John Le Carré: A panamai szabó részlet by Nikolett Kovács

„John le Carré jó szokásához hûen ismét egy kellôen felforgató és élvezetesen elkeserítô regénnyel állt elô.” Entertainment Weekly „John le Carré ismét megmutatja, hogy kiemelkedôen szellemes író, elképesztô humorérzékkel.” The Sunday Times „Az emberi gyengeség mesteri ábrázolása.” The Times Educational Supplement „Regényes önkívület nehéz idôkre.” The Observer

A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Karla-trilógia Suszter, szabó, baka, kém (korábban Árulás címen) Hajsza Csapda Önálló kötetek A kém, aki bejött a hidegrôl A zebra dala Az üldözött A mi emberünk Egy tökéletes kém Törékeny igazság

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John le Carré: The Tailor of Panama Ballantine Books, a division of Random House, Inc., New York, 1997

Fordította: Falvay Dóra

ISBN: 978 61 5527 211 0 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Varga Bálint Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: kémregény, szépirodalom

„Quel Panama!” Franciaországban az 1900-as évek elején használatossá vált kifejezés, amellyel a kibogozhatatlan zűrzavart szokták leírni (lásd McCullough Óceántól óceánig című nagyszerű könyvét)

Teljesen jelentéktelen, szokásos péntek délután volt a trópusi Panamavárosban egészen addig, míg Andrew Osnard be nem robbant Harry Pendel üzletébe, hogy mértéket vetessen egy öltönyre. Mielőtt berobbant, Pendel volt valaki. Miután Osnard kirobogott, Pendel már egészen másvalaki volt. A két időpont között pedig összesen hetvenhét perc telt el, az ecclesi Samuel Collier által készített mahagóniburkolatú óra szerint, mely egyike volt a számos antikvár berendezési tárgynak a Pendel & Braithwaite Co.-nál, Limitada, Királyi Úriszabóság, egykor a londoni Savile Row-n, jelenleg pedig a Vía Españán, Panamavárosban. Vagyis majdnem ott. Annyira közel az Españához, hogy az már egyre megy. P&B, a jó hangzás végett. A nap pontosan hat órakor kezdődött, Pendel ekkor ébredt a láncfűrészek, építkezés és forgalom zajára, mely a völgyből szüremlett föl, s a Fegyveres Erők Rádiójából dübörgő erőteljes férfihangra. – Én ott se voltam, mások voltak, két pasas, és a nő ütött először, és különben is közös megegyezéssel történt, bíró úr, kérem – hadarta bele a hajnalba, mert valamiért, maga sem tudta miért, a küszöbönálló büntetés előérzetére ébredt. Aztán eszébe jutott, hogy fél kilencre találkozót beszélt meg a bankárjával, és kipattant az ágyból. Louisa, a felesége feljajongott: – Ne, ne, ne! –, s a fejére húzta a takarót, mert rendkívül rosszul bírta a reggelt. – Miért ne lehetne egyszer már „Igen, igen, igen” a változatosság kedvéért? – kérdezte Pendel a tükörbe nézve, mialatt arra várt, hogy felmelegedjen a víz. – Elkelne egy kis optimista szellemiség, hát nem, Lou?

Louisa csak nyögött, de teste meg sem moccant a takaró alatt, úgyhogy Pendel pimasz szóváltást kezdeményezett a rádió hírbemondójával a maga mulatságára, hogy így verjen némi lelket magába. – Az Amerikai Egyesült Államok Déli Kommandójának parancsnoka tegnap este ismételten kijelentette, hogy az Egyesült Államok tiszteletben tartja Panama iránti szerződéses kötelezettségeit mind elvi, mind pedig gyakorlati síkon – zengte férfias méltósággal a bemondó. – Smonca lesz ez, aranyom – torkolta le Pendel, miközben az arcát szappanozta. – Ha nem smonca volna, akkor nem kellene állandóan ismételgetnetek. Jól mondom, tábornok úr? – Panama elnöke tegnap Hongkongba érkezett, itt kezdi kéthetes látogató körútját a dél-ázsiai fővárosokban. – Tessék, tessék, szeretett főnököd – szólt Pendel, s nyomatékképpen színpadiasan fölemelte szappanos fél kezét. – Kíséretében hazai gazdasági és kereskedelmi szakértők csoportja, közöttük a Panama-csatorna tervezési és fejlesztési főtanácsadója, dr. Ernesto Delgado. – Na, ez derék, Ernie – mondta Pendel elismerően, fél szemmel a feleségét lesve. – Hétfőn az elnöki küldöttség Tokióba indul tovább, ahol tárgyalásokat folytatnak a panamai japán befektetések növeléséről – folytatta a híradó. – A gésák pedig egészen odáig lesznek – mormolta Pendel halkabban, a bal orcáját borotválva. – Odáig, a mi dögös Ernie-nktől! Louisa erre azonnal fölébredt. – Harry, nem szeretem, ha így beszélsz Ernestóról. Még viccből se. Kérlek. – Nem, nem, szívem. Nagyon sajnálom. Többé nem teszem. Soha többé – ígérte, miközben óvatosan lavírozott az orra alatti kényes területen. Louisa azonban nem békélt. – Miért nem fektet be Panama Panamában? – siránkozott, félredobva a takarót. Egyenes háttal ült az ágyban, az anyjától örökölt fehér vászon hálóingben. – Miért van szükségünk ehhez ázsiaiakra? Elég gazdagok vagyunk mi is. Csak ebben a városban százhét bank van, hát nem igaz? Miért nem

használhatjuk a saját drogpénzünket, hogy gyárakat, iskolákat, kórházakat építsünk magunknak? A „mi” nem szónoki fordulatként szerepelt. Louisa a Csatornazónából származott, ott is nőtt fel, azokban az időkben, mikor a Zóna szerződéses alapon mindörökre amerikai területnek számított, bár mindössze tíz mérföld széles, ötven mérföld hosszú volt, s minden irányból a lenézett panamaiak özöne vette körül. Az apja hadmérnök volt, akit a Csatornához vezényeltek, majd korai nyugdíjazása után a Csatorna Társaságnál lett tisztviselő. Boldogult anyja pedig liberális hittantanár volt a Zóna egyik szegregált iskolájában. – Ismered a mondást, szívem – vágta rá Pendel, aki éppen a füle alatt borotválkozott, két ujjal eltartva a cimpát. Úgy borotválkozott, ahogy némelyek festenek, imádta a művelethez tartozó tégelykéket, ecseteket. – Panama nem ország, hanem kaszinó. Ismerjük a tulajokat. Sőt, te nekik is dolgozol, hát nem? Tessék, már megint. Sosem bírt magával, ha a rossz lelkiismeret gyötörte, Louisa pedig éppolyan óhatatlanul fölpaprikázódott ilyenkor. – Nem, nem, Harry. Én Ernesto Delgadónak dolgozom, és Ernesto nem tartozik ezek közé. Ernesto egyenes ember, idealista, azért küzd, hogy Panama szabad és szuverén állam lehessen valamikor a nemzetek közösségében. Nem úgy, mint ezek, akik elvigéckedik az ország örökségét. Ernesto nagyon ritka jellem. Páratlan. Pendel titkon elszégyellte magát. A zuhanyozóhoz lépett, és a vízbe dugta a kezét. – Már megint nincs nyomás – közölte derűsen. – Úgy kell nekünk, miért költöztünk hegyre. Louisa kikászálódott az ágyból, és lerántotta a hálóingét. Magas, hosszú derekú asszony volt, sűrű sötét hajú, feszes keblű, akár egy sportlédi. Ha megfeledkezett magáról, csodaszép tudott lenni, de amint észbe kapott, meggörnyedt a válla, és komor kifejezés ült ki az arcára. – Egyetlen tisztességes ember – lamentált, miközben a nejlonsapka alá tömködte a haját. – Ennyi kell ahhoz, hogy működjön ez az ország. Egyetlen

tisztességes ember, de az legyen Ernesto-kaliberű. Nem kell több szónok, nem kell több egomániás, bőven elég egy rendes, erkölcsös, keresztény fickó. Egyetlen valamirevaló, épelméjű adminisztrátor, aki nem korrupt, aki képes megbirkózni az útjavítással, a vízvezeték-hálózattal, a szegénységgel, a bűnözéssel, a drogokkal. Aki meg bírja őrizni a Csatornát, ahelyett, hogy kiárusítaná. Ernesto őszintén igyekszik, hogy ilyen ember legyen. Úgyhogy csak ne beszéljen róla csúnyákat senki, te sem. Pendel gyorsan, mégis szokása szerint gondosan öltözködött, és a konyhába sietett. A panamai középosztálybeli családokhoz hasonlóan ők is egy sor szolgát tartottak, ám hallgatólagos puritanizmusuk mégis megkívánta, hogy a reggelit a ház ura készítse el. Buggyantott tojás és pirítós Marknak, bagel és krémsajt Hannah-nak. Közben kiadós részletek a Mikádóból, méghozzá egész kellemesen előadva. Pendel imádta a zenét. Mark már felöltözve körmölte a leckéjét a konyhaasztalnál, Hannah-t viszont úgy kellett kiimádkozni a fürdőszobából, ahol az orrára nőtt pattanás miatt kesergett. Aztán vádaskodások és búcsúzkodás forgatagában Louisa szépen felöltözve, de már késésben munkahelyéről, a Panama-csatorna Bizottság adminisztrációs központjából, beugrik a Peugeot-jába, Pendel pedig rohan a Toyotához a gyerekekkel, s lóhalálában indulnak az iskolába, robognak le a meredek hegyoldalon a főút felé, balkanyar, jobbkanyar, balkanyar, pattog a négykerék-meghajtású, míg Hannah a bageljét majszolja, Mark pedig továbbra is a leckéjével birkózik. Pendel szabadkozik a rohanás miatt, sajnálom, srácok, hajnali dzsemborira várnak a pénzemberek, s magában búsul, hogy miért is beszélt olyan közönségesen Delgadóról. Nyílegyenes száguldás a főúton, a rossz sávban, az operativónak köszönhetően, mely szerint a belváros felé igyekvő ingázók mindkét sávot használhatják. Aztán élet-halál küzdelem a mellékutcákon nyüzsgő forgalomban, el a sok észak-amerikai stílusú ház mellett, szakasztott akár az övéké, el az üveg-műanyag paloták mellett, Charlie Pops, McDonald’s, Kentucky Fried Chicken, no meg ott a vidámpark, ahol Mark tavaly június negyedikén a karját törte egy dodzsemütközetben, s amikor a kórházba siettek vele, az tele volt tűzijáték-balesetes kölykökkel.

