John Scalzi: Szellemhadtest by Olvasoterem

„Mesterien szövi össze az akciót és az emlékezetes jellemfejlôdést egy csipetnyi filozófiával. Ilyen egy elsô osztályú katonai SF.” Booklist „A Csillagközi invázió és a Tökéletes katona keveréke. A Szellemhadtest a legjobb katonai SF-hagyományok szerint idézi meg az öntudatra ébredés, az árulás és a küzdelem toposzait.” Entertainment Weekly „John Scalzi magabiztosan oszlatja el a félelmet, hogy egykönyves szerzô lenne… Egy nagyszabású mese csatákról, összecsapásokról és a diplomácia cselszövéseirôl.” Flint Journal „Pörgôs és mély, csodálatos technológiai leírásokkal átszôtt katonai ármányok… Imádom ezt a galaxist, ahol a szerzô a történetét vezeti, a karaktereket, melyeket megrajzol, a helyzeteket, melyeket kidolgoz, és boldog vagyok, hogy lesz folytatása.” The San Diego Union-Tribune „A Vének háborúja ígéretes folytatása. Semmi önhittség, Scalzi egész egyszerûen nagyon jól ír.” San Francisco Chronicle

A szerzô eddig megjelent mûve az Agave Könyvek gondozásában:

Vének háborúja

John Scalzi: The Ghost Brigades Copyright © 2006 by John Scalzi Hungarian translation © Farkas István, 2012 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John Scalzi: The Ghost Brigades Tor Books, New York, 2007 Fordította: Farkas István

ISBN: 978 61 5527 205 9 Agave Könyvek Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba Szerkesztô: Sz. Molnár Szilvia Korrektor: Boncz Éva Készült az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2013-ban Felelô:s vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: science fiction

I. RĂ&#x2030;SZ

EGY Senki sem figyelt föl a sziklára. Nem véletlenül. A szikla egy volt abból a sok millió jellegtelen kô- és jégdarabból, amivé egy parabolapályán érkezô üstökös hullott szét réges-régen, és ugyanúgy is festett, mint bármely más törmelékdarab. Nem volt sem túl kicsi, sem túl nagy, és semmi jellegzetességet nem mutatott, amely alapján megkülönböztethette volna bárki is a többi sziklától. Ha valami elképzelhetetlenül valószínûtlen ok folytán a sziklára mégis felfigyelt volna egy bolygóvédô rendszer, csak azt találta volna, hogy a szikla szilikátokból és némi ércbôl áll. Ez persze csak akadémikus kérdés annak a bolygónak a szempontjából, amelyik éppen keresztezte a sziklának és sok ezer társának a röppályáját, mivel nem rendelkezett semmiféle planetáris védôrendszerrel. Ezzel szemben volt gravitációs kútja, amelybe a szikla számos sorstársával együtt belehullott, majd meteorzáporrá váltak, mint annyi jég- és kôdarab tette, valahányszor a bolygó keresztezte a valaha volt üstökös nap körüli pályáját. Nem állt semmilyen intelligens lény ennek a hideg és barátságtalan bolygónak a felszínén, de ha állt is volna, csupán csodás csíkokat és fényvillanásokat láthatott volna az ég felé nézve, ahogy az égi törmelék elégett a légkörben. Az újonnan érkezô meteorok nagy része már a légkörben elpárolgott, amikor anyaguk a lángoló zuhanás során átváltozott nagy és hideg darabokból mikroszkopikus részecskék izzó felhôjévé. Ezek a részecskék meghatározatlan ideig lebegtek még a légkörben, majd víz csapódott ki rajtuk, és lehúzta ôket a földre esô vagy – számításba véve a bolygó természetét – inkább hó formájában. Ennek a bizonyos sziklának azonban tömege volt. Apró darabok törtek le róla, ahogy a légkör belefeszült a szikla hajszálrepedéseibe, a száguldás a bolygó sûrûsödô gázburkán keresztül megtalálta és kiaknázta a szikla szerkezeti gyöngeségeit. Szilánkok pattantak le és villantak hatalmasat, miközben az ég fölfalta ôket. De még így is elegendô tömege maradt ahhoz, hogy tûzgolyóként

John Scalzi

csapódjon bele a sziklás felszínbe, melyrôl a vad szelek elhordták már a havat és a jeget. A becsapódás elpárologtatta a sziklát és a síkság egy részét, közepes krátert hagyva maga után. A becsapódás megrengette a széltében és hosszában is meglehetôsen kiterjedt sziklás síkságot, akár a harangot, igaz, a frekvencia oktávokkal alatta volt annak, amit a legtöbb ismert és értelmes életforma még észlelni képes. A föld megremegett. És messze, mélyen a bolygófelszín alatt valaki fölfigyelt a sziklára. – Rengés – mondta Sharan. Nem nézet föl a képernyôjérôl. Pár másodperccel késôbb újabb rezgés érkezett. – Rengés – mondta megint Sharan. Cainen átnézett asszisztensnôje kijelzôjére. – Minden alkalommal ezt fogod tenni? – kérdezte. – Folyamatosan tájékoztatni szeretnélek az eseményekrôl – mondta Sharan. – Értékelem a lelkesedésed – felelte Cainen –, de tényleg nem kell minden egyes alkalmat bejelenteni. Tudós vagyok. Tudom, hogy ha megmozdul a talaj, akkor rengést észlelünk. Az elsô megjegyzésed hasznos volt. Az ötödik-hatodik már kicsit egyhangú lesz. Még egy rázkódás. – Rengés – mondta Sharan. – A hetes számú. Egyébként is, nem vagy lemeztektonika-szakértô. Ez sajnos kívül esik amúgy elképesztôen széles képzettségi körödön. – Sharan rezzenetlen arckifejezése ellenére nem volt nehéz észrevenni szarkazmusát. Ha Cainen nem feküdt volna le az asszisztensével, talán bosszankodott volna. Így azonban megengedte magának, hogy toleráns legyen, és élvezze a szóváltást. – Nem rémlik, hogy te viszont profi lemeztektonikus lennél. – Csak egy hobbi. Cainen már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a padló hirtelen és erôteljesen nekivágódott. Cainennek beletelt pár pillanatába, mire rájött, hogy nem a padló csapódott föl, hanem ôt lökték a padlóra. Összevissza csúszkált a

