Erdős Renée: A csukott kert by Írónők a hálón

R e

A csukott kert versek ·

AJ ANLAS \

Ezt a könyvet ajántom Inárcson, Zoltán Irénnelt, Életem megmentőjének. Akinek határtalan jósága És féltő szeretete Örködött fölöttem Ez átkozott Esztendő Minden percében S ·akinek köszönöm, Hogy megmaradt hitem az emberben.

M ü .l l e r K á r o l y k ö n y v k i a d .ó v á l l a l a i' (Ezel'ótt Gábor Áron könyvkiadó) Budapest, VII., Madách Imre-út 6.

243873

.~~...",;~~·-<Jr~!:3'~~a"-\:.

~9. L i i::~~~~ ~~&ty·~~·:;~~~

l t#tl'~~·tll1:

' ~:::.:-~~::;·~·~;!J Felelős

kiadó: Moller Kóroly

Minden

jog fenntartva

Lé·gródy Testvérek R. T. nyomása, Budapest. Nyomdavezető: Jánosl Péter.

Motto: Chi non canta: muore.

· MESTEREM ... Mesterem, meggyujtott fáklyák vagyunk ist~n kezében világítva égők:. Minden századok fölött ragyogó!<. A végtelen láncnak kis szeme vagyunk, Melyet lsten keze kovácsolt, Mely öröktől van és soha meg nem szakad. !ts elbíívö•t, zengő szobrok: vagyunk:, Bennünk lüktet a lét legfőbb dala! A halhatatlan lsten bennünk: dalol. !ts csukott kertek vagyunk:, oh, Mesterem, Egymásnak is, - Titkainkba kl lát Az Egyen kívüi, ki elhívott? ltgünk, .összefonódunk és dalolunk E véges létben; 1egymást .nem ~udva tán Mindnyájan együtt és - egyedül. Oh, minden földi érzésünk be.lehull A nagy Célba. mely lelkünk elö'tt·~agyog. önnönmagunknak v:agyunk bilincsei 1_" !ts vágyunkhoz n~m. meltó, tsak. az l~ten.

-----------:---~-----~----

---

A CSUKOTT KERT Ujra szeretem az életemet, Melyet hol megtagadtam, hol kerültem, De fényéb~ is, bűneiben is Egyképpen keserülten. S igazán csak akkor szerettem: Mikor dalt írtam és gyermeket szültem ... Nagy, bódult hangszer, amely repült Föld és ég kö'zött, tele könnyel, kéjjel S amelyet lsten elkapott kezével És rajta kedvtelve játszott, Amelyen minden földi zene És égi zengés átcikázott S a Végtelenség örök álma Ujjongva, fájva átremegett Ujra szeretem

~tetemet.

És szólo!< hozzá: Ébredj föl, Hárfa! Kit bölcsődalok szent bája megejtett S álomba ringatott, - tbredj föl, Hárfa! S énekeld meg az utolsó Szerelmet Mielőtt még lenyugszik a nap S befonnak emlékek, árnyak és évek ... Zengjen föl rajtad utolszor az ének! . S érezd magad mégegyszer végtelennek Itt, kapujában az ősznek · S egy hallgatag, csukott kertnek ...

A RÉGI BÁlVÁNY Nem azért kellett jönnöd, hogy megmutasd nekem A cwkott kertek' fényét az ősznek aranyában? A csukott kertek báját, malyekben alszik a kastély, Ahol a szökőkutak fáradtan énekelnek, És 'hol a csendben, az árnyban, Rejtelmes, hideg szépségben Áll egy karcsú szebor Áll, mosolyog és hallgat. M1ndég a régi Bálvány, kit az IdŐ nem öl meg, Kit a dalok szeretnek ősrégtől - és kinek Mindég áldozni kell: álmot, vágyat és - könnyet ...

A~HOLD . BOVÖLETÉBEN

t. És mégis, miért hogy néha Megdöbben lelkem nagy, forró sejtésben? ~ magamat látom a kert közepében? Magam!:lt látom a Bálvány szemében? És mosolyát olyan közelinek érzem, Hogy szinte ajkammal érintem lágyan És áhítatosan, mint régi ereklyét? S átfut idegemen az emlék · Minden csókróL - Hogy lehűnyom szemern S magamban suttogom: Köszönöm Istenem, Köszönöm, Istenem! Alom, csalódás, káprázat - · Távoli ének ~ A szökökutak zenélnek, Bokrok zizegnek a szélben ... Valahol egy ajtó rezzen, Kinyílni szeretne ·.,-S az alvó kastély .álmában lepillant á kertra ,___ Virágok hajlongnak a szélben A harasztos úton gyík oson végig, S a szabor szép válla körül két lepke

-, kergetőzik.

Nagy, lomha kamelia-szirmok Hullnak mint a hó, mlnt a vér El, el - mielött még az est ideér. S a csaló hold mindent elbíJvöl, megigéz! Vágyammal megcsókolom a kezét Mindég a kezét - mindég a kezét. fL

Mert ha a hold leveti fátylait S minden csaló bíJbájt a földre ejt: Dermedtségéből felenged a ker.t l':s megkezdődnek a csodák. A szökökutak vize szinte vakit! összerezzen szárán mlnden virág, Mély álmukból felijednek a fák És mind az alvó levelek.

-----~

~--··-;;r.-·.-

Reszket a. kert a hold ·fénye alatt ... Illat és hímpor bódult felhője kél A zárt bimbókat felcsókolja a szél S a kertre ráborul a nász ... ~s talapzatán megborz?ng a szobor ... · Márványereibe belefut a vér, Ajkán, amelyet a hold sugara ér: Halkan megcsendül a hang.

Zeng a szobor a hold fénye alatt! · A titkok titkát énekli: önszívét! A vággyal megszentelt csodaszép, lstennek szánt serlegét! Hallja· a dalt a föld, s a messze csillagole A mennyországon átbúg, mint halk: zene. ~s a Cherubok: kék:szárnyú serege lehajtja fejét és remeg ... DALOL AZ ~LET ... Dalol az élet valahol ... Halkan dalol. Te hallgatod ~s ágyadban nem alhatol. Száll az örök, titkos rege Megérted-e, Ha hallgatod? S szived neki kitárod-e?

(

Tárd ki szívedl Bálványokat Igy t~togat · A nagy csoda! · Ne félj és imádkozz sokat!

Dalol az élet valahol \ Neked dalol. S a rege száll ... Minden örök: - és nincs ttalál: · BUCSUZASOK Eitakarom a szememet, Mart olyan látomása van;: Melyet túlságosan szeret Eitakarom a szememet,· f. •J

·~

·•

Eitakarom a szívemet, Mert olyan messze álma van, Amelyhez út már nem vezet. Eitakarom a szivemet ... S a lelkemet átölelem, Mert szárnyalása fájva '·fáj: Maradjon a földön velem! A lelkemet átölelem ... S földig hajtom a fejemet lsten előtt, ki így kíván, Ilyennek szánt és így szeret. Földig hajtom a fejemet ... ISTEN SZÖL ...

Ez a mennyország földre küldött fénye Halk és szent Izenet Költő, mért takarod. el a szemed? Ez a megtisztult vágyak édessége, Mely Énhozzám vezet Költő, mért takarad el a szíved? lelked szárnyaid el .ne kösd! Re~üljön! Mert végtelen az Ut! t:s t:n akartam, hogy repülni tudj. S t:n küldöm néked minden látomásod, Azt ls, mely most kisért Költő, e gyáva búcsúzás miért? Kelj föl és vedd szfved, e tiszta kelyhet Mely vágyaddal tele · Menj és köszöntsd az l:letet vele! AMIKOR Ol VA SOD ... Most, most be vagyunk kerítve, látod, Minqennei ami Mbáj, szépség és élet Egymáshoz vagyunk dobva, áldozatul, csalétkül S egyetlen gúzs fog engem és téged · S rajtunk a titkos Itélet Irgalom nélkül, irgalom nélkül ...

--Mos,t, most húnyd be szemed ~s mondd el legszebb imádat,

Melyet még lsten nem hallott! Most, most én is térdre borulok S vallom, mit földi szerelmes Szívból így sohasem vallott: Udv~t az örök lemondásnak, A szemjúhozásnak · s az örök böjtnek A mennyországért, melyért gyötrődnek A főldön a legjobbak S mi ketten, isteni rabszolgák ... LÁTOD MAGADAT?

Látod .magadat a nagy tükörben? A mély tükörben, a szikrázó szépben? Az én látásomban: látod magadat? tátod, a kezed, a szemed, az ajkad? És fejed imádott ezüstjét? Egész nagy, eddig nem tudott szépséged? ts látod lelked gyémántnál csillámlóbb vértjét, Amelyen belül ott égnek álmaid, Nagyszerű álmáid a Megváltásról, Az emberi jóról és az örök Isteni lrgalmasságról? És látsz engemet? És látod: mennyire szeretlek téged? ... VIZIÓ

Hogy érzem e percben forró rámgondoiásod! Hogy érzem, hogy érzem! Állsz valahol az éjben S arcod nem látja senki, Szemed' sem látja senki, Sem csodálatos ajkad, Sem kezed reszketését. Sem nagy, kitárult Jelked ... '-

Hogy érzem e percben, hogy ott vagyok: tenálad! Az arcod melegében, A szempillád alatt,

A rtyitott ajkaid közt, Két reszkető ~ezed közt És vagyok .a szívedben s lelkedben, mely kitárult ... Hogy érzem e percben, hogy ajándék vagyok, Nagy és becses ajándék Az élettől tenéked! Egy percnek ajándéka, Káprázatos, merész, S minden titokkal teljes . S ragyogva borulok rád Messziről, messziről,

Mert tudom, nem soká tart Égy perc - és összerezzensz, Egy perc ~ és visszadobsz. Egy perc - s mindennek vége ... Lehúnyom a szemern ... Egy perc - de mély, de mély Mint az Örökkév~lóság S szédítő, mint -az t:let ... KEGYELMES ALMOK ... Kegyelmes álmc;>k idehoznak ... De én szomjatlan, elmult asszony: Színed előtt megrettenek S elrejtem arcom. Alomnak immár későn jöttél, Mámornak túlságos fehér vagy De amikor imádkozom: Akkor enyém vagy. Akkor fnosolyod csupa áldás, Hangod borral vegyes virágméz Akkor kezedre borulok És lsten ránk néz ... BUCSUZAS. Mint régi, szent királyi asszonyok: Ime, én is .kifosztom magamat lstenért és az Örökéletért ...

Levetem drága kösöntyűimet: Szavad varázsának: áldott bilincsét, Amellyel megláncoltad kezemet. <

Leoidom vállalmról a bibort, · Mosolyod fényét, melybe burkolóztam Nem akarom látni a mosolyod. ~s kiöntöm a drága, drága bort: Hangod zenéjét, hogy ne részagitsen Nem akarom a hangod hallani!

·És leveszem fejemről koronám, Mit rá a Múzsák szent keze adott Nem mondok rólad több dalt soha már! l:s toliam a kezembe nem veszem, Hogy imádott neved leírjam véle Nem küldök: i'léked többé levelet. ~s nem kérdezem: Hol jársz? Mit cselekszel? Ne lássam utad, fényed és szépséged ~s azt se tudjam: gondolsz-e reám?

· Oh) földön első, egyetlen Uram, El kell futnom szivedtöl és szemedtől Mert nem akarok boldog lenni ... Mint régi, szent királyi asszonyok tn is kitosztom magamat lstenért és az Örökéletért ... A .HALLGATÁS BORA, TAVA l. Beteltem a hallgatással, Mint valami mézes borral, Melybő! mohón, hosszan ittam .. ·. Ezzel a tilalmas lázzal ~ Ezzel a hideg mámorral, Dallal, a mlt meg nem írtam Dallal, a mit meg nem írtam. !:s álmomba belecsengett ·· Mtnt emléke régi csóknak -

1.2

Szóklcal, amik megmaradtak Szúznek, szépnek:, ha~!gatagnalc:. És édesnek: és hívónak Beteltem a t.allgatással, S most rohannék részegadva Ebben a fanyar tavaszban, Ebben a hűs zivatarban Friss daloknak záporával Valamerre - valamerre.

ll. Halk: csobbanás . . . A hallgatás taván Mi száll keresztül? Sóhajed talán, A sóhajod? Vagy álmod, mely szárnyán vitte a Kéjt És a mosolyt, vagy régi titkokért

A bánatot?

Vagy epedésed, mlnt egy nagy sirály Szállt át a Csönd felett? És hova száll? És kit keres? t:n reszketele és várom, hogy beszélj, Hogy ell\'úljon a csö~d ;és a veszély Mely erre les . . . ' · Oh, szólalj meg! Mert lélelc:z.enl fáj! Oly nagy a csönd! És- benne muzsikát Szíved, szfvem ... Mondj valamit, amítől sírni keiB lgérj valamit, amit hinni kell S én elhiszem ... Halk esebbimás ... A Hallgatás taván Ml szállt keresztül? Sóhajed talán, A sóhajod? S a

bűvös

némaság köröskörül

Derrnesztőn -:- Csak a szívünk liegedül -

S a szó halott ...

VElEKLOK ~n néked annyi dalt daloltam, Én néked oly sokat. regéltem, Én oiy nagyon szerettelek, Hogy érzem: nem hiába éltem.

Én lélekben, hitban és vágyban Oly mélyről éreztelek téged, · S oly szépek voltak álmaim, Hogy elérték az Öröklétet;

Es te is mlndent nekem adtál, Amit némán, bún nélkül kértem. És elfogadtad életem, Mit örökre néked lgértem. Oh, ajándékos gazdag évek! Ugy tüntek al, mint egy lehellet Mért megyünk .el hallgatagon Lehajtott f~jjel egymás mellett? Mért szégyenled volt gazdagságod? . Ajándékimat mért szégyenlem? A szent mélységCi perceket, Malyekben elvesztünk mi ketten? Soh'sem leszünk oly dúsak tÖbbé, Soha oly jók, lstennek tetsző!<, Mint pazarlásunk idején, Mi gőgös és örök ve?:ek16k ... úGY SZÉGYENLEM· ...

Tfzszer menekültém tőled~ Tizszer újból visszatértem ~ Elgyötörten, eÍÍlportan Oh, hová lett; régi dacom, régi vértem? Elfutottam, mert nem birtam ~s nem tudtam győzni, várni, ~ Hogy te megláss, hogy fölismerj S mert szégyeltem s untarn magam magyarázni.

Most itt állok s újra mennék Mennék messze és örökké Nem nekem való e harc már! úgy szégyenlem: nem vagyok fiatal többé ... AZ UTOLSO lEV~l

:'.

Szent banata é!Z utolsó levélnek .. , Valaki elmegy, aki eddig itt· volt, Valaki halkan, félénken búcsút mond, Valakinek a ~könnye hÚII a szóra O,. legszebb, legszebb az utolsó óra ~s bánata .az utolsó levélnek. Amire választ nem adnak, nem várnak Ami után le kell a szemet húnynl, Asszqnyi szépen bele kell nyugodni; Es hálát adni, hogy szépen lett vége Es öt pecsétet tenni a levélre, Amire választ nem adnak, nem várnak ... Bús bűbája az utolsó levélnek ... Mintha egy ajtó becsukódott volna ~ntha valaki fölibünk hajolna S megrabiOtt bús, gy,ürCítlen kezünket néznét ... S mintha lelkünket álomba lgézné Bús bCíbája az utolsó levélnek ... Ime 'egy kert, mely örökre bezárulf De örök ldncse a képzeletünknek, De örök szóval szólítja lelkunkat Es vágyunk nehéz· szárnyalt megoldja Zengő v!ze és gyémántos porondJa Örökre a miénk lett,. me rt bezárulf .... A MAGAS L!:PCSÖK Bizony emlékszem , még a magas lépcsők re Öh, messze Férfi, mondd, emlékszel-e te is? Két emelet - három - négy Hat is talán - S én életemben Sohasem jártam ily magas lépcsőkön. Oh, régi lépcsők! Titkos, hallgatag Emeleteid folyosók, fülkék, rácsok!

Homály, homály,. homály -'Nagy csönd és tiszta illatok, Amik mallett elmentem akkor S fáradtan vittem fölfelé Utolsó fiatalságom - , s talán az elsőt - · Utolsó vágyam - s talán az elsőt Utolsó álmaim - ·s tán ·a 'legszebbek:et S utolsó szomorú dalaim ... Ez voltam én - a' fáradt alkonyat Minden cso9ája - égve a lemenő nep . Bús sugaraiban - Ez voltam én. S ahogy mentem: megálltam Minden emeleten s gondoltam: vlsszatérellc:, Nem hozzám való ez az út! A magas lépcsőkön! Jobb visszatérni Hazamenni - S két kezem közé fogva Homlokomat: sírni vagy imádkozni, De fölmentem mégis, mert te akartad, Mert azt mondtad: minden erőm hiába~ lelkemnek fénye, jóság,· szeretet, Áldozat, aszkézis, minden hiába! lelkemben nincs alázat S nem volt soha. Meg kell tanulnom Az alázatot! Szeretnem kell Az alázatot! Mert csak általa Lesz tökéletes életem S fölfelé a magas lépcsőkön, Mentem ·hozzád, óh távoli férfi, KüzkÖdve, szégyenkezén és dobogó szívvel . Föl, föl a magas lépcsőkön Ragyogó tavaszi délutánon, Esős, borús, őszi alkonyaton, Zlmanl.::ós, havas téli estéken Szomorún, szomorún, szomorún Mentem föl hozzád a magas lépcsőkön ... S te vártál engem a csöndes. teremben, A magas karszékben, a lámpa mellett, A könyvek mellett, a feszület mellett, Aki követet lát vendégü!, Mert érezted, mennyi drága ajándék: Van nálam! Mennyi mondhatatlan Kincs! Mert láttad, tudtad, hogy egész .lényem

Egyetlen kincses ajándék számodra. Beszélgettünk. Miről? Mindég csak egyr&!. Te rólam és én rólad. De soha, · Soha önnönmagunkról nem beszéltünk. Tudtuk: ezt nem szabad! önnönmagunkról beszétni: veszely! önnönmagunkról - nem! Nagy tilalom! Zárt ajtó! Az En mély verem. Bűn az En! lstenkís.értés! De a Másik A Másik az szabad préda! A Másik • :i Az áldozat! Egymást gyötörni, leplezetten, nyiltan - gúnyolni egymást Kétségbeesett szánalommal Egymás szívébe törökel szúrni Mosolygón s belül megdermedit sikoHyat Egymást bekeríteni, szávai, szellemmel. Egymást gúzsba kötni, fondorlatokkat Hihetetlen játékával az észnek, Míg szívünk belül siratta magát Mint elveszett gyermek - Óh, ezt szabad volt! Ez kellett mákonynak, páncélnak is! Ez próba volt, titkos párviadal Eszeveszett gladiátori, harc S végül - egy kézszorítás!. S azután Ismét a magas lépcsők! Lefelé! .:; Es minden lépcsőfokon az eskü: "Ma utoljára volt!" Mindég az eskü: "Nem, soha többé!" S az örök búcsú. "lsten veletek lépcsŐk!" S ajkamon a szavak keserű íze, ' .. S az éles fájdaiÓm szívemben ...