Aztán elszabadul a pokol, Pendel mindent tűvé tesz egy negyeddollárosért a piros lámpánál rózsát áruló fekete fiú számára, s végül mindhárman vadul integetnek az öregnek, aki már jó fél éve álldogál ugyanazon az utcasarkon, s a nyakába akasztott táblán hirdeti, hogy kétszázötven dollárért eladná a hintaszékét. Megint mellékutcák jönnek, először Markot teszik majd ki, útjára indítva a Manuel Espinosa Batista bűzös forgatagába, el a Nemzeti Egyetem mellett, lopott, vágyódó tekintetet vetve a hosszú lábú, fehér blúzos, hónuk alatt könyveket cipelő lányok felé, tudomásul véve a del Carmen templom marcipán-tortadísz pompáját – jó reggelt, Jóisten –, életét kockáztatva át a Vía Españán, hogy végül megkönnyebbülten vesse magát az Avenida Frederico Boydba, onnan a Vía Israelre, mely a San Francisco felé halad, a közlekedés a Paitilla reptér felé áramlik rajta, jó reggelt, drogkereskedelmi hölgyek és urak, akik kedvéért az a sok szép privát repülőgép jár ide, ott sorakoznak leparkolva a düledező épületek, kóbor kutyák és csirkék között, és most húzd meg magad, figyelem, óvatosság, lélegezz egyenletesen, a latin-amerikai zsidóellenes bombamerényleteknek megvolt a hatásuk, azok a kemény arcú fiatalemberek az Albert Einstein kapujánál nem véletlenül állnak ott, ügyelj magadra. Mark kipattan a kocsiból, kivételesen nincs elkésve. – Itt hagytad, tökfej – kiált Hannah, és utánalódítja a hátizsákját. Mark elballag, csak semmi érzelemnyilvánítás, ha csak egyet int a kezével, azt már érzelgésnek ítélnék a kortársak. Vissza a hangzavarba, a csalódottan tülkölő rendőrszirénák közé, buldózerek, nagyteljesítményű fúrógépek morgása-visítása közé, a kéjjel fuldokló harmadik világbeli trópusi nagyváros eszetlen harsogásába, röfögésébe, hőbörgésébe, a koldusok, rokkantak, törülköző-, virág-, bögre- és süteményárusok közé, akik minden egyes piros lámpánál körülveszik a kocsit – Hannah, ereszd le az ablakot, hol az a doboz a fél balboákkal? –, most a galambősz, nyugalmazottszenátor-külsejű lábatlan nyomorékon a sor, aki kutya vonta kiskocsin döcög, meg a csodaszép fekete asszonyon, hátán a vidám babájával, ötven cent a mamának, integetni a kicsinek, aztán jön a síró fiú a mankóival, az egyik lába úgy csuklik a teste alá, akár egy túlérett banán, vajon egész nap zokog, vagy csak a csúcsforgalom idején? Ő is kap egy fél balboát Hannah-tól.

Szabad az út egy időre, míg hegynek föl száguldunk teljes gázzal a María Immaculada felé, púderes arcú apácák tüsténkednek az udvarban a sárga iskolabuszok körül – Señor Pendel, buenos dias! és Buenos dias magának is, Piedad nővér! Magának is, Imelda nővér! –, Hannah, ugye nálad a perselypénz a, jaj, melyik szentnek is van a napja máma? Nem, Hannah is tökfej, szóval tessék, egy ötös, aranyom, rengeteg időd van még, jó mulatást. A dundi Hannah csattanós puszit ad apjának, és elsétál Sarah-t keresve, aki pillanatnyilag a szívbéli legjobb barátnéja. Egy nagyon kövér rendőr néz rájuk mosolyogva, akár Karácsony apó, a csuklóján aranyóra. És senki nem csinál fölhajtást semmiből, gondolja Pendel csaknem elégedetten, mialatt nézi, ahogy a kislány elvegyül a tömegben. Sem a gyerekek, sem senki. Még csak én sem. Egy zsidó srác, igaz, nem egészen az, meg egy katolikus lányka, igaz, ő sem egészen az, és ez a lehető legnormálisabb. És sajnálom, hogy csúnyán beszéltem a páratlan Ernesto Delgadóról, szívem, de nincs jófiús napom máma. Pendel mindezek után az autóútra fordul édes magányban, és bekapcsolja kedvenc Mozartját. Éber figyelem ébred benne, mint mindig, amint magára marad. Rutinszerűen ellenőrzi, zárva vannak-e az ajtók, s fél szemével állandóan a rablókat, rendőröket és hasonló gyanús alakokat lesi. Idegesnek azért nem ideges. Az amerikai invázió után pár hónapig fegyveresek tartották sakkban Panamát. Most ha bárki fegyvert rántana a dugóban, golyózápor zúdulna rá minden kocsiból, az egy Pendelét kivéve. Perzselő nap veti rá magát egy félbehagyott felhőkarcoló mögül, az árnyékok elmélyülnek, a város lármája sűrűsödik. A szűk utcák, rozoga bérházak sötétjében a szivárvány minden színében ragyog a mosott ruha. Az arcok körös-körül afrikaiak, indiánok, kínaiak, s azoknak minden elképzelhető keveréke. Panama emberi lények terén legalább akkora sokféleséggel büszkélkedhet, mind madarak dolgában, s ez nap mint nap megörvendezteti a keverék Pendel szívét. Sokan rabszolgák leszármazottai, de mások is jóformán annak tekinthetők, mivel őseiket tízezrével szállították ide, hogy a Csatornáért dolgozzanak és haljanak meg.

Megnyílik előtte az út. A Csendes-óceánon apály van és félhomály. Az öböl túloldalán sötétzöldben pompázó szigetek akár távoli kínai hegyek lehetnének a sűrű ködben. Pendelt kínzó vágy rohanja meg, vonja a szigetek felé. Részben talán Louisa miatt: az asszony gyötrelmes bizonytalansága ugyancsak fárasztó tud lenni. Vagy talán azért, mert látja már a bank felhőkarcolójának vörös tetejét, ott feszeleg hasonlóan rút társai közt, melyek mintha szakadatlanul nyújtóznának, hogy melyikük a magasabb. A ködbe veszett horizonton tucatnyi horgonyzó hajó lebeg kísérteties sorban, holtidőben lézengenek, azt várva, hogy beléphessenek a Csatornába. Pendel az empátiarohamában átérzi a hajósélet utálatos egyhangúságát. Ott verítékezik a mozdulatlan fedélzeten, ott hever az olaj és idegen testek bűzében pácolt, zsúfolt kabinban. Hát énnekem nincs többé holtidő, fogadkozik megborzongva. Soha de soha többé. Harry Pendel a számára kiszabott élettartamnak minden egyes óráját élvezni akarja, s ezt tekinthetik hivatalos nyilatkozatnak. Kérdezze Benny bácsit, aki nem hiszi. Élve vagy halva. A magasztos Avenida Balboára kanyarodva akárha a levegőbe emelkedne. Jobb felől gördül el az Amerikai Egyesült Államok követsége, nagyobb, mint az Elnöki Palota, sőt még a banknál is nagyobb. De nem nagyobb, legalábbis ebben a pillanatban, Louisánál. Túlságosan grandiózus vagyok, magyarázza az asszonynak, miközben befordul a bank udvarába. Ha nem volnék ennyire grandiózus legbelül, sosem kerültem volna ekkora katyvaszba, nem tekinthetném magam hajótörött bárónak, nem tartoznék senkinek egy piculával sem, és nem tennék undok megjegyzéseket Ernesto Delgadóra, sem senkire, akit Mr. Erkölcsi Tökélynek tekintesz. Vonakodva kapcsolja le a Mozartot, s a kocsi hátuljából leakasztja a zakót – sötétkéket választott. Fölveszi, s a tükörben megigazítja Denman & Goddard nyakkendőjét. A tiszteletet parancsoló, csupa üveg előcsarnokot zord tekintetű egyenruhás fiú őrzi. Kezében előágyszános ismétlőfegyvert dajkál, és minden öltönyös embernek tiszteleg. – Don Eduardo, Monseñor, hát hogy vagyunk máma, uracskám? – kiáltja Pendel széttárt karral, angolul. A fiú képe sugárzik a gyönyörűségtől. – Jó reggelt, Mr. Pendel – feleli. Ez az egész angoltudománya.

Szabó létére Pendel meghökkentően erős alkatú. Talán tisztában is van ezzel, mivel mozgásából a visszafogott erő aurája árad. Magas, vállas ember, szürkés haját kurtára nyírva viseli. Boltozatos mellkasú, izmos, csapott vállú, akár egy bokszoló. Mégis méltóságteljesen, fegyelmezetten lépdel, államférfiúhoz illőn. A keze, ha csak úgy lelógatja, enyhén ökölbe hajlik, de most takarosan összefogja erős háta mögött. Díszszemlét tartani vonul így egy tábornok, vagy szembenézni a méltatlan kivégzéssel. Képzeletben megtette már Pendel mindkettőt. Az egyetlen lazaság, amit megenged magának, a zakó feketeségétől való eltérés. Braithwaite Szabálya, így nevezi. Negyvenéves korára kiérdemelte már ezt az arcot, és félreismerhetetlenül sugárzik róla, hogy minden percét élvezi. Gyerekesen világoskék szeméből rendíthetetlen ártatlanság világít. Ajka, még nyugalmi állapotban is, meleg, spontán mosolyra görbül. Az ember óhatatlanul jobban érzi magát, ha csak véletlenül megpillantja. Panamában a Fontos Embereknek gyönyörű fekete titkárnőjük van, ropogós kék egyenruhában, mint a régi buszkalauzok. Acéllal megerősített, golyóálló, trópusi tíkfával burkolt ajtajuk is van, rézkilinccsel, amit nem lehet csak úgy lenyomni, mert a Fontos Ember gombnyomással engedi be odabentről, akit be akar, nehogy el találják rabolni. Ramón Rudd irodája hatalmas volt, nagyon modern, és tizenhat emelet magasságból nézett le az öbölre színezett üvegű ablakaival. Az íróasztala, akár egy teniszpálya, s Ramón Rudd maga úgy kucorgott a végében, ahogy egy pirinyó patkány akaszkodik egy igen-igen nagy tutajra. Kurta, zömök emberke volt, kékre borotvált állú, sima fekete hajú, s a kékesfekete barkók keretében mohó fénnyel ragyogott a szeme. Ragaszkodott hozzá, hogy angolul társalogjon, gyakorlás végett, s jóformán teljesen az orrából beszélt. Irdatlan pénzeket ölt a családfája fölkutatásába, és állította, hogy skót kalandoroktól származik, akiket a Darién-katasztrófa tett tönkre. Hat hete még kiltet is rendelt a Rudd-klán színeiben, hogy abban mehessen a Club Unión skót táncestjére. Ramón Rudd tízezer dollárral tartozott Pendelnek öt öltönyért. Pendel pedig neki százötvenezerrel. Ramón

egyfajta gesztusként a tőkéhez adta hozzá a ki nem fizetett kamatot, aminek köszönhetően a tőketartozás folyamatosan emelkedett. – Mentacukorkát? – tolta felé Rudd a bronztálcát a zöld papírba burkolt édességgel. – Köszönöm, Ramón – felelte Pendel, de nem vett belőle. Ramón kivett egyet. – Miért fizet ekkora pénzt egy ügyvédnek? – kérdezte Rudd mintegy kétpercnyi hallgatás és cukorkaszopogatás után, miközben mindketten a rizsültetvény legfrissebb gazdasági kimutatásai fölött búsultak. – Azt mondta, megpróbálja megkenni a bírót, Ramón – magyarázta Pendel a vallomást tevő bűnöző alázatával. – Azt mondta, jó ismerőse. Azt mondta, én inkább ne keveredjek bele a dologba. – De hát ha megkente az ügyvédje, akkor meg miért halasztotta el a bíró a kihallgatást? – okoskodott Rudd. – Miért nem ítélte magának a vizet, ahogy ígérte? – Az már egy másik bíró volt, Ramón. Új bírót neveztek ki a választások után, és hát a kenőpénzt az előd nem adja át, ugyebár. És ez az új bíró most húzza az időt, hogy meglássa, melyik fél kínál többet. A jelöltje meg azt mondja róla, hogy becsületesebb, mint a régi, amiből az következik, hogy többe kerül. Az erkölcsi aggályosságnak nagy ára van Panamában, azt mondja. Ilyen a helyzet, és csak romlik. Ramón levette a szemüvegét, rálehelt, és alaposan megtisztogatta mindkét lencsét a Pendel & Braithwaite öltöny felső zsebéből előhúzott szarvasbőrrel. Aztán újra beakasztotta az aranykampókat fénylő, apró füle mögé. – Akkor miért nem kennek meg valakit a Mezőgazdasági Fejlesztési Minisztériumnál? – javasolta fensőbbséges előzékenységgel. – Próbáltuk, Ramón, csakhogy azoknak is nagy eszményeik vannak, érti-e. Azt mondják, a másik fél már vesztegetett, és így erkölcstelen volna, ha átállnának hozzánk. – Hát az ültetvény intézője sem tud semmi okosat? Igazán busásan megfizetik. Miért nem veti be magát?