[ Szellemhadtest ]

burkolaton, a munkaasztaláról származó tárgyakkal együtt. Széke egy jó karnyújtásnyira tôle, az oldalára borulva billegett a felfordulásban. Sharanra nézett, aki már nem a képernyôjét figyelte, mert az darabokra törve hevert a padlón, nem messze onnan, ahová maga Sharan is zuhant. – Rengés? – tippelt Sharan némikép reménykedve, aztán felsikoltott, ahogy a labor újfent heves rázkódásba kezdett körülöttük. Világító és akusztikus panelek hullottak a plafonról, Cainen és Sharan is azon igyekezett, hogy fedél alá másszon. Asztaluk alól nézték, ahogy a világ összeomlik körülöttük. A rázkódásnak lassan vége lett. Cainen körülnézett a pislákoló fényben: a labor berendezése a padlón hevert összetörve, a teljes plafon és a fal nagy része is leszakadt. A terem általában zsúfolva volt Cainen munkatársaival, de ezen a késôi órán csak Sharan maradt bent, hogy közösen befejezzenek egy szekventálást. A többiek már a bázis szállásán voltak, és valószínûleg az igazak álmát aludták. Nos, mostanra alighanem fölébredtek ôk is. Ekkor vijjogó hang törte meg a csendet, a laborba vezetô csarnokból jött. – Hallod ezt? – kérdezte Sharan. Cainen egyetértôleg biccentett. – Sziréna, elrendelik a harckészültséget. – Megtámadtak volna bennünket? Azt hittem, pajzs védi a bázist. – Védi is – felelte Cainen. – Vagy hát védte. Védenie kéne, mindenesetre. – Na, szép kis munka, mondhatom – elégedetlenkedett Sharan. – Semmi sem tökéletes, Sharan. – Cainen hangja ingerült volt. – Bocs – felelte Sharan, mert nem akart újabb vitát. Cainen felnyögött, majd kikászálódott munkapadja alól, és átvágva a laboron a felborult tárolószekrényhez ment. – Gyere és segíts egy kicsit – szólt Sharannak. Megfogták a szekrényt, és addig görgették egyik oldalról a másikra, amíg Cainen ki tudta feszíteni az ajtaját. Egy kis lövedékvetô volt benne, a hozzá tartozó tárral. – Ez meg honnan van? – kérdezte Sharan. – Ez egy katonai bázis, Sharan – válaszolta Cainen. – Fegyvereik vannak. Nekem is van, egy itt, egy a szálláson. Gondoltam, hasznos lehet, ha valami történik.

John Scalzi

– Mi nem vagyunk katonák – ellenkezett Sharan. – Ami biztosan érdekelni fogja azokat, aki éppen a bázist ostromolják – felelte Cainen, és Sharannak nyújtotta a fegyvert. – Tessék. – Ne add nekem – mondta Sharan. – Soha nem használtam fegyvert. Maradjon csak nálad. – Biztos vagy benne? – Biztos. Még a végén lábon lôném magam. – Rendben – zárta le a vitát Cainen. Betolta a tárat a fegyverbe, aztán a köpenyzsebébe süllyesztette. – Át kell jutnunk a szállásra. A mieink ott vannak. Ha valami történik, együtt kell lennünk. – Sharan némán bólintott. Tekintetébôl eltûnt az incselkedô fény, riadtnak és összetörtnek látszott. Cainen gyorsan magához szorította. – Gyerünk, Sharan – mondta. – Minden rendben lesz. Csak próbáljunk meg átjutni a szállásra. A páros elindult, hogy átküzdje magát a csarnok romjain, amikor hirtelen meghallották, hogy nyílik a szintre vezetô lépcsôház ajtaja. Cainen a poron és a félhomályon keresztül csak annyit látott, hogy két megtermett alak közeledik feléjük. Hátrálni kezdett a labor felé, miközben Sharan, aki a fônökénél jóval gyorsabban jutott hasonló következtetésre, már el is érte a labor ajtaját. Az egyetlen alternatív útvonal, amely kivezetett a szintrôl, a lift volt, ahhoz viszont át kellett volna menni a lépcsôházon. Csapdába estek. Cainen megtapogatta a kabátzsebét. Neki sem volt sokkal több rutinja a fegyverekkel, mint Sharannak, és egyáltalában nem volt biztos abban, hogy egy célpontot is el tudna találni ebbôl a távolságból, nemhogy kettôt, akik viszont jó eséllyel képzett katonák. – Cainen adminisztrátor! – szólalt meg az egyik alak. – Igen? – felelte reflexbôl Cainen, aki akarata ellenére, és rögtön megbánva tettét, elárulta magát. – Cainen adminisztrátor! – ismételte meg az árny.– Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyük. Itt nincs biztonságban. – Az alak elôrelépett egy fénypászmába, és felismerhetôvé vált. Aten Randt, a bázis egyik parancsnoka volt az. A ráhulló fényben Cainen végre felismerte a páncél klándíszeit és a parancsnok rangjelzését. Aten Randt eneshai volt, és Cainen egy kissé szégyenkezve

[ Szellemhadtest ]

ismerte be magának, hogy a bázison töltött idô ellenére sem tudja ôket megkülönböztetni egymástól. – Kik támadtak meg bennünket? – kérdezte. – Egyáltalán, hogyan jutottak a bázis nyomára? – Nem tudjuk biztosan, hogy kik ostromolják a bázist, és hogy miért – felelte Aten Randt. A szájszervébôl hallatszó percegést egy nyakában lógó kis szerkezet fordította érthetô beszédre. Aten Randt értette Cainen szavait tolmácsgép nélkül is, de a beszélgetéshez már szüksége volt az eszközre. – A bombák a légkörön kívülrôl jöttek, és csak most tudtuk célba venni a leszállóegységüket. – Aten Randt Cainen felé indult, akinek nehezére esett nem hátrálni. Az eneshaiak között töltött idô és a meglehetôsen gyümölcsözô munkakapcsolat ellenére még mindig elfogta az idegesség a megtermett, rovarszerû lények társaságában. – Cainen adminisztrátor, önt nem találhatják meg itt. El kell távolítanunk innen, mielôtt lerohanják a bázist. – Rendben – felelte Cainen, és intett Sharannak, hogy csatlakozzon hozzájuk. – Ôt nem – lépett közbe Aten Rand –, csak magát. Cainen megállt. – Ô az asszisztensem. Szükségem van rá. A bázis belerázkódott az újabb becsapódásba. Cainen a falnak vágódott és a földre zuhant. Esés közben még látta, hogy sem Aten Randtot, sem a másik eneshai katonát nem zavarják a rengések. – Nem ez a megfelelô idôpont, hogy vitát nyissunk a kérdésrôl, adminisztrátor. – A fordítógép érzelemmentes hanghordozása szándék nélkül is kaján színezetet adott a megjegyzésnek. Cainen vitatkozott volna, de Sharan gyengéden megfogta a karját. – Cainen, igaza van. El kell tûnnöd innen. Hogy bármelyikünk itt van, már az is elég nagy baj, de ha téged itt találnak, az katasztrófa lenne. – Nem megyek el nélküled. – Cainen! – Sharan a rezzenéstelenül álldogáló Aten Randtra mutatott. – Ô a bázis egyik legmagasabb rangú katonája. Megtámadtak bennünket. Nem

