Bojtor Károly by PoganyG

BOJTOR KÁROLY 1933–1999

Bojtor Károly Alapítvány, Veszprém Magyar Képek Kiadó, Veszprém–Budapest

KETTÔS PORTRÉ 1985. olaj, vászon, 60 x 100 cm j. j. l. Bojtor K. Double Portrait, l985, oil on canvas, 60 x 100 cm, mbr Bojtor K.

ÖNARCKÉP 1964. olaj, vászon, 40 x 39 cm, j. b. f. Sztrapecz Self-portrait, l964, oil on canvas, 40 x 39 cm, mtl Sztrapecz

A tanulmányokat írta/Essays written by ARADI Nóra, BERECZKY Loránd, GOPCSA Katalin, HEGYESHALMI László, SZÉKI PATKA László Szerkesztette/Edited by BOJTOR Márta és GOPCSA Katalin Angol fordítás/English translation by ROHONYI Réka, dr. POGÁNYNÉ BOJTOR Zsuzsa, POGÁNY Orsolya Lektorálta/Revised by Christopher CLARIS and TRÉFÁS Noémi Színes és fekete-fehér felvételek/Colour, and black and white photographs by SZELÉNYI Károly Tervezte/Designed by HEGYESHALMI László A könyvben szereplô dokumentumok a család tulajdonát képezik. The documents reproduced in this book are the property of the family of Károly Bojtor. A kiadást támogatta: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram Magyar Nemzeti Galéria Veszprém Megyei Közgyûlés Veszprém Megye Kultúrájáért Alapítvány Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata Nógrád Megyei Közgyûlés Kittenberger Kálmán Vadaspark, Veszprém Belvárosi Galéria, Szekszárd Bíró Emôke, dr. Csonka Ildikó, Székvölgyi Zoltán, id. Székvölgyi Zoltánné,

This publication is sponsored by Ministry of National Cultural Heritage National Cultural Programme Hungarian National Gallery Veszprém County Council Foundation for the Culture of Veszprém County Veszprém Borough Council Nógrád County Council Kittenberger Kálmán Game Park, Veszprém Belvárosi Gallery, Szekszárd Emôke Bíró, Dr. Ildikó Csonka, Zoltán Székvölgyi, Mrs Zoltán Székvölgyi senior

Ezúton mondunk köszönetet az alábbiaknak/We should like to express our thanks in particular to BAKCSI András, BETZ József, DEMÉNY Zoltán, DEMÉNY Judit, DÉVÉNYI István, DOMOKOS József, FÉSÛ József György, GYÁRFÁS Zsuzsa, id. HEGYESHALMI László, SZELÉNYI Károly, VERES B. Zsuzsa és mindazoknak, akiknek nevét nem soroltuk fel, de az elmúlt években hozzájárultak e könyv létrejöttéhez/ as well as to everyone else who has contributed over recent years to making this book a reality. Kiadta: a Bojtor Károly Alapítvány megbízásából a Magyar Képek Kft., Veszprém–Budapest Published by Hungarian Pictures Veszprém–Budapest, on behalf of the Károly Bojtor Foundation. A borítón/ Cover: A HALÁSZ, 1993 k. olaj, farost, 76 x 90 cm j. b. l. Bojtor K. The Fisherman, ca 1993, oil on fibreboard, 76 x 90 cm, mbl Bojtor K. Az elsô oldalon/Frontispiece: ÁLOM, 1991. olaj, farost, 70 x 50 cm, j. b. l. Bojtor K. 91. Dream, 1991, oil on fibreboard, 70 x 50 cm, mbl Bojtor K. 91. Nyomdai elôkészítés és nyomás/Typeset and printed by Prospektus Nyomda, Veszprém Kötészeti munka/Bound by Stanctechnik Kft., Budapest © ARADI Nóra, BERECZKY Loránd, GOPCSA Katalin, HEGYESHALMI László, SZÉKI PATKA László (szöveg 2001) © SZELÉNYI Károly (fotók 2001) ISBN 963 8210 97 4

Tartalomjegyzék Gopcsa Katalin: „Mese a valóság is.” Bojtor Károly (l933–l999) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9 Aradi Nóra : A Halászoktól Ikaruszig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .15 Bereczky Loránd: Tisztelgô sorok Bojtor Károly emlékére . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 Hegyeshalmi László: Bojtor Károly – Találkozások egy festômûvésszel . . . . . . . . . . . . .25 Széki Patka László: Gondolatok Bojtor Károly mûvészetérôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27 Képek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .49 Életrajz/Bibliográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .97

Table of Contents Katalin Gopcsa: ”Reality is a fairy-tale too” Károly Bojtor (l933–l999) . . . . . . . . . . . . . . .31 Nóra Aradi : From the Fishermen to Icarus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .37 Loránd Bereczky: In Living and Respectful Memory of Károly Bojtor . . . . . . . . . . . . . . .41 László Hegyeshalmi: Károly Bojtor – Encounters with a painter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .43 László Patka Széki: Thoughts about the art of Károly Bojtor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .45 Pictures . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .49 Biographical information/Bibliography . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .97

Fotรณ: Markovics Ferenc

GOPCSA KATALIN

„Mese a valóság is.” Bojtor Károly (1933–1999)

ezdetben volt a mese. Mert „mese a valóság is” – mondta Bojtor Károly. Létezik a mese, ami nem álvilág, aminek az ezerkilencszázharmincas években, Mátraverebélyen nemcsak valóságos alapja volt, felismerhetô valóságelemekkel, de a szereplôire is rá lehetett ismerni. A Zagyva-parti kis faluban, „ahol az ég kék volt és nagy havak voltak, és minden szép és jó volt...” a hajdani betyárok erdei hiteles helyül szolgáltak a meséhez, ahol a nagymama a kondásbojtárból lett, legendás hírû szegénylegényt nemcsak dalból, de személyesen is ismerte. A kinyíló értelmû, gazdag fantáziájú kisgyerek számára a személyes élményekkel megtûzdelt, Vidróczki lakta, ismert erdôhelyszínek bejárásával hitelesített mese mindvégig meghatározó mûvészi alapélmény lett. A jól felismerhetô, valós részleteket kiegészíti a képzelet és a meseszövés. A festô a képen a lefestett valóságban jeleníti meg az alakokat, de más színekbe, más formákba bújtatja ôket. Mégis, mint a mesében is, megmaradnak ismerôsnek, sem a mesélô, sem a festô nem fedi el a hôsök azonosságát. Rájuk lehet ismerni. Ez a reális alapokból kiinduló és a belsô valóság képelemeivel át- meg átszôtt képi világ vált valósággá a festmény képsíkján is, a vásznon, a festô keze alatt, felismerhetô emberarcú angyalokkal, hôsökkel, halászokkal. Bojtor Károly a Nógrád megyei Zagyvaparti, Pásztó és Salgótarján közötti kis községben született, olyan szép nevû helyek szomszédságában, mint Szupatak, Szorospatak és a

Mátraverebélytôl pár kilométerre fekvô Szentkút, amelynek kegytemplomához a török hódoltság óta zarándokolnak az emberek. A természetközelség, amely késôbb is meghatározta Bojtor tájhoz való viszonyát, adva volt az ezernél alig több lakosú településen. Elsô mestere Szabó István szobrász volt, akihez mintázni járt, majd a gimnáziumi rajzstúdiumok következtek, s a katonaságnál, a Vasas képzômûvész körben a lehetôség a mindennapi rajzgyakorlatokra. Munkácsy, Paál László festményeinek másolásai jelentettek élményt és fejlôdést, és az ötvenes években, a szabad mûvészeteknek nem könnyû korban, nehéz indulással kezdhette el végül is pályáját a Képzômûvészeti Fôiskolán, Pap Gyula és Domanovszky Endre növendékeként. Tagadhatatlan – különösen eleinte – a mesterek hatása: a bécsi, weimari bauhausi iskolázottságú Pap Gyula értôn segítette a figurális kompozíciók, csendéletek és tájképek iránt érzékenységet mutató tanítványát, és Domanovszky Endre monumentális muráliái, azok reneszánsz formarendet keresô felépítése példaként szolgáltak neki. Ekkorra datálódnak elsô gobelinkartonjai is, a Halászok, Lovasok, melyeknek témáihoz és megfogalmazásához, más formában, késôbb is visszatért. Ô maga ezt a korszakot így jellemezte: „...a fôiskola: Bernáth, Somogyi, Domanovszky, Pap Gyula..., személyes ismeretségek. Megtanultam tôlük azt a gerinces emberi magatartást, ami mûvészetükben emberileg is végigkísérte ôket. Szakmát is tanultunk, egymástól is. Elsô-másodéves ko-

LEÁNYFEJ, 1955. terrakotta, 30 cm Head of a Girl, 1955, terracotta, 30 cm

runkban mentünk föl az ötöd-hatodévesekhez, és bizony ott is sok mindent tanultunk. Barátságok szövôdtek, nem sok, de az a barátság megmaradt, visszatérve, harminc év után is...” A megnyilatkozások, visszaemlékezések tanúsítják, hogy ezek tényleg életre szóló barátságok voltak, s hatásuk az élet legkülönbözôbb területein, a legsokfélébb viszonylatokban is érvényesült. Czinke Ferenc számolt be egy ízben arról, hogy mint frissdiplomások, sokszor közösen festve az izzó naplementéket és salakhegyeket, ifjonti hévvel lelkesedve az elébük vetôdô motívumokért, az ô (Czinke) hatására-rábeszélésére erôsödött meg döntésében, hogy az idegen hangzású Sztrapecz családi nevet még elsô kiállítása elôtt megváltoztatja egyszerûbb hangzásúra. Kedves történet szól arról, hogyan próbálgatták a szóba jött madár- és virágneveket, mígnem a szelíd apróbojtorjánfû rövidített változata mellett döntöttek. Ezen a néven szerepelt a festô elsô önálló bemutatkozásán.

Korai képei jelzik az egész munkásságára jellemzô irányokat. A kerámiára festett lovasok kompozíció is errôl tanúskodik, a plasztikai formázási kísérletek, portrétanulmányok és az elsô tájképek is. Ezek a korai fejszobrok és a késôbbi festmények is mutatják: számára nem egyszerûen festészeti tanulmány volt egy-egy arckép elkészítése, hanem egy létezô emberi kapcsolat rögzítése is. Az arcok, testtartások, kézgesztusok bemutatása jellemeket, sorsokat is sûrít (Idôs nô portréja, Tanulmány stb.), érezhetô a festô és modell közötti személyes kontaktus is, különösen ha családtag (feleség, gyerek) az ábrázolt személy. Expresszív alkata értô-elfogadó együttérzéssel figyelte modelljét és egyszerû eszközökkel örökítette meg, miként ezt a Kettôs portrén is láthatjuk, érezzük a két ember közötti összhangot. A gyakran ábrázolt, szinte nôideállá lett asszony (Márta) szelíd arcvonásai, finom mozdulatai gyakran csöndes melankóliát sugallnak. A lazúros tompa, fátyolos színfoltok, a puha, lágy drapériák soha nem vonják el a figyelmet a képek fô alakjáról, sôt, még inkább kihangsúlyozzák az alak elmélyült csöndes magányát, szomorúságba hajló, lírai lágyságát. l966-os Madách-portréja a vívódó-tûnôdô-gondolkodó, a küzdést vállaló író egyik leghitelesebb ábrázolása. Ezeknek a jellemvonásoknak a megmutatása nemcsak a madáchi mû átélésébôl fakad, de a karakterbeli azonosságból is. Bojtor szociális érzékenysége, a közösség iránt érzett felelôsségtudata több drámai erôt sugalló téma feldolgozásához is vezette. Ezekben a kompozíciókban megnyilvánul az emberi élet iránti érzékenysége. Ez az érzékenység festôi alkatának konstruktív ábrázolókészségével találkozik. Így jön létre a szigorú szerkezet. Sokszor már a motívum, a gyárkémények vertikálisa, a salakhalom szabályos, mértani test mivolta is alakította a struktúrát, formálta a harmóniára törekvô képi rendet (Bányászok, Gyár, Bányásztemetés). Bojtor heves indulattal, tôle szinte szokatlan erôvel rezonált a nagyvilágban zajló, nagy társadalmi kataklizmákra is (chilei terror), amelynek

veszélyes, fenyegetô mivoltát csak a konkrét mai, aktuális világesemények ismeretében tudjuk teljes súllyal átérezni. Ez a tragikus felhangokat is megütô, erôteljes mondanivaló az, ami általánosabb, tágabb emberi összefüggésekben jelenik meg nála késôbb, amikor is a szemlélôdô, filozofikusabb attitûdhöz közelebb álló, lírai hangvétel veszi át a vezérszólamot. Bensôséges tájélmények fogalmazódnak meg a szülôföld környezô falvairól készült képeken, majd a Dunakanyarban, Nagymaroson, Sopronban festett olaj- és pasztellképeken, vázlatokon. A korai sümegi kisvárosi utcaképei elementáris poszt-nagybányai élményt jelenítenek meg. A napsütéses sárga házfalak, a meleg színû árnyékok tagolta, lankás utcácskák békés, derûs, barátságos hangulatú kisvárosról szólnak. Tájain késôbb sem fenséges, romantikus vad bércek jelennek meg, hanem apró templommal megkoronázott, hegynek keresztelt magaslatok, kis kápolnák, lágyan ívelô dombmotívumok, apró ház- vagy pincesorok, kis utcácskák keresztezôdései. Mind, mind bensôséges, barátságos, szinte kisvárosias, intim tájrészlet, városkép. Barna és tompított szienai vörös kontúrok, meleg okker házfoltok tûnnek fel, sejtelmes-borongós szürke lazúrokkal hidegítve. A fák rôt színû lombját, a házak, kápolnák körvonalait gyakran puha hótakaró fedi. Bojtor tájképein is kifejezôdik látásmódjának gyengéd finomsága, dekoratív érzéke és színskálájának visszafogottsága. Sosem mond le azokról az ezüstös tónusokról, bolyhos, párás ködökrôl, szürkével átitatott harmóniákról, amelyek egy meseszerûbb valóság lírai világát idézik. Pasztelljein oldottabbak lesznek a kontúrok, oldódik a körvonalak merevsége, puhán megadja magát a papír a vissza-viszszatérô tájak körvonalainak. A befelé forduláshoz, az egy-egy témában való elmélyüléshez meghatározó helyszín a festô számára a mûterem. „Az ember, mikor bemegy a mûterembe, ott rettenetesen magányos. Egyedül van, szemben a feladattal.” A vívódások és töprengések színhelye, a munka tere, a mûte-

NAGYMAROS, tus, papír, 23,5 x 17 cm Nagymaros, Indian ink on paper, 23.5 x 17 cm

rem, sajátságos atmoszférájú mikrovilágot képvisel. Néha spontán kialakult, de gyakrabban tudatosan megkomponált, ám soha nem zavaró, spekulatív beavatkozást mutató tárgyegyüttesek jönnek létre. Virág és festmény, ezüstös szamovárral és fakó, huszadik század elejérôl származó, csendélet-remineszcenciákat idézô állatkoponyákkal és ecsetekkel. A festô környezetében egymás mellé került dolgok meditálásra és filozofikus kérdésfeltevésekre teremtenek képpé formált válaszlehetôségeket. A halk szavú enteriôrök festésmódja visszafogott. Bojtor nem kereste az anyagban rejlô harsány hatásokat, sem az ecsetvonások elônyös és csábító véletlen effektusait. Nyugalma nem közömbösségbôl fakad, hanem az emberség jelenlétébôl, egyfajta beletörôdéssel viselt sorsvállalásból, ami a legkisebb vázlatában is megtalálható. Bojtor – a környezô világ, a másik ember megfigyelése mellett – mindig törekedett az önmagával való szembenézésre is. A magyar mûvészet történetének vannak az önarckép mûfaját

FÉRFIAK, pasztell, papír, 40 x 47 cm j. j. l. Bojtor K. Men, pastel on paper, 40 x 47 cm, mbr Bojtor K.