....

A· sötét eme.letek pedig rám néztek A homályos fülkék ásító szájjal Es rácsok, folyosók, hallgatagon, Konokul, kárö.rvendőn néztek utánam, Ahogy mentem lefelé fáradtan, Kiégve, meddő és vigasztalan .. Szóharcoktól összesebezve, ' S vittem magammal az Alázatot! Mint valami rút, szomorú terhet, Az Alázatot, amire nem születtem, S amire azt mondtad: meg kell tanulnom, Hogy életem tökéletes legyen. 2 Erdős Renée: Versek.

Nem bírtam, lásd, nem bírtam! Inkább elhagytalak! Mintha a szívemet Téptem volna ki - úgy hagytalak el! De nem bírtam. - Nem lehetett továöb! Hisz hazugság volt minden és ürügy! Hiszen tudod, hogy hazugság, ürügy Volt min,Pen! Annyira szeretteleki S ·te annyira szerettél! Ó h, te! Ha a hangodra gondolok s a két szemedre Ha mcsolyodra gondolok s a két szemedre - Ha szavaidra gondolok, a hazugokra Te szent, te nagy, te tiszta - s hogy megölted, Meg tudtad ölni magadban és bennem Mind, ami minkej lerombolhatott, Porba sújthatott volna! Ami minket Hasonlóvá tehetett vón azokhoz, Akik apró célokért küzdenek a földön - , hogy meg tudtad ölni Ezt a nagy, zengő, gyönyörű szerelmet, Te szent gyilkos' - ha erre gondolok, Akkor lehajtern a fejem és sírok, Tehetetlenül; ~·boldogan Megalázottan · ". Elhagytalak - mert nem bírtam tovább S mintha szívemet téptem vol.pa ki De már elmúlt a fájdalom! Az évek betemették Te messze vagy és messze vannak A magas lépcsők. ·~ Most már nincs· hazugság Kegyes ürügy - virágos tilalomfák · .És nincs harc - S már én sem vagyok A régi ass~ony - Nem tudom, mi van most. Az élet úgy úszik fölöttem, Mint rabokkal telt gálya, Súlyosan - S a szívem nehéz ~ Verése mlnt egy nagy harangé. Nem hallgatom mlt ver. Te mondtad Szeigáini kell s nem nézni jobbra, balra! Ragyogtál, mint egy fejedelem Szeigáini kell - és én szolgálok ime! Tán így van jól, mert máskép nem lehet S mert Istentől, ha néha kérdezem: Örül-e ennek: v.álaszt nem kapok, Mert lsten hallgatag ...

~·

1'', .

MEG KEll ÁllNI S.em jobbra, sem balra Nincs út semerre! Meg kell állni S kart összefonva Nézni az üres levegőbe. Olyan pillanat ez, . Melyben a_ történések születnek: Szörnyű vajúdással, a távol Titkos méhében. Új sors. Új célok születésének pillanata. Várok. Kissé ijedten. Mi jöhet még? Minden volt! Mit tartogat lsten Számomra még? Mi· az, ami több, Mi az, ami fájóbb, gazdagabb, búsabb Mindannál, ami volt? Valóban Elbírnék még valam1 úJat? Elbírnék még mást, mint a pihenést? Vannak még feladatok számomra? lelkesíthet még valami harc Valamiért? lsten talán Jobban ismer engem, mint én magamat S még tartogat számomra valamit? Várok. Kissé ijedten. Rossz pillanat ez! Most mozdul meg valahol a kerék S indul nagy dübörgéssei felém. Sorsom! Sorsom! Ha letekszem elébe, Végigs7ánt rajtam. Hogyha elkapom . S felugrom rá: én vagyok úr fölötte. De érdemes? Megint akarni? Újra? Megint törtetni? ÚJra kezdeni Mindent? Nem mindegy-e Állni egy helyben vagy futni? Aludni vagy ébren lenni: ném mindegy? Olyan vagyok, mint aki már A számára szánt életet leélte S akit a halál itt felejtett És most nem tudja mit tegyen.· Semmi dolga már a földön, · Semmi kedve, semmi célja, Mindent ún és semmit se kiván És nem tartozik többé senkihez ... 2*

Sem jobbra, sem balra Nincs út semerre. Meg kell állni S kart ésszefonva , Nézni az üres levegőbe ... A NAGY SIVATAG A nagy sivatag az, melyet a lélek Teremt maga körül, mikor az alkotástől Heve kilángolt, ereje kiszikkadt. ~lettelenül, kifosztottan áll, Mint nyugvó gépezet, melynek rugóít Kiszedte a Mester keze s úgy tünik, Most ócska lom már, hasznavehetetlen, Fölösleges. A nagy sivatag az, Mikor a lélek tompa nyugalomban Hever és célja nincs. Minden ereje Ott maradt abban, amit alkotott. Csak egy él benne: a nagy kétely, Méltó volt-e, amit teremtett? Amit vágy, gondolat és képzelőerő És álmok összessége felkavart Mélyén: megáll-e tömören, szilárdan? Dacolni a közönnyel, az idővel? Mlnt ércszobor, erős talapzaton? Oh, aki sohsem állt e sívatagban Nem tudja mit jelent: szegénynek lenni! Nem, ismeri a szörnyű összeomlást! Nem' ismeri a mély szomorúságotl Nem volt soha még elhagyatott koldusi A

mű

leszakad alkotója és külön él egymaga. Megy, távolodik, idegenné válik, Titokzatossá! Feltornyosul léte Bizonytalan felhők közé, ahonnan Alkotójára úgy tekint alá, Mint ellenségre, akit letiport. A mű szárnyal, a lélek lenn hever, Körülötte sötétség és hideg. útszéli préda, akit eltapos Vagy átallép akárki. Gúny, közöny, Szívéről

Irígység, gyűlölet és meg nem értés, Mint keselyűhad, úgy vijjog felette. Azt hiszik már halott, soha fel nem kel többé! Szennyes bakók ott állnak s éhsóváran Figyelik nyugodalmát s mérges lehelletük Megfertőzi a levegőt körötte, Amíg huhogó jóslatukat mondják. Ez az alkotó bére, aki fáradt S ki nem keresi ripőkök kegyét, Ki egymaga áll álmai szigetén ~s társat nem kér, barátot nem áhít Undor, írtázás s oly szörnyű magány, Amelyen csak az lsten tör keresztül Ez az alkotó bére, aki fáradt. AZ ÖRÖK .EllENS~G ~n magamat elfeledtem Idegen életek zavarában Eltünt életem, mlnt kicsiny hajó A nagy hullámok végtelenjén. S a Gondolat, mely tüzelte agyam. Nem magamért volt, másokért, Ha édas, ha gyötrő, ha Isteni volt A gondolat. ~n mi'!oamat elfeledtem S ideg-en voltam mag~l'nnak. S önsorsom a sorsok közt elveszett. Jó volt igy: nem tudni magamról! Jó volt így: kivül állni a lélek ! Kínzó csapásain - Jó volt így Egybefolyn!· mlnt folyó Más, idegen folyamokkal Pihentem, vagy harcoltam, nem tudom. Bizonnyal ez volt az Igazi élet, Melyben nem magamat szemléltem, Melyben erőim összecsapódtak Idegen erőkkel s velük együtt Indultak valamerre - ki tudja hova.

Sokáig nem fájt semmi, magamért Sokáig láttam az életet úgy, Mint nagy. küzdőteret, amelyen

A harc közös, nagy célokért állt. Messze célokért, miket a jövendő Fog kibontani virágos ággá Szép volt így, egy láncszemnek Lenni a végtelen láncban! Parányi résznek a nagy Egészben Személytelennek, önfeledtnek Szép volt így! Mi ez, hogy most, ily hirtelen Megcsapott a fölébredés szele? Borzengek s újra magamat érzem Nézek lelkembe és ime Csupa seb ·vagyok, csupa seb Hol kaptam ezeket? Miért Hogy újra minden fáj s leginkább önnönmagam és létem? Kusza szálak Szakadozva foszlanak rólam, Amik hajdan összekötöttek A nagy egésszel! Megint az ~n, A gyötrő, régi ~n, csupaszon, egyedül. Az örök kételyektől sebzett ~n. A halhatatlan ellenség, A nappali kisértet, óh, megint ezl S én annyira embernek. ~reztem magamat már! Annyira Elszakadottnak önnönmagamtáli Már átláttam apró és láthatatlan ritkaimeni Már gúnyalódtam önnonmagam fölött, mint egy bölcs. És már nem írtam verseket S azt hittem, sohasem fogok írni - . Soha verset - Soha verset. S most itt· gunnyasztok, mint partravetett Vérző sirály, reszkető szárnyakkal, Dobogó szívvel, fuldokolva .. És jön a Dal, valamely sohasem érzett Mélységből, ·tűzzel, vérrel itatott Örvényéből az ismeretlen Létnek. Jön a Dal, jön a Dal Mint egy veszett vihar ~s rázza megtépett tollaimat ~s húz fel a földről és akarJa, Hogy szálljak, vergődjek, sikoltsak

S odavessem fájdalmaimat, Haragomat,· kétségbeesésemet Reményemet és imádságomat A tomboló szélvésznek, hogy vigye Föl; föl a siket magasokbal M~gint a hasztalan kiáltás . Az emberért! Hogy értsenek, Hogy lássanak! Megint 1'1 harc! A meztelen lélek sikolya A semmibe ---:- Megint az Én! Megint a költő! Megint a költői .Feltámadtam! El vagyok veszve ... 'LÁNGBABORlJlT VILÁG Lángbaborult világ! Harcok hangversenye, · szörriyű daloki Halálhörgés, riadó- rohamok! Tengeren süvöltő sÍörnyetegek, Amiktől az óceán mélye remegi Ágyúk haláldalú tor~a! - harci hajók! Égő városok, kikötői< ·. Lerombolt várak, üszkös tetők! Vonatok,· .sebesültekkel rohanók! Észak, dél, kelet, nyugat törgetege Amint összecs'ap, egymást tépve vadul. A föld piros és az ég ·fekete ·s az élet mlnt gabona garmada hull -··· És a halál fölötte fagyosan vonul át! Lángbaborult világ! Lángbaborult világ! '-··.

óh, ki kezedben tartod · A hadak sorsát; seregeknek ura, Mióta tart népek háborúja, Nem volt még ilyen harc a világon. ; Egyszerre sírnak mlnden anyák! A gyász, a nyomor, az árvaság Egyszerre száll szerte millió szárnyon ;_ S mfg önnön nemzetemért tör a gond, Mfg magunk harcaiért küldök imát: Hallom a többit is, amint kiált, Látom valamennyit amint könnyet ont. Hiába, Uram, ellenségeink nékünk,· Egyazon láng hevíti agyuk,

Győzni vagy 'halni: a harciszavuk.

s s s ~

jaj hasonlók. hozzánk és mind testvérünk mindnek hazája szent és hitvese áldott. mind anyatej nevelte mlnt csecsemőket Oh, ki kezedben tartod a hadak és győzelmek· sorsát: Sere~ek Ura, békítsd meg őket. TAVASZI DAl

Egy van, ami szép s ami nem múlik el ... Az örök asszonyi szívesség ... s az új élet, ami Ez, amiről énekelni kell ...

belőle

A nemzetek 'miként fenevadak Marják egymást, földön, tenger alatt S a levegőben. SzörnyO vársalak Minden, hová a szem elér. De vannak Szemek, a mlk most látni nem akarnak, ~s vannak makacsul hallgatag ajkak, Tétlen karok s ~őggel elzárt szf~ek Mik titkukat nem mondják senkinek S mik mohón élik titkos életüket. Egy van, ami szép s ami nem múlik el ... Az anyaság, mely gyógyft és sebez, .:· A gyermek, aki van, s a gyermek, aki lesz .. Az örök asszonyi szövetség ... A mosolyos, friss kötelesség, Mely áldozatkész és sohase 'fáradt .•. Az élet éber és vigyáz s fölkelti az álmos anyákat Álmukból s 'megcirógatja őket a vággyal. Tav~szi virágos almafaággal, Míg odakünn a hajnal énekel S kedves diadalát üll a Csók! S az uj élet, ami belőle kell ... Az új mosoly, az új száj, új szemek ... Mik tisztán, harmatosan fénylenek A földre ... S kis kezek, mlk ideérve Eltörlik a világnak bOneit, Uj ember: új reménység, földi béke ... ~n leesufcom a szemern, hogy ne lássak ... Ne rettentsen új arca a világnak.

kel

Szörnyeteg arca, ismeretlen arca. Nem érdekel a célja s nem érdekel a harca. Más világ volt, amelyben én születtem. Ez nem kell s magamtól elvetem, Visszaveszem tőle az életem S adom új életek élesztőjének! Adom apránként· és adom egészen, Hogy fölégjen és izig elenyésszen, Hogy csupán a más életében 'éljek ... A világ arca rút ... Oh, csupa seb! ~s förtelem! E szörrwetegnek mor;tdjak éneket? Aki nem ismer s kit nem ismerek? Nem százszor szebb: a tűzhely mellett Ulni Nap-nap után, kis munkáktól fáradtan? Szépet gondolni, szép gyermeket szülni? Várni a tavaszt, amint szépen; halkan Benyit az ajtón s lppva surran el, Otthagyva ajándékát? ... Ez, csak ez ... A gyermek, aki van, s a gyermek, aki ·lesz, ~s amiről most énekelni kell ... Kl VOLTAM? Néha, fogcsikargatva is, Még fölemelem a fejem ~s szembenézek mindenekkel. Legmagasabb Bírám előtt Nincs okpm szégyenkezni mért. Oly jó tudat, hogy ismer engem! Oly jó tudat, hogy életem, Lelkem, szívem, vérem és álmom Előtte nyilván nyitva áll! S hogy harcok, gondok közepett Fejem kezébe hajthatom ~s semmit sem kell magyaráznom. Oh, semmit sem kell magyarázncml ö tudja, hogy az életem Régesrég levetettem immár

Magamról, mint fárasztó terhet már csak a mások életében Folyik tovább, mint bús folyam,

Melyet a szomjas tenger elnyelt S a jövendő ölébe zárt Önzőn, az ős törvény szerint ... S néha mégis megmozdulok ts felemelem a fejem Mi végre, Istenem, mi végre? Ez még a régi hiúság? Szeretném, hogy. ~a ismernének? Hát l~hef ismerni az embert? Mily balgaság, hogy fájni tud Még mindig: .magány, megnemértés! Mi végre értsenek meg engem? tn vallomásaim lezártam tn magam sosem szépítettem. ts nincs mit mondanom tovább. Aki nem hisz bennem: ne higyjen! S ki nem tud érteni: ne értsen! Ki látta valaha az embert? Ha rossz volt, amit építette~: A-jövendő lerontja úgyis!.

Ki tud harcolni az Idővel? tn magam egy bús korszak voltam. Nem az egyén, nemcsak egy ember! Egy korszak tele jóval, rosszal,· Harccal, lázzal és vereséggel Tele a legfőbb vágyódással, ts a legbensőbb bánatokkal Egy korszak - Ki ismerhet ·engem, Míg el nem tűnök az időben Egy sír nyugalmas ködös mélyén? S én tudok várni -

Tudok várni ...

NtHA MAR FARASZT A VILAG ... '"

Néha már fáraszt a világ, És untatnak az emberek, A regiek s az újak is És hogy mindenkit szeretek: l:llenséget és jóbarátot Egyformán: már ezt is únom! Gyanús nagyon: hogy bűnt és vétket: Mincent megértek s megbocsátok. S hogy az embert úgy látom immár, Mint vak eszközt a Sors kezében S ezért szánom! Gyanús nagyon, Hogy a rossznak okát találom És értelmét - s nem lázadok fel S ner:l verem öklömmel fejem S nem kérdem: Mire kell ez? Mire kell az? Van: tehát kell." Minden kell, ami van!

