Bíró Szabolcs - Egy kerekeslovag 25 éve by Attila Nagy

biroszabi_borito__Layout 1 2013.07.24. 19:18 Page 1

Egy kerekeslovag 25 ĂŠve

Dunaszerdahely 2013

Minden jog fenntartva. A kiadványt vagy annak bármely részletét a szerző engedélye nélkül bármilyen formában vagy eszközzel reprodukálni, tárolni és közölni tilos. Szöveg © Szeretteid, barátaid 2013. Fotók © Soós Laca és egyéb források 2013. ISBN 1988 07 29 / 07 20

Előszó helyett Valamikor réges-régen, amikor az öcsém még olyannyira érdeklődött a zene iránt, hogy komolyan gondolta a gitározást, egy nap a haverjával állított haza. Azt mondták, zenekart alapítanak és most aztán próbálni fogtak. Nem volt könnyű elviselni a macskazenéjüket, a próbálkozásaikat. De mit volt mit tenni, mégis megtettük mindannyian. Majd fel is léptek egy ominózus koncerten a nagyudvarnoki kultúrházban, azon helyen, ami akkoriban sok amatőr zenekarnak a világot jelentette. Később a bandának vége lett. Hogy hogyan történt mindez, arra én már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy öcsém haverja hamarosan egy kisregénnyel Pegazus-díjas lett. Mindenki azt kérdezte: Ki a fene az a Bíró Szabolcs? Aztán megismerték Francis W. Scott álnéven is, ahogy több regénye napvilágot látott. Majd évekkel később a meggyilkolt alteregó után saját néven folytatta írói pályáját. S mindez, amikor én megismertem Bíró Szabolcsot, valamikor 10 évvel ezelőtt volt… de lehet, hogy régebben. Azóta természetesen sok idő telt el és a beszédből és betűkből kifogyhatatlan fiatalember felnőtté érett. Először énekes lett egy zenekarban, ahova már nem is tudom hogyan keveredett, majd bejártak megannyi fesztivált, cd-lemezt adtak ki. Közben pedig ez az energiával teli fiú ontotta magából a könyveket. Most is azon gondolkodom, mennyi is jelent meg neki a mai napig, de nem is tudom pontosan. Tíz biztosan, ami egy ilyen „taknyos” kölyök esetében eszméletlen teljesítmény. S ezzel még nincs vége, hiszen tervekből nincs hiány. A következő regényein már dolgozik, a fejében pedig több tucatnyi terv van készen a jövőt illetően. Az írás mellett azonban akadt ideje másra is. Megtalálta élete párját, múzsáját, Ágit, akivel már több mint egy éve, hogy összekötötték az életüket. S hamarosan hárman lesznek, de az is lehet, hogy nem állnak meg itt… Amit mindig csodáltam benned Szabi, hogy soha nem fogysz ki a viccekből. Te tudod a legtöbb tolókocsis poént, amin sokan ugyan megbot5

ránkoznak, te mégis hangosan, visítva röhögsz, épp úgy, mint a közeli ismerőseid. Csodálom benned azt, hogy annak ellenére, miként tolókocsiba kényszerített az élet, nem veszítetted el az életkedvedet. Ezt megirigyelhetné tőled egy száz százalékosan egészséges ember is. Mindig tudsz nevetni, mindenen tudsz nevetni és pontosan ezért kéne, hogy példaképe legyél mindannyiunknak, minden embernek. Amit a kultúráért, a történelem népszerűsítéséért teszel, egyszerűen páratlan és egyedi a maga nemében. Náladnál jobban nem csinálhatná jobban ezt senki sem. Éppen ezért, engedd meg, hogy elsőként kívánjak neked boldog születésnapot, ma, amikor a negyedszázados korodat ünnepled (így sokkal komolyabban hangzik, mintha azt írnám, hogy 25 év) és kérlek fogadd el tőlünk, a barátaidtól és a családodtól ezt a könyvet, hogy mindig emlékezz erre a napra és azokra az emberekre, akikre örökké számíthatsz. Az ötvenesedre ígérem, vastagabb könyvet kapsz. Kellemes időtöltést és olvasást kívánunk neked!

Angyal Sándor 6

SzĂźletĂŠsnapodra

Drága kisfiam! Hihetetlen, hogy már 25 éve volt az a mindkettőnk számára fájdalmas, nehéz és hosszadalmas küzdelem, amelynek végén anya lettem, s Te megszülettél. Bár akkor azt mondtam, soha többé nem vagyok hajlandó ezt végigcsinálni, az eredmény, a felemelő érzés, hogy egy gyönyörű, okos kis emberkét nevelhettem azt okozta, hogy még kétszer vállaltam ezt a küzdelmet, és három fiú büszke anyukája lettem. Angyal Sanyi nemrég felhívott, elmondta, milyen meglepetést készítenek Neked, és megkért, írjunk mi is valamit bele. Miután letettem a telefont, elkezdtem gondolkodni, mi mindent éltünk át együtt és elsírtam magam. Talán azért is, mert sajnálom, hogy annyi szenvedésen kellett keresztülverekedned magad, de azt hiszem, hogy inkább a boldogság és büszkeség könnyei voltak azok. Nehéz feladatot kaptam, azóta is próbálom megfogalmazni amit mondani szeretnék Neked, de én nem tudom olyan könnyen kifejezni magamat írásban, mint Te. Köszönöm Neked, hogy az öcséiddel együtt erőt adtál nekem a nehézségek leküzdésére.

Az, hogy Ti voltatok és vagytok nekem, hihetetlen sok energiát adott nekem mindig a nehéz pillanatokban. Nemrégen mondtad nekem, hogy mióta tudod, hogy apa leszel, egészen máshogy látod a világot, máshogy állsz hozzá mindenhez, máris érzed a felelősséget a kis emberkéért, akit Te nemzettél. Én is így voltam ezzel amióta megéreztem, hogy a méhemben hordozlak Téged, és ez a felelősségérzet az évek során csak erősödött. Emlékszem, mikor még meg sem születtél, én már akkor azon aggódtam, hogy fogok tudni mindig jól dönteni, mit engedhetek meg a gyerekemnek és mit nem, mit erőltessek rá, amihez nincs kedve és mit nem, honnan fogom tudni mindig a helyes választ. Elkezdtem félni, de már nem volt visszaút. Szerettem volna mindent megadni Nektek, megtanítani Titeket az önálló életre, a felelősségtudatra. Nagyon nehéz mindig jól dönteni, amikor tudod, hogy mit szeretne a gyermeked, de te úgy érzed, hogy ez így nem lesz jó. A legfontosabb az, hogy mindig minden tettedben a szeretet vezéreljen. Egyszer egy paptól azt hallottam, hogy a gyermekeinket Istentől ajándékként kaptuk, kölcsönadta nekünk őket, kiválasztott minket erre a szerepre. Ezért is olyan nagy felelősség szülőnek lenni. 10

Ezt az „ajándékot” óvni, szeretni és okosan nevelni a kötelességünk. Fizetségünk ezért a sok szép, boldog, vidám óra ami kárpótol a nehéz percekért. Így utólag már értem, miért csodálkozott mindenki, mikor 1 évesen folyékonyan beszéltél, és 10-ig tudtál számolni. Jóval később adtad a kezembe az első, indiánokról szóló, saját kézzel írott és illusztrált regényedet, ami már előszele volt az első nyomtatásban megjelent saját kiadású könyvednek. És az a hihetetlen erejű és hangzású színes énekhangod! A rengeteg élmény után, amikben az évek során részem volt veled, csodálatos érzés a könyveidet olvasni, miközben izgulok, mi lesz tovább, el is felejtem, hogy ezt az én édes kicsi fiam írta, teljesen belefeledkezem a történetbe! Talán egy kicsit kapkodva, összevissza írtam, dehát nekem könnyebb beszélni, mint írni. Annyi minden jár az eszemben, a felét sem tudom leírni. Zoli és Pali megkértek, hogy az ő nevükben is inkább én írjak. Szívből kívánjuk Neked Kisfiam, hogy boldog férj és édesapa légy! Ágnesben egy nagyon kedves, odaadó és szerető hitvesre leltél, kívánjuk, hogy legyetek mindig boldogok, tudjatok egymásnak mindig újat mondani, adni, légy figyelmes, kedves, mindig legyen hozzá egy jó szavad. Büszkék vagyunk Rád, valósítsd meg minden szép tervedet, és legyen nyugodt, boldog, hosszú életed!