John Scalzi

véletlenül küldenek ide olyasvalakit, mint ô. Egyébként sincs idô vitatkozni. Úgyhogy indulj. Visszatalálok a szállásra magam is. Elég idôt töltöttünk itt, ismerem a járást. Cainen egy hosszú percig Sharanra bámult, aztán az Aten Randt mögött álló eneshai katonára bökött. – Maga! Kísérje vissza a hölgyet a szálláskörletbe. – Szükségem van rá, adminisztrátor – vetette közbe Aten Randt. – Maga egyedül is elbír velem – felelte Cainen. – És ha ô nem kíséri el az asszisztensemet, akkor elkísérem én. Aten Randt eltakarta a fordítógépet, és magához intette a katonáját. Közel hajoltak egymáshoz, halkan kattogtak és ciripeltek egymásnak, nem mintha számított volna, mert Cainen nem értette az eneshai nyelvet. Aztán a katona Sharan mellé állt. – El fogja vinni a hölgyet a szálláskörletébe – mondta Aten Randt. – De nincs több vita az ön részérôl. Már így is túl sok idôt vesztegettünk el. Jöjjön velem, adminisztrátor. – A parancsnok megragadta Cainen karját, és a lépcsôház ajtaja felé húzta. Cainen hátralesve még látta, ahogy Sharan riadtan néz föl a tagbaszakadt eneshai katonára. Az asszisztensére és szeretôjére vetett utolsó pillantást Aten Randt szakította meg azzal, hogy keresztültuszkolta Cainent az ajtón. – Ez fáj! – méltatlankodott Cainen. – Csendet – válaszolta Aten Randt, és a lépcsôk felé tolta az adminisztrátort. Elindultak felfelé. Az eneshai meglepôen rövid és finom hátsó lábai tartották a lépést Cainennel, ahogy felfelé lépkedtek. – Túl sokáig tartott megtalálni magukat, és túl sokáig tartott elindulni. Miért nem tartózkodtak a szálláskörletükben? – Éppen egy kísérlet végén dolgoztunk. Nem mintha sok mást lehetne errefelé csinálni. Most hová megyünk? – Fel – válaszolta Aten Randt. – Van egy föld alatti szervizvasút, arra kell följutnunk. Cainen megállt egy pillanatra, hogy visszanézzen Aten Randtra, aki bár több fokkal lejjebb állt, de még így is ugyanolyan magas volt, mint ô.

[ Szellemhadtest ]

– Az a hidropónika-telepre visz. – Ha Cainen, Sharan és a csapat többi tagja néhanapján lombos fák közé vágyott, ellátogattak a bázis órási, föld alatti hidropónika-telepeire. A bolygófelszín nem volt túl csábító, hacsak valaki nem tekintette élvezetnek a kihûlést. A hidropónika-telepek jelentették számukra a szabad természetet. – A hidropónika-telepek egy természetes barlangban vannak – magyarázta Aten Randt, újra mozgásra noszogatva Cainent. – A mögött egy föld alatti folyó található. Az egy föld alatti tóba ömlik. Abban van egy kisméretû lakómodul, oda kell rejtôznie. – Errôl eddig nem mesélt nekem. – Eddig nem tûnt szükségesnek. – Úsznom is kell majd? – Van ott egy apró merülôegység – magyarázott tovább Aten Randt. – Nagyon szûk lesz, még magának is. De már beprogramoztuk a lakómodul pontos helyét. – És mennyi idôt kell ott töltenem? – Reméljük, hogy semennyit. Mert a másik lehetôség az, hogy nagyon-nagyon sokat. Még két emelet, adminisztrátor. A páros megállt a két emelettel feljebb lévô ajtónál. Cainen levegô után kapkodott, Aten Randt szájszervével a kommunikátorába percegett. A szintekkel feljebb dúló csata zaja átszûrôdött a sziklán és a betonfalakon. – Elérték a bázist, de még a felszínen tudtuk tartani ôket – mondta Aten Randt, leeresztve a kommunikátorát. – Nem értek le erre a szintre. Van esélyünk arra, hogy elérje a biztonságos zónát. Maradjon szorosan mögöttem, adminisztrátor. Ne maradjon le! Érthetô? – Megértettem, igen – felelte Cainen türelmetlenül. – Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot Aten Randt. A hátára vetette szerfelett meggyôzô fegyverét, kinyitotta az ajtót, és kicsörtetett a csarnokba. Ahogy Aten Randt megindult, Cainen észrevette, hogy az eneshai hátsó lábai megnyúltak, ahogy egy újabb lábszelvény hajtogatta ki magát a páncélból. Igazi „futó-mû” volt ez, amely harci körülmények között elképesztô sebességet és fordulékonyságot kölcsönzött az eneshaiaknak, eszébe juttatva Cainennek

John Scalzi

számos gyermekkori szorongását és rémálmát. Elhesegette rossz érzéseit, és futni kezdett, hogy tartani tudja a lépést az eneshaival. Többször is megbotlott a folyosót borító törmelékben, ahogy a szint túlfelén található apró vasúti megálló felé haladtak. Cainen lihegve érte utol Aten Randtot, aki már a kis mozdony kezelôszerveit tanulmányozta. A motorkocsi fülkéje nyitva állt, a vagonokat az eneshai már lecsatolta. – Mondtam, hogy maradjon a nyomomban. – Az egyikünk már öreg, és nem tudja megduplázni a lábhosszát – vágott vissza Cainen, majd a mozdonyra bökött. – Szálljak be? – Gyalogolnunk kellene – felelte Aten Randt, és Cainen lábai már a gondolattól is görcsölni kezdtek. – De tartok tôle, hogy képtelen lenne tartani a tempót, az idônk pedig vészesen fogy. Úgyhogy megkockáztatjuk a vonatozást. Szálljon be. Cainen hálásan mászott föl a fülkébe, elég tágas volt, láthatóan két eneshaira tervezték. Aten Randt teljes sebességre kapcsolta a gépet – amely kétszer sebesebb volt, mint egy vágtázó eneshai, ami kellemetlenül gyorsnak tûnt a szûk járatban –, majd megfordult, és fegyverét elôhúzva célpontokat keresett a maguk mögött hagyott alagútban. – Mi történik, ha a bázist elfoglalják? – kérdezte Cainen. – Biztonságban lesz a lakómodulban. – Rendben, de ha a bázis elesik, ki fog értem jönni? Nem maradhatok a modulban örökké, azt sem fogom tudni, hogy jöjjek ki belôle. Akármilyen jól felkészített is a moduljuk, elôbb-utóbb ki fogok fogyni a készletekbôl, kezdve, mondjuk, a levegôvel. – A modul képes kinyerni a vízben oldott oxigént, úgyhogy megfulladni nem fog. – Csodás. De még mindig ott van az éhezés. – A tónak van egy kijárata… – kezdett bele Aten Randt a magyarázatba, amikor a mozdony egy hirtelen rándulás után kisiklott. A beomló alagút moraja minden mást zajt elnyomott, Cainen és Aten Randt kirepült a mozdonyfülkébôl, bele a hirtelen beálló, porral teli sötétségbe.