Nem, én már forradalmár nem leszek Soha és semmiben. Mert új és régi Elóttem egy. Minden rossz és minden jól Nagyképűség azt hinni, hogy az Egy Segít az összesen! A föld Egy csomó halálraitéltnek Ideiglenes börtöne, amelyből Nincsen szabadulás. S a lélek? " Csalá;d csillag, mely néha felrepül Vetünk s u!ána visszahull a sárba. Nincs út semerre. Test és lélek Vakon forog az örök pont körül S lsten közömbös az ember iránt ... Mi ez? Öregség? Bús filozófia És boldogság nincs bennel Az öregség: Megbékülés mindennel. S én valóban Megbékéltem! Csak" önmagammal Vagyok még harcban! Senkire Nem haragszom és nem gyanakszom, Csak önmagamra és néha így szólok Magamhoz: Hé, tel Hol vagy? Merre bujkálsz? Te ágyat vetsz magadnak a magányban. Belefekszel, lehúnyod a" szemed S azt mondod: ez öregség!

Te hfmes, mázzel 'terhelt, ragyogó Gondolatok után merengsz, Mint szálló pillangók után s kezed ki nem nyújtod utánuk s azt mondod: ez öregség! Te elbabráJsz gyümölcs és vetemény között Sokraid vi-rágterhét bámulod. lesed a fejlődő palántákat, Minden feslő bimbónak fellijjongsz S azt mondod: ez öregség! lányaid nőnek! Hajadon az egyik, Hamar az lesz a másik! ~jjelente Szövöd, szövögeted jövőjük szálait, Nézel a távolba: milyen lesz A férfi, aki elhozza nekik A boldogságot, az asszonyi sorsot!? S kéred Istent, összekulcsolt kezekkel Hogy jó és tiszta legyen az a férfi, Tiszta és jó s nagyon szeresse őket! Nem kérsz egyebet számukra, csak ennyit, Mert jól tudod, hogy semmi érték A földön nem nagyobb, mint tisztaság és jóság S azt mondod: ez öregség! lehet! Oh, te, aki minden tudásért, Minden megértésért, minden látásért Oly nagy árat fizettél életedben: Ne csalj! Ne bújkálj! ~s ne tetszelegj Az öregséggel önmagad előtt! Merd kimondani, amit egész lelked Borzongva érez: a n~gy, szent eredményt, Hogy levetetted magadat magadról, Hogy megszünt benned az egyén, az Egy! Kis részecske vagy, eltűnő parány A nagy Mindenben, amit átölelsz Minden ~rőddel és minden i'máddal, Megsemmisülve a nagy tragikumban, Meiy minden embertársaddal közös S alázattal viseled glóriáját, . • Vérrel és könnyel mocskolt glóriáját Emberi voltod fájó tudatának ... ElT~VEDNI ...

Eltévadni szürke homályán Valami fásult, meg6nt búnak

28 ,{

S nem találni kifelé utat! Mintha nem is századszor járnám ... Oh, hogy szégyenlem, Istenem! Indulni ingadozó lábbal S ütközni kőbe, falba, láncba ts tudni, hogy minden hiába! Meghajszolt akarattal, vággyal Csak maradni kell, Istenem! Mint ijj, amelyet klfeszitnek S mely mindig újra visszalankad, Sok céljavesztett mozdulatnak Fájdalma és szégyene int meg S mégis mozdulnék, Istenem! S én hajdan sok csatát megnyerterni S én hajdan tudtam menekülni, Falat, követ és láncot törni, De most így ülök megveretten, Mert Te akarod, Istenem. l

Mert bármi nagy bút küldtél: vettem Fogadtam hangos örvendésset Szép bánatok aranyszögével A lelkem pirosra kivertem, Hogy megláss engem, Istenem! Még a könnyel is édeleg tem, S minden kínom felvirágoztam. Hiú voltam, ha imádkoztam, S önző, amikor vezekeltem S Te megbüntettél, Istenem. o

Küldted a bánatok salakját, Küldted a kínok söpredékét, Kis áldozatok könnyét, vérét S a tűrés hallgatag patakját, Hogy rám áradjon, Istenem! . :)

De nézd, Uram, a régi árnyak ört állnak mind és óvják lelkem! Mintha tenger úszna felettem· S nagy csillagok száguldanána!< Temetni engem, Istenem.

HUSVtrl IMÁDSÁG

Amit a lelkek gyötrődve kívánnak: . Jönne el már békéje a világnak! Hogy nemzet, nemzet sírját meg ne ássa! Hogy kialudjon a nagy gyűlölet. S jöjjön el a világ világossága. Mert hangos szájjal fennen harsonázzák De Krisztus nevét százszor megalázzák Tettel és hittel, melyet lát az lsten S amelynek magva bűnre bűnt terem Nem nyflik jóság, csak a tiszta szívben! És bánatok, gyalázatok nem múlnak, Amíg a kezek egybe nem símulnak, Míg minden fegyver nem csörren a porba, S a megbánásnak könnye nem szakad S a mult, sok bűne nem roskad halomba. Hiába áll a Kereszt! Messze fenség! Elérhetetlen jelkép! Végtelenség! Az élő Krisztust kell magunkhoz sírni! Kinek szava az örök szeretet Hogy megtanítson újra élni, hinni! Embernek lenni! Kik sakálok voltunk S vérben tobzódtunk, vérben fuldokoltunk, S feltámadván olyan tüzet gyújtottunk, Melynek füstjétől szennyes a világ Holott mi lsten gyermekei voltunk. Oh, visszatérni hozzád, lstenember, Kit megtagadtunk százszor és ezerszer És felfrissülni árjain a szóknak, Mlket te mondtál örök vigasiul Elnyomottaknak és búslakodóknak. <•

Szerteszaladt nyáj, rossz mezőket látott Ha megtalálnánk tégedet, \e áldott Szomorú Pásztor, ki sírva kerestél · Az évezredek országútjain. Hogy önönszívünkhöz visszavezetnéli

;.'l

,,/{

Amit a lelkek gyötrődve kívánnak: Jönne el már békéje a világnak! Hogy nemzet nemzet sírját meg ne ássa Hogy kialudjon a nagy gyűlölet S jöjjön el a világ világossága. ÖRÖKKÉVALÓ DOLGOK DICSÉREtE Az örökkévaló dolgokat dícséri lelkem, A Földet, mely ha változtatja ís Arculatát: örökké Föld marad, A Teremtés csodája· táncos csillag, Mely kérgén fát és virágot terem, S titkos rétegeiben kincseket rejt Élő és megfagyott tüzeknek méhe: Dícsérem a földet! És dícsérem az örök Tengert, · Minden folyamok édesanyját, Ki keblére várja a csapongó Fiakat s úgy öleli őket Végtelen szerelmével, hogy mindenürmen, Mindég feléje vágyakozzanak! ·Dícsérem a Tengert, mely ha néha Változtatja is ágyát, mindig Tenger marad, szarelmese a földnek! /'

)

De legjobban dícsérem a Napot! Nagy és szent 7 és az élet tőle jő, S minden mi termékenység és mi szépség! Dícsérem a Napot, az örökkévalót, Aki sziklákat marzsol s folyamoklit apaszt! A leghatalmasabb ő lstennek minden alkotása közt! Dícsérem a Napot!

És végezetül: d fesérem az Embert, E szánandó és furcsa héroszt, Kinek, a bölcső és a sír között EgY. percre látni adatott Mindez a sok és halhatatlan szépség, A teremtés csodálatos műve! S aki,. halandósága tudatában, L~ttán örülni és ujjongni tud·

- Egy percre csak - aztán sírjába dől, Az Örökkévalóságnak vágyával szívében ... ~S CSANNA SZÓLT . ~ . 1

Azon a boldog éjszakán igen sokat zenéltek, Fúvola szólt, pergett a dob és táncoltak a lányok, Imbolyogván a fátylak közt, Siddharta csarnokában, Az Illatban, a zajban és a piros fáklyafényben, Nagy ünnep volt! Megszületett a királyok utódja, Gyönyörű fia született az ifjú Guatamának. De éjfél- efmúlt s vánkosán nem aludott-Siddharta. Fölkelt és festett oszlopú csarnokába kilépett. Ott feküdtek a táncosnők a csarnok belsejében, A szőnyegen, a párnákon mint elfáradt pillangók. Testüket csíkozta a hold s egypár halódó fáklya ... Átmemt rajtuk és belépett a fényes. ágyasházba. Ott feküdt Ifjú hitvese, a széles festett ágyon Virágok tömege között s keblén pihent a kisded. Aludtak mlnd a ketten. Állt Siddharta s nézte őket. Az anyát és a gyermeket, vágyó szemmel sokáig. Könnyes ·szemmel és boldogan sokáig nézte őket, Aztán elosont nesztelen, hogy _föl ne keltse őket. Szólt a hú Csannának: "Kocsis, vigy ki engem az éjbe, Mert csordultig boldog szívem nem tálálja az álmot. Gyerünk az éjszakába ki és vándoroljunk ketten A fényes csillagok alatt, míg nyugtot nem találok". ~s befogá a lovakat hú Csanna a szekérbe,

~s megindultak kifelé a városból. Aludtak

A magas paloták s a kis kunyhók lakói mélyen, Mert ünnepet tartott a nép, királya örömére, Hogy végre fia született az ifjú Guatamának. S a városból kimentek ők, a két mén vitte őket. ~s elhagyták a kerteket s a virágos mezőkét: Vágtattak az országúton, mfg el nem jött a hajnal, · S útjukba ím egy agg került, egy hajlotthátú koldus, Ruhája rongy, sarúja rongy, fehér szakálla szennyes Alig vonszolta tagjait, csakúgy kúszott a földön. Siddharta szánakozva szólt: Oh, be szomoriJ aggság!

Hogy szánom őt! És Csanna szólt: Ilyen az élet útja! S tovább robogott a szekér a hajnal sugarában S ím egy kövön egy ember ült és jajgatott magában. Orcáján éktelen sebek. Haja, foga kihullott Két karja erőtelenül csüggött a föld porába, Egész, testét eltorzítá a rettenetes kórság. Siddharta iszonyodva szólt: Oh, mily szörnyű betegség. Mely ezt kínozza! Csanna szólt: Ilyen az élet útja! S tovább vonultak az úton s ím hirtelen előttük A két mén ágaskodni kezd és kényeskedve prüszköl, Fejét csavarja, és farát féktelenül dobálja, Siddharta néz és látja, hogy halott fekszik az úton Régóta temetet!enül, hogy bűze szerteárad. Sakái mardosta tagjait, szemét keselyű kivájta, Felpüffedt testén zsibongva lakomáznak a férgek. Siddharta két fehér kezével arcát eltakarta: - Oh, Csanna, milyen borzalom! Mily iszonyatos kép ez? Mily szörnyű vég! És Csanna szólt: Ilyen az 'élet útja! És '.(.isszafordu!ának ők és egyikük se szólott. De bársony szemén szomorú gondok ültek, Hősi agyában fájdalmas gondolatok cikáztak S izzó lelkét hánytorgatá a kérdé.sek kérdése: Mi az élet? S értelme mi? És hova jut a lélek? S mit ér a szépség, ifjúság a dícsőség, a kincsek? Mit ér a lét s mi célja van: életnek és halálnak? Kevéssel aztán elhagyá népét és palotáját Hitvesét és kis gyermekét, kincseit és szolgáit, leberotváJta fürtjeit s elcserélé ruháját Egy kolduséval s vándorolt soká a hos!jZÚ úton, Amely öröktől fogva egy s melynek végén: az lsten. A HOLD VANDORAl Mi tart fenn bennünket az éjszakában? Hogy bolyongjunk a hold beteg világán, Emlékeink bús ösvényeit járván Tűnt csókjaink, fájó ízét idézvén, 'És minden harcot, bánatot, mi szép volt! 3

Erdős

Renée: Versek.

Oh, rnennyi fűszer, fény és mennyi illat Az éjszakában, melyben így bolyongunk Hármasban! Negyedik az eb, Mely láncáról eloldva úgy rohan Vad, lihegő örömmel az úton, A földeken, a cserjéseken át Ugy törtet, úgy repül és visszatér, Hogy szilaj kedvét, háláját az útért S a hold csodáit arcunkba lihegje. Mi néki az éj? lilatos füvek Harmat, amelyben hempereg. Fények, amelyeknek örül. Fogoly szárnyának rebbenése, Fürj surranása a kukoricásban S mozgás, szabadság, s a felbukkanó nyúl Heves hajszája! S mi nekünk az éj? Egy holdas, végtelen sír, melybe Eleven bánatunk temetni jöttünk. Külön-külön, szótlan megegyézéssel. Sorsban, véren idegenek egymástól S testvérek a nagy, örök szenvedésben, · Mely mint a seb, ellepi a világot. Mit hordozunk, hogy léptünk oly nehéz? Hegy fejünk úgy meghajlik és szemünk Révetegen méláz az út porában? Mit hordozunk mi, hold vándorai, Kik most keltünk fel a lakoma mellől, Hol zene szólt s poharunk összecsengett? Mért kell így mennünk az országúton, Hegyek között és néma fák alatt, Mintha nem volna ·otthonunk az éjben, Mintha vetett ágy nem ,várna sehol! Mintha az éjszaka elbabonázott Rossz szellemei volnánk! Istenem! Mit hordozunk, ami annyira fáj, Hogy irtózunk otthonunk négy falától, Amely körülzár _;__ s ágyunk melegétől, Mintha koporsó volna, mely benyeli Miért kell néma bánatunkkal, Mely mint egy láthatatlan korona

•

(

Lebeg fejünkön, némán bandukolhunk: A hold alatt, mely távol van s nem ért? A Mars hosszukás sárga testét Nézni közönnyel és gondolni egyre, Mindég csak egyre? Miért e néma láz Bennünk: futni távol hegyek felé? S nekem· otthon két kis leányom alszik, örző gond alatt, a nyugalmas ágyban! Két csodavirág! ~letem virága! Munkám értelme, jövendőm reményei Mindenem a világon! Két kis lányom! ~s mégis menni kell az éjszakában, Hármasban. Negyedik az eb S tudjuk egymásról: miért kell menni Igy, S mit hordozunk, hogy léptünk oly nehéz S mintha az éjszaka elbabonázott Rossz szellemei volnánk - Istenem! Mit hordozunk! Mit hordozunk! Az ifjú férf! gyötrődő szerelmét Távoli asszonyáért - Az érett lány Vágyát a soh'sem izlett jó után, Amit egy férfi hű szerelme ad S erős keze. - Es én, a harmadik: A nagy lemondást, mely mint dús aranyPalást van vállamon és néha oly nehéz, Hogy térdem megcsuklik alatta s szememet ellepi a könny ... Jgy megyünk hárman, holdas vándorok, Az éjszakában, 'mint egy végtelen Sír mélyén - és a negyedik az eb, Mely elrohan, meg visszatér, Örül az éjszakának és a sok lllatnak! Hempereg - rohan a nyúl után Lesi a foglyot és megtorpan, Ha lassan kúszó c·sigát lel az úton. Szagolja - vakkant néki - első lábát Ovatosan és undorodva f:rinti hozzá. Majd nagy szökkenéssei Tovább iramlik - Oh, neki ' ösztöne megsúgja, hogy ez az éji út: Kaland, szépség, szabadság oly rövid S reggelre ismét ráteszile a láncot, Amit egész nap viselnie kell, Minden reggeltől, minden estig ...

S mi hárman? Mi is tudjuk, hogy hiába Ez út, e futás önmagunk elől, A hold alatt, a friss hajnal felé! Minden hiába! Jön egy pillanat, Melyben megállunk s visszaforduh.mk, Eszünkbe jut a holnap és vele Minden gondunk és munkánk, amiért A"'udnunk kell ez éjszakán, Hogy friss erőben találjon a reggel! A reggel, a józan, világos, Mel'y elől esti búnk s~égyenkezve szölc:ik És - mely ragyogva élt a hold alatt lefoszlik rólunk melankóliánk És mint az eb, hűséggel, alázattal · Fölvesszük láncainkat ... KAR VOLT KILÉPNI A NYAR KAPUJAN Kár volt kilépni a Nyár kapuján, Dús volt a rét és harmatos az erdő S a szemjazott csók eljövendő Igérete körülfogott buján, Mint élőrepkény hideg márványszobrot. Holtnak hitt vágyak virága kibomlott És bús fejemre hullt zengős, puhán. Kár vo;t kilépni a Nyár kapuján. Te és az erdő, a Nyár és a dal Egy voltatok szívembert - És az élet Csupa virágos, szűz igéret, Uj tájak felé. -Friss és fiatal Ösvényeken, melyeken sohse jártam És bekerített titkos mámorával S· megkötözött a vágy láncaival: Te és az erdő, a Nyár és a dal. És jött az ősz és tél az ősz után S új élétem felé im, útra kelt~m. De nézd, oly szomorú a lelkem : S oly tele gonddal, mint még soha tán. Fehérek fürteim s a szívem fáradt · Félek, nem bírok el mást, csak a vágyat S megszédülök, ha új nap süt reám, Kár volt kilépni a Nyár kapuján!

Menj vissza oda, ahol láttalak! Menj vissza oda, hol az erdők zengnek:! S a tó partján életre kelnek A jegenyék a sápadt hold alattSurrag a fürj és felrikolt a fácán, Fények villanak a tölgyesek árnyán S lappangva bújnak reszkető vadak Menj vissza oda, ahol láttalak! Maradj a Nyárban - és maradj szabad! Ne kívánd, hogy e bús, sok terhü élet Rád súlyosodjon!- Jobb tenéked A Nyár szerelme. - Múló pillanat Varázsa - Könnyű csókok édes terhe Nem látod életem? S várhat benne? Rabság, lemondás,. munka, áldozat . Marad~ a nyárban és maradj szabad!

