James Forrester: Megszentelt árulás by Olvasoterem

„Élénk és drámai.” The Guardian „Lenyûgözô.” Daily Telegraph „Ez a Tudor korszakba tett kirándulás felülmúlhatatlan mind stílusában, mind cselekményében.” Oxford Times „Lenyûgözô, ahogy Forrester leírja a korabeli Londont. Nem lehet túl nagyot tévedni egy olyan szereplôgárdával, akik között fellelünk brutális merénylôket, gátlástalan királyi tanácsadókat és egy hajdanvolt kiváló katonát, aki találékonyságával saját magát is meglepi. Az árulás dilemmája és a kérdôjelek, hogy kiben lehet bízni, mindig magával ragadóak, és emiatt fogjuk ezeket a lapokat késô éjszakába nyúlón forgatni.” Sun „Forrester magával ragadó regényt írt, valósághû szereplôkkel, akik megtartják történelmi hitelességüket.” A. N. Wilson „A Megszentelt árulás okos és magával ragadó történelmi thriller, amely nem csak a tizenhatodik századot kelti élénken életre lenyûgözô fôszereplôjével, a fô herold Clarenceux-val, de dicséretére legyen mondva, eközben megôrizte történelmileg pontos mivoltát is. Hozzám hasonlóan sokan fogják remélni, hogy hallanak még Clarenceux heroldról.” Robert Goddard „A könyv szellemes, eredeti csemege egy olyan szerzôtôl, aki tudja, hogyan varázsoljon elô egy letûnt világot.” The Times „Eleven és drámai, néhol körömlerágós részekkel, beleértve házak feldúlását és egy fejvesztett üldözést titkos folyosók labirintusában. A Megszentelt árulás könnyed stílusban dolgozza fel a mögötte álló jelentôs kutatást.” Guardian „Nagyon kedvelem ezt a regényt. Élénk helyszínleírások, egyre fokozódó izgalmak. James Forresternek sikerült elénk tárni a Tudor korabeli Anglia mindennapjait, a szagokat, veszélyeket, és közben egy sodró lendületû történetet élvezhetünk.” Philippa Gregory „Cselekményes leírások és magával ragadó történelmi részletek.” Daily Telegraph

James Forrester

Megszentelt รกrulรกs

Fordította: H. Kovács Mária

ISBN: 978 61 5527 214 1 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borító elkészítésében közremûködött: Csigás Gábor Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Sz. Molnár Szilvia, Brenner Péter Korrektor: Boncz Éva

Nyomdai kivitelezés: Print Invest Magyarország-H Zrt. – 9027 Gyôr, Almafa u. 13. Felelôs vezetô: Ványik László

A borítókép Jastrow Public Domain licenszû fotójának, Copernicus „De revolutionibus orbium coelestium” c., Public Domain besorolású mûve egy ábrájának, továbbá Cristian Bortes egy, Creative Commons: Attribution 2.0 Generic licensz ( www.creativecommons.org/licenses/by/2.0/deed.en ) alatt megjelent fotójának, illetve Sirius-sdz egy ingyenes textúrájának felhasználásával készült. Köszönjük!

Mûfaj: történelmi krimi

James Forrester

Megszentelt รกrulรกs

Zak Redannek, a legkedvesebb embernek a földön: 7443 nap telt el a találkozásunk óta. Egy sem volt hiábavaló.

Ha a sajĂĄt hited az ellensĂŠged Nem lelsz sehol menedĂŠket.

P ro ló gu s 1563. december 7., kedd

Hideg nap volt a gyilkoláshoz. A skót Robert Urquhart összedörgölte kezeit, és rájuk lehelt, miközben a londoni Threadneedle Streeten várakozott. A posztókereskedők céhházát figyelve sorban végigropogtatta ujjait, nehogy elmerevedjenek, és fogása erős maradjon. Átkozta a szürke decemberi időt. Csak amikor két férfi tűnt fel a lépcső tetején, elmerülve egy beszélgetésben, akkor feledkezett meg a csontig hatoló hidegről. Leendő áldozata, William Draper, a bal oldali volt – a drágaköves aranyszínű gallér elárulta őt. Végigmérte Drapert. Keskeny arc, ősz haj és szakáll, átlagos termet, úgy hatvan körül járt. Jól öltözött volt, drága, zöld bársonyzekét viselt csipkés nyakfodorral és kézelővel. Rókaszemű volt. Önzőnek látszott, előítéletekkel telinek – és egy kissé még keserűnek is. Lerítt róla, hogyan gazdagodott meg: olyan hideg és metsző becsvággyal, mint amilyen ez az időjárás volt, és éppolyan kevés irgalommal. Urquhart figyelte, ahogy Draper összébb húzza magán a köpenyét, és a legalsó lépcsőfokon állva várakozik a fagyott sár fölött. A férfi még mindig kevésbé jól öltözött kísérőjének magyarázott. Az utca szekér- és a gyalogosforgalma előttük haladt el, a lovak és a hajtók lélegzete ös�szekeveredve gomolygott a hideg reggeli levegőben. Urquhart világosan látta, itt nem lehet megtenni, legalábbis annak kockáztatása nélkül semmiképpen sem, hogy elfogják. Az pedig éppolyan rossz lenne, mint kudarcot vallani. Sőt, rosszabb, mivel ismerte őladysége személyazonosságát, amely információt bizonyára kínzással csikarnák ki

James Forrester

belőle. A letartóztatással arra kényszerítené őladységét, hogy ráküldjön egy másik embert, aki végezne vele, ahogy ő Draperrel. Elment az utca végéig, és közömbösen visszanézett. Egy szolga gesztenyeszín pejlovat vezetett elő az udvarról, és szilárdan tartotta, miközben Draper átvette tőle a kantárt, majd a lépcsőfokról elrugaszkodva meglepő fürgeséggel szállt nyeregbe. Lóhátról még odavetett pár szót beszélgetőtársának, aztán búcsút intett, és elindult nyugat felé. Hazafelé tartott. Urquhart a nyomába eredt, szaporán lépkedett. Megtapogatta a kést az övében, a tőrt az ingujjában és a hosszú csövű, német keréklakatos pisztoly kerek markolatát a zekéje alatt. Remélte, hogy nem kell majd használnia. A zaj odacsődítené egész Londont. Követte áldozatát a Basinghall Streeten álló házáig. Négy emelet magas és háromablaknyi széles volt, az üvegtáblákat címerek díszítették. Várt pár percet, aztán vett egy mély levegőt, és amíg lassan kifújta, végiggondolta feladatát. Felment az ajtóhoz vezető pár lépcsőfokon, és bekopogott. Egy kopasz, térdnadrágos férfi nyitott ajtót. – Üdvözöllek. Sürgős üzenetet hoztam a gazdádnak. A kopasz férfi felfigyelt a skót akcentusra. – Más alkalommal, uram, azonnal szívesen fogadna, de sajnos mára azt az utasítást adta a gazdám, hogy ne zavarjuk. – Engem fogadni fog. Mondd meg neki, hogy üzenetet hoztam őlady ségétől. Ő parancsolta, hogy kérjem a gazdád segítségét. – Sajnálatomra, uram, nem szeghetek meg egy utasítást… – Nagyon engedelmes vagy, és ez dicséretre méltó, de nyomatékosan kérlek, hallgass a katolikus lelkiismeretedre, és gyorsan tedd, amire kérlek. Őladysége ügye élet és halál kérdése. Mondd meg Draper úrnak, messziről érkeztem, hogy találkozhassam vele Sir Dagonet minőségében. Érteni fogja.

Megszentelt árulás

A kopasz férfi tétovázott, miközben a látogató megjelenését és viselkedését mérlegelte. Ránézett az utca sarától koszos cipőjére. Ugyanakkor nagyon magabiztosnak látszott; Draper úr talán dühös lenne, ha megakadályozná egy sürgős üzenet átadását, amelyet egy skót hozott. – Várj itt, kérlek – mondta a szolga, majd hátralépett a félhomályba. Néhány perccel később újra megjelent. – Draper úr fogad téged. Erre. Urquhart követte a szolgát végig a sötét folyosón, keresztül egy magas termen. Elhaladt pár hosszú pad mellett, amelyekre fényes selyempárnákat tornyoztak. Észrevett egy aranyozott keretű arcképet a ház uráról, és egy másikat egy szigorú tekintetű, régi stílusú mellvértben és sisakban megfestett férfiról, aki Draper apja lehetett. A nagyterem egyik végében egy óriási, városostromot ábrázoló falikárpit látszott. A kandalló fölött két vörös szoknyás fekete nő élénkre festett gipszfigurája állt, egzotikus pogányságuk megengedte készítőjüknek, hogy szemérmetlen módon fedetlenek maradjanak a melleik. Meszelt kőlépcsőn mentek fel, amelynek tetején a Szent Szűz képe nézett velük szembe. Végül egy széles faajtóhoz értek. – Mi a neved, uram? – kérdezte a kopasz férfi a válla felett. – Thomas Fraser – felelte Urquhart. A szolga kopogott, majd felemelte a reteszt, és kitárta az ajtót. Urquhart keresztet vetett. Meglazította a ruhaujját, megfogta a tőr markolatát, és elszántan belépett. A szoba hosszú, tölgyfa borítású és meleg volt, szépen kidolgozott gipszmennyezet borult föléje. A távolabbi falnál lévő két kandallóban tűz lobogott, a lángoló hasábfákat kifényesített ezüstfejű tuskóbakok tartották helyükön. A szolga jobbra fordult és meghajolt.

