Az I. Világháború Története by Ringier Hungary Kft.

BOOKAZINE BESTSELLER

AZ ELSŐ

Bookazine Bestseller – Az első világháború története

VILÁGHÁBORÚ TÖRTÉNETE

9 772631 020009

ÁRA: 1 990 FT

18001

Hadműveletek, emberek és történetek, amelyek meghatározták a Nagy Háborút

BOOKAZINE BESTSELLER

Köszöntjük

AZ ELSŐ

VILÁGHÁBORÚ TÖRTÉNETE VILÁGÁBAN A Nagy Háborúként is ismert I. világháború olyan összecsapás volt, amely szétterjedt az egész világon, s amelynek négyéves időtartama során több mint 30 állam üzent hadat. A nép háborúja és nép elleni háború volt, önkéntesekkel és besorozottakkal világszerte, valamint otthon maradt civilekkel, akik az iparban és a mezőgazdaságban dolgoztak, hogy pótolják a hiányzókat. A lövészárkokban, a tengereken és a levegőben bekövetkezett számtalan halál dacára ez az innováció háborúja is volt. Következésképpen a katonai stratégia, a szállítás, a fegyverzet javult és fejlődött. A Mindent a történelemről – Az első világháború története kiadványban megismerheti az I. világháború jelentős csatáit, megrendítő eseményeit és fontos szereplőit. Lapozzon bele, hogy felfedezhesse, miért és hogyan kezdődött, milyen pusztítást okozott, és milyen örökséget hagyott hátra, miután azok az utolsó lövések eldördültek.

Előszó Az első világháború alaposan megváltoztatta a világot. Monarchiák és birodalmak kaptak halálos sebet, kivirágzott a propaganda, szélsőséges politikai hitvallások születtek a zűrzavar közepette. Elhintette a nagy gazdasági világválság és jövőbeli konfliktusok – ezen belül a II. világháború – magvait is. Mind közül a legsokkolóbb, hogy becslések szerint 14 millió ember vesztette életét, köztük ötmillió civil. További milliók szenvedtek rokkantságot okozó sérülést. Részben a háborút okolták az 1918–19-ben dühöngő halálos spanyolnáthajárvány kitöréséért is, amely mintegy 60 millió ember halálát okozta. Influenzától szokatlanul éppen a háborúban legnagyobb veszteséget elszenvedett korosztályt, a 20 és 40 év közöttieket célozta meg. Nem meglepő, ha sok európai úgy tekintett a háború utáni világra, mint amelyet „túlélőkből hoztak létre egy hullahegy tetején”. A harc ugyan hivatalosan 1918. november 11-én délelőtt 11 órakor véget ért, ám a háború visszhangja még évekig tart. Vitatható, hogy az I. világháború a 20. század későbbi konfliktusainak melegágya volt-e, vagy csupán az első látványos lépés egy már létező úton, de az évszázad számos rá következő háborúja legalább valószínűsíthetően az 1914–1918 közötti eseményekből következett, és mindenképpen előkészítette a terepet a II. világháború katasztrofális történéseinek. A későbbi sokkal nagyobb horderejű, brutálisabb konfliktus kitörése felé tett lépések egyértelmű reakciók voltak az első világháborút lezáró békeszerződések feltételeire, ezért egyes történészek a két világháborút valójában alapvetően egyetlen konfliktusnak tekintik, amelyet egy húszéves tűzszünet választott el. A kiadvány teljes mértékben fordított reprodukciója a Future Publishing Limited, a Future plc group company, UK 2018 „Story of the First World War” című bookazine-jának, amely a hivatalos brit történészi álláspontot képviseli, az első világháború történéseit a Brit Birodalom szemszögéből mutatja be. Ennek következtében kiadványunkban nem vagy nem akkora súllyal mutatjuk be az Osztrák–Magyar Monarchiát, szorosabban a Magyar Királyságot érintő összefüggéseket, szereplőket és eseményeket. (Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a kiadvány a nyugalom megzavarására alkalmas fényképfelvételeket tartalmaz, megtekintése kiskorúak számára nem ajánlott!)

AZ ELSŐ

VILÁGHÁBORÚ TÖRTÉNETE MAGYAR NYELVŰ KIADÁS Kiadja: Ringier Axel Springer Magyarország Kft. 1122 Budapest, Városmajor utca 11. Telefon: (+36-1) 488-5700 Felelős kiadó: Dr. Bayer József Főszerkesztő: Koszó-Stammberger Kinga Fordította: R. Kovács Anna Lektorálta: Dr. Nyáry Gábor Tervezőszerkesztő: Képe Judit Nyomtatás: Ipress Center Central Europe Zrt. 2600 Vác, Nádas u. 8. Felelős vezető: Borbás Gábor Megrendelés sorszáma: 179501 Nyomtatás időpontja: 2018 Árusításban terjeszti: Lapker Zrt. s egyéb terjesztőszervek ISSN: 2631-0201 ISBN: 978-963-9631-40-3

A kiadvány teljes mértékben fordított reprodukciója a Future Publishing Limited, a Future plc group company, UK 2018 „Story of the First World War” című bookazine-jának, a szerzői jog vagy a licencjog a Future Publishing Limited tulajdona. Minden jog fenntartva. A „Story of the First World War” a Future Publishing Limited márkajegye, a tartalom licencjogával a Future Publishing Limited rendelkezik.

BOOKAZINE BESTSELLER

Tartalom 8

Az I. világháború története Tekintse át a Nagy Háborúban történt összes eseményt

A gyökerek 12 Fegyverkezési verseny

Veszélyes korszak kezdődött Európa számára

16 Mi okozta a Nagy Háborút?

Húsz sarkalatos és meghatározó momentum, amely a háborúhoz vezetett

60 Lövészárokhadviselés

Nézzen bele a lövészárokba, amelyben katonák harcoltak és haltak meg

62 Az orosz cári hadsereg pusztulása Hogyan szenvedte el a keleti front a háború legnagyobb veszteségét?

70 A Birodalom visszavág

A csapás, amelytől Németország a háború megnyerését remélte

Csaták

24 Merénylet Ferenc Ferdinánd főherceg 78 Gallipoli: birodalmak összecsapása ellen Miért volt az egyik legjelentősebb és legmesszehatóbb ez a gyilkosság?

A világ hadba száll 30 Az I. vh. elsői

A hadviselés kezdett olyan alakot ölteni, amilyennek ma ismerjük

38 Támadnak a rohamcsapatok

A háború megnyerésére kiképzett német katonák

48 Az indiai hadsereg idővonala

Hadműveletek, amelyekben az indiai hadsereg segédkezett

50 Milyen volt? London, 1915

Nagyvárosi élet a Nagy Háború szorításában

54 Zeppelin-vész:

Az ős-Blitz Nagy-Britanniában Németország léghajóflottája hajtotta végre az első légibombázó hadjáratot

Nagy-Britannia bevetette új haderejét az Oszmán Birodalom ellen

88 A második ypres-i csata

A nyugati front első olyan csatája, amelyben mérges gázt használtak

92 Verdun okai

Minden a rettenetes csatáról, amely több mint 600 000 életet követelt

102 A verduni csata

A francia hadsereget a pusztulás szélére sodró brutális stratégia

112 A jütlandi csata

A brit és a német haditengerészet összecsapása

118 A somme-i csata A brit hadsereg történetének legvéresebb napja

126 A cambrai-i csata

Somme után a brit hadsereg egy új hadászati megoldással állt talpra

134 Az utolsó csata

A Nagy Háború leggyilkosabb évének befejezése

155

126 121

142 156

Kulcsszereplők 142 Az I. világháború legendás vezetői

Vezetők, akik nem hagyták, hogy dicsőséghajhászásuknak bármi gátat vessen

150 Nők az I. világháborúban

Miért váltak a nők a Nagy Háború névtelen hőseivé?

156 A Vörös Báró

Egy férfi, aki uralta a nyugati front feletti égboltot

Egy korszak vége 170 Miután a fegyverek elnémultak… Hogyan lett az utóhatás is ugyanolyan sokkoló, mint maga a Nagy Háború?

Az I. világháború története

A háború története

FERENC FERDINÁND MEGGYILKOLÁSA

Német tengeralattjáró-háború

ATLANTI-ÓCEÁN, ÉSZAKI-TENGER ÉS FÖLDKÖZI-TENGER 1914. JÚLIUS 28. – 1918. NOVEMBER 11.

BOSZNIA-HERCEGOVINA 1914. JÚNIUS 28. Miután az Osztrák–Magyar Monarchia bekebelezte Boszniát és Hercegovinát, a birodalom örököse, Ferenc Ferdinánd Szarajevóba utazott a hadsereget megszemlélni. Egy Fekete Kéz nevű szerb nacionalista csoport összeesküdött, és fegyverekkel látott el hét fiatal diákot, hogy gyilkolják meg Ferdinándot. Az első, sikertelen kísérlet után a főherceg más útvonalon kívánt hazatérni, ám a sofőrnek senki sem szólt. Amikor az autó megállt, hogy megforduljon, az egyik összeesküvő, Gavrilo Princip észrevette és lőtt. Délelőtt 11.30-ra d Egy rajz Ferenc Ferdinán a főherceg halott volt. áról

A tengeralattjáró-háborúval a német hadsereg az antant kereskedelmi útvonalait akarta megsemmisíteni. A britek élelmiszerből és hadfelszerelésből komoly importra szorultak, így a német U-Bootok parancsba kapták, sülylyesszenek el minden felbukkanó szövetséges és semleges hajót. Kb. ötezret küldtek víz alá, ezért Lloyd George miniszterelnök a Brit-szigetekre élelmet, felszerelést, fegyvert szállító hajók mellé fegyveres hadihajó-kíséretet rendelt.

meggyilkolás

Az I. vh. idővonala l Ausztria hadat üzen A szerb kormányt vádolva Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával, Ausztria–Magyarország formálisan hadat üzen Szerbiának. 1914. június 28.

Ferenc Ferdinánd

l Nagy-Britannia hadat üzen Németországnak Németország nem hajlandó kivonulni a semleges Belgiumból, ezért a britek hadat üzennek a németeknek. 1914. augusztus 4.

l A tannenbergi csata Az orosz hadsereg bevonul Poroszországba, de küzd az utánpótlás biztosításával, és súlyos vereséget szenved a németektől. 1914. augusztus 26. Hindenburg Tannenbergnél

l Német megszállás Németország hadat üzen a franciáknak, és a Schlieffen-terv alapján megszállja Belgiumot. A britek német visszavonulást követelnek. 1914. augusztus 3.

Háborús stratégiai értekezlet

l Törökország belép a háborúba A törökök a németek oldalán lépnek be a háborúba, és haditengerészeti erőkkel segítik Oroszország bombázását. 1914. október 29.

Kemál pasa, a török vezető

Az RMS Lusitania

l Churchill lemond A gallipoli vérontás következtében Winston Churchill lemond tengerészeti miniszteri tisztségéről. Zászlóaljparancsnokként visszatér a hadseregbe. 1915. május

A legnagyobb, az LZ 18-as zeppelin a szolgálatba helyezés lladt előtt, 1913 októberében kigyu

l Német tengeralattjáró-korlátozás Vilmos császár felfüggeszti a korlátlan tengeralattjáró-háborút, hogy távol tartsa az USA-t a háborútól. 1915. szeptember 18.

FRANCIAORSZÁG 1916. FEBRUÁR 21. – DECEMBER 18.

ANGLIA 1914. DECEMBER – 1918. AUGUSZTUS A német feltalálójáról, Ferdinand von Zeppelinről elnevezett zeppelin befedett, fémvázas, ballonszerű léghajó volt, amelyet a németek a háború során alkalmaztak. Először haditengerészeti felderítésre használták, de hírhedtté az Anglia elleni stratégiai bombatámadások tették. A „gyermekgyilkosnak” nevezett léghajók 51 bombázást hajtottak végre, megölve 557 embert, és megsebesítve további 1358-at, akiknek a többsége civil volt. Az összesen 1,5 millió font kárt okozó zeppelintámadások végül akkor maradtak abba, amikor először bevetették a repülőgépeket, amelyek viszonylag könnyen le tudták őket lőni.

l A második ypres-i csata Németország először vet be tömegesen – a hágai egyezmények által tiltott – mérges gázt, amely ezrek életét követeli. A németeket meglepte az új fegyver hatékonysága, ezért nem használták ki maradéktalanul a helyzetet. 1915. április 21. – május 25.

A verduni csata

A zeppelintámadások

l A Lusitania elsüllyesztése A 139 amerikai utast szállító RMS Lusitania hajót egy U-Boot süllyesztette el (összesen 1201 utas és tengerész vesztette életét), az USA azonnal dühödten tiltakozott. 1915. május 7.

1915

1914 l Németország hadat üzen Oroszországnak Németország támogatást ajánl a Monarchiának, a Szerbiával szövetséges Oroszország mozgósít. Válaszul a németek hadat üzennek az oroszoknak. 1914. augusztus 1.

Brit propagandaplakát az I. világháborúból

A háború lövészárkaiban uralkodtak nyomorúságos állapotok

A növekvő német fenyegetésre adott válaszként a franciák megpróbáltak a svájci határtól a francia Verdunig tartó áthatolhatatlan, földbe ásott erődvonalat kiépíteni. A verduni csata Franciaország kivéreztetését célzó német hadjárat volt. A németek sikeresen elfoglalták a francia erődöket, de hamar elvonta figyelmüket a brit támadás a Somme-nál és az orosz offenzíva keleten, így a franciák vissza tudták foglalni az erődöket. Kilenc hónap alatt mindkét oldal hatalmas emberveszteségeket szenvedett, és egyik sem szerzett valódi stratégiai előnyt.

Az I. világháború története

A SOMME-I CSATA

A gallipoli hadjárat GELIBOLU SZANDZSÁK 1915. ÁPRILIS 25. – 1916. JANUÁR 9 Az oroszok segélykérése után a britek expedíciót indítottak a Gallipoli-félsziget bevételére, remélve, hogy így kiüthetik Törökországot a háborúból. A hadjárat fiaskó volt, mivel az erődített hegygerincekről a törökök visszaverték a szövetségeseket, mindkét oldalon óriási – 252 000 fő szövetséges és 218 000 oszmán – emberveszteséggel. Hónapok küzdelme után, amelyben egyik fél sem jutott előbbre, a brit erők visszavonultak. A katasztrofális hadjárat csúnya foltot ejtett Winston Churchill és Lord Kitchener tábornagy reputációján.

Az elhagyott HMS Irresistible 1915. március 8-án

l A jütlandi csata Noha a britek komoly veszteségeket szenvednek, ez a csata nagyrészt kiiktatja a német hadiflottát a háború hátralévő részében. 1916. május 31.

A HMS Birmingham elsüllyed Jütlandnál

1916

FRANCIAORSZÁG 1916. JÚLIUS 1. – NOVEMBER 18.

Ez a britek és franciák öt hónapos, a Somme folyó mindkét partján, Észak-Franciaországban vívott harca volt a Német Császárság ellen. Eredetileg felőrlő jellegű csatának szánták, a németek verduni offenzívája miatt a tervezett támadás megindításának időpontját előre kellett hozni. Noha a létszámot illetően a szövetségesek sokkal jobban álltak, nem sikerült lerombolniuk a német szögesdrót akadályokat és betonbunkereket, mivel a senki földjét kráterek szaggatta sártengerré változtatták. Amíg a gyalogság lassan, küszködve előrenyomult, a németek felállították géppuskáikat, és könnyedén leszedték őket. A somme-i a történelem egyik legvéresebb csatája, amely 420 000 brit, 200 000 francia és 500 000 német katona életét követelte. Az antant mindössze 12 kilométernyi mélységben nyert területet. Sir Douglas Haignek a harcokban hozott döntései ma is komoly vita tárgyát képezik.

l Az USA hadba lép l A cambrai-i csata A német tengeralattjáHarckocsikat is rók több amerikai alkalmazva a brit hajót elsüllyesztüzérség legyűri tenek, válaa német Hindenszul az USA burg-vonalat. Ez a A cambrai -i csatlakozik fajta taktika fontos csata a németek szerepet játszik majd elleni harc1918-ban is. hoz. 1917. november 20. – kmányolt Zsá 1917. december 7. k a norvégiai ooto U-B április 6. Trondheimben

l II. Vilmos császár lemond A német forradalom hírére Vilmos császár, a német birodalom uralkodója és Poroszország királya lemond. 1918. november 9.

1918

1917

l Fontos távirat Woodrow Wilson amerikai elnök a brit titkosszolgálattól megkapja a Zimmermann-táviratot, amely arra biztatja Mexikót, hogy USA-területekért cserébe álljon Németország mellé. Wilson végül megkapta 1917. február 25. a Nobel-békedíjat

l A Hindenburg-vonal összeomlása Ötvenhat órányi bombázás után a szövetséges erők áttörik a Hindenburg-vonalat, a németek utolsó védelmi erősségét a nyugati fronton. 1918. szeptember 29.

l A passchendaele-i csata Lloyd George brit miniszterelnök akarata ellenére Haig offenzívát indít, hogy előrehatoljon a belga tengerpartig. Mindkét oldal veszteségei igen súlyosak. 1917. július 31. – 1917. november 6.

A passchendaele- i mészárlás

l A breszt-litovszki szerződés Az oroszok fegyverszünetet kötnek Németországgal, ezzel kilépnek a háborúból. A feltételek kemények, Oroszországnak le kell mondania Lengyelországról és Ukrajnáról. 1917. december 5.

l Törökország békét akar Mivel a törökök végül fegyverszünetet kérnek, a mudroszi fegyverletétellel a közel-keleti hadszíntéren véget ér a viszálykodás. 1918. október 30.

Lloyd George lesz a miniszterelnök

Megalakult a RAF

A compiègne-i fegyverszünet

Lloyd George kritizálta Asquith miniszterelnököt a háború ismételt katonai kudarcai miatt, majd a konzervatív és munkáspárti vezetők támogatásával ő lett a háborús idők liberális miniszterelnöke. Szűk kabinetje mindennap ülésezett, ezzel is növelve a háborús cselekvés tempóját. Lloyd George egyáltalán nem bízott a BEF főparancsnokában, Douglas Haigben, akit azzal vádolt, hogy szükségtelenül áldoz fel életeket. Helyeselte a francia Ferdinand Foch marsall kinevezését a szövetséges erők főparancsnokává, remélte, ez majd korlátozza Haig hatalmát. Ma úgy tekintik, Lloyd George eltökéltsége, hogy egységessé David Lloyd George a háború alatt lett tegyék a szövetségesek katonai irányítását, brit miniszterelnök nagyban hozzájárult a győzelmükhöz.

A Királyi Repülő Hadtestből és a Királyi Tengerészeti Repülő Szolgálatból megalakult Royal Air Force (RAF) egyesítette a két szervezet erősségeit. A Királyi Légierő részt vett a nyugati front főbb offenzíváiban. A RAF ma a világ legrégebbi önálló légiereje, a II. világháború katonai műveleteiben szerepe alapvető volt, és a modern időkben is az.

Végre véget vetett a harcnak Nyugat-Európában: ez az egyezmény zárta le az I. világháborút. A ma a fegyverszünet napjaként ünnepelt fegyvernyugvás a 11. hónap 11. napjának 11. órájában lépett életbe. A fegyverszünet feltételeit jórészt Ferdinand Foch marsall állította össze, és szerepelt benne a német csapatok visszavonása, valamint a hadifogolycsere is.

NAGY-BRITANNIA 1916. DECEMBER 7.

NAGY-BRITANNIA 1918. ÁPRILIS 1.

II. Vilmos császár

1919 l A versailles-i békeszerződés aláírása Ferdinánd főherceg meggyilkolása után öt évvel aláírják a szövetségesek és Németország közötti versailles-i békeszerződést. 1919. június 28.

FRANCIAORSZÁG 1918. NOVEMBER 11.

Foch (jobbról a 2.) és a többiek Compiègne -nél

A gyökerek

Ismerje meg a Nagy Háború előtt meghozott döntéseket, bekövetkezett eseményeket és megszakított kapcsolatokat! 12 Fegyverkezési verseny

Veszélyes korszak kezdődött Európa számára

16 Mi okozta a Nagy Háborút

Húsz sarkalatos és meghatározó momentum, amely a háborúhoz vezetett

24 Ferenc Ferdinánd meggyilkolása

Miért volt annyira jelentős és messze ható ez a merénylet?

A gyökerek

Fegyverkezési verseny a háború előtt Az 1902-es angol–japán szerződés után Nagy-Britannia „fényes elszigeteltsége” véget ért – veszélyes és sokpólusú korszak kezdődött. A HMS Dreadnought megjelenése kihívás volt, amelyre Németország erősebb páncélzatú flottával válaszolt

A HMS Indomitable az Invincible osztályú csatacirkálók közé tartozott, jelentős tűzerővel ellátva

INVINCIBLE OSZTÁLYÚ CSATACIRKÁLÓ

A fegyverkezési verseny fokozódott, és a Királyi Haditengerészet szolgálatba állította a forradalmi „csatacirkálót”. Szolgálatba állítás: 1908 Ország: Brit Birodalom

1908-ban a Német Császárság elfogadta a haditengerészeti törvény második módosítását, a kibővített Nyílt-tengeri Flotta tervet. Válaszul John „Jackie” Fisher javított a HMS Dreadnoughton, és újabb innovációval gazdagította a britek arzenálját. A csatacirkáló gyors és halálos volt: gyors, mint a páncélos cirkálók, és komolyan felfegyverzett, mint a csatahajók.

NASSAU OSZTÁLYÚ CSATAHAJÓ A német Nyílt-tengeri Flotta vízre bocsátja első dreadnoughtjait. Szolgálatba állítás: 1910 Ország: Német Császárság A négy Nassau osztályú csatahajó volt Németország első visszavágása a HMS Dreadnoughtra. Lassúbbak voltak, a viharos tengeren bukdácsoltak, kisebb, 28 cm-es lövegekkel voltak felszerelve, de a toronyelrendezés egyezett a Dreadnoughtéval: nyolc ágyú volt az előre, illetve hátra tüzeléshez, hatot pedig a hajók oldalán helyeztek el.

RICHARD BURDON HALDANE A németek fegyverkezési válasza miatt aggódó brit hadügyminiszter válságtárgyalásra Németországba utazott. Aktív évek: 1905–1912 Ország: Brit Birodalom Richard Burdon Haldane rendszeresen találkozott Vilmos császárral, hogy megpróbáljon egyezséget kötni. A békítő megbeszélések 1912-ben futottak zátonyra, amikor a nézeteltérések csillapítására Haldane Németországba utazott. Küldetése négy napig tartott, és kudarccal végződött, mert Németország bejelentette flottája további bővítését. Szerencsére Haldane tulajdonképpen teljesen felkészült egy európai háborúra, hivatali ideje alatt széles körű reformokat hajtott végre a brit hadseregben. Jobbra: Haldane küzdött, hogy visszaszorítsa Németország birodalmi törekvéseit, és biztosította, hogy a brit erők harcra készek legyenek

ALFRED VON TIRPITZ

Agresszív és ambiciózus miniszter, aki átformálta a német tengeri jelenlétet. Aktív évek: 1897–1916 Ország: Német Császárság Ha Tirpitz nem száll síkra az 1898 és 1912 között hozott öt tengerészeti törvényért, az angol–német tengeri fegyverkezési verseny egész másképp alakult volna. Egy drasztikusan kibővített német flottát célzó ambíciója a brit dominanciát üldözőbe vevő jelentős reformhoz vezetett. Tirpitz radikális fejlesztések vezetője volt, és rávilágított, hogy Nagy-Britannia az ellenség.

Tirpitz reformja hatékonyan kényszerítette bele a briteket a haditengerészeti fejlesztés új korszakába

Fegyverkezési verseny

5tény

A hadihajók uralhatták ugyan a tengereket, ám a felszín alatt egészen új veszély, a tengeralattjáró-hadviselés megjelenése rejtőzött

AZ ANGOL–NÉMET FLOTTAPÁRBAJRÓL A nagy „Dreadnoughtátverés”

1910-ben Horace de Vere, a nagy tréfamester rávette a Királyi Haditengerészetet, engedje, hogy „abesszin királyi méltóságok” megszemléljék a HMS Dreadnoughtot. A „méltóságok” öt álruhás irodalmár volt.

Legázolt U–29

HMS QUEEN ELIZABETH: A SZUPERDREADNOUGHT Olajjal üzemeltetett hajóóriás, a világ első „gyors csatahajója”. Szolgálatba állítás: 1914 Ország: Brit Birodalom

A „gyors csatahajót” – a csatacirkálóhoz hasonlóan – a dreadnoughtok növekvő erejére és gyorsaságára adott válaszként fejlesztették ki. Az első gyors csatahajó, a Queen Elizabeth középvonalában nyolc 311 mmes ágyút helyeztek el. Négy lövegtornya volt, az ötödik helyére az olajmeghajtású turbinák kerültek.

U–31 TENGERALATTJÁRÓ A láthatatlan, víz alatti dreadnoughtvadász. Szolgálatba állítás: 1914 Ország: Német Császárság A rendes évi brit flottagyakorlat során az ellenség behatolását szimbolizáló két brit búvárhajó három csatahajót is megtorpedózott. Bár Nagy-Britannia csatahajók és -cirkálók terén előnyt élvezett, 1914-ben Németország kibocsátotta első dízelmeghajtású tengeralattjáróját, az U–31est, amelynek hatótávolsága 12 553 km volt. A fegyverkezési verseny újabb fordulata félelmet plántálhatott a Királyi Haditengerészet tábornokainak szívébe.

„A fegyverkezési verseny újabb fordulata félelmet plántálhatott a Királyi Haditengerészet tábornokainak szívébe” A KÖNIG OSZTÁLY

Középvonali, lépcsőzetes toronyelrendezés a németeknél is. Szolgálatba állítás: 1914 Ország: Német Császárság Mind a négy König osztályú csatahajó tíz darab 305 mm-es ágyúját – a tüzelési sáv megnövelésére – a középvonal mentén helyezték el, az

öt lövegtornyot pedig az új superfiring elrendezésben állították fel. Ha harc közben találatot kapott, az SMS Königet már ellátták a német hajók új védekezési képességével: el tudta árasztani vízzáró kamráit, s a visszavonulásig képes volt szállítani is a sok tonna vizet. Lent: A brit és a német flotta is annyira becses volt a maga országa számára, hogy az admirálisok aggódtak, nehogy bármilyen károsodás érje őket

1915 márciusában Pentland Firthnél a HMS Dreadnought legázolással elsüllyesztette a német U–29-es tengeralattjárót. Ez az egyetlen eset, amikor egy csatahajó képes volt a víz mélyére küldeni egy búvárhajót.

HMS Agincourt, a háború legjobban felfegyverzett dreadnoughtja A hét tornyában 14 nehézágyúval felszerelt, 30 250 tonna vízkiszorítású HMS Agincourt volt a méretéhez képest legkomolyabban felfegyverzett dreadnought az I. világháborúban.

A csatacirkáló végzetes hiányossága?

Amikor a jütlandi csatában az Invincible egyik lövegtornya tüzet fogott, a gondatlanul megtervezett lőszertárolás miatt a kordit és a hajó a lángok martaléka lett. Rajta kívül még két csatacirkáló semmisült meg ily módon.

Az utolsó dreadnought

Az 1912-ben vízre bocsátott USS Texas szolgált Normandiánál, Ivo Dzsimánál és Okinavánál. Ez az egyetlen megmaradt dreadnought, ma úszó múzeum a texasi Houstonban.

A BL 381 mm-es Mk I hajóágyút kifejezetten a HMS Queen Elizabethre tervezték

A gyökerek

Tengerészeti technika A gőzturbina-meghajtású, nagy tűzerejű HMS Dreadnought és utódai a 20. században megváltoztatták a csatahajó fogalmát.

BL 305 mm-es Mark X ágyúk 1904-ben az óceánokon nőtt a feszültség, és Sir John „Jackie” Fisher, a flotta előrelátó főparancsnoka megrendelt egy újfajta csatahajót. A 305 mm-es messze hordó ágyúkkal felszerelt, gőzturbinákkal hajtott, páncélzattal és belső válaszfalakkal védett dreadnoughtok új és ütőképes szerkezetek együttesét alkották.

Hatékony fegyverzet nélkül egy hadihajó könnyű célpont volt, így mindkét tengeri hatalom gyors ütemben nagyobb és pusztítóbb hatású ágyúkat készített

SZÁRMAZÁS: NAGY-BRITANNIA

A Dreadnought fő fegyverzetét a tíz 305 mm-es ágyú adta, melyek robbanólövedékeinek hatótávja 22,9 km volt. Ezek öt, elektromosan forgatott lövegtoronyban álltak: egy torony volt a középvonal elején, egy hátul, egy középen, kettő pedig a páncélozott fedélzet két oldalán.

Fegyverkezési verseny KRUPP CEMENTÁLT ACÉLPÁNCÉLZAT

Az SMS Kaiser egy képeslapon. A hajót 1919-ben, a német flotta tömeges elsüllyesztésekor érte utol a végzete

SZÁRMAZÁS: NÉMETORSZÁG

A német Kaiser osztályú dreadnoughtok fémötvözettel cementált acélpáncélozást használtak, hogy a hosszú ütközetek alatt minimálisra csökkentsék a törések esélyét. Fedélzeti páncélzatuk majdnem 10 cm vastag volt a kritikus zónákban. A hajó vízvonalát duplán védték: egy 36 cm-es páncélövvel, valamint belső torpedóválaszfallal.

„Fedélzeti páncélzatuk majdnem 10 cm vastag volt”

Parsons-féle reakciós gőzturbina

A HMS Queen Elizabeth két átépítés után a II. világháborúban szolgált tovább

SZÁRMAZÁS: NAGY-BRITANNIA

A Charles Parsons által 1884-ben feltalált gőzturbina lehetővé tette a hoszszú távú, nagy sebességű hajózást. A Dreadnoughton két pár Parsons-turbina volt, amelyeket 18 darab Babcock & Wilcox fűtőcsöves kazán táplált. Mindegyik turbina két tengelyt hajtott meg, tengelyenként három hajócsavarral. A Dreadnought csúcssebessége 21 csomó (39 km/h) volt.

OLAJKAZÁNOK SZÁRMAZÁS: NAGY-BRITANNIA

A Dreadnought szénfűtésű kazánjai vastag, árulkodó füstcsíkot hagytak maguk után. Az 1913-ban vízre bocsátott Queen Elizabeth osztályú „szuperdreadnoughtok” már olajtüzelésűek voltak. Az olaj több energiát ad a szénnél, nincs szükség kazánfűtőkre, kevesebb füstöt termel. Winston Churchill haditengerészeti miniszter garantálta a flotta ellátását ilyen típusú dreadnoughtokkal, mert sokkal hatékonyabbak voltak a korábbi változatoknál.

Lépcsőzetes elrendezésű lövegtornyok SZÁRMAZÁS: EGYESÜLT ÁLLAMOK

Az 1910-ben szolgálatba állított USS South Carolina egyik lövegtornyát a másik fölé és kissé mögötte helyezték el. A tűzerőt ez az egymás fölötti és mögötti elrendezés kisebb területre vonta össze, amely így kisebb célpontot nyújtott, de azért a tervezők tartottak attól, hogy az egyik torony tüzelésekor keletkező lökéshullámok megrongálhatják a másik tornyot. Az innováció meglepetésként érte Németországot és Nagy-Britanniát, de átvették és használták az Orion, illetve Kaiser osztályú hajóikon. A lövegtornyok lépcsőzetes elrendezése amerikai találmány volt, amelyet tovább tökéletesítettek a német és brit hajótervezők

A Parsons-turbina forradalmasította a tengeri hadviselést, általa még a legnagyobb hajók is olcsó és bőséges elektromos energiához jutottak

„A nagy hatósugarú, 305 mm-es ágyúkkal felszerelt, gőzturbinákkal hajtott, belső válaszfalakkal védett dreadnoughtok új és ütőképes szerkezetek együttesét alkották” 15

A gyökerek

1914. június 28.

G A N A A T Z O K MI O

ly e m a , m tu n e m o m ó z o r tá a h g Húsz me t Ferenc ot it ny t ze tü ip nc ri P lo ri av G or A mik trón k rá zt os az ak cs m ne , re eg rc he Ferdinánd fő ítélt a lr lá ha m ne ha , eg m te öl t sá yo váromán erénylet m a a H . rt be em ó li il m nc le ki t in több m ez volt… m ne ok az t, ye üg ür az is te et nt jele

Mi okozta a Nagy Háborút?

? T Ú R O B Á AGY H

tt te e z e v z o h ú r o b á h g á il v mely az I.

A gyökerek 1864. február 1.

ETET SZÍT EDWARD HERCEohGanGYásaŰLutÖL án a brit Dánia porosz ler kü lpolitika meg vá ltozik. a ma Az etnikailag kevert – Dániát tó – lasz elvá l gtó szá etor Ném ismert ek ség ceg her Schleswig és Holstein ifjú az a kolt sok ása glal lehengerlő elfo dő VII. leen a – et ceg her ard Edw brit ány Edward királyt –, aki csak néh dra xan Ale ze öss t dot aso ház hónapja an a pár dán hercegnővel. A konfliktusb t, dacolva nyíltan támogatta a dánoka t Viktória ará etb ném bb inká re az egy királynővel. a mellett Anyjával való fagyos viszony schlesodik más a ás, sap zec öss az ez ta ki VII. wig-holsteini háború alakítot rdan szilá Egy t. kájá oliti külp Edward öz körh s franciabarát és németellene -ben 1910 ő az l jóva ly csatlakozott, ame maradt fenn is n utá la halá ett tkez beköve hatására a kormányzatban. VII. Edward a ták izál ern mod és lták megreformá nsúlyozzák elle y hog et, szet geré iten had és a növekvő német hadiflottát, lönülése elkü odó ózk tart nia itan Nagy-Br Oroszés al is elillant a Franciaországg a en iekb őbb kés a – tt országgal kötö szer– ntő jele ot ant ant mi atal háromh azután ződések érdekében, amelyek lyságot Kirá lt esü Egy az ák belerántott ba. orú háb a at dalm biro a és

Dánia

Francia katonák a francia–porosz háborúban



Németország

1870. július 19.

Egyesített Németország – Franciaország kárára Otto von Bismarck hitte, hogy „a francia–porosz háborúnak még a német egység létrejötte előtt kell végbemennie”, így Franciaországot támadásba hajszolta. A francia vereség III. Napóleon második császárságának végét Németország jelentette – az uralkodó fogságba esett, hadserege maradékával együtt –, a poroszok pedig egészen addig hatalmas francia területeket tartottak megszállva, amíg meg nem kezdődött Franciaország a háborús jóvátétel fizetése. Ez a megaláztatás, valamint az értékes és erősen iparosodott Elzász-Lotaringia régió annektálása óriási nemzeti tragédia lett. Ez is ott volt a franciák szívében, amikor belevetették magukat az I. világháborúba, mivel fordult a külügyek állása, Németországgal új konfliktus készülődött, és a közvélemény az elvesztett tartományok visszavételét követelte. A francia–porosz háború következményeképpen megszűnt az Északnémet Szövetség, és helyére az egységes Német Császárság lépett, amelyet I. Vilmos császár és Von Bismarck kancellár irányított, Párizsban pedig létrejött a francia harmadik köztársaság. 



Edward herceg és felesége, Alexandra 1896-ban

1867. február 8.

AZ ÖREG BIRODALOM ÖSSZEOMLIK

Dualista monarchia lép az osztrák birodalom helyébe. A német ajkú államok hagyományos iránymutatója, Ausztria – ahol 1278 óta a Habsburg-család uralkodott – és a növekvő erejű Poroszország – amely Otto von Bismarck miniszterelnök és I. Vilmos király uralma alatt állt – közötti viszály hozzájárult, hogy a két hatalom fokozódó rivalizálása nyílt háborúként tört felszínre. A meggyengült osztrák birodalom, benne az elszakadásra kész Magyarországgal, felbomlott, és nehézkes dualista állammá, az Osztrák–Magyar Monarchiává alakult. Ebben mindkét államot függetlenül és együtt is közös miniszterek szövevényes rendszerével kormányozták.

Ausztria belső instabilitásának ez a megoldása egész sor új repedést hozott létre a hatalmas építményben. Ilyen volt Magyarország elnyomó politikája a nem magyar alattvalókkal szemben, akik könnyű prédái lettek a szerbek és oroszok pénzelte agitációnak, amely oly mérgezőnek bizonyult 1914-ben, Ausztria Bosznia elleni háborújában. Ausztria régi érdekeltségei – a sok kis német hercegség – már a poroszok uralta Északnémet Szövetség zászlaja alá tartoztak, ezért Ausztria–Magyarországnak a Balkánra és a csökkenő oszmán befolyásra kellett figyelnie, ha terjeszkedni akart.

A porosz és az osztrák lovasság egymással küzd a königgrätzi csatában, amely elsöprő porosz győzelemmel végződött

Mi okozta a Nagy Háborút? 1898. július 10.

Nagy-Britannia és Franciaország felméri egymást

1890. március 20.

BISMARCK KÉNYTELEN LEMONDANI A német külpolitika a császár kezében harciassá válik.

Szerepe a német birodalom létrejöttében és a kiújult gyűlölködés Franciaországgal ugyan harcias hírnevet biztosított Otto von Bismarcknak, de a „Vaskancellár” a stabilizáló erőt jelentette Közép-Európában. Visszatartotta Németországot az olyan gyarmatokért való hajszától, amelyek miatt közvetlen versenybe került volna más nagyhatalmakkal. 1876-ban kijelentette: egy balkáni háború nem ér annyit, mint „egyetlen pomerániai muskétás egészséges csontjai”. Aláírta Oroszországgal a viszontbiztosítási szerződést is, amely korlátozta a felek részvételét az egymás elleni összetűzésekben. II. Vilmos az apját, III. Frigyes császárt követte a trónon, ám mivel egészen mások voltak a prioritásai, folyton veszekedtek, és az udvar mérgező légköre végül 1890-ben lemondásra kényszerítette Bismarckot. Utódja, Leo von Caprivi sokkal inkább egyetértett Vilmos elképzeléseivel. Oroszországot végzetesen Franciaország felé taszítva hagyta, hogy a viszontbiztosítási szerződés érvényét veszítse a soha szárba nem szökkenő brit barátság kedvéért. 1914-re Otto von Bismarck Németország elszigetelőnémet kancellár dött Európában. abban az évben, amikor távozott hivatalából

Az afrikai pozícióharcból akkor lett krízis, amikor afrikai gyarmataik összekötéséhez a franciák és a britek is meg akarták szerezni a Nílus feletti ellenőrzést. Franciaország különösen Egyiptom 1882-es brit megszállása miatt érezte magát fenyegetve, és hamarosan kisebb sereget küldött Fashodába (ma Kodok város Dél-Szudánban), ahol a két hatalom érdekszférái találkoztak. Vakmerő, 14 hónapos, Afrikát átszelő menetelés után – bár utánpótlásuk útközben visszafordult – a francia sereg 1898. július 10-én elfoglalta Fashodát. Megérkezett az elszigetelt erődhöz egy naszádokból álló brit flottilla is, élén a gyarmatosítás kirakatemberével, Horatio Herbert Kitchenerrel. Udvariasan ugyan, de mindkét fél ragaszkodott hozzá, hogy joga van ott tartózkodni, majd gálánsan megegyeztek, hogy az erődre egymás mellé tűzik ki a brit, francia és egyiptomi zászlót. Ezalatt otthon mindkét parlamentet a háborús

lehetőségek tárgyalása foglalta le. A franciák csak akkor visszakoztak, amikor kitűnt, a győzelem a tengeri hatalomtól függ, s a könnyű, gyors francia flotta ki lenne szolgáltatva az erősebb brit hajóhad kényének-kedvének. Így a két hatalom megállapodott a hivatalos határvonalakról. A brit–francia kapcsolatok fashodai A francia Marchand incidens utáni kapitány Fashodánál normalizálódása és 1898-ban az érdekszférahatárok egyértelmű megállapítása olyannyira enyhítette a felekre nehezedő állandó nyomást, hogy évszázadok többé-kevésbé rendszeres vérontása után egy új szövetség felé vezető útra léptek.

1895. december. 29.

Németországot fenyegetik Dél-Afrikában A mai Dél-Afrika területe körül rivalizáló brit és német érdekeltségek évtizedeken át biztos gyújtópontot jelentettek. A brit gyarmat, Fokföld támadása sikertelen volt a független Transvaal Köztársaság ellen, végül ez vezetett a második búr háborúhoz, amelyet Nagy-Britannia ugyan nem szentesített, de anyaországként erősen támogatott. II. Vilmos császár gratuláló levelet küldött Paul Kruger transvaali elnöknek, lépését a német sajtó ünnepelte, a britek dühét viszont kiváltotta. Németország finom modorú londoni nagykövetét sokkolta, amikor a külügyminisztérium tisztviselője, a rámenős Sir Francis Bertie közölte vele, a német flotta eltörlése a föld színéről „gyerekjáték lesz az angol hajóhad számára”. Mivel nagyon is tisztában volt a németek korlátaival, politikai elszigeteltségével és Nagy-Britannia túlzott reakciójával, II. Vilmos döntött a Német Császári Haditengerészet erejének növeléséről, és arról, hogy Nagy-Britannia többé nem potenciális szövetségesként, hanem potenciális fenyegetésként kezelendő.

A Transvaal Köztársaság elnöke, Paul Kruger 1898-ban

1894. január 4.

A FRANCIA ÉS AZ OROSZ ERŐ EGYESÍTÉSE Franciaország és Oroszország katonai szövetséget köt.

Nehéz elképzelni egy kevésbé valószínűtlen románcot: a demokratikus, köztársasági Franciaország és az ódon, autokratikus cári Oroszország bókol egymásnak, bár ezt közfelháborodás övezi mindkét országban. Franciaország úgy érezte, hogy (az ekkor még egymással kacérkodó) Nagy-Britannia és Németország körbezárja, miközben Oroszország szintén fenyegetve érezte magát: Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten a Brit Birodalom, Európában pedig a német szövetséges Ausztria– Magyarország által.

Míg a régi szerződések olyan kormányok közötti egyezmények voltak, amelyek azt akarták megakadályozni, hogy a felek egymás ügyeibe avatkozzanak, ez a megállapodás elsősorban katonai volt: válaszlépéseket garantált arra az esetre, ha valamelyik felet megtámadják. Vitathatatlan, hogy a francia–orosz szövetség volt az első a későbbiek sorában, amely úgy kötötte össze Európa katonai nagyhatalmait, mint kötél a hegymászókat: ha csak egy is lezuhan, magával rántja a többit.

A párizsi II. Miklós sugárút, amely a francia–orosz szövetség tiszteletére kapta a nevét

A gyökerek 1903. június 11.

A FEKETE KÉZ LECSAP

Titkos társaság kezére került a szerb király, vége az osztrák–szerb barátságnak . Egész Európát megrázta a botrány, amikor az igen népszerűtlen, németbarát Obrenović Sándor szerb királyt és feleségét egy katonatisztekből álló titkos társaság – amelynek tagjai betörtek a palotába, és kirángatták rejtekhelyéről a felséges párt – meggyilkolta. A tettet elkövető radikális nacionalista titkos szervezet lett a Fekete Kéz, amelynek célja (akár tetszett ez a bosnyákoknak, macedónoknak, horvátoknak, akár nem) a „szerb” területek viszszafoglalása volt az Osztrák–Magyar Monarchiától és az Oszmán Birodalomtól. A Fekete Kéz olyan mélyen beférkőzött az erős szerb tisztikarba, hogy az új kormány minden, a szervezethez tartozók letartóztatására vonatkozó külföldi diplomáciai nyomást elutasított. Attól féltek ugyanis, hogy az uralkodó után a kormánytagokat fogják brutálisan meggyilkolni. Az egyik fő összees-

Francia illusztráció a májusi államcsínyként ismert tettről

küvő, Dragutin „Ápisz” Dimitrijević volt a Fekete Kéz vezetője és egyben a szerb katonai hírszerzés feje – hatékony párosítás, amely lehetővé tette, hogy megszervezze a Ferenc József császár elleni 1911-es sikertelen merényletet, majd három évvel később a sokkalta sikeresebb hírhedt támadást Ferenc Ferdinánd ellen.

1906. október 6. 1905. március 31.

Ausztria bekebelezi Boszniát

A CSÁSZÁR ELLÁTOGAT TANGERBE

Az osztrák–magyar csapatok már 1878 óta jelen voltak Bosznia-Hercegovina oszmán tartományban, gyakorlatilag uralták, névlegesen nem. Alekszandr Izvolszkij orosz és Alois Aehrenthal osztrák–magyar külügyminiszter egy sor levélben és egy hatórás titkos találkozón megegyezett az 1878-as szerződés revíziójáról, teljes fennhatóságot biztosítva az Osztrák–Magyar Monarchiának Bosznia felett. Amikor az osztrákok bejelentették az annexiót, Izvolszkij épp annyira felháborodott, mint Európa többi politikai megmondóembere (bár korántsem annyira, mint Szerbia). Oroszország csak akkor hátrált meg és vette rá Szerbiát az annexió elfogadására, amikor Bécs azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hozza a titkos feljegyzéseket, amelyek bizonyítják Izvolszkij kétkulacsosságát. Ez az ügy kiváltotta a szerb nacionalizmus felé való elmozdulást és a közvélemény felháborodását, amely addig Macedóniával és Koszovóval volt elfoglalva. Olaszországnak – Ausztria–Magyarországgal és Németországgal együtt a hármas szövetség tagja – viszont már régebben megígérték, területet kap a horvát tengerparton, ha Ausztria okkupálja Boszniát. A sértett olasz kormány erre a hitszegésre hivatkozott, amikor 1915-ben az antant oldalán lépett be az I. világháborúba.

Németország sikertelenül próbál éket verni a britek és a franciák közé.

Próbára téve a Franciaország és Nagy-Britannia közötti entente cordiale-t (szívélyes egyetértés, nagyon jó kapcsolat) – 1904. április 8-án írták alá, s véget vetett a gyarmatosító versengésnek Afrikában és Ázsiában –, II. Vilmos Tangerbe utazott, ahol a marokkói függetlenséget támogató beszédet mondott – Franciaország nagy bosszúságára, amely épp védnöksége alá igyekezett vonni Marokkót. A császár úgy remélte, az ezt követő konferenciát a helyzet megoldására használhatja, ha nagylelkűen garantálja a korlátozott felügyeletet Franciaországnak, amely ezzel majd közelebb kerül Németországhoz, Nagy-Britannia pedig elszigetelődik. Meglepetésére azonban a brit külügyminiszter, Sir Edward Grey a lehető leghatározottabban támogatta a franciákat, és végül ismét Németország izolálódott. A tangeri válság utat nyitott az 1911-es agadiri válsághoz. Utóbbinak nagyobb volt ugyan a tétje – német hadihajó a marokkói partoknál, francia és spanyol csapatok felvonulása a marokkói utcákon –, ám a német célok ugyanazok maradtak, és ugyanaz lett az eredmény is: nőtt a francia– brit katonai függőség, a franciák ragaszkodtak MarokkóEgy 1905-ös hoz, és Németország politiPunch-karikatúra II. Vilmost Marokkó kailag bekerítetté vált.

hamis barátjaként mutatja be

Francia rajz, amely Ferenc József osztrák császárt ábrázolja, amint Boszniát elszakítja Törökországtól Ausztria



Bosznia



Törökország



1905. szeptember 5.

Japán megfékezi az orosz kolonializmust A cári Oroszország ázsiai gyarmatosító ambíciói meghaladták a képességeit, a japánok pedig 1904. február 8-án pusztító éjszakai támadást indítottak a Port Arthurban (ma Lüshunkou) horgonyzó orosz hajóhad ellen. Ez a csapás, az 1905-ös forradalommal együtt, nemcsak a szakadék szélére sodorta a cári arisztokráciát, hanem arra kényszerítette Oroszországot, hogy ha befolyását növelni akarja, nyugatra tekintsen. A cári udvarban megerősödtek az orosz fennhatóságot a szláv és az ortodox keresztény nemzetiségekre kiterjeszteni kívánó csoportok, a külpolitika egyre inkább Bulgáriára és különösen Szerbiára koncentrált. A török szorosok (Boszporusz, Dardanellák) feletti ellenőrzés megszerzésének vágya is megnőtt, mivel így a feketetengeri orosz flotta kijuthatott volna a Földközi-tengerre.

A japán lovasság átkel a Jalu folyón az oroszok által megszállt Mandzsúriába

Mandzsúria



Japán



Mi okozta a Nagy Háborút? 1911. szeptember 29.

OLASZORSZÁG TOMBOLÓ HABZSOLÁSBA KEZD

1912. január 21.

Francia „igen” a nacionalizmusra

Lerohanja Líbiát, és kirobbantja az első Balkán-háborút. Nagy-Britannia és Franciaország ugyan már kikanyarította Egyiptomot és Marokkót az Oszmán Birodalom széléből, de amikor Olaszország hirtelen lerohanta Líbiát – a birodalom egyik központi tartományát –, az megdöbbentette a világot. Az olaszok technikai fölényükkel és légi felderítés alkalmazásával gyorsan bevették a fontos városokat, még mielőtt megakasztották volna őket az ellentámadások és a gerilla-hadviselés, miközben a Dodekanészosz – a legdélibb görög szigetcsoport – brutális lerohanása a tenger felől vérbe borította és védekezésre kényszerítette a törököket. Ez olyan láncreakciót indított be (a belgrádi orosz nagykövet biztatására) a Balkánon, amely végül az első Balkán-háborúba torkollott, ezenkívül Líbia okkupációja megmutatta, hogy az olasz külkapcsolatok eltávolodtak a hagyományos szövetségesektől. Anélkül, hogy konzultáltak volna hármas szövetségbeli partnereikkel, Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával (mindkettő az Oszmán Birodalom egyben tartását pártfogolta), az olaszok a hadjáratot illetően inkább FranciaországOlasz tüzérség a líbiai Tripoli gal és Nagy-Britanniával közelében 1911-ben egyeztettek előre.

Olaszország

Az 1911. júliusi agadiri válságot követő nacionalista hullámot kihasználva a megválasztott keményvonalas, németellenes miniszterelnök, Raymond Poincaré meghatározó szerepet töltött be a jobbra tolódásban. A következő évben államelnök lett, kezébe vette a külpolitika és a Legfelső Haditanács irányítását, és a francia–orosz katonai stratégia jobb összehangolása érdekében a veterán politikust, Théophile Delcassét nevezte ki oroszországi nagykövetnek, aki II. Vilmos szerint „a Németországra legveszélyesebb francia” volt. Mivel Poincaré és kormánya háborúra készült, ezt nyilvánvalóvá is tette. Közölte Alekszandr Izvolszkij orosz nagykövettel, hogy Franciaország támogat bármilyen, az első Balkán-háborúból adódó, Ausztria–Magyarországgal keletkező összetűzést. A francia parlament héjái úgy számoltak, egy balkáni háború nemcsak a legjobb garancia arra, hogy Oroszország minden erejét erre a területre koncentrálja, de Szerbia esetleges osztrák–magyar megszállása megroppantja a dualista monarchiát, így az antant akadályRaymond Poincaré, talanul küzdhet meg Franciaország elnöke Németországgal.



Líbia

1913–1920 között, s háromszoros miniszterelnök 1912– 1929 között

1912. február 12.

ELAKADNAK A TÁRGYALÁSOK Elutasították az angol– német hajóépítési plafont. A hajóépítési láz, amely a britek nemzeti önbecsülésének gerincét és a németek egyenlő pozíciójának kulcsát jelentette, kimerítette mindkét nagyhatalmat. Ezért Richard Haldane hadügyminiszter titkos látogatást tett Berlinben, hogy megpróbáljon gátat vetni a terjeszkedésnek. A nemzeti egók egyensúlya túlságosan törékeny volt. Németország brit semlegességi garanciát akart bármely jövőbeli konfliktus esetére, Nagy-Britannia viszont saját tengeri fölényét olyan dolognak tekintette, amit egyáltalán nem Németország ajándékozott neki nagylelkűen cserébe. Végül Haldane üres kézzel tért haza, a haditengerészeti fejlesztés folytatódott, és ami még fontosabb, Németország tovább lökte Nagy-Britanniát a franciákkal és az oroszokkal való szükségszerű katonai összefogás útján.

Tengeri fegyverkezési verseny Megépített csatahajó/év Németország

A HMS Dreadnought építése 1905-ben

Nagy-Britannia

1906

1907

1908

1909

1910

1911

A gyökerek

1912. szeptember 30.

1913. december 14.

OROSZORSZÁG MEGMUTATJA KATONAI EREJÉT

Konstantinápoly Németországtól vár segítséget

Amint megkezdődik az első Balkán-háború, Oroszország Ausztriát veszi célba. Az oszmánok birtokolta Líbia előző évi olasz megszállásának példáját követve a Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró alkotta Balkán-szövetség egyre gyorsabban igyekezett területet szerezni a törököktől, nagy pártfogójuk, Oroszország pedig egyértelművé tette hozzáállását. Ha Ausztria–Magyarország aggódott a határok várható átrendezése miatt, akkor az 50-60 000 orosz tartalékos hirtelen mozgósítása Lengyelország Monarchiával közös határa mentén még inkább aggaszthatta. Szakítva a burkolt egyezségszegés hagyományával, ez volt Oroszország első nagyobb támadó hadmozdulata riválisai ellen, s előrevetítette az 1914-es eseményeket, valamint Szerbia erős védelmét, amely aztán a világ nagy részét háborúba sodorta. Szergej Szazonov orosz külügyminiszter megjegyezte, ha összecsapásra kerül sor, Szergej Szazonov, orosz „valószínűleg számíthatunk Franciaország külügyminiszter 1910– 1916 között és Anglia tényleges támogatására”.

1913. október 18.

SZERBIA NEM TÁGÍT ALBÁNIÁTÓL A Balkán-szövetség sikere az első Balkán-háborúban feleslegesen nyugtalanította az Osztrák–Magyar Monarchiát. Aztán elkezdődött a második Balkán-háború, amelyben minden harcoló fél igyekezett a nyereségeit konszolidálni. Szerbia – az aggodalom fő oka – elsöprő győzelmeket aratott Macedóniában, majd bevonult Albániába és Koszovóba, ahol óriási területekre tett szert. Később mészárlásokról érkeztek beszámolók, sőt olyan rémhír is terjedt, hogy a prizreni (Koszovó) osztrák– magyar konzult erőszakkal elhurcolták és kiherélték. Bár Ausztria–Magyarország előbb azt állította, nem tud semmiféle okkupációról, majd kivonulásról hazudott, mindinkább meggyőződhetett róla, hogy Szerbiával nem lehet megegyezni, csak az erőből ért. 1913. október 18-án a Monarchia nyolc napot adott Szerbiának a vitatott területek kiürítésére, különben katonai akcióval kell szembenéznie. Oroszország azt tanácsolta Szerbiának, teljesítse az ultimátumot. Október 26-ra Albániában már nem voltak szerb csapatok. Az albán ultimátum sikere – és az orosz támogatás korlátainak világos kinyilvánítása – arra indította Bécset, hogy próbálja megismételni a mutatványt 1914-ben is, ám akkor az eredmény nagyon más lett.

Oroszországnak a török szorosok iránti vágya a Balkán-háborúk idején a második helyre szorult, de ezt a hosszú távú céljukat nem tévesztették szem elől. Komolyan aggasztotta őket az oszmán hadsereg alakulatainak kiképzésére és irányítására (a megalázó balkáni török vereségek után) 1913. december 14-én érkezett, Otto Liman von Sanders vezette német katonai misszió, nemkülönben az is, hogy a török haditengerészetnél ugyanilyen feladattal tevékenykedett egy brit admirális. Németország erősen törekedett rá, nehogy diplomáciai válság robbanjon ki (amiért a német közvélemény viszont neheztelt), Oroszországot azonban még a hevesen németellenes Delcassé sem támogatta, s ez hathatós figyelmeztetés volt, hogy szövetségük ellenére az antantnak igencsak mások a prioritásai. Most először gondolták úgy, hogy nemcsak Ausztria– Magyarország, de Németország is közvetlenül fenyegeti Oroszország céljait, és rájöttek, hogy a török szorosok feletti ellenőrzést kizárólag egy olyan nagyobb európai háború színfalai mögött tudják megszerezni, amelyben Franciaországot – és főként Nagy-Britanniát – kötelék fűzi Oroszországhoz.

Liman von Sanders oszmán vezérkari tisztjei körében 1914-ben

A második Balkán-háború megtanítja Ausztriát, mit ér a nyers erő. Szerb katonák Macedóniában a második Balkánháború idején

Mi okozta a Nagy Háborút?

1914. június 21.

1914. június 28.

SZERBIA HOMÁLYOS FIGYELMEZTETÉSE

Meggyilkolják Ferdinándot

A szerb miniszterelnök nem figyelmeztet a Ferenc Ferdinánd elleni tervre. 1914 júniusában Nikola Pašić szerb miniszterelnök táviratot küldött a bécsi szerb követségre, amelyben egy Ferenc Ferdinánd elleni összeesküvésről értesített. Belgrád bécsi embere, Jovan Jovanović 1914. június 21-én találkozott az osztrák–magyar pénzügyminiszterrel, és a lehető legködösebb formában utalt arra, hogy egy főhercegi látogatás akár tragédiával is végződhet. Pašić nem közvetlenül az osztrák–magyar külügyminiszterhez fordult a fenyegetés ügyében, hanem az ultranacionalista Jovanovićot (róla az a hír járta, hogy az annexió után gerillabandákat irányított Boszniában) választotta – akitől arra számíthatott, hogy nem döntéshozó személlyel és a lehető legkevésbé meggyőzően beszél majd –, s ez azt a benyomást kelti, hogy Pašić érezte, szólnia kell az ügyben, de nem feltétlenül Nikola Pašić szerb akarta, hogy meghallják. miniszterelnök 1919-ben

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd főherceget – az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójának, Ferenc József császárnak az unokaöccsét és örökösét – és feleségét, Zsófia hercegnőt több halálos pisztolylövés érte, amikor a pár csapatszemlére érkezett a bosnyák fővárosba, Szarajevóba. A ravaszt egy radikalizálódott boszniai szerb diák, Gavrilo Princip húzta meg, a szerb hadseregen belüli összeesküvők által felfegyverzett és támogatott Fekete Kéz titkos katonai társaság egyik orgyilkosa. A főherceg ugyan népszerűtlen volt, de halála megfelelő indokot szolgáltatott a Habsburgudvarnak arra, hogy megfékezze a harcias

Szerbiát. Ezenkívül Ferenc Ferdinánd egy olyan osztrák–magyar katonai agytrösztöt vezetett, amely a birodalom föderális alapon való újjászervezésének szószólója volt. Egy képviseletibb jellegű Ausztria– Magyarország elcsitíthatta volna a birodalom szláv közösségeinek (közülük sokan még mindig viszonylag lojálisak volt magához Ferenc Józsefhez, csak az államot bírálták) függetlenségi követeléseit, csökkentve Szerbia befolyását Horvátországban és Boszniában, s aláásta volna Oroszország szláv és ortodox keresztény emberek „megvédésére” hirdetett önjelölt misszióját is. De ez sohasem valósult meg.

Az osztrák–magyar rendőrség röviddel a lövések után letartóztatja Gavrilo Principet

1914. július 28.

AUSZTRIA–MAGYARORSZÁG HADAT ÜZEN!

I. világháborús német lövészárkok az Aisne folyónál

Tartva attól, hogy a közvélemény nem támogatná a háborút, az osztrák–magyar kormány – miután 1912 óta már egy-két alkalommal fogcsikorgatva várta, hogy kiüthesse a jöttment Balkánt – olyan ultimátumot készített, amelyet Szerbiának szinte lehetetlen volt elfogadnia. Berlinben II. Vilmos hangot adott annak, hogy a Monarchiát támogatja, így utasítva a bécsi német nagykövetet: „Végeznünk kell a szerbekkel, gyorsan. Most vagy soha!”

Túl megalázók voltak a feltételek ahhoz, hogy Szerbia elfogadja azokat, és 1914. július 28-án Ausztria–Magyarország hadat üzent Szerbiának. Mint egy eldőlő dominósor, Oroszország, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és annak összes tengeren túli domíniuma sorban belerohant a háborúba. Az I. világháború előrehaladtával Olaszország, az Oszmán Birodalom, Japán és végül az Egyesült Államok követte őket.

A politikai szövetségek dominóhatású háborúhoz vezetnek.

A gyökerek

Merénylet Ferenc Ferdinánd főherceg ellen Szarajevó, Bosznia-Hercegovina, 1914. június 28.

övetkezményeit tekintve a történelem összes merénylete közül az Osztrák– Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd elleni volt az egyik legjelentősebb és legmesszehatóbb gyilkosság. Ferenc Ferdinánd 1914. június 28-i lelövése Szarajevóban, a modern kori Bosznia-Hercegovina fővárosában, megrázta az egész világot, és az I. világháború kitörése felé tett lényeges lépés volt. Sok történész véleménye szerint a lövés közel 10 millió katona és számtalan civil halálához vezetett. A merénylet abból az óhajból táplálkozott, hogy elszakítsák az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv tartományait a hatalmas birodalomtól, és Nagy-Szerbiában egyesítsék azokat; olyan óhaj volt ez, amely éles vitákhoz vezetett Szerbia és szomszédai között. Ez 1913 vége felé hágott a tetőpontjára, és a boszniai szerb ortodox Danilo Ilić, a Fekete Kéz szarajevói terroristasejtjének vezetője elhatározta, hogy felkeresi a szervezet egyik alapítóját, a szerb C. A. Popovićot, és beszél vele. A Fekete Kéz titkos katonai társaság volt, azzal a feladattal, hogy visszaszerezze az Ausztria–Magyarország vagy más hatalmak fennhatósága alatt álló történelmi szerb területeket. Jelszava az „Egyesülés vagy halál!” volt, és olyan titkos műveletekre specializálódott, amelyek Szerbia ügyét szándékoztak előmozdítani. Ilić azonban már nem hitte, hogy az ilyenfajta tevékenység sikerre vezet, ezért azt javasolta Popovićnak, inkább direkt akciók sorát kellene indítani. Egy ideig azt fontolgatták, hogy Bosz-

nia kormányzója legyen egy merénylet célpontja, végül azonban megegyeztek, hogy Ferdinánd főherceg lesz az áldozatuk. Az volt a terv, hogy júniusban, a városban esedékes látogatásakor csapnak le a főhercegre. Az orgyilkossághoz egy csapat fiatal szerb és boszniai szerb merénylő szállította a fegyvereket, akiket Ilić szedett össze május 26-án, és június 4-re mind a hat merénylő Szarajevóban volt, tettre készen. A kézifegyverek, bombák és kések mellett Ilić méregkapszulákat is kiosztott köztük – ez valóban egyesülés vagy halál. Másnap meggyilkolták Ferdinánd főherceget és feleségét, Zsófia hercegnőt. A tervekkel ellentétben a merénylőket, valamint a Fekete Kéz vezetőit elfogták és bebörtönözték vagy kivégezték. Egyetlen ember halála események láncolatát indította el, amely oda vezetett, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia az év júliusában ultimátumot bocsátott ki. Ebben egy követeléslista szerepelt, amelyet Szerbiának 48 órán belül el kellett fogadnia, különben számolnia kellett azzal, hogy az osztrák–magyar nagykövetet visszahívják az országból. Szerbia nem hódolt be, és július 28-án mindkét fél mozgósította hadseregét. Egy sor, az európai nagyhatalmak közötti szerződés arra kényszerítette többek között Oroszországot, Franciaországot, Nagy-Britanniát és Németországot, hogy állást foglaljanak, és megkezdjék a világ valaha látott legkegyetlenebb, legvéresebb, legköltségesebb háborúját.

Nyitott Doppel-Phaeton A főherceg és felesége a merényletkor nyitott tetejű, két üléssoros Gräf & Stift automobilban utazott. Ez a kocsi egy hat járműből álló konvoj része volt, amely többek között a szarajevói polgármestert és a rendőrkapitányt is szállította. 1914. június 28-án bombatámadás is érte őket, amelyben húsz ember megsebesült.

Merénylet Ferenc Ferdinánd főherceg ellen

Utolsó szavak

Franz von Harrach gróf az autó oldalsó felhágóján állt, amikor a merénylet bekövetkezett, emlékirata szerint ezek voltak Ferenc Ferdinánd utolsó szavai: „Sophie, Sophie, ne halj meg! Maradj életben a gyermekeinkért!”, mielőtt az ő sérülését firtató kérdésre azt felelte volna: „Semmiség.”