– Hüm, nos, igen, őszintén szólva Angel egy kissé hóborodott – felelte Pendel, akinek megvolt az öntudatlan szokása, hogy újítson olykor az angol nyelven. – Jobban járunk, ha nem avatkozik bele, hogy finoman fogalmazzak. Ha nem csalódom, én leszek kénytelen a sarkamra állni. Ramón Ruddnak még mindig vágott kissé hónaljban a zakója. Egymással szemben álltak a nagy ablak előtt. Rudd összefonta a karját, aztán leeresztette, s végül összefogta a kezét a háta mögött, míg Pendel figyelmét összpontosítva húzogatta a zakó varrásait, mint az orvos, mikor kitapogatja, hol fáj. – Éppcsak hogy, Ramón, már ha egyáltalán – ítélkezett végül. – Nem akarnám szétszedni az ujját, ha nem okvetlen szükséges, mert az nem tesz jót a zakónak. De majd rendesen a végére járunk, ha legközelebb benéz. Újra leültek. – Hoz az az ültetvény egyáltalán valamennyi rizst? – kérdezte Rudd. – Egy kicsit, Ramón, mondjuk így, hogy egy kicsit. A globalizációval kell versenyeznünk, ezt mondják, vagyis az olcsó rizzsel, amit olyan országokból hoznak be, ahol államilag szubvencionálják a termelést. Elsiettem a dolgot. Illetve elsiettük. – Ki? Maga és Louisa? – Nem, Ramón, inkább maga meg én. Ramón Rudd összevonta a szemöldökét, és az órájára nézett. Mindig így járt el pénztelen kliensek esetében. – Nagy kár, hogy nem csinált független társaságot abból a farmból, amíg tehette, Harry. Értelmetlen dolog elzálogosítani egy jól menő üzletet egy vízhiányos rizsültetvényért. – De Ramón, hiszen épp maga ragaszkodott hozzá annak idején – vetette ellen Pendel. Ám a szégyenkezés már elvette az élét a haragjának. – Maga mondta, hogy nem vállalhatja a kockázatot a farmért, csak ha az üzletemenet dolgában ketten leszünk felelősök. Ez volt a kölcsön föltétele. Oké, az én hibám volt, nem kellett volna hallgassak magára. Mégis hallgattam. Azt hiszem, azon a napon a bankot képviselte, és nem Harry Pendelt. Egy darabig versenylovakról beszélgettek; Ramónnak volt néhány. Aztán ingatlanokról. Ramónnak tulajdonában volt egy jó darab tengerpart az at-

lanti oldalon. Talán Harrynek volna kedve megnézni valamelyik hétvégén, talán venne is egy telket, még ha nem is építkezik rajta egy-két évig, Ramón bankja adna jelzálogkölcsönt. Azt azonban nem mondta Ramón, hogy hozza Louisát meg a gyerekeket is, pedig a lánya is a María Immaculadába járt, és elég jóban volt Hannah-val. Továbbá, Pendel végtelen megkön�nyebbülésére, nem hozta szóba azt a kétszázezer dollárt sem, amit Louisa az apjától örökölt, s azzal adott át Pendelnek, hogy fektesse be valami rendes, megbízható dologba. – Próbálta már átvinni a számláját más bankhoz? – kérdezte Ramón Rudd, miután minden kimondhatatlan dolgot gondosan kimondatlanul hagyott. – Nem hiszem, hogy tolonganának értem a bankok, éppen most. De miért? – Hívott a minap egy kereskedelmi bank. Magáról akartak tudni mindent. A hitelét, betéteit, forgalmát. Egy nagy rakás dolgot, amit senkinek nem mondok el. Természetesen. – Tökfejek. Összekevertek valakivel. Miféle bank volt az? – Brit. Londoni. – Londoni? Onnan hívják magát? Hogy rólam kérdezzék? Kicsoda? Melyik bank? Azt hittem, azok már mind csődbe mentek. Ramón Rudd sajnálatára nem szolgálhatott közelebbi részletekkel. Nem mondott nekik semmit, magától értetődik, hogy nem. Őt aztán nem érdeklik holmi érdeklődések. – Miféle érdeklődések, a jóistenit? – kiáltott föl Pendel. Rudd azonban mintha már el is felejtette volna, mifélék. Bemutatások, felelte érdektelenül. Ajánlások. Nem számít. Harry neki barátja. – Egy blézerre gondoltam – mondta Ramón Rudd, miután kezet szorítottak. – Tengerészkékre. – Ilyen volna, mint ez? – Sötétebb. Kétsoros. Rézgombokkal. Skót rézgombokkal. Pendel a hála rátörő rohamában szólt neki a nagyszerű új gombokról, amiket a London Badge & Button Companytól szerez be. – A családi címert is rárakják magának, ha kell, Ramón. El tudnám képzelni skót bogánccsal. Kézelőgombot is csináltathatna.

Ramón azt mondta, meggondolja. Péntek lévén kellemes hétvégét kívántak egymásnak. S miért is ne? Mégiscsak normális, megszokott nap volt ez a trópusi Panamában. Pár felhő talán ott zordonkodik Pendel életének horizontján, de semmi olyasmi, amivel ne bánhatna el könnyedén. Valami ütődött londoni bank Ramónnak telefonálgat… már ha ugyan valóban telefonálgat. Ramón igazán rendes fickó a maga módján, nagyrabecsült ügyfél, amikor éppen fizet, és megittak már jó pár korsó sört is ők ketten. Hanem ahhoz okleveles telepata legyen az ember, hogy abba a skót-spanyol koponyába belelásson. Harry Pendel számára mindig olyan érzés megérkezni ebbe a kis mellékutcába, mint befutni a hazai kikötőbe. Olykor afféle képzelgéssel borzolja saját idegeit, hogy a bolt eltűnt, ellopták, letörölte a térképről egy bombatámadás. Vagy egyáltalán nem is volt ott sohasem, csak beképzelte magának, a boldogult Benny bácsi beszélte bele a fejébe. Ma viszont kibillentette a lelki egyensúlyából a banki epizód, és mohó szemmel keresi a boltot, tekintete azonnal rátapad, amint megpillantja a sötét fák árnyékában, messziről. Igazi, komoly ház vagy, mondja a lombozaton átvillanó rozsdás-rózsaszín spanyol tetőcserepeknek. Nem csak holmi boltocska. Pont az a fajta ház vagy, amiről egy árva egész életében ábrándozik. Hiszen ha Benny bácsi láthatna! – Látod ezt a virággal megrakott tornácot? – böki oldalba Bennyt lélekben. – Hát nem csalogat, hogy fáradj beljebb, idebent szép hűvös van, és kiszolgálnak, akár egy pasát? – Harry fiam, ez maga a tökély – feleli Benny bácsi, s két tenyérrel megérinti homburgkalapja karimáját, ahogy akkor szokta, amikor forral valamit. – Ilyen boltban, fiam, egy fontot számíthatsz csak azért, hogy betessékeled őket az ajtón. – Na és a cégér, Benny? Ez az egy emblémába összefogott P és B betűt? Ez mutatja, hogy neve van a boltnak szerte a városban, a Club Uniónban ugyanúgy, mint a Parlamentben vagy akár az elnöki palotában! „Járt mostanában a P&B-nél?” Meg: „Nézze csak, ott megy az öreg hogyhíják a P&B öltönyében!” Mert így beszélnek ám errefelé, Benny!

– Megmondtam már nemegyszer, Harry fiam, megmondom most is. Van benned spiritusz. Csalhatatlan szemed van. Csak tudnám, kitől örökölted. És már szinte teljesen helyreállt a bátorsága, életkedve. Csaknem el is feledkezett Ramón Ruddról. Harry Pendel fölsiet a lépcsőn, hogy megkezdje munkanapját.

Osnard telefonhívása, amikor fél tizenegy tájt beérkezett, semmi zavart nem keltett. Új ügyfél volt, s az új ügyfeleket rutinszerűen Señor Harryhez kellett kapcsolni, vagy ha foglalt volt éppen, rávenni őket, hogy hagyják meg a számukat, és Señor Harry haladéktalanul visszahívja őket. Pendel a szabászaton volt, s éppen barna csomagolópapírból mesterkedett ki mintákat egy tengerész-egyenruhához, Gustav Mahler zenéjét hallgatva. A szabászat a személyes szentélye volt, senkivel nem osztotta meg. A kulcs állandóan a mellényzsebében lapult. Olykor a zárba dugta belülről, s ráfordította, csak hogy bizonyítsa, a maga ura, s kiélvezhesse a határtalan luxust, amit ez a kulcs jelentett neki. S olykor egy darabig némán állt az ajtónál, mielőtt újra kinyitotta volna, lehajtott fejjel, összezárt lábakkal, alázatos pozícióban, készülve rá, hogy megváljon az eltelt szép naptól. Ezeknek a játékoknak sosem volt szemtanúja, saját lényének azt a részét kivéve, mely minden színpadias megmozdulásához nézőként szolgált. Mögötte egyforma, magas helyiségekben, ragyogó, modern megvilágításnál, elektromos ventilátorok alatt ott varrt és vasalt a százféle fajból toborzott, dédelgetett munkássereg; közben szabadon csacsoghattak, ami korántsem volt jellemző az átlagos kétkezi munkás helyzetére Panamában. De egyikük sem munkálkodott akkora odaadással, mint munkaadójuk, Pendel. Olykor megállt a keze egy pillanatra, hogy egy-egy Mahler-trillára figyeljen, aztán határozott mozdulattal vezette tovább ollóját a sárga krétavonal mentén, melyből egy kolumbiai tengernagy vállának és hátának vonala bontakozott ki. Az admirálisnak egyetlen vágya volt, hogy kifinomultságban túlszárnyalhassa kegyvesztett elődjét. Pendel különlegesen káprázatos egyenruhát tervezett a számára. A hófehér bricsesznadrágot már átadta olasz nadrágspecialistái kezébe, akik pár szobával

odébb, a folyosó túlsó végén dolgoztak. Hátul ugyancsak feszülősre tervezték a nadrágot: az volt a dolga, hogy álló helyzetben jól mutasson, ülésre nem volt való. A frakk fehérben és tengerészkékben pompázott, arany váll-lapokkal, aranyhímes mandzsettával, paszománnyal, s magas Nelson-gallérral, melyet elborítottak a tölgylevéllel körített horgonyok – Pendelnek ez a képzeletdús ötlete módfölött tetszett a tengernagy titkárának, amikor faxon elküldte neki a rajzokat. Pendel sosem értette pontosan, mire is gondol Benny azzal a bizonyos csalhatatlan szemmel, de ha erre a rajzra nézett, úgy érezte, valóban megvan neki. S ahogy röpült a keze az anyagon, a zene vonala fölívelt mögötte, mintegy empátiából, kísérve a fölemelkedését, s hamarosan Pendel admirális állt ott, Pendel admirális lépdelt le méltóságteljesen a széles díszlépcsőn, megnyitandó a kinevezése tiszteletérre adott bált. Az efféle ártatlan képzelődés nem volt kárára szabói géniuszának. Szerette is mondogatni, boldogult partnerére, Braithwaite-re hivatkozva, hogy az eszményi szabó egyben kliensének eszményi megszemélyesítője is. Az a dolga, hogy képzeletben belehelyezkedjen a kliens számára készülő öltözékbe, s valósággal azzá a személlyé váljék, míg a jogos tulajdonos el nem jön a ruháért. Pendelt ebben a boldogan átszellemült állapotban érte Osnard telefonja. Előbb Marta jelentkezett be. Marta, a recepciós, telefonos, könyvelő és szendvicsgyártó, zordon, hűséges, apró termetű félvér fekete nőszemély volt, heges, féloldalas arccal, melyen kontár sebészek és hevenyészett bőrátültetések hagytak nyomokat. – Jó reggelt – mondta spanyolul, csodaszép hangján. Nem tette hozzá, hogy Harry vagy Señor Pendel, ez nem volt szokása. Csak jó reggelt kívánt angyali hangon. Egyedül a hangja és a szeme maradt sértetlen a szépségéből. – Jó reggelt magának is, Marta. – Új ügyfél van a vonalban. – A híd melyik végéről? – Ez régi közös viccük volt. – A magáéról. Osnard.

