„Mondj le minden megbeszélt találkozót, és húzd ki a telefon zsinórját. Ha belekezdesz ebbe a thrillerbe, semmi mást nem fogsz csinálni egészen addig, amíg ki nem olvasod.” Harpers & Queen „Igazi rémregény.” The Guardian
A szerzô eddig megjelent mûvei a kiadónál: A kételynél is erôsebb
Nicci French: Killing Me Softly Copyright © 1999 by Nicci French Hungarian translation © Lakatos Anna, 2014 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nicci French: Killing Me Softly Warner Books, Inc., USA, 2000 Fordította: Lakatos Anna
ISBN: 978 61 5544 250 6 Magnólia Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa A kötetet tervezte: Magnólia Szerkesztô: Fehér Ildikó Korrektor: Horváth Krisztina Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató Mûfaj: lélektani krimi
Kerstinek ĂŠs Philipnek
Tudta, hogy hamarosan meg fog halni. És valahol mélyen, homályosan azt is érezte, nem kellene elfogadnia a halált. Tennie kéne valamit, hogy megmeneküljön, de képtelen volt kigondolni, mit. Talán ha megértené, mi történt! Ha legalább enyhülne a szél meg a havazás! Olyan régóta ostromolták az elemek, hogy már alig tudott különbséget tenni a hideg süvöltése és az arca sajgása között. Állandósult a küzdelem, a végső erőfeszítés, hogy oxigénhez jusson a ritka levegőből, nyolcezer méterrel a tengerszint fölött; nem embernek való hely. Az oxigénpalackjai hosszú ideje kiürültek, a szelepek elfagytak, a maszk már csak teher volt. Percekbe vagy inkább órákba telhet. De a reggel beköszönte előtt halott lesz. Nem baj. Elálmosodott, megnyugodott. Érezte, hogy a szélfogó nejlonból, Gore-Texből, gyapjúból és polipropilénből álló ruharétegek alatt a normálisnál kétszer gyorsabban dobog a szíve, kétségbeesetten dörömböl a mellkasában, mint rab a cellában. Az agya azonban ellustult, álmodozó lett. Ami hiba, mert ébren kell maradniuk, mozogniuk kell, amíg meg nem mentik őket. Tudta, hogy fel kellene ülnie, állnia, dühödten csapkodnia kellene a két kezét, fel kellene ébresztenie a társait. De valahogy túlságosan is jól érezte magát. Jó volt végre feküdni és pihenni. Nagyon hosszú ideje kínozta a fáradtság. Már nem fázott, és ettől megkönnyebbült. Lenézett a kesztyűből kibújt, furcsa szögben heverő kezére. Korábban lila volt, de amint kíváncsian előredőlt, látta, hogy most viaszfehér. Különös, szomjasnak kellene lennie. A zubbonyában lévő üveg
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 7
befagyott, haszontalanná vált számára. És ugyan hó vette körül, de az ugyanolyan haszontalan volt. Mindez majdnem viccesnek tűnt. Szerencsére nem orvos, mint Françoise. Hol van a nő? Amikor a kötél végéhez értek, a hármas hágótáborban kellett lenniük. Françoise előrement, azóta nem látták. A többiek együtt maradtak, körbe-körbe bolyongtak, teljesen elveszítették az irányérzéküket, fogalmuk sem volt róla, a hegynek mely pontján vannak, és reménytelenségükben befészkelték magukat ebbe a mélyedésnek alig nevezhető résbe. Ám valamire emlékeznie kellett volna, egy tárgyra, amely elveszett az elméjében, és nemcsak azt nem tudta, hol van, hanem azt sem, hogy mi az. Még a lábáig sem látott el. Amikor aznap reggel elindultak, a hegység csillogott a ritka levegőben a szirteken megtörő erős napfénytől, amely visszaverődött a kékesfehér jégpáncélról, és a fájó fejüket hasogatta; lépésről lépésre haladtak a felfelé emelkedő jégtengeren a csúcs irányába. Majd néhány gomolyfelhő úszott feléjük, azután hirtelen örvényleni kezdett a kőkemény hó. Mozgást hallott maga mellett. Még valaki eszméleténél volt. Nagy nehezen a másik oldalára fordult. Piros zubbony, tehát Peter az. Az egész arcát vastag, szürke jégréteg borítja. Semmit sem tehet érte. Egy csapathoz tartoztak, de most már mindenki a saját külön világában létezik. Azon töprengett, ki haldoklik még a hegyoldalon. Minden balszerencsésen alakult. És nem volt mit tenni. A síruhájában lévő fogkefetartóban őrzött egy fecskendőt, melyben a légzést könnyítő dexametazon volt, de a fecskendő megszerzése meghaladta az erejét. Még arra sem volt képes, hogy lecsatolja a hátizsákját. Egyébként is, mit tehetne? Hová mehetne innen? Jobb, ha vár. Meg fogják őket találni. Tudják, hol vannak. Miért nem értek még ide?
8 NICCI FRENCH
A hátrahagyott világ, a korábbi élet, a hegység, mind eltompult tudata felszíne alá süllyedt, végül csak egyetlen emlék maradt. Tudta, hogy az oxigénhiányos levegőben fekve töltött minden percben több millió agysejtje pusztul el. Az elméje parányi józan darabja ijedten figyelte a haldoklását, önsajnálat és rettegés kerítette hatalmába. Azt kívánta, bárcsak mielőbb véget érne. Csupán aludni akart. Ismerte a meghalás folyamatának állomásait. Szinte kíváncsian figyelte, hogyan tiltakozik a teste a Chungawat csúcsa alatti utolsó gerincen uralkodó körülmények ellen: fejfájás, hasmenés, légszomjas zihálás, kéz- és bokadagadás. Tudta, hogy többé képtelen a világos gondolkodásra. Talán hallucinációi lesznek, mielőtt meghal. Tudta, hogy fagyások vannak a kezén és a lábán. A megperzselődött tüdején kívül azonban egyetlen porcikáját sem érezte. Mintha lassan elernyedő testében bizonytalanul pislákoló elméje maradt volna fenn utolsónak. Arra várt, hogy még egyet villanjon, és kialudjon. Kár, hogy nem jutott fel a csúcsra. Párnának érezte mellén a havat. Tomas meleg volt. Békés. Mi romlott el? Pedig olyan egyszerűnek tűnt minden! Valamire emlékeznie kellett, valami rosszra. Volt egy rossz elem. A kirakójáték egyik darabja nem illett a képbe. Behunyta a szemét. Jótékonyan hatott rá a sötétség. Milyen sűrű volt az élet! Mennyi erőfeszítés! És miért? Semmiért. Csak emlékeznie kell. Ha eszébe jut, semmi sem számít. Legalább a szél bömbölése abbamaradna! Ha legalább gondolkodni tudna! Igen, megvan! Ostobaság, és egyszerű, de megértette. Elmosolyodott. Érezte, hogy beborítja a hideg, és üdvözli a sötétségben. Mozdulatlanul ültem a kemény támlájú székben. Égett a torkom. Szédültem a hunyorgó neontól. A kettőnk között lévő asztalra tettem a kezemet, kissé összeérintettem az ujjbegyeimet,
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 9
és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Micsoda helyen ér véget ez az egész! Körülöttünk telefonok csöngtek, beszélgetések zaja a levegőben, mint valamiféle furcsa elektrosztatikus töltés. Emberek jöttek-mentek körülöttünk, egyenruhás férfiak és nők. Időnként felénk néztek, de nem tűntek kíváncsinak. Miért is kellett volna annak lenniük? Annyi mindent láttak már, én pedig csak egy átlagos nő voltam, akinek piros az arca, és felszaladt a szem harisnyáján. Ki tudhatta volna? Sajgott a lábam a nevetséges magas szárú cipőben. Nem akartam meghalni. Byrne detektívfelügyelő tollat ragadott. Igyekeztem összeszedni magam, és megpróbáltam rámosolyogni. Türelmesen figyelt, összehúzta a szemöldökét, én pedig legszívesebben felkiáltottam volna: Kérem, mentsen meg! Olyan régen kiabáltam utoljára rendesen. Ha elkezdem, talán abba se hagynám. – Emlékszik, hol tartottunk? – kérdezte. Ó, igen, emlékeztem! Mindenre emlékeztem!
