vázoljunk fel egy optimális helyzetet! Ön szerint milyen lehetne, milyennek kellene lennie egy közepes nagyságú, mintegy tízezer lakosú kisváros médiapalettájának az új évezred első néhány évtizedében?

– Csak 2043. március 31-ig tudok jósolni. Philip Meyer amerikai médiakutató szerint ekkor szűnik meg az utolsó napilap. Egyébként nem vagyok híve az extrapolációnak, a jövőt inkább a hagyományokban keresem. Például Kisvárdán volt olyan időszak, amikor egyszerre három újság élt meg a helyi sajtópiacon. Azt hiszem, hogy amit száz évvel ezelőtt kitaláltak az élelmes lapkiadók, azt kéne továbbgondolni. Persze, a megváltozott körülményeknek megfelelően.

105

HELYTÖRTÉNET Néző István

„Néhány pengővel zsebében már terveket szőtt…”

A 105 éve született Virágh Ferenc élete*

Virágh Ferencet Kisvárdán leginkább csak úgy ismerik, hogy a település történetének kutatója volt, egyéb jellegű működéséről nemigen tudnak. Ez annak „köszönhető”, hogy írásaiból csak a helytörténeti témájúak egy része jutott a nagyközönség elé, mivel azokból adtak ki egy válogatást 1981-ben. E dolgozat keretein belül kísérletet teszek arra, hogy életének és tevékenységének minden oldalát megvilágítsam.

Életrajzi adatok Virágh Ferencről úgy tartja a kisvárdai közvélemény, hogy Kisvárdán született 1907ben. Ez a két információ először az Ács Zoltán által szerkesztett Adatok Kisvárda történetéhez c. kiadványban jelent meg. Nem tudni, hogy mi volt ennek a közlésnek a forrása, de a két adatból csak az év fedi a valóságot. Ács talán természetesnek vette, hogy Virágh Kisvárdán élt, tehát ott is született. Azonban már Virágh nekrológjából is feltűnhetett volna, hogy abban így fogalmaztak: „Gyermekkora óta közöttünk élt; gimnáziumi tanulmányait itt végezte.” Tehát halálakor sem azt állították, hogy Kisvárdán született volna, csak azt, hogy ott nőtt fel.

Kisvárda nagyközség önkormányzati irataiban találhatunk olyan adatot, miszerint 1922. július 21-i ülésen tárgyalta a képviselő-testület dr. Virágh Ferenc kisvárdai lakosnak a község kötelékébe való felvételét. Ez az illető nem más, mint Virágh Ferenc apja, aki királyi közjegyző volt. Az 1925. november 23-i képviselő-testületi ülésen 10én történt haláláról emlékeztek meg.

Idősebb Virágh Ferenc özvegye (Hámory Margit), Budapesten halt meg 1931. január 27-én, 49 éves korában. A legidősebb gyermekére, Ferencre maradt két fiatalabb testvérének gondja-baja, „és ha nem is tudta bőségesen ellátni testvéreit, ők A 2012. évi Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei helytörténeti pályázat egyik díjazott tanulmánya.

Virágh Ferenc, Adatok Kisvárda történetéhez, vál., s. a. r. Ács Zoltán, Nyíregyháza, Jósa András Múzeum, 1981, 149

Diner István, Dr. Virágh Ferenc, Felsőszabolcs, 1935/39, 1.

SZSZBML, V. 146. Kisvárda nagyközség iratai, 1837–1949, b. Önkormányzati iratok, 1883–1944, Kgy. 159/1922.

SZSZBML, V. 146. b. Kgy. 222/1925.

Halálozás, Felsőszabolcs, 1931/5. 2.

*

106

„Néhány pengővel a zsebében már terveket szőtt...” – Virágh Ferenc

mindig érezhették azt a meleg és szerető gondoskodást, mellyel súlyos viszonyai között is igyekezett a szülőt pótolni.”

Ezekből az adatokból azonban nem derül ki, hogy hol is született Virágh Ferenc?

Egy 1932-es sajtóperben keletkezett bírósági végzésben az áll, hogy Virágh Ferenc 1907-ben Temesváron látta meg a napvilágot, római katolikus vallású. Abból, hogy Ferenc Temesvárról származik, de az apa 1922-ben Kisvárdán kérte a községi kötelékbe való felvételét, arra lehet következtetni, hogy azon családok sorába tartoztak, akik az első világháború után nem kívántak a román impérium hatalma alatt élni.

Iskolai évek, szárnypróbálgatások Virágh Ferenc neve először az 1920–21. évi gimnáziumi értesítőben tűnt fel, mint olyan tanulóé, aki kimaradt a IV. osztályból. Valahol mégis folytatta tanulmányait, mert a következő évi értesítő V. osztályosnak írta. Az ifjú a 32 osztálytársa közül egyedül ért el jeles eredményt. Az 1922–23-es tanévben ismét nem találjuk a nevét, ám az 1923–1924-es kiadványban mint VII. osztályos újra felbukkan. Tanulmányi eredményében nagy változást látunk, mert csak elégségest kapott az összteljesítményére.10 Az 1925-ös érettségivel kapcsolatos dokumentumok segítettek annak megválaszolásában, hogy Kisvárdán kívül hol végezte Virágh Ferenc a tanulmányait, és születésének pontos idejére is fény derült. A világrajövetel dátuma 1907. október 18.11 A gimnázium első osztályát a lugosi állami főgimnáziumban, a másodikat magántanulóként a temesvári piarista főgimnáziumban, a harmadikat és negyediket a budapesti piarista főgimnáziumban, a hatodikat Budapesten, a II. kerületi érseki katolikus főgimnáziumban végezte. A gimnázium utolsó két évében visszatért a kisvárdai középiskolába.12 A hetedik tanév tavaszán a neve bekerült a „köztudatba”, hiszen a helyi Felsőszabolcs március idusa kapcsán beszámolt arról, hogy a gimnáziumban ünnepély volt, s ennek „legsikerültebb száma” Virágh Ferenc szavalata, Kozma Andor: Petőfi-szimfóniája.13 Az ifjú tehetséges lehetett a „színpadon”, hiszen május 4-én a Református Nőegylet jótékony estjén Harangi László: A két arabus című „cserkészvígjátékában” is Diner, i. m., 1.

A magyar szent korona nevében!, Felsőszabolcs, 1932/35. 3.

A Kisvárdai Magyar Királyi Állami Főgimnázium tizedik évi értesítője az 1920–21. isk. évről, közzéteszi Mayer György, Kisvárda, Kisvárdai Magyar Királyi Állami Főgimnázium, 1921, 11.

A Kisvárdai Magyar Királyi Állami Főgimnázium tizenegyedik évi értesítője az 1921–22. isk. évről, közzéteszi Jankovics József Mihály, Kisvárda, Kisvárdai Magyar Királyi Állami Főgimnázium, 1922, 6, 11.

10 A Kisvárdai Magyar Királyi Állami Bessenyei György Főgimnázium tizenharmadik évi értesítője az 1923–24. isk. évről, közzéteszi Sabján János, Kisvárda, Kisvárdai Magyar Királyi Állami Bessenyei György Főgimnázium, 1924, 14.

11 SZSZBML, VIII. 55. Kisvárdai Állami Bessenyei György Gimnázium iratai, 1911–1956. 133/1925. Kimutatás az 1924/25. tanév végén tartandó érettségi vizsgálatra jelentkezett rendes és magántanulókról.

12 SZSZBML, VIII. 55. 182/1925. sz. Kimutatás az érettségi vizsgálatra jelentkezett tanulók tanulmányi előmeneteléről.

13 Március tizenötödike megünneplése, Felsőszabolcs, 1924/12, 1.

107

N éző I stván

szerepelt.14 Május 11-én, a gimnázium névadójának emlékünnepségét Virágh Ferenc „vezette be, ki saját költeményét szavalta: Óda Bessenyeihez címen.”15 Amikor a gimnáziumban 1924 szeptemberében ismét megalakult a Petőfi Önképzőkör, annak ifjúsági elnöke Virágh Ferenc lett.16 Felolvasóestek, könyvismertetések, kisebb előadások jellemezték a kör munkáját. Ferenc a középiskolában sokat szavalt.

1924. október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján ő volt a szónok, miként a következő év március 15-én szintén ő mondott „költői szárnyalású, szép alkalmi beszédet.”

Az adott iskolai évben a kör keretén belül 23 szavalat hangzott el. Legtöbbször és legeredményesebben Virágh Ferenc lépett pódiumra. Az önképzőkör munkásságának „záróköve” az 1925. június 21-én lezajlott iskolai tanévzárón volt, amikor Virágh Bessenyeiről tartott felolvasást, és bemutatta a szervezet elmúlt esztendei tevékenységét.17 Ferenc az iskolán kívül is megmutathatta tehetségét. 1925. február 18-án Jókaiemlékünnepély és műsoros est volt a nagyvendéglő színháztermében. Itt szerepelt Jókainak A jószívű emberek c. vidám egyfelvonásosában, emellett az íróról szóló saját Prológus című versét is elszavalta.18 Ezt a verset ismerjük is, hiszen az önképzőkör az író születésének centenáriuma alkalmából Jókai-emlékkönyv címmel egy kiadványt jelentetett meg, s ebben a mű is olvasható.19 Ugyanitt a szárnyát bontogató tehetség Jókai élete című írása, továbbá a Jókai című szonettje is megjelent.20 Ahhoz, hogy a szárnybontogatásból repülés is legyen, el kellett hagynia az őt szellemi eleséggel tápláló fészket, azaz érettségi vizsgát kellett tennie, majd a továbbtanulásra koncentrálnia. A maturálás előtt álló ifjú tanév végi jegyei összességükben jó rendűnek voltak mondhatók. Az érettségi írásbeli vizsgák 1925. május 18–20., a szóbeliek június 8–12. között zajlottak.21 Virághot a latin írásbeli dolgozatok bírálatában kiemelték: „legsikerültebb itt is a Virágh Ferenc dolgozata, aki csak pár helyen nem érti meg a szöveget.”22 Jelesen senki sem érettségizett, a „jól érett” öt diák között volt Virágh is. 23 Ferenc – apja nyomán – jogvégzett akart lenni, és így is cselekedett. 1930. július 17-én azt a hírt röpítette világgá a helyi újság, hogy: „Virágh Ferencet, lapunk volt felelős szerkesztőjét a budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen a jogtudományok doktorává avatták.” 24 A Felsőszabolcs című kisvárdai hetilap volt első munkahelye, és az egyetem után is ide került vissza, s ez dr. Virágh Ferenc sorsát élete végéig meghatározta.

A református Nőegylet estélye, Felsőszabolcs, 1924/18, 2.

Bessenyei ünnepély, Felsőszabolcs, 1924/20, 1.

16 A Kisvárdai Magyar Királyi Állami Bessenyei György Reálgimnázium tizennegyedik évi értesítője az 1924–25. isk. évről, közzéteszi Sabján János, Kisvárdai Magyar Királyi Állami Bessenyei György Reálgimnázium, Kisvárda, 1925, 9.

17 Uo., 9–10.

18 Uo., 10.

19 Jókai emlékkönyv 1825–1925., Kisvárda, Állami Bessenyei György Reálgimnázium Petőfi Önképzőköre, 1925, 6–8.

20 Uo., 9–20.

21 Sabján, i. m., 8.

22 . SZSZBML, VIII. 55. 182/1925. A latin nyelvi érettségi írásbeli dolgozata bírálata 23 Sabján, i. m., 8.

24 Új doktor, Felsőszabolcs, 1930/29, 2.

