„Nagyszerû, nagyszerû kémtörténet!” Ian Fleming „Ragyogó, elszomorító mû” Daily Telegraph „Hátborzongató izgalom teszi elevenné ennek a vérfagyasztó történetnek minden lapját, melyeken leleplezôdik a vasfüggöny mindkét oldalán ûzött kémkedés visszataszító valósága… Ez a könyv a kémregény csúcsa.” Yorkshire Post „Nem tudtam letenni!” Alec Waugh „Amikor a cselekmény igazi ördögi voltára fény derül, az nemcsak váratlan, de kétségbeejtô is. Majd megfagytam a hidegtôl, ami a lapok közül áradt.” Illustrated London News „Mesterien megírt könyv, atmoszférája akár a fagyos pokolé.” J. B. Priestley „John le Carré minden idôk legjobb kémregényírója.” C. P. Snow “A szerzô nemcsak a sodró erejû cselekményért, a pazarul felépített és mûködô dramaturgiai konstrukcióért érdemel elismerést, hanem azért is, ahogy apró részletekbôl, hiteles gesztusokból, félmondatokból és mozgalmi frazeológiából felidézi a korszak paranoiás légkörét, s megsejteti a szögesdrótok közé zárt keletnémetek kilátástalan helyzetét.” Gervai András, ÉS
A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:
Karla-trilógia Suszter, szabó, baka, kém (korábban Árulás címen) Hajsza Csapda Önálló kötetek A kém, aki bejött a hidegrôl A zebra dala Az üldözött A mi emberünk Egy tökéletes kém
John le Carré: The Spy Who Came in from the Cold Copyright © le Carré Productions, 1963 Hungarian translation © Falvay Mihály örökösei, 2013
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John le Carré: The Spy Who Came in from the Cold Dell, New York, 1965
Fifyt Years Later © Copyright David Cornwell 2012 Aftwerword © Copyright David Cornwell 2012 Fifty Years Later and Afterworld Hungarian translation © Lakatos Anna, 2013
Fordította: Falvay Mihály Az elô- és az utószót fordította: Lakatos Anna
ISBN: 978 96 3986 801 4 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Varga Bálint Korrektor: Boncz Éva
Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2013-ban Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató
Mûfaj: kémregény, szépirodalom
ELŐSZÓ Ötven év múltán
Az A kém, aki bejött a hidegről című regényemet harmincéves koromban írtam erős, másokkal meg nem osztott, személyes természetű feszültségek közepette, szélsőséges visszavonultságban. A bonni angol nagykövetség fiatal diplomatájának álcájában kollégáim és az idő java részében magam előtt is titokban maradtam mint hírszerző tiszt. Korábban is írtam már néhány regényt, szükségszerűen álnéven, és a szolgálat, amelynek az alkalmazásában álltam, megjelenés előtt jóváhagyta őket. Hosszas önvizsgálatot követően az A kém, aki bejött a hidegről című könyvemre is áldását adta. Mind a mai napig nem tudom, ellenkező esetben mit tettem volna. Mivel azonban méltányosan, bár vonakodva engedélyezték a megjelenést, mintha arra a következtetésre jutottak volna, hogy a könyv az elejétől a végéig színtiszta kitaláció, nincs alátámasztva személyes élményekkel, és ennek megfelelően nem minősül árulásnak. Mindazonáltal a világsajtó nem ezt az álláspontot vette át, hanem egyhangúlag úgy döntött, a könyv nem pusztán hiteles, hanem afféle kinyilatkoztatásszerű üzenet a túloldalról, és csak annyit tehettem, hogy mereven ülök, és egyfajta dermedt, félelemmel vegyes áhítattal figyelem, amint egyre előrébb lép és kitartóan fennmarad a bestsellerlistán, miközben egyik szakértő a másik után kiáltja ki igaz történetnek. És legnagyobb megdöbbenésemre idővel tehetetlen haraggal is szemléltem mindezt. Haraggal, mert a regényem megjelenésének napjától kezdve rájöttem, hogy egyszer és mindenkorra rám sütötték: íróvá vedlett kém vagyok, nem írónak tekintettek, aki sok hasonszőrűvel együtt elvégezte a kiszabott munkáját a titkos világban, és írt róla. Csakhogy az akkori újságírók erre nem voltak