10 NICCI FRENCH
Egy
– Alice! Alice! Elkésel. Ébresztő! Szelíd tiltakozó morgást hallottam, és kissé csodálkozva jöttem rá, hogy tőlem származik. Odakint hideg volt és sötét. Mélyebbre fúrtam magam a feltornyozott ágyneműbe, és összeszorított szemmel védekeztem a sápadtan hunyorgó téli fény ellen. – Kelj föl, Alice! Jake-nek borotvahabszaga volt. A gallérja alatt lazán megkötve a nyakkendő. Új nap. A párok mindig az apró szokások által csiszolódnak össze, nem a nagy elhatározás a döntő. Belerázódunk a mindennapi kerékvágásba, betöltjük az együttélés során a különböző családi szerepeket. Jake meg én mindenkinél jobban ismertük egymás heppjeit. Tudtam, hogy a kávét több tejjel szereti, mint a teát, ő pedig tudta, hogy én csak parányi tejet kérek a teába, és semennyit a kávéba. A nehéz irodai napok végén képes volt kitapintani a bal lapockám közelében kialakult kemény csomót. Miatta nem tettem gyümölcsöt a salátába, ő pedig miattam nem tett bele sajtot. Mi mást akarhattunk volna még egy kapcsolattól? Kezdtük megszokni, hogy egy pár vagyunk. Korábban senkivel nem éltem együtt – jobban mondva párkapcsolatban nem –, így számomra érdekes volt megtapasztalni, ahogy kialakulnak a szerepek. Jake mérnök lévén mindent tudott a falaink mögött és a padlónk alatt húzódó vezetékekről meg csövekről. Egyszer azt mondtam neki, szerintem egyedül azt kifogásolja a lakásunkban, hogy nem saját maga építette valami zöld környéken, és nem cáfolt meg. Nekem biokémikus
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 11
végzettségem volt, ami azt jelentette, hogy én húztam ágyat, és én vittem ki a szemetet. Ő javította a porszívót, de én használtam. Én mostam ki a kádat, kivéve, amikor ott borotválkozott. Azért meghúztam a határokat. Furcsamód Jake vasalt mindent. Azt mondta, az emberek már nem tudják, hogyan kell inget vasalni. Szerintem ez mélységes ostobaság, és talán megsértődtem volna, de elég nehéz megsértődni, amikor az ember itallal a kezében, fekve nézi a tévét, miközben a másik vasal. Ő megvette az újságot, én a válla fölött olvastam, ami idegesítette. Mindketten vásároltunk, bár én mindig lista alapján, amelyen kipipálgattam a tételeket, ő pedig ötletszerűen és sokkal pazarlóbban. Ő olvasztotta le a hűtőt. Én öntöztem a növényeket. És ő hozott nekem minden reggel egy csésze teát az ágyba. – Elkésel. Tessék, a teád, pontosan három perc múlva indulok. – Utálom a januárt – közöltem. – Ugyanezt mondtad a decemberről is. – A január olyan, mint a december. Csak épp karácsony nélkül. Kiment. Kapkodva lezuhanyoztam, és zabpehelyszínű nadrágkosztümbe bújtam, amelynek térdig ért a kabátja. Megfésülködtem, majd laza kontyba fogtam a hajamat. – Csinos vagy – dicsért meg Jake, amikor beléptem a konyhába. – Új? – Ezer éve megvan – füllentettem, és újabb, ezúttal langyos teát töltöttem magamnak. Közös esernyő alatt, pocsolyákat kerülgetve mentünk a met róhoz. A forgókeresztnél megcsókolt, a hóna alá csapta az ernyőt, és megszorította a vállamat. – Viszlát, drágám! – búcsúzott, és abban a pillanatban arra gondoltam, el akar venni. Azt akarja, hivatalos házaspár
12 NICCI FRENCH
legyünk. Ennek a megdöbbentő ötletnek a hatása alatt elfelejtettem válaszolni neki. Nem vette észre, és a mozgólépcsőre lépve beleveszett az esőkabátos emberek süllyedő tömegébe. Nem nézett vissza. Mintha már házasok lennénk. Nem akartam elmenni a megbeszélésre. Szinte fizikailag képtelennek éreztem rá magam. Előző este sokáig kimaradtam Jake-kel, vacsoráztunk. Éjfél után értünk haza, egy órakor kerültem ágyba, és volt vagy fél három, mire el is aludtam. Évforduló volt, az első évfordulónk. Bár nem egészen, de nincs sok évfordulónk. Időnként megpróbáltuk fölidézni az első találkozásunkat, de soha nem sikerült. Régóta éltünk ugyanabban a közegben, mint az azonos kaptár körül szálldosó méhek. Nem emlékeztünk rá, mikor lettünk barátok. Volt egy változó összetételű baráti társaság, és egy idő után olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy ha valaki azt kéri, írjam le a három-négy vagy négy-öt legjobb barátom nevét, akkor Jake-é biztosan szerepelt volna a listán. De soha senki nem kérte. Mindent tudtunk egymás szüleiről, iskolai és szerelmi életéről. Egyszer borzalmasan berúgtunk, amikor elhagyta a barátnője; a Regent’s Parkban ültünk egy fa alatt, és hol pityeregve, hol nevetgélve, de mindenképpen érzelgősen osztoztunk egy fél üveg whiskyn. Biztosítottam róla, hogy a lányt érte veszteség, ő pedig csuklott, és az arcomat simogatta. Jókat nevettünk a másik viccein, egymással táncoltunk a bulikon, de lassú számokra soha; egymáshoz fordultunk pénzért, vigasztalásért és tanácsért. Egyszóval társak voltunk. Mindketten emlékeztünk viszont az alkalomra, amikor első ízben feküdtünk le egymással. Előző év január 17-én történt. Szerdán. Páran késő esti moziba készültünk, de hol ez, hol az mondta le, és mire az épülethez értünk, csak mi ketten maradtunk, Jake meg én. A film közben egyszer csak egymásra néztünk, és szégyenlősen elmosolyodtunk. Hirtelen mindketten
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 13
úgy éreztük, hogy afféle randevún vagyunk. Talán egyaránt kételkedtünk benne, jó ötlet-e. A film végén azt javasolta, menjek föl hozzá egy italra. Hajnali egy körül járt az idő. Volt egy csomag füstölt lazac a hűtőjében, kenyeret pedig maga sütött – ettől nevethetnékem támad. Legalábbis visszatekintve mulatságosnak találom, ugyanis azóta soha nem sütött egyetlen veknit vagy bármi mást sem. A jelszavunk: házhoz szállítás, kényelem. Mindenesetre amikor legelőször megcsókolt, tényleg csak egy hajszál hiányzott, hogy elnevessem magam, mert az egész olyan furcsának, csaknem vérfertőzésnek tűnt, hiszen addig a legközelebbi barátok voltunk. Ahogy láttam az arcát az enyémhez közeledni, furcsamód idegenszerűvé váltak az ismerős vonásai; mosolyogni akartam vagy elhúzódni, valamit tenni, hogy megtörjem azt a hirtelen komolyságot, az újfajta csendet közöttünk. De a következő pillanatban már helyénvalónak éreztem, mintha hazaértem volna. Időnként tiltakoztam ugyan az állandóság érzése ellen: mi lesz a tervezett külföldi munkámmal, a kalandozásokkal, a személyiségem formálásával? Aztán arra gondoltam, hogy már majdnem harminc vagyok, és ennyi az életem? Majd mindezt leráztam magamról. Tudom, hogy a párok számára komoly döntés, amikor ös�szeköltöznek. Ez is olyan állomás az életben, mint a gyűrűváltás vagy a meghalás. Velünk nem ez történt. Egyszerűen csak kezdtem odaszokni. Jake kiutalt nekem egy fiókot, hogy legyen hol tartanom a fehérneműt meg a harisnyát. Azután ott maradt egy alkalmi ruha. Hajkondicionálót meg szemceruzákat hagytam a fürdőszobában. Ahogy teltek-múltak a hetek, egy szép napon észrevettem, hogy a videók felének dobozán az én írásommal szerepel a film címe. Ha ugyanis nem írjuk rájuk, mit tartalmaznak, legalább kis betűkkel, soha nem találjuk, amit meg akarunk nézni.