14 15

108

„Néhány pengővel a zsebében már terveket szőtt...” – Virágh Ferenc

A lapszerkesztő-publicista 1920 májusában jelent meg az említett hetilap, melynél 1926 nyarán szerkesztőként dolgozott az akkor még csak 19 esztendős Virágh Ferenc, de egyetemi tanulmányaival nem tudta össze egyeztetni ezt a feladatot. Miután a jogot befejezte, 1930 decemberének végén ő lett a felelős szerkesztő, s így határozta meg a lap által követendő szellemi útvonalat: „A testileg és lelkileg megtépázott háborús nemzedéket meg kell erősíteni a magyarság hivatottságában, a történelmi tradíciók örök érvényű erejébe vetett hitben, hogy van magyar jövendő és lesz magyar feltámadás. ...leszünk az éjszakában a világosság, leszünk a viharban a támasz, s leszünk a pusztában az útjelző zászló.”25 A szebb jövő érdekében agitált, buzdított a lap. Tette mindezt Trianon után, a gazdasági világválság közepette, és azt követően is. Mellékesnek tűnik, de nem az, hogy a lapszerkesztő vagyoni állapota is állandó válságban volt. Ezt egy „pillanatkép” jól illusztrálja: „Használt kis dob vagy öntöttvas kályhát olcsón vennék.”26 Ebből a hirdetésből kiderül még, hogy Virágh a Szent László út 45. szám alatt lakott. Ha ez az életszilánk nem győzne meg minket „hősünk” pénzügyeinek ziláltságáról, akkor idézhetjük a róla megfogalmazott kijelentést: „Szegény volt és becsületes.”27 Virághoz kötődik a lap „virághkora”, felkészültsége, értelmiségi elkötelezettsége nyomot hagyott a lap szellemi arculatán. Sikerült az újság körül olyan szerzőgárdát kialakítania, mely helyi, közismert személyekből állt, s akik egy-egy szakterület specialistái voltak. Amolyan rovatvezetőket szervezett önmaga köré. Sok új rovatot is indított, pl.: Hétről-hétre, Egészség, Vidék, Községi élet, Asszonyoknak, Divatlevél, Bíró előtt. Ezek egy része Virágh halála után is megmaradt. Leginkább azonban önnön tehetsége, írói készsége, publicisztikai hevülete, ugyanakkor tárgyilagossága, az anekdotikus történetek elbeszélésében megnyilvánuló humor fémjelzik azt a közel öt esztendőt, melyet szerkesztőként töltött el.

Szerkesztőt írtunk ugyan, de a vidéki lapoknál ez a megnevezés legalább annyira jelentette az újságírói munkát is, mint azt, amit ez a megnevezés mutat. Ha belegondolunk, hogy Virágh majd öt esztendőn keresztül, heti rendszerességgel volt kénytelen írni vezércikkeket, tárcákat, kisebb-nagyobb híreket, tudósításokat, akkor ezt valóságos rabszolgamunkának is tekinthetjük. Nem is meglepő, hogy az ötödik esztendőben már másféle hangot is hallunk, mint az induláskor. Ebből némi csalódottság, keserűség érződik ki: „Megszoktuk, hogy szavunk visszhang nélkül marad, s nem bánjuk. Mi legalább megtesszük azt, ami a mi eszközeinktől, a mi csekélyke erőnktől kitelik. ...Lehet, hogy pusztába kiáltó szó marad szavunk, de ha csak egy kevéssel is előbbre juttatjuk céljaink valamelyikét, akkor az egész betűhalmaz nem volt hiábavaló.”28 E szavak írója két hónappal később már nem volt az élők sorában. Ekkor Diner István, a laptulajdonos, hosszú írásban méltatta a szerkesztőt: „Napokkal ezelőtt még Virágh Ferenc, Új utakon, Felsőszabolcs, 1930/52, 1.

Hírek, Felsőszabolcs, 1935/7, 3.

27 Diner, i. m., 1.

28 Virágh Ferenc, Pusztába kiáltó szavak, Felsőszabolcs, 1935/30, 1.

25 26

109

N éző I stván

itt járt közöttünk, hozta és vitte a híreket, udvarias modorával típusa volt a mindig jó kedélyű és bohém újságírónak… Néhány pengővel zsebében már terveket szőtt egy egész életre, de egy fillér nélkül sem volt kétségbeesve és soha nem panaszkodott.”29 Virágh halála után három évvel a Felsőszabolcs is megszűnt létezni.

A helytörténész Virágh Ferenc behatóan foglalkozott a település múltjával, s ebben Diner István bankigazgató anyagilag is támogatta. Éppen ő volt az is, aki megfogalmazta, hogy milyen képességek birtokában adta fejét Virágh erre a kutatói munkára: „Az ismereteknek az átlagon jóval felülemelkedő dús tárháza, melyet különösen a történelem, az irodalom és klasszikus latin nyelv tudásában tapasztaltunk nála… bizonyítja azt a különleges értéket is, mely benne lakozott.” 30 Virágh a helytörténeti kutatásainak eredményeiről 1933–1935 között negyven írást publikált, ezek zöme a Kisvárda múltjából sorozatcím alatt volt olvasható. 1933 tavaszán így harangozta be ezeket a közleményeket: „A közeli hetekben megindul lapunk hasábjain egy cikksorozat, amely egykorú adatok alapján Kisvárda történetének vázlatos képét kísérli megrajzolni.” 31 Virágh írásaiból 1981-ben a kisvárdai Vármúzeum igazgatójának, Ács Zoltánnak a szerkesztésében adtak közre egy kb. 140 oldalas válogatást. Nem kisebbítve Ács érdemeit, meg kell jegyeznünk, hogy a kiadványban közölt A kisvárdai vár leírása 1612-ből című és az azt követő, A kisvárdai vár leírása 1642-ből című írás először a Felsőszabolcsban két részletben jelent meg, de az 1935. évi 11. számban sajtóhiba folytán 1642 került a címbe. Ács ezt nem vette észre, és a 12. számban közreadott írást közölte először, (mivel az 1612-es) és a 11. számban publikáltat később (mivel az „1642”-es). Ez utóbbiban viszont ez áll: „...most találtuk fel 1612-ből a kisvárdai vár urainak, Várday Katalinnak és Melith Péternek az egyességlevelét...”.32 Tágabb értelemben a helytörténeti írások között kell megemlítenünk azt a hét publikációt, amelyekben statisztikai adatokat elemzett, és azt a cikksorozatát is, amely az 1930-as népszámlálás adatainak közzététele után készült. Ennek hasznát így fogalmazta meg: „Kisvárda múltja és jövője: érdekes és különös összehasonlításra nyújt alkalmat annak, aki az események mögött az idők törvényszerűségeit keresi…”33 Virágh azonban nemcsak a (leírt) szavak emberre volt, hanem a tetteké is, és kézzel fogható emlékekkel akarta dokumentálni azt, amit papíron közzétett. Mindezek miatt a templom és a vár környékén ásatásba fogott. 1934. március 1-jén ennek a munkának a hozadékáról így írt: „A római katholikus templom körül még a tél elején pár napot ástunk. Az eredmény semminél alig több. Néhány csont, ami kétségtelenné teszi, hogy Diner, i. m., 1.

Uo. 31 ÁGH [Virágh Ferenc], Kisvárda múltja és jövője, Felsőszabolcs, 1933/14, 1.

32 Uő., A kisvárdai vár leírása 1642-ből, Felsőszabolcs, 1935/11, 1.

33 Uő., Kisvárda múltja és jövője, Felsőszabolcs, 1933/14, 1.

29 30

110

„Néhány pengővel a zsebében már terveket szőtt...” – Virágh Ferenc

a templom körül temető volt és egy-két különös formájú öreg kő.”34 Majd írta, hogy az új adatok alapján tavasszal a megfelelő helyen fogják keresni a Várday család kriptáját és egy másikat. Az április 26-án megjelent egyik írásában már a templom alatt végzett kutatásnak az eredményeiről adott számot: „Rátaláltunk …a régi írásokban jelzett kriptára, de az már – sajnos – kifosztva és törmelékkel betemetve maradt csak ránk…

Különös jelentőséggel csak az a templom belseje alatt futó hatalmas téglafal bír, amely szemmel láthatólag a templom alapjaitól különböző falazással olyan helyen fut végig, ahol a templom épület szerkezetében semmi szerepe nem lehetett. Nincs kizárva, hogy annak a templomnak alapjait találtuk meg, amelyet Szent László épített.”35 A beszámolóval egyidejűleg felhívást intézett a település lakosaihoz, hogy amennyiben birtokukban van valamilyen a lakóhellyel kapcsolatos, arra vonatkozó adat, régiség, fotó, arról értesítsék. De a jövőre is gondolt, hiszen arra kérte az amatőr fényképészeket, hogy örökítsék meg Kisvárda nevezetességeit, jellegzetességeit, utcáit, tereit, épületeit, s az így elkészített képeket juttassák el hozzá.36 Virágh 1934. március közepétől szeptember elejéig 3–4 emberrel ásatott a várnál.

A munkásokat az ő utasításai szerint Balla István asztalos irányította. Több kutatóárkot húztak: • az elsőt a vár fennmaradt délkeleti tornyával párhuzamosan, attól keletre É–D irányban, • a másodikat a torony belsejében, és a fennálló falak tövében az előbbire merőlegesen K–Ny irányban, • a harmadikat a várudvar belső részén, ahol a kápolnát keresték.

Több helyen a vároldalba is beleástak. Mindegyik árokban lehatoltak az alsó rétegig, a sárga folyami homokig. Virágh 1934. április 19-én megírta, hogy a bécsi Natonalbibliothekben két kódexben sikerült a kisvárdai vár 1570-es alaprajzát és 1639es távlati képét fellelnie.37 Balla elmondása szerint az alaprajzot eleinte nem tudta értelmezni, később megállapította, hogy a vár bejárata észak felől volt.

A lakosság egy része érdeklődéssel figyelte a kutatást, a helyi lap is beszámolt róla március 29-én: „Egyszerre négy helyen dolgoznak, a meglévő várépület belsejében a vár pincelejáratát keresik. A várrom környékén a már föld alá került vár-alapfalakat, a vár nagy dombján a földsáncok rétegződését és régi várerődítések helyeit, negyedik helyen pedig a pincének egy más oldalról való lejáratát kutatják.”38 Találtak XV–XVI. századi kandallócsempéket, ágyúgolyókat, sarkantyúkat, egy XVI. századbeli szakállas ágyút, a keleti toronytól északkeletre három csontvázat is kiástak, és máshol is feltártak emberi csontokat. A vártól nyugatra kissé távolabb lévő legelőn urnasíros temetőre bukkantak.

Virágh az ásatással párhuzamosan az adatgyűjtést is folytatta, a papi Horváth család irattárába módjában volt betekinteni. Ebben Kisvárdát érintő csereleveleket is Uő., Kisvárda múltjából, Felsőszabolcs, 1934/9, 1.

Uő., Kisvárda múltjából, Felsőszabolcs, 1934/17, 1.

36 Uő., Kisvárda múltjából, Felsőszabolcs, 1934/16, 2.

37 Uo. 38 Dénes György, Múltunk emlékei a vár romjai alatt, Felsőszabolcs, 1934/13, 2.

34 35

111

N éző I stván

talált, ezekből a bírók nevét tartotta érdemesnek megemlíteni, illetve a mezőváros 1421-es pecsétje lenyomatának megtalálását.

Virágh célja nem a tárcacikkek megírása volt, hanem messzebbre tekintett: el akarta készíteni a település monográfiáját. Ehhez azonban hosszú, céltudatos munka kellett. Környezetében nem mindenki látta be ezt: „A napokban kérdezte valaki: mi van azon a Kisvárda történetén olyan sok kutatnivaló? Hát nem lehet azt megírni egy pár hónap alatt?”39 Kifejtette, hogy nem az a követendő módszer, hogy a köztörténeti művekben fellelt információkból, adatokból gyorsan kompiláljon egy művet, hanem „a monográfiaírásnak feladata éppen a tények részletekbe menő felkutatása, az adatok gyűjtése, hogy azokat bizonyos részletszempontból feldolgozva, az általánosabb szemléletű köztörténetírás részére hozzáférhetőbbekké tegye.”40 Virágh az adatgyűjtésre alapozott nézeteit a gyakorlatba is áttette. Alaposságát, módszerességét jól mutatja az a munkaterve, mely vélhetően 1934-re vonatkozik.

Ebben szerepel az esztergomi érseki,41* az egri, a debreceni kollégium, a debreceni ref. egyházkerület, a kismartoni Esterházy, Zichy család zsélyi, a sárospataki kollégium, a leleszi és nagyváradi hiteleshelyi levéltár átvizsgálása. Mindegyik helyhez magyarázatot fűzött, hogy miért kutatna ott, illetve időpontokat rendelt hozzájuk.42 Virágh szerint a fenti program költsége meghaladta az ezer pengőt. Munkaadója, Diner István támogatta ugyan, de nem annyira, hogy Virághnak ne kellett volna hitelt felvennie, vagy más forrásból pénzt előteremtenie. 1935. április 4-én írta, hogy: „Most teljes erővel az újkoron dolgozunk: egyrészt az Országos Levéltár páratlanul gazdag anyagát, másrészt az Esterházy, Vay és szabolcsvármegyei levéltárakat kutatjuk át, s közben időt és anyagi eszközöket kell keresnünk a wieni Staatsarchív hatalmas tömegének átnézéséhez is.”43 Virágh a tervei nagy részét megvalósította, ezt igazolják a Felsőszabolcsba írt tárcacikkei, ám a Kisvárda történetét bemutató kötet megírását korai halála megakadályozta. Kéziratainak egy részét Diner István megőrizte. Komoly Péter 44 1954-ben így írt az iratok sorsáról: „A második világháború üszkös-romos forgatagában találtam és őriztem meg Virágh Ferenc kutatómunkájának hagyatékát, vagy legalább is e hagyaték egy részét. Ezt a hagyatékot – talán nem is olyan sokára – a Magyar Nemzeti Múzeum átadja Kisvárdának …”45 Komoly azzal a feltétellel adta át a Nemzeti Múzeumnak az anyagot, hogy akkor juttassák el Kisvárdára, ha ott létrejön egy helytörténeti múzeum. 1961-ben Virágh Ferenc, Kisvárda múltjához, Felsőszabolcs, 1935/14, 1.