A halálos fegyver A merénylő, Gavrilo Princip által használt fegyver egy belga gyártmányú FN Model 1910 félautomata pisztoly volt, amely. 380 ACP lőszerrel működött. Amikor a végzetes napon Princip tüzelt, kétszer lőtt, 1,5 méter távolságról, lövései pedig eltalálták a főherceget és feleségét.

A Fekete Kéz A merénylők a boszniai szerbek egy földalatti sejtjéhez tartoztak, amelyet Danilo Ilić, a Fekete Kéz titkos katonai társaság egyik tagja irányított. A szervezet célja olyan cselekmény elkövetése volt, amely elszakítja az Osztrák– Magyar Monarchia délszláv tartományait a birodalomtól.

A gyökerek

Osztrák–Magyar Monarchia

01 Kialakul a gépkocsioszlop

28-án reggel Ferenc Ferdinánd főherceg vonaton érkezik Szarajevóba. Találkozik Oskar Potiorek kormányzóval, és a várakozó autós kísérethez vezetik. A hat jármű közül a harmadikba, egy nyitott tetejű Gräf & Stift Doppel-Phaeton 1911 sportkocsiba száll.

10 Egyesülés a halálban

Princip már úgy hitte, minden elveszett, hogy elpuskázta közös ügyüket, most azonban látott egy második esélyt. Villámgyorsan az autóhoz iramodott, és előrántva félautomata pisztolyát, körülbelül 1,5 méter távolságról kétszer tüzelt. Az első lövés a főherceg nyaki főverőerét érte, a második a felesége hasát. Mindkettő halálos találat volt, Zsófia szinte azonnal meghalt, a főherceg pedig percekkel később.

02 A kelepce készen áll

FERENC FERDINÁND A KIRÁLYSÁGÉRT

A merénylet irányítója, Danilo Ilić szétosztja orgyilkosait, végig a konvoj útvonalán. Mind a hatan az Ifjú Bosznia tagjai, akik lőfegyverekkel, késekkel, bombákkal és méregkapszulával vannak felszerelve. A főherceg konvoja elhagyja a pályaudvart, Ilić az utat rója.

Ferenc Ferdinánd, Ausztria főhercege, Magyarország és Csehország királyi hercege népszerűtlen volt a szerbek körében, akik vissza akarták szerezni országukat. Erősség Nagy energiájú és fizikai bátorságú vezető. Gyengeség Tartózkodó és hisztériás rohamokra hajlamos.

03 06 05

01 04

1911-ES DOPPEL-PHAETON DRÁGA LUXUSCIKK

Kiváló sebességet és kitűnő kilátást kínált, kora egyik luxusautójának tartották. Erősség Sokkal mozgékonyabb, mint a gyalogos vagy lovas lehetőségek. Gyengeség Alig páncélozott és a szűk hely miatt kényelmetlen.

STEYR M1912 PISZTOLY

TARTÓS ÉS NÉPSZERŰ

Osztrák gyártmányú félautomata pisztoly, rövid távolságon imponáló megállítóerővel, és mivel elég kicsi, könnyen elrejthető. Erősség Az osztrák–magyar rendőrségnél és hadseregben rendszeresített, megbízható fegyver. Gyengeség Nagy távolságnál alacsony találati pontosság.

03 Mostar Café: elszalasztott esély

Az első merénylőt, Muhamed Mehmedbašićot a város közismert Mostar kávéházának kertje elé állította Ilić. Egy bomba volt nála azzal az utasítással, hogy dobja a gépkocsioszlopra. Mehmedbašić azonban nem cselekszik, amikor Ferdinánd autója elhalad előtte, és nem cselekszik cinkostársa, Vaso Čubrilović sem, aki bombával és pisztolylyal is fel van fegyverezve.

04 A Miljacka folyó

A Miljacka folyó Szarajevón kanyarog keresztül, ennek partján helyezkedett el bevetésre készen Ilić harmadik merénylője, Nedeljko Čabrinović. Egy bomba van nála, amelyet egyenesen a Doppel-Phaetonra hajít, amint Ferdinánd konvoja 10.10-kor elhalad előtte. A robbanószerkezet visszapattan az automobil hátrahajtott tetejéről, és a Ferdinánd kocsiját követő autó alá gurul. A bomba felrobban, használhatatlanná téve a járművet, és krátert váj az úttestbe. Húsz nézőt sebesítenek meg a repeszdarabok.

05 A hazáért

Halálos feladatának végrehajtása után Čabrinovićot percek alatt azonosítják, és amikor körülfogják, gyorsan lenyeli a ciánkapszulát, majd a partról a Miljackába ugrik. A kapszula nem éri el a kívánt hatást, így Čabrinović egy kiadós hányás után életben marad. A rendőrök kihúzzák a folyóból, a robbanás túlélői pedig rátámadnak.

Merénylet Ferenc Ferdinánd főherceg ellen 09 Princip második esélye

Miután nem sikerült Ferdinándra támadnia, Gavrilo Princip a közeli élelmiszerboltba, a Schiller Csemegekereskedésbe megy. Az üzletet elhagyva észreveszi, hogy a királyi autó pont előtte van. A sofőr a kórházhoz menet rossz helyen kanyarodott be, és most éppen tolat. A nyitott automobilban még mindig ott ül a főherceg, a felesége és a kísérők.

08 Rendkívüli védelem

10.45-re a főherceg fogadása véget ér, és kíséretével együtt elhagyja a városházát. Franz von Harrach gróf valószínűsíti, hogy lehetnek további lesben álló merénylők, ezért úgy dönt, a Phaeton felhágóján védő pózt felvéve utazik. Megegyeznek, hogy az autó egyenesen, a városközpontot elkerülve hajtson a szaraje02 vói kórházba. 07

A Fekete Kéz

DANILO ILIC

TANÁRBÓL LETT GYILKOS

A tanárból merénylővé vált Danilo Ilić az 1900-as évek elején radikalizálódott. Elfogásakor mindent bevallott, hogy elkerülje a halált. Erősség Gyakorlott a titkos műveletek megtervezésében. Gyengeség A valós katonai tapasztalat és a taktikai rugalmasság hiánya.

A MERÉNYLŐK

SÖTÉTBEN ÓLÁLKODÓK

Egyesek jó kiképzést kaptak ahhoz az uralkodóhoz lojális hű hadseregben, akit ők meg akartak ölni, míg mások személyes indulat vezette, totális amatőrök voltak. Ferdinánd főherceg a feleségével és a kíséretével sértetlenül megérkezik a városházára. Ferdinánd, aki köztudottan lobbanékony természet, a megrázkódtatás hatása alatt így tesz szemrehányást Fehim Effendi Čurčić polgármesternek: „Polgármester úr, idejön az ember Szarajevóba látogatóba, s bombákkal dobják meg! Ez felháborító!” Feldúltsága ellenére Ferdinánd engedi, hogy a polgármester elmondja ünnepi beszédét, majd próbálja elterelni a figyelmet a támadásról, és megköszöni a város lakosságának az üdvözlést.

06 Gyors menekülés

A gépkocsioszlop – miután észlelték, hogy megtámadták őket – a mozgásképtelen autót hátrahagyva gyorsan továbbhajtott a robbanás helyszínéről a szarajevói városháza felé. A konvoj most már sebesen haladva elsuhan Ilić maradék három merénylője, Cvjetko Popović, Gavrilo Princip és Trifun Grabež előtt. Nem tudnak akcióba lépni.

Erősség Rejtett egységek, amelyek könnyen vegyülnek el a tömegben. Gyengeség Nincs komoly fegyverzetük, a sokktaktika hatásában bíznak.

AZ FN MODEL 1910 PISZTOLY

ELNYŰHETETLEN FEGYVER

1983-ig gyártották. Az egyszerű konstrukció és a megbízhatóság elnyűhetetlen kézifegyverré tette az FN Model 1910-est. Erősség Stabil, és hatos sorozatokat lehet vele leadni. Gyengeség Nagy távolságnál alacsony találati pontosság.

07 Városházi fogadás

A világ hadba száll Fedezze fel a Nagy Háborút, és hogy milyen hatással volt az egész világra!

30 Az I. vh. elsői

54 Zeppelinvész

38 Támadnak a rohamcsapatok

60 Lövészárokhadviselés

48 Az indiai hadsereg idővonala

62 Az orosz cári hadsereg pusztulása

50 Milyen volt? London, 1915

70 A birodalom visszavág

A hadviselés kezdett olyan alakot ölteni, amilyennek ma ismerjük

A háború megnyerésére kiképezett német katonákr

Hadműveletek, amelyekben az indiai hadsereg segédkezett

Nagyvárosi élet a Nagy Háború szorításában

Németország léghajóflottája hajtotta végre az első légibombázó hadjáratot

Nézzen bele a lövészárokba, amelyben katonák harcoltak és haltak meg!

Hogyan szenvedte el a keleti front a háború legnagyobb veszteségét?

A csapás, amelytől Németország a háború megnyerését remélte

31 29

A világ hadba száll

AZ I. VH. ELSŐI A küzdelemben, amely négy évig tartott és milliók életét követelte, a hadviselés kezdett olyan alakot ölteni, amilyennek ma ismerjük.

lövészárok-háborúban patthelyzet alakult ki, Európa rájött, hogy a harc természete visszafordíthatatlanul megváltozott. Egy olyan korszakban, amelyben a technika rohamléptekkel fejlődött, mindkét oldalnak új módszerek álltak rendelkezésére az ellenség megtámadásához és önmaga megvédéséhez. Az autó kifejlesztése vezetett a tank megszületéséhez, az egyenruhák élénk színeit sárszínű álcára cserélték, és a vegyi fegyver lett a legújabb eszköz a mészárlásra a csatatereken. Ám a pusztítás közepette a világ olyan újítások felbukkanását is megérte, amelyeket ma már magától értetődőnek tekintünk, mint például az intelligenciatesztek katonák számára és a vérbankok. Lehetett ezt úgy nevezni, hogy „minden háborúnak véget vető háború”, de a tudomány, a társadalom és a politika számára egy új korszak kezdetét jelentette.

Az I. vh. elsői

Vegyi hadviselés

Túl borzalmasnak tartották ahhoz, hogy valaha bevessék, annyira szörnyűnek, hogy a háború kitörése előtt hét évvel illegálisnak minősítették. Mégis értékes fegyver lett belőle.

A vegyi fegyvereket már az ókorban ismerték, még Leonardo da Vinci is készített „receptet” az ellenség megfullasztására. De először 1915. április 22-én délután 5 óra körül Ypres-ben láttak a szövetséges csapatok egy zöldessárga felhőt feléjük sodródni a senki földje fölött. Habár az 1907-es hágai egyezmény alapján illegális volt, a németek megkezdték a mérges gáz kiterjedt használatát. 1915 végére mindkét fél fegyvertárában ott volt ez a veszedelmes fegyver. A legtöbb halálesetet a mustárgáz okozta. Ha valaki belélegezte, annak belülről bomlasztotta szét a testét, a bőre felhólyagosodott, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt. A

tünetek akár öt hétig is eltarthattak, mielőtt meghalt az illető, de ha mégis túlélte, a nyomait egész életében viselte. Egyik oldalon sem készültek fel erre. Eleinte az egyetlen védelmet egy vizeletbe mártott rongydarab jelentette, amelyet az orruk és a szájuk elé kötöttek, de 1915-re a teljes brit hadsereget felszerelték az újonnan kifejlesztett Hypo álarcokkal. Ezek az egész fejet beborító flanelzsákok voltak, celluloiddal fedett szemnyílással. 1916-ban azután a csapatok megkapták a Small Box Respirator elnevezésű gázálarcot. Ennek már volt szájrésze, amely csővel kapcsolódott a szűrődobozhoz. Ez a konstrukció lett a szabvány az elkövetkezendő sok évre.

Gázálarc

Az 1916-ban kifejlesztett Small Box Respirator volt a legelső praktikus és hatékony gázálarc.

Fémcső

A kilélegzett levegő a száj előtt elhelyezett pillangószelepen át, egy fémcsövön keresztül távozott.

Gázálarcos katonák a passchendaele-i csatában, 1917-ben

Szemvédők

Ezek celluloidból készültek. Ha bepárásodtak, a törlőráncokat benyomva a maszk alá, a gázálarc anyagával lehetett letörölni a szemüveget.

Szűrődoboz

Ez egy fémtartály volt, aktív szénnel és vegyi anyagokkal töltötték meg, amelyek megszűrték a levegőt.

Tömlő

A megszűrt levegőt egy gumitömlőn át lélegezték be, amely búvárpipa formájú volt, és a fogak között tartott csutorához kapcsolódott.

A világ hadba száll

Vickers FB5

Származási ország: Nagy-Britannia Szárnyfesztávolság: 11,1 m Maximális sebesség: 113 km/h A Vicker FB5 (Fighting Biplane) volt a világ első operatív vadászrepülőgépe. Ahogy a neve is mutatja, az eredeti terv ötödik változata volt, és először 1914 karácsonyakor indult bevetésre. A gépet a nyugati fronton használták 1915 februárjától, de túl lassúnak bizonyult, és a következő évben kivonták a harcokból.

Fokker EI

Származási ország: Németország Szárnyfesztávolság: 8,85 m Maximális sebesség: 130 km/h Mindössze 54 darab Fokker EI-t gyártottak, és a Vickershez hasonlóan két évig volt hadrendben. Tervezője, Anthony Fokker körülbelül 40 repülőgéptípust tervezett Németország számára a háború folyamán, és az EI volt az első, amelyet hadrendbe állítottak a légierőnél. Alkalmazása a „Fokker veszedelem” kezdete volt, amelynek során a német monoplánok uralták a nyugati frontot.

A lángszórót fedezékből kellett használni, akkor volt a leghatékonyabb, ha a lövészárkok egymáshoz közel helyezkedtek el

Acélsisak

Elavultnak tűnt a csatatéren páncélzatot viselni, egészen addig, amíg a katonák nem találkoztak a repeszekkel.

Azokban az időkben, amikor még szemtől szemben, test test ellen viseltek hadat, nem akadt lovag, aki csatába indult volna sisak nélkül, amely az egész fejét befedte és megvédte a kardcsapásoktól. Ám mivel a közelharcnak idővel vége szakadt, és az álcázás, valamint a mobilitás fontosabbá vált, textil fejfedőt rendszeresí-

tettek. Ez azonban nem nyújtott védelmet az I. világháború modern tüzérségi fegyvereivel szemben, és 1915-ben Franciaország felülvizsgálta az egyenruhára vonatkozó elveit. August-Louis Adrian hadbiztos tábornok, a hadfelszerelésekért felelős francia kormánymegbízott egy kórház-ellenőrző útján megkérdezett egy katonát, hogyan élte túl a fejsérüléseit. Azt a választ kapta, hogy a fém főzőedényét viselte a sapkája alatt. Adrian kísérletezni kezdett a fejrevalóval, ehhez a párizsi tűzoltók sisakját, a casque de pompier-t vette alapul. Az Adrian M15 sisakot júliusban vezették be, és azonnal sikere lett, bár mindössze 0,7 mm-es vastagsága nem védett meg mindentől.

Lángszóró

A lángszóró rémisztő fegyvernek tűnt, a valóságban az ijesztő hangja volt rosszabb, nem a lángja.

A lángszórót Richard Fiedler találta fel 1900ban Berlinben, de csak 11 év múlva került a német hadsereg fegyvertárába. A lövészárokhadviselés közelharcai során megnőtt az igény a kis hatótávolságú fegyverek iránt. A lángszórót a német 3. gárda utászezred katonái használták először 1915. február 25-én, Malancourt-nál. Ypres-nél, ahol a lövészárkok egymástól keve-

sebb mint 5 méterre helyezkedtek el, hat ilyet vetettek be. A legtöbb halálesetet azonban nem is a tűz, hanem az okozta, hogy amikor a katonák próbáltak a lángok elől menekülni, lelőtték őket. Az 1915-ben használt lángszóró csak kétpercnyi támadásra elegendő éghető folyadékkal volt felszerelve. Nehézkessége ellenére a németek több mint 300 csatában használtak lángszórót a háború során.

Az I. vh. elsői

Repülő harci flották Az I. világháború volt az az időszak, amikor a repülőgép – a léghajóktól (leghíresebb vélhetően a német zeppelin volt) a kétfedelű vadászgépekig – elnyerte jogos helyét. Morane-Saulnier L

Amint megkezdődött a légi hadviselés, a gépek közötti közelharc egyre gyakoribbá vált a nyugati front felett

Származási ország: Franciaország Szárnyfesztávolság: 11,2 m Maximális sebesség: 125 km/h A Lewis géppuskával felszerelt Morane-Saulnier L volt az első olyan vadászgép, amely a légcsavarkörön keresztül tüzelt, a propellerszárnyakat légcsavarborítás védte a becsapódó saját lövedékektől. Szokatlan, hogy a repülőgépet a Francia Légierő, a Királyi Légi Hadtest, a Királyi Tengerészeti Légi Szolgálat és a Cári Orosz Légi Szolgálat, valamint licenc alapján Németország is alkalmazta.

Repülőgép-anyahajó

1917. június 21-én Orville Wright ezt írta egy levelében: „Amikor a fivérem és én megépítettük és repültünk az első emberhordozó repülő szerkezettel, azt gondoltuk, olyan találmányt mutatunk be a világnak, amely a további háborúkat lehetetlenné teszi… Úgy hittük, a kormányok rá fognak jönni, hogy lehetetlen meglepetésszerű támadásokkal győzelmet aratni.” Ezalatt Wright azt értette, hogy a repülőgépeket felderítésre használják majd, így minden nagy csapatmozgást azonnal meglátnak. A felderítés valóban fontos feladat volt a háború során, de ugyanilyen fontos volt megakadályozni, hogy az ellenség is ezt tegye. Elsőként a franciák fejlesztettek ki hatékony megoldást. 1915. április 1-én Roland Garros francia pilóta felszállt a levegőbe egy repülőgépen, amely a légcsavarkörön keresztül tüzelő géppuskával volt felszerelve, és első útján lelőtt egy német megfigyelő gépet. Hamarosan mindkét oldalon kifejlesztették a célszerűen épített vadászgépeket és bombázókat, és a légi közelharc rendszeressé vált az európai égbolton. 1917 áprilisában egy brit pilóta várható átlagos élettartama mindössze 11 nap volt. A háború után Wright így írt: „A repülőgép annyira iszonyúvá tette a háborút, nem hiszem, hogy bármelyik ország ismét háborút akarna majd indítani.”

Amint bevetették a repülőgépeket, gyorsan fejlesztettek hozzájuk új indítási módokat is.

A Királyi Haditengerészet első, felszállásra alkalmas fedélzetű repülőgép-anyahajója a HMS Hermes volt 1912-ben. Két hidroplánt hordozott, amelyeket katapulttal indítottak. Két évvel később az első támadásokat a Helgolandnál horgonyzó Empress, Engadine és Riviera korábbi csatorna-gőzösökről indították, hogy a cuxhaveni tengerészeti bázison a zeppelinhangárokat bombázzák. Abban az évben készült el az első repülőgép-anyahajónak megépített hadihajó (ámbár kezdetben nem annak tervezték), a HMS Ark Royal, amely 112 méter hosszú volt. A fedélzetek alatti hangárok tíz hidroplánt tudtak befogadni. A Dardanellákhoz küldték, az első repülőgép 1915 februárjában szállt fel róla. A HMS Furious volt az első olyan repülőgép-anyahajó, amelyről a kerekes repülők is képesek voltak felszállni, noha visszatérni már nem tudtak rá, küldetésüket szárazföldi bázison kellett befejezniük.

A világ hadba száll

A brit Mark I

Harckocsi

Winston Churchill nyomására a hadügyminisztérium arra kényszerült, hogy létrehozzon egy páncélozott, Az I. világháborúig a katonák ahhoz voltak szokva, hogy lovascsapatokgolyóálló járművet. A gyártás 1916-ban kal kerülnek szembe a csatamezőn. Amikor az első tankok bevetésre kezdődött. Nem mindenki volt lenyűgözve. Douglas Haig tábornagy azt monddübörögtek, egy német így kiáltott: „Az ördög közeledik!” ta: „Az elgondolás, hogy a lovasságot lecseréljék ezekre a vasszemásodik változatot „Big Willie”-nek nevezték, ezt követA harckocsi létrejöttét a gőzüzemű kerekre, abszurd.”

traktor és az automobil megjelenése tette lehetővé. Az első önjáró páncélozott járművet már 1900-ban megépítették Angliában a búr háborúhoz, ám Franciaországban, az Osztrák–Magyar Monarchiában, Németországban és Angliában visszautasították a mérnökök lánctalpas páncélozott eszköz alkalmazására vonatkozó javaslatát. Az I. világháború idején Belgiumban, Franciaországban és Nagy-Britanniában készítettek hevenyészett páncélozott gépjárműveket, de azok a lövészárkok között hasznavehetetlennek bizonyultak. Ahhoz, hogy haladni tudjanak, túl vastag volt a sárréteg, a mély nyomvályúban hamar megfeneklettek, mozgásképtelenné váltak. Többszöri elutasítást követően a kormányok végül tudomásul vették, hogy szükségük van olyan járművekre, amelyek képesek átkelni a lövészárkokon, nem akadnak el hegymenetben, áthatolnak a szögesdróton, és fedezetet biztosítanak a gyalogos katonáknak Az Angliában 1915-ben épített első harckocsi beceneve „Little Willie” volt. A

te a „Mother”. Csatában először 1916-ban, Flers-Courcelette-nél jelentek meg, és megrémítették a németeket. Egy tank elfoglalt egy falut, egy másik pedig egy lövészárkot, benne 300 némettel. Amit viszont az ellenség nem tudott, hogy ezek a harckocsik kétségbeejtően szakszerűtlenek voltak: a személyzet képzetlen volt, az eredeti 49-ből 17 jármű útban a harctér felé lerobbant, és a megmaradtakból csak 21 jutott el a harci tevékenységig. A brit tankok az 1917-es cambrai-i csatában érték el első sikerüket, jóllehet ezek a változatok túl lassúak voltak, ezért aztán 1918-ban színre lépett a 14 tonnás Medium A, amelynek sebessége óránként 13 km, hatótávolsága 129 km volt. A tank onnan kapta a nevét, hogy fegyverek nélkül úgy nézett ki, mint egy víztartályt (water tank) szállító jármű.

Forma

A tank hátul romboid alakú volt, ami lehetővé tette, hogy lánctalpai biztonságosan mozogjanak a talajon.

Muníció

A harckocsiágyú 57 mm-es lőszerekkel működött, amelyeket speciális fém védődobozokban tároltak.

Motor

A harckocsi hátuljában helyezkedett el a belső hőmérsékletet akár 50 ˚C –ra növelő motor, ez kibírhatatlanul forró volt a személyzet számára.

Haszontalan segédkerék

A tank végéhez két segédkerék csatlakozott a kormányzás segítésére, de jóformán semmi hasznuk nem volt, és könnyen megrongálódtak.

> Gyártó: William Foster & Co. > Első alkalmazás: 1916. szeptember 15. > Gyártási darabszám: 150 > Személyzet: 8 (4 vezető, 4 fegyverkezelő) > Tömeg: 28,4 tonna > Hossz: 9,92 m > Fegyverzet: 2 × 57 mm Hotchkiss 6 fontos löveg > Sebesség: 6 km/h > Hatótáv: 45 km > Motor: 105 LE Foster-Daimler

Beszállás

A személyzet az oldaltornyokon, a harckocsitest oldalának páncélozott, kiálló részein keresztül szállt be a tankba.

Fegyverzet

A harckocsit két géppuskával és két 6 fontos ágyúval szerelték fel.

Az I. vh. elsői

Vakvezető kutya

08 Tető

A harckocsinak nem volt lövegtornya, mert úgy gondolták, az felbillentené a járművet. Ehelyett egy fából készült keretre fémhálót feszítettek, hogy védjék a személyzetet a gránáttámadások ellen.

A Mark I volt első, bevetése a világ n részt vevő tankja

Az Osztrák Hadikutya Intézet Oldenburgban nyitotta meg az első vakvezető kutyákat képző iskolát 1916 augusztusában. Sok ember vesztette el a szeme világát a mustárgáztól vagy a légnyomástól. Paul Feyen, egy vak veterán kapta az első négylábút. Egy éven belül 100 kutyát képeztek ki és adtak át, 1919-re pedig már 539-et bocsátottak a rászorultak rendelkezésére.

Lánctalpak

A lánctalpak óránként hat kilométeres sebességgel hajtották előre a járművet.

Mobil röntgen

Legénység

Minden tanknak nyolcfős személyzete volt – két vezető elöl, két vezető hátul, és négy fegyverkezelő.

1914-ben Marie Curie megalkotta a „les petites Curies”-t, a mobil radiográfiai egységeket, lehetővé téve, hogy a röntgent a harctérre vagy annak közelébe juttassák. Ő hozta létre Franciaország első katonai radiológiai központját, és megszervezte 20 mobil röntgenes jármű és további 200 röntgenegység összeállítását, amelyeket tábori kórházakba telepítettek. Röntgenegységeinek segítségével több mint egymillió sebesült katonát láttak el.

Vérbank

Rövidítés

Az első harckocsik oldalára a HMLS rövidítést stencilezték. A betűk jelentése: Őfelsége szárazföldi hajója (landship), ez volt jármű eredeti elnevezése.

Az egészségügyi katonák számára komoly problémát jelentett, hogy a vért néhány óránál tovább is eltartsák. 1917-ben Dr. Oswald Robertson, egy a kanadai erőknél szolgáló amerikai fejében született meg az ötlet, hogy a vörös vértesteket glükózban tárolják. Hűtött mentőkocsikban szállították a frontra, és hűtve tartották a felhasználásig, amikor is sóoldatot adtak hozzá, hogy alkalmazhatóvá tegyék.

A világ hadba száll

Nők a seregben A nők jóval többet tettek annál, mint hogy a házi tűzhely lángját őrizzék. Ezrek jelentkeztek önkéntes szolgálatra.

ivel a férfiak elmentek harcolni, a nők magukra maradtak. A szüfrazsett Emmeline Pankhurst arra biztatta őket, tegyenek többet annál, mint hogy „ápolják a katonákat, vagy zoknit kötnek”. Ez vezetett az első, kormány által támogatott szervezet, a Nők Takarmánygyűjtő Szolgálata, majd a Nők Erdészeti Szolgálata és a Nők Mezőgazdasági Munkaszolgálata megalakulásához, 1917-ben pedig létrehozták a Női Kisegítő Hadtestet (WAAC). Márciusban az első 14 tagot – szakácsnők és pincérnők voltak – kiküldték a frontra. Noha katonai szolgálatot teljesítettek, azt várták el tőlük, hogy irodai munkát végezzenek, főzzenek, takarítsanak és más „alantas” feladatokat lássanak el. A hadtestet 1921 szeptemberében oszlatták fel. Az USA-ban az I. világháború alatt kezdtek önkénteseket (yeoman) felvenni a haditengerészet tartalékosai közé. A nőket yeowomannek vagy yeomanette-nek hívták, az első ilyen Loretta Perfectus Walsh volt. A férfiakkal egyenlő zsoldot, havi 28,75 dollárt kapó yeomanette-ek – brit társnőikhez hasonlóan – gép- és gyorsíróként, könyvelőként, telefonkezelőként dolgoztak. Mint ebben a háborúban annyi más vonatkozásban is, a technika tette lehetővé, hogy a seregben 11 274 önkéntes nő szolgálhasson. Sokan a fővárosban állomásoztak, de szolgáltak önkéntesek Angliában, Franciaországban, Puerto Ricóban, a Virgin-szigeteken, a panamai csatornaövezetben, Guamon és Hawaiin is. Az amerikai haditengerészetnél szolgáló első fekete nők is ilyen önkéntesek voltak: 16-an Washington elit fekete családjaiból.

Joy Bright Hancock szolgált az I. és a II. világháborúban is, ő lett az egyik első női katonatiszt 1942-ben

A Női Kisegítő Hadtest londoni felvonulása az I. vilá gháború végén, 1918 -ban

Elnöki utazás Európába

Woodrow Wilson elnök azt mondta az amerikaiaknak, 14 pontja biztosítja majd a háború utáni békét. Európába utazott, hogy lássa, mint lépnek hatályba.

12 brit, Vittorio A nagy négyes: Lloyd Georgeenceau francia Clem rges Geo z, olas Orlando on miniszterelnök és Woodrow Wils

A háború befejeztével megkezdődött a küzdelem a békéért. Wilson elnök és felesége 1918. december 14-e verőfényes napján érkezett meg Párizsba, hivatalban lévő amerikai elnök először utazott Európába. Wilson bosszús volt a békekonferencia késlekedése miatt – a németeknek és az osztrákoknak nem volt sürgős, a franciák elfásultak, míg Lloyd George a brit általános választások eredményét várta. Wilsonék számtalan tanácskozáson, ebéden, vacsorán vettek részt, karácsony napját pedig a szörnyű hidegben az Amerikai Expedíciós Erőknél, Chau-

mont-ban töltötték. Másnap Angliába indultak, ahol György királlyal és Mária királynéval találkoztak a Charing Cross pályaudvaron, onnan a Buckingham-palotába hajtattak. Az elnök ellátogatott a Downing Street 10.-be, a városházára és a Mansion House-ba is, majd 1919. január 1-én viszszatért Franciaországba, ahonnan továbbutazott Olaszországba. Amikor újra Párizsba érkezett, sürgette a békekonferencia megkezdését. 1919. január 18-án nyitották meg. Öt lényegi szerződés került terítékre, köztük a versailles-i békeszerződés és a Nemzetek Szövetségének alapokmánya.

Az I. vh. elsői

Az egyik Béta teszt az újoncok geometriai konstrukciós készségét mérte

IQ-teszt katonáknak

Igyekezvén elkerülni, hogy véletlenszerűen dőljön el, kiből lesz tiszt és kiből ágyútöltelék, az USA alkalmassági teszteket vezetett be a katonaság számára. gáztatók ábrákat és mutogatást alkalmaztak.Mindkét típus eredményeit osztályozták, A-tól („igen kiváló”, vagyis tisztté előléptetése lehetséges) E-ig („nagyon gyenge”, következménye alacsony rendfokozat vagy akár leszerelés). A Béta-eredményeket további intézményi ellenőrzésnek vetették alá, hogy megbizonyosodjanak, a tesztelt katona valóban alacsony intelligenciájú, nem pedig szimuláns. Mind az Alfával, mind a Bétával felhagytak az I. világháború után; az eredményeket 1921-ben, a The Army Reportban publikálták.

16-ban Lewis M. Terman professzor a Stanford Egyetemen kifejlesztette a katonai személyek alkalmasságát vizsgáló első tesztet. A háború során ezt a tesztet több mint 170 000 amerikai katona csinálta meg. Eredetileg két vizsgálatot foglalt magában: az írástudók az Alfa, az analfabéták és az angolul nem beszélők a Béta tesztet töltötték ki. Az Alfa teszt „a beszéd- és számolási készséget, az utasítások követésének képességét és az információ értelmezést” mérte. A Béta nem verbális teszt volt, a vizs-

A Béta teszt

Az analfabéta, iskolázatlan és angolul nem beszélő újoncok ezt a tesztet kapták kitöltésre. Ön átmenne a vizsgán? Meg tudja mondani, mi hiányzik az egyes képekről?

Válaszok: 1. száj; 2. szem; 3. orr; 4. kéz; 5. kémény; 6. fül; 7. izzószál; 8. a feladó neve és címe; 9. húrok; 10. dugóhúzó; 11. ravasz; 12. farok; 13. láb; 14. árnyék; 15. kugligolyó; 16. háló; 17. kar; 18. gramofontölcsér; 19. kar a tükörben; 20. káró jel

A vilรกg hadba szรกll

Tรกmadnak a rohamcsapatok

Támadnak a rohamcsapatok 1914-ben a világ addig ismeretlen hadviseléssel szembesült. A német válasz az új típusú katona megteremtése volt.

jév napján jelent meg egy figyelemre méltó kézikönyv, 1918-ban. Az Attack in Position Warfare leszűrte több mint háromévnyi intenzív nyugati fronti harc kemény tanulságait. Részletesen leírta az új típusú harcmodort, amely a lövészárok-hadviselés túlnyomóan védekező jellegére adott természetes válaszként alakult ki. Áttekintette azt a hadviselési módot, amely a különböző fegyvernemek összehangolását nyomatékosította, és hangsúlyt helyezett az egyéni A lövészárkok a hagyományos frontális rohamokat mészárlássá változtatták, ami arra késztette mind a szövetségeseket, mind a németeket, hogy új taktikákkal kísérletezzenek

kezdeményezésre, egészen az egyszerű közlegény szintjéig. Elvetette azt az ódivatú elképzelést, miszerint a katona az őt körülvevő bajtársai nagy számából merít bátorságot. Olyan ember lett az új eszmény, akit belső eltökéltsége segít a feladat megoldásában, aki képes reagálni a változó körülményekre, és aki könyörtelenül, kíméletlenül tör előre. A kézikönyv célkitűzése egyszerű volt: áttörni az ellenség védelmi vonalait. Ezt az egyszerű célt elérni azonban pokolian nehéznek bizonyult, így

a háborús felek arra kényszerültek, hogy új harcmodort találjanak ki és alkalmazzanak. A szövetségesek a harckocsi-alakulatok tömegessé tételében találták meg a maguk válaszát. A németek más irányt választottak, olyan gyalogsági taktikát dolgoztak ki, amelynek eredménye az az új típusú katona lett, aki a háború végére már legendássá vált. Ezek a katonák állandóan fejlesztették a harcmodorukat, s nehezen megszerzett tudásuk sűrűsödött most össze egy kézikönyvben. Nem véletlenül nevezték „rohamosztagos bibliának”.

„A császár csatája”

Ahogy az I. világháború közeledett a tetőpontjához, Németország kétségbeesetten futott versenyt az idővel. Az Egyesült Államok hadba lépése kevés lehetőséget hagyott a németek számára.

„A németek más irányt választottak, olyan gyalogsági taktikát dolgoztak ki, amelynek eredménye az az új típusú katona lett, aki a háború végére már legendássá vált”

A világ hadba száll Gyors győzelmet kellett elérniük, vagy legalább kompromisszumos békére kellett kényszeríteniük az antantot, még mielőtt az USA hatalmas ipari ereje rájuk nehezedne. A Kaiserschlacht (a császár csatája vagy tavaszi offenzíva) valójában négy – 1918. márciustól júliusig indított – hadművelet sorozata volt. A támadások élén a megelőző években kialakult rohamegységek – a rohamosztagok vagy rohamcsapatok – katonái haladtak. Németország győzelmi törekvése kudarcot vallott. Bár a rohamosztagosok gyakran arattak kiemelkedő helyi sikereket, de komoly emberveszteségeket is szenvedtek, miközben áttörtek az ellenséges állásokon. A németek képtelenek voltak tartani velük a tempót, így – kitéve az elkerülhetetlen szövetséges ellentámadásoknak – védtelenül hagyták őket. Kiegészülve az örömmel fogadott amerikai csapatokkal, a szövetségesek visszaszorították a németeket a száznapos offenzíva során, és visszaszereztek minden elveszített területet. A német kapituláció elkerülhetetlenné vált, ám a rohamosztagosok (némi joggal) nem voltak hajlandók elismerni, hogy legyőzték őket.

Az új harctér

A 19. század folyamán és a 20. század elején a hadviselés drámaian megváltozott, sok figyelmet fordítottak arra, hogyan alkalmazkodjanak az új, elrettentő, halálos terephez. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a régi sűrű, tömött csatarend egyszerűen nem működik a tüzérség által végigpásztázott, pontos puskalövésekkel tűz alá vett és újabban géppuskák uralta modern harctéren. Az I. világháború kezdetére a mértékadó támadási harcrend a széthúzott csatárlánc lett, amely igyekezett a lehető legkisebb célpontot nyújtani a védők számára. A szándék továbbra is az ellenséges arcvonalig hatolás, majd egy döntő szuronytámadás végrehajtása volt, de a lövészárok-hadviselés kegyetlen valósága bebizonyította, hogy ez roppant sok áldozatot követelő műveleti módszer. 1915 márciusában már felállítottak egy kísérleti egységet az új fegyverek és taktika kipróbálására. Az első Sturmabteilung (támadó vagy rohamosztag), amelynek parancsnoka Calsow utász őrnagy

„Bár a rohamosztagosok gyakran arattak kiemelkedő helyi sikereket, komoly emberveszteségeket is szenvedtek, miközben áttörtek az ellenséges állásokon” 40

Állig felfegyverezve Különlegesen kiképzett katonák voltak, így aligha meglepő, hogy a rohamosztagosok arzenálja nagyban eltért az átlagos német gyalogos katonákétól. A Gewehr 98 gyalogsági alapfegyver jó puska volt, de nem igazán felelt meg a rohamosztagosok harcmodorának. Rövidített változata, a Karabiner 98 nemcsak alkalmasabb volt a lövészárokharcban, de a závárzata is különbözött, így kisebb eséllyel akadt bele az egyenruhába vagy a felszerelés más darabjába. A harcba mégis csak másodlagos fegyverként, a hátukra vetve vitték magukkal az ismétlőkarabélyt, mivel a rohamosztagosok kedvenc fegyvere a kézigránát volt. Ez a háború korai szakaszában, amikor gránátból utánpótláshiány volt, problémát jelentett. A rögtönzött robbanóeszközök használata nem volt ideális megoldás, de a katonák csak 1916ban jutottak elegendő mennyiséghez a jó minőségű gránátból. Több típust használtak, ám a leghíresebb a Stielhandgranate, a nyeles kézigránát volt. Az üreges fanyélnek köszönhetően ezt a gránátot nagy távolságra lehetett elhajítani. A német hadsereg ikonikus fegyvere lett, amely a II. világháború alatt is szolgálatban maradt. A nyeles kézigránát robbanótöltete igen vékony fém fejrészben helyezkedett el, ezért repeszhatása csekély volt, így a pusztítást a robbanásra bízta. A második leggyakrabban használt típusnak, a kisebb tojásgránátnak nagyobb volt a repeszhatása. A különösen nehéz célpontokhoz a rohamosztagos alkalmazhatta kötegelve is a kézigránátokat, mielőtt az ellenséges állásra dobta volna őket. A gránátvetők módot adtak arra, hogy a kedvenc fegyver nagyobb távolságra is bevethető legyen. Ahogy finomodott a taktika a háború során, rájöttek, az hozza a legjobb eredményeket, ha a fegyverzet egyensúlyban van. Minden ember – beleértve a parancsnokot is – vitt magával gránátokat a vállára vetett homokzsákban, és akadt olyan is, akinek karabély helyett pisztolya volt, általában Luger P08, amelyet gyakran egy 32 lőszeres dobtárral láttak el.

Az ellenséges lövészárokba érkezve a 9 mm-es fegyver kis hatótávolságának és csekély megállító erejének már nem volt jelentősége. Az alapfegyverzetet speciális fegyverek egészítették ki. Minden rohamzászlóaljnál rendszeresítettek lángszórókat, ezek kétkezelős, mobil változatai a rohamozó katonákkal együtt haladtak. A nehéz géppuskák lőtték ki a roham előtti pergőtüzet, a könnyű géppuskák ugyanerre szolgáltak akkor, amikor a rohamosztagosok már megközelítették a célba vett állást. Kaphattak tüzérségi támogatást a hadosztály ütegeitől, de voltak saját átalakított orosz tábori ágyúik, így támadásnál a rohamcsapat közvetlenül is ostromolhatta az ellenséges célpontokat. Minden rohamzászlóaljhoz tartozott tüzérszázad, amely vegyesen használt könnyű és nehéztüzérségi eszközöket; harci gázt 1915-től alkalmaztak. Akárcsak az újfajta sisak kipróbálása, a rohamosztagosok feladata volt a testpáncélzat tesztelése is, amelynek elterjedése valószínűtlen volt, mert a katonáknak akadálytalanul és gyorsan kellett mozogni. Az acél testpáncél túl nehéz volt ahhoz, hogy az ellenséges vonalakig hurcolják, de az őröket néha felszerelték vele. A rohamosztagosok módosított hátizsákot hordtak. A szabványos gyalogsági hátizsák, benne a tartalék egyenruhával és élelmiszerrel, túl terjedelmes volt, helyette rögtönzött „rohamhátizsákot” használtak. Ebben a kulacsa köré csavarva ott volt a rohamosztagos nagykabátja, körbetekerve az M1892 mintájú sátorlappal. A fedezék kialakításához való szerszámok és a kifent gyalogsági ásó fegyverként is szolgált a közelharcban. A gázmaszk nélkülözhetetlen volt: megvédte őket az ellenséges gáztámadástól, és akkor is, ha gázfelhőn kellett átjutniuk támadás-előkészítés közben.

LÁNGSZÓRÓ A FÉLELMETES FEGYVER ÉGŐ FOLYADÉKOT LÖVELLT KI AZ ELLENSÉGES ÁLLÁSRA

A lángszóró pszichológiai hatása vezetett oda, hogy az először 1915 elején megjelenő lángszórós osztagok neve Stoßtrupp (Stoß = sokkolás, roham) lett. A kétkezelős változatnál az egyik katona vitte a folyadéktartályt (sűrített nitrogén préselte ki az éghető folyadékot), a másik pedig a lángszórócsövet irányította.

A kétkezelős könnyű lángszórót be lehetett vetni az ellenség erődítményeinek „megtisztítására”

Támadnak a rohamcsapatok GÁZMASZK

ACÉLSISAK

Németország alkalmazta „a gyilkolás magasabb formáját”, és ezt szükségszerűen utánozták a szövetséges hatalmak is, így egyetlen katonának sem volt tanácsos harcba indulni a gázmaszkja nélkül. Praktikus haszna mellett a gázmaszk pszichológiai fegyverként is szolgált, dehumanizálva a rohamosztagosok külsejét.

A jellegzetes német sisakforma (a brit katonák szenesvödörnek gúnyolták) sokkal nagyobb védelmet nyújtott, mint a régimódi, csúcsos Pickelhaube típus. A kétoldalt lehajló fülvédőrész mellett elöl további acéllappal erősítették meg, bár ez nem túl gyakran bizonyult hasznosnak.

MP18

Ahhoz túl későn vezették be, hogy befolyásolja a háború menetét, de a géppisztoly volt a rohamcsapatok taktikájának megtestesítője.

KÉZIGRÁNÁT

A rohamosztagosok kézigránátokkal megpakolva mentek a csatába, ezeket a nyakukban vagy a hátukra vetett homokzsákokban vitték. Egyeseket kézigránátvetőnek jelöltek ki, másoknak az volt a dolga, hogy folyamatosan ellássák őket utánpótlással, és megvédjék az ellenséges tűztől. Még a rohamegység parancsnoka is kivette a részét a gránátcipelésből.

LUGER P08

AMIKOR A TŰZGYORSASÁG FONTOSABB VOLT, MINT AZ ERŐ A rohamosztagosok karabélya alkalmasabb volt a lövészárokharchoz, mint a hosszú gyalogsági puska, de a félautomata Luger pisztoly még sokkal jobb volt. A Luger nyolc töltényét öt másodperc alatt lehetett kilőni, ez igen hatékony közelharcfegyverré tette, amit tovább javított, ha nagy kapacitású dobtárral látták el.

BŐRFOLTOK

A rohamosztagosok kihangsúlyozták, hogy készek alkalmazkodni a körülményekhez és feladataik különleges kívánalmaihoz, akkor is, ha ez meglehetősen nyers külsővel jár, így rendszerint bőrfoltokat varrtak az egyenruhájuk könyökére és térdére, ez védte őket, miközben az ellenséges állások felé kúsztak.

Minden rohamegységben Lugerrel is felszereltek néhány embert, így növelték a tűzerőt a lövészárkon belüli harcban

AZ I. ÉS A II. VILÁGHÁBORÚ IKONIKUS FEGYVERE Bár más konstrukciókat is kipróbáltak (a kisméretű tojásgránátot széles körben használták), de a nyeles kézigránát visszavonhatatlanul kötődik a német hadsereghez. A szabványos, öt és fél másodperces gyutaccsal szerelt kézigránát a „sima” gyalogosnak kiegészítő, a rohamosztagos számára elsődleges fegyver volt. A nyeles gránáthoz különböző hosszúságú gyutacsot lehetett használni, ez három és hét másodperc közötti késleltetést biztosított

BAKANCS/LÁBSZÁRVÉDŐ

A rohamosztagosok különleges megjelenésének része volt a fűzős bakancs és a lábszárvédő, amelyet szívesebben hordtak, mint a szokásos hosszú szárú csizmát. Könnyebb és kényelmesebb volt a merev csizmánál, csendesebbnek is tartották, és bakancsban jobban át lehetett araszolni a senki földje ragadós sarán.

Illusztráció: Jean-Michel Girard / The Art Agency

NYELES KÉZIGRÁNÁT

A világ hadba száll volt, új, mozgó tábori tüzérségi löveget kapott, a Sturmkanone elnevezésű tarackot, amelyet át lehetett vontatni a harctéren, hogy segítse a támadásokat. Az osztag rosszul szerepelt az első bevetésén. A Calsow rohamosztag, amely kis egységekre oszlott és szétszóródott a különböző ezredek között, súlyos veszteségeket szenvedett, a Sturmkanone pedig hatástalannak bizonyult. Az első lépéseket azonban megtették, és egy új parancsnok, Willy Ernst Rohr százados vezetése alatt a rohamosztag kezdte felvenni később ismert formáját. Egy új ágyú alkalmazása, amely zsákmányolt orosz fegyverek módosított változata volt, javította a csapat hatékonyságát. Ez Verdunnél kiválóan megmutatkozott, noha ott is komoly veszteségeket szenvedtek el. A magas rangú német katonai vezetőkre mindenesetre elég nagy hatással voltak ahhoz, hogy az osztagot zászlóaljjá bővítsék, és az új Rohr rohamzászlóalj egyben kiképzőegység is lett. 1916 májusától minden aktív német hadsereg tisztjeit és altisztjeit elküldték az új taktikát oktató tanfolyamra, hogy azután az egységükhöz visszatérve továbbadják tudásukat. Ez eloszlat egy rohamosztagosokkal kapcsolatos általános tévhitet. Sosem volt cél, hogy elit erő legyen belőlük, hiszen az új taktikát az egész német hadseregben el kívánták terjeszteni.

Független fejlődés

A német hadsereg kezdeményezés és innováció iránti toleranciájával összhangban a rohamharcászat magától is terjedni kezdett a fronton harcoló egységek között.

Paul von Hindenburg tábornok, II. Vilmos császár és Erich Ludendorff többféle stratégiát dolgozott ki a német győzelem elérésére

„Eredetileg utász katonáknak kellett – kis csoportokban tevékenykedve, vagy akár egyénileg egy alakulathoz csatolva – betölteni a gránátosok szerepét” Rajtaütést végrehajtó németek támadnak egy ellenséges állást

Támadnak a rohamcsapatok

Az első villámháború?

A rohamegységek által az I. világháborúban kifejlesztett taktika a későbbi háborúkban sablonként szolgált. A rohamosztagos taktika arra koncentrált, hogy az ellenséges lövészárok egy szakaszán kell behatolni, és csak ezután továbbhaladni oldalirányban, hogy amennyire lehet, szabaddá tegyék az árkot. A cél elérésére különböző módszereket alkalmaztak. A tüzérség előkészítő tűzzel el tudta szigetelni a célterületet. Ennek megvalósításához bevethették egy egész zászlóalj ágyúit, hogy a célpont mögötti és a két oldalán fekvő területet lőjék, és utána magát a célpontot vegyék rövid tűz alá. A terület izolálására gázt is használhattak, vagy a nehéz géppuskák pergőtűzzel fedezhették az előrenyomulást. Az előkészítő művelet után a rohamosztagos csapat előrehatolt. Még mielőtt elérték az ellenséges lövészárkot, lángszórókkal megsemmisítették a géppuskafészkeket. Az árkot gránátokkal támadták, ezt követően zúdultak be, hogy leküzdjék a maradék védőket. Ahogy egy 1916-os, az átütőerőről (Stoßkraft) szóló német brosúra kihangsúlyozta, a mottó a gyorsaság és erőszakosság volt. „Amennyiben egy támadásban a rohamozókra az ellenséges lövészárokból kézigránát-hatótávolságon

kívülről tüzelnek – utasít a brosúra –, mindannyian teljes sebességgel közelítsék meg az árkot, dobják rá kézigránátjaikat, feküdjenek a földre, amíg a gránátok felrobbannak, majd tétovázás nélkül rohanják meg a lövészárkot.” Két pisztolyos „vezető” haladt elöl, mögöttük a parancsnok. Őket követték a kézigránátokkal, pisztolyokkal és karabélyokkal felfegyverzett katonák, akik a gránátokat az állás „felpuhítására” az előttük lévő lövészárokszakaszba hajították, majd a rohamosztagosok személyesen „tisztogattak”. Ha túl nehéznek bizonyult egy lövészárok bevétele, üres homokzsákokból, vagy bármely kéznél lévő anyagból gyorsan védelmi állást alakítottak ki. A megtisztított lövészárokszakaszok területét fehér zászlókkal megjelölték, hogy más rohamosztagosok ott már ne támadjanak. Ahol a kétkezelős, könnyű változattal szemben nehéz lángszórókat használtak, ott a kb. egy percig tartó lángáradat készítette elő az állás megtámadását. A rohamosztagosok törekedtek arra, hogy maximum egy perccel ezután kihasználják a rajtaütés keltette zavart és pánikot.

Az Attack in Position Warfare kézikönyv 1918-as megjelenésével kikristályosodott a rohamharcászat lényege, de az az évi nagy német offenzívához módosítottak rajta. Előzőleg egy konkrét célpontot adtak meg a rohamosztagosoknak, most azonban elrendelték, hogy kerüljék meg az ellenállási gócokat és mélységben nyomuljanak előre. Akkor ugyan még nem használták a kifejezést, de ez volt a „beszivárgás” taktikájának klasszikus megvalósítása. Lehetővé tette, hogy a rohamosztagosok gyors iramot tartsanak, rendezetlenséget és káoszt idézve elő az ellenséges állásokban, ám egyúttal magas emberveszteséggel is járt, mivel elhagyták saját fedezeti zónájukat. A villámháború (Blitzkrieg) – ahogyan Németország a II. világháborúban alkalmazta – gyors mozgású csapatokon alapult, amelyek benyomultak az ellenség védvonalai mögé, és mélységi behatolást hajtottak végre. A II. világháború jelentős tábornoka, Erwin Rommel vezértábornagy (Generalfeldmarschall) rohamosztag-parancsnokként szerzett komoly harcászati tapasztalatot.

A Lengyelország 1939-es lerohanásakor alkalmazott alapelvek nagy része az I. világháború rohamharcászatában gyökerezett

A világ hadba száll Ezeknek az egységeknek különböző neveket adtak – például Jagdkommando (vadászkommandó), Patrouillentrupp (felderítőcsapat) –, de elsősorban a Stoßtrupp (rohamcsapat) terjedt el ekkoriban. A különböző egységek kipróbálták az új fegyvereket és harcmodort, főként a gránátok és a lángszóró használatát. Eredetileg utász katonáknak kellett – kis csoportokban tevékenykedve, vagy akár egyénileg egy alakulathoz csatolva – betölteniük a gránátosok szerepét. Ahogy a fegyverben rejlő lehetőségek egyre nyilvánvalóbbá váltak, a kézigránát alkalmazásának oktatása általános lett. Mivel a kis bomba kézben tartása természetes riadalmat okozott, a katonák először oktató-, majd robbanótöltetet nem, csak csappantyút tartalmazó gyakorlógránátot használtak. A különleges kialakítású gyakorló-rohampályán minden megtalálható volt, amivel a katona találkozhatott a harctéren – drótakadály, lövészárok, erődítmény, még néhány civil épület is. A kézigránát a rohamosztagosok fő fegyvere lett (noha a lángszórónak, a könnyű géppuskának és az aknavetőnek is megvolt a maga szerepe), és a rohamosztagosokat hivatalosan átnevezték gránátosoknak. A legenda úgy tartja, eredetileg a lángszóró alkalmazása hozta magával a Stoßtrupp elnevezést. A váratlan, folyékony lángcsóva az ellenséges erőkben azonnali (és érthető) rettenetet keltett, így a lángszóró gyorsan megtalálta helyét a rohamcsapatoknál. Két fő típusa volt: a nagyobb, általában statikus lángszóró, és a két kezelő által működtetett kisebb, hordozható egységek, ezek gyorsan tudtak sok kárt okozni.

Német katonák a somme-i csatában vonulnak Lewis könnyű géppuskáikkal

Zászlóaljszervezet

1916 végére már 16 rohamzászlóalj létezett, melyek főként önkéntesekből álltak. Ezeknek az új, hivatalos egységeknek az alapját a német hadseregekben kialakult kis osztagok sokasága adta. Egy zászlóalj maximum 1400 főből állt, ezen belül általában öt századra oszlott. Egy vagy két századot felszereltek hat (később 12) nehéz géppuskával. Egy század az aknavetőket kezelte (legtöbbször nyolcat), és hat kétkezelős lángszórós egység is volt. Egy közvetlen támogatást nyújtó (négy átalakított orosz tábori ágyúval fel-

„A lövészárokharchoz tökéletes MP18-ból percenként 400–500 lövedéket lehetett kilőni, de túl későn kezdték használni, így döntő hatást nem ért el” 44

Rohamosztagosok sora egy belgiumi lövészárokban

Támadnak a rohamcsapatok

Jobbra: Bergmann MP18-at tartó rohamosztagos Lent: Német rohamosztagosok támadnak Champagne-ban

The A világ world hadba goesszáll to war fegyverzett) gyalogsági tüzérüteg is része volt a zászlóaljnak. Az volt a szándék, hogy minden fegyvertípus erényeit egyszerre hasznosítsák, olyan erőt hozva létre, amely képes minden célponttal megküzdeni. Volt azonban egy fegyvertípus, amely nem anynyira terjedt el, mint lehetett volna: a könnyű géppuska. A mindkét fél által használt nehéz géppuska pusztító fegyver volt, igen nagy távolságra lehetett vele tűztengert kibocsátani. Csakhogy egyáltalán nem volt mobilis, és a németek igencsak lemaradtak egy olyan könnyű géppuska kifejlesztésében, amelyet rohamkatonák a senki földjén áthaladva magukkal vihettek. Ezek a géppuskák alkalmasak voltak pergőtűz nyitására, amely fedezte a katonák előrenyomulását, és késleltette az ellenség ellentámadásait. A németek kifejlesztették az MG 08/15-öt, az MG 08 géppuska könnyebb verzióját, ám ez még mindig ormótlan fegyver volt, a rohamosztagosok több hasznát vették a Madsen (dán gyártmány, az oroszoktól zsákmányolták) és a Lewis (amerikai tervezésű, a britektől zsákmányolták) könnyű géppuskáknak. A rohamosztagos sokféle eszközzel indult harcba – gyalogsági ásó, csákány, drótvágó olló, bárd, védelmi állás kialakítására való szerszámok és kulacs. Ezek legtöbbje rögtönzött fegyverként is használható volt az ellenséges árokba

hatolásnál olykor kitörő ádáz közelharcban. A rohamkatonák e célból rohamkést is hordtak, valamint Karabiner 98A ismétlőkarabélyt használtak, amely 16 cm-rel rövidebb volt, mint a gyalogság többi egységénél általánosan rendszeresített puska, és könnyebben lehetett vele bánni a lövészárokban. A rohamosztagosok egy fegyver használatának luxusát voltak kénytelenek nélkülözni egészen a háború legvégéig – és akkor is csak kis számban jutottak hozzá –, mégpedig a géppisztolyt. A lövészárokharchoz tökéletes MP18-ból percenként 400–500 lövedéket lehetett kilőni, de túl későn kezdték használni, így döntő hatást nem ért el.

A lövészárkok királyai

Az új rohamzászlóaljak egészen más harcmodorban működtek, mint a lövészárkokban kuporgó rendes gyalogság. A rohamegységek taktikája megerőltető volt: állóképességet, intelligenciát, kitartást és kezdeményezőképességet követelt. Ebből következett, hogy a legtöbb rohamkatona

fiatal volt, de természetesen az érettebbeknek is jutott hely. A nyilvántartások szerint a zászlóaljak embereinek 15 százaléka volt 30 év feletti. A kiképzés megterhelő, néha akár halálos is volt, mivel gyakran használtak éles lőszert. A rohamharcászatban értékelték a gyorsaságot, az erőszakosságot, és ezek a katonák nemcsak a cselekvésben alkalmazkodtak pillanatok alatt, de jellegzetes külsőt is öltöttek. Szabványos hosszú szárú csizmájukat bakancsra és lábszárvédőre cserélték, az egyenruhájuk könyökére és térdére varrt bőrfoltok pedig védelmet nyújtottak, miközben a lövészárkon vagy a harctéren keresztül az ellenség felé kúsztak. A legfontosabb, hogy elsők között kapták meg az új típusú Stahlhelm sisakot, amely a későbbi években szabvány lett a német hadseregben, ám kezdetben különlegesnek számított. A végeredmény az volt, hogy a rohamkatonákat óhatatlanul külön fajtának tartották, s ezt a benyomást csak erősítette az őket illető kivételes elbánás. Extra élelmiszeradagot kaptak (feladatuk ki-

„A rohamkatonákat óhatatlanul külön fajtának tartották, s ezt a benyomást csak erősítette az őket illető kivételes elbánás”

A hátország árulása

Sok német katona nem akarta elfogadni, hogy véget ért a háború, és gyorsan talált lehetőséget haragja levezetésére.

46 46

Freikorps egység Berlinben: nem csak futólag emlékeztetnek az I. világháborús rohamosztagosokra

Fotó: Getty

Jelentős számú német katona kezdte úgy hinni, hogy Németország kapitulációja nem egyéb, mint az otthoni civil testületek árulása. Megtapasztalva az elidegenedést és az elszigetelődést – amely minden korszakban gyakori a harcosok körében –, sokan úgy érezték, nincs többé helyük a civil társadalomban, és örömest csatlakoztak független paramilitáris alakulatokhoz. A Freikorps (szabadcsapatok) hosszú és sokszínű története a 18. századig nyúlik vissza, de az I. világháború utáni Németországban szélsőséges nacionalista nézetek vallottak, és a szocialista, valamint kommunista szervezetek iránti ellenszenv jellemezte őket. Egyes egységeket tudatosan a rohamzászlóaljak mintájára hoztak létre, mint például azt, amelyet Georg Maercker tábornok vezetésével 1918 decemberében alakítottak. Szabadcsapataiban voltak géppuskás osztagok, lángszórósok, aknavetősök, könnyű tüzérség és páncélozott járművek. Az ilyen egységekhez történő csatlakozás motivációi között ott szerepel az életképes alternatíva hiánya, a stabilitás utáni vágy a háború utáni Németország zűrzavarában, és gyakran a harci szomj is. Némely csapatok lényegében egész zászlóaljak maradványaiból álltak, új név alatt újjászervezve. A háború vége után nem egészen egy évvel már körülbelül 200-400 000 ember csatlakozott a különböző nagyságú Freikorps egységekhez, hozzáállásukat a Freikorps-katona, Heinz önkéntes dermesztő szavai jól ragadják meg: „Azt mondták nekünk, a háborúnak vége. Ezen nevetnünk kellett. Mi magunk vagyunk a háború.”

Támadnak a rohamcsapatok Bár a rohamharcászatot az egész hadseregben el kívánták terjeszteni, a valóságban csupán a német katonák kis része tartozott ezekhez a különleges csapatokhoz

merítő természetéből adódóan ez szükséges volt), ráadásul az első vonalban vetették be őket, majd a front mögötti bázisokra térhettek vissza. Feladatuk kétségtelenül küzdelmes és rendszerint brutális volt, de ezt rövid etapokban kellett elviselniük, míg a lövészárkokba vezényelt bajtársaik sokkal hoszszabb időszakokat szenvedtek végig. Így aztán a rohamosztagosok vegyes érzelmeket keltettek katonatársaikban. Ennek tagadhatatlanul része volt a hősimádat. A magabiztosság, a fesztelenség és a „másság” bámulatot keltett a többi katonában, viselkedésük azonban gyakran felborította a lövészárokélet kényes egyensúlyát. A rohamosztagosok a támadás során ejthettek ugyan foglyot, vagy okozhattak veszteségeket, de mire megérkezett az ellenség elkerülhetetlen válasza, addigra ők már jócskán a veszélyzónán kívül kerültek, és az igazi megpróbáltatás a rendes gyalogságra maradt. „A rohamzászlóaljak embereit úgy kezelték – írta Stefan Westmann német katonaorvos –, mint a futballsztárokat. Kényelmes szálláson laktak,

buszon utaztak a »pályára«, elvégezték a feladatukat, és újra eltűntek, ott hagyták a mezei gyalogosokat, hogy ássák be magukat, védjék ki az ellentámadásokat, és szenvedjék el az ellenséges tüzérségi tüzet.” Azért csodálatot is keltett a rohamosztagosok profizmusa, akik – ismét Westmann szavaival – „úgy mozogtak a terepen, mint a kígyók, álcázták magukat, és minden apró fedezéket kihasználtak, hogy ne nyújtsanak célpontot a tüzérségi tűznek”.

A villámháború megszületése

A terv, hogy az egész hadsereget kiképezzék az új rohamharcászatra, nem bizonyult megvalósíthatónak, és az 1918-as nagy tavaszi offenzívára való felkészüléskor Erich Ludendorff tábornok kénytelen volt megosztani a német hadsereget. A legrátermettebb katonákból lettek a támadó hadosztályok, míg az idősebbeket, a kevésbé alkalmasakat (és az újoncokat, akiknek a megfelelő kiképzésére nem volt még idő) árokszolgálatra rendelték.

A támadó hadosztályok legtöbb embere részesült ugyan némi rohamharcászati kiképzésben, de a csúcson a rohamzászlóaljak álltak. Mivel utasították őket, hogy hagyják ki az erődített pontokat, és mélységben nyomuljanak előre, a rohamosztagosok szükségszerűen elszakadtak a támogatástól, és amikor a szövetségesek ellentámadást tudtak indítani, elszigetelődtek. A rohamosztagosok létszáma túl csekély volt ahhoz, hogy döntően befolyásolja a háború kimenetelét. Bár azt bebizonyították, hogy taktikailag igen hatékonyak, stratégiai megoldást nem tudtak nyújtani. Ez később következett el, amikor már megemésztették a háború tanulságait, és készültek a tervek a következőhöz. A rohamosztagosok kis csapatokon alapuló harcmodora világszerte norma lett a hadseregekben, és a II. világháború idején, a Németország által kirobbantott villámháborúban a gyalogság feladatainak központi eleme volt. Addigra a rohamosztagos legendás figurává vált, akinek már a neve is csodálatot, sőt félelmet keltett az ellenség soraiban.

A világ hadba száll

Az indiai hadsereg idővonala Az I. világháború során az egész szubkontinens katonái szolgáltak a földgolyó különböző hadszínterein.

SZOLGÁLAT A NYUGATI FRONTON

Az 1914 szeptemberében érkező Indiai Hadtest és Indiai Lovas Hadtest részt vett a La Bassée-i (1914. október) és Neuve Chapelle-i (1915. március) csatában. A két gyalogosés két lovashadosztályt végül Egyiptomba vonták vissza.

1914. SZEPTEMBER — 1918. MÁRCIUS 1914. NOVEMBER

A kínai Csingtao ostroma A 36. szikh ezred közreműködött a Kínában német kézen lévő kikötő, Csingtao ostromában a tiencsini helyőrségből érkező kisebb brit kontingens részeként. Egy nagyobb japán erőhöz csatlakoztak, amely ostromolta s végül be is vette Csingtaót.

1914. OKTÓBER—NOVEMBER

Kelet-Afrika A Német Kelet-Afrika megszállását célzó ambiciózus tervet, amelyben két indiai dandár is részt vett, a német ellenfél 1914 novemberében a tangai és kilimandzsárói csatában meghiúsította.

Balra: Kelet-Santung térképe és a csingtaói német kikötő, 1914

Martin Frost festménye a tangai csatáról, 1914. november 3–5. (a németek bal oldalt, a britek, indiaiak jobbra)

1914. NOVEMBER — 1918. OKTÓBER

A mezopotámiai front A legnagyobb külföldön szolgáló Indiai Haderő a mezopotámiai hadjáratban vett részt, amely jórészt az indiai hadsereg hadjárataként folyt. 1914 novemberében érkeztek a Bászra környéki olajmezők megvédésére, kezdeti gyors sikereiket 1916 áprilisában a Kut el Amara-i (Kút) vereség követte. Ezt a csapást 1917 márciusában Bagdad bevételével, majd 1918 októberében a sarqati csatával hozták helyre, amelyek hozzájárultak az Oszmán Birodalom széteséséhez.