kedvelô korszakai. A mostani nem mondható ilyennek, de a mûfaj iránt fogékony alkotók kortól és divattól függetlenül is kedvelik ezt a mûfajt. Ilyen volt Bojtor Károly is. Legkorábbi önarcképein is ôszinte tárgyilagossággal szemléli önmagát. A magát nyilvánvalóan tükörbôl festô fiatal férfi lendülettel teli tekintettel néz szembe a szemlélôvel. Energikusság és erô jellemzi. Magabiztos formakezeléssel, némi távolságtartással mutatja be a fiatal férfit, önmagát. Önazonosságkeresés is az, ahogy megjeleníti a fiatalos testtartású figurát, felénk forduló arccal. Késôbb csökkenti az egyéni vonásokat a portrékon. Egyszerûsödnek a formák, nagyvonalúbban rajzolja meg a kontúrokat, dominálnak az elegáns-könnyeden összefogott tömegek. Az egyfajta autobiográfiának indult önarcképsorozat folyamatosan egyre mélyülô, egyre alaposabbá váló önvizsgálattá alakul. Majd megjelennek a rejtett szerep-önarcképek, a halászportrék. Ezeken keresztül sorsát vállaló, egyszerû, kemény arccá válik a korábbi lélekelemzô, önmaga és a világ sorsát is vizsgáló önarckép. A korai önarcképeken egy határozott, erôs belsô tartású, érzékenységét és sérülékenységét fegyelemmel palástolni akaró és tudó mûvész néz ránk. Idôvel a festô nemcsak a fizikai változásokat dokumentálja, de regisztrálja az életkor haladtával bekövetkezô lelki változások alakulását is. Az arcvonások módosulása tükrözi

a lélek változásait és gondolkozásmódjának megérését is. Csöndes határozottság jellemzi. Feltûnôen nagy, ferde vágású szeme egyre gyakrabban pihen meg lesütött tekintettel. Amikor néz, tekintete tiszta, tartása elárulja visszafogott, tartózkodó jellemét, mértéktartó emberségét, biztos önértékelését. A tárgyilagos, realista portrék az idô múlásával komolyabbá és komorabbá válnak, expresszívebbek lesznek. Megmaradt az önvizsgálat tárgyilagossága, de a hangsúly a magánynyal küzdô, magányból kitörni akaró ember ábrázolásán van. Egy beszélgetésben így vall errôl: „A lelkiállapotnak, az emberi magatartásnak, a lélekrezdülésnek olyan pillanatnyi megfogása ez, mikor az ember néha megáll, és befelé figyel. Ezt nagyon nehéz elmondani egy festônek, a költôk is inkább versben mondják el.” Bojtor Károly festészetének a kulcsfigurája a halász és mindaz, ami a halász és halászat jelkép értékû toposza: a víz, a hajó és a háló. Olyan ember, akinek betevô falatját, megélhetését az elemi erôvel jelen lévô víz adja, amellyel együtt él. Jelentôs közeg ez az örök megújhodást hozó víz is, a víz, amely a festô számára a gyermekkortól kezdve fontos természeti helyszínt jelentett, akár mint csobogó patak, akár mint óriás folyam. A szülôföld csörgedezô kis patakja, melynek helyét a Veszprémbe település után leginkább a Séd vette át, a napi séták helyszínéül szolgáló Séd-völgy, a Laczkó-forrás. De a képeken nem a meditációk, kikapcsolódások helyszíne, hanem a Nagy Víz látható. A képsíkot betöltô, fényeket elnyelô-tükrözô ezüstös tompa kékek, zöldek, türkizárnyalatok óriási vízfelületén a surrogó fehér vászon is a gyöngyházszín vizet tükrözi vissza. A fôszereplô persze a figura, a halász. Másképpen: az ember és a természet öszszeütközésének névtelen hôse. Bojtornál: az örök halász, a bibliai halász, az ember-halász. Sokszor, Bojtor ars poeticájaként is ható mûként kísért Hemingway öreg, magányos halásza is. Az ô harca az elemekkel, az élettel jelkép értékûvé válik a festô képein. A halász megjelenése változatos, különbözô testhelyzetekben láthatjuk: háló-

vetés közben, a víz fölé hajolva. Máskor csak a parton a hálóval foglalatoskodik. Van egy kép, amelyet l974-ben, Domanovszky temetése után festett Bojtor: egy ember áll egy felülrôl látható csónakban, nekünk háttal, és a kép felsô harmadában lévô, ott sötétlô túlsó part felé fordulva lehajtja a fejét. Az ember mintha Kharón ladikján állna a túlsó part, a nagy víz másik partján, az út végén – az élet visszavonhatatlan befejezésekor. „Ez a túlsó part úgy jelentkezik nálam – mondta Bojtor Károly l994-ben –, mert egyik képet a másikból építem, de a gondolatsor ugyanaz, hogy ott áll lehajtott fejjel a zöldes-feketébe fogott figura a csónakban, egy fekete, a túlsó parton álló hegy elôtt... Most pedig itt van egy figura, aki fölemelte a fejét. Világos lett a túlsó part. Ez a túlsó part nekem már olyan, hogy mindig emelt fôvel figyelek arrafelé....” Az l994-es kiállításán szerepelt egy Halászok címû kettôs portré. Azt mondta róla egy barátja, Gerzson Pál, hogy ez lehetne akár Szókratész és Platón is. Lehetne a címe Disputa is. Hozzátehetnénk: vagy akár kettôs önarckép. Mert a festmény azt a különös párbeszédet ábrázolja, amely néha létrejön ember és ember, ember és isten, illetve az ember és önmaga között. A valós helyszínek átlényegülnek, mint a mesékben és az álmokban, és úgy lesznek új valósággá. Ebben az új álomvalóságban, imaginárius térben, látomásszerû megfogalmazásban ölt testet az Emlékezés is. Bojtornak ez a festménye lenyûgözô szuggesztivitásával is kitûnik valamennyi közül. A kép elôterében a gubbasztó álmodó alak, akit ôrzô meseangyal érint. A modern lélekbúvárkodás nyomán emblematikus képként is értelmezhetjük. Bojtor Károly életmûve, különösen az utolsó két, Veszprémben töltött évtizedben hallatlanul egységesnek tûnik. A kísérletezés számára nem a mûvészet huszadik századi megkérdôjelezésének mûfajokat elvetô, efemer, tiszavirág-életû útkeresését jelentette. Nem csatlakozott sem a zajosan jelentkezô, a mûvészet új kifejezési lehetôségeit kutató irányzatokhoz,

PORTRÉ II., pasztell, papír, 36 x 29 cm Portrait II, pastel on paper, 36 x 29 cm

sem a mûvészeti közélet nyüzsgô kavalkádjában jelen lévô csoportokhoz sem. Mégis folyamatosan jelen volt az új otthonául választott Veszprém megye kulturális életében: egyéni, számára mérföldkövet, számadást jelentô kiállításaival, melyekre mindig hallatlan gonddal készült, és a kollektív tárlatokon való szerepléseivel, melyeken csöndes nyugalmú, kvalitásos képei a biztos kézzel komponáló, nagy mesterségbeli tudású festô jelenlétét bizonyították. Bojtor Károly finoman tartózkodó volt, mint ember, és ez a tartózkodás jellemezte mûvészetét is. Csendet szeretô ember volt, aki a világban meglelte a helyét. Számára az életet az ôt körülvevô család mellett a festés jelentette, a szorgos munka. Akármibe kezdett is, mégis megkérdôjelezett mindent. Az újra feltett kérdések, az újra meg újra elôvett motívumok jelentették számára a kísérletezést. Az újra felfedezett témával ismét végigküzdötte a kivitelezés módját is. Miként a festészetében visszatérô, jelkép értékû, szárnyaló Ikarusz, aki újra meg újra repülni vágyik. Veszprém, 2001

VÁZLAT I. 1998. szén, papír, 19 x 23 cm j. j. f. Bojtor K. 98 Sketch I, 1998, charcoal on paper, 19 x 23 cm, mtr Bojtor K. 98

ARADI NÓRA

A Halászoktól Ikaruszig

ülönös festôpálya volt Bojtor Károlyé. A jelzô így önmagában persze semmitmondó is lehetne, hiszen minden alkotói munkásság egyedi, egyszeri, megismételhetetlen. Bojtor Károly festészetét azonban olyan módszerbeli és stiláris sajátosságok jellemzik, amelyek nyomán egy különleges emberi-mûvészi magatartás körvonalazódik, és ebben szinte egybeforr az alkotó személyisége az alkotással. Sokat és folyamatosan dolgozott. Százával készültek tollrajztanulmányok egy-egy kéztartáshoz, pontosan megtervezte tájképeinek színárnyalatait, eleve kiküszöbölte a véletlen alakzatokat, az esetleges hatásokat. Még sincs nyoma spekulációnak, nem érezzük a napi festômunkát megelôzô roppant feszültségét. Szinte ösztönös hömpölygésben követi egymást kép kép után, mindig túllépve az elért eredményen és folytatva a már megtett út minden mozzanatát. Így alakult ki a pályakép különös belsô egysége és ívelése, amit beszédesen bizonyított a 2000-ben megrendezett veszprémi emlékkiállítás. A válogatás – félszáznyi festmény és érett képterv – ismét rádöbbentett ennek a belsô egységnek a sajátosságaira. Bojtor Károlynak is voltak kedvelt témakörei, festett csendéletet, tájképet, portrét a hozzá legközelebb állókról, elmélyült a bánya és a bányászok életében, és mindvégig élményforrása volt a vízpart, a ladik, a halász alakja. De mûvészi képzelete mintha közös nevezôt is keresett volna e nagyon is eltérô témakörökben, mintha a bányabelsô látványának szigora hatolna át a vízpart függélyes

hasítékain. Idillnek nyoma sincs, a gazdagon árnyalt színvilágra sem a derû a jellemzô, de mindegyik kompozíció megnyugtatóan kiegyensúlyozott, a tér és a tömeg viszonya áttekinthetô és tiszta. Ezekbôl az összefüggésekbôl bontakozik ki a pálya különös volta. A festô 1933-ban született a Nógrád megyei Mátraverebélyen. 1963-ban végezte el a budapesti Képzômûvészeti Fôiskolát, ahol Pap Gyula és Domanovszky Endre voltak a mesterei. 1960 óta rendszeresen kiállított, 1964-ben már önálló tárlatot rendezett szûkebb hazájában, Nógrád megye székhelyén. Már a pályakezdéstôl megmutatkozott Bojtor Károly alaptermészetének egyik markáns, súlyos vonása: a hûség. Nemcsak a megismert, megszeretett helyszínekhez való ragaszkodására gondolok, hanem inkább arra, hogy pályája során mindig olyan helyeken idôzött szívesebben, amelyek valamiképpen ráhangolódtak a korábbi látványok adta élményekre. A Nógrádból jött Bojtor Károly ezért vonzódott Sopronhoz, Nagymaroshoz, ahová sokáig viszsza-visszatért, ez teszi érthetôvé ragaszkodását Veszprémhez is, ahol élete utolsó húsz évében, 1999-ig élt és dolgozott. 1977-es, addigi legátfogóbb mûcsarnoki kiállítása után döntött úgy, hogy Veszprémbe költözik, ahol annak idején a fôiskolai gyakorlat néhány hónapját töltötte. Csak kevesen tudták megérteni, mi indította arra, hogy a fôvárosi Krúdy utcai, felújított mûteremlakását veszprémire cserélje.

KÉZTANULMÁNYOK II., ceruza, toll, papír, 20 x 30 cm Hand Studies II, pencil and ink on paper, 20 x 30 cm

A képei tanúsítják, hogy a döntést nem motiválta valamiféle kivonulás szándéka. A környezet változását igényelte, s ez lehetôvé tette, hogy többet sétáljon, többet meditáljon a számára kitáguló világban, és még többet, odaadóbban dolgozzék. Többnyire olajjal festett vászonra vagy rostlemezre, de kiállított pasztelleket, részt vett akvarell- és grafikai biennálékon, készített kartonokat falikárpithoz, mozaikhoz. Közvetlen megbízásokat nem kapott, mégsem „önmagának” festett. Nap nap utáni munkáját egyfajta küldetéstudat motiválta. A módszert, a stílust, a hangulatot, a motívumanyagot elindító élmény nem egyszeri mozzanatot, benyomást jelez, hanem átfogó, a világhoz, a valósághoz való viszonyt felölelô alapélménybôl fakad. Ez olvasható ki egy tévéinterjúból, melyet az 1977-es mûcsarnoki kiállítás nyitása alkalmából adott: „Állást is szeretnék foglalni ezekkel a képekkel… örök emberi érvényû a küzdés és a hit, hogy az emberi tennivaló mindig elôbbre és följebb viszi a létet.” A nagyon ritka verbális megnyilatkozásainak ilyen általánosító jellegét az alkotások egymásutánja teszi konkréttá. Ez azonban nem jelenti azok idôrend szerinti számbavételét. Bojtor Károly többnyire nem datálta képeit. A választott témák, kompozíciós típusok, jellegzetes hangulatok évtizedek távlatából is visszavisszatértek. A hatvanas évek elején készült Ha-

lász szinte közvetlen elôzménye az 1998-as azonos címû nagyméretû szônyegtervnek, habár az összefüggés inkább gondolati-érzelmi, mintsem stiláris. S a kettô között ott feszül a hemingwayi élmény, az öreg halász küzdelmeinek rettenete és kikerülhetetlensége, a félelem, amely végül feloldódik a teremtett képi rendben. Közben több száz halászkompozíciót festett, többnyire háttal álló, szögletes vállú alakokkal, akiket szinte kihasított a környezetbôl, amelybôl vétettek. De formában, színben részei a sziklaszerû hullámok, vagy a réteges partszakasz adta közegnek: ebben a különös egységben rejlik Bojtor Károly festészetének sajátos, tartózkodóan fanyar expresszivitása. Méltatói, bírálói sem hagyták szó nélkül teret, formát építô következetességét, az érzelmi kitárulkozást csitító visszafogottságot, halkított hangjának tisztaságát. 1984-ben a bécsi Collegium Hungaricumban nyílt kiállításán az osztrák festô, Peter Kudera megnyitójában Bojtor Károly mûvészetének grecói mélységérôl szólt, amin feltehetôen az alakot és a környezet absztraháltságának következetességét értette; azt a mozzanatot azért tartottam említésre méltónak, mert jelzi a lehetséges hatások, reagálások sokféleségét. Bojtor Károlynak harminc önálló kiállítása volt és kétszer annyi csoportos tárlaton vett részt itthon és külföldön. A számok persze nem minôsítenek, a részvétel és jelenlét nem mondható soknak vagy kevésnek, de arra alkalmas, hogy igazolja azok vélekedését, akik mûvészetének lényegét tapogatják körül. S a lényeg: szelíd és szerény, lényegre törô, szilárd és változatlan erkölcsi alaprend. Ugyanazok a festôi – szakmai és etikai – problémák foglalkoztatták fôiskolás korától az utolsó képtervekig. A kutató szem persze látja a változásokat, az élénkebb színvilágot követô visszafogottabb, szigorúbb színskálát, majd a már-már örömteli kivilágosodást az utolsó években. De talán fölösleges azzal bíbelôdni, hogy valamiféle periodizációt erôltessünk az életmûre. Nem véletlen, hogy alig van datált képe. Nem az évszám volt a fontos, hanem az,

hogy mit folytat az éppen készülô alkotás az elôzôekbôl, hogyan épül színbôl-formából a tér és a tömeg, hogyan csiszolódnak, esetenként szigorodnak, tömörödnek a korábbi tapasztalatok. Megállok egy képnél. Lehetne több tucat másik is, de ez itt van a szobám falán. A címe: Úton, anyaga olaj rostlemezen, mérete 80x60 cm, jelezve balra lent, „Bojtor K.”. A hetvenes évekbôl való, az évtized közepe tájáról. Tematikailag-mûfajilag lehetne tájkép vagy életkép, de tulajdonképpen egyik sem. Amit „ábrázol”: három alak, két halászbárka, széles vízszintes sávok és a kép alsó felében szakadékszerû mélyedés. A két alsó figurának a felsôteste jut a képbe, szögletes válluk merevségét még hangsúlyozza is a hátat függélyesen osztó, széles fekete sáv. A harmadik, kisebb és egész alakos figura a kép magasságának középtáján, a bárkáktól jobbra áll, élénkpiros függélyes sávok

a festmény egyik legszínesebb pontjává emelik. Készültek változatai is, az egyiken a kis figura a bal térfélen látható, közvetlenül az emberpár fölött, és tôle jobbra a két csónak. Sokáig visszatérô motívum a szögletes vállú, „hasított hátú” férfialak. A Domanovszky Endre emlékére címû képen az enyhén lehajtott fej fejezi ki a hajdani növendék gyászát; Akiért a harang szól festményen az alján levô fél alak a stabil pont a torlódó elemek harcában. (Hemingway öreg halásza szinte bibliája volt Bojtor Károlynak, a belôle merített érzelmi töltet végigkísérte életét.) Visszatérek az Úton képhez, melynek színei is legalább annyira jellemzôek a festôre, mint a már említett képalkotó elemek. Úgy tetszik, mintha a festmény felsô rétegeiben könnyebbedne a hang, lazulna a feszültség. Legfelül a mármár derûs, világos égboltot áttöri a bal térfélen lefelé tartó vöröses, okkeres pászta. Ennek színeiA VÖLGYHÍD VESZPRÉMBEN, 1980. toll, papír, 21 x 29 cm The Valley Bridge in Veszprém, 1980, ink on paper, 21 x 29 cm