– Micsoda? – Señor Osnard. Angol. Viccelődik. – Hogyhogy viccelődik? – Ha én azt tudnám. Pendel letette az ollót, s lejjebb csavarta Mahlert, majdnem a teljes némaságig. Maga elé húzott egy határidőnaplót és egy ceruzát. Közismert volt, mennyire pedáns rendet tart a szabóasztalán. Pontosan megvolt a helye a kelmének, a mintáknak, az üzeneteknek és a rendelőkönyvnek, akkurátus rendben. Munkához általában saját tervezésű és készítésű, fekete selyem-hátú, rejtett gombolású mellényt öltött Pendel. Úgy érezte, ez a szolgálat megfelelő szellemét sugározza. – Hogyan is írják, uram? – érdeklődött derűsen, mikor Osnard megint megadta a nevét. Valahányszor telefonon beszélt, mindig mosoly érződött a hangján. Vadidegeneket is az az érzés töltötte el, hogy szeretik ezt az ismeretlen hangot. Osnard azonban meg volt áldva ugyanezzel az adománnyal, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy olyan hamar kifejlődött közöttük az a kön�nyed, tréfálkozó légkör, mely aztán meghatározta végtelenül angol beszélgetéseik hosszát és hangulatát. – O-S-N-nel kezdődik, A-R-D-vel végződik – vágta rá Osnard, s Pendel valamiért különösen szellemesnek érezhette ezt a megfogalmazást, mert úgy is írta le a nevet, két betűcsoport formájában, közöttük egy &-jellel. – Maga egyébként Pendel vagy Braithwaite? – kérdezte Osnard. Pendel úgy felelt, ahogy gyakran szokott, ha ezt a kérdést szegezték neki; ékesszólásával téve eleget a két identitás kívánalmainak. – Nos, uram, bizonyos értelemben egyszersmind vagyok mindkettő. Partnerem, Braithwaite ugyan legnagyobb sajnálatomra már hosszú évekkel ezelőtt elhagyta az árnyékvilágot. Mindazonáltal biztosíthatom, hogy szakmai elvárásait annál elevenebben tartja és megbecsüli a ház mind a mai napig, mindenkinek örömére, aki csak ismerte őt. Pendel, ha szakmai identitása regiszterein játszott, olyan energiát lövellt mondataiba, mely a hosszú száműzetés után végre hazatérő emberre jellemző.

Ezenfelül sokkal több szót is préselt beléjük, mint amennyit a hallgató várt volna, kiváltképp a végük felé, akár azok a hangversenydarabok, melyekről az ember állandóan azt hiszi, hogy mindjárt véget érnek, de hiába. – Ez szomorú – mondta Osnard tisztelettudóan fojtott hangon, kis szünet után. – És miben halt meg? Milyen fura, hogy ennyien rákérdeznek, jegyezte meg magában Pendel, pedig igazán természetes, ha meggondolja az ember, hogy előbb-utóbb mindnyájunkat elér. – Nos, Mr. Osnard, mindenesetre agyvérzésnek mondták – felelte az efféle témákat taglaló makkegészséges ember határozott hangján. – Jómagam viszont, ha egészen őszinte szeretnék lenni, azt mondanám, megszakadt a szíve. Megszakadt, mégpedig gyászában a Savile Row-i üzletünk után, amelyet a gyalázatos adóztatás miatt voltunk kénytelenek bezárni. Panamában lakozunk, Mr. Osnard, ha kérdenem szabad, avagy csak átutazóban járunk itt? – Pár napja érkeztem. Gondolom, elleszek itt egy darabig. – Akkor isten hozta Panamában, uram, s kérhetnék-e egy telefonszámot arra az esetre, ha megszakadna valamiért a kapcsolat, ami errefelé sajnálatos módon gyakorta előfordul? Angolok lévén, mindkettőjüket könyörtelenül elárulta a nyelvhasználata. Pendel származása éppolyan nyilvánvaló lehetett egy Osnard számára, mint igyekezete, hogy nyomait levesse magáról. Bármily bársonyos volt is a hangja, nem tagadhatta meg, hogy az East End-i Leman Street környékéről származik. Ha a magánhangzókat sikerült is makulátlanul ejtenie, kiadott rajta a mondatdallam és bizonyos kihagyások. S ha véletlenül minden tökéletesen klappolt, akkor a szóválasztása bizonyult túlságosan ambiciózusnak. Egy Pendel másfelől éppúgy kihallotta Osnard beszédjéből a privilegizált osztályok szándékolt durvaságát, az olyanfajta emberekét, akik semmibe vették Benny bácsi számláit. Mégis, ahogy így elbeszélgettek s hallgatták egymást, Pendelnek úgy tűnt, hogy valami kellemes cinkosság alakul ki közöttük, mint két száműzött között, akik könnyedén lerázzák előítéleteiket a közös vonások kedvéért.

– Az El Panamában lakom, amíg el nem készül a lakásom – magyarázta Osnard. – Már egy hónapja meg kellene lennie. – Mindig így van ez, Mr. Osnard. Az építők az egész világon ilyenek. Mondtam már számtalanszor, de elmondom újra. Akár New Yorkban, akár Timbuktuban, nem számít, hol próbálkozik velük az ember. Nincs még egy ilyen kevéssé hatékony szakma. – No és úgy öt felé nyugodt maguknál a bolt? Nem lesz nagy tömeg akkor? – Öt óra a legkellemesebb időpont nálunk, Mr. Osnard. Az ebédidős uraim ilyenkor rég visszatértek a munkájukhoz, akiket pedig vacsoraidősöknek becézek, még nem bújnak elő. Na tessék – kuncogta el magát –, hazudok. Hiszen péntek van, a vacsoraidősök sietnek haza a feleségükhöz. Kész örömmel szentelem önnek teljes figyelmemet öt órakor. – Személyesen? Saját kezűleg? A magafajta puccos szabászok sameszokkal szokták intéztetni a kétkezi munkát. – Nos, Osnard úr, én bizony amolyan régi vágású úri szabó volnék. Külön személyes kihívásnak tekintek minden egyes ügyfelet. Magam mérek, szabok, igazítok, és sosem nézem, mennyi próbára van szükség, hogy tökéleteset nyújthassak. Ezt a házat, kérem, egyetlen öltöny sem hagyja el félkészen vagy tökéletlenül, s a készítés minden fázisát személyesen ellenőrzöm. – Oké. Hogyért lesz? – kérdezte Osnard, de nem támadólag, inkább játékosan. Pendel még ragyogóbban mosolygott. Ha spanyolul beszéltek volna, ami második természetévé vált, s kedvesebb volt már szívének, mint az anyanyelve, sokkal könnyebb dolga lett volna a válasszal. Panamában senki nem röstell pénzről beszélni, amíg teljesen ki nem fogy belőle. Az angol felsőbb osztályok viszont annál kiszámíthatatlanabbak, ha pénzről van szó, s nemegyszer a leggazdagabbak verik leginkább a fogukhoz a garast. – Az én szolgáltatásom a létező legjobb, Mr. Osnard. Rolls-Royce-ot nem kapni ingyen, ahogy mondogatni szoktam, sem pedig Pendel & Braithwaiteet. – Szóval hogyért lesz?

– Nos, uram, a standard kétrészesért hozzávetőleg kétezer-ötszáz dollárra számíthat, bár anyagtól és stílustól függően több is lehet. Zakó, blézer ezerötszáz, mellény hatszáz. S miután errefelé inkább könnyebb anyagokkal dolgozunk, és ezért javasolni szoktuk, hogy két nadrágot készíttessenek egy öltönyhöz, a második nadrágot engedménnyel nyolcszázért megszámítjuk. Ezt most döbbent hallgatásnak értsem, Osnard úr? – Azt hittem, kétezerből meg lehet úszni. – Így is volt, uram, egészen három évvel ezelőttig. Azóta azonban a dollár, fájdalom, mélyrepülésbe fogott, míg a P&B-nél továbbra is kötelességünk a lehető legfinomabb anyagokat beszerezni, aligha szükséges ezt hangsúlyoznom, uram, hogy kizárólag ezeket használjuk, tekintet nélkül a költségre, sokat Európából hozatunk, és kivétel nélkül… – itt valami célzást akart volna tenni a „kemény valutára”, de meggondolta magát. – Egyébként, igaz, ami igaz, uram, fülembe jutott, hogy a prêt-à-porter krémje, vegyük mondjuk Ralph Laurent reprezentatív példának, szintén közelíti már a kétezret, sőt esetenkint fölé is megy. Valamint ha fölhívhatnám figyelmét az általunk kínált utógondozásra, uram! Ugyan melyik úridivat-kereskedőhöz mehet vissza azzal, hogy kicsit húz vállban, uram? Nem hinném, hogy bármelyikhez is visszamehetne, ingyen semmiképp. No és mire gondoltunk pontosabban? – Én? Ó, csak a szokásos. Egy pár szimpla öltöny, hogy lássuk, miből élünk. Aztán a komplett Monty. – A komplett Monty… – ismételte áhítattal Pendel, akit megrohantak Benny bácsi emlékei. – Jó húsz éve, hogy nem hallottam ezt a kifejezést, Mr. Osnard. Nahát, az áldóját! A komplett Monty. Ejnye, nahát! Ezen a ponton megint elmondható, hogy bármelyik más szabó visszafogta volna lelkesedését, és visszatér a tengernagyi egyenruhához. Pendel is ezt tette volna egyébként bármikor máskor. Hiszen megegyeztek a találkozóban, az árban, és sor került némi társasági csevejre is. Pendel azonban tobzódott a beszélgetésben. A banki látogatás után elöntötte a magány érzése. Nagyon kevés angol ügyfele volt, s még kevesebb angol barátja. Louisa ellenezte az efféle kapcsolatokat, elhunyt apja szellemében.

