Mese a szél és a lány szerelméről by regenyeirebeka

borító

kortárs magyar népmese

A történet a https://brgzmpff.tumblr.com blog szerzőjének munkája

Mese a szél és a lány szerelméről Valamikor az időtlen időkben még, élt egyszer egy szegény ember. Volt fedél a feje fölött, jutott étel is minden nap asztalára, fiai hálásak voltak neki, s ő hálás volt az úrnak, hogy be jó sora van. Ha a szomszédok kérdezték, nem panaszkodott ő soha. Sokan, kik nem jártak nála, irigyelték is, hogy ejj de jó dolga van ennek az embernek, hisz soha nem panaszkodik. S az ember kedélyesen beszélgetett az úristennel, esténként, amikor kiült rágyújtani. Ám az úr meghallgatta az irigyek imáit is, s megharagudott nagyon rájuk. Bízott emberében, s embere nem is kért mást, csak, hogy fedele, eledele legyen, s ne sírjanak a gyerekek.

Volt ennek a szegény embernek egy kicsi felesége. Harmadik asszony volt már, hisz akkor még igen rövid volt egy emberöltő, s különösen az asszonyok hagyták el hamar e világot. Ezzel az utolsó asszonnyal egy tavaszi viharban szerették meg egymást, a határban, a cseresznyék alatt. Régóta szerették, becsülték egymást, sok örömet láttak a búbánatos időkben is együtt. Egyik éjjel a szegény asszony álmodott. Nagyon szépet álmodott. Azt álmodta, hogy palotában él, a legszebben a kerek égen s földön, s a palota násztermében angyalok állják körül, s mind az ő óhaját lesik, de ő nem vágyott semmire, csak az ő urára, s mikor az ura a színébe lépett, az angyalok meghajoltak, s a szegény asszony szemei leragadtak, nyitotta volna, szerette volna feltépni szemhéját, erőlködött, küzdött, de nem tudta sehogy se kinyitni. S csukott szemei előtt még nagyobb csudát látott. Arcát tavaszi szellő simogatta, kopár pusztában állt, s az virágba borult, a virágokból csenevész hajtások szöktek elő, a hajtásokból sudár fák kerekedtek, a fák elhíztak, megöregedtek. A puszta az ég felé tört, hegyek szakították szanaszét, s a hegyek lábához patakok indultak, a patakok tavakká, tengerekké nőttek, s mindezidő alatt nap csak felfelé haladt az égen. Teste lázban égett, bizsergett benne az élet, leragadt szemei láttak az apró férgek, rovarok, halak, égi és földi állatok szemével, látta, érezte a csótány anyukák szeretetét, s sajátjaként szerette a mirjom pici bogarat, átélte az utolsó elefánt kínjait, a mindenség lett, a szép és csúf, az örök és a pillanat játéka lett, s közben testét a zsenge tavaszi szél emelte az égbe, a nap pályája csúcsára ért s mikor végre ki tudta nyitni szemét, aggódó arcok vették körül, s a legősibb fájdalom cikázott testében. Vajúdott.

Nem volt ideje a megértésre, teste lüktetett, feszített, uralta a legkószább gondolatot is. Nem maradt ideje szegény asszonynak, hogy félelmét, álmát megsúgja hitvesének, mikor a születés körüli haláltánc lecsendesedett, megölelhette magzatát, még azt tudta mondani urának, hogy óvd a széltől, s szerelmes mosolya, s kísérteties boldogsága maradt arcán búcsúzóul.

Szegény ember azon az éjen megőszült. Szegény ember haragra gerjedt, kezébe vette a kicsit, a nem várt, álomból született lányt, s haragja esőt fakasztott. Zokogott, megszólalni nem tudott, esett kint, s könnyek mosták le magzatmázát a jövevénynek. A gyermek csak bújt, s otthon érezte magát a könnyekben, elmosolyodott, s a férfisírás ringatta álomba. Szegény ember temetett, keresztelt, nem is tudta milyen sorrendben. Esténként, mikor rágyújtott, csak perelt az úrral. Nem hangosan, nem haragosan, némán, bánatosan. A lány gyorsan cseperedett. S atyja tartotta szavát, óvta a széltől. A lány elfogadta a szegény ember akaratát, nem járt bátyjaival kint, nem látott erdőt, nem látott tengert, nem érezte a szelet. Bátyjai útjaikról hoztak neki apró darabokat a világból. Minden fának, virágnak, bokornak magját elhozták húguknak, s az ő keze nyomán beköltözött az erdő és mező a fedél alá. Körülötte burjánzott az élet.