A VESZPRÉMI VÁR, toll, papír, 21 x 29 cm Veszprém Castle, ink on paper, 21 x 29 cm

ben teljesedik ki a következô réteg. Majd továbbra is lefelé haladva, feltûnik egy különös erejû mélykék réteg, alatta egy világos zöldes sáv, amit összekötnek és elválasztanak a többnyire vörös ecsetvonások. Majd a bárkák jelenlétébôl feltételezhetô, hogy a világos, kopottas zöld réteg a víz. Ez alatt három széles sáv – egy vöröses, egy szürkés és egy mélybarna – tölcsérszerûen szûkül, csúcsába került a jobb oldali figura feje. Jobbra építményelemek torlódnak, balra ívelt hasítékok barna, okkeres, vöröses, zöldes rétegeinek árnyalatai hatolnak egymásba. Mintha a bányára emlékezés vezetne fel a bárkákhoz. A csupa vibráló feszültségbôl épített, színgazdag kép végül kiegyensúlyozott és harmonikus nyugalmú kompozícióvá érett. Komoly, de nem komor hangja jellemzô Bojtor Károly, a festô és az ember tartózkodó természetére, kitárulkozási lehetôségére. Rokon szellemû szintézis észlelhetô az „emberképeken”, az ún. portrékon, amelyek nem a megszokott, köznyelvi értelemben vett képmások. A legkonkrétabb Márta-képeken is a belülrôl látott ember jelenik meg. Az 1985-ös Kettôs portré és kisméretû változata, az Együtt, szellemében önarckép értékû és értelmû, habár itt is az állapot, az érzelem kifejezése dominál, és ennek alárendelt, mellékesnek tetszô az arcvonások portrészerû pontossága. A Márta-képek egy részében ugyan megvan ez a hûség, de itt is fontosabb egyfajta átszellemültség, a festô azonosulása a modellel.

Bojtor Károly mûvészetének már-már különálló vonulata a tájképek egymásutánja. Az emberalak nélküli tájak festését nem elôzte meg az egyébként szokásos szorongás vagy feszültség. Igaz, idillig sohasem jutott el az a festô, akinek vízparti képein a szögletes vállú halászok szinte az elemekkel küzdenek. Kis hegyi falu, kisvárosi vagy falusi utca, kápolna, pincesor motívumai tûnnek fel a képeken. Bojtor Károly kedvelte a téli tájat, ahol a hó fehérségét áttörte egy-egy házcsoport, háztetô, fatörzs vagy napkorong. A falusi, kisvárosi részleteknél meghagyta a motívumok természetes rendjét, színekkel határozta meg a hangulatot és teremtett egyensúlyt. A késôbbi képeken mintha keskenyedtek volna az oromfalak, szaporodtak a hegyes formák, néha valóban grecói reminiszcenciákat keltve. De tulajdonképpen egyik korszakában sem alakult ki a tájképnek valamiféle patentje, mint ahogyan a helyszínek is váltakoztak Soprontól Kecskemétig, Nagymarostól Veszprémig. Súlyos formák, tömör motívumok jellemzik a csendéleteket. Nagy szirmú és nagy levelû virágok cserépkorsóban, mellettük szamovár vagy korsóba állított ecsetek, ökörkoponya visszatérô motívuma, karosszék – nem annyira a tárgyak a figyelemre méltóak, hanem az általuk és körülöttük megmozgatott képfelület feszültsége, a szinte széttört térelemekbôl újraépített, szerkesztett tér. Ugyanaz a rendteremtés történik, mint amelyik megalkotta a halászok, bárkák közegében a szakadékokat áthidaló harmóniát. Azt hihetnôk, hogy Bojtor Károly festészete csupa dráma, hogy ennyi belsô feszültség csak harsogva szólhat. Pedig nála éppen az ellenkezôje történik. Festészete, a személyiségére jellemzôen, szinte egyenletesen halk, mármár szelíden visszahúzódó hangú. Ezt megérezték és értékelték a pályatársak, a kritikusok. Mint ahogyan azt is felismerték, hogy Bojtor Károly képei minden manír nélkül viselik a csakis rá jellemzô jegyeket.

És anélkül, hogy a festô feladta volna ezt a folytonosságot, új felfogások is helyet kaptak az utolsó években. A képek kivilágosodtak, a kékek és okkerek árnyalatai gazdagodtak, a szerkezet egyszerûbb lett. A halász címû, 1998-as nagyméretû gobelinterven a figura megejtôen bensôséges, lágy mozdulattal, már-már szinte átöleli a mindenséget. Az 1997-es Ikarusz fenséges látomás: a bal felsô sarokból átlósan aláereszkedô fehér inges figura nem zuhan, hanem lebeg. Vöröses szárnya jobboldalt mintha villámokban oldódna fel. A leghatározottabb forma a szárnyak mögül kibúvó, tenyérrel egymás felé forduló két vöröses kézfej profilja. A kezek nem kapaszkodót keresnek, hanem mintegy magukhoz vonják, befogadják a mélyülô kékbe veszô ûrt. A festmény méltánylandó értéke a fehérek, vörösök, kékek adott össze-

csapása, de ez nyilvánvalóan csak eszköz. Az Ikarusz sem lett dráma. A lényeg, amit a két fogásra, ölelésre kész kézfej sûrít, a dolgok tudomásulvétele. Nem lázadás és nem megadás. Mély gondolati tartalmú, szép búcsúszó. A 2000 márciusában, a veszprémi Várgalériában rendezett emlékkiállítás már-már katalógus színvonalú meghívójának szerkesztôje kitûnô érzékkel választotta ki az elô- és a hátlapra került két reprodukciót: a Halászokat és az Ikaruszt. Témában, színvilágában, külsô formában talán a Bojtor-életmû legtávolabbi pontjai, de ugyanaz a meditatív hajlam, a mindig befogadásra kész nyitottság és a mindent magába zárni képes tartózkodás jellemzi e képeket, a halászok nyugalmát a viharosan mozduló víz közegében, s a mindent elnyelô kékség végsô nyugalmába tartó, szárnyaszegetten lebegô Ikaruszt.

BAKONYI TÁJ, 1992 k. olaj, farost, 19 x 26 cm j. j. l. Bojtor K. Bakony Landscape, ca 1992, oil on fibreboard, 19 x 26 cm, mbr Bojtor K.

DUNAKANYAR pasztell, papĂr, 32 x 40 cm j. j. l. Bojtor K. Danube Bend, pastel on paper, 32 x 40 cm, mbr Bojtor K.

BERECZKY LORÁND

Tisztelgô sorok Bojtor Károly emlékére Aki a mások szívében él, sohasem lesz halandó.

sztendeje vettünk búcsút a kortárs magyar festészet jeles mesterétôl, Bojtor Károlytól. Nagyon rövidre szabatott az életút, s ezen belül is fájóan rövid az alkotói periódus. Ugyan nagyon korán eljegyezte magát a képzômûvészettel, pontosan tudta, hogy hivatása van; kiválasztatott arra, hogy az embernek a világ megértését képi eszközökkel kell segítenie, hogy így kell szolgálnia az embereket. Ennek ellenére az élete, illetve a sorsa úgy alakult, hogy már az indulás pillanatában meg kellett harcolnia azért is, hogy a mesterség fortélyainak elsajátításához segítséget adó mûvészeti oktatásban helyét megtalálja. De vállalta a sorsot, s nem hagyta, hogy bármi is eltérítse. Csöndes, szemlélôdô, halk szavú ember volt, aki szívós kitartással építette életmûvét, és ôszinte tisztasággal fordult minden tisztességes emberi megnyilvánulás felé. Pontosan tudta, hogy választott hivatásának egyik legfontosabbja a tehetséghez párosuló szorgalom. Dolgozott is állandón, tette mindazt, amit hite és meggyôzôdése diktált anélkül, hogy zajos sikereket akart volna, anélkül, hogy pillanatnyi elônyökért föladta volna az alkotói hivatáshoz tartozó etikai tartást. Rajztudása már középiskolás korában is legendásan híres volt. Érthetô tehát, hogy mûvészetében döntô jelentôségû mozzanat a látványból való építkezés, a világ dolgainak narratív jellegû megjelenítése. De nemcsak az egyszerûen fölfedezhetô szépség izgatta, hanem a látványból megértett és megörökítésre való

szépséget megragadta, azt ütköztette gondolatrendszerével, illetve gondolkodásmódjából fakadó etikai normáival. Egészen korán megtalálta saját hangját, amelynek elmélyítésében segítette a Derkovits-ösztöndíj, és személyiségéhez köthetô ábrázolási módja a pályainduláskor saját ikonográfiai motívumokban már megnyilvánul. Bojtor Károly vonzódott a természethez, tájképein „átlelkesítette” az emberi tulajdonsáZSUZSI, 1970. olaj, farost, 70 x 50 cm Zsuzsi, 1970, oil on fibreboard, 70 x 50 cm

Fotó: Markovics Ferenc

NAGYMAROSI UTCA, 1970 k. toll, papír, 17 x 23,5 cm Street in Nagymaros, ca 1970, ink on paper, 17 x 23.5 cm

gokat is tükrözni képes mûveket. A kezdetektôl a pálya egész ívén át jellemzô volt a látványélménybôl, a bibliai tanulságból és a folklórból építkezô halászok motívuma és izgatta az ember maga. Ezért jellemzôen erôs vonulata festészetének a Márta asszony ihlette portrék és a nôi figurák ábrázolása. Ikonográfiai modellé állandósult az „asszonyi titkok” keresése, és ugyanez a világ dolgaira érzékeny reagálás fedezhetô fel a mûvész önportréinak sorozatában. Természetesen sok minden más is megjelenik Bojtor Károly festészetében, azonban ezek a tematikai körök annyira jellegzetesek és annyira csak hozzá köthetôek, hogy mûvészetének rejtelmeit megismerve pontosan tudhatjuk, hogy számára ezek a motívumok jelképi értékûek voltak. És ami nagyon lényeges, hogy soha sem önismétlések a mûvek, mindig talált a festô új, megörökítésre méltó mozzanatot témája feldolgozásában, mivel mûvészetének egyik alappillére a filozofikus igényû gondolkodás, a mûvek saját periódusukban az általános jelképiség mellett az aktuális történetben megragadható konkrétumra is utalnak. Ha a portrékat nézzük, nem csak egyszerûen az idô múlását fedezhetjük fel, hanem látjuk a vívódó ember világot megérteni akarását, harcát a jóért. A nagyon sokszor rossz arcát mutató mindennapok igénytelenségével szembeszállva is az ember értékének kutatását, a humánum keresését vállalja a mûvész.

Tartalmi mozzanatok mellett a stiláris, az eszközbeli szempontok is lehetôségeket adnak az egyénített életmû karakterének megragadására. A rajzot soha el nem hagyó Bojtor Károly – éppen a rajztudásából adódóan – abszolút biztos kézzel komponált. Ez egy jellegzetesen átlós irányú kompozíciós rend, amely a nézô oldaláról tekintve lehetôvé teszi a téma rafinált exponálását és olyan téri szerkezetek megjelenítését, amely a klasszikus hagyományokra épülô kompozíciós rendben is belsô dinamikát teremt. Ez a legjellegzetesebben a halász témákon fedezhetô fel, de jelen van a tájképeken, és még az emberábrázolásokon is. A mester számára fontos volt, hogy gondolatilag megfogalmazott üzenete és szakmai tisztaságból vállalt képi megjelenítése, mûvészi magatartása kikezdhetetlen legyen. Egy-egy megfestett képe a mítoszteremtést hozó „kimondott szavához” hasonló súllyal bírt. Szakmai útkeresései nem tolakodtak elôtérbe, a mesterség minden napra tanulnivalót adó kihívásait belsô magánügyének tekintette; a mûveken csak a tisztán megérthetô eszközökkel megfogalmazott esztétikai és gondolati tartalom közreadását tekintette céljának. Mindehhez egy igen differenciált kolorit kapcsolódik. A pálya kezdetén erôs kompakt színekkel is dolgozó Bojtor Károly mûvészetében egész hamar kialakult az a színhasználati rend, amely meghatározta életmûMÛEMLÉK KÁPOLNA II., 1989. toll, papír, 21 x 30 cm Monument chapel II., 1989, ink on paper, 21 x 30 cm

vét. Ez visszafogott, szinte szürkés színvilág, amely azonban egyszerre volt gazdag is, és a képek felületén belsô ragyogás jelenik meg. Színei sohasem harsányak, a gazdagságot éppen a visszafogottság adja, s tökéletes az összhang: a meditatív, vívódó alkotó izzó szenvedélyének tükörképe ez a fajta kolorit. Ahogy színvilágában nem harsány, úgy a képek megfogalmazott üzenete sem tolakodó; mondhatnánk talán úgy, hogy „csupán ajánlások” a mûvek: Himnusz az ember szépségérôl, az ember tisztaságának és becsületességének hirdetése egy-egy festmény. Az emberi kapcsolatok tisztaságának vállalása, a világgal való harmónia szükségességének felmutatása és az emberi kultúrkincs alázatos megbecsülése mellett tesz hitet Bojtor Károly minden mûvében. Ezek adják az életmû sajátosságának fundamentumát és rajzolják meg alko-

tásainak jellegzetességét, illetve jelenítik meg az életmû fontosságát és súlyát. Hiányzik, nagyon hiányzik Bojtor Károly személyisége, a mindig tiszta barátságot ajánló ember, a csöndes, a másikra figyelô nyitottsága, és hiányzik alkotómûvészeti közéletünkbôl, mert bár gazdag életmûvet hagyott ránk, de ez az életmû még gyarapítható lenne. Ami az élet hosszúságát illeti, a sors nem volt vele kegyes. Tulajdonképpen most rajtunk, kortársain múlik, hogy hogyan szolgáljuk az örökbe hagyott életmûvet, és hogy hogyan tudjuk még szélesebb körben közkinccsé tenni az alkotások és emberi tartása ismeretét. Legyen ez az emlékezés egy szerény építôköve annak az emlékállításnak, amely arra törekszik, hogy Bojtor Károly alkotásai mûvészeti közéletünk és mindennapjaink elevenen ható értékei maradjanak. VÁZLAT II., 1998. szén, papír, 19 x 24 cm j. j. l. Bojtor K. 98 Sketch II, 1998, charcoal on paper, 19 x 24 cm, mbr Bojtor K. 98