14 NICCI FRENCH
Egy napon Jake megkérdezte, van-e értelme a lakbért fizetnem, hiszen soha nem tartózkodom a lakásomban. Hímeztem-hámoztam, gyötrődtem, és nem tudtam dönteni. Azután megjelent Julie, az unokahúgom, nyári munkát vállalt az egyetem megkezdése előtt, és felajánlottam neki, lakjon nálam. Még több holmimat el kellett tehát vinnem, hogy elég helye legyen. Majd augusztus végén – egy forró vasárnap kora estéjén, amikor egy sörözőben üldögélve a folyó túlpartján lévő Szent Pál-katedrálist néztük – Julie folyamatosan arról beszélt, hogy állandó lakóhelyet keres, én pedig azt javasoltam, maradjon nálam. Szóval Jake meg én együtt voltunk, és az a nap lett az egyetlen évfordulónk, amikor először feküdtünk le egymással. De az ünneplésnek megvolt az ára. Ha az ember nem akar elmenni egy tárgyalásra, és attól tart, hogy alulmúlja saját magát, vagy méltatlan helyzetbe kerül, akkor legalább legyen frissen vasalt a ruhája, és időben érjen oda. Ezek a szempontok éppenséggel nem szerepeltek a menedzserek tízparancsolatában, de azon a komor reggelen, amikor a teán kívül semmivel sem tudtam szembenézni, a túlélési stratégia részének tűntek. A metróban megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Jobban elő kellett volna készülnöm, illett volna jegyzeteket gyártanom meg ilyesmi. Állva maradtam, abban bíztam, így nem gyűröm össze a kosztümömet. Néhány udvarias férfi át akarta adni a helyét, és kínosan érintette őket, hogy nem fogadtam el. Talán azt hitték, világnézeti oka van. Milyen eseményre készültek vajon az utastársaim? Lefogadtam, hogy nem olyan különösre, mint én. Egy jó nevű multinacionális gyógyszergyártó cég egyik részlegének irodájába tartottam, hogy megbeszélésen vegyek részt; a tárgyalás oka egy bizonyos apró, műanyagból és rézből készült tárgy, amely úgy néz ki, mint valami New Age stílusú melltű, de
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 15
valójában egy új méhen belüli fogamzásgátló eszköz prototípusa. Láttam Mike-on, a főnökömön a zavart, dühöt, elkeseredést, hogy megrekedt a Drakon Gyógyszerészeti Vállalat Drakloop IV nevű spiráljának (méhen belüli fogamzásgátló eszközének, IUD-jének) a fejlesztése. Az eszköz forradalmasítani fogja a méhen belüli fogamzásgátlókat, ha egyszer kikerül végre a laboratóriumból. Hat hónappal azelőtt vettek be a projektbe, de fokozatosan teljesen lekötötte minden energiámat; a költségvetési tervek, az értékesítési feladatok, a deficitek, a klinikai vizsgálatok, a versenytárgyalási kiírások, a részleg- és a régiószintű megbeszélések, valamint a megbeszélésekről tartott megbeszélések bürokratikus ingoványa, meg a döntéshozatali folyamat egész lehetetlen fölépítése. Már-már elfelejtettem, hogy tudós vagyok, aki a női termékenységgel kapcsolatos projektben dolgozik. Eredetileg azért fogadtam el az állást, mert életre szóló hivatásnak tűnt, hogy egy efféle termék kifejlesztésével és eladásával kell foglalkoznom. Ezen a csütörtök reggelen Mike látszólag csak mogorva volt, én azonban veszélyesnek minősítettem a hangulatát. Olyan volt, mint egy régi, második világháborús rozsdás akna, amelyet partra vetett a víz. Ártalmatlannak tűnik, de aki rossz helyen ér hozzá, azt felrobbantja. Én semmiképpen sem akartam az áldozata lenni. A résztvevők lassan bevonultak a konferenciaterembe. Én már leültem korábban, háttal az ajtónak, hogy kilássak az ablakon. Az iroda a Temzétől délre feküdt, fűszerekről meg távoli származási helyükről elnevezett keskeny utcák útvesztőjében. A folyamatosan megvásárlás és átépítés előtt álló irodaépületeink végében szelektív hulladéktárolót létesítettek. Jókora hulladékgyűjtőt. Az egyik sarokban óriási palackhegy
16 NICCI FRENCH
tornyosult. Napsütéses időben varázslatosan csillogott, és az aznapihoz hasonló ronda napon is volt némi esélye annak, hogy megpillanthatom a markológépet, amely még nagyobb halomba lapátolja az üvegeket. Ez érdekesebb mindennél, ami a C konferenciateremben várhatóan történni fog. Körülnéztem. Ott voltak ezek a kissé kényszeredett férfiak, akik az ausztráliai northbridge-i laborból érkeztek kifejezetten erre a találkozóra, és nyilvánvalóan zokon vették a kiküldetést. Ott volt Philip Ingalls az emeletről, az én asszisztensem, Claudia és Mike as�szisztense, Fiona. Sokan hiányoztak. Mike még jobban ráncolta a homlokát, és dühösen húzogatta a fülcimpáját. Kinéztem az ablakon. Rendben. A markoló közeledett az üveghegyhez. Ettől jobban éreztem magam. – Giovanna jön? – kérdezte Mike. – Nem – válaszolta az egyik kutató, azt hiszem, Neilnek hívják. – Megkért, hogy helyettesítsem. Mike vészjósló nemtörődömséggel megrántotta a vállát. Kihúztam magam, figyelmes kifejezést parancsoltam az arcomra, és kézbe vettem a tollamat. A tárgyalás az előző találkozóról szóló beszámolókkal és különféle gyakorlati kérdések vontatott ismertetésével kezdődött. A jegyzettömbömbe firkálgattam, azután megpróbáltam arcképet készíteni Neilről, de portrém leginkább egy szomorú szemű ebre hasonlított. Majd a kinti csatornára kapcsoltam, a markolót figyeltem, amely ekkor már belemelegedett a munkába. Az ablak sajnos távol tartotta az üvegcsörömpölés hangját, de ezzel együtt is remek élmény volt. Amikor Mike a februári tervek felől érdeklődött, erőt vettem magamon, és újból a megbeszélésre figyeltem. Neil a menstruációs időszakon kívüli méhvérzésről beszélt, és engem nevetséges módon hirtelen felbosszantott, hogy egy férfi tudós beszél egy női menedzsernek a női anatómiával összefüggő technológiai kérdésekről. Szóra nyitottam a számat, azután
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 17
meggondoltam magam, és ismét a szelektív hulladékgyűjtőre összpontosítottam. A markoló már távozóban volt, végzett a munkájával. Azon töprengtem, vajon hogyan lehet valaki egy efféle jármű vezetője. – Ami pedig téged illet… – Úgy zökkentem vissza a valóságba, mintha hirtelen megzavarták volna az álmomat. Mike felém fordult, és mindenki ránk nézett, nem akartak lemaradni a küszöbön álló piszkálódásról. – Kézbe kell venned, Alice! Valami nem stimmel a részlegen. Szóba jöhetett, hogy tiltakozzak? Nem. – Rendben, Mike – válaszoltam kedvesen. De rákacsintottam, hogy jelezzem, nem hagyom magam elnyomni, és láttam, hogy elpirul. – És megjavítaná valaki ezt a rohadt világítást? – kiáltotta. Fölnéztem. Az egyik neoncsőnek alig észrevehetően vibrált a fénye. Amikor odafigyelt az ember, olyan volt, mintha valaki az agyában kaparászna. Srccc, srccc, srccc. – Majd én elintézem. Úgy értem, szerzek valakit, aki megcsinálja – ajánlottam. Összeállítottam egy jelentést, amelyet Mike a hónap végén elküldhetett Pittsburgh-be, utána rengeteg időm maradt, ezért a nap hátralévő részében alig csináltam valamit. Teljes fél órát fordítottam arra, hogy végignézzek két katalógust, teli online rendelhető ruhákkal. A végén visszalapoztam egy csinos bokacsizmához, egy nélkülözhetetlennek tűnő hosszú bársonyblúzhoz meg egy rövid, galambszürke szoknyához. Mindezzel további 137 fonttal gyarapodna a tartozásom. Egy kedves, a sápadt arcához képest hatalmas fekete keretes szemüveget viselő sajtószóvivő nő társaságában elfogyasztott ebéd után bezárkóztam az irodámba, és föltettem a fejhallgatómat.