Oh Kedves, Kedves, így bocsátlak: el . \ Tégedet szánva és magamat szánva · f:s megölellek utoljára A nyár legdrágább emlékeivel! S megáldom jóságod ezer áldással! lásd, lsten még adósom volt Nyárral S e könnyekkel, miket most sírni kell Oh Kedves, Kedves, így bocsátlak el ...

CSCK

Soha ki nem apadó serl.eg! Ajkak, amelyek visszatérnek · Nektárával a szerelemnek! Oh, visszatért csók! Zengő serleg! Öröktől fogva édes méreg! Tiltott itala életemnek! Most újra itt állok előtted Hunyt szemekkel - a szívem reszket! Oh, régi csoda, félek tőled! lm, eltemetett· szomjúságok t:brednek, kelnek, rámzúdulnak És nem tudott szomo_rúságok

·~.

Rejtekükből lopóznak, szállnak S a szívem, mint egy könnyű sólyom, Szárnyat bont idegen határnak ... Honnan jöttél, hogy ilyen szép vagy? S így tele titkos, tüzes fénnyel? Hogy higyjem el, hogy az enyém vagy?

Hogy higyjem el, hogy italodnak Minden cseppje engemet áhít? · Te, forrása ifjú daloknak! Megáldalak éi' fölemellek Oh régi, titokzatos szentség, Soha ki nem apadó serleg! NEVETNI ... Nevetni! - mondod és én bámulok rád. Nem mondod: ,.légy enyém!" és nem mondod: "Szeretlek!" Csak arra kérsz: ne legyek szomorú! Csak arra kérsz: nevessek! Csak arra kérsz: a bús gondolatoknak Rabláncát oldjam el, hogy szívem szárnyrakeljen S a romok fölött szálljon szabadon S röptében énekeljen! S játékos szavak egész özönével Szomorú életem ösvényeit behinted! S felvirágozod mind a sírokat, Mikbe visszatekintek Nevetni! - mondod és vidám kezekkel Töröd bilincseit multamnak - Mennyi árnyék:! S 'belekacagsz a siket semmibe, Mely életemre vár rég! ~s áttombol vakmerő ifjúságod A néma temetőn, hol Vágyalm pihennek S felkorbácsolja tetszhalottjait A multnak és jelennek!

Olyan vagy, mint a nyers tavaszi szélvész, Mely bús ava rt sodor és zsenge lombot szakgat ~ És zúdít piros-fehér szirmokat, Bús és kopár falaknak! Szélvés<z vagy s engem is sodorsz magaddal Kacagva - és szívem a kezeid közt reszket -:E szép szilaj kavargás rabul ejt Nevetek - és szeretlek. HONNAN ISMERSZ? Honnan ismersz te engemet, Kit sohse ismert férfi még? Honnan tudod: milyen vagyok?

Hogy látod így lelkemet: l!y egyszerűn és igazán? Honnan tudod, hogy jó vagyok? Mind félt ·tőlem, ki szeretett, Mind kémlelt és nem hitt nekem: Honnan tudod, hogy hű vagyok? Honnan tudod, hogy a szívem Szelid, hálás, alázatos? .. Soha senki sem tudta még . : . Es elzárt asszonyi valóm, Mily böjtökbe temetkezett S a csókom, honnan ismered? S hogy mered mondani a szót, Oly botorul, oly vakmerőn: "Az első férfi én vagyok Az első. férfi - teneked!" Hogy mondhatod ily botorul, Ily kérkedőn, ily kedvesen? S hogy mersz ígérni oly sokat, Mint könnyelmű ifjú király: Fölöttem yíg uralkodást.

Az első könnyű csókokat, Játékot, dalt és kacagást, A mámor vidám szüretét -:Mindent, ami sohase volt Honnan ismersz te engemet? · Honnan· tudod, hogy énnek1e.m lgérni és mesélni kell? S akkor lehúnyom a szemern És mindel)t: mindent elhiszek! BESZÉLGETÉS l. Ha látom gyermekeimet Öledben ülni, szavaidon csüngni: Dalokon és meséken: Azt gondolom: értük jöttél te hozzám, Nem értem. Ha látom karjaikat fejed körül, Mint puha, eleven glóriát És csókjaikat rajtad: Azt gondolom: nem az én boldogságom _;· Az ·ÖVéket akartad. S ha hallom zengő kacagásukat, Mikor veled évédnek és csevegnek: Túiárad hálával a szívem Olyan nagyon szeretlek! Már nem látom benned a régi férfit: A tétlen órák kedves társát, · Pihentetőjét a munkás napnak! Ezek a szívek forró dobogással, Makacsul hozzád tapadnak . .· Már nekik adtalak egészen Ha betegek: téged akarnak! Ha fáradtak: öledbe vágynak. S ha szomorúság éri kis szívük: Te vagy, kinél vigaszt találnak.

Én téged magamhoz hívtalak, · Hogy elbírjam életem terhét, Harcá! és szomorúságát. S ők elfogadták szíved, mint a madarat S ic:alitkájukba zártálc

Arany kalitka! Benne énekel most Szíved, a mindent megértő, fiatal, áldott! S én elfeledtem mínden harcot, Terhet és szomorúságot. És elfeledtem, miért hívtalak, S már nem is tudom, mit akartam S hogy csilloghatott kis ideig is Az asszonyi vágy bűvölete rajtam! Oh szent csalás,. mely megtévesztett engem: Hogy hívjalak:! Oh, játékos végzet! Most étzem: nem ·is tudnálak szeretni, Ha ők téged nem szeretnének ...

ll . . Asszonyom, benned sok a nagy szeszély! És sohasem tud pihenni a lelked. És keresed azt, amit panaszolsz, A harcot és a terhet! Te egy asszonyi Don Quijotte vagy S magadtól űzött asszonyi Ahasvér! Te nem maradsz meg soha az örömnél, Soha. a szerel emnél.· Te mlndenünnen fölkelsz és továbbmégy. S utadat jelzik romok és könnyele Te leteszed a teli serleget b azt mondod: Nem iszom többet. ,~

Te szerelmes vagy a lemondásba. S igazán: csak anya tudsz lenni! Te gyűlölöd magadban az assz~nyt S szégyenled a férfit szeretni ... S jöri majd nap, amikor engem is Nyűgnek és láncnak érzesz S újra kibentod szárnyaidat, Idegen messzeségnek.

S akkor elhagysz majd engemet is, Mert mindent elhagysz, ami megpihentett. Csak a gyermekeid tudod szolgálni, M~rt örök harc és lemondás a gyermek. Asszonyom, téged nem könnyű szeretni. A te szíved kínzókamra 'és szentély. S engem ily rejtektelen, egyszerű Halandót, soká hogyan is szeretnél? Elhagysz, elhagysz, tudom, de .mi lesz majd, Ha engem, e négy drága kar, nem enged? Mi lesz majd, ha rám kulcsolódik És sirva maraszt a két gyermek?-" Ök mondják: az apjuk én vagyok. is így érzem, látod. Téged még .el tudnálak hagyni, De soha a két kis lányod.

s magam

Mert engem sem szeretett senki úgy, Ahogyan ők szeretnek. Ha elválunk, úgy kell elválnunk, Hogy nálam marad a két gyermek.

S akkor a te szíved is ittmarad. A konok, az örömre irigy És akarsz, nem akarsz, szeretned kell Örökre, a sírig, a sírig.

MIT AKAR TÖLEM ISTEN? Oh, csak ez egy ne volna, A továbbmenés vágya! A megmozduló szárnyak! A messzeség varázsa Oh, csak ez egy :ne volna! Csak: meg lehetne ülni A szerzett zugban szépen! Dúdolni halk, szelid dalt, A fészek melegében Csak meg lehetne ülni!

•

Csak ne fájna a lélek · Ezernyi titkos gondja! Oh, csak az örök korbács ... Fölöttem ne suhogna! Csak ne fájna a lélek! Mit akar tőlem lsten, Hogy nem hagy megpihenni? Miért kell továbbmenni És mindég továbbmenni? Mit akar tőlem lsten? A RÉGI ARC

lm újra egyedül vagyok ... S mintha álom lett volna minden: Hazél. otthon, család Célok, küzdelmek, örömök, sírások. A valóság csak ez, .hogy egyedül vagyok S a régi Arc előttem áll és kérdez. A régi Arc! És megkérdezi tőlem: Miért élsz? En lehúnyom a szemern És mondom: Te tudod, hogy nem magamért élek Miért élsz hát? Élek a holnapért! Azokért, akik itt lesznek majd Mikor én nem leszek ... A régi Arc megmozdul, mint a felhő És újra kérdezi: Ezért élsz? ~ Akik holnap lesznek: elmúlnak a holnappal És nem köszönik meg a holnapot, Mely nékik sem lesz más: csalódás és robot! Hát nem tudod, hogy miliden élet A régihez hasonlít? Nem jobb És ner1 rosszabb! Te hajdan mást kerestél! Hova lett ez a más? Megtörve felelem: Nagyon szeretem őket! Nagyon szeretem őket!' Eletemet szolgálatukba adtam S már nem keresek semmit! És szól a régi Arc: Mért vagy hát akkor itt?

Te tudod: nem találsz meg csupán a nagy magányban! Soha örömeid közt, csak a szomorúságban! Ha rád karok fonódnak, ha rád szívek tapadnak: Engem meg nem találsz! Csak ha sírsz és magad vagy! Mért jöttél tőlük el? Hogy sírjai<! Kit keress:L itt? Téged kereslek, Téged! Mi€-11? Hogy kérdezd tőiem: Miért élsz? Hogy fölébressz A boldog kábulatboJ s emlékeztess magamra! Es szól a régi Arc: Hát emlékezz magadra! És emlékezz reám, ki szerettelek téged! leborulok a földre és könny,em megered. Es látom életem sok elpazarolt kincsét S hogy éi! múlandóságért lelkem~t kifosztottam S e' hagytam fényes útját életemnek,, a régit, Az áldozattal teljest, mely lstenhez vezet ... Fölöttem· megmozdul a régi Arc S nevet ... A lÉlEK ÜTJA Az égbolt igen magas, A tengerek: nagyon mélyek, És messzik a csillagok. De a lélek Mélyebb, mint a tengerek, Messzibb, mint a csillagok, És magasabb, mint az égbolt.' Mert a lélek lstennél van. Féltékenyen fogja, őrzi. Két sugárzó tenyerében! S érte folyton menni kell Es mindentől mindig válni, Menni, menni mind .halálig S nem kérdezni, mért ez?

EMLÉK, ALOM Ha magamra visszanézek: úgy látom, hogy nem is illek tiközétek._, Ti nevettek, ti daloltoki Engemet pedig lehúznak:. árnyak, gondok.

Nem a mindennapok gondja! De az lsten tüzes )ele rá van vésye homlokomra. Ti alusztok, ti henyéltek! Én pedig virrasztó szemmel messze jövendőkbe nézek! Ne;c;.e:m az éjszaka csendje: Dühös zenék, riadások harci rendje. úgy szeretnék könnyű lenni: Mint az álom, mint az emlék, mint a

felhő:

ellebegni!

Kiröppenni a világból! t:des emlék a .hitvesről, álom az édesanyáról! BúCSúZZATOK Még itt vagyok! Nem álom és nem emlék,Elérhető valóság! Oh, fogjatok! Ezüst hajam Símogassátok lágyan Szép fehér kezetekkel Ezüst hajam! Jó voltam-e? Mondjátok, hogy elhigyjem! Me rt úgy gyötör a kétség! voltam-e?

Hű

Én értetek: Dolgoztam s imádkoztam S remegén védelmeztem Az éltetek!

Csak ennyi ,volt! Mít értetek tehettem S már mindent odaadtam! Csak ennyi volt! Mít adtatok: Oly jól esett szívemnek! s most elviszem magammar Búcsúzzatok l Ezüst hajam Símogassátok lágyan Szép fehér kezetekkel ·Ezüst hajam!

AZ úT

V~G~N

~letem váhd~rútja beh régi már, beh régi! Mindent, amit akartam: Elértem és elhagytam. De a lelkem nyugalmát sohsem tudtam elérni! Szeretetem, úgy félek, sok a szerete.tteknek! Tán könnyebb volna éltük, Ha nem remegnék értük! S ha sokáig nem látnak, talán majd elfelednek! Súlyos fekete szárnya multnak és jövendőnek Fejem fölött kóvályog. Nem tudom, mire várok. Terhére lettem immár magamnak s az Időnek! Kiaknáztam lelkemből a jóság minden kincsét, Amit adhattam: adtam. De én jobbat akartam! S félek, mit rájuk hagytam: szomorúság és inség! Valamit kéne tenni, még egyszer, utoljára! Valamit kéne merni! Korai még pihenni! Messzire van még tőlem a-küzdelmek határa! Nem földi gondok útján szédülten összetörni Oh, nem ezt szántam nékik! Valami szépet, égit, Ami belőlem sarjadt s mlt nem lehet megölni.

:".

Nem írás és nem sírás! Nem átvirrasztott éjek: Minden anyáknak sorsa, Legyen lelkükbe oltva, FélőJem ha elmentem, hogy tőlük távol éljek! Szeretném, hogyha tudnák: feladatomnak vége! S most lsten szólít engem, · ' Hogy megkeressem lelkem Es békélten, sugárzóan letegyem a kezébe. A HEGYROL LEFEl~ l. A fák állnak a tavasz börtönében, Duzzadt rügyekkel, a fukar napfényben. Reggeli dérben és északi szélben. Állnak, kinyújtott ágakkal, epedve, Bizakodón és mégis dideregve, Várva sugárra, harmatra, melegre! S a hideg tavasz mind csaló igéret. Virág nem pattan és lomb föl nem éled, Szürke az égbolt s fagy~sak az éjek. ~s ahogy nézem a fiatal fákat:

lm ifjúkorom hirtelen feltámad. S lassan megejti szívemet a bánat. S lassan meg ü li szívemet' az emlék Mintha magam is rügyező fa lennék, Csak állnék, várnék, vágynék, dideregnéki Rügyező fa a tavasz börtönében Nappal borúban, éjszaka sötétben, S az élet messze, - Az lsten kezében.

ll. Es mikor a nyár kapuja kitárult: A szívem reszketett és ámult. S amennyi sugár mind arcomra áradt S lelkem a daloktóll'túláradt. Virággal koszorús, zengő fa voltam S amikor sirtam is: daloltam.

• És minden vihart magam ellen hívtam! S csóket a villámokból ittam.

Oh, látom a nyarat! Tüzes volt, szép volt! IBe Jó, hogy olyan rég volt!

m. Mint aki hegytetőn áll alkonyatkor S nézi a régen ismerős vidéket. Aztán megindul és lefelé ballag: Úgy fekszik előttem az élet. Mire ieérek: hűvös lesz, sötét lesz, Felszáll a csillag, kialszik a fáklya És lecsukódik álomra szemem, Szemem, mely az életet látta. SZEMEIM NAPFÉNYT IGYATOK! Szemeim, napfényt igyatok, Mert sokáig láttátok a sötétet, S mert elfakították tüzeteket Az átélt rettenetes évek. Szívem öleld át Rómát, Városod, Mely után oly hosszan epedtél! És zárd magadba az örök varázst, Melynek itt örök rabja lettél! lelkem·; .borulj le lsten e'lőtt. Kf megmért téged, mérlegén a kínnal<:, S most fölemel magához, hogy örülj S lásd teljességét vágyaidnak! Életem, daloló hajó, ússz végtelenjén a boldog vizeknek Szemeim napfényt igyatok É:; ' ré~zegedjetek meg! PIROS RÓZSA A FÓRUMON Februári napos reggel !Elmentem a Fórum mellett. lavasz volt a levegőben.

A régi kövek ragyogtak ~s alattuk: mélyen,. mélyen,

. Márványoszlopok: tövében, Tavasz első virágai: A Illa iriszek: éltek. Tavasz első virágai! Milyen hamar megszülettek S hogy örülnek föídnek, fénynek! Ám pár lépést tovább menve, Két oszlop közé plllantván: Gyökeret vert mindkét lábam, ~s megálltam - Álltam - Néztem. Két oszlop l<:özött felnyúlva, Tar gallyak közt, kevés diszben, Ringot1 bokrán a napfényben Egy kifestett, piros rózsa. Rábámultam mint csodára Álltam - Néztem S hozzá h'alkan így beszéltem:

~s csak álltam -

"Piros rózsa, hogy lehet? ÁtaJudtad a telet? Nem láttál ködöt, havat? Jég, eső, rád nem 'szakadt? .;szaki szél nem vert téged, Hogy ilyen friss a szépséged! Nem hervasztott le a fagy? Hogy ily ép és üde vagy? Nem zilált meg dühös bóra? Piros rózsa! Piros rózsat Nézd, én messze földról jöttem, fagy és köd maradt mögöttem. Fagy és köd közt a szívem: Meg is fagyott, úgy hiszem. Amit benne érzek: bánat És hidegség és közöny Te pedig itt vártál engem Mosolyogva és ragyogva, Piros rózsa - köszönöml, 4 .Erdős Renée: Versek.

Nézd, a szívem most megáradt! Nézd, a szemem: könnybe lábadt! Lábam nem tud tovább vinni úgy szeretnék itt a földön Leteküdve sírni, sírni! Azt sem tudom, hogy miért Mindenért és semmiért Tíz esztendő örvényébe Belehull a bánatom, Mind a rossz, mit átszenvedtem, Minden ütés, amit vettem Hogy mi végre, nem tudom! Nekem minden évszak tél volt! ~s minden szív kőkemény volt, Amelyhez 'a szívem ért! ~s most mégis itten állok S mindent, mindent megbocsátok! S mondok síró, halk imákat Magamért és má.sokért ... " Mintha saját szívem látnám Súlyos évek bÚs, tar ágán Ringafózni itt előttem Mintha saját szívem volna, Aki rám néz mosolyogva ~s megszólal: Hogy Jehet? Ataludtuk a telet? · Öszök rombolása hol van? A tar ágak egy halomban! Levetettük, eltemettük! Hadd nőjjön a fű felettük! Róma tavasza ragyog! Itt vagy hát - és ·itt vagyok! Viszlek friS's dalokat írni Nem kell sírni - nem kell sírni! ... Februári napos reggel

Ott á!ltarr; ·a Fórum me ll ett Tavas~ volt a levegőben,

~s, csak nézett, nevetett rám Könnyes, bús szemembe nézve, Két oszlop között felnyúlva Piros rózsa fenn az ágán, Mintha saját szívem látnám, ...