John le Carré
vevők. Az angol kém voltam, aki egyszer csak felfedte magát, és elmesélte, mi is történt valójában, és bármilyen cáfolattal álltam is elő, minden cáfolat csak tovább erősítette a legendát. És mivel James Bondba zúgott, ellenméregre kiéhezett közönségnek írtam, a legenda fennmaradt. Időközben részesültem a figyelemben, amelyről az írók álmodnak. Csahogy nem hittem a felhajtásnak. Nem is szerettem, bár elfogadtam, miközben szigorú értelemben véve még ha akartam volna, akkor se mondhattam volna semmit, amivel megállíthatom a diadalmenetet. És abban sem voltam biztos, hogy akarom-e. A hatvanas években az angol titkosszolgálat bármely tagjának kiléte nagyon helyesen államtitok volt, és mind a mai napig az. A nyilvánosságra hozatala bűncselekmény. Amikor a szolgálat jónak látja, dönthet egy név kiszivárogtatásáról. Kipellengérezhet egy-két hírszerzési nagykutyát, hogy megvillanthassa a mindentudását és – ez a legjobb – a nyitottságát. De jaj a fecsegő egykori tagnak! Különben is megvoltak a magam gátlásai. Nem nehezteltem a korábbi főnökeimre, éppen ellenkezőleg. Pár hónappal azután, hogy a regényem befutott az Egyesült Államokban, megjelentem a New York-i sajtó előtt, és tisztelettudón, bár idegesen közöltem a cáfolataimat: nem, nem, soha nem tevékenykedtem a kémiparban; nem, mindez csak rossz álom volt: és mindez természetesen igaz is volt. Az ellentmondás fokozódott, amikor egy jó kapcsolatokkal rendelkező amerikai újságíró megsúgta, hogy a soros szolgálati főnököm közölte a CIA soros igazgatójával, hogy tényleges beosztottja voltam, és hogy a szóban forgó igazgató senki másnak sem adta tovább az értesülést, csak a legjobb barátaiból álló nagy létszámú sleppnek, és hogy a jelenlévők közül mindenki tudta, hogy hazudok. Az azóta eltelt ötven év alatt velem készült valamennyi interjú mintha azt célozta volna meg, hogy kiderüljön egy nem létező igazság, és egyebek mellett talán ezért is lettem allergiás az eljárásra. 8
A kém, aki bejött a hidegről
*** Az A kém, aki bejött a hidegről a politikai elégedetlenség és a személyes zavarodottság által a kimerülés széléig juttatott csapongó képzelet műve. Ötven év távlatából kizárólag egyetlen megtörtént dologgal hozom összefüggésbe a könyvet, mégpedig egy szótlan találkozással a londoni repülőtéren, ahol egy piszkos esőkabátot viselő, kimerült, katona kinézetű középkorú férfi a bárpultra borította maroknyi vegyes külföldi aprópénzét, és rekedtes ír hanglejtéssel annyi whiskyt rendelt, amennyire futotta belőle. Abban a pillanatban született meg Alec Leamas. Legalábbis ezt súgja az emlékezetem, amely nem mindig megbízható forrás. Ma nem túl jól álcázott belső robbanásként gondolok a regényre, amely után megváltozott az életem. Nem az első vagy az utolsó hasonló robbanás volt ez. És igen, igen, az írását megelőző tíz évben olykor belebonyolódtam a titkos munkába; személyiségformáló évtized volt ez, annál is inkább, mert született vétkem okán egyrészt fiatal voltam a második világháborúban való