Uo. 41 Várday Pál esztergomi érsek nem Kisvárdáról származott, lásd erre nézve Botka Tivadar, Péter kalocsai érsek pecséte, Századok, 1870. május, ötödik füzet.

42 Virágh, Adatok…, i. m., 6–7.

43 Uő., Kisvárda múltjához, Felsőszabolcs, 1935/14, 1.

44 Komoly (Hasszán Koryurek) Péter 1923-ban született, szülei 1930-ban Kisvárdán telepedtek le. 1944–45-ben a Szabad Népet szerkesztette, s községi majd járási párttitkár lett. 1946-ban a fővárosba költözött és a Szabad Föld munkatársaként tevékenykedett. Később a rádióban dolgozott, majd a Szabad Nép és a DIVSZ voltak újabb munkahelyei, míg végül a Népművelési Minisztérium osztályvezetője lett. Politikában Nagy Imre mellett kötelezte el magát. 1957 márciusában letartóztatták, de egy betegségre hivatkozva egy szanatóriumba jutott, ahol hónapokig kezelték. A konszolidáció után a Corvina Kiadóban fordítóként dolgozott. 1978-ban hunyt el.

45 Kisvárda történetéből: cikkgyűjtemény, szerk. Éri István, Kisvárda, Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztálya – Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Népművelési Osztálya, 1954, 8.

39 40

112

„Néhány pengővel a zsebében már terveket szőtt...” – Virágh Ferenc

megalakult a Vármúzeum, de 1970 lett, mire a „küldemény” célt ért. Virágh megmaradt kéziratainak azonban csak egy része van a mai Rétközi Múzeumban, a Vármúzeum jogutódjában. Ez nem áll másból, mint az újságban megjelent helytörténeti írásainak gépelt változatából, a kisvárdai jobbágyok 1453-as és 1521-es névsorából, a vár egy 1684-es inventáriumából és Virágh két verseskötetéből. A múzeumban található még 8 fénykép, de ezek vélhetően nem a hagyaték részei, hiszen 1978-ban kerültek a leltárba.46 Virágh néhány gépelt dolgozata és a Várday családról kézzel írt tanulmánya a kisvárdai Városi Könyvtárban található.

Virágh maga is szorgalmazta egy helyi múzeum és levéltár megszervezését. Szerinte ennek az intézmények elsősorban a mezőváros múltját kellene bemutatnia, mert csekély eszközökkel csak Kisvárda és Felsőszabolcs értékeinek megmentésére vállalkozhatnának. Ennek a kisebb térségnek a történeti, etnográfiai, szociográfiai és más sajátosságait kellene feltárnia, bemutatnia a kisvárdai múzeumnak, s így illeszkedne abba a „…hatalmas gyülekezetbe, amely Magyarország múltját és jelenét igyekszik gyűjtő munkásságával feltárni.”47 A település vezetőinek a részéről is megvolt a kellő felbuzdulás, hiszen az 1933. december 2-án tartott képviselő-testületi ülésen támogatták Rézler Gábor főjegyző kezdeményezését, aki korábban felhívást intézett a lakosokhoz, hogy írásos vagy tárgyi emlékek adományozásával segítsék elő a községi levéltár megalakítását. A kéziratok gyűjtésével és feldolgozásával Virághot bízták meg. 48 A Virágh által megálmodott közgyűjteményből nem lett semmi, noha a kutatásai során már sok olyan tárgy, dokumentum került a birtokába, amely ezt az intézményt megalapozhatta volna. Az általa feltárt, összegyűjtött anyagot az érdeklődő közönség elé is tárta, s nem csak Kisvárdán. 1934. október 21-én, a nyíregyházi Korona Szállóban rendezett iparművészeti tárlaton Kisvárda is bemutatkozott s, a Nyírvidék elismerőleg írt erről: „A kiállítás egyik legnagyobb büszkesége, szabolcsi kincse, dr.

Virágh Ferenc kisvárdai szerkesztő ásatásának eredménye: a kisvárdai vár környékéről felszínre került tárgyak, csempedarabok, melyek igazolják, hogy Szabolcsban már a XVI. században művészi életű gölöncsér mesterség volt.”49 A cikkíró kiemelte még a csizmadia céh zárt fedelű, 1850-ből származó hirdetőtábláját, és kiemelkedő szépségűnek titulálta a kisvárdai csizmadia céh ládáját.

A költő Virágh Ferenc a családi körből olyan indíttatást kapott, amely őt az irodalom irányába terelte. Apja az 1922. december 30-án megalakult Kisvárdai Irodalmi és Művészeti Egylet irodalmi tagozatának volt a vezetője.50 Az ő verselési hajlamáról csak pár adat: Rétközi Múzeum, Ht. 78.3.1-től 78.3.6-ig és Ht. 78.3.7.1-78.3.7.2.

Virágh, Adatok…, i. m., 8.

48 A képviselőtestület elhatározta a Kisvárda múltjára vonatkozó emlékek és okiratok összegyűjtését, Felsőszabolcs, 1933/49, 1.

49 Kisvárda nagy sikere a nyíregyházi Országos Iparművészeti kiállításon, Felsőszabolcs, 1934/43, 1.

50 Werner Gyula, A kisvárdai Kaszinó 100 éves története, Kisvárda, 1940, 29.

46 47

113

N éző I stván

1923. január 3-án a Felsőszabolcs közölte a Búcsú 1923-tól című versét.51 A KIME 1923. február 20-án Petőfinek szentelt estélyt, itt Dr. Virágh alkalmi ódáját is előadták. 52 Az ifjabb Ferenc középiskolás korától kezdve kacérkodott a költészettel. Első, általunk ismert jelentkezésének dátuma 1924 májusa, amikor saját versét (Óda Bessenyeihez) szavalta. Egy utalásból sejthető, hogy nem ez az egyetlen verse ebben az esztendőben. Virágh 1935-ben az egyik írásában megemlítette, hogy kezébe került a kisvárdai Felsőszabolcs 1924-es száma, s abban egy hetedikes gimnazista költeménye.

Ismételten közre is adta a művet, melynek címe Sár, nyárég, február.53 Nem kétséges, hogy az a bizonyos középiskolás maga Virágh, hiszen 1924-ben ő is a hetedik az osztályt végezte, ám szerénysége miatt nem említette a saját nevét, de sejtetni azért engedte.

A szóba hozott hetilap teret adott más alkotásainak is: A vágyad: hópehely (1925/50. sz. 2.), Felhőparipa az égen (1926/1. sz. 2.), Szél, nyárfák, tánca, gondolatok (1926/35. sz.

2.), Egy verse révén (Vibráló áram-életem)54 a kolozsvári Pásztortűz segítségével nagyobb körben is megismerhették a nevét. Virágh A homlokod mögött című verssel szerepelt Az 50 éves „Nyírvidék” című kötetben (1928).55 Minden bizonnyal más versei is nyilvánosságot kaptak, de a Felsőszabolcs 1920– 1929 közötti időszakából csak véletlenül maradt fenn egy-egy szórványpéldány, így nem tudhatjuk, hogy mit publikált még a lapban. 1927-ben megjelent Virágh első verseskötete. A Tiszta szó kell nem csak kisvárdai és nyíregyházi lapokban közölt verseit tartalmazza. Az ötven, jól válogatott költemény közül néhány a fővárosi lapok hasábjain került először az olvasók elé. Ezt a 61 oldalas kötetet Berlinben a Voggenreiter Verlag adta ki, Budapesten az Apostol nyomdában készítették.

A karcsú kiadványt a Nyugat is méltónak tartotta arra, hogy felhívja rá az olvasók figyelmét. Fenyő László így ajánlotta a kötetet: „A »Tiszta szó kell« Virágh Ferenc tehetséges fiatal költő elsőszülöttje. Hogy fiatal költő, azt valószínűvé teszik azok a versei, amelyekbe összehordta a kábelt, a jazz-bandet, a betonpalotákat, a sínrendszereket, a fényreklámokat stb. – szóval mindazokat a világvárosi rekvizitumokat, amelyek a jótüdejű fiatal költőt rövidúton okozati összefüggésbe hozhatják a korral.

Hogy pedig Virágh tehetséges költő: fentieknél sokkal különben bizonyítják azok a finom zsáner- és hangulatképek, amelyekben homokos, szomorúfűzes nyíri tája elevenednek meg teljes formákban, földízű nyelven.… Aki szeret fiatal költők első könyvében szemelgetni: a »Tiszta szó kell«-ből egy kiteljesülhető tehetségnek derekas ígéretét nyerheti.”56 Fenyő a versek közöl kiemelte a Vonaton Nyírségbe, a Nyíri vinkó dicsérete, az Éjszaka, és a Nyárvégi hajnal című költeményeket.

Az induló kötetben fiatalos lendületet tapasztalunk, a kötet elején expresszionista versek mutatják ezt (Legyen anyag, erő a vers is, Vibráló áram-életem). A romantikus Virágh Ferenc, Bucsu 1923-tól, Felsőszabolcs, 1923/1, 2.

A kisvárdai új irodalmi és művészeti egyesület első ünnepélye, Nyírvidék, 1923/45, 5.

53 Virágh Ferenc, Hétről-hétre, Felsőszabolcs, 1935/8, 1.

54 Uő., Vibráló áram-életem, Pásztortűz, 1927/5, 113.

55 Az 50 éves „Nyírvidék” albuma, szerk. Vertse K. Andor, Nyíregyháza, 1928, 528.

56 Fenyő László, Tiszta szó kell: Virágh Ferenc versei, Nyugat, 1927/14, 147.

51 52

114

„Néhány pengővel a zsebében már terveket szőtt...” – Virágh Ferenc

képalkotást tükröző (Felhőparipa az égen; Téli temető falun) és az érzékletes metaforákkal, szinesztéziákkal átszőtt, impresszionista verseket (Hold; Éjszak, Arany ősz, Őszi kert) éppúgy találunk a kötetben, mint realista jellegű költeményeket (Határok és a végtelen, Budapest, február, Budapest, március). Ez utóbbi kettő szabad vers. Az alkotó lelki állapotának változásait mutatja, hogy a komor színeket, hangulatot visszaadó versek mellett a bohém, vidámabb költemények (Kisváros, kávéház; Nyíri vinkó dicsérete) is megtalálhatóak. Az írói, művészi életre való készülődés, az önálló hang megtalálásnak igénye is megjelenik (Jövendő életem mustja). Maga Fenyő is megjegyezte, hogy „Határozott arcél vagy pláne egységbe látott világkép nem alakul ki költészetéből.”57 Leginkább Ady és Juhász Gyula hatása érződik az alkotásokon.

A Nyírvidékben július 24-én Tartallyné Stima Ilona írónő mutatta be Virágh kötetét.

Mondandóját e szavakkal kezdte: „Fiatal poéta. Tehetséges. Öntudatos. Kristályos szavú.

Beszéde egyenesen a lelkünk beszédjével összecsengő. Egyénisége, finomult ízlése magával ragadó. Tudja érzékeltetni, hogy mit akar… Nagyon dicsérjem? Minek?! Elindult és győzött. Fővárosi lapokat is feldíszítenek szép verseivel.”58 Meglátása szerint a nagy

versek az élettel folytatott küzdelmet tükrözik. Ezek az élettel feleselő versek erőteljesek, vágyakat, álmokat hordoznak, ám mégis „szenvedésbe fulladnak”. A szonettek az édes ízek a kis kötetben, gyöngyszemek a sokszínű ékszeren. Az írónő pár verset külön is kiemelt: Úgy látom őt, Vonaton a Nyírségbe, Nyiri vinkó dicsérete, A test erőtlen, Minek a pillanat öröme?