[ Szellemhadtest ]

Cainent az eneshai rázogatta eszméletre. – Ébredjen fel, adminisztrátor! – Nem látok semmit – motyogta Cainen. Aten Randt válaszképpen felkapcsolta a fegyverlámpáját. – Köszönöm. – Jól van? – kérdezte Aten Randt. – Remekül. Ha lehet ilyet egyáltalán kérni, a nap hátralévô részében nem óhajtok a földre zuhanni. – Aten Randt helyeslôen percegett, és fénypászmájával a beomlott sziklákat kezdte tanulmányozni. Cainen feltápászkodott, többször is megcsúszva a törmeléken. Aten Randt visszafordította a fénypászmát Cainenre. – Maradjon ott, adminisztrátor. Biztonságosabb. – A csóva végigsöpört a síneken. – Még folyhat bennük áram. – A lámpafény újra a csapdájukká váló barlangfal felé fordult. Véletlenül-e, vagy szándékosan, a bombázás úgy szakította darabokra a vasútvonalat, hogy teljesen bezárta Cainent és Aten Randtot, a törmelékfalban sehol nem találtak kivezetô nyílást. Cainennek eszébe jutott, hogy a fulladás itt is elég hamar valós veszéllyé válhat. Aten Randt közben folytatta újdonsült határaik vizsgálatát, és a kommunikátorával is próbálkozott, ami viszont nem mûködött. Cainen letelepedett egy sziklára, és igyekezett aprókat lélegezni. Valamivel késôbb Aten Randt is csatlakozott hozzá, és a pihenés idejére hagyta a sötétet rájuk telepedni. Hirtelen aztán visszakapcsolta a fényt, és megvilágította a bázis felé esô törmelékfalat. – Mi az? – kérdezte Cainen. – Csendet! – parancsolta Aten Randt, és közelebb húzódott a falhoz, mintha hallgatózna. Néhány pillanattal késôbb már Cainen is hallotta a zajt, amely akár beszéd is lehetett, de semmiképpen sem helyi vagy baráti lényeké. Nem sokkal késôbb megérkeztek a robbantások hangjai. Akárkik is voltak a törmelékfal túloldalán, át akartak jönni. Aten Randt fegyverét emelve hirtelen Cainen felé fordult. A fény elvakította Cainent. – Bocsásson meg, adminisztrátor – mondta az eneshai, és Cainen számára ekkor vált világossá, hogy Aten Randt feladata az ô biztonságba helyezésérôl

John Scalzi

csak eddig tartott. Inkább ösztönösen, mint tudatosan kilépett a fénysugárból, így a testének szánt lövedék a karját ütötte át. A becsapódás ereje megperdítette és a földhöz vágta. Cainen térdre küzdötte magát, megpillantva saját árnyékát a falon, ahogy Aten Randt fegyverlámpája hátulról megvilágítja. – Várjon! – kérte Cainen. – Ne hátba. Tudom, mit kell tennie. Csak ne hátba. Kérem. Egy pillanatig csak az omladékrobbantások hangja törte meg a csendet. – Forduljon meg, adminisztrátor. Cainen térdén araszolva lassan megfordult, kezeit a kabátzsebébe süllyesztette. Aten Randt belenézett az irányzékba. Most, hogy szabadon dönthetett, fegyverével Cainen agyát vette célba. – Készen áll, adminisztrátor? – Készen. – válaszolta Cainen, és keresztüllôtte Aten Randtot a zsebében tartott fegyverrel, a fény felé célozva. Cainen lövésével egy idôben egy robbanás is történt a fal túloldalán. Aten Randt észre sem vette, hogy meglôtték, ameddig a sebbôl elôtörô vére nem folyt bele a páncéljába. Cainen alig látta a sebet a fénycsóván keresztül. Látta viszont, ahogy Aten Randt lenéz a sebre, bámulja egy pillanatig, majd megzavarodva visszanéz Cainenre. Ekkorra már Cainen kihúzta a fegyvert a zsebébôl. Még háromszor lôtt, beleürítve a lövedéktárat az eneshaiba. Aten Randt elôbb az elülsô lábaira nehezedett, majd kissé hátrabillent, végül a nagy test elterült a földön, a lábai szanaszét álltak. – Sajnálom – mondta Cainen a friss holttestnek.

A teret elöntötte elôbb a por, aztán a fény, ahogy átszakadt a törmelékfal, és a résen át fegyverlámpás alakok törtek át. Egyikük észrevette Cainent, és vakkantott, mire hirtelen számos fénycsóva állapodott meg rajta. Cainen elejtette a fegyverét, ép karját megadásképpen a magasba emelte, és ellépett Aten Randt teste mellôl. Aten Randt önvédelembôl történô lelövése nem sokat használt volna, ha a behatolók mégis lyukakat akartak volna robbantani belé. Az egyikük átvágott a fénycsóvákon, valamit halandzsázott a saját

