4 minute read
Pálfi Máté: Irodalom több nézőpontból – interjú Milbacher Róberttel
Mit lehet kezdeni az irodalmi művekkel? Létre lehet őket hozni, lehet róluk gondolkodni, lehet őket tanítani. Karunk oktatója, Milbacher Róbert mindegyik színtéren aktív munkát folytat, hiszen amellett, hogy a Klasszikus Irodalomtörténeti Tanszék vezetője és a XIX. századi magyar irodalom egyik elismert kutatója, az elmúlt időszakban nagy sikerű szépirodalmi munkái is megjelentek.
Advertisement
PécsiBölcsész: Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal? Mindig is ezzel akartál foglalkozni?
Milbacher Róbert: Az irodalommal kapcsolatos legkorábbi élményem nagymamámhoz kötődik, a család „nagy mesélőjéhez”, aki képes volt fejből visszaadni egykor hallott történeteket, saját olvasmányélményeit a népmeséktől kezdve egészen Jókaiig. Illetve a szülőfalum könyvtárosa, Éva néni is inspirálóan hatott rám, kezdetben ő ajánlgatta nekem a különböző műveket. Az olvasást tehát már nagyon hamar megszerettem. Aztán felsőfokú tanulmányaim során kerültem igazán szoros kapcsolatba az irodalommal, 1989-től a szegedi egyetem (akkor JATE) magyar–történelem szakára jártam. PB: Ahol aztán 1999-ben meg is szerezted a doktori fokozatot XIX. századi magyar irodalomból, mely témában azóta is számos tudományos munkád jelent meg. Mi fogott meg ebben az időszakban?
M.R.: Szegeden számos érdekes ember tanított az egyes tanszékeken, nekem valahogy a klas - szikus magyar irodalomárok körében sikerült ott ragadnom. Már az első évfolyamdolgozatom is ide kötődik, melyet Vörösmarty A Délsziget című művéről írtam, ami egyébként mostanában megint foglalkoztat. A szakdolgozatom (amelyből később a doktori témám is kinőtt) szintén e korszakból való, a póriassággal, illetve az irodalmi kánonon kívül rekedt jelenségekkel kezdtem el foglalkozni. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy például Arany és Petőfi kapcsán milyen – a felépített hagyománnyal szembemenő – értelmezési lehetőségek, jelentések szorultak az értelmezési kánonon kívülre. Valahogy mindig is a nem-kanonikus jelentések érdekeltek.
PB: 2016-ban a Szűz Mária jegyese című könyveddel elnyerted a Margó-díjat, ami a legjobb első prózakötetes szerzőnek jár. Hogyan jutottál el ehhez a sikerhez? Régóta foglalkozol szépirodalommal is?
M.R.: Az igazat megvallva mindig is inkább ezzel foglalkoztam. A híres műfordítóval, Gyergyai Alberttel születtem egy faluban, a róla elnevezett pályázaton nyertem el az első díjamat általános iskolás koromban. Aztán a gimnáziumi és az egyetemi évek alatt is írogattam, de később ez háttérbe szorult a tudományos pályám miatt. A negyvenes éveimben aztán ismét komolyabban kezdtem el foglalkozni a szépirodalommal, melynek eredményeképpen elkészülhetett a Szűz Mária jegyese. Először folyóiratokba küldtem el az egyes novellákat, majd közvetítőn keresztül jutottam el a Magvető Kiadóhoz.
PB: Mennyire egyeztethető össze a szépírói munkásság az irodalomtörténészi tevékenységgel? Ha az ember egész életében a magyar irodalom legnagyobb alakjait kutatja, nem érzi úgy, hogy „túl magasan van a léc”?
M.R.: Ezek szerintem inkább kiegészítik egymást. Az embernek lehetősége nyílik arra, hogy az irodalommal többféleképpen, több nézőpontból is foglalkozhasson. Ha az egyiket megunom, a má-
sikban találok valami kihívást. Gyakorlatilag az irodalomtörténet-írás is írás, hiszen az adott kötet, vagy tanulmány szerzője alakítja munkájának szövegét, igaz, egy kissé kötöttebb formában. A kérdésed másik felére reagálva: már Arany János is tudta, hogy elődei mindent megírtak, az efféle szorongástól természetesen én sem vagyok mentes. Írásaimban folyton próbálok reflektálni erre a jelenségre kulturális és intertextuális utalásokkal. És persze már semmi sem új a nap alatt, de a hajózáshoz hasonlatosan írni is muszáj.
PB: Gondolom, a két hivatás egymásra hatása elkerülhetetlen, ezt jól tükrözi a Léleknyavalyák című regényed is.
M.R.: Igen, ezek gyakorlatilag egymást erősítik ebben a könyvemben, amely egy irodalomtörténészi őskrimi-imtiáció. A legfelszabadítóbb ebben az, hogy nem kell törekedni a filológiai hitelességre, meg lehet alkotni egy fiktív történetet. De közben a regény mégis hozzátesz az emberek irodalomtörténeti ismereteihez, legalább annyit, hogy aki elolvassa a regényt, tudni fogja, hogy létezett egy Czakó Zsigmond nevű figura.
PB: Hogyan tehet az ember szert szépírói sikerekre, olvasóközönségre úgy, hogy közben megőrzi a hitelességét?
M.R.: Őszintén szólva, nem tudom, hogyan működik ez a dolog. Az én könyveimet kevesen olvassák, ellenben a kritikai fogadtatásuk meglehetősen pozitív. Igazából a negatív kritikával sincs semmi probléma, ha az megalapozott véleményre épül, totális bukás az, ha valakinek a művéről abszolút nincs szó.
Természetesen nekem is jólesnek az elismerő szavak, de fontosabb számomra a hitelesség, sose írnék le csak azért valamit, hogy ezáltal egyeseknek elnyerjem a tetszését.
PB: Mik a további terveid az írás kapcsán? Mikor fog megjelenni a következő regényed?
M.R.: Jövőre fog megjelenni az általam egyelőre csak a szegény ember Da Vinci-kódjaként emlegetett könyvem. Ez egy három szólamú regény lesz, melyben egy apokrif bibliai szöveg fog kiegészülni egy ahhoz kapcsolódó történeti és egy profán, komikus hangvételű magyarázattal.
PB: Jelen számunk a bölcsészlét témája köré szerveződik. Te mint író, irodalomtörténész és egyetemi oktató, hogy látod, miként lehetne pozitív változást előidézni a bölcsésztudományok komolyabb társadalmi megbecsültsége kapcsán?
M.R.: Sajnos elég rosszak a kilátásaink e téren, olyan, mintha ez a tudásforma nem lenne érvényes. Már a XIX. század közepe óta tart a vita, hogy van-e az irodalomnak létjogosultsága.
Az igaz, hogy jobbára „csak” közvetett haszonnal rendelkezik, azonban teljes kiiktatása beláthatatlan következményekkel járna. Hiszen minden emberi innováció alapja a fantázia, a képzelet és az értelmezés.