Virágh kötete mintegy kaleidoszkópszerűen mutatta meg mindazt, ami őt foglalkoztatta, de már egy metaforába zárva megjelentek benne második kötetének (Szépség) kulcsszavai (Nyugtalanság átka, Szépség, magasság). A kötetzáró költemények (Minek a pillanat öröme?; Tiszta szó kell) az ars poeticáját tartalmazzák. Margócsy megállapítása szerint az első kötet kapcsán Virágh „természetes nyelvét, világos fogalmazását, küzdelmes élete öntudatos bemutatásának finomságát emelik ki az ismertető, bíráló írások.”59 A következő években nem találjuk nyomát a verseinek. Ennek oka lehet, hogy a Felsőszabolcs ezen évfolyamai ismeretlenek számunkra, másrészt Virágh Budapesten tartózkodott, a jogi egyetemet végezte. Ebből az időszakból riportjait ismerjük, azokra külön fejezetben térünk ki. Az 1930-as években a helyi lapban ismét felleljük az alkotásait: Mégis vigasz, Vándor, Csillag, Sugár, Fehér karácsony, Ó, boldog délután, Tavasz, Fény, Míg felhők futnak, Szépség, Egyedül, Éj, illat, szellő, A homlokod mögött, Séta, lányokkal, Két vers.

Ez utóbbi cím alatt valóban két költeményt olvashatunk, melyeknek nincs különkülön címük. Az első 1929-ben keletkezett, s ha fellapozzuk az 1934-es Szépség című kötetet, abban Földrengés cím alatt megtaláljuk. Ez utóbbinak Juhász Gyula: Anna örök című verse volt a mintája, bár valódi érzelmi élmény is ihletet adhatott a megíráshoz.

A másik vers 1930-as, s Dallam címmel az előző alkotás után következik az említett kötetben. A fent felsorolt művek nem mindegyike került a gyűjteménybe.

Uo. Tartallyné Stima Ilona, Tiszta szó kell: Virágh Ferenc versei, Nyírvidék, 1927/166, 8.

59 Margócsy József, Irodalmi élet, színház = Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája I, szerk. Cservenyák László, Nyíregyháza, 1993, 671.

57 58

115

N éző I stván

1932. április 2-án és 3-án Mécs László Mándokon, illetve Kisvárdán lépett közönség elé, mindkét helyen a bevezetőt dr. Virágh Ferenc tartotta.60 Közeli kapcsolatot alakulhatott ki köztük, hiszen a következő évben, József-napon Virágh Királyhelmecen kereste fel a pap-költőt.61 1932-ben a Felsőszabolcsi Gazdakör kisvárdai rendezvényén Petheő József, Polivka Lajosné, Dénes György és Virágh Ferenc versesköteteit kínálták az érdeklődőknek.62 1934. május 6-án a nyíregyházi Bessenyei Kör alkotói mutatkoztak be Kisvárdán, az esten Virágh Ferenc verseit el is szavalta dr. Gáspár Margit tanárnő, aki „maradék nélkül érvényre juttatta a versek minden szépségét.”63 Később Hajnali hazatérés címmel egy Virágh-verset közölt a lap.64. „Augusztus elején jelenik meg Virágh Ferenc új verseskötete” – harangozta be a Felsőszabolcs egy hónappal később.65 Augusztus 23-án azonban még csak egy újabb verset (Szálfák)66 közölt a lap. A fenti, július közepi híradás után másfél hónapnak kellett elmúlnia, míg szeptember elején valóban elhagyta a helyi Klein nyomdát a Szépség címet viselő karcsú kiadvány. Az első kötetben közölt verseknek a felével, 24 alkotással jelentkezett a költő. A címadó vers, a Tavasz és az Ó boldog délután az 1934-ben indult Szabolcsi Szemlében is megjelent.67 A címadó költeményt dicsérték leginkább akkor is, amikor Nyíregyházán a Bessenyei Kör délutánján a költő személyesen is bemutatkozott alkotásaival. 68 A kiforrottabb, elmélyültebb hangú karcsú kötetet, a helyi gimnázium tanára, Závodszky Ferenc ezekkel a szavakkal mutatta be: „A gyűjtemény régebbi költészetéhez képest haladást mutat: problémái elmélyültebbek, megoldásai tisztultak.… Halk sóhajok keverednek így vágyódásokkal e kötetben. Érdekesen egyéni költészetében az a jelenség, hogy megvárja, míg az élmény hatása egy mozdulattal túljut a krízisen, s csak azután csap lantjába. Így fogalmai tisztultabbak, lázongásai szelídebbek lesznek.

Gyakran kezdi élénk színű képeit szférikus magasságban, de egy természetesnek ható gesztussal legtöbbször lehozza a földre. Általában jellemző költőnkre a reális iránti erős érzék… Költészetének legnagyobb érdeme az egyszerűség, a közvetlenség. Legegyénibb, legelvontabb problémájáról is a legtermészetesebb hangon beszél. Nem lehet eléggé dicsérni azt a törekvést, mellyel a patetikust, szónokiast kerüli.”69 A második kötet formailag annyiban tér el az elsőtől, hogy ebben a Szépség c. vers kivételével a többi huszonhárom költeményt három ciklusba (Felhők között, 1927– 1930), Séta, lányokkal, Sugár) rendezte az alkotó.

Fényes keretek közt folyt Mécs László mándoki előadóestje, Felsőszabolcs, 1932/14, 3.; Zsúfolt ház hallgatta Mécs László kisvárdai előadó estjét, Felsőszabolcs, 1932/15, 3.

61 Virágh Ferenc, Mécs Lászlónál, Felsőszabolcs, 1933/12, 3. (Mécs László Martoncsík József néven látta meg a napvilágot.)

62 Kisvárdai szerzők könyvkiállítása, Felsőszabolcs, 1932/39, 3.

63 Előkelő közönség előtt nagy sikerrel mutatkozott be a Bessenyei Kör Kisvárdán, Felsőszabolcs, 1934/19, 1.

64 Virágh Ferenc, Hajnali hazatérés, Felsőszabolcs, 1934/24, 2.

65 Augusztus elején jelenik meg Virágh Ferenc új verseskötete, Felsőszabolcs, 1934/28, 3.

66 Virágh Ferenc, Szálfák, Felsőszabolcs, 1934/34, 3.

67 Virágh Ferenc, Szépség, Tavasz, Ó boldog délután, Szabolcsi Szemle, 1934/6, 192–193.

68 Margócsy, i. m., 671.

69 Závodszky Ferenc, Szépség: Virágh Ferenc versei, Felsőszabolcs, 1934/37, 2.

60

116

„Néhány pengővel a zsebében már terveket szőtt...” – Virágh Ferenc

Virághnak, mint költőnek, embernek és férfinak fő problémája a lélek szépségének elérése volt, ez adhatott volna némi enyhülést élete gyötrelmeire. A címadó s egyben kötetnyitó Szépség nem csupán a formai szépséget jelenti, hanem a lélek szépségét s vele együtt a szeretetet. A saját korlátait széttörni vágyó költő biztos értékeket, kapaszkodókat keresett az életben, s ezt a nemes lelkek szépségében találta meg. Ez adott némi vigaszt a poétának (Ó, boldog délután, Menni) A Vándor c. vers az elhivatottság érzését fejezi ki: „A völgytől hegygerincen át jutottam csúcsig. / Onnan sűrű felhőkre léptem”.

A Csillagban a megszépítő messzeségről mesél, a Holdas éj egyszerű eszközökkel az elmúlás hangulatát fejezi ki. Láttató erejű a Fény, finom hangulatot kelt az Éj. A Hajnali hazatérés c. költeményben azt a benyomást érzékelteti, amit a reggeli világosság fényében észlel az ember. Az impresszionizmus felé mutat a Mint a hab és a felhő és a kötet utolsó verse, a Sugár. Ez a két vers ez elmúlás hangulatát is idézi. Finom szövésű líra a Tavasz és az Idegen leány. Döbbenetes erejű önvallomás a Láz: „Ó, égni, égni, égni lázasan, / haszontalan és értelmetlenül…”

A Sorsban egy önmagát kereső szubjektum szeretne a lélek szárnyain felemelkedni, de az élet dolgai visszahúzzák. Itt átvitt értelemben az ikaroszi tragédia bukkan fel.

Hasonló a mondandó a Nincs megoldás c. versben is. A költőben, bár nagyfokú a tettrekészség, a tenni akarás, „lendül, de visszahull”. Az emberek közt nem találja a helyét, társtalan az élet útvesztőiben (Egyedül), labirintusaiban bolyong (Felhők között).

Virágh sok nyűgére-bajára talán a szerelem lehetett volna a gyógyír, a kötet középső részének versei ebbe az irányba mutatnak (Séta, lányokkal, Idegen leány, Éj, Tavasz). Ez utóbbi befejező sorai azt sejtetik, hogy a való életben ez a vágya nem teljesedett be: „Minden ragyog, minden nevet – / s én lassan és mosolytalan / a porba írom a neved.”

Az biztos, hogy családot nem alapított. Virágh a kötet megjelenése utáni évben elhunyt. Halálakor a lapban a verseivel is elbúcsúztak tőle. Felidézték ars poeticáját (Tiszta szó kell), életpályáját (Vándor, Alkony, vasúton) s egyben az elmúlásra is emlékeztek (Éj, Téli temető falun).70 Ez utóbbi szonettből vett idézettel zárjuk e fejezetet: „Száz kereszt int: készülj a napra, / Mikor a szíved csupa csönd lesz.”

Riportjai Virágh irodalmi érdeklődését bizonyítják művelődéstörténeti, irodalomtörténeti szempontból értékes riportjai, írásai is. Ezek – mai tudásunk szerint – három időszaki kiadványban jelentek meg: a Pásztortűzben, az Életben és a nyíregyházi Nyírvidékben.

Elsőként a kolozsvári Pásztortűz (1921–1944) című folyóiratban megjelent írásokkal ismerkedjünk meg! Abban a periodikumban, amelynek szerkesztője volt pl.: Reményik Sándor, Nyírő József és Áprily Lajos. Virághnak összesen öt írása jelent meg. Három Bartóky Józsefről, egy-egy Berzeviczy Albertről és Kosztolányiról.

70

Felsőszabolcs, 1935/39, 2.

117

N éző I stván

Virágh 1924-ben egy rövid írást, valamivel több mint fél hasábot szentelt Bartóky közéleti pálya után kibontakozó tehetségének. 71 Ez a június 8-án megjelent cikk lényegében figyelemfelhívás, ezt maga Virágh is megfogalmazza: „Kötelességünknek éreztük, hogy olvasóközönségünkkel megismertessük a nehezen hozzáférhető könyvei miatt csak hírből hallott nevét ennek a magyar tehetségnek, ki a tiszta, becsületes irodalomba vetett hitünk ingadozását ismét bizalommá szilárdította.”72 1927. február 13-án egy riporttal jelentkezett Virágh. Itt is azt a módszert alkalmazta, hogy pár mondatban bemutatta az alanyát „…ő támasztotta irodalmunkban új virágzásra a novellát, melyet már a veszedelmesen napi ízű tárcanovellák tömege eltemetéssel fenyegetett…”73 Ezt követően (miként Kosáryné, Kosztolányi, Berzeviczy s a később ismertetendő riportokban Balanyi György és Pauler Ákos esetében is) a helyszínt adja meg: a Kálmán utcai lakásában beszélgetnek.

A riport első felében Bartóky a szakmai és az irodalmi pályakezdéséről, majd sikereiről, irodalmi programjáról beszélt. Virágh a válaszok előtt mindössze azt írta, hogy „Az életéről kérdezem.”, de a kérdéseket ezúttal sem tette közzé.

Az írás második részét egy „Hogy hogyan dolgozom” kérdésre adott válasszal indította Virágh, majd két, konkrétan megfogalmazott kérdés is olvasható: „Melyik lapokba dolgozik Kegyelmes uram? Új könyv? A beszélgetés záró szakaszában „Erdéllyel való kapcsolatairól kérdezem” – jegyezte fel Virágh. Ne feledjük el, hogy a riport egy kolozsvári lapban jelent meg.

Bartóky halála szolgáltatta a harmadik alkalmat arra, hogy Virágh ismét tollat ragadjon a „pályatévesztett államtitkár” bemutatása érdekében. Az 1928. szeptember 23-án megjelent nekrológjában szép szavakkal emlékezett meg róla.74 Virágh Ferencnek 1927. február 27-én is jelent meg egy riportja, ezúttal Berzeviczy Alberttel (1853–1936).75 A beszélgetés apropóját az adta, hogy Berzeviczy a Kisfaludy Társaság közgyűlésén elmondott beszédében az Ady-kérdésben is állást foglalt, s Virágh is azért kereste fel, hogy Berzeviczy „…tájékoztassa az erdélyi olvasó közönséget Adyval és általában az egész modern magyar irodalommal szemben elfoglalt álláspontjáról, s egyben …mondja el, hogyan látja innen az erdélyi irodalom viszonyait, céljait, eredményeit.”