James Forrester

– Draper úr, ő az a skót uraság, akit őladysége küldött. A neve Thomas Fraser. Draper a szoba végében álló asztal mögött ült, egy darab papírt tanulmányozott. Urquhart ugyanazt a keskeny arcot és ősz szakállt látta, amelyet odakint a céh székháza előtt. Előrelépett és tiszteletteljesen meghajolt. Hallotta, ahogy mögötte becsukódik az ajtó, és a retesz a helyére kerül. – Te jöttél őladységétől? – kérdezte a kereskedő lágyan, és felnézett. Könnyek csillogtak a szemében. Urquhart hirtelen idegességet érzett, mint egy fiú, aki ezüstérméket akar lopni a gazdája erszényéből. Miért könnyezik? Lehet, hogy Draper már várta? Neki csak egy dolgot kell megtennie, és minél hamarabb megteszi, annál jobb. – Uram – szólította meg, majd újabb két lépést tett, így alig hatlábnyira volt az asztaltól. – Őladysége egy utasítással küldött. – A tőréért nyúlt. Hirtelen egy mély, északi hang kiáltott fel mögötte: – Megállj! Ne mozdulj! Urquhart megfordult. A nyitott ajtóban egy hatalmas szakállas férfi állt fekete zekében és köpenyben. Göndör haja szintén fekete volt. Harmincas évei elején járhatott, nyilvánvalóan sok harcot megélt már. Erőteljes vörös sebhely húzódott a jobb szemöldöke fölött egészen a jobb füléig. A bal csípőjén ezüstmarkolatú kardot viselt, és pisztolyt tartott a kezében. Egy szívdobbanásnyi ideig Urquhart mozdulatlanná dermedt, de szinte azonnal megértette, mi történt. Őladységét elárulták. Nem tudta, hogy ki, vagy, hogy hogyan, de a helyzet nem hagyott benne kétséget afelől, hogy mit kell tennie. Abban a pillanatban, amikor látta, hogy a sebhelyes férfi megmozdítja pisztolyt tartó kezét, előrántotta a tőrt ruhája ujjából, és belehajította a férfi mellkasába. A következő pillanatban feléje ugrott, egyik kezével a pisztolyt ragadta meg, a másikkal az övében lévő késért kapott.

Megszentelt árulás

Amikor a pisztoly elsült, Urquhart éppen mozgásban volt. Aztán hirtelen az oldalára vágódott, a dörrenés a fülében visszhangzott. Csak ekkor érezte meg a fájdalmat. Sikolyának hangja mintha a bal combja szétszaggatott idegei között formálódott volna. Ahogy a szétszakított idegek, a szilánkosra törött csontok és a véres húscafatok látványa összeolvadt a szörnyű igazság megértésében, elakadt a lélegzete, és a sokktól kábultan felemelte a fejét. Ott, ahol tőre átszakította a fekete köpenyt és az inget, mellvért csillant meg. A férfi kihúzta a kardját. – Elkéstél – jelentette ki az észak-angliai hang. – A futárunk már éjszaka megérkezett Skóciából. Walsingham úr tudja. Urquhart újra felsikoltott, ahogy a fájdalom erősödött. A padlót ütötte, képtelen volt uralkodni magán. Nem a seb miatt, hanem a kudarctól, ami rosszabb volt, mint a fizikai fájdalom. Nem érdekelte, hogy gyakorlatilag halott ember, csak az számított, hogy az áldozata még életben volt. Ahogy tekintetét elhomályosították a szégyen könnyei, zekéjébe nyúlt a pisztolyáért. A sebhelyes férfi ugyan túl közel állt hozzá, de remegő kezét engedelmességre kényszerítette, és hátrahúzta a lakat kerekét. Aztán zihálva megfordult, megcélozta Draper fejét, és meghúzta a ravaszt. A fegyver dörrenése volt a legutolsó hang, amelyet hallott. Egy pillanattal később a kard pengéje keresztülhasított a torkán, és megakadt a nyakcsigolyákban. Fulladozott és hánykolódott saját vérének habos tengerében. Nem volt könnyű halála.

1 1563. december 10.

Clarenceux az asztalnál ült gyertyafényes dolgozószobájában, az esőt hallgatta, amely a tetőn kopogott és az utcai pocsolyákban pattogott két emelettel lejjebb. Köpenyét szorosabbra húzta maga körül a decemberi hideg ellen, szakállas állát belefúrta a szőrmegallérba, amely az évek során lassan magába szívta a fa füstjét. Mennydörgés rázta meg az eget. Az eső még jobban rákezdett, mintegy válaszul az égzengés parancsára. Egyedül volt, csak a papírjai vették körül és a gyertyák kis fényudvara. Második gyermekük születése óta estéit a címertani kéziratán és szemléin dolgozva töltötte. Felesége, Awdrey szokás szerint korán visszavonult, hogy az ágya feletti falmélyedésbe tett gyertya fényénél hímezzen. Szeretett arra gondolni, hogy tűvel a kezében, a gyertyafénynél szorgoskodik, mialatt ő a ház másik végében dolgozott, a saját gyertyafényénél. Olyan volt, mintha az estéiket két aranyláng kötötte volna össze. Még ha különböző dolgokon dolgoztak is külön szobában, mégis együtt voltak. Előrenyúlt és felemelt egy régi aranykupát – valaha egy királyi herceg tulajdona volt, a zománcozott címerből ítélve legalábbis –, és kortyolt egyet a borból. Kinyitotta az előtte lévő kéziratot, és elolvasta az első oldalt. A címe: Essex és Suffolke Grófságoknak való szemléje, kezd’te személlyem, William Harley, Clarenceux Címernagy, 1561. július 15. napján. Két és fél évvel ezelőtt írta, azon rendszeres kutatóútjainak egyikén, amelyek során összeírta azokat a nemeseket a két említett megyében, akik jogosultak voltak címer viselésére. Az ilyen utazások jelentették heroldi munkájának legélvezetesebb oldalát. Ha háború fenyegetett, és ellenséges

Megszentelt árulás

területen kellett keresztüllovagolnia, hogy találkozzon egy királlyal vagy egy tábornokkal, felelőssége még terhesebb volt. Még veszélyesebb. De ez az út Essexen és Suffolkon keresztül kellemesnek bizonyult; sok barátságos nemesúrral találkozott, és csak nagyon kevés kérkedővel. Elmosolyodott útra kelésük napjának emlékére, kísérői mind az ő heroldi hivatalának öltözetét viselték. Még Thomas, öreg inasa is csatlakozott hozzájuk, akit első ízben sikerült rábeszélni arra, hogy felöltse a herold kíséretének élénk színű öltözékét. Állandóan mogorva arcot vágott és folyamatosan zsörtölődött, ugyanakkor büszke is volt. Clarenceux éppen lapozni akart, amikor kopogást hallott odalentről. A három tiszta koppanás a bejárati ajtón visszhangzott a csendes házban. Kevés ember tette ki a lábát a házából az esti tűzkioltás után. Bár Erzsébet királynő eltörölte a törvényt, amely alapján protestánsokat, vallási másképp gondolkodókat és veszélyes szabadgondolkodásúakat égettek el máglyán, de mindenki tudatában volt annak, hogy a keresések azért folytatódtak. Csak ezúttal katolikusokat kerestek. Egy héttel korábban egy katolikus papot találtak elrejtőzve egy londoni házban. A királyi őrség pellengérre állította a Cornhillen, és a tömeg szeme láttára a fához szögezték a két fülét. Amikor kicsordult a vére, a papa – pápa – szót mázolták fel a homlokára, és nevettek, miközben bort kortyolgattak, majd a szerencsétlenre köpték. Három óra elteltével levágták a füleit, és hangos sikoltozás közepette elvonszolták a Towerbe. Senki sem látta azóta. A fém visszhangzó döndülése a tölgyfa ajtón megismétlődött. Claren ceux mozdulatlanul ült. Az ő házát még sohasem kutatták át, főleg nem az éjszaka közepén. Őt magát sohasem kérdezték még ki. Mindig azt hitte, hogy az ő rangjában lévő ember fölötte áll a vallási hűtlenség vádjainak. Diplomáciai küldöttségeket vezetett a német császárságba, a spanyol királyságba, Németalföldre és Dániába. Ő maga üzent hadat a francia királyság ellen Rheimsben, Mária királyné nevében…