Az indiai hadsereg idővonala Indiai dzsidások vonulnak a francia vidéken, 1915. augusztus 2.

Egyiptomban és Palesztinában Sebesült indiai tiszt egy Neuve Chapelle-nél zsákmányolt német sisakkal büszkélkedik

Az Indiai Haderőt küldték Egyiptomba (1914. október) a Szuezi-csatorna és a Sínai-félsziget védelmére az oszmán támadások ellen (1915–16). Részt vettek a félsziget visszafoglalásában és Palesztina megszállásában (1917–18) is. Miután a brit csapatokat visszavonták a nyugati frontra, az indiai katonák megmutatták, valójában mire is képesek: ez az 1918. szeptemberi híres megiddói győzelem, amely a hadjárat végét jelentette, és az Oszmán Birodalom széthullásával, valamint 1918 októberében a mudroszi fegyverletétellel végződött.

1914. OKTÓBER — 1918. OKTÓBER 1915. ÁPRILIS—AUGUSZTUS

A gallipoli hadjárat 1915 áprilisában a 29. indiai dandárt Egyiptomból átirányították Gallipoliba. Júniusban részt vettek a harmadik krithiai, a zığınderei és 1915 augusztusában a Sari Bair-i csatában, majd visszavonták őket Egyiptomba. Brit törzstisztek oszmán foglyokat hallgatnak ki a harmadik krithiai csata idején 1915 augusztusában

1914—1919

Frontvonal Indiában Az indiai hadsereg védte meg Indiát és tartotta fenn a belső biztonságot. Az északnyugati határvidéken műveleteket hajtottak végre a Tochi folyó mentén (1914–1915) a mohmand, a bunerwal és a szvati (1915), a kalat (1915–16), a masud (1917), valamint a marri és a kethran (1918) törzsek ellen, és a harmadik angol–afgán háborúban (1919) is. Az északkeleti határvidéken büntető hadjáratokat vezettek Burmába a kacsinok (1914–15) és a kukik (1917-19) ellen.

Az 1908-as mohmand támadás során készült fényképen látszik, mennyire vad és egyenetlen a terep az északnyugati határvidéken

A világ hadba száll

Milyen volt?

LONDON, 1915

Pénzügyek

1915-ben emelkedőben volt a GDP; a háború kezdete és vége között körülbelül 14 százalékkal nőtt. Noha ebbe például a hajóépítési és a lőszergyártási ágazat fejlődése is besegített – összekötve az élelmiszerjegy-rendszer eredményezte megtakarításokkal –, az Egyesült Királyságnak mégis súlyos kölcsönöket kellett felvenni az USA-tól.

Művészet

A londoni tőzsde a főváros szívében található

Lássuk, milyen volt az élet egy nagyvárosban egy olyan háború szorításában, amilyet addig még nem látott a világ!

agy-Britannia 1915-ben fényévekre volt a mai képviseleti demokráciától, a nőktől megtagadták azt a szavazati jogot, amelyet a férfiaknak megadtak, és erősen osztályokra szabdalt volt a társadalom. A világ első iparosított háborújában katonák millióit küldték külföldre harcolni, ám a főváros ellen intézett német zeppelintámadások arról is gondoskodtak, hogy a modern történelemben először az egész ország részt vegyen a konfliktusban. Senki sem volt igazán biztonságban. A nemzetnek alkalmazkodnia kellett a háborús erőfeszítésekhez, gyakorlatilag az összes készletet és a teljes népességet mozgósították, hogy a lehető leghatékonyabban működjön ebben közre.

Ebben az időszakban a művészet nagy részére hatással volt a háború, és sok propagandaanyag készült. Igen népszerűek voltak az olyan filmek, mint az 1916-os A somme-i csata, az írók pedig – például H. G. Wells vagy Rudyard Kipling – kormányzati megrendelésre is írtak.

Bár ez a totális háborús állapot nem volt olyan mértékű, mint a II. világháborúban tapasztalt, de a zeppelinek és velük párhuzamosan a német haditengerészet által az egyes tengerparti városokban okozott veszteség rendkívül bizonytalan és borzalmas időszakká tette Anglia számára. Még akkor is, ha nem volt annyira kiterjedt és pusztító, mint a villámháború, a Blitzkrieg. Maga London a háborús erőkifejtés központja volt, benne olyan eseményekkel, mint az 1915-ös londoni egyezmény (amelyben Olaszország csatlakozott az antanthoz), amely nemcsak Nagy-Britannia, hanem egész Európa számára kiemelten fontos volt.

A hazafias propagandát használták fel, hogy a háborús erőfeszítések segítésére biztassák a nőket

Xxx Feature title here xxx What was it like? LONDON, 1915

Ipar Mivel az ország a háborús erőfeszítésre koncentrált, az ipar is erre törekedett, sokakat lőszergyárakba küldtek dolgozni. Számos munkásnő volt, ők férfi társaik helyére léptek, 212 ezren dolgoztak ezekben a gyárakban.

Média

Újságárusok napilapjaikat reklámozzák Nőket toboroztak, hogy a lőszergyárakban dolgozzanak

A kormányzat együttműködött a napilapokkal és a magazinokkal, a cenzúrát és a propagandát használta a lelkesedés és egyúttal a németellenes tevékenyég növelésére. A birodalomvédelmi törvény korlátozta, mit közölhetnek az újságok, amelyek közül a legnépszerűbb a Times, a Daily Telegraph és a Morning Post volt.

Kormány

Az első tankok alig hasonlítottak a mai monstrumokra

Hadsereg Kb. hatmillió ember harcolt külföldön az I. világháború alatt, köztük a brit haditengerészet is megtette a magáét, hogy legyőzze német ellenfelét. Bár sokan lelkesen beálltak a hadseregbe, 1916-tól mégis bevezették a kötelező sorozást a 18–41 év közöttiek számára.

A férfiaknak egészségügyi vizsgálaton kellett átesniük, mielőtt csatlakozhattak a fegyveres erőkhöz

Technika Mivel az ország erőforrásainak java részét a háborúhoz használták fel, elkerülhetetlen volt, hogy a korszak egyes fontos technikai újításai a fegyverekhez kapcsolódjanak. Ilyen fejlesztés volt a Little Willie néven ismert első brit tank, amely 16,5 tonnát nyomott, és hatfőnyi személyzete volt.

Herbert Henry Asquith miniszterelnök 1908 óta volt hivatalban. 1915-re fokozódott a ránehezedő nyomás, sokan úgy gondolták, nem alkalmas háborús vezetőnek, így 1916ban a szintén liberális Lloyd George váltotta székében.

A TÖRTÉNELEM KÉPEKBEN

A HÁBORÚ EGY LUTRI

A bekötött szemű amerikai hadügyminiszter, Newton D. Baker lottószámot húz ki egy üveggömbből 1917. július 21-én. Ez a lottó határozta meg, hogy a besorozottak közül kiket vonultatnak be az amerikai hadseregbe, hogy harcoljanak az I. világháborúban a szövetséges NagyBritannia, Franciaország és Oroszország oldalán. A sorozás Woodrow Wilson elnök hatáskörében történt, az általános hadkötelezettségi törvény felhatalmazása alapján.

1917

Â© Alamy

The world goes to war

ZEPPELIN N A B IÁ N N A IT R -B Y G A N Z IT L -B S Ő AZ ája hajtotta végre az első légibombázó Németország léghajóflott lett. hadjáratot, és egy új hadviselési módszer úttörője

A zeppelinek a parti települések mellett olyan nagyvárosokat is rendszeresen terrorizáltak, mint Liverpool és London

Zeppelinvész

VÉSZ 1

915. január 19., Great Yarmouth, Norfolk, Anglia. Samuel Smith, egy 53 éves varga későig dolgozik. Muszáj neki, mert kell a pénz idős édesanyja és a nemrég magához vett két árva eltartására. Este fél kilenc körül, amikor épp befejezi a munkát, távoli robajt hall. A zaj egyre hangosabb lesz, majd műhelye megrázkódik, az ablakok csörömpölnek. Az értetlenkedő Smith leteszi kalapácsát, kinyitja a műhelyajtót, és kilép a derült, hideg éjszakába. Ott áll a kövezeten, és felnéz: fölötte kis híján a háztetőket súrolja valami, ami úgy néz ki, mintha H. G. Wells vagy Jules Verne varázsolta volna oda. Egy óriási, ezüstszínű, közel 160 méter hosszú léghajó tűnik elő, melyet

megvilágít az erős holdfény. Tényleg hatalmas, hosszabb, mint az az utca, ahol Smith áll. Egészen addig megbabonázva nézi, ahogy elzúg fölötte, amíg a ledobott 50 kilós bomba épp ott csapódik be, ahol ő áll. 72 éves szomszédjával, Martha Taylorral együtt azonnal meghal, így ők lesznek a Nagy-Britanniát ért légitámadás legelső áldozatai. Ezalatt Németországban Peter Strasser, a német haditengerészet nemrég alapított léghajó-divíziójának parancsnoka izgatott. Terve, hogy a brit civil lakosságot bombázással kényszeríti megadásra, s így véget vet a nyugati fronti patthelyzetnek, sikeresen beindult. Többé már nem lehet a régi módon háborúzni.

A világ hadba száll

Egy hadi zeppelin belülről A repülő gyilkolóeszközök rémisztő világa, és az emberek, akik ezeket kilométerekkel a föld fölött irányították. A német hadsereg is és a haditengerészet is használt zeppelineket a háború során. Azonban Peter Strasser erőfeszítéseinek köszönhetően valójában a haditengerészet kezdte és folytatta a civil célpontok bombázását Nagy-Britanniában. Bármely fegyvernemtől érkeztek is, azok a katonák, akik a zeppelineket irányították, alapvetően a Különleges Erők kötelékébe tartoztak. Mind jól kiképzett önkéntesek voltak, akik csúcstechnológiát használva nagy kockázatú műveleteket hajtottak végre, mélyen az ellenséges vonalak mögött. A tudomány kezdetben az ő oldalukon állt, és 1915–16-ban – az ún. „zeppelinveszély” idején – egy röpke pillanatig az általuk vezetett bombázó kolosszusok uralták az égboltot. A levegő óriásai voltak, melyeket egyszerűen nem lehetett elpusztítani. Ahogy azonban telt az idő, és a technikai egyensúly eltolódott, küldetéseik egyre veszélyesebbek lettek.

Gázcellák

A nem merev vázas léghajóktól eltérően (amelyek csupán túlnyomásos ballonok), a zeppelineket hidrogéngázzal töltött cellák ezrei tartották a magasban, amelyek marhabélből, egész pontosan marhabendőből készültek. A bendőbe úgy egyébként hurkaszerűséget töltöttek, ám a zeppelinépítők olyan mennyiséget igényeltek, hogy emiatt a német élelmiszeripari felhasználást részben felfüggesztették a háború alatt.

Parancsnoki gondola

Ez volt a főfedélzet, ahol a léghajóparancsnok, a navigátor, az oldal- és a magassági kormány kezelői és a rádiós dolgozott. A gépészek legtöbbje a zeppelin hátsó gondolájában tartózkodott, a fő motorokat felügyelve egy olyan helyen, amely nemcsak zajos, de veszélyes is volt.

A gondolában általában egy megfigyelő volt, aki navigációs utasításokat továbbított

A zeppelin legénységének élete az őket elpusztítani képes új fegyverzet megjelenésének veszélye nélkül is elég kockázatos volt. Munkahelyük tartórudakból és szegecsekből állt, a földfelszín fölött 3 kilométerrel felfüggesztve egy csatahajó méretű, rendkívül gyúlékony hidrogénnel töltött ballonra. Míg ezek a lebegő halálcsapdák a háború előrehaladtával egyre nagyobbak lettek, a legénység létszáma nagyjából nem változott, mert a tervezők keresték a kompromisszumot a súly és az emelkedőképesség között. Átlagban 20 ember kellett az irdatlan gyilkolóeszközök átkormányzásához a La Manche csatorna fölött. Feladatuk szerint

voltak léghajóparancsnokok, rádiósok, navigátorok, az oldal- és a magassági kormány kezelői, akik felügyelték az irányt és a magasságot, vitorlakészítők, akik kijavították a hajótesten keletkezett szakadásokat és golyó ütötte lyukakat, plusz egy csapatnyi szerelő és bombavető. A legénység minden tagját kiképezték a fedélzeti védelmi géppuskák kezelésére is, bár repülés közben ezeket az ejtőernyőkkel együtt gyakran mellőzték. Mindkét tételt szükségtelen túlsúlynak tartották egy olyan környezetben, ahol az egyetlen igazi esély a harc túlélésére az volt, ha gyorsan magasra tudtak emelkedni.

„Bármely fegyvernemtől érkeztek is, a zeppelinek irányítói alapvetően a Különleges Erők kötelékébe tartoztak”

Motorok

A gondolákban kaptak helyet. Bár a méretük és a súlyuk változó volt, a későbbi R osztályú léghajók tipikus motorja a hathengeres Maybach HSLu volt. A 240 lóerős motorból hatot alkalmaztak a léghajó meghajtására – egyet az elülső, parancsnoki gondolában, kettőt az oldalsó gondolákban, hármat hátul. Ezek 101 km/h csúcssebességet tudtak produkálni, és több mint 3900 méter magasba emelték a zeppelint.

Megfigyelőgondola

Olyannak tűnhet, mint egy rizikósabb vidámparki jármű, de valójában megfigyelőhely volt. Ha a zeppelin átmenetileg nem volt képes meghatározni a pozícióját, akár 800 méternyire is le tudtak engedni egy megfigyelőt a hajótestből, hogy kifürkéssze a tereptárgyakat. Azután telefonon kapcsolatba lépett a fenti bombavetőkkel. A nagyobb biztonság érdekében egy villámhárítót is beépítettek a függesztőkábelbe.

Zeppelinvész

A ZEPPELIN-BLITZ

Géppuskás lövész

Az általában több fix ponton – a zeppelin tetején és alatta is – elhelyezett géppuskás lövészek időnként akár –30 °C-os hidegben tevékenykedve védték a léghajót a vadászrepülők támadásától. Repülés közben a géppuskások pilótasapkát, kesztyűt és vastag ruházatot viseltek, de ejtőernyőjük sok esetben nem volt.

Az 1915. szeptember 8-án végrehajtott zeppelintámadás okozta pusztítás előrevetítette a Londont érő 25 évvel későbbi bombatámadások árnyát

Mire az LZ 13 eltűnt a felhők között, és hazarepült a Csatorna fölött, addigra London, a Brit Birodalom szíve, lángokban állt. A zeppelin 55 gyújtóbomba lángoló tűzfolyamát hagyta maga után. Mathy 15 nagy rombolóbombát oldott ki a főváros fölött, köztük egy 300 kg-osat is, amely sokkal nagyobb volt, mint bármi, amit addig Nagy-Britanniára ledobtak. Az éjszakai rajtaütés mai értéken 23 millió fontos kárt okozott a városban, 87 londonit megsebesített és 22-t megölt. Azt is bebizonyította, hogy London védtelen a légitámadással szemben. Mindössze hat repülőgép próbálta feltartóztatni a zeppelint, nulla eredménynyel. A főváros védelmére rendelt 26 légvédelmi ágyú ugyanakkor túl erőtlen volt ahhoz, hogy eltalálja a

Bombakamra

A hajótest alján elhelyezett bombakamra maximum 1800 kg hasznos terhet hordozott. Javarészt vegyesen voltak benne a háztetők bedöntésére alkalmas rombolóbombák, illetve kisebb gyújtóbombák, amelyeket épületekre lehetett ledobni, hogy lángra lobbantsák azokat, ahogy ez az 1915. szeptember 8-i londoni támadáskor történt.

léghajót. Amikor a légvédelmi tűz célba vette, Mathy egyszerűen 3400 méter magasra, jócskán lőtávolon kívülre emelkedett a zeppelinnel, és onnan folytatta a bombázást. Térdre kényszerítette az Edward-korabeli életstílust. Ahogy D. H. Lawrence író – aki szemtanúja volt a támadásnak – egy barátjának küldött levelében írta: „Akkor megláttuk magunk fölött a zeppelint, csillogó felhők között, magasan fent… és alatta tűzfröccsenések látszottak, ahogy a Földről fellőtt lövedékek szétrobbantak. Úgy tűnt, mintha a kozmosz rendje elveszett volna, mintha egy új rend jött volna el. Nem a Hold az ég királynője éjszaka. Úgy tűnik, a zeppelin vette át az uralmat.”

Szerkezet

A zeppelineket jellemzően merev, erős, ám könnyű, dúralumínium tartókból álló vázra építették, amelyre egy hatalmas, vegykezelt textilből készült burkolatot feszítettek. A hajótest teljes hosszán végigfutott egy fővezeték, amelyet több ponton a keretrendszerhez rögzítettek, hosszanti megerősítést adva így a léghajónak.

Illusztráció: Rebekka Hearl

1915. szeptember 8-án éjjel az LZ 13-as Zeppelin a norfolki partok fölött lopakodott. Aztán a folyók és csatornák vonalát követve dél felé haladt egészen addig, amíg Heinrich Mathy főhadnagy meglátta London fényeinek csillogását a horizonton. Kiszemelt célpontja látóközelbe került. Nem ez volt az első eset, amikor egy zeppelin Londont bombázta. Korábban három támadás is történt a főváros ellen, az első 1915 májusában, az utolsó pedig épp az előző éjszaka. Összesen 35 civil halt meg és további 121 megsebesült. Ám ezek a támadások mind a Towertől keletre fekvő elővárosokat érték. Vilmos császár, a német uralkodó konkrétan meghatározta, hogy portyázó légi lovagjai hol támadhatnak. Végtére is családtagjai éltek ott – V. György az első unokatestvére volt, és a Tower volt a brit király legkeletebbre fekvő birtoka a városban. Ez az éjszaka azonban más volt. Ezen az éjszakán Mathy megkapta a császár jóváhagyását, hogy felgyújtsa a város közepét. London most az első Blitz (villámtámadás) előtt állt. Mathy este 10.40 körül dobta le első bombáit 2590 méter magasból, eltalálva a Euston pályaudvart. Keresőreflektorok fényében és a londoni légvédelmi ütegek mindenfelé szétrobbanó repeszgránátjai közepette délnek vette az irányt. Következőnek Bloomsburyt és Holbornt bombázta. Alatta a város már lángolt, az utcák megteltek sebesültekkel és halottakkal. Mathy zeppelinje a Szent Pál-székesegyháztól északra haladt tovább, textilraktárakra záporoztatta gyújtóbombáit, miközben a Liverpool Street pályaudvar felé kormányozta léghajóját. Ott hajtotta végre legszörnyűbb támadását: egyetlen bombával kilenc embert ölt meg egy buszon.

Már 25 évvel azelőtt, hogy a náci bombázók lángba borították Londont, a brit fővárost léghajótámadások érték

A világ hadba száll

A Nagy-Britanniában élő németek a támadások után célponttá váltak. A csőcselék – mint itt, Kelet-Londonban – rátámadt az otthonaikra és üzleteikre

Totális háború

Németország azt remélte, hogy a brit harci szellemet otthonában zúzhatja össze. Ám a zeppelintámadások más hatást váltottak ki. A brit közvélemény válasza a zeppelintámadásokra nem az volt, mint amit Paul Strasser remélt. Ahelyett, hogy megtört volna a nemzet ellenállása, egyfajta villámháborús dac kezdett kifejlődni. Amikor 1915 májusában először bombázták Londont, kisgyerekek is voltak az áldozatok között. A megdöbbent-iszonyodó főcímek, amelyek másnap ezt hírül adták, gyermekgyilkosoknak nevezték a németeket. Zavargások törtek ki, német üzleteket támadtak meg, és az Egyesült Királyságban akkor élő németek ezreit internálták. London központjának 1915. szeptemberi, komolyabb bombázása után viszont a népharag a brit kormányzat ellen fordult, mert elmulasztott megfelelő védelmet biztosítani a polgárainak. A királyi flotta évszázadokon át őrizte a nemzetet, de ki számíthatott erre az új légi veszedelemre? Radikálisan újra kellett gondolni a dolgokat. Ekkoriban Nagy-Britanniának nem volt önálló légiereje, így a Királyi Repülő Hadtest és a Királyi Tengerészeti Repülő Szolgálat pilótáit hívták vissza Franciaországból, hogy védjék a hazai frontot. A háború végére megalakult a Királyi Légierő (RAF), és lefektették egy légvédelmi hálózat alapjait is – 22 évvel később, az angliai csata idején ez védte meg a nemzetet.

Heinrich Mathy zeppelinparancsnok Németország legmerészebb harcosának bizonyult a háború egyik leggyilkosabb színpadán. Heinrich Mathy a háború legvakmerőbb zeppelines támadója, neve Németországban és Nagy-Britanniában is közismert volt. Hírét ugyan az égbolton szerezte, de foglalkozására nézve tengerész volt, olyan, aki gyorsan haladt a ranglétrán, csupán a húszas éveiben járt, amikor először hajóparancsnok lett. A német tengerészeti akadémián tanult 1913ban, hogy vezérkari tiszt lehessen, ekkor találkozott Ferdinand von Zeppelin gróf új léghajóival, és rajongó lett. Ez felkeltette Peter Strasser, a tengerészeti léghajó-divízió parancsnokának figyelmét, és 1915 januárjában Mathy elindult első Nagy-Britannia elleni zeppelintámadására. A következő két évben Mathy 14 további támadásban vett részt (többen, mint bármely másik parancsnok), és ezek során 38 tonna robbanóanyagot dobott le. Leginkább az 1918. szeptember 8-i, London elleni támadása miatt vált ismertté. Ez volt a hadjárat legpusztítóbb rajtaütése, az ebből származó anyagi kár több mint hatoda volt annak, amelyet a zeppelinek a brit városoknak összesen okoztak. Mathy hidegvérű és merész volt, így megállíthatatlannak tűnt, de igen kockázatos játszmát játszott, és ezt tudta is. Amikor

hírét vette, hogy a britek (először) lelőttek egy zeppelint, ezt írta: „Csak idő kérdése, hogy mi mikor követjük a többieket. Ha bárki azt mondja, őt nem kísérti lángoló léghajók látomása, az csak egy szájhős.” És „követte a többieket”: mindössze 33 éves volt, amikor 1916 októberében zeppelinjét lelőtték Hertfordshire fölött. Lent: Amikor utolsó támadásakor zeppelinje tüzet fogott, Mathy kiugrott – a halálba. A fotón az a hátborzongató lenyomat látható, amelyet teste a földbe csapódáskor hagyott

Zeppelinvész

A zeppelinek vége Peter Strasser parancsnok álmodta meg a zeppelin bombázóhadjáratát. „Ha félelmetes, amit csinálunk – mondta egyszer –, akkor a legyen a megfélemlítés Németország megmentője”

1916. szeptember 2-án éjszaka, majdnem egy évvel Mathy utolsó támadása után, egy nagyobb zeppelin jelent meg London fölött. Az SL 11 egy olyan, 16 léghajóból álló flotta tagja volt, amely azért érkezett, hogy Anglia-szerte célpontokat bombázzon, ez ígérkezett a háború legnagyobb zeppelintámadásának. Ám az SL 11 keresőreflektorokkal perceken belül láthatóvá vált. Körülötte mindenütt heves légvédelmi tűz ütött fénylyukakat az éjszaka sötétjébe, egy brit vadászgép pedig megtámadta. A repülőt a 21 éves Leefe Robinson hadnagy, a Királyi Repülő Hadtest pilótája vezette. Ez csak a második léghajó elleni bevetése volt, de tisztán látta maga fölött az SL 11-et 3600 méter magasban, szinte mozdulatlanul, mintha a reflektorok fénysugarai kipányvázták volna. Robinson géppuskájának három tárjában újfajta lőszerkészlet volt – gyújtólövedékek és robbanótöltetek vegyesen. Közvetlenül az SL 11 alá repült, és egy teljes tárat beleeresztett a hajótestbe. Amikor ez hatástalan volt, újra megpróbálta: ismét a zeppelin aljához repült, és a második tárat is belelőtte annak gyomrába. Amikor ez sem vált be, úgy döntött, kicsit másképp próbálkozik. Felkészült egy utolsó rohamra, és ahelyett, hogy az egész hajótestet megszórta volna, minden tűzerejét a hajó végénél egy pontra koncentrálta. Miután lőtt, világos narancsszínű folt jelent meg a zeppelin borításán,

amely gyorsan terjedt kifelé, ahogy a hidrogén lángra kapott. A lentről figyelő londoniak levegőbe dobálták kalapjukat, amint az óriás behorpadt, megfordult, majd lebucskázott az égboltról. A zeppelin mint harci fegyver számára ez volt a vég kezdete. Építettek szuper léghajókat, amelyek még magasabbra tudtak emelkedni, de a repülőgép-technológia szintén gyorsan fejlődött. A háború végére körülbelül 30 zeppelin veszett oda harci cselekményekben. Az utolsó, amelyet 1918. augusztus 5-én lőttek le, az L 70-es volt, a világ akkori legnagyobb léghajója. Parancsnoka azon az éjszakán a zeppelinek legnagyobb pártfogója, Paul Strasser volt, az az ember, aki makacsul hitt benne, hogy a léghajó hozza meg a győzelmet Németországnak. Legénysége többi tagjával együtt abban a támadásban esett el, amely az utolsó lett a háború során. Strasser bombázóhadjárata 557 embert megölt és 1358-at megsebesített, de azon álláspontja, hogy a lakosság megfélemlítésével el tudja érni Nagy-Britannia behódolását, hibás volt. Próbálkozásával sajnos örökül hagyta a világra azt az gondolatot, hogy a civil lakosság stratégiai légi bombázása indokolt lehet. Ahogy ő maga fogalmazta: „Bennünket, akik ott mérünk csapást az ellenségre, ahol a szíve dobog, azzal rágalmaznak, hogy gyermekgyilkosok vagyunk… Manapság olyan állatfaj, hogy nem harcoló, nincsen. A modern hadviselés a totális háború.” Ebben Strassernek igaza lett, szörnyű jövendölése pedig 30 évvel később érte el a csúcspontját – Drezdában és Hirosimában.

Fotók: Alamy, Mary Evans, Rebekka Hearl, Getty

Kiderült, hogy az egykor megállíthatatlannak tartott, erős zeppelinek uralma az égbolton rövid életű volt. Örökségük azonban ijesztő.

A régi képeslapon annak az SL 11-nek a maradványai láthatók, amelyet Leefe Robinson (kis kép) lelőtt. A fiatal pilóta tettéért megkapta a Viktória-keresztet, de a háborút nem élte túl

A világ hadba száll

Lövészárokhadviselés Lassú, keserves előrejutás az I. világháború küzdelmei közepette, 1914–1918.

erenc Ferdinánd meggyilkolása lobbantotta ugyan lángra az I. világháborút, de a konfliktus számos ok miatt tört ki, ilyen volt Franciaország és Oroszország 1894-es katonai szövetségkötése – amely növelte Németország elszigeteltségét – és a második Balkán-háború. = Az 1914-től 1918-ig tartó világégésben az országok két csoportra oszlottak: a Nagy-Britannia vezette antant, benne Franciaországgal és az Egyesült Államokkal, valamint a központi hatalmak, ide Németország, Ausztria–Magyarország és Törökország tartozott. A kezdeti években a hadak megmerevedtek a lövészárkok vonalában, állóháborút vívtak. Ez emberéletek ezreibe került, és anyagi erőforrás-veszteséget okozott, mivel a harcok gyakran elhúzódtak, mint például a verduni csata, amely tíz kimerítő hónapig tartott.

Gránátsokk Mögöttes területek A nehéztüzérséget a frontvonaltól rendszerint kb. 10 km-re helyezték el. Ahogy a gyalogság előrenyomult, előbbre mozgatták a tüzérséget is.

Emberek milliói szenvedtek el pszichológiai traumát amiatt, amit a háborúban átéltek. Ennek legnagyobb részét a szinte állandó tüzérségi ágyúzás okozta, amely látszólag találomra osztotta a halált, és azt jelentette, hogy egy katona soha nincs igazán biztonságban.

Tűzerő

1914-ben a géppuskák még meglehetősen kezdetleges fegyverek voltak, de a háború során gyorsan fejlődtek, és 1918-ra már percenként több mint ezer kis kaliberű lövedéket tudtak kilőni. Megvolt bennük az erő, hogy megfordítsák egy ütközet kimenetelét.

A Voie Sacrée

Ez a „Szent út” volt a francia front egyetlen utánpótlási vonala. Mindennap mintegy 3000-3500 teherautó közlekedett rajta, katonákat, hadi felszerelést, élelmiszert szállítva, valamint ezekkel evakuálták a sebesülteket.

Lövészárok-hadviselés

Szögesdrót

A lövészárkokat hosszú, tüskékkel ellátott drótakadályok védték. Nagy kihívást jelentettek az ellenséges gyalogsági egységek előretörésekor, sok ember fennakadt rajtuk, és az ellenfél könnyű célpontjává vált.

Senki földje

Ezt a kifejezést használták a két ellenséges frontvonal közötti területre. Gyakran aknák és bombák ütötte kráterek borították, ezért nehéz volt rajta az átkelés, így ez is hátráltatta a felek előrenyomulását.

Repülők

A repülőgépek – vagy azért, hogy az ellenséget géppuskázzák, vagy légi közelharc közben, vagy felderítő küldetést végezve – gyakran repültek át a lövészárkok fölött.

Alagutak

Egyes német fedezékeket alagúttal kötöttek össze, amelyeken keresztül anélkül közlekedhettek a katonák, hogy ellenséges tűznek lettek volna kitéve.

Frontvonal

Általában az első lövészárok volt a legveszélyesebb, mivel ez esett legközelebb a harcokhoz. A katonáknak meg kellett magukat védeni az ellenséges tűztől és lövegektől.

Ez a frontvonal tartalékaként szolgált. Zömmel 10 métert meghaladó mélységű fedezék volt, ahol túlélhették a nehéztüzérség közvetlen találatait.

Második védvonal

A világ hadba száll A német vonalakhoz közelítő orosz katonák ellenséges tűzben estek el, miközben megpróbáltak áttörni a szögesdrót akadályok szövevényén, 1917 körül

A cári orosz hadsereg pusztulása

Keleti front, 1917

A cári orosz hadsereg pusztulása Bár a keleti fronton keletkeztek az I. világháború legnagyobb veszteségei, gyakran leértékelik, alábecsülik a forradalom és a polgárháború leírásaiban.

irruszi győzelem volt – közel egymillió főnyi veszteséggel, ezek fele holtan feküdt a csatatereken –, s ezzel Oroszország letette névjegyét az I. világháború keleti frontján: Ausztria–Magyarországgal vívott kegyetlen harcot a Kárpátokban, amely a Monarchiát majdnem kiiktatta a háborúból. A Bruszilov-offenzíva – a Nagy Háború egyetlen hadjárata, amelyet egy személyről, Alekszej Bruszilovról neveztek el – 1916 júniusa és szeptembere között zajlott, a névadó tábornok kis híján be is fejezte az „előadást”, csak a Monarchia különböző szövetségesei tudták ebben megakadályozni. Románia volt a gyenge láncszem. Ahelyett, hogy délen biztosították volna az orosz frontvonalat, a román előretörés végül általános visszavonulásba, összeomlás közeli állapotba torkollt, csak a tél beállta mentette meg őket. Az offenzíva Mihail Alekszejev tábornok, orosz vezérkari főnök 1916. eleji víziójának beteljesedése lehetett volna, miszerint egy összehangolt támadás kikapcsolná Ausztria–Magyarországot a háborúból. A nyári veszteségek és a központi hatalmak előrenyomulásának megállítására Romániába küldött orosz hadosztályok moráljának meggyengülése együtt már túl soknak bizonyult a cári orosz hadsereg számára. Ez lett az a pillanat, amikor az orosz kollektív akarat megtört; bomlasztó, kedvezőtlen fordulat állt be a győzelem küszöbén. Ironikus, hogy az oroszok támogatták Romániát, azt gondolva, hogy az majd segítségükre lesz egy galíciai hadjáratban, ám semennyire sem lett az.

Jellemzően 1916 októberében kis háborúellenes megmozdulások kezdődtek egyes orosz alakulatoknál, Maurice Paleologue, a II. Miklós orosz cár udvarába akkreditált francia követ erről így számolt be: „…a háborús kimerültség és az élelmiszerhiány 1916 őszén sok orosz városban zavargásokhoz vezetett. Ezek voltak az 1917-es forradalom előhírnökei.” Péterváron sztrájkoltak a gyárakban, és amikor a francia Renault munkásai folytatni próbálták a munkát, a sztrájkolók rájuk támadtak. A rendőrség bevonta a katonaságot, akik a zavargók mellé álltak, a kozákokra hagyva a rendteremtést. Amikor a háború kitört, Oroszország a többi hadviselő féllel együtt optimistán úgy hitte, az rövid és győzedelmes lesz. Ezért elmulasztotta számba venni, hogyan állítja majd elő és veti be a feláldozottak helyére szükséges anyagi és emberi utánpótlást. A lőszerhiány hamarosan elérte a kritikus pontot. Az ipari nagyhatalmaktól eltérően az országnak nem volt tartalék gyártási kapacitása, amelyet át lehetett volna állítani haditermelésre, sem hatékony közigazgatása, amely összehangolta volna az erőfeszítést. A (többé-kevésbé) hozzáértő katonai vezetők mellett az oroszok minden másban is, főként tüzérségi felszerelésben, hiányt szenvedtek, ami egy modern háború megvívásához kellett. Egyedül emberanyagban bővelkedtek. 1914-ben egy orosz hadosztály nagyjából 15 000 embert számlált. A mozgósítással Oroszország hadserege összesen 115 gyalogos- és 38 lovashadosztályra rúgott (kb. 2 300 000 fő), de csak mintegy 8000

A világ hadba száll tüzérségi eszköze volt. A nehézséget, amellyel az oroszok egy ilyen kiterjedt arcvonalon szembesültek, jól szemlélteti, hogy északon a bevethető hadosztályaiknak kevesebb mint 30 százalékát sorakoztatták fel a németek ellen. A rosszul alakuló háború és a növekvő nyugtalanság miatt II. Miklós sajnálhatta 1915. szeptemberi döntését, amellyel leváltotta Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget a főparancsnoki posztról. Ekkor a cár vette át a vezetést, semmibe véve azon intelmet, hogy nem lehet katona és államférfi egyszerre. Bár szándéka szerint csak névleges vezető volt, miközben a hadsereget Mihail Alekszejev irányította, neve mégis kitörölhetetlenül összeforrt a kudarccal, amint azt az 1916. március–áprilisi Naracs-tavi offenzívában – ez a hatástalan támadás pusztán a németek verduni nyomásának csökkentését célozta – elszenvedett veszteségek utáni vádaskodások mutatták. Ahogyan Alekszandr Noszkov tábornok panaszolta: „Veszteségeink igen nagyok voltak, durván 250 000 fő. Az áldozatok II. Miklós cár személyes beavatkozása miatt keletkeztek.” A fronton tartózkodó cár távolléte azt is jelentette, hogy a német születésű cárné és a misztikus gyógyító-intrikus Raszputyin körül csoportosuló klikk kezébe került a tényleges kormányzás, ez

pedig tovább táplálta a formát még nem öltött elégedetlenséget. Ahogy közeledett az 1916-os év nyomorúságos vége, több mint egy tucat ezred lázadt fel, állítólag minden egyes napon ezrével dezertáltak a katonák. A cár mind a hadsereg, mind a kormány irányítására képtelennek tűnt, ezen még Raszputyin meggyilkolása is csak alig javított, inkább azt a benyomást erősítette, hogy Oroszország anarchiaközeli állapotba süllyed. Karácsony előtt az orosz hadi erőfeszítéseket északra koncentrálták, a 12. orosz hadsereg (északi front), valamint a lett egységek Jelgava (Lettország) térségében tervezett támadásával. Az osztrák–magyar ellenállást nem sikerült megtörni, így az oroszok újabb meggondolatlan csapásra készültek a németek ellen Radko Dimitriev tábornok parancsnoksága alatt. Az I. világháború a szövetségek háborúja volt, ezért Oroszország gyakran kényszerült arra, hogy az antant más tagjainak nyomására indítson támadást. Az 1916. december végén vívott „karácsonyi csaták” épp ilyenek voltak. Azért adtak parancsot a 8. német hadsereg megtámadására a rigai fronton, hogy odavonzzák a német tartalék erőket, így enyhítve a nyomást a franciákon Verdunnél. (Bruszilov ugyanígy járt nyári offenzívája során, amikor

„Ekkor a cár átvette a vezetést, semmibe véve azon intelmet, hogy nem lehet harcoló katona és államférfi egyszerre” Röviddel a háború kitörése után mozgósított orosz gyalogság. Sokan vesztették életüket a mészárlásban

korábban kellett támadnia, mint akarta, mert az olaszok könyörögtek, vonja el az osztrák erőket Trentinótól.) A 8. hadsereget 1915 októbere óta, már több mint egy éve feltartóztatták Riga mellett. Ott beásták magukat, és egy 30 kilométer hosszú sáncot emeltek – fellengzősen „német falnak” nevezték –, amely jórészt fából és homokból készült, ez várta az oroszokat. A fal a Tirelpurvson (Tirelis-mocsáron) haladt keresztül, így rémálomnak ígérkezett bármilyen haderő számára, amely elég bátor vagy elég ostoba volt, hogy megpróbálja bevenni. December közepén a hőmérséklet a könnyfakasztó vagy inkább könnyfagyasztó –35 °C-ra zuhant, viszont járhatóvá vált a befagyott mocsár, és támadhatók lettek a német erődítések. Az oroszok meg akarták lepni az ellenséget, ezért december 23-ra tervezték a rohamot, azt gondolva, hogy közvetlenül karácsony előtt a németeket ez készületlenül éri. Az alapvető célpont Jelgava (németül Mitau), a Rigától délnyugatra, Lettország közepén fekvő vasúti és közúti csomópont volt. A fő támadóerő a 6. szibériai lövészhadtest volt, amely magában foglalt két lett lövészdandárt is. A támadás ennek megfelelően korán reggel indult. A meglepő évszakválasztáson kívül tüzérségi támogatás sem volt, amely előre figyelmeztethette volna a németeket a közelgő ütközetre. Összehasonlításképpen: a nyugati fronton megszerzett tapasztalat azt mutatta, hogy a frontális támadást nagy, általában hatástalan zárótűz előzi meg.

A cári orosz hadsereg pusztulása

A HAZA ELLENSÉGEI

I. Miklós előtt szinte lehetetlen feladat állt: ellenállni a sok győzelemre éhes nemzetnek. Az I. világháború keleti frontja nem csupán az oroszok és németek nagy energiával vívott küzdelme volt. Amikor a Monarchia hadat üzent Szerbiának, Oroszországnak kötelessége volt megvédeni szláv szövetségesét. Ráadásul szemben állt a militarista Németországgal, amely betartotta a Monarchiával kötött szövetségét. Így az oroszok Németországgal és a Monarchiával a Balti-tengertől a Fekete-tengerig tartó 1600 kilométeres fronton harcoltak. Ha ez nem lett volna elég, Törökország 1914-ben csatlakozott a központi hatalmak-

Németország

Oroszország a Monarchiával végig jól elbírt, de Németország más eset volt, és az 1914. augusztus–szeptemberben a tannenbergi és az első Mazuri-tóvidéki lezajlott csatában elszenvedett elsöprő vereség nagy csapás volt. Ám a német Schlieffen-terv elbukott, két fronton kellett háborúzni, és nem tudtak elég hadosztályt átdobni keletre, hogy legyőzzék az oroszokat. Az orosz terület túl nagy volt a német hadsereg számára, de az 1917. szeptemberi utolsó kísérletükkel az orosz front legészakibb részét a rigai támadásban bevették.

Törökország

1914 augusztusában társult a központi hatalmakkal, két hónappal később hadihajói már Oroszország fekete-tengeri partjait lőtték. A törökök elleni orosz támadások két színhelyen zajlottak: Nyugat-Perzsiában és Örményországban. 1915 januárjában, a Kaukázusban ránehezedő nyomás enyhítésére Oroszország elterelő hadműveletre kérte a briteket, a sikertelen gallipoli hadjárat egyik indoka ez volt. 1916 végén, 1917 elején orosz kézben volt az irányítás, de a forradalom okán vissza kellett vonulniuk Nyugat-Perzsiából.

Bulgária

hoz, ez Oroszországnak novembertől egy harmadik ellenséget jelentett. 1915 szeptemberében a háromból négy lett, amikor Bulgária szintén a központi hatalmakhoz kötötte sorsát. Bulgáriának még fájt a második Balkán-háborúban Szerbiától elszenvedett vereség, s lehetőséget látott, hogy kárpótlást szerezzen veszteségeiért, leginkább Szerbia védelmezőjétől, a másutt lekötött Oroszországtól. Mire az 1916-os hadműveleti szezon véget ért, II. Miklós minden sarkon ellenségbe botlott, és akkor a Lengyel Légiókat még nem is említettük.

A Szerbiával és Görögországgal szembeni 1913as veresége bosszúszomjassá tette Bulgáriát. Kezdetben semleges volt, de 1915 szeptemberében csatlakozott a központi hatalmakhoz, lehetőséget látva célja, egy nagyobb Bulgária megvalósítására, ez magában foglalta volna Macedónia szerb kézen lévő részét. Bulgária rögvest hadat üzent Szerbiának. 1916-ban megtámadta Görögországot, majd az antant oldalára álló Romániát. Augusztusban a bolgárok bevonultak Dobrudzsába, ahol román és orosz csapatokkal kerültek szembe.

Lent: Németek által zsákmányolt két orosz ágyú Rigában (Lettország), a svédek építette Dünamünde erődben, 1917 körül

Lengyel Légiók

Lengyelország az I. vh. alatt független államként nem létezett, területét Németország, a Monarchia és Oroszország birtokolta. A lengyelek a várható győzteseket próbálták támogatni, előjogokat és egy jövőbeli autonómia ígéretét akarták lojalitásukért és katonáikért cserébe. Józef Piłsudski ezredes (leendő lengyel államfő) sejtette, hogy a háborúban mindhárom birodalom szétesik, ő a központi hatalmakhoz társult be, az oroszok elleni harcra megalakítva a Lengyel Légiókat. A Bruszilov-offenzíva során a kostiuchnówkai csatában legyőzték az oroszokat.

Ausztria–Magyarország

Az Oroszországgal végig a háború alatt szemben álló haldokló, dualista Osztrák–Magyar Monarchia kínálta az oroszoknak a legjobb esélyt sikerre. A háborúból való kigolyózástól sajnos megmenekültek, köszönhetően részben az oroszok hibáinak, részben a németek ijesztő csapásának, akik épp időben léptek közbe. Jól mutatja ezt az 1916. június–szeptemberi Bruszilov-offenzíva, amely már majdnem kiütötte a Monarchiát a háborúból, amikor 15 német hadosztály érkezett nyugatról, és véget vetett ennek a képtelenségnek.

Lerombolt épületek Lettország fővárosában, Rigában, miután a 8. német hadsereg elfoglalta a várost

A világ hadba száll

Orosz gyalogos katonák a második védvonalba bezsúfolódva várják a német támadást

Orosz katonáknak tartott politikai gyűlés a keleti fronton 1917 májusában, az első, februári forradalmat követően

Az oroszok számára sajnálatosan a roham elakadt, mivel a németek kaptak utánpótlást, és minden, ami rosszra fordulhatott, rosszra is fordult. A 17. szibériai ezred megtagadta a támadást, a zendüléshez más egységek is csatlakoztak, és miután az ütközet így megtorpant, a németek ellentámadást indítottak. Az oroszok egy újabb lerohanással karácsony napján bevettek egy megerősített magaslatot (később Géppuskás magaslatnak nevezték) a mocsár északi oldalán, de a parancsnok nem készült fel a sikerre, így a győzelmet nem lehetett kiaknázni. December 29-re a német fal elfoglalására tett orosz kísérlet kifulladt; még egy csata, amely nem döntött el semmit, még egy példa, hogy mit érhettek volna el az oroszok. A következő hónap a 8. hadsereg ellentámadását hozta, a megszokott formában: a gyalogostámadást megelőző tüzérségi előkészítéssel. A lettek és a szibériaiak három napig védték állásaikat, de az orosz ellentámadási kísérletek nem sikerültek, így a németek visszafoglalták elvesztett területeik 80 százalékát, bár a Géppuskás magaslat orosz kézen maradt. A hőmérséklet tovább süllyedt, –38 °C-ra, a harcok abbamaradtak, mindkét fél szó szerint fagyos mozdulatlanságban állt. Az oroszok mintegy 13 000 főnyi veszteségéből a lett lövészdandárok kb. 8000 fővel részesedtek, s a súlyos emberáldozatokat követelő ütközetek tovább táplálták az ezért a bukásért konkrétan felelős tábornokok és a cár iránti elégedetlenséget. A harcot megtagadó szibériaiakat megbüntették, volt, aki az életével fizetett, másokat (ironikus módon) Szibériába toloncoltak. Eközben a bolsevikok támogatottsága nőtt. Az 1916–17 telén vívott „karácsonyi csaták” szinte a keleti front egészét mutatták egy mikrokozmoszban: a két küzdő fél kimerítő döntetlent harcolt ki. Amíg a szembenállók azon töprengtek, mi legyen a következő lépés, a stratégák egyre inkább úgy látták, a keleti front mellékes hadszíntér a távoli nyugaton zajló eseményekhez képest. Ennek ellenére mindkét oldal számára fontos maradt. Pusztán az a tény, hogy létezett és lezáratlan volt, azt jelentette, hogy a németek nem tudtak nagyszámú katonát nyugatra irányítani. A kezdeti optimizmus és háborús lelkesedés után, amelyet a minden német dolog iránti intenzív utálat és „Oroszország anyácska”, valamint a cár szeretete fémjelzett, a nép hamarosan a forradalom, a polgárháború és a bolsevik hatalomátvétel felé haladt. 1914 dicsőséges ősze, amikor minden lehetségesnek látszott, mostanra borzasztó távolinak tűnt. Véget ért a kormányhű korszak, amikor

„1914 dicsőséges ősze, amikor minden lehetségesnek látszott, mostanra borzasztó távolinak tűnt” 66

BER

STOCKHOLM

A cári orosz hadsereg pusztulása



PETROGRÁD

SVÉDORSZÁG

KELETI FRONT

PSZKOV

1914-1918

OROSZ ELŐRENYOMULÁS HATÁRA, 1914

FRONTVONAL AZ OROSZ FORRADALOM IDEJÉN OSZTRÁK–NÉMET ELŐRENYOMULÁS HATÁRA, 1918 ÁLLAMHATÁROK

NÉMETORSZÁG



MINSZK

VARSÓ

BERLIN

ŁÓDŹ

OROSZORSZÁG

BRESZT-LITOVSZK

KIJEV

HARKOV

ROSZTOV



BÉCS BUDAPEST ODESSZA

AUSZTRIA–MAGYARORSZÁG KRONSTADT

SZEVASZTOPOL

ROMÁNIA



BELGRÁD

SZERBIA

BULGÁRIA

SZÓFIA

OROSZORSZÁG FRONTVONALA A keleti fronton olyan, áttörésekkel tűzdelt mozgóháború zajlott, amilyet mindenki várt. Az egyetlen meglepetés az volt, hogy ez nem eredményezett gyors döntést.

Amíg a nyugati fronton négy éven át alig elmozduló arcvonalakkal hamar bekövetkezett a felőrlő háború, a keleti front jobban emlékeztetett a régi háborúkra, mivel a hadseregek mozogtak előre és hátra is. Churchill fogalmazta meg a probléma lényegét, amikor azt mondta: „Keleten túl nagy volt a terület a hadseregek számára.” Úgy tűnt, távolról senki sem képes döntő csapást mérni. Oroszország szokása szerint az időért teret és életeket adott cserébe. Északon a németek és az oroszok olyan arcvonalon néztek szembe egymással, amely a Balti-tengertől délre húzódott, két fontos kiszögelléssel a legészakibb német területeken (Kelet-Poroszország), magában foglalva az 1914-es csatatereket, Tannenberget

és a Mazuri-tóvidéket. Közvetlenül ez alatt feküdt Oroszország legnyugatibb területe, amely – közepén Varsóval – vaskos hüvelykujjként nyúlt be Kelet-Poroszország és Galícia közé. Alatta terült el Galícia, az a hadszíntér, ahol Ausztria–Magyarország és Oroszország jojó módszerrel harcolt egymással, még lejjebb pedig a Kárpátok hegylánca volt. A frontvonal a Fekete-tenger irányába folytatódott, Bulgáriának és Romániának köszönhetően, amelyek egymással ellentétes oldalon léptek be a háborúba. A románok bizonyíthatták az oroszok iránti elkötelezettségüket, amikor a bolgárok beözönlöttek Dobrudzsába, elfoglalták Constanţát, a román fekete-tengeri kikötőt, és a Dunán átkelve betörtek Havasalföldre.

Törökország belépése a háborúba Oroszország számára egy újabb, teljesen más frontot jelentett a Fekete-tenger keleti oldala és a Kaszpi-tenger között. Már nem csak a németek harcoltak több fronton. A nyugaton elért kezdeti német sikerek Oroszországot is lépésekre kényszerítették, végül megtámadta Dél-Lengyelországban és Galíciában a Monarchiát, majd a németeket, először Kelet-Poroszországban, azután Varsótól északra. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Oroszország óriási emberanyagával, ám kevés hadianyagával képes hadat viselni ezeken a különböző frontokon, amikor nyilvánvaló forráshiánya volt puskából, tüzérségi felszerelésből, lőszerből és ruházatból.

A világ hadba száll megrongálták a szentpétervári német nagykövetséget, és a város németes hangzású nevét Petrográdra változtatták. Abban az időben (az 1905-ös orosz–japán háború idejétől eltérően) nem volt defetizmus, csak harci elszántság és hit a végső győzelemben, félretéve minden gátló tényezőt. Szergej Witte korábbi miniszterelnök azon kevés látnokok egyike volt, akik megjósolták, hogy a háború kikerülhetetlenül magával hozza a forradalmat. A „karácsonyi csaták” kudarca után az összeesküvők úgy köröztek, mint keselyűk a tetem felett. Az oroszok katonailag ugyan csődöt mondtak, de hiba lenne erőfeszítéseiket egyszerűen ostobaságnak tekinteni, ahogyan ezt gyakran lefestik: ezek szerint a kőszívű vezetők és tábornokok rosszul felszerelt, ágyútöltelék katonákat küldtek a tömeges halálba. Winston Chuchill megérteni látszott az orosz lelkületet. „Visszavonulva saját országukba [az oroszok] tartani tudják a saját területüket.” Ez különösen igaznak bizonyult, amikor a németek tovább hatoltak, mint ameddig az utánpótlásukat és mobilitásukat biztosító vasúti összeköttetéseik elértek. Lord Sandhurst királyi kamarás nézete, hogy ekkor Oroszország „használhatatlan, vagy még rosszabb”, erős tévedés volt. Példa erre Bruszilov egészséges józan esze. 1916-os nyári offenzívája olyan taktikai intelligenciát mutatott, amelyet gyakran alábecsülnek. Az offenzíva sokkal nagyobb frontra terjedt ki, mint a korábbi orosz támadások, sok helyen indítottak rohamokat végig az arcvonal mentén, hogy összezavarják az ellenséget. Ez éles ellentétben állt a régebbi orosz harcmodorral, amikor is kis területeket támadtak nagy erőkkel. Az oroszok megkísérelték álcázni szándékaikat, a tüzérséget titokban mozgatták, a tűzcsapások idejét szándékosan kor-

látozták (és a levegőből irányították), a tüzérségi és a gyalogsági tevékenységet megpróbálták összehangolni. A támadás kezdete előtt a frontvonal lövészárkait a lehető legközelebb telepítették az ellenséghez, a gyalogság pedig előzőleg gyakorlatozott a német állások hasonmásain. Volt stratégiai tartalék is, amely készen állt, hogy kiaknázza az ellenséges állásokba való behatolás előnyét. Bruszilov megérdemelte a sikert, de nem kedvezett neki az, ami minden nagy tábornoknak nélkülözhetetlen: a szerencse. Most már a cár lemondása mellett érvelt, de egyúttal a háború folytatása mellett is. Jellemző, hogy a közhangulatot a bolsevikok lovagolták meg, akik felszólítottak a mészárlás befejezésére. Bruszilovot azonban érdemes volt megtartaniuk, a háború után a bolsevikoknak tevékenykedett tovább. A februári forradalom kitörésekor a cárt tették meg bűnbaknak, lemondásra kényszerítették, helyére az ideiglenes kormány lépett. Amikor a rendőrség sztrájkoló munkásokra lőtt Petrográdban, a kétévnyi katonai vereség és élelmiszerhiány után kevesen lepődhettek meg a konfliktus kirobbanásán, természetesen leszámítva a mindennapi élettől elzárkózó cári családot. Az új külügyminiszter, Pavel Miljukov a háború folytatása mellett volt, remélve, hogy megvalósíthatják nemzeti törekvéseiket. Ugyanígy vélekedett Alekszandr Kerenszkij, a szocialista forradalmár

„Bruszilov megérdemelte a sikert, de nem kedvezett neki az, ami minden nagy tábornoknak nélkülözhetetlen: a szerencse.”

Az orosz ideiglenes kormány miniszterelnöke, Alekszandr Kerenszkij (X-szel jelölve) 1917 szeptemberében meglátogatta az orosz csapatokat a fronton

vezető, hadügyminiszter és jövendő miniszterelnök, aki abban bízott, hogy túl lehet járni a bolsevikok eszén, ha a népet új katonai erőfeszítésre serkentik, francia forradalmi stílusban, „a nép felfegyverzése” és Oroszország erőinek „demokratizálása” útján. A harctéri siker elnyomja majd a hátországbeli elégedetlenséget. Az újdonsült orosz demokrácia tapasztalatlan vezetői kudarcot vallottak a háború folytatása terén, és a katonai fegyelem fellazulása pusztán Lenin háborúellenes propagandájának nyitotta meg az utat a hadseregben. Nem ők voltak az első (és nem is az utolsó) politikusok, akik hibásan úgy gondolták, a háborúk népszerűek és elköteleződést jelentenek. Ekkorra a cár számára minden az életben maradásról szólt. Az ideiglenes kormány már a végét járta, amikor a munkástanácsokkal (szovjetekkel) küzdött, hogy érzelmileg és értelmileg megnyerje az embereket. A petrográdi szovjet első számú határozata kimondta, hogy a fegyverek feletti teljes ellenőrzés a katonák által megválasztott katonatanácsok kezébe megy át. Az ideiglenes kormány abban a nem túl felemelő helyzetben találta magát, hogy a hatalmat valójában megosztja a szovjettel, amely ellenőrzést gyakorolt a hadsereg és a flotta nagy része fölött Petrográdban és környékén. A szovjetek felügyelték a vasutat, a postai és távíró-szolgáltatást, valamint a kormány hivatalos engedélye nélkül adtak utasításokat a katonáknak és

A cári orosz hadsereg pusztulása

Tüzérségi tűztől tartó orosz katonák figyelik az ellenség mozgását

a kulcsbeosztást betöltőknek. A hagyományos katonai fegyelem megtört, a legtöbben megtagadtak minden harci cselekményt – az orosz hadigépezet gyakorlatilag megbénult. A németek segítettek az „ötödik hadoszlop” szerepét játszó Leninnek és követőinek visszatérni a száműzetésből, hogy szítsák a forradalmat és bomlasszák Oroszország háborús részvételét, vagy akár véget is vessenek annak. Döntő fontosságú volt, hogy Lenin megígérte a harc befejezését. Ilyen körülmények között meglepő, hogy Oroszország még egy támadássorozatot összehozott a galíciai fronton, amikor Bruszilov elindította a nagy júliusi offenzívát. Július 1-én kezdődött, magában foglalta a tíznapos csatát Kelet-Galíciában, ahol az oroszok Lvov (ma Lviv, Nyugat-Ukrajna) irányába nyomultak előre. A kezdeti sikerek rendkívül heves osztrák– magyar csapatok elleni bombázással kezdődtek, a sokkal szívósabb németekre azonban nem tüzeltek. Az orosz veszteségek növekedtek, s ez demoralizáló hatású volt. A megbízhatatlan románok részt vettek a Kerenszkij-offenzíva támogatására indított orosz–román támadásban, ez kezdetben áttörést hozott Mărăștinál. A katonatanácsok azon vitatkoztak, hogy engedelmeskedni kell-e a tisztek parancsainak, tömegesek voltak a dezertálások, és ha egy tiszt megpróbált az útjukba állni, lelőtték. Július 16-ra az orosz támadás összeomlott. A német Felix von Bothmer tábornok vezetésével az egyesített német és osztrák erők július 19-től kezdték visszaszorítani az oroszokat, ellentámadásukkal visszafoglalták például Halicsot (ma Nyugat-Ukrajnában található), a Dnyeszter

Orosz katonák vonulnak el Alekszandr Kerenszkij előtt, 1917. július

folyónál lévő fontos vasúti átrakópontot, valamint Tarnopolt és Czernowitzot, mindkettőt Galíciában, az osztrák–magyar határ, illetve a Kárpátok közelében. Csekély orosz ellenállást tapasztaltak, amikor bevonultak Galíciába és Ukrajnába. Július 20-ra az orosz arcvonal megtört, július 23-ra 240 kilométert húzódott vissza. A gyors felbomlás mutatta, hogy a hadsereg morálja többé már nem létezett, és egyetlen orosz tiszt sem számíthatott a katonáira. Bruszilovot lecserélték Lavr Kornyilovra, de ez sem változtatott semmin. Az I. világháború utolsó orosz offenzívája kudarccal végződött. Ahogyan Churchill rátapintott, a háború „…inkább a nemzetek kimerültsége, mint a hadseregek győzelme miatt” került közel a befejezéshez. Sajnos az oroszok számára rossz volt a támadás időzítése, mivel – különösen a hadseregben – egyre nőtt a békevágy. Kerenszkij közben továbbra is teljesíteni akarta a szövetségesek iránti kötelezettségeket, ám ez aligha ösztönözte harcra az orosz katonaságot. Győzelemre volt szüksége, hogy helyreállítsa a katonai morált és elnyerje a nép jóindulatát, így megerősítve az ideiglenes kormányt, amely egyre nagyobb haraggal nézett szembe az élelmiszerhiány és az árak emelkedése miatt. Elvetette a kockát és vesztett; a folyamat során súlyosan aláásta a szunnyadó demokrácia hitelét, és végzetesen meggyengítette azt, mivel a visszavonulás beindította az ún. „júliusi napokat”, amikor Petrográdban a katonák és a munkások lázadtak az ideiglenes kormány ellen. A keleti front legészakibb részén, ahol közel egy évvel korábban a „karácsonyi csaták” folytak, továbbra is dúlt a harc a németek és az oroszok

között. Szeptember elején a rigai csatában a németek bevették a várost, így a két ország katonái közötti utolsó ütközetben győztek a frontnak ezen a részén. A Kijevet védő orosz katonák pedig megtagadták a harcot, és elmenekültek az ellenség elől. Időközben Kornyilov, aki elégedetlen volt az ideiglenes kormány terveivel, ellenforradalmi mozgalom vezetőjeként vonult Petrográd ellen, az elsődleges cél a kormányzás átvétele, majd a szovjet erők szétverése volt. A rablóból pandúrrá válás különös esete volt, hogy a kormány a bolsevik Vörös Gárdát kérte meg, segítsen megvédeni a várost. Kornyilov hatalomátvételi kísérlete, amely csírájában fojthatta volna el a bolsevizmust, megbukott, őt pedig Kerenszkij parancsára letartóztatták. A válság következtében a bolsevikok népszerűsége egyre nőtt, és sebesen magukhoz is ragadták a hatalmat. A katonák egy része támogatta őket, mások pedig megtagadták, hogy a kormányért harcoljanak. Egy éven belül az októberi forradalom eredményeképpen az orosz állam részleges autokráciából előbb demokráciává, majd a világ első kommunista diktatúrájává alakult. II. Miklós az életével fizetett, amiért fel nem készített népét a háborúba vitte, a bolsevikok 1918 júliusában a családjával együtt meggyilkolták. Oroszország I. világháborús tapasztalata mára szinte elveszett, csak a forradalom elképesztő eseményeihez fűzött történelmi kiegészítés, puszta lábjegyzet. Churchill jól mondta, amikor úgy nevezte, „ismeretlen háború”. Inkább ismeretlen, mint alábecsült, és ez talán majd változik is, ahogy az I. világháború keleti frontja a saját jogán egyre inkább kezdi érdekelni a történészeket.

Fotók: Alamy, Getty, Thinkstock

A siralmas tájon egy orosz katona a megfagyott halottak között lézeng a csata után

A világ hadba száll

A birodalom visszavág 1918 tavaszán Erich Ludendorff olyan, döntőnek szánt csapást indított Nagy-Britannia ellen, amely elhozza a Német Birodalom végső győzelmét.

felőrlő jellegű hadviselés évei után, 1918 elejére a német legfelsőbb hadvezetés tisztában volt azzal, hogy a Heimatfront (hátország) az összeomlás határán van. A korlátlan tengeralattjáró-háború kudarcot vallott: az új brit tengeri taktika gondoskodott erről. Az év kezdetétől a szövetségeseknek küldött amerikai utánpótlás- és fegyverszállítmányok száma óriásira növekedett, és amerikai katonák százezrei szálltak partra a francia kikötőkben. Bár a német szárazföldi hadsereg létszáma még mindig 5,1 millió fő volt, 1918 januárjában kizárólag egy

olyan kemény végső csapásban lehetett reálisan reménykedni, amely tárgyalóasztalhoz kényszeríti a szövetségeseket, akikkel azután tűzszünetet kell elfogadtatni a Német Birodalom számára dicsőséges és előnyös feltételekkel. Az ezt a célt elérni kívánó nagy nyugati offenzíva terveinek kidolgozása már 1917 novemberében megkezdődött. Először a helyszínt és a célt kellett meghatározni. A németek tudták, hogy döntő támadáshoz nincs elég stratégiai tartalékuk a franciák ellen, akik ekkorra már hét hadsereget állítottak ki. Ráadásul a franciák

„Tiltakozom a »hadművelet« szó ellen. Csak egy rést ütünk a sűrűjébe. A többi jön magától” Erich Ludendorff tábornok

Rohamosztagosok a senki földjén keresztülvágva támadják meg célpontjukat

által birtokolt terület nagy része offenzívára alkalmatlan volt, mert a védőknek sok helyet és fedezéket biztosított a visszavonuláshoz, valamint az erők átcsoportosításához. Taktikai jártasság és rugalmasság szempontjából a francia hadsereg sokkal erősebbnek számított, mint a brit, ezért az utóbbi elleni támadás több sikerrel kecsegetett. A briteket meggyengítette az emberhiány, ritkásan helyezkedtek el, és támogatásuk tapasztalatlan portugálokból állt. A brit szárny bekerítése és visszavonulási útjának elvágása a Brit Expedíciós Haderő (BEF) jelentős részének megsemmisítését jelenthette, és így az „egyszerű” taktikai győzelem döntő hadműveleti győzelemmé válhatott. Itt volt az alkalom a visszavágásra.