A bevezető után itt is megjelenik a párbeszéd színtere: „Az amerikai fényűzésű Newyork-palotában levő lakásán fogadott. Előkelő, úri lakás.”

A riportban egyetlen kérdést sem olvashatunk, de öt bekezdésben öt különböző témakör (Ady-kérdés, modern magyar irodalom, az MTA és a könyvkiadási tevékenység, az erdélyi irodalom, a többi elcsatolt országrész irodalmi élete) kerül terítékre, tehát legalább ennyinek el kellett hangoznia. Legérdekesebb Berzeviczynek Bartóky József (1865–1928) a földművelési minisztérium államtitkára volt, ötven éves korában érzett indíttatást arra, hogy írni kezdjen. Több mint 20 kötete jelent meg, legjelentősebbek a novellái és fabulái. A Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta. Halála után, 1930-ban Kosztolányi Dezső vette át helyét, székfoglaló beszédében melegen méltatta elődje munkásságát.

72 Ágh [Virágh Ferenc], Bartóky József, Pásztortűz, 1924/8, 19.

73 Uő., Beszélgetés Bartóky Józseffel, Pásztortűz, 1927/3, 69.

74 Uő., Bartóky József, Pásztortűz, 1928/19, 453.

75 Volt képviselőházi elnök, kultuszminiszter, a felsőház tagja, 1923–1936 között a Kisfaludy Társaság elnöke, 1905-től haláláig az MTA elnöke, tehát mind a dualista kor, mind a két világháború közötti időszak egyik meghatározó embere.

71

118

„Néhány pengővel a zsebében már terveket szőtt...” – Virágh Ferenc

az Adyról alkotott véleménye. Adyt nagy tehetségnek tartotta, ám szerinte a költő olyan útra tévedt, mely ártott a nemzetnek, a proletárok költőjévé emelték azok, akik őt felhasználták, akiknek csak a felforgatás, a forradalom volt a céljuk. Ady nem felébresztette, hanem kétségbeesésbe hajtotta a nemzetet, nem hitt nemzete jövőjében – jelentette ki a riportalany. Virágh azért megjegyezte, hogy Berzeviczy beszéde a sajtó egy része szerint „csak egyike volt azoknak a néha még most fel-felbukkanó támadásoknak, melyek Adyt életében oly sokszor érték.”76 A folyóiratban megjelent írások közül utoljára maradt, noha nem utolsóként jelent meg, a Kosztolányival készített interjú.77 Az 1927. március 13-án közölt írás alapjául szolgáló beszélgetésre a költő dolgozószobájában került sor. Ám mielőtt ezt Virágh közölte volna, az írás majd harmadát kitevően a „csupa hangulat, csupa érzés-embernek” jellemzett költő-regényíró, novellista pályafutását vázolta fel, és a 20. századi modern magyar irodalom nagy triásza tagjának nevezte Ady és Babits mellett.

Kosztolányi Virágh kérésére beszélt a családjáról, a pályakezdéséről. Ezt követően az újságíró még a regényírásról, az erdélyi irodalomról és a magyar irodalom jövőjéről kérdezte. Az írás Kosztolányi aktuális munkájának, egy címmel meg nem nevezett, három felvonásos pesti tragédiának az említésével zárul.

A riportnak a Pásztortűzben való megjelenésről nem tudott Hársfalvi Péter, aki 1960-ban a nyíregyházi Nyírvidékben 1927. március 9-én megjelent írást mutatta be.

Természetesen egyazon anyagról van szó, csak a Nyírvidék négy nappal hamarabb tárta az olvasók elé a szöveget, mint a hosszabb periodicitással rendelkező Pásztortűz.

Virágh riportjait a kevés kérdés jellemzi, bár meglehet, hogy a helyszínen többet faggatózott, csak a kérdésekre adott válaszokat utólag egy-egy témakör köré csoportosította, s így nem volt szükséges a nyomtatott formában megjelent írásokat a kérdések sorával megszakítani. Mindebből az a látszat, hogy riportjai monológszerűek.

Egyetérthetünk Hársfalvival, aki azt állapította meg, hogy a nyilatkozat feltételezhetően nem szó szerint adja vissza az író szavait, inkább kikerekített, tömör életrajzi beszámoló, s bizonyos pontatlanságokra is felhívta a figyelmet.78 Virágh 1926-ban Farkas Gyulával készített interjút,79 mely az Élet című folyóiratban jelent meg december 12-én. Ennek bevezető részéből azonnal fény derül a Tiszta szó kell című verseskötet kiadásának mikéntjére. Farkas „Egész szellemi és anyagi erejével állott a ma oly ritka célok szolgálatába. Megalakította a berlini Voggenreiter Verlag magyar osztályát, mely az elszakított területeket látja el magyar könyvekkel, megalakította a Felvidéken a Könyvbarátok Társaságát, új utat tört az ifjúsági irodalomban négy nyelvre lefordított regényével.”

Ezt követően a legfontosabb életrajzi adatokat ismertette Virágh, majd riporterként három kérdést tett fel. Így az írás egyharmadát Farkas cserkészetben és irodalomban kifejtett tevékenységének bemutatása, másik harmadát a Gragger Róbertnek Ágh [Virágh Ferenc], Berzeviczy Albert a M. T. Akadémia és Kisfaludy Társaság elnöke az Ady kérdésről, a modern magyar írókról, Erdély és a Felvidék irodalmáról, Pásztortűz, 1927/4, 93.

77 Uő., Kosztolányi Dezsőnél, Pásztortűz, 1927/5, 117.

78 Hársfalvi Péter, Egy Kosztolányi interjú, Alföld, 1960/3, 137.

79 Virágh Ferenc, Látogatóban Farkas Gyulánál, Élet, 1926/25, 510–511.

76

119

N éző I stván

a német–magyar irodalmi kapcsolatok érdekében végzett munkássága, a maradék részt Farkas és a Voggenreiter Verlag kiadói ténykedésének ismertetése tette ki.

Virághnak még egy Életben közölt riportjáról tudunk, ez 1927. szeptember 25-én jelent meg a lapban, a beszélgetőtársa Kosáryné Réz Lola, akit a fővárosban, a Rákóczi úton lévő bérpalotájában keresett fel.80 Virághnak ez a legnagyobb terjedelmű, a két oldalt is meghaladó ilyen jellegű munkája.

Az írónő regényeiről a bevezetőben leszögezte, hogy fő témájuk a boldogság, mely után minden ember vágyakozik, majd magáról a szerzőről állapította meg, hogy a szívével gondolkozik, lát és ír, a szívét osztja szét műveiben. A riportból úgy tudunk meg dolgokat az írónő életéről, őseiről, családjáról, neveltetéséről, iskoláztatásáról, munkáiról, hogy Virágh egyet sem ír le az általa feltett kérdésekből, az olvasóra bízza azok kikövetkeztetését, ami a válaszok alapján lehetséges is. Egyetlen egy kérdésre hangzik el utalás, de az is az írónő szájából: „Az irodalom céljáról kérdez?”81 Ennek a riportnak a kapcsán említhető meg Virágh írásainak az a jellegzetessége, hogy a cikkeit olyan „életszagú” pillanatképekkel zárja, amelyek szorosan nem kötődnek a témához, inkább a riportalany emberi mivoltát mutatják, az embert, aki az olvasók közül való, a helyszínt, ahol a beszélgetés lezajlott. Búcsúzkodáskor Kosáryné a szomszéd szoba ajtajánál útját állja, mondván, hogy oda nem engedi be, mert ott rendetlenség van. A Farkas Gyulától való elköszönés után Virágh az előszobában négy kisdiákot látott tanulni, s kérdezte, hogy ezek a tanítványai-e? Sokkal többek annál, a cserkészeim – hangzott a felelet. A Bartóky-interjú vége előtt szintén megtöri a témát ez a mondat: „A szomszéd szoba elzárt közeléből régi zenélőóra finom hangjai szűrődnek át…”82 Szóba került már, hogy 1927-ben a Nyírvidékben is olvasható volt a Kosztolányival készült interjú. Ebben az évben Beszélgetés kezdetű, összefoglaló címmel még további három írás jelent meg Virágh Ferenctől a nevezett napilapban. Ebben riportalanyok Balanyi György (március 11.), Pauler Ákos (március 22.) és Bartóky József (május 4.). Ez utóbbi szó szerint megegyezik a Pásztortűzben 1927-ben megjelent írással. Mivel a négy nyírvidékbeli cikk kapcsán így kettőről tudjuk, hogy máshol is publicitást kaptak, feltételezhetően a másik kettő is megjelent valamilyen nívósabb, irodalmi jellegű lapban, de eddig nem sikerült a nyomukra bukkannunk. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy az írások elején a Nyírvidék budapesti munkatársának tüntették fel Virághot, s ezzel azt sugallták, hogy eredetileg ide szánt művet olvashat az érdeklődő. A négy interjú egyébként nem illik bele a napilap profiljába.

Balanyi Györgyöt83 a piarista rendházban lévő lakásában kereste fel Virágh, aki megjegyezte, hogy a történetfilozófus nehezen oldódott fel. Azt követően, hogy életrajzi adatait megismerhetjük, Balanyi a munkásságáról beszélt. Leginkább az Assisi Szent Ferenchez kötődő kutatásairól és a piaristákkal kapcsolatos terveiről nyilatkozott.

Uő., Kosáryné Réz Lola, Élet, 1927/19, 371–374.

Uo., 373.

82 Uő., Beszélgetés Bartóky Józseffel, Pásztortűz, 1927/3, 69.

83 Balanyi György (1886–1963) történész, egyháztörténész, piarista szerzetes, az MTA levelező tagja, elsősorban középkori és legújabb kori egyetemes történelmi kutatásokkal foglalkozott.

80 81

120

„Néhány pengővel a zsebében már terveket szőtt...” – Virágh Ferenc

Vizsgálta az első világháború világpolitikai előzményeit is, s igyekezett az antant felelősségét is feltárni – derült ki a továbbiakból.84 A riportban három feltett kérdés olvasható, és hozzájuk számítható a le nem írt is, amely kétségtelenül elhangzott, hiszen a választ rögzítette Virágh. Ismét csak azt a módszert fedezhetjük fel, hogy a mondandó került a középpontba.

A fejezetben utolsóként a Pauler Ákossal (1876–1933), a huszadik század első felének legjelentősebb magyar filozófusával készült beszélgetést kell bemutatnunk.85 Róla a legfontosabb tudnivalókat Virágh a bevezetőben közölte, majd megadta a diskurzus színhelyét: Budán, a várban, csöndes, előkelő negyedben lakik. Pauler kezdetben nem akart a család múltjáról beszélni, de unszolásra végül csak szólt a famíliáról, jelentősebb személyiségeiről, Antalról, Tivadarról, és Gyula nevű apjáról, a történetíróról, akinek a könyvtárában végzett búvárkodás indította el Pauler Ákost a pályáján.

Ezt követően Pauler három bekezdésben a filozófiai munkáiról beszélt, vélhetően három kérdésre válaszolva, bár ezeket nem rögzítette Virágh. A cikk utolsó harmadában „elhangzik” végre két kérdés: „Megkérem, szóljon néhány szót a magyar filozófiai irodalomról.”, „A mai filozófiai vizsgálódás milyen irányban halad?”. Ezek megválaszolásával, a keresztény irányú filozófia előtérbe kerülésével, Szent Ágoston és Szent Tamás bölcseletének a felidézésével zárul az írás.

Virágh Ferenc halála 1935. szeptember 26-án Dr. Virágh Ferenc neve címként, nagybetűkkel szedve, fekete keretben jelent meg a Felsőszabolcs első oldalán. A lap tulajdonosa, Virágh „felfedezője”, Diner István bankigazgató az újságon keresztül búcsúztatta el az elhunytat.

Néhány jellemző részt emeljünk ki mondandójából! „Szerény volt és szolgálatkész! …Ragaszkodó volt és hűséges! ...Vallásos is volt! ...Volt egy sereg apró, kedves verse.