James Forrester

A kopogás ismét felhangzott, keményen, kitartóan. De katolikus volt. Kezébe temette arcát és elsuttogott egy imát. Nem maradt sok ideje. Hol voltak a többiek? A cselédfiúk a hátsó padláson aludtak. Awdrey az ágyában feküdt, mellette a kisbaba a bölcsőben. Annie, a lánya a szobájában van. A cselédlány, Emily, és Brown dajka az elülső padláson aludtak. Thomas általában a fogadószobában aludt az első emeleten, de ő kétszer is meggondolja, hogy ajtót nyisson-e ilyen késői órán. Megint felhangzott a kopogás, csak úgy zengett végig a házon. Clarenceux az ajtóhoz ment, és felemelte a reteszt. Enyhe huzatot érzett az arcán. Odakint sötét és csend honolt. Képzeletében látta a fáklyákat az éjszakában. Látta magát megbilincselve, a Towerbe vezetve. Elképzelte, ahogy a vas a csuklóiba fog vájni, hallotta a láncok csörgését. Az a tény, hogy semmilyen árulást nem követett el, nem fogja megmenteni az életét. Csak a vád és a letartóztatás, csak ez számított. Ahogy egy nemes urat heroldi öltözetben keresztülhurcolnak a városon, aztán a füleit a pellengérhez szegezik – példaként az embereknek. Két újabb erős ütés az ajtón. Visszanézett a gyertyafényes szobába, a kandalló fölötti festett címerpajzsra. A család címere volt, az apjának adományozták, akinek a képmása is a szobában függött. Az apja kardja a kandalló egyik oldalán lógott, az övé a másikon. Az apjához hasonlóan, aki az öreg királyt szolgálta, ő is nemes volt. Voltak jogai. De talán ez az utolsó alkalom, hogy látja ezt a szobát. Talán ez az a pillanat, amikor elveszíti a jogait, a társadalmi rangját és összes vagyonát. Ahogy a családja is. A kandallóhoz sietett, és leemelte kardját a falon lévő kampóról. Ezután felkapta a gyertyatartót az asztalról és kiment a szobából. A falépcső recsegett a súlya alatt, miközben lefelé lépkedett, a sarkaival tapogatta ki útját a lépcsőfokokon, bal kezében a hüvelyében lévő kardot markolta.

Megszentelt árulás

Belépett a fogadószobába, és felemelte a gyertyát. A fény visszaverődött a szemközti falon lévő kis kerek tükörből. Távolabb tőle, balra pillantotta meg Thomas fekvőhelyén a takaróhalmot, a kandallóval szemben, ahol tűz helyett már csak a parázs pislákolt halványan. – Thomas? – szólította Clarenceux. Mély hangja fokozatosan halt el a teremben. Megvilágította a takarókat a gyertyája fényével. – Thomas, itt vagy lent? A szemközti ajtó nyitva állt. Azon túl vezetett le a lépcső a bejárati ajtóhoz. – Clarenceux úr – hallatszott odalentről egy sürgető suttogás. – Uram, mit akarsz, mit tegyek? Clarenceux az ajtóhoz ment. Thomas a lépcső alján állt, és felfelé nézett rá. Kócos ősz haja, mélyen ülő szemei és erősen ráncos arca komor kinézetet biztosított neki. Az aggodalomtól csak még öregebbnek látszott. – Nyisd ki. Ha a királynő emberei, úgyis visszatérnek. Ha a barátaink, akkor segítségre van szükségük. Thomas bólintott, és a bejárati ajtó felé fordult. Clarenceux a falilámpáshoz tartotta a gyertyát, és meggyújtotta. A lám pabél ragyogón égni kezdett. Hallotta, ahogy Thomas elhúzza a három reteszt a nehéz tölgyfa ajtón. Idegei megfeszültek, várta a férfiak lépteit, a páncél csendülését, ahogy egy kivont kard nekiütődik egy mellvértnek, az embereket, akik félrelökik a szolgáját az útból… Pillanatnyi csend támadt. – Henry Machyn az. Clarenceux úr, Henry Machyn van itt! Clarenceux megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Elmosolyodott. Machyn ártalmatlan volt, egy idős ember, jócskán a hatvanas éveiben járt már, és mély szeretettel viseltetett a katolikus szentek és rituálék iránt.

James Forrester

Lenézett a lépcsőn, és figyelte, ahogy Thomas elveszi Machyn átázott köpenyét. Őrült ez az ember, hogy kitette a lábát egy ilyen éjszakán. Megrázta a fejét és szaporán visszament a fogadószobába, hogy meggyújtson még néhány gyertyát. Közben eszébe jutott, milyen későre jár. Az eső szakadt odakint. Machyn mégis eljött, holott tudta, hogy riadalmat fog okozni. De ami a legfurcsább: Machyn háza messze volt innen, a városfalakon belül, a Holy Trinity the Less plébániájánál. Mi az ördögöt keres hát St. Bride-ban tűzkioltás után és az óvároson kívül? Clarenceux megtorpant. Megfordult, és visszanézett az ajtónyílásra, amelyet megvilágított a lépcsőház falán égő lámpa. Valami nem volt rendben. Hallotta a lassú lépteket és az öregember botját kopogni a lépcsőkön, és hallotta, ahogy Thomas a helyére tolja a reteszeket a bejárati ajtón. Odament a nagy szilfa asztalhoz, amely a bespalettázott ablakoknál állt. Óvatosan letette rá a kardját, és felvett két másik gyertyatartót. Az egyik gyertya ferde volt. Elgondolkodva kiegyenesítette, majd mindkettőt meggyújtotta. Egy pillanatra elkapta saját képét a kerek tükörben. Bar na szemek; rövid, sötét haj néhány ősz tinccsel; rövid, gondosan nyírt szakáll. Barátságos, érdeklődő arc. Magas volt és erős, negyvenöt éve ellenére. A lovaglás, a gyaloglás és a szellemi pezsgés fizikailag éppolyan jól karban tartotta, mint szellemileg. A férfi, aki ekkor csoszogott be a gyertyafénnyel megvilágított szobába, teljesen másképp nézett ki. Henry Machyn alacsony, ősz hajú férfi volt, beesett mellkassal, és csak lassan tudott mozogni a botjára támaszkodva. Gallérjától a cipőjéig átázott. Divatjamúlt kabátjából víz csöpögött a gyékényekre, ahogy abból a bőrkötésű csomagból is, amelyet a jobb karja alatt hozott. Arca kövér volt, ruhái úgy lógtak a vállairól, mintha csak ráhajították volna. De leginkább az arckifejezése döbben-

Megszentelt árulás

tette meg Clarenceux-t. Általában barátságos volt, olyan emberé, aki szívesen deríti jókedvre az ivókat egy kocsmában a kitalált történeteivel. Ez az arc azonban most a ritkuló ősz haj keretében kifejezetten rémült volt. Opálos kék szempár nézett Clarenceux-ra: esdeklőn, mégis remény nélkül, mint aki most jön legjobb barátja akasztásáról, miközben saját halálát kívánja. – Machyn uram, az ég nevére, mi hozott ide ilyen késői órán? – Claren ceux intett a szolgájának, aki követte Machynt fel a lépcsőn. – Thomas, hozzál pár törölközőt. – Megint ránézett barátja halálra vált arcára. – Tudod, hogy veszedelmes egyedül lenni az utcákon éjszaka. – A segítségedre van szükségem, Clarenceux úr – mondta Machyn rekedt hangon. – Rossz emberbe vetettem a bizalmam. Minden odaveszett. Nekem végem. Itt a vég. És az én drága Rebeccám… – A hangja kezdett szétesni, végül sírásban tört ki. – …a feleségem, a fiam, a barátaim, mindenki… Olyan volt, mintha Machyn egész személyisége kettészakadt volna és mindkét fél külön-külön haldokolna, magányos gyászban, képtelenül arra, hogy vigaszt nyújtson a másiknak. – Machyn uram, barátom, hogy érted ezt? Ki akarna ártani neked? De Machyn nem felelt. Szabadjára engedte könnyeit, arca és szakálla nedvesen csillogott a gyertyafényben. Clarenceux előrelépett, és egyik kezét a vállára tette. – Gyere, ülj le. Machyn megrázta a fejét. Beletelt pár másodpercbe, mire visszanyerte az önuralmát. – Nem, nem kell leülnöm. Beszélnem kell, el kell mondanom neked valamit. – Mélyet lélegzett. – Tudom, azt gondolod, hogy nem ismersz engem valami jól, Clarenceux úr, én viszont azt hiszem, ismerlek téged. Sokszor találkoztam veled az évek során, és mindig figyelemmel kísértem