18 NICCI FRENCH
– Je suis dans la salle de bains* – búgta egy szenvedélyes hang a fülembe. – Je suis dans la salle de bains – ismételtem engedelmesen. – Je suis en haut!** Mit is jelent ez az en haute? Nem emlékeztem. – Je suis en haut – szajkóztam. Megszólalt a telefon, levettem a fejhallgatót. Eltávolodtam a napsütés, a levendulamezők és a kerthelyiséges kávézók világától, visszatértem a januári dokknegyedbe. Julie volt az, valami gondja támadt a lakással kapcsolatban. Azt ajánlottam, munka után igyunk meg valamit. Pár emberrel már megbeszélt egy találkozót, úgyhogy felhívtam Jake-et a mobilján, és mondtam neki, jöjjön ő is a Vine nevű helyre. Nem jön. Nincs a városban. Elment, hogy ellenőrizze, hogyan haladnak az alagútépítéssel egy gyönyörű és számos egyház szemében szentnek tekintett területen. Nemsokára véget ér a munkaidőm. Amikor megérkeztem, Julie és Sylvie a sarokasztalnál ült Clive-val. Mögöttük futónövények borították a falat. A borozót mindenfelé szőlőmotívumokkal díszítették. – Rémesen nézel ki – jegyezte meg Sylvie kedvesen. – Másnapos vagy? – Azt nem mondhatnám – feleltem tartózkodón. – Mindenesetre elviselnék egy gyógykúrát. A vendégeim vagytok. Clive épp egy a nőről mesélt, akivel az előző esti buliban találkozott. – Nagyon érdekes nő – állította. – Fizioterapeuta. Beszéltem neki a fájó könyökömről, tudjátok… – Igen, tudjuk.
* Je suis dans la salle de bains: A fürdőszobában vagyok. (francia) ** Je suis en haut: Fent vagyok. (francia)
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 19
– Valamiféle különleges eljárást alkalmazott, és azonnal jobb lett. Hát nem bámulatos? – Hogy néz ki? – Mire gondolsz? – Arra, hogy hogy néz ki – erősködtem. Meghozták az italokat. Clive belekortyolt a magáéba. – Meglehetősen magas – idézte fel. – Magasabb nálad. Körülbelül vállig érő barna haja van. Csinos, napbarnított, és elképesztően kék a szeme. – Nem csoda, hogy javult a könyököd. Elhívtad valahová? Clive méltatlankodott ugyan, de kissé hamiskásan. Meglazította a nyakkendőjét. – Természetesen nem. – Pedig nyilván szeretted volna. – Az ember nem hívhat el egy lányt csak úgy! – Dehogynem! – szólt közbe Sylvie. – Megfogta a könyöködet. – Na és? Nem hiszek ebben. Fizioterapeutaként fogta meg a könyökömet, ami azt jelenti, hogy érdekli, nem igaz? – Nem feltétlenül – válaszolta Sylvie. – De kérdezd meg tőle. Hívd fel. Vonzó nő lehet. – Természetesen… Vonzó, de van két gubanc. Először, mint tudjátok, még mindig nem hevertem ki teljesen Christine-t. Másodszor, képtelen vagyok ilyesmire. Szükségem van valami ürügyre. – Tudod, hogy hívják? – kérdeztem. – Gailnek. Gail Stevensonnak. Elgondolkodva szopogattam a Bloody Marymet. – Hívd fel! Clive arcán látszott, hogy megriadt. Vicces volt. – És mit mondjak neki?
20 NICCI FRENCH
– Mindegy, mit mondasz. Ha tetszettél neki, márpedig a tény, hogy a bulin megfogta a könyöködet, azt jelenti, valószínűleg igen, akkor majdnem mindegy, mit mondasz: el fog veled menni. Ha pedig nem tetszettél neki, akkor bármit mondhatsz, úgysem megy el. – Clive elbizonytalanodott. – Hívd csak fel! – folytattam. – Mondd ezt: Hozzám tartozik a könyök, amelyet a hogyishívják bulin kezeltél egyik este. Szeretnéd, hogy elmenjünk valahová? Talán elbűvölöd vele. Clive megdöbbent. – Ennyi az egész? – Ennyi. – És mit mondjak neki? Fölnevettem. – Mit vársz tőlem? Lakásról is gondoskodjak nektek? Elmentem egy újabb italért. Amikor visszaértem, Sylvie dohányzott és színpadiasan szónokolt. Fáradt voltam, így csak félig-meddig figyeltem. Azt hiszem, az asztal túloldalán Clive a Marlboro cigaretta dobozának mintázatában elrejtett titkos üzenetről magyarázott Julie-nak, bár ebben nem vagyok egészen bizonyos, mivel csak foszlányokat hallottam. Azt találgattam, vajon Clive részeg vagy őrült. Az italom maradékát nézegettem, úgy éreztem, kissé becsíptem. Ez is hozzátartozott a Csapathoz; az emberekhez, akikkel többségében még az egyetemen ismerkedtem össze, és akikkel később is együtt maradtunk, vigyáztunk egymásra, közösen jöttünk-mentünk. Inkább ők voltak a családom, mint a vér szerinti rokonaim. Jake ajtót nyitott, mikor hazaérve a zárba tettem a kulcsot. Már átöltözött: farmert és kockás inget viselt. – Azt hittem, későn jössz – mentegetőztem. – Megoldódott a probléma – magyarázta. – Épp vacsorát készítek neked.