Anyuka, Pali és Zoltán öcséd 11

Múzsacsókok Olyannak szeretlek, amilyen vagy, ahogy tudlak, támogatlak a terveid megvalósításában és a vágyaid elérésében, melletted állok, és a szövetségesed vagyok, mert tudom és érzem, hogy mérhetetlenül sok szeretetet,

megbecsülést, támogatást kapok majd tőled, és te is olyannak szeretsz, amilyen vagyok. A múzsacsókok soha nem fogynak el, az ölelések mindig őszinték lesznek, közvetlenség és egyenes beszéd lesz köztünk, és megoldjuk a gondokat is. Életünk legnagyobb, legboldogabb, legfárasztóbb és legbonyolultabb feladatát – a gyermekeink felnevelését – nevetve, sírva, sóhajtozva, mérgelődve és boldog szárnyalással, főként pedig együtt fogjuk végigélni. Ehhez és az írói pályafutásodhoz kívánok jó egészséget, sok erőt és sikert az elkövetkező sokszor 25 évre! Boldog születésnapot!

Ági 12

Drága Bátyusom! A nagy Mjölnir kalapács súlya eltörpül amellett, amilyen nehezen elkezdtem írni Neked. Végig az járt a fejemben, hogy mit írjak a tesómnak, aki író. Nem könnyű, én meg amúgyis elszoktam az írástól egy ideje, ha a fészbúkot nem vesszük. Most meg itt ülök, görnyedve, reggeli kómával a fejemben, szőrösen – persze nem oly szőrösen, mint Te. Látod még ebben is jobb vagy, pedig én igyekszem! Nem is gondolnád, hányszor motiválsz engem. Hányszor jutsz az eszembe, azoknál a pillanatoknál, amikor úgy érzem, még semmit nem értem el. Szuperjó példakép vagy, ezt ne kelljen részleteznem. Egyszerűen örülök, hogy az öcséd lehetek, még ha nem is érzed sokszor, ami talán az én hibám is. A lényeg, hogy nekem mindig megmarad majd, amikor Anyu arra jött be a hálószobába, hogy nem tudta, melyik a te lábad és melyik az én fejem, illetve ki folyt meg épp kit. Én akkor is tudtam, hogy ez tesószeretet.

Bíró Geri 14

Kedves Sógorom! Szívből köszöntelek kerek születésnapod, negyed évszázados évfordulód alkalmából! Örülök, hogy barátként, rokonként részese vagy az életemnek, hiszen a Te vidám életfelfogásod Rám is hatással volt/van.

Jókedved a körülötted lévő emberekre, köztük Rám is átragad, s ha már egyszer odatapadt, akkor ott is marad. Valójában ezt szeretném megköszönni: az örömöt és vidámságot, amitől az én életem is kerekebb lett. Kedves Szabolcs, boldog szülinapot!

Huszár Kata 15

Egy matróz monológja Mindig is érdekeltek a másképpen élők, akiknek szűk volt a konvenciókkal körülabroncsozott világ, és minden cselekedetükkel vállukat vetették a dongáknak, feszítették az abroncsokat. Egykoron mi is nekifeszültünk: verset írtunk, az akkor még „csehszlovákiai magyar” beatzenét három akkordból próbáltuk összerakni, kis közösségünkben filmfesztiválokat is szerveztünk, ám az abroncsokat nem tudtuk elpattintani. A feszüléstől ugyan lila-kék foltosak lettünk, nagyokat lubickoltunk a Beatles, a Rolling Stones, az Illésék, Sebőék zenéjében. Egyszóval loholtunk a vágyaink után, próbáltuk őket becsempészni saját világunkba. Egynémelyikünk szerencsés lett. Találkozhatott azokkal, akik nálánál előbbre járva, saját ösvényüket taposták, dacoltak a mindenkori

„nagyrendszerekkel”. Így én is könnyebben estem bele a népzene vermébe. Kellett hozzá Sebőék első nagylemeze, a népzenekutató Ág Tibor, a költő és közművelődés-szervező Gyurcsó István, akik a „kívül is, belül is vagyok” lebegésben segítettek. És akkor kerekezett be az életembe Szabi. Csak annyit tudtam róla, hogy rockot énekel, és írja a regényeit. Találkozásaink közben eszméltem rá, hogy az ő személyiségtípusa szép emlékként él bennem, és gyerekkori barátom duójában. Igaz, mi nem lettünk hajóskapitányok, sem első tisztek a hazai irodalomban, de matrózként mégiscsak ott lehettünk „Kolumbusz karakkján”, hogy az Indiának hitt új világból részesedjünk. Egy borfesztiválon Szabival a készülő Sub Rosa regény főhőséről beszélgettünk, és akkor tettem neki az ígéretet, hogy eljuttatom neki az antikváriumokkal foglalkozó könyvemet. Majd megkértem lányomat, intézkedjen. Csak később tudatosodott bennem, hogy akkortól az események gyorsabban kezdtek peregni, és összefonja lelkét lányommal. Ez az a helyzet, amikor már kívüled, nélküled rendeződik a világ. Hagyod is, mert sokszor megtapasztaltad, kiszorultál. Gondolod: szerencsésebb ezt a meccset nézőtéri drukkerként megélni. Mert „Kolumbusz karakkján”sem értettél mindent, végezted a parancsokat, s ha az árboccsúcson szolgáltál, vártad, vágytad a szárazföldet. Hányszor káprázott a szemed, hányszor kiáltottál volna földet, de helyette egy-egy magasabbra csapó hullám mosta el a horizontot. Csak a remény éltetett. Amikor az első madarak megjelentek a hajó mellett, tudtad, közeledik a vágyott India, az új világ, amelyben a kihívások dominálnak. De az uralkodó hatalom parancsára olyan helyzetek teremtődtek, amelyekben pillanatokra elvesztél, nem értetted a történéseket, nem láttad a horizontot. Benned, a matrózban, az azték Tenochtitlan városának leigázása után, nehéz indulatok lázadoztak. Megint megpróbáltál kitörni, de nem tudtál megszabadulni az abroncsok szorításából. Visszatértél az óhazába, ahol megérkezésedtől uradalmi intézőként szolgálsz. Bordódi Kristófként őrized a lángot, hiszed a közösségedet, és próbálod a menthetőt menteni, az építhetőt építeni. Esténként fejedben a más hitet valló Tenochtitlan város lakóinak jajszavai zúgnak, ahogy a 17

más kultúrájú imáikat mormolják. Együtt érzel velük, de tehetetlen vagy, mert újból körülabroncsoznak a „nagyrendszerek”. Matróznak születtél, annak nevelődtél, matrózként élsz, de a karakkod szélirányban van, és talán megint közeledik egy újabb szárazföld, csak a reményt hozó madarak késnek. Kedves hajóskapitányom, vőm-uram! Már nyiladozik az új világ, kis matróz születik, hogy akár öntörvényűen, alig harmincméteres hajójában útra keljen abba a világba, amelybe mi már derékig belemerültünk. Megkeresi majd saját horizontját, saját reményt hozó madaraival. Kapitánnyá, világfelfedezővé növi ki magát, érteni fogja az azték Tenochtitlan lakónak imáit. Boldog huszonötödiket kívánok:

Laci bátyád

Nem szakad, ami ideköt Az idők ködébe vesző mítosz mesél egy együttesről, vagyis az énekese születéséről. Sosem derül már ki, hol a választóvonal valóság és kitalálás között, ám a történet annyira emberközeli és hihető, hogy érdemes megismerkednünk vele. A hagyomány szerint az énekes apja és anyja a gitáros és a basszusgitáros. Hogy melyikük melyik, azt nem lehet tudni, hiszen a modernitás és a nemi egyenjogúság jegyében ez nem is fontos. Az ő csókolózáskor összekeveredett nyáluk belecsöppent a dobos – a nagymama – szakállába, ahol is megfogant az énekes, és végül az ő érkezésével vált teljessé a zenekar. Ennek a most is létező zenekarnak kilenc évvel ezelőtt körülbelül annyi igazi rajongója volt, hogy a Csak Van bármelyik tagjának egy kezén levő

hüvelyk- és mutatóujján meg lehetett számolni őket. Az egyik ilyen rajongó, egy bottal bicegő, vékonydongájú gyerek a főszereplője ennek a történetnek. Az ő esete igazolja, hogy a Csak Van valami különleges gépezet, amelynek van egy bemeneti és egy kimeneti vége, és az érintetteken kívül senki sem tudja teljes valójában, hogy miféle dolgok zajlanak odabenn. Kilenc évvel ezelőtt a zenekar éppen egy icipici fennakadással bajlódott, mivel éppen nem volt alkalmas énekese. Már egy ideje. Így jelenhetett meg a bemeneti nyílásnál ez a farmermellényes, vicces kitűzőket és még viccesebb ékszereket viselő, a gitárját a hiteles lázadás végett pénzérmével pengető, a kopott rockertáskájára az Ossián, a Pokolgép és egyéb csodálatos kultúrtörténeti kincsek neveit filctollal felíró gyerek, aki nagyon tökös és nagyon lázadó dalokat próbált akkoriban írni. A zenekarnak ebből több előnye is származott. Azóta például mindenhol előre engedik a tagjait, mert gyerekkel vannak. Még az is, aki bocsánat, nem látta. Az említett rocker kisfiú tehát belépett a bemeneti nyíláson, átesett a titkos folyamaton, amelyet csak a bennfentesek ismernek, és végül kijött a kimeneti nyíláson egy szellemileg és testileg is igencsak megemberese20

dett, érett gondolatokkal rendelkező kiadóvezető író, aki már kicsit sem szűz. A kezdetekkor még azt gondoltad, hogy a Voi-tól a Vasmadárig volt nagy az út, pedig dehogy. Sokkal inkább a Vasmadártól a Nyújtózkodós dalig volt az. A Vasmadár az akkori legjobb pillanataid közé tartozott, de valószínűleg ennek ellenére sem tetszett volna Presser Gábornak; állva pedig biztosan nem tapsolta volna meg. A nyolc-kilenc évvel ezelőtt általunk nagyon jónak gondolt rokkos csörömpölés közben eszünkbe se jutott, hogy tartozik, illetve tartozni fog ehhez egy másik nagyon jó dolog is. Az összhangnak és a közös szellemi színvonalnak hála kialakult egy egységes műhelyközösség, amely nem csak a mára már kézzelfogható és akármikor meghallgatható zenét termelte ki magából. Persze, hogyha hat embernyi intelligenciával és hat embernyi saját véleménnyel rendelkező öt ember összezárja magát egy helyre, abból a fő cél mellett, jó eséllyel kijön hat embernyi súlyos elmetúltengés is. Ahogy az ismert szállóige mondja: „Ha a világon mindenki kurvaokos lenne, akkor mi lennénk az átlag.” Olyan humor az eredmény, amely miatt rajtunk kívül mindenki za-

vartan pironkodik, pedig mi mondjuk, ők csak hallják. Olyan humor, amely ugyanazzal a magabiztossággal gúnyolja ki saját magunkat, mint másokat. És a legjobb benne, hogy miközben teljesen belsős, mégis viszonylag sokan tudnak róla, hiszen öt ember az már nem kevés, ez egyértelműen bebizonyosodott. Görbe tükrön át szemlélt és metsző iróniával feldolgozott emberek, helyszínek, jelenetek, ezekből kőccsönvett szállóigék, röhögésbe fulladó próbák, röhögésbe fulladó interjúk, a röhögéstől majdnem elrepedő kis Citroën és a megszámlálhatatlan közös poén fémjelzi ezt a világot. Egy közös világot, amely akkor nyílik ki, amikor valamelyikünk beteszi a seggünket az autóba – még akkor is, ha első nekifutásra félrecsúszik, és a küszöbre ül –, és elindulunk próbára, vagy koncertre. Az itt megszülető közös történetek pedig komoly összeforrasztó erőt jelentenek. Nagyon kevesen vannak a világon, akiknek meg tudnád bocsátani, hogy 2-3 órára otthagynak egy mező közepén, az üres színpad előtt, és csak 12 órával később küldenek egy szétzilált, lepusztult felmentősereget. És mindez a sok dolog, amely önmagában is megállná a helyét, végső soron mégiscsak a zene igényével párhuzamosan jött létre. Ez a zene – amely Csak úgy Van, ha mindenki benne van – felfoghatatlan magasságokba, akár a Bors címlapjáig képes repíteni az embert. Kutyaütők csoportjából képes vállalható előadót létrehozni, egy sovány kisfiúból pedig Csallóköz guruló Deák Bill Gyuláját faragni, aki egyúttal a környék egyik legjellegzetesebb, legjobb frontemberévé fejlődött. A fejlődés biztos jele, hogy míg régebben béna kerek napszemüveget kaptál ajándékba, hogy jobban hasonlíthass Ozzyra, manapság már ilyen könyveket kapsz, mint ez itt. Isten éltessen! Negyed századodhoz gratulálnak barátaid:

Zöme, Szabó (persze, ha tényleg létezik, és nem csak az elméd kivetülése), Fery papa, Pityő fsssszh és Alan kapitány 23

Első számú udvari lovagod és barátod A mondandóm általában körülményesen megfogalmazott, végeláthatatlan körmondatok formájában ölt testet és most sem lesz ez másképp. Azt hiszem kijelenthetem, hogy elég jól ismerlek ahhoz, hogy egy reális kép álljon össze a fejemben rólad, és ez a kép véleményem szerint például szolgálhatna sok ember számára. Az, ahogy minden követ megmozgatva, hatalmas energiával próbálod elérni, hogy az emberek valós értéket képviselő, minőségi (nem csak) történelmi témájú irodalmat olvashassanak, és alkalmanként az időben akár néhány száz évet visszautazva, a régi korok hőseinek csatáit vagy akár mindennapjait megismerve kapcsolódhassanak ki egy becsülendő, igazán nemes dolog. Ha a magát értelmiséginek valló egyének szürkülő tömegének egy kis része csak feleakkora

elánnal látna hozzá a kulturális élet fellendítéséhez, mint ahogy azt te teszed, a holnapot más színben látnánk, ebben biztos vagyok. Személy szerint én is sokat köszönhetek neked. Hogy újra elkezdtem rendszeresen olvasni a szakmai cikkeken kívül mást is, hogy még jobban megszerettem a történelmet, hogy olyan helyekre juthattam el, ahova önerőből, vagy saját elhatározásból nem biztos, hogy eljutottam volna. Rengeteget tanultam az utóbbi néhány évben, a közösen átélt dolgok – jók és rosszak egyaránt – formáltak részben azzá az emberré, aki ma vagyok. Úgy gondolom az elmúlt huszonöt éved alatt többet éltél, több élményben volt részed, mint sok más embernek, de még több az, amit mások neked köszönhetően tapasztalhattak meg, mind a zenei, mind az irodalmi, mind pedig a rendezvényszervezői énednek hála. Munkásságod eddig is komoly értéket hordozott, születendő fiad pedig szüntelenül emlékeztet majd, hogy igenis van miért és érdemes küzdeni, hogy a következő generáció is megismerje a múltját, tudja honnan jött, hisz enélkül jövője sem lehetne. Mivel eme cikornyás firkálmány a huszonötödik születésnapod alkalmából íródott, ezért illendő egy jókívánsággal befejezni: erőt és kitartást a terveid véghezviteléhez, és mivel tudom mennyi mindenről is van szó, ezért mindkettőből nagyon sokat kívánok.