James Forrester

a tetteidet és az eredményeidet, ahogy a tisztességedet is. Ezért tudom, hogy most, itt a végén megbízhatom benned. – A végén? Hogy érted ezt, Henry? Minek a végén? Machyn habozott, és magához szorította a csomagot. – Megtisztelnél azzal, hogy gondját viseled ennek a könyvnek a kedvemért? Ez az én krónikám. – Felemelte a csomagot, hogy ráirányítsa a figyelmet. Clarenceux elengedte Machyn vállát, és elvette a csomagot. Óvatosan lefejtette a vizes bőrborítást, és hagyta, hogy a padlóra hulljon. A kötet maga teljesen száraz volt: szép, vastag pergamenkötésének mindkét oldalát hullámokkal körülvett bálna dombornyomata díszítette. – Tizenhárom évig dolgoztam rajta – mondta Machyn, megtörölve az arcát. – Minden esemény, amelyet a saját szememmel láttam, minden temetés, amelyhez én szolgáltattam a gyászruhát és a díszeket, minden szertartás a Szent Pál Keresztjénél, minden kivégzés a Tyburnben, minden hitújító és eretnek megégetése Smithfieldben, minden körmenet, amelyet láttam keresztülmenni a városon… minden, minden. – Monumentális teljesítménynek látszik – bólintott Clarenceux. – Még pergamenbe is van kötve. – Mint a te köteteid a saját könyvtáradban. Clarenceux bólintott és futólag elmosolyodott. – Némelyik. – A könyvgyűjteménye valószínűleg a legterjedelmesebb volt, amelyet Machyn valaha is látott, mégis kevésnek volt csak szép kötése. – Természetesen én… – kezdte. Aztán megálljt parancsolt magának. Elhallgatott. A szobában csend honolt, csak az eső kopogott a tetőn. Megint nyugtalanságot érzett, éppúgy, mint amikor meghallotta a kopogást. – Miért akarod ezt odaadni nekem?

Megszentelt árulás

– Mert te vagy a legnemesebb ember, akit ismerek. Értékeled a régi krónikákat, és ez itt egy rendkívül becses darab. Még akkor is értékes lesz, amikor én már nem élek. Ami azt illeti, attól csak még értékesebb lesz. Muszáj megőrizned. Clarenceux oldalra nézett, az asztalon álló gyertyák felé. Olyan nagyon becses. Azok a szavak talán azé az emberé voltak, aki előtte állt, de nem ebben a szobában fogalmazódtak meg. Legfőképpen a muszáj szó késztette töprengésre. Machynnek muszáj volt valamit elmondania neki. Ő, Clarenceux volt Machyn utolsó reménye. – De vannak más barátaid is, Henry, és van egy fiad. Machyn megrázta a fejét. – Johnt nem érdekli a történelmünk vagy a hitünk veszedelmes helyzete. Lobbanékony, és még dolgozik benne az ifjonti hév. Látni akarja a világot. Lehet, hogy egy nap nem fog visszatérni az utazásáról. Azt akarom, hogy ez a könyv évszázadokig fennmaradjon. Mint a krónikák, amelyeket te is használsz, amikor ellenőrzöd a szemléidet. Mindig az volt a szándékom, hogy hozzád kerüljön a végén. Rád hagytam a végrendeletemben. – Te végrendeletet készíttettél? – lepődött meg Clarenceux. A legtöbben megvárták az utolsó pillanatot, mielőtt ügyeiket végleg elrendezték. Machyn felemelte a jobb kezét. Remegett. Keresztet vetett a levegőbe. – Én csak egyetlen dolgot kérek tőled, Clarenceux úr. Ígérd meg nekem, ha bármi történne velem, elmész Lancelot Heathhez, a kelmefestőhöz… – Henry… – Nem, nem. Kérlek – mondta Machyn, a fejét rázva. – Kérlek, hallgasd végig, ez a legfontosabb. Ha bármi történik velem, el kell menned Lancelot Heathhez, a St. James Garlickhithe egyházközségbe. Mondd azt neki, hogy a neved northumberlandi Clariance király. És tedd hozzá, hogy én adtam neked egy dátumot. De ne áruld el neki, hogy mi az. Tudni fogja.

James Forrester

– Milyen dátumot? – Ezerötszázötvenhét június huszadika. Pontosan ezt. Június huszadika. Clarenceux ránézett az előtte álló Machynra, akiről csöpögött a víz. A férfi egyértelműen sokkal többet kért tőle, mint hogy vigyázzon egy krónikára. Látta, hogy az ajkai remegnek. Levette róla a tekintetét. Az asztalon égő gyertya fényére nézett, és egy pillanatig az emeleten lévő Awdrey-ra gondolt, és a másik gyertyafény ragyogására. – Henry – mondta halkan, miközben visszafordított az arcát az öregember felé. – Mi a jelentősége ennek a dátumnak? Miért kell rá emlékeznem? Thomas visszatért a törölközőkkel. Egyet odaadott Machynnak, aki lassan megtörölgette az arcát és megszárította reszkető kezeit. Clarenceux folytatta. – Figyelj ide, barátom, legalább tizenöt éve ismerjük egymást, talán húsz is megvan, de még sohasem jöttél el a házamba az éjszaka közepén, lámpás nélkül, a tűzkioltást követően. Hogyan jutottál keresztül a városkapun? A városőrségen? Sohasem kértél tőlem szívességet azelőtt, kivéve, amikor időnként kölcsönkértél egy-egy könyvet. Most pedig felbukkansz az éjszaka közepén, és arra kérsz, hogy vigyázzak a krónikádra, amelynek halálod utáni fontosságát magyarázod? És azt mondod, hogy készítettél egy végrendeletet. Vagy elveszítetted az eszedet, vagy nem vagy őszinte velem. Machyn szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Megtörölte a szemét és az arcát. Clarenceux odasétált a szilfa asztalhoz. Óvatosan letette rá a könyvet, és eligazgatta. Halk hangon beszélt, anélkül hogy megfordult volna. – Tudod, milyen veszélyes lázító és eretnek írásokat birtokolni. Tudod, hogy vannak kémek. A királyság törvényei rám éppúgy vonatkoznak, mint rád.

Megszentelt árulás

– Nem ugyanolyan módon, Clarenceux úr. Nem, nem ebben az ügyben. Ami a kapukat illeti… Van egy öreg szilfa közel a Criplegate-hez. Van mögötte egy ajtó, amely egy Lowe nevű patkolókovács bérleményére nyílik. Nem zárta be a kedvemért, a polgármester utasításai ellenére. Clarenceux megfordult és összefonta a karját. Egy pillanatig gondolkodott, aztán leeresztette a kezét. – Nem tudom, hogy mit mondjak. Miért nem árulod el nekem a jelentését ennek a… megbízásnak? – Ha valaha meg kell tudnod, ki fogod találni. – Ha meg kell tudnom? Ha meg kell tudnom? – Clarenceux tudatában volt, hogy hirtelen megemelkedett a hangja. Mélyeket lélegzett, próbálta visszanyerni a nyugalmát. – Henry, azt hiszem, jogom van tudni, hogy mit hoztál a házamba. Az öregember bólintott. – Minden jogod megvan hozzá. Clarenceux Thomasra pillantott. – Segítene, ha egyedül lennénk? – Minden jogod megvan, hogy megtudjad – ismételte Machyn –, de ez nem jelenti azt, hogy helyes lenne elmondanom neked. – Hosszan állta Clarenceux tekintetét. – Nem, bízom Thomasban, akiről tudom, hogy jó ember, és sok évet töltött el a szolgálatodban. – Egy pillanatra elhallgatott. – De hadd kérdezzem meg tőled: miért vagy katolikus? Clarenceux elgondolkozott. – Mert… mert úgy hiszem, hogy ez a legteljesebb igazság. A módja, ahogy Isten akarja, hogy imádkozzunk, a Mindenható őszinte megértése nem egy tetszés szerint választható hit vagy részleges engedelmesség Istennek. Machyn nem szólalt meg. Clarenceux nyugtalan lett.

James Forrester

– Lehetséges, hogy egyidejűleg legyünk igaz hívők és hűségesek őfelségéhez. – Ha ezt hiszed, akkor becsapod önmagad – mondta Machyn. Ősz hajú és szakállú arca váratlanul felélénkült, harag gyúlt ki a szemében. – Amikor kopogtam az ajtódon, biztosan azt hitted, hogy az őrség jött el érted. Sok időbe telt, mire ajtót nyitottál. – Elhallgatott, és Clarenceux arckifejezését vizslatta. – Az ember csak akkor maradhat hűséges a királynőhöz és Istenhez, ha a királynő maga is hűséges Istenhez. A mi jelenlegi királynőnk nem az. Ezt te is tudod. Egy ponton el kell majd döntened, hogy kinek akarsz engedelmeskedni: a Teremtőnek vagy a teremtményének. Mondd, fel vagy készülve arra, hogy egész életedet félelemben éld ettől a pillanattól kezdve? Clarenceux újra ránézett az asztalon heverő könyvre. Aranyszínű fény vonta be a halvány kötést. Odament, kezét a borítóra tette, végigsimított a dombormintás, fényezett bőrön. – Malory könyvében van Urre lovag története… Nem ez az, ahol megjelenik Clariance király? – De igen. Igen, ez az. Clarenceux megfordult. – Henry, biztosítasz arról, hogy nem sodrom veszélybe a családomat azzal, hogy a házamban tartom ezt a könyvet? Csak ezt az egyet áruld el nekem, és megígérem, hogy minden rendben lesz. Machyn keze idegesen babrált a botja fejével. – Nem tudlak erről biztosítani. – Akkor átgondoltad, hogy mit fogsz tenni, ha nemet mondok? – Hiszem, hogy beleegyezel, William. Te jó ember vagy. – Úgy nézett ki, mintha a szentek egyike lenne, aki válaszadásra utasítja Clarenceux-t. – Ismered Isten akaratát. A szívedben lakozik.