A birodalom visszavág Michael hadművelet

1918 januárjában a németek úgy döntöttek, az Oise folyó és Arras közötti 80 km-es frontszakaszon indítanak támadást, ez volt a „Michael” kódnevű hadművelet. Három külön hadsereg – a 2., a 17. és a 18. – vett rész a támadásban. A 2. hadsereg Von der Marwitz tábornok parancsnoksága alatt közreműködött az 1917-es cambrai-i ellentámadásban. A 17. hadsereg viszonylag új volt, de az az igen tapasztalt parancsnok, Otto von Below tábornok vezette, aki a 14. hadsereg vezére volt az 1917-es, nagy sikerű caporettói offenzíva alatt. A 18. hadsereg parancsnoka Oskar von Hutier, a keleti front háborús veteránja volt, ott a 2. hadsereget vezette Riga elfoglalásakor. Ebben a három tapasztalt parancsnokban egy dolog volt közös, mindegyikük úgy aratott látványos győzelmet 1917-ben, hogy az új, innovatív rohamosztagos és tüzérségi taktikákat beépítette a stratégiájába. Biztosítani akarván, hogy a legjobb katonák álljanak rendelkezésre, a 35 fölöttieket kivonták a támadást végrehajtó egységekből, helyükre a keleti frontról hozott fiatalabb férfiak kerültek. Lenyűgöző logisztikai és szervezési mutatvány volt, ahogy az összes egységet szigorú ütemterv alapján kezelték, ennek során 56 hadosztályt (ez nagyjából a teljes BEF haderővel volt egyenlő) kivontak az első vonalból, és háromhetes intenzív kiképzésben részesítettek. A katonák harci és rohamozási taktikákat gyakoroltak, és lövésztechnikájuk javítására is volt módjuk a lőtereken. Az offenzíva előkészítéséhez és támogatásához csaknem 10 000 tüzérségi eszközt és Minenwerfert (aknavetőt) gyűjtöttek egybe, a nyugati fronti teljes német tüzérség mintegy felét. Akkor ez volt az egy helyre valaha is összevont legnagyobb

tüzérségi erő. Elsődleges feladatuk az 1918 első három hónapjában végrehajtott, megszaporodott rajtaütések támogatása volt, valamint gázzal töltött lövedékekkel támadták a szövetségesek olyan erődítményeit és tüzérségi állásait, amelyek amúgy nem kerültek sorra az offenzíva során. A rajtaütések célja az előkészületek leplezése és a szövetséges támadások – ezzel együtt az ellenséges hírszerzés – korlátozása volt. 1918. március 20-án éjjel 3965 tábori ágyú, 2843 nehéztüzérségi eszköz, 3532 aknavető, 82 repülőszázad és 74 gyalogoshadosztály – összesen majdnem 1,4 millió, a legújabb, legkorszerűbb támadó taktika szerint kiképzett német katona – állt készen a harcra. Nemcsak Gough tábornok 5. hadseregét támadták meg, hanem északi szomszédját, a Byng tábornok vezette 3. hadsereget is. A németek célja a Flesquiéres melletti kiszögellés áttörése és felmorzsolása, valamint az összes, ott védekező tommy (brit katona) foglyul ejtése volt. Ezután nyugaton és délnyugaton, a régi somme-i csatamező mögött és Amiens felé támadtak. Így akartak beékelődni a britek és a franciák közé, remélve, hogy ebben a folyamatban valamelyik – vagy akár mindkét – erőt megsemmisíthetik. A német parancsnokok szerint a győzelem karnyújtásnyira volt. Kiadták az első írásbeli parancsokat a frontvonal menti ezredeknek: a támadás időpontja március 21., reggel 9.40. „Végre megbosszuljuk, hogy négy évig szenvedtünk és fogszorítva kitartottunk! Végre nem az üllő, hanem a kalapács leszünk!” – lelkesedett egy német katona.

Támadnak a rohamcsapatok

1918. március 21-én hajnali 4.40-kor közel 10 000 német tüzérségi eszköz és különféle kaliberű ágyú előzetes figyelmeztetés nélkül olyan heves tüzérségi előkészítést indított, amilyet máig nem látott a hadtörténelem. Kevesebb mint öt óra alatt 3,5 millió lövedék csapódott be a Somme mentén, 240 négyzetkilométeres körzetben a brit állásokba. Ez a mennyiség több mint kétszerese volt annak, amennyit két évvel korábban a britek egy hétnapos tüzérségi előkészítés során kilőttek. Amikor a halálos zárótűz végül abbamaradt, a német tábori tüzérség és az aknavetők minden négy percben 200 métert előremozgó zárótüzet alkalmaztak. Ennek jelére a német rohamcsapatok (Stoßtrupp) kis egységei elindultak lövészár-

Alfred Splittgerber hadnagy, 211. tartalékos gyalogezred „A német hadsereg fölénye sosem volt nyilvánvalóbb… Óráról órára újabb elfoglalt falvakat jelölök be a térképen. Fogcsikorgatva, türelmetlenül várjuk, hogy csatlakozhassunk a támadáshoz, és újra lövészárokharcosok legyünk. Reméljük, hamar sorra kerülünk, és a tommyknak nemsokára le kell vonniuk az elkerülhetetlen következtetést az északi és déli visszavonulásukból. Ereinkbe hirtelen hihetetlen erőérzet áramlik. Milyen nagyszerű bajtársak vagyunk mi a puhány tommykhoz képest! Milyen szédületes, hogy végre Párizs is megkapja a magáét, és messze hordó ágyúink rövidesen magát Londont veszik célba. Végre ellenkezőjére fordult a helyzet, most mi vagyunk fölényben! A tommyk felköthetik a gatyájukat! Annyira jó katonának lenni!”

A világ hadba száll kaikból, és a füstön, ködön áthaladva megrohamozták a brit védelmi állásokat. Percek alatt behatoltak az első védőöv mögé, majd továbbrohanva fejetlenséget okoztak és mészárlásba kezdtek az ellenség hátában. A század- vagy néha zászlóaljszinten létrehozott, kb. 40 főből álló szakaszok – Sturmblockok – követték ezeket az egységeket. Komolyan fel voltak fegyverezve: nehézfegyverzettel, géppuskákkal, aknavetőkkel látták el őket, valamint újdonságként specializált tábori tüzérségi eszközökkel, amelyeket a gyalogság vont harcba, és a gyalogsági parancsnokok közvetlen irányítása alá tartoztak. A résen keresztül, amelyet ezek az elit katonák a brit állásokon ütöttek, hamarosan a német reguláris gyalogoscsapatok tömege követte őket. A döbbent védők csekély vagy semmilyen ellenállást nem tanúsítottak – és a császár „csukaszürkéi”, áttörve a szövetségesek védelmi gátján, tűzből és acélból álló áradatként özönlöttek be a réseken keresztül. A britek teljes visszavonulásban voltak. A németek hamarosan elérték a brit tüzérségi állásokat, és megtörték az állóháború okozta patthelyzetet. A következő napokban a német hadsereg felbomlasztotta a szövetségesek sorait, és látványos területi nyereségre tett szert. Első egységei majdnem 65 kilométer mélyen hatoltak be az ellenséges területre, közel jutottak Amiens bevételéhez. A németek tizenötször akkora területet foglaltak el, mint amekkorát a megelőző két évben a szövetségesek: megállíthatatlannak tűntek. Attól tartva, hogy a németeknek sikerül elvágni egymástól a brit és a francia erőket, a szövetségesek megállapodtak, hogy összehangolják csapataik mozgását a francia Ferdinand Foch tábornok parancsnoksága alatt. A szövetséges ellenállás megerősödött, és végül április 5-én a németek lefújták a támadást. Amit a szövetségesek ekkor még nem tudtak, hogy a német előrenyomulás nagysága és gyorsasága volt egyúttal a végzete is: a rohamosztagosok igencsak kimerültek, az egyszerű katonáktól pedig túl sokat követeltek. Az utánpótlás- és ellátmányszállítás nehézségekkel küzdött. Az állóháborúval töltött évek után egyszerűen nem tudott lépést tartani a mozgóháborúval. A német hadsereg kiemelkedő nyereségekre tett szert, de ezek kis győzelmek voltak, nagyon nagy áron. Közel 130 000 embert veszítettek – ilyen sokat nehéz volt pótolni. A német mélységi behatolás jelentős problémákhoz vezetett, amelyeket a német legfelsőbb hadvezetés vagy figyelmen kívül hagyott, vagy nem látott előre. A csatateret, ahol a Michael hadművelet lezajlott, 1916–17-ben már kétszer letarolták: nem voltak utak, amelyeken haladni vagy az utánpótlást szállítani lehetett volna. Ezenfelül a német hadsereg indokolatlanul elhanyagolta a teherautók megrendelését és gyártatását – ezt a gondot csak súlyosbította a brit tengeri blokád, amely a tengerentúli gumiimportot csaknem lehetetlenné tette. A túlságosan elnyújtott utánpótlási vonalak, a motorizált szállítás és az infrastruktúra hiánya

Az A7V belülről A brit harckocsira adott német válasz 1918-ban dübörgött be a csatatérre. A Michael hadművelet ideje alatt 370 brit harckocsit helyeztek el a frontvonalak mentén, ezeknek nagyjából a fele vett rész akcióban, legtöbbjük a visszavonulás során felmondta a szolgálatot. Német oldalon a 36. gyalogoshadosztályt az 1. Sturm Panzer Kraftwagen Abteilung (páncélozott rohamharckocsi-osztag) támogatta, amely egy német A7V tankból és öt zsákmányolt brit Mk IV-esből állt. Az A7V-t körülbelül kétéves fejlesztést követően, 1918 elején vetették be. Eredetileg száz harckocsira született megrendelés, de csak húszat szállítottak le a háború vége előtt. 1918. márciustól októberig alkalmazták őket, ezek voltak az egyedüli német gyártmányú tankok, amelyeket a hadműveletek során használtak. Az A7V az Allgemeines Kriegsdepartement, Abteilung 7, Verkehrswesen (Általános Háborús Ügyosztály, 7. csoport, Szállítóeszközök) hivatal nevéből származott. A német tankok személyzete önkéntesekből állt, akik a hadsereg különböző harci és logisztikai egységeitől érkeztek. A tisztek, vezetők és gépészek legtöbbje a motorizált szállító csapatokból, a fegyverkezelők viszont a tüzérségből és a gyalogsági géppuskások közül kerültek ki. A Német Legfelsőbb Hadsereg Főparancsnokságnál az a konzervatív nézet uralkodott, hogy egy áttörés kikényszerítéséhez a gyalogság a legrugalmasabb fegyvernem, különös tekintettel a rohamcsapatokra. Ezért a német elgondolás a harckocsit kiegészítő fegyvernek tekintette, amely legázolja az ellenség erődítményeit, és elszállít bizonyos számú gyalogos katonát. Ebben a gyalogsági harci jármű szerepben az A7V a 18 fős kezelőszemélyzet mellett maximum nyolc további gyalogost tudott szállítani. Ezenkívül a személyzetét kiképezték arra is, hogy ha a járművük tönkremegy, vagy a helyzet úgy kívánja, gyalogosként harcoljanak. Az elejére felszerelt 57 mm-es gyorstüzelésű lövegével, a brit Mark IV tankénál kétszer Azonosítatlan A7V harckocsi a Reims melletti gyakorlótéren 1918 nyarán

több (körkörös tüzelésre képes) géppuskájával, keskeny orr-részével, elmés, jelzőlámpás belső elrendezésével az A7V megállta a helyét a harctéri cselekményekben. Mindemellett azonban komoly tervezési hiányosságai voltak. Alacsony hasmagassága miatt egyenetlen terepen nehezen mozgott, motorja pedig hajlamos volt a túlmelegedésre, és gyakoriak voltak a műszaki meghibásodások. A német hadsereg páncélosainak nagyobb hányadát a zsákmányként szerzett brit tankok alkották. Röviddel a cambrai-i csata után a német csapatok nagy számban mentették ki azokat a csatatérről, Charleroi-ba vitték, ott megjavították, felújították és 57 mm-es belga Maxim–Nordenfelt ágyúkkal, német MG 08 géppuskákkal átfegyverezték, valamint új célzókészülékekkel látták el őket. Mivel a William Foster & Co. által gyártott brit motor Daimler-licenc volt, a cseremotorokat és az alkatrészeket a berlini Daimler-gyár gyártotta és szállította. 1918. szeptember 28-án összesen 35 zsákmányolt tank volt harcképes, 1918 végére a számuk 75-re nőtt. A német hadsereg összesen mintegy 170 brit harckocsira tett szert, amelyeket aztán újra bevetett, vagy szétszerelve alkatrésznek használt.

Fegyverzet

Az A7V-n elöl egy 57 mm-es Maxim– Nordenfelt ágyút helyeztek el, amely percenként akár 25 lövést is le tudott adni. Másodlagos fegyverzete, a hat, körben elhelyezhető, 7,5 mm-es Maxim géppuska körkörös tüzelést biztosított.

A birodalom visszavág

Páncélzat

A harckocsi mindössze 6 mm-es páncélozással ellátott teteje viszonylag gyenge volt, ám a testet jól megerősítették, és képes volt mostoha körülményeken is átküzdeni magát. Orr-részén 30 mm vastag páncélzattal büszkélkedhetett.

A tankot két Daimler benzinmotor hajtotta, ezek együttesen 200 lóerőt és 16 km/h körüli maximális sebességet biztosítottak, így sokkal gyorsabb volt, mint brit megfelelője, a Mark V. A körülményektől függően 43–88 km-t tudott megtenni.

Illusztráció: Alex Pang

Motor

A világ hadba száll

Rohamzászlóalj

Az új német katona kulcsszerepet játszott a tavaszi offenzívában. Az első hivatalos német rohamosztagegység 1915. március 2-án alakult meg, amikor a Legfelsőbb Hadsereg Főparancsnokság utasítást adott, hogy a VIII. hadtest hozzon létre egy osztagot a kísérleti fegyverek kipróbálására és olyan taktikák kidolgozására, amelyekkel megszüntethető a nyugati fronti patthelyzet. Az egységet Calsow őrnagy alakította meg (Calsow rohamosztag), később Willy Rohr százados lett a parancsnok (Sturmabteilung Rohr), aki elvégezte a finomhangolást. A Rohr által kifejlesztett módszerek váltak minden modern rohamharcászati taktika alapjává. 1916 végére 30 német hadosztályt állított fel, Sturmbataillont (rohamzászlóalj). Még a haditengerészet is alapított egy ilyen zászlóaljat. 1918-ra egy rohamosztagos tankönyvben a nyitófejezet egy rövid, de intenzív tüzérségi előkészítés lett volna, amelyben nagy erejű robbanószert, repeszgránátot és mérgesgáz-lövedéket használnak. A tüzérségi előkészítésnek semlegesítenie kellett az ellenség első vonalát, és sokkolni a védelmét. Ezután, egy mozgó zárótüzet követően, kis létszámú rohamosztagos csapatok törtek előre szabálytalan eloszlásban, beszivárogtak az ellenséges védelem gyenge pontjaira, megsemmisítették a parancsnoki és kommunikációs központokat, tüzérségi állásokat, és lehetőség szerint kerülték a közelharcot. A rohamcsapatok után nagyobb, jobban felfegyverzett rohamszázadok következtek, géppuskákkal, lángszórókkal és gyalogsági puskákkal ellátva, amelyeket az ellenséges vonalak kisebb frontszakaszaira és erődítményeire irányítottak. Céljuk az őket szorosan követő „rendes” gyalogság áttörésének gyorsítása és támogatása volt. Mivel a rohamosztagosoknak gyorsan kellett cselekedni és reagálni, mindig képesnek kellett lenniük az önálló kezdeményezésre és arra, hogy saját fizikai, szellemi képességeikre hagyatkozzanak. Ennek érdekében csak a legfiatalabb, legerősebb férfiakat válogatták be a rohamzászlóaljakba. 1915-ben a rohamcsapatok testpáncéllal, acélpajzzsal és nehézfegyverzettel kísérleteztek, de hamarosan kiderült, hogy a gyorsaság és a mozgékonyság fontosabb. A katonák rövid karabélyt, rohamkést, kiélezett gyalogsági ásót és két gránátzsákban négy-négy kézigránátot vittek magukkal a harcba. A tisztek és tiszthelyettesek gyorstüzelésű pisztolyokkal – mint a Mauser C96 vagy a Luger P08 – szerelkeztek fel, az előírásos puskával és nagy kapacitású tárakkal kiegészítve. Könnyű géppuskát és egyéb nehéz fegyvereket csak a támogató egységek használtak az előretörő osztagok fedezésére.

Ernst Jünger hadnagy, 73. lövészezred „Eljött a nagy pillanat. Megjelent a tűz az első árkok felett. Mentünk előre. Amint elindultunk az ellenség vonalai felé, érzéseinket erősen, sőt elfojthatatlanul zavarossá tette a harag, az alkohol és a vérszomj. […] Jobb kezemben a pisztolyomat markoltam, bal kezemben egy bambusz lovaglópálca volt. Felfoghatatlan mértékben forrt bennem a düh. Ellenállhatatlan gyilkolási vágy hajtotta a lépteimet. A harag keserű könnyeket préselt ki a szememből. […] Az angolok kiugráltak árkaikból, zászlóaljanként menekültek a nyílt térségen át. Futás közben felbotlottak egymásban, és a földet néhány másodperc alatt beborították a halottak. Csak páran tudtak megszökni. […] Mind ugyanazt kiáltottuk: Előre! Mindenki ment tovább, egyenesen előre.”

Fiatal rohamosztagos 1918 márciusában

A birodalom visszavág

A Grabenfegerként (árokseprő) is ismert Bergmann MP 18 volt az első harcban alkalmazott géppisztoly. Először 1918ban, korlátozott számban osztották ki harcoló egységeknek az igen hatékony fegyvert

megakasztotta a német támadást. Gyakori állítás, hogy az offenzíva akkor rekedt meg, amikor a kiéhezett és elcsigázott német katonák rátaláltak a brit ellátmányraktárakra, és ahelyett, hogy tovább nyomultak volna az ellenség felé, inkább teletömték magukat sózott marhahúskonzervvel és alkohollal. Noha az igaz, hogy a katonák meg voltak döbbenve és le voltak nyűgözve az ellenfél számára biztosított étel és ellátmány mennyiségén és minőségén (csordultig töltötték zsebeiket és hátizsákjukat húskonzervvel, cukorral, cigarettával és brandyvel), a német parancsnokok sosem veszítették el az ellenőrzést embereik fölött.

A további hadműveletek

Április 9-én a németek ismét támadtak. A Georgette hadműveletnek nevezett támadást az ypres-i csatatértől délre hajtották végre. Ismét a fegyvernemek együttműködésén alapuló taktikát alkalmazták. Tizennégy német hadosztály törte át a szövetségesek arcvonalát, és gyorsan legyűrte a szemben álló briteket és portugálokat. A támadás azonban most is hamar elakadt, ezúttal ez a rugalmasabb brit védekezésnek is volt köszönhető. 1918. május 27-én mindenki nagy meglepetésére a németek elindították utolsó sikeres offenzívájukat, a Blücher–Yorck hadműveletet a Chemin des Dames hegygerincen át. A támadásban 29 német hadosztály vett részt, közülük

Brit hadifoglyok a Georgette hadművelet közben

13 az első hullámban. Május 29-re bevették Soissont, és haladtak a Marne felé. Amikor június 5-én odaértek, csak 50 km választotta el őket Párizs külvárosaitól. A friss brit, francia és amerikai alakulatok közös erőfeszítése kellett ahhoz, hogy lassan felmorzsolják és megállítsák a támadást. A németek mintegy 125 000 embert veszítettek – a franciáké döbbenetes, 167 000, a briteké 28 703, az amerikaiaké kb. 11 000 fő volt. Június 6-án Ludendorff lefújta a támadást. A Gneisenau (a németek Schlacht an der Matz néven is említették) hadművelet június 9–13. között zajlott Noyon–Montdidier térségében. Ezúttal a franciák

kezdettől kemény ellenállást tanúsítottak, és június 11-től a németek alig szereztek területet. Az utolsó német támadás, a Marneschutz–Reims hadművelet nem ért el említésre méltó eredményt. Július 18-án az antant megindította nagy ellentámadását a Marne-nál, a szövetséges seregeket már a frissen érkezett amerikaiak is erősítették. A német hadműveletek – három év óta először – egy széles frontszakaszon áttörték ugyan a szövetséges arcvonalat, de ezek a taktikai sikerek nem bénították meg a szövetségeseket Észak-Franciaországban, így nem tudtak előnyös fegyverszünetet kierőszakolni. Németország kénytelen volt az Aisne mögé visszavonulni, ezzel örökre veszített a számháborúban, mert erői kimerültek a harctéren és otthon is.

Német rohamcsapat akció közben

Az I. világháború csatái

Fedezze fel azokat a csatatereket, katonai taktikákat, amelyek ára sokak élete és maga a háború volt!

78 Gallipoli: birodalmak összecsapása Nagy-Britannia bevetette új haderejét az Oszmán Birodalom ellen

88 A második ypres-i csata

A nyugati front első olyan csatája, amelyben mérges gázt használtak

92 Verdun okai

Minden a rettenetes ütközetről, amely több mint 600 000 életet követelt

102 A verduni csata

A francia hadsereget a pusztulás szélére sodró brutális stratégia

82 76

112 A jütlandi csata A brit és a német haditengerészet összecsapása

118 A somme-i csata A brit hadsereg történetének legvéresebb napja

126 A cambrai-i csata Somme után a brit hadsereg egy vadonatúj hadászati megoldással állt talpra, amely harctéri sikert hozott

134 Az utolsó csata A Nagy Háború leggyilkosabb évének befejezése

121

90 134

116

Â© Alamy

104

Csaták

Gallipoli: birodalmak összecsapása 78

Gallipoli-félsziget, 1915. április – 1916. január

Gallipoli: birodalmak összecsapása

égignézve a partvonalon, William Birdwood altábornagy tudta, hogy ez kockázatos lesz. Gallipoliból, amely valaha NagyBritannia üzembiztos terve volt a központi hatalmak erői elleni küzdelemben, hamar katasztrófa lett, és az Ausztrál Birodalmi Haderő (Australian Imperial Force, AIF) parancsnokát bízták meg, fordítsa meg a hadjárat ide-oda csapódó áradatát. A partraszállások 1915. április 25-én kezdődtek, és úgy tervezték, enyhítik a brit hajókra nehezedő nyomást, végig a parton. Amint a szállítóflotta megközelítette a partokat, a török géppuskások sok

katonát lelőttek, még mielőtt partra szálltak volna. Azok, akik kijutottak a hajókról, meredek sziklákkal és könyörtelen, ádáz ellenséggel néztek szembe, akiket Mustafa Kemal ezredes, a későbbi Atatürk és a modern Törökország „atyja” vezetett. Rövid időn belül világossá vált, hogy ez nem lesz könnyű csata. Az olyan ostromhoz képest, amelyet a nyugati front patthelyzetének feloldására szántak, az előretörés rendkívül lassú volt, és hamarosan lövészárkokat ástak. Az Ausztrál és Új-Zélandi Hadtest (Australian and New Zealand Army Corps, ANZAC) katonák százait veszítette el az első néhány napban, mivel egy kis hídfőállást védve beásták magukat, utasításokra várva.

Csaták

Készséges és önkéntes haderő

Pillantsunk vissza 1914 végére, és az ANZAC-katonák számára nagyon más volt a kép. Ahelyett, hogy Észak-Franciaország sarával néztek volna szembe, mint a brit hadsereg – sok ausztrált és új-zélandit is beleértve – nagy része, a hadtest a Szahara homokján gyakorlatozott. Mivel kiképzési és elszállásolási létesítményekből Angliában nem állt rendelkezésre elegendő, ezt tekintették a legjobb helynek, hogy felkészítsék az ANZAC-csapatokat a csaták tüzére. A háborús erőfeszítés valóban igen népszerű volt Ausztrálázsiában, sóvárogva várták a bevetést. Az ausztrál miniszterelnök, Joseph Cook biztosította támogatásáról Nagy-Britanniát, és tömegesen siettek bevonulni a hadseregbe, mert nem akarták kihagyni a kalandot. Sok „katonafiú” még a koráról is hazudott, hogy részese lehessen ennek a jól fizetett munkának, amely – természetesen – karácsonyra befejeződik. Ausztrália azonnal 20 000 embert ígért az ügy érdekében, és felállította az AIF-et. Új-Zéland sem maradt el mögötte, a 8454 fős Új-Zélandi Expedíciós Haderő (New Zealand Expeditionary Force, NZEF) 1914 októberében hagyta el Wellingtont, a fővárost, égve a vágytól, hogy részt vegyen a küzdelemben. Megérkezésük után a NZEF-csapatokat először a Szuezi-csatornánál küldték akcióba, egy váratlan oszmán támadást segítettek leverni a fontos vízi úton. Előre ugorva 1915 áprilisához: a kerekek most mozgásba lendültek, sor került az ANZAC bevetésére Egyiptomból Törökországba. Gallipoli és a dicsőség hívogató volt. Vagy legalábbis úgy gondolták. A Földközi-tengeri Expedíciós Haderő (Mediterranean Expeditionary Force, MEF) 75 000 katonájának közel felét ausztrál és új-zélandi újoncokból állították ki. Fejenként 40 kilogrammos felszerelés- és ellátmánycsomaggal megpakolva az ANZAC-csapatok tehát beléptek az ANZAC-öböl oroszlánbarlangjába azon a végzetes 1915. áprilisi napon, és hídfőállást létesítettek a szemben álló oszmánok ellenében. A békés otthoni életmód távolinak tűnt, ráadásul perzselően forró nyár következett. A csapatokat megkínozta a török hőség, s rájöttek, valójában milyen is a háború.

Egy ausztrál katona bátran kimenti sebesült bajtársát a senki földjéről, és megpróbálja eljuttatni egy tábori kórházba

„A Földközi-tengeri Expedíciós Haderő 75 000 katonájának közel felét ausztrál és új-zélandi újoncokból állították ki” Miért támadták meg Gallipolit? A kockázatos, de reményteli hadművelet, amely látványosan visszafelé sült el a Brit Birodalom számára.

Lord Kitchener tábornagy és William Birdwood altábornagy szemlét tart a csapatoknál

Gallipoli kudarc volt a britek számára, és a szövetséges hierarchia által elkövetett gyakori baklövések, valamint a félsziget bátor török védelme miatt emlékezetes. Az ostrom Winston Churchill – akkor haditengerészeti miniszter – ötlete volt, aki szeretett volna egy második frontot a központi hatalmak ellen. Egy roham Európa „puha altestén” keresztül meggyengítené a német és osztrák vonalakat a nyugati és a keleti fronton. Úgy hitték, ez a holtpontra jutott európai helyzet gyors megoldása lesz. A hadművelet 1915. február 19-én kezdődött, amikor a nagy erejű Királyi Haditengerészet behajózott a Dardanellákba, a Törökor-

szág nyugati partjánál található tengerszorosba, azzal a céllal, hogy ágyúzza és elfoglalja Konstantinápolyt. A rossz időjárás és a vártnál keményebb török ellenállás jelentős károkat okozott a Királyi Haditengerészetnek, három hadihajó elsüllyedt. Áprilisra katonai segítséget hívtak, beleértve az ANZAC-csapatokat, ám csak kis hídfőállásokat tudtak létrehozni, mivel az oszmánok makacsul védekeztek. Ez a patthelyzet több hónapon keresztül elhúzódott, mert a támadások folyamatosan hatástalannak bizonyultak. 1915 decemberében a brit parancsnokság úgy döntött, hogy ami sok, az sok, és kivonta a csapatokat. A nyugati frontra ismét több vérontás várt.

Gallipoli: birodalmak összecsapása

ANZAC-újonc A birodalom önkéntes katonái

A brit hadsereg állománya növelésére az egész birodalom területéről nagy csapatkontingenst olvasztott magába. Az Ausztrál és Új-Zélandi Hadtest Egyiptomban állomásozott, készen a Gallipoli-műveletre.

Szurony

A szuronyt a puska csőtorkolatára rögzítették a közelharchoz. Az oszmánok karddal és lándzsával voltak felszerelve, így ez a penge felbecsülhetetlen értékű lehetett, amikor fogytán volt a lőszer.

Felszerelés

A szabályos ANZAC-katona Sam Browne derékszíján (antantszíj) volt pisztolytáska, lőszertartó, szuronytok, iránytű, látcső, térképtáska, oldalzsák gyalogsági ásóval és kulacs.

Lovas lövészkalap

„Lekonyuló kalapként” (slouch hat) volt ismert. Az itt látható új-zélandi változat kissé különbözött ausztrál megfelelőjétől, és a „citromfacsaró” gúnynevet kapta. Eltérő színű textilszalag jelezte a rendfokozatot és a fegyvernemet.

Egyenruha

A khakiszín volt a szabvány, ez segített, hogy az ANZAC-csapatok rejtve maradjanak a forró török napsütésben. Az új-zélandi uniformis pedig zöldesebb volt, mint a brit változatok.

Ellátmány

Átlagosan 30 kg ellátmányt vittek magukkal. A leggyakoribb élelmiszer a marhahúskonzerv, a kemény keksz, a tea, a cukor és a húsleveskocka volt. Tűzifát és tartalék ruházatot is szállítottak.

A csapatok beássák magukat Az ANZAC-öbölben kemény volt az élet, és minden ismétlődött. A hat kilométeres öbölben a napi rutin az ellenség állásainak megfigyeléséből és lesből való levadászásából állt, időnkénti bombázásokkal. A frontvonal mögötti életet a lövészárkok segítették, utánpótlást biztosítottak a frontnak. Nehéz helyzetük ellenére tudható, hogy az ausztrálok lazításként azért néha úszkáltak az Égei-tenger vizében. Különösen nehéz sora volt az Ausztrál Hadsereg Orvosi Alakulatának (Australian Army Medical Corps, AAMC), amely gyakran szenvedett ember- és felszereléshiányban. Ritkaságnak számított a friss víz, és az utána való gyötrő vágyakozást csak növelte a marhahúsból és száraz kétszersültből álló étrend. Az AAMC leghíresebb embereinek egyike John Simpson volt, aki egy hordágyat szállító szamarat terelt a csatatéren, hogy összeszedje és a vonalak mögött biztonságba helyezze a sebesülteket. Az orvosi személyzet erőfeszítéseinek ellenére gyakori volt a tífusz és a vérhas, és ezek a betegségek a silány élelmezés mellett legyengítették az ANZAC-csapatokat. 1915 áprilisa és augusztusa között sem az oszmánok, sem az ANZAC-erők nem tudták elmozdítani a helyzetet a holtpontról. Lövészárok-háború bontakozott ki, és az ANZAC-divíziók képtelenek voltak áttörést elérni.

Maxim géppuska

Puska

Az ANZAC-katona számára a legszívesebben választott fegyver a megbízható, tolózáras Lee Enfield MK I ismétlőpuska volt. Nagyrészt ezt használta a gyalogság, míg a tisztek kisebb revolvert viseltek.

A Maxim kiváló tűzerejű volt, de hamarosan lecserélték a megbízhatóbb Vickers és Hotchkiss géppuskákra. A géppuskák olyan újfajta hadviselést hoztak, amely megpróbált véget vetni a lövészárok-háború okozta patthelyzetnek.

Garland lövészárok-aknavető

A Gallipoli ostromában legtöbbet használt aknavető, a Garland hasznosnak bizonyult az ellenséges lövészárkok megtisztításában. A lövedékeket irányító műszerrel állították célra, és 45 fokos szögben lőtték ki, lőportöltetet használva.

Csaták

A leleményesség menti a menthetőt Május elején az Új-Zélandi Gyalogsági Dandárt (New Zealand Infantry Brigade) új célkitűzéssel bízták meg, amely a remények szerint keresztülhúzza az eltökélt oszmánok számításait. A dandárt a Hellész-foktól délre szállították, ahol brit hajók harcoltak. Missziójuk a Krithia falu elleni támadás volt, amely majd egyesíti a brit erőket az ANZAC-kontingenssel. A haladás eleinte biztató volt, ám az előrenyomulás hamarosan csaták sorává változott; 800 ember veszítette életét. Az ANZAC hozzájárulása a háborús erőfeszítésekhez nem korlátozódott a frontvonalra. A tengerszorosban bújt meg az AE2 nevű ausztrál tengeralattjáró, és folyamatosan, mélyen a területre behatolva zaklatta az oszmán flottát. Az AE2-t, amely rombolókat, csatahajókat és ágyúnaszádokat sülylyesztett el, végül április 30-án elhagyta a szerencse: egy török hadihajó megtorpedózta, amikor találkozni próbált egy brit tengeralattjáróval. Henry Stoker kapitánynak nem maradt más választása, mint elsüllyeszteni a járművet, a 35 főnyi legénység pedig hadifogságba esett. Visszatérve az ANZAC-öbölbe, az ausztrál alakulatok maradéka harcolt a török védelemmel. De a sziklák kerülgetése, miközben állandó a géppuskatűz alatt álltak, terméketlen tevékenység volt, különösen, mivel a

védők folyamatosan kapták az utánpótlást. A periszkópos puska olyan találmány volt, amely megkönnyítette az ANZAC-csapatok életét. Az AIF 2. zászlóalj őrmestere, William Beach terve alapján tükröket erősítettek a puska irányzékához, amelyek lehetővé tették, hogy a katonák kilássanak a lövészárokból anélkül, hogy kiemelkedő fejüket a törökök célba vehették volna. Zsineget is erősítettek rá, ezáltal úgy húzhatták meg a ravaszt, hogy a kezük nem került a tűzvonalba. És ott volt még a konzervbomba is. A durván összerakott eszköz egy másik kitűnő ANZAC-improvizáció: egy régi konzervdoboz, teletöltve bármilyen robbanóanyaggal, amihez hozzá tudtak jutni. Mindent összevetve, merész találmány volt, amelyet széleskörűen használtak a frontvonalban. Május 15-én, amikor egy török mesterlövész lelőtte W. T. Bridges vezérőrnagyot, az ANZAC elveszítette vezérkarának vezetőjét. Ezt egy óriási, 42 000 emberes oszmán roham követte május 18-án, melyet az ANZAC-erők visszavertek. Érkezett ugyan utánpótlás, az ausztrál 2. és 3. könnyűlovas dandár, de továbbra sem volt szabadulás az öbölből. Az ANZAC védelmi és támadó stratégiái ellenére láthatólag nem volt mód a patthelyzet feloldására.

A Lone Pine-i csata 1915. augusztus 6–9. Ha volt bármilyen esély arra, hogy az augusztusi offenzíva működjön, ennek a cselnek – 100 méterrel az ANZAC-öböl felett – sikerülnie kellett volna 1915 augusztusára az ANZAC-ezredek már a brit haderő integrált részét képezték. Küldetésük ezen a napon az volt, hogy elvonják a török seregeket Chunuk Bairtól, lehetőséget adva az augusztusi offenzívának a sikerre. Az ANZAC tüzérségi zárótűz délután 5.30-kor maradt abba. Rövidesen elkezdődött a csata.

2. Lövészárok-védelem

Az ANZAC-csapatok egy villanás alatt elérték a megdöbbent török tábort. Azonban maguk az ANZAC-katonák is meglepődtek, mivel a lövészárkokat fenyőrönkök fedték. Nem tudtak utat törni befelé, valamint bizonytalanok voltak abban, hogy mit tegyenek, így sok katona könnyű célponttá vált, és lelőtték őket.

1. Kitörés

Az Égei-tenger partján a szövetségesek helyi főparancsnoka, Sir Ian Hamilton felfejlesztett egy vonalat, és véget vetett a tüzérségi zárótűznek. Délután 5.30-kor, a napsütésnek háttal, az 1., 2., 3. és 4. zászlóaljból 4600 ausztrál megrohamozta a török állásokat a 971-es magaslaton.

Ausztrál gyalogosok a csata után. A lövészárok peremén szétszórtan török holttestek láthatók

A katonák utazáskor maximum 40 kg felszerelést vittek magukkal, beleértve az élelmet és a tartalék ruházatot

Gallipoli: birodalmak összecsapása

7. Győzelem

Az 5., 6., 7., 8. és 12. zászlóalj csatlakozásával az ANZAC-erőknek sikerült harcba vonni az oszmán 16. hadosztály közelben állomásozó teljes tartalékát, amikor az ellenség meghátrált. Közel 10 000 ember (3000 ANZAC, 7000 oszmán) pusztult el mindössze négy nap alatt, és hét Viktória-kereszt volt a vitéz ANZAC-katonák jutalma.

4. Győzelem a sötétben

Egyes katonák elkerülték a lövészárkokat, a hátsó közlekedő- és tartalék árkok felé vették az irányt. A többiek nagy előnyre tettek szert az oszmán lövészárkokban, és délután 6 órára, félórával azután, hogy az első sípszó felharsant, az ANZAC-csapatok átvették a fennhatóságot és gyökerestől kiirtották az oszmán ellenállást.

5. Alagutas támadás

3. Bejutás

Elkeseredésükben az ANZAC-katonák lőtték, bombázták és szuronnyal döfködték a rönktetőket, miközben beküzdötték magukat a lövészárkokba. A küzdelem közelharccá vált –mindegyik ANZAC-katona fehér karszalagot viselt, hogy meg lehessen különböztetni a barátot az ellenségtől. Amikor kitört a káosz, a lövészárkok labirintusában mindkét fél sarkok mögül rontott elő és vadul tüzelt.

Az ellenség – részletek A háború kitörésének idejére az oszmánok nem voltak egy újabb konfliktusra felkészült állapotban. Miután területet és pénzt veszítettek az első és a második Balkán-háborúban, „Európa beteg embereként” jellemezték őket. Az oszmánok eredetileg Nagy-Britanniával szerettek volna szövetséget kötni, de a britek visszautasították őket. Lenyűgözve Németország növekvő erejétől, végül a központi hatalmakhoz csatlakoztak. A birodalom régi keletű vetélkedésben állt Oroszországgal, és elhatározta, hogy orosz tengeri kikötőket szerez. Oroszország fekete-tengeri kikötőinek törökök általi megtámadása akaratlanul is olyanná tette a Gallipoli-hadműveletet, mintha az oroszok segítséget kértek volna szövetségeseiktől. A Dardanellák tengerszorost megszórták aknákkal, amelyek komoly pusztítást vittek végbe a haditengerészet hajói közt. Amit a britek nem tudtak, az az volt, hogy a

Az ausztrál mérnökök keresztülástak a senki földje alatt, hogy biztonságos átjárót teremtsenek az utánpótlás számára. Az oszmánok azonban nagy számban visszatértek, és négy napon-éjszakán át tartó közelharc kezdődött. Annyira testközeli volt a küzdelem, hogy gyakran a lőfegyvereket sem lehetett használni, a leginkább alkalmazott harci eszköz a leszerelt szurony és az ököl lett.

6. Az ANZAC előnyt szerez

A küzdelem többnyire ember ember ellen folyt, mindkét oldalon sűrűn előforduló baráti tűzzel a lövészárkok sötétjében. A felek konzervbombákat és kézigránátokat hajítottak egymásra. Hamarosan halottak tömege feküdt a lövészárkokban, végül az ANZAC-katonák kerekedtek felül, és kezdték visszaszorítani az oszmánokat.

A gallipoli csata a tűzvonal túlsó oldaláról tengeri ágyúzás szinte az összes oszmán csapatot megsemmisítette a területen. A visszavonulás lehetővé tette Mustafa Kemal parancsnoknak, hogy behozzon öt hadtestnyi utánpótlást az Ötödik Hadseregből az oszmán erők megtámogatására. Az Oszmán Birodalom által Gallipolinál kiállított hadsereg erősen rá volt utalva Németország és Ausztria segítségére. Tőlük kölcsönözték a khakiszínű uniformis ötletét, és már inkább kabalak sisakot viseltek a hagyományos török fez helyett. A birodalom igen kevés saját hadianyaggal rendelkezett, így mind a gyalogság, mind a lovasság Mauser 1893 vagy Gewehr 88 puskákat használt, amelyeket szintén a németek biztosítottak. A félszigeten az oszmánoknak volt kardja, pisztolya és lándzsája, valamint közismerten Németországhoz kapcsolódó kézigránátja, Stielhandgranatéja is.

Gallipoli volt a háború legsikeresebb oszmán hadművelete, mivel a britek alábecsülték a tengerszoros védelmét

Csaták

Kudarc kudarcra halmozva

Május 24-én sietősen megkötött ideiglenes fegyverszünet lépett életbe, így mindkét oldalon összeszedhették a harctéren maradt elesetteket. A tűzszünet reggel 7.30-tól délután 4.30-ig tartott, majd újabb több hónapos küzdelem kezdődött. Valamit tenni kellett! Augusztusra a brit parancsnokok új ötlettel álltak elő – ez volt az augusztusi offenzíva. Az újabb ütközetek közül az egyik első a Neknél (hágó) ment végbe 1915. augusztus 7-én. Az ausztrál 3. könnyűlovas dandár feladata volt az előretörés a Nek néven ismert keskeny földsávon. Itt számos török lövészárok húzódott, amelyek – ha sikerül bevenni őket – kiemelkedően szilárd pozíciót jelentettek volna a britek számára. A támadás hajnali 4.30-kor kezdődött a tenger felől, egy romboló támogatásával, amely tüzérségi zárótüzet biztosított. Sajnos, téves számítások miatt az ágyúzást a kelleténél hét perccel korábban indították, és az oszmánoknak volt idejük fedezékbe vonulni, visszatérni a lovasroham fogadására kész állásaikba. A dandár rohamának emlékezetes helyszínén az oszmán géppuskatűz lekaszabolta a lovasságot és a gyalogságot. A vérfürdőben több mint 300-an haltak meg, miközben jóformán egyáltalán nem szereztek területet. Míg az ausztrálokat a Neknél történt öldöklésbe vezették, az új-zélandiak a maguk problémáival néztek szembe Chunuk Bairnál egy 13 napos küzdelemben, a Sari Bair hegygerinc ormán. A meredek hegyoldalon tapasztalt kemény ellenállás után az új-zélandiak már elhagyott csúcsra érkeztek, majd augusztus 8-án hajnalban a wellingtoni és aucklandi zászlóaljak egy megújult oszmán előretörést kényszerültek elhárítani a hegytetőn. A tüzérségi támadások és a géppuskatűz növekvő nyomása alatt álló konok új-zélandiakat végül a beérkező brit csapatok segítették ki, őket azonban hamarosan kiverte egy súlyos oszmán ellentámadás. Később a hónap folyamán, augusztus 21-én a 60. magaslat elleni csata épp ilyen katasztrofálisnak bizonyult mind az ausztrál, mind az új-zélandi katonák számára. A Neknél és Chunuk Bairnál elszenvedett kudarcok után ez a csata jelentette az elcsigázott hadosztályok utolsó dobását. Az ANZAC-csapatok itt boldogultak ugyan az oszmán lövészárkok útvesztőjében, ám képtelenek voltak teljesen kiszorítani a törököket állásaikból. A lőszerhiány és a minimális tüzérségi támogatás miatt a támadás rövidesen elveszítette lendületét. A kimerült britek mintegy 2500 embert veszítettek, míg az oszmánok ismét túl erősnek bizonyultak. A fő brit hadosztályok maguk is harcoltak. A Szuvla-öböl egy alig védett enklávé volt, amelyet a britek ideálisnak tekintettek a kibogozhatatlan helyzet megoldására és arra, hogy ott üssenek egyet az oszmánokon, ahol nagyon fáj. Mintegy 63 000 főnyi szövetséges katona áradt be a területre, de visszaverték őket, mielőtt összekapcsolódhattak volna az ANZAC-öbölbeliekkel. Ez volt az utolsó csepp Lord Kitchener tábornagy számára, aki egy látogatás után kijelentette, csakis az evakuálás lehet ennek a költséges hadjáratnak az egyetlen befejezése. A régóta főparancsnokként szolgáló Sir Ian Hamiltont lecserélték Charles Monróra, amint az evakuálás megindult.

Evakuálás az öbölből

A vérontás túl sokáig tartott, és 1915 novemberére eljött az ANZAC-öbölből való visszavonulás ideje.

A 60. magaslat 1915. augusztus 29-i elvesztése után a parancsnokok úgy döntöttek, a visszavonulás az egyetlen lehetséges opció a britek számára. Eljátszottak az utánpótlás és a haditengerészeti ágyúzás gondolatával, de november 13-án Lord Kitchener megszemlélte az ANZAC-öblöt, és bejelentette a közelgő evakuálást. Az ANZAC szerepe véget ért Gallipolinál.

4. A helyőrség lecsökkentése December 15-i kezdettel 36 000 ANZAC-katonát vontak ki öt éjszaka alatt. A csapatokat kis csoportokban evakuálták, a szükségtelen muníciót pedig elásták vagy megsemmisítették. Nehéz felszerelésük miatt a géppuskásokat hagyták az utolsó éjszakára. A lövészek távozásukkor ún. „csöpögő”, maguktól tüzelő puskákat állítottak fel.

1. Készülődés a távozásra

Az ANZAC-erők hallottak pletykákat a visszavonulásról, így a rend fenntartása érdekében a parancsnokok úgy tájékoztatták csapataikat, hogy a görögországi Limnoszra indulnak pihenőre. Ennek a valótlan utazásnak az előkészítéseként a katonai raktárakból kiürítették az összes felszerelést. A gyalogság továbbra is gyanakodott.

6. Az utolsó fázis

Az evakuálást olyan tisztek tervezték meg és készítették elő, akik pontosan tudták, mi a legjobb az embereiknek. December 20-ra az ANZAC-öbölből való visszavonulás emberveszteség nélkül befejeződött. Több mint 10 000 ANZAC-katonát öltek meg az ostromban, így az összesen 105 000 ember és 300 tábori ágyú biztonságos eltávolítása óriási megkönnyebbülést jelentett mindenkinek.

A Hellész-fok közvetlenül az utolsó csapatok evakuálása előtt

Gallipoli: birodalmak összecsapása

A kiürítés éjszakája

3. Késedelem és nyugtalanság

A kevés ott maradt csapat most azt jelentette, hogy az oszmánok egy héten belül át tudnak törni, ha a visszavonulás nem fejeződik be. Ami még rosszabb, december 7-én hóvihar bombázta végig a partvonalat, ami rendkívül megnehezítette a kiürítést.

A sötétség leple alatt menekülve a britek egy újfajta puskát használtak, hogy segítse a szökésüket.

2. Csendes trükkök

5. Folyamatos evakuálás

Egyre több csapatszállító hajó érkezett, hogy a katonákat biztonságos helyre szállítsa. A hierarchiában elsők voltak a segéd- és tartalék csapatok. A harcoló egységeket fokozatosan vonták ki, így tovább csatázhattak és ingerelhették az oszmán arcvonalakat. December 19-re már csak 10 000 katona maradt.

November végétől kezdve deklarálták, hogy nem engedélyezett semmilyen tüzérségi tűz vagy orvlövészet. Úgy hitték, hogy az oszmánok ezt inkább az ANZAC télre készülődésének, mint visszavonulásának tekintik. Rendszertelen puskatűzzel tartották tudatlanságban az ellenséget a haderők bármilyen csökkentését illetően.

Churchill meg volt győződve, hogy Gallipoli ostroma jó ötlet, de még neki is fel kellett adnia reménytelen elképzelését az új év hajnalára. Körülbelül 200 000 főnyi szövetséges halálos áldozat után, 1915 decemberében meghozták a döntést a veszteségek csökkentéséről és az evakuálásról. Elsőként az ANZAC-öblöt hagyták el, 36 000 katonát vontak ki öt éjszaka alatt emberveszteség nélkül. A következő kiürítendő terület a Szuvla-öböl és a Hellész-fok volt. Az utolsó egységek 1916. január 9-én léptek a csapatszállító hajók fedélzetére. Gallipolinak vége volt, 142 000 embert megmentettek. Az evakuálásért William Birdwood felelt, és kétségtelenül ez volt az egész hadművelet legnagyobb sikere. Az erőket a sötétség leple alatt mozgatták, miközben nappal folytatták támadásaikat, nehogy felhívják a figyelmet a visszavonulásra. Ez a trükk olyannyira bevált, hogy az oszmánok még akkor is ágyúzták az üres lövészárkokat, amikor a brit erők már rég elmentek. A sikeres evakuálás részben a britek által használt újításon – a „csöpögő” puskán – múlt. Vizzel töltött konzervdobozok és zsineg egyszerű rendszerét használva puskákat állítottak fel, hogy azok automatikusan tüzeljenek az oszmánokra, mialatt a maradék csapatokat biztonságba helyezték.

Az első szerkezet

William Scurry ausztrál őrvezető találta ki: mindössze két konzervdoboz kellett hozzá. A vízzel megtöltött felsőből, amelynek aljába a távozó katona lyukat üt, lecsöpög a víz az alsóba.

Homokzsákos alátámasztás A lövészárok tetejére támasztott „csöpögő” puskákat az oszmánok állásaira célozták be, hogy távol tartsák őket, amíg a katonák visszavonulnak.

A második szerkezet

Az alsó konzervdobozt egy madzaghoz erősítették, amely meghúzza a ravaszt, amint az edény megtelik vízzel. A tüzelés szórványos volt, de elég meggyőző ahhoz, hogy megtévessze az oszmánokat.

Csaták

„Amikor elfoglaltuk Lone Pine-t, olyanok voltunk, mint a vadállatok, és amint egy emberünk elesett, másik lépett a helyébe, de hamarosan a sebesültek hármasával-négyesével feküdtek egymáson, és szegény bajtársaink jajgatása, meg az általunk letaposott törököké is irtózatos volt.” Tom Billings közlegény

Sikeres evakuálás Az ANZAC-kontingens már több hónapja az öbölben állomásozott, és hamarosan várható volt a tél beköszönte Gallipoliba. Noha az ANZAC-csapatok elcsigázottak voltak, az evakuálásról szóló döntést olyan sokáig titkolták előlük, ameddig csak lehetett. Ezek a csapatok a világ másik feléről érkeztek, és bár sokan szenvedtek betegségektől, elenyésző területszerzésük folytán a visszavonulásról szóló határozat tönkrezúzta volna a morált. Az evakuálást egy hamis limnoszi csapatfeltöltési misszióval leplezték, de rendszeresek voltak a pletykák, és novemberre a játszma véget ért. A visszavonulás azonban nem ígérkezett gyorsnak. Az evakuálást több lépcsőben és a legdiszkrétebb formában kellett végrehajtani, hogy az oszmánok ne sejtsenek meg semmit.

Napközben az ANZAC-erők szokás szerint folytatták támadásaikat, ám éjszakára óvatos visszavonulást terveltek ki. Kis csoportok távoztak, mialatt a hadosztály többi része szórványosan tüzelt, azt az illúziót keltve, hogy a csapatok továbbra is harcolnak. A teljes evakuálás öt napig tartott, és olyan jól álcázták, hogy az oszmán tüzérség még napokig ágyúzta az üres lövészárkokat. Az ANZAC-erők 8709 ausztrált és 2701 új-zélandit veszítettek Gallipolinál, míg jóval többen, mintegy 20 000-en megsebesültek. Az ostrom teljes kudarc volt, de sokkal rosszabb is lehetett volna a britek számára ezeknek a földgolyó másik feléről jött embereknek a bátorsága és szívóssága nélkül. A dolgok globális menetében Gallipoli nem volt meghatározó hadművelet, sokkal alapvetőb-

bek voltak a nyugati és a keleti front eseményei a központi hatalmak háborús bukásában. Az evakuálás után az ANZAC példásan szolgált tovább a nyugati fronton és az I. világháború sok más színpadán. Az 1915-ös események ma is tovább élnek az ausztrálok, új-zélandiak emlékezetében, és a törökökében is. A jövendő elnök, Musztafa Kemal vezette hadművelet sikere beindította a török megújulást, amely új értelmet adott az identitásnak, és segített előmozdítani az Oszmán Birodalom bukását a török függetlenségi háborúban. Visszatérve az ausztrálokhoz és új-zélandiakhoz: az áldozatról való megmlékezés évente ismétlődő tradíció lett, a két fiatal országot összekötötték a megélt tapasztalatok.

Gallipoli: birodalmak összecsapása

„Mint kemény harcosok hírnevet vívtak ki”

Dr. Damien Fentonnal, az új-zélandi Wellington Massey Egyetem tiszteletbeli kutatójával beszélgetünk az ANZAC-ostromról. Mi volt az ANZAC-katonák szerepe Gallipoli ostromában? A harmincezer fős ANZAC-erők eredeti feladata egy Gaba Tepe közelében történő partraszállás végrehajtása, valamint a brit partraszállás támogatása volt a Hellész-foknál, úgy, hogy a szárazföldre behatolva a Sari Bair hegyvonulatot és Maltepét elfoglalják, elvágva az oszmánok kommunikációs vonalait a Hellésznél tartózkodó csapataikkal. Ehelyett rossz helyen – Ari Burnunál (ANZAC-öböl) – értek partot, és a következő három hónapban hat négyzetkilométeres hídfőállásukat védték, mialatt a britek és a franciák arra összpontosítottak, hogy megkíséreljék a kitörést a Hellész-fokról. Július vége felé a Földközi-tengeri Expedíciós Haderő figyelme az ANZAC-enklávé felé fordult, amely augusztusban a Sari Bair-i offenzíva fókuszpontja lett. Az ANZAC-erők főszerepet játszottak ebben a végső soron kudarcra ítélt támadásban, és ennek megfelelően szenvedtek veszteséget – az augusztus 6–10. közötti ANZAC-veszteségek 12 000 főt tettek ki. Az augusztus végi hevesebb küzdelem után, az ANZAC- és a Szuvla-öböl összekapcsolásának megszilárdítására az ANZAC-erők visszahúzódtak a lövészárok-háború napi darálójába, hogy az immár kiterjedt területüket megvédjék a decemberi végső evakuálásig. Milyen technológiát, fegyvereket és hadviselési módszereket használtak az ANZAC-erők? Az AIF és az NZEF önkéntes katonáit, akik Gallipolinál szolgáltak 1915-ben, a brit hadsereg előírásai szerint szervezték, képezték ki és szerelték fel, bár az egyenruhában és a felszerelésben volt néhány helyi válto-

zat. A gyalogdandárok voltak túlsúlyban, de mindkét expedíciós erő nagy arányban vonultatott fel lovasított gyalogezredeket, nevezetesen az ausztrál könnyűlovasságot és az új-zélandi lovas lövészeket. Az április 25-i partraszállás teljes mértékben gyalogostevékenység volt, a lovasított ezredek május 12-én érkeztek az ANZAC-öbölbe utánpótlásként, lovak nélkül. Mindkét gyarmat gyalogsága és lovasított csapatai hamarosan hírnevet szereztek mint kemény, rámenős harcosok, akik gyorsan alkalmazkodtak a lövészárok-hadviselés körülményeihez. A tábori tüzérség ütegei modern, 18 fontos lövegekkel és 4,5 hüvelykes tarackokkal voltak ellátva, ez – az ANZACerők meglepetésére – jobban felszereltté tette őket, mint amilyenek a Gallipolira küldött brit Területvédő Hadsereg (Territorial Force, TF) tüzérségi ütegei voltak. Miben különböztek az ausztrál egységek az új-zélandiaktól? A kívülállók számára gyakran nehéz volt megkülönböztetni a két gyarmat katonáit, az új-zélandiak nagy bosszúságára, akik rendszerint azt tapasztalták, hogy ausztrálnak nézik őket. 1914–15-ben a híres „Aussie” lekonyuló kalap valóban szabványfelszerelés volt a legtöbb új-zélandi gyalogos- és lovasított egységnél is. Ez megváltozott, amikor az NZEF bevezette a „citromfacsaró” filckalapot, amellyel szándékosan arra törekedtek, hogy megkülönböztessék magukat az AIF-től. A viselkedésüket illetően az új-zélandiakat rendszerint az ausztráloknál kevésbé hevesnek és foglyok ejtésére hajlandóbbnak tartották, de harckészség tekintetében nem volt köztük különbség.

Ausztrál katonák egy csoportja bátran támadást indít egy oszmán lövészárok ellen

Az ANZAC-örökség Az ausztrál és új-zélandi katonák tanúsította harci szellem megünneplése. Az első ANZAC-nap 1916-ban volt, és azóta mindig megtartják a két országban, mindenütt felvonulásokkal és istentiszteletekkel. Az emléknap április 25-én hajnalban kezdődik, aznap, amikor az ANZAC-csapatok először szálltak partra a félszigeten. Hagyományosan rozmaringágat viselnek, mivel ez jellemző növény volt a gallipoli csatatereken. Az ANZACkeksz készítése is hagyomány, hogy emlékeztessen a frontvonal katonáinak otthonról küldött élelmiszerekre. 1990 a megemlékezés különleges éve volt, ekkor a veteránok visszatértek a csaták helyszínére, hogy megünnepeljék a 75. évfordulót.

Walter Armiger Bowring festménye az ANZAC-katonák hazatérését ábrázolja

Az ANZAC Gallipolinál mutatott hősiessége és bátorsága a mai napig tovább él.

Csaták Gáztámadás áldozata

A németek által Ypres-nél használt klórgáz nehezebb a levegőnél, így gyorsan elárasztotta a brit lövészárkokat. A gáz okozta halálesetek aránya magas volt, sok katona szenvedett gyötrelmes halált.

Nem használták ki az előnyt

Bár a németeknek sikerült jelentős kárt okozni a szövetséges erőknek, túl lassúak voltak az előny kihasználásához, így végeredményben nem szereztek annyi területet, mint tehették volna.

Háborús halott

Főként a gáz használata miatt a második ypres-i csatában mindkét oldalon nagy volt a halálos áldozatok száma. Az antant több mint 70 000, a németek összesen feleannyi, 35 000 embert veszítettek.

A második ypres-i csata Tartották állásaikat

A német erők ellenük irányuló pusztító támadásai ellenére a szövetséges csapatok legtöbb esetben szilárdak maradtak, elhárították a vereséget, de a magaslati pontok taktikai előnyét részben elveszítették.

A második ypres-i csata A

Ypres, Belgium, 1915. április 21. – május 25.

mikor felidézzük az I. világháború igen pusztító állóháborús csatáit, Ypres az elsők közt jut eszünkbe. Az első, 1914-es ypres-i csata katasztrofális halálozási rátájával emelkedik ki, a második ypres-i csata más, de épp annyira sötét okból lett történelmi jelentőségű: nyugati fronti harctéren itt alkalmaztak először mérgező gázt. Az első használata a gravenstafeli ütközetben történt, ez volt az első a hat kisebb csata közül, amelyeket együttesen a második ypres-i csataként ismerünk. A német csapatok megszórták aknavető tűzzel a francia territoriális haderőt és az algériai–marokkói erőket, majd a levegőbe engedtek 5700 hordónyi klórgázt, amelyet az uralkodó szél a szövetségesek felé sodort. Hatása azonnali és végzetes volt. A 10 000 katonából perceken belül körülbelül 6000 meghalt. A klórgáz az emberi szövetek víztartalmával találkozva sósavat képez – ebben a folyamatban szétmarja a szemet és a tüdőt. A túlélő francia katonák szétszóródtak, így egy hét kilométeres rést hagytak, amelyen át a németek benyomulhattak. Azonban a német erők is a saját sikerük áldozatává váltak. Nem számítottak a gáz ilyen mérvű hatékonyságára, így tartalékaik nagy részét nyugatról átcsoportosították az orosz frontra. A németek motivációjukat vesztették a várható szövetséges ellenakciók és a levegőben még mindig terjengő gáz visszhatása miatt, így lassan haladtak előre. Visszafogottságuk időt adott a szövetséges csapatoknak az ellentámadásra, akik sikerrel, de nagy áldozatok árán visszaszorították a németeket.

Tapasztalva, hogy a gáz brutálisan hatékony fegyver, a németek ismét alkalmazták – ezúttal április 24-én a saint-julieni csatában a kanadai erők ellen. A veszteségek ismét súlyosak voltak, ez visszavetette a kanadai katonákat, de mégis kitartottak, mivel kialakítottak egy módszert a gáz hatásának közömbösítésére: vizelettel átitatott rongyokat tartottak az arcuk elé. A brit erősítés május 3-án érkezett, addigra a szövetségeseknek közel 1000 főnyi halottja volt. Miután a szövetséges csapatok Ypres város közelébe hátráltak, felismerték, hogy csak egy nagyarányú támadással (addig nem állt rendelkezésre a végrehajtáshoz elegendő ember) szoríthatják vissza a németeket, és újrakezdték a csatát május 8-án. A németek elfoglalták a Frezenberg magaslatot, és továbbra is elsöprő rohamokat indítottak az antanterők ellen, ám azok mégis tartani tudták állásaikat. Május 24-én egy újabb, Bellewaarde elleni német támadás (ismét harci gázzal) visszavonulásra kényszerítette a szövetséges csapatokat, akik kb. egy kilométert hátráltak. A németek ember és felszerelés hiányában nem voltak képesek tovább előretörni, ehelyett a város bombázásához folyamodtak; a csata végére Ypres-ből alig maradt több romhalmaznál. A halálozási adatokat olvasni is irtózatos: az antanterők együttesen kb. 70 000, a németek 35 000 embert veszítettek. Ráadásul a gáz mint fegyver hatékonysága egyértelműen és brutálisan megmutatkozott. Bár alkalmazását széles körben elítélték, a britek is használni kezdték: még az év folyamán Loosnál vetették be. Így aztán a háború egyik legvéresebb csatájának utóhatásai továbbgyűrűztek.

Csaták

Antanthadsereg

CSAPATOK NYOLC HADOSZTÁLY ÁLDOZATOK 70 000

SIR HORACE SMITH-DORRIEN TÁBORNOK PARANCSNOK

Május 6-án French tábornok felmentette Smith-Dorrient a szolgálat alól, helyére Herbert Plumer került. Erősség Nagyon összeszedett és gyakorlatias döntéshozó. Gyengeség Rossz kapcsolat a BEF főparancsnokával, ez vezetett végül a leváltásához.

01 Sikertelen gáztámadás

A német katonák mintegy 5730 gázzal töltött hordót – mindegyik 41 kg súlyú – kézben visznek magukkal a csatába. Kézzel nyitják ki és kezelik azokat, és a széljárásra bízzák, hogy az ellenséges harcosok irányába terelje a mérgező felhőket. Ez távolról sem üzembiztos eljárás, ezért számos német katona sérül vagy hal meg a végrehajtás közben. Az első három gázkibocsátási kísérletük sikertelen.

02 Sikeres gáztámadás

A szövetségesek szerencséje nem tart soká. Április 22-én délután 5 óra körül egy a németek által sikeresen felbocsátott klórgázfelhő ereszkedik több zászlóaljra, közülük legrosszabbul az algériai és a francia csapatok járnak. Mintegy 6000 az azonnali halálos áldozatok száma, az életben maradtak többsége pedig kétségbeesésében elhagyja állását, hogy megmeneküljön a gáztól.

03 Német előrenyomulás

SZÖVETSÉGES KATONA STRUKTÚRA

A Szövetséges Hadsereg brit, francia, kanadai, afrikai haderőből és további nemzetközösségi országok katonáiból állt össze. Erősség Beletartozott a jól kiképzett Brit Expedíciós Haderő. Gyengeség Sebezhető állásokat védett; nem tudott védekezni a gáz ellen.

A visszavonuló antanterők szabadon hagyják az utat a németeknek, hogy benyomuljanak a gazdátlanná vált térségbe, amit negyed 6 körül meg is tesznek. 3-4 km-re behatolnak a francia területre, elfoglalják a Pilckern falu melletti Pilckern magaslatot, ezzel elérik első kitűzött céljukat.

04 NÉMET HÍDFŐÁLLÁSOK LÉTESÍTÉSE TARACK

KULCSFEGYVER A gáz- és messze hordó tüzérségi támadásokkal szembesülve a britek a maguk eszközeivel válaszoltak. Erősség Nagy távolságra hord, és hatása pusztító lehet. Gyengeség Harcászatilag alárendelt helyzetbe kerültek, és ez csökkentette a hatékonyságot.

A német tartalék egy része előzőleg az orosz fronton harcolt, és most hasznosítják tapasztalataikat, a 45. és 46 tartalék hadosztály hídfőállást létesít az Yser-csatornán Steenstraatnál és Het Sasnál. Az első vonalban keletkezett résen beszivárognak, így Ypres védtelenné válik.

05 A kanadai ellentámadás

Bár gázveszélynek van kitéve, de az 1. Kanadai hadosztály 13. zászlóalja csatlakozik a túlélő francia katonákhoz, és ellentámadást indítanak a bal szárnyon, a Saint-Julient Poelcappelle-lel összekötő úton. Ezzel sikeresen megállítják a német 51. tartalék hadosztály előrenyomulását, és megakadályozzák, hogy a fő offenzívában segédkezhessenek.

A második ypres-i csata

A németek tüzérségi tűz alá veszik Ypres várost. Ezzel az a céljuk, hogy megnehezítsék a szövetségesek számára az utánpótlás behozatalát. Mire befejezik, Ypres romokban hever.

07 06 02

09 A német támadás vége

04 10 05

Április 23-án este 8.30 körül a németek kénytelenek abbahagyni támadásukat. Részben azért, mert egyik fő céljukat, a Pilckern magaslat (amely magassága révén taktikai előnyt nyújtó pont) megszerzését már elérték, részben pedig azért, mert ugyan a szövetségeseknek nagy veszteségeket okoztak, de nincs elég emberük a folyamatos támadás fenntartásához.