Gerő Peti 25

Az én mesém Szabinak Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú. Ez a fiú egészen pici kora óta nagy álmodozó volt. Először azt álmodta meg magának, hogy versfaragó lesz. Miután kiálmodta, neki is fogott a megvalósításnak. Reg-

geltől estig faragta a verseket. Addig-addig faragta, míg meg nem unta, de ekkorra már több vastag füzet is teli volt a szép számú, ilyen-olyan, többé vagy kevésbé sikerült verseivel. Azokat esténként szokta felolvasni 26

fáradt anyukájának, aki nagyon elégedett volt kisfia alkotásaival – teljesen feltöltődött általuk. Ezután a fiú megálmodta, hogy énekes-lantos lesz. Miután megvolt a cél, nekifogott a megvalósításnak. Reggeltől estig köszörülte a torkát, hangolta, pengette vagy verte a húrokat – attól függően, épp milyen volt a hangulata. A fiúnak sikerült szép zengőre edzenie a hangját, kellemesre gyakorolni a lantjátékát. Jó volt hallgatni, amikor zenélt. Amikor meg szívből énekelt, mondjuk épp egy színpadon, az őt hallgató közönség úgy érezhette, kinyílt az ő lelkük is – sőt három évre elegendő pluszenergia tölti fel őket attól a csodaszép hangtól, ami a színpadról áradt feléjük. Ezután a fiú azt álmodta, hogy regényíró lesz. Némi jártassága már volt az ilyesmiben, hiszen verseket faragni már gyakorlottan tudott. A regény persze egészen más műfaj! De az álom nem fogott ki a fiún, aki keményen dolgozott – járatta az agyát, mozgatta, forgatta, edzette a fantáziáját, verte, nyomta, ütötte az írógép billentyűzetét. Igyekezete nyomán érdekfeszítő, kalandos, olvasmányos és izgalmas regények láttak napvilágot. Az olvasók csak úgy falták a történeteket. Egyre-másra hívták a fiút a közönségtalálkozókra. Olyan elfoglalttá vált, hogy alig jutott ideje öreg barátaira. Ha találkozni akartak vele, nekik is követniük kellett őt az író-olvasó találkozókra. A fiú csillogó szemmel beszélt az alkotásról, terveiről, álmairól, és csak dedikált, dedikált, dedikált... Az olvasók pedig boldogan lapozgatták a könyveit, rajongói klubokat alapítottak, és izgatottan várták, mikor ül neki a szerző egy újabb műve megalkotásának. A fiú ekkor azt álmodta meg, hogy középkori lovag lesz. Olyan igazi! Aki udvarias a hölgyekkel, megvédi a gyengébbeket, harcba száll az igazságért és a becsületért. A kor nem igazán kedvezett neki, hiszen ma már nem lovon utaznak a férfiak, s igazi, finom hölgyekből sincs túlkínálat, az igazság és a becsület se érdekel szinte senkit. De ő addig-addig fontolgatott, gondolkodott, agyalt, dolgozott, szervezkedett és ügyködött, míg egy szép napon lovagok garmadája verte fel a tanyáját a lakhelyéhez közeli rekettyésben. A nap csillogott a sisakjukon, kezükben kelevéz vagy dárda, íj vagy számszeríj, vagy éppen tőr vagy kard. Ha egymással gyakoroltak, csak úgy szállt a por, szikrázott a vas, üvöltött a hang. És akkor és ott! Egy27

szer csak és valahol megpillantotta őt: a hölgyek hölgyét, a kedvesek kedvesét, szíve választottját! A nap ragyogott, a levegő levendulától illatozott, az élet megtelt értelemmel és szeretettel. És a fiú akkor megálmodta, hogy boldog lesz. Hogy feleségül veszi szíve hölgyét, gyermekeik születnek és gondtalanul élnek, míg meg nem halnak. Csaptak is hetedhét országra szóló lakodalmat: én is ott voltam, húslevesben főtt csirkelábat szopogattam, a talpamat hólyagosra táncoltam. A fiú pedig a mai napig álmodik. És minden, amit megálmodik, valóra válik. És ez a legjobb dolog, ami egy fiúval történhet.

Póda Erzsébet 28

Élj ezer évig! 2011-ben félkész írónak éreztem még magam, akinek jócskán van még tanulnivalója. Volt ugyan néhány megjelenésem itt-ott, de semmi komoly. Mindenfelé pakolgattam föl az írásaimat – mohón vágyva a „szakmai” elismerésre –, amikor a Napvilág netes oldalán az egyik elbeszélésemhez kaptam egy őrjítően simogató hozzászólást valami Bíró Szabolcstól. Ki a bánat ez a Bíró? – kérdeztem magamtól. Amikor rákerestem, ezzel a képpel szembesültem:

Fura ez a tag, vajon mit csinál ezen a fotón? Ordít, szónokol? Hitler is pont ilyen pofát vágott, amikor beleélte magát a meséibe! Ez a faszi is valami író-pártmufti vagy mi a szösz? Zenész, énekes, hm, hm? Hoppá, hoppá, hisz ez egy kilenckötetes író-Bíró, azta… De hogy-hogy bejövök neki? Nem lehet egy hülyegyerek, ha egyszer ennyi könyve megjelent! Szóval, így kezdődött el barátságom Bíró Szabival. Pár hónapig íméleztünk, álmodoztunk a világról, megjelenésről, könyvkiadásról, de nem 29

vehettem komolyan a tagot, hisz „csak” egy huszonhárom éves „kissrác” volt, aki ír, zenél, fantáziál mindenféléről. Mígnem egyszer a kissrác belecsapott a lecsóba, megírta, hogy kiadót alapított, és 2011 őszén már ki is ad! Hogy micsoda?! Anyám, ne hagyj el! – nem hittem a szememnek, amikor olvastam az e-mailt. Ekkora mákom nem lehet, hisz nekem még ezer

évig kell tanulnom. A nyelvtanom ratyi, nehézkes vagyok, túlfogalmazok, évek, mire kiad valaki… meg amúgy is… – Szóval, amíg én, a „nagymenő” faműves – aki harminc éve gyűrte a vállalkozó-ipart – bizonytalankodtam, féltem, a „kissrác” belehúzott! Fél kézzel átvágta magát a hivatalos papírok dzsungelén, lazán „lezsírozta” a nyomdai munkákat, a lektorálást, összekapott egy művészt, aki megtervezte a „csodaborítót”, elárasztotta az internetet a hírekkel. Megalakult, megjelentetett, bemutatkozó-estet szervezett – összetoborzott annyi embert, hogy a csillárokon is lógtak –, rádióriportot hozott össze, újságok írtak rólam, recenziók tömege… és mindezt szinte mellékesen, mintha gyerekjáték lenne az 30

egész. Ja, és ő az egyetlen ember az ismerőseim körében, aki képes szerkesztett körmondatokban beszélni (Gerely fogalmazta meg így)! Őszintén megvallom: majd’ összecsináltam magam az örömtől, amikor találkoztunk, nagyokat nyeltem, pislogtam, és igyekeztem nem dadogni. KÉSZ VOLTAM! Micsoda egy hapi! Csodagyerek? Varázsló, fenomén vagy mi a szösz? Nem vagyok különösebben tekintélytisztelő, nem szokásom hasra esni senki előtt – ha meg is játszom, belül mindig röhögök az egészen –, de ez a manus tiszteletet érdemel! Mit érdemel! Parancsol, követel! Lazán beilleszkedem bármilyen közegbe, dumálok, linkelek, előadom magam, de ettől a figurától paff lettem, és muszáj megemelnem előtte a kalapom! Nem csak azért, mert őáltala lehettem író, hanem mert jó ember, mert elvarázsol, mert bírom! (Igyekszem nem túl nyálas lenni, de nehéz elkerülni, és voltaképpen nem érdekel! Jólesik elmondanom, hogy szeretem ezt a tagot!) Ragyogóan író csodagyerek, kiváló énekes, munkagép, marketing- és szervezőzseni? Jó haver, férj, családapa és önzetlenül segítő ember? Szellemesen dumáló ivócimbora, akivel le lehet gurítani pár sört, és jó együtt álmodni? Mindez együtt? Tudja a franc, de semmi jelentősége a megfogalmazásnak! Hálát adok a sorsnak, hogy ismerhetlek, és büszke vagyok arra, hogy a barátom vagy! Bíró Szabi az Író, az Apa és a Barátom most 25 éves!! Élj ezer évig, legyen szerető asszonyod, száz utódod, méltó örökösöd, alapíts várispánságot, árasszon el örökké a múzsa csókja! Hozsanna néked és virágeső SZABIBARÁT!