Fotรณ: Markovics Ferenc

HEGYESHALMI LÁSZLÓ

Bojtor Károly – Találkozások egy festômûvésszel

gy festômûvész, aki annyira eggyé vált a képeivel. Képpé lett ô maga is. A kép lett az alakja, az arca, a keze, a haja. Így látom most ôt, amint képeit festi finom lazúrokkal, leheletfinom színeivel. Képekben lenni és itt lenni, ezt úgy szeretnénk. Itt a képekben maradnánk veletek. Minden lényeges, amit tudunk, gondolunk, alkotunk, benne lenne a képben. És ez marad nekünk itt: a kép. Bojtor Károly képei. Belsô, megôrzött képeink a mûvészrôl, a találkozásokról, beszélgetésekrôl, a valóságos képek, a festmények. A festményekben a tér és az idô. A festményekben megôrzött tér és idô, Bojtor Károly mûvészete. Ô most képei mágneses terében, a tömbszerû képszerkezetekben van velünk. Az angyal, a halász, a férfifej, a kéz, a mozdulat, Márta, a víz, a patak, a tó, a Balaton, a lovak, a lovasok, a korsó, a tál, az almák, a koponyák, a házak, Veszprém, az ég, a föld, mind egy-egy tömören szerkesztett, pontosan fogalmazott képben. Ikarusz zuhanása a világegészben. Bojtor Károly gondosan, feszesen, érzékletesen festette meg létértelmezéseit. A kérdés régi: tömbökben, zártan fogalmazzunk vagy foglalkozzunk a részletekkel. Ô eldöntötte, hogy a képeket zárt egységgé, szigorú, jól áttekinthetô képtömbbé formálja. Szerette ezt a pontosságot, fegyelmet. Tudta, a képnek a lényegrôl kell beszélnie, hogy legyen valami fogódzó ebben a mindenségformában. Ebben az ecsettel, festékkel írt mindenségben, mert ez marad a festô életébôl. Ezt látják a kortársak, s majdan utódaink. Lá-

tom és látniuk kell majd nekik is, hogy Bojtor Károly megélte, megértette és pontosan megfogalmazta, amit az életrôl, halálról, létrôl és mindenségrôl tudott. Szép szürkék. Sok szép szürke. Ezüstös szürkék, ködön túl derengô fény szürkéje, téli égbolt szürkéje, cigarettafüst szürkéje, alkonyi est szürkéje. Leheletfinom akkordok. A Bojtorképek harmóniája és összetéveszthetetlen színvilága. Már majdnem szürkének látsz mindent. Monokróm színvilágúnak is mondhatnánk képeit. S amikor hosszan, figyelmesen nézed a képeket, akkor derengenek elô a színek: sárgák, aranyokkerek, sienai földszínek, kékek, zöldek, azúr, türkizlilák, bíborok, barnásvörösek, angolvörösek, fakó cinóberfátylak. Az egymásra festett leheletfinom rétegekbôl elôtûnnek a bársonyos, matt színfoltok. Lélegzet-visszafojtva figyelsz, lélegzet-visszafojtva festesz. Tapintható a csend. Figyelsz, vársz, fülelsz. Ecset, festék, érintés. Lágy mozdulat a felületen. A vásznon, a falemezen, a papíron. Csak az ecset csúszásának alig hallható hangját hallod. Lazúros, áttetszô réteg látszik a képen. Figurák, terek, tárgyak. Újabb és újabb lazúros réteg az elôzô fölött, de nem fedi azt el, hagyja derengeni, élni! Minden réteg észrevétlenül jelenvaló. Tér, figura, tárgy, asztal, ember, ívek, vonalak, foltok, fény, árnyék születik. Már csak egy lépés és eltûnik a tárgyvilág, de neki mindig fontos, hogy a kép megôrizze a látvány élményét és képzenévé, képszonátává alakítsa. Így alakul a képtömb. A festô tér-ideje.

Soha nem láttam Bojtor Károlyt festeni, mégis így látom most ôt. Tudom, hogy így festett, látom a képeken. A festô fest. Egy veszprémi festô fest. Egy jelentôs veszprémi festô fest. Festett nekünk. Figyeljünk rá. Mester – az akadémiákon így mondják. Finom, bársonyos szép matt rétegek a vásznon, a rostlemezen, a papíron. Ezek a rétegek – ez a kapocs, kötôdés. Kötôdésem Bojtor Károly képeihez. Ez összeköt. Két festô, két nemzedék találkozása. Ezek a rétegek már régóta nyugtalanítanak. Azt gondolom, hogy ez valami klasszikus, de ma is mûködô megközelítés. Filozofikus is. Lehet, hogy én is ezt festem. Ecset, festék, mozdulat, festékszövet. A festô fest. Lehet, hogy még csak nem is mást. Másként, másképpen. Másként keressük a formát. A „más kép” a képmásunk. Másképpen teremtünk képmást a magunk képére. Még nézeget, töpreng, szemlélôdik, kételkedik. És a festô megfesti a képet. Jön a városba. Vállán táska. Néha találkozunk, kávé, néhány szál cigaretta, tényleg csak pár szál – Márta óvja, félti. Füst, beszélgetés, inkább hallgatás. A fényben szálló kékesszürke füst, mint azok a gyönyörû szürkék a Veszprém-képeken. Figyel, hallgat, összegez. Néha telefonál. Egy kis plextolod, ha lenne. Ritkán használok plextolt, akrilt. Van egy feladatom – mondja a telefonba, és csak Pesten, a Mûvészellátóban lehet venni. Régen tényleg csak ott, de hisz ez nem is olyan régen volt. Lehet, hogy én meg túl sokat festek plextollal, akrillal. Szeretem ezeket a festékeket,

mert gyorsan száradnak. Gyorsan lehet dolgozni. Kevés az idô festeni, gyorsan kell dolgozni. Kiállítások, megnyitók, figyelmes, koncentrált jelenlét. Kíváncsian figyeli, mit csinálnak, merre tartanak a mûvésztársak. Halkan, keveset beszélve segített, ha figyeltél és meghallgattad gondolatait. Hallhattad, észlelhetted a festômûvész töprengését, a kimondott szavak súlyát. Azt tudta, hogy valaminek lennie kell. Valami legyen. Valami kevés, de fontos és öntörvényû. Mosolygott az önjelölteken. Azért valami valódi legyen, valami festô a sok mûvész között – legtöbbször talán csak gondolta. A felkészülteket, igényeseket szerette. Keveset beszéltünk a festészetrôl, tudtuk, hogy azt a másik megoldja. Kinek-kinek a saját festôi problémáira kell megoldást, érvényes választ keresnie. Amikor elôször találkoztunk Veszprémben, ô volt annyi idôs, mint most én. Most, amikor ülök a papír elôtt és megpróbálom felidézni és leírni azt, amit tudok róla, egy rövid írásnál több kellene ahhoz, hogy elmondhassam azt a veszprémi húsz évet és egy életet. Egy festô. Minden a képekben. Mozdulat, szenvedély, érzés, kétely, rezdülés, látás, figyelem. A képekben ott van minden. Látod? Figyelj jól! Ahogy a Mátrából eljutsz a Bakonyba. Ott van a Mátrában, a Bakonyban. A színben, a fényben. Minden térben. A falon a képben. A képen a térben. A képen a színben. Egy egész élet.

Nagyvázsony–Veszprém, 2000. december

SZÉKI PATKA LÁSZLÓ

Gondolatok Bojtor Károly mûvészetérôl

„...faktúra és figuralitás egyképp megfelelhet lényünk és lényen-túlink legcsekélyebb moccanatainak, és, hogy fenyegettetésükben, melynek oka épp a létrejöttük – a kifejezés keresése, még ha látszólag eltér is a rilkeitôl, vagy ha valóságában is alaposan eltér, végül az egyetlen marad, amire módunk van. A legcsekélyebb elmozdulások rögzítése, s ebbôl valami kép kibontása: ami nem azonos a reménytelen leképezéssel, ábrázolósdival, ám az önkényességen, a konstrukción is innen van...” – írja Tandori Dezsô Rilke duinói elégiáinak fordítói mûhelymunkáján töprengve. Közel húsz esztendeje Veszprémben, a Betekints-völgy mentén él, alkot egy festômûvész, akit Bojtor Károlynak hívnak. Sokáig érleli mûveit, már-már nem is önálló képeket fest, inkább képciklusokat, fúgákat, azaz zenei fogalomhasználattal élve pontos – ám mégis szelíden játékos – szabályok szerint felépülô polifonikus (sokszólamú), merészen, de fegyelmezetten ellenpontozott formákra épülô lírai konstrukciókat hoz létre, amelyekben a vissza-viszszatérô témák végigvonulnak az egymás után belépô színszólamokon, közülük most különösen a kékeken, zöldeken, lágy rezdülésû sárgákon, barnákon. Állandóan visszatérô témáit félreismerhetetlen motívumaival szerves módon díszíti: a halászok, a szent vándorok, az angyali jelenések, az égi ragyogású korpusz, a tájképek és hitvesi meg önportrék olajjal és újabban ismét a pasztell felsôfokon mûvelt anyagával-technikájával mesterien megjelenítetten azt a rilkei lírai

ént idéztetik fel bennem, amely a lételôttiség, létbeliség és létentúliság drámai hármas egységét kutatja, igyekszik képbe átfordítani, lélekközelbe hozni anélkül, hogy túltengene benne a techné, a pszichétôl megfosztott gondolatiság. Az általunk fölfogható, látható tárgyi világ önellentmondásait kísérli meg kivételes átszellemültséggel föloldani, mégsem tagadja a tárgyak mint átlelkesült, átlelkesített dolgok, és a tényszerûségek mögött húzódó valóság viszszahanyatlását a faktumokba; megfoghatatlan jelenvalóságunk egyszerre múlt és jövô idejû rögzôdéseiként. Mûvészete belsô dinamizmusával, viszszafogott expresszivitásával – szûrt színeinek, sfumato hatású koloritjának köszönhetôen – az éber álomhoz vagy félálomhoz hasonló látványegyüttest teremt, ami egyúttal – itt kiállított, hajdan ötödéves korában készített gobelintervei önrekonstrukciójának, a vitorlát bontó halászoknak és a két kéklô lónak és lovasának a tanúbizonysága szerint – képei többségét a textilbe szövésre is nagyszerûen alkalmassá teszi. A hely (tér), az idô (temporalitás) és a cselekmény (aktus) már említett, nem klasszikus értelemben vett drámai hármas egységét a látvány és a színhangzás közé szôtt léleklendületével változtatja transzcendens képelemekké. Képköltészetének átváltozásai szemlélôit is átlényegülésre késztetik, így hát talán nem véletlen, hogy 1994-ben az Emlékezés címû festménye sugallatára azt írhattam: „...az álomba, meditációba, töprengésbe merülô tanít-

vány – vagy lehet hogy maga a Mester? – fölé óvón hajló ôrangyal a mindannyiunkban rejtôzködô szent titok talányos, sejtelmes, zárt terû, ugyanakkor megvilágosodást érzékeltetô körkörös képszerkezetével arra is ráébreszt, hogy a Mindenség tér-idô görbületében; álmaink és emlékezetünk különös körforgásában lelhetjük meg létünk nyugalmát, a nem közvetlenül anyagisághoz tapadó lényegét, értelmét.” Némelyekben olykor megfordulhat (bevallom: bennem is) az a kérdés, vajon nem árasztanak-e Bojtor Károly képei enyhe mélabút, idegen filozófiai-pszichológiai szakkifejezést említve: melankóliát. A válaszom nagyon röviden: koránt sem, esetleg nagyon közvetetten. Belsô viaskodása, a lét legmélyebb rétegein való töprengése ugyan keltheti ezt a gyanút (ami természetesen egy pillanatig sem megrovó, elutasító, negatív értelmû, hiszen az irodalom, a képzômûvészet, a zene legjelesebb alkotásaiban is föllelhetôk mindama hordozó jegyek, melyek a mû és teremtôje melankolikus hajlamára utalnak), de az ilyen fajta észleletet alighanem Schelling megközelítése emeli ki igazán a gyanú oktalan árnyékából: „Az önkinyilatkoztatás

örök tette szerint a világban, ahogyan most észleljük, minden szabály, rend és forma; de a mélyben mégis úgy nyugszik a szabálytalan, mintha egyszer ismét képes lenne áttörni; sehol sem látszik úgy, mintha a rend és forma volna az eredendô, hanem inkább mintha a kezdeti szabálytalanságot változtatták volna renddé. A dolgokban ez a valóság megragadhatatlan alapja, a soha meg nem szûnô maradék, ez az, amit a legnagyobb erôfeszítéssel sem lehet az értelemben feloldani, hanem az, ami örökre fog szolgálni…”. Úgy vélem, mindezeknek szívós kutatója-felfedezôje Bojtor Károly, a maga mind tisztább, kifinomultabb, elmélyültebb festôi eszközeivel legbelsôbb bensejébôl áradó, szavakkal megmagyarázhatatlan mûvészi fantáziájának engedelmeskedve. Engedtessék meg, hogy 1994 után megint leírjam, kimondjam: „a lelkek halászaként”. Mi mást kívánhatnék hát Néki, mint sokáig tartó jó hajózást és hálóvetést a lelkek végtelen vizein… (Elhangozott a Várgalériában, Veszprémben, 1997. szeptember 6-án.)

TÜKRÖS VÁZLAT 1986. toll, papír, 9 x 9 cm j. j. l. Bojtor K. 86. Sketch with Mirror, 1986, ink on paper, 9 x 9 cm, mbr Bojtor K. 86.