Ezekből sugárzott a melegség, a szív és a lélek hangja. …Évek óta lótott-futott, kért könyörgött fáradhatatlan volt a munkaalkalom és az álláskeresésében, bízott az ígéretekben és nem csüggedt a csalódások láttán. S most – amikor megcsillant előtte a lehetőség, jött a kegyetlen Végzet.”86 Virágh halála nem csak Kisvárdán keltett részvétet. A megyei napilap megbecsülését is jelzi, hogy szeptember 24-én bővebb teret szentelt a megemlékezésnek: „Egy pillanatra megremeg a toll az újságíró kezében, amint lejegyezi a villámként lesújtó hírt: meghalt dr. Virágh Ferenc, újságíró kollégánk… Huszonnyolc éves volt – mindössze a vidám, jókedélyű, de nemesszívű, melegen érző poéta, aki gyakran jelent meg a Bessenyei kör irodalmi estélyeinek felolvasó asztalánál is. ...A gyilkos kór csendben, szinte észrevétlenül tört rája, hogy kiragadja abból az életből, amelyről ő verseiben másként álmodott, másként dalolt meg… Temetése óriási részvét mellett szombaton Virágh Ferenc, Beszélgetés Balanyi Györggyel, Nyírvidék, 1927/57, 2–3.

Uő., Beszélgetés Pauler Ákossal, Nyírvidék, 1927/66, 2–3.

86 Diner, i. m., 1.

84 85

121

N éző I stván

délután ment végbe Budapesten, ahol a Nyírség álmodozója örökre megpihent.”87 A Felsőszabolcs szerint halálának dátuma szeptember 20. Mivel a temetés napjaként szombatot írtak, az szeptember 21-re esett.

A helyi újság semmit, a megyei napilap „gyilkos kórt” írt a halál okaként. Virágh Ferenc végzetét egy téves gyógykezelés okozta. Egy pesti kórházban nem ismerték fel idejében, hogy tífuszos. 88 Virágh Ferencet korai halála megakadályozta abban, hogy sokoldalú pályája kiteljesedhessen. Tervezett művét, Kisvárda monográfiáját nem tudta megírni. Jogos aggó-

dással tette fel Diner István a kérdést: „Vajon akad-e valaha valaki, aki vesz magának annyi fáradságot, hogy kiegészítse és feldolgozza az adatokat, hogy bemutassa azt a szép múltat, mely, ha érték is, olyan kevés embert érdekel Kisvárdán!”89 Kisvárda monográfiája máig sincs megírva!

Az utókor megbecsülését jelzi, hogy 1983-ban Kisvárdán utcát neveztek el dr. Virágh Ferencről.90

Fényképek Virágh Ferencről.

A felvételek a kisvárdai Rétközi Múzeumból származnak

Dr. Virágh Ferenc, Nyírvidék, 1935/218, 2.

Virágh, Adatok…, i. m., 5.

89 Diner, i. m., 1.

90 Új utcanevek, Kelet-Magyarország, 1983/282. 2.

87 88

122

SZEMLE

Íróportrék* Ki tudja pontosan, miért szeretjük nézegetni más emberek fényképeit? Például miért szeretjük azokat a képeket, ahol Ady hajol össze Babits Mihállyal, Móricz jegyzetel egy sámlin ülve, Füst Milán mered a távolba, József Attila emeli bohóckodva a fejszéjét a fához kötözött új kötetére, vagy éppen Krúdy olvasgat a margitszigeti szálló szobájában?

Mintha a regényekhez, novellákhoz, versekhez társuló arc, a szemek, a megörökített mozdulatok valahová beljebb vihetnének bennünket, oda, ahol jobban, pontosabban megérthetjük a műveket.

Persze, komoly esztétikai, befogadásszociológiai viták zajlottak már arról, hogy vajon a személyiség lehántható-e a műről (vagy éppen fordítva), kell-e tudnunk bármit is a szerzőről ahhoz, hogy megértsük az alkotását.

Mire való az írók fényképe?

Ha másra nem, hát arra bizonyosan, hogy ha rájuk nézünk, visszanézzenek ránk.

Burger Barna azon kevés fotográfus közé tartozik, aki nagyon tud és szeret is embereket fényképezni. Sokfajta fényképész van: van, aki remek természeti képeket rögzít, van, aki épületeket, van, aki csendéleteket, tájakat tud fotózni.

Embereket tudnak a legkevesebben. Azt hiszem, Burger legfőbb titka az, hogy a legjobb értelemben vett mesteremberi alázattal végzi a munkáját. Úgy van ott, mintha nem is lenne.

Tudja, mindegy, hogy ösztönösen vagy akarattal, de tudja, hogy a spontaneitás kizárólag a gyakorlás, az odafi*

gyelő, szorgalmas gyakorlás révén jöhet létre. Mint a jó futballista. Ahhoz, hogy villámgyorsan s ösztönösen lőhessen, az edzések monoton, alázatos munkája szükségeltetik.

Burger Barna képein ellesett, spontán pillanatok maradnak meg, ám ezek a pillanatok mindig a fényképezett személy, író, költő lényének fontos vonásairól beszélnek. Igen, Burger tudja, ahhoz, hogy Kertészről, Nádasról és a többiekről egy véletlennek tűnő képet lehessen csinálni, milyen jól mondja a nyelvünk: „el lehessen lesni egy pillanatot”, ahhoz nem csak a Kertész- és Nádas- és mindahány könyveket kell figyelemmel elolvasni, de órákig, napokig kell összpontosítani, készülni és figyelni.

Vagy akár éveken át.

A jelenleg Nyíregyházán látható válogatás egy erősen leszűkített, szubjektív válogatásnak tekinthető Burger Barna íróportréiból. Mondhatni: az itt látható mintegy kéttucatnyi kép tán a legközelebb áll a fotográfus szívéhez. Ellenben nem mondhatni, hogy a fesztiválhoz alkalmazkodva vidor képek volnának ezek, még csak nem is vidámak. De ha jól megnézik őket, szinte kivétel nélkül mindegyik író, költő szeme sarkában megbújik egy apró, bölcs mosoly.

Vidorság ide vagy oda, higgyék el, azért ez nem kevés.

Visszanéznek ránk, és egy kicsit mégis csak mosolyognak.

Kőrösi Zoltán

Elhangzott 2012. augusztus 25-én a nyíregyházi VIDOR Fesztiválon, Burger Barna Íróportrék című kiállításának megnyitójaként a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban

123

SZEMLE

Az eszlári dráma A tiszaeszlári vérvádper 120. évfordulójára rendezett nyíregyházi konferencia irányította rá Kövér György figyelmét arra, milyen keveset tudunk a világközvéleményt is felborzolt XIX. századi eseményről. A dualizmus társadalmának és gazdaságának kutatójaként a források nyomába eredt, és elkezdődött a hosszú éveken át tartó oknyomozás. A történettudós módszerességével és alaposságával végzett kutatómunka eredménye lett az a szép kiállítású, 750 oldalas kötet, amelyik az Osiris Kiadó gondozásában látott napvilágot. A könyv két részre tagolódik. Az első fele a mikrotörténelem módszereivel megrajzolt társadalomkép, sokszínű, részletes és alapos társadalomelemzés, a másik fele pedig az „inkriminált ügyről”, Solymosi Eszter 1882. április elsejei eltűnéséről, a vérvád kialakulásáról és magáról a perről, a per hullámveréséről, hazai és nemzetközi visszhangjáról szól.

Bizton állítható, hogy a neves társadalomtörténésznél, Kövér Györgynél senki sem ismeri jobban a XIX. század második felének, utolsó harmadának Tiszaeszlárját, a falu utcáit, sőt a hajdanvolt lakosait. Lankadatlan szorgalommal sikerült a nagyon töredékes, szórványos adatokból, tényekből rekonstruálni a 150 évvel korábbi faluképet, a portákat. Nem volt könnyű helyzetben a történész, hiszen a megyei levéltárban Tiszaeszlár nagyközségből alig maradt fenn forrás. A kutatónak országjárásra kellett indulnia, hogy Mezőcsáttól, Sátoraljaújhelyig, Budapesttől Kaposvárig, Debrecentől Sárospatakig utazva a világi és egyházi levéltárakban, fióklevéltárakban fellelje azokat a mozaikokat, töredékeket, amelyek a

124

társadalomkép kirakásához nélkülözhetetlenek. Éveken át tartó szorgos munkával a választói névjegyzékekben, alispáni iratokban, egyházlátogatási és presbiteri jegyzőkönyvekben, anyakönyvekben rejtőzködő adalékokból vált ismertté a tiszaeszlári dráma fő- és mellékszereplőinek életútja, életpályája. Így állt fokról fokra össze például a földbirtokos Ónody család, a falunak bírót adó Farkas klán, a zsidó regálebérlő Lichtmann Mór és Solymosi Eszter családjának története. De a Tiszaeszláron szolgáló tisztelendők és tiszteletesek, tanítók és jegyzők sorsa is megelevenedik a könyv lapjain a kutatómunka eredményeként.

Képzeletbeli utazáshoz nélkülözhetetlen kalauzunk ez a könyv. Visszamehetünk segítségével az időben, és bejárhatjuk a település utcáit. Segítségünkre van ez a kötet,

SZEMLE

hogy el ne tévedjünk, mert Tiszaeszlár térben sajátosan tagolt település volt. A Tisza kanyarulatában helyezkedett el Ófalu, tőle délre Tótfalut találjuk, amelyik maga is két részből állt: egy magasabban fekvő, Bethlehenhof-nak nevezett uradalmi központból és a mélyebben elterülő egyutcás telepes faluból. A település harmadik alkotóeleme, Újfalu 1858-tól kezdett kiépülni, és még nem szóltunk a kiterjedt eszlári határban található majorokról, tanyákról. A forrásokat kitartóan faggató történész portáról portára kísér bennünket, végigjárhatjuk például Újfalu nyugati szélső zsellérsorát, amit a faluszéli hátsó kerítés anyagáról Csutka sornak hívtak. A középső tengelyt a gazdasor alkotta, ugyanakkor ez volt a „forgalom centruma”, azaz a mezőgazdaság mellett a helyi ipar és kereskedelem színhelye is, hiszen odatelepültek az iparűzők és a korcsmárosok. Újfalut szemrevételezve eljutottunk egy fontos elemzési szemponthoz, a társadalom térbeli elhelyezkedésének vizsgálatához. De a térhasználaton túl számos részletet megismerhetünk az eszlári társadalom szerkezetéről és mobilitásáról. Kövér György sokoldalúan közelítette meg a struktúrát magát. Láttatja rendi örökségként, a „nemesi társadalom”, a jobbágyparaszti társadalom és a „zsidó társadalom” együttéléseként. Azután „osztálytársadalmi” nézőpontból vizsgálódik, ami nem a marxista közelítést jelenti, hanem a társadalomformáló szakszerűség és piaci versenyképesség rendi jogokat és kötelességeket háttérbe helyező, de nem kiszorító jelenlétének bemutatását takarja.

Választójogi osztályok, birtokosztályok és adóosztályok szerint is vizsgálódott.

Egy lokális társadalom elemzésénél izgalmas feladat a mobilitás és a differenciálódás, azaz a társadalmon belüli helyváltoztatás, illetve a belső tagolódás, az

elkülönülés nyomon követése. Egyéni sorsokból ismerhetjük meg a felfelé áramlás példáit, de a sokkal gyakoribb süllyedés, az elszegényedés „többlépcsős hanyatlástörténeteit” is. Ahogyan a kötet szerzője kiemeli, ez a degradáció, lecsúszás lejátszódhatott rövid és hosszú távon. A legdrasztikusabb zuhanást például Bagdi Zsigmond élte át pályája során, akinek nemes Bagdy István községi jegyző, illetve bíró volt az apja, és aki 45 évesen tüdőgyulladás következtében uradalmi kocsisként halt meg. A lesüllyedés megélése indulatokkal járt, békétlenséget keltett közösségen és családon belül egyaránt, ami gyakran adott teendőt a házastársak közötti veszekedéseket elsimítani igyekvő papoknak. Ezzel elérkeztünk a könyv egyik igen izgalmas fejezetéhez, a lokális konfliktusokról szólóhoz.

A vármegyei, egyházi, bírósági levéltári fondokból feltárul az eszláriakat foglalkoztató veszélyek és félelmek, visszaélések és sérelmek hosszú sora. A XIX. század derekán konfliktusforrást jelentettek az úrbéri és birtokperek, amelyeken a volt úrbéres jobbágyok és nemesek kezén maradó területek elosztását kellett végérvényesen tisztázni. De békétlenség fakadt nemes családok tagjai között, amire a Kállayak torzsalkodása a példa.