Megszentelt árulás

Ebben a pillanatban azok a szomorú szemek valóban egy szent szemei voltak. Clarenceux eltöprengett. A világ, amit ismert, a hangok, amiket hallott és a dolgok, amiket látott, összhangban voltak. Nem tudta, mitévő tegyen, de egy dologban hitt: Isten akarata volt az, hogy segíteni kell ennek az embernek, a saját hittársának. – Ez egy hitpróba. – Számomra az, Clarenceux úr. Már régóta az, kétszer annyi ideje, mint amennyit ebben a könyvben lejegyeztem. Clarenceux végigsimított szakállán. A félelem, hogy átkutatják a házát, megmaradt, még mindig rosszul tűrte az igazságtalanságot, valamint a barátaihoz és Istenhez való hűsége sem tűnt el. Az ő Istenéhez. A szelíd erő, amely irányította, amikor kételyei voltak. A mindent látó őrző, aki biztosította védelmét az ellenségeivel szemben. – Rendben van – mondta halkan. – Megteszem szívességként, amit kérsz. De neked is meg kell tenned egy szívességet nekem. El kell magyaráznod a valódi jelentését mindennek. Fel kell készülnöm. – Köszönöm, Clarenceux úr. – Machyn először mosolyodott el érkezése óta. Előrelépett és kinyújtotta a jobb kezét. Megfogta Clarenceux kezét, megrázta, és úgy folytatta a mondandóját, hogy nem engedte el. – Ki mást ismernék, aki megértené Clariance király jelentőségét? Ha Jób könyvéből látnál egy idézetet, nincs kétségem, hogy azt is felismernéd. Te vagy az az ember, akiben megbízhatok az igazságért, az igazért, a helyesért folytatott harcban. Ha meg kell ismerned a könyvben rejlő titkot, meg fogod találni. – Miközben kimondta ezeket az utolsó szavakat, Machyn elengedte Clarenceux kezét. Ismét keresztet vetett. – Jób könyve? Machyn élénken folytatta.

James Forrester

– Nem számít. Te sokkal fiatalabb vagy, mint én, túl fogod élni ezt az üldöztetést. Egy napon megtudod, hogy mire jöttem rá, és amikor ez a nap eljön, képes leszel eldönteni, hogy mit tegyél… Jobban, mint én. – Rápillantott az asztalon heverő kardra. – Tanúja leszel a jog és az igazság győzelmének. Higgy nekem, szeretnék mindent elmondani, de nincs rá idő. Ha találkozol Lancelot Heathszel, és ha összehívja a kerekasztal lovagjait, a könyv megértésének módja világossá válik számodra. Csak számodra, Clarenceux úr. Senki másnak. – Henry, hagyd abba. Csak összezavarsz, nem adsz magyarázatot – tiltakozott Clarenceux. – A kerekasztal lovagjai? Kik azok? Machyn a homlokára tette a kezét. – Sajnálom. Nem tudok tisztán gondolkodni. Egy bolond öregember vagyok. Próbáltam felkészülni az idevezető úton, hogy tudjam, mit mondjak, de… minden kiment a fejemből. – Keze lehanyatlott, homlokát összeráncolta, szorosan megmarkolta a sétabotját. Aztán arckifejezése ismét komollyá vált. – Hallgass ide. Ezt elmondom. Két királynő sorsa függ ettől a könyvtől. – Bólintott, átgondolta az elhangzottakat. – És most mennem kell – tette hozzá, sarkon fordult, és az ajtó felé indult. – Két királynő? Többet kell mondanod, Henry. De Machyn nem állt meg. – Nagyon késő van. Clarenceux Thomasra pillantott. A szolga felkapott egy gyertyát, és követte Machynt. – Árulj el még valamit – ismételte Clarenceux. – Ha azt akarod, hogy őrizzem ezt a könyvet, el kell mondanod, hogy milyen veszélyeket rejt. Gondolnom kell a családomra. Machyn megtorpant.

Megszentelt árulás

– Clarenceux úr, az a könyv csak akkor veszélyes, ha tudod, hogy az. Ha semmi sem történik velem, akkor sohasem fogod megtudni, hogy mit tartalmaz. Ahogy senki más sem. – Halványan elmosolyodott. – Ez csak egy krónika, Clarenceux úr, egy öregember zagyválása élete alkonyán, semmi több. – Megfordult. – Várj – szólalt meg Clarenceux. – Maradj itt ma este, Henry. Szörnyű odakint az idő. Machyn a lépcső tetején járt, a falilámpa megvilágította sziluettjét. – Nem. Köszönöm a kedvességedet, Clarenceux úr. Félek, hogy túl sokat árulnék el neked. Különben is, a sötétség és a rossz idő az én védelmezőim. Egy bizonyos Richard Crackenthorpe különleges megbízott emberei keresnek engem. Minél rosszabb az idő, annál könnyebben jutok át a sikátorokon észrevétlenül. – Elkezdett lefelé lépdelni. Clarenceux előresétált. – Keresnek téged? Miért? – Sejtheted – felelte Machyn. Folytatta útját lefelé a lépcsőn, nyomá ban Thomasszal. – Ugyanabból az okból, amiért találkoznom kellett veled. Leért a lépcsőn. Clarenceux az emeleten maradt, a lámpa mellett. Figyelte, ahogy Thomas leteszi a gyertyáját, és felsegíti a jókora nedves köpenyt Machyn vállára. A gyertya megvilágította Machyn arcát, ahogy Clarenceux felé fordult. – Isten veled, Clarenceux úr. Thomas kireteszelte és kinyitotta az ajtót. Machyn egy pillanatra megtámaszkodott az ajtófélfán, aztán kilépett az esőbe és a sötétségbe.

Henry Machyn ismét a sötét Fleet Streeten találta magát. Átcsoszogott a túloldalon lévő házakhoz. Fáradtnak érezte magát. A hideg csípte az arcát és a kezét, és erősen a botjára kellett dőlnie. Amikor beért az egyik ház utca fölé nyúló emelete alá, megállt. Egy kis időre biztonságban volt. Villám hasított át az égbolton a háztetők között. Egy vagy két másodperc telt el az ezt kísérő mennydörgésig. Egy pillanatra sem csendesült a zuhogó eső. El kellett volna fogadnom Clarenceux úr invitálását, hogy maradjak. Pislogott, víz csöpögött a szemöldökéről. Nem, azt tettem, ami helyes. Túl veszélyes lenne most. Mozdulatlanul állt, egyik kezével a falnak támaszkodott, a másikkal a sétapálcájára. Minden terve teljesült Clarenceux-val és a krónikával. Hová menjen most? Haza már nem térhet. Találnia kell egy helyet valahol, ahol megpihenhet, ahol megszáradhat. Bárhol tudott volna aludni, annyira fáradt volt. De az elégedettség érzése átmelegítette. Sikerrel járt. A könyv a legintelligensebb, leglelkiismeretesebb és legtiszteletreméltóbb ember kezében volt, akit valaha ismert. Olyan férfinál, aki meg tudja védeni magát, és a legmagasabb hatalmi körökben vannak barátai. Hunyorogva nézte a herold háztetőjének vonalát. Odafönt, az első emeleten vékony sárga fénycsík szűrődött ki az ablaktáblák közül: a gyertya a szilfa asztalon. A könyve a gyertya mellett fekszik. Clarenceux úr hamarosan elolvassa. Nemsokára elolvassa a végét – és akkor tudni fogja.

Megszentelt árulás

Richard Crackenthorpe fenyegetései ellenére a könyv biztonságban volt. Egyetlen különleges megbízott sem merné átkutatni egy herold házát, ebben biztos volt. Akármi történik most már vele, az ő szerepe ebben a felvonásban véget ért. A teher, amelyet az elmúlt huszonhat évben cipelt, lekerült a válláról.