Urbánszki László 31

Láthatatlan ünnep

B Í R Ó

oldog ember. Az is, aki ismeri. Meg talán az is boldog, aki nem ismeri. De ő más miatt… r éjjel-nappal, meg olvas, megszállottan. Egy fantasztikus elme. Istenadta tehetség! emekül érzi magát a bőrében, nincsenek gátlásai, bár néha feleslegesen izgul valamiért, amiért nem kellene. Mert minden, amit az irányítása alá vesz, tökéletesre sikerül. Még a tökéletlen ember is. rákon keresztül képes nevettetni, s ez nem kis dolog, mert viccelődni sokan tudnak, de nevettetni sokkal kevesebben. Hát még parodizálni! S úgy, hogy attól nem sértődik meg az ember. Csak mélyen elgondolkodik, majd felkiált: basszus, én ilyen vagyok?

S Z A

zemtelenül fiatal, de már abba a korba lépett, amikor apává érett.

sepiket elő, mert csodás, megható, és a legmélyebb öröm pillanatai jönnek! nnyi szeretetet és törődést kap Ágicájától, hogy többre vágyni lehetetlen. S akkor még nem is említettem a barátokat. Nem magányos, s ez jó, mert a magány felülbírálja önbecsülésünket. Elfelejtjük, milyen szeretve lenni, s hagyjuk, hogy elsuhanjon mellettünk minden. Ez a veszély Szabit nem fenyegeti… oldog ember. Van erős akarata, hite, tervei. Erős jellem, a céltudatosság jelképe, így benne mindenkor megbízunk és a jelleméből erőt merítünk. kos. Nagyon okos. Büszke vagyok rá, arra, hogy ismerhetem, hogy a barátja lehetek. átom magam előtt, ahogy igazgatja szemüvegét, fészkelődik a székében, fején kalapjával, majd fülemben csengenek szavai: Jó a kabátom? Most vettem az inget is, meg a cipőt is. Erre az alkalomra. Igen, bár nem hiú, azért pasiból van… okor virág helyett ezzel a flekkel tisztelgek a negyed évszázad terhe alatt is hősiesen szilárdan maradt jellem nagysága előtt. Boldog születésnapot!

B O L

Nagy Erika 33

Duc in altum! Egy „szószedet” mögé... Könnyű, de mégis nehéz feladat előtt állna az, akinek dolga lenne (lesz) elmondania majd egy szószedetben, hogy ki is az a Bíró Szabolcs… Huszonöt év. Több tucat jó, majd még jobb könyv írója, számos (s reméljük, még: számtalan) jól sikerült rendezvény megálmodója és létrehozója. Kiforrott életcélú, szabad lelkű, lendületes, (s játszva a szavakkal) gördülékeny író a Felvidék egy városkájában, Dunaszerdahelyen. Olyan ember, akinek e huszonötében több lélek és élet van, mint másnak lehajlott hatvan-nyolcvan évében. Aki utálja, ha valaki nyavalyog, s nem szívleli a tétlenséget. A fejében, mint máséban a jól ismert melódia, úgy kavarog a tenni vágyás. Aki úgy érzi, hogy mulaszt, ha elmulaszt. S mégha e test kerekekhez kötött, de a szellem szárnyaló. Lobog, mint az a mesebeli, kiolthatatlan láng. Huszonöt év. A csata zajából, a vériszamos embertömegből kimagasló, a lovát sarkalló, sötétlő pallosával veszedelmesen az ellenség sorait ritkító, parázsló szemű lovag. A mellén szinte a szívével egy lélegzetre dobban a vérvörös kereszt… Majd villan a kép. Sötét terem egy valamikori lovagvár tornyában. Cselszövés, szerelem, vér. S minden olyan levendulaillatú. De a mi hősünk durván szőtt köpenye, mégha nem is olyan patyolat tisztán, de fehér. Igen, abban ott van a remény. S rajta a jel, melyben győzni lehet. Non nobis domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam. Huszonöt év. Syridahel. A lápos, mocsaras vidék közt kanyargó út éppen az újonnan emelt kis kőtemplom felé vezet. Már több száz éve György mártíré e hely. Az utat, mely felfelé ível a kis dombon álló szent hely felé, most az öröm járja be. A Szentfundus fala ma nem a temető gyá34

szát öleli körbe, hanem a jövő örömét. A frigyét, mely szentségben egyesül. S e kettőből lesz három. Deo gratia! Így, ebben éri majd meg a maga teljességében a lovag, s kedvese: Deus lux est et tenebrae in eo non sunt ullae… Szeretettel ölel lelki lovagtársad,

Petrus Augustinus Joannes Atilanus Magnus de Syridahel 35

Bíró Szabolcs, a kőleves meg én Hogyan lehetnek barátok a felvidéki író és a svédországi hétköznapi családapa? Az egész 2011 januárjában kezdődött és egy fanatikus Lőrincz L. László rajongó tehet mindenről. Igen, ez így van. Ez a makói rajongó „mindent” gyűjt, ami kedvenc írójához akármilyen módon kapcsolódik, és közzé teszi a rajongói weblapján. Egy januári szombat reggel a meleg reggelimhez a forró, hosszú kávémat szürcsöltem a számítógép előtt és semmi nem volt sürgős, mert tudtam, hogy hamarosan másfél méter hóban kell utat lapátolnom a postaládáig, mínusz huszonnégy fokban, majd felcsatolni a léceket és elsízni a boltig. A fent említett internetes helyen találtam egy cikket egy fiatal íróról, aki – egyebek között – Lőrincz L. Lászlóról is nyilatkozott. No – gondoltam – ez jó hosszú, ezt még elolvasom, aztán felveszem a tollkabátot és nekilátok a munkának. Abban az interjúban a szépreményű fiatal író elmesélte, hogy jelent már meg kisregénye, novellái, és hogy az íráshoz nemcsak inspirációt jelentettek neki „Laci bácsi” könyvei, hanem konkrét útmutatást, gyakorlati segítséget és biztatást is kapott a híres mestertől. Miután a híres mester az utóbbi években nyilvánvalóan írói és morális mélyrepülését végzi, az újságíró is „megszondázta” Bíró Szabolcsot ezzel kapcsolatban, hátha lehet egyet rúgni a rajongótáborát rohamosan vesztő idős írón. És Szabolcs világosan és kategorikusan érthetővé tette, hogy előbb harapná le a nyelvét, semhogy rosszat nyilatkozzon öreg pártfogójáról. Egyáltalán, az egész interjúból sütött az a tisztesség, az a mély humánum, ami engem azonnal megfogott. Megírtam Szabinak, hogy egyetlen sorát sem olvastam még, mégis a legkedvesebb íróim közé sorolom, mert az életem során azt tapasztaltam, hogy egy adott személy ugyanúgy csinál mindent. Ahogy mosogat, ahogy cipőt pucol, úgy ír, úgy fizeti be a számláit, és így tovább. Nem tudom elképzelni, hogy Szabolcs, aki a tisztesség és a korrektség magasiskolájából 36

adott leckét az interjúban, képes volna másképp írni, érezni, élni. Kértem, hogy javasoljon ő maga egyet a könyvei közül, amit elsőnek elolvashatok, hogy azután, mint rajongója, holdként pályára állhassak körülötte. Nem olyan ember ő – magyaráztam feleségemnek – aki „felhúzza a létrát”, meglásd, válaszolni fog! És Szabolcs valóban válaszolt, leveleket váltottunk, hosszúakat, mély gondolatokkal, előbb magázva, azután tegezve (eltettem mindet), majd rövidebbeket, ahogyan azt a kibontakozó, majd a fejlődő barátság adta. Tizenöt év korkülönbség, kétezer-ötszáz kilométer és a közös ifjúság hiánya választ el minket, ez a barátág nem a szokásos patinás férfibarátság (van miről hallgatni…), hanem két elme kölcsönösen inspiráló barátsága (van miről beszélnünk). A levelezést személyes találkozások követték. Ma már a családom nem utazik úgy Budapestre, hogy valami módon „be ne ugrana” Dunaszerdahelyre is. 37