Azután a tiszaeszlári határban ugyancsak birtokos báró Wesselényi család egyik tagja, Wesselényi Ferenc zsidó haszonbérlőjével kialakult összeütközése keltett feszültséget. S innen egyenes út vezetett a haszonbérlők kritizálásáig, ami az 1850-es évektől gyakran a közvélekedés tárgyává vált és áthatotta a burkolt vagy nyílt antiszemitizmus. Mindezek mellett a tiszaeszláriak állandó konfliktusban álltak a természettel, hiszen a „vízár szorításában” éltek. Az áradó Tisza a településen

125

SZEMLE

élőket gyakran a teljes megsemmisüléssel fenyegette, például 1855-ben és 1876ban, hogy azután a legpusztítóbb 1888-as áradás Ófalu elhagyására kényszerítse a lakosokat. Békétlenség jeleit látjuk felekezetek között és felekezeteken belül. A tiszaeszláriak többsége református volt, de fokozatosan nőtt a római katolikusok száma. Másik oldalról megfigyelhető a római katolikusok kisebbségi komplexusa a reformátusokkal és a görög katolikusokkal szemben. A reformátusoknál adott volt a papmarasztás intézménye, azaz a hívek akaratát kifejező presbiterek megerősíthették szolgálatában papjukat, de el is tanácsolhatták. Az 1846-ban szolgálatba lépett Nagy Károly tiszteletest 1858-ban elsőrendűen azzal az indokkal mozdították el, hogy „az ital mérték meg nem tartással nem egyszer botlott”. Később az új prédikátorral, Csiszár Sámuellel sem voltak megbékülve, aki kemény kézzel igyekezett terelni nyáját, és rábírni a híveket többek között az egyházat illető javadalmazások teljesítésére. A tiszteletes elleni vádaskodás, az egyházi gyülekezet harci kedve több ízben felerősödött, ami 1878-ban végül a tiszteletes távozásához vezetett. Az már nem volt mindennapos, hogy a római katolikus hívek is vádaskodásba kezdtek tisztelendőjükkel szemben. Kövér György szerint ezek a konfliktusok azért is figyelemre méltók, mert a vádaskodások és pereskedések során az eszláriak bizonyos rutinra tettek szert, és ez a gyakorlottság megmutatkozott később a vérvádnál is. A belső békétlenség ugyancsak megnyilvánult az 1882-es bíróválasztásnál, aminek a korrupció gyanújába keveredett korábbi elöljáró, Nagy Ferenc elmozdítása és a tősgyökeres eszlári református taksás nemesi család sarjának, Farkas Gábornak bíróvá választása lett a következménye.

126

Fortyogó, felizzásra hajlamos népesség, békétlen, nyugtalan társadalom adta a tényleges dráma, a Solymosi Eszter eltűnéséből kipattant vérvádper hátterét. A könyv második felében ennek a rejtélynek és a bűnügyi-igazságügyi vizsgálatoknak a menete bomlik ki. Sorra lépnek elénk a performerek, a szereplők, akik a maguk módján teljesítik ki a drámát. Feltűnnek a törvényesség akkori szabolcsi őrei, majd a per során a köz- és magánvádlók, a védők, a szakértő orvosok, a perbeszédeket rögzítő gyorsírók és a tárgyalás fordulatait világgá röpítő újságírók. A modern közvélemény formálásának hajnalán a sajtó fontos szerepet kapott a bírósági eljárás bemutatásában, „közhírré tételében”. A tudósításoknak köszönhetően nem csak a politikai antiszemitizmus jeleit mutató Magyarországon követték nyomon a fejleményeket, hanem Európa-szerte.

A tiszaeszlári drámáról szóló könyv alcímére utalva számos társadalomtörténeti látószögből ismerheti meg az olvasó a XIX. század második felének helyi társadalmát, a drámában főszerepet játszott családok történetét, a nagy visszhangot kiváltott per lefolyását. A rejtély, Solymosi Eszter eltűnésének megoldására Kövér György sem vállalkozhatott. Hogy mi történt a 14 éves nyoma veszett parasztleánykával, valószínű örökre titok marad. A szerző kifejezett szándéka az volt, hogy megkísérelje a tiszaeszlári dráma történész beszédmódjának újraalapozását. Ezzel együtt a falu drámáját elbeszélve olyan sokoldalúan láttatta az egykor volt társadalmi valóságot, hogy a részleteket megismerve az érdeklődő maga elé idézheti a dualizmus kori Magyarország múltba simult mindennapjait.

Reszler Gábor Kövér György, A tiszaeszlári dráma: Társadalomtörténeti látószögek, Bp., Osiris, 2011, 749 p.

SZEMLE

A Nyíregyházi Városvédő Egyesület huszonöt éve, 1987–2012 A nyolcvanas évek derekán elkezdtek (újjá)alakulni a városvédő és -szépítő egyesületek, amelyek akár helyi, akár központi kezdeményezésre jöttek létre, meglévő társadalmi igényre reagáltak.

A Nyíregyházi Városvédő Egyesület fennállása negyedszázados jubileumára emlékkönyvet jelentetett meg A Nyíregyházi Városvédő Egyesület huszonöt éve, 1987–2012 címmel Ilyés Gábor egyesületi titkár szerkesztésében. A 120 oldalas kötet első lapjain Kovács Ferenc, Nyíregyháza polgármestere és az egyesület jelenlegi elnöke, Békési Elemér köszönti az olvasókat. A szerkesztő a kötet első, legterjedelmesebb részében összefoglalást ad az egyesületet történetéről.

Tárgyilagos krónikára vállalkozott, az egyszerű tények felsorolására és nem értékelésére, azt az olvasóra bízza.

Nyíregyházán 1987. június 22-én tartotta alakuló ülését a Városvédő Egyesület. Első elnöke Fodor Géza, az MSZMP városi bizottságának titkára, titkára Fodor József, a városi tanács Terv- és Munkaügyi Osztályának vezetője lett. Szakosztályi elnökei Kopka János újságíró, főszerkesztő, Pethő András, a KEMÉV igazgatója és Koncz Imre, a Városi Tanács elnökhelyettese. A választmányban tagságot kapott Bán Ferenc építész, Mező András főiskolai tanár, Koroknay Gyula művészettörténész, Burget Lajos újságíró, Bojti István belgyógyász, Hargitai János, TIT megyei szervezetének titkár-helyettese. Az alapító tagok névsorából – amelyet hosszú lenne felsorolni – kitűnik, hogy a város közéletének számos aktív szereplője részt vállalt az

újonnan alakult egyesületben. Szellemi elődnek az 1822-ben megalakult Városszépítő Bizottságot tekintették, amint azt az egyesület első titkárának, Fodor Józsefnek 1998-ban írott cikkében olvashatjuk.

A feladat adott volt: értékmegőrzés és városfejlesztés, konstruktív együttműködésben a vezetéssel. Hamar létrejöttek azok a fórumok, amelyeken a lakosság elmondhatta véleményét, és már az első években kikristályosodtak az egyesület működési területei. Kezdeményezték olyan emléktáblák, szobrok és emlékművek felállítását, amelyek az elmúlt évtizedekben elmaradtak, síremlékek helyreállításához fogtak hozzá, ezzel együtt a Hősök temetőjének ügye is felszínre került. Továbbá részt vettek 127

SZEMLE

a rendszerváltás éveiben történt utcanévváltoztatások kidolgozásában, emléknapokat, megemlékezéseket szerveztek, véleményezték a városfejlesztési terveket, a fiatalabb korosztály érdeklődését pedig pályázatokkal igyekeztek felkelteni.

A kiadványozási tevékenység is megkezdődött már a ’90-es évek elején így az elmúlt évtizedekben hiánypótló, ismeretterjesztő kötetek jelentek meg a város történetéről. Sajnos az emlékkönyvből (és az egyesület honlapjáról is) hiányzik a városvédők által kiadott kötetek bibliográfiája. Nagyon hasznos viszont az a válogatott bibliográfia, amely a városvédők tevékenységéről elsősorban a KeletMagyarországban és a Nyíregyházi Naplóban megjelent cikkeket tartalmazza.

A negyedszázad alatt az egyesület igyekezett a városgyarapítóknak és híres szülötteinek méltó emléket állítani. Megint csak hosszú lenne a sor, ha mindenkit számba akarnánk venni, aki az elmúlt két évtizedben az egyesület közbenjárására emléktáblát kapott a városban. A temetők gondozása, a város nagyjai elhanyagolt síremlékeinek gondozása már a megalakuláskor is az egyesület célkitűzései között szerepelt és azonnal hozzá is fogtak a munka elvégzéséhez. Sőt az Ifjúsági Városvédő Tábor diákjait is bevonták a feladatba.

Voltak eseménydús és eredményekkel teli évek, mint a 2003. jubileumi év, de a krónikát olvasva az is szembetűnik, hogy hiába véleményezett és tett javaslatot az

128

egyesület a városrendezés hibáinak és hiányosságainak kijavítására, sajnos nem mindig vették figyelembe. Így lebontottak a városban jó néhány régi házat, átépítettek homlokzatokat, megváltoztattak utcaképeket és megritkítottak olyan fasorokat, amelyeket védeni kellett volna.

A Krónika után a szerkesztő a Tallózó fejezetbe egy tucatnyi, korábban keletkezett írást válogatott, amelyek egyesület nagyjait és az elmúlt évek néhány momentumát idézik fel. 2006-ban elhunyt dr. Fodor József egykori titkár, 2010-ben pedig Labossa Gusztáv elnök, működésüket nemcsak a kötetben helyet kapó megemlékezések, de még inkább maga az egyesületi krónika idézi meg, ahol tetteik és idézett szavaik beszélnek.

A kötet gazdagon illusztrált az egyesület életéből készült fotókkal, bízunk benne, hogy az internetes megjelenésben nagyobb méretben élvezhetjük majd azokat.

A helyieknek nem kell bemutatni a Nyíregyházi Városvédő Egyesületet, hiszen vállalt feladatát jól végzi, fontos alkotóeleme a város közéletének.

Munkáját hatékonyan kommunikálja, folyamatosan aktualizálja honlapját, facebook-oldalt üzemeltet és helyet kap a helyi médiában is.

Bánszki Hajnalka A Nyíregyházi Városvédő Egyesület huszonöt éve: 1987–2012, szerk. Ilyés Gábor, Nyíregyháza, Városvédő Egyesület, 2012, 120 p.

BIBLIOGRÁFIA

Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalma Válogatott bibliográfia 2010–2011

Önálló művek és gyűjteményes munkák Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei Antal Balázs: Kézikönyv határátlépéshez : Tanulmányok, esszék, kritikák + 1 beszéd. – Miskolc : Felsőmagyarország Kiadó, 2011. – 287 p.

Arany Lajos – Vitéz Ferenc – Erdei Sándor – Vida Lajos: Komiszár János grafikai munkássága. – Debrecen : Suliszerviz Oktatási és Szakértői Iroda Kft., 2011. – 102 p. Ábrányi Emil költeményei. – [Budapest] : Fapadoskonyv. hu, 2010. – 231 p.

Babják Zoltán: Részletek a Vérke történetéből. – Beregszász : Kiadó nélkül, 2010. – 51 p.

Balla D. Károly: Tejmozi. – Budapest : Magvető, 2011.

– 213 p.

Baranyai Norbert: „… valóságból táplálkozik s mégis költészet” : Móricz Zsigmond prózájának újraolvasási lehetőségei. – [Debrecen] : Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010. – 250 p.

Barna Dávid: Egy magyar regény. – Budapest : Libri Kiadó, 2011. – 169 p.

Bartha Dénes: A Baktai-erdő. – [Nyíregyháza] : Nyírerdő Nyírségi Erdészeti Zrt., 2010. – 415 p.

Bartha Gusztáv: Jelen-lét, 1991–2009 : Rendszerváltástól korszakváltásig. – Ungvár ; Budapest : Intermix Kiadó, 2011. – 116 p.

Bene János (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 53. 2011. – Nyíregyháza : Jósa András Múzeum, 2011. – 309 p.

Bessenyei György: Emeld nemzetedet! : Válogatott művek breviáriuma. – [Nyíregyháza] : Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társaság, 2011. – 231 p.

Bessenyei György összes versei, 1747–1811. – [Budapest] : Fapadoskonyv.hu, 2010. – 132 p.

Bosnyák Béla: Oros község gazdasági és társadalmi rajza. – Oros : Orosért Közéleti Egyesület, 2010. – 80 p.

Csermely Tibor (szerk.): Bessenyei almanach : A Bessenyei Irodalmi Társaság évkönyve 2010. – Nyíregyháza : Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társaság, 2011. – 112p.