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 21
Az asztalra néztem. Mindenféle cuccok voltak rajta. Fűszerezett csirke. Taramasala. Pita kenyér. Parányi gőzpuding. Tejszín. Egy üveg bor. Videokazetta. Megcsókoltam Jake-et. – Mikró, tévé meg te – mondtam. – Tökéletes. – Azután egész éjjel szeretkezni fogok veled. – Micsoda? Már megint? Te alagútépítő, te!
22 NICCI FRENCH
Kettő
Másnap reggel a szokásosnál is zsúfoltabb volt a metró. Irtó melegem volt a sok réteg ruhában, igyekeztem lekötni magam azzal, hogy más dolgokra gondolok, miközben ide-oda dülöngéltem a testek között, a szerelvény pedig a sötétben zakatolt. Eszembe jutott, hogy ideje lenne levágatni a hajamat. Ebédidőre bejelentkezhetnék. Azon töprengtem, van-e otthon harapnivaló aznap estére, vagy hozassunk valamit. Esetleg elmehetnénk táncolni. Rájöttem, hogy reggel elmulasztottam bevenni a tablettámat, amint beérek, azonnal pótolnom kell. A tablettáról eszembe jutott a spirál meg az előző napi tárgyalás, amelynek az emlékétől reggel még kevésbé akartam fölkelni, mint máskor. Egy vézna nő furakodott végig a szerelvényen, karjában nagy, vörös arcú csecsemővel. Senki sem adta át a helyét, ott ácsorgott a szögletes csípőjére ültetett gyerekkel, a körülötte állók támasztották meg. A csecsemőből csak a lángoló, morcos arca látszott. Naná, hogy hamarosan rázendített, úgy ordított, hogy lila lett a vörös arca, a nő azonban nem törődött vele, mintha nem is hallaná. Sápadtan, üveges tekintettel bámult maga elé. Bár a gyerekét északi sarki expedícióhoz öltöztette, ő maga mindössze vékony ruhát és nyitott anorákot viselt. Ellenőriztem magamban az anyai ösztön meglétét. Nulla. Azután végignéztem a körülöttem lévő öltönyös férfiakon, kosztümös nőkön. Odahajoltam egy szép kasmírszövetből készült kabátot viselő férfihoz, míg olyan közel nem kerültem hozzá, hogy láttam a pattanásait, és a fülébe súgtam:
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 23
– Bocsásson meg! Átadná a helyét ennek a nőnek? – Zavartan, elutasítón nézett rám. – Le kellene ülnie. Felállt, az anya pedig odacsoszogott, és beékelődött két Guar dian közé. A csecsemő továbbra is sírt, a nő pedig továbbra is maga elé bámult. A férfi meglehetősen erényesnek érezhette magát. Örültem, hogy végre kiszállhatok, de egyáltalán nem örültem az előttem álló napnak. Levertség lett úrrá rajtam, amikor a munkára gondoltam. A végtagjaim elnehezedtek, a gondolataim megbénultak. Az utcán jéghideg volt, a levegőben meglátszott a leheletem. Szorosabbra húztam a nyakamon a sálat. Kalapot kellett volna vennem. Az egyik kávészünetben talán megléphetek, hogy vegyek magamnak csizmát. Körülöttem mindenki lehajtott fejjel igyekezett a munkahelyére. Februárban el kellene mennünk valahová Jake-kel, valami forró és néptelen helyre. Bárhová, ami nem London. Elképzeltem a fehér tengerpartot meg a kék eget, magamat karcsún és barnán bikiniben. Túl sok hirdetést láttam. Mindig is egyrészes fürdőruhát hordtam. Ennyit erről. Jake pedig nyaggat, hogy takarékoskodjak. Megálltam a zebránál. Mikor elzúgott előttem egy teherautó, hátraléptem, egy galamb ugyancsak riadtan menekült. A vezetőre pillantottam, aki magasan fent ült a fülkéjében, és észre sem vette az alatta munkába vánszorgó embereket. A következő autó azonban csikorogva fékezett, én pedig leléptem az úttestre. A túloldalról elindult egy férfi. Először a fekete farmerján meg a fekete bőrdzsekijén akadt meg a szemem, azután fölnéztem az arcára. Nem tudom, ő állt-e meg először, vagy én. Mindketten megtorpantunk az úttesten, egymást bámultuk. Azt hiszem, ránk dudáltak. Képtelen voltam megmozdulni. Végtelen időnek tűnt, pedig talán csak egyetlen másodperc telt el. Üresség, éhségérzet mart a gyomromba, és nehezen lélegeztem. Megint dudaszó hallatszott. Valaki kiáltott is. A férfinak
24 NICCI FRENCH
elképesztően kék szeme volt. Újból elindultam a zebrán, ő is megmozdult, néhány centiméternyi távolságban elmentünk egymás mellett, összefonódott a tekintetünk. Azt hiszem, ha felém nyúlt és megérintett volna, megfordulok és követem, de nem tette, így elértem a járdát. A Drakon irodáinak otthont adó épület felé indultam, azután megálltam, és visszanéztem. A férfi még ott állt, engem figyelt. Nem mosolygott, semmiféle jelzést nem adott. Erőt kellett vennem magamon, hogy elforduljak tőle; magamon éreztem a tekintetét, mintha visszahúzott volna. A Drakon-ház forgóajtajából még utoljára hátrapillantottam. A kék szemű férfi eltűnt. Tehát ennyi volt. Azonnal a mosdóba mentem, bezárkóztam egy fülkébe, és az ajtónak dőltem. Szédültem, remegett a térdem, és úgy éreztem, mintha valami lenne a szemem mögött, mintha el nem sírt könnyek súlya nehezedne rá. Talán megfáztam. Vagy hamarosan megjön a vérzésem. A férfira gondoltam, meg arra, ahogy rám nézett, és behunytam a szememet, mintha azzal kizárhatnám a gondolataimból. Valaki bejött a mosdóba, kinyitotta a csapot. Mozdulatlanul, néma csöndben álltam, hallottam, hogy szaporán dobog a szívem a blúzom alatt. Égő arcomra szorítottam, majd a mellkasomra szorítottam a tenyeremet. Pár perc múlva ismét normálisan lélegeztem. Hideg vizet fröcsköltem az arcomra, megfésültem a hajamat, és eszembe jutott a tabletta is. Kivettem egy apró pirulát a számozott rekeszből, és lenyeltem. Csillapult a fájdalom, már csak gyöngeséget és nyugtalanságot éreztem. Hála istennek senki nem látott. A második emeleten kávét meg egy tábla csokoládét vettem az automatából, mivel hirtelen farkaséhes lettem, azután az irodám felé indultam. Reszkető kézzel, ügyetlenül kibontottam a csokoládét az aranyszínű fóliából, és nagy harapásokkal az egészet megettem. Nekiláttam a munkának. Elolvastam a
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 25