KORNELIAHOi Kis lányom, tarka ruhádban, Ahogy a gránátalmafa tövében Ulsz ,a tűzpiros virágok alatt, Olyán vagy, mlnt a serdülő Tavasz. Olyan, mint rózsaszín felhő az égen. Mely száil Róma felé, A hegyek felé, a tenger felé. A tü~et ontó Napisten nyomában ...

Ki látja, a mosolyod, hogy milyen szép! Ahogy megnyitja édes ajkad? Két szőke hajfonatad K; látja, hogy milyen szép? S két titokzatos Sibylla-szemed, Amint az Ismeretlen Elet Messze partjait nézi Oh, ki látja a te légies, halvány Idegen szépséged. , Ú'gy, ahogy én látom, szegény anyád, Ki bálványozva nézlek könnyeimen keresztül S életemet teszem, szép Virágszirom lábaid alá mint zsámolyt? Kis lányom! ha már :a sírban leszek, Akkor is így foglak látni, Kihalt tílzű szememmel, Ahogy ülsz a fr,Pscatii kertben. A gránátalmafa tövében. K;~ tarka ruhádban, inosolyogva, Öledben összefont kezekkel, Mint életemnek egyetlenegy Testté vált álma, A Szepségről, amelyre mindig vágytam. A Szepségről, melyet mindig kerestem, De nem találtam meg soha, Csak benned, kisleányom, A nagy Szépséget, mely több mint öröm. Több, mint a teljesült Vágy S több, mint az Elet Mert ls~ennél van, aki őrzi féltékenyen S ritkán mutatja meg Mert lstentől van és ezért Fájdalmas, féltett és halálos ...

A FOLYOSó

ó könnyek folyosójal Ott álltam rajtad én a krlptai sötétben, Meredt volt a szemem, ingadozó a léptem. Indultam, megtorpantam, ·meg újra visszatértem.

ó, jajok folyosójal Előttem az ajtók fényesek és fehérek:. S a vérszín szőnyegen zajttllanok a léptek.

És beiOI az ajtókon ía hangos szenvedések!

ó, kínok folyosójal 1 Fojtott fohászok és bús nyöszörgő nyögések! Vad k~iilfások kínja s őrjöngő űvöltések! ó, síró gyermekajkak, 6, jajveszéklő· vének! ó, könnyek folyosójal Hogy sírnak a szobák; nagy láthatatlan jajjal! Hogy tombolnak a lázak; sóhajjal és síkollyali Hogy harcolnak a szíve.k a néma borzalommal! lm, az ifjú anya, ki szembe kerül vélem És néz reám merőn, gondolatlan, fehéren! · ó jaj, szegény anya! Ma n~ked, holnap néketn! KISLÁNYOM Kislányom, a vtlág szép ... Repülnek benne ·szárnyak, Robognak benne gépek, S tavasztól fogva őszig Virágosak a rétek S a cslJiagok is szépek ... Kislányom, a világ szép: De kik bánatra lettünk, És fáradtan születtünk: Nekünk sok is ·e mozgás, E tarkaság, e lárma, Körülöttünk és felettünk. Mi ketten elmegyünk majd Kéz .kézben, kisleányom: Ahol a pihenés rnély, S a csillagok sem égnek, Ahol a Csönd zenél, És végtelen az álom.

ó., fáradt életemnek Fáradt virága: Szépség! Hadd legven másoké csak öröm, harc és egészség! Nekünk jó lesz pihenni Egymás mellett a 'csöndben S hallgatni az Öröklét , El nem múló zenéjét ... EGY RFGGEL

l. Két hosszú, szőke hajfonatát levágták szomorú fejéről Két drága, szőke hajfonatát S most, mint egy kis fehér. Pierrot Ugy fekszik ágyán, megható mosollyal S bábuját öleli magához. ~s siól hozzá: Ugy-e azért szeretsz, Ha nincs is hajam, ha csúnya vagyok Ugy-e azért szeretsz?

S a bábu, kékselyem ruhában Csak né:r rá nyugodt kis babaszemével Megszakad a szívem ... ll. Allok a nyitott doboz előtt, Melybe a haját tettem. Ma fésültem meg utoljára. Nézem, mllyen dus, selymes, csillogó Milyen meleg és lilatos F. két levágott hajfonat! Rajta a két szalagcsokor Ugy csüng, mlnt két, holtradermedt Kék pillangó, a lev(lgott Aranyos búzakévén . ·.

lll. Most olyan vagy drégám, mint egy kisfiú. Olyan vagy, mlnt egy pici márici A rokokó idejéből, Kinek fejére mlndjárt ráteszile Az ezüst, hajporos parókát.

S ezt a fehér selymet rácsavarom fejedre ... Nézd meg a tükörben magad Olyan vagy, mint egy kicsi maharadzsa! Mint egy halvány kis hindu herceg ... A tükörbe néz és nevetve kérdi: .,Igazán?" IV. lsten, aki harcolsz velem: Én leteszem a fegyverem, Sujthatsz reám: Nem harcolok! A bűneimet Te tudod! S te látod, ha van érdemem! Előtted nem védekezem. \

Vállam, fejem, törzsem, karom: Az ítéletre odaadom Agyam, szívem, minden Tiéd. Mint polyvát szórhatsz szarteszét S úgy eltemethetsz engemet, Mint. aki meg sem született. De ó,, az ártatlant kíméld! Ne benne sújts! Áldott kezed! Hagyd életben a gyermeket!

v. Uram, ki ujjaid hegyén A világokat forgatod, A tenger gyeplőjét fogod S- ha ráveted tekinteted A hegység szíve megremeg, A föld mardul és háborog És minden csillag lligy forog, Ahogy parancsod rendeli S feléd remeg és téged áld Ezer láthatatlan világ: Mi néked e kicsiny virág? E gyermek, e parányi lét, ·Hog'y őt a szívemről letépd És a halijl. karjába vesd? Milyen dicsőség volna ez? 'Milyen szegényes diadal?

Öh, Uram, Uram, ez a dal Jusson elődbel Nem sirok, Mert már a könnyekből elég! De úgy kapaszkodom beléd S úgy csapkodlak meg, mint a láng Mlkor az élő fába kap! · · ·Nincs lágy szavam, dalom:· finom Örjöngő anyai kfnom Reád kiáit! légy jó velem! A gyermekem! A gyermekem! A gyermekem! ...

•

Az idegen Múzso

',_

•

AZ IDEGEN MÚ'ZSA Egy ajtó csapódott be mögöttem , .. Kinn állok az utcán. Sovány batvum kezemben, S megindulok, magam sem tudom merre, Facé r cseiéd,. akit régi gazdája A Múzsa elbocsátott ... .

Megyek s egy magányos útszélen leülök és várok. Mire várok? Azt mondták nekem: Menj, elé~ volt! KiszolgáltáL Fáradt vagy .• Szomorú. Elmondtál mindent, amit akartál. Szabad vagy! Föl is út, alá is út! Fölkeresheted régi szeretődet A Dalt! Megkérdezheted, akár-e még?· Mert l'l)ióta elhagytad; bizony kissé Megváltoztatok: te is, ő isi Ezt mondták nekem s így hát .itt ':'agyok. Uiöi< a kövön. Nézem az eget. Váram, Hogy jöjJön valaki. Hogy jöjjön az új, Az idegen IV1úzsa! Álljon meg előttem! Ismerjen föl és szánja meg magárlYom, · Kivetettségern és szomorúságom. Lépjen hozzám és öleljen meg enqem! Csókeljon magához, nagy testvéri csókkal, Töltsön meg szent borzongásokkali leheljen szemeimre, hogy nyiljanak fel Új tájak és friss szépségek felé Jöjj megváltóm, Idegen Múzsal · Óh, betúk folyama hömpölyög mögöttem, 'Arián úsztatva minden friss, szabad, Erős gondolatom, érzésem! lelkem Legfinomabb rezgéselt! Könyvek, könyvekl Koporsók, melyek részenként őrzik Azt, ami bennem szellem, tűz és erő volt ~s halhatatlan lángolás! Koporsók . Tömege· gurul mögöttem, Melye~~ben halottan fekszik minden, . Mi bennem sz~~ és jó volt, szeretni érdemes! Mégis itt ülök és várok. Valahol A bíboros ég látóhatárán

Magas és fényes úton, talán már útra kelt az, akinek jönni kell, Hoqv megváltson magánytól és haláltólJ Ta!~n már megindult felém Tá'lol, távol az Idegen Múzsa! Alkonyar.omnak társa, halk, szelfd Es jóságos. Testvér inkább és jóbarát. Mlnt szerető. Mellém ül. Megfogia kezem és mesélni kezd S velem lesz, mlkor már mindenkl elhagy! Törődött öregségem vigasza, szépsége lesz 0 S haiálos ágyamnál őszinte könnyeket sfr ••• SZUlET~SEM

Hét év(;>n át hívtak a D..é,tbe. Hét évig késlekedtem. Nem volt blzalmam, gyanakodtam. Hét éven át, apám, anyám, Ott a Csallóközben, a Duna partján. A nagy házban s a kis földeken Gondoltak rám és szemüle néha némán Kérdezte egymást: Mért nem jön a .hetedik gyermek? A többiek: három fiú, három leány, ZaJongtak:, verekedtek, ettek-Ittak, Kerftést másztak, verembe estek, Kútágasra kapaszkodtak, Hintáztak s parancsszóra imádkoztak. , Apám a földjén, az istállókban, Anyám a veteményes kertben~ A konvt'!án és csak esős napokon Az ablak mallett vagy kinn a tornácon, Zsámolvon ülve varrt vagy foltozott Szakadt nadrágokat, ingeket, harisnyákat S amikor v~qe volt a napnak és munkána.S a gyermekhad aludt ők egymás mellé Olva Beszéloettek a csöndben Szép, daliás aoám S anyám, a sző'-.ehajú, kékszemO. ~s gondolatuk meQint énfelém szállt ~s' szem ük újra megkérdezte egymást: Mért nem iön a hetedik gyerme"? Hét esztendőre megszülettem. Május hetedik napja volt éppen. ·

Bátyám mesé!í, hogy s mikép volt. Egész nap nem látták a gyermekek: anyánk:at. S egy idegen nő járt-kelt a házban. Apánk arca komor volt és szeme Különös aggodalommal nézett rájuk. Alkonyatkor, mlkor a nap lement már S ők együtt kuporogtak a tornácon S egymással suttogva beszéltek: Apánk közéjük lépett éli szólt: "Kislányunk született" S arca, szeme, szakálla, homloka, Haja, mindene nevetett a nagy, sötét embernek. Másnap reggel . Apám befogatott. Hátul a szekérbe Föltett két kis borjút. Aznap volt Komáromban a hetivásár. "Velem jöhetsz", mondta a bátyámnak. S az büszke örömmel kúszott fel a bakta. A két borjút bevitték Komáromba, Eladták a vásáron. Apám Egy vég gyolcsot vett és egy ruhára való Kék kartont, fehér virágút, az anyámnak Egy másik boltban cukrot a gyerekeknelc. És sok mözsolát, fahéjat, csokoládét. A keresztelói kalácshoz. S mentek hazafelé. Egész úton Nem szó!t apám. Az arca piros volt, A szeme csillogott. Nógatta lovalt. Pattogott kezében az ostor. És közben folyton ezt a dalt dúdolta: Mlcsoda madár ·a pillangó? Talán bizony nyári dOI'\QÓ? Ej-haj, ne mondd azt! Régen tudtam én már azt! Bátyám meséli: a ház örömben úszott, Keresztelóre a rokonok mind e!iöttek. Ko.is-Keszl, Nagy-Keszi, Aranyos, Ócsa. Kivonult ünneplő fekete ruhában. A férfiak rázták apám kezét. Az asszonyok, a ma!=las főkötőkben Körülülték a gyermekágyast. levendula- és rozmaringszaguic volt, És suhogott ráncos barézs-ruhájuk S aióluk kHátszott az alsószoknya

lerakott, kemény horgoltszélű fodra. ts kézről-kézre adtak engem, Aki egy fehér vánkasba kötözve, Fintorgó arccal bámultam reájuk, Az apám két nagy, fekete szemével S széltak az asszonyok anyámhoz: ,.Három hetes szám! Mári lelkem. Meglátod, szerenesés lesz ez a gyermek· ... A HÁZAM Mázolómester építtette, Kinek királyi volt fantáziája s pénze. Kacsalábon forgó aranypalotának Akarta s ezért tarkára festette színekkél. Fapárkányai tele drádákkal ragyogta·k. Egy nagy tornya is van s mellette sok apró. Délnek, zömök-oszlopos üveges loggia, · Nyugatnak festettüvegű veranda, Kápolnaszerű, Terrasse a nagy hársfa alatt! Fából faragott karyatidok, stuccóval borítottak, Tele színekkel, minden bejárón. A kertben Festett lugas, karcsú oszlopok tartják. ts oszlopok, karyatidok, párkányok és drádák Mindenfelől. Keletnek pedig, · A kis parkra a hálószobák ablakai néznele Kis várkastélynak építtette, mert úr volt. Régifajta, gőgös iparosmester. Gyönyörű lovakat tartott, mondják. S az istállót is festett faburkolattal tpíttette. A lovak neve még Ott van a falon fölírva: Irén, Szende és Táncos. Epikur vc•lt a mázolómester. Kövér ember és fantáziája vérmes. úgy látta a szépet, mint lorenzo de Medici. Es minden ajtót, minden kilincset, Ami a b.ázban volt, remekbe tervezett. ts művész keze vésett és festett. Gyűlölte a síma felületeket Kívül a ház falára kúszó szőlőil'!dákat S leveleket festett. Belül ragyogtak a freskók. Minden szeba olyan volt, úgy mondják, Mint egy. kis paradicsom.

Mire én 1deértem. ~ házhoz: Eltűnt róla a külsö, belső pompa. A freskók alatt töztek,' mostak, sóroltak. A kommün is megtette a magáét. Tépett tapéták, átázott falak. A hajdani szépség haldoklása volt Amit találtam. Egy elátkozott vár. A park sCírú vadon, a gyümölcs~sben Gondozatlan és haldokló gyümölcsfálr · Azóta kitataroztuk. Három éve, Hogy folyton munkások kopognak a házban Ahány Iparos, mind megfordult benge De sohase lesz benne többé A hajdani fény és pompa! Egy szegény költő nem bírja azt, Amit eov !)a?dag mázolómester! Megváltocolt bizonv a stflus is. Nincsenek benne széles heveröle Ö~!ös zsöllvék, eszem-iszomra·. Berendezett ebédlő. Csupa sz!goró, merev bútor, Am·i nem kínálja a pihenést, az élvet. Mintha egy zárdából visszatért Szerzetes lakná, aid Nem ismer kényelmet és henyeségel S magával hozta szellemét , Régi kolostorának. Ámde Tavasztól kezdve késő téllg Nyíló virágok özöne díszíti. Virág, virág, virá~, virág · A háznak minden vzegzuga, S ha végigmegyek a szobákon, · A lelkem mosolyog és gondolom magamban: Sokat nem értem el e sok Harccal s e sok írással! De azt elérem mégis, Hogy életemnek alkonyán, Ami körülvesz: két viruló leány És viruló virágok.· A ZENGÖ ÖSVÉNY

A gyümölcsösön végig, egy széles ót ve;et. Rajta kétfelől, apró lila szekfű szegelye.

SzelefO rengetege - két· illatos szaJag S rajta a méhek zümmögve szedik a mézet. ·Ki- és babújnak a kelyheken ~s dalolják, milyen jó, milyen édes, Milyen áldott zsákmánya a tavasznaki S én véglgmenve a szakfOk között, Azt gondolom magamban: Ime, a zengő ösvény, melyet egy életen át Kerestem, vártam, énekeltem! S amelybe élete'm most belefutottl Ime, amire vágytam már serdülő koromban: Hogy legyenek m_ajd gyermekeim, · Akiket ápoljak, szeressek, · .Hogy legyenek fáim, virágaim, Akiket ápoljak, szeressek! S mert nem lehetett: feltámadt ~ennem a nagy tíixA harc és alkotás nagy tü.ze · t:s nem volt békém az életen át És nem volt pihenő percem, Me rt csalt a magány ·gyönyö rO pompáJa, A gyermek, a zengő ösvény: Az. élet nekem termett formája -És írtam ... Most itt vannak. Mlre elértem őket. . A fejem megszürkült.. S ahogy járom az ösvényt S hallom, hogy zümmögnek a méhek, Azt gondolom maqamban: Öh, csak volna időm, sokáig itt maradni! Hogy lássam terebélyeseknek a fákat, Amiket ültettem ebben a kertben! óh. csak ne kellene hamar elmennem Innen, Hogy láthatnám gyermekeimet Sugárzón az életben állni! Óh. csak elfeledhetném, ami volt· Harcalm keserűségéti A gyűlölséget, ami kísért, a fégyverek élét!. Oh. csak elfeledhetném magamati Hogy ölvaqna fel létem a létben Hogy mint az illatot a levegő felissza És lelkem úgy tárulna ki Az örökkévalóság felé. Mint ahogy itt, ez a virágos ösvény!