Dupka György: Fogyó, gyarapodó nemzetiségek, érdekképviseletek Kárpátalján : Hatásvizsgálatok a regionális történelmi folyamatok és a szociológiai-demográfiai adatok, nemzetiségi politika tükrében. – Ungvár ; Budapest : Intermix Kiadó, 2011. – 220 p.

Fábián László – Pintye Gábor: Nagygéc : [Történelmi és kulturális kalauz] : [Ghid cultural şi istoric] :

[Historical and cultural guide]. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, 2011. – 93 p.

Fábián László – Pintye Gábor: Ura : [Történelmi és kulturális kalauz] : [Ghid cultural şi istoric] : [Historical and cultural guide]. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, 2010. – 68 p.

Fodor János, N.: A Felső-Tisza-vidék késő középkori személyneveinek szótára, 1401–1526.

– Budapest : ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék, 2010.

– 326 p.

Fodor János, N.: Személynevek rendszere a kései ómagyar korban : A Felső-Tisza-vidék személyneveinek nyelvi elemzése, 1401–1526. – Budapest : ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék, 2010. – 159 p.

Gál András – Hanusz Árpád: A történeti földrajz megújítója : Dr. Frisnyák Sándor munkássága : Tanulmányok, interjúk, dokumentumok. – Nyíregyháza ; Szerencs : Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete : Bocskai István Gimnázium, 2010. – 134 p.

Györke Zoltán: Ingajárat : Regény. – Budapest : Hungarovox Kiadó, 2011. – 396 p.

Honvári Erzsébet: Mélységből a fényre : Új versek és prózák, 2009–2011. – [Nyíregyháza] : Örökségünk Könyvkiadó Kft., 2011. – 172 p.

Ilyés Gábor (szerk.): Málenkij robot : A nyíregyházi elhurcoltak. – Nyíregyháza : Városvédő Egyesület, 2010. – 142 p.

Jakab Attila: Tyukod : [Történelmi és kulturális kalauz] : [Ghid cultural şi istoric] : [Historical and cultural guide]. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, 2010.

– 38 p.

Jakab Attila – Istvánovits Eszter: Csengersima : [Történelmi és kulturális kalauz] : [Ghid cultural şi istoric] : [Historical and cultural guide]. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, 2011. – 60 p.

Kollár Tibor: Középkori egyházi építészet Szatmárban : Középkori templomok útja Szabolcs-Szatmár-Bereg és Szatmár megyékben. – Nyíregyháza : Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Önkormányzat, 2011. – 408 p.

129

BIBLIOGRÁFIA Kovács István: Keresek egy csillagot : Kovács István versei. – Máriapócs : Kovács István, 2011. – 181 p.

Kovács János Csaba: Máriapócs jelene : Hazánk egyik legkisebb, de sokszínű kisvárosa Máriapócs. – Máriapócs : Máriapócsért Alapítvány, 2011. – 96 p.

Kozma Tamás: Elég érdekesek vagytok : Versek. – Budapest : Pont Kiadó, 2011. – 53 p.

Kölcsey Ferenc: Országgyűlési dokumentumok. – Budapest : Universitas Kiadó, 2011. – 967 p.

Krúdy Gyula: Isten veletek, ti boldog Vendelinek! : Válogatott elbeszélések. – Budapest : Osiris Kiadó, 2010. – 319 p.

Kujbusné Mecsei Éva: A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár és Szakkönyvtára. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, 2011. – 38 p.

Kujbusné Mecsei Éva – Takács Péter: Krasznay Péter naplójegyzetei, 1861–1916. – Nyíregyháza : SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Levéltár, 2010. – 431 p.

Kulimár János: Belső parancsra : A Kulturális Magyar Nemzeti Szalon Antológiája 2011. – Nyíregyháza : Magánkiadás, 2011. – 146 p.

Kurmai-Ráti Szilvia: A „malenykij robot” a túlélők visszaemlékezéseinek tükrében : Mélyinterjúk id. Pocsai Vince és Nagy András túlélőkkel. – Ungvár : Szolyvai Emlékparkbizottság : Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet, 2011. – 88 p.

Kurmai-Ráti Szilvia: Törékeny szentek : Mesék, tárcanovellák. – Ungvár ; Budapest : Intermix Kiadó, 2011. – 108 p.

Kurucz Gyula: Léggömbhuszárok : Regény. – Budapest : Kairosz Kiadó, 2011. – 158 p.

Lakatos Anikó – Zsoldos-Demjén Anetta: Szavak szárnyán, írók útján : Antológia. – Nyíregyháza : Vakok és Gyengénlátók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesülete, 2010. – 108 p.

László Gézáné: Tókuckó : …volt egyszer egy Tókuckó. – [Nyíregyháza] : Magánkiadás, 2010. – 322 p.

Lehoczki Károly: Elgurult gyöngyök. – [Kecskemét] : Szerző, 2011. – 73 p.

Lukács Attila – Szigetvári Csaba: Oláh-rét Természetvédelmi Terület. – Nyíregyháza : E-Misszió Természet- és Környezetvédelmi Egyesület, 2011. – 48 p.

Miska János: Magyar tavasz Kanadában. – Pomáz : Kráter Műhely Egyesület, 2011. – 279 p.

Miska János: Túl a hídon. – Pomáz : Kráter Műhely Egyesület, 2011. – 167 p.

Móricz Zsigmond: Captive lion : A novel. – Budapest : Corvina, 2011. – 316 p.

Móricz Zsigmond: Naplók, 1926 –1929. – Budapest : Noran Könyvesház, 2012. – 830 p.

Nagy István Attila: Az utolsó napsütés. – Nyíregyháza : Szerző, 2010. – 185 p.

Pedagógusok arcképcsarnoka 10. köt. – Debrecen : Karácsony Sándor Pedagógiai Egyesület, 2011. – 399 p.

Rakovszky Zsuzsa: VS. – Budapest : Magvető Kiadó, 2011. – 394 p.

Sallai Gábor: Kövekbe épített hitvallás : A Nyíregyházi Evangélikus Nagytemplom. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség, 2011. – 232 p.

130

Scholtz Róbert: Csengerújfalu : [Történelmi és kulturális kalauz] : [Ghid cultural şi istoric] : [Historical and cultural guide]. – Nyíregyháza : SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, 2011. – 76 p.

Scholtz Róbert: Porcsalma : [Történelmi és kulturális kalauz] : [Ghid cultural şi istoric] : [Historical and cultural guide]. – Nyíregyháza : Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, 2010. – 51 p.

Simon László: Biomassza-hasznosítás energetikai célra az Észak-Alföldi régióban : Az Európai Unió által támogatott „Biomass Mobilisation” nemzetközi kutatási program és a biomassza-hasznosítást vizsgáló nemzetközi összehasonlító elemzések bemutatása. – Nyíregyháza : Bessenyei Könyvkiadó, 2011. – 114 p.

Sipos László: Alapítványok az iskolákban. – Nyíregyháza : Megyei Pedagógiai Intézet, 2011. – 231 p.

Sipos László: Titkot rejtő műemlékek : Műemlékvédelmi és művészettörténeti tanulmányok, 1999–2011.

– Nyíregyháza : Örökségünk Könyvkiadó, 2011.

– 188 p.

Sipos László: Zöld könyv : Környezetvédelmi tanulmányok, 1998–2011. – Nyíregyháza : Örökségünk Könyvkiadó Kft., 2011. – 167 p.

Somos Péter: Kövek között : Nyíregyháza zsidó emlékei – képekben elbeszélve. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Zsidó Hitközség, 2011. – 113 p.

Szabó G. Zoltán: Kölcsey Ferenc : 1790–1838. – Pozsony : Kalligram, 2011. – 258 p.

Szigetvári Csaba: Barátságos bokortanyák : Kalauz a Nyíregyháza környéki bokortanyás és tanyás térség természeti értékeihez. – Nyíregyháza : E-Misszió Természet- és Környezetvédelmi Egyesület, 2011.

– [20] p.

Szilvási Éva – Kovách László: Kisvasutakkal Magyarországon : Mikor elindul a vonat… – [Budapest] : Top Card Kiadó, [2011.] – 119 p.

Terdik Szilveszter: Adatok a biri görögkatolikus egyházközség történetéhez. – Biri : Első Lánchíd Bt., 2011. – 64 p.

Terdik Szilveszter: Máriapócs, Magyarország Nemzeti Szentélye. – [Máriapócs] : [S.n.], [2011.] – 20 p.

Toldi Zoltán: Komlódtótfalu : [Történelmi és kulturális kalauz] : [Ghid cultural şi istoric] : [Historical and cultural guide]. – Nyíregyháza : Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, 2011. – 94 p.

Tompa György: Ököritófülpös : [Történelmi és kulturális kalauz] : [Ghid cultural şi istoric] : [Historical and cultural guide]. – Nyíregyháza : Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, 2010. – 52 p.

Tóth Sándor: Nagy Imre-emlékjelek. – [Nyíregyháza] : Nagy Imre Társaság, 2011. – 83 p.

Várallyay Gyula: Tévúton : Ügynökök az ötvenhatos diákmozgalomban Nyugaton. – Budapest : L’Harmattan Kiadó : 1956-os Intézet : Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2011. – 231 p.

BIBLIOGRÁFIA Varga L. Mária: Már nem álmodsz… : Már nem álmodsz az álombéli munkádról… az elképzeléseidről… Már elvállalsz bármit… – [Nyíregyháza] : Szerző, 2011. – 111 p.

Zadubenszki Norbert: A Görögkatolikus Szemle kalendáriuma a 2012-es esztendőre. – Nyíregyháza : Hajdúdorogi Egyházmegye, 2011. – 224 p.

A Zelk Zoltán Általános Angol-Német Kéttannyelvű Iskola jubileumi évkönyve : 1980/81. – 2010/11.: Múlt és jelen : 30. – Nyíregyháza : Zelk Zoltán Általános Angol-Német Kéttannyelvű Iskola, 2011. – 144 p.

Zubánics László: „A magyar-ukrán közös múlt és jelen : Összekötő és elválasztó fehér foltok” : Nemzetközi

tudományos konferencia anyagai, 2010. február 26.

– Beregszász ; Ungvár : Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet : Intermix Kiadó, 2011. – 79 p.

Zubánics László: Tájba írt történelem : Kultúrtörténeti időutazás Kárpátalja legmagyarabb városában és vonzáskörzetében : Archív felvételek. – Ungvár ; Budapest : Intermix Kiadó, 2011. – 115 p.

Zsoldos Ildikó: A szatmári Vécseyek a 19–20. században. – Nyíregyháza : Bessenyei Könyvkiadó, 2011.

– 460 p. Összeállította: Tóth-Czakó Andrea

131

132

Tartalom Bevezető (Karádi Zsolt) Móriczról Börvelyen Nagy Zsuka

Kenyér (Móricz-monológ 012)

Baranyai Norbert

„… legyen úgy, ahogy az asszony akarja”(?)

(Hatalomszerzési mechanizmusok A galamb papné házasságtörténetében)

Hamar Péter

Az Égi madár-téma három variációja Móricz műveiben

Szilágyi Péter

„Papnak indult lélek”, avagy A fáklya móriczi homiletikája Gerliczki András

Korpacibere.

Móricz Zsigmond Tragédiájának gasztrokulturális vonatkozásai Ozsváth Sándor

„Mint Máté tehene az úton”

Ember alakú fejfák a börvelyi temetőben IRODALOM Ács Zoltán

A hó alatt törékeny virágok...; Belső táj; Hangszered vagyok;

Milyen illata van a végtelennek; Mindig a kezeidről Nagy Zsuka

Születésnapi akrosztichon; A kétméhű lány; fúga Oláh András

merénylet; már nem Kováts Judit

Megtagadva (regényrészlet) Miska János

Egyetemi élet és egy év gyakorlat Máriás József

„A mi kanadai emberünk: Miska János”

3

4 5 11 16 33 38 42 45 48 49 61 70

133

INTERJÚ Marik Sándor

A nyilvánosság hamupipőkéi. A kisbíró dobjától a Facebookig.

Beszélgetés Zöldi Lászkó médiatörténésszel HELYTÖRTÉNET

Néző István

„Néhány pengővel zsebében már terveket szőtt…”

A 105 éve született Virágh Ferenc élete

106

SZEMLE

Íróportrék (Kőrösi Zoltán)

Az eszlári dráma (Reszler Gábor)

A Nyíregyházi Városvédő Egyesület huszonöt éve, 1987–2012 (Bánszki Hajnalka)

127

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA

(Összeállította: Tóth-Czakó Andrea)

129

134

98

123 124

135

136