ANYASÁG III. 1992 k. toll, papír, 5,5 x 9 cm Motherhood III, ca 1992, ink on paper, 5.5 x 9 cm

KATALIN GOPCSA

“Reality is a fairy tale too” Károly Bojtor (1933–1999)

n the beginning was the fairy tale. Because “reality is a fairy tale, too,” said Károly Bojtor. The fairy tale exists: it is not a false world. In the nineteen-thirties in Mátraverebély it did not only have a true base with recognisable elements of reality, but even its characters could be recognised. In the small village by the Zagyva river, “where the sky was blue and there were heavy snows, and everything was beautiful and good…”, the woods of the bygone outlaws provided authentic locations for the tales. Here grandmother knew the swineherd boy who had become a legendary outlaw not only from song, but personally. For the small child with a budding intellect and rich imagination, the tales authenticated by wandering all over the familiar woods that the outlaw Vidrócki dwelt in, together with personal experiences, became a definitive foundational artistic experience that remained throughout his life. The wellrecognisable real details are completed by the imagination and the weaving of tales. The painter reproduces the characters in pictures, in painted reality, but he dresses them in different colours and different shapes. Still, just like in the tales, they remain familiar; neither the tale-teller nor the painter covers up the identity of the heroes. They can be recognised. This visual world originating in real foundations and interwoven with the picture elements of inner reality became a new reality on the plane of the painting, on the canvas, by

the hands of the painter, through angels, heroes and fishermen with recognisable human faces. Károly Bojtor was born in Mátraverebély, a small village in Nógrád county by the river Zagyva, between Pásztó and Salgótarján, near villages with poetic-sounding place names, and a few kilometres from Szentkút, which had been a place of pilgrimage since the time of the Turkish occupation of Hungary. Being close to nature, which defined Bojtor’s relationship to the land later as well, was part of life in the village with just over one thousand inhabitants. His first master was the sculptor István Szabó, with whom he studied modelling, then came drawing studies in high school, and in the army, in the Vasas artists’ club, there was an opportunity for everyday drawing exercises. Copying the paintings of Munkácsy and László Paál provided experience and development, and in the fifties, in an era not easy for the free arts, with difficulty he finally began his career at the Academy of Fine Arts, as a student of Gyula Pap and Endre Domanovszky. The influence of the masters – especially in the beginning – is evident: Gyula Pap with his Viennese and Weimar Bauhaus education expertly helped his student, who displayed a sensitivity towards figural compositions, still lifes and landscapes, and the monumental murals of Endre Domanovszky, with their structure seeking a renaissance order of forms, served as an example for him. His first tapestrydesigns, the ‘Fishermen’ and the ‘Riders’, date

from this period. He returned to these subjects and compositions later in another form. He himself described this period in the following way: “...the academy: Bernáth, Somogyi, Domanovszky, Gyula Pap..., personal acquaintances. I learnt from them the steadfast human behaviour which stayed with them throughout their art. We also learnt our craft from each other. In our first and second years we went up to the fifth and sixth year students, and we learnt a great deal from them. Friendships formed, not many, but those friendships lasted, returning even after thirty years...”. The utterances and recollections attest that these were truly friendships that lasted a lifetime, and their influence manifested itself in various areas of life, in the most diverse respects. Ferenc Czinke once recounted how, when they were recent graduates, they often painted the glowing sunsets and slag heaps together, and were youthfully zealous and enthusiastic about the motives that presented themselves to them. It was Czinke’s influence and persuasion that strengthened Bojtor in his decision to change his foreign-sounding family name, Sztrapecz, even before his first exhibition, to a simpler-sounding name. There is a nice story about how they experimented with the names of birds and flowers that came up, until eventually they settled on the shortened version of ‘apróbojtorján’, the Hungarian for agrimony. This was the name the painter used at his first independent introduction. His early pictures already indicate the directions characterising his life’s work. The composition with riders painted on pottery also bears witness to this as well as his experiments in sculpture, portrait studies and first landscapes. These early statues of heads and the later paintings both reveal that for him the creation of a portrait was not simply a study in painting, but also capturing an existing human relationship. The depiction of faces, poses and hand gestures condenses characters and life-

stories (Portrait of an Old Woman, Study, etc.), and the personal connection between the painter and his model is perceptible, especially if the depicted person is a family member (wife, child). Through his expressive character, he watched his model with understanding, acceptance and sympathy, and portrayed the harmony between two people with simple methods as we can see in ‘Double Portrait’. The gentle features and fine gestures of Márta, almost the ideal woman for him whom he often depicted, frequently convey a quiet melancholy. The glazed, muted, blurred colour patches, and the soft draperies never distract our attention from the main figure of the pictures; on the contrary, they rather accentuate the absorbed, quiet loneliness of the figure, her lyrical softness fading into sadness. His 1966 Madách portrait is one of the most authentic representations of the struggling, brooding thinker, the writer taking on the struggle. The depiction of these traits stems not only from entering fully into the spirit of Madách’s work, but from their similarity of character as well. Bojtor’s social sensitivity and his sense of responsibility towards the community led him to work on several subjects charged with dramatic force. In these compositions, his sensitivity towards the whole of human life also becomes manifest and meets the creative descriptive power of his personality as a painter. This is what creates the strict structure. Often the motives themselves – the vertical lines of factory chimneys or the regular slag heaps like geometrical shapes – also formed the structure and shaped the visual order striving for harmony (Miners, Factory, Miner’s Funeral). Bojtor reacted with intense emotions, with a force almost unexpected of him, to the great social upheavals happening in the wider world (Chilean Terror), whose dangerous and threatening nature we can fully understand only in the light of specific contemporary world

events. This powerful message, at times striking tragic overtones, is what appears later in more general, wider human contexts, when a lyrical tone closer to the contemplative, more philosophical attitude takes the leading part. Intimate experiences of landscapes are expressed in the pictures painted in the neighbouring villages of his homeland, then in the oils, pastels and sketches painted in the Danube bend, Nagymaros and Sopron. His early small town street pictures of Sümeg convey an elementary post-Nagybánya experience. The sunny yellow walls of houses and the gently sloping lanes dissected by warm-coloured shadows depict a peaceful, serene, friendly small town. In his later landscapes as well, we do not find majestic, romantic wild peaks but hills he calls mountains crowned by a tiny church, small chapels, softly-curving hill-motives, tiny rows of houses or wine-cellars, and small streets crossing. All of them are intimate, friendly, warm landscape details or townscapes. Brown and subdued sienna red contours, and warm ochre patches of houses appear, made colder by mysterious, gloomy grey glazes. The russet foliage of the trees, and the outlines of the houses and chapels are often covered in a soft blanket of snow. Bojtor’s landscapes also demonstrate the gentle delicacy of his way of seeing things, his decorative sense and the restraint of his range of colours. He never gives up those silvery tones, the fluffy, hazy mists, the harmonies permeated with grey, which conjure up the lyrical world of a more fairy tale-like reality. In his pastels the rigidity of the contours becomes more relaxed; the paper yields softly to the outlines of the recurring landscapes. A determining location for the painter for turning inward, for getting absorbed in a subject, is the studio. “When you go into the studio, you are terribly lonely. You are alone, facing the task.” The place of struggles and meditations, the space of the work, the studio,

is a microcosm with a characteristic atmosphere. It contains object groups, sometimes spontaneously formed, but more often consciously constructed, yet never showing a disturbing speculative interference: flowers and paintings, with a silvery samovar, and animal skulls and brushes recalling faded still lifes from the beginning of the twentieth century. The objects that end up next to each other in the environment of the painter create possibilities for responses shaped into pictures to meditative and philosophical questions. The way of painting of the soft-spoken interiors is restrained. Bojtor did not seek the loud effects hidden in the material, nor the favourable and tempting random effects of brushstrokes. His calm does not stem from indifference, but from the presence of integrity, from accepting his fate with a kind of resignation, which can also be detected in his smallest sketch. In addition to the observation of the other person and the world around him, Bojtor always strove to face himself, too. The history of Hungarian art has had periods that favoured the genre of the self-portrait. The current period is not one such, but artists predisposed to the genre like this form irrespective of times and fashions. Károly Bojtor was like this, too. Already in his earliest self-portraits he views himself with honest objectivity. The young man obviously painting himself from a mirror faces the viewer energetically. He exudes energy and force. The painter presents the young man, himself, with a confident treatment of form, keeping some distance. The way he represents the figure in a youthful pose, with his face turning towards us, is also a form of seeking self-identity. Later he reduces the individual features in the portraits. The forms get simpler, contours become looser, and masses held together with elegant ease dominate. The selfportrait series that started out as a kind of autobiography gradually becomes a deepening, more and more thorough self-examination.

Then there appear the hidden role self-portraits, the Fisherman portraits. Through these, the earlier psychoanalysing self-portrait examining himself and the fate of the world becomes a simple, hard face, accepting his lot. In the early self-portraits a determined artist looks at us, an artist with strong integrity who wants to and is able to hide his sensitivity and vulnerability by discipline. With time the painter documents not only the physical changes, but also the psychological changes that accompany his ageing process. The alterations in his features reflect the changes in his psyche and the maturation of his way of thinking. He is characterised by quiet firmness. His strikingly big, almond-shaped eyes rest more and more often, downcast. When he looks, his gaze is clear and his posture reveals his restrained, guarded character, his moderation and integrity, and his confident self-estimation. As time goes on, the objective, realistic portraits get more serious and more sombre – more expressive. The objectivity of the selfexamination remains, but the emphasis is on the depiction of the person fighting and wanting to break free from loneliness. In a conversation he describes this in the following way: “This is a momentary capturing of the state of mind, the human conduct, the vibration of the soul when you sometimes stop and listen inwards. This is very difficult for a painter to express; poets can say it better in poetry.” The key figure of Károly Bojtor’s art is the fisherman, and all that can symbolise the fisherman and fishing: the water, the boat, the net. It is a man whose everyday meal, whose very living is provided by the water that he lives together with, that is present with an elemental force. Water bringing eternal renewal is a significant medium, too: the water that has been an important natural site for the painter since his childhood, either as a babbling brook or as a mighty river; the trickling little creek of his homeland, whose place was taken by the

Séd after moving to Veszprém, the Séd-valley, and the Laczkó spring, where he walked everyday. But the pictures portray not places of meditations and relaxation, but the Great Water. On the huge water surface of the silvery, soft blues, greens and shades of turquoise that fill the plane of the picture, swallowing and reflecting light, the floating white sail reflects the nacreous waters, too. The protagonist is naturally the human figure, the fisherman – the nameless hero of the clash of man and nature. For Bojtor he is the eternal fisherman, the biblical fisherman, the fisher of men. Often, as a work that can serve as Bojtor’s ars poetica, Hemingway’s old, lonely fisherman appears. His struggle with the elements, with life, acquires a symbolic value in the pictures of the painter. The appearance of the fisherman is varied and we see him in different poses: casting his net, leaning over the water, or at other times he is on the shore, occupied with the net. There is a picture that Bojtor painted in l974, after Domanovszky’s funeral, in which a man is standing in a boat viewed from above, with his back to us, turning towards the opposite shore that looms in the upper third of the picture, and lowering his head. It is as if the man was standing in Charon’s boat on the opposite shore, the other shore of the great water, at the end of the road – at the inevitable ending of life. Károly Bojtor said in l994: “This opposite shore is for me like this – because I construct one picture from the other, but the train of thought is the same – that he is standing there with lowered head, the figure enclosed in greenish-black, in the boat, in front of a black mountain on the opposite shore ... And then here there is a figure who has raised his head. The opposite shore has become light. This opposite shore is now for me such that I always look there with my head raised ....” In his l994 exhibition there appeared a double portrait titled ‘Fishermen’. A friend of his, Pál Gerzson, said about it that it could just as

well be Socrates and Plato, and called ‘Debate’. It could even be a double self-portrait because the painting describes the strange dialogue which sometimes takes place between man and man, man and god, or man and himself. The real locations get transubstantiated, like in fairy tales and dreams, and become new reality this way. It is in this new dream-reality, imaginary space, vision-like formulation that ‘Remembrance’ takes shape, too. This painting of Bojtor stands out from all the rest with its fascinating suggestiveness. The crouching, dreaming figure in the foreground of the picture is touched by a guarding fairy tale angel. Following modern psychology, we can interpret it as an emblematic picture. Károly Bojtor’s life-work, especially in the last two decades he spent in Veszprém, appears exceptionally unified. Experimentation for him did not mean the ephemeral, short-lived questioning and seeking of new ways, and rejection of artistic forms that was typical of art in the twentieth century. He did not join either the schools loudly searching for new ways of artistic expression, or the groups in the bustling

whirl of artistic public life. He was nevertheless continuously present in the cultural life of his newly chosen home, Veszprém county: through his individual exhibitions, which were milestones for him – times of giving account, for which he always prepared with exceptional care – and his appearances in collective exhibitions, in which his high quality pictures of quiet serenity proved the presence of a painter composing with a steady hand and great professional expertise. Károly Bojtor was gently reserved as a person, and this reserve characterised his art as well. He was a man who liked quiet and who found his place in the world. For him, besides his family around him, life was painting and hard work. Whatever he started, he nevertheless questioned in all aspects. The questions asked over and over again, and the motives used over and over again meant experimentation for him. With the newly discovered subject he struggled through the method of execution again – just like the soaring figure of Icarus, the recurrent symbol of his art, who again and again longs to fly. Veszprém, 2001

PIHENÔ FÉRFI 1997. pasztell, papír, 44 x 37 cm j. j. l. Bojtor K. Resting Man, 1997, pastel on paper, 44 x 37 cm, mbr Bojtor K.

NÓRA ARADI

From the Fishermen to Icarus

ároly Bojtor’s career as a painter was unusual. Of course, the adjective in itself might appear meaningless, since every artist’s life-work is unique, non-recurring and unrepeatable. The painting of Károly Bojtor, however, exhibits methodological and stylistic features that reveal an extraordinary human and artistic attitude in which the personality of the artist almost becomes inseparable from his work. He worked a great deal and continuously. He made hundreds of pen-and-ink sketches for just one position of the hand, precisely designed the hues of his landscapes, and eliminated random forms or accidental effects in advance. Yet there is no sign of speculation; we do not feel the tremendous tension preceding his day’s work of painting. Picture follows picture in an almost spontaneous flow, always moving beyond the result attained, and continuing every element of the path already travelled. This led to the unusual inner unity and trajectory of his career, demonstrated strikingly by the commemorative exhibition organised in Veszprém in 2000. The selection – some fifty paintings and developed drafts – again made me realise the unique features of this inner unity. Károly Bojtor had his own favourite subjects. He painted still lifes, landscapes and portraits of those nearest him; he became engrossed in the life of mines and miners, and the lakeshore, the flatboat and the figure of the fisherman were a source of

inspiration for him throughout his life. But it seems as if his artistic imagination also sought a common denominator in these very different subjects, as if the severity of the sight of the mine interior penetrated the vertical splits of the lakeshore. There is no trace of idyll: his richly tinted colours are not characterised by cheerfulness, but each composition is comfortingly balanced – the relationship of space and mass is clear-cut and lucid. The unusualness of his career unfolds from these relationships. The painter was born in 1933 in Mátraverebély, in Nógrád county. He graduated from the Academy of Fine Arts in Budapest in 1963, where his masters were Gyula Pap and Endre Domanovszky. He exhibited regularly from 1960, and as early as 1964 he had his own exhibition in the county town of Nógrád, the county of his birth. From the very beginning of his career, one of the strong, serious traits of his character manifested itself: faithfulness. I do not only have in mind his devotion to the locales he had grown to know and love, but rather the fact that during his career he always preferred to spend time at places that in some way resonated with his previous experiences. This is why Károly Bojtor, a native of Nógrád county, was attracted to Sopron and Nagymaros, where he kept returning for a long time, and this is what explains his attachment to Veszprém, where he lived and worked for the last twenty years of his life, until 1999.

It was following his 1977 exhibition in the Palace of Art, the most comprehensive until then, that he decided to move to Veszprém, where he had spent a few months during his internship while at the Academy. Not many people could understand what motivated him to exchange his renovated studio flat in Krúdy Street in Budapest for his flat in Veszprém. His pictures bear witness to the fact that his decision was not motivated by some desire to withdraw or retire. He needed a change of environment, and this made it possible for him to walk more, to meditate more in the world expanding for him, and to work even more, with more devotion. He mostly painted in oil on canvas or fibreboard, but he also exhibited pastels, participated in watercolour and graphics biennial exhibitions, and made cartoons for tapestries and mosaics. He did not get direct orders, yet he did not paint ‘for himself’. His day-to-day work was motivated by a sense of mission. The experience that gave birth to the method, the style, the atmosphere and the motives was not a one-time episode or impression, but stemmed from a broad fundamental experience, comprising his relationship to the world and to reality. This was expressed in a television interview given on the occasion of the opening of his 1977 Palace of Art exhibition: “I would also like to use these pictures to define my attitude...struggle and the belief that human activity always advances and elevates existence have eternal human validity”. The generalising nature of his very rare verbal expressions is made concrete by the succession of works. This, however, does not mean the enumeration of the works in chronological order. Károly Bojtor usually did not date his paintings. The subjects chosen, the compositional types and characteristic milieus kept recurring decades later. The ‘Fisherman’ created at the beginning of the 1960s is almost a direct antecedent of the large-size carpet design with the same name from 1988, although the connection is more

conceptual/emotional than stylistic. Between the two there stretches the Hemingway-esque experience, the dreadfulness and inevitability of the struggle of the old fisherman, and the fear, which eventually becomes resolved in the created visual order. In the meantime he painted several hundred fisherman compositions, most of them depicting angular-shouldered figures standing with their backs to us, almost cut out from the environment from which they were taken. But in form and colour they are part of the substance of the rock-like waves or the layered sector of the shore: this strange unity constitutes the peculiar, guardedly wry expressiveness of the art of Károly Bojtor. Neither his admirers nor his critics left unmentioned his space and form-building consistency, the restraint toning down the emotional self-revelation and the clarity of his subdued voice. In 1984, at the opening of his exhibition in the Collegium Hungaricum in Vienna, the Austrian painter Peter Kudera talked of the Greco-like depth of Károly Bojtor’s art, by which he presumably meant the consistency of the abstraction of the figures and the environment. I found this element worthy of mention because it indicates the variety of possible influences and responses. Károly Bojtor had thirty exhibitions of his own and he took part in twice as many collective exhibitions at home and abroad. Naturally, numbers do not qualify; participation and presence cannot be said to be much or little, but they can serve to justify the opinion of those who are feeling their way around the essence of his art. The essence is a gentle and humble, to-the-point, firm and unchanging ethical order. The same artistic – professional and ethical – problems occupied him from his college years to his last drafts. The scrutinising look can naturally detect the changes; brighter colours followed by a more restrained, more severe range of colours, then the almost joyful

brightening up in the last years. But perhaps it is needless to take great pains trying to force some periodic system on the life-work. It is no accident that he has hardly a dated picture. It was not the year that mattered, but what the work currently being created was continuing from the preceding work, how space and mass were created from colour and form, and how the earlier experiences were getting polished, at times becoming more severe, more compact. I stop at a picture. It could be dozens of others just as well, but this one is right here, on the wall of my room. It is titled ‘On the way’, its medium is oil on fibreboard, its size is 80x60 cm, and it is signed on the bottom left side, K. Bojtor. It dates from the seventies, from the middle of the decade. Thematically – genre-wise it could be a landscape or genre painting, but strictly speaking it is neither. What it ‘depicts’ is three figures, two fishing boats, wide horizontal streaks, and in the bottom half of the painting a precipice-like gap. The picture shows the upper part of the two lower figures, the stiffness of their angular shoulders is accentuated by the wide black streak dividing the backs vertically. The third, smaller, full-figure person is standing at around the middle of the height of the picture to the right of the boats, and is made one of the most colourful spots of the painting by bright red vertical streaks. The picture has versions, too; on one of them the small figure is on the left side, directly above the couple, with the two boats to the right. A long-recurrent motif is the angular-shouldered man’s figure with a ‘riven’ back. In the painting titled ‘In Memoriam Endre Domanovszky’, the slightly bent head expresses the mourning of the former student; in the painting titled ‘For whom the bell tolls’, the half-figure at the bottom is the stationary point in the struggle of the surging elements. (Hemingway was almost like scripture for Károly Bojtor. The emotional charge that he provided him with accompanied him throughout his life.)