08 A kanadaiak ismét támadnak

A francia támadás kudarca után a kanadai 3. gyalogdandár este 11.30ra egy következő rohamot tervez. Ezt később elhalasztják, majd április 23-án hajnalban megindítják.

06 Langemarck elfoglalása

A Langemarck falut bevevő francia katonák elkerülik ugyan a gáztámadást, de hamarosan beözönlenek a német erők, akik legyőzik őket, és elfoglalják a területet.

07 MEGÁLLÍTOTT FRANCIA ELLENTÁMADÁS A francia 7. Zuáv zászlóalj hat százada este 8 óra körül egy újabb ellentámadást indít Boesingheből, átkelve az Yser-csatornán Pilckern irányába mennek. Végül összetalálkoznak a német erőkkel, de a többórányi küzdelem ellenére nem sokat haladnak előre.

Német hadsereg

CSAPATOK HÉT HADOSZTÁLY ÁLDOZATOK 35 000

ALBRECHT WÜRTTEMBERGI HERCEG PARANCSNOK

A Württemberg-ház feje harcban részt vevő, kitüntetett tábornok volt az I. világháborúban. Erősség Az I. világháború során már korábban győzelmet ért el az ardenneki csatában. Gyengeség Túl óvatos természete miatt újabb előretöréseket nem ért el.

NÉMET KATONA STRUKTÚRA

A német haderő felkészült volt, és a hadviselést megváltoztató új, halálos fegyver bevetésére kész. Erősség A magaslati pontok birtoklásával taktikai előnyt szereztek. Gyengeség Létszámuk kevés volt céljaik megvalósításához és a csata megnyeréséhez.

KLÓRGÁZ

KULCSFEGYVER Támadásban tömeges használatára először az elhúzódó második ypres-i csata során került sor. Erősség Pusztító hatékonyságú, és nehéz ellene védekezni. Gyengeség Kibocsátása veszélyes – a nem megfelelő irányba fújó szél végzetessé teheti a saját erők számára.

10 YPRES-T LÖVIK A NÉMETEK

Csatรกk

Verdun okai Verdun, ร szak-Franciaorszรกg, 1916

Verdun okai

francia és a német erők 1916. február 21-től december 18-ig küzdöttek a csatában, amely a valaha volt leghosszabb szárazföldi ütközetként végződött. E kétes hírnév ellenére Verdun kiemelt helyet foglal el a történelemben. Nem volt egy Sztálingrád. Nem véreztette ki jobban a németeket, mint a franciákat. Nem volt nagy fordulópont, és ha a franciák győzelemnek könyvelik el, akkor az inkább morális győzelem, a két fél által elszenvedett veszteség csaknem azonos mértékű volt. Ha Verdun nem is volt olyan dicsőséges nemzeti győzelem, mint Sztálingrád, és olyan elképesztő katasztrófa sem, amilyennek a Somme-ot tartják – meglehet, igazságtalanul – Nagy-Britanniában. Pusztán méretét tekintve a somme-i csata durván kétszer nagyobb volt a verduninél. Az arcvonal hosszabb volt, a mészárlás pedig nagyobb, noha csak feleannyi ideig tartott, mint Verdun. Somme az 1916. július 1-i drámával és 56 000 brit katona elvesztésével lekörözi: továbbra is ez a brit hadtörténelem legszörnyűbb napja. Összehasonlításképp, a franciák 1560 katonát veszítettek ugyanazon a harctéren ugyanazon a napon, miközben körülbelül feleannyi katonával vettek részt, mint a britek. Verdun a britek számára nem jelent olyan döbbenetes veszteséget, mint a somme-i csata, de nem is volt annyi tetőpontja. Utóbbi harcok során a franciák kétszer értek el áttörést, a Flaucourt-fennsíkon júliusban és Bouchavesnes-nél szeptemberben. A Somme-nál született meg a páncélos hadviselés, amikor 1916. szeptember 15-én a britek először vetették be tankjaikat, amelyek esetlenül dübörögtek keresztül Flers-Courcelette-nél a senki földjén. A verduni front viszont nem bővelkedett drámai eseményekben. Maximum Douaumont és Vaux visszafoglalását említhetjük ilyenként, de mint látni fogjuk, ezek az eredmények aligha értek fel ahhoz a politikai figyelemhez, amelyben részesültek. Kisebb mérete, területe és jelentősége ellenére a verduni csata az I. világháború egyik legfontosabb hadművelete marad. Ebben a fejezetben elmagyarázzuk, miért.

A háború terepe

Legalapvetőbb szinten a stratégia a helyhez kötött földrajzi akadályokkal foglalkozik. Ámbár gyakran lebecsülik, a földrajz erősen befolyásolja a hadviselés megtervezését és levezénylését. A szigeteken élő és a tengeri népek stratégiája más, mint a szárazföldieké. Az évszázadok alatt alig változó kereskedelmi utak még ma is kirajzolják világunk gazdasági vázát. A modern kor karibi drogkereskedőinek tranzitútvonalai ugyanazok, amelyeket a karibi kalózok használtak több mint kétszáz évvel korábban. Ugyanazok a tengerpartok, öblök, keskeny vízi bejáratok, amelyek évszázadokkal ezelőtt megoltalmazták a spanyol arany gátlástalan megdézsmálóit, ma is biztonságot nyújtanak a jövedelmező csempészakciókhoz. A kétes tengeri útvonalakkal ugyanaz a helyzet, mint a verduni régióval. Az első erődítményeket ezen a tájon már közel 2000 évvel

a németek 1916. február 21-én megindított támadása előtt megépítették. A rómaiak meghatározó védpontnak jelölték ki ezt a helyet a keletről jövő germán betörések ellen. Egy évezreddel később, az 1600-as évek végén a burgundiai Sébastien Le Prestre de Vauban, az ostromok minden fortélyának nagy szakértője épített itt egy hatalmas, csillag alakú erődöt, megint csak Franciaország németek elleni védelme érdekében. Ennek az erődnek a maradványai 1916-ban még megvoltak, föld alatti óvóhelynek és hadianyagraktárnak használták. A „modern” verduni erőd a porosz–francia háború (1870–71) folyamán alakult ki. Ez után a megalázó háború után Elzász és Lotaringia elvesztésével Franciaország fontos, természet adta védelmi vonalait is elveszítette. Az újonnan létrehozott Német Császársággal való jövőbeli konfliktusok lehetőségére számítva Franciaországnak nem volt más választása, kőből és malterból új védelmi állásokat kellett kiépítenie. Az erődített verduni régió az új határerődrendszerhez tartozott. A csata előtt a térség (région fortifiée de Verdun, RFV) kétségbeejtően felkészületlen volt egy olyan pusztításra, amilyet a németek terveztek. Az RFV készültségi állapota részben a modern tűzfegyverek fejlődése, részben a francia hadvezetés bizonyos döntései miatt tekinthető silánynak.

A francia haderő nem készül fel

Közel négy évszázadon át a csillag formájú erődök bámulatosan remek védelmet biztosítottak a támadó hadak ellen, ám ennek a hatékonyságnak hirtelen vége szakadt 1914-ben, amikor a német erők villámgyorsan elfoglalták Liège-t és Namurt. A modern, félelmetes erődök egyszerűen megroppantak a Krupp és Škoda tarackok és mozsárágyúk tűzcsapásai alatt. Az erődök kényelmes célpontot nyújtottak a nehéztüzérségnek, a védőik pedig bennszorultak. A helyhez kötött erődítmények helyett a gyalogság csak a harctéri erődítésekre (a lövészárkokra) támaszkodhatott, ha valahogy túl akarta élni a modern tüzérségi támadást. A franciák tudomásul vették ezt, így amikor a nyugati front megmere-

A Verdunkereszt az 1916-os csata emlékére készült

Csaták vedett, és elkezdődött a lövészárok-hadviselés, árkaikat az erődjeikben és azok körül ásták ki, nemcsak Verdunnél, hanem Toulnál, Belfort-nál és másutt is. Már önmagában ez erősebbé tette az erőddel ellátott régiókat. Joseph Joffre tábornok főparancsnoksága idején azonban a francia stratégiához tartozott az a gyakorlat, miszerint az erődített zónákat megfosztották védelmi fegyverzetük legnagyobb részétől. 1914–15-ben a franciákon igen erős volt a nyomás, hogy mindent megtegyenek, amit csak tudnak a németek feltartóztatására és kiűzésére Franciaországból. Ez szükségszerűen azt jelentette, hogy az országnak ellenoffenzívát kellett indítania. Az egyetlen probléma az volt, hogy Franciaország komoly hiánnyal küszködött nehéztüzérségi eszközök tekintetében. A hadsereg mindössze 308 nehézfegyverrel indult neki a háborúnak, és ezek közül alig több mint 100 volt a valóban korszerű, gyorstüzelésű tarack, nevezetesen 155 mm-es Rimailho court à tir rapide (CTR). Amivel Franciaország viszont rendelkezett, az kb. 11 000 régi, az 1870-es és 1880-as évekből származó tüzérségi eszköz, amelyeket raktárakban és erődökben őriztek. Ezeket szállították el tömegesen eredeti helyükről és állították szolgálatba kétségbeesett hiánypótló intézkedésként, hogy a hadsereg elindíthasson egy sor, végül kudarcba fulladt offenzívát. Ezek közül az utolsó és legnagyobb, az 1915. szeptember 25-től 1915. november 6-ig tartó második champagne-i csata különösen keményen érintette Verdun térségét. Az RFV egyedül 1915 augusztusában 20 nehéztüzérségi üteget veszített, ezeket északra küldték a champagne-i nagy előretörés előkészületeihez. Ahogy közeledett a csata ideje,

Joffre nemcsak nehéztüzérséget követelt Verduntől, hanem géppuskákat, aknavetőket, gránátokat és más nélkülözhetetlen fegyvereket is. A második champagne-i csata befejezése előtt egész gyalogoshadosztályokat vontak ki és irányítottak át északra a régióból, így ez a térség gyenge és védtelen maradt. A hadseregben kevesen ismerték a helyzetet, vagy törődtek vele, kivéve Émile Driant alezredest, aki az erődített verduni régióban szolgált. Driant alezredes az egyik legérdekesebb I. világháborús katona. Az elit Saint-Cyr katonai iskolában végzett, majd népszerű író lett belőle – a nem túl leleményes „Danrit kapitány” álnéven írt –, fő témái a következő háború milyenségéről szóló elméletek voltak. Nem mást vett feleségül, mint annak az Ernest Boulanger tábornoknak a lányát, aki buzgó nacionalista politikus és katona volt, s aki kis híján alkotmányos válságba sodorta Franciaországot. 1910-től Nancy képviselőjeként Driant a képviselőház tagja volt; Nancy Németország melletti határváros lett, miután 1871-ben a franciák elvesztették Elzász-Lotaringiát. Az „eljövendő háború” (úgy gondolta, Németország ellen vívják majd), a nacionalizmus és a védekezés bűvöltében élt, ő volt az egyedüli így gondolkodó parancsnok az erődített verduni régióban. Erélyesen küzdött, amikor Joffre 1915-ben tüzérséget vont ki a zónából, és nem volt rest kormányzati kollégáitól szívességet kérni, hogy ellenvetéseinek nagyobb súlyt adjon. 1915. december 15-én személyesen írt Joseph Gallieni hadügyminiszternek, ismertette a verduni régió siralmas állapotát, ám a miniszter nem sokat tehetett. Verdun védői számára sajnálatos, hogy Driant erőfeszítései hiábavalók voltak. 1915

„Joffre nemcsak nehéztüzérséget követelt Verduntől, hanem géppuskákat, aknavetőket, gránátokat és más nélkülözhetetlen fegyvereket is”

A hadjárat idején frontra vonuló német katonák

A németek 1916 júniusában megtámadták a Vaux erődöt, bent a francia katonák védekeztek Beépített tüzérségi állás a Vaux erődben. A vasbeton alkalmazása előtt ilyen állásokat nem lehetett volna kialakítani

Joseph Joffre, a francia hadsereg főparancsnoka

Verdun okai

Verduni előjáték Pillantás a tájra, amely hamarosan egy pokoli látomássá alakul át.

A verduni harctér az erődített verduni régió (RFV) egy kiszögellése volt. A francia erők gyéren oszlottak el ebben a védelmi zónában, amely a Verdunt körülvevő 19 erőd ütközőterülete volt. Ingatag helyzetüket tovább gyengítette a Meuse folyó, amely a csatatér közepén folyt keresztül. Ez nagyon megnehezítette, hogy a franciák kihasználhassák a belső vonalak szokásos előnyeit, amikor a front különböző pontjain érte őket támadás. Az első német offenzíva a folyó jobb partján, Brabant és Ornes között következett be.

Csaták októberére az RFV-nek már csak három hadosztálya és 34 területvédelmi zászlóalja volt. Bár a három, champagne-i csatához kölcsönadott hadosztály (a 3., 4. és az 53.) végül visszatért, rendkívül megviselt állapotban érkeztek vissza. Mindegyik súlyos emberveszteséget szenvedett, és a legjobb esetben is hónapokba telt volna, amíg visszanyerik harci erejüket. Tetézte a bajt, hogy a zónának nem volt jól kiépített lövészárokrendszere. A terület legnagyobb részén csak lazán kapcsolódó, különálló tereperődítések sora kötötte össze a különféle erődöket. Itt szó sem volt második lövészárokvonalról – egy olyan időszakban, amikor már az volt a megszokott, hogy létezik egy második vonal, amely majdnem annyira erős, mint az első. Így álltak a dolgok közvetlenül a német támadás előtt. A német offenzívára vonatkozó első gyanús jelek 1916 januárjában mutatkoztak, amikor egy Dániában elfogott német dezertőr beszélt a francia hírszerzésnek a Verdunnél tervezett csapásról. Közben Driant 56. és 59. gyalogos vadászzászlóalja (elit könnyűgyalogság) észlelte a szemben lévő oldalon az ellenséges haderő és hadieszközök felvonulását. Január 16-án Frédéric-Georges Herr tábornok, az RFV parancsnoka kifejtette aggodalmát Joffre-nak, aki engedélyezte, hogy megtartsa az 51. hadosztályt, amelyet eredetileg máshova terveztek küldeni. Pár nappal később Joffre kiküldte Édouard de Castelnau tábornokot, a Középső Hadseregcsoport (Group d’armées de centre, GAC) parancsnokát, hogy tartson szemlét a zónában. Január végére az RFV-t a GAC alá rendelték, ez megkönnyítette az utánpótlást, és lehetővé tette a tartalékok gyorsabb bevetését szükség esetén. Ekkor Joffre azt is megengedte, hogy némi tüzérség is visszakerüljön a zónába. Január végén nagyjából tíz nehéztüzérségi egységet csoportosították át ide, köztük két 155 CTR egységet, a franciák legjobb ágyúit. Mindez már jelentett valamit, de nem érhetett fel a velük szemben felálló 160 nehéz és szupernehéz löveggel; a németeknek összesen hozzávetőleg 1200 tüzérségi eszközük és 2,5 millió lőszerük volt. Ráadásul a francia védelmi állások gyengék, hevenyészettek és alkalmatlanok voltak a feladatra, hogy ellenálljanak az erős német nyomásnak. Az RFV még mindig csak 11 hadosztályból állt, szemben a németek 17 hadosztályával – összesen körülbelül 300 000 fővel, sokan közülük olyan elit alakulatokhoz tartoztak, mint Ewald von Lochow tábornok 3. hadtestje. Az utolsó percekben tett kétségbeesett kísérletek ellenére, hogy Verdunt felkészítsék az elkövetkező rohamra, az ottaniak csüggesztően felkészületlenek és túlterheltek voltak.

A német terv

Erős ellentétben a francia haderő felkészülésének hiányával, a német hadsereg felkészítve várakozott egy olyan csatára, amely reményeik szerint javukra fordítja majd a háború állását. A csatát Erich von Falkenhayn tábornok tervezte meg, aki a német hadsereg főparancsnoka volt 1914 végétől 1916 augusztusáig. Falkenhayn természettől fogva peszszimista, szófukar és zárkózott ember volt. Amikor

A Douaumont erőd

Egy pillantás a csata középpontjában álló régi, de szilárd erődítménybe. A Douaumont erődöt az 1880-as években kezdték építeni, része volt Franciaország védelmi rendszerének, melyet a porosz–francia háborúban elszenvedett megalázó vereségre adott válaszként hoztak létre. Az erőd kiterjedt föld alatti tárolólétesítményekkel, valamint körbeforgó lövegtornyokkal dicsekedhetett, így bővítve a hagyományos rögzített tüzérségi állásokat. Formája tükrözte mindazt, amit évszázadok erődítményépítéséből tanultak, a lövegtornyok és a beépített géppuskaállások számára nagy, egymást részben átfedő tűzkörzeteket biztosított.

Megfosztva a védelemtől

Mire a verduni csata elkezdődött, Douaumont-t már rég megfosztották védelmi eszközei nagy részétől, hogy azokat másutt hasznosítsák a támadásokban. Nem valószínű, hogy egy szigorúbb, változatlan védekezés megakadályozta volna, hogy a németek végül elfoglalják az erődöt.

Föld alatti létesítmények

Douaumont-t kétszintnyi föld alatti járat és tárolólétesítmény fölé építették. Az I. világháborúban a gyalogosok többsége egyedül a föld alatt volt biztonságban.

Verdun okai

Sáncárok

Douaumont a maga mintegy 400 méteres mélységével a régió legnagyobb erődje volt. Nem egyedül, magára hagyva kellett működnie, egy nagyobb erődrendszer részeként küzdött a túlélésért.

Douaumont-nak csak egy kicsi sáncárka volt, de a csata idején ennek nem volt jelentősége. Az erőd a harcok kezdetére egyáltalán nem volt elhanyagolt.

Forgó tüzérségi állások

Más korszerű erődített helyekhez (mint például Liège és Namur) hasonlóan, süllyeszthető, forgatható löveggel látták el, így az erőd tűzkörzete hatalmas volt, és meg is tudta védeni fontos tüzérségi eszközeit.

Megrősített vasbeton

Douaumont erődje az addigra általánossá vált (általában néhány méter vastag) vasbetonból épült. A csata végére a tulajdonképpeni erődből igen kevés maradt meg.

Falak

Évszázadok gyakorlata szerint – az ágyúk megjelenése óta – az erődöknek, így Douaumont-nak is, alacsony, vastag, ferde, az ágyútűznek ellenálló falakat építettek.

„Formája tükrözte mindazt, amit évszázadok erődítményépítéséből tanultak, a lövegtornyok és a beépített géppuskaállások számára nagy, egymást részben átfedő tűzkörzeteket biztosított”

Egy a sok közül

Csaták átvette a rossz idegzetű ifjabb Helmuth von Moltke helyét, nagyon nehéz stratégiai helyzettel találta magát szemben. Németország haderejének az I. világháború első néhány hónapjában mutatott kiváló teljesítménye ellenére beleragadt egy kétfrontos, olyan, különböző ellenfelekkel folyó háborúba, ahol az ellenség jóval nagyobb tartalékokkal rendelkezett mind emberállomány, mind tőke tekintetében. Németországnak egyáltalán nem volt esélye a győzelemre, ha legalább egy antantállamot nem iktat ki nagyon hamar a háborúból.

A német hadseregben hamarosan sokan gondolták úgy, hogy Oroszország az az erő, amelyet logikus lenne megtámadni. Elvégre 1915 katasztrofális volt az orosz hadsereg számára. Az 1915 májusában kezdődött gorlicei áttöréskor, ahol a német nehéztüzérség száz a négyhez arányban múlta felül az ellenséget, az oroszok csaták hosszú sorát veszítették el a „nagy visszavonulás” alatt. Ebben az évben majdnem minden kelet-európai területüktől megfosztották őket, és már orosz földön kellett harcolniuk a németekkel, hatalmas veszteségeket szenvedve el. Eközben a francia és brit támadások a nyugati fronton nem tudták megrendíteni a franciaországi német állásokat. A német hadvezetésben sokak számára az tűnt bölcsnek, ha nyugaton megmaradnak a védekezésnél, a keleti fronton pedig folytatják az előretörést. Falkenhayn másképp látta. Oroszország hatalmas volt, és elméletileg további rémisztő emberés hadianyag-veszteséget tudott volna elviselni, és már pusztán földrajzilag sem úgy látszott,

hogy határozottan ki lehetne ütni a háborúból. Ami még ennél is rosszabb, hogy minél mélyebbre hatoltak a németek, annál hosszabbra kell nyújtaniuk az utánpótlási vonalaikat. Ez nemcsak a keleti fronti harc költségeit növelte volna meg – gyakran mellőzött megfontolás, hogy az „iparosodott” háborúban minden erőforrás érték –, hanem korlátok közé szorította volna a német erőket. 1915 végére a német hadsereg a jelentős – több mint 200 kilométernyi – oroszországi előrenyomulás ellenére még mindig olyan helyzetben volt, hogy szükség esetén viszonylag gyorsan tudott egységeket átcsoportosítani a nyugati frontra. Minél mélyebbre hatoltak be Oroszországba, ez annál nehezebbé vált számukra. Egy ilyen helyzet arra késztette a németeket, hogy a szükségesnél nagyobb erőket tartsanak nyugaton. Választhattak: vagy kevés emberük lesz a keleti fronton, vagy azt kockáztatják, hogy Franciaország és Nagy-Britannia áttöri a vonalaikat nyugaton, ami valamilyen új védelmi zónáig való,

Erich von Falkenhayn német tábornok és vezérkari főnök az I. világháborúban

„Nem törnek át!” Ez a mondás híressé vált Verdun védelme idején. A francia utánpótlás átkel a folyón

Verdun okai feltehetően katasztrofális visszavonuláshoz vezetett volna. Egyik sem volt eszményi helyzet. Flakenhayn számára a sok gyenge stratégiai lehetőség közül, amelyekből választhatott, a nyugati támadás volt a leginkább ígéretes. Tudta, hogy a franciák számára az 1914 végén és 1915-ben indított rohamok – három Artois-nál, kettő Champagne-ban és további kisebbek délebbre – szörnyű emberáldozatokat követeltek. 1914 augusztusa és 1916 februárja között Franciaországnak mintegy 650 000 katonája esett el. Ez majdnem annyi, mint Nagy-Britannia egész háborús vesztesége (a domíniumok katonáit nem számítva), és jóval több, mint az 1939 és 1945 között harcban elesett brit és amerikai katonák száma. Egyszerűen nem lehetett örökké bírni az ilyen mértékű emberveszteséget, és ezt Falkenhayn tudta. Még akkor is, ha nem voltak pontos adatai az addigi francia és brit veszteségekről. Mivel az egyre bonyolultabb lövészárokrendszereket nehéz volt megtámadni, valószínűtlennek tűnt, hogy Németország képes bevenni Párizst,

vagy a brit hadsereget visszaszorítani a tengerbe. De még ha meg is tudta volna tenni, az elszenvedett veszteségek az erőfeszítést valamiféle pirruszi győzelemmé tették volna, csökkentve Németország esélyeit, hogy megnyerjen egy Oroszország elleni hosszadalmas háborút. Falkenhaynnak olyan módszerre volt szüksége, amellyel tetemes veszteséget mér az ellenségre, anélkül, hogy sok lenne a német áldozat. Azt remélte, meg tud támadni egy fontos pontot a francia frontvonalon, majd taktikai védekezésben marad, és meghiúsítja az elkerülhetetlen francia ellentámadásokat. Reménykedett, hogy így kivérezteti a franciákat, és arra kényszeríti a kormányukat, hogy békét kérjen. Ez volt az az első gondolatszikra, amelyből később a verduni csata lett.

A trónörököst a háború előtt aranyifjúnak tartották, ami zavarba ejtette királyi szüleit

Verdun jelentősége

Eltekintve bizonytalan történelmi jelentőségétől (amelyet manapság sok történész vitat is), Verdun a német támadás szempontjából legalábbis fontos taktikai előnyöket nyújtott. A francia állás egy

Francia messze hordó ágyúüteg, amelyet legázoltak a német erők A Meuse folyó partján fekvő Verdun városa stratégiailag fontos elem Franciaország történelmében

Vilmos trónörökös A császár fia és a német erők névleges parancsnoka Verdunnél. „Germánia” utolsó császárának fia, a koronaherceg teljesítette ősi kötelességét, és hadat vezetett a csatatérre. Bármilyen ósdinak tűnik ez ma, nem a trónörökös volt az egyetlen német katona, aki születésénél fogva érdemelt ki parancsnoki rangot. Sok magas rangú német tábornok származott az arisztokrácia köreiből, és némelyikük rendkívül tehetségesnek bizonyult; közülük a legkiemelkedőbb Rupprecht, Bajorország trónörököse. Vilmos trónörökösről sokan úgy tartják, ellenezte a háborút, sőt, undorodott tőle. Ez vélhetően túlzás, és főként onnan származik, hogy a koronaherceget az apjával hasonlították össze, aki híres volt arról, hogy kedvelt minden katonai dolgot. A háborútól való kétségtelen irtózása ellenére a trónörökös egyetértett Falkenhaynnal a verduni csata bizonyos vonatkozásait illetően, beleértve a titkolózást és a meglepetés fontosságát. Amikor a csata elkezdődött, a trónörökös némileg jobban teljesített, mint kritikusai várták, de 1916 novemberében mégis félreállították, és lemondatták az 5. hadsereg parancsnokságáról. Ilyen 1916 utolsó hónapjaiban mindkét oldalon megtörtént parancsnokokkal, így ez nem jelenti tevékenységének tárgyilagos megítélését.

Csaták

kiszögellést alkotott, ami azt jelentette, hogy a németek egyszerre három irányból rohanhatták le a franciákat. Mi több, 1916 elején a francia állásokat háttal a folyónak építették ki, s ez nagyon nehézzé, ha ugyan nem lehetetlenné tette a visszavonulást. A csatatér német felét sűrű erdő borította, ez segített álcázni a német erők támadás előtti felfejlődését. Ezenkívül ezt a felvonulást egy kitűnő vasúthálózat segítette, melynek nagy részét – 14 vonalból 11-et – valójában a németek építették ki. Ehhez képest a franciáknak csupán két megfelelő, az ő oldalukon becsatlakozó vasútvonala volt. Ezért a németek sokkal könnyebben fenn tudták tartani erőfeszítésüket, és ha elég nagy intenzitást fejtettek ki, akkor egyszerűen előidézhették a francia utánpótlásvonatok túlterhelését. A német hírszerzés kiderítette, hogy a verduni és a körülötte lévő erődökből kivonták a tüzérség jó részét, ezért a németek tudták, hogy Verdun körzetében a franciák gyengébbek, mint valaha is voltak. Ehhez társult a régió viszonylagos nyugalma, ami a biztonságérzet téves hitébe ringatta a franciákat. Pedig lövészárokrendszerük közelében sem volt a nyugati front mentén lévő más, aktívabb régiókban kialakított rendszerek minőségének. Falkenhayn tervének alapos stratégiai és taktikai előnyei voltak, de nehezen tudta megértetni vízióját az alatta szolgálókkal, akiknek azt ténylegesen végre kellett hajtani. Bár egy nyíltan felőrlő stratégia kereteit jelölte ki, alárendeltjeinek nem mondhatta meg, hogy ez a végső célja, mert az aláásta volna a harci morált. Hány katona indult volna boldogan csatába, ha tudja, a parancsnokai úgy tekintenek rá, mint aki pusztán egy számhábo-

100

rú része? Kézzelfogható célt kellett hát megadni: ez lett maga Verdun város. Falkenhayn erősen törekedett rá, hogy elkerüljön mindent, ami akár csak halványan is hasonlít a francia stílusú, teljes erőbevetésű támadásra, de az offenzíva harcászati tervezése hamarosan önálló életre kelt. Még akik nagy vonalakban értették Falkenhayn szándékait, azok sem értették meg a tábornok által elvárt végrehajtást, így gyakran túlságosan előrehatoltak, és túl sok területet akartak elfoglalni. Talán várható is volt a zavarodottság és a félreértés egy olyan szervezetnél, amelynek a vezetője ennyire kimért és titkolózó. Falkenhayn makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a közelgő Gericht fedőnevű csatára vonatkozó bármilyen megbeszélés személyesen történjen. Nem készülhetett semmilyen írásos feljegyzés, hogy elkerüljék a kiszivárogtatás lehetőségét. A nyugati fronti hadseregek egyike sem kapott egyértelmű utasítást arra vonatkozóan, hogy Falkenhayn mit vár el tőlük, még az 5. hadsereg sem, amely Verdun körzetében állomásozott. Verdunre vonatkozó terve olyannyira homályban maradt, hogy még ma is kevés erre vonatkozó írásos bizonyítékunk van. Apró darabkákból kell összeraknunk a képet arról, mi volt a szándéka, és hogyan képzelte el a csatát. Vélhetően fokozta a gondokat, hogy az 5. hadsereg parancsnoka nem más, mint a császár fia, Vilmos trónörökös volt. Az, hogy a trónörökös vezette a támadást, egyrészt utat nyitott egy nagy politikai győzelemhez – nem csupán Németországnak, hanem a monarchiának általában –, a Hohenzollernek nagy dinasztikus győzelme vál-

hatott belőle. Ugyanakkor a trónörökös nem volt professzionális katona, szakértő tanácsadóknak kellett őt bizonyos fokig „kézben tartani”. Ez ugyan nem tette szükségszerűen lehetetlenné a józan döntéseket, de megadta annak a lehetőségét, hogy a trónörökös beavatkozzon ott is, ahol esetleg nem kellett volna. Mindezen tervezési nehézségek ellenére az 5. hadsereg meglehetősen jól felkészült a küszöbönálló csatára. Hírszerzésük körbeküldött egy feljegyzést, amely szerint francia támadás indítása várható februárban. Azt remélték, az irat francia kezekbe jut, és egyfajta álcaként működik majd, amely elrejti az 5. hadsereg munkálatait, melyeket januárban és februárban a lövészárokrendszerén végzett. Javítottak a légi felderítésükön is, és erőszakosabban küzdöttek, hogy uralják a légteret. Jelentős mennyiségű földmunkát kellett végezni a szükséges fedezékek, lövészárkok és raktárak kialakításához is, ahonnan a támadást indítani akarták. Az ásást többnyire éjszaka végezték, hogy álcázzák a hadsereg tevékenységének mértékét. A januári és februári hosszú éjszakák hasznos szövetségesek voltak ehhez. Ahogy közeledett a csata napja, új hadtestek jelentek meg a zónában, ezeket azonban távol tartották a fronttól, elrejtették a franciák szeme elől. Csak közvetlenül a támadás kezdete előtt vitték be őket a frontvonalra, hogy a franciák ne vegyék észre, új, friss egységek kerültek a régióba. Ezek a fáradozások, valamint egy váratlan hóvihar hatékonyan leplezték a német rohamot, amely így 1916. február 21-én készületlenül érte a franciákat.

Francia katonák Verdun romjai mellett elhaladva. Az épületmaradványok sötét időtlensége korokon átívelve ma a szíriai Homsz város hasonló képein köszön vissza

Verdun okai

Francia katonák lövészárkukat elhagyva, feltűzött szuronnyal támadnak

„Hány katona indult volna boldogan csatába, ha tudja, a parancsnokai úgy tekintenek rá, mint aki pusztán egy számháború része?” 101

Csaták

AVerdun, verduni csata Észak-Franciaország, I

gen kétséges volt 1916. július 12-én Franciaország ősi bástyájának, Verdunnek a sorsa. A francia állások közel öt hónapnyi megfeszített támadása, sikerek sikerre halmozása után, apránként közelítve a Meuse folyó partján álló erősséghez, a német hadsereg már karnyújtásnyira került Verdunhöz. Egyetlen akadály volt előttük: a Souville erőd. Ez az erőd a Verdun előtti utolsó jelentékeny magaslaton állt. Onnan a németek könnyen elözönlötték volna a romos Saint-Michel erődöt, amely egy csupán 344 méteres magaslat tetején húzódott meg

Temetetlenül a harctéren heverő katona csontvázzá aszott teste

102

1916

szerényen, és abból a helyzetből már közvetlenül támadhatták volna Verdunt. A tüzérségi előkészítés július 10-én déli 12-kor kezdődött. A németek 330 000 lövedéket koncentráltak mindössze 25 négyzetkilométeres területre. Ehhez a francia zárótűz mintegy 200 000 lövedékkel csatlakozott. Húsz óra alatt több mint 500 000 lövedék hullott ide. Ebben a zűrzavarban indították el a németek a Croix Verte hadműveletet: 63 000, halálos foszgéngázzal töltött lövedékkel árasztották el a francia tüzelőállásokat. Marc Boasson őrmester így írta le a gáztámadást: „Lebilincselő látványosság volt; a táj lassan

eltűnt előlünk, a völgy megtelt hamuszínű füsttel, felhők nőttek ki és közelítettek, a tárgyak besötétedtek a mérgezett cseppektől. A gáz enyhén szappanszerű szaga a távolság ellenére időnként elért hozzánk. És a felhő mélyéről robbanások robaját lehetett hallani, morajló zaj volt, mint a tompa dobolás.” A bombázás és a viszontbombázás hatalmas intenzitású volt, és mindkét oldalon súlyos veszteségeket követelt már a csata megkezdése előtt. A bajor Alpenkorps, az elit haderő, amelynek feladata Souville megtámadása volt, igencsak szenvedett.

A verduni csata

Szűk lövészárokban meghúzódó, védelmet kereső francia katonák

103

Csaták Különösen a 140. gyalogezredet érte nagy csapás; az ezred 2. zászlóalja gyakorlatilag minden tisztjét elveszítette. A bajor gárdának a nyolc aknavetőjéből hét hasznavehetetlenné vált, továbbá 37 halottja és 83 sebesültje volt, még mielőtt harcba indult volna. Az ezred más egységei a súlyos veszteségek miatt megtagadták az előrenyomulást. Azok az Alpenkorps egységek, amelyek tovább harcoltak, ezt sűrű gázfelhőben, heves francia géppuskatűz és tüzérségi tűzcsapás közepette tették. A nagy károk ellenére fél kilométernél közelebb nyomultak a Souville erődhöz. A franciák elszánt és rosszul szervezett ellentámadásokat indítottak, próbálva megállítani az áradatot. Charles Mangin

104

tábornok, a „Hentes” a 114. gyalogezredet hiábavaló éjszakai támadásokra küldte. Összezavarodtak, rosszul tájékozódtak, így rossz irányba támadtak, és komoly veszteségeket szenvedtek. Ezeknek a gyenge próbálkozásoknak esélyük sem volt a sikerre, és a német csapatok, veszteségeik ellenére, július 12-én reggel készen álltak a Souville erőd megtámadására. Délelőtt 9 óra után Verdun sorsa a Souville erőd lejtőin dőlt el. Tisztek nélkül, heves tüzérségi tűzzel bekerítve a német 140. gyalogezred nem volt képes visszavonulni és csatlakozni bajtársaihoz. Így inkább előretörtek. Előreküldtek egy mindössze 30 emberből álló szakaszt (a 2. század bajor szakaszát), és július 12-én délelőtt 9-kor ez az egység egyedül

indított rohamot a magaslatra a Souville erőd ellen. A védők sem voltak sokkal jobb helyzetben. Parancsnokuk a 65 éves Astruc de Saint-Germain alezredes volt, a helyőrséget már négy napja körülzárta a német tüzérség tűzfüggönye, és elárasztották mérges gázzal. Erősítésként egy századot küldtek Dupuy főhadnagy vezetésével, keresztül a német zárótűzön, amely az erődöt a francia hadsereg többi részétől elválasztotta. Ezt csak 60 ember élte túl, ők elérték az erődöt. Ugyanők védték a magaslatot a bajor osztag fáradt támadásával szemben. Ez a 90 kimerült és elgyötört francia és német katona döntötte el Verdun sorsát. A bajor szakasz

A verduni csata támadott, és szembe találta magát Dupuy géppuskáival, gyors kattogásuk véget vetett a német rohamnak. Souville erőd, és így Verdun is, megmenekült. Július 12-e után a németek már nem remélhették, hogy elfoglalják ezt az áhított célpontot. Ekkorra már dúlt a somme-i ütközet, amely a németek figyelmét, embereit és hadianyagát északra irányította. A verduni csata ennek ellenére még további öt hónapig tartott. Önálló életre kelt, valami saját belső logika működtette, amely arra késztette a franciákat, indítsanak egy sor költséges ellentámadást, hogy visszaszerezzék az év februárjától elvesztett területeket. A történelem nagy eseményei sokszor túlnőnek azokon a férfiakon és nőkön, akik

Német katona, aki egy vélhetően francia halott mellett foglalta el állását a Vaux erőd közelében

előidézik azokat és részt vesznek bennük, mintha saját akaratuk lenne. Ez a fejezet az I. világháború leghosszabb csatája, a verduni csata lefolyását, természetét és hatásait tárja fel.

Február 21-től 23-ig

A verduni csata 1916. február 21-én kezdődött, sokheti előkészület után, kíméletlen téli körülmények között. Indulásként a németek sűrű tüzérségi bombázást zúdítottak a régió francia állásaira. A támadásra ugyan sok francia katona számított, a tűzcsapás ereje azonban elsöprő volt. A németek Vilmos császár fia, Vilmos trónörökös parancsnoksága alatt 160 nehéz- és szupernehéz tüzérségi üteget csempésztek be a zónába anélkül, hogy a franciák ezt észlelték volna. Ez a mennyiség durván a fele volt annak, amennyi nehéztüzérségi eszközzel másfél évvel korábban a teljes 2,6 milliós francia hadsereg háborúba indult. A kezdeti német bombázás rémisztően lenyűgöző volt. A hangos zűrzavarban a francia pilóták nem tudták meghatározni az ellenséges tüzérségi ütegek helyét; túl sokan és túl gyorsan lőttek minden irányból. A bombázást elsősorban a Brabant– Ornes–Verdun háromszögre irányozták. A körülbelül 40 kilométeres frontszakaszra a németek egymillió lövedéket zúdítottak, amelyek közül sok könnygázt vagy mérges gázt tartalmazott. A tűz olyan sűrű volt, hogy a futárok nem voltak képesek átjutni rajta, így elvágta a francia állásokat a parancsnokságtól és az irányítástól. A tüzérségi előkészítés kilenc órán át, reggel 7-től délután 4-ig tartott. Aztán megindult a támadás. A francia védők arra készültek, hogy a német erők hordákban özönlenek majd a senki földjén át, a németek azonban másképp gondolták. Ahelyett, hogy a nyugati fronton megszokott tömeges lerohanásba kezdtek volna, kis egységeket küldtek át észrevétlenül a több helyen 800 méter széles senki földjén, hogy óvatosan beszivárogjanak a francia vonalak mögé, és kikémleljék, mik a gyengeségeik. Úgy tűnt, a németek azt a fajta hadviselést gyakorolták, amelyet a francia csapatok számára például Philippe Pétain is javasolt: a tüzérség meghódítja, a gyalogság pedig elfoglalja a területet. Az haumont-i erdőnél történt német támadást, amelyet egy tartalék vadászzászlóalj hajtott végre, mindössze egy segédtiszt és 53 katona kezdte. Őket 150 méterrel hátrébb egy második hullám követte, amely egy segédtisztből, 36 katonából és két lángszóróból állt. A harmadik hullám újabb 150 méterrel ezek mögött jött, további 45 emberrel. A németek azt várták, hogy a zárótűz megöli vagy harcképtelenné teszi a francia védőket, és ezek a kis egységek hatékonyan, ellenállás nélkül érik el célpontjaikat. Természetesen a francia védők egy része életben maradt. Egyes helyeken ezek a túlélők a chasseurs à pied, az elit gyalogság tagjai voltak. A tüzérségi előkészítés

Pétain felemelkedése Verdun megmentője, gondos, ám a fegyelmet megkövetelő parancsnok, Franciaország marsallja, főparancsnok és későbbi náci kollaboráns.

Philippe Pétain bonyolult élettörténete furcsa helyet foglal el a történelmi emlékezetben. Ő az az ember, aki megmentette Verdunt, de ő a náci rezsimmel kollaboráló vichyi kormány Franciaországának elnöke is. Ezt a pozíciót részben pont az I. világháborúban szerzett hírneve okán nyerte el. Az I. világháborúban óvatos taktikájáról és arról volt ismert, hogy mindenekelőtt emberei életét akarta megkímélni. Ez nagyon népszerűvé tette, ezért ő volt a kézenfekvő választás Nivelle helyére az 1917-es francia katonai zendülések idején. Verdunnél azt tette, amit mindig: ragaszkodott a körültekintő, tudományos hadakozáshoz. Pétain nagy figyelmet szentelt a harcászati részleteknek, különösen a tüzérség bevetésének. Teljesen átszervezte a francia zárótűzrendszert (amely így megtörte a német támadásokat), valamint a francia erők utánpótlási rendszerét is a csata idején. Pétain régtől szószólója volt légi felderítés megfelelőbb alkalmazásának is.

Kemény, lakonikus és keserűen szarkasztikus, de igen jólelkű volt. Nagy odaadásra ösztönözte katonáit, és maximálisan gondoskodott róluk

105

Csaták

A német Gericht hadművelet (Ítélet vagy Vesztőhely hadműveletnek is fordítják) nyitó fázisa. A német 3., 5. és 18. hadtest a Meuse keleti partján támadta meg a francia állásokat. Kis egységekben nyomultak előre, gyakran lángszóróval felszerelt, különleges kiképzésű rohamkatonák segítették őket. A később rohamharcászatnak nevezett rohamozási taktika a háborúnak ebben a szakaszában egyre inkább elterjedt a franciáknál is, a németeknél is: igyekeztek gyalogos egységeik szerepkörét minél inkább specializálni.

A verduni csata térképe

3. Brabant és Samogneux

A német nyitó támadás súlypontja Franciaország keletebbre eső részére, Haumont és Ornes irányába esett, azonban Brabant és Samogneux környéke is kritikus terület volt. Ha a francia védelem itt szétesik, akkor állásaik a folyó jobb oldalán elszigetelődnek, és akár be is keríthetők. A folyónak háttal álló francia erőknek nem voltak jó menekülési útvonalaik, így megnőtt annak az esélye, hogy egy kisebb vereségből szégyenletes megsemmisülés váljon.

106

Az erődített verduni régiót alkotó 19 erődből a Souville váratlan fontosságra tett szert 1916 júliusában. Bár a somme-i csata július 1-én már megkezdődött, egyes német egységek továbbra is a verduni régióra gyakoroltak nyomást. Ha Souville elesik, az tovább ösztökélte volna őket az előrenyomulás folytatására, azzal fenyegetve a Meuse jobb partján a francia védőket, hogy a folyóba kell hátrálniuk.

3 5

7. A Voie Sacrée

Az I. világháború ipari jellegű volt, és ipari mennyiségben igényelt hadianyagot. Nemcsak a lőszernek, hanem az élelemnek, víznek, bordázott vasnak, homokzsáknak és az utánpótlásnak is szigorúan időzítve, nagy tömegben kellett érkeznie a frontra, amikor szükség volt rá. A csatatér adottságai miatt a franciáknak ezt a rengeteg embert és hadianyagot egy Bar-leDucből bejövő keskeny úton és vasútvonalon kellett mozgatni. Ez a „szent út” volt az egyetlen francia utánpótlási vonal a csata idején.

2. A caures-i erdő

A Bois des Caures sűrű, erdős területek sora volt, amely a vártnál keményebb ellenállást jelentett a német nyitó támadással szemben. A nyugati fronton mindvégig az erdős tájaktól tartottak a legjobban. Kitűnő fedezék volt a védők számára, különösen a tüzérség ellen. Az ilyen részekben a támadókat előre meghatározott tűzkörzetek felé szoríthatták, ahol a területet lefedő állásokból géppuskasorozatokkal lekaszabolhatták őket. Émile Driant, a parlamenti képviselő és termékeny író itt esett el az 56. és 59. gyalogos lövészzászlóalj parancsnokaként.

6. A Souville erőd

Verdunnél egy kiszögellésben harcoltak, ez óriási logisztikai kihívást jelentett.

1 7

8. Decemberi végső offenzíva

A Douaumont erőd légi fotón, amelyet egy német repülő készített a csata előtt

4. Douaumont és Vaux visszavétele

Októberben indította Nivelle tábornok az első két ellentámadást, hogy viszszafoglalják az elvesztett területeket, és kihasználják a német csapatokra a Somme-nál július óta mért komoly csapásokból adódó előnyt. A tüzérségi előkészítés során a franciák tetemes mennyiségű (több mint 800 000) lövedéket használtak. Az ilyen mértékű lőszerfogyasztás 1917-re megszűnt, mert túl sokba került. Végül Douaumont-t is és Vaux-t is könnyen bevették. A németek részben már elhagyták a területet, mire a támadás megindult, mintegy előrevetítve a Nivelle-offenzívát.

1. Nyitó támadás

5. A Halott ember magaslat

Miután februárban jelentősen előrejutottak a jobb parton, a német támadás márciusban a bal part felé fordult. Normális esetben egy kiszögellés, a mögöttes védvonalnak köszönhetően, bizonyos előnyt nyújt a védőknek. A földrajz (a folyó) azonban éppen hogy hátrányos helyzetbe hozta a franciákat a több irányból jövő német támadások kivédésénél. A 304-es és a Mort Homme (Halott ember) magaslatnál súlyosak voltak a francia veszteségek.

A verduni csata utolsó offenzíváját is Mangin tábornok vezette. Ornes irányába indította a támadást, amellyel elég nagy részt visszafoglalt a tíz hónappal korábbi viharos napokban elvesztett területekből. A franciák elhasználtak több mint egymillió lövedéket, beterítették a térséget. Ez – a német haderő kimerült állapotával társulva – december 16-ra szinte garantálta a könnyű francia győzelmet. Már pusztán a német hadifoglyok száma (nagyjából 11 000 fő) is tanúsítja, milyen állapotba kerültek a német erők Verdunnél.

A verduni csata következtében elszenvedett veszteségek ellenére – sok helyen az egység kétharmada elesett, még mielőtt a német gyalogság egyáltalán felbukkant volna – kiképzésük és moráljuk kitartásra ösztökélte őket, és arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek a német előrenyomulás lassítására. Ennek a heves ellenállásnak köszönhetően a február 21-i rettenetes zárótűz dacára a franciák csak az haumont-i erdőt és a caures-i, a comte-i, a ville-i, valamint a herbebois-i erdő egyes állásait veszítették el. Az arcvonal közepén Driant gyalogos lövészzászlóalja makacsul kitartott a caures-i erdőben. Február 22-én éjszakára a zászlóaljban már csak 94 ember maradt, jóval kevesebb, mint az elméletileg 750 lövészből álló teljes létszám. Maga Driant február 22-én vesztette életét parancsnoki állásának evakuálása közben, amelyet a németek 77 mm-es ágyúi taroltak le. Driant és lövészei bátor, rugalmas helytállása nélkül a németek azonnal átözönlöttek volna a frontvonal közepén. A csata előrehaladtával a helyzet egyre rosszabbodott. A francia tüzérséget hátravonták, Brabant falut harc nélkül feladták, és az azt védő 72. gyalogoshadosztály visszavonult Samogneux felé. A morál olyan mélyre süllyedt, hogy a 72. gyalogoshadosztály egyik rangidős tisztje, Bernard alezredes megparancsolta egy géppuskásosztag hátravonását Samogneux-nél, hogy kikényszeríthes-

A Douaumont erőd és a Verdun körüli területet lepusztították a csatában

Émile Driant alezredes látta Verdun stratégiai jelentőségét, és 1915-ben ellenezte a fegyverek, valamint az emberek kivonását az állásokból és erődökből

Verdun Pétain idején se „azok engedelmességét, akik esetleg megfeledkeznek a kötelességükről”. Az előrelátó visszavonulás Brabantból – amelyet gyorsan bekerítettek volna – feldühítette a magasabb rangú parancsnokokat. Chrétien tábornok, a 30. hadtest parancsnoka parancsba adta, hogy a 72. gyalogoshadosztály foglalja vissza a falut, mivel felettese, Fernand de Langle de Cary tábornok, a Központi Hadseregcsoport főparancsnoka azt mondta, egyetlen talpalatnyi földet sem lehet önként feladni. Ellenkezőleg, a földet meg kell védeni „bármi áron… kerül, amibe kerül”. Falkenhayn éppen ezt remélte.

A francia hadsereg főparancsnoka, Joseph Joffre felfogta a helyzet súlyosságát, és igyekezett Verdunt megóvni attól, hogy teljes megsemmisülés következzen be. A németek folytatták az előrenyomulást a Meuse jobb partján, azzal fenyegetve, hogy elvágják a francia erőket, és bekerítik a verduni szárnyat. Ebbe a zűrzavarba Joffre bedobta a 2. hadsereget, amely addig tartalékban volt, hogy a pár hónappal korábbi champagne-i csata kemény harcait kipihenje. Február 24-én este felhívta a második hadsereg főhadiszállását Noailles-ban, és azt kérte, Pétain menjen át az ő főhadiszállására, a Chantillyben lévő hadsereg-főparancsnokságra. Pétaint azonban sehol sem találták. Törzstisztjei pánikba estek, ezért Ser-

„Driant és lövészei bátor, rugalmas helytállása nélkül a németek azonnal átözönlöttek volna a frontvonal közepén”

107

Csaták

Háború Verdun fölött „Amit nem látunk, azt nem tudjuk eltalálni” – parafrázis Émile Fayolle tábornoktól, 1915. A légtér feletti uralom az I. világháború meghatározó eleme volt. Legfőképp a háború legfontosabb fegyvernemének, a tüzérségnek a kiterjesztését jelentette. A Nagy Háború előtt a földi felderítés általában elegendő információt adott az alapvető tüzérségi bombázások és zárótüzek előkészítéséhez. A nyugati front tömeges és mélységi harcai közepette ez kivihetetlenné vált. A tömeges tüzérségi tűzcsapások koordinálásának gondjaihoz adódtak még a topográfiai előnyök, amelyek az egész I. világháború folyamán a németek rendelkezésére álltak. A marne-i csata után a németeknek megadatott az a luxus, hogy olyan védelmi vonalra vonulhattak vissza, amely szinte az összes Északkelet-Franciaországban és Flandriában található jelentős magaslati pontot magában foglalta. A szövetséges hatalmak számára a légtér uralása

lett az egyetlen eszköz, hogy valóban lássák, mire tüzelnek a földön. A verduni csata során ez mindkét félnek nélkülözhetetlen volt. A hatalmas és összetett tüzérségi előkészületek megszervezéséhez szükséges adatokat mindkét fél számára a rögzített megfigyelő léggömbök és repülőgépek szolgáltatták 1916-ban. Pétaint régóta érdekelte a légi uralom kihasználhatósága. Már 1915 tavaszán amellett

Egy új dimenzió megjelenése a harctéren örökre megváltoztatta a hadviselést érvelt, hogy állandó légi felderítéssel térképezzék fel az ellenséges vonalakat. Álma egy óriási, egységes térkép volt az ellenség lövészárkairól, hogy gyorsan reagálhassanak bármilyen ellenséges hadmozdulatra vagy tüzérségi műveletre. Lényegében olyan rendszert talált ki, amely végül csak 2003-ban, az iraki inváziónál és a 3D-s célmegjelölés megjelenésével vált valóra!

„A szövetségesek számára a légtér uralása lett az egyetlen eszköz, hogy valóban lássák, mire tüzelnek”

Egy lelőtt német kétfedelű repülő roncsai

108

A verduni csata rigny, aki már régóta a szárnysegédje volt, autóba vágta magát és Párizsba száguldott. Hajnali 3-kor ért a Gare du Nord pályaudvarnál lévő Hôtel Terminushöz. Átküzdötte magát a szállodaigazgatón, s végül egy szoba előtt, a folyosón meredt Pétain csizmáira, amelyek egy pár elegáns női cipő mellett pihentek. Amikor Serrigny bekopogott, Pétain „a lehető leghiányosabb öltözékben” nyitott ajtót, és ekkor értesült arról, hogy hadseregét Verdunbe küldik. Reggel 8-ra kellett Joffre-hoz megbeszélésre menniük, így, miután elmagyarázta a helyzetet, Serrigny kivett egy szobát, hogy aludjon egy keveset. Pétain február 26-án éjfélkor vette át a parancsnokságot a verduni régióban, és órákon belül már a Douaumont erőd elestéről kapott hírt. Egy kis csapatnyi német katona foglalta el meglepetésszerűen, bármilyen veszteség nélkül. A kudarc részleteit eltitkolták a nyilvánosság elől, helyette a leküzdhetetlen túlerővel szembeni bátor védekezésről beszéltek. A rettenthetetlen Pétain megpróbálta az ingatag állapotokat rendbe tenni, és külön figyelmet fordított a francia logisztika javítására. Mivel Verdun egy kiszögellésben feküdt, a franciáknak csak egyetlen oda-vissza használható útvonaluk volt a csatatérre. Egy keskeny nyomtávú vasútvonalból és egy Barle-Ducből idevezető országútból állt, ez volt az ún. Voie Sacrée, a „szent út”, ezen szállították az összes embert és hadianyagot. Pétain hamarosan megerősítette és óraműpontossággal működővé tette a logisztikai hálózatot. Négyezernél több teherautó és mentőkocsi közlekedett az úton, amelyek összesen több mint 6000 fordulót tettek meg a Voie Scarée-n mindennap. A járművek hetente jóval több mint másfél millió kilométert futottak, 90 000 embert és 50 000 tonna ellátmányt szállítottak. A csata legaktívabb szakaszában minden 14. másodpercben elhaladt egy teherautó az úton. Modern, automatizált és ipari jellegű rendszer volt, abban a korszakban egyedülálló. Ezzel a logisztikai hálózattal Pétain megalkotta azt, amit „noria”- (vízikerék) rendszernek nevezett; víziójában a logisztikai rendszer egy nagy vízemelő kerék, amely folyamatosan kiveszi az „elhasznált vizet” a verduni csatából, és friss készleteket juttat be. Pétain biztosította, hogy az emberek soha ne töltsenek néhány napnál többet a frontvonalban. Az egységeket támadás után azonnal kivonták és pihentették. A tábornok értette, létfontosságú, hogy megőrizze harcoló hadosztályai állóképességét, így nem engedte bedarálni őket. A németek viszont hajlamosak voltak egységeiket egyfolytában hetekig a frontvonalban hagyni. Az alakulatok elveszítették tapasztalt katonáikat és altisztjeiket, ez nehezebbé tette számukra az utánpótlás integrálását. A keletkezett súlyos veszteségek a morált is szinte a végsőkig lerontották. Ironikus, hogy Pétain sokkal jobbnak bizonyult a felőrlésben, mint a németek, akik a csatát kifejezetten a felőrlés modelljére alapozva kezdték. Pétain reformjai és finomításai fontosak voltak a franciák logisztikai és morális gondjainak enyhítésében, de önmagukban nem voltak elegendők, hogy megállítsák a német erők áradatát, amely rendületlenül területet szerzett a mindig gyengébb

Félig a földbe temetett francia katona, „Franciaország kivéreztetésének” egyik áldozata

A festményen a francia gyalogság épp visszafoglalja Douaumont-t 1916 októberében

109

Csaták francia védelem ellenében. Február 24-re a franciák nehéz ágyúinak száma 86-ra csökkent a verduni körzetben. Amikor Pétain megérkezett, a gyalogság szervezetlen, szinte önmaga megvédésére is alkalmatlan volt. Az egyetlen dolog, ami megmentette őket azokban a kritikus kezdeti napokban, hogy a németeknek előre kellett mozgatniuk a tüzérségüket, át kellett szervezniük a már elfoglalt lövészárkokat, és meg kellett hoszszabbítaniuk az utánpótlásvonalaikat. Egyszerűen a Clausewitz-féle súrlódás mentette meg a franciákat a csata nyitó fázisában. Február végére a Meuse jobb (keleti) partján a csata lelassult, ez arra indította a németeket, hogy megváltoztassák támadásuk tengelyét, és a bal parti francia állásokra kezdtek csapást mérni. Március 2-án a németek olyan döbbenetes bombázással nyitottak, amely vetekedett a február 21-ivel. A bal parton az első nagyobb gyalogsági támadás március 6-án ment végbe egy német páncélozott vonat tüzérségi támogatásával – célpontjuk a Mort Homme magaslat volt. A franciák heves ellenzárótűzzel válaszoltak, amelynek alapjában véve meg kellett volna törnie a német támadás egységét, hogy a francia védők ki tudjanak tartani. Ekkor 10 000 francia lövedék hullott a posványos talajra, de nem robbantak fel, így a németek – erejüket nagyrészt megőrizve – előre tudtak nyomulni. Ennek a szektornak a parancsno-

Német katonák az elesett ellenség mellett haladnak el. 1916 tavaszára a német előretörés lelassult

110

Joffre úgy gondolta, az erődítmények nem tudnak ellenállni a korszerű tüzérségnek, így véderejüket a nyugati front más állásainak megerősítésére csoportosította át

ka, Georges de Bazelaire tábornok elrendelte, hogy minden francia egység tekintet nélkül a körülményekre, azonnal vonuljon vissza, ha megtámadják. Ezen a ponton csak a morál és az emberanyag megtartása számított: a terület már a németeké volt. A 67. gyalogoshadosztály március 6–7-e folyamán mégis elveszített 3000 embert. Mivel a franciák most már felkészültebben várták a német támadásokat, másnap ellenoffenzívát tudtak indítani. Reggel 7-kor a 92. gyalogezred két zászlóalja Macker alezredes vezetésével megtámadta és 20 perc alatt visszafoglalta a corbeaux-i erdő körüli, előző nap elveszített terület kétharmadát. Eddigre Macker alezredesnek elfogyott a vize, így a támadást egy kulacs olcsó borral vezette, kezében sétabotjával, szájában szivarral: az I. világháború francia tisztjéről alkotott elképzelés esszenciája volt.

Eközben Pétain egyre inkább aggódott, hogy megtépázott állásai összeomlanak, ezért sürgette Joffre-ot, hogy amilyen gyorsan csak lehet, indítsa meg a somme-i csatát. Joffre maga is nyugtalankodni kezdett, így 1916. április 10-én ellátogatott a verduni frontra, épp aznap, amikor Pétain kiadta híres napiparancsát, amelynek utolsó szavai: „Courage! On les aura!” (Bátorság! Elkapjuk őket!). Joffre egyre inkább beleunt, hogy Pétain szakadatlanul anyagés emberutánpótlást igényel, és remélte, fel tudja ébreszteni a támadószellemet a tábornokban. Joffre ezen az úton látta először, hogyan vezeti embereit harcba Robert Nivelle tábornok, az az ember, aki később főparancsnokként a helyére lépett. Nivelle összenőtt a támadással, és ahol csak lehetett, erős pozíciót vett fel. Bár támadásai sokba kerültek és nem hoztak igazi stratégiai előnyt, Joffre szeme megakadt rajta. A látogatás után nem sokkal Joffre előléptette Pétaint a Központi Hadseregcsoport főparancsnokává, és Nivelle-t nevezte ki Pétain 2. hadseregének élére. Ezzel övé lett a csata harcászati irányítása április 26-tól a decemberi befejezésig. A verduni csatában Pétain lényegi irányítása mindössze két hónapig tartott.

A verduni csata

„Eddigre Macker alezredesnek elfogyott a vize, így a támadást egy kulacs olcsó borral vezette, kezében sétabotjával, szájában szivarral” Ahogy teltek a hónapok, a csata ugyanúgy folytatódott: támadás és ellentámadás, újra meg újra kis területek cseréltek gazdát, de egészében egyre több került német kézre. A németek közelebb araszoltak Verdunhoz, ezrével emésztve fel a francia emberállományt. A stratégiai tartalék, amelyet Joffre a Somme folyónál, egy francia–brit támadás során remélt felhasználni, felőrlődött a meuse-i húsdarálóban. Joffre és Foch eredeti terve szerint 40 francia hadosztály kellett a britekkel közös támadáshoz a Somme-nál, ám a Verdunnél elszenvedett veszteségek miatt csupán 12 hadosztály indult harcba 1916. július 1-én. A kis létszám ellenére és csak 1560 halálos áldozat árán minden célpontjukat bevették; meglehetősen más eredmény volt ez az aznapi, jól ismert brit összeomláshoz képest.

Az ellentámadások

A német nyomás a verduni zónában júliusig hol nőtt, hol csökkent. A somme-i offenzíva megindulása után a német támadások két héten belül szinte

megszűntek. Ami tartalékuk ebben a térségben volt, azt gyorsan átcsoportosították északra, hogy védekezhessenek Pikárdiában a francia és brit támadásokkal szemben. Nivelle még ezt megelőzően egy sor ellentámadást indított a német hadsereg ellen. Május végén parancsba adta, hogy Mangin tábornok foglalja vissza a Douaumont erődöt. Noha Mangin vakon bízott benne, hogy képes visszavenni az erődöt – és annak ellenére, hogy a franciák remekül próbálták a légteret uralni, s a nyolc német megfigyelő léggömbből hatot kiiktattak –, a támadás egy katasztrófa volt. A tüzérségi előkészítést öt napról kicsi több mint kettőre kurtították, hogy lőszert spóroljanak a somme-i csatához. Az intenzív német ellenzárótűz a francia egységeket jelentősen megtizedelte még mielőtt harcba indultak volna. Némelyik élen haladó század, például a 129. gyalogezredé, csupán 45 embert számlált. Május 22-én délelőtt 11.50-kor a támadás valahogy mégis megindult. Éjjel 12-re teljesen kudarcba fulladt. Nivelle irányításával a franciák végül visszafoglalták a Vaux és a Douaumont erődöt is, utóbbit

1916. október 24-én. Ez igen fontos volt a francia morál szempontjából, és segített lezárni a francia hadsereg hosszan tartó és gyötrelmes próbálkozásait a Meuse partjai mentén. Szigorúan katonai szemszögből azonban Douaumont visszavétele nem volt olyan szörnyen fontos. A németek már kezdtek visszahúzódni a zónából – a franciák Vaux-t harc nélkül foglalták vissza –, és a harcok már jó ideje rövid, elszigetelt összecsapások sorává csendesedtek, köztük hosszú nyugalmi időszakokkal. Miután júliusban a Souville erődöt nem tudták bevenni, a németek nem indítottak további komolyabb offenzívát a zónában. Francia ellentámadásokra nagyjából október végén, november elején került sor, és volt egy rövid fellángolás december közepén is. Rég elmúltak ugyan a februártól júliusig tartó hektikus napok, de ez a befejező fázis is éppoly fontos. Bár Nivelle csak néhány, katonailag kétes értékű célpontot foglalt el, és ez halálos áldozatok, valamint muníció tekintetében sokba került, de a verduni csatát védekezésből offenzívává formálta, és ez jókora elismerést hozott neki. Végül is ez egyengette az útját, hogy főparancsnokként Joffre utóda legyen 1916 decemberében. Ez az út aztán kérlelhetetlenül vezetett az 1917. áprilisi katasztrofális Nivelle-offenzívához és az azt követő francia zendülésekhez. A Meuse partjainál 1916-ban a francia katonákra rakott terheket idéző utolsó, sötét emlékeztető volt ez.

Mi volt az ára?

A verduni francia és német veszteségek közel azonosak voltak. Akkor ki győzött?

Az elesettek temetője Douaumont-nál. 16 142 frontharcos sírja található itt

nyereség (vagy veszteség) nélküli végeérhetetlen mészárlás érzése igen hamar megragadt a katonák fejében. Először itt, Verdunnél voltak az ágyúdörgés hangja felé masírozó francia katonák olyanok, mint a bégető birkák, melyeket épp a vágóhídra hajtanak. Pétain „noria” rendszere segített csökkenteni a stresszt és a megterhelést, amelyet emberei a verduni zónában átéltek. Végső soron csak ennyit tudott tenni a gyakran igen rövid idő alatt bekövetkezett súlyos veszteségek okozta nyomás mérsékléséért. Esetenként egyes egységeket pár nap alatt szinte eltöröltek a föld színéről. Mit jelen-

tett ez a 700 000 verduni halott? A csata után az antant nagyobb támadásokat indított a Somme-nál, Galíciában (Bruszilov-offenzíva) és Olaszországban. A nyugati fronton egyedül Németországnak közel 1,2 milliós halálos vesztesége volt (majdnem annyi, mint 1914-ben és 1915-ben összesen). 1916 második felében a németek a nyugati fronton haderejük 26, keleti fronti erőik 15 százalékát veszítették el. Döbbenetes veszteség volt. Németország létszámban alulmaradt, egész egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy annyi katonája haljon meg a harcokban, mint a briteknek, franciáknak és oroszoknak.