leveleimet, a legtöbbet a lomtárba dobtam, emlékeztetőt írtam Mike-nak, azután felhívtam Jake-et a munkahelyén. – Hogy telik a napod? – érdeklődtem. – Épp csak elkezdődött. Úgy éreztem, mintha hosszú idő múlt volna el azóta, hogy elindultam otthonról. Ha csukott szemmel hátradőlnék, órákig aludnék, gondoltam. – Kellemes volt a tegnap este – jegyezte meg Jake halkan. Lehet, hogy mások is voltak a közelében. – Hmmm. Én viszont kissé különösen éreztem magam ma reggel, Jake. – És most már rendben vagy? – Úgy tűnt, aggódik. Pedig sosem vagyok beteg. – Igen, jól vagyok. Teljesen jól. Te is? Nem volt több mondanivalóm, de nem akaródzott letenni a telefont. Jake azonban szórakozottnak tűnt. Hallottam, hogy valakihez beszél, de nem értettem, mit mond. – Igen, szerelmem. Figyelj, most mennem kell. Szia. Véget ért a délelőtt. Újabb megbeszélésen vettem részt, ezúttal az értékesítési részleg munkatársaival; közben valahogy sikerült felborítanom az asztalon egy kancsó vizet, és egész idő alatt meg sem szólaltam. Átolvastam a Giovannától e-mailben kapott kutatási dokumentációt. Fél négyre jön hozzám. Telefonáltam a fodrásznak, és egy órára bejelentkeztem. Rengeteg keserű, langyos kávét ittam, műanyag pohárból. Megöntöztem a szobámban a növényeket. Megtanultam a következő francia mondatokat: „Je voudrais quatre petit pains” és „Ça fait combien?”* * Je voudrais quatre petit pains. Ça fait combien?: Négy kis cipót kérek. Mennyibe kerül? (francia)
26 NICCI FRENCH
Közvetlenül egy óra előtt fogtam a kabátomat, megüzentem az asszisztensemnek, hogy körülbelül egy óra hosszat távol leszek, azután lecsattogtam a lépcsőn, ki az utcára. Épp szemerkélni kezdett az eső, és nem volt nálam ernyő. Fölnéztem a felhőkre, vállat vontam, és sietve megindultam a Cardamom Streeten, ahol taxiba ülhettem, hogy eljussak a fodrászhoz. Hirtelen megtorpantam, elmosódott körülöttem a világ. Görcsbe rándult a gyomrom. Úgy éreztem magam, mint akit megütöttek. Ott volt, alig pár méternyire tőlem. Mintha reggel óta el sem mozdult volna. A fekete dzsekiben és nadrágban; ugyanolyan mosolytalan arccal. Csak állt ott, és engem nézett. Úgy éreztem, azelőtt soha senki nem nézett rám igazán, és egy pillanat alatt élesen a tudatára ébredtem önmagamnak: éreztem a szívem dobogását, a mellkasom süllyedését és emelkedését, a bőrömet, amely riadalomtól és izgatottságtól bizsergett. Velem egyidős volt, a harmincas évei elején járt. Gyönyörűnek találtam a halványkék szemével, a kócos barna hajával meg a kiugró, széles arccsontjával. De akkor csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok kitérni a pillantása elől. Hallottam, hogy levegőért kapkodok, de nem mozdultam, és nem tudtam elfordulni sem. Nem emlékszem, melyikünk lépett először. Talán én botorkáltam felé, talán csak vártam rá; amikor egymást nem érintve, az oldalunkhoz szorított kézzel egymással szemben álltunk, halkan ezt mondta: – Vártalak. Hangosan fel kellett volna nevetnem. Ez nem én vagyok, ilyesmi nem történhet meg velem. Én Alice Loudon vagyok, és ezen a nyirkos januári napon épp a fodrászhoz tartok, hogy levágassam a hajam. De sem nevetni, sem mosolyogni nem tudtam. Csak néztem őt, a mélyen ülő kék szemét, a kissé
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 27
nyitott száját, az ajka finom vonalát. Egyenletes, fehér fogsor, bár az egyik elülső foga kissé ferde. Az álla borostás. A nyakán karcolás. A haja meglehetősen hosszú, fésületlen. Ó, igen, gyönyörű volt! Szerettem volna felemelni a kezem, hogy a hüvelykujjammal épp csak megérintsem az ajkát. Meg akartam tapintani a szőrt a nyaka gödrében. Próbáltam mondani valamit, de csak fojtott, erőltetett sóhaj jött ki a számon. – Kérlek – szólalt meg ekkor, és továbbra sem vette le a szemét az arcomról –, velem jönnél? Lehetett volna rabló, erőszaktevő, pszichopata. Némán bó lintottam, ő pedig kilépett az úttestre, leintett egy taxit. Ki nyitotta előttem az ajtót, de még mindig nem ért hozzám. Az autóban megadta a sofőrnek a címet, majd felém fordult. Láttam, hogy a bőrdzseki alatt csak egy sötétzöld póló van rajta. A nyakában kis ezüstspirál lógott bőrszíjon. Gyűrűt nem viselt. A hosszú ujjait néztem, az ápolt, tiszta körmét. Az egyik hüvelykujján fehér forradás húzódott. Akinek ilyen a keze, az gyakorlatias, erős, veszélyes ember. – Hogy hívnak? – Alice-nek – válaszoltam. Nem ismertem föl a saját hangomat. – Alice – ismételte. – Alice. – Idegenül hangzott a szájából a nevem. Fölemelte a kezét, és nagyon óvatosan, ügyelve rá, hogy ne érjen a bőrömhöz, meglazította a sálamat. Szappan- és izzadságszaga volt. Megállt a taxi, kinéztem, és rájöttem, hogy a Sohóban vagyunk. Papírüzletet, csemegeboltot, éttermeket láttam. Kávé és fokhagyma illatát éreztem. Kiszállt, és megint kinyitotta előttem az ajtót. Éreztem, hogy hevesen ver a szívem. Egy ruhaüzlet mellett belökött egy kopott ajtót, én pedig követtem a keskeny lépcsősoron. Kulcscsomót vett elő a zsebéből, és kinyitott két zárat. Nem szobába, hanem kis lakásba jutottunk.
28 NICCI FRENCH
Polcok, könyvek, képek voltak benne, meg egy pokróc. A küszöbnél megtorpantam. Ez az utolsó lehetőségem. Az ablakon át beszűrődött a kinti utcazaj, az autók morajlása. Becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt. Félnem kellett volna, és féltem is, de nem tőle, nem az ide gentől. Magamtól féltem. Nem ismertem magamra. Szer tefoszlottam a vágyamtól, mintha anyagtalanná vált volna a testem határa. Le akartam venni a kabátomat, ügyetlenül ma tattam a bársonygombokon, de megállított. – Várj! – mondta. – Majd én. Először letekerte a sálamat, és gondosan a fogasra tette. Azután szép lassan kigombolta a kabátomat. A padlóra térdelt, és kicsúsztatta a lábfejemet a cipőből. A vállára tettem a kezemet, nehogy elessek. Ismét fölállt, gombolgatni kezdte a kardigánomat, láttam, hogy kissé remeg a keze. Lehúzta a cipzárt a szoknyámon, és a csípőmet átfogva kiemelt belőle; a harisnyámhoz dörzsölődött az anyag. Lesimította a lábamról a harisnyámat, lazán összegöngyölte, és a cipőm mellé tette. Még mindig alig ért a bőrömhöz. Levette rólam a kombinét, letolta a bugyit; meztelenül, kissé borzongva álltam az ismeretlen szobában. – Alice! – sóhajtotta. Azután: – Ó, istenem, milyen szép vagy, Alice! Levettem a dzsekijét. Erős, barna karja volt, és a könyökétől a csuklójáig újabb hosszú, heges sebhelyet láttam. Utánoztam, odatérdeltem a lábához, hogy lehúzzam a cipőjét meg a zokniját. A jobb lábfején csak három ujj volt, lehajoltam, és megcsókoltam a másik kettő helyét. Halkan felsóhajtott. Kihúztam az ingét a nadrágjából, ő pedig kisfiúsan feltartotta a karját, míg keresztülbújtattam a fején a ruhadarabot. Lapos hasán szabályosan nőtt szőrzet vonala. Kicipzáraztam a farmerját, és óvatosan leengedtem a fenekén. Inas, barnára sült lába volt.