Váratlanul, készületlenül ért a feladat, hogy írjak a Szabi Negyedszázados Emlékkönyvébe. Milyen embernek tartom Szabolcsot, mi a véleményem a teljesítményéről? A feladat igen nehéz, hiszen férfiember 25 körül jellemében – személetében igen sokat változik, hogyan is tudnám megfogni a lényeget? Ezen felül Szabolcs családi körülményei is örvendetesen változnak mostanában, ami majd változtat rajta magán is. Most még a múltban él, de egy titkos, lüktető és forró laboratóriumban már készül a Jövő. Nos, ami pedig a munkáját illet: a kezdet kezdetén van, igaz, egynehány tisztességes próbadarab már kigördült a műhelyéből. Majd tíz év múlva meglátja, mennyire igazam volt a „próbadarab” szóval, ha most elhúzza a száját én nem bánom. Szabolcs élete csak most kezdődik igazán. Van egy régi mese, a magyar népmesekincsnek is része, a kőlevesről. Röviden: egy furfangos, de éhes deák kis levesért könyörög a faluban, ahova a sorsa vezette, de nem ad neki senki. Lenne bár meg a hozzávaló – sóhajt fel – majd csinálna ő olyan kőlevest, hogy mindenki megnyalná még a tíz ujját is. De mert kőlevesről még senki sem hallott, mindjárt kö-

réje gyűlnek és kérdezik a kőlevesről. Hát – mondja – megfőzni és megkóstolni ezt a finomságot egyszerűbb volna, mint itten elmagyarázni. No, csak mondjad, hogy mit hozzunk – mondják a falusiak – hiszen adunk mi hozzá mindent, van mindenünk bőven, csak mutasd meg nekünk ezt a híres kőlevest. A diák kiosztja a feladatokat, kit szalonnáért, kit hagymáért, kit füstölt csülökért, kit zöldségért, káposztáért szalajt. Ő maga meg megrakja a tüzet és a bogrács mélyére két-három szépen megmosott követ tesz. Mikor azután mindenki jóllakik az ízes, tartalmas levesből, a jóllakott emberek gondolkozhatnak rajta, hogy miért volt szükség a kövekre… Szabolcs tulajdonságai közül a messzire világító, megalkuvást nem ismerő emberi tisztességet, munkájából pedig a szervezést emelném ki, ami a karizmatikus, kőleves-teremtő jelleméből adódik. Megtiszteltetés számomra, hogy a barátai között tart számon. Szabinak és magunknak pedig nem kívánok mást, mint hogy a Szabolcs 50 emlékkönyvbe két egyszerű gombnyomással majdan bemásolhassam ugyanezt. Svédország, 2013. június 24.

Nagy Richárd és családja 39

Negyedévszázadra Van, akiben tűz van. Van, aki nagykanállal eszi az életét, semmit sem hagy ki. Eszelős étvággyal fogyasztja az élményeket, kalandokat, mindennapokat. Lángol. Hozzá képest, mi többiek csak árnyak vagyunk. Már akkor éreztem ezt, mikor először találkoztam vele, és azóta is mindig. Nem fakul, nem halványodik. Az ember azt hinné, hogy örökké lobogni fog, feléget minden akadályt maga előtt. Magába olvaszt, amit csak akar. Semmi sem állíthatja meg. Elsöprő erő a toll mögött, a mikrofonállványnál, a színpadon. Eleven lendület, bármilyen irányba forduljon. Ő az. Láttam sértődöttnek, mikor a sziklaszilárd igazságérzetét bántják. Láttam dühösnek, mikor ostobasággal találkozik. De fáradtnak nem láttam soha. Vitathatatlan hitét, senki és semmi nem képes megingatni. Az elfogyasztott negyedévszázada alatt annyit ért el, annyit élt, mint mások két élet alatt sem. Három végű gyertya. Ő az. Azt hiszem, nem az ifjonti hév miatt lehet ez. Ennek a belső láng az oka. Örültem, hogy együtt beszélhettünk színpadon, örültem az átborozott, átbeszélt éjszakáknak. Örülök, mikor barátjának szólít. Örülök, hogy most visszaadhatok belőle egy keveset. Sokáig égjen a tüzed, barátom.

Benyák Zoltán

Bíró Szabiról Szabiban a legjobban azt szeretem, ahogyan vegyül benne a felnőtt és a gyermeki lét. Mindannyiunkban megmarad valamennyire a gyermek, egészen halálunkig. Persze életszakaszonként más-más intenzitással, és főképp személyre szabottan; mindenkinél másképp.

Szabinál a gyermeki nyitottság a lenyűgöző. Mindent képes befogadni, megismerni, és ami megtetszik neki, azért őszintén rajongani. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne kritikus, és ne lennének „nemszeretem műfajai”, netán előítéletei. DE! Nem ismer tabut, bármiről lehet vele beszélni, pro és kontra érvelni. Haverjai oltogatását sztoikusan tűri és az igazán nagy jellemekhez méltóan, az őt ért nemtelen támadásokkor is képes higgadtan érvelve, a jóindulatát megtartva, érdemben válaszolni, még olyan esetekben is, amikor vitapartnere már réges-rég eljátszotta az úriembereknek kijáró tiszteletet. (Most természetesen nem a baráti, haveri 42

körével való élcelődésére gondolok, hanem például amikor vadidegen, internetes kommentelőkkel bonyolódik vitába.) És most értem a Szabi-paradoxon másik részéhez; eg y csomó mindenben viszont úgy képes hozzáállni az élet apró-cseprő, sőt a nagy horderejű dolgaihoz is, mint egy sokat tapasztalt, 40-50 éves. Talán ez a titka annak, hogy Szabi nem csupán sokoldalú művészember, hanem remek közösség-, és egyben közönségszervező. A gyermeki Szabi és a rutinos Szabi matematikai átlaga pont az idén adja ki biológiai éveinek számát. Isten éltessen Szabikám, boldog huszonötödik szülinapot!

Nolik Antal

Negyedévszázadra Te, Szabi! Szüli nap van, nem temetés. Ez pedig Neked is köszönhető. Sőt, ez esetben csak Neked! Sokan temetnek, nem téged, hanem a könyveket. Annyian lehúzták már a rolót és csápolnak az új, elektronikus média előtt, mert azt mondják, a nyomtatott könyvek ideje lejárt. Milyen jó, hogy éppen a Te születésnapod, ez a negyed század mutatja meg ennek a tökéletes ellenkezőjét.

A huszonötös szám által korod adja azt a lendületet, aminek az „öregek” híjával vannak, talán mert fásultak, fáradtak. Jön ez a fiatal figura és azt mondja: Nyissák ki az emberek a könyveket és olvassanak! Olvassanak saját történelmükről és olvassanak örömmel, élvezettel. Ne szárazat, ne csak tényeket, hanem történeteket, amelyek színesebbek a valóságnál. Időnként szükség van a festésre, a szürke falak, a szürke hétköznapok sarokba szorítanak, de a könyveid – az általad írottak és általad kiadottak – kitárják az ablakot és a dohosnak látszó régmúltból – hogy stílszerű legyek – levendula illatú friss levegőt hoznak. Friss luft jön, méghozzá rogyásig! Mert nemcsak azt mondja „ez a fiatal figura”, hogy az emberek olvassanak, hanem azt is, hogy írjanak. Bátorítasz, bíztatsz, hogy ragadjuk meg a tollat, akár egy novella, akár egy (vagy több) regény erejéig. A repertoár széles, hiszen színes csapatot válogattál össze az utóbbi néhány évben. A megjelent könyvek nem tucatkönyvek, hanem hoznak egy új színt. Olyat, ami hiányzik a tökéletlen szivárvány, vagyis a magyar nyelvű könyvek palettájáról. Bár néhány alkotó minden bizonnyal kirepül a fészekből, de a kiadód első néhány éve nemcsak kiadta a történelmet, hanem írta is annak szó szerinti és átvitt értelmében is. Műhelyek nélkül nem létezik a világ, ránk köszönt a kék halál, megáll az ész. A Te műhelyed alkotott és tovább gördítette a világ békésebbik felének kerekét, amit nem vitathat el Tőled senki! Ennek a csodának... és az életnek sok minden más öröme kísérjen tovább a következő 75 esztendőben is Isten áldásával! Maradok barátsággal és a Néked kijáró tisztelettel:

Za(o)li, a nemlétező Muharyak közül

Az Toldi Miklós atyámfiának üdvözlése az Vasas Gábornak pennájából Az visegrádi nemes cziczergések alkalmávul, midőn az udvarbul kipenderíttettünk vala az jó Lajos király mátkájának és fehérnépeinek czeczerélése miatt, sem zengött oly dicsőséget s jókívánalmat ajkunk, midőn én mostan neked, uram jó vitézi dicsősíget, erősséget, bőséget az gyermökáldomásban, egéssíget, boldogságot kívánalnék. Huszonfél esztendővel ezelütt az Szerdahelynek hírös városa csak keresgette vala, mi neki oly hiányozik vala, de nem tudta vala, mi az vala. Az dicső Toldi Miklós uram valá az, mit keresett vala, de nem tudta vala, mi az vala. Azúta boldog az Szerdahelynek városa, hiszen, Áldás a Magasságos Atyaúristennek, az űrt, mit az város érzett vala, de nem tudta vala, mi az vala, Toldi Miklós uram töltötte vala meg székliteratúrával, az históriának dicsőítésivel, mulatságoknak sokadalmával. Annakelőtte hiába is próbálkozott bármely atyánkfia az normannok életének megidézésivel, netán históriás cziczergések rittyentísivel, kőlantos garmadában énekek zengésivel, az nem vala az, mint ami az mostan. És áldást mondhat az dicső Vasas Gábor is a Mennyei Atyaúristennek, hogy tekintélyes petrenczésrúdján kívül még ily’ komával is áldotta Őtet megen. Toldi Miklós uramnak, kinek hajléka már északok egyes helyin vagyon, az hagyományos népi köszöntést illendő zengeni: Isten éltessen, more!