(

És zengve·s a nyár illatával . Várná, hogy rajta eljöjjön az lsteo s oilla~tásával szép csendben megáldja ... A HAJNALI HOlD A hajnali hold a kertem· fölött Piros, vigyorgó képpel áll, Mlnt hazafelé térő részeg, Akit valami furcsa látvány Megallított s most fesztelenill S jókedvű vihogással ámul Igy áll a hold a kertem fölött És néz- s ezt gondolja 'talán. Nlni, a szegény költónó kertjel Harminc salátaágy van benne! A túloldalon tenger szamóca! De hová tCJnt a hólepel róla? Volt, 'nincs! S a szegény költónó várja: Hogy kinőjön a salátája S a szamóca nagy bokrokat hozzon! Holott most majd beál: a fagy · S eper és saláta kifagy. Ez sem utolsó dolog ám itt! Nézzük meg ~csak az almafáít! Egy sorban tíz - s mind téli Calvll, Kísérletkép ültette ell Nyakam reá, ha kitelel, \ Ezen a kavicsos, homokos, 'rongyos, Rossz rákoshegyi talajon! -Dehát ez nem az én bajom! Csak mu!atok, hogy mennyi hittel És bizalommal, szaretettel Becézgetik itt ezt a kertet! És hogy mennyi pénzt beleverneki S nem tudnak aludni a gondtól, Hogy tavasszal ezt s azt teszik S a pajor mindent megeszik. A lóféreg sem marad hátra, S a szép tavaszi lombokat A cserebogár mind lerágjal Szép kis költői gazdaság ez, Csal< pénz kell· hqzzá, et>ugatta! És ezzel nem számolt a gazdal i Erdős Renée: Versek.

(

Ezt gondolván, az égi úton · A fehér felhő-pocsolyák ~öit Nevetve tovább tántorog ~ hold, a víg hajnali részeg! Es észre sem vesz az ablakná!, Amint túsan utána nézek .. GAlAMBOK A rózsaszínű ég alatt · Galambjaim repülnek A dúcból a tetőre Mint zizegő hegedúszó Olyan szárnyuk zenéje Közlilük egy bukfenC'et vet a légbe -· Párjának szerelemből · S lstennek örömére. STUX Kutyám kullog a gyümö1csösön át. lehajtott fejjel, flgyelőn. Szaglássza a föld fanyar illatát. Es föltekint, ha veréb surran el Feje fölött s közönnyel néz utána. A kerítésen túl az égbolt arany tálja Rajta az óriás tüzes narancs A lenyugvó nap. Stux úr hátratorpan Megáll s a nagy csodára rámered. Aztán hirtelen leszegi fejét, Megfordul, a farkát lába közé kapva, Döobent lélekkel lszkol kifelé - · Meleg szemében titok és alázat ... A SZOBOR A szabor az udvar közepén Ké't karját fölemelve áll Kecsesen, némán, hidegen Ifjú nő - valakire vár De senki sem jő, csak az est, De senki sem jő, csak a szél, Ki a tár lombak közt zenél Valami lankadt esti dalt -

De senki sem jő, csak a hold Ak:i ráveti sugarát Pazarlén és kegyelmesen. S ez olyan, mint a szerelern ...

NOVEMBERI HAJNAL Mityen szelid hajnal pihent a kerteni A Illa ég sei"yem palástban állt · ~s várta' a nap első sugarát. Rrgó, cinege megkezdte dalát A nagy fenyöle közt s a súrú berleekben __, A fák fölött halványkék köd szltált. Nagv száraikon a dús krizantémek Egymás felé merengve imbolyogtale S gyémánt karéja a búcsúzó holdnak: - Tünd,tlri ékszer a Illa paláston Még csillogott, örömére az égnek. o

Álltam a nyitott ablaknál s lenéztem. Némult gyönyörrel éreztem a hálát Mely.-e nincs szó s melyet csak lsten ért 'meg~ KÖSZÖNET A KIS DOlGOKr;IH Uram, már mindent megköszöntem Néked! A nagy dolgokat mind-mind megköszöntem: ~!etet, munkát, gyermeket, jövendőt. Ime, csupán a kis dolgok maradtak Mikről talán szólrii sem érdemes .már. S elcsépelt" szavak mlt mondhatnak Néked Arról, mi bennem Általad megérett És mindig ·új és mindegyre erősebb: A gyerm~ki hit, mellyei hiszek Benned Most már csak kis dolgokat köszönöle meg. Azt, hogy az éjszakámat átaJudtam Este tíztől, reggel hatig. r;s álmom / Gond és gondolat ketté nem szakítá S hogy reggel jókor, kertembe kilépve, láttam a körtefák bíboros lombját Szelid pompával állani az őszben 5•

És láttam az· utak szekfQszegélyét Ezüs•ös fénnyel csiliogni ci dérben, láttam Cl hideg reggeli napfényben Vidám gi3lambjaim aranycsoportját A háztetőkön magasan cikázni S a p1ros krizantémek bokrait Az út me ll ett -.:. s ahogy két karcsú pávám Kényes léptekkel sétál 9 lehullott És Őszre vált zsályák, pirosló Szirmai között, csipegetv'e bennük, .. · Oh, m!ndez apróság, tudom, tudom S hogy cscmetélm duzzadó rügyek Igéretével várják a tavaszt S az öreg fák is mind erőben vannak ·s hogy két kutyám ficánkolva követ Sétárnon és crül, ha nevOket. kimondom S hozzám somfordát egy simog_atásért Apróság minciez. Óh, de köszönöm, Mint haja an a nagy dolgokat köszöntem ,::_ Hisz előtted kicsiny, nagy egyre !'Jlégy · S már az én lelkem sem tesz különbséget, Mert Tőled jön mindenféle ajánd.ék És minden nap: ajándék, mlnden óra · ·:í. És minden perc. S hogy ezt a kék eget Borítottad fölém e reggelen Apró fehér felhők: szegélyzetével, S hogy kis almafám (ljra kivirágzott Az ősz puha, szeszélyes ·melegében 5-fehér pompában áll a pirosló gallyak közt: Ezt a .csodát ls köszönöm Neked l Me rt benne ·életemnek ősz ét látom Termékenven - Az életemnek őszét, Melyet kegyelmed szépséggel megáldott. o

HAJNALBAN FÖlKELTEn A CSÖND Hajnalban fölkeltett a csönd Es szobámnak zárt ajtaján Egy fehér árnyék tündökölt, Mint karcsú, fátyolos leány S tárt karokkal köszönt.

,·

Az ablak: tárva-nyitva állt ILenéztem - lenn a kert aludt. Az ég egy nagy opálpalást ~s rajta· egy gyémáritkaréj, A hold sarlója állt. A vadgalamb még nem dalult, Es nem rezxent falomb, levél, Es minden csillag messze volt S az. elbCívölt bokrok fölött A hold, a hold, a hold .._. .

S kelet felől pirult az ég, Mlnt szűz menyassz:ony, aki áll A nász· előtt és sz íve ég Menyegzős vágyak szent tüzén S mégis maradna még ... De tűnt az árny és n9tt a fény S a hajnal és reggel között TOzes, biboros szekerén Szarelmesen jött fel· a nap Az égi vqjegény. l

S ekkor megrezzent rninden ág.S minden fészek életre kelt · Es összesuhogtak a fák Es megkezdte a vadgalamb Búgó meleg dalát. Oh, szépség! Oh, reggeli fény! Suhogj bokor! Dalolj madár! - Itt' voltam a Nász ünnepén 5 most vidáman és részegen Ágyamba fekszem én. 'A VÁGYTALANSÁG DALA

Oh, áldott Vágytalanság! . Soha nem ízlelt béke!· Oly tiszta vagy és hűvös, Mint ~ szférák zenéje Mint fehér s'elyem párna, Melyre a fejem hajtom. · Mint n.yári, meleg pázsit, Hdl megtalált az alkony.

Oh, áldott Vágytalanság! A szívem úgy ring benned, Mint csipkés bölcsőjében Az elaltatott gyermek, Kí nem tudja álmának Hol kezdete, hol vége, · S nem nyugtalankodik Mllyen lesz ébredése. Oh, áldott' Vágytalanság! Nem ismert, legfőbb Szépség! Hasonló vag;: egy ékes, Mákonnyal telt pohárhoz H::Json' ó a:z: álomhoz·Hasonló a. Halálhoz ...

ÖS! Nét>a elém térdelnek mind a ketten, S két karral átfognak nevetve, S tündöklő szemük kék taván Ragyog a nagy gyermeki hála, Ilyenkor szép szavakat mondanak, Meghatók, gyöngédek, hlzelgők. Kivált a nagyobbik! Ú'gy tud nézni, Hogy tőle szemembe szökik a könny, S a szívem megremeg. "Te drága ·Patyu!" Igy szél - "te áldott, milyen jó nekünk, Hogy te vagy az anyánk! Senki se tud Olyan jó lenni, mint te. A világon Nincs nálad jobb anya! Ú'gy szeretünk És olyan büszkék is vagyunk rád: Mert ahol a neved kiejtlk. Mindenki dicsér, hogy te Jó író vagy És olyan jó nekünk, hogy az anyánk vagy S rád büszkék lehetünk!

A kicsi szói: "Mi ketten olyan boldogok vagyunk!" Mi vagyUnk, a két legboldogabb gyermek. Azért is kacagunk és kiabálunk folyton, Oly jó nekünk: gyereknek lenni! Akarod. hogy táncoljak valamit? Valami szép táncot, amit magam · TaláloK ki. Mit adhatok én neked Mást, mint egy kis táncot?

Es már szalad - · Elbújik, egy sz'ekrény moge Fejére kis fehér turbánt csavar, ~yakára vet egy fátyolt., Derekát Meglröti egy darab régi selyemmel, S jön, Szertartásos piruetteL Enekel és táncoL Karcsú dereka hajlik. lábai röpködnek. Karjai lengetik A fá~yolt. Két szép tömör szőke compfja Repül .a levegőben. lebeg ide-oda, Sarkán forog sokáig. Fölrebben. Es mint egy szöcske, olyat ugrik ,S végül a földre teszi ·egyik térdét, Derekát megcsavarja, hátrahajlik. Nagyot kacag ---' s vége a mutatványnak. En és a nagy lelkesen tapsolunk, S ő kipirulva hajlong. Köszöni A lelkes ünneplést. Bü~.zke, hogy tetszett. S én gonddlom: érdemes volt születnem, Erdemes. volt küzdenem, sírnom, írnom, Hogy ezt a kís 'táncosnőt lássam, Az örömnek e kicsi hercegnőjéti S a másikat! Hogy ezt a kettőt lássam, S · halljam tőlük, hogy milyen boldo.gok, S lássam szemükben e gyermeki hálát. Ök bajról/ gondról nem tudnak még semmit, Haragos szót, civódást sohse hallnak • S nem ismerik félelmét a jövőnek, Ök azt hiszik: én olyan jó vagyok, S olyan erős, hogy jövendőjüket Eppen olyan boldoggá tehetem majd, Mint gyermekkorukat. Nem is Gondolnak arra, hogy Patyu / Egyszer csak eltűnhet közülük Eltűnhet úgy, hogy vissza sohse tér? S akkor ők itt maradnak ketten S az Elet jön,. az Elet! - Istenem! Miért ez a. melankólia? Miért Sírok, ha erre gondolok? Mit ér E meddő töprengés? Mi haszna? Mindenki árva itt ezen a földön, S mindenki harcol. Harcoljanak ők is! Mindenki szenved. Szenvedjenek ők is! Az örök törvény őket is köti S nékik ls virul az örök reménység -

·11

Nekik is lesznek áldott perceik. Mint nékem voltak. Oh, me rt jó az lsten. !:s szereti az őket ·szeretőket. s megerősíti a benne hivőket ö fog vigyázni életükre - Amen. APRILIS A KERTBEN Alkonyatig lenn dolgoztam a kertben, Az eperágyakról gereblyével leszedtem A. levéltakarót, mellyel az ősszel letakartam. Utána a kis" bokrokról levágtam A hosszú, elszáradt lndákat s a rozsdás leveleket S a bokrok tövén meglazítottam a földet, Hogy a gyönge hajtások könnyebben Kiszabadulhassanak a napra. Egyszerű munka! Néha pihenvén Abbahagytam s egy zsámolyon ülve Szóltam a két kutyához, aki mallettem Hevert a napon elnyúlva.- Stux úr, Az egyik szelid, jó farkaskutyám, A másik Bocs, Fl fehér komondorkölyök, Bozontos· képű, izgága, ravasz, !:letének első tavaszán, örülve Mindennek, amit maga körül lát, Mohó oriyuleaival a végtelenséget Szimatolva, hihetetlenül kedves !:s fontoskodó pofával! Fenn,. házuk ereszén Tollaszkodó galambok, heves és szapora nászban, Vagy rizegő repOiéssel, a levegőben bukfencet hányva, A földön !P>ihét, szalmasz.álat, Apró vesszőket, száraz falevelet Szedegetve fészekrakáshoz A baromfiudvarból egy tyúk diadalmas kantilenája, Jelentvén, ·hogy megtejott - Napfény! ' Langyos trágyailiat! A föld · · .. Barátságos lehellete a késedelmes tavasz felé ... Igy telt el a nap. Korán megvacsoráztunk. Nyolc óra! Most _már jó lesz lefeküdni. Minek fönn lenni, miért? Ott kint sötét van és hűvös az este. Félórányira innen a város. Fénye ide látszik.

72.

Az emberek most készülnek szinházba, Hangversenyre, vacsorára. Sárba s még lsten tudja, hova. · Nők: csipké~en, selyemben, kifestett arccal. Férfiak frakkban, szmokingban. - Lehetséges? Viliunyfénytől izzik a város. Az· éttermekben zene szól. Lehetséges? Mel)kora itt· a hönd! Mily némán Ailhak a nagy fenyők az ablakok alatt, Mint l<arcsú fek~te testőrök A hold fehér sugarában ... Nyúj•ózzunl< ld s köszÖnjük _meg Istennek, Hogy ma· ne!!l esett s nem fújt az északi szél! Oh, testnek áldott fáradtsága! A de•·elo..am hogy fáj! No persze! Nem szekta a cigány a szántást! De a fejem mily könnyű és vidám! . Nem jut eszébe semmi, ami gond. Nem tud gondolni semmire, ami fáj . Tele van ifjú bizalommal, Hogy megerednek a málnavesszők, Hogy virágczni fognak a körtefák l':s lesz mÉ'hjárás és édes lesz a május. A _szamócábokrok mind kinyitják Fehér csillagvirágaikat s az Ifjú Fenyők mind hajtani fognak a parkban, S a gyönge csemeték a nagy telet kiblrták! Igen, ezekre gondolok csak, semmi másra! l:s elfelejtem, hogy vannak redakclók:, Amikben szerkesztök és munkatársak ülnek. ~ S vannak kiadók, akik kínyomatják A könyveket, amiket a szegény irók írJ1ak. l:s vannak írói<, akik: a k:önyvük megjelenésére várnak l:s hogy majd mit szól hozzá, lcrltika és közönségl l':s hogy mindez Irodalom, irodalom!· literatura, hajh! Kezembe veszem. A bibliát .. Olvasok belöle egy verset. S utána eloltom a lámpát s elalszom könnyedén, Nem úgy, mint a finom írónők szoktalc elaludni, Hanem mint egy jóravaló, jámbor és ~nkás. Már nem fiatal, de javaerejébe~ viruló parasztasszony ....

KORNÉliA IS ElMENT Tavaly a kicsi ment el, Napsugara a háznak, Az Öröm gyermeke. A dalos és a táncos! Két lobogó, búzaszőke Hejfonatával kiröppen1 Az iskola_ kapujánál Gőgös szája se rándult, Világos szeme fölött Söt~t pillája se rebbent Könny, szomorúság ·.nélkül Kis csókkal búcsúzott el, Sietős kézszorítással Szeivusz, Patyuka .:__ mondta És sarkon fordult és elment Sugaras könnyű alakját El!Welta -a nagy ház ... Most a hagyobbik is elment. A becézett, féltve féltett! Az iskola hívta őt is. lerázta magáró! nyűgét: Az éber anyai gondot, A csöndet, magányosságot. Börtón volt néki a nagy ház. A, kert: unalom. Az áimok: Tespedés. "Elég volt". - mondta. "Nektek jó a falu, mert ti öregek vagytok. De tan'ulni akarok én is!" KornéHa is elment Fölvittem őt a hegyre, Az erdók köz~, a házba, lányoknak seregébe S ott hagytam a közös asztalnak. Ott hagytam az idegen ágynak. Örült, nevetett, nem sajnált. Kornélia, .édes drágám, Én száz anya szívével .Szerettelek tég ee! Életedért harcoltam

Bús gyermekkorodon végig S remegő, álomszerű lényed Volt legszebb dala lelkemnek ~s a legfájdalmasabb S most te is elhagytál engem! Járok-kelek a házban Szabáról szabára - Bolygok, Mint, ki bánattól részeg Kereslek és hívlak, Kiáltok utánad: Kornélia, Kornélia, hol vagy? És nem felel senki A falak némák s halottak a tárgyak. Itt marapt térdeplője i S fölötte az édes Jézus lábainál virág, két bábú S egy kosárka, tarka selyemmel. A zsámolyon, ·a régi, kopott Szürke elefánt, kedvence. Farka nincs, agyara nincs, Ormánya lehajlott, Csak két kis fekete gombszeme fénylik.· :Kis meleg, gyermeki csókok · l Emlékeit őrzik. . . . Mellette a kis hercegnő Ceiluloidból, sárga selyemből. Kezecskéi összetéve. Hogy imádkozzon. helyette. Itt maradt az ágya, pamlaga, A könyvei, minden, minden, Csak ő nincs sehol a házban. Nem sírni! Nem sírni! Nem sírni! Minden szomorúságnak Orvossága a munka! Menekülök szobámba. Az ajtót magamra zárom. Künn októberi napfény S arany levelek hullása, Benn a gép hívogató Jólismert ábécéje

75 •

A betű, mely minder: kint S minden örömet látott, Mely életemben ért,. A betű, mely elhív~a őket, A betű, a szömyű zsarnok S most mégis föléje hajlok Egy kis vigasztalásért. És pattog a gép: Gyerekek, gyerekek! És kattog a gép: Kenyeret! Kenyeret! És sóhajt a gép: A jövő! A jövő! A pénz egyre kisebb, a gond egyre nő! És jajgat a gep: Istenem, Istenem! Mi lesz veiUk, ha behúnyern a szemem? Két drága, áldou, védtelen kis lányom! Ha egyedül maradna a világon! És zúgja a gep: mintha orgona volna Az lsten erős, jó, mlndkettőt megÓvjal Ki eddig· bíztál. benne, bízz tovább is! ö n·em hagy el· téged, ha ver is, ha áld ls! És harsog a gép és zengi dalát .· S beszívja a könnyem, mely ráhull A dalt az elárvult anyáról Kornélia is elment ...