– Gondolom, a P&B az egyetlen attrakció a városban – jegyezte meg Osnard. – Panama legkiválóbb nagykutyáinak szállítanak, mi? Pendel elmosolyodott a nagykutya szóra. – Nos, uram, ezzel hízelgünk magunknak. Tartózkodunk az elbizakodottságtól, de büszkék vagyunk eredményeinkre. Nem volt valami rózsás itt a helyzet az utóbbi tíz évben, efelől biztosíthatom. Panamában nem tobzódik a jó ízlés, ha lehetek őszinte. Legalábbis nem tobzódott, amíg mi meg nem jelentünk. Nevelőmunkát kellett végezni, mielőtt a tényleges üzletmenetre áttérhettünk volna. Ekkora vagyont egy öltönyért? Őrültnek néztek vagy még rosszabbnak. Aztán lassan mégis beindult az üzlet, és azóta nincs megállás, ezt örömmel mondhatom. Kezdik megérteni, hogy mi nem csak odadobunk egy öltönyt és bezsebeljük a pénzt. Mi gondozást kínálunk, igazítást, ha szükséges, mindig itt vagyunk, ha visszajönnek, bennünk barátot, segítőt láthatnak, emberi lényt. Véletlenül nem a sajtónak dolgozik, uram? Nemrégiben roppant hízelgő cikk jelent meg rólunk a Miami Herald itteni kiadásában. Nem került esetleg véletlenül a szeme elé? – Nem láttam. – Nos, Mr. Osnard, hadd fogalmazzak egyenesen és nagyon komolyan, ha nem bánja. Mi elnököket, jogászokat, bankárokat öltöztetünk, püspököket, országgyűlési képviselőket, tábornokokat, tengernagyokat. Olyan embereket, akik meg tudják becsülni az elsőrangú öltönyt, és meg is fizetik, fajra, vallásra, reputációra való tekintet nélkül. Hogy hangzik? – Ígéretesen, ami azt illeti. Nagyon ígéretesen. Akkor öt órakor. A legkellemesebb időben. Osnard. – Öt órakor, Osnard úr. Repesve várom. – Hát még én. – Fájin új ügyfél, Marta – mondta Pendel, mikor a titkárnő bejött a számlákkal. Martával sosem beszélt egészen természetesen. Az sem volt természetes, ahogy Marta hallgatta: sebhelyes fejét félrebiccentve, okos fekete szemét másfelé fordítva, fekete haja függönye mögé rejtve a legszörnyűbb részleteket.

Így történt tehát. Hiú bolond létére, ahogy számtalanszor elmondta magának később, szórakoztatta a helyzet és hízelgett is neki. Ez az Osnard igazi fazon volt, és Pendel szerette az igazi fazonokat, ahogy Benny bácsi is. Márpedig a britek, bármit gondol is róluk Louisa és boldogult papája, általában meglehetős fazonok szoktak lenni. Talán nem is annyira rossz hely az óhaza, ennyi év után visszatekintve. Nem is törődött azzal, mennyire vonakodott Osnard bármi közelebbit mondani a foglalkozásáról. Elég sok ügyfele volt tartózkodó ilyen kérdésekben, mások pedig jócskán közlékenyebbek a tanácsosnál. Pendel élvezte a helyzetet, és nem sejtett a világon semmit. Letette a telefont, és visszatért a tengernagyi egyenruhához, míg kezdetét nem vette a Boldog Péntek ebédidei csúcsforgalma. A péntek délnek ez volt a neve náluk, Boldog Péntek, amíg Osnard meg nem jelent, és tönkre nem tette Pendel maradék ártatlanságát. S a mai parádét nem más vezette föl, mint a páratlan és csodálatos Rafi Do mingo személyesen, Panama első számú playboya, továbbá az első számú utálat Louisa szemében. – Señor Domingo, uram! – tárja szét karjait Pendel. – Pompás, hogy láthatom, s milyen kicsattanó, milyen szégyentelenül fiatalos formában, ha szabad így mondanom! – Majd fojtott hangon, sietve teszi hozzá: – S ha szabadna még emlékeztetnem, Rafi, hogyan határozta meg a boldogult Mr. Braithwaite a tökéletes gentleman megjelenését – ekkor tisztelettudóan megcsippenti kissé a zakó ujját –: egyetlen hüvelykujjbegynyi lássék ki a kézelőből, és nem több… Ezek után Rafi fölpróbálja az új szmokingját, aminek egyébként semmi szüksége próbára, de muszáj megmutatni a többi péntek déli vendégnek, akik már gyülekeznek az üzletben mobiltelefonjaikkal, cigarettafüstjükkel, trágár fecsegésükkel, üzleti és erotikus hódításaik hőstörténeteivel. A következő Aristides, a braguetazo, ami annyit jelent, hogy pénzért nősült, s ezért a cimborái afféle hím vértanúnak tekintik. Majd Ricardo – szólítson Rickinek – jön sorra, aki a Közművek Minisztériumának felsőbb régióiban letöltött kurta, ám annál gyümölcsözőbb időszak során megszerzett minden

útépítési jogot Panamában az örökkévalóságig. Őt Teddy követi, azaz a Maci, a leggyűlöltebb kolumnista Panamában, s kétségtelenül a legcsúfabb is. Jeges magány auráját hozza magával, de Pendelt ez nem érinti. – Teddy, a hírneves tollforgató, a köztisztesség fölkent őre! Ne hajtsa már olyan gyorsan a történelem kerekét, uram! Adjon nekünk egy kis pihenőt. Szorosan a sarkukban Philip, aki Noriega alatt egészségügyi miniszter volt – vagy talán kultuszminiszter? – Marta, egy pohárkával őexcellenciájának! Meg a délelőtti öltönyét is, egyetlen próba még, és meg is vagyunk. – Fojtottabb hangon: – Gratulálok, Philip. Úgy hallom, ugyancsak huncut, még annál is gyönyörűbb, és imádja magát – mormolja tisztelettudóan, Philip vadonatúj chiquillájára célozva. Így sorjáznak be és ki a kiválóbbnál kiválóbb férfiak Pendel birodalmába a világtörténelem legutolsó Boldog Péntekén. Pendel pedig sürgölődik körülöttük, nevet, árulja az áruját, idézgeti a jó öreg Arthur Braithwaite bölcs szavait, átveszi vidámságukat, és megadja nekik az illő tiszteletet.

Később visszatekintve Pendel tökéletesen helyénvalónak érezte, hogy Osnard érkezését mennydörgés és – Benny bácsi szavaival élve – a megfelelő körítés kísérje. Szokásos, szikrázó esős évszaki délután volt Panamában, ragyogott a nap, és két csinos lány kukucskált ki a Sally’s Giftique ablakából az út túloldalán. A szomszéd kertben olyan buján virágzott a murvafürt, hogy az embernek kedve lett volna beleharapni. Három perccel öt előtt – Pendel valamiért egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Osnard pontos lesz– barna, ötajtós Ford érkezik, Avis-matricával a hátsó ablakán, s beáll a vendégparkolóba. És a szélvédőn kivigyorog ez a derűs ábrázat, a fekete hajcsomóval a tetején, akár egy halloweentök. Pendel maga sem értette, miért jalloweentökre gondolt. Talán azon kerek, fekete szemek miatt, magyarázta magának később. S ebben a pillanatban Panamavárosban kihunynak a fények. Semmi több, csak egyetlen tökéletes körvonalú esőfelhő, akkorácska, mint Hannah tenyere, odaballag a nap elé. A következő pillanatban pedig már pattognak, zubognak a tízcentis, orsóforma esőcseppek a kapulépcsőn, s a mennydörgés-villámlás minden autóriasztót elszabadít utcahosszat, a csatornafödeleket kiveti a víz a helyükből, csorognak, hemperegnek le a barna árral, a lármából a pálmalevelek és a szemeteskukák is kiveszik a részüket, s ellepték az utcákat az esőköpenyes fekete fickók, akik azonnal előkerülnek, ha elered a zápor, és esernyőket tuszkolnak be a kocsik ablakán, vagy fölajánlják, hogy magasabb helyre tolják a kocsit egy dollárért, nehogy beázzon az elosztófedél. Az egyik már rá is vetette magát a tökpofára, aki a kocsijában várja, alig tizenöt méternyire a kapulépcsőtől, az ítéletidő végét. Ám az Armageddon elidőzik még, lévén, hogy alig fú valami szél. Tökpofa igyekszik nem venni tudomást fekete fickóról. Fekete fickó nem tágít. Tökpofa végül beadja a

derekát, és a zakója belsejébe kotor – mert zakót visel, ami nem szokásos Panamában, hacsak nem valaki az ember, vagy nem testőr –, előhalássza a tárcáját, kivesz egy bankót, visszateszi mondott tárcát a bal belső zsebébe, s leereszti az ablakot, épp csak annyira, hogy fekete fickó betolhassa az esernyőt, ő meg néhány nyájas szó kíséretében átnyújthassa a tízest anélkül, hogy csurig ázna közben. Akció teljesítve. Megjegyzendő: tökpofa beszél spanyolul, pedig éppcsak hogy ideérkezett. Pendel mosolyog. Nem csak az állandóan jelen lévő mosolyával, hanem azon túlmenően is: előre örül. – Fiatalabb, mint gondoltam – szól oda Marta formás hátának. Marta kis üvegkalitkájában a lottószelvénye fölébe görnyed aggodalmasan, a nyerőszámokat lesi, amiket sosem talál el. Elismerően mondja ezt. Mintha lelki szemeivel már a sok-sok kellemes évet látná, melynek során öltönyöket ad el Osnardnak, és élvezi barátságát. Ahelyett, hogy fölismerné Osnardot a maga valójában, mint a pokol követét. Miután megtette ezt a megjegyzést, s mindössze a sötét fej együtt érző mozdulatát kapta válaszul, Pendel gondosan elrendezi a környezetet, amelyben prezentálni szeretné magát az új ismerősnek. Mindig így szokott eljárni. Az élet megtanította, hogy bízzék az első benyomásokban, s éppen ezért fontosnak tartja, milyen első benyomást tesz másokra. Egy szabótól például soha senki nem várja, hogy leüljön. Pendel viszont réges-rég elszánta, hogy a P&B a béke és nyugalom oázisa lesz a nyüzsgő világban. Ezért nagy súlyt helyez rá, hogy először a régi foteljében ülve pillantsák meg, általában a Times előző napi példányával az ölében. Azt is szerette, ha ilyenkor teástálca áll előtte az asztalon, ahogy most is, az Illustrated London News és a Country Life régi példányai között, valódi ezüst teáskannával és néhány elsőrangú, friss, hártyavékony uborkás szendviccsel. Ezeket Marta készítette művészi tökéllyel, kis konyhájában elzárkózva; ragaszkodott hozzá ugyanis, hogy az új ügyféllel való ismerkedés első, kényes szakaszában ide vonuljon, hátha az érzékeny panamai fehér férfibüszkeség

számára elviselhetetlen volna egy csúnyán sebhelyes félvér nő jelenléte az önékesítés szentélyében. Olvasni is itt szeretett egyébként, mivel nagy sokára visszatért végre az egyetemre. Pszichológiát tanult, társadalomtörténetet, meg még valamit, amit Pendel folyton elfelejtett. Ő azt szerette volna, ha Marta jogra megy, de az kereken megtagadta, mondván, hogy minden jogász hazudik. – Helytelen volna – mondogatta mívesen ironikus spanyolsággal –, ha egy fekete ács lánya anyagi előnyökért lealacsonyítaná magát. Sokféle módszer áll egy jól megtermett fiatalember rendelkezésére, hogy kikászálódjék egy parányi kocsiból szakadó esőben, kék-fehér esernyővel fölfegyverkezve. Osnard – ha ugyan ő volt az – elmés, ám nem éppen tökéletes megoldást választott. A lényeg az volt, hogy még odabent elkezdi kinyitni az ernyőt, miközben kissé esetlenül görnyedve, háttal tolat kifelé, majd az utolsó pillanatban egy elegáns mozdulattal maga fölé emeli az ernyőt, egyszersmind bevégezve a kinyitás manőverét. Csakhogy vagy az ernyő, vagy Osnard maga elakadt e művelet közben, úgyhogy Pendel szeme elé egy hosszú pillanaton át csak egy széles angol hátsófél tárult, túl bőre szabott fenekű, barna gabardinnadrágba takarva. A nadrághoz társuló kétsoros zakót a gépfegyvertűzként záporozó eső máris ronggyá áztatta. Tízunciás nyári anyag, mondta magában Pendel. Kevert szálas, terilén, túlságosan is meleg Panamába. Nem csoda, hogy azonnal új öltöny kell neki. Derékban harmincnyolc hüvelyk, vagy egy sem. Az ernyő legalább kinyílt. Nem mindig lehetett számítani erre. Úgy lőtt ki, akár egy lázas sietséggel fellobbantott, megadást jelző fehér zászló, majd ugyanolyan sebességgel hanyatlott szét az ismeretlen felsőteste fölött. Az a következő pillanatban eltűnt, mint a látogatók általában, a parkoló és a kapulépcső között. Jön már föl a lépcsőn, gondolta elégedetten Pendel. Még hallotta is a lépteit az eső moraja közepette. Tessék, már itt áll a tornácon. Látom az árnyékát. Gyere már, no, te málé, nincs zárva. De azért ülve maradt. Megtanulta már, hogy így kell tennie, mert különben naphosszat csak ajtókat nyitogatna. Az áttetsző tejüvegen, a PENDEL & BRAITHWAITE, Panama és Savile Row,