Returning to the painting ‘On the Way’, its colours are just as typical of the painter as the already mentioned elements forming the picture. It appears as if the upper bands of the picture lightened up, and the tension would ease somewhat. At the top the almost joyful, light sky is pierced by the reddish, ochre strip heading down on the left side. The next band consummates itself in these colours. Continuing further down there appears a deep blue streak of strange intensity, and below it a light greenish band, connected and divided by mostly reddish brushstrokes. From the presence of the boats it can be supposed that the light, worn green band is the water. Below it there are three wide bands - one reddish, one greyish and one deep brown – narrowing down funnel-like, their tip containing the head of the figure on the right side. On the right, building elements heap up, and on the left, shades of the brown, ochre, reddish, greenish layers of curving splits penetrate each other. As if the recollection of the mine would lead up to the boats. The richly coloured picture constructed of vibrant tension eventually ripens into a balanced and harmoniously calm composition. Its serious, but not grave tone is typical of the guarded nature, the self-revelatory possibilities of Károly Bojtor, the painter and the person. A synthesis of a similar spirit can be observed in the ‘human pictures’, the so-called portraits, which are not likenesses in the usual, standard sense of the word. Even the most concrete Márta pictures portray the internallyseen person. The 1985 ‘Double Portrait’ and its small-size version, ‘Together’, are self-portraits in spirit, although here again it is the expression of an inner state, of an emotion, that dominates, and the portrait-like precision of the facial features appears secondary, subordinated to it. Some of the Márta pictures have this lifelikeness, but here too, the transfiguration, the identification of the painter with his model, are more important.

An almost separate range in Károly Bojtor’s art is the succession of landscapes. The painting of landscapes without human figures was not preceded by the otherwise usual anguish or tension. But it is also true that the painter, whose lake-shore pictures have angular-shouldered fishermen almost fighting the elements, never quite reached an idyll. The motives of a tiny mountain village, a street in a small town or village, a chapel, a row of wine cellars come up in the pictures. Károly Bojtor was fond of winter landscapes, where the whiteness of the snow is pierced by a group of houses, a roof, a tree trunk or the sun-disk. In the village or small town sections he left the natural order of the motives as it was, and used colours to define the mood and to create balance. In the later pictures it seems as if the frontispieces got narrower, and there were more sharp, pointed shapes, sometimes truly creating Greco-like reminiscences. But properly speaking, he had no period in which there was some kind of a pattern of the landscapes, just as the locales also varied from Sopron to Kecskemét, from Nagymaros to Veszprém. The still lifes are characterised by heavy forms and compact motives. Flowers with big petals and big leaves in an earthenware jug, next to them a samovar or brushes placed in a jug, the recurring motif of an ox skull or an armchair – it is not so much the objects themselves that are remarkable, but the tension of the painting’s surface animated by and around the objects, and the space reconstructed from the almost shattered units. The same creation of order takes place as that which created the harmony bridging the gaps in the medium of the fishermen and boats. We might think that the art of Károly Bojtor is all drama, that so much inner tension can only be expressed harshly. Yet, in his work we find quite the opposite. His painting, characteristic of his personality, has an almost consistently quiet, gently shy tone. This was felt and appreciated by colleagues and critics, just as they realised that Károly Bojtor’s pictures

manifest features typical only of him, without any mannerism. And without the painter giving up this continuity, new notions also appeared in the last years. The pictures became lighter, the shades of blues and ochres got richer, and the structure became simpler. In the large tapestry-cartoon from 1998 called ‘The Fisherman’, the figure seems to hug the universe with a charmingly heartfelt, almost soft gesture. The 1997 ‘Icarus’ is a grand vision: the figure in a white shirt diagonally descending from the upper left corner is not falling, but floating. The reddish wing on his right side appears to be dissolved in lightning. The most definite form is the profile of the two reddish hands coming out from behind the wings, with palms facing each other. The hands are not reaching for something to hold on to, but it is as if they were inviting and embracing the void that is fading into the deepening blue. The merit of the praiseworthy painting is the clashing of the whites, reds and blues, but this is obviously only a tool. ‘Icarus’ did not end up as a drama either. The main message, condensed into the two hands ready to hold and embrace, is to take cognisance of things. Not rebellion and not surrender. A beautiful farewell, with deep intellectual content. The creator of the invitation – of an almost catalogue-like quality – for the commemorative exhibition organised in March 2000 in the Castle Gallery in Veszprém made an excellent choice in picking the two reproductions that went on the front and back pages: the ‘Fishermen’ and ‘Icarus’. In subject matter, in colours, in outward form they are perhaps the most distant points of Bojtor’s life-work. But the same meditative tendency, the openness that is always ready to receive, and the guardedness able to enclose everything in itself characterise these pictures – the calm of the fishermen in the midst of the stormily tumbling waters, and Icarus floating clip-winged, heading into the final stillness of the all-engulfing blueness.

LORÁND BERECZKY

In Living and Respectful Memory of Károly Bojtor He who lives in the heart of others woll never die

ne of the outstanding masters of Hungarian contemporary painting, Károly Bojtor, died just one year ago. His life was short and his ceative period was much too short. Early on, he was drawn to the fine arts. He knew he had a calling to use his painting to help people understand the world. He was selected to serve people in this way. Despite of this, he needed to fight for his artistic goals from the beginning in his life. He needed to stand up for finding his place in the art education attaining masterly skills. He took his destiny and did not divert from his intention. He was a quiet, meditative, soft-spoken man, who built his life-work with stout persistence. He turned to every honest human manifestation with sincere purity, and exactly knew that one of the most important momenta of his chosen profession is talent combined with diligence. Therefore he worked constantly, did what was commended dy his belief and conviction, without seeking fame and always without relinquishing his ethical beliefs for brief gain. His skill at drawing was legendarily famous even when he was in high school. Thus, it is understandable that the constuction form spectacle and the narrative-like visualization of the objects of the world have crucial importance in his art. But he was stimulated not only by the discoverable beauty, but he seized she beauty understood from spectacle and good for immortalization. He confronted that with his intellectual system and with his ethical

standards arising from his way of thinking. He discovered his expressive mode quite early which was intensified under a Derkovits scholarship. This individual rendering can be observed even at the beginning of his career in his iconographic motifs. Károly Bojtor was attracted dy the natural world. His landscapes were “filled with soul”, reflecting human character. He was stimulated dy humanity and the fishermen’smotif, constructed from folklore, from the experience of spectacle, and from the testimony of bible, was characteristic during his whole career. An unusual aspect of his painting is the portrait inspired by his wife, Márta, and the representation of women’s figures.The search for the “secret of women” became a constant iconographic model and the same sensitive reaction to the objects of the world can be observed in the series of his self-portraits. Naturally, everything else also appears in the painting of Károly Bojtor, but the themes mentioned above are highly characteristic. They can be associated so much with him, that recognizing the secrets of his arts we can exactly know that these motifs had symbolical values to him. However, his work was never repititious, the artist always found new elements, worthy of eternizing, in the elaboration of his subject. As the philosophical, high level thinking is one of the bottom pillars of his arts, the compositions in their own period refer the reality of the current events and a general symbolism in addition too.

Looking at the portraits, one can discover not only the moments of the passing time, but we can see the desire of the struggling man to understand the world and his fight for welfare of all men. Károly Bojtor often assumed the search for humanity and the seeking for human values, standing up against the insignificance of commonness. Beside contextual elements, the stylistic, instrumental points of view also make it possible to characterize the individual lifework. Károly Bojtor, who never stopped drawing, composed with an absolutely sure hand just because of his ability to draw. He applied a typical diagonal order to his compositions. For the viewer, this allows not only artful exposure of the theme but also an internal dynamic within the spatial structures of the composition that is based on classical traditions. This can be discovered most characteristically in the fisherman themes, but it is present in the landscapes and even in the portrayals of human figures as well. It was important for the master, that his artistic behavior, his intellectual message and the pictorial appearance originating from professional purity shall be unattackable. Each painted picture had a similar importance to the “declaration” of creation by myth for him. The search for his professional way did not come into prominence. The everyday challenges of his profession were kept private. He strove after the publication of esthetical and intellectual content composed only by clearly understandable tools. An intensely differentiated color palette is associated to all of these. Károly Bojtor worked also with strong compact colors at the start of his career. However, the style of colors which determined his life-word developed quite early. This is an almost grayish color world kept back

in tonality which is rich in colors after all. An internal brightness appears on the surface of the pictures. His colors are never shrill, the richness is provided by the restrainess, the perfect harmony: this kind of color is a reflection of the meditative, fighting creator’s glowing passion. As his colors are suppressed, the expressed message of the pictures is also not intrusive: we can say perhaps that the compositions are “only suggestions”. Each painting is the proclamation of honesty and purity of man, a hymn of the human beauty. Károly Bojtor bears testimony to undertaking the purity of human connections, to the presentation of the necessity of the harmony with the world, and to humble respects for human culture. These elements give the fundamentals of life-work, illustrate the characteristic of the painter’s creative product, and represent the importance, substance and weight of the life-work. We feel greatly the loss of Károly Bojtor’s personal presence. We miss his silent, open-hearted attention. This man who always offered such pure friendship is missing from the world of fine arts. Although he left us a rich body of work, this inheritance might have been even greater. Fate was not kind to give him such a short life. Now it’s up to us, his contemporaty acquaintances, to preserve his heritage and make available to everybody those aspects of his humanity that are held in his works of art. Let this remembrance be a modest brick in building that momento which will preserve the impressive values of Károly Bojtors’s compositions in our everyday life and in our public life of fine arts. dr. Loránd Bereczky art historian, General Director of the Hungarian National Gallery

LÁSZLÓ HEGYESHALMI

Károly Bojtor – Encounters with a painter

painter – a painter who became one with his pictures to such an extent he became a picture himself. The picture became his figure, his face, his hand and his hair. This is how I see him now: painting his pictures with fine glazes and ethereal colours. To be in pictures and to be here, this is what we would like so much. To stay with you here in the pictures. To put everything essential that we know, think and create in the pictures. And this is what remains for us: the pictures. The pictures of Károly Bojtor. Our inner, preserved pictures of the artist, the encounters, the conversations, and the real pictures, the paintings. In the paintings, space and time. The space and time preserved in the paintings, in the art of Károly Bojtor. He is with us now in the magnetic field of his pictures, in the block-like picture structures. The angel, the fisherman, the man’s head, the hand, the gesture, Márta, the water, the stream, the lake, the Balaton, the horses, the riders, the jug, the platter, apples, skulls, houses, Veszprém, sky, earth – each in a concisely structured, strictly composed picture. The fall of Icarus in the universe. Károly Bojtor painted his interpretations of existence mindfully, succinctly and expressively. The question is an old one: whether to express in blocks, in an enclosed way, or to attend to the details. He decided that he would shape the pictures into closed units, into strict, clearly constructed picture-blocks. He liked this precision, this discipline. He knew that the

picture had to convey the essentials, to provide some fixed point in the universe of form – in a universe created by paintbrush and paint – because this is what remains from the life of the painter. This is what the contemporaries see, and this is what our descendants will see some day. I can see and they will see, too, that Károly Bojtor experienced, understood, and precisely expressed what he knew about life and death, existence and the universe. Beautiful greys. Many beautiful greys. Silvery greys, the grey of light glimmering through mist, the grey of winter skies, the grey of cigarette smoke, the grey of the evening twilight. Ethereal colour harmonies – the harmony and unmistakable colours of Bojtor’s pictures. You almost see everything in grey now. We could say his pictures are monochromic. But when you look at the pictures long enough, carefully, the colours become visible: yellows, golden-ochres, earthy siennas, blues, greens, azure, turquoise-purples, crimsons, brownishreds, English reds, and pale vermilion veils. From below the ethereal layers painted one over another, there appear the velvety, soft patches of colour. Holding your breath, you watch, holding your breath, you paint. The silence is palpable. You watch, you wait, you listen. Paintbrush, paint, touch. Gentle motion over the surface. On the canvas, on the fibreboard, on the paper. You can only hear the barely audible sound of the gliding of the brush. A glazed, translucent layer is visible in the

picture. Figures, objects, spaces. More and more glazed layers over the previous ones, not covering them up, but letting them loom through, to live! Every layer is present unnoticeably. Space, figure, object, table, person, curves, lines, spots, light and shade are born. It is just a step and the object-world disappears, but it is always important for him that the picture should retain the experience of the sight, and transform it into picture-music, a picture-sonata. This is how the picture-mass is formed. The space-time of the painter. I never saw Károly Bojtor paint. Yet this is how I see him now. I know this is how he painted, I can see it in the pictures. A painter paints. A painter from Veszprém paints. A significant painter from Veszprém paints. He painted for us. Let us pay attention to him. Master – this is how they say it in the academies. Fine, velvety, beautiful matt layers on the canvas, fibreboard, paper. These layers – these are the link, the bond. My bond to the pictures of Károly Bojtor. They bind us. The meeting of two painters, two generations. These layers have disturbed me for a long time. I think that this is some classical, yet still valid approach. Philosophical, too. Possibly this is what I paint, too. Paintbrush, paint, motion, canvas. The painter paints. Perhaps he does not even paint something different. Differently, in a different way. We search for the form differently. The different pictures are our likeness. We create a likeness of our image in a different way. He is still looking around, meditating, reflecting, doubting. And the painter paints the picture. He is walking towards me in town. A bag over his shoulder. We meet sometimes: coffee, a few cigarettes – really just a few – Márta is concerned for him, she is protecting him. Smoke, conversation, or rather silence. The bluish-grey smoke rising in the light, like those beautiful greys in the Veszprém pictures. He listens, he is silent, he summarises. Sometimes he telephones. A little plextol, do you have any?