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 29
Levettem róla az alsónadrágot, és a földre hajítottam. Különös sóhajt hallottam, de nem tudom, melyikünk sóhajtott: ő, vagy én. Fölemelte a kezét, és a fülem mögé igazított egy hajtincset, azután a mutatóujjával nagyon lassan körberajzolta az ajkamat. Behunytam a szememet. – Ne! – tiltakozott. – Nézz rám! – Kérlek! – mondtam. – Kérlek! Kivette a fülemből a fülbevalót, hagyta leesni. Hallottam, ahogy csörömpöl a fapadlón. – Csókolj meg, Alice! – kérte. Soha nem történt még velem ehhez hasonló dolog. Soha nem volt még ilyen a szex. Volt középszerű, volt kellemetlen, volt szemérmetlen, volt jó, volt nagyszerű szex. De ez több mint lélegzetelállító. Egymásba robbantunk, igyekeztünk áthatolni bőr és hús határán. Úgy kapaszkodtunk egymásba, mint a fuldoklók. Úgy ízleltük egymást, mintha éheznénk. És egész idő alatt le nem vette rólam a tekintetét. Úgy nézett, mintha a legcsodálatosabb lény volnék, akit valaha látott, és ettől a kemény, poros padlón fekve szépnek, szégyentelennek, teljesen elveszettnek éreztem magam. Aztán talpra segített, bevezetett a zuhany alá, és lemosdatott. Megmosta a lábfejemet és a combomat. Még a hajamat is megmosta, nagy szakértelemmel bedörzsölte a samponnal, közben hátrabillentette a fejemet, hogy ne folyjon a szemembe a csípős lé. Azután megtörölt, meggyőződött róla, hogy nem vizes a hónaljam, a lábujjaim köze, és miközben szárítgatott, alaposan megvizsgált. Műtárgynak és prostituáltnak éreztem magam. – Vissza kell mennem dolgozni – szólaltam meg végül. Fel öltöztetett, fölszedegette a földről a ruhámat, behelyezte a
30 NICCI FRENCH
fülcimpámba a fülbevalót, hátrafésülte az arcomból a nedves hajamat. – Mikor végzel? – kérdezte. Arra gondoltam, hogy Jake vár otthon. – Hatkor. – Ott leszek – közölte. Meg kellett volna neki mondanom, hogy partnerem, otthonom, egészen más életem van. Helyette az arcomhoz húztam az arcát, és megcsókoltam a sebes ajkát. Alig tudtam rávenni magam, hogy elszakítsam a testemet az övétől.
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 31
Három
Kifulladva értem vissza az irodába. Kitéptem Claudia felém nyújtott kezéből a rám váró üzeneteket, és a szobámba mentem. Átfutottam a feljegyzéseket. Egyik ügy sem volt halaszthatatlan. Odakint már sötétedett, a tükörképemet bámultam az ablakban. Zavarban éreztem magam a ruhám miatt. Idegennek tűnt, mert egy idegen levette rólam, majd ismét rám adta. Nyugtalanított, hogy mások is észreveszik; vajon számukra is olyan árulkodó az öltözékem, mint amilyennek én látom? Talán félregombolt valamit? Vagy valamit rosszul adott rám? Minden helyénvalónak tűnt, mégsem voltam benne biztos. Kirohantam a mosdóba a sminkkészletemmel. Könyörtelenül éles volt a fény; ellenőriztem a tükörben, duzzadt-e az ajkam, láthatók-e rajtam horzsolások. Némi kiigazítást végeztem rúz�zsal meg szemceruzával. Remegett a kezem. A mosdót kellett szorítanom, hogy leállítsam a reszketését. Fölhívtam Jake-et a mobilján. Úgy hallottam, épp nyakig benne van valamiben. Közöltem vele, hogy találkozóm van, és talán későn érek haza. Hogy mikor? Azt nem tudom, teljességgel megjósolhatatlan. Hazaérek vacsorára? Ne várjon rám, mondtam neki. Letettem a telefont, és azzal nyugtattam magam, hogy igyekszem mindent rendesen intézni. Alighanem már Jake előtt hazaérek. Azután csak ültem, és azon gondolkodtam, mit is tettem. Magam előtt láttam az arcát. Megszagoltam a csuklómat, éreztem rajta a szappan illatát. Az ő szappana illatát. Ettől megborzongtam, és amikor behunytam a szememet, újra éreztem a talpam alatt a padlót,
32 NICCI FRENCH
hallottam a víz dobolását a zuhanyfüggönyön. Éreztem a keze érintését. Két dolog történhet, gondoltam, és ezt úgy értettem, hogy a két dolog valamelyikének kell megtörténnie. Sem a nevét, sem a címét nem tudtam. Kétséges, hogy ha akarnám, egyáltalán megtalálnám-e a lakását. Tehát ha hatkor kilépek az ajtón, és nincs ott, akkor az egész ügy mindenestül le van zárva. Ha ott van, akkor határozottan és világosan ugyanezt kell neki mondanom. Ennyi az egész. Őrültség volt, és a legjobb, ha úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Ez az egyetlen ésszerű megoldás. Kábán tértem vissza a szobámba, de aztán tisztábban gondolkodtam, mint a megelőző hetekben bármikor; teljesen feltöltődtem kinetikus energiával. A következő egy órában csevegtem egy kicsit Giovannával, azután lezavartam tucatnyi hivatalos telefont. Visszatértem a való világba, ügyeket intéztem, számadatokat kértem. Fölhívott Sylvie, csevegni akart, azzal szereltem le, hogy találkozót javasoltam másnapra vagy harmadnapra. Csinálok valamit ma este? Igen. Találkozóm van. Elküldtem pár üzenetet, megszabadultam az íróasztalomon heverő papíroktól. Egy napon nem lesz íróasztalom, és akkor kétszer hatékonyabban fogok dolgozni, mint most. Fölnéztem az órára. Öt perc múlva hat. Miközben a táskámat kerestem, bejött Mike. Másnap reggeli előtt konferenciahívást készült lebonyolítani, és át akarta nézni a napirendi pontokat. – Indulnék, Mike. Találkozóm van. – Kivel? Egy pillanatig azt gondoltam, a laborosok egyikére hivatkozom, de némi pislákoló túlélőösztön hatására nem tettem. – Magánügyben. Felhúzta a szemöldökét. – Állásinterjúra mész?