Clarenceux az ebédlőben állt, Machyn könyve fölé hajolt, amely nyitva feküdt az asztalon. Henri Masin, teksztil kereskedő & a lesszei Szentháromság templom szolga lesszei Chronicája, állt az oldal tetején igen bizonytalan kézírással. Alatta az első bejegyzés első sora ugyanolyan bizonytalan írással: 1550 juni xiij napján találkozott Ször Artúr Darszi lovag, John Hít festő & Henri Masin kereskedő… Egy sorral később ezt olvasta & asztán a Páll keresztyéhez, ahol hosszas prédikácijót tartott Dorhem jó püspökje. Clarenceux rámeredt az első bekezdésre. Nem csak az írás külalakja volt megdöbbentően csúnya; a helyesírás is borzasztó volt. Sohasem látott még ilyen borzalmas kéziratot. Machyn azt akarta mondani, hogy ő és a barátai, Sir Arthur Darcy és John Heath „meghallgattak egy hos�szú prédikációt a jó durhami püspöktől”. Lapozott egyet. A következő bejegyzések nagyjából ugyanilyenek voltak. A jobb kéz felé eső oldalon volt egy bejegyzés Southampton earljének azon év augusztusi temetéséről. Machyn szolgáltatta a szertartáshoz szükséges bársonyt és a fekete posztót, amellyel a templomot díszítették, valamint a temetési meneten használt zászlókat. Nem volt kétséges, hogy mindez egyike volt a temetkezési vállalkozói megbízásainak. Ők ketten is így találkoztak: Clarenceux volt a herold egy temetésen, amelyhez Machyn biztosította a fekete posztót és a címerpajzsokat. Emlékeztette magát arra, hogy a barátja mindig keményen, szorgalmasan dolgozott. Machyn teljes mértékben autodidakta volt, és élénken tudatában volt a szabályos iskolai oktatás hiányának. Ez szerénnyé tette

Megszentelt árulás

őt, jó önismeretűvé és éles szeművé, hogy észrevegye mások hiábavaló vágyait. Minden szempontból jó ember volt. Clarenceux-nak nem volt joga, hogy kritizálja az írását. Sok Machynnal azonos társadalmi rangú egyáltalán nem tudott sem írni, sem olvasni. Keveset tudott Henry Machynról és a testvéréről, Christopherről. Fiatal fiúkként jöttek Londonba Leicestershire-ből, VIII. Henrik király uralkodása elején. Mindketten a posztókereskedők céhében inaskodtak, és miután tagok lettek, meglehetősen sikeressé váltak. Christophernek hat vagy hét üzlete volt, amikor meghalt. Henry ambíciói inkább a spiritualitásra és a történelemre irányultak. A képhez teljesen illett, hogy az önképző kereskedő megbecsült vagyontárgya nem egy sor ingatlan volt, hanem egy, a saját szerény írásaival megtöltött, szépen kötött krónika. – Uram – szólalt meg Thomas az ebédlő közepén állva, nem messze az ágyától –, megkérdezhetem, hogy fent fogsz-e maradni? Kívánod, hogy megrakjam a tüzet? Clarenceux hátranézett a válla fölött, és először Thomasra, majd a kandallóra pillantott. Aztán eszébe jutott a dátum, amelyet Machyn adott neki: 1557. június 20. – Várj – mormolta, és visszafordult a könyvhöz. Lapozni kezdett, és átfutotta a bejegyzéseket. Június xix napja… A x nap… A xiii nap… Még az időpontok is rossz sorrendben voltak. Egy pillanatra azt gondolta, hogy Machyn hibázott. De nemsokára rájött, hogy a bejegyzéseket egyszerűen összekeverték. Korábbi feljegyzésekből másolták át ebbe a könyvbe, alig voltak áthúzások. Aztán meglátta a lap alján. Először csendben elolvasta a bejegyzést, kibetűzve a macskakaparást. Jun xx napján vesztminszter abát úrja prédikhált a Páll keresztyénél & hosszas szent beszédet tartot a gaszdagokról & Lázárról & a pász-

James Forrester

torbot vivvő tartya a botot a prédikácijó alatt & naty tömeg volt mint a polgármesster & birók & városattyák & sokk imátkozó. Felemelte a könyvet, a gyertya fényéhez tartotta, és a szolgája felé fordult. – Mit veszel ki ebből, Thomas? Henry ezt írta az alá az időpont alá, amit a lelkemre kötött, hogy ne felejtsek el: „Június huszadik napján uram, a westminsteri apát prédikált a Szent Pál Keresztnél, és a pásztorbotvivő tartotta a botot a prédikációja alatt; és hatalmas hallgatóság volt, mind a polgármester és a bírák, és a városi tanácsosok és sok imádkozó.” Itt végződik. Arra tudok csak gondolni, hogy úgy értette: „imádkozó emberek”. Én ott voltam azon a napon. – Tisztelettel, uram, még ha ott is voltál, nem értem, hogy ez miért olyan rendkívüli. – Én sem értem, Thomas. Én sem. – Clarenceux ismét a szolgájára pillantott. Fáradtnak tűnt. – Nem, Thomas, nem lesz szükségem a tűzre. Menj vissza aludni. Sajnálom, hogy megzavartak. Thomas bólintott köszönete jeléül, de nem mozdult. – Igen? – Uram, megkönnyebbültem… hogy Machyn úr volt az. – Tudom. Én is ugyanattól féltem. Mély csend állt be. Annak gondolata, hogy láncokban vonul a Towerbe, megint átfutott Clarenceux fején. – Jó éjszakát, Thomas. – Jó éjszakát, Clarenceux úr. Clarenceux kioltotta az egyik gyertyát, egy másikat az asztalon hagyott Thomasnak, és az utolsót magával vitte az emeletre a dolgozószobájába. Becsukta az ajtót maga mögött, és letette a könyvet az asztalára. Visszahúzta maga köré prémes köpenyét, feltett egy nemezsapkát a fejére, és leült. Kinyitotta a könyvet, és elkezdett olvasni.

Henry Machyn karja sajgott, ahogy a lábai is. Csuklója ügyetlen, fájdalmas kifordításával elérte a reteszt a kerítés deszkái között, elfordította és kihúzta. Belökte a kaput, amely nyikorogva kinyílt. Felkapta a sétabotját, előrelökte magát az udvarra, teljesen átjárta a hideg. Belelépett egy pocsolyába, de egyáltalán nem érdekelte, mivel a lába már túlságosan elázott ahhoz, hogy számított volna. Még azzal se törődött, hogy bezárja maga mögött az udvarba vezető kaput. Csak az érdekelte, hogy olyan száraz helyre tart, ahol pihenőre hajthatja a fejét. Ha ez lenne élete utolsó cselekedete, azt akarná, hogy lefekhessen valami meleg helyen. Lépdelt, botladozott, előrenyúlt az egyik kezével, és megérintette az istálló ajtaját. Messzebb volt, mint ahogy emlékezett rá. Végigtapogatta a nedves fát. Víz csorgott le az arcán, miközben keresgélte a kilincset. Megtalálta. De az ajtó be volt zárva. Nem! Kérlek, ne… Legyen nyitva. Hadd találjak itt egy kis nyugalomra. Ujjai megragadták az ajtókeret szélét, és lassan végigfutottak rajta felfelé. Megtalálta a fakallantyút, és kinyitotta. A tetőt verő eső hangja, a szalma és a ganaj édeskés illata. Machyn hallotta a lovak mocorgását és saját ziháló lélegzetét. Szédülés fogta el, ahogy a szénapadlásra vezető létra felé indult. A lovak nyugtalanul mozogtak a sötétben. Machyn kitapintotta a létrafokokat, és botját a karja alá csapta. Elkezdett mászni. Tudta, hogy a létra tetején olyan hely várja, ahol legalább lehajthatja a fejét, és alhat a szalmán, ahogy annak idején gyerekként tette az apja malmához tartozó istállóban. Még egy lépés,

James Forrester

megvetette lábát, és fáradt testén megint lökött egyet. A szédülés fokozódott. Mozdulatlanul kellett állnia. Csak egy vagy két perc még, mindössze ennyi kell. Homlokát a létrához nyomta. Egy vagy két perc. És azután biztonságban lesz és szárazon. Akármi történik vele holnap, legalább ezt az éjszakát nyugalomban fogja tölteni. Crackenthorpe sohasem gondolna arra, hogy itt keresse, Clarenceux úr istállójának szénapadlásán.

Már elmúlt éjfél, de Clarenceux nem tudta letenni Machyn krónikáját. Időnként észrevette benne a nevét, a Harley-t, vagy a „Clarenshux” címét; a korai években sokszor említésre került Norrey, Norroy vagy Norray, amikor ő Norroy címernagy volt. Látta, hogy egy bejegyzés a tímárok céhe által rendezett lakomával foglalkozik, amelynek ő volt az egyik tisztségviselője. Visszalapozott pár oldalt, és észrevette Lady Darcy temetésének leírását: & ot volt a herold és cimernagy miszter Klerenszó és miszter Szomerszett gaszdag ruhájikban. Hátra- és előrepörgette a lapokat: Norri, Klerenszó… A címei visszhangoztak az elméjében, ahogy újra és újra elolvasta őket. Az előző évi bejegyzések között volt egy, amely megemlítette azt a proklamációt, hogy az angol és a skót királynő találkozni fog. Erzsébet és az ő katolikus kuzinja, Mária, a skótok királynője. A proklamációt angolul és franciául is elkészítették, és Machyn feljegyezte, hogy trombitta szó mellet és a herold cimernagy miszter Klerenszó gaszdag ruhában egy a kapitánynyal. „Klerenszó” megint. Kezdett ideges lenni. Ez a krónika róla szól. Igaz, volt sok egyéb bejegyzés, amelyben nem nevezték meg őt, vagy semmi közük nem volt hozzá; de Henry Machyn világa, ahogy a könyv tartalmazta, körülötte forgott. Machyn gyakorlatilag kémkedett utána. A saját életének eseményeit alig említette, sok utalás volt viszont Clarenceux magánéletére. Volt egy leírás a második lánya megkereszteléséről. Egy másik a házasságára vonatkozott. Majd egy újabb az előléptetésére Norroyból Clarenceux-vá. Egy feljegyzés a suffolki útjáról.