részvételhez, másrészt – még az előbbinél is jelentősebb bűnként – hadiszállító fia voltam, és úgy éreztem, ezt a további titkot az apám haláláig őriznem kell. De soha nem voltam se nagy-, se kiskutya, és jóval azelőtt, hogy akárcsak kapcsolatba kerültem volna a titkos világgal, ösztönös fogékonyságot mutattam a fikció iránt, amely megbízhatatlan ténygyűjtővé tett. Az ügynöki munkám soha nem sodort személyes veszélybe; gyakran halálosan untatott. Ha más lett volna a helyzet, a főnökeim nem járultak volna hozzá a regényem kiadásához, és később meg is bánták. Úgy gondolták ugyanis, hogy túl sokan és túlságosan is komolyan veszik, és az erkölcsi alapelvekhez méltatlan, a toborzás szempontjából kedvezőtlen, Britannia számára pedig egyenesen hátrányos volna az a sugallat, miszerint a brit titkosszolgálat cserbenhagyja az övéit – olyan vád ez, amelyre nem lehet hatályos választ adni. A kiadás ténye szolgáltatta a bizonyságot arra, hogy a regény nem „hiteles” – hányszor kell még ezt elismételnem? Sőt, egy engem alkalmazó részleg ko9
John le Carré
rábbi vezetője azóta kijelentette, hogy a közreműködésem jelentéktelen volt, amit készséggel el is hiszek. Másikuk úgy írta le a regényt, mint „az egyetlen átkozott kettősügynök-műveletet, amely valaha működött” – ez nem igaz, de vicces. Az a gond, hogy amikor a hivatásos kémek veszik a fáradságot, és perdöntő kijelentést tesznek valakiről maguk közül, a közönség hajlamos az ellenkezőjét hinni: amivel velem együtt mindannyian visszajutunk oda, ahol kezdtük. És ha annyi idős koromban nem a kémek szerveztek volna be, akkor megtette volna valami hasonlóan baljóslatú intézmény, ahonnan néhány év múltán ugyancsak kiástam volna magam. *** És a regény mélyebb háttere? A látvány, a szag és a hang, amely tizenöt évvel a háború vége után továbbra is elárasztja a megosztott Németország minden zugát? Az a Berlin, ahol Leamas megkezdte a létezését, az emberi ostobaság és a történelmi ellentmondás paradigmája volt. A hatvanas évek elején leginkább a bonni brit nagykövetség peremvidékéről figyeltem a várost, és csak időnként élesben. De láttam a berlini falat szögesdrótból betonkerítéssé válni; láttam a hidegháború sáncainak emelkedését a valódi háború még mindig langyos hamuján. És a legkevésbé sem érzékeltem az átmenetet az egyik háborúból a másikba, mert a titkos világban mindössze egyetlen háború létezett. A második világháború csak figyelemelterelés volt mind a kelet, mind a nyugat keményvonalasainak. Miután befejeződött, végre az igazi háborúval foglalkozhattak, amely az 1917-es bolsevik forradalommal kezdődött, és különféle zászlók alatt meg álruhákban azóta is zajlott. Nem csoda tehát, ha Alec Leamas azon kapta magát, hogy hozzádörzsölődik néhány ügyes, visszataszító kollégához a nyugati hírszerzéstől. A vonzón képzett korábbi nácikat nem csak megtűrték a szövetségesek; az antikommunista bizonyítványaik miatt még kényeztették is őket. Kit választott Amerika elsőként a kibontakozó 10
A kém, aki bejött a hidegről