[ Szellemhadtest ]

nyelvén, Cainen pedig végre szemügyre vehette a fajt, amivel meg kellett küzdenie. Feltört belôle a xenobiológus, ahogy sorra vette a faj alaki jegyeit: kétoldalasan szimmetrikus, kétlábú, ennek következményeképpen a láb és a kéz megkülönböztethetô, a térd a rossz irányba hajlik. Nagyjából ugyanolyan méret és testfelépítés, ami nem volt túl nagy meglepetés, lévén rendkívül sok intelligensnek nevezett faj volt kétlábú, kétoldalasan szimmetrikus és bírt hasonló méretekkel, tömeggel. Ez is forrása volt annak a feszültségnek, ami a világegyetem innensô felének fajközi kapcsolatait jellemezte. Oly sok hasonló értelmes létforma, oly kevés élettér, ami komfortot nyújthat nekik. De nézzük meg a különbözôségeket, gondolta Cainen, ahogy a lény újra rávakkantott: szélesebb törzs és lapos has, meglehetôsen szerencsétlen csontés izomszerkezet. Tuskószerû lábak, bunkósbot jellegû karok. Kívülrôl is egyértelmû nemi jelleg, ha jól emlékszik, akkor ez itt az orra elôtt nônemû. Csökevényes érzékszervek, köszönhetôen a mindössze két-két apró optikai és akusztikus bemenetnek, szemben a Cainen fején majdnem teljesen körbefutó fény- és hangérzékelô sávokkal. Finom keratinszálak a hôszabályozó bôrlebenyek helyett. Cainen agyán nem elôször futott át, hogy az evolúció nem volt túl kedves ezzel a fajjal. Agresszívak lettek tôle, veszélyesek, és csak nagyon nehezen lehetett ôket levakarni egy bolygó felszínérôl. Ami, ugye, probléma. A Cainen elôtt álló figura újra mondott neki valami érthetetlent, majd elôhúzott egy apró, gonosz külsejû eszközt. Cainen belenézett a lény optikai bemeneteibe. – Kurva humánok – mondta. A lény végighúzta rajta az eszközt, Cainen összerándult az áramütéstôl, egy pillanatig még kavargó színes fényeket látott, majd a földre zuhant, aznap utoljára.

– Emlékszik rá, hogy ki vagyok? – kérdezte az ember az asztalnál, amikor Cainent bevezették a szobába. Fogvatartóitól kapott egy széket, amit a hátra-

John Scalzi

felé hajló térdeivel is tudott használni. Az ember beszélt, a fordítás az asztalon lévô hangszóróból érkezett. Az egyetlen tárgy az aszalon a hangszórón kívül egy fecskendô volt, átlátszó folyadékkal töltve. – Maga az a katona, aki elkábított – felelte Cainen. A hangszóró néma maradt, ami feltételezte, hogy a katonának van még egy fordítógépe. – Így igaz. Jane Sagan hadnagy vagyok. – A nô a szék felé intett. – Kérem, foglaljon helyet. Cainen leült. – Fölösleges dolog volt elkábítani, jöttem volna magamtól is. – Nem véletlenül kábítottuk el – mondta Sagan. A fogoly sérült karjára mutatott, ahol Aten Randt lövése eltalálta. – Hogy van a karja? – kérdezte. – Egész jól. – Nem tudtuk teljesen helyrehozni. Az orvostechnológiánk gyorsan gyógyítja a mi sebesüléseinket, de maga rraey, nem ember. A technológiáink nem teljesen fedik egymást. Azért megtettük, amit lehetett. – Köszönöm. – Felteszem, az az eneshai lôtte meg, amelyiket ott találtunk maga mellett. Akit maga lôtt le. – Igen. – Kíváncsi vagyok, vajon maguk ketten miért keveredtek tûzharcba? – kérdezte Sagan. – Ô meg akart ölni, én meg nem akartam meghalni – felelte Cainen. – Ez elvezet bennünket a következô kérdéshez: mi oka volt az eneshainak magát holtan látni? – A foglya voltam – magyarázta Cainen. – Gondolom, az volt a parancsa, hogy végezzen velem, mielôtt élve elfognának. – Fogoly volt – visszhangozta Sagan –, és mégis volt magánál fegyver. – Találtam. – Valóban? Ilyen laza lenne a biztonság egy eneshai bázison? Ez nem vall rájuk. – Mindannyian követünk el hibákat. – És a többi rraey, akit a bázison találtunk – kérdezett tovább Sagan –, ôk is rabok voltak?

[ Szellemhadtest ]

– Igen – felelte Cainen, és átfutott rajta az aggodalom Sharanért és a többiekért. – Hogyan ejtették önöket fogságba az eneshaiak? – Egy rraey hajón voltunk, ami az egyik gyarmatunkra tartott leváltani az orvosi személyzetet. Az eneshaiak megtámadták a hajónkat, elfoglalták, minket fogságba ejtettek, és idehoztak. – Milyen régen történt ez? – Már jó ideje. Nem tudom pontosan. A bázis az eneshai katonai idôt használta, és nem vagyok teljesen tisztában az egységekkel. Aztán itt van a bolygó saját forgásideje, ami gyors, így még kevésbé követhetô. Ugyancsak híján vagyok a pontos ismereteknek az emberi idôszámítást illetôen. Így sajnos nem tudom pontosan megmondani. – A hírszerzésünknek nincs egyetlen feljegyzése sem az elmúlt évbôl, hogy eneshai támadás ért volna rraey hajót. Ez körülbelül kétharmad khed magának – magyarázta Sagan, azt a rraey fogalmat használva, amely a rraey anyabolygó keringési idejére utalt. – Talán a hírszerzésük nem olyan alapos, mint gondolja. – Meglehet. De tekintve, hogy az Enesha és a Rraey hivatalosan még háborúban állnak egymással, egy megtámadott hajónak lett volna hírértéke. A maguk népei kevesebben is összevesztek már. – Nem mondhatok többet, mint amennyit tudok. Leszedtek bennünket a hajóról, és idehoztak. Hogy mi történt azóta, vagy mi sem a bázison kívül, arról nem bírok túl sok információval. – Fogolyként tartották a bázison. – Igen. – Bejártuk a bázis minden zegét-zugát, de csak egy apró börtönszárnyat találtunk. Nem úgy fest, mintha maga be lett volna zárva. Cainen a bánatos sóhajtás rraey megfelelôjét hallatta. – Ha bejárták a bázist, akkor bizonyára a bolygófelszínt is látták. Ha bármelyikünk szökni próbált volna, megfagy, mielôtt messzire jut. Különben is, hova mehettünk volna? – Ezt honnan veszi?