James Forrester

Clarenceux körbenézett a dolgozószobájában. Tekintete a könyvespolcokra esett: az egyik a fal mellett állt, a másik a szoba másik végében. Rápillantott a kandallóra és a festett fafaragásra fölötte. A címerére. A ládára és a rajta lévő könyvekre, majd a könyvkupacra a padlón. Az egyikből kihullott egy papírlap. Néhány pergamenre írt szerződés hevert mellette. Az asztalon pergameniratok és könyvek halmozódtak. Három gyertyatartó állt még ott, kettő üresen. Négy lúdtoll, kettő közülük hegyezésre szorult. Egy kés. Egy fémtoll. Tinta. Vörös viasz a pecsétjéhez. Minden a megszokott rendezetlenségben. Visszafordult Machyn krónikájához. Ez nem is krónika volt. Inkább olyan, mintha valaki – Henry Machyn – naplót vezetett volna valaki másnak az életéről, az ő életéről. Mi a csudáért írna bárki naplót valaki másról? Összébb húzta magán a köpenyt. Machyn azzal töltötte az elmúlt tizenhárom évet, hogy írt róla egy krónikát, és erről sohasem szólt egyetlen szót sem. Miért? Mit jelent az 1557. június 20-i bejegyzés? …gaszdagokról & Lázárról… Felállt, keresztülvágott a szobán, és levette az Újszövetséget a szemközti falnál álló könyvespolc tetejéről. Miután visszavitte az asztalhoz, fellapozta Lukács evangéliumának tizenhatodik fejezetét, és elkezdte olvasni latinul a gazdag és a szegény ember, Lázár történetét. A gazdag ember nem adott semmit Lázárnak, és ezért a pokolban végezte, míg a szegény ember a mennyországba került, hogy Ábrahámmal legyen. Machyn vajon magára értette? Machyn lenne a szegény ember, és ő, Clarenceux a gazdag? Tovább olvasta. A gazdag ember könyörgött Ábrahámnak, hogy küldje el Lázárt a testvéreihez, és mondja meg nekik, hogy adakozzanak bőkezűen a szegényeknek. Ábrahám azt felelte, hogy az élő testvéreknek megvannak Mózes és a próféták írásai. Ha azokra az ősi szövegekre nem hallgatnak, nem fognak egy halálból feltámadt emberre sem.

Megszentelt árulás

Clarenceux megdörzsölte a szemét, képtelen volt értelmet kihámozni a történetből. Miért vonatkozna ez rá? Neki nem voltak fivérei. Azt gondolta volna Machyn, hogy ő, Clarenceux nem elég bőkezű a szegényekkel? Biztosan nem. Ami az ősi szövegekre való utalást illeti – azt jelenti, hogy a jövőben figyelmet kellene fordítani a krónikákra? Mint amilyen Machyné? Mindez emiatt lett volna? Villám cikázott át az égbolton. Az eső még mindig esett. Visszatette a Bibliát a polcra, és újra Machyn könyvéhez fordult. Ha valóban a múlt megőrzése a cél, akkor miért most adta oda neki a könyvet? Machynnak biztosan lett volna még miről írnia. Rossz kérdést tettem fel Machynnak. Nem azt kellett volna kérdeznem, hogy „miért én?”, hanem „miért most?”. A legutolsó oldalhoz lapozott. Az alsó fele üresen maradt. Tekintete az utolsó szakaszra vetődött: December xj napján Henri Masin ezen chronica irójja meghalt mert Ricsárd Krekentorp, különleges megbizot parancsjára mekölték. Esperance. Clarenceux úgy érezte, mintha megütötték volna. Machynt megölték? Ez a Crackenthorpe? Az időpont a holnapi nap. Mit mondott Machyn? Ha bármi történne velem. Ez nem „ha” kérdése. Hiszi, hogy meg fog halni. Olyan komolyan hiszi, hogy beleírta a krónikájába. Clarenceux megrázta a fejét, a gondolatai kavarogtak. Machyn nem úgy értette, hogy megöli magát. Nem, hacsak nincs valami őrült ötlete, hogy megteszi, és az ellenséget fogja hibáztatni, a könyvön keresztül. De mit értett azon, hogy esperance? Mi köze van a reménynek a saját meggyilkolásához? Amikor távozott, megemlítette a Crackenthorpe nevet a lépcsőn. Biztosan tudta, hogy meg fogom találni a kapcsolatot. De ha valamit közölni akart velem, akkor miért nem mondta el? Jobban aggódott a könyv miatt, mindenképpen biztonságban akarta tudni nálam. Machynt elrejtette a sötétség hatalmas leple, a villámlás és a zuhogó eső. Clarenceux-nak nem volt esélye megtalálni őt reggel előtt. Talán

James Forrester

neki is le kellene feküdnie. De hogyan tudna? Nem lenne képes aludni ennek a tudásnak a birtokában. Mellesleg, ha Machyn jóslata igaznak bizonyul, csak pár óra maradt. Kitárta a dolgozószobája ablaktábláit, és kinézett. Érezte a hideg levegőt az arcán, és hallotta az esőcseppek kopogását a cserepeken és az utcán. Szuroksötét volt. Még az út túloldalán lévő háztetők körvonalait sem tudta kivenni. Behúzta a táblákat. Ahogy ezt tette, pillantása az asztalon heverő egyik könyvre esett, amelyet éppen azelőtt lapozott fel, hogy Machyn bekopogott. Essex és Suffolke Grófságoknak való szemléje… Az isten szerelmére, lehet, hogy Machyn élete veszélyben forog, és én azon aggódom, hogy elázom! Ledobta a köntösét, felemelte a gyertyatartót, és lement a lépcsőn. – Nem, ne kelj fel, Thomas – parancsolta, ahogy végigvonult a fogadószoba teljes hosszán. Felhajtott egy ládát borító szőnyeget, felemelte a fedelét, és kivette a bőrcsizmáját és az utazóköpenyét. – Kimegyek, hogy megkeressem Machynt – magyarázta, látva, hogy Thomas feltámaszkodik az egyik könyökére a félhomályban. Levette a cipőjét, és belökte az egyik sarokba. – Van lámpás a hátsó ajtónál? – A konyhába vezető ajtónál, uram, ahogy mindig. De Clarenceux úr, nem hallod, hogy milyen idő van odakint? Clarenceux elkezdte felhúzni a csizmáit. – Tudom, hogy rossz, Thomas, de féltem Machyn úr életét. Mondd meg a feleségemnek, hogy hol vagyok, ha kérdezne felőlem. Hajnalra visszaérek.

Nem csak Clarenceux és Thomas volt ébren azon az éjjelen. A sötét hálókamrákban London-szerte tucatnyi ember forgolódott nyugtalanul a mennydörgés és a zuhogó eső hangjára. A feleségük mellett fekvő férfiak elképzelték az utakat borító reggeli sarat, de az is lehet, hogy pénz, betegség vagy üzlet miatt aggódtak, esetleg Isten és a halál kérdésén gondolkodtak. A nők is ébren voltak, hallgatták férjük horkolását, gyermekeik sírását vagy csecsemőjük légzését a mellettük lévő bölcsőben, reménykedve, hogy túl fogják élni a hideg téli éjszakákat. És voltak páran, akik azokról töprengtek, akiket régi hitük miatt üldöztek, akiknél eretnek írásokat kerestek, akiket brutálisan megvertek, és akiket perbe fogtak. Isten magukra hagyta őket? Ez akarta a királynőjük: hogy ebbe az új protestáns hitbe kényszerítsék őket erőszakkal? Mindenki csendben feküdt a sötétben, hálókamrák mélyén vagy bölcsőben, félelmek, kételyek és igazságtalanságok közepette. A nem alvók közé tartozott két előkelően öltözött férfi is egy magas mennyezetű, hatalmas szobában, a Strand egyik tekintélyes, új házában. Egyikük a negyvenes évei elején járt. A ruhája formális volt: mélyvörös bársonyköpeny aranygombokkal és válldíszekkel, valamint egy szépen megmunkált hivatali lánc lógott a mellkasán. Nyakfodrát szinte teljesen elrejtette a köpeny csuklyája. Hosszú, tömött, vörösesbarna szakálla volt, és ugyanilyen bajusza. A szeme alatt táskák húzódtak, fáradtnak látszott, de nem volt barátságtalan. A középső ujján gyűrűk sorakoztak. Éppen egy okiratot tett le a finom vászonterítővel borított asztalra. Előredőlt,