nyugatnémet titkosszolgálat élére? Reinhard Gehlen tábornokot, a Keleti Idegen Hadseregek Hitler által korábban (az orosz hadszíntéren) kinevezett főnökét, aki megkerülhetetlenné tette magát a szovjet harcrendben. Előre látva Németország vereségét, összeszedte az embereit meg az aktáit, és az első adandó alkalommal átfordította őket az amerikaiakhoz, akik tárt karokkal fogadták mindet. Miután a maguk oldalára állították, Gehlen diszkréten ejtette a tábornoki címet, és inkább Herr Doktornak titulálta magát. De hová rejtsék ezt az értékes vagyontárgyat és a koronaékszereit? Az amerikaiak úgy döntöttek, Gehlent és embereit Pullachba, a Münchentől mintegy 13 kilométerre lévő kies bajor faluba, a saját titkosszolgálati központjuk számára kézenfekvő helyre telepítik. És kinek a csinos, ma már lakatlan vidéki birtokát választották Herr Doktor számára? Martin Bormann Hitler legközelebbi bizalmasa és magántitkára volt. Amikor a Führer bekvártélyozta magát a hegycsúcson lévő Sasfészkébe, a haverjai rohanvást tanyát ütöttek a közelben. Gehlen az embereivel Martin Bormann házába kvártélyozta be magát, amelyen jelenleg állagmegóvási munkálatokat végeznek a bajor kormány megbízásából. Néhány évvel ezelőtt abban a rendkívüli szívességben részesültem, hogy a német hírszerzés, a Bundesnachrichtendienst egyik kimagasló munkatársa vezetett végig benne. Figyelmükbe ajánlom a tárgyaló 1930-as évekbeli bútorait és a kert hátsó részében fölállított szecessziós szobrokat. A fő látványosság azonban kétségtelenül a pincékhez kanyargó hosszú, sötét lépcsősor meg a teljesen bebútorozott bunker, amely kisebb kiadásban pont olyan, mint a Führeré. Vajon Alec Leamas rendszeres vendég volt Pullachban? Nem volt más választása. A BND hallgatólagos hozzájárulása nélkül nem sok titkos műveletet hajthattak végre Kelet-Németországban. És a szokásos látogatásai alkalmával Leamas vajon találkozott-e Herr Doktor becses elhárítófőnökével, Heinz Felfével, aki korábban az SS-nél és a Sicherheitsdienstnél működött? Bizonyára. Felfe legendás irányító hírében állt. Méltán, elvégre egymaga leplezett le egy szovjet kémszervezetet, nemdebár? 11
John le Carré
De igen, és nem csoda. Miután végül feladta magát, 14 évet kapott a Moszkvának való kémkedés miatt csak azért, hogy kicseréljék egy csoport szerencsétlen, fogva tartott nyugatnémetre. Hozzáfért-e Leamas ahhoz a rendkívül titkos „speciális anyaghoz”, amelyet a vagyonokat felemésztő Arany Művelet során abban a négyszáz méteres angol-amerikai alagútban kaparintottak meg, amelyben lehallgatták a Berlin keleti szektorának egyik útja alatt hozzávetőleg egy-másfél méterrel húzódó kábeleken bonyolított orosz információforgalmat? George Blake szovjet ügynök, az egykor bebörtönzött észak-koreai hős, a brit titkosszolgálat büszkesége még az első kapavágás megtörténte előtt tudomást szerzett az Arany Műveletről, majd alkalmas időben le is leplezte. Az Arany Művelet több kiagyalója mind a mai napig azt akarná elhitetni velünk, hogy művük nem csupán mérnöki teljesítmény, de hírszerzési bravúr is volt; bár megkérdőjelezhető alapon, hiszen az oroszok annyira vonakodtak leleplezni az ügynöküket, hogy hagyták az információt a megszokott módon áramolni. Áttűnésként néhány évvel később az egykor a nagyfőnöki székért is versenyzett Kim Philbyről szintén kiderült, hogy Moszkva embere. Nem csoda, hogy a szegény Leamasnek szüksége volt arra a dögerős whiskyre a londoni reptéren. A szolgálat, amely a rendíthetetlen hűségét bírta, a testületi rothadás olyan állapotában leledzett, amelyet csak a következő nemzedék gyógyíthatott meg. Tudta Leamas mindezt? Valószínűleg igen. És azt hiszem, feltehetőleg én is tudtam, máskülönben pár évvel később nem írtam volna meg a Suszter, szabó, baka, kém című könyvemet.