A verduni csata folyamán mind a francia, mind a német hadsereg kb. 350 000 főnyi emberveszteséget szenvedett, a pontos számok még ma is vita tárgyát képezik. Ezek az adatok sokkolóan hangzanak, de valójában csak feleolyan szörnyűek, mint a Somme-nál, ahol durván 600 000 katona esett el mindkét oldalon. Akkor miért Verdun rögzült az elménkben? Ez részben a verduni kiszögellésben uralkodó elborzasztó állapotok miatt van így, amelyek megmutatták az I világháború jellegzetességét: igazi holdbéli táj, sárral, vérrel, halottakkal és haldoklókkal borítva. A valódi stratégiai

111

Csaták

A jütlandi csata 1916. május 31.

A tengeri uralmat célzó hadihajó-építés évei után végül a brit és a német flotta az Északi-tengeren csapott össze.

ivel a Királyi Haditengerészet fenntartotta a Német Császári Haditengerészettel szembeni blokádot, 1916 elején az Északi-tenger még messze nem volt az a csatatér, amilyenné vált. Reinhardt von Scheer admirális az évi kinevezése megváltoztatta a dolgokat, mivel elrendelte, hogy hajói törjék fel a brit blokádot. A másik oldalon a briteknek elegük volt a német hajókkal folytatott több hónapnyi csetepatéból, így válaszul máris mozgósítottak. A hosszú fegyverkezési verseny eredményeként végül a Királyi Haditengerészet Nagy Flottája (Grand Fleet) nézett szembe a német Nyílt-tengeri Flottával.

„A briteknek elegük volt a több hónapnyi csetepatéból a német hajókkal, válaszul mozgósítottak”

Flották Jütlandnál

Brit Nagy Flotta

Német Nyílt-tengeri Flotta

dreadnought

régi csatahajó

csatacirkáló

könnyűcirkáló

romboló

páncélos cirkáló

repülőgépanyahajó

aknarakó hajó

A két flotta ereje az I. vh. meghatározó tengeri ütközetében.

A britek egyetlen dreadnoughtot sem veszítettek, de három csatacirkálójukat és hét rombolójukat elsüllyesztették a németek Jütlandnál

Jütland: a következmények A fegyverkezési verseny vége/befejezése keserédes győzelmet hozott.

A két igen önérzetes nemzet számára nehéz volt elviselni a hajók elvesztését. Bár egyetlen dreadnoughtot sem süllyesztettek el, mindkét flotta sok rombolót és csatacirkálót veszített; a briteket érte jelentősebb kár. A nagyobb ember- és hajóveszteség ellenére a német visszavonulás azt jelentette, hogy a Királyi Haditengerészet most már vitathatatlanul uralta az Északi-tengert, ám a mindent elsöprő diadal elmaradása kiábrándította a brit közvéleményt, amely Trafalgar-méretű sikert várt. A csata nem meggyőző eredménye csalódást keltett a katonai vezetésben is, mivel azt remélték, hogy ezek a fém vízi szörnyek megfordítják a háború menetét. Churchill kritizálta Jellicoe tengernagyot, amiért nem vállalt nagyobb kockázatot, és való igaz, ha nem tartott volna annyira a torpedótámadásoktól, Jütlandnál kiüthette volna a német hajóhadat. Ez azonban messzire visz a Jellicoe által ténylegesen alkalmazott kulcsmanőverektől és taktikától. Így aztán – nem sokkal minden idők legnagyobb fegyverkezési versenye után – megváltozott a csatahajók szerepe, és beköszöntött a tengeralattjárók és repülőgép-anyahajók korszaka.

112

A jütlandi csata

1. Irány dél

A brit Nagy Flotta kelet felé halad, hogy megtámadja a német Nyílt-tengeri Flottát. Orkney-szigeteki bázisukat elhagyva, David Beatty admirális irányításával csatacirkálók haladnak a főerő előtt, készen arra, hogy elsőként csapjanak össze a németekkel. Látótávolságba kerülnek, és mivel Franz von Hipper kisebb hajóraja maga után csalogatja őket, a cirkálók tovább haladnak délnek. Most már a németeké a fölény, mert Beatty kis köteléke egyenesen belefut Scheer főflottájába.

2. Kritikus első csapások

Az első lövéseket délután 3.38-kor adják le a németek; a Lion, a Princess Royal és a Tiger súlyosan megrongálódik. A Királyi Haditengerészet válaszol: a Von der Tannt és a Moltkét ágyúzzák. Az első megsemmisített nagy egység az Indefatigable brit csatacirkáló, két ember kivételével a teljes legénység odavész. A Chestert csapdába ejtik a német könnyűcirkálók, de a 3. csatacirkáló hajóraj időben közbelép, így végül megmenekül.

3. Irány észak

Beatty visszafordul, hogy csatlakozzon a ködben felderengő brit főerőhöz. Hipper parancsot ad kötelékének, hogy tartsanak északnak, mivel John Jellicoe admirális flottája bekapcsolódik a harcba. Jellicoe dél felé halad, szétszakítja a német erőket, mielőtt még azok észlelik a brit csapdát. Amikor a flották összecsapnak, megbosszulják az Indefatigable elvesztését: a Lützow elsüllyed, a Seydlitz és a Derfflinger pedig súlyosan megsérül.

4. Kitörési kísérlet

A Queen Mary és az Invincible odavész, de a brit Nagy Flotta most már sokkal összeszedettebb és jobb pozícióban van ahhoz, hogy megtámadja a ritkás német csatavonalat. Scheer, hogy a közelgő ágyútüzet elkerülje, megpróbál elhaladni Jellicoe mellett, és kimenekülni a Balti-tengerre. Ez nem sikerül, mert a britek számítanak a hadmozdulatra, és 27 komoly találattal sújtják a német flottát, amely ezt követően visszavonul.

6. Nem meggyőző a befejezés

Scheer visszafordul, hogy még egyszer szembenézzen a britekkel, de Jellicoe tengeralattjáró-támadástól tartva letesz róla, hogy végezzen a németekkel. Az éjszaka során folynak még kisebb összecsapások a könnyűcirkálók és a rombolók között. A két flotta úgy tér vissza a hazai kikötőbe, Wilhelmshavenbe, illetve Scapa Flow-ra, hogy nem született meggyőző befejezés Jütlandnál.

5. Taktikai visszavonulás

Scheer szakszerű manőverezésének köszönhetően a könnyebb hajók fedezik a Német Császári Haditengerészet legjobb hajóinak visszavonulását, amelyek így a brit ágyúk lőtávolán kívül kerülnek. A romló fényviszonyok megnehezítik a küzdelmet, a csata a végéhez közeledik.

113

Csaták

HMS Dreadnought

Mint kora meghatározó csatahajója, ez az új vízi jármű fellendítette a tengeri fegyverkezési versenyt, amely fokozta az I. világháborúhoz vezető angol–német feszültségeket. HMS Dreadnought

LEGÉNYSÉG: 773 FŐ HOSSZ: 527 LÁB (160,6 M) SZÉLESSÉG: 82 LÁB (25 M) MERÜLÉS: 26 LÁB (7,9 M) VÍZKISZORÍTÁS: 18 420 TONNA MAXIMÁLIS SEBESSÉG: 21 CSOMÓ (39 KM/H) HATÓTÁVOLSÁG: 6620 TENGERI MÉRFÖLD (12 260 KM)

366 nap alatt építették meg Modern optikai távmérők

A távolság meghatározásában a HMS Dreadnought volt korának legpontosabb csatahajója. A Barr és Stroud – a Yorkshire College (ma Leedsi Egyetem) fizikus és mérnök professzorai – által egyedileg kifejlesztett elektronikus távmérővel szerelték fel.

Könnyű lövegek

A Dreadnought könnyű gyorstüzelő ágyúi egyfajta védelemként működtek a torpedónaszádok ellen. Ezeknek a 76 mm-es ágyúknak, amelyek a lövegtornyok tetején, illetve a hajó oldalán helyezkedtek el, a hatótávolsága 8,5 km volt.

Dumaresq mechanikus számítógép

Adatátviteli állomás

A HMS Dreadnought fedélzetén egy új Vickers távmérő órát használtak a hajó és az ellenséges célhajó közötti változó távolság folyamatos kiszámításához. Korrekciót az óra adatainak frissítésére bármikor lehetett végezni, így a HMS Dreadnought mindig lépéselőnyben volt.

Emberanyag-stratégia

Szembemenve az évszázadok óta kőbe vésett szokással, a HMS Dreadnought tisztjeit és legénységét elöl, sokkal közelebb a hajóhídhoz szállásolták el, arra törekedve, hogy a hajón mindenki annyira közel legyen a harcálláspontjához, amennyire csak lehet.

Krupp cementált páncélzat

A Krupp páncélzatot, amely a nagyobb keménység érdekében szénacélból készült, a 20. század fordulóján a Krupp cementált páncélozás váltotta fel, és a Dreadnoughthoz ezt használták. A forradalmian új összetétel nagyobb rugalmasságot biztosított, csökkent a törés esélye.

114

Lecsökkentett vízvonalöv

Gyorsabb, mint a többi

A HMS Dreadnought volt az első, amely kísérleti gőzturbinát használt a dugattyús gőzgép helyett. Korának leggyorsabb hajója volt, amely extra, súlyos tűzfegyverei ellenére elérte az óránkénti 21 csomós (39 km/h) sebességet.

A jütlandi csata

Torpedóirányítótorony

Támadó tűzerő

Elképesztő tűzereje miatt a Dreadnought volt a világ legrettegettebb csatahajója. Úgy építették, hogy harci helyzetekben sziporkázzon, köszönhetően öt, 305 mm-es ikerlöveggel szerelt ágyútornyának, amelyek hatótávolsága elérte a 22,9 km-t.

Kiemelkedő tűzvezetés

A fedélzeten lévő minden 305 mm-es ágyúnak azonosak voltak a ballisztikai jellemzői, ami csata közben leegyszerűsítette a tűzhelyesbítést. Ez korábban lehetetlen volt, mert a különböző kaliberű ágyúk eltérő szórást produkáltak, így a megfigyelők nem tudtak hatékonyan irányítani.

23 000 lóerő összteljesítmény Tűzzáró ajtók Az addig ismertekhez képest lényeges tökéletesítés volt, hogy a HMS Dreadnoughton megszüntették fedélzet alatti kamrák közötti hosszirányú folyosókat. A tengeralattjárókat utánozva a hajó összekötő ajtóit zárva tartották, hogy megakadályozzák az esetleges tűz és vízár terjedését.

A HMS Dreadnought helye a történelemben Üzemanyag-ellátás

Csúcsra járatva a Dreadnought 6620 tengeri mérföldet (12 260 kilométer) tudott megtenni tíz csomóval (19 km/h). 2914 tonna szenet és 1140 tonna üzemanyag olajat szállított, amelyet a szénre fecskendeztek az égés hatásfokának növelésére.

Mint a Királyi Haditengerészet dísze, a HMS Dreadnought a hajófejlesztés új korszakát indította el. Bár nem ez volt az első „nagy ágyús” hajó, amelyet gyártottak – ez a dicsőség a birodalmi Japánnak jár, amely sikertelenül próbálkozott a Satsuma megépítésével 1904-ben –, dizájnja sokkoló hullámokat vetett a tengerészvilágban. A HMS Dreadnought megépítése nyílt válasz volt a brit tengeri fölényt lebírni akaró német törekvésekre, mivel ez volt az első igazán modern hadihajó, amely forradalmian új fegyverzetet ötvözött egy elektronikus távmérős fegyverrendszerrel és korszerű hajtástechnológiával. Ikonikus helye annak ellenére is biztos, hogy soha nem süllyesztett el másik csatahajót.

Három középre helyezett, a súlyt stabilizáló lövegtorony

„A HMS Dreadnought az első igazán modern hadihajó, amely forradalmian új fegyverzetet ötvözött egy elektronikus távmérős fegyverrendszerrel és korszerű hajtástechnológiával”

115

Csaták

Királyi Haditengerészet vs. Német Császári Haditengerészet A korszak mindkét tengeri nagyhatalma eltökélte, hogy a nyílt tengereken ő lesz a győztes. A Királyi Haditengerészet Hajók

Lehetett Németország a merész feltörekvő fél, de a brit Nagy Flotta mind minőségben, mind a hajók számát tekintve mindig orrhoszszal előtte járt a fegyverkezési versenyben.

A Pax Britannica végének kezdete

A 19. század legvégére Nagy-Britannia volt a földkerekség technikailag legfejlettebb országa. A birodalom azonban egyre növekvő anyagi és katonai terhet jelentett, határai mentén elszórtan elhelyezett brit haderővel. Nagy-Britannia hajóhada azonban továbbra is erős volt. Németország újsütetű ipari ereje bizalmatlanná tette az országot, ezért megnövelték a haditengerészet költségvetését, és megvolt a lendület, hogy Anglia a csúcsra kerüljön. A brit közvélemény óriási támogatása mellett beizzították a kikötőket, és elindultak az új haditengerészeti fölényhez vezető úton.



Vezetők

Richard Burdon Haldane volt a brit háborús készülődés egyik főszereplője, de a németekkel való kapcsolatokon nem sikerült javítania, rendre alulmaradt Tirpitzcel szemben az alkuk és paktumok terén.

Emberanyag

Egyes beszámolók szerint a brit tengerészekből kiirtották a kezdeményezőkészséget, ám azok az évek, amikor a britek uralták a hullámokat, tapasztalt tengerészek sokaságát produkálták.

Kikötők

Gazdag tengeri örökségének köszönhetően nagyszámú kikötő állt Nagy-Britannia rendelkezésére, az angliai Liverpooltól és Portsmouthtól az Orkney-szigeteki Scapa Flow-ig.



Szövetségesek

A francia és az orosz hadiflotta aktívan készült a háborúra a Földközi-, illetve a Balti-tengeren. Az USA túl későn lépett hadba, így haditengerészeti hozzájárulása nem volt meghatározó.



Összesen:



A HMS Royal Oak, az I. világháborúban épített öt Revenge osztályú csatahajó egyike

116

Richard Burdon Haldane hadügyminiszterként Berlinbe látogatott 1912-ben, egy fegyverzetkorlátozási megállapodás esélyének felderítésére

Hadihajók sorakoznak fel Spitheadnél a Hazai Flotta és az Atlanti Flotta 1909-es királyi szemléjére

A jütlandi csata

Német Császári Haditengerészet Hajók

Németország legnagyobb erőfeszítései ellenére Nagy-Britannia földrajzi helyzetéből adódóan mindig sok forrást tudott a haditengerészeti termelésbe fektetni, ami ahhoz kellett, hogy katonai nagyhatalom maradjon.

Vezetők

Az angol–német rivalizálás során Németország kezében volt minden kártya, és az olyanok, mint Tirpitz vagy Bülow folyamatosan akadályozták a német flotta méretcsökkentését célzó brit törekvéseket.



Emberanyag

A Német Császári Haditengerészet hajóin jobb volt a kiképzés, az erőt pedig csak az Atlanti-óceánra kellett fókuszálni.

Ez az 1913-as olajfestmény Vilmos császárt flottafőparancsnokként ábrázolja

A Realpolitiktól a Weltpolitikig



Paranoiásan félt attól, hogy bekerítik, és hajtotta a vágy, hogy vetélkedjen a világ elit államaival, ezért Németország nagyobb katonai erőre éhezett. A Bismarck-éra véget ért, Vilmos császár elkezdte a Weltpolitik gondolatának útját egyengetni, azt remélve, hogy a hatékony Nyílt-tengeri Flotta lesz a legjobb eszköz nagy birodalmi ambícióinak megvalósításához. Németország fiatal, alig 50 éves állam volt, ezek a céltudatos törekvések lökéshullámokat küldtek Nagy-Britannia, Oroszország és Franciaország felé, amelyek válaszra kényszerültek.

Bernhard von Bülow volt Németország kancellárja 1900-tól 1909-ig

Kikötők

Németországnak voltak nagy kikötői, mint például Kiel, Hamburg és Wilhelmshaven, de nem tudtak versenyezni a britek számára hozzáférhető kikötők számával.

Szövetségesek

Németország szövetségese Ausztria–Magyarország és az Oszmán Birodalom volt. Tengerészeti szempontból azonban mindkét állam selejtesnek tekinthető – a Monarchiának nem volt tengere, az Oszmán Birodalom korábbi ereje pedig igencsak meggyengült.

Összesen:



Vége szakadt a bismarcki óvatos tárgyalások korszakának, kezdetét vette a tengeri fegyverkezési verseny

„Hajtotta a vágy, hogy vetélkedjen a világ elit államaival, ezért Németország nagyobb katonai erőre éhezett”

Az SMS Kronprinz volt az egyik a négy König osztályú csatahajó közül

117

Csatรกk

S MME Somme folyรณ, Franciaorszรกg, 1916

118

A somme-i csata

rit katonák tízezrei masíroztak a hálál torkába 1916. július 1-én. Ez lett a brit hadsereg történetének legvéresebb napja: majdnem 20 000 tommy halt meg igen kicsi területi nyereségért. További közel 30 000 megsebesült. Amit a központi hatalmak legyőzéséhez vezető támadás sziporkázó kezdetének szántak, az vérfürdővé változott, amikor emberek ezrei kerültek a német MG 08-asok célkeresztjébe. Az emberek, akik a géppuskatűz oroszlánrészét kapták, Herbert Kitchener Új Hadseregének katonái voltak, egy olyan haderőé, amelyet azért hoztak létre, hogy plusz katonai erőt biztosítson Nagy-Britanniának, és segítsen megfordítani a háború menetét. A sorozás nem volt népszerű az anyaországban, de Kitchener hadügyminiszterként egy másik módszert gondolt ki, hogy növelje a létszámot: egy toborzókampányt, amely a 18 és 41 év közötti nőtlen férfiakat szólította meg, hogy harcoljanak a királyért és a hazáért. A brit hadsereg csak 250 000 főt számlált a háború kezdetén, ám magas szintű kiképzésük ellenére ez nem volt elég egy ilyen méretű konfliktusban. A toborzás további 500 000 újoncot hozott, mivel a professzionális brit hadsereg önkéntesek egész áradatát vette fel, akik később egy új katonai erő gerincét alkották. Minden önkéntes hároméves szerződést írt alá. A patriotizmus fűtötte őket, de sokuk számára a somme-i csata volt az első nagyobb offenzíva. A szembenálló lövészárkokban ott lapult a világ legfélelmetesebb szárazföldi hadereje, egy sorozott katonákból álló had, amely már évek óta „edzésben” volt: a német császári sereg. Ellenük indultak ezek a brit fiúk, akiknek fogalmuk sem volt a háború igazi borzalmairól. A tüzérség elhallgatott, és megszólalt a tisztek sípja. Eljött az idő, hogy elinduljanak a harcba.

Istentiszteletet tartan ak egy basingstoke-i katonai táb de az ír 10. hadosztály orban, egyes katonáit jobban érdekl i a kamera

119

Csaták A cimbora zászlóaljak

A gyengéden Joffre papának hívott Joseph Joffre a zárótüzet a somme-i offenzíva bevezetéseként indította

Miért a Somme?

A szövetséges főparancsnokság eldöntötte, ÉszakFranciaország lesz az a színtér, ahol vagy megnyerik, vagy elvesztik a háborút. Joseph Joffre, a francia haderő főparancsnoka 1915. december 29-én találkozót hívott össze Chantillybe, hogy ismertesse új elképzelését. Terve egy széles fronton, a Somme folyón át indítandó francia–brit offenzíva volt. A francia hadsereg feje, Ferdinand Foch tábornok és a brit parancsnok, Henry Rawlinson nem voltak oda az ötletért, és Douglas Haig tábornagy is inkább egy tengeri támogatással kombinált offenzívát preferált. Amikor Németország 1916. február 21-én Verdunnél pusztító támadást indított, némileg vonakodva beleegyeztek. Ha sikerül, az új front csökkenti majd a szinte kibírhatatlan nyomást a franciákon, és lyukat üt a németek eltökéltségén – egy felőrlő háború, amely bedarálja a német hadigépezetet.

120

hogy a cimbora zászlóaljak emberei elinduljanak A háború 1914-es kitörése óta Kitchener plakátjai Észak-Franciaország partjai és területei felé. Az díszítették a hirdetőtáblákat, és több mint 20 millió 557 zászlóaljnyi tapasztalatlan tommynak fogalma toborzó szórólapot nyomtattak. A cél a sem volt arról, milyen viharok várnak polgári öntudat, sőt, a városok közötti rájuk. barátságos rivalizálás kialakítása volt, A Waterloo állomást elárasztották hogy jelentkezésre ösztönözzék az a Brit-szigetek minden szegletéből embereket. A dolog működni látszott, érkezett újoncok, akik lelkesen várták, Liverpoolban például néhány nap alatt hogy részt vegyenek az akcióban. négy zászlóaljat állítottak fel, pedig Akkora volt a zűrzavar, hogy lovas tulajdonképpen csak egyet kellett volna. rendőröket is bevetettek a tömeg korA Merseyside megyéből érkező hírek dában tartására. Ezer ember érkezett más városokat is arra serkentettek, hogy a lancashire-i Accrington városból, és megismételjék ezt a hőstettet, és egy teljes zászlóalj Sheffieldből, tele megszülettek a „cimbora zászlótőzsdeügynökökkel, egyetemistákaljak”. kal, újságírókkal és tanárokkal. Ki volt Herbert A lőszerhiány, mint például Egy grimsbyi iskolaigazgató Kitchener? az 1915-ös lőszerkrízis, kedveA brit közvélemény az omdurmáni csata még egy 250 fős diákszázadot sikere után megbízott Kitchenerben. Az zőtlen hatással volt az újonc is felállított, a helyi zászlóaljnak I. világháborúban a gallipoli hadjárat katonák kiképzésére. A gyakorajánlva fel szolgálataikat. East támogatásáért és a lőszerkrízisben latok nagy részét puska helyett Grinstead sportolókból álló zászjátszott szerepéért kritizálták. 1916ban halt meg egy hajón, amelyet fadoronggal és seprűnyéllel lóaljjal büszkélkedett, amelynek német aknák küldtek végezték, az emberek pedig ideigtagja volt egy könnyűsúlyú angol hullámsírba. lenes barakkokban aludtak. Mivel az bokszbajnok is. A társadalom teljes összes jól kiképzett katona már a fronton skálája megjelent itt, a magániskolai volt, az újoncokat olyan idősebb, már visszavonult diákoktól a boltossegédekig. Sem előtte, sem azóta katonák képezték ki, akik nem sokat tudtak a nem volt olyan brit hadsereg, amely ilyen nagy modern hadviselésről. A felkészítés és az életmód arányban foglalt magában helyi közösségekből egyszerűen fényévekre volt a német géppuskákszármazó embereket. tól, amelyekkel aztán a Somme-nál szembesültek. Ez a kiképzés 1916 nyaráig folytatódott, amikor a Megkezdődik az ágyúzás Brit Expedíciós Haderőnek (BEF) már rettentően Az 1500 brit tarack mennydörgése egy teljes hétig nagy szüksége volt az utánpótlásra. Eljött az idő, tartott, 1 738 000 lövedékkel szórták meg az ellen-

A somme-i csata

séget. Ez a hihetetlen mértékű tüzérségi előkészítés az egyik legnagyobb a történelemben, és bár nem volt annyira célra irányított és alapos, mint azt Haig vélhetően szerette volna, mindazonáltal hatalmas támadás volt. A briteknek és a franciáknak viszont fogalmuk sem volt arról, hogy a németek a Somme környékének meszes talajában annyira jól kiépítették bombabiztos fedezékeiket, hogy ez nagyrészt hatástalanította a tűzcsapást. Még a közismerten sűrű és tekervényes szögesdrót akadályok is zömmel túlélték a bombázást. A szövetséges főparancsnokság azonban nem tudhatta ezt, és a pontos felderítés hiánya miatt arra számítottak, hogy a gyalogság könnyen legyőzi az ellenség maradékát. Sajnos nem ez történt, és amikor a bombázás alábbhagyott, a németek működésbe hozták géppuskáikat, tudva, hogy már közeledik a gyalogsági roham. A brit katonák vidáman énekeltek ugyan, miközben a lövészárokban várakoztak, de ezen a végzetes nyári napon ők csupán egyének gyülekezete voltak, nem pedig egy olyan hadsereg,

amely a központi hatalmak főszereplőjének összeomlását okozza. Haig eredetileg el akarta halasztani a támadást, mert úgy gondolta, további kiképzéssel a hadereje hatékonyabb lesz. A franciák azonban nem tudtak tovább kitartani Verdunnél. A balsikerű támadás reggel 7.30-kor megindult.

A britek fekete napja

Úgy tudni, a 36. (ulsteri) hadosztály volt az egyetlen egység, amely képes volt hosszabb ideig tartani magát az első napon. Az accringtoniak 720 „cimborája” közül 584 esett el vagy sebesült meg, és a leedsi, grimsbyi, valamint sheffieldi cimborák is hasonló nagyságú veszteséget szenvedtek. A nap minimális területszerzéssel végződött, de egyes századok behatoltak és elfoglalták a peake trenchnek (csúcsos lövészárok, utalás a németek sisakjára) nevezett német első vonalat, a német frontvonal jobb szárnyán, a Nyírfaerdő területén. Az első újsághírek július 3-án jelentek meg, de az újságírók finoman szólva is pontatlanok voltak.

„Levertük őket az Aisne-nél, és miénk lett a Marne, elbántunk velük Neuve Chapelle-nél, és újra itt vagyunk már” EGY TOMMY-KATONANÓTA A HÁBORÚBÓL

Verdun hatása A franciák a verduni csatára koncentráltak, ezért több brit hadosztályt kellett felállítani. A BEF komolyan megfogyatkozott, így igencsak kellettek az újoncok a somme-i offenzívához. A csata első napján 27 hadosztály állt készen arra, hogy „behúzzanak a boche-oknak”, ebből 19 az Új Hadsereg újoncaiból tevődött össze. Ez a 750

ezer brit katona a német második hadsereg 16 hadosztályával nézett szembe. Nagy-Britannia először a Somme-nál vetett be ekkora sereget a német hadigépezet legjava ellen. Bár a franciák figyelmét Verdun kötötte le, kiállítottak 11 hadosztályt, amelyek a front déli részén helyezkedtek el. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak.

121

Csaták Sisak A Brodie sisakot 1916 nyarára rendszeresítették, tömeges előállítása könnyű és olcsó volt. A kisebb sebességű lövedék a sisakot behorpasztotta, de nem ütötte át.

Egy brit tommy a Somme-nál Szurony Amikor közelharcra került sor a németekkel, egy szurony kisegíthette a tommyt a bajból. A 40 centiméter hosszú penge komoly sérülést tudott okozni. Puska A jól bevált fegyver a Lee Enfield puska volt, ezt a modellt 1907-ben használtak először, .303-as kaliberű volt, rövid tölténytárral.

Egyenruha A négyzsebes khaki uniformist barna, bőr katonai bakanccsal viselték. Mindkettőnek tartósnak kellett lennie, hogy megküzdjön a Somme környéki sárral.

Kekszesdoboz A tommykat a hátizsákjukon lévő, kekszesdobozból kivágott fém háromszög miatt hamar észre lehetett venni, mert az csillogott a napsütésben. Megkönnyítette a németeknek, hogy célba vegyék őket. Felszerelés Minden katona 120 puskatöltényt vitt magával, valamint egy egyliteres vizeskulacsot, hogy a csata hevében szomját olthassa.

A brit hadigépezet dübörög előre a front felé a somme-i offenzíva kezdete előtt

John Irvine jelentése a Daily Express számára, vagy a Daily Chronicle egyik cikke mérhetetlenül kedvező hangnemben írt az eseményekről, és egyáltalán nem tett említést a mészárlásról. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy forrásaik magas rangú tisztek voltak, akik nem tudtak az önkéntes hadsereg állapotáról. A brit médiával ellentétben lassan kezdett eljutni a családokhoz azoknak a halálos áldozatoknak a listája, akik életüket áldozták a somme-i csata első napjaiban. Örökre megváltoztak a falvak és a szomszédi közösségek a hátországban.

A mészárlás folytatódik

Tommyk figyelik lövészárkaikból, amint sebesült német katonákat kísérnek a frontvonal mögé

122

A második napon a katonákat megint harcba hajtották. Amikorra az élelmiszer, a víz és a muníció megérkezett az új arcvonalra, a 15. zászlóalj 53 foglyot ejtett, köztük három tisztet. A 7. kelet-lancashire-i ezred még a németek által erősen védett Helgolandot is el tudta foglalni. A 15. zászlóalj volt az egyik legsikeresebb alakulat a somme-i csata első néhány napjában, de csekély két kilométeres előrenyomulásukért (bármely más csapaténál jobb

A somme-i csata A somme-i csata

BRIT 3. HADSEREG

Július közepére a britek elfoglalták a mametzi erdőt és Contalmasiont is, sokba kerülő, de lényeges betörés volt ez a németek védelmébe.

Albert várostól keletre óriási lövészárokrendszer húzódott, feltörése hatalmas erődemonstrációt követelt. Haig ötlete volt a mozgó zárótűz, amely megsemmisítette az első vonalat, majd ennek „kitakarítása” után ezt megismételte a második és harmadik vonallal is. BAPAUME

F RO

N AL 1 9 1

6. MB VE

05 04

ER 19.

ALBERT

01 0

A morvali csata sikeres tüzérségi előkészítésének köszönhetően a britek szeptember végére Morvalig, Lesbœufs-ig és Gueudecourt-ig nyomultak előre. A somme-i csata még további két hónapig, a tél beálltáig tartott.

nyezés jól érezhető hiánya lett, és ha a zászlóaljak találtak is lehetséges kiutat a mészárlásból, nem próbálták azt szándékosan keresni. Van olyan vélemény, hogy a hatalmas tüzérségi pergőtűz mögötti motiváció az lehetett, hogy Haignek is és Rawlinsonnak is voltak kétségei katonáik rátermettségét illetően, így a lehető legjobban meg akarták könnyíteni a támadást az embereik számára. A somme-i harcok kezdeti napjai mindemellett sikereket is hoztak. Az önkéntes hadsereg által tanúsított bátorság olyan nyomást gyakorolt a német hadigépezetre, hogy a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn júliusban kénytelen volt elhalasztani a nagyobb támadó hadműveleteket Verdunnél, és ez enyhítette a megviselt francia katonák terheit. A brit erők még abban a hónapban elfoglalták a Bazentin magaslatot, az egész csata egyik legkeményebb küzdelme pedig a Delville erdőnél zajlott le, ahol ausztrál és dél-afrikai csapatok segítették az agyonhajszolt cimbora zászlóaljakat. A Ginchy falunál kialakult tűzharcban a németek 100 000 főt vesztettek, amikor Kitchener fiai elkezdtek magukra találni.

2 2

3 4

4 mérföld 5

6 km

Somme folyó

FRANCIA 6. HADSEREG

1916. JÚ L I US

1 1

BRIT 4. HADSEREG

NT VONA L

A britek előrenyomultak a delville-i erdőbe, de az ellenség úgy beásta magát, hogy augusztus végéig tartott, mire elfoglalták a területet.

FRO

teljesítmény) borzasztó árat kellett fizetniük, mert elveszítettek 18 tisztet és 610 közlegényt. A 16. zászlóalj sem járt sokkal jobban, 12 tisztje és 460 katonája feküdt holtan a csatatéren. A front más részén a 11. és 12. zászlóalj lemaradt a támadás első hullámáról, de július 2-án harcba szálltak, megtámadták a Bernafay erdőt, és zsákmányul ejtették a visszavonuló német katonák tábori ágyúit. Az utolsó szó azonban az ellenségé volt, lőni kezdték a területet, rengeteg embert öltek meg. A zászlóaljak július 8-ig tudták tartani vonalaikat, amikor is visszavonták őket egy már nagyon indokolt pihenőre. Meg kell említeni, hogy a somme-i csata első napjai nem teltek eredménytelenül, mivel elfoglalták a Thiepval–Morval magaslatokon Mametzet, Fricourt-t és Montaubant, de az emberéletben elszenvedett veszteségek itt is gyötrelmesek voltak. Az egyik oka annak, hogy ilyen sokan elpusztultak, a parancsok szigorúsága volt. A tábornokok belátták, hogy a „hadsereg” nem szakszerűen kiképzett haderő, ezért a lehető legrészletesebb utasításokat adták. Ennek következménye a kezdemé-

N T VO

Délen a francia ezredek bevették Curlut, és kevesebb áldozattal több területet szereztek, mint a britek.

Tankokat először szeptember 15-én vetettek be a flers–courcelette-i csatában, váltakozó szerencsével.

PÉRONNE

A harckocsik hajnala

A somme-i csata első hónapjaiban a brit gyalogság berzenkedett ellenük. A német lövészárokrendszert csak jelentéktelen kár érte a tüzérségi bombázásban, és a brit újságok arról az iszonyatról cikkeztek, ahogyan a holttestek halmozódnak a csatatéren. A veszedelmes állapotok lehetséges ellenszere szeptemberben érkezett, amikor az önkéntes hadsereg tanúja volt, hogy először jelentek meg harckocsik a csatatéren. Eredetileg 49 tankot vetettek be, de kezdettől akadtak problémák, így végül csak körülbelül 20 jármű érte el a frontvonalat harckész állapotban. A szárazföldi hajókat – ahogy először nevezték a tankokat – a legnagyobb titokban tartották, és a somme-i csata előtt csak nagyon kevesen gyakorlatoztak velük. Olyan csekély információ szivárgott ki róluk, hogy volt, aki azt hitte, víztartályokat (víztankokat) küldtek a gyalogság szomjának oltására. A 28 tonnás Mark I harckocsik az ellenséges vonalak felé dübörögtek, lassan és kitartóan, szüntelenül haladva előre. A tankok szeptember 15-én reggel 6.20-kor érkeztek a harctérre. Míg a tommyk

123

Csaták

A somme-i csatában debütált a Mark I harckocsi, amelynek a csatatéren elért eredményei vegyesek voltak

áhítattal nézték őket, a behemót járművek belsejében kapkodó jelenet zajlott, ahogy a személyzet a forróság és zaj közepette küzdött, hogy mozgásban tartsa a lánctalpakat, és kezelje a fegyvereket. A lövészek és a töltők alig tudtak célozni, mert a tank hevesen rázkódott, közben a három vezető a bonyolult sebességváltó rendszerrel viaskodott. Viszont a németek láthatóan megrettentek ezektől gépi szörnyektől, szeptember 15-én Flers is és Courcelette is elesett, kb. 2300 méternyi előrehatolással egy öt kilométeres frontszakaszon. A harckocsi lett az új nagy reménység, szemtanúk leírása szerint teljesen új típusú hadviselést jelentett, hogy képes volt falakat lerombolni és szögesdrót akadályokat ledönteni, és hogy a brit katonák a golyók elleni

vértként használták a masszív harcjárműveket. Előfordult, hogy 400 német lobogtatott fehér zászlót két mozdulatlan tank felé, annyira tartottak ettől a szinte valószínűtlen tűzerejű idegen eszköztől. A német sajtóban minden, a harctéren felbukkant tankokról szóló jelentést cenzúráztak, nem akartak hírt adni az új fenyegetésről, attól tartva, hogy az rontaná a morált. Amikor aztán kiderült, hogy a harckocsik megbízhatatlanok, a németek már nem adták meg magukat azonnal, s kezdtek módot találni arra, hogy megállítsák őket, és csökkentsék a hatékonyságukat. A Mark I technikai megoldásainak problémái és az önkéntes hadsereggel megosztandó taktika hiánya megnyirbálta ezen eszközök hatását. Egyes harckocsik ugyan áthatoltak a német védelmen, és csodálatra méltón teljesítették feladatukat, de végső soron a megvalósítás elsietett volt, és amikor egy újabb Mark I esett bele egy széles, mély ellenséges lövészárokba, a tommyk visszaindultak saját vonalaik felé, és csak sóhajtottak.

Bele a télbe

A szeptember 15-i volt a somme-i csata kezdete óta elért legjelentősebb területnyereség. A csata során ebben a hónapban volt a legnagyobb a német hadsereg embervesztesége, a negyedik hadsereg pedig szeptember 28-án páncélos támogatás nélkül be tudta venni Morvalt. A Thiepval magaslatot, amelyet mindkét fél a terület legfontosabb magaslati pontjának tartott, szintén elfoglalták. Az önkéntes hadsereg láthatóan alkalmazkodott már a csatához, de még mindig

124

csak minimális nyereségre tett szert, és a németek örömmel használták ki hadművelet lassúságát. Az értékes magaslat elfoglalása után Haig a nyomás növelésére szánta el magát, hogy több stratégiai előnyt érjenek el. Az időjárás rosszabbodott, így a Le Transloy-i csata két teljes napon át dúlt, mire a németeket végül kiszorították a területről. A Somme környéke esőáztatta mocsárrá változott, de a britek még mindig támadtak, amint a tél felé haladva rövidültek a nappalok. A helyzet Le Transloy-nál hamarosan tarthatatlanná vált, de az Ancre magaslaton még mindig folyt a harc. A brit zászlóaljak célpontja a Schwaben és a Stuff sáncerőd volt, két német védelmi állás, amely a megelőző hónapokban anynyi gyötrelmet okozott az önkéntes hadseregnek. Mindkét kulcsfontosságú területet lerohanták a bátor katonák, akik elszántan harcoltak a viharos esőben és a még viharosabb ellenséges tűzben. Elérkezett a somme-i csata utolsó hónapja, amelyben a végső hadműveleteket az Ancre folyó mentén hajtották végre november 13-a és 19-e között. A tüzérségi előkészítés reggel 5.45-kor kezdődött, ezután megindult a gyalogság, de csak keservesen haladtak előre a sártengerben. A következő hét nap támadásai leképezték a somme-i csata egészét – elértek valamennyi taktikai sikert, de emberéletben iszonyatos veszteség keletkezett. Remélték, hogy ez az utolsó roham felbecsülhetetlen értékű lesz a végső brit és francia győzelem szempontjából, de a szakadó esőben nem értek el nagyobb eredményt, kivéve, hogy itt sebesült meg a 16. bajor tartalékos gyalogezred egyik fiatal őrvezetője, Adolf Hitler.

Viktória-keresztes hősök

Néhány azon 51 ember közül, aki ezt a kitüntetést kapta a Somme-nál Frederick Jeremiah Edwards

Egy vakmerő ír, aki az ellenséges állást gránáttal füstölte ki. Szeptemberben a már tankokkal megtámogatott britek az értékes, dombon fekvő erődítést, a Thiepval magaslatot akarták bevenni. A Middlesex ezred katonájaként Edwards roppant bátorságot tanúsított, amikor azt tette, amit feljebbvalói nem tudtak, gránátokkal kifüstölt egy géppuskafészket. A közlegény 1918-ig harcolt, ekkor ejtették foglyul a németek. Túlélte a háborút, de a békeidőben sajnos el kellett adnia Viktória-keresztjét, amikor pénzzavarba került.

David Jones

Étlen-szomjan állta a német császári hadsereg támadását. A fiatal őrmester nagy pillanata 1916. szeptember 3-án, Guillemont-nál jött el. Látva, hogy parancsnokát lelőtték a németek, Jones átvette a szakasz irányítását, és elfoglaltak egy fontos utat, amelyet további két napig tudtak tartani, közben három német támadási hullámot vészeltek át. A liverpooli fiú ezzel a hősi tettel érdemelte ki a kitüntetést, ám átvételét sajnos már nem érte meg, mert egy hónap múlva a Le Transloy-i csatában elesett.

Donald Simpson Bell

Az egyetlen profi futballista, aki Viktória-keresztet kapott. Lelkesen jelentkezett Kitchener felhívására, és 1914 novemberében belépett a nyugat-yorkshire-i ezredbe. Nászútja után nem sokkal érkezett a Somme-hoz, és július 5-én már az ellenséges vonalakat kellett megtámadnia. Egy német géppuskával erősen tüzeltek rá, ám ő egy mesterien elhajított kézigránáttal megsemmisítette a fegyvert. Öt nappal később sajnos elesett, de hősiességéről nem feledkeztek meg. A terület ma az ő tiszteletére viseli a Bell sáncerőd nevet.

James Yull Turnbull

A kemény glasgow-i, aki egyedül védett meg egy lövészárkot. Turnbull a felföldi könnyűgyalogság tagjaként a háború kitörése előtt lépett be a lanarkshire-i önkéntes lövészekhez. Egyike volt azon bátor embereknek, akik július 1-én harcba indultak, amikor a zárótűz abbamaradt, és bár egész szakaszát likvidálták, ő továbbra is teljesítette feladatát. Állását tartva elugrált az ellenség géppuskatüze elől, és visszadobta a német kézigránátokat, de a bátor skót még aznap egy német mesterlövész áldozata lett.

Következmény: az elveszett generáció

Német katona. Büszkén viseli azt az acélsisakot, amelyet a csúcsos Pickelhaube helyett vezettek be 1916 -ban

Amikor a zuhogó esőből felfagyott havas eső lett, a négy és fél hónapos csata véget ért. Brit részről összesen 420 000 főnyi halálos áldozata volt. Az önkéntes hadsereg megjárta a poklot, és csak egy 32 kilométer hosszú, 10 kilométer széles földcsíkot foglalt el. A somme-i csata után a derűlátó patriotizmus elenyészett, a férfiak már nem annyira akartak belépni a seregbe, és a hadsereg hatékonyabb toborzóeszközeként a sorozás vette át a főszerepet. A cimbora zászlóaljak jelentette kétéves kísérletet a somme-i csata eltörölte, de Kitchener Új Hadserege többé már nem az egyes emberek gyülekezete, hanem egy jól kiképzett, professzionális haderő volt. A somme-i offenzíva nem volt teljes taktikai és stratégiai tévedés. A lövészárkokból kifejlődött egy jobb, eltökéltebb szárazföldi hadsereg, amely felvette a harcot a központi hatalmakkal a későbbi ütközetekben Cambrai-nál és Arrasnál, valamint 1918-ban ismét a Somme-nál. A csata számottevő vereség volt a császári német hadsereg számára, és megállította a németeket Verdunnél. Nem számítottak arra, hogy a britek ilyen keményen küzdenek, és mivel visszavonultak a Hindenburg-vonalra, céljukat, „Franciaország

Gabriel George Coury

Bátor liverpooli, aki életét kockáztatva mentette meg a bajtársát. 1916. augusztus 8-án a britek előrenyomultak Guillemont falu irányába. A dél-lancashire-i ezred hadnagyának, Gabriel George Courynak az volt a parancsa, hogy építsenek ki egy új közlekedőárkot. A megerőltető munkát elvégezték, de még mindig sok embert veszítettek. Coury teljesen védtelenül kilépett az ellenség látóterébe, hogy megmentsen egy sebesült tisztet. Miközben a németek géppuskatűz alá vették, életét kockáztatta, de bajtársával együtt ugrott vissza a lövészárokba.

kivéreztetését”, nem érték el. Kitchener katonáinak hősiessége és állóképessége felragyogott, és Nagy-Britannia sikert elérni akaró makacs, sőt vak eltökéltsége végre – éppen csak – győzött ebben a véres, felőrlő harcban. A somme-i csata stratégiai siker, ám végső soron pirruszi győzelem volt, és a cimbora zászlóaljak temetőiben egy „elveszett generáció” feküdt. Ezeknek a férfiaknak sosem rendeztek győzelmi felvonulást, ehelyett holtan hevertek Észak-Franciaország csataterein és lövészárkaiban. Azonban nem csak a britekkel történt ez. Velük együtt ott feküdt 200 000 francia is, akik megtették kötelességüket, hogy honfitársaik kitarthassanak Verdunnél. Közel 500 000 német esett el a Somme-nál, ez olyan halálozási ráta, amelyből a központi hatalmak sosem tudtak teljesen talpra állni. A bátorság és az elszántság az antant javára billentette a háború állását, és kellemetlen meglepetésként érte a német császárt, amikor megértette, mekkora tud lenni a brit eltökéltség. Abban a két évben, amíg még tartott a világháború, Németország korlátlan tengeralattjáró-háborúhoz folyamodott, ez pedig arra ösztökélte az USA-t, hogy belépjen a háborúba. Az önkéntes hadsereg somme-i csatában történt hősies helytállása után a háború hátralevő részében Németország védekezni kényszerült.

125

Csatรกk

126

A cambrai-i csata

A cambrai-i csata Cambrai, Észak-Franciaország 1917. november

brit hadsereg háborúról alkotott elképzelése 1917-re teljesen megváltozott. A harc dicsőségének és a nyílt csatatérnek a romantikus eszményét beletaposták, belefojtották a Somme melletti lövészárkok véráztatta, esőtől csuszamlós sarába és szögesdrótjaiba. Emberek harcoltak és haltak meg néhány méter miatt, amely néhány centiméternek tűnt. Háromévnyi alig észrevehető elmozdulás Franciaország harcterein felnyitotta a brit parancsnokok szemét. Borzasztóan kellett a változás, ezért nem meglepő, hogy a cambrai-i támadás terve három különböző csoport elgondolásainak eredménye lett. A brit tüzérségi előkészítés azt jelentette, hogy a német haderő mindig értesült a tényről, hogy támadás készül, ezért végre tudtak hajtani egy ellentámadás előtti taktikai visszavonulást. 1917 augusztusában Henry Hugh Tudor dandártábornok, tüzérségi parancsnok az ágyúk hideg belövését javasolta, amellyel a tüzérség az ellenség riasztása nélkül jut a harctérre. Ezt az eljárást nagyban segítette a No. 106 csapódógyújtó használata, amellyel a lövedék a becsapódáskor azonnal robbant. Hugh Elles, a harckocsihadtest dandártábornoka és John Fuller altábornagy nagyon szerettek volna lehetőséget kapni, hogy megmutassák, mit tudnak a tankjaik. Fuller meg volt győződve róla, hogy képesek villámtámadást véghezvinni, amellyel szétzúzzák az ellenállást és előbbre viszik a brit arcvonalat. Ez jól illeszkedett Tudor tervéhez, mint azt Julian Byng altábornagy, a 3. hadsereg parancsnoka felismerte. Byng Cambrai-ra gondolt, ez egy nyugodt terület volt, amelyet a németek utánpótlási pontként használtak. Mivel a Hindenburg-vonal mély lövészárkai és szögesdrót akadályai kiválóan védték, megtámadása,

a terület stratégiai értéke ellenére, kétségkívül váratlan volt. Hat gyalogoshadosztály, öt lovashadosztály és öt harckocsizászlóalj mellett több mint 1000 ágyút sorakoztattak fel a támadáshoz. A 3. hadsereg 3. és 4. hadtestje fedte le a kb. 9 kilométeres frontot, amelyet a támadás előrehaladtával szélesíteni akartak. A 3. hadtestnek kellett áttörnie a Masnières–Beaurevoir vonalat, elősegítve, hogy a lovasság 48 órán belül bekerítse és elvágja Cambrai-t az utánpótlástól. Természetesen a titoktartás kiemelkedően fontos volt. A Mark IV harckocsik „férfi” (male) és „női” (female) változatra oszlottak, az előbbiek négy Lewis géppuskával és két hatfontos Hotchkiss haditengerészeti ágyúval voltak felszerelve, az utóbbiak pedig hat Lewis géppuskával. A „női” tankokon nem volt ágyú, ezért könnyebbek, 26 tonnásak voltak, míg a „férfi” típus 28 tonnát nyomott. A kezelőszemélyzet azt is tapasztalhatta, hogy a „férfi” tankokon volt egy hátsó ajtó, a „női” páncélosok ajtaja a földhöz közelebb helyezkedett el, emiatt vészhelyzetben nehezebb volt kiszállni belőle. A belső téren nyolc ember osztozott meg a motorral; a jármű mindössze 6 km/h sebességre volt képes, de nehéz terepen jellemzően inkább csak 1,5 km/h-t ért el. A harckocsik elöl haladtak, fedezetet biztosítva a gyalogságnak, lánctalpaikkal könnyedén legázolták a szögesdrót akadályokat. A lövészárkokon való átjutáshoz minden tank vitt magával egy köteg fatörzset és ágat, ezt az árokba helyezték, hogy kitöltsék, és a harci jármű át tudjon haladni rajta. Egyes tankokra horgonyt erősítettek, így menet közben el tudták vontatni az összegyűrt szögesdrótot, megtisztítva az utat az őket követő

127

Csaták

Csata közben készült fotó a brit katonákról. Eredeti képaláírása: „Lent, a lövedékek ütötte kráterben életre-halálra harcoltunk”

Douglas Haig tábornagy volt a legmagasabb rangú brit parancsnok az I. világháborúban

Julian Byng altábornagy, a brit 3. hadsereg parancsnoka 1917 áprilisában

lovasság számára. Különféle dolgoknak kellett igen nagy rendben zajlani ahhoz, hogy ez az „óraműnek” nevezett csata működjön. Haig már pórul járt a korábbi hadjáratokban, mivel elszámította magát, de most eltökélte, hogy a cambrai-i offenzívának behatárolt célkitűzései lesznek, és betartják az időkeretet. A veszteségek minimalizálása kulcsfontosságú volt, annál is inkább, mivel két hadosztályt kellett küldenie az olasz front támogatására. A hadosztályok közötti együttműködés és kommunikáció is életbevágó volt, mint azt később a csata eseményei bizonyították.

A csata feldübörög A támadás november 20-án reggel 6.20-kor a tüzérség ágyúzásával kezdődött. E lenyűgöző nyitány közepette dübörögtek a tankok a ködben. Az enyhe domborzat nagyon megkönnyítette a vezetők dolgát, a nyomukban a harcba induló gyalogság pedig éppúgy megcsodálta, milyen

könnyedén hajtanak át a harckocsik a szögesdrót akadályokon, mint a bennük ülő személyzet. A kezdeti előretörés rendkívül jól ment. Az „óramű csata” méltó volt nevéhez, a németeket teljesen váratlanul érte ez a hirtelen, sokkoló támadás. A brit tüzérség fenntartotta pusztító tűzgyorsaságát, amennyire ezt a „percenként két lövedék” szabály lehetővé tette, mert a túlhevülést el kellett kerülni. Az előrenyomulást a Királyi Repülőhadtest (RFC) is támogatta, ennek célpontjai inkább a földön voltak, mint a levegőben. Miközben a pilóták merészen a géppuskatűz fölé kormányozták gépüket, hogy ledobhassák bombaterhüket, az időjárás ellenük dolgozott. Az egyik ausztrál repülőszázad belekeveredett a sűrű ködbe Havrincourt-nál, és egymást is alig látták, nemhogy a célpontjukat. Ha a gépüket lelőtték, a visszaúton saját arcvonaluk felé végig harcolniuk kellett, mint Harry Taylor hadnagynak is, aki egy elesett katona fegyverét kapta fel, és úgy indult neki, hogy védelmet keressen. Azt nem lehet állítani, hogy nem volt ellenál-

„Hat gyalogoshadosztály, öt lovashadosztály és öt harckocsizászlóalj mellett több mint 1000 ágyút sorakoztattak fel a támadáshoz” 128

lás. Pár nap elteltével legenda kapott szárnyra egy német lövészről, aki egymaga szorította sarokba az ellenséget. Az ilyen legenda nem tesz jót az olyan emberek elszántságának és képességeinek, akik hirtelen hátrányba kerültek. A Cambrai mellett állomásozó katonák egy része az orosz frontról érkezett, és azelőtt még sosem látott tankot. Nem tudni, hogy ezek a katonák mit gondoltak, amikor a fémszörnyetegek feléjük gördültek, de kénytelenek voltak azt tenni, amire kiképezték őket: a taktikai visszavonulás előtt még ellenálltak, ahol lehetett. Hamarosan kezdett problémássá válni a kommunikáció. Amikor a harckocsik együtt haladtak a gyalogsággal, mint például Havrincourt-nál és Graincourt-nál, a dolgok nagyon simán mentek. Másutt a gyalogosoknak meg kellett döngetniük a harckocsik ajtaját, hogy észrevetessék magukat, vagy az összekevert célpontok miatt egyes gyalogosegységeknek tüzérségi támogatás nélkül kellett fontos állásokat bevenniük. Ugyanakkor ezekben a lassan mozgó célpontokban való tartózkodásnak is megvolt a maga szörnyűsége. Magukra vonták az ellenséges tűz nagy részét, és ha a motor támadás vagy tűz következtében felmondta a szolgálatot, a tank védtelenné vált. Amikor a páncélos harcba bocsátkozott, ahogy a fegyverekkel tüzelni kezdtek, a belseje hihetetlenül felforrósodott, és fülsiketítő volt a zaj is. A kilátás bentről döbbenetesen rossz

A cambrai-i csata

A Leicestershire ezred emberei egy elfoglalt ellenséges lövészárokban Ribécourt-la-Tournál

volt, s a tény, hogy a legtöbb harckocsinak előbb meg kellett állnia, hogy fordulni tudjon, könnyű célponttá tette őket a harctéren. Mégis, mámorító volt a gyorsaság, ahogyan teret nyertek; minden egyes bevett lövészárokkal, minden lerombolt szögesdrót akadállyal egy lépéssel közelebb jutottak a célhoz, és a katonák morálja aligha volt még ennél magasabb szinten. Ahogyan a tankok távolabb kerültek az utánpótlási vonalaktól, megtisztították az utat, a sajátjaikkal való összeköttetés kardinális kérdés lett. Az ellátmányt szállító öszvérek szinte használhatatlannak bizonyultak a sárban és az összegubancolódott szögesdrótok között, a keskeny utak pedig hamar megteltek az oda-vissza forgalom, a sebesültek és hadifoglyok szállítása miatt.

Extra fegyverzettel felszerelve egy male Mark IV 30 tonnát nyomott

A harmadik hadsereg rendezi sorait A területszerzés ellenére az első nap végére akadtak azért nagyobb gondok. A lövészárkokon való átkelés elég könnyen ment a harckocsiknak, azonban a Saint-Quentin-csatorna átszelése már egészen más ügy volt. Masnières-nél leomlott a csatorna egyik fontos hídja, amikor egy tank megpróbált rajta áthaladni, s ez megállította a tervezett gyalogsági előrenyomulást, egy másik hidat pedig a németek aláaknáztak. A lovasságot feltartóztatta az utak zsúfoltsága, emellett a kommunikáció hiánya

129

Csaták sokszor azt okozta, hogy lemaradtak vagy visszavonulni kényszerültek. Egy magára maradt kanadai lovasszázad arra eszmélt, hogy ők az egyetlen egység, amely átjutott Masnières-nél a csatornán, így kénytelenek voltak visszafordulni, és ismét átkelni. Eközben a kulcsfontosságú Flesquières falut nem tudták elfoglalni, mivel az előretörő tankhadosztályok távol kerültek az 51. (Felföldi) gyalogoshadosztálytól. Gyalogostámogatás nélkül a tankok céllövészeti tárgyakká váltak a flesquières-i magaslaton elhelyezkedő géppuskások számára, és óriási veszteséget szenvedtek. A harctéri hírvivők, akik közül többen gyalog tették meg a 3 kilométeres távot, próbálták megértetni a parancsnokaikkal, hogy Flesquières-t még nem vették be. Döntő fontosságú, hogy George Montague Harper vezérőrnagy megtagadta, hogy a tartalék csapatokból bármennyit is bevessen a célpont elfoglalására. A második napon rendezni kellett a sorokat, és előre kellett nyomulni. Reggel bevették Masnières-t, de mivel ez egy kiszögellés volt, rettentő mértékű ágyúzásnak és géppuskatűznek volt kitéve, valamint hamarosan megjelent a német légierő is, amely igencsak megnehezítette a brit katonák életét. A tankok viszont az első napon felhasználták az összes faanyagukat a rögtönzött hidakhoz, így nehézzé vált számukra az átjutás a lövészárkokon, nélkülük pedig a gyalogság nem nagyon akart előretörni. A Flesquières felé nyomuló 4. hadtest számára sokkal jobban alakultak a dolgok. Tartottak a komoly német ellenállás lehetőségétől, ám a falut üresen találták. Ezzel szemben, amikor a lovasság segített bevenni Cantaing-sur-Escaut-t, törekedtek rá, hogy terv szerint, a tankokkal összhangban tevékenykedjenek. Amint a páncélosok bevonultak a falvakba, nyilvánvaló lett, hogy utcai harcra nem alkalmasak. A harckocsik tetején nem állítottak fel géppuskát (1918-ban vezették be), szörnyen sebezhetők voltak, ha emeleti ablakokból lőttek rájuk. Fontaine-t a súlyos veszteségek ellenére mégis elfoglalták. A következő célpont Bourlon és a körülötte lévő sűrű erdő volt. A területi nyeresé-

Britek

Németek

GYALOGSÁG GYALOGSÁG 6 HADTEST 1 HADTEST VESZTESÉG KB. 44 000 VESZTESÉG KB. 46 000 PARANCSNOKOK

PARANCSNOKOK

ÜTŐKÁRTYA

DOUGLAS HAIG TÁBORNAGY JULIAN BYNG ALTÁBORNAGY 378 bevetett tank, amelyek lehetővé tették az első napon a hihetetlen mértékű brit előretörést

130

GEORG VON DER MARWITZ TÁBORNOK RUPPRECHT BAJOR KORONAHERCEG A Von Richtenfeld báró vezette légierő, amely november 23-án érkezett, hogy megküzdjön az RFC-vel

01 Látványos kezdet

A cambrai-i offenzíva nagyszerűen indul, ahogy a brit tankok szembenéznek a német tüzérséggel a támadás tervezett vonalán, előregördülve a lövészárkokon és a szögesdrótokon keresztül. Lehetetlen túlbecsülni a hatást, amelyet ezek a harci járművek bevetés közben a brit gyalogság moráljára tettek.

03 Kommunikációs katasztrófa

Flesquières éppoly fontos magaslati célpont, mint Bourlon és a környező erdő, ám amikor a brit tankok az 51. Felföldi hadosztály gyalogsága mögött haladnak, könnyű célponttá válnak. Postagalambokat küldenek lovassági támogatásért, de az sosem érkezik meg, a közelben lévő gyalogságot viszont nem riasztják, hogy szükség lenne rájuk. A kommunikáció hiányának egyik legkatasztrofálisabb példája, és megbocsáthatatlan veszteségeket okoz.

A cambrai-i csata

04 Ellenállás Bourlonnál

A bourloni erdőben tör ki az egyik legbrutálisabb és legpusztítóbb harc. Elfoglalása létfontosságú a britek számára, mivel a német tűzerő kitűnő magaslati pontja. Amint a brit gyalogság behatol a fák közé, a katonák magukra maradnak, néhány sebesült napokig várja, hogy kimentsék. Emellett a német gyalogság heves ellenállásába ütköznek, nem szólva az ágyúzásról és a légierő tüzeléséről. A bourloni erdőért elkeseredett küzdelem folyik, szörnyű áron.

05 Fontaine jelentősége

Kevés helység cserél annyiszor gazdát, mint a kis Fontaine falu. Stratégiailag fontos, ám sajnálatosan könnyen támadható, mint azt a britek közvetlenül az elfoglalása után megtapasztalják. November 26-ára a brit Gránátos gárdaezred hihetetlen veszteségek árán beveszi Fontaine-t, de támogatás hiányában röviddel a győzelmük után kénytelenek visszavonulni.

02 02 Szállítási nehézségek

Ha a brit erők dél felől akarják bekeríteni a területet, Masnières-nél át kell kelniük a Saint-Quentin-csatornán. Az elképzelés látványosan megbukik, mivel a hidakat vagy a németek aknázzák alá, vagy összedőlnek a tankok súlya alatt. Az ellátmányt és az utánpótlást tehát szárazföldi úton kell szállítani, amely rövid idő elteltével bedugul.

06 Gouzeaucourt-i gyorsaság

A november 30-i német ellentámadás az egész frontvonalra kiterjed, de az a gyorsaság döbbenetes, amellyel Gouzeaucourt-ra lecsapnak. A brit csapatok meghátrálnak, és a közeli kőbányába menekülnek, de hamarosan kiderül, hogy nincs fedezékük, így csak egy lehetőség marad – a foglyul ejtett brit katonák száma elképesztően magas.

131

Csaták

gek megtartásához szükséges katonák nélkül az offenzíva borotvaélen táncolt. Fontaine félelmetesen sebezhető volt, ám nem kaptak semmilyen tüzérségi támogatást, a megrongált hidak miatt pedig rettentő nehézzé vált az ellátmány szállítása. A bourloni és a bourloni erdőbeli német magaslati pontok komoly fenyegetést jelentettek a britek számára. Byng parancsára tettek még egy utolsó áttörési kísérletet, majd parancsot kaptak, hogy álljanak meg és ássák be magukat. Amikor Haig értesült a támadás sikereiről és kudarcairól, elvetette a 48 órás időhatárt, és az előretörés folytatásáról határozott. Végiglátogatta a harctereket, gratulált az embereknek, és ő is terjesztette a flesquières-i magaslat magányos német lövészéről szóló legendát, mivel ez a másik alternatívánál biztosan jobb magyarázat volt a csatatéren megsemmisített brit tankok nagy számát illetően. Az átmeneti szünet alatt, november 22-én a németek lerohanták és visszafoglalták Fontaine-t. Az ellenállás megnőtt, és a miközben a britek beásták magukat éjszakára a sanyarú novemberi hidegben, tudták, hogy lendületük elpárolgott. Haig nyomatékosította Byngnek, hogy Bourlont és Fontaine-t november 23-án éjfélig be kell venni.

132

„Fától fáig rohanva a szüntelen géppuskatűz leírhatatlan zajában, katonák nagy tömege veszett oda” Keserves harc a bourloni erdőben Az új támadás nagy erejű volt, 400 ágyúval és 92 harckocsival, emellett odarendelték a 40. Bantam hadosztályt, hogy felváltsa a kimerült katonák egy részét a fronton. A tankok kemény ellenállással találkoztak Fontaine-ben, és visszavonulásra kényszerültek, Elliot Hotblack századosnak, a harckocsihadtest felderítőtisztjének rosszallása ellenére, aki látta, hogy meghátrálásuk mennyire rombolja a gyalogság morálját. Lejjebb az arcvonalon a német gyalogság tette pokollá a harckocsizók életét: felfedezték a géppuskások kilátásának holttereit, kézigránátokat hajítottak a tankokba, így a brit katonák beszorultak és bennégtek. Miután a tankok segítségével elérték a bourloni erdőt, a sűrűségen a gyalogságnak már egyedül kellett átküzdenie magát. Itt voltak a legintenzívebb és legborzalmasabb harcok. Fától fáig rohanva a szüntelen ágyú-

és géppuskatűz leírhatatlan zajában, katonák nagy tömege veszett oda a bourloni erdőben. Amikor végre kiszorították a németeket, azok elkezdtek ágyúzni. Bourlon és Fontaine a délutáni próbálkozások ellenére német kézen maradt, de a veszteségek mindkét oldalon iszonyatosak voltak. Az éjszaka beálltával csapatokat küldtek a bourloni erdőben harcoló katonák támogatására, mivel a német ellentámadás még éjszaka is tartott. Haig megmondta Byngnek, hogy a bourloni magaslatot mindenképpen el kell foglalni, ezért a Gárda hadosztályt rendelték oda a kimerült egységek támogatására és felváltására. November 24-én egész nap folytatódott az ágyúzás és az ellentámadás a bourloni erdőben. A rossz időjárás megnehezítette a Királyi Repülőhadtest pilótái számára a felszállást és a küzdelmet a nemrég érkezett Vörös Báró, Manfred von Richt-

A cambrai-i csata

A tommyk figyelik, amint megérkezik a brit tüzérség Cambrai-ba 1917 decemberében

A Vörös Báróként ismert Manfred von Richthofen kulcsszerepet játszott a levegőben Cambrai-nál

hofen erőivel, akinek gépei tűzesőt zúdítottak az erdőre. A németek erőfeszítése, hogy felmorzsolják a katonákat a fák között, egész nap tartott. Ellentámadás ellentámadást követett, és november 25-én további kommunikációs hibák és véres összecsapások következtek. Bourlonban a harckocsi-támogatás nélküli zászlóaljakat géppuskatűzzel kaszabolták le, egy teljes, a német tüzérség látótávolságába vezényelt várakozó lovasezredet pedig ágyúval semmisítettek meg. A dühöngő Haig elrendelte, hogy Bourlont és Fontaine-t foglalják el november 27-ig, miközben a németek egész éjjel folytatták az elcsigázott britek elleni támadást. A november 26-ra tervezett offenzíva vad vitát váltott ki Braithwaite vezérőrnagy és Byng között – előbbi a támogatás és a friss csapatok hiánya miatt elégedetlenkedett, utóbbi viszont már megkapta az utasítást Haigtől. A támadás megindult, nagy áldozat árán bevették Fontaine-t és célpontjaikat a bourloni erdőben. Az azonnali ellenreakciók azonban visszavetették a brit erőket.