James Forrester

és aláírta az iratot egy lúdtollal. Cecil. Visszatette a tollat a tartójába, és felvette a poharát. – Újabb árulók, Sir William? – kérdezte a társa, aki már várakozott egy ideje. – Több, mint valaha, Francis. Ez a munka olyan, mintha kártevőket irtanánk. Látsz egyet, felkapsz egy követ, hogy összezúzzad, erre újabb tucatnyit találsz alatta. – Cecil újabb papírlapot emelt fel, rápillantott, aztán tekintete a másik férfira siklott. – Ha már összezúzásról beszélünk, ez a te besúgód életben marad? Francis Walsingham alacsony, elegáns, harmincegy éves férfi volt. Fekete szakállát és bajuszát rövidre nyíratta. Haja kétoldalt ritkulni kezdett, amit egy szorosan a fejére simuló fekete sapkával próbált elfedni. Teljesen feketébe öltözött – ujjas, nadrág és köpeny –, eltekintve a fehér nyakfodrától és az aranygyűrűjétől. Alacsony termete ellenére becsvágyó fajtának látszott, nem éppen könyörületesnek. Nem mosolygott gyakran, de ha mégis, az nem egyszerű örömöt jelzett, hanem kárörömöt. – Szóval Draper most az én besúgóm, nemde, Sir William? – Walsin gham a kandalló felé lépdelt. Szétnyitotta felsőruháját, hogy átmelegedjen, és a lángokba meredt. – Megmarad. Valószínűleg. Nem mintha ez túlzottan érdekelne. Az érdekel, hogy mennyit tud. – Megtudtál valamit a támadójáról? – Nem. Ostobaság volt Crackenthorpe-tól, hogy megölte. A pisztoly né met volt, nagyon drága, de bárki nemes személy megvásárolhatta. A kések különböző londoni és északi készítőktől származnak. Ezek semmit sem árulnak el nekünk. – Akkor, mit fogsz tenni? – Még nem döntöttem el. Ha futni hagyjuk, vajon csalétekké válik, vagy figyelmezteti Machynt és a többieket? Cecil letette a papírlapot.

Megszentelt árulás

– Nem hiszem, hogy van választásunk. Ha nem mond semmit a krónikáról, valószínű, hogy keveset vagy semmit sem tud róla. Biztos vagyok abban, hogy végigpróbáltad a szokásos módszereidet. Még ötletesebbnek, még kreatívabbnak kell lennünk. Walsingham patrónusa felé indult, és felemelt egy kelyhet az asztal ról. – Veszélyes lehet. – A helyzetünk sokkal veszélyesebb volt, mielőtt az üzenet megérkezett Skóciából. Csak nem tudtunk róla. Walsingham bólintott. – Gondoltam rá, hogy felgyújtatom Machyn házát, és akkor minden benn ég, beleértve a krónikát is. – A tűzzel veszélyes játszani Londonban. Walsingham szeme összeszűkült. – Engem sokkal jobban aggasztott az, hogy képtelenek lennénk bizonyosságot szerezni arról, hogy a krónika is benn ég-e. Mindig ott lenne a kétely, hátha odaadta a Kerekasztal Lovagjai közül valamelyiknek. Hányan is vannak ezek az úgynevezett lovagok? Draper azt mondta, hogy négyen, de szerintem alábecsülte. Tehát nem tudjuk. De azt tudom, hogy nem nézhetsz őfelsége szemébe, és nem mondhatod neki, hogy te azt hiszed, hogy a krónika megsemmisült. Lord Dudley kigúnyolna. És akkor távoznod kellene őfelsége környezetéből. Cecil nem válaszolt. Walsingham mindig is nyíltan beszélt vele, gyakran egyenesen udvariatlanul. Másokkal is hasonló hangnemben beszélt, még magával a királynéval is. Ez sajnálatos velejárója volt eltökéltségének, hogy mindenáron eredményeket érjen el. A legjobb volt tudomást sem venni róla. – Nem fogom cserbenhagyni a királynőt, Francis – felelte Cecil nyugodtan, egy újabb lapra pillantva a papírhalomban. – Te még túl fiatal

James Forrester

vagy ahhoz, hogy emlékezz őfelsége fivérének rendelkezésére a trónról, de higgy nekem, ez a seb még ma is fáj őfelségének. Walsingham észrevette a korára tett megjegyzést. – Lehet, hogy fiatalabb vagyok nálad, Sir William, de tudok a rendelkezésről. Te írtad alá a dokumentumot, amelyben Edward király kizárta az örökösödésből mindkét nővérét… Cecil éles pillantással felnézett rá. – Ahogy Dudley apja is, Northum berland hercege. – De amikor Edward király meghalt, és Mária magához ragadta a hatalmat, majd kivégeztette Jane Grey-t, te teljes mértékben Northumberlandet hibáztattad. Ott álltál mellette, és hagytad, hogy kivégezzék. A fia viszont most őfelsége kegyében áll. Miközben ezeken a köveken ugráltál, éppen csak elkerülted, hogy elsodorjon a víz. Cecil visszanyert önuralmát. – Néha az az érzésem, elfelejted, hogy kivel beszélsz. Én csak tanúként szerepeltem a kizárás során, nem rendelkezőként. Walsingham óvatosan letette a kupáját az asztalra. Egyenesen Cecil szemébe nézett. – Sohasem feledkezem el arról, hogy kivel beszélek, különösen nem akkor, amikor az a valaki te vagy, Sir William. A nap minden órájában hálás vagyok a pártfogásodért. Hálás vagyok a helyemért a parlamentben. De nem tartanál valami sokra, ha elfelejteném a gyengeségeidet. Ezekre több figyelmet kellene fordítanod. És minden egyes kimondott hazugság gyengeség, mert minden hazugság az igazság túsza. Én tudom, hogy több voltál egyszerű tanúnál. Bevallottad az elhunyt királynőnek is, én meg azoktól hallottam, akik ott voltak. Cecil habozott, aztán erőltetetten elmosolyodott. – Igaz, Francis. Mennyire igaz. Engem is kivégeztek volna, ha nem áll mellém a néhai királynő, Isten nyugosztalja lelkét. És a nővére, a mi

Megszentelt árulás

áldott Erzsébetünk, Isten adjon neki hosszú életet. – Szünetet tartott, időt hagyva Walsinghamnek, hogy megpróbálja kitalálni, mit mondhat még ezután. – A sors fintora, hogy ugyanolyan hálásnak kell lennem egy katolikus királynőnek, mint egy protestánsnak. Nem értesz egyet? Walsingham semmit sem szólt. Ez nem a sors fintora volt, hanem Cecil zsenialitásának egyik jele. És ő, Walsingham, ezt jobban tudta, mint bárki más. Bárki más, kivéve magát Erzsébetet. Visszasétált a kandallóhoz. – Nem azért jöttem ide ma este, hogy elkápráztassalak a modorommal. Tudatában vagyok annak, hogy bizonyos tulajdonságok, mint például a hízelgés, eléggé meghaladják a képességeimet. Ahogy nem tudom megvitatni veled a vallási tolerancia és a felségárulás finomabb kérdéseit sem. Engem jobban érdekel, hogy megtaláljam a Kerekasztal Lovagjait. Hozzád hasonlóan én sem hiszem, hogy Draper többet tud, mint amen�nyit már elmondott. Gyáva, mint a legtöbb önző ember. Nem adta volna meg nekünk Henry Machyn nevét, vagy nem beszélt volna a krónikáról, ha megpróbálná eltitkolni az összeesküvést. Ezért azt javaslom, hogy engedjük el, legyen csali a horgászzsinórunk végén, és figyeltessük. Ha elkapjuk Machynt vagy valamelyik cinkosát, milyen messzire mehetünk el, hogy megtudjuk az igazságot? – Ha azt kérdezed, vajon az embereid kínozhatják-e… – Ez egy kényes kérdés, ezzel teljesen tisztában vagyok. Drapernek vannak gazdag barátai. – Azt is tudnod kell, hogy őfelsége nem helyesli a fájdalmat okozó módszereket. – Cecil felvette a boros kupáját, és kortyolt egyet belőle, majd visszatette az asztalra, és csak forgatta az ujjai között. – Ugyanakkor nem helyeselne egy lázadást sem. – Tehát, ha ezeknek az embereknek az ellenségessége elegendő lenne ehhez?

James Forrester

– Akkor Isten hálás lesz neked azért, amit tennie kell. Walsingham bólintott. Megfordult, hogy távozzon, Cecil hangjára azonban megtorpant. – Ne felejtsd el, Francis, ameddig Erzsébet a királynő, Isten nem csak megbocsát, de protestáns is.