Bevezető

BEVEZETŐ

Épp a kávémat hozta be a kolléganő, mint minden nap, pontosan 10.15-kor, miközben figyeltük a srácokkal a szemközti irodaház hangyabolyként rohangáló dolgozóit, akik vélhetően telefonos back office szolgáltatást nyújthattak, mert valami láthatatlan vezényszóra egyszerre kezdtek mozogni, s egyszerre hagyták abba. Egy nemzetközi multinál dolgoztunk ekkoriban.

Endre, a nagy, amerikai típusú irodánkban a szemben ülő kollégám, elkezdett reggel egy hülye, közös játékot, amit nem bírtunk abbahagyni. Mindenki hozzátett még valamit, nagyjából öt és fél percenként. Azt találta ki, - biztos valami szőkéknek szóló újságban olvasta a csocsószobában -, hogy a belső energiánk akkor lehet ösztönző, akkor vagyunk képesek megújulni, ha rendszeresen iktatunk életünkbe változásokat. Haha… Rendszeresen változtatni, amikor már attól is kiborulok, ha a két utcasarokkal odébb lévő reggelizőben elfogy a tojáskrémes croissant szerdánként, mire odaérek. Egy táblázatot emlegetett, amiben lebontva, pontosan kimutatták, hogy életünk mely területén, milyen időnként kellene kisebb, közepes vagy épp nagyobb változtatást eszközölnünk – persze mélyen elhallgatva a párkapcsolatot.

Előírás szerint kellene újabb és újabb barátokat szereznünk, hogy gondolataink és vitáink mélyebbek s szélesebbek legyenek, új sportokat kellene kipróbálni, s persze a munka…

Szóval reggel kilenc után vágtunk bele abba, hogy mindenki összeszedi azt, amit minden nap ugyanúgy csinál, a hét öt munkanapján, vagy rendszeresen, s megnézzük mi az, amit mi, mindannyian, azaz hatan, akik az irodában vagyunk ugyanúgy csinálunk…

Az első tíz könnyen ment…. a reggeli kávé, a tömegközlekedés stb. A tizenkilencediket épp én mondtam, a hétfői brainstormingot, meg a huszonnegyediket is, ami Ágnes napi kirohanása volt. Aztán kezdett egyre rémisztőbb lenni, hogy a cégnél eltöltött több, mint négy év alatt, mindannyian mennyire kezdtünk egymásra hasonlítani, átvenni egymás szokásait, rítusait, a céges standardokat (bocs’ azonosultunk a cég policyvel

4

és a szervezeti kultúra szerves részei lettünk). Kis különbséggel azt gondoltuk, tettük, ittuk, utáltuk… - amit a másik. 47-ig bírtam.

Aztán pont itt lett elegem. Fejest ugrottam életem legnagyszerűbb medencéjébe, otthagyva az elkényelmesedő életem s megcsináltam életem legnagyobb buliját – immáron nem csak néhány órára szombat este, hanem amúgy örökre. Azóta nem hozták be a kávémat, nem volt meg a reggeli ökörködés, a szombati bulik és elmaradtak s hetek óta nem ugrottam be a croissantért sem. Kérdezitek: - Megérte? – Legalább annyira, mint órákat utazni anyám túrógombócáért, vagy a naplementéért Velencébe: IGEN!

Ezen időszakot felölelő, válogatott blogbejegyzéseim ezt a folyamatot kísérik végig. Nem az én utam a fontos, hanem a Te kitartásod!

Jó olvasást kívánunk,a Szerkesztők

és a Vállalkozni érdemes! projekt közreműködői

5