Iván Péter 46

Az örök optimista Nem vagyok én az az írogatós fajta, ezért is fotózok inkább, de a Sandi mondta, hogy jó lenne ha írnék valamit én is, így hát megtettem. Nem is tudom hol kezdődött kettőnk virágzó kapcsolata, de nem tavaly volt, annyi biztos. Azt hiszem a CsakVan zenekarnál kezdtem a fotózást és azután csöppentem bele a digitális fényképezőgépemmel a kevésbé digitális középkori világodba. Lényeg a lényeg, hogy mikor válogattuk a fotókat ehhez az ajándékhoz, rájöttem, hogy több fotóm van rólad mint a Timiről... na jó azért nem, meg olyanok azért nincsenek is, de az biztos, hogy rengeteg van. :) Nem tudom, mit szokás ilyen ajándékkönyvbe írni... dicsérlejek, meg ilyesmi? Végül is születésnapod van, úgyhogy legyen... :) A viccet félretéve, fasza gyerek vagy, tetszik amit csinálsz, amilyen töretlen lelkesedéssel csinálod azt és nem adod fel soha. Ha egyszer majd optimizmusra és életvidámságra lesz szükségem, akkor megkereslek bébi!

Soós Laca 47

Képzelt riport a 25. születésnapodra Szabi, negyed évszázados lettél, engedd meg, hogy tiszta szívből gratuláljak, legyen ez a riport a 25 éved összegzése. Mesélj, ha visszatekintesz, mit látsz magad mögött? - Ma is ugyanaz hajt, ami tizenévesen, a tenni akarás. Nem szeretem a semmittevést, ezért is igyekszem minél több téren tevékenykedni. Az írás, a zenélés, a könyvkiadó, a rendezvényszervezés, mind én vagyok. Az állandó pörgés feltölt, és új ötletek megvalósítására sarkall. A mögöttem levő 25 évben benne van az útkeresés szakmai téren, a nagy álmok

beteljesülése, s ezzel együtt egyfajta felnőtté válás, önállóság. Benne van a szerelem, a Múzsám megtalálása és vele együtt olyan jövő, amely rengeteg izgalmat rejt magában. Mint minden írónak, nekem is voltak különböző korszakok az életemben, de úgy érzem, most vagyok a legjobb úton. A történelmi regényeim valahol azt tükrözik, amit emberként is vallok. A hitelesség, az őszinteség a gyökereink iránt érzett tisztelet kikopni látszik ebben az értékvesztett világban, és kellenek a zászlóvivők. Valahol ezt a szerepet vállaltam magamra. …ahogy ismerlek, a történelmi regények útján egyszer csak fogod magad és kikacsintasz. Olyanba vágsz, amit nem várna Tőled az ember. Még mindig a szemem előtt látom azt a bizonyos sárkányt, amelyet a legutóbbi közös könyvbemutatón levetítettél a közönségnek. - (jóízű szabis nevetés) Milyen képet vágtál, emlékszem! Igen, talán igazad van, rengeteg terv van a fejemben, amelyek megvalósításra várnak. Jelenleg a Ragnarök c. viking sagát írom, mely félig-meddig történelmi regény. A 800-as évek viking történelmét ismerheti meg az olvasó, a tőlem megszokott izgalmas és pörgős stílusban. Viszont a hatkötetes Anjouk–sorozat már régóta motoszkál a fejemben, látod, sohasem fogyok ki az ötletekből. De még az is lehet, hogy egyszer egy gyermekkönyv borítóján fog virítani a nevem, ki tudja. Azt hiszem, nem lepődnék meg, és ezzel már fel is vezetted a következő kérdésemet. Nem titok, hogy augusztus végén megszületik Bíró Bence, a kisfiatok. Azt szoktam mondani, hogy a kerek világon nincs olyan nehéz feladat, mint a gyermeknevelés. Nem félsz tőle? - Nincs miért félnem, sőt már nagyon várom ezt az új szerepet, és Ági tökéletes társ lesz hozzá. Rengeteget fogunk játszani, szórakozni, igyekszem majd őt a történelem az irodalom szeretetére nevelni és mindezt játékos módon. Olyan lesz, mint egy nagy kaland, ahol mi leszünk a főszereplők. A saját életemből és tapasztalataimból merítve igyekszem majd nevelni őt. Nézd, a munkámból kifolyólag megízleltem a sikert és az elismerést, és volt, hogy falakba ütköztem, ezekről mind fogok mesélni neki.

Štefkovič Patasi Ági 49

A huszonötre, Szabinak Harmincomon csak tizenhat voltál, És néhány üveget be is toltál, Nem oly rég félszáz per kettő vagy, S olyat művelsz, hogy megáll az agy... Szabi! Már tudtam rólad, néhány fotódat is láttam korábban, de a jókai Gregorovits Lipót Magyar Tannyelvű Alapiskola ebédlője kellett ahhoz, hogy személyesen is megismerjelek, és egyben megbizonyosodjam afelől, hogy egy különleges, az életkorát meghazudtolóan olvasott és szarkasztikus humorral felvértezett különleges fazon ül mellettem.

Egy év múltán megint csak Jókán döbbentem rá, hogy mennyire komolyan veszed az éneklést, és hogy mekkorát fejlődött a hangod. Ekkor még szó sem volt saját könyvekről, bár tudom, hogy az írás fiatalkorod óta foglalkoztat. A zsigereidből áramló spontán marhulásnak már akkor is volt egyfajta intellektuális éle, ami azóta egyre letisztultabb formában jelenik meg, szóban, dalban, papíron egyaránt, és amit most hiába próbálkoznék jellemezni, nem sikerülne. Szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhetlek, mert igaz embernek tartalak (még akkor is, ha néha hajlamos vagy túlzásokba esni), és úgy sugárzik belőled a pozitív energia, hogy egy reaktort is képes lennél egymagad táplálni, ha rádkötnék. Ráadásul katasztrófa sem történhetne, hiszen a Szabi-sugárzás mindenkire jótékonyan hatna. Nem és nem értem, hogy fizikailag és szellemileg hogy bírsz ennyit, és hiába kérdeztelek már meg nem egyszer, hiába feleltél már sokadszor, akkor sem fogom megérteni. Kevesen találtak ki húszévesen azóta is használatos műfaj-meghatározást, kevesen alapítottak huszonhárom évesen könyvkiadót. Mindenképpen meg kell említenem még azt – s ezért külön is tisztellek és követendő példának tartalak –, hogy neked mindez nehezebb... Micsoda? Egy frászt! Hiszen megcáfolsz mindent! Tényleg nem értem, hogyan lehetséges ez. Az énekesből író lett, az íróból kiadóvezető, abból művelődésszervező, és most már kicsit történész is vagy, még ha nem is vallod magad annak. Mondd, mi jöhet még? Remélem, politikus azért nem leszel. Szívből gratulálok hát Neked, Szabi! További erőt egészséget, és kitartást kívánok, a Múzsád pedig lásson el alkotókedvvel, boldogsággal!