A könyv érdeme – vagy bűne, attól függően, honnan nézzük – tehát nem a hitelesség, hanem a hihetőség volt. A rossz álomról kiderült, hogy a világon sok ember osztozott benne, mivel ugyanazt a régi kérdést tette fel, amelyet 50 év múltán is felteszünk magunknak: milyen messzire merészkedhetünk 12
A kém, aki bejött a hidegről
nyugati értékeink jogos védelmében anélkül, hogy útközben feladnánk őket? A Kontroll nevű kitalált brit titkosszolgálati főnökömnek kétségkívül volt rá válasza: „Mi sem lehetünk irgalmasabbak csupán azért, mert a mi kormányunk irányvonala jóindulatúbb. Nincs igazam?” Ma ugyanez az ember szebb fogazattal és hajjal, sokkal elegánsabb ruhában kimagyarázza az Irakban zajló végzetes illegális háborút, felmentést ad a középkori kínzási módszerekre mint a vallatás elfogadott eszközeire a 21. században, megvédi a zsebpszichopaták elidegeníthetetlen jogát a félautomata fegyverek viseléséhez és a legénység nélküli drónok alkalmazását mint a gyilkolás kockázatmentes módját a vélt vagy valós ellenség vagy bárki megölésére, aki balszerencséjére a közelben állt. A cége hűséges szolgájaként pedig azt bizonygatja, hogy a dohányzás ártalmatlan a Harmadik Világ egészségére nézve, és a nagy bankok a közt szolgálják. Mit tanultam az utóbbi ötven évben? Ha belegondolok, nem sokat. Csak annyit, hogy a titkos világ erkölcse nagyon hasonlít a magunkéhoz.
1. FEJEZET ÁTKELŐHELY
Az amerikai újabb csésze kávét nyomott Leamas kezébe, és így szólt: – Menjen vissza és feküdjön le. Fölhívjuk, ha meglátjuk a pasast. Leamas nem felelt, csak bámulta a kihalt utcát az őrház ablakából. – Nem várhat itt örökké, uram. Lehet, hogy nem is most jön. Fölhívjuk a Polizeijal az Ügynökséget, és húsz percen belül visszaérhet ide. – Nem – szólalt meg Leamas –, rögtön besötétedik. – De hát meddig akar várni? Kilencórás késésben van már a pasas. – Maga menjen csak, ha menni akar. Sokat segített, igazán – tette hozzá Leamas. – Meg is mondom Kramernek, milyen sokat segített. – Hát maga? Meddig akar várni? – Amíg meg nem jön. – Leamas a kémlelőablakhoz lépett, és megállt a két mozdulatlan rendőr között. A rendőrök távcsöve az átkelőhely keleti oldalára szegezve. – Csak arra vár, hogy besötétedjen – dünnyögte Leamas. – Tudom, hogy csak arra vár. – Ma reggel még maga mondta, hogy a munkásokkal fog átjönni. Leamas fölhorkant. – A titkos ügynök nem repülőgép. Nincs neki menetrendje. Lebukott, menekül, retteg. Mundt a sarkában van, most is, ebben a percben is. Egyetlen esélye van. Neki kell döntenie, mikor kel át. A fiatalember habozott, ment volna már, csak nem lelte a kellő pillanatot. Csengő zördült a kisházban. Feszülten fölfigyeltek. Megszólalt az egyik rendőr németül: – Fekete Opel Rekord, NSZK-rendszám.
15
John le Carré
– Olyan messzire nem látni el ebben a szürkületben. Csak találgat – suttogta az amerikai, aztán hozzátette: – Hogy jött rá Mundt? – Csönd – szólt rá az ablak mellől Leamas. Az egyik rendőr kilépett az őrházból, és a homokzsákokkal védett tüzelőálláshoz ment, mely ott állt, méternél nem messzebb a demarkációs vonaltól. A vonal akár egy teniszpálya alapvonala fehérlett keresztben az úttesten. A másik kivárta, míg bajtársa lekuporodik a teleszkóp mellé, akkor leeresztette messzelátóját, az ajtó melletti fogasról leemelte s óvatosan fejére illesztette fekete sisakját. Magasan az átkelőhely fölött életre keltek az ívfények, színpadias kévék fényében fürdetve meg az úttestet. A rendőr belekezdett