I rarely use plextol, acrylic paint. I’m working on a picture – he says on the telephone – and you can only get it in the Artists’ Supplier’s in Pest. It is true that once it was only available there, and that was not even so long ago. Maybe I paint too much in plextol, in acrylic. I like these paints because they dry fast. You can work fast. There is little time for painting, you have to work fast. Exhibitions, openings, attentive, focused presence. He watched with curiosity what the fellow artists were doing, where they were going. He helped you quietly, saying little, if you paid attention and listened to his thoughts. You could hear and sense the pondering of the painter, the weight of the uttered words. He knew that there had to be something. There should be something. Something small, but important and self-determining. He smiled at self-appointed people. There should be something real, a true painter among so many artists – he thought most of the time. He liked those who were prepared and demanding. We talked little about painting, we knew that the other would tackle that. Everyone has to find solutions, valid answers to his own problems of painting. When we first met in Veszprém, he was the age that I am now – now, as I am sitting in front of this sheet, trying to recollect and write down what I know about him. More than a short article would be needed for me to be able to tell those twenty years in Veszprém and a lifetime. A painter. Everything is in the pictures. Motion, passion, feeling, doubt, quivering, vision, attention. Everything is there in the pictures. Can you see? Look carefully! The way you get from the Mátra mountains to the Bakony. It is there in the Mátra, in the Bakony. In the colour, in the light. In every space. In the picture on the wall. In the space in the picture. In the colour in the picture. A whole life. Nagyvázsony-Veszprém December 2000

LÁSZLÓ SZÉKI PATKA

Thoughts about the art of Károly Bojtor

“...facture and figurality can both correspond to the slightest moves of our being and beyond-being, and in their threatened being, which is caused exactly by their coming into being – the search for expression, even if it seemingly differs from Rilke’s way, or if in actuality it truly differs from it, is eventually the only thing left in our power. Capturing the slightest stirrings, and from this evolving some ‘picture’: which is not the same as hopeless mapping or strict representation, but does not amount to arbitrariness and construction either...” – writes Dezsô Tandori ruminating on the translator’s craft in translating Rilke’s Duino Elegies. For nearly twenty years, a painter has been living and working in Veszprém, in the Betekints valley, a painter called Károly Bojtor. He nurses, ripens his works for a long time. His paintings are almost not independent pictures, but rather picture-cycles, fugues; that is, if we employ musical concepts, he creates polyphonic lyrical structures following precise yet gently playful rules, building on boldly contrapuntal yet controlled forms, in which the recurrent themes run through the colour-parts entering one after the other, through especially the blues, greens, softly quivering yellows and browns. He adorns his continuously recurring subjects organically with his unmistakable motives: the fishermen, the holy wanderers, the angelic visitations, the corpus with celestial radiance, the landscapes, and portraits of his wife and self-portraits. They are masterly

depicted in oil, and lately again in the superbly executed techniques and material of pastel. These recall in me the Rilke-ego, which seeks the dramatic threefold unity of pre-existence, being-within-existence and being-beyondexistence, and strives to transform it into images and to bring it near the soul without having an over-abundance of techné, conceptualism divested of psyche. He attempts to resolve the self-contradictions of the material world that we can see and perceive through exceptional transfiguration, yet he does not deny the lapsing into facts of objects as transubstantiated, soul-animated things and of reality lying behind factuality as simultaneous past and future tense fixations of our inconceivable presentness. His art with its inner dynamism and restrained expressiveness, due to its filtered colours and its colour schemes with a sfumatoeffect, creates a sight similar to light sleep. This makes the majority of his pictures very suitable for being woven in textile. His reconstruction of the tapestry designs he made when he was a fifth-year student, and which are exhibited here, attest to this. These are the fishermen setting sail, and the two bluish horses and their riders. He transforms the already mentioned dramatic threefold unity, taken not in a classical sense, of place (space), time (temporality) and action (act), into transcendent picture elements with the momentum of the soul woven around sight and colour-sound.

The metamorphoses of his picturepoetry also induce transubstantiation in his observers. Thus it might not be an accident that in 1994, inspired by his painting titled ‘Remembrance’, I wrote: “the guardian angel bending over the student – or perhaps the Master himself? – sinking into sleep, meditation, brooding, with the enigmatic, mysterious, closed-spaced, yet at the same time enlightenment-suggestive elliptical picture structure of the holy secret hidden in all of us also makes us realise that it is in the space-time curvature of the Universe in the strange circulation of our dreams and our memory that we can find the rest in our existence, its essence and meaning not directly attached to materiality.” The question might occasionally occur to some people (I admit to me as well) whether Károly Bojtor’s paintings convey a slight gloom, using a foreign philosophical-psychological term, melancholy. My answer very concisely is not at all – at most very indirectly. His inner struggle, his brooding over the deepest layers of existence may give rise to this suspicion (which is naturally never for a moment rebuking, rejecting or negative, as even in the most excellent works of literature, art and

music we also find marks that indicate the melancholy leaning of the work and its creator), but it is probably Schelling’s approach that can best release this kind of observation from the unfounded suspicion: “According to the eternal act of self-declaration, in the world, as we perceive it now, all is rule, order and form; but in the depth there still rests the irregular as if once it were again able to break through; it never looks as though order and form were primary, but rather as though the initial irregularity had been transformed into order. This is the ungraspable basis of reality in things, the never-ceasing remainder, this is what cannot be resolved in the intellect even by the greatest effort, but what will serve for ever...”. I believe Károly Bojtor is a persistent seeker-explorer of all this, with his ever purer, subtler, more absorbed artistic means obeying his artistic imagination flowing from his innermost being, unexplainable by words. Allow me to write down again as I said in 1994, “he is the fisher of souls”. What else could I wish him, therefore, but good sailing and good net-casting on the endless waters of the souls, for a long time. (Castle Gallery, Veszprém, September 6, 1997)

Fotรณ: Markovics Ferenc

A FALU 1958. olaj, fára kasírozott vászon, 53 x 43 cm The Village, l958, oil on canvas mounted on wood, 53 x 43 cm

SÜMEG 1958. olaj, vászon, 33 x 42 cm, j. b. f. Sztrapecz Sümeg, l958, oil on canvas, 33 x 42 cm, mtl Sztrapecz

NÔ BENDZSÓVAL 1962. olaj, vászon, 90 x 73 cm Woman with Banjo, l962, oil on canvas, 90 x 73 cm

ÖNARCKÉP 1960. olaj, vászon, 50 x 40 cm Self-portrait, l960, oil on canvas, 50 x 40 cm

BÁNYÁSZOK 1969. olaj, farost, 23 x 30 cm Miners, l969, oil on fibreboard, 23 x 30 cm

OLVASZTĂ R 1972. olaj, farost, 34 x 24,8 cm Furnaceman, l972, oil on fibreboard, 34 x 24.8 cm

BÁNYÁSZTEMETÉS 1969. olaj, farost, 16 x 26 cm , j. j. l. Bojtor K. Miner’s Funeral, l969, oil on fibreboard, l6 x 26 cm, mbr Bojtor K.

MEMENTÃ&#x201C; 1996. olaj, farost 33 x 22,5 cm, j. b. l. Bojtor K. Memento, l996, oil on fibreboard, 33 x 25.5 cm, mbl Bojtor K.

VIRÁGCSENDÉLET 1991. olaj, farost 55 x 80 cm Still Life with Flowers, 1991, oil on fibreboard, 55 x 80 cm

CSENDÉLET SZAMOVÁRRAL 1985 k. olaj farost, 54,3 x 65,3 cm, j. j. l. Bojtor K. Still Life with Samovar, ca l985, oil on fibreboard, 54.3 x 65.3 cm, mbr Bojtor K.

ÖKÖRKOPONYÁS CSENDÉLET 1977. olaj, vászon, 80 x 100 cm, j. j. l. Bojtor K. Still Life with Ox Skull, l977, oil on canvas, 80 x 100 cm, mbr Bojtor K.

ÖKÖRKOPONYÁS CSENDÉLET 1987. olaj, farost, 24 x 33 cm Still Life with Ox Skull, l987, oil on fibreboard, 24 x 33 cm

CSENDÃ&#x2030;LET ECSETEKKEL 1985 k. olaj, farost, 50 x 70 cm, j. j. l. Bojtor K. Still Life with Brushes, ca l985, oil on fibreboard, 50 x 70 cm, mbr Bojtor K.

OROSZLÁNKOPONYÁS CSENDÉLET 1997. olaj, farost 64 x 80 cm, j. b. l. Bojtor K. Still Life with Lion Skull, l997, oil on fibreboard, 64 x 80 cm, mbl Bojtor K.

STADION 1975. olaj, farost, 26 x 35 cm, j. j. l. Bojtor K. Stadium, l975, oil on fibreboard, 26 x 35 cm, mbr Bojtor K.

KÁRTYÁZÓK 1998. olaj, farost, 25 x 18,8 cm, j. b. l. Bojtor K. Card Players, l998, oil on fibreboard, 25 x l8.8 cm, mbl Bojtor K.

AD ASTRA 1994. olaj, farost, 13 x 10 cm, j. j. l. Bojtor K. Ad Astra, l994, oil on fibreboard, l3 x l0 cm, mbr Bojtor K.

CÍM NÉLKÜL 1986. olaj, farost, 40 x 31 cm, j. j. l. Bojtor K. Untitled, l986, oil on fibreboard, 40 x 31 cm, mbr Bojtor K.

AKIÉRT A HARANG SZÓL 1986. olaj, farost, 28 x 32,5 cm, j. j. l. Bojtor K. For Whom the Bell Tolls, l986, oil on fibreboard, 28 x 32.5 cm, mbr Bojtor K.

HEMINGWAY EMLÉKÉRE 1995 k. olaj, 75 x 95 cm, j. j. l. Bojtor K. In Remembrance of Hemingway, ca l995, oil, 75 x 95 cm, mbr Bojtor K.

A HALĂ SZ 1998. gobelinkarton, vegyes technika, 170 x 135 cm The Fisherman, l998, tapestry-cartoon, mixed technique, l70 x l35 cm

ÖNARCKÉP 1997. olaj, farost, 40 x 50 cm, j. j. l. Bojtor K. Self-portrait, l997, oil on fibreboard, 40 x 50 cm, mbr Bojtor K.

HALĂ SZOK 1979. olaj, farost, 60 x 80 cm, j. b. l. Bojtor K. Fishermen, l979, oil on fibreboard, 60 x 80 cm, mbl Bojtor K.

A HALÁSZ (A túlsó part) 1975. olaj, farost, 37 x 29 cm, j. b. l. Bojtor K. The Fisherman (The Opposite Shore), l975, oil on fibreboard, 37 x 29 cm, mbl Bojtor K.

Mร RTA 1998. olaj, farost, 19 x 27 cm, j. j. l. Bojtor K. Mรกrta, l998, oil on fibreboard, l9 x 27 cm, mbr Bojtor K.

PORTRÃ&#x2030; 1998. olaj, farost, 35 x 30 cm j. b. f. Bojtor K. Portrait, l998, oil on fibreboard, 35 x 30 cm, mtl Bojtor K.

FEKVÔ AKT é. n. olaj, farost, 20 x 27,5 cm, j. j. f. Bojtor K. Reclining Nude, undated, oil on fibreboard, 20 x 27.5 cm, mtr Bojtor K.

MÁRTA (Nõ bundában) 1987. olaj, farost, 26,8 x 17,5 cm Márta (Woman in a Fur Coat), l987, oil on fibreboard, 26.8 x l7.5 cm

NÔI PORTRÉ 1997 k. pasztell, papír, 45 x 40 cm, j. j. l. Bojtor K. Portrait of a Woman, ca l997, pastel on paper, 45 x 40 cm, mbr Bojtor K.

Mร RTA 1969. olaj, farost, 50 x 40 cm, j. j. l. Bojtor K. Mรกrta, l969, oil on fibreboard, 50 x 40 cm, mbr Bojtor K.

ÖNARCKÉP 1997 k. pasztell, papír, 51 x 40 cm Self-portrait, ca l997, pastel on paper, 51 x 40 cm

FÉRFIPORTRÉ 1997 k. pasztell, papír, 41 x 35 cm, j. b. l. Bojtor K. Portrait of a Man, ca l997, pastel on paper, 4l x 35 cm, mbl Bojtor K.

HALĂ SZOK 1994. olaj, farost, 60 x 80 cm, j. j. l. Bojtor K. Fishermen, l994, oil on fibreboard, 60 x 80 cm, mbr Bojtor K.

KETTÔS PORTRÉ 1996. olaj, farost, 23 x 16 cm, j. b. l. Bojtor K. Double Portrait, l996, oil on fibreboard, 23 x 16 cm, mbl Bojtor K.

MADร CH 1966. olaj, vรกszon, 100 x 70 cm, j. j. f. Bojtor K. 66 Madรกch, oil on canvas, 100 x 70 cm, mtr Bojtor K. 66

IKAROSZ 1994 k. olaj, farost, 70 x 52 cm, j. j. l. Bojtor K. Icarus, ca l994, oil on fibreboard, 70 x 52 cm, mbr Bojtor K.

POMร Z 1980 olaj, farost, 30 x 38 cm Pomรกz, l980, oil on fibreboard, 30 x 38 cm

SÉD PATAK 1990–1991. olaj, farost, 51 x 71 cm, j. j. l. Bojtor K. The Séd Creek, l990–1991, oil on fibreboard, 51 x 7l cm, mbr Bojtor K.

VESZPRÉMI TÉL 1992. olaj, farost, 52 x 70 cm, j. j. l. Bojtor K. Winter in Veszprém, l992, oil on fibreboard, 52 x 70 cm, mbr Bojtor K.

VESZPRÉMI TÁJ 1998. olaj, farost, 22 x 30 cm, j. j. l. Bojtor K. Veszprém Landscape, l998, oil on fibreboard, 22 x 30 cm, mbr Bojtor K.

SZENT MIHĂ LY-DOMB 1995. olaj, farost, 33 x 45 cm, j. j. l. Bojtor K. Saint Michael Hill, l995, oil on fibreboard, 33 x 45 cm, mbr Bojtor K.

ÕSZI TÁJ 1996. olaj, farost, 21 x 27 cm, j. j. l. Bojtor K. Autumn Landscape, l996, oil on fibreboard, 21 x 27 cm, mbr Bojtor K.

VESZPRÉMI ÔSZ 1997 k. pasztell, papír, 48 x 65 cm, j. j. l. Bojtor K. Autumn in Veszprém, ca l997, pastel on paper 48 x 65 cm, mbr Bojtor K.

MARGIT-ROM 1997 k. pasztell, papĂr, 47,5 x 63 cm, j. j. l. Bojtor K. Margit Ruins, ca l997, pastel on paper, 47.5 x 63 cm, mbr Bojtor K.

TÉLI TÁJ 1998. olaj, farost 21 x 27 cm, j. j. l. Bojtor K. Winter Landscape, l998, oil on fibreboard, 2l x 27 cm, mbr Bojtor K.

TÉLI TÁJ 1997. olaj, farost, 52 x 70 cm, j. j. l. Bojtor K. Winter Landscape, l997, oil on fibreboard, 52 x 70 cm, mbr Bojtor K.

LOVASOK 1997. gobelinkarton, vegyes technika, 145 x 124 cm, j. b. f. BK Riders, l997, tapestry-cartoon, mixed technique, l45 x l24 cm, mtl BK

ร letrajz / Biographical information Bibliogrรกfia / Bibliogaphy

Bojtor Károly l933. március l5-én született Mátraverebélyen. l963-ban fejezte be tanulmányait a Magyar Képzômûvészeti Fôiskolán, Pap Gyula és Domanovszky Endre növendékeként. l960 óta kiállító mûvész. l967-ben Derkovits-ösztöndíjban részesült. l998-ban Veszprém városa Gizella-díjban részesítette. Tagja volt a Magyar Képzômûvészek Szövetségének, a Magyar Képzômûvészek Egyesületének és a Mestermû Galériának. Mûvei megtalálhatók köz- és magángyûjteményekben. l999. július 9-én halt meg.