SZOMORO$AG, NEMES BOR ... Szomorúság, nemes bor, megint Részegre Ittam magamat belőled. De mégis csak efrnúlt az éj, És mégis csak föl kell kelni S ·köszönteni .a friss, ködben fogant Harrnatos, fényes októberi re·ggelt, Mely úgy ölelt a kertet, i ()!y őszies hévvel, ' Mint szép asszonyát a hervadó férfi. És végig kell menni a házon S a gyümölcsöskertbe belépni S nézni, a körtefák pirosló lombját ts megszokásból Kihúzni egy-két gazt a szekfűá.gyból. Csak mc~gszokásból, mert az életnek Ritmusa követeli, hogy bizonyos

•

Mozdulatok: és te~tek V1sszatérjenek újra és újra, · Kiszedni a ,vátákból a reg• Virágokat s megtölteni frissei . t:s körben, öntudatlanul Szőni toviiob az éjszakai Gondolatok fonalát, Az agyvelő kénytelen, mániákus Munkáját űzni, mlalatt Halombö gyűl a fehér viola, A szegfű, dahlla és a krizantém . : . t:s gondolni ezt: Itt az idő: Kiszakítani magunkat mindenbŐI, Nem zakatolni meddőn Mint makacs gépezet a Létben Forgatni az örök kereket! Kiesnl, kívül állni, semmit sem akarnlt Hadd forogjon a kerék nélküiUnk, Rajtunk kivUI! Vallani azt, Amit a brahman bölcseség hirdet: Hogy jobb Olnl, mint járni. Jobb f~küdni, mint ülni. Jobb aludni, mlnt ébernek .lenni. S meghaini jobb, mint aludni. Hiszen úgyis oly meddő minden! S e kor~zak nem adatott arra, Hogy benne álmok és célok Valóra váljanak. úgy rohan ez, Mlnt egy megvadult mo.zdony, Hova, merre, maga se tudja, Csak siet: elhC!gyni a régit t:s ki vele,. rohanni nem bír: Bolond, hogyha útjába fekszik. Félre keil állni tehát A veszett mozdony elől és maradékát. Hitünleneik és álmunknak" Örizni titkqn, mint fukar a kincsét S nem szerteszórni azoknak, Akiknek ez nem kell ... Mi a költő ma? Élő anakronizmus. És jaj neki, ha ezt maga is érzi.

S ezt gondolva, mégis csak .friss vizet Tölteni a vázákba. ~s mégis Beletenni a virágokat, szín ~s összhang szerint. Mert az élet Régi ritmusa így követ.eli. S este megint csak imádkozni hosszan . Ahhoz az Istenhez, Idről Ma sem tudunk többet Mint kicsi gyermekkorunkban tudtunic S gondolni a halálra, a fáradt lelkek ,' fdes nosztalgiájával, mint az egyetlen Jóra, a;."i elérhető, mert biztos. Ma, holnap v9gy bármikor - s addig Hallgatni, szemlélődni és örülni Tavasznak, ősznek - S téli hóviharban ~jszaka, összetett kézzel feküdni az ágyon S engedni, hogy mások csinálják a Jövendőt. LEV~l LEÁNYAIMHOZ.

Tudjátok milyen rnost az ősz? Mint volt Fraseatinak utolsó ősze! . Darázsdongású, bársonyos, meleg v Kék, puha köddel jön a reggel S nappal boríze van a levegőnek. ·Fenn, az Aldobrandini-parkban · Nem hullott ·aranylóbb és bíborosabb · levélözi:\n, mint itt, a rákoshegyi kertben. S a ciprusok sem lengették fejük lágyabb ritmusban, mint itt, a jegenyeakácok ___: ~s mily mohón nyitják ki kelyhüket A szegfűk, violák és krizantémek S minden kerti virágok! Oh, Veronikám, ha emlékezel még Villa Falconieriré, a tóra, Amelyet annyi költő éne!<elt meg! Ha emlékezel még sok évszázados Ciprusaira, melyek körülvették, Hogy olyan volt, mint egy óriás smaragdtál A napfényben! S alkonyatkor olyan volt,. Mint egy fekete bársony ravatal! Ha emlékszel még reá: hidd el nékem, Keresztúr kis t~va, partján a jegeilyékkel

S a füzekkel; mqst vetekedik véie, Ha fölveszi az alkony színe'it. Igaz, a gólya visszaköltözött már Másh~ hazájába! Elhagyta fészkét / Ott, a legmagasabb jegenye csúcsán! ·Nem ül féllábon s nézi a vidéket. Mint ahogy láttuk a nyáron, Mikor kocsink arra suhant el ... · P4rosan jöttek a tavasszal~ S most fiaikkal mentek vissza Délre, Gólyalelkükben elvivén magukkal Rá~os síkiának emlékezetét. S ez emlék, meglásd, visszacsalja öket Jövő tavasszal . . . · · Kornéliám, Szépem! Tudod-e: A nagy diófa a kertben Már mlnd lehullatta gyümölcsét! Hiába állok alatta! Hiába várom, Mikor hull Je egy elkésett diól Mikor még itthon voltál, úgy-e jó volt Kimenni alá, böngészni a földön. A fú lcözött? Ugy-e öröm volt Minden talált dió? De én Csak .tégedet néztelek, ahogy ott álltá'l, Virágos ruhádban, repülö hajjal, Serdülő, kis hajadon, a vén diófa alatt -

S szebb volt nekem e kép, Mint Botticelll Primaverája! S tudjátok, mi történt ma reggel? A bokron egy érett málnaszemet találtam! Október végén - egy málnaszemet! · letéptem, tenyeremre tettem. Néztem. A napfénv rátűzött. Olyan volt, Mint egy rubínkö. Vagy mint egy megfagyott vércsepp. S ti ·nem voltatok itt, hogy odaadhattam volna! Hát föltettem egy gallyra. Hadd jöjjenek A ficá~ko'ó clnegék, egyék meg! S oly szépek most az alkonyatoki Telve Szomorúsággal. A nap Piros felhői< kíséretével megy pihenőre,· Mint aranyruhás menyasszony, akit Nyoszo!yó~ányok für.ge serege kísér.

,S ut6na az ég sápadt opálsz!nú, IMig csak a köd s a sötétség fl nem veszi ~ényét ... Ilyenkor betérek a házba S a fűtött szabában f.eülök egy sarokba, . Lehúnyom a szemern és rátok gondoiQk. ~rátok gondolok, klslányaim,, S hogy milyen messze vagytok tőlem! félórányira csak és mégis milyen messze! S úgy meg~írok itt, hogy mire apátok: ~ Feljön a kertből, a szemelm égnek:, · Kicsúfol perszel Öblös baritonja· Betölti a házat! Hiszen tudjátok! EJmondja ·a százszor elmondott "Anyai túlzás"-t-__. a Kenguru"szerelmet! Parázs összeveszés -:- hiszen tudjátok:! Utána jön a csendes vacsora, Vacsora után egy kicsit kártyázunk, Kilenc óra után pedig Megy ki-ki aludni s a házra ráborul A csönd, az éj, a nyugalom ... · Ilyenkor én előveszem a könyvet, Amit most olvasole A középkc>ri regényt Tristanrél s a jó bretagnei lovagokról. Olvasok hőstettekről és csodákról, Elvarázsolt kastélyokról, Merlinről és Fata Morganáról! Arthur királynak kerek asztaláról, Parsifalról és a szent Grál kehelyröl, Melybe .Krisztus kiöntött vére hullott. Olvasok a néma hajóról,. Mely magányosan szállt a tengeren, Rajta a halott király. Szívében a törreL Olvasok, olvasok • És lelkem a régi legendák , Fényét fölissza ,és átsuhan Rég elveszett világok kapuján. És elvarázsolt erdők útjain Bolyong és szedi a mesék vírágát Gyönyörlrödik~ ujjong, megnyugszik S álomba szenderül Igy élek mcst, tőletek távol !Es gondoiatban mindig veletek.

·,

Leánykáim, édes Kornéliám, Kis Veranikám - mindig veletek! Es hat napon át készülök A vasárnapra, mikor mehetek Hozzátok a kis csomagokkal Es nézhetem, hogy bontjátok ki CsiiÍogé szemmel, mohón a papírt Es majszaljátok az itthoni jót. Es mesélitek szünet nélkül Egy hossz(J hét élményeit, Pajtásokról, tanárról, tanulásról A d a c l r 6 l és a korrepről A ti áldott és gyermeki Világotokról, honnan visszatérve Annyi melsgséget hozok magammal, Annyi napfényt, amennyiből egy hétig Meg'r•t eléldegélek. Es most bócsózom. lsten áldása legyen rajtatok Es csókjaim ... Gondoljatok reám ... TRISiÁNNAL A DIÓFA ALATT Tristán, öreg barátom, Mi már nem maradunk sokáig együtt. Ez a tél elválaszt minket. Jövő tavasszal más asszonyod lesz. Öt veri fel álmából szerelmes rikoltozásod. Az ő ablaka alatt sétál sz el Hosszó, tündöklő selyemuszállyal, Öhozzá tekintesz föl kívánesi szemmel, ha szólít: "Trlstán, gyönyörű Tristán"! Mert remélem így fog szólítani ő is. Jövő tavasszal. De .most még ősz van, szeptember S megint együtt vagyunk a diófa alatt, Mint négy év óta minden ősszel. Mert te vagy az, aki hív engem a diófa alá, Mikor a gyümölcsösbe belépek. Kis rövid rikoltozássa,l leszólítsz engemet így: "Gyere asszonyom, gyere, az éjjel Az ágakról sok dió potyogott le! Gyere asszonyom törd fel őket, gyere, Vendégeskedjünk együtt az őszi gyümölcsbőL Edd meg a dió felét te és add nekem Más;k fe!ét, ahogy ezt már megszaktuk mjnden ősszel!" 6

Erdős

Renée: versek.

S én hfvásodra idejöttem s a fa alatt Szedegetem a diókat. Szedegetem és tördelem őket A tenyeremben kettőt egymáshoz szorítva, Mig gyémánt szemed csillogva lesi mozdulatom Es várja, hogy széttördeljem a könnyű burkot Es kiszedjem az édes fehér gerezdeket Es - fele az enyém, fele a tied - elesszam Kettőnk között. Igy szüretelünk évek- óta Tristán A diófa alatt. Evek óta, minden szeptemberben. Amikor te már nem vagy a régi daliás Tristán. A nyári Tristán a káprázatos toll-legyezőveL Augusztus letosztja rólad a díszed, Megrabol és csúffá tesz, szerelmi heved lehűti, Nem táncolsz párod előtt, kényesen hátrafelé bokázón, Nem zizegteted és harsogtatod tollsátorodat Fölötte a napban, hogy a kis nőcske Megsz;édü:ve ennyi színtő! és ekkora fénytől, Szerelmes lapulással megálljon, mikor neki ugrasz S azt a hangos, diadalmas kiáltást hallatod, Amely hímlelkedet legmélyéig kitárja. Nem Tristán, te ilyenkor kopott vagy, szomorú vagy, Tollaidat fölszedtük a kertben, Bokrok és virágok ágai közt. Kicsiny és nagy Tollaidat rendre, mint valami különös, bájos és fájó Terrr:ését a nyárnak. Itt állsz előttem · Dísztelenül és szerelemtelenül. Letört gavallér, mélabús aszkéta ., Es szelíden, szépen, alázatosan Várod kezemből a fehér diógerezdet En pedig nézlek és adogatván egymásután Tenyeremen csőrödbe a diókat, beszélek hozzád: "Drága Tristán, bizony öregszünk, öregszünk! Te és én és a kert is. Maholnap Pírossá válnak a körtefalombok, azt~n Lehull rájuk' a hideg őszi ~ső és vele Lehullnak. a piros levelek is. Jönnek az őszi szelek, édes öreg barátom, Te e!bújsz a fészer álá, engem pedig Elzárnak a ház vastag falai. Nem látjuk egymást. Es egy~zer - tudom -- elvisznek úgy. Hogy el sem búcsúzhatern tőled, valami idegen házba és kertbe. Es jön az új tavasz s te már neni leszel itt. Sem hitvesed Izolda, sem- a két drága fióka. Igy múlik el minden a földről, Tristán.

Minden öröm és. minden szépség, ami haszontalan. Jaj, a hasznos és józan dolgok világát éljük Trlstán a nagy kertet bevetjük veteménnyel, eperreL Választanom kellett, te vagy ők. Jaj, édes Tristánom, Beh szivesen lemondanék mlndenről érted. De nem lehet,. nem lehet, nem lehet. , A hasznos és józan dolgok világát éljü~ S te nem garázdálkodhatsz a költő kertjében tovább!/ A gyümölcsfák alatt saláta és eper lesz Es sok más egyéb, ezért kell elválnom tőled. De most még nézd, ne gondoljunk semmire, Itt állunk a nagy diófa alatt ketten. Kopott, szomorú páva és kopott, szomorú asszonya. Fölöttünk kéken mosolyog az égbolt. Körülöttünk virítnak a nagyfejű dáhliák. Fejünk fölött fehér galambok zizegve húznak át. · Csupa illat a levegő, csupa fény ~s édesek a diógerezdek, mint az ősz, tv1int a búcsú, attól, kit széretünk. Mint az utolsó szerelern és mint Az utolsó álom a sír előtt Es ezért Tristán mi nem sirunk, nem sírunk ...

KISLÁNYOM, TARTSUK MEG A REGI STILUSt! Kislányom panaszkodik: Nézd Patyukám, En nem vagyok olyan, mint a többi lányok! Én nem vagyok karcsú s a bordáim kiállnak. Nézd, a csípőírn milyen szélesek! · És tennisztől, tornától, tánctól, úszástól Micsoda ·izmaim vannak! Szégyen! Es mennyit eszem! Uzsonnához Két-három darab kenyeret és meg se kottyan! Mi lesz velem, ha nem leszek karcsú? Te. nem bánod, tudom, te szereted, · Hogy ilyen ódivatú ~agyok · S nem engeded levágni a hajam, Ezt két rémes copfot itt, Aml folyton utamban van s zavar, Te azt hiszed, ma is úgy van, mint régen. Hogy csak az egészség a fő. Te nem törödöf azzal, ho.gy mi lesz Pár év mulva, ha nagyleány leszek, Ha majd kiJépek a világba · Es olyan régi stílusú leszek.

Amilyen te voltál ifjúkorodban. Biztos, hogy nem fogok majd tetszeni senkl11,ek! Ki vesz majd el egy leányt hosszú hajjal S ilyen alakkal, ami nem divatos? Muszáj egy kis soványítókúrát T~rtanom. De mikor annyi A tanUlnivalóm s mindig .éhes vagyok S ha lehajtom este a fejemet, M~r alszom is, mint a güzü. Beszélj hát! Mi lesz velem, ha én így maradok? ~n

ránevetek - s nézvén ragyogó fejét és két tömött; csillámló Hajfonatát és ifjú, sudár Alakját, mely csupa erő, Szépség, harmónia s amely Serdülő amazont juttat eszembe. Azt mondom neki, évőávén vele: lánykám, tartsuk csak meg a régi stílust! Tizenöt éves vagy s ha .éhes vagy, egyél! ~s ne fájjon a mások karcsúsága! É:s lengeségei Nekem így tetszel. ~s majd ha az életbe kilépsz Te dolgozni fogsz, ahogy én dolgoztam. ~s nem fested az· ajkad és nem fested az arcod, Mert időd sem lesz hozzá. Dolgozni fogsz. És lsten adja, hogy úgy szolgálja Testi erőd szellemedet, ahogy Az én szellememet szolgálta erőm S majd ha jő anyaságod szent hivatása, Ugy tudj örülni neki, mint én Örültem az enyémnek és úgy tudd Viselni terheit. Úh kisleányom, Csal< tartsuk meg a régi stílust! Hogy küzdelmeid, melyek bizonyára lesznek, a földre ne tiporjanaki S ha majd az én korom eléred: Ugy tudj örülni minden szépnek, Ahogy én örülök. S úgy tudd szeretni . Az élete!, ahogy én szeretem! És embert fát, virágot, állatot, Eget és tengert úgy tudj szeretni, Mint én! S ha lesznek gyötrött éjszakáid, Mikor gondjaid ébren tartanak: Szőke

Reggel oly friss

erővel

kezdd a munkát

~s kötelességet, ahogy én kezdem. ~s tartson ifjúságod oly soká,

Mint ez enyém. A többiért ne aggódjl A többit bízd Istenre és köszönd meg, Hog v ilyennek teremtett, amilyen vagy! Nem lengő nádszálnak, hanem karyatidnak, Akire, mert elbírja majd: rárakja Az élet legszebb, legnagyobb, Leggyőzelmesebb terheit. A munkát, Az alkotást, a gondot másokért. A virrasztást, jóságot, másokért. A sze1 ere tet, féltést, másokért. S a tudatot, hogy nálad az erő S a tehetség, harcolni másokért. Mert ez az élet egyetlen értelme! A legfőbb és a legszebb.hivatás! Kl önmdgáért él: a mának él. Ki másokért él: azé a jövendő. S az erősek a gyöngékért születtek. Azért csak tartsd meg szép hosszú hajad! Ezért ne bándd, hogy derekad nem karcsú! S hogy nem vagy olyan, mint a többi lány. Edd azt a három karéj kenyeret Nyugodtan! Kell az a matematikához. A latinhoz, a kémiához és kell A rózsaszín arcodhoz, hogy aludj, Mint a güzü, ha fejedet lehajtod ~n drága; régi stílusú leányom ... KIVUL A KAPUN Elmegyek künn a kerítés mellett S benézek. Nem Ját senki. Két lányom a nagy hársfa alatt A terraszon ül és olvas. Virágos batiszt ruhájukon Itt-ott a napnak aranyfoltja ég, Amint a lombokon áttör. Méhek dongják körül őket, A bokrok fölött pillangók szállnak, Csízek, rigók és vadgalambok Csevegnek a sCir(íben. Párom is ott áll, ollóval a kezében. Valami bakrot nyes.