A német támadás

Bár az összecsapások mindkét felet kimerítették, a támadás második napja óta folyamatosan érkezett

a németekhez az erősítés, és eljött a nagy német ellenoffenzíva ideje. A tervet Rupprecht bajor koronaherceg készítette, felettese, Erich von Ludendorff tábornok pedig kibővítette; 1915 óta ez volt az első britek ellen tervezett támadás. A harc kezdete előtt két nappal gázzal borították lángba az erdőt, és november 30án reggel 6-kor megindult az attak. Egyes kulcspozícióban lévő tisztek figyelmeztetése ellenére a brit csapatok egyszerűen nem készültek fel a gouzeaucourt-i támadásra, a német katonák elözönlötték a brit arcvonalat, és tömegével ejtették a hadifoglyokat. Ez volt a német rohamharcászat első alkalmazása: a katonák első hulláma megkerülte a célpontokat, és elszigetelték őket, mire a további csapatok megérkeztek. Amikor a brit katonák ráébredtek, mi történik végig az arcvonalukon, megpróbálták az embereket átcsoportosítani és tartani az állásaikat, a megriadt tisztek pedig eldobták borotválkozófelszerelésüket, és a fegyverüket kezdték keresni. A német erők egyes helyeken áttörtek, másutt feltartóztatták őket, a kommunikáció viszont ismét csődöt mondott. Egész egyszerűen nem létezett megfelelő terv egy ilyenfajta ellentámadás esetére,

vagyis minden visszacsapási vagy terület-visszaszerzési kísérletet helyben rögtönöztek. Ahogy korábban a németek, most a britek is kemény ellenállást tanúsítottak. Les Rues Vertes-nél Robert Gee százados ügyes és elszánt védelmi taktikájának köszönhetően tartani tudták állásukat és a dandár lőszerraktárait. Felállíttatott egy Lewis géppuskát, megszervezte, hogy rohamokban bombázzák a támadókat, ő maga megölt két németet, akik beszivárogtak az állásába, valamint két őrt is, amikor két pisztolyával megtámadott egy német géppuskaállást. Miközben orvosi segítséget keresett, be kellett ugrania a csatornába, és addig úszni, amíg biztonságba jut. Tetteiért megkapta a Viktória-keresztet. Az erősítés megérkezése után a Gárda dandár visszafoglalta Gouzeaucourt-t, a bourloni erdőben lévő erők pedig rendületlenül tartották állásaikat. A konfliktus sokba kerülő, de terméketlen összecsapások sorozata lett. Ahogy teltek a napok, és az áldozatok száma egyre nőtt, Haig végre tudomásul vette, hogy vissza kell vonulni, és ki kell alakítani egy téli frontvonalat. December 3-án elrendelte a visszavonulást, december 7-re a vonalak megmerevedtek, mindkét oldal jelentős területeket szerzett és veszített is. A brit emberveszteség 44 207 halott, sebesült vagy eltűnt katona volt. A német veszteségeket nehezebb kiszámolni, a becslések 41 000 és 53 000 fő között ingadoznak. Ez a csata volt az egyik legtermékenyebb talaj, amelyen az első világháborút övező mítoszok kifejlődtek. Ám spekulációt és koholmányokat félretéve: egyértelmű, hogy lényegi leckét adott abból, milyen fontos a különböző hadosztályok közötti kommunikáció és együttműködés. A támogatásra bevethető tartalékok, valamint a kommunikáció hiánya és a görcsös túl sokat akarás a támadás teljes kudarcához vezetett. Ez lett ugyan a háború első nagyszabású harckocsi-offenzívája, de ennek a mérföldkőnek mindkét oldalon borzasztó ára volt.

Német tisztek egy zsákmányolt brit tankkal pózolnak Cambrai-ban. Az offenzíva során lerobbant vagy elhagyott brit eszközök százaira tettek szert

133

Csaták

UTOLSÓ CSATA AZ

1918. november 11.

Egy bajtárs sírját keresve. Az I. világháborúban a tömeges emberveszteség miatt volt, akit ott temettek el, ahol elesett, és volt, aki tömegsírba került

134

Az utolsó csata

z I. világháború végső pillanataiban, 1918. november 11-én délelőtt 9.30-kor a 40 éves George Ellison közlegény az 5. királyi ír ulánusezredből felderítésen volt a belgiumi Mons város környékén. Ellison, aki egy gyermek apja és eredetileg leedsi szénbányász volt, korábban járt már Monsban. Négy évvel korábban az Expedíciós Haderő katonájaként részt vett a brit hadsereg első háborús ütközetében, amely megalázó vereséggel végződött. Azóta túlélt minden halálos technikai újítást, amelyet az I. világháború produkált, a lövészárok-hadviseléstől és a géppuskatűztől a robbanólövedéken át a mérges gázig. Monson kívül harcolt Ypres-nél, Lensnál, Loosnál és Cambrai-nál is, a valaha volt leggyilkosabb háború legnagyobb veszteséget okozó csatáiban, de valamiképpen mégis sértetlen maradt. A fegyverszünet előtt mindössze 90 perccel Ellison és bajtársai azt a parancsot kapták a brit hadvezetéstől, hogy foglalják vissza a várost, amelyet 1914-ben elveszítettek. Amint épp keresztüllopakodtak egy erdőn, George Ellison közlegény

szembe találta magát egy rejtőzködő német gyalogos katonával. Az 1917. novemberi orosz forradalom mindent megváltoztatott. Az egész I. világháború súlypontja módosult, mivel Németország most már nem két, hanem csak egy fronton viselt hadat. A keleti front összeomlása után a német hadvezetés a nyugaton vívott háborúra koncentrálhatta minden erejét, amelyet megerősített az a szabaddá vált több százezer katona, akiket addig lekötött az, hogy legyőzzék a cári seregeket. Az orosz kapituláció nem is jöhetett volna jobbkor a németeknek. Az Atlanti-óceán északi részén történt német haditengerészeti támadások és a furcsa diplomáciai incidens, amelyben Németország arra tett kísérletet, hogy konfliktust robbantson ki Mexikó és az USA között, 1917 áprilisában azt a reakciót váltotta ki, hogy az Egyesült Államok Nagy-Britannia és Franciaország oldalán belépett a császár ellen vívott háborúba. Az amerikai csapatok még nem jelentettek túl nagy erőt, de folyamatosan érkeztek, és a németek – beleértve legbefolyásosabb parancsnokukat,

Erich von Ludendorff tábornokot – ezt tudták. Ludendorff indítványozta, hogy a németek indítsanak egy hatalmas offenzívát a nyugati fronton, mielőtt az amerikaiak döntő fölényt érhetnének el. Olyan támadást, amely végre megtöri az állóháború okozta három és fél éves patthelyzetet, amelyben a német csapatok elfoglalják Párizst, és így véget vetnek a háborúnak. Ez az offenzíva 1918. március 21-én kezdődött, amikor a német hadsereg támadást indított egy 102 kilométeres frontszakaszon. A Ludendorff-offenzíva néven is ismert támadássorozat volt a legnagyobb, amely a modern, iparosodott hadviselésben történt, körülbelül 10 000 tüzérségi eszköz lőtte egyidejűleg a szövetségesek arcvonalait. Amikor a tüzérségi tűz abbamaradt, a könnyű felszerelésű, gyorsan mozgó, láng- és golyószórókkal, kézigránátokkal felfegyverzett rohamkatonák (rohamosztagosok) keresztülrohantak a senki földjén. Céljuk nem annyira az első vonalban lévő lövészárkok elfoglalása volt, mint inkább az, hogy mélységben beszivárogjanak a szövetséges állásokba, és ott összeomlást okozzanak, miközben

„Amikor a tüzérségi tűz abbamaradt, a könnyű felszerelésű, gyorsan mozgó, láng- és golyószórókkal, kézigránátokkal felfegyverzett rohamkatonák (rohamosztagosok) keresztülrohantak a senki földjén”

135

Csaták

„Ludendorff katonái annyira előrejutottak, hogy a Marne folyótól 48 kilométerre álltak. Párizs, a fényes zsákmány, feltűnt a horizonton”

Több mint ötezer sírt magában foglaló német katonai temető Saillysur-la-Lysben, 1918. október 12.

a sorgyalogság megtisztítja a köztes területet. Ez hatékony taktikának bizonyult. A német hadsereg mindössze két hét alatt 32 kilométert nyomult előre egy több mint 80 kilométeres frontszakaszon. A területszerzés akkora volt, mint a megelőző három év alatti patthelyzet idején összesen. Az offenzíva első szakasza április 4-én ért véget, nyomában összezavarodott és vérbe borított szövetségesek maradtak. Nagy-Britannia és Franciaország vészesen közel került a háború elvesztéséhez. Ezután Ludendorff az arcvonalától csak 145 kilométerre fekvő Párizsra vetett szemet. Ha a

németek elfoglalják, övék a győzelem. Május 26-án a német hadsereg ismét támadott, és négy napon belül Ludendorff katonái annyira előrejutottak, hogy a Marne folyótól 48 kilométerre álltak. Párizs, a fényes zsákmány, feltűnt a horizonton. Ezeknek az óriási sikereknek azonban megvolt az ára. A német hadsereg mintegy 350 000 főnyi veszteséget szenvedett, és szinte álló helyzetbe manőverezte magát. A háborúba belefáradt katonák legyengültek és kimerültek voltak, de Ludendorff még egy utolsó, átütő rohamot kívánt tőlük. 1918. július 15-én 52 német hadosztály támadta meg a szövetségesek arcvonalát. Tanulva a korábbi tapasztalatokból, a francia védelmet jócskán hátravonták, így mire a német rohamosztagosok odaértek, már kívül kerültek a tüzérségi támogatás hatókörén. A franciák sértetlenek maradtak, ezért könnyen ellenálltak a támadásnak. Ludendorff hazardírozása nem vált be, és most a szövetségeseken volt a sor, hogy offenzívát indítsanak. Egy sor összehangolt csapással, amelyek a modern harcászat megszületését jelezték, a szövetséges hadigépezet megindult az elgyötört német haderő ellen. Az 1918. július 4-i Le Hamel-i csata a Somme völgyében már megmutatta, mi következik, Balra: A még állásukban tartózkodó békés ír gyalogos katonák körülbelül öt perccel a fegyverszünet aláírása előtt

136

amikor egy ausztrál hadosztály kisebb arányú, felőrlő támadása sikerrel járt a németek ellen. A gyalogság a tankok előtt haladt, tömeges nehéztüzérségi és géppuskás támogatással, fentről pedig repülőgépek fedezték őket, ezáltal az ausztrálok gyorsan elfoglalták azokat a német állásokat, amelyek évekig bevehetetlenek voltak. Ez az úttörő jellegű támadás meggyőzte az egyesített – most már a francia Ferdinand Foch marsall parancsnoksága alatt álló – francia és brit erőket, hogy ezt a taktikát kövessék, csak sokkal nagyobb léptékben. Augusztus 8-án monumentális rohamot indítottak Amiens város mellett, 530 brit és 70 francia tankkal az élen. Ez volt a kezdete a száznapos offenzívaként ismert ütközetsorozatnak, amellyel a szövetségesek végül megnyerték a háborút. A szövetségesek már az első napon 12 kilométert haladtak előre, körülbelül 27 000 főnyi veszteséget mérve az összezavarodott németekre. Ez a fajta mozgóháború 1914 óta nem fordult elő a nyugati fronton. A következő hónapban a szövetségesek további 40 kilométerrel szorították vissza a németeket egy 65 kilométeres frontszakaszon. Eddigre már az amerikai csapatok is tömegesen érkeztek. Számuk 1918 júliusára meghaladta az egymilliót, és John J. Pershing tábornok parancsnoksága alatt készen álltak, hogy önálló hadseregként megindítsák első támadásukat. Célpontjuk a németek kezén lévő saint-mihieli kiszögellés volt. A támadás három napig tar-

Az utolsó csata

Metszet a fegyverszüneti egyezmény aláírásáról a franciaországi Compiègne mellett egy vasúti kocsiban 1918. november 11-én hajnali 5 órakor

tott, és újabb elsöprő szövetséges győzelemmel végződött. Néhány nap múlva az immár csatában helytállt amerikai erők csatlakoztak a britekhez és a franciákhoz egy döntő támadásra a német hadsereg front mögötti védvonalrendszere, a Hindenburg-vonal ellen. A Hindenburg-vonal volt Németország biztosítéka. 1916–17 telén építették, célja bármely szövetséges támadás megállítása volt, és a mély lövészárkok, bunkerek, beton géppuskaállások és szövevényes szögesdrót akadályok hálózata 1917-ben, az arrasi csatában már bebizonyította bevehetetlenségét. Az egyszerű szövetséges katonák a Hindenburg-vonal megtámadását öngyilkos

„A Hindenburg-vonal megtámadását öngyilkos akciónak tekintették, ám 1918-ban éppen erre kaptak parancsot” akciónak tekintették, ám 1918 szeptemberében éppen erre kaptak parancsot. A hónap utolsó hetében 123 szövetséges hadosztály, hozzávetőleg 500 000 katona gyülekezett rohamra. Foch megkövetelte, hogy a csapatok gyors és mozgékony hadműveletet hajtsanak végre. Az állóháború patthelyzete,

amely a nyugati frontot oly sok éven át húsdarálóvá tette, hamarosan a múlté lett. Az ellenséges védőállásokat leromboló egyre pontosabb tüzérségi zárótüzekkel, a harckocsik és repülőgépek támogatásával, valamint a gyalogság létszámának növelésével Foch mozgóháborús törekvése gyorsan megvalósult.

Az utolsó áldozatok Katonák, akik percekkel a befejezés előtt haltak meg.

Augustin Trébuchon

Trébuchon katonai futár volt a 415. gyalogezrednél. A fegyverszünet napján délelőtt 10 óra 45 perckor félúton volt Sedan és Charleville-Mézières között, amikor egy mesterlövész lelőtte. Üzenetet kellett volna vinnie a frontvonalbeli csapatokhoz, hogy 11.30-kor levest osztanak a tűzszünet megünneplésére.

George Lawrence Price közlegény

Price az Havré falu elfoglalására kiküldött kanadai járőr tagja volt. Amikor odaértek, géppuskatűz alá vették őket. Megtámadták a házat, ahonnan a tűz jött, de már üresen találták. Amikor Price kilépett az utcára, hogy folytassa a keresést, egy mesterlövész lelőtte. Délelőtt 10 óra 58 perc volt.

Henry Gunther őrmester

A tűzszünet napján Gunther szakaszát Chaumont-devant-Damvillers községbe, egy géppuskákkal védett úttorlasz megsemmisítéséhez rendelték. Kitüntetés reményében Gunther egymaga megtámadta az állást, s bár a németek kiabáltak, hogy álljon meg, ő rohant tovább feléjük, és tüzelt, amíg lelőtték, pontosan 10 óra 59 perckor.

137

Csaták Többezres veszteségük ellenére a szövetségesek csupán három nap alatt áttörték a valaha bevehetetlennek hitt Hindenburg-vonalat, melyet szeptember 29-én foglaltak el. Ez roppant nagy pszichés csapás volt a németek számára. Még Ludendorff, a legharciasabb német parancsnok is látta, hogy Németország reménytelen helyzetbe került. Ekkor Ludendorff már a fegyverszünet megkötése mellett érvelt, miközben csapatai valamennyire még mindig képesek voltak kárt okozni. Azt remélte, sikerül olyan békét kötni, amely megőrzi Németország büszkeségét és talán a területeit is. Még 1918 januárjában Woodrow Wilson elnök felvetett egy 14 pontos tervet, amely minden fél számára békés megoldást hozott volna. Akkor visszautasították, ám most vonzó javaslatnak tűnt a németek számára, akik az USA-hoz fordultak a ratifikálás reményében. Január óta viszont sok minden történt, és az amerikaiaknak már nem állt érdekében egy kompromisszum megkötése. Ha Németország békét akart, meg kellett fizetnie az árát, és még mielőtt a tárgyalások egyáltalán megindultak volna, a császárnak mennie kellett. A Ludendorffhoz hasonló konzervatívoknak a német monarchia eltörlése teljességgel elképzelhetetlen volt. Ő legalábbis úgy gondolta, Németország hadserege mindhalálig harcol, hogy megvédje császárát, így aztán nem nyújtották át a béke olajágát. Mindazonáltal Ludendorff katonai idealizmusát kezdte legyűrni a politikai pragmatizmus. 1918 októberének közepére a német hátország az összeomlás szélén állt. A szövetséges tengeri blokád nagyrészt elvágta a német élelmiszer-utánpótlást, az emberek éheztek. Zavargások törtek ki – sok közülük baloldali színezetű volt –, a nép

Az amerikai 105. tábori tüzérzászlóalj katonái éljeneznek a kamerának a tűzszünet bejelentése után

számon kérte a hatalmasokat, akik katasztrófa közeli állapotba juttatták a nemzetet. A német hadsereg is utánpótláshiányban szenvedett, a flotta pedig a zendülés szélén állt. Végül október 26-án – befolyásos politikusok nyomására – a mindig lojális Ludendorffot a császár felmentette tisztéből. 1918. november 8-án a német és a francia tárgyalók egy vasúti kocsiban találkoztak Franciaországban, a compiègne-i erdőben. A szövetséges küldöttség – amelyet Foch marsall vezetett, aki saját fiát is elveszítette a háborúban – nem volt alkudozó kedvében. A bosszúszomjas Foch egyszerűen, tárgyalás nélkül átnyújtott a németeknek egy 34 követelést tartalmazó listát, és közölte, 72 órájuk van eldönteni, hogy elfogadják-e, vagy megkockáztatják a teljes megsemmisítést. Mire november 11-én hajnalban a német küldöttség végül visszatért a vasúti kocsiba a fegy-

„Milyen kár, hogy nem vonulhatunk be Németországba, és pusztíthatjuk el, hogy nem vághatjuk le néhány német gyerek kezét-lábát, és nem skalpolhatunk meg pár öregembert.” Örvendező civilek és katonák együtt ünneplik Londonban, hogy vége a gyűlölködésnek

138

verszünet aláírására, Vilmos császár lemondott és Hollandiába menekült, hátralevő életét ott töltötte száműzetésben. A közbenső három napban még mintegy 7500 katona vesztette életét egy olyan háborúban harcolva, amely valójában már véget ért. Mindkét fél belegyezett a tűzszüneti szerződésbe, s hajnali 5-kor aláírta azt, ám a szövetségesek – noha a németek azonnali fegyvernyugvást követeltek – ragaszkodtak hozzá, hogy a harci cselekmények beszüntetését tolják el délelőtt 11 órára, hogy a hír eljusson minden parancsnokhoz. Amint a hír bejárta Londont, Párizst és New Yorkot, ujjongó tömegek gyűltek össze, hogy megünnepeljék. Az aláírás és a tényleges tűzszünet között eltelt hat órában azonban még folytatódott a gyilkolás. A különböző egységek különböző időpontokban értesültek a tűzszünetről, így amikor kiadták a parancsot, hogy a harci cselekményeket délelőtt 11-kor kell abbahagyni, a helyi parancsnokokon múlt a döntés, hogyan töltik el a háborúból hátralévő időt. Némelyikük számára ez azt jelentette, hogy leállították katonáikat, és megköszönték az áldozatot, amit addig hoztak. Mások számára azonban ez még a dicsőségszerzés gyorsan múló lehetősége volt. Ahogy megkezdődött a visszaszámlálás, a tüzérség minkét oldalon ágyúzni kezdett, mintha fel akarnák használni a legutolsó lőszert is, amíg még tehetik. Lövedékek ezreit lőtték ki találomra, a biztonságtól csak pár órányira lévő embereket ölve vagy sebesítve meg. Az egyik ilyen bombázási parancsot egy amerikai tüzér százados adta ki, aki később így írt a menyasszonyának: „Milyen kár, hogy nem vonulhatunk be Németországba, és pusztíthatjuk el, hogy nem vághatjuk le néhány német gyerek kezét-lábát, és nem skalpolhatunk meg pár öregembert.” A szóban forgó tiszt a jövendő amerikai elnök, Harry S. Truman volt, az az ember, aki elrendelte az atombomba ledobását Hirosimára és Nagaszakira a II. világháború végén. Az arcvonal más részein a katonákat bevetésre indították, hogy még egy utolsó csapást mérjenek az ellenségre. Olyan katonákat, mint Ellison közlegény, a leedsi szénbányász és egygyermekes édesapa, akit délelőtt 9.30-kor öltek meg, amikor az angolok visszafoglalták Monst, hogy a háborút szimbolikusan ott fejezzék be – 700 000 brit élet elvesztése után –, ahol az számukra elkezdődött.

Az utolsó csata

Anarchia a fegyvernyugvás után Robert Gerwarth a modern kori történelem professzora a University College Dublin egyetemen, valamint a Centre for War Studies igazgatója. A legyőzöttek című könyve feltárja az I. világháború utáni zűrzavaros éveket.

Míg november 11. békét hozott a Nagy Háború fő győztes államainak – Franciaországnak, az USA-nak és Nagy-Britanniának (Írországot leszámítva) –, ugyanez nem mondható el a legyőzöttekről vagy éppen Görögországról és Olaszországról. Európa nagy részében, nevezetesen a keleti felén, a Nagy Háborút 1918 és 1923 között egy sor ádáz, országok közötti háború, polgárháború és etnikai erőszak követte, amelyekben több ember halt meg, mint amennyi Nagy-Britannia, Franciaország és az USA együttes háborús vesztesége volt. Milyen mértékben súlyosbították a nyugtalanságot és a konfliktust az I. világháborús győztesek a kontinensen 1917 és 1923 között? Talán túlbecsülik azt a befolyást, amellyel 1919-ben Párizsban a nyugati békeszerzők Kelet-Európa jókora területei fölött rendelkeztek. A nyugati szövetségesek katonai jelenléte nem volt jelentős a világnak azon a részén, és nem tudták ugyanúgy beszüntetni a konfliktusokat, ahogyan 1918. november 11-én véget vetettek a harci cselekményeknek nyugaton. Az egyik legveszélyesebb (bár szándéka szerint idealista) koncepció Wilson amerikai elnök nemzeti önrendelkezésről szóló ígérete volt, amelyet az európai birodalmakból létrejött utódállamoknak tett. 1918–19-ben Európa alapvetően átalakult a területi alapú birodalmak uralta földrészből új „nemzetállamok” sorává, amelyek etnikai kizárólagosságra törekedtek, miközben minden földdarabkájuk épp annyira soknemzetiségű volt, mint a korábbi birodalmaké. Ezeknek a nemzetállamoknak a jogaikban sértett kisebbségei váltak az európai politika jellegzetesen radikalizálódó erőivé a következő három évtizedben. Visszatekintve el kell ismernünk, hogy Európa soknemzetiségű birodalmai, bár meszsze álltak a tökéletestől, jobban tudták kezelni a kelet- és közép-európai etnikai összetettséget, mint a későbbi évtizedekben a nemzetállamok. Kézenfekvő példa a zsidók helyzete a Habsburg Birodalomban. 1918-ig törvény előtti egyenlőséget és biztonságot élveztek, de a birodalom széthullása után a zsidókat kommunista idegenszívűséggel vagy a bolsevizmus támogatásával vádolták, és mint ilyeneket, gyakorta hevesen üldözték őket. Az is kijelenthető, hogy a párizsi békeszerződések – a legyőzött központi hatalmakra demokratikus utódállamokat erőltetve – vajmi keveset tettek a revizionista nacionalizmus csillapításáért. Ennélfogva Közép-Európa 1918–19-es demokratikus forradalmait a politikai jobboldal az 1918-as vereséghez és a kényszerűen elfogadott békediktátumhoz kötötte. Németország, Ausztria, Bulgária és Magyarország demokratái nem voltak felelősek a háború kimeneteléért, de a közvélemény szemében ez nem számított.

nai beavatkozásokra. Amikor az amerikaiak javasolták, hogy nyomuljanak Berlinig, és fejezzék be a háborút egy meghatározó győzelemmel, sem a franciák, sem a britek nem érezték úgy, hogy négyévnyi halál és szenvedés után meg tudnák győzni népüket, hogy lenne értelme egy költséges németországi hadjáratnak. A hátország még kevésbé volt elfogadó a kelet-európai katonai szerepvállalást illetően. Mindkét országban népszerű volt a független Lengyelország eszméjének támogatása, de nem brit vagy francia katonák élete árán. Mindkét állam beavatkozott az oroszországi polgárháborúba a fehérek oldalán, de az intervenciós haderő kis létszámú volt, és nem befolyásolta a végkimenetelt (Lenin végső győzelmét az oroszországi polgárháborúban). Lloyd George a görög–török háború eszkalálódásához járult hozzá, mivel Venizélosz görög miniszterelnököt a nyugat-anatóliai kikötőváros, a többségében keresztény lakosságú Szmirna elfoglalására bátorította. A végeredmény katasztrofális lett, mivel a görög invázióra válaszul a török nacionalisták Mustafa Kemal vezetésével egyesültek. Egy különösen kegyetlen hároméves háború után, amelyben mindkét oldalon számtalan atrocitás fordult elő, a törökök rengeteg vérontás közepette visszafoglalták Szmirnát. Ezt követte a nagy lakosságcsere – jóval több mint egymillió török keresztény és görög muzulmán kötelező internálása, amely veszedelmes mintát teremtett a következő idők áttelepítéseihez. Véleménye szerint mi volt az a döntő esemény, amely megakadályozta a tűzszünetet követő években az általános békét, és miért? Több oka volt, hogy Európa sok részén folytatódott az erőszak, de az bizonyos, hogy ezek közül három kontinensszerte különösen jelentős. Az első ok, hogy az I. világháború lerombolta a régi struktúrákat, anélkül, hogy szilárd újakat állított volna a helyükbe.

A Nagy Háború – az államok főként katonai frontokon vívott konfliktusa – akaratlanul életre hívta az erőszak különböző, végül egyre kevésbé kézben tartható formáit, mert irdatlan hatalmi vákuumot hagyott a kontinens nagy területein. Olyan hatalmi vákuumot, amelyben versengő politikai és etnikai csoportok küzdöttek egymással a területalapú birodalmak összeomlását követő, eljövendő utódállamok kereteinek kialakításért. A birodalmak lerombolása – és ez az Európában 1918 után elharapózó erőszak másik oka –, valamint az ezek helyén bizonytalan nemzetállamok erőszakos felállítása olyasmi volt, ami csak 1918 elején vált a szövetségesek háborús céljává. Mai előnyös nézőpontunkból tekintve sok ilyen nemzetállam történelme 1945-ig nem volt valami óriási sikertörténet. Harmadszor, lehetetlen megírni a háború utáni évek konfliktusainak történetét az 1917-es bolsevik forradalom hatásainak megemlítése nélkül. A bolsevikok viszonylag kis csoportjának sikeres hatalomátvétele azt jelentette, hogy – az 1789-es francia forradalom óta először – egy mélyreható forradalom győzött Európa egyik vezető államában. A húzóhatása hatalmas volt: a politikai baloldalon Lenin októberi forradalmát inspirációnak, követendő modellnek tekintették. A politikai jobboldalon az orosz forradalmat a legszörnyűbb rémálom megvalósulásának látták: a munkásosztály győzelme a régi, megszokott rend felett, a magántulajdon és a felsőbb osztályok előjogainak eltörlése. Még azokban az országokban is, ahol nem fenyegetett kommunista forradalom, jobboldali, a bolsevizmus megsemmisítésére elszánt csoportok nagymértékű mozgolódását hozták a háború utáni évek. A bolsevizmustól való néha elvont, néha konkrét félelem kihatott a két háború közötti Európára, és sem Mussolini, sem Hitler felemelkedése nem magyarázható ezen történelmi háttér nélkül. Török katonák várakoznak a lövészárokban, készen a görögök elleni bevetésre az 1919–1922 közötti görög–török háború idején

Miért nem kívántak a nagyhatalmak beavatkozni a későbbi konfliktusokba, például a szovjet–lengyel háborúba? Mik lett volna a következmények, ha megteszik? A Nagy Háború borzalmai után sem Nagy-Britanniának, sem Franciaországnak nem volt késztetése nagyobb kato-

Robert Gerwarth könyve, A legyőzöttek az I. világháborút követő kaotikus eseményekről ad számot

Fotók: Alamy, Getty, TopFoto

Az 1918-as fegyverszünet véget vetett a nagyhatalmak közti harci cselekményeknek, de volt-e nyílt konfliktus az egyes államok között november 11-e után?

139

152

148

154

144

Kulcsszereplők Ilyenek voltak a katonai stratégiákat kialakító vezetők, a félelmetes katonák és az otthon maradt névtelen hősök.

142 A háború legendás vezetői

Vezetők, akik nem hagyták, hogy dicsőséghajhászásuknak bármi gátat vessen

140

150 Nők az I. világháborúban

Miért váltak a nők a Nagy Háború névtelen hőseivé?

156 A Vörös Báró A német vadászpilóta, aki uralta a nyugati front feletti égboltot

Â© Alamy

156

141

Kulcsszereplők

Az I. világháború legendás vezetői

A Nagy Háború alatt semmi nem állhatott a győzelmet hajszoló csúcsvezetők útjába, sem az ellenség, sem a riválisok, még a szövetségesek sem. Némelyikük lemondani kényszerült, ám mások megállíthatatlanul tovább munkálkodtak – a végsőkig. Írta: William E. Welsh

Nagy Háború fő küzdőtere a nyugati front volt, itt dőlt el a konfliktus kimenetele. E tíz kulcsszereplő mindegyikének számottevő felelőssége volt országaik háborús sorsának alakulásában. Az itt bemutatott tíz prominens személy közül kilenc közvetlenül hozzájárult országa vagy birodalma hadműveleteinek alakításához a nyugati fronton. Hatan főparancsnokok vagy vezérkari főnökök voltak. Ezek a hadvezérek, feladatuk pontos hatáskörétől és nemzetiségüktől függően, különböző címeket viseltek, ám tevékenységük sok tekintetben hasonló volt. Pozíciójuk megkövetelte a logisztika és mozgósítás követelményeinek alapos ismeretét, a modern stratégiában és taktikában való beható jártasságot, valamint az erős vezetői és diplomáciai képességeket. Ezek a magas rangú vezetők: Joseph Joffre, Ferdinand Foch, Douglas Haig, John J. Pershing, Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff. Mindegyikük vállára óriási felelősség nehezedett. Ők feleltek országuk győzelméért vagy vereségéért, és a rájuk bízott katonák millióinak sorsáért.

142

Alekszej Bruszilov tábornok – bár II. Miklós cár lemondásáig nem ő irányította Oroszország hadi tevékenységét – olyan híres offenzívát indított 1916-ban, amely a mai napig megőrizte emlékezetét. Bruszilov kitalált egy harcmodort a keleti fronton, amellyel elkerülte a szörnyű veszteségeket, és sikeres, nagyszabású támadást vezetett az osztrák–magyar hadsereg ellen. Az offenzíva annyira szétbomlasztotta a Monarchia katonai vezetését, hogy folyományaként haderői felett fokozatosan a német főparancsnokság vette át az irányítást a háború hátralévő részében. Az olyan államférfiak, mint II. Vilmos német császár, David Lloyd George brit miniszterelnök és Woodrow Wilson amerikai elnök azért tartoznak ide, mert nemcsak népeik háborús erőfeszítésének ösztönzésében játszottak szerepet, hanem a háború kivitelezéséhez szükséges hadiipar megszervezésében is. Ezek a kulcsszereplők szinte mind ismert nevek. Mindegyikük rajta hagyta egyedi és kitörölhetetlen lenyomatát a háború lefolyásán és kimenetelén.

A háború legendás vezetői

II. Vilmos császár Nemzetiség: német Pozíció: császár

II. Vilmos császár totális háborúba taszította Európát, mert nem igazán látta előre azt az óriási kárt, amelyet ez a kontinensnek okoz. Az I. világháború kezdetekor II. Vilmos császár állt a leghatékonyabb, 3,8 milliós tényleges állományú hadsereg élén, mégpedig jelentős katonai parancsnoki adottságok nélkül. „Az volt minden vágya, hogy olyan legyen, mint Napóleon, anélkül, hogy meg kelljen vívnia a csatáit” – mondta Winston Churchill. A hiú, harcias, paranoiás és vakmerően konfrontálódó német császár a háború kitörésének idejére nemcsak a külföldi vezetőktől hidegült el, hanem saját minisztereitől és tábornokaitól is. Idétlenkedése a világ színpadán komikus lett volna, ha nem sodorta volna a világot a háború szélére. A porosz katonai hagyományokat akarta folytatni, ám stratégaként siralmasan dilettánsnak bizonyult. A világháborúhoz vezető években politikai célja a Weltpolitik megvalósítása volt, amelynek alapjait a tengerentúli gyarmatok megszerzése, egy globális flotta megteremtése és az agresszív diplomácia jelentette. Ferenc Ferdinánd osztrák főherceg 1914. júniusi meggyilkolását követően bűnrészes volt abban, hogy gátlástalanul rohantak a világégésbe. Amikor Németország belesüppedt a végeláthatatlan, kétfrontos háborúba, igyekezett befolyásolni a német hadműveleteket, de tanácsait Helmuth von Moltke vezérkari főnök és Theobald von Bethmann-Hollweg kancellár kezdetben figyelmen kívül hagyta. Nem volt képes kitartani egyetlen józan stratégia mellett sem, hanem – mint egy gyerek – ide-oda ingadozott a különc katonai irányvonalak és a Németország ellenségeihez való békés közeledés szándéka között. Végül olyan sok tábornokától fordult el, hogy 1916-ra nem maradt más választása, mint belenyugodni Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff úgynevezett csendes diktatúrájába. Amikor Németország győzelme meghiúsult, utasították, hogy mondjon le, és vonuljon hollandiai száműzetésbe. Mivel nem volt többé valódi hatalma, alázatosan engedelmeskedett.

II. Vilmos császár arra vágyott, hogy nagy hadvezér legyen, ám a katonai zsenialitás leghalványabb nyoma sem volt meg benne

A két unokafivér, II. Vilmos császár (balra) és II. Miklós cár a háború előtt hosszas üzenetváltást folytatott, ez az ún. Willy–Nicky levelezés, amelyben megpróbálták elkerülni a háborút, sikertelenül

143

Kulcsszereplők

Paul von Hindenburg Nemzetiség: német Pozíció: vezérkari főnök

Paul von Hindenburg megmentette Németországot a nagy veszedelem kezdetén, de hosszú távon elveszejtette a totális háború csődöt okozó stratégiájával. Több mint 220 000 orosz nyomult a német hadsereg hátába az ország keleti határánál 1914 augusztusában, csak két héttel a háború kitörése után. A helyzet rettenetes volt. Reaktiválták a nyugalomba vonult, 65 éves, porosz születésű Paul von Hindenburg tábornokot, aki különvonatra szállt, és új vezérkari főnökével, Erich Ludendorff tábornokkal egyenesen a veszélyeztetett frontra ment. Együtt aratták Tannenbergnél a német győzelmet, amely megsemmisítette a 2. orosz hadsereget. A győzelem Hindenburgot Németország legnagyobb háborús hőseinek panteonjába repítette. Hindenburg testesítette meg a porosz katonai hagyományt. Tannenberget követően hadseregtábornokká léptették elő, és 1914 őszén a keleti fronti német erők főparancsnoka lett. Tiszteletet parancsolóan, magabiztosan és higgadtan lépett előre: egy két fronton folyó, komplex háborút irányított. Hindenburg nagyapafigura lett a németek számára. Jobbkezével, Ludendorff-fal együtt, akivel – Hindenburg szavait idézve – „egyek voltak gondolatban és cselekvésben”, egyfajta „csendes diktatúrát” épített, s ebben akkora hatalmat élvezett, amely vetekedett a császáréval. Hadseregtábornoki előléptetése után a katonai elsőbbségért folytatott hatalmi harcba bocsátkozott Erich von Falkenhayn vezérkari főnökkel. Végül 1916 augusztusában Hindenburg váltotta Falkenhaynt a vezető pozícióban. Ettől kezdve tervei és javaslatai mind a totális háborúban való hitének megnyilvánulásai voltak. Ezek közé tartozott a nevét viselő fegyverkezési program, a korlátlan tengeralattjáró-háború és az 1918-as tavaszi offenzíva. Ahelyett, hogy Németországot győzelemre vezette volna, ezek a megbukott törekvések felfedték a józan stratégia és a politikai készségek teljes hiányát, amely a történelem nagy vezéreiben pedig megvolt. A végén ő okozta Németország katonáinak és polgárainak kudarcát.

Hindenburg (balra) Erich Ludendorff-fal, a hadsereg hadműveleti főnökével való szimbolikus kapcsolatát boldog házasságnak nevezte

144

Douglas Haig fölényes fellépése megfélemlítette az alárendelt tiszteket, akik nem merték megkérdőjelezni a terveit

A háború legendás vezetői

Douglas Haig Nemzetiség: brit Pozíció: főparancsnok, Brit Expedíciós Haderő

Douglas Haig a háború során sikertelenül próbált áttörni a nyugati front német védelmén, miközben az emberveszteségek csak nőttek. 1915 szeptemberében az I. brit hadsereg parancsnoka, Douglas Haig altábornagy borzasztóan szerette volna, ha csapatai áttörést érnek el az észak-franciaországi Loosnál. A második napon bevetette tartalékait, de a németek már megerősítették állásaikat, így elszalasztotta a lehetőséget. Az eset a Haigen mindig kifogó áttörés metaforája. Haig, aki megmászta a ranglétrát és a csúcsig jutott, igencsak el akarta söpörni útjából a többieket. A brit erők loosi sikertelenségéért John French hadseregtábornokot vádolta, és 1915 decemberében a Brit Expedíciós Haderő főparancsnokaként a helyére is lépett. Más tábornokokhoz hasonlóan ő is sok kemény taktikai leckét kapott a Nagy Háború során. Haig mellett szólt, hogy optimista, megingathatatlan és összeszedett volt, ellene pedig elzárkózó, arrogáns és kíméletlen természete. Gyakorlott lovassági tisztként ragaszkodott ahhoz az elgondoláshoz, hogy áttörést a lovasított alakulatok tudnak elérni. E meggyőződése ellenére egyes új fegyverek, például a tankok iránt nyitott volt. Az 1916-os somme-i támadásban használta is őket, de kis számuk miatt nem értek sokat. A Somme-nál és egy év múlva Passchendaelenél egyszerűen nem ismerte fel, mikor kell egy sikertelen támadást abbahagyni. Folyamatosan küldte az embereket a lövészárok-háború húsdarálójába, noha ezt már hónapokkal azelőtt be kellett volna szüntetnie. A Somme-nál és Passchendaele-nél a brit és a nemzetközösségi haderő 420 000, illetve 260 000 főnyi veszteséget szenvedett. Már csak emiatt is rászolgált a „somme-i mészáros” gúnynévre. 1918-ban kezdtek jönni a győzelmek. A britek a száznapos offenzívában, 1918 második felében kibontakoztak. Haig valóban állóképes volt: amikor eljött a fegyverszünet napja, még mindig ő volt a főparancsnok.

Joseph Joffre francia vezérkari főnök megőrizte szilárd hitét a támadó hadviselésben, habár a halálos veszteségek aligha igazolták a fennhatósága alatt elért apró győzelmeket

Joseph Joffre Nemzetiség: francia Pozíció: vezérkari főnök

Joseph Joffre rendíthetetlen elszántsággal irányította a francia erőket a nyugati fronton, aktív védekezést folytatva az elszánt német rohamokkal szemben. Joseph Joffre francia főparancsnok abban hitt, hogy a végsőkig ki kell tartani az ellenség elleni harcban. Csökönyösen újabb és újabb támadásokat indított a Nagy Háború első két évében – kevés értékelhető sikerrel, s ez végül a leváltásához vezetett. Mivel Belgium váratlan lerohanásával a németek kezdeti előnyhöz jutottak a nyugati fronton, és így Észak-Franciaországban egészen a Marne folyóig törtek előre, Joffre életbe léptette a XVII. tervet, amely elrendelte, hogy a franciák „összes egyesített haderejükkel nyomuljanak” a németek ellen. Joffre első németek elleni támadása a háború negyedik napján kudarcot vallott. Az augusztus végi általános visszavonulás során a franciák is visszahúzódtak, hogy rendezzék soraikat. Joffre nagy pillanata a francia haderő irányításában az első marne-i csata során jött el. Ragaszkodva a mindenáron való támadáshoz, szeptember 5-én és 6-án Joffre a britekkel összehangolt, elsöprő ellentámadást indított, amelyben hat francia tábori hadsereg vett részt. A merész húzás visszavetette a németeket. Joffre örök optimista volt. Amikor a nyugati fronton elszenvedett rettenetes veszteségek próbára tették a beosztott tábornokok lelkierejét, ő az ismétlődő kudarcok ellenére is szilárd és magabiztos maradt. Fontos, hogy csapatai bizalmát sosem veszítette el, kedvesen Joffre papának nevezték. A háború harmadik évében, az egész éven áthúzódó verduni német offenzíva idején sokasodtak a Joffre-ellenes bírálatok. Kezdetben nem mérte fel a német támadás mélységét és szélességét, és bár létszám- és fegyverzetfölényben volt, mégsem tudott sikeres ellentámadást kivitelezni. A heroikus csata befejeztével a francia kormány 1916. december 13-án felmentette Joffre-ot. Visszavonulása dicsőséges volt, és miután átadta a stafétabotot Robert Nivelle-nek, megkapta a Franciaország marsallja címet.

145

Key figures

Erich Ludendorff Nemzetiség: német Pozíció: hadműveleti főnök

David Lloyd George hadügy- és Winston Churchill haditengerészeti miniszter 1915 októberében. Lloyd George mesterien irányította a haditermelést és a logisztikát, ez ellensúlyozta stratégiai tapasztalatlanságát

David Lloyd George Nemzetiség: brit Pozíció: miniszterelnök

David Lloyd George meg akarta őrizni a britek nagyhatalmi pozícióját, ehhez biztosította a hadfelszerelést is, de a tábornokokban nem bízott. A brit Liberális Párt, amelynek a pénzügyminiszter David Lloyd George is tagja volt, hagyományosan ellenezte a háborút, azonban a küszöbönálló német agresszió miatt Lloyd George kész volt szakítani a tradícióval. „Nagy-Britanniának bármi áron meg kell őriznie helyét és tekintélyét a világ nagyhatalmai között” – mondta 1911-ben. Hét évet töltött el ebben a tisztségben, ezután 1915 májusában hadfelszerelési miniszter, majd 1916 júliusában (Lord Kitchener halála után) hadügyminiszter lett. Fontos kormánypozícióiban elérte, hogy a brit üzletemberek állítsák át gyáraikat fegyver, lőszer és a háborúhoz szükséges felszerelés gyártására. Miután 1916. december 16-án felváltotta Asquithet a brit miniszterelnöki székben, megnövekedett hatalmát a haditermelés központosítására fordította. Ennek eredményeképpen az ipart és a kereskedelmet

146

a brit haderő támogatásának szolgálatába állították. Otthon lassanként bejöttek Lloyd George számításai, ám Nagy-Britannia hadi stratégiájának befolyásolásában akadályba ütközött. Mélységesen bizalmatlan volt a tábornokokkal szemben, azok pedig a háborús stratégiát illetően hozzá nem értőnek tekintették. Lloyd George szerette volna megnövelni a brit haderőt az olyan kisebb hadszíntereken, mint Olaszország és Görögország, hogy elkerüljék a nyugati fronton bekövetkező súlyos emberveszteséget. Emiatt ellenezte Douglas Haig főparancsnok 1917. nyári, nagy offenzívára vonatkozó terveit. Haig és William Robertson a brit nagyvezérkar főnöke nem fogadta meg a tanácsát. Vonakodva beleegyezett hát, hogy Haig lefolytassa a harmadik ypres-i csatát. A fegyverszünetet követően Lloyd George vezette a brit delegációt a párizsi békekonferencián.

Erich Ludendorff gondolta ki a németek totálisháború-stratégiáját. 1918 tavaszán hatalmas offenzívát indított, hogy megpróbáljon győzelmet elérni a nyugati fronton. A hatalmaskodó, erőszakos és önelégült Erich Ludendorff ugyanolyan energiával vívott háborút német hadseregbeli riválisaival, mint ahogyan Németország ellenségeivel küzdött az I. világháborúban. Mivel jól ismerte a Schlieffen-tervet, a Belgiumot 1914-ben letámadó 2. német hadsereghez osztották be. Gyorsan hírnevet szerzett, amikor kikényszerítette a liège-i erődítményrendszer megadását. A német főparancsnokság ekkor vezérkari főnöknek nevezte ki Paul von Hindenburg mellé, akit a nyugállományból hívtak vissza a keleti fronti katasztrófa elhárítására. Augusztus végén, az oroszok legyőzésével Tannenbergnél Ludendorff segített Hindenburgnak megfordítani az állást. Ludendorff ismételten összeütközésbe került Erich von Falkenhayn hadsereg-főparancsnokkal. Mindkettőjüknek megvolt az elképzelése arról, hogyan kell folytatni a háborút, és a két elgondolás nem egyezett. Ludendorff hiába próbálta elérni, hogy Vilmos császár menessze Falkenhaynt. Amikor ez nem sikerült, Ludendorff megkerülte a császárt, és politikusokat, nagyiparosokat beszélt rá, hogy kérjék Falkenhayn lemondatását. Itt sikerrel is járt, 1916 augusztusában Falkenhaynt leváltották. Hindenburg és Ludendorff lényegében Németország diktátorai voltak a háború második felében. Belekezdtek a totális háború politikájába, amely maga után vonta az amerikaiak belépését, az antant javára billentve az egyensúlyt. 1918-ban Ludendorff elindította azt a támadássorozatot, amely Kaiserschlacht vagy tavaszi offenzíva néven ismert, s amely a Flandria térségében lévő brit és portugál expedíciós haderőt vette célba. A beérkező franciák segítették a briteket, de addigra a szövetségeseket már a Marne-ig szorították vissza a németek. A szövetséges ellentámadások végül fegyverszünethez vezettek. A háború után Ludendorff csak ártott Németországnak az úgynevezett tőrdöféselmélet terjesztésével, miszerint a németek hitvány belső árulók miatt veszítettek, nem a csatatéren.

Erich Ludendorff (jobbra) térképpel a kezében tanácskozik a 8. hadsereg parancsnokával, Paul von Hindenburggal az 1914-es tannenbergi csatában

A háború legendás vezetői

Alekszej Bruszilov

Nemzetiség: orosz Pozíció: főparancsnok, orosz Ideiglenes Kormány

Bruszilov látványos sikerű orosz offenzívát vezetett a Monarchia ellen, megmutatta, lehet területet szerezni borzasztó veszteségek nélkül is

Az 1914-es vereségek után két évvel Alekszej Bruszilov tábornok helyreállította az oroszok becsületét egy sikeres offenzívával, amely a nevét visel

Alekszej Bruszilov orosz tábornok nagy ígéret volt, amikor a háború kitörésekor az orosz 8. hadsereget vezette a keleti fronton. Hadserege Galíciában a többi orosz sereget megelőzve törte át az osztrák–magyar vonalakat. Ezért a sikerért II. Miklós cár négycsillagos tábornokká léptette elő 1915-ben, majd megkapta a délnyugati hadseregcsoport parancsnokságát. 1916 nyarán, amikor az orosz északi seregek – a nyugati fronti somme-i támadással egy időben – felkészültek egy Németország elleni offenzívára, Bruszilov vállalkozott rá, hogy erőit ugyanakkor küldje támadásba. Az orosz vezérkar megadta az engedélyt. Bruszilov tanulmányozta a lövészárok-hadviselés kihívásait, és kieszelt egy módszert, amellyel szerinte le tudja bírni a lövészárok-háborúban felmerülő területszerzési és -megtartási nehézségeket. Ahelyett, hogy erőit tömegesen egy kis területen való áttörésre koncentrálta volna – ahogyan más parancsnokok tették –, általános támadást tervezett az ellenséges frontvonal teljes hosszán. Célja az ellenség véderejének totális széthúzása volt. 1916. június 4-én négy orosz hadsereget, összesen 500 ezer embert küldött az osztrák–magyar állások ellen. A kitűnően irányított oroszok áttörtek az ellenség lövészárok-frontvonalán. Az első hét végére Bruszilov csapatai egyes helyeken 64 kilométeres mélységi behatolást értek el. Amikorra szeptemberben véget ért az offenzíva, Bruszilov oroszai 600 000 főnyi veszteséget okoztak az osztrák–magyar hadseregnek, és további 400 000 katonát kényszerítettek megadásra. A Bruszilov-offenzíva, ahogy elnevezték, vezetési válságot okozott a Monarchia hadseregében. Az összeomlás után az osztrák–magyar sereg német irányítás alá került. 1917 márciusában a bukott cári rezsim helyébe lépő Ideiglenes Kormány Bruszilovot főparancsnokká nevezte ki.

147

Kulcsszereplők

Ferdinand Foch

Nemzetiség: francia Pozíció: a szövetséges erők főparancsnoka

Ferdinand Foch széles körű harctéri tapasztalattal rendelkező, tekintélyes parancsnok volt, aki a nyugati front főparancsnoki posztjáig emelkedett. Ferdinand Foch hadseregtábornok rendületlenül lépdelt felfelé a parancsnoki ranglétrán. A háborút hadtestparancsnokként kezdte, és még a háború befejezése előtt a szövetséges csapatok főparancsnoka lett. Erősségei jócskán felülmúlták gyenge pontjait, ami sokat segített a ranglétrán való feljebb jutásban. A katonák és tábornoktársai nagyra becsülték, mert tiszta szívből harcos alkat volt, tele belső tűzzel. A háború alatt több alkalommal bebizonyította, hogy az ellentámadások mestere. Optimista, diplomatikus és ösztönző volt. A francia generalisszimusz, Joseph Joffre vette szárnyai alá, s ekkor, 1915-ben nevezték ki a francia Északi Hadseregcsoport parancsnokává. Az 1916-os somme-i támadás idején csapatai előbbre jutottak, mint a brit erők. Elborzadva a nyugati front offenzíváinak döbbenetes veszteségeitől, a halálos áldozatok számának csökkentéséért az ún. tudományos hadviselés mellett érvelt, amely új technikák, például harckocsik használatán alapult. 1916 decemberében Robert Nivelle tábornok került Joffre helyére, ez visszavetette Foch karrierjét. Amíg Nivelle volt hatalmon, Foch csak kisebb pozíciókban toporgott. Akkor került újra reflektorfénybe, amikor 1917 májusában Philippe Petain tábornok váltotta az inkompetens Nivelle-t. Ettől kezdve Foch pályája üstökösként ívelt fel. A caporettói áttörés német győzelmét követően, 1917 végén utánpótláscsapatokat vezetett Olaszországba, hogy megtámogassa a rogyadozó olasz frontot. 1918 márciusában azután előléptették a szövetséges csapatok főparancsnokává, ezzel az összes többi nyugati fronti tábornok fölé emelkedett. Szövetséges főparancsnokként ő határozta meg az antant céljait nyugaton, és ő irányította az országok hadseregeit az ellenséges támadások visszaverésekor. Ez idő alatt diplomatikus ékesszólását is bevetette, hogy megzabolázza az önfejű John J. Pershing amerikai tábornokot. A háború végén Foch brutális feltételeket diktált Németországnak. A négy hosszú évig tartó harc után nem volt irgalmas hangulatban.

148

Ferdinand Foch úgy gondolta, keményebb feltételeket kellett volna szabni a németeknek az 1919-es párizsi békekonferencián

A háború legendás vezetői

John J. Pershing

Nemzetiség: amerikai Pozíció: az Egyesült Államok marsallja

Pershing az amerikai csapatok függetlenségére törekedett a nyugati fronton, és egy nagy offenzívát akart vezetni.

Pershing (jobbra) és a szövetséges erők főparancsnoka, Ferdinand Foch többször összekülönbözött azon, hogyan vessék be az amerikaiakat a nyugati fronton

Woodrow Wilson elnök a kongresszus üléséhez intézett 1918. januári beszédében ismertette az új európai rendet megfogalmazó 14 pontját

Woodrow Wilson Nemzetiség: amerikai Pozíció: elnök

Woodrow Wilson a doughboyok érdekében összerendezte az amerikai forrásokat, ám a tárgyalóasztalnál már nehézségekbe ütközött idealista elveinek elfogadtatásával. „A kereskedelmi hajók elleni jelenlegi német tengeralattjáró-háború emberiségellenes” – mondta Woodrow Wilson amerikai elnök az amerikai kongresszushoz intézett 1917. április 2-i háborús beszédében. Amikor alig három hónappal korábban Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár bejelentette, hogy országa a korlátlan tengeralattjáró-hadviselés elvét fogja követni, Wilson belátta, véget kell vetni az amerikai semlegességnek. A német döntés sokba kerülő hibának bizonyult, mivel 4,5 millió amerikai katonát és tengerészt vitt a Németország elleni háborúba. Amint eldöntötte a Németország elleni hadba lépést, Wilson minden energiáját a nyugati fronti győzelemre összpontosította. A kongresszus támogatásával bevezette a kötelező katonai szolgálatot, átvette a hadiipar felügyeletét, ellenőrzése alá vonta az élelmiszergyártást és -elosztást. Azonban amikor az USA Német Birodalom elleni katonai stratégiájáról volt szó,

nem viselkedett csapatjátékosként. Sosem fogadott el Nagy-Britanniával, Franciaországgal és Olaszországgal közös terveket. Wilson optimista volt, és voltak vágyálmai. Égett a vágytól, hogy ő formálja meg a háború utáni világot. Vízióját a híres 14 pontba foglalta, egy elvi kinyilatkoztatásba, amelyet 1918 januárjában tett közzé. A németek naivan úgy gondolták, Wilson – a méltányosság támogatója – elnéző lesz velük, de tévedtek. Wilson mélyen megvetette a német militarizmust, és nem szándékozott engedni, hogy a németek tovább fenyegessék a leendő európai békét. Az 1919-es békekonferencián a feltételekről heves viták dúltak a francia, a brit, az olasz és az amerikai delegáció vezetői között. Végül Wilsonnak kompromisszumot kellett kötnie, ez azt jelentette, hogy több idealista elvét kénytelen volt feladni, de a Népszövetség létrehozását célzó javaslatát a konferencia elfogadta.

Woodrow Wilson amerikai elnök John „Black Jack” Pershing vezérőrnagyot gondolta a franciaországi Amerikai Expedíciós Erők vezetésére alkalmas személynek. Megbízható tábornok, kitűnő adminisztrátor és csapatparancsnok volt. Pershing ragaszkodott hozzá, hogy csapatai független amerikai nemzeti hadseregként harcoljanak, és ne osszák szét őket a francia és a brit seregek tartalékaiként. Az első doughboyok, ahogy a szövetségesek az amerikai katonákat nevezték, 1917 júniusában érkeztek Franciaországba. Három hónap múlva az amerikai hadsereg Pershinget előléptette vezérezredessé, hogy a többi nemzet parancsnokaival egyenrangú legyen. Az amerikai egységeknek szigorú kiképzésen kellett átesniük, hogy felkészüljenek, mielőtt a harcok katlanába kerülnek, ennek befejezéséig tartalékban állomásoztatták őket. A Kaiserschlacht tombolása rákényszerítette Pershinget, egyezzen bele, hogy az egyes amerikai hadosztályok a nyugati fronti német áttörés megakadályozása érdekében külön vegyenek részt a küzdelemben. Addigra Pershingnek négy felkészült hadosztálya volt. 1918 nyarán a doughboyok egy sor csatában – pl. Cantigny, Belleau Wood, Château-Thierry – bizonyították, hogy kiváló katonák. Így 1918 szeptemberében Foch engedélyezte, hogy Pershing egész hadseregével független támadást indítson az 5. német hadsereg ellen, ez volt a saint-mihieli támadásként ismert csata. Az amerikaiak együtt harcoltak a franciákkal a Meuse–Argonne offenzívában, ahol súlyos veszteségeket szenvedtek. Pershing szerint, amíg a német civilek nem a saját bőrükön, a saját földjükön tapasztalják meg a háború borzalmait, nem rémülnek meg eléggé. A feltétel nélküli megadás híve volt, és Németország lerohanásáé, ha ez kell a cél eléréséhez. Megátalkodottsága miatt a párizsi békekonferencián nem vehetett részt.

149

Kulcsszereplők

15 DOLOG,

AMIRŐL NEM TUDTUK, HOGY MEGTETTÉK

A NŐK AZ

I. VILÁGHÁBORÚBAN Mialatt a férfiak távol, a frontvonalban harcoltak, Nagy-Britannia névtelen hősei is határozottan kiálltak. Tipikus brit fegyvergyár 1915 ben, amely lőszert biztosított a háborús erőfeszítéshez

A BIT HADSEREG FEGYVEREINEK 80%-ÁT NŐK KÉSZÍTETTÉK A háború mélységesen hatott a nők munkahelyi szerepére. A háború előestéjén az országban a foglalkoztatottak körülbelül 30 százaléka volt nő, többségük a textiliparban dolgozott. Ez teljesen megváltozott, amikor a háború felgyorsult és a lőszergyártás iránti igény drasztikusan megnőtt. Ám nem csak a lőszergyártás lendült fel. A közlekedési ágazatban elképesztő mértékben, 555 százalékkal növekedett a nők száma, ők működtek közre abban, hogy a járművek legördüljenek a gyártósorról, és eljussanak a háborús övezetekbe. Az olyan esetek, mint az 1915-ös lőszerválság, még sokkal súlyosabbak lettek volna, és meg is ismétlődhettek volna e felbecsülhetetlen segítség nélkül. 1917-re a nők munkába állása olyan mértékű volt, hogy a brit hadsereg által használt fegyverek 80 százalékát Nagy-Britannia új munkásnőhadserege készítette.

150 150

Nők az I. világháborúban

BESÁRGULHATTAK A TNT-VEL DOLGOZÓ MUNKÁSNŐK

A lőszergyártás nagy üzlet volt, és a gyárak növekedésével egyre emelkedtek a munkahelyi kockázatok. Az egyik legborzasztóbb a trinitrotoluol (TNT) robbanóanyag hatása volt mindazokra, akik ezzel dolgoztak. A brit hadsereg ágyúihoz előszeretettel használt robbanószert nagy mennyiségben állították elő. A gyártás során a nők gyakori érintkezésbe kerültek vele, belőlük lettek a „kanárinők”, mivel az érintés mérgezéses sárgaságot okozott, amelytől a bőrük besárgult. Ezek a munkásnők nem kaptak védőruhát, a biztonsági intézkedések pedig többnyire elégtelenek voltak. A háború alatt több mint 400 nő halt meg TNT-mérgezésben. De nem a TNT volt az egyetlen veszély. A biztonság hiánya és a robbanóanyagokkal való munka veszedelmes elegyet alkotott, emiatt többször is történt robbanás a gyárakban. A nottinghamshire-i Chilwellben 134 ember halt meg egy ilyen esetnél, amely az egész komplexumot a földdel tette egyenlővé.

A muníció előállítása veszélyes feladat, de létfontosságú volt a brit tüzérségnek

A HADIANYAGGYÁRAK MUNKÁSNŐIT MUNITIONETTE-NEK NEVEZTÉK

Az 1915-ben elfogadott hadfelszerelési törvény (Munitions of War Act) teljes fennhatóságot biztosított az ipar felett David Lloyd George akkori hadfelszerelési miniszternek. Az igények kielégítésére szakképzetlen női dolgozókat állítottak munkába. A nők hatalmas mértékű beáramlása oda vezetett, hogy ezek a „munitionette”-ek ezrével léptek be a szakszervezetekbe. A legnevesebb, amelyet Mary MacArthur szakszervezeti és nőjogi aktivista vezetett, segített feltárni a biztonsági hiányosságokat és megemelni a nők bérét. Anyák, lányok, feleségek, nővérek, sőt, nagymamák töltötték be azt az űrt az iparban, amely a férfiak távozása után keletkezett. A fizikailag megerőltető tevékenységet végző nők számára a nap hosszú volt, a munka pedig monoton, bár ezt szociális tevékenységekkel igyekeztek elviselhetőbbé tenni. Voltak azonban olyan szakszervezetek, amelyek ellenezték a nők munkába állását, mert úgy vélték, a háború után ez majd csökkenti a férfiak fizetését. A tiltakozások ellenére nyilvánvaló volt, hogy a brit munkahelyi viszonyok jó irányba változnak.

A WLA annyira sikeres volt, hogy a II. világháború alatt ismét életre keltették

A NŐK MEZŐGAZDASÁGI MUNKASZOLGÁLATA MENTETTE MEG A BRITEKET AZ ÉHÍNSÉGTŐL

Németország fenyegette Nagy-Britannia tengeri fölényét, így egy tengeri blokád okozta éhínség reális veszély lett. A briteknek önellátóbbá kellett válni, hogy kitartsanak a háború alatt. 1915-ben a Mezőgazdasági Tanács felállította a Nők Mezőgazdasági Munkaszolgálatát (WLA), amely nőket alkalmazott, hogy a földeken dolgozzanak, traktort vezessenek, szántsanak, öntözzenek. A munkahét akár 50 órás is lehetett, minden munkás heti 1,12 fontot kapott. Miután 1917-ben rossz volt a termés és az utánpótlást szállító hajókat a német tengeralattjárók megsemmisítették, Nagy-Britannia utolsó háromhétnyi élelmiszer-tartalékánál tartott, éhezés fenyegetett. Végül sikerült ezt megelőzni, 1918 elején pedig Londonban bevezették az élelmiszerjegy-rendszert. 1918-ra már több mint 200 000 nő dolgozott a földeken, a WLA segített távol tartani az éhínség fenyegetését.

1918 -ra az átlagos női fizetés a lőszeriparban 2 font 2 shilling volt. Ez a férfiaknak fizetett 4 font 6 shillingnek kevesebb mint a fele

151

Kulcsszereplők

Frontvonalban

200 000 NŐ ÁLLT MUNKÁBA A KORMÁNYZATBAN

Hárman a brit nők seregéből, akik a férfiakkal tartottak, hogy harcoljanak a hazájukért.

Nagy-Britannia új munkaerői jeleskedtek a gyárakban és a földeken, de munkát vállaltak a kormányzatban is. A férfihiány miatt a nőknek lehetősége nyílt olyan pályákon dolgozni, amelyeket korábban elzártak előlük. A magasabb állások kiragadták őket a megszokott, monoton munkákból, és ez segített, hogy bebizonyítsák a politikusoknak, megérdemlik a szavazati jogot és az egyenjogúságot. Lassan indultak be a dolgok, a liberális kormány csak 1915 márciusában létesített nyilvántartást a dolgozni vágyó nőkről. Azonnal 80 ezren iratkoztak fel, de nem volt elegendő üres munkahely. Így aztán sokan maguk kerestek munkát, állást szereztek mentőautó-sofőrként, buszkalauzként vagy bankhivatalnokként. A női munkaerő mozgásba lendült.

Edith Cavell

Talán az egész háború leghíresebb ápolónője, akiről úgy tartják, több mint 200 antantkatonának segített elmenekülni a németek által megszállt Belgiumból a semleges Hollandiába. Cavell mindkét fél katonáit ápolta, de a német hatóságok elfogták, és 1915 októberében kivégzőosztag elé állították.

Flora Sandes

A konok Flora Sandes nem elégedett meg azzal, hogy csak ápolónő legyen, így közlegényként bevonult a szerb hadseregbe. Amikor Ausztria–Magyarország hadat üzent, azonnal önkéntesként csatlakozott egy mentősegységhez. Szerbia megszállásakor az új emigráns kormányt Korfura is követte a Vasezred tagjaként.

FENT: A kormányzati hivatalokban nők dolgoztak, 500 000-en pedig irodai állást vállaltak KÖZÉPEN: Egy 1914-es képeslap mutatja, miként akarta a kormány rábírni a szüfrazsetteket, ír nacionalistákat és unionistákat, hogy tegyék félre politikai elveiket

Evelina Haverfield

A korábbi szüfrazsettet Sylvia Pankhurst „hűvös és büszke” nőként írta le. Eltökélt és aktív WSPU-tagként Haver field a háború kitörésekor minden energiájával azon volt, hogy segítsen a harcban. Megalapította a Női Sürgősségi Hadtestet, amely később befolyásával segített, hogy a nőkből orvos, ápolónő és motorkerékpáros futár lehessen.