Károly Bojtor He was born on March 15, l933, in Mátraverebély. He completed his studies at the Hungarian Academy of Fine Arts in l963, as a student of Gyula Pap and Endre Domanovszky. He was an exhibiting artist from l960. In l967 he received the Derkovits-scholarship. In l998 the city of Veszprém awarded him the Gizella-prize. He was a member of the Association of Hungarian Artists, the Society of Hungarian Artists and the Masterpiece Gallery. His works can be found in public and private collections. He died on July 9, l999.

Egyéni kiállítások / One man exhibitions 1964 Salgótarján, József A. Mûvelôdési Ház Balassagyarmat, Palóc Múzeum Nagybátony, Mûvelôdési Ház 1965 Besztercebánya, Kultúrcentrum 1975 Nyíregyháza, Benczúr Terem 1977 Budapest, Mûcsarnok Szombathely, Derkovits Terem 1978 Dunaújváros, Uitz Terem 1979 Sopron, Festô Terem 1981 Pécs, Képcsarnok kiállítóterme 1982 Veszprém, Vegyipari Egyetem 1983 Ajka, Mûvelôdési Központ 1984 Bécs, Collegium Hungaricum Baunau, Kultúrcentrum Linz, Mûvelôdési Központ Balatonfûzfô, Mûvelôdési Ház

1984 Veszprém, Bakonyi Múzeum 1985 Balatonalmádi, Mûvelôdési Ház 1987 Debrecen, Medgyessy Terem 1988 Veszprém, M.Sz.T. Kisgaléria 1991 Veszprém, Vegyipari Egyetem 1994 Veszprém, Mestermû Galéria 1995 Veszprém, HEMO 1996 Veszprém Városi Önkormányzat, Aula 1997 Veszprém, Mestermû Galéria kiállítása az OTP Galériában Veszprém, Mûvészetek Háza, Várgaléria 1998 Pécs, Képcsarnok 1999 Budapest, Nemzeti Galéria Veszprém Városi Önkormányzat, A hónap mûtárgya 2000 Veszprém, Mûvészetek Háza, Emlékkiállítás 2001 Veszprém, Megyei Pedagógiai Intézet

Csoportos kiállítások / Collective Exhibitions 1956 Budapest, Ernst Múzeum, Fiatalok Stúdiója 1960 Salgótarján, Mûvelôdési Ház, Ôszi Tárlat Salgótarján, Madách Gimnázium, Salgótarjáni Mûvészek Tárlata 1964 Miskolc, VIII. Miskolci Országos Képzômûvészeti Tárlat 1965 Salgótarján, Észak-magyarországi Képzômûvészek Tavaszi Tárlata 1966 Salgótarján, Észak-magyarországi Képzômûvészek Kiállítása 1967 Budapest, Ernst Múzeum, Stúdió 67 Miskolc, Országos Grafikai Biennálé Szegedi Nyári Tárlat 1969 Budapest, Ernst Múzeum, Stúdió 58–68 Szombathely, Savaria Múzeum „9” 1970 Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, SZOT Kiállítás Szombathely, Savaria Múzeum Derkovits Ösztöndíjasok Kiállítása Budapest, Ernst Múzeum, Stúdió 70 1971 Salgótarján, Elsô Salgótarjáni Tavaszi Tárlat 1972 Szegedi Nyári Tárlat 1973 Szegedi Nyári Tárlat Budapest, Csontváry Terem Szombathely, Savaria Múzeum Budapesti Képzômûvészek Kiállítása 1974 Keszthely, Balatoni Nyári Tárlat Eger, Országos Akvarell-Biennálé Nagymaros, Mûvelôdési Ház, Nagymarosi Nyári Tárlat 1975 Budapest, Mûcsarnok, „10 éves a Stúdió” Nagymaros, Mûvelôdési Ház, Nagymarosi Nyári Tárlat Budapest, Mûcsarnok, a Magyar Képzômûvészek Szövetsége és a Magyar Nemzeti Galéria Kiállítása 1976 Szob, Mûvelôdési Ház, A Mûvészeti Alap kiállítása Budapest, Csontváry Terem Nagymaros, Mûvelôdési Ház

100

1977 Salgótarján, Mûvelôdési Ház, Tavaszi Tárlat 1978 Salgótarján, Mûvelôdési Ház, „Bányászat a képzômûvészetben” 1980 Salgótarján, Múzeum Veszprém, Bakony–Balaton kiállítás 1981 Veszprém, Megyei Ôszi Tárlat Veszprém, Bakony–Balaton kiállítás 1982 Budapest, Csontváry Terem, Bakony–Balaton kiállítás Ajka, Mûvelôdési Ház, Tavaszi Tárlat Veszprém, Megyei Ôszi Tárlat 1983 Gyôr, Észak-dunántúli Tárlat Szeged, Táblakép és Festészeti Biennálé Veszprém, Megyei Ôszi Tárlat Budapest, Hadtörténeti Múzeum 1984 Ajka, Mûvelôdési Központ, Ôszi Tárlat 1985 Budapest, Mûcsarnok, a Magyar Képzô- és Iparmûvészek Szövetségének Tárlata Zánka, „Balatoni Múzsák” kiállítás 1987 Budapest, SZOT-ösztöndíjasok Kiállítása Veszprém, SZ.M.T.-díjas Képzô- és Iparmûvészek Kiállítása Diósgyôr, SZOT-ösztöndíjasok Kiállítása 1988 Budapest, Mûcsarnok, a Magyar Képzô- és Iparmûvészek Szövetségének Tavaszi Tárlata Budapest, SZOT-ösztöndíjasok Kiállítása 1991 Balatonalmádi, Padlásgaléria, Balaton Tárlat 1992 Veszprém, Mûvészetek Háza, Tavaszi Tárlat 1993 Keszthely, Balaton Múzeum, Balatoni Tárlat Veszprém, Mûvészetek Háza, Tavaszi Tárlat Veszprém, Mestermû Galéria, Alapítók Állandó bemutatója 1994 Budapest, Mûcsarnok, a Magyar Képzô- és Iparmûvészeti Szövetség Tárlata 1995 Balatonalmádi, Padlásgaléria, Balaton Tárlat 1996 Veszprém, Mûvészetek Háza, Tavaszi Tárlat

1996 Veszprém, Mestermû Galéria, Kortárs Magyar Mûvészek Kiállítása 1997 Székesfehérvár, Vörösmarty Terem, Kortárs Magyar Mûvészek Kiállítása 1998 Budapest, Vigadó, a Magyar Képzôés Iparmûvészek Szövetségének Tárlata

1998 Pápa, Jubilánsok Kiállítása Veszprém, Tavaszi Tárlat Veszprém, Mestermû Galéria, „Sors nyiss nekem tért” Petôfi Sándor Emlékkiállítás 1999 Balatonalmádi, Balatoni Tárlat, In memoriam 2000 Veszprém, Tavaszi Tárlat, In memoriam

Díjak, ösztöndíjak / Prizes 1967–70 Derkovits-ösztöndíj 1968 A Fiatal Képzômûvészek Kiállításának Nagydíja, Budapest Mûcsarnok 1974 A Mûvészeti Alap Díja, Nagymaros 1976 Nívódíj, Nagymaros 1977 Nívódíj, Nagymaros 1980 Nívódíj, Veszprém 1982 Ajka Város Díja

1982 1983 1984 1985 1992 1995 1996 1998

Szakszervezeti Díj, Veszprém A Mûvelôdési Ház Díja, Ajka Nívódíj, Ajka Ösztöndíj, Budapest Nívódíj, Veszprém Életmûdíj, Balatonalmádi Nívódíj, Veszprém Gizella-díj, Veszprém

Mûvei közgyûjteményekben / Works in public collections Magyar Nemzeti Galéria Damjanich Múzeum Kiscelli Múzeum

Budapest Szolnok Budapest

Laczkó Dezsô Múzeum Nógrád Megyei Múzeum Szombathelyi Képtár

Veszprém Salgótarján Szombathely

Mûvei köztulajdonban / Works in publicly owned Városi Tanács Mûvelôdési Ház Mozgókép Forgalmazó Vállalat Marcibányi Téri Mûvelôdési Ház SOTE Gyermekklinika Soponyai Iskola Megyei Jogú Város Önkormányzata Megyei Önkormányzat Mûvészeti Alap Magyar Nôk Országos Tanácsa

Baja Nagymaros Budapest Budapest Budapest Soponya Veszprém Veszprém Budapest Budapest

Városi Tanács XIV. Kerületi Tanács VII. Kerületi Tanács Mûvelôdési Minisztérium Hitel Bank Kittenberger Kálmán Vadaspark (Alapítvány) VMJV Hivatásos Önkormányzati Tûzoltóparancsnoksága Madách Imre Gimnázium

Balassagyarmat Budapest Budapest Budapest Budapest Veszprém

Veszprém Salgótarján

101

Válogatott irodalom / Bibliography Czinke Ferenc: Bojtor Károly kiállításán Palócföld, 1964. 135–136. o.

(Menczel) Interjú Bojtor Károllyal Magyar Rádió, 1977. III. 18. 19.30

Gyôrffi Sarolta: Fiatalok egy fiatal festôrôl Nógrád, 1964. 284. o.

Zentai Pál: Bojtor Károly kiállításáról Vas Népe, 1977. nov. 12.

Kristóf Attila: Mûvészek vidéken Magyar Nemzet, 1964. nov. 1. 7. o.

Wágner J.: Bojtor Károly Magyar Hírlap, 1977. 82/4. o.

Kunszabó Ferenc: Tarjáni interjú Nógrád, 1965. aug. 8. 11. n. n. Nógrád, 1965. szept. 12.

Losonczi Miklós: A felfedezett falu Pest Megyei Hírlap, 1978. jún. 3.

Aradi Nóra: A salgótarjáni kiállítás Mûvészet, 1965. okt. 40. o.

Pellionisz Valéria: Bojtor Károly kiállítása Pesti Mûsor, 1979. aug. 22. 48. (Balogh Ö.) Bemutatjuk Bojtor Károly festômûvészt Napló, 1979. szept. 8.

Tóth Elemér: A mozaik köszöntése (Bojtor K. iparmûvész salgótarjáni mûveirôl) Nógrád, 1966. okt. 28.

Veszeli Lajos: Tavaszi Tárlat Ajkán Napló, 1982. ápr. 3. 5.

Dr. Újvári Béla: Stúdió 58–68. Magyar Ifjúság, 1968. XII. 29. 15.

Losonczi Miklós: Mûvészek, tájak vonzásában Pest Megyei Hírlap, 1982. aug. 3.

Tasnádi Attila: „9” Kat. Bev. 1969. Szombathely, Savaria M. 1.

Veszeli Lajos: A lényegre törés mûvészete Napló, 1982. dec. 7.

Tasnádi Attila: A kilencek Szombathelyen Kortárs, 1970/5. 837. o.

Salamon Nándor: Észak-dunántúli Tárlat Napló, 1983. dec. 9. 5. o.

Újvári Béla: Stúdió 70 Mûvészet, 1970. szept. 9. 47. o.

Bojtor Károly festményei Ausztriában Napló, 1984. jan. 12.

Kovács Gyula: Az Elsô Salgótarjáni Tavaszi Tárlatról Mûvészet, 1971. június. 45. o.

Egy korszak motívumai, R. Kiss Lenke és Bojtor Károly kiállítása, Napló, 1991. nov. 23. o.

Tasnádi Attila: Mûvészéletrajzok Bp. 1975. 38. o.

Veszeli Lajos: A kor mûvészei, R. Kiss Lenke és Bojtor Károly tárlata, Napló, 1991. dec. 3. 5.

Aradi Nóra: Jubileumi Képzômûvészeti Kiállítás Kritika, 1975/6. 21–22. o. Losonczi Miklós: Hagyomány és tervszerûség Pest Megyei Hírlap, 1976. nov. 9. Losonczi Miklós: Képek, szobrok a bányászatról Halászat, 1976. dec. Losonczi Miklós: Hazai tájak Pest Megyei Hírlap, 1977. febr. 8.

Aradi Nóra: Bojtor Károly, Katalógusbev. Veszprém, Mestermû Galéria, 1994. Bereczky Loránd: Bojtor Károly Katalógusbev. 1994. Vp. Mestermû Galéria Széki Patka László: Lelkek halászaként Napló, 1994. május. 21. 9.

Bereczky Loránd: Katalógus-elôszó Bp. 1977.

Gopcsa Katalin: Arckép a képben. Interjú Bojtor Károly festômûvésszel Kép a képben mûvészeti magazin, Veszprém TV, 1994. július 13. (10’)

Horváth György (Kiállítások) Bojtor Károly képei Új Tükör, 1977. ápr. 3. 41. o.

Praznovszky Mihály: Három év a mesék birodalmában Új Horizont, 1995. május–június XXIII. 3. sz. 37–39. o.

102

Széki Patka László: Halászok ölelte Szibilla. R. Kiss Lenke és Bojtor Károly kiállítása a Helyôrségi Mûvelôdési Otthonban Napló, 1995. 238. sz. 7. o. Bojtor Károly kiállítása Veszprémi 7 Nap. 1995. IX. 22. 6. Bojtor Károlyról Veszprémi 7 Nap. 1995. IX. 22. 6. Szelényi Pál: Gondoltam a fenét, B. K. képei a Várgalériában NOVUM, 1. évf. 3. sz. 1997. okt. 3. 21. o. Géczi János: Bevezetés Tavaszi Tárlat kat. Vp. 1996.

Kortárs Magyar Mûvészeti Lexikon, Enciklopédia Kiadó, Bp. 1999. 282. o. Tábori Kornél – Tóth Lajos – Zákonyi Ferenc: A Balaton dicsérete, Balatonfüred, 1999. 113. o. A hónap mûtárgya: Bojtor Károly: Az öreg halász Múzsa (Vp) 1999. jan. II. évf. 1. sz. 3. Gerzson Pál: Búcsú Bojtor Károlytól Új Horizont 1999. 3. július–augusztus-szept. 119. o. Bojtor Károly (1933–1999) (részlet: Aradi Nóra, Bereczky Loránd, Gerzson Pál írásaiból, Reményik Pál verse) NOVUM, 1999. 3. évf. 7. sz. 18. o. Bojtor Károly–Balatoni Tárlat, Balatonalmádi, 1999.

Praznovszky Mihály: Szelíd újmódi ember-halász, Bojtor K. festômûvész erkölcsi alapproblémája nem változott Napló, 1996. dec. 14. 9.

Czinke Ferenc: Kharon ladikján, Bojtor (Sztrapecz) Károly festômûvész hiányával Nógrád Megyei Hírlap, Hétvégi Magazin, 2000. febr. 26.

Széki Patka László: A lélek halásza, Bojtor Károly mûvészetérôl Új Horizont XXV. 4. sz., 1997. okt–nov. 112. o.

Sinkó István: A festô és a tenger, Bojtor Károly emlékkiállítása Galéria, 2000. március 28.

Gopcsa Katalin: Bojtor Károly (Katalógus-elôszó) 1997. Veszprém, Várgaléria Kemény Géza: Rekviem egy mosolyért Vp. 1997. – címlap – ill.

Balla Emôke: A „csendes” alkotások mûvésze Veszprémi Napló 2000. 03. 11.

Gopcsa Katalin: Interjú a Gizella-díjas Bojtor Károly festômûvésszel Kép a képben mûvészeti magazin, Veszprém TV, 1998. június (4’30’) Balla Emôke: A jó és a rossz küzdelme Napló, 1998. május 16. 7. o.

Bereczky Loránd: Megnyitóbeszéd Bojtor Károly emlékkiállításának megnyitóján Veszprém, Várgaléria, 2000. márc. 14. Horváthy György: Egy éve hunyt el Bojtor Károly Veszprémi 7 Nap, 2000. július 7. Bojtor Károly Alapítvány Napló, 2001. márc. 6.

103