a közvetítésbe. Leamas kívülről tudta. – A kocsi megáll az első ellenőrző pontnál. Egy ember ül csak benne. Egy nő. Útlevélvizsgálatra bekísérik a Vopo őrházába. – Némán várakoztak. – Mit mond? – kérdezte az amerikai. Leamas nem felelt. Fölkapott egy messzelátót, és beirányozta a keletnémet ellenőrző pontra. – Útlevélvizsgálatnak vége. Átengedték a második ponthoz. – Ez a maga embere, Mr. Leamas? – szívóskodott az amerikai. – Mert ha igen, föl kell hívnom az Ügynökséget. – Várjon. – Hol az autó? Most mit csinálnak? – Valuta-ellenőrzés. Vámvizsgálat – vágta rá Leamas. A gépkocsit távcsövezte. Két vopós állt a vezetőülés felőli ajtónál, az egyik beszélt, a másik hátrébb, várakozó állásponton. Egy harmadik az autó körül ténfergett. Megállt hátul, a csomagtartónál, aztán visszaballagott a vezetőhöz. Elkérte a kulcsot. Fölnyitotta a csomagtartót, belenézett, lecsukta, visszaszolgáltatta a kulcsot, aztán ment vagy harminc métert az úttesten, amelyen, félúton a két határállomás között, magányos keletnémet őrszem álldogált, buggyos nadrágos, csizmás, zömök figura. Váltott vele pár szót, félszegen a vakító ívfénytől. Aztán gépiesen intettek az autónak. Mehet. A kocsi megállt az útközépen álló két őr előtt. Azok körülsétálták, félrehúzódva ismét beszélgettek egy 16
A kém, aki bejött a hidegről
keveset, aztán, mondhatni, kelletlenül továbbengedték a nyugati szektor vonalához. – Maga, ugye, férfira vár, Mr. Leamas? – kérdezte az amerikai. – Arra. Férfira. Leamas fölgyűrte zubbonya gallérját, és kilépett a jeges októberi szélbe. Csak most jutott eszébe a tömeg. Benn az őrházban megfeledkezik az ember ezekről a zavart arcokról. Az emberek változnak, de az arckifejezésük ugyanolyan. Arcuk mint a közlekedési baleset köré gyűlő tehetetleneké, akik azt sem tudják, mi történt, és nem mernek hozzányúlni a tetemhez. Füst vagy por emelkedett kavarogva az ívlámpa sugárkévéjében, folytonosan változó, fénykúp kihasította fátyolfüggöny. Leamas odament a kocsihoz, és megkérdezte a benne ülő asszonyt: – Hol van? – Érte jöttek, menekülnie kellett. Kerékpáron. Rólam ezek nem tudhattak. – Hová ment? – A Brandenburgi kaputól nem messze, egy kocsma fölött van egy szobánk. Ott tartotta némi holmiját, pénzét, papírokat. Gondolom, oda mehetett. Aztán jön át. – Ma éjjel? – Azt mondta, igen. A többieket mind elfogták – Pault, Vierecket, Lánd sert, Salomont. Neki sincs sok ideje. Leamas egy percig némán nézte a nőt. – Lándser is lebukott? – Le. Tegnap éjjel. Az egyik rendőr odaállt Leamas mellé. – Tessék továbbhajtani – szólt. – Tilos elállni az átkelőhelyet. Leamas rásandított. – Menjen a fenébe – vetette oda. A német megrezzent, de akkor kiszólt a nő. – Üljön be, elhajtunk a sarkon túlra. Leamas beült melléje, s lassan elgördültek az első sarokig. 17
John le Carré
– Nem tudtam, hogy kocsija is van – jegyezte meg a férfi. – A férjemé – felelt közönyösen az asszony. – Karl nem mondta, ugye, hogy férjes asszony vagyok? – Leamas hallgatott. – Egy optikai cégnél dolgozunk a férjemmel. A cég szokott átküldeni, üzleti ügyekben. Karl magának csak a lánynevem árulta el. Nem akarta, hogy közvetlenül is belekeveredjek… ebbe az egészbe. Leamas kulcsot vett elő. – Ha nincs hol megszállnia – mondta fahangon –, itt a kulcs egy lakáshoz az Albrecht-Dürer-Strassén, a múzeum mellett. 