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 33
– Ebben a ruhában? – Valóban, kissé gyűröttnek tűnsz. – Csupán ennyit mondott. Talán azt feltételezte, hogy valami női, nőgyógyászati dologról van szó. De továbbra is ott maradt. – Csak egy másodperc. – Leült a jegyzeteivel, amelyeken pontról pontra végigmentünk. Egyik-másik tételt ellenőriznem kellett, egy kérdés tisztázásához pedig telefonálnom kellett. Megfogadtam magamnak, hogy egyszer sem nézek a faliórára. Egyébként is mit számított? Végül egy lélegzetnyi szünetben közöltem, hogy most már valóban mennem kell. Mike bólintott. A karórámra pillantottam. Hat perc múlva fél hét. Öt perc múlva. Megkönnyebbülten indultam a lifthez, gondoltam, magától megoldódott a dolog. Így a legjobb, el lehet felejteni. Átlósan feküdtem az ágyon, a fejem Adam hasán nyugodott. Adamnek hívták. Útközben árulta el a taxiban. Mást nem is nagyon mondott. Izzadság csurgott le az arcomon. Mindenütt éreztem: a hátamon, a lábamon. Nedves volt a hajam. És az ő bőrén is verejtéket éreztem. Borzasztó meleg volt a lakásban. Hogyan lehet ilyen meleg bárhol is januárban? Nem múlt a számból a meszes íz. Fölültem, és őt néztem. Résnyire nyitva volt a szeme. – Van valami innivaló? – kérdeztem. – Nem tudom – válaszolta álmosan. – Nézd meg. Felálltam és körülnéztem, mit tekerhetnék magam köré, azután arra gondoltam, miért is tenném. Szinte semmi sem volt a lakásban. Abban a szobában csak az ágy állt, így sok szabad hely maradt a padlón; azonkívül volt a fürdőszoba, ahol korábban zuhanyoztam, és egy apró konyha. Kinyitottam a hűtőt: pár félig kinyomott tubus, néhány lekvárosüveg, egy doboz tej. Semmi innivaló. Ekkor már borzongtam. Az egyik polcon észrevettem valami italt. Gyerekkorom óta nem ittam
34 NICCI FRENCH
narancsszörpöt. Találtam egy poharat, kevertem egy kevés szörpöt, pár kortyot lenyeltem, majd újabb adagot készítettem, és bevittem a hálószobába, a nappaliba; nem is tudom, minek nevezzem. Adam felült, az ágy végének támaszkodott. Egy villanásra megjelent előttem Jake csontosabb, sápadtabb teste, a kiugró kulcscsontja, a göbös gerince. Adam rám nézett, amikor beléptem. Bizonyára az ajtót figyelte, várt. Nem mosolygott, csak áthatóan bámulta a meztelen testemet, mintha az emlékezetébe akarná vésni. Rámosolyogtam. Nem viszonozta, de én hirtelen mégis mérhetetlen boldogságot éreztem. Odamentem hozzá, és felé nyújtottam a poharat. Belekortyolt, azután visszaadta. Én is ittam, majd visszaadtam neki. Közösen ittuk meg a szörpöt, majd átnyúlt fölöttem, és a pokrócra tette a poharat. Az ágyneműt előzőleg letúrtuk a földre. Most betakartam magunkat. Körülnéztem a szobában. A szekrényen meg a kandallópárkányon álló fényképek mind tájképeket ábrázoltak. Néhány könyv hevert a polcon, végignéztem őket: szakácskönyvek, egy nagy album Hogarthról, W. H. Auden és Sylvia Plath összegyűjtött írásai. Biblia. Az Üvöltő szelek, D. H. Laurence útikönyvei. Két ismeretterjesztő kiadvány angol vadvirágokról. Sétautak Londonban és környékén. Tucatnyi útikalauz sorba rakva és kupacokban. Pár ruha fémrúdon lógott vagy gondosan összehajtva feküdt az ágy melletti nádszéken: farmerek, selyeming, még egy bőrdzseki, pólók. – Próbálom a holmid alapján megfejteni, ki vagy – mondtam. – Semmi sem az enyém. Az egyik barátomé a hely. – Óh! Végigmértem. Továbbra sem mosolygott. Nyugtalanítónak találtam. Beszélni kezdtem, erre mégiscsak elmosolyodott, a fejét csóválta, és egy ujjal megérintette az ajkamat. Bár amúgy is közel voltunk egymáshoz, pár centivel még közelebb húzódott hozzám, és megcsókolt.
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 35
– Mire gondolsz? – tudakoltam, miközben egyik kezem ujjaival végigsimítottam hosszú, lágy haját. – Beszélj hozzám! Mondj valamit! Nem válaszolt azonnal. Lehúzta rólam az ágyneműt, és a hátamra fordított. Megfogta a kezemet, és a fejem fölé rakta a lepedőn, mintha lekötözték volna. Valamiféle múzeumi kiállítási tárgynak éreztem magam. Gyöngéden megérintette a homlokomat, ujjait végigfuttatta az arcomon, a nyakamon, a törzsemen, és megpihentette a köldökömön. Megborzongtam, fészkelődtem. – Ne haragudj! – mentegetőztem. Fölém hajolt, megérintette a nyelvével a köldökömet. – Arra gondoltam, hogy a hónaljszőröd, itt ni, épp olyan, mint a fanszőrzeted. Itt. De nem hasonlít a gyönyörű hajadra. És arra gondoltam, hogy szeretem az ízedet. Az összes különböző ízedet. Minden porcikádat szeretném végignyalni. – Tetőtől talpig végigmérte a testemet, mintha tájkép volna. Elnevettem magam, mire ő a szemembe nézett. – Min kuncogsz? – kérdezte, és szinte riadt volt a tekintete. Rámosolyogtam. – Azt hiszem, szexuális tárgyként kezelsz. – Nem – mondta. – Ne viccelődj! Úgy éreztem, elpirulok. Vajon az egész testem elpirult? – Sajnálom. Nem akartam. Szeretem. Mintha szennyes vol nék. – És te mire gondolsz? – Most te feküdj a hátadra! – kértem. Megtette. – És hunyd be a szemedet! – Végigfuttattam az ujjamat a testén, amelynek szex- és izzadságszaga volt. – Hogy mire gondolok? Arra, hogy tökéletesen megőrültem, és nem tudom, mit keresek itt, de olyan… – Elhallgattam. Nem találtam szavakat, amelyekkel jellemezhettem volna, milyen szeretkezni vele. A puszta
36 NICCI FRENCH
felidézésétől is élvezethullámok futottak végig rajtam. Ismét lüktetni kezdett bennem a vágy. Lágynak, újnak és kitárulkozónak éreztem a testemet. A combja bársonyos bőrén kanyarogtak az ujjaim. Mi másra gondoltam még? Erőlködnöm kellett. – Arra is gondolok… Arra gondolok, hogy van barátom. Több mint barát. Együtt élünk. Nem tudom, mire számítottam. Talán haragra, köntörfalazásra. Adam nem mozdult. Még a szemét sem nyitotta ki. – De itt vagy – mindössze ennyit mondott. – Igen. Istenem, itt vagyok! Azután sokáig egymás mellett feküdtünk. Egy órán át, két órán át. Jake mindig azt mondogatta, képtelen vagyok hos�szabb ideig lazítani, nem tudok nyugton maradni, nem tudok csöndben lenni. Most alig szólaltunk meg. Megérintettük egymást. Pihentünk. Egymást néztük. Feküdtünk, és az alattunk húzódó utcáról beszűrődő emberi hangokat és közlekedési zajokat hallgattuk. A keze alatt törékenynek és meztelennek éreztem a testemet. Végül azt mondtam, mennem kell. Lezuhanyoztam, felöltöztem, közben végig engem nézett. Ettől megborzongtam. – Add meg a számodat! – kérte. A fejemet ráztam. – Te add meg a tiédet! Lehajoltam, és gyöngéden megcsókoltam. Megfogta a kezemet, és magához húzta a fejemet. Annyira fájt a szívem, hogy alig kaptam levegőt, de kiszakítottam magam a karjaiból. – Mennem kell – suttogtam. Éjfél múlt. A lakás sötét volt, amikor beléptem. Jake biztosan lefeküdt. Lábujjhegyen mentem a fürdőszobába. A szennyes tartóba tettem a harisnyámat meg a bugyimat. Egy órán belül
LEGDRÁGÁBB SZERELMEM 37
másodszor is lezuhanyoztam. Aznap negyedszer. Ezúttal a saját tusfürdőmmel mosakodtam. A saját samponommal mostam hajat. Bebújtam Jake mellé az ágyba. Megfordult, és valamit motyogott. – Én is téged – válaszoltam.
38 NICCI FRENCH