John Scalzi

– Az eneshaiak mondták. És a csapatomból senki nem tervezett kirándulást az elmondottak ellenôrzésére. – Szóval semmi mást nem tud a bolygóról? – Néha hideg, néha meg még hidegebb. Nagyjából ennyi. – Maga doktor. – Ezt a fogalmat nem ismerem – Cainen a hangszóróra mutatott. – A szer kentyûje nem elég okos, hogy le tudja írni ezt a fogalmat a nyelvemen. – Maga gyógyítással foglalkozik. Orvosi dolgokkal – írta körül Sagan. – Így van. A genetika a szakterületem. Ezért is voltunk a munkatársaimmal azon a hajón. Az egyik gyarmatunkon találtak egy kórokozót, amely átírja a géneket és befolyásolni tudja a sejtek osztódását. Azért küldtek bennünket, hogy vizsgáljuk ki, és találjunk meg rá a gyógymódot. Biztos vagyok abban, hogyha átfésülték a bázist, a mi felszerelésünket is megtalálták. A fogvatartóink voltak olyan kedvesek, és helyet adtak egy laboratóriumnak. – Miért tették volna? – Talán mert azt gondolták, ha a saját dolgainkkal foglalkozunk, kevesebb gondot fogunk okozni nekik. Alapvetôen életképes elgondolás volt, mert elvoltunk magunkban, és igyekeztünk nem sok vizet zavarni. – Már ha eltekintünk attól, hogy fegyvereket lopott. – Egy ideje már nálam voltak, és a jelek szerint nem keltettem fel a gyanújukat. – A fegyvert, amit használt, rraeyeknek tervezték. Fura dolog ez egy eneshai támaszponton. – Bizonyára a hajó elfoglalásakor szerezték. Egészen biztos vagyok abban, ha átvizsgálja a bázist, szép számmal fog még rraey felszerelést találni. – Oké, akkor foglaljuk össze – kezdett bele Sagan. – Magát és az orvoscsapatát meghatározatlan idôvel ezelôtt foglyul ejtették az eneshaiak, idehozták, ahol rabként tartották, elvágva minden kommunkációt a népével. Nem tudja, mennyi ideje van itt, vagy hogy mit terveztek magával az eneshaiak. – Így igaz – felelte Cainen. – Talán csak annyit még, hogy vélhetôleg nem akarták, hogy kiderüljön az ittlétem, mert amikor lerohanták a bázist, az egyikük megpróbált megölni.

[ Szellemhadtest ]

– Valóban. Attól tartok, még maga járt a legjobban a csapatából. – Nem értem, mire céloz. – Maga az egyetlen rraey, akit életben találtunk. A többieket agyonlôtték az eneshaiak. A legtöbbet a szállásukon. Egyet, ha jól gondolom, az önök laborja szomszédságában találtunk, ugyanis az a labor tele volt rraey berendezésekkel. Cainen megszédült. – Maga hazudik. – Attól félek, nem. – Maguk, emberek mészárolták le ôket! – tört ki Cainen dühösen. – Az eneshaiak magát is holtan akarták látni. Miért ne ölhették volna meg a csapata többi tagját? – Nem hiszek magának. – Megértem, miért nem akar hinni nekem, de ettôl még ez az igazság. Cainen csendben ült és gyászolt. Sagan adott neki idôt. – Rendben – szólalt meg egy idô múlva Cainen. – Mondja, mit akar tôlem. – Kezdetnek, Cainen adminisztrátor – felelte Sagan –, az igazat. Eltartott egy pillanatig, amíg Cainen felfogta, hogy beszélgetésük során elôször szólította a nevén az ember. Még a beosztását is hozzátette. – Az igazat mondom. – Lófaszt. Cainen megint a hangszóróra bökött. – Ezt csak részben tudta lefordítani. – Maga Cainen Szuen Szu adminisztrátor – kezdte Sagan. – És bár igaz, hogy van valamennyi orvosi gyakorlata, de a két fô terület, amivel foglalkozik, az a xenobiológia és a félorganikus neurális hálókon alapuló védelmi rendszerek. Két terület, amirôl azt gondolom, remekül összeilleszthetô. Cainen hallgatott, Sagan folytatta. – Akkor, adminisztrátor, hadd mondjam el azt a keveset, amit mi tudunk. Tizenöt hónappal ezelôtt az Enesha és a Rraey még mindig ugyanazt a csikicsuki háborút vívta, amelyet már harminc éve vívott, és amelyet mi harminc éve bátorítunk, hogy addig se velünk foglalkozzanak. – Ez így nem teljesen igaz. Ott volt a koralli csata.

John Scalzi

– Igen ott. Én is ott voltam. Majdnem bele is haltam. – Egy fivérem esett el ott. A legfiatalabb. Talán találkoztak. – Talán – bólintott Sagan. – Tizenöt hónappal ezelôtt a Rraey és az Enesha még ellenségek voltak. Aztán hirtelen megszûntek a harcok, és a hírszerzésünk nem találta az okát. – Már beszéltünk arról, hogy a hírszerzésük esetleg hiányosságokkal küszködik. A fajok elôbb-utóbb mindig befejezik az ellenségeskedést. Korall után sem mi, sem maguk nem háborúztunk tovább. – Felfüggesztettük a harctevékenységet, mert legyôztük magukat. Maguk visszavonultak, mi pedig helyreállítottuk a Korallt. De a lényeg, hogy nekünk okunk volt arra, hogy véget vetettünk a harcnak, legalábbis egy idôre. Maguknak és az Eneshának nem volt oka erre. Ami viszont aggodalommal tölt el bennünket. Három hónappal ezelôtt a kémmûholdunk, amelyet pont e fölé a bolygó fölé telepítettünk, észreveszi, hogy az állítólag lakatlan bolygón hirtelen igen nagy lesz a sürgés-forgás, rraey és eneshai hajók szállják meg. A dolog attól lesz különösen érdekes, hogy a bolygó nem eneshai és nem is rraey felségterület, hanem az Obiné. Az obinok nem szövetkeznek senkivel, de elég erôsek ahhoz, hogy se a Rraey, se az Enesha ne akarjon velük tengelyt akasztani azzal, hogy a területükön létesít egy bázist. Ezért fejlettebb mûholdat állítottunk pályára a bolygó körül, hogy a letelepedés jeleit keressük. Nem találtunk semmit. Mint védelmi szakértô, megkockáztat egy tippet, hogy miért? – Azt gondolnám, hogy a bázis le volt árnyékolva. – Le bizony. Meglepô módon az ön szakértelmének igencsak megfelelô védelmi rendszerekkel. Ezt akkor persze még nem tudtuk, de ma már igen. – Hogy találták meg mégis a támaszpontot, ha az le volt árnyékolva? – kérdezte Cainen. – Szakmai kíváncsiságból kérdezem. – Sziklákat hajigáltunk. – Hogy mit csináltak? – Sziklák – ismételte Sagan. – Egy hónappal ezelôtt megszórtuk a bolygót sok tucat szeizmikus érzékelôvel. Ezeket arra programoztuk, hogy olyan rengés- vagy rezgésmodulációkat keressenek, melyek mesterségesen tervezett