Benézek. Oh rii, milyen szép ez a kert! · Mennyl a fehér és sárga liliom benne! Hogy imbolyognak az utakon! Hosszú és karcsú száraikon Hogy enyelegnek a pillangókkal! Hogy szikrázik fejük a napon! S két lányom ott ül közöttük, A liliomok seregében, A hárs alatt - és olvas GyönyöríJ kép ez! Gyönyörű kép! Mekkora nyugalom van rajtuk! A házcm. a kerten, a gyermekeken S a férfin! Makkora nyugalom! Ugy vannak ott, mint a bokrok, a fák, öntudatlan örülve a nyárnak. ~s én? Ki vagyok én itt a kerítés mellett? Bekukucskálva rájuk? Ki vagyok én? Nem egy fáradt, szomorú. koldusasszony, Aki elkocog egy szép ház előtt, Benéz. a kerítésen és amit lát Minden szépség távoli s idegen néki? ~s gondolja magában: "Istenem, kié e két gyermek? Kié a férfi? Kié ez a ház s a Iiliomos kert? Kik laknak itt? Micsoda boldog emberek? Jó lesz csengetni hát! Jónapot köszönni nékik ~s kérni egy kis alamizsnát!" Megyek Bizony fáradt vagyok és éhes is! Mióta járom már az élet Idegen útjait! Mióta szomjazom már! Oh Istenem, sehol se tudok pihenni!· ~s beiül csupa sebek égnek bennem! Nagyon beteg vagyok s tán meg is fogok halni! Jónapot, drága kis kisasszonyok! · Csókolom a szép kis kezöket! Jónapot nagyság.os úr! Egy szegény asszony Könyörög egy kis alamizsnáért' Szánjanak meg! Szomorú vagyok és fáradt! ~s nincs a földön senkim! Oly egyedül vagyok! Az lsten is megáldja érte!

Nyílik a kapu - Óh, micsoda káprázat! Fe:ugranak, nevetnek, elibém futnak, Csókolnak és ölelnek - Kérdik Hol voltam? Aztán arcomba néznek S ijedten szólnak: "Könnyes a szemed! Te sírtál? Mért sírtál? Patyu, Patyuka, mi bajod?" S én mondom nékik: "Semmi, semmi! Ahogy eljöttem a kerítés ritellett Egy porszem a szemembe esett. Vagy egy kis bogár talánEgy porszem, vagy egy kis bogár - . Attói könnyezik a szemem. Nem sírtam én! Mért sírtam volna? Nem sírtam én ... tSZAKI SZtl ... Jöjj északi szél! Repülj kibontott szárnnyali Verd a hegyeket! Zúgasd az erdőket! lobogtasd virágos fürteit Az ifjú tavaszi fáknak! Rázd meg köntösét az alvó vizeknek! Kacagj, visíts, tombolj, hahotázz Sírd ki magac?, sírd ki magad! Jöjj északi szél! Itt az agyarn Benne a gondolat, tündöklő Fegyverzetben, táncosan, nyugtalanul, M~nt harcos paripa, ki hallja messziről A riadó szavát és akinek Lába alatt a föld ég - és szíve Rémült örömmel érzi a veszélyt, A harcot, a halált és a győzelmet Óh bizony ez: harcba induló paripa A Gondolat, a gondolatom! Ragadd meg gyeplőjét északi szél, S rohanjatok együtt, szilaj pajtások, Ki, ki, ahol a Végtelenség · Nyitott, zengő útjai várnak Most, ma, egy pillanatra, mindörökké Minden, minden, minden a tiétek! l

Jöjj északi szél! Itt a szíveml Fáradt szív és fáradhatatlan. Mindennap újra születni kész, Mert minden este meghal egy kicsit. Emlékei: tört szivárványok. Vágyai: lopott csillagok. , Birtoka az: amit odaád. Mlnden nap újból és újból · Megteli~ és kifosztJa magát. Bohó szív, de párnának jó, meleg! Pihennek rajta idők, tengerek. Virágok, szobrok, lsten s istenek. Mindig szeret, s mindig szeretett, Gyűlölet nem koptatta le fényét. Csak gúny szikrázott rajta néha át. Részeg volt és· odaadta magát Dalnak, csóknak és táncnak. Részeg volt és forró, nagy szókat Kiáitott a világnak. Aztán lecsöndesült és íme, nézd: Párna, most, puha zsámoly, Melyen új életek állnak. Vagy termőföld, mely odaadta Te-rmését a világnak. ~s most takaróznék őszbe és ködbe, Alom ba, plhenésbe,., de nem tud. Akkora benne a tavasz, az Ifjúság, Akkora benne a hála Az életért - akkora benne a hit, Hogy örökre beleásta mapát A létbe- Jöjj északi szél! Itt az agyam, itt a szívem Két, tűzzel itatott bolondja A halhatatlanságnak lstennek részeg bohócai - : Táncolj velük! Táncolj velük! TAlÁlKOZÁS

l. Messziről jő Messzlről jő

a felhő;, a szélvész,

A villám messziről jő, Te is messzlről jöttél.

Harcon, véren keresztül, Fájdalmakon keresztül, Minden átkon keresztül, Beh sz ép is volt az utad! A halált általlépted, Önszíved általlépted, S a más szívét sem bántad. Öserdők rengetegén,

Halálos völgyek mélyén, A zuhatagok útján S a keselyűk ösvényén Es minden magasságban Kiterjesztetted szárnyad! Szív elvérzett utánad! Fáradt életek hulltak, Sorsok sírba borultak, S te mentél, mindig mentél! S én balgatag, azt hittem, Többé már sohse látlak! Mert sohsem Játtalak még: Azt hittem, úgy eltűntél, Ugy fölivott a távol, Mint egy bús, régi álmot! Mert álmom voltál nékem! S hol ifjúságom zengő, · Nagy óceánja kéklett, Te mindég is ott Iaktál. S ha láttalak is téged: Csupán behúnyt szemekkel, Mint egy szép, részeg álmot' ... Es évtizedek múltak ... S a zengő óceánon lm fehér vitoriáld Szelték a szelek útját Es évtizedek multán Te mégis visszajöttél.

E csodát ki akarta: , Hogy mi még lás!1uk egymást? Hogy történt és mivégre? "Nem halhattam meg addig" Mondtad és szemed fénylett - Nem halhattam meg addig Gondoltam titkon én is. i

Mely csoda tartott téged? lsten kinyujtott jobbja A homlokodon fénylett? Hogy így érkezhess vissza Óh, diadalmas Vándor? !ly győztes ifjúsággal. Sikerrel koszorúzva? ts milyen szókat mondasz! Mennyi panaszt és vádat Ellenem, aki nézlek Ezüstös fürteimmel S csak half'gatok és nézlek? tn küldtelek el téged Minden nagy messzeségbe! tn nyitottam meg néked A magasságok útját Oh, ne vádolj meg érte! Lásd, én itthon maradtam Mindég egy helyben ülve tietem folydogált, Mint minden szürke élet: Kis örömök, nagy gondok, Gyermek, munka, tűzhely látod, mi lett belőlem? Mi nem mehettünk együtt -· Te magadat kerested, tn mindig mást kerestem ... Te uralkodni lettél, Te az örömre lettél, tn lettem, hogy szolgáljak, De nem téged, nem téged tn lettem, hogy szenvedjek De nem érted, nem érted.

Mert nagyon szép lett volna, Asszonyi sorsnak édes: Az lsten nem akarta ... Messzire száll a felhő, Messzire száll a szélvész, Messzire fut a villám S ím te is messze tűntéL S én ülök mozdulatlan, Kábultan és tünődve Ölembe ejtett kézzel És csak nézek utánad. Mi volt ez? Kérdezem. Micsoda szép ajándék? A mult mélyébe ásott Kincse· ifjúságomnak, Kincseim közt egyetlen Mit el nem pazaroltam: ím,. visszatért egy percre S a szürka ködön át Mely életem befonja Hogy mégegyszer ragyogjak: Rám árasztja a fényt A mithosok fuvalma lengi körüi fejem S szívemre csukott mennyeknek tzzó aranyesője .. . Danaé, Danaé .. . 1!. ts szóltál kedves kérkedéssel: - látnál csak engem, mikor én táncolok! Mikor a tangó figuráit járom! Mikor félkézzel felkapom a lányt És derekam körül csavarva Forgok vele mint a bolond szél! Vagy ha feltartom őt és mint a zászlót Vígan lobogtatom fejem körül! Vagy ha, mint egy szédült virágot Forgatom ujjaim között! ·'

Látnál csak engem, mikor derekam kifeszítem. Fejem magasra vetem, hogy hajam fzzik Lobog és repül mint villámteli felhő ~s lábam veri a ritmust! Az indiánok szent táncában, ~jjel, a lobogó tűz körül. Egyszál fehér lepelben és meztelen derékkaL A bánatosan pergő dobok ~s síró fuvolák szavára Ahogy karom, törzsem, fejem remegve veri Az idegen bánatok ütemét Amikor a hold a banánfák körül Kicsillog és az őserdőknek Ezer titokzatos nesze, sóhaja, nyögése, Víjjogása és üvöltése odahallik! Látná! engem, mikor én táncolok! S a titokzatos, groteszk istenségek Ott maredeznek rám köröskörül! Ismeretlen és félelmes bálványok. Akik szeretik a tüzet; a táncot. A holdat, a;z éjt és a férfierőt Látrlál csak engem ott! oh bizonyosan Azt mondanád: Kár volt mégis, kár volt Ezt a derék fiút elűzni magamtól! .S én felelem, r:nosolygón kötekedve: . "S a te asszonyod, amíg te táncolsz, a lánnyal, S a· tűz körül, az istenek előtt. Hol van ezalatt a te asszonyod?"

"O ül némán egy sarokba és nézi. Drá~a, szelíd madaram! O nézi és örül'' ... l

"Látod, látod, Barátom l Ezért küldtelek el messze magamtól! ~n nem lehettem volna soha Az, aki a sarokban ül és nézi!" "Nem. Te velem táncoltál volna Minden szép és halálos táncot! Minden tüzek fényében! Mlnden istenek szfne

előtt!

ts· most karcsú volnál s a hajad Nem őszült volna meg! Fiatal és ragyogó volnál Ha velem táncoltál volna". "Régen meghalta mvolna!" "Lehet - feleled tünődve - régen meghaltunk volna ..." lll. ,;Nem csak én- mondod- te is a régi vagy! Ijedős, gyáva asszony, aki mindig voltál. Gőgös és önmagadba búvó, frtózó az éiettel szemben. A te vágyad és szenvédésed Írás volt csak, írás volt. Mi nálam: bűn, káromlás, pokol és menny, Nálad írás volt. Hogy szerettelek ts hogy szerettél, egymást sohse látva: Regény volt ez benned, remegő líra /Ami nekem élet: neked írás volt. Csak fantáziád vitt a messzeségbe Ködökbe, tüzekbe, csodákba Te magad négy fal közt maradtál, S kerested azt a békét, ami .nincs, Ami nem adatott meg senkinek. E7ért a békéért mondtál le mindenről Mi néked szánva volt. Ezért hajtottad Fejed súlyos igákba. Am ez a béke Csak a halállal jön - élsz, Harcolnod kell, hiába! S amit te kaptál Az élettől, csak gyönge másolat volt. Sohsem ismerted te az ordító kínt. Soha az ordító kéjl! Sohse szédült agyad az éhség Kínjaitól! Sohsem akartá( ölni. Egy darab kenyérért! S művészeted Sohasem ragadott téged Zuhogó örvényébe sebes vizeknek! A te vízióid ott haltak el Ahol születtek: csukott szemed mögött. Sohasem mertél igazán akarni! Sohsem merté! vágyódni igazán ...

Nézek rád. Te ismernél engem? Te, Aki nem láttad ifjúságom? Te, aki mindig messze voltál? Te ismernél engemet úgy Ahogy soha nem ismert senki? Mily különös a te hangod zenéje! ~s fekete szemed a lappangó tüzekkell Szemed, mely sohse nyílik föl egészen, Csak mint egy titokzatos mélység Küld apró szikrákat kifelé.Te látnál engem, kemény, viharos Szemöldökök árnya alól? S ítéleted rajtam: halálos ítélet? S amikor azt mondod: béke, Lemondás: féhér, erős fogsorod Kacagó gúnyra terül szét? lehet, lehet, csakugyan! Te ismersz engem! Sohasem mertem igazfin akarni! Sohsem mertem vágyódni igazán! ~s másolat volt minden? Meglehet! Kiírtam életem ahelyett, hogy Átéltem volna! Igazad van! Hanem az írás megmarad. Barátom! S benne a megtagadott élet! A víziók, csukott szemern mögött Képzeletemnek miden kincse Halálomon túl - végtelen időkig Az írás megmarad, Barátom. UTOLSÓ AJÁND~K Mondd hogy csak álom volt s én elhiszem ....,.. De rágondoiva, megdobban szívem Mint egy csodán és fölfénylik a perc Mint titkos drágakő, mely pillanatrEl Tenyeremen hevert. Valóságnak túlszép - és oly fínom, Hogy megilletni szóval nem bírom. Bűbájnak hívnám, de oly eleven! Káprázatnak, ha nem vakítaná most is, Fényével a szemern!

Emléknek mondjam-e? A sió szegény! Zene emléke - Zengő költemény Emléke - Dal emléke - Hegedű Siráma, holvilágos tengerparton, Fátyolos, remegő ... És ez a halk emléke, mondd szívem. Az öregség útjára hogy vigyem? Ezüst hajamon koszorú gyanánt? Vagy mint gyémántos királynői ékszert? Tündöklő koronát? Vagy rejtsem el, mint imakönyvbe tett Bíborszín, hervadt rózsalevelet? S hogy imám tőle illatos legyen: Nyissam föl titkon, csendes őszi estén, Vagy téli éjjelen? t:s mondjam, hogy szívem fölé tegyék., Ha jő utolsó órám és a Vég. Hogy ott legyen a sírban is velem, / Mint életem jelképe: halhatatlan Dal, álom, szerelem? LEVÉL Nálunk az ősz aranyköntösben jár Utjára bágyadt levelek peregnek. Rád gondolok, ki tőlem messze vagy S asszú-íze van számban a nevednek. A krizantémek sárga sora áll · Az utakon és bólogat a szélben. Minden virul még, oh minden virul És tűz lángol a szőlővenyigéken. Minden virul még.- Engem ne keress Az őszben. Nem találsz meg! Messze szöktem. S ha rám gondolsz :a télben se keress S ne hidd, hogy a nyár elmaradt mögöttem! A nyár velem szövetséget kötött. Hiába hull a sok !evél halomba! Ahová forró, fáradt kezem ér Minden melegség, fény és csupa pompa.

Élek, heverek és gondolkodom. Oh, mily szépeket gondolok terólad! Pazarlón gondolok szépet, sokat És tündérlen hiábavalókat. Nem vagyok szomorú. Az élet így Tökéletes. S tán szebb az álmodásnáL Rád gondolok, ki tőlem messze vagy. fgy láss" engem! Nem szeretném ha szánnál ...

ÖSZI ESTE A torony fölött csillag ég Bealkonyult. Opál az ég. lágy őszi est borol fölém. Békesség, csend köröskörül S a néma bubáj elterül Az ég ívén, a föld ölén. A lélek könnyu, szárnya van A szívnek édes álma van És békés éjszakára vár. A hold mögött felhő suhan. lágyan, fehéren, fodrosan És felragyog - és mess2:eszáll. Én kertem útján ballagok, Megállok - nézek, hallgatok, Figyeler"l a lombsusogást. . A szívem mint a hold, ragyog -· A felhőben is ott vagyok És nem kívánok semmi mást ~ Felkél a szél: lágy, illatos lehull egy b;una szép toboz És táncolnak. a levelek. Most nem bánt semmi bántalom És nem fáj semmi fájdalom Tudom a titkot - s nevetek.