1932 felirat glóriájában megjelentek az ázott barna gabardin foltjai, akár egy kaleidoszkóp színes darabkái. A következő pillanatban a jól megtermett idegen ernyővel előre beoldalazott az üzlethelyiségbe. – Bizonyára Mr. Osnard – szólt ki a karosszékből Pendel –, kerüljön beljebb, uram. Harry Pendel vagyok. Sajnálom, hogy ilyen esőbe keveredett. Megkínálhatom egy csésze teával vagy valami erősebbel? Étvágy, ez volt az első gondolata. Gyors, barna rókaszemek. Lassú test, jókora végtagokkal, tipikus lusta atléta. Bőkezűen kell bánni a kelmével, hogy kényelmesen mozoghasson. Aztán meg eszébe ötlött Benny bácsi kabarépoénja, amit fáradhatatlanul ismételgetett, Ruth néni csöppet sem őszinte fölháborodására: „Minden hölgy tudja, mit várjon, ha nagy lábat, nagy kezet lát… nagy zoknit, nagy kesztyűt.” A P&B-be belépő urak előtt választás állott: letelepedhettek (a kedélyesebb fajta ezt szokta választani), kaphattak egy adagot Marta leveséből vagy egy pohárka akármit, eltereferélhettek kicsit, és hagyhatták, hogy a hely balzsamos légköre megtegye áldásos, nyugtató hatását, mielőtt fölszivárogtak volna az emeleti próbaszobába, elhaladva az almafa asztal mellett, melyen csábítóan kiteregetett mintakönyvek kellették magukat. A másik lehetőség az volt, hogy egyenesen az emeletre sietnek, ezt a nyugtalanabbak választották, többnyire az új ügyfelek, hogy próba közben is utasításokat osztogassanak sofőrjüknek a fülke falán át, mobilon hívogassák a szeretőjüket meg a brókerüket, és minden lehetséges eszközzel fitogtassák fontosságukat. Idővel aztán a nyugtalanok kedélyessé fejlődtek, s átadták a fontoskodás feladatát a később érkező újaknak. Pendel kíváncsian leste, melyik kategóriába illeszthető be Osnard. Úgy tűnt, egyikbe sem. Nem lehetett megfigyelni rajta azokat a közismert jeleket sem, amiket minden férfi mutat, ha éppen azon van, hogy ötezer dollárt költsön öltözékre. Nem volt ideges, sem levert, sem habozó, sem hetyke, sem szószátyár, sem túlzottan bizalmaskodó. Lelkifurdalás sem látszott rajta, de hát az amúgy is ritka Panamában. Ha hoz is magával az ügyfél valamennyit, pillanatokon belül elpárolog. Ez az idegen zavarba ejtően összeszedett volt.

A következőt tette: odaplántálta magát, a csöpögő ernyőre támaszkodva, a küszöbre, egyik lábát előrevetve, a másikat odakint, a lábtörlőn hagyva. Ezért szólt kitartóan a csengő kint a folyosón, de Osnard nem hallotta. Vagy hallotta, de nem volt hajlandó ilyesmitől zavartatni magát. Míg a csengő visított, ő ragyogó mosollyal nézelődött maga körül. Elismerően mosolygott, mint aki rég nem látott jó barátokat üdvözöl: A mahagóni csigalépcső, mely a galériára, a próbaszalonba vezet – te jószagú, nahát, a drága jó öreg csigalépcső! A selyemsálak, köntösök, monogramos házicipők – emlékszem ám rátok, csibészek! Az ügyesen nyakkendőakasztóvá átalakított könyvtári létra – ejnye, ki hitte volna, hogy ilyenre használják? A stukkós mennyezet alatt lustán forgó falapos ventilátorok, a vég kelmék, a pult, rajta a századfordulót idéző ollókkal és rézvonalzóval – csupa-csupa régi cimbora! Végül pedig a nagy, kopott fotel, mely a helyi legenda szerint magáé Braithwaite-é volt. És Pendel, aki nyájas tekintéllyel mosolyog az új ügyfélre. Osnard pedig visszanéz rá – kutató, alapos, rezzenetlen tekintettel méri végig előbb Pendel arcát, aztán rejtett gombolású mellényét, sötétkék nadrágját, selyemzokniját, fekete cipőit (Ducker-féle, oxfordi, hatostól tízes méretig kapható az emeleten). Aztán visszavándorol a tekintete, alulról fölfelé, és ugyancsak komótosan veszi szemügyre újra Pendel arcát, s csak nagy sokára mozdul el az üzlet belseje felé. A csengő pedig egész idő alatt szól, mivel az a vaskos fél láb mindeddig odakint pihent a kókuszrost lábtörlőn. – Káprázatos – jelentette ki Osnard. – Tökéletesen káprázatos. Eszébe ne jusson egy vonásnyit is változtatni rajta. – Foglaljon helyet, uram – tessékelte Pendel. – Érezze magát otthon. Nálunk mindenki otthon érzi magát, legalábbis reméljük. Többen néznek be hozzánk egy kis beszélgetésre, mint öltönyt rendelni. Ott az esernyőtartó, nézze. Csak dobja bele nyugodtan. Osnard azonban nem akart megválni az ernyőjétől, azzal mutatott, akár egy pálcával, a hátsó fal közepén elhelyezett, bekeretezett fényképre, amelyről szemüveges, fekete kabátos, lekerekített galléros öregúr bámult zordonan, szókratészi méltósággal a fiatal világra.

– Ez pedig ő maga, ugyebár? – Kicsoda, uram? Hol? – Az ott. Maga a nagy ember. Arthur Braithwaite. – Valóban, uram. Jó szeme van, ha szabad megjegyeznem. Maga a nagy ember, ahogy igen helyesen kifejezte. Élete virágában készült róla a kép, rajongó alkalmazottai kívánságára, akik hatvanadik születésnapján ajándékozták meg vele. Osnard odaszökkent, hogy közelebbről is szemügyre vehesse, s ekkor végre elhallgatott a csengő. – Arthur G. – olvasta hangosan a képkeret aljára rögzített réztáblácskáról. – 1908–1981. Alapítónk. Nahát, a fenébe, semmiképp se ismertem volna föl. Mi a francot jelent az a G? – George – felelte Pendel, azon tépelődve, ugyan miért kellett volna Os nardnak fölismernie, de nem szánta rá magát, hogy meg is kérdezze. – Honnan jött? – Pinnerből. – Már hogy a kép. Maga hozta magával? Honnan? Pendel megengedett magának egy bús mosolyt és könnyű sóhajt. – Drága özvegyétől kaptam ajándékba, Osnard úr, nem sokkal azelőtt, hogy követte az eltávozottat. Gyönyörű gesztus, pedig nemigen engedhette meg magának, hiszen Angliából ideküldetni hatalmas költség volt, de ragaszkodott hozzá, tántoríthatatlanul. „Ő is csak ott akarna lenni”, ezt mondta, és nem hagyta magát lebeszélni. Igaz, nem is próbálták, hiszen annyira fontos volt ez neki. Ki is vette volna a szívére? – Hogy hívták? – Dorisnak. – Gyerekek? – Bocsánat, uram. – Braithwaite-nének voltak-e gyerekei? Örökösök. Utódok. – Nem. Fájdalom, frigyük gyermektelen maradt. – Mégis úgy gondolná az ember, hogy Braithwaite & Pendel volna a helyes, nem? Az öreg Braithwaite az alapító tag, hát neki kellene elöl lenni, ha meghalt is.

Pendel már előre rázta a fejét. – Nem, uram, nem így kell azt fölfogni. Arthur Braithwaite maga kívánta így annak idején. Harry fiam, azt mondta, a fiatal az előbbvaló. Mától P&B legyen a cég, így legalább nem tévesztenek össze holmi olajtársaságokkal. – No és miféle királyokat öltöztetnek? Királyi Úriszabóság, aszondja a cégtáblája. Öl a kíváncsiság. Pendel egy fokkal hűvösebbre fogta a mosolyát. – Nos, uram, hogy úgy mondjam, és sajnálatos módon többet nem is mondhatok aztán, felségsértés veszélye miatt, akadnak bizonyos urak, nem túl nagy távolságra bizonyos tróntól, akik bizalmukra méltatták cégünket, s méltatják mind a mai napig. További részleteket sajna nincs módomban közölni. – Az angol trónról van szó? – Túl sokat szeretne tudni, Mr. Osnard. – Akkor mi a fenéért lógatta ki a walesi herceg címerét, mi? Már azt hittem, valami fogadó! – Nagyon köszönöm, Osnard úr. Ön észrevette, amit igen kevesek vesznek észre Panamában, de ennél valóban egy szóval sem mondhatok többet. Foglaljon helyet, kérem. Marta nagyszerű uborkás szendvicset készít, ha esetleg érdekli. Talán már önhöz is eljutott a híre. És volna ez az igazán kiváló könnyű fehérbor, szívből ajánlom. Chilei, az egyik ügyfelem importálja, s olykor megtisztel egy-egy palackkal. Nos, nem csábul el? Mert ekkor már fontos volt Pendelnek, hogy valamivel kísértésbe ejthesse Osnardot. Leülni nem ült le, de egy szendvicset elfogadott. Pontosabban elvett hármat, az egyiket azonnal befalta, a másik kettőt meg hatalmas, párnás bal tenyerében tartotta, míg odaállt Pendel mellé az almafa asztalhoz. – Nos, ezek itt egyáltalán nem a mi esetünk, uram – szólt Pendel bizalmasan, s csak legyintett néhány könnyű tweedre, ahogy kivétel nélkül mindig szokta. – Ez sem nekünk való itt… Nem az érettebb férfitermetre, ahogy mondani szoktam… Pont megfelelő tejfelesszájú ifjoncoknak, esetleg