[ Szellemhadtest ]

föld alatti építményekre utalnak. Persze számítottunk a bolygó természetes szeizmikus aktivitására is, hogy leszûkítsük a szóba jöhetô területeket. Utána sziklákat dobáltunk az érdekesebb helyekre. A mai támadás elôtt kifejezetten sokat szórtunk le, hogy pontos, a rezgéseken alapuló képet kapjunk a bázisról. A sziklák jók, mert pont olyanok, mint a meteorok. Senki nem ijed meg tôlük. És senki nem árnyékol a szeizmikus képalkotás ellen. A legtöbb faj túlságosan is elfoglalt az optikai és a nagy energiájú elektromágnes-letapogatás elleni védekezéssel ahhoz, hogy a hanghullámokat veszélyesnek ítélje. A csúcstechnológia téveszméje, hogy figyelmen kívül hagyja az alsóbbrendû megoldások hatékonyságát. Például a kôdobálásét. – Hagyjuk a humánokra a kôcsapkodást. Sagan megvonta a vállát. – Minket nem zavar, ha valaki sokat gondol magáról. Csak könnyebb kivágni a szivét. Vagy bármijét, ami a vérét keringeti. A túlzott önbizalmuk a mi malmunkra hajtja a vizet. Ahogyan azt maga is láthatja, hiszen itt van. Amit igazából tudni akarunk, adminisztrátor, az az, hogy maga mit keres itt. Már az Enesha–Rraey együttmûködés is talányos, de az Enesha, a Rraey és az Obin? Ez már több mint talányos. Ez érdekes. – Fogalmam sincs, kié ez a bolygó – jegyezte meg Cainen. – Ami pedig még érdekesebb, az maga, Cainen adminisztrátor. – Sagan nem törôdött Cainen közbevetésével. – Ameddig aludt, géntesztet végeztünk magán, hogy megtudjuk, kicsoda, és az elôéletét is ellenôriztük a hajó adatbázisában. Tudjuk, hogy xenobiológusként fôleg az emberek érdeklik. Maga valószínûleg rraey csúcsszakértô az emberi genetikában. És azt is tudjuk, hogy különösen az emberi agymûködés érdekli. – Általában érdekelnek a neurális hálózatok, nem csak és kizárólag az emberi agymûködés. Minden agy érdekes a maga módján. – Ha maga mondja. De bármit is csinált idelenn, elég fontos volt ahhoz, hogy az eneshaiak úgy döntsenek, inkább kivégezik magát és a csapatát, mint hogy a kezünkbe kerüljön. – Mint azt már mondtam, a foglyaik voltunk. Sagan a szemét forgatta.

John Scalzi

– Jaj, adminisztrátor, legalább egy percig tegyünk úgy, mintha nem lennénk mindketten ostobák. Cainen közelebb hajolt az asztal fölött Saganhoz. – Miféle ember maga? – kérdezte. – Ezt hogy érti? – Háromféle embert ismerünk. – Cainen feltartotta az emberénél jóval hosszabb és jóval ízeltebb ujjait a számoláshoz. – Vannak a módosítatlan emberek, akik benépesítik a bolygógyarmatokat. Sokféle alakban, méretben és színben léteznek, ami kellemes genetikai változatosság. A második csoport alkotja a katonai kasztjuk túlnyomó részét. Alakban és méretben szintén változatosak, bár kevésbé, a színük viszont egyforma: zöld. Tudjuk, hogy ezek a katonák nem az eredeti testükben vannak, fajuk idôsebb tagjainak a tudatát viszik át a fiatalabb, egészségesebb testekbe. Ezek a testek már erôsen módosított genetikai alapokra épültek, olyannyira, hogy meddôek, akár egymással, akár a módosítatlan emberekkel párosodnak. De még mindig felismerhetôen emberiek, különösen ami az agytevékenyéget illeti. – És ott van a harmadik csoport – fejezte be Cainen, és hátradôlt. – Mindenféle történeteket hallani, Sagan hadnagy. – Például milyeneket? – Hogy a halottakból készítik ôket. Hogy a holtak bomló húsát keverik és vegyítik mindenféle más faj génjeivel, hogy megnézzék, mi lesz belôle. Hogy némelyik már nem is emlékeztet emberre, már ahogy önmagukat látják. Hogy felnôttként születnek, készségekkel és képességekkel, de emlékek nélkül. De nem csak emlékek nélkül. Öntudat nélkül. Erkölcs nélkül. Korlátok nélkül. – Cainen elhallgatott, és a megfelelô szót keresgélte. – Humánum nélkül – mondta ki végül. – Ahogy tetszik. Gyerekkatonák felnôtt testben. Istentagadók. Szörnyetegek. Eszközök, melyeket a Gyarmati Szövetség olyan feladatokra szán, amit nem tud vagy nem akar élettapasztalattal és erkölccsel rendelkezô katonákra bízni, akik féltik a lelküket, ebben az életben és az utána következôben is. – Egy tudós, aki a lelkekért aggódik. Ez nem túl gyakorlatias.

[ Szellemhadtest ]

– Tudós vagyok, de rraey is. Tudom, hogy van lelkem, és törôdöm is vele. Sagan hadnagy, magának van lelke? – Tudtommal nincs, Cainen adminisztrátor. Nagyon nehéz megmérni. – Tehát maga a harmadik csoportból való ember. – Az vagyok. – Akit a halottak húsából formáltak. – A génjeibôl – mondott ellen Sagan. – Nem a húsából. – A gének formálják a húst, hadnagy. A hús a gének álma, ahol a lélek szállásra lel. – Milyen költôi. – Egyik filozófusunkat idéztem. Aki tudós is volt. Nem ismerhette. Megkérdezhetem, mennyi idôs? – Hétéves. Nemsokára nyolc. Nagyjából négy és fél khed, az önök idôszámítása szerint. – Milyen fiatal. A rraeyek ennyi idôsen még épphogy elkezdik tanulmányaikat. Én több mint tízszer ennyi idôs vagyok. – Mégis mindketten itt vagyunk. – Itt – értett egyet Cainen. – Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna, hadnagy. Nagyon szeretném tanulmányozni önt. – Erre nem tudom, mit mondjak. A „köszönöm” aligha megfelelô, ha azt nézzük, mivel is jár az ön vizsgálatának a tárgya lenni. – Életben tudnánk tartani. – Ó, minô öröm – felelte Sagan. – De még összejöhet a dolog, egy bizonyos szempontból. Gondolom már rájött, hogy maga fogoly, ezúttal ténylegesen is, és az is marad élete hátralévô részére. – Kitaláltam, amikor olyan dolgokat kezdett el magyarázni, amit elmondhatnék a kormányomnak. Mint például a sziklás trükköt. Bár azt gondoltam, hogy meg fog ölni. – Mi emberek pragmatikus népek vagyunk, Cainen adminisztrátor. Maga olyan tudás birtokában van, amit mi is hasznosítani tudunk. Ha hajlandó az együttmûködésre, akkor nincs oka annak, hogy ne tanulmányozhassa továbbra