28/A. Megtalál mindent, ami kell. Majd telefonálok, ha megjön Karl. – Maradok inkább magával. – Csakhogy én sem maradok itt. Menjen el a lakásra. Majd jelentkezem. Itt várni, annak nincs értelme. – Dehogynem, hisz ehhez az átkelőhelyhez jön. – Leamas meglepetten nézett rá. – Ő mondta? Magának? – Ő. Ismeri az egyik itteni vopóst, a háziurának a fia. Talán segít. Ezért választotta ezt a kaput. – És megmondta magának? – Megbízik bennem. Mindent elmondott. – Úristen. Átadta a kulcsot, visszament az őrházikóhoz, és behúzódott a hidegről. A két rendőr egymás közt sutyorgott, a magasabbik tüntetőleg hátat fordított. – Ne haragudjon – mondta Leamas. – Sajnálom, hogy úgy leugattam odakinn. – Kinyitotta viharvert aktatáskáját, és addig turkált, míg ki nem húzta, amit keresett: fél üveg whiskyt. A rendőr egy biccentéssel elfogadta, félig töltötte a bögréket, és kávét öntött rájuk. – Hova lett az amerikai? – kérdezte Leamas. – Kicsoda? 18
A kém, aki bejött a hidegről
– A CIA-fiú. Aki itt volt velem. – Elment alukálni – mondta az idősebbik, és mindnyájan elnevették magukat. Leamas letette bögréjét. – Mit ír elő a szabályzat, védhetik-e lőfegyverrel azt, aki átszökik? – Csak fedezőtüzet alkalmazhatunk, azt is csak akkor, ha a Vopo átlő a mi szektorunkba. – Vagyis nem lőhetnek, amíg az illető át nem jut a határon? Az idősebbik felelt: – Nem adhatunk fedezőtüzet se, Mr. … – Thomas – segítette ki Leamas –, Thomas. – Kezet ráztak, a két rendőr is bemutatkozott. – Nem adhatunk fedezőtüzet se, ez az igazság. Azt mondják: kitörne a háború, ha átlőnénk. – Abszurdum – vélekedett a fiatal rendőr, bátorságra kapva a whiskytől. – Ha nem lennének itt a szövetségesek, már a fal se lenne sehol. – De meg az egész Berlin se – dünnyögött az idősebbik. – Átjön ma egy emberem – közölte ekkor Leamas. – Itt? Ezen az átkelőn? – Fontos lenne átsegítenünk. Mundt emberei a nyomában vannak. – Van még most is egy-két hely, ahol át lehet mászni – mondta a fiatal. – Lehet, de ő nem az a fajta. Át fogja dumálni magát; papírjai, azok vannak, ha ugyan érvényesek még. Biciklin jön. Az őrházban csak egy lámpa égett, zöld ernyős olvasólámpa, de a kinti ívfények mesterséges holdvilág gyanánt töltötték be a helyiséget. Beállt a sötétség s vele a csönd. Halkan beszélgettek, mintha félnének, hogy kihallgatják őket. Leamas az ablakhoz ment, és kinézett; rálátott az útra meg a falra – mocskos, csúf salakbeton tömbökből rakva, szögesdróttal megfejelve, sárga villanykörték hitvány fényében, mintha valami koncentrációs táborból kölcsönözték volna. A faltól keletre és nyugatra egyaránt a város újjá nem épített része, romvilág, a háború kétdimenziósra silányodott szirtjei. 19
John le Carré
Ez a nyavalyás nő, gondolta Leamas, meg ez a lüke Karl, hogy még hazudott is felőle. Elhallgatással hazudott, már ahogy az ügynököknek szokása mindenütt a világon. Megtanítjuk, hogyan csaljanak, hogyan tüntessék el a nyomaikat, és bennünket is becsapnak. Karl evvel a nővel csak egyszer mutatkozott, még tavaly, az után a vacsora után a Schürzstrassén. Akkor volt Karlnak az a nagy fogása, és Kontroll látni kívánta. Kontroll mindig előkerül a siker szagára. Együtt vacsoráztak – Leamas, Kontroll és Karl. Karl imádja az ilyesmit. Úgy állított be, mint egy templomba készülő iskolás fiú, ragyogva, tisztára súrolva, kalaplevéve, módfölött tisztelettudóan. Kontroll jó öt percig rázogatta a kezét, és így szólt: „Hadd mondjam el, Karl, mennyire meg vagyunk elégedve magával. Nagyon meg vagyunk elégedve.” Leamas meg ezt gondolta: Ez nekünk megint évi pár százba fog fájni. Vacsora után Kontroll újabb