Sokáig vágyott ki a lány, szaladt volna bátyjaival, a többi gyerekekkel, de megígérte atyjának, hogy nem megy ki, s maradt, néha bánatosan, de maradt. Mikor végzett a dolgával, néha leült és hallgatta a beszűrődő neszeket. A madarak énekét, és a nagy ritkán belopódzó szélfiak szomorú sírását. Messziről nézte a világot, s onnan, ahonnan láthatta, nagyon szerette a teremtést. Bátyái sokat meséltek neki, meséltek az állatokról, meséltek asszonyokról, meséltek a környező búról, bajról, örömről, ünnepről. Hallgatta a meséket királyokról, királynékról, már amik eljutottak az ő szegény vidékükre. De legtöbbet a szélről, viharról, esőről és a simogató napsütésről beszéltette őket. Álmaiban furcsa dolgokat látott az utolsó gyermek. A végtelen vizet, az égig érő fákat, a nyüzsgést és rohanást látta, s minden éjjel ismeretlen szeretője, láthatatlan érintése tette keserűvé az ébredést. Reggelente könnyes párnák közt kelt, hisz szeretője hívta, ölelte álmában, de látni soha nem láthatta, ölelni, soha nem ölelhette vissza, érinteni, soha nem érinthette. Csak azt tudta, hogy szeret, s szereti az éji kedves. Bánatát minden reggel a párnák között hagyta, s az ágyból kikelve szerette élő kertjét, várta atyját, várta testvéreit, ellátta, gondozta mindazt, mi körülvette.

S szeretett mindent. Szerette a napot ki szabadon járhatott a lányhoz, szerette ezerlábú apró vendégeit otthonuknak, szerette megtűrt állatait a háznak, szerette virágait, csemetéit. Szerették testvérei, szerették azok barátai. Hajnalpírt hordozott a lány, láttán fiú, férfi a hajához nyúlt, mintha szemérmetlen szellő csúfolta volna meg őket. S szeretett a lány. Szerette a megszeppenteket, szerette a csúfat, szerette a szépet. Magát adta, hisz nem volt semmije. S kit szeretett, szégyenében világgá szaladt, s megtanulta vágyni sajátját, azt, amit az ég neki szánt. S ilyenkor örült az úr. Lassan elfogytak az irigyek. Borongós béke költözött a szegény ember szomszédságába.

Egy reggel a lány látta apját munkába sietni, s látta, hogy a szegény ember éhezni fog este, hisz otthon hagyta elemózsiáját. Megsajnálta az öreget, s megfeledkezett adott szaváról, kiszaladt atyja után. Ahogy kilépett a lakból, hatalmas orkán kerekedett, mintha ezer szél gyűlt volna a lány köré, hiába kiáltotta atyja nevét, a szél nevette s másfele vitte a lány hangját. Testét ölelte, haját tépte, szívta magába illatát, s a lány felnevetett. Nevetésével behintette a földet a szél, boldog lett minden virág, bogár, minden ami él. Boldog lett a lány is, hisz szeretője ragadta magával, megmutatta neki, hogy hol kél a nap, s hol nyugszik, bejártak minden erdőt, házat, mezőt, s talán járják azóta is az ismeretlen zegzugokat, bár azt mondják egy ideje újra bús a szél, oly keservesen sír a téli éjszakán.

De akkor még boldog lett az öreg ember is, mert a munkába’ leszólt az úr, hogy asszonyod vár már, ne félj szegény! S mikor az öreg hazaért az üres házba, megértette az úr szavát, szívét ismeretlen boldogság járta át, válláról legördült az élet súlya, fiai a küszöbön találtak rá. Kihűlt testét cseresznye szirmok takarták, mosolyát anyjukon látták azelőtt. Aznap a nap nem nyugodott le, a fiúk anyjuk mellé temették a szegény öreget, cseresznyét ültettek hantjukra. Szótlanak voltak, nyugodtak, nem sírtak azóta sem. Ha lágy szellő simogatja arcukat, boldogok, nem félnek, mintha elvinné a szél minden kínjukat.

A bolond öreg néne, aki mesélte ezt a történetet, látta hogy lett a lány cseresznyevirággá, hogy foszlott haja szirmokká és virágporrá, hogy vált a teste örök tavasszá, hogy lett a szélnek szerelem illata… Szegény bolond öreg néne állítja, hogy azóta s em lát mást, szeme nem bírta azt a szépet, s másról sem bír beszélni mióta ismerem.