John Scalzi

is az emberi genetikát és agymûködést. Csak éppen nekünk dolgozna, nem a Rraeynek. – Nem kell mást tennem, csak elárulni a népemet. – Így van – értett egyet a rraey megállapításával Sagan. – Azt gondolom, mégis inkább a halált választom. – Minden tiszteletemet fenntartva, adminisztrátor, ha valóban így gondolná, akkor nem lôtte volna le azt az eneshait pár órával ezelôtt – mondta Sagan. – Szerintem maga élni akar. – Talán igaza van. De akár igazad van, akár nincs, te gyerek, itt és most befejezzük ezt a beszélgetést. Mindent elmondtam, amit akartam. Sagan Cainenre mosolygott. – Adminisztrátor, tudja, miben hasonlítanak a rraeyek és az emberek? – Sok dologban. Válasszon egyet. – Genetika. Azt nem kell magának elmagyaráznom, hogy bár mikroszinten eltérnek genetikai részleteink, makroszinten sok az egyezés. Kezdve azzal, hogy két szülôtôl kapunk két fél génkészletet. Kétszülôs szaporodás. – Semmi különleges nincs ebben az ivari úton szaporodó fajoknál – felelte Cainen. – Vannak fajok, ahol három, sôt négy szülô is kell a fajfenntartáshoz, de nem sok. Nem túl hatékony szaporodási mód. – Nem kétlem. Adminisztrátor, hallott már a Froning-tünetegyüttesrôl? – Egy ritka öröklôdô betegség a rraeyek között. Nagyon ritka. – Amennyire tudom, ezt a betegséget két független génkészlet együttes hibája okozza. Az egyik génkészlet felel az idegsejtek fejlôdéséért, különös tekintettel az azokat elektromosan szigetelô tokozásért. A másik készlet szabályozza a nyirokszerv rraey megfelelôjének a mûködését. Ez sok dologban hasonlóan, sok dolgokban meg másképpen mûködik, mint az emberi nyirokszerv. Az emberekben a nyirok elektromosan vezetô, míg a rraeyekben szigetelô. Amennyire a rraey fiziológiát ismerjük, ennek nincsen különösebb jelentôsége, se elônye, se hátránya, ahogyan az embereknél a vezetôképes nyiroknak sincs. – Igen. – Azoknak a rraeyeknek viszont, akik mindkét szülôjüktôl sérült géneket örökölnek, és ezért csökevényes az idegsejtjeik szigetelô tokozása, azok-

[ Szellemhadtest ]

nak a nyirok szigetelôképessége nagyon jól jön. Ez a folyadék található a sejtközi állományban, az idegsejtek körül is. És ez a szigetelés gondoskodik arról, hogy az idegi impulzusok ne jussanak el akárhová. Ami érdekes a rraey nyiroktermelésben, az az, hogy hormonálisan szabályozott, egy kis beavatkozás a hormonszintbe megváltoztatja a termelt nyirok minôségét, és az szigetelôbôl vezetôvé változik. A legtöbb rraeynél ez megint csak nem oszt, nem szoroz. De akiknél a sérült gén miatt az idegsejteken nincsen saját szigetelés… – …azoknál rohamok és erôs rángások következnek be, majd a halál, ahogy az idegi impulzusok szétáradnak a testükben – fejezte be a mondatot Cainen. – A végzetessége miatt oly ritka ez a tünetegyüttes. Azok az egyedek, akiknél a gének egyszerre kódolják a védtelen idegsejteket és az elektronikusan vezetô testnedveket, már az embrionális szakaszban elpusztulnak, amikor a sejtosztódáskor az idegsejtek elkezdenek kialakulni, és a kór megjelenik. – De van a Froning-szindrómának egy felnôttkorban megjelenô változata is. Amikor a nyirokszerv mûködését megváltoztató hormon a pubertás végével jelenik meg a szervezetben. Amikor már megvan a szaporodás képessége, és a hibás génkészletek továbbadásának a lehetôsége. Persze itt is két hibának kell öröklôdnie. – Hát persze. Ezért is olyan ritka a Froning, mert elenyészôen kevesen örökölnek védtelen idegsejteket és olyan géneket, amelyek kora felnôttkori hormonszintváltozást indukálnak. Árulja el, hová akar kilyukadni. – Adminisztrátor, amikor a fedélzetre került, alaposan megvizsgáltuk. És a levett genetikai minták alapján a maga idegsejtjei bizony védtelenek. – De a hormonjaim rendben vannak. Ellenkezô esetben régen halott lennék, a Froning legkésôbb a pubertás végére kialakul. – Ez igaz. De ha valaki bizonyos sejtcsomókat elpusztít a rraey nyirokszervben, akkor annak a mûködése megváltozik. Továbbra is folyik nyiroktermelés, csak átalakul az összetétele. Az ön esetében halálosan. És ez kémiai úton is kiváltható. Cainen a fecskendôre nézett, amely az egész beszélgetés alatt ott hevert az asztalon.

John Scalzi

– Felteszem, ez az az anyag, amelyik képes erre. – Ez az ellenszérum.

Jane Sagan a maga módján csodálta Cainen Szuen Szu adminisztrátort, mert nem könnyen tört meg. Órákon át szenvedett, miközben nyirokszerve fokozatosan elárasztotta a testét a módosított sejtközi folyadékkal. Rángatózott és görcsökben fetrengett, ahogy az új nyirok emelkedô koncentrációja nyomán idegi impulzusai letértek a pályájukról. A görcsök hevessége pedig percrôl percre fokozódott. Ha még egy kicsit késlekedik, már nem tudta volna elmondani, hogy beszélni akar. De megtört, és könyörgött az ellenszerért. Végül az életet választotta. Sagan maga adta be neki az ellenszérumot. Nem igazi szérum volt, mert az elhalt sejtcsomókat már nem éleszthette fel semmi. Hátralévô életében Cainennek mindennap be kell adni az anyagot. Ahogy az ellenszer szétáradt Cainen testében, Sagan megismerhette egy kitörni készülô háború terveit. Kidolgozott részleteket hallott az emberiség totális leigázására és elpusztítására. Népirtásról hallott, amelyet a három faj szövetsége határozott el. Három idegen faj, és egy ember.