hórihorgas soványaknak, de nem nekem vagy önnek, uram, ha szabad így mondanom. – Apró csettintés. – Ez viszont mindjárt más. – Elsőrangú alpaka. – Valóban, uram – ismerte el álmélkodva Pendel. – A dél-perui felföldről, kivételesen finom tapintású és sokféle természetes színárnyalatban kapható, hogy a Gyapjúszemle szavait idézzem. Mondhatom, uram, pompás meglepetés önnel társalogni. Ezt csak azért mondta, mivel az átlag ügyfél annyit sem ért a kelmékhez, mint a tyúk az ábécéhez. – A papám kedvence volt. Esküdött rá. Imádta. Alpakát vagy semmit, ezt szokta mondogatni. – Csak volt, uram? Ó, jaj. – Meghalt. Odafönt üdül már Braithwaite-tel együtt. – Akkor csak annyit mondhatok, Osnard úr, tisztelet-becsület az ön kiváló apjának, mert pontosan tudta, mit beszél! – kiáltott Pendel, hogy rátérhetett kedvenc témájára. – Az alpaka ugyanis a legfinomabb könnyű szál a világon, s ezt tapasztalt embertől hallja. Mindig is az volt, mindig is az marad, sose lesz párja, ha megbocsátja a kifakadásom. Viheti felőlem az összes mohert, kamgarnt, oda se fütyülök. Az alpakát szálában színezik, innen a színváltozatosság, az a gazdagság! Az alpaka tiszta, az alpaka rugalmas, az alpaka lélegzik. A legérzékenyebb bőrt sem irritálja. – Bizalmasan megérintette ujjával Osnard felskarját. – És ugyan mire használta a Savile Row-i szabó, örök szégyenére, amíg tehette, mert ki nem fogyott belőle, tudja-e, Mr. Osnard? – Fogalmam sincs. – Bélésnek – sziszegte undorral Pendel. – Közönséges bélésnek. Vandalizmus, ha engem kérdez. – Az öreg Braithwaite tajtékzott volna. – Tajtékzott is, uram, én nem röstellem idézni. Harry, azt mondja nekem… kilenc évbe tellett, hogy a keresztnevemen kezdjen szólítani… Harry, amit ezek az alpakával művelnek, azt én egy rossz kutyával se tenném. Így fejezte ki magát, szinte még hallom is. – Én is.

– Elnézést, uram? Pendel csupa éberség volt, Osnard meg épp az ellenkezője. Mintha nem is vette volna észre szavai hatását, mélyen elmerült az anyagminták tanulmányozásában. – Attól tartok, nem egészen értettem, mire céloz, Mr. Osnard. – A papámat az öreg Braithwaite öltöztette. Igaz, jó rég. Taknyos kölök koromban. Pendel látni valóan annyira megrendült, hogy szólni sem tudott. Egész testében megdermedt, s kihúzta magát, akár egy öreg katona a háborús emlékmű előtt. Amikor végre szavakat talált, a hangja szinte elfúlt. – Nahát, uram, még ilyet. Bocsásson meg. Micsoda meglepetés, mesébe illő. – Kissé összeszedte magát. – Életemben először történik, bevallom kereken. Apa és fia. Két generáció itt, a P&B-nél. Sosem volt még ilyen, legalábbis itt, Panamában. Még soha. Azóta soha, hogy otthagytuk a Row-t. – Gondoltam is, hogy meg lesz lepve. S egy pillanatra mintha elvesztette volna csillogását a fürge rókaszem, elkerekedett, mély lett, és sötét, csak egy-egy apró fényszikra látszott a pupillák közepén. Pendel később megesküdött volna, hogy ez a szikra nem arany volt, hanem vörös. De a következő pillanatban már vissza is tért a szempár huncut csillogása. – Valami gond van? – kérdezte Osnard. – Csak álmélkodom, Osnard úr. Sorsdöntő pillanat, azt hiszem, így szokás mondani. Ez sorsdöntő pillanat számomra. – Az idő nagy kereke, mi? – Az ám, uram. Amelyik csak forog, forog, és mindnyájunkat eltipor – kontrázott Pendel, s visszafordult a mintakönyvhöz, mint aki vigaszt keres. Osnard előbb még egyetlen harapásra elnyelt egy uborkás szendvicset, s lassan összeütögette nagy tenyereit, hogy a morzsákat eltüntesse róla, csak aztán csatlakozott hozzá. A P&B-nél jól bejáratott procedúra működött az új ügyfelek fogadásakor. Kiválasztani a kelmét a mintakönyvből, aztán megcsodálni végben is – Pendel

gondosan ügyelt rá, hogy csak olyan mintákat tartson a könyvben, amiből volt raktáron –, aztán mértékvétel a próbafülkében, aztán megtekinteni az Úridivatot, majd a Sportemberek Sarkát, onnan irány a hátsó folyosó, köszönünk szépen Martának, számlát nyitunk, előleget fizetünk, hacsak másként nem egyeztünk meg, és tíz nap múlva tessék visszafáradni első próbára. Osnard esetében azonban megvariálta a bevett sorrendet. A mintakönyvtől egyenesen a hátsó folyosóra vezette, Marta meghökkenésére, aki konyhájába visszavonulva mélyen elmerült a Bérbe adott ökológia című műbe, mely a délamerikai esőerdők tizedelését taglalta, a Világbank szíves közreműködésével. – Ismerkedjen meg a P&B agytrösztjével, Osnard úr, bármennyire megharagszik is, hogy így hívom. Marta, ez itt Mr. Osnard. OSN-nel kezdődik, ARD-vel végződik. Csináljon neki ügyfélkártyát, kérem, és jelölje régi ügyfélnek, mert az apját még Mr. Braithwaite öltöztette. Mi is a keresztneve, uram? – Andrew – felelte Osnard, s Pendel látta, hogy Marta úgy néz föl rá, mintha valami furcsát hallott volna, aztán őhozzá fordul, kérdő tekintettel. – Andrew? – ismételte Marta. – Átmenetileg az El Panama hotelben lakik – magyarázta sietve Pendel –, de a nagyszerű panamai építőiparnak köszönhetően hamarosan átköltözik, hová is? – Punta Paitillára. – Természetesen – mondta rá Pendel olyan kegyes mosollyal, mintha Osnard kaviárt rendelt volna. Marta rendkívül határozott mozdulattal tolta el magától a könyvet, miután megjelölte benne, hol tart, és zordan rótta föl a mondott adatokat, dús hajfüggönye mögé húzódva. – Mi a fene történt vele? – érdeklődött Osnard fojtott hangon, amint biztos távolba értek a folyosón. – Sajnálatos baleset, uram. Aztán pedig ugyancsak elégtelen orvosi ellátás. – Csoda, hogy megtartotta. Nyilván a frászt hozza a kuncsaftokra. – Örömmel mondhatom, hogy épp ellenkezőleg – tiltakozott büszkén Pendel. – Marta az ügyfelek kedvence. A szendvicseiért pedig ölni tudnának, így mondják.

Aztán, hogy elkerülje a további kérdezősködést Marta felől, és eloszlassa rosszallásának emlékét, belevetette magát a taguadióról szóló szokásos fejtegetésébe. A taguadió az esőerdőben honos, és manapság már a jóérzésű világban mindenütt elismerik mint az elefántcsont helyettesítőjét, magyarázta komoly lelkesedéssel. – Kérdésem pedig az, Osnard úr, hogy mi lehet a tagua praktikus fölhasználási területe – kérdezte a szokásosnál is nagyobb lendülettel. – Díszes sakk-készletek? Hogyne, igaza van, ha ezt mondja. Dísztárgyak? Megint csak igaz. Fülbevalók, divatékszer? Meleg, meleg… de mi van még? Miféle fölhasználási mód, ami teljesen hagyományos, de teljesen megfeledkeztek róla modern korunkban, mi viszont, a P&B-nél, ha áldozatok árán is, de alkalmazzuk nagyra becsült ügyfeleink és a jövő nemzedékek érdekében? – Gomb – kockáztatta meg Osnard. – Mi sem természetesebb, gomb. Köszönöm, uram – torpant meg Pendel a következő ajtónál. – Indián hölgyek – magyarázta fojtott hangon. Cuna törzsbeliek. Nagyon érzékenyek, ha megérti. Kopogtatott, kinyitotta az ajtót, és áhítatos óvatossággal belépett, vendégét is maga után intve. Három meghatározhatatlan korú indián nő ült ott, zakókon öltögetve a lámpák ferde fényében. – Ők végzik az utolsó simításokat, Mr. Osnard – mormolta Pendel halkan, mint aki fél, hogy megzavarja az összpontosítást. A hölgyek azonban korántsem tűntek olyan érzékenynek, mint Pendel. Derűsen föltekintettek munkájukról, és széles, ragyogó mosolyokkal ajándékozták meg Osnardot. – A gomblyuk a méretre készült öltönyön olyan, Osnard úr, mint a rubint a turbánon – jelentette ki Pendel, még mindig fojtott hangon. – A tekin tet oda esik legelőször, ez a részlet felel a mű egészéért. A jó gomblyuk még nem garantál jó öltönyt. Hanem a rossz gomblyuk képes mindent elrontani. – Ahogy a jó öreg Braithwaite mondaná – tette hozzá Osnard, szintén suttogóra fogva a hangját. – Pontosan, uram, ahogy mondja. A taguagomb mármost, mely a műanyag sajnálatos föltalálása előtt széles körű használatban volt Amerika- és Európa-

szerte, s véleményem szerint sosem múlta felül semmilyen más anyag, most a P&B-nek köszönhetően újra szolgálatba állt a mértékre készült öltöny nagyobb dicsőségére. – Ez is Braithwaite ötlete volt? – A gondolat maga Braithwaite-é, Osnard úr – felelte Pendel, elhaladva a kínai zakóvarrók csukott ajtaja mellett, s úgy döntve, mégpedig kizárólag a pánik hatására, hogy nem zavarhatják őket –, a kivitelezés már énrám várt. De míg Pendel azon igyekezett, hogy mozgásban tartsa magukat, Osnard nyilvánvalóan lassítani próbálta a menetet. Most a falnak támasztotta vaskos karját, megakadályozva Pendelt a továbbhaladásban. – Úgy hallom, még Noriegát is öltöztette mostanában. Igaz? Pendel habozott kissé, s tekintete ösztönösen a folyosó vége, Marta konyhája felé siklott. – Na és ha öltöztettem? – Arca egy pillanatra megkeményedett, bizalmatlanná vált, hangja pedig élessé, sértetté. – Mégis mit kellett volna csinálnom? Bezárni a boltot? Hazamenekülni? – Mit készített neki? – A tábornok sosem tartozott azok közé, akiket született öltönyviselőknek neveznék, Mr. Osnard. Uniformisokra rengeteg időt tudott eltékozolni, napokon át válogatott, mérlegelt. Egyensapkákkal, bakancsokkal ugyanúgy elvolt. De bárhogy igyekezett is, akadtak alkalmak, mikor nem menekülhetett az öltönytől. Megfordult, hogy továbbindulásra késztesse Osnardot, de az nem mozdította a karját. – Miféle alkalmak? – Nos, uram, például mikor a Harvard Egyetemre invitálták, hogy beszédet mondjon. Talán emlékszik rá, bár a Harvard jobban szeretné, ha mindenki megfeledkezne róla. Ugyancsak nehéz ügyfél volt, nyughatatlan, főként a próbák alatt. – Ott bezzeg nincs már szüksége öltönyre, ahol most van, mi? – Valóban, Osnard úr, úgy értesültem, ott mindenről gondoskodnak. Illetve volt még az az alkalom, amikor Franciaország részesítette a legmagasabb megtiszteltetésben, a Becsületrendben.