Lacza Gergely

Neked csak írni kell! Úgy hiszem, nagyon ritka alkalom, amikor az ember látatlanban ismerősnek talál egy fickót, akivel soha nem beszélt, soha nem találkozott. Mégis úgy érzi, mindent tud róla. Vagy legalábbis majdnem mindent. Lényeges dolgokat, olyan dolgokat, melyek igazán számítanak. Kezdjük ott, hogy szenvedélyes könyvgyűjtő vagyok. Ezért talán nem meglepő, hogy amikor néhány évvel ezelőtt első alkalommal kezembe került a Sub Rosa című kötet, beleolvasva a fülszövegbe, különösebb habozás nélkül bizalmat szavaztam neki, és megvettem, dacára annak, hogy a Dan Brown-típusú összeesküvés-elméleteknek, soha nem voltam lelkes híve. Ámde valami azt súgta nekem, találóbb, ha Umberto Eco munkáihoz

hasonlítom magamban a történetet, és különben is, a srác felvállaltan, magyar névvel jelentetett meg egy regényt, melynek témája szinte üvölt valami jól hangzó külföldi név után. Olyan név után, mint például a Francis W. Scott. Bevett szokásom utánanézni, kik tűnnek fel a magyar irodalom általam érdekesnek ítélt palettáján. Lelkes érdeklődéssel várom évek óta olyan szerzők feltűnését, akik gondolkodásmódja hasonlatos az enyémhez, akik nem az íróasztalnak írnak, akik nem lila ködben fogant önmegvalósításban hisznek, hanem elsősorban és mindenekfölött az olvasó szórakoztatásában. Így aztán hamar kiderült számomra, hogy a Sub Rosa szerzője immár jó néhány kötetet letett az asztalra, álnéven ugyan, de szép sikereket elérve a jobb sorsa érdemes magyar nyelvű könyvpiacon. A Francis W. Scott kötetek több mindenről tanúskodtak: 1. Szabolcs rendkívül termékeny szerző. Képes arra, amire csak a legeltökéltebb írók képesek: gyorsan, és teljes odaadással alkot. 2. Szabolcs komolyan veszi, amit csinál. Bármilyen műfajban ír is éppen, a műfaj szabályait ismerve hozza ki a legjobbat magából. 3. Szabolcs könyvről könyvre fejlődik. Nyomon követhető, hogyan csinosodnak mondatai, hogyan csiszolódik cselekményvezetése, karakterábrázoló-képessége. 4. Szabolcs ismeri, és jól használja az önmarketing lehetséges eszközeit. Sokan nem is sejtik, milyen fontos ez. Számos szerző szégyenlősen várja, hogy a világ felfigyeljen istenadta tehetségére. Csakhogy ez már régen nem elég 5. Szabolcs nem elégszik meg azzal, amit elért. Többet akar. És ez az, ami egy igazán sokra hivatott írót valódi íróvá tesz: az alkotás vágya. Így aztán, amikor az Alexandra honlapján értesültem a Non nobis Domine közelgő megjelenéséről, joggal remélhettem, hogy valami egészen rendkívülivel találkozom majd a könyvesboltban a kötet megjelenésekor. Igazam lett. Miközben a meglehetősen ambiciózus Hunyadi-regényciklus éppen aktuális munkái közepette felfedeztem Szabolcs szervezőmunkájának eredményeit a neten (a Historium történelmi pályázataira, a szerző blogjaira utalok, és persze sok-sok másra), akkor már pontosan tudtam, 53

hogy Szabolcs történetének csak a kezdetén járunk. Először is azért, mert pofátlanul fiatal. Tenger ideje van megvalósítani még azokat a nagy ívű terveket, melyek ott sorjáznak elméjében. Másrészt, mert ha az eddigi ütemben fejlődik, törvényszerű, hogy még igen sokat fogjuk hallani, amint a nevét emlegetik: olvasók százezrei, kiadók, kritikusok, meg mindenféle más népségek. Ezek után talán nem csoda, hogy mielőtt először beszéltem volna Szabolccsal, mielőtt az első levelet váltottuk volna, nem is beszélve személyes találkozásunkról Dunaszerdahelyen, tudtam, hogy a fickó nagyon is ismerős. Hasonló módon gondolkodik sok mindenről, mint én. Talán a legfontosabb dolgokról. Kedves Szabolcs! Akad még egy, s más, amivel tartozol nekünk, olvasóknak. Be kell teljesítened mindazt, amire barátaid, olvasóid, szeretteid szerint hívatva vagy! Meg kell írnod azokat a csodálatos történeteket, melyeket pusztán idő hiányában – még nem vetettél papírra! Biztos vagyok benne, hogy egyre többen várjuk ezeket a könyveket! A munka nehezebb része a miénk: várni. Neked csak írni kell! Kecskemét, 2013. július 12.

Bán Mór 54

„Csajos” könyvek, és a HistoryCon Szabit nem régóta, úgy egy éve ismerem személyesen. Ha jól emlékszem, a tavalyi Ünnepi Könyvhéten találkoztunk, az Ulpius-ház dedikálásán. Pár hónap múlva pedig legnagyobb döbbenetemre meghívott az általa szervezett HistoryConra, Dunaszerdahelyre. Azért lepődtem meg, mivel erre az eseményre történelmiregény-írók voltak hivatalosak, és ha jól emlékszem, Szabi volt az első, aki engem ebbe az igencsak megtisztelő kategóriába sorolt. Addig a regényeim „csupán” romantikus irományként voltak elkönyvelve, ami engem valójában egyáltalán nem zavart, de a lelkem mélyén tudtam, hogy azért ennél picit több van bennük. Én mindig is szerettem történelmi-romantikus regényekként gondolni rájuk, ami egy létező műfaj, csakhogy hazánkban még nem túlságosan elterjedt. Egyszóval, nagyon jólesett, hogy Szabi olyan magától értetődő módon sorolt be a többi, általam nagyon szeretett és tisztelt, történelmi regényeket alkotó író közé! Ez rettentő sokat jelentett nekem, és máig hálás vagyok érte. Ezúton is köszönöm szépen! Nagyon boldog születésnapot, Szabi, kívánok Neked további folytonos ihletet az íráshoz, és energiát a szervezéshez!

Fábián Janka 55

Elképesztő száguldás Nehéz sorsa van az alkotó embernek. Néha kegyetlen és véres, akárcsak az bélszín, amit nagyanyám 1963-ban látott utoljára a balatonszéplaki pártüdülőben. De ha már a hatvanas évekről beszélünk: nos, van nekem egy kedves barátom, aki csak azért nem lehetett az új gazdasági mechanizmus kulcsembere, mert még pendelyben sem járt, mikor kitört/betört ide a szexuális forradalom; szegény az Illést sem láthatta élőben, ámde élete során megbukott egy rendszert, ami nem a VHS, ahogy arról se feledkezzünk meg, hogy részese volt a nagy menetelésnek: élete során a világ könnyed szökkenéssel jutott el a diafilmtől a virtuális valóságig. Életében tehát sűrítve történt egy s más, alighanem ő az igazi Nagy Generáció képviselője, nem

mi őszülő halántékú „hatvanasok”. Fontos elmondanom, hogy barátom boldog ember, habár egy másik Alkotó, a legnagyobb – ki néha sorsnak álcázza átgondolatlan cselekedeteit – elvette tőle a futás lehetőségét, ámde megajándékozta a száguldás képességének karizmájával. S ő elképesztő sebességgel valósítja meg álmait: zenél, ír, énekel… Alkot! Úgy mintha az Ég megsúgta volna neki a titkot, olyan tökéletességgel és elszántan, mintha tudná, hogy szavai, minden tette és mozdulata, leírt sorai az öröklétben visszhangoznak. Tudja… El kell róla mondanom még valami fontosat: mostanában sokan látják a hátát. Megsúgom bizalmasan, ez nem azért van, mert a siker hatására elfordult tőlük – az a helyzet, hogy egyszerűen előttük halad. Isten éltesse hát Bíró Szabolcsot negyedszázados száguldása alkalmából!

Fonyódi Tibor

A 25. születésnapod képekben

Egy kerekeslovag 25 éve Első kiadás Felelős szerkesztő: Angyal Sándor Nyomdai előkészítés, borítóterv: namedia – Nagy Attila Nyomta: Dezső bátyádék, Dunaszerdahely Kiadta: Szeretteid, barátaid, MMXIII