bensőséges parolázást produkált, és jelentőségteljes biccentgetés közepette olyasmire célzott, hogy valaha, valamikor ő is kockára tette az életét, s azzal beszállt sofőr vezette autójába. Karl elnevette magát, vele nevetett Leamas is, és kivégezték a maradék pezsgőt, egyre Kontrollon nevetve. Később átmentek az „Alter Fass”-ba – Karl volt az, aki kierőszakolta –, és ott várt rájuk Elvira, ez a negyvenéves, kemény húsú szőkeség. „Íme, a legjobban őrzött titkom, Alec” – mutatta be Karl, és Leamas nagyon zabos volt. Utána veszekedtek is. „Mennyit tud? Egyáltalán, kicsoda? Hogy szedted föl?” Karl duzzogott, és nem volt hajlandó nyilatkozni. És ekkor fordultak rosszra a dolgok. Leamas megpróbálta átrendezni a teljes gyakorlatot, új találkozóhelyeket és új jelszavakat akart választani, de Karl ellenkezett. Leamas tudta, honnan fúj a szél, és rühellte a dolgot. „Most már úgyis késő, ha nem bízol meg benne” – hajtogatta; Leamas elértette a célzást, és befogta a száját. Ámde attól kezdve óvatosabb volt, Karlnak kevesebbet mondott el, és még több hókuszpókuszt vett elő kémtechnikai kelléktárából. És most itt ül kinn a kocsiban ez a nő, és mindent tud, ismeri 20
A kém, aki bejött a hidegről
az egész hálózatot, a rejteklakást, mindent. Leamas megesküdött, s nem is először életében, hogy eztán soha egyetlen ügynökben sem fog megbízni. Föltárcsázta a lakása számát. Frau Martha jelentkezett. – Vendégeink lesznek a Dürer-Strassén – mondta Leamas –, egy férfi és egy nő. – Házasok? – Úgyszólván – mondta Leamas, és Frau Martha elnevette magát azzal a félelmetes nevetésével. Mikor Leamas letette a kagylót, hozzálépett az egyik rendőr. – Herr Thomas! Gyorsan! – Leamas a megfigyelőablakhoz ment. – Kerékpáros férfi – suttogta a fiatal rendőr. Leamas a messzelátóért nyúlt. Karl volt az, alakja még ilyen messziről sem téveszthető össze máséval; ócska Wehrmacht-viharkabátjában, kerékpárt tolva közeledett. Lám, sikerült neki, gondolta Thomas, hát megcsinálta. Túl van az útlevél-ellenőrzésen, már csak a valuta- és vámvizsgálat van hátra. Leamas nézte, milyen hanyag mozdulattal támasztja kerékpárját a korlátnak, s indul a vámirodára. Csak túl ne játszd, pajtás. Kisvártatva kijött, vidáman intett a korlátnál álló őrnek, és lassan emelkedni kezdett a piros-fehér sorompó. Átjutott, már közeleg, sikerült neki! Már csak a vopós az út közepén, a vonal, s aztán biztonságban lesz. Akkor Karl mintha valami hangot hallott, vagy veszélyt orrontott volna; hátrasandított a válla fölött, és őrültül nyomni kezdte a pedált. Egészen ráhajolt a kormányra. Ott állt a hídon a magányos őrszem; most megfordult, és érdeklődve nézte Karlt. Váratlanul kigyúltak a reflektorok, vakító fehér fényük egykettőre rátalált Karlra, és úgy tartotta, mint gépkocsi fényszórója a riadt nyulacskát. Panaszosan följajdultak a szirénák, vad parancsszavak röpködtek. Leamas előtt térdre ereszkedett a két rendőr, s a homokzsákok közt kikukucskálva, gyakorlott mozdulattal sorozatra állították géppisztolyukat. A keletnémet őrszem tüzet nyitott, gondosan ügyelve, hogy a golyók a keleti szektorban maradjanak. Az első lövés mintha előrelódította volna Karlt, a második éppen hogy visszarántotta. És még mindig haladt, még mindig 21
John le Carré
fönn ült a nyeregben, elhúzott az őrszem mellett, és az őrszem egyre tüzelt. Akkor végre összehuttyant, fölhengeredett; tisztán hallhatták a kerékpár csörgését a kövön. Leamas szívből remélte, hogy meghalt.