– Azt meg mi a pokolért kapta? Az éles mennyezeti megvilágítás golyóütötte lyuknak láttatta Osnard szemét. – Egész sor magyarázat merülhet föl, Osnard úr. A legelfogadottabb az, hogy a tábornok anyagi megfontolásból megengedte a francia légierőknek, hogy támaszpontként használják Panamát a népszerűtlen déltengeri nukleáris robbantásaikhoz. – Ki mondja? – Elég sok szóbeszéd akadt olykor a tábornok személye körül. Nem minden függeléke volt annyira diszkrét, mint ő maga. – A függelékeket is maguk öltöztették? – Sőt, öltöztetjük a mai napig – felelte Pendel, újra a régi, derűs modorában. – Volt némi mélyrepülés, ez igaz, közvetlenül az amerikai bevonulás után, amikor a tábornok rangosabb tisztjei közül többen is szükségét érezték egy kis külföldi levegőnek, de aránylag hamar vissza is tértek. Panamában nem veszítheti el az ember a reputációját, legalábbis nem hosszú időre, és a panamai úriemberek nem szeretik emigrációban költeni a pénzüket. Hajlamosabbak vagyunk újrahasznosítani a politikusainkat, mint megtagadni őket. Így senki sem marad ki túlzottan sokáig. – Nem is bélyegezték őket kollaboránsnak meg ilyesminek? – Nem sokan voltak, akik mutogathattak volna rájuk, hogy őszinte legyek, Osnard úr. Tény, hogy egyszer-kétszer felöltöztettem a tábornokot. Az ügyfeleim többsége ennél azért többet tett, nem igaz? – Hát a tiltakozó sztrájkok? Azokban részt vettek? Pendel megint idegesen sandított a konyha felé, ahol Marta már valószínűleg újra tanulmányaiba mélyedt. – Nos, ezt úgy fogalmaznám meg, Mr. Osnard, hogy bezártuk az üzlet kapuját. A hátsó bejáratot viszont nem mindig. – Bölcs ember. Pendel megragadta a keze ügyébe eső kilincset, és benyitott. Két idősebb, fehér kötényes olasz nadrágszabó tekintett fel rájuk aranykeretes szemüvegek mögül. Osnard királyi intéssel üdvözölte őket, és visszalépett a folyosóra. Pendel követte.

– Az új fiút is maga öltözteti, ugye? – kérdezte Osnard hanyagul. – Igenis, uram, büszkén sorolhatom ügyfeleink közé a Panamai Köztársaság elnökét. Kívánni sem lehetne nála kellemesebb úriembert. – Hol csinálja? – Elnézést, uram… – Ő jön ide, vagy maga megy hozzá? Pendel kissé fensőbbségesen felelte: – Mr. Osnard, az embert ilyenkor a palotába szólítják. Az elnökhöz odajárulnak az emberek, nem ő jön el hozzájuk. – Akkor kiismeri magát odafönt is, mi? – Ami azt illeti, már a harmadik elnököm, Mr. Osnard. Kialakulnak a kapcsolatok. – A sameszaival is? – Igen. Azokkal is. – Na és ő maga? Az elnök? Pendel megint habozott; mindig így tett, ha a szakmai diszkréció szabályait feszegették. – A nagy államférfiak manapság súlyos stresszhatás alatt vannak, uram. Az elnök magányos ember, elszigetelve, hogy úgy mondjam, az egyszerű örömöktől, amelyek miatt érdemes élni. Ha pár percet a szabójánál tölt, az kellemes kikapcsolódás lehet számára az állandó feszültségből. – Vagyis elcsacsognak? – Én inkább megnyugtató csevegésnek mondanám. Rákérdez, miket mondanak róla az ügyfeleim, én meg felelek, természetesen nevek nélkül. Olykor, ha valami nyomja a szívét, bizalmas közléseimet hasonló, megtisztelő bizalommal viszonozza. Jó híremnek elválaszthatatlan része a diszkréció, amiről minden bizonnyal informálták őt éber tanácsadói. Nos, uram, ha kérhetem… – Minek hívja magát? – Négyszemközt, vagy nyilvánosság előtt? – Harrynek? – Pontosan.

– Hát maga? – Sosem venném a bátorságot, Mr. Osnard. Alkalmam lett volna rá, egyenesen föl is kért. De ő nekem elnök úr, és az is marad örökké. – Na és Fidel? Pendel vidáman fölnevetett. Már rég epedett egy jó kacagás után. – Ami azt illeti, uram, a Commandante mostanában nagyon is kedveli az öltönyöket, és jól is teszi, a korpulenciáját tekintve. Bármit mondanak is róla a jenkik, nincs olyan szabó a térségben, aki ne adná a szeme világát azért, hogy öltöztethesse. De ő kitart a kubai szabója mellett, amint bizonyára ön is észlelhette már tévéadásokból, mindnyájunk kínos zavarára. Ó, istenem. Inkább nem is mondok többet. Mi itt vagyunk, készen állunk. Ha szólítanak, a P&B nem késlekedik. – Nem semmi hírszerzőhálózata van magának. – Orgyilkos világ ez, Osnard úr. Hatalmas a versengés. Bolond is volnék, ha nem hegyezném a fülemet, ugyebár. – Az szent. Nem szívesen menne az öreg Braithwaite után, mi? Pendel a kislétra tetején egyensúlyozott, a kihajtható lapon, amire általában nem szokott rálépni, s egy vég elsőrangú, szürke alpakaszövettel birkózott, melyet a legfölső polcról halászott elő, hogy megmutassa Osnardnak. Hogyan jutott föl a magasba, mi űzte föl oda, rejtély volt, és Pendel semmivel sem hajlott inkább ennek a rejtélynek a megfejtésére, mint a macska, aki egy fa hegyében találja magát. Egyedül a menekvés foglalkoztatta. – Egyetlen dolog számít, uram, ezt mindig mondani szoktam. Föl kell akasztani, amíg még meleg, és állandóan váltogatni kell – közölte fennhangon egy polcra való éjkék szövettel, melyek alig hathüvelyknyire voltak az orrától. – Nos, meg is van a darab, ami talán az ízlésünk szerint való, Mr. Osnard. Kitűnő választás, ha megjegyezhetem, és Panamában elengedhetetlen a szürke öltöny, kérem. Mindjárt lehozom a véget, hogy láthassa, megtapinthassa. Marta! Az üzletbe, kérném! – Mi a fene már az, hogy váltogatni? – érdeklődött Osnard a mélyből, ahol épp zsebre vágott kézzel gusztálta a nyakkendőket.

– Egyetlen öltönyt sem szabad közvetlenül másnap is fölvenni, Mr. Osnard, legkevésbé pedig a könnyű szövetből valókat. Bizonyos vagyok benne, hogy tisztelt édesapja is nemegyszer elmondta ezt. – Megtanulta az öreg Arthurtól, mi? – A száraz vegytisztítás az öltöny halála, én mindig ezt mondom. Ha egyszer beleivódik a piszok és a veríték, márpedig beleivódik, ha túlhasználják, akkor már a legjobb úton vagyunk a vegytisztításhoz, az pedig a vég kezdete. Ha nem váltogatjuk az öltönyt, azzal az élete felét vesszük el, én mondom. Marta! Hát hol marad ez a lány? Osnard továbbra is a nyakkendőkre meresztette a szemét. – Mr. Braithwaite attól sem riadt vissza, hogy teljességgel eltanácsolja az ügyfeleit a tisztítóktól – folytatta Pendel, kissé emeltebb hangon. – Keféljék az öltönyt rendesen, szivaccsal tisztogassák, ha elengedhetetlen, és évente egyszer hozzák be az üzletbe, hogy kimossák a Dee folyóban. Osnard már nem a nyakkendőket bámulta, hanem fölfelé nézett Pendel re. – A mondott folyó vizének ugyanis kivételes tisztító erőt tulajdonítanak – fejtegette Pendel. – A Dee olyan az öltöny számára, mint a Jordán a zarándokoknak. – Azt hittem, ez Huntsman elve – mondta Osnard, tekintetét merően Pendelre szögezve. Pendel habozott kissé, s ez meg is látszott rajta. Osnard pedig némán figyelte, hogy adja ki magát. – Mr. Huntsman igen kiváló szabó, uram. Az egyik legjobb az egész Row-n. Ám ebben a tekintetben Arthur Braithwaite nyomába lépett. Voltaképpen azt akarta mondani, hogy Braithwaite nyomdokában haladt, de Osnard perzselő tekintetének hatása alatt élénken megképzett előtte, ahogy a nagy Mr. Huntsman, akár Vencel király apródja, áhítatosan követi Braithwaite lábnyomait a fekete skót sárban. Kétségbeesetten igyekezett kivonni magát a delejes hatás alól, megragadta a vég anyagot, fél kézzel a keblére szorította, akár egy csecsemőt, és ügyetlenül lekászálódott a létrán.

– Meg is volnánk, uram. A legjobb középszürke alpaka, teljes pompájában. Köszönöm, Marta – szólt oda a késve érkező lánynak. Marta elfordított arccal fogta meg a kelme felé eső végét, és az ajtóhoz hátrált vele, ferdén tartva az anyagot, hogy Osnard alaposan szemügyre vehesse. Közben valahogy elkapta Pendel tekintetét, az meg az övét, és kérdést meg szemrehányást olvasott ki Marta szeméből. Osnard szerencsére nem vette észre mindezt, a kelme tanulmányozásába merült. Fölébe hajolt, háta mögé tett kézzel, akár egy látogatásra érkező királyi személy. Megszaglászta az anyagot, majd az egyik szélét hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette. Mozdulatainak fontoskodó súlyossága csak növelte Pendel kétségbeesett igyekezetét és Marta rosszallását. – Nem az igazi a szürke, Mr. Osnard? Látom, jobb szereti a barnát! Nagyon is jól áll magának, uram, ha szabad megjegyeznem. Panamában, őszintén szólva, nemigen viselnek barnát manapság. Az átlag panamai úriember nem tekinti igazán férfiasnak, fogalmam sincs, hogy miért. – Félig már újra fönn volt a létrán, otthagyva Martát, aki még mindig a szürke anyag végét fogta, letéve a tekercset a lábához. – Van idefönt egy szép középbarna, azt el tudnám képzelni magán, nem túl sok benne a piros. Tessék. Mindig is mondani szoktam, hogy a barnát a túl sok piros rontja el, nem tudom, mit gondol erről. Melyiket választaná inkább, uram? Osnard igen sokáig nem válaszolt. Előbb a szürke kelme kötötte le a figyelmét, aztán Marta, aki valami orvosi jellegű, távolságtartó undorral vizsgálgatta őt. Végül fölemelte a fejét, és fölbámult Pendelre a létrán. Az akár artista is lehetett volna, aki fönnakadt a kupola magasában, biztosítókötél nélkül, egy egész életnyi távolságra a világtól – olyan hideg tárgyilagossággal szemlélte Osnard. – Maradjunk a szürkénél, ha nem bánja, öregem – mondta végül. – Szürkét a városba, barnát vidékre. Nem így szokta mondani? – Kicsoda? – Braithwaite. Miért, mi a fenét gondolt? Pendel lassan lelépdelt a létrán. Szólni szeretett volna, aztán mégis becsukta a száját. Kifogyott a szavakból, éppen ő, Pendel, akinek számára a szó volt a

biztonság és a vigasz. Csak mosolygott, mialatt Marta odavitte hozzá a kelme végét, ő pedig föltekerte az egészet, mosolygott, míg már fájt belé az arca, Marta pedig a homlokát ráncolta, részint Osnard fölötti rosszallásból, részint pedig azért, mert ilyen maradt az arca, miután a rémült orvosok minden tőlük telhetőt megtettek érte.