A SZÜFRAZSETTEK IRÁNYT VÁLTOTTAK…

Emmeline Pankhurst és a szüfrazsettek lehetőségként tekintettek a háborúra. Visszafogták harcukat, és a kormányzat támogatására fókuszáltak, bebizonyítva, mennyire talpraesettek a nők. Aktív harcba még egyszer, a munkához való jogért való tüntetéssel bocsátkoztak, de a Nők Társadalmi és Politikai Szövetségének (WSPU) további energiáit a központi hatalmak fenyegetése elleni hazafias kiállás kötötte le. Az új irányvonal törést okozott a WSPU-n belül. Emmeline és lánya, Christabel rendületlenül a harcos tevékenység lezárása és a háború támogatása mellett érvelt, míg Christabel testvérei, Sylvia és Adela a másik oldalon álltak. Mindketten pacifisták voltak, a béke fenntartásán fáradoztak: Sylvia részt vett a Nők Békehadserege megalapításában, Adela létrehozta a szervezet ausztrál ágát. Az 1918-as választójogi törvény azt bizonyította, hogy voltaképpen mindkét stratégia sikeres volt.

152

BALRA: A háború megváltoztatta a szüfrazsisztamozgalom szemléletét, s most az egyszer Pankhurst és Fawcett majdnem egyazon úton járt

… ÉS A SZÜFRAZSISZTÁK IS A szüfrazsettekéhez hasonlóan a visszafogottabb szellemiségű szüfrazsiszták szervezetében – Női Szüfrázs Társaságok Nemzeti Uniója (NUWSS) – is törés keletkezett. 1915 februárjában vezetőjük, Millicent Fawcett felismerte, hogy a békéről beszélni hiábavaló, és úgy döntött, nem támogatja a Nők Békekongreszszusát. Ez megosztotta a közösséget, mert sok nő ragaszkodott a pacifista hozzáálláshoz. Mivel a háború tovább tombolt, Fawcett

– a szüfrazsetteket utánozva – elérte, hogy az NUWSS segített női kórházi egységeket alapítani és felállítani Franciaországban, valamint sségi Hadtest és a Női Önkéntes Tartalékosok megalakításában is. A csoport csak egyetlen akcióban nem volt hajlandó részt venni, a Fehér Toll kampányban, amely erőszakosan győzködte a férfiakat, hogy lépjenek be a fegyveres erőkhöz. Az NUWSS békésen folytatta küzdelmét. Kétségtelen, hogy a szüfrazsettek és a szüfrazsiszták háború alatti kemény munkája elengedhetetlen volt a női szavazati jog megszerzéséhez.

Nők az I. világháborúban

A PROPAGANDA MEGCÉLOZTA ÉS KIHASZNÁLTA A NŐKET Az I. világháborúban bőséggel jelentek meg háborúbarát és németellenes plakátok, de a propagandisták meglátták annak előnyeit is, ha munkájukba bevonják a nőket. Egyes plakátok közvetlenül rájuk akartak hatni, a háborús erőfeszítésben való részvételre biztatva őket, más poszterek eszközként használták a nőket, hogy több férfit ösztönözzenek a hadba vonulásra.

ÁPOLÓNŐKÉNT ÉS KATONAKÉNT IS SZOLGÁLTAK BRIT NŐK A NYUGATI FRONTON

Alábecsülték az Önkéntes Segélycsapat (VAD) és a Nő Kórház Hadtest (WHC) hatását. E csoportok tagjai sofőrként és ápolónőként szolgáltak, gondját viselték a tábori kórházakban fekvő sebesült férfiak sokaságának. Ezeket a kórházakat, mind Belgiumban, mind Franciaországban, nők alapították és vezették. Azokat a katonákat, akik hazatértek, a londoni Endell Street Military Hospitalbe küldték, ahol összesen 26 000 pácienst láttak el, és több mint 7000 nagyobb operációt végeztek. Egy nő viszont Denis Smith álnéven jelentkezett a hadseregbe. Ő, Dorothy Lawrence mindössze tíz napot töltött egy alagútépítő utászosztag kötelékében, majd az alakulat biztonsága érdekében felfedte kilétét. Kihallgatták, és fölényesen úgy minősítették, markotányosnő vagy prostituált lehet. Akár a nyugati fronton, akár távolabb, Szerbiában és Oroszországban, sok brit nő kapcsolódott be a küzdelmekbe.

Dorothy Lawrence mindenkit meggyőzött, hogy ő egy szolgálatra jelentkező közlegény

Az idő előrehaladtával a nők szerepe a hadseregben egyre nőtt, de sajnos sok szolgálati nyilvántartás megsemmisült az 1940-es német bombázás idején

FELÁLLÍTOTTAK EGY NŐI KISEGÍTŐ HADTESTET Nem mindenki rukkolt be férfi közkatonaként, mint Dorothy Lawrence. A hadsereg Női Kisegítő Hadtestje (WAAC) csak 1917-ben jött létre, de hamar hatékony háborús szervezetnek bizonyult. H. Lawson altábornagy ajánlására jóval több nő jelentkezett, mint várták; a felvetteknek minimum heti 24 shilling volt a járandósága. A hadtestet négy egységre osztották: hadtáp, műszaki, vallási és egyéb. Megjelenésük levette a

férfiak válláról a „könnyű munkák” terhét a hadseregben, harcolhattak a fronton, miközben a nők a frontvonal mögött dolgoztak. Összesen 57 000 nő szolgált a hadtestnél, de a sikerek ellenére továbbra is ellenállás mutatkozott a WAAC iránt. A brit lapok még akkor is (hamisan) azt állították, hogy a katonákkal való kapcsolatoknak köszönhetően rengeteg nő lett állapotos, amikor egy hivatalos vizsgálat kimutatta, hogy ez goromba túlzás. A WAAC-t 1921ben feloszlatták, de a II. világháborúban Kiegészítő Területi Szolgálat néven újraindították.

153

Kulcsszereplők

Számokban 700 000 hadiiparban 500 000 irodai munkahelyen 250 000 mezőgazdaságban

200 000 kormányzati hivatalokban

ITT DOLGOZTAK A NŐK AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN

100 000 5 millió nő csatlakozott a fegyveres erőkhöz a háború során

nő volt alkalmazásban 1918-ban

54 000 néző látta a Munitionetteskupadöntőt Goodison Parkban, az Everton FC otthonában

12 millió levelet küldtek a brit nők a frontvonalba

NŐI ÖNKÉNTESEK TANÍTOTTÁK A FÉRFIAKAT A LŐFEGYVER HASZNÁLATÁRA

A Nők Védelmi Segítő Alakulata két divízióból állt, a civil és a kevésbé ismert félkatonai részből. Utóbbi divízió lehetőséget nyújtott Úgy tudni, otthon és a nyugati ozott fronton összesen 38 000 nő dolg a nőknek a gyakorlatozásként és ápolónőként, mentőautó-sofőr ra, a menetelésre, a jeladás szakácsként elsajátítására és lőkiképzésre is. Ez a katonai kiképzés mozdította elő a Fehér Toll kampányt, amely segített meggyőzni a férfiakat, lépjenek be a hadseregbe. A Helyi Védelmi Önkéntesek (LDV) voltak a II. világháború Honi Gárdájának az elődei. Ez a szervezet nőket alkalmazott, hogy lőfegyverhasználatra oktassák a férfiakat. A Bolton War Hospital Supply Depot ismét más módot nyújtott, hogy a nők otthonról is hozzájárulhassanak a háborúhoz. Csak ebből az egy raktárból több mint 20 000 csomagot Az eredetileg női járőrökküldtek a fronton lévő férfiaknak, mert a nők minként ismert első női rendent megtettek, hogy megkönnyítsék férjeik életét dőrök segítettek fenntara messzi háborúban. tani a fegyelmet, és felügyelték a munkahelyi viselkedést, mialatt EuróA nők ügyük kiszélesítését pában tombolt a háború. látták a tömeges Elsősorban a gyárakban voltak jelen, de szakszervezeti belépésben olyan közterületeken is dolgoztak, mint vasútállomások, parkok, mozik, pubok. Bár a rendőrséghez tartoztak, letartóztatási joguk nem volt, és a bíróságon csak egy férfi társuk nevében mutathattak be bizonyítékot. Margaret Dahmer Dawson és Mary Sophia Allen működött közre a Női Rendőr Önkéntesek csapatának megalapításában. A Dolgozó Nők Nemzeti Uniójától vették át a szerepkört, ahol 5000 önkéntes járőr volt, s a csoport hamarosan átalakult a Női Rendőri Szolgálattá. Minden nagyvárosban szolgálatba álltak, átvették a rövid frizurát és a hadseregbeli rangrendszert is.

AZ ELSŐ RENDŐRNŐK FELVETTÉK A SZOLGÁLATOT

NAGY-BRITANNIA ELSŐ NŐK VEZETTE SZTRÁJKJA

A nők szakszervezeti csatlakozása drámaian megnőtt a háború alatt; 160 százalékkal emelkedett a női tagok száma. Leginkább a Munkásnők Nemzeti Szövetsége és a Munkás Unió (WU) fejlődött. 1918-ra a WU-nak 20 teljes munkaidős tisztviselője és több mint 80 000 női tagja volt – a teljes tagság egynegyede. Néhány hónappal a háború vége

154

előtt a londoni buszok és villamosok női dolgozói egyenlő bért követelve sztrájkot indítottak – az Egyesült Királyságban ez volt az első megmozdulás, amelyet nők kezdeményeztek, és győztek. A sztrájk átterjedt a metróra, valamint más városokra szerte az országban. Ez jelezte, milyen erőt képesek a nők felmutatni egy szervezet részeként, és teljes elszakadást jelentett a háború előtti évektől, amikor még a nők 90 százaléka nem volt szakszervezeti tag.

Mary Sophia Allen, a Női Rendőr Önkéntesek egyik kulcsfigurája rendőrnőket szemléz

Nők az I. világháborúban

AZ EGYEDÜLÁLLÓ NŐK A HÁBORÚ UTÁN ELŐNYÖS HELYZETBEN TALÁLTÁK MAGUKAT

Békeidőben a férjes asszonyoknak sokkal nehezebb volt munkát találni, mint a szingliknek

A 750 000 brit férfi elvesztése a háborúban drasztikus hatással volt a nők életére. Az újságok az úgynevezett „többletnőkről” cikkeztek, akik a nagy háborús emberveszteségek miatt sosem találnak majd férjet. A szingliségnek azonban megvoltak az előnyei is. A háború után az egyedülálló nők foglalkoztatási kilátásai sokkal jobbak voltak, mint a férjezetteké. Az a feleség, akinek a férje hazatért, nagy valószínűséggel párja egészségének rendbetételével volt elfoglalva, ami csökkentette esélyeit a munkakeresésben. Egyes szakmákban, például a tanításban, csak egyedülálló nőket alkalmazhattak. A nemi alapon történő megkülönböztetés megszüntetéséről szóló 1919-es törvény ezt eltörölte, de még az 1930-as években is tízből csak egy férjezett nő dolgozott.

Globális forradalom Nem csak a brit nőkre lehetett büszke a hazájuk a Nagy Háborúban Németország

Németország, akárcsak Nagy-Britannia, munkaerőhiánnyal szembesült, mivel a férfiakat kiküldték a nyugati vagy a keleti frontra. Az antant élelmiszerblokádja csak rontott a férj vagy apa nélkül maradt családok helyzetén. A fiatalok és a nők foglalkoztatása drasztikusan megnőtt, hogy a férfiakat elláthassák hadianyaggal. A háború után a gyerekek és tizenévesek jobban jártak, mint a nők, mert ők egyre kevésbé függtek szüleiktől, és könnyebben találtak munkát a két háború közötti időszakban. A társadalom azonban nem változott a nők megítélésében, a munkahelyeken a férfiaknál alacsonyabb rendűként kezelték őket.

USA

A háború hárommillió nő élelmiszer-, textil- és hadiipari foglalkoztatását eredményezte az USA-ban. A férfiak távollétében az amerikai nők villamoskalauzi, rádiókezelői állást vállaltak, és fenntartották, működtették a gyárakat. Az autó vagy ruházat gyártására szakosodott cégeket harckocsi-, illetve egyenruhagyárakká alakították. Emellett 11 000 nő dolgozott ápolónőként külföldön. Az I. világháború volt az első olyan összecsapás, amelyben nők is szolgálhattak. Különösen a haditengerészet birkózott meg nehezen az igényekkel, így az 1916-os haditengerészeti törvény megengedte, hogy nők is belépjenek és yeo(wo)manként, vagyis önkéntesként szolgáljanak.

A Dick, Kerr’s Ladies FC 1921-ben, röviddel azelőtt, hogy a labdarúgószövetség betiltotta volna őket

A NŐI FOCI ELVÉGEZTE A KEZDŐRÚGÁST Amint a nők nagy számban kezdtek együtt dolgozni, szárba szökkentek a szociális és sportesemények. A közös szabadidős tevékenységek közül a futball vált igazán népszerűvé. A gyári vezetők aktívan támogatták a sportot, mivel javította a munkások egészségét és közérzetét. A baráti időtöltés rövidesen versengéssé vált, és különböző csapatok alakultak. Az egyik leghíresebb a Dick, Kerr’s Ladies FC volt, amely Prestonban

játszott. Az 1917-ben létrejött klub első mérkőzése tízezres tömeget vonzott. Abban az évben a csatár Bella Reay mesterhármasával a Blyth Spartans nyerte meg a Munitionettes Kupát. A női labdarúgás csúcsa volt, amikor 1920-ban, karácsony másnapján 54 000 néző zsúfolódott össze Goodison Parkban. A női futballt sajnos 1921-ben betiltották, mivel az volt az elvárás, hogy törődjenek inkább a háztartással. Bár a háború idején népszerű volt, a női labdarúgás hivatalosan csak 50 évvel később indult újra, amikor 1971-ben véget vetettek a tilalomnak.

Oroszország tovább ment, mint más országok, a hadseregbe mozgósította a nőket. 1917-re a háború megnyerése, valamint a társadalmi és politikai viharok elhárítása érdekében a cár külön női egységeket állíttatott fel. Ezek a katonanők hazájukban médiahírességek lettek. A hírhedt Női Rohamzászlóaljat Marija Bocskareva toborozta össze, az osztrák–magyar front lövészárkaiban harcoltak a demoralizált férfiak helyett. A zászlóalj később a bolsevik erők ellen védte a Téli Palotát Szentpéterváron. Emiatt a Szovjetunióról szóló történeti munkákban ritkán említették meg.

Oroszország

155

Kulcsszereplők

A Vörös Báró

Vadász, hideg tekintetű gyilkos és az I. világháború szupersztárja – egy férfi, aki uralta a nyugati front feletti égboltot.

„Úgy nevelték, hogy az ölés számára versenysport legyen, minden szabad óráját szülei kiterjedt sziléziai birtokán, a hegyekben és az erdőkben töltötte vadak cserkészésével” 156

A Vörös Báró Röviddel azután, hogy a német légtérbe érkeztek, a RAF-őrjáratot megtámadták a Vörös Báró „Repülő Cirkuszának” fényesre festett gépei. May kezdetben engedelmeskedett a parancsnak, szófogadóan körözött a csata fölött egészen addig, amíg megpillantott egy magányos német háromfedelűt, amely szemlátomást szintén kerülte a harcot. Könnyű célpontnak ígérkezett, és a dicsőségszerzés esélye ellenállhatatlan volt. Amint botkormányát előretolta és a célpont felé ereszkedett, May nem tudta, hogy Wolfram von Richthofent készül megtámadni, aki kora legveszélyesebb pilótájának, Manfred von Richthofennek az unokatestvére volt, és Manfred hamarosan fel is tűnt mögötte. Manfred von Richthofent háborúra nevelték. Arisztokrata katonacsaládba született 1892. május 2-án, a kelet-németországi Kleinburgban, és kiskorától tanították vadászni. Már tizenéves kora végén tehetséges, kiváló lövész és gyakorlott vadász volt. Úgy nevelték, hogy az ölés számára versenysport legyen, Manfred minden szabad

óráját szülei kiterjedt sziléziai birtokán, a hegyekben és az erdőkben töltötte vadak cserkészésével. Egész életében mániája maradt a vadászat. Tizenegy éves korában apja a wahlstatti kadétiskolába küldte. Itt megkezdődött szabályos katonai kiképzése, amely keskeny tudásösvényt vágott a felnőtté válás irányába. Vég nélküli gyakorlatozással, elméleti tanítással és testi fenyítéssel sulykolták bele a császár harcos alattvalójától megkívánt önfeláldozást. Nyolc évvel később, mire Richthofen végzett a lichterfeldei Királyi Katonai Akadémián, a kölyök vadászból német militarizmussal átitatott, bokacsattogtató lovastiszt lett. Harci készsége, önfegyelme, erős kötelességtudata és maximális önbizalma együttesen egy háborúra tökéletesen programozott egyeddé tette. Amikor 1914-ben kitört a háború, a 22 éves ifjú rájött, hogy szerepköre csaknem felesleges. A géppuska megjelenése idejétmúlttá tette a lovasságot, így a dicsőségre áhítozó fiatal katona más harci módszerek után nézett. Hamarosan talált is

918. április 1-je vasárnapra esett. Délelőtt 11 óra körül Wilfrid May, az újonnan alapított RAF hadnagya a Somme menti megtépázott harcterek fölött találta magát. Távol került otthonától. A 22 éves, vidéki kanadai fiú ilyenkor általában a régimódi istentiszteletről szokott épp távozni, de most Észak-Franciaország kék égboltját fürkészte levadászható ellenséget keresve. Ez még csak a második harci őrjárata volt. Az előző napi első arról győzte meg parancsnokát, Roy Brown századost, aki már a középiskola óta ismerte Mayt, hogy a tapasztalatlan pilóta nem sokáig tud kitartani. Szigorúan megparancsolta Maynek, hogy ha a járőr harcba keveredik aznap, maradjon ki belőle. Brown 25 éves korára a légi harc veszélyeit megtapasztalt veterán volt. Jól ismerte May édesanyját is, és nem szerette volna, hogy részvétlevelet kelljen küldenie neki.

157

Kulcsszereplők egyet a frissen ásott lövészárkok fölött berregő új repülő masinák révén. 1914-ben a repülőgépek még csak egy évtizede léteztek. A katonai parancsnokok mindkét oldalon komolyan kétségbe vonták, hogy bármi gyakorlati hasznuk lehet, de ahogy a lövészárok-hadviselés a konfliktust holtpontra juttatta, egyértelművé vált, hogy használhatók az ellenséges arcvonal kikémlelésére a magasból, bár a felderítés hagyományosan a lovasság dolga volt. Richthofen 1915 májusában áthelyeztette magát a keleti fronti Német Repülő Szolgálathoz. Ekkoriban a légi hadviselés gyorsan változott. Néhány hónap alatt a roskatag szerkezetekben ülő, egymást téglákkal és pisztollyal támadó férfiak helyett megjelentek a célszerűen megépített repülő géppuskaállások. A németek jártak elöl, és 1915 júliusára Fokker Eindecker monoplánjaikkal már uralták az égboltot. A világ első légiflottája hatékonyan volt felszerelve, egy szinkronizálóberendezés lehetővé tette, hogy a pilóta a légcsavarkörön keresztül tüzeljen, anélkül, hogy ellőné saját propellerét. A pilóták versenyeztek egymással, ki szerzi a legtöbb győzelmet, s aki öt vagy több trófeát gyűjtött, megkapta a pazar új Überkanone, vagyis ászpilóta elnevezést is. Ezek az ászok, ahogy a szövetséges oldalon hívták őket, a Német Császárság kirakatemberei voltak. Történeteik országszerte megjelentek az újságokban, arcuk pedig a cigarettapaklikban elhelyezett kártyákon. A lányok hozzájuk akartak férjhez menni, a fiúk olyanok akartak lenni, mint ők. A leghíresebb közülük Oswald Boelcke volt, aki véletlenül találkozott egy vonaton a rajongó Richthofennel, és meggyőzte, hogy a repülés lesz a jövője. Richthofen kérelmezte, hogy képezzék át pilótává. Nem volt természet adta tehetség, sokat küszködött a repülősiskolában. Bár első önálló útján összetörte a gépét, 1915 karácsonyára végül megszerezte a pilótajelvényt. Ahelyett, hogy egy vadászrepülő egységhez vezényelték volna, bom-

A Vörös Báró százada, a Jagdstaffel 11. Manfred a kétfedelű Albatros gépében ül, fivére, Lothar pedig a földön

Lovassági felderítés Richthofen háborúja nem a levegőben, hanem lóháton kezdődött. Katonai kiképzése befejeztével Richthofent az 1. ulánusezredhez (felderítésre specializálódott lándzsások) vezényelték. A lendületes ifjú báróhoz ez kitűnően illett. A lovasság évszázadokon át magas státuszt élvezett az európai hadseregekben, és ő majdnem olyan lelkes lovas volt, mint vadász. Az I. világháború kitörésekor Richthofen a kelet-németországi Ostrowóban állomásozott, és még csak néhány napja tartott a háború, amikor felderítő járőrt vezetett az ellenséges területre. Több napot töltött az orosz vonalak mögött, majd miután épphogy elkerült egy összecsapást a lovas kozákokkal, visszavonult. Visszatérésekor kiderült, hogy a helyőrség parancsnokát tévesen informálták a sorsáról, így Richthofen kénytelen volt hazatáviratozni, hogy tudassa a szüleivel, nem halt meg. Másnap a nyugati frontra vezényelték. Augusztus 21-én, miközben csapata megtámadott egy francia állást a belgiumi Virton mellett, géppuskatűz kaszabolta le őket. Ez az incidens bebizonyította számára, amit Richthofen már egy ideje gyanított, hogy a lovasság korszerűtlenné vált a modern harctéren. Hamarosan ellátmányozási feladatokat kapott, messze a frontvonaltól. Ezt a szerepkört pár hónapig bírta, majd írt egy levelet a parancsnokának, kérve áthelyezését a Repülő Szolgálathoz. „Tisztelt Kegyelmes Uram! – kezdte levelét – Nem azért jöttem a háborúba, hogy sajtot és tojást gyűjtsek be…” Szinte azonnal áthelyezték.

158

Az I. világháború szögesdrótjai és géppuskái véget vetettek a lovasság 2000 éves dominanciájának az európai csatatereken

A Vörös Báró

A Jasta és a Repülő Cirkusz felemelkedése A repülőgép fegyverré fejlődésével szükség lett új, innovatív taktikára is.

Az I. világháború kitörésekor Németország légiereje szinte alig létezett. Idővel azonban a földi és a légi technikai fejlődés segített szervezetének és szerepének kialakításában. Németország kétfrontos háborút vívott, amely különösen nyugaton a konfliktus nagy részében védekező jellegű hadviselés volt. Ezért légi fölény tekintetében a hangsúlyt a vadászgépek fejlesztésére helyezték, amelyek faladata az volt, hogy a saját vonalak mögött maradva megvédjék a német légteret az ellenséges bombázó- és felderítőgépek behatolásától. A megszülető Német Repülő Szolgálat számára ez a hadviselés két területén is tág teret nyitott. Először is, gépeik kisebb távolságokra repültek, így tovább tudtak a levegőben maradni. Másodszor, feladatuk a légtér védelme volt (mint a RAF-é 1940-ben), nem kellett földi célpontokat támadniuk, így gépeik inkább könnyűek és gyorsak voltak. A feladatot 1915-re egyértelműen meghatározták, és megjelentek a különféle német repülőgépek, amelyek ezt képesek voltak végrehajtani – először a Fokker Eindecker, majd a kétfedelű Albatros változatok, végül a sérülékeny Fokker Dr.1. Kialakultak az arra vonatkozó elképzelések is, hogyan lehet ezeket az új fegyvereket a legjobban felhasználni.

„Az I. világháború legrettegettebb légiegysége lett belőle” 1916 nyarára Németország első számú ászpilótája, Oswald Boelcke megszervezte a vadászrepülő-század prototípusát. A Jagdstaffel 2 – vagy Jasta 2 – vegyes pilótagárdával és egy csomó különböző géppel kezdte meg életét. Boelcke irányítása alatt – és később Albatros gépekkel felszerelve – a Jasta 2 a siker prototípusa is lett. A század jellemzően 12–16 pilótával, kötelékben repült. 1917 áprilisára 37 maradéktalanul bevethető Jasta volt a nyugati fronton, így a németek, bár csak átmenetileg, de teljes ellenőrzés alatt tartották a légterüket. Ez a kezdeti siker vezetett a négy századból álló alakulat, a Jagdgeschwader 1 megszületéséhez, amelyet 1917 nyarán hoztak létre. Beceneve a Repülő Cirkusz volt, az I. világháború legrettegettebb légiegysége lett belőle, és megalapozta a későbbi fenyegető erőszakot. A Nagy Háborúban Richthofen volt az ezred első parancsnoka, Hermann Göring (a következő háborúban a náci Luftwaffe vezetője) pedig az utolsó.

Az első ászok Max Immelmann

A Repülő Cirkusz volt a világ első vadászrepülőezrede. Sok általuk beve zetett taktikát és technikát még ma is használnak

Nem Richthofen volt Németország első ászpilótája, de nem is ő az utolsó.

A háború első német ászpilótája a dél-afrikai születésű Immelmann volt. Megkapta a Pour Le Mérite-et, az akkori Németország legmagasabb kitüntetését. Tizenhét légi győzelme volt, mielőtt 1916 júniusában megölték. Főként az Immelmann-fordulóról ismert, ez olyan fél orsós forduló, amelyet ma is alkalmaznak.

Oswald Boelcke

A Pour Le Mérite birtokosa, 40 győzelmet aratott, mielőtt 1916 októberében életét vesztette egy légi ütközésben. Olyan taktikákat és technikákat hagyott örökül, amelyeket a mai vadászpilótáknak is tanítanak. Boelcke halála különösen mélyen érintette Richthofent, aki bálványozta őt.

Hermann Göring

Hitler leendő jobbkeze Richthofen halála után lett a Repülő Cirkusz parancsnoka. Huszonkét légi győzelemmel és egy Pour Le Mérite érdemrenddel zárta a háborút. Az alakulat élén állva támogatta Richthofen unokafivérét, Wolframot. A páros a háború után is szorosan együttműködött.

159

Kulcsszereplők

A légi harc taktikája

Richthofen az égbolt nagy vadásza volt, de két kulcsfontosságú elvet betartott, hogy legyőzhesse ellenfeleit.

MANŐVEREZÉS

Max Immelmann Németország első nagy, úttörő vadászpilótája volt. Amellett, hogy ő lett az ország első ászpilótája, az őt követő pilótákra, mint Richthofen, örökül hagyta a híres Immelmann-fordulót. Ez a manőver az első támadás után ügyesen újrapozicionálta a

vadászgépet. Nagy sebességű lefelé ereszkedés után a német pilóták függőleges repülésbe húzták gépüket, majd félfordulat közben orsót leírva ismét ereszkedni kezdtek. A hurok legmagasabb pontján megperdítették a gépet, így megfelelően irányba állt a következő támadáshoz.

KÖTELÉKREPÜLÉS

Még két Richthofen

A közvélemény képzeletében a Vörös Báró akrobatikus pilóta és féktelen fenegyerek, ám a valóságban nem volt egyik sem. Mérsékelt képességű lévén, kerülte a kockázatot, és utolsó bevetése kivételével mindig rendkívül higgadt maradt a harcban. Legtöbb esetben a mentora, Oswald Boelcke által kitalált egyszerű stratégiát alkalmazta. A nyílhegyet formázó kötelék csúcsán repülve Richthofen a nap irányából, fentről támadott. Így megvolt a magassági, sebességi és vizuális előnye az ellenséggel szemben, százada pedig körülvette, védve gépe szárnyait és hátulját.

Manfred volt ugyan a legünnepeltebb Richthofen, de rokonai szintén híres vagy hírhedt történelmi szereplővé váltak.

Lothar von Richthofen

Wolfram Feriherr von Richthofen

Híresebb unokafivéréhez, Manfred von Richthofenhez hasonlóan Wolfram is a lovasságnál kezdte a háborút. Részt vett bevetésekben a nyugati és a keleti fronton is, bátorságáért Vaskeresztet is kapott, ám 1915-re gyakorlatilag feleslegesnek érezte magát. 1917-ben követte Mafredet és Lothart a Légi Szolgálathoz, és 1918-ra kiképzett vadászpilóta lett. A Vörös Báró Repülő Cirkuszához osztották be, szerencsére nem ölték meg első harci őrjárata során, amelyben unokatestvére meghalt. Túlélte a Fent: Wolfram sok háborút, és nyolc igazolt győzelemmel megúj technikát veze szerezte az ászpilóta státuszt. tett be, amikor a Condor légiónál A háború után kilépett a szolgálatból, szolgált és repülőgépmérnöki doktorátust szerzett, 1929-ben végzett. Doktori disszertációja egy szupertitkos tanulmány volt a teljesen fémből készült repülőgépek gyártástechnikájáról. Wolfram Hitler nagy csodálója volt, s amikor a nácik 1933-ban hatalomra kerültek, a Luftwaffe számára beindított repülőgépgyártás vezetője lett. A spanyol polgárháború idején a Condor légió parancsnoka volt – ő irányította Guernica hírhedt bombázását –, és a Luftwaffe tábornagya lett. A II. világháborúban végig a legmagasabb szinteken szolgált, amerikai csapatok ejtették foglyul 1945-ben, röviddel ezután természetes halált halt.

160

Fent: Miután Lothart lelőtte egy párharcban, Albert Ball angol ászpi lóta lezuhant. Propagan daokokból Lotharnak megítélték a győzelmet

A történelem mindig úgy emlékszik majd Lothar von Richhofenre, mint a Vörös Báró kisöccsére, de sok tekintetben inkább arra a vakmerő fenegyerekre hasonlított, akit a bátyja legendája jelenített meg. Noha Manfredéhez hasonló neveltetésben részesült, mégis erősen különbözött tőle. Nemcsak több mint 183 cm-es magasságával tornyosult jóval alacsonyabb bátyja fölé, de harsányabb személyiség is volt. Manfredet gyakran szenvtelen, humortalan, zárkózott embernek írták le, és – különösen a háború előrehaladtával – olyan férfinak, aki cölibátusban, szinte szerzetesi létben élt. Lothar ellenben mulatós, joviális ember volt, aki a levegőben is sokkal lobbanékonyabbnak bizonyult. Bár Manfred több légi győzelmet aratott, Lothar, akinek főként a hosszú lábadozások miatt számottevően kevesebb volt a bevetési ideje, gyorsabban húzta be őket. A háború végére 40 győzelmet szerzett, pedig mindössze körülbelül nyolc hónapig volt aktív vadászpilóta. Gépét négyszer lőttek le, több időt töltött a kórházban, mint a levegőben. A háborút túlélte, de 1922-ben, 27 éves korában meghalt egy repülőbalesetben.

„A háború végére 40 győzelmet szerzett, pedig mindössze körülbelül nyolc hónapig volt aktív vadászpilóta”

A Vörös Báró bázógéppel (még egy új fejlesztés) repült, amíg Boelcke ismét közbe nem lépett. 1916 augusztusában Boelcke átfésülte a keleti front német légibázisait, pilótákat keresett a frissen felállított vadászrepülő-századába, a Jagdstaffelbe. Boelcke csak a legjobbakat válogatta be, és amikor visszatért Franciaországba, a 23 éves Manfred von Richthofen vele utazott. Szilézia erdőségeinek ifjú vadászaként Richthofen gyűjtötte az elejtett vadak trófeáit. Gyerekkori hálószobájában az általa lelőtt állatok élettelen, kitömött feje meredt rá minden falról, miközben játszott vagy aludt. Ezt a hátborzongató szokást magával vitte felnőttéletébe is, abba az életbe, amelybe mostantól az embervadászat is beletartozott. 1916 szeptemberében volt első küldetésén Boelckével, ekkor szerezte első igazolt győzelmét. Lelőtt egy brit gépet, majd leszállt a roncs mellett, és vadászkésével kivágta a sorozatszámot a géptörzs borításából. Szállására visszatérve trófeaként ezüstkupát rendelt egy ékszerésztől. Ezt a rituálét követte az egész háború során: minden gép után

egy kupa, és amikor csak lehetett, halott áldozatának gépéből kivágott vászoncsík. Utóbbiak szállása falát díszítették – szörnyű emlékeztetőül azokra, akiket megölt. Richthofen nem volt valami nagyszerű pilóta, ám vérbeli ragadozó volt, és a gépe, amellyel ölt, egy darabig technikailag az égbolton szálló összes többit felülmúlta. 1916 vége felé a Fokker Eindeckereket Albatros kétfedelűre cserélték. Ennek 170 lóerős motorja lehetővé tette, hogy ne csak egy, hanem két szinkronizált géppuskát hordozzon, és szilárd törzse egyedülálló aerodinamikai előnyt nyújtott a légi párbajokban. Richthofen másik nagy előnye Boelcke esze volt. A vadászrepülő-taktika atyjaként Boelcke lefektetett egy sor alapelvet a légi párharcok túlélésére, ez a Dicta Boelcke néven ismert lista, amelyben olyan gyöngyszemek találhatók, mint „felülről támadj”, vagy „használd ki a felhők takarását és a nap vakító fényét”. Arra is figyelmeztette a pilótákat, hogy az „esztelen hősködés” az életükbe kerülhet. Volt azonban olyasmi, amire Boelcke nem alkothatott szabályt: a légi balesetek. 1916

október 28-án egy Észak-Franciaország fölötti, brit pilótákkal vívott kaotikus légi közelharcban egy másik géppel ütközött, és meghalt. Egy hónappal Boelcke temetése után Richthofen elkönyvelhette tizenegyedik győzelmét, amely megváltoztatta az életét: 1916 novemberében lőtte le a britek első számú ászpilótáját, a Viktória-keresztes Lanoe Hawker őrnagyot, és ez szupersztárrá emelte. Boelcke halála után a német propagandagépezetnek új hős kellett a háborúba belefáradt tömegek elkápráztatására, és a fiatal porosz arisztokrata kapta meg ezt a szerepet. Richthofen 1917 januárjában érte el tizenhatodik igazolt légi győzelmét, ezzel Németország legnagyobb „pontszerzője” lett. Kitüntették az áhított Pour Le Mérite-tel (Boelcke pont egy évvel azelőtt kapta meg), és parancsnok lett saját repülőszázada, a Jagdstaffel 11 élén. Nem egész hat hónapja volt vadászpilóta. A sikertől mámorosan is úgy akarta vezetni századát, ahogy Boelcke tette, egyetlen lényeges különbséggel. „Egy szép napon – írta – az az ötletem támadt, hogy a tragacsomat ragyogó vörösre festetem. Az eredmény, hogy

Richthofen élénk színű repülőgépe szembeötlő volt az égbolton

161

Kulcsszereplők

„Amint a köd feloszlott, úgy délelőtt 10.30 körül, a Vörös Báró az égboltra vezette Repülő Cirkuszát. Félórán belül a pilóták az életükért harcoltak egy csapat Sopwith Camel géppel a Somme völgye fölött”

162

A Vörös Báró

Röviddel azután, hogy 1918. április 21-én lelőtték, ausztrál katonák pózolnak Richthofen háromfedelűjének roncsaival

163

Kulcsszereplők igazán mindenki kénytelen volt észrevenni az én piros madaramat.” Ez pimasz húzás volt, és emberei joggal aggódtak, hogy feltűnő gépe Richthofent tiszta célponttá teszi. Javasolták, hogy fessék az század minden Albatrosát pirosra, de Richthofen tiltakozott. Egyénivé tehetik a gépük külsejét – mondta nekik –, de a vér színére festve kizárólag az övé repülhet az égen. 1917 áprilisára benépesítették az égboltot Németország új Albatros kétfedelűi, és a brit Királyi Repülőhadtest (RFC) nagyobb veszteségeket szenvedett ekkor, mint bármely más hónapban a háború alatt. A „véres áprilisként” ismert négy kegyetlen héten a hadtest 275 gépet, teljes állományának harmadát veszítette el. Egyedül Richthofen 21-et lőtt le, személyes trófeáinak száma 52 lett, 12-vel megelőzte Boelckét. A Vörös Bárót, ahogy hamarosan a nemzetközi sajtó nevezte, szabadságra küldték. Huszonötödik születésnapján a császárral ebédelt, a fennmaradó napokban az emlékiratait diktálta. Az ebből készült A vörös harci pilóta című könyvét a hatóságok oly mértékben cenzúrázták, hogy később Richthofen elhatárolódott tőle. A rajongó közvélemény azonban falta a propaganda minden egyes szavát, így azonnal bestseller lett. 1917 júniusában Richthofen a Jagdgeschwader 1, egy négy századból álló vadászrepülő-ezred parancsnokaként tért vissza a frontra. Ez az új, igen mobilis erő saját vonatot kapott, amellyel a front különböző szakaszaira szállították. Mivel vasúton utaztak, mint akkoriban a cirkuszok, a sajtó elnevezte őket Repülő Cirkusznak, Richthofent és embereit pedig úgy írták le, mint gáláns légilovagokat, akik az ellenséggel lovagi tornán ütköznek meg a levegőben. Ez persze romantikus ostobaság volt. A valóságban az új légi háború a föld fölött öt kilométerrel, kísérleti eszközökkel vívott élet-halál harc volt. Nem a lovagiasság biztosította a túlélést, hanem a lopakodás. Az győzött, aki settenkedve közelítette meg ellenfelét, és golyót tudott ereszteni a hátába.

Arthur Brown százados egy Sopwith Camellel üldözte őt, és a Vörös Bárót utolérte a végzete

Hentesmunka volt, és rövidesen Richthofen is megfizette az árát. Mialatt szabadságon volt, megrázó hírt kapott: szintén pilóta öccse, Lothar súlyosan megsebesült. Négy hónappal később Richthofenen volt a sor, hogy megtapasztalja ezt a fajta rettegést. 1917 júliusában egy szokásos párharcban fejsérülést szenvedett. Ideiglenesen elvesztette látását, de biztonságosan le tudott szállni, sérülései miatt azonban pszichés problémái támadtak. A német hadvezetés már rég rájött, hogy egy életben lévő Vörös Báró hathatós propagandaeszköz. Ragaszkodtak hozzá, hogy ne repüljön, de Richthofen neveltetése nem engedte, hogy biztonságban ücsörögjön háború idején. Nem mintha nagy kedve lett volna a bevetéshez. „Ramaty hangulatban vagyok minden légi csata után – írta a naplójába. – Amint újra földet érek a repülőtéren, rögtön a szobámba megyek. Nem akarok hallani vagy látni senkit és semmit. Azt hiszem, ez

a háború nem olyan, mint azt otthon az emberek képzelik… Nagyon nyomasztó.” Vélhetően attól szenvedett, amit ma úgy mondanak, hogy „gránátsokkot kapott”, és meg kellett birkóznia a légi erőviszonyok változásával is. A britek és a franciák egy ideje olyan új repülőgépek fejlesztésén dolgoztak, amelyek felveszik a versenyt az Albatrosszal, és a kétfedelű Sopwith Camelben megtalálták a megfelelőt. Németország válasza a háromfedelű Fokker Dr.1 volt. Gyorsabb és mozgékonyabb volt, mint az Albatros, ám végzetes tervezési hibái voltak. A nem megfelelő kilátás, a kezelési nehézségek és a többlet-légellenállás miatt jó eséllyel meg lehetett halni benne. 1917 végére egyedül Richthofen volt életben a Boelcke által előző nyáron felállított repülőszázadból. Barátai meghaltak, sebesülése miatt naponta fejfájás gyötörte, és Richthofen az általa ismert egyetlen módon reagált. Még inkább magába zár-

A báró riválisai

Sok szövetséges pilóta vadászott Richthofenre az égbolton, remélve, hogy véget vet rettegett uralmának.

164

Lanoe Hawker őrnagy brit, Viktória-kereszt

Albert Ball százados brit, Viktória-kereszt

Roy Brown százados kanadai, Szolgálati Érdemkereszt

Hawker volt az első brit, aki elérte az „ász” státuszt. Hét igazolt győzelme volt, amikor 1916. november 23-án összecsapott Richthofennel. A hosszas párharcban, amelyben Richthofen 900 töltényt lőtt ki, Hawker kifogyott az üzemanyagból, így hazafelé kanyarodott. Richthofen követte, és miután kalapáccsal volt kénytelen megjavítani elakadt fegyvereit, megeresztett egy utolsó lövést Hawkerre, amellyel lyukat ütött a fejébe.

Ball volt a britek első számú ászpilótája 44 igazolt és 25 nem igazolt győzelmével. Sokszor vadászott magányos farkasként az égbolton, és gyakran egyszerre több ellenséget is leszedett. 1917. május 7-én csapata összetűzött a Repülő Cirkusz néhány gépével. A Vörös Báró nem volt ott aznap, de fivére, Lothar igen. Ball lelőtte az ifjabbik Richthofen gépét, majd röviddel utána megölték. A Vörös Báró azt mondta róla, „messze a legjobb angol pilóta”.

Általában neki tulajdonítják a Vörös Báró lelövését, bár valószínűbb, hogy a német ásszal földről leadott lövés végzett. Tapasztalt parancsnok, tíz igazolt győzelemmel – az utolsót Richthofen felett aratta. Legalább ennyire lenyűgöző, hogy a több mint egy év alatt, amíg embereit légi harcba vezette, egyetlen pilótát sem veszített. 1918 júliusában súlyosan megsebesült egy összecsapásban, de túlélte a háborút.

A Vörös Báró

A háború számokban A

Vörös Báró 80 



AZ ÁLTALA LELŐTT GÉPEK SZÁMA KÉTFEDELŰ GÉPPEL ÁLTALA LELŐTT REPÜLŐK SZÁMA

AZ ÁLTALA MEGÖLT PILÓTÁK SZÁMA

AZON ALKALMAK SZÁMA, AMIKOR EGY NAPON TÖBB EMBERT ÖLT MEG AZ EGYETLEN NAPON ELÉRT LEGTÖBB GYŐZELEM 

menekülni kb. 3600 méter magasból, amíg elfogyott alólam az ég… Richthofen végig tüzelt rám.” May üldözése közben Richthofen megszegte a Dicta Boelcke minden szabályát. Elhagyta saját arcvonalát, alacsonyan repült, be az ausztrálok fennhatósága alatt álló szektorba, és a földről megsemmisítő tűz alá vették. Ami a legrosszabb, most a nagy vadászra vadásztak. Látva a kialakult helyzetet, Brown százados, May parancsnoka embere megmentésére sietett. Hátulról megközelítette Richthofent, és tüzet nyitott rá, éppen amikor a lövészárokból rázúdított lövedékek is felszaggatták a Vörös Báró gépét. Pár perccel később Richthofen halott volt, megperdülve csapódott a földbe. Ausztrál gyalogosok rohantak oda megvizsgálni a géproncsot. Egy alacsony, fiatal pilótát találtak benne, még mindig a botkormányba kapaszkodva, akit a szívét érő egyetlen golyó ölt meg. Senki sem tudja biztosan, ki ölte meg Manfred von Richthofent. Az viszont biztos, hogy halála halhatatlanná tette. A lövészárkokban folyó öldöklés értelmetlensége megtestesített mindent, ami az emberiségben rossz, ellenben az ő magával ragadó története az égbolton valami jobbat képviselt. Valószínűleg egyedülálló, hogy haláláról mindkét oldalon megemlékeztek. Németországban a nemzet gyászolt, a britek pedig teljes katonai tiszteletadással temették el, sírjára koszorút helyeztek ezzel a felirattal: „Vitéz és méltó ellenfelünk.” Lehet, hogy Richthofen, az ember halott, de legendája tovább él a történelemben.

AZ ÁLTALA LELŐTT PILÓTÁK SZÁMA



kózott és még keményebben hajtott. 1918. április 20-ra megszerezte 80. skalpját. Ez volt az utolsó. Másnap vasárnap volt. A köd nem akart eloszlani, és amíg a felszállásra várt, Richthofen szóba elegyedett a legfrissebb újonccal, ez 22 éves unokaöccse, Wolfram von Richthofen volt, aki még sosem vett rész bevetésen. Ha légi csatára kerül ma sor az ellenséggel, maradjon ki belőle, mondta neki. Mindenképpen figyeljen, tanuljon, de legfőképpen maradjon életben. Amint a köd feloszlott, úgy délelőtt 10.30 körül, a Vörös Báró az égboltra vezette Repülő Cirkuszát. Félórán belül a pilóták az életükért harcoltak egy csapat Sopwith Camel géppel a Somme völgye fölött. Wolfram biztonságos távolságból figyelte a csatát, nem is sejtve, hogy van még egy kezdő pilóta a levegőben, aki az övéhez hasonló parancsot kapott. Parancsot, amelyet az illető meg fog szegni. Richthofen látta, hogy May Sopwith gépe nekiront Wolfram magányos háromfedelűjének, odafordult gépével, célba vette a repülőt és az embert, aki meg akarta ölni az unokaöccsét. Amikor May géppuskája felmondta a szolgálatot zuhanórepülés közben, a fiatal kanadai bátorsága elpárolgott, így megfordult és menekült, a felháborodott Richthofen pedig dühödten üldözőbe vette. „Az első, amit érzékeltem, hogy hátulról tüzelnek rám – emlékezett vissza May később. – Azt láttam, hogy egy piros háromfedelű, de ha rájöttem volna, hogy Richthofen az, elhúztam volna a csíkot onnan. Próbáltam kitérni és dugóhúzóban



A britek teljes katonai tiszteletadással temették el Richthofent. 1925-ben maradványait kihantolták és Berlinben temették el újra

24 

AZ ÖNÁLLÓ GYAKORLÓREPÜLÉSI ÓRÁK SZÁMA – ÜTKÖZÉSSEL VÉGZŐDÖTT!

165

171

Egy korszak vége Az I. világháború következményei és öröksége.

170 Miután a fegyverek elnémultak… Hogyan lett az utóhatás is ugyanolyan sokkoló, mint maga a Nagy Háború?

166

172

174 167

SECTION

168

DÖNTŐ MOMENTUM A VERSAILLES-I BÉKESZERZŐDÉS ALÁÍRÁSA

A versailles-i palota Tükörterme megfelelő helyszínt adott egy „minden háborúnak véget vető háború” utáni békeszerződés aláírására, mivel alkalmas volt sok száz előkelőség befogadására. A fotón szereplők közül kevesen lehettek tisztában azzal, hogy a szerződés egy jóval súlyosabb pusztításhoz vezet, mindössze két évtized múlva.

1919. június 28.

169

Egy korszak vége

Miután a fegyverek elnémultak…

Az I. világháború hossza, intenzitása és kegyetlensége megrendítette a világot. Hasonlóképp sokkoló volt a háború utóhatásainak mértéke.

harc hivatalosan megszűnt ugyan 1918. november 11-én délelőtt 11 órakor, ám a háborúk visszhangja még évekig szokott tartani, és az I. világháború sem volt kivétel. A konfliktusnak ténylegesen vége szakadt, de sok évbe telt beletörődni abba, ami történt. A háború alaposan megváltoztatta a világot, és sok esetben a változások mértékének és mélységének teljes feltárása évtizedekig tartott. Monarchiák és birodalmak kaptak halálos sebet, a propaganda kivirágzott, és extrém politikai hitvallások születtek a zűrzavar közepette. Elhintették a nagy gazdasági világválság és jövőbeli konfliktusok – ezen belül a II. világháború – magvait is. Mind közül a legsokkolóbb, hogy becslések szerint 14 millió ember halt meg, köztük 5 millió nem harcoló személy. További milliók szenvedtek el rokkantságot okozó sérülést. Részben a háborút okolták az 1918–19es halálos spanyolnáthajárvány elterjedéséért is, amely mintegy 50 millió embert pusztított el. Influenzától szokatlanul – amely normális esetben a fiatalokat és az időseket támadja meg – a spanyolnátha ugyanazt a generációt célozta meg, mint maga a háború: a 20 és 40 év közöttieket. Aligha meglepő, hogy sok európai úgy tekintett a háború utáni világra, mint amelyet „túlélőkből hoztak létre egy hullahegy tetején”. A háború kihatásairól szóló viták valószínűleg sosem fejeződnek be. Egyesek, különösen Stéphane Audoin-Rouzeau és Annette Becker történészek számára ez volt minden elkövetkező 20. századi katasztrófa alapköve.

170

A szerződések A fegyverszünetet követő azonnali feladat azoknak a szerződésrendszereknek a megalkotása volt, amelyek remélhetőleg hosszan tartó békét hoznak a világnak. Az 1919-ben kezdődött párizsi békekonferencia ennek látott neki. Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke „14 pontjában” lefektette az irányelveket, amelyek között szerepelt a „nemzetek általános szövetségének” felállítása és Lengyelország mint független állam létrehozása. A további célok között megtalálható a gazdasági korlátozások megszüntetése, a fegyveres erők hatalmas mértékű csökkentése és a „nyílt, nyíltan letárgyalt békeszerződések”. Vízióját felvázoló beszédében Wilson úgy érvelt (ma már úgy tűnik, naivan), hogy „a hódítás és leigázás napja leáldozott”. A párizsi békekonferenciáról kikerülő békeszerződések azonban büntetőbbek voltak, mint Wilson elképzelte. A versailles-i békeszerződés értelmében Németország elveszítette területének körülbelül 10 százalékát (beleértve a „lengyel korridort”, amely elszakította Kelet-Poroszországot Németország többi részétől, valamint Danzigot). Németországot haderejének nagyarányú csökkentésére kényszerítette, és megnyomorító jóvátételt kellett fizetnie a „háborús bűnösségi záradék” részeként, amelynek súlyos utóhatásai lettek. A saint-germaini és a trianoni (Ausztriával és Magyarországgal kötött) békeszerződések megtiltották, hogy az új Osztrák Köztársaság egyesüljön Németországgal, míg a Szudéta-vidék német népes-

Tiltakozó menet Berlinben 1931-ben, a német gazdaság küzdelme idején

Miután a fegyverek elnémultak…

„Sok európai úgy tekintett a háború utáni világra, mint amelyet túlélőkből alakítottak ki egy hullahegy tetején” 171

Egy korszak vége

Bár mai mérce szerint a tábori kórházak kezdetlegesek voltak, mint ez a francia ispotály 1917-ből, mégis nagy előrelépést jelentettek az egészségügyi ellátásban

ségét csehszlovák uralom alatt hagyta. A neuilly-i és a sèvres-i szerződés (a sèvres-i szerződést végül 1923-ban lecserélték a lausanne-i békeszerződésre) Bulgáriával és az Oszmán Birodalommal foglalkozott, és itt figyelembe kellett venni a jelentős brit területszerzést a Közel-Keleten, nevezetesen Mezopotámia (Irak) és Palesztina meghódítását. A szerződések egyes kikötései által kirobbantott határviták évekig folyó küzdelmet idéztek elő. Sok tekintetben igaz, hogy amiről azt feltételezték, egy minden háborúnak véget vető háború volt, olyan békével fejeződött be, amely minden békének véget vetett.

A nagy gazdasági világválság Könnyű meglátni az 1930-as évek gazdasági válságának gyökereit a háborút befejező békeszerződések özönében. A német jóvátétel olyan nagymérvű volt, hogy valahai teljesítésére nem volt reális esély, különösen nem egy olyan állam részéről, amelyik már csődbe jutott. Sok megfigyelő, köztük az elismert közgazdász, John Maynard Keynes látta Németország ilyen szintű megalázásának veszélyességét. A német nép haragudott azért az árért, melyet egy olyan háborúért fizetett, amelyben idegen hadsereg nem lépett a földjére.

172

„Úgy tűnt, az élvhajhászás, a fogyasztói költekezés és a tömegkultúra orgiáján el lehet felejteni a háborút” A súlyos jóvátétel mellett kényszerítették őket, hogy minden, a háború során szerzett területet – köztük nagy oroszországi térségeket – feladjanak. Németországban az 1920-as évek elején az infláció irányíthatatlanul egyre duzzadt, együtt a munkanélküliség spirális növekedésével. Átmeneti haladékot kaptak a Dawes-terv által, amely révén a gazdasági konjunktúrában élő Egyesült Államok öntötte a dollárt Németországba, lehetővé téve, hogy az kifizesse háborús adósságait, így pedig más államok is vissza tudták fizetni adósságaikat az Egyesült Államoknak. A „viharos húszas évek” gondtalan, egyre fékevesztettebb világában (Franciaországban érzékletesen „őrült éveknek” hívták) úgy tűnt, az élvhajhászás, a fogyasztói költekezés és a tömegkultúra orgiáján el lehet felejteni a háborút. Akkoriban az optimizmus és a technikába vetett hit lépett a háborús évek iszonyatának helyére, de ez egy álom volt, amelynek hirtelen vége szakadt a Wall Street 1929-es összeomlásával és a rá következő nagy gazdasági világválsággal.

Minthogy Amerika rettentő méretű másnaposságban szenvedett az előző évtized mértéktelenségei után, a segélynyújtás, amellyel megtámogatta Németországot, majdnem teljesen megszűnt. A bekövetkező gazdasági depresszió során – a 30 százalékra rúgó munkanélküliség mellett – Németországban meg tudták vetni a lábukat a politikai spektrum szélsőségesei. Mind a kommunista, mind a náci párt kezdett támogatást szerezni.

Monarchia és birodalom

A háború egyik legkomolyabb következménye már akkor megmutatkozott, még mielőtt a harcok befejeződtek volna. A forradalom Oroszországban 1917-ben a háború rossz irányításának közvetlen folyománya volt. Az orosz seregeket újra meg újra legyőzték német ellenfeleik, és a háború megingatta az orosz gazdaságot is. II. Miklós cár 1917 márciusában lemondott, ez volt az első a háború kihatásaként összeomlott négy monarchia közül. Ausztria–Magyarország és Németország monarchiái 1918-ban buktak el,

Miután a fegyverek elnémultak…

A totális háború hajnala

Szüfrazsettfelvonulás Londonban a századforduló körül, férfiak és nők egyaránt részt vettek rajta

A Cenotaph leleplezése Londonban, 1920-ban. Az ágyútalpra az Ismeretlen Katona testét helyezték

Törökország 1922-ben követte őket. A birodalmak sem jártak jobban. A német, az osztrák–magyar és az orosz birodalom területek sorát veszítette el, amint új államok alakultak vagy régiek születtek újjá; közülük a legismertebb Lengyelország, melyet még 1795-ben feldaraboltak. Ezzel szemben a Brit Birodalom területe igazából növekedett. Azonban ez megtévesztő helyzet volt, mivel a birodalom némileg meggyengült. Még mindig Britannia volt a világon az egyetlen szuperhatalom a háború végén, de hanyatlása már megindult, kezdve a független Írország saját, 1919–21 közötti függetlenségi háborúját követő létrejöttével. A birodalom más részei látták, hogy az anyaországnak milyen nagy szüksége volt rájuk az I. világháború során, és lázítani kezdtek a szabadságukért. Nagy-Britanniában a propaganda megnyugtató képet festett a birodalomról, mint erős, növekvő és valamiképp szent entitásról, ám ez illúzió volt. Piers Brendon történész koridéző szavaival: „Ahogy Nagy-Britannia birodalma erőtlenebbé vált, dobpergése harsányabb lett.”

A demokrácia elterjedése

A háború a brit uralkodó elitet különösen keményen sújtotta. A köztisztviselői réteg körében aránytalanul több áldozat volt, mint az alacsonyabb osztályokban. A miniszterelnök, Herbert

A politikusok és katonai vezetők, beleértve David Lloyd-George brit miniszterelnököt, a versailles-i békeszerződés részletein dolgoznak

Asquith 1916-ban veszítette el fiát, Raymondot. Az arisztokrácia megfogyatkozott sorai is kénytelenek voltak kiegyezni a drámaian megváltozott otthoni politikai tereppel. Főként a nők kóstoltak bele egy viszonylagos szabadságba, és sokan nem voltak hajlandók azt feladni a háború végén. Különösen sok hazai munkavállaló talált állást a munkaerőveszteséggel viaskodó iparágakban. Ők nem kívántak csak úgy visszailleszkedni korábbi életükbe. Az 1918-as választójogi törvény eredményeképpen a választójog óriási mértékben kibővült. A katonák abszurd helyzetét, akik megnyerték a háborút, majd egy olyan országba tértek haza, ahol nem szavazhattak, a törvény rendezte, csaknem minden 21 év feletti férfinak megadta a szavazati jogot, csakúgy, mint majdnem minden 30 év feletti nőnek, további 9 millióval duzzasztva így a választók körét. (Amerikában a 19. alkotmánykiegészítés hasonlóképpen biztosította a nők számára a szavazati jogot). A szakszervezetek erejének növekedésével a dolgozó férfiak és nők hatékonyabban tudták védeni és érvényesíteni az érdekeiket.

Haditechnika

A technikának mindig megvolt a maga szerepe a hadviselés fejlődésében, ám az I. világháború hatalmas haladást mutatott a lövészárkok könyörte-

Noha egy „totális háború” filozófiájának elemei fellelhetők korábbi konfliktusokban, az I. világháború olyannyira magáévá tette az elgondolást, mint korábban egy háború sem. (Az amerikai polgárháború vezette be például a feltétel nélküli megadás fogalmát, és ott vittek végbe megtervezett hadműveleteket polgári célpontok ellen; ezek közül a legismertebb Sherman tábornok 1864-es keresztülvonulása Georgia államon.) A tulajdonképpeni kifejezés nem volt használatban azelőtt, hogy Erich von Ludendorff német tábornok megírta a „Der totale Krieg” című könyvet 1935ben, de addigra már évtizedek óta dolgozott a koncepció fejlesztésén. Ő az I. világháború idején igen nagy mértékben megnövelte Németországban a katonai teljesítményt, hatékonyan mozgósítva az ország többségét a háborús erőfeszítéshez. Más küzdő felek ugyanezt az utat követték – Nagy-Britannia és Franciaország valóban vitathatatlanul kihasználta nemzeti forrásait –, teljesítve a totális háború egyik fő ismérvét. Az ország háború érdekében történő kizsákmányolásával együtt járt egy elkerülhetetlen és tragikus következmény; elveszett a civilek és harcolók közötti különbségtétel, és szinte bármit lehetett jogos célpontnak tekinteni. A II. világháború tömeges bombatámadásai és a Japánra ledobott két atombomba volt a végső és talán elkerülhetetlen végeredmény.

A Hirosima feletti gombafelhő a „totális háború” örök szimbóluma marad

173

Egy korszak vége

Felvirrad a rohamosztagos napja Amellett, hogy a győztes államok által megszabott békeszerződés kíméletlen feltételei haragot váltottak ki Németországban, az I. világháború olyanfajta embereket is adott az országnak, amilyenekre ahhoz volt szüksége, hogy egy új, militarista struktúrát erőltessen megtépázott háború utáni társadalmára. A rohamosztagos zászlóaljakat eredetileg arra szánták, hogy a nyugati front patthelyzetét erősen koncentrált, rendkívül agresszív támadásokkal törjék meg. A részt vevő férfiak hamarosan egy elitté váltak, lövészárokharcaik felettébb brutális jellege és az őket érintő halálos veszteségek magas aránya miatt roppant erős kötelék alakult ki köztük. Amikor a háború után a kiábrándultság szelleme ragadta magával a német nemzetet, és elterjedt a nézet, hogy saját vezetőik részéről valamiféle „tőrdöfés” áldozatai lettek, sok rohamosztagos csatlakozott a Freikorpshoz, amely szemben állt az új weimari köztársasággal. Segítettek leverni a német forradalmat közvetlenül a háborút követően, valamint viaskodtak a szocialista és kommunista erőkkel országszerte. A Freikorps névjegye a szélsőséges erőszak volt, soraikból sokan lettek az 1930as években a bimbózó náci párt hivatalos izomerejévé, elfoglalva helyüket a Sturmabteilung (rohamosztag) tagjai, ismertebb nevükön Hitler barnaingesei között.

Német harckocsik kelnek át egy folyón Lengyelország német lerohanásakor 1939 szeptemberében

174

A Sturmabteilung barnaingesei gyűlésre menet 1933-ban

„Minden összeesküdött, hogy a katona életét rémálommá tegye” lenségében kieszelt gyilkolási technikák terén. Bár lovakkal és postagalambokkal kezdődött a háború, harckocsikkal és mérges gázzal végződött. Nem csupán elpusztították az embereket, hanem mind a pokoli új fegyverekkel, mind a kipróbált, megbízható régiekkel iszonyúan megcsonkították őket. Az „acélzivataron” (amint Ernst Jünger német katonatiszt emlékezetesen írta) átkényszerített támadások során az emberek hamar kiszolgáltatottá váltak az új csatatéren. A mérges gáz használata, „az ölés magasabb formájának” német alkalmazása különösen elfogadhatatlan volt a katonák számára, ez azonban nem akadályozott meg más államokat abban, hogy szintén magukévá tegyék az új technológiát. Légi bombázás, harckocsik, koncentrált géppuskatűz, tűzfüggönyök – minden összeesküdött, hogy a katona életét rémálommá tegye. A háború iparosodása, a lövészárkokra alapozott harc statikus jellege egy kikerülhetetlen mellékhatással járt. A harcosok fokozottabb nyomásnak voltak kitéve, és hosszabb időszakokon keresztül, mint a korábbi háborúkban. Jóllehet, a harc mindig is stresszes volt, a katonai technika gyors fejlődésének és a lövészárkok koncentrált tapasztalatainak nyilvánvalóbb következményei is voltak. Lehetetlen azt hinni, hogy harci stressz okozta pszichés betegségek nem léteztek korábban, de az I. világháború óriásira növekedett számban produkált ilyen eseteket. A dadogó, szüntelenül pislogó, a járással vagy testük rángásaival küszködő emberek az egészség-

ügyi szakemberek aggodalmával és zavarodottságával találkoztak, akik mindezt súlyos agyrázkódás fejleményének gondolták, és a rendellenességet „harctéri idegsokknak” nevezték el. A poszttraumás stressz betegség tényleges jellemzőit csak a vietnámi háború után azonosították, ám becslések szerint csak a brit hadseregben 80 000 ember szenvedett ettől az I. világháborúban és azt követően.

Egészségügyi fejlődés

Az egészségügyi ellátás újításait gyakran összekapcsolják a háborúval, azon kézenfekvő kényszer miatt, hogy a sebesült embereket mielőbb újra harcba kellett állítani. A krími háború idején elért szerény előrehaladásért Florence Nightingale-t dicsérik. Az I. világháborúban jóval nagyobb volt a megcsonkított emberek száma, és a velük való bánásmód finomítást igényelt. A katonák a korábbinál gyorsabban kaptak kezelést, annak köszönhetően, hogy a kórházakat a harci zónához közelebb helyezték el, a súlyosabb sérülteket pedig vonattal evakuálták. 1915-ben a Jeruzsálemi Szent János Rend Tábori Dandár Kórháza (röviden dandár kórházként ismerték) a sebesült katonáknak olyan fejlett felszereltséget nyújtott, mint a röntgenrészleg és a kardiográf. Nem kevesebb mint 36 000 ember fordult meg a kórház 18 előre gyártott kórtermében a háború ideje alatt. A kórházi személyzet gyakran kénytelen volt új megoldásokat találni a gépesített hadviselés által

Miután a fegyverek elnémultak… úgyszintén segített a sebesülteknek, hogy összeszedegessék életük darabjait, de ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni.

Háborús évszázad

előidézett bajokra. A repeszszilánkok megtalálása és eltávolítása az agyból ilyen probléma volt. Új technikákat kellett arra is kifejleszteni, hogy megbirkózzanak néhány jellegzetes háborús sérüléssel. A lövészárok-háború azt jelentette, hogy a katonának sokszor a feje volt a legvédtelenebb testrésze, ez sok torzító arcsebet eredményezett. A sebesülteket, nagy számuk miatt, nem lehetett egyszerűen elrejteni. Az állam nem írhatott szimplán le ilyen sok embert, így hatékonyan újra integrálni kellett őket a civil életbe. A megoldás a plasztikai sebészet volt. A sokkal kisebb arányban, de már évszázadok óta alkalmazott eljárás, amelyben a páciens testének más részéről vett bőr átültetésével fedtek be egy sebet, a háború alatt és után fejlődött ki roppant mértékben az új-zélandi Sir Harold Gilliesszel az orvosi törekvés élén. Gilliesnek komoly szerepe volt abban, hogy az aldershoti Cambridge Military Hospitalben arcsérülési osztályt nyitottak. A művégtagok fejlődése

Vitatható, hogy az I. világháború a 20. század későbbi konfliktusainak melegágya volt-e, vagy csupán az első lépés lefelé egy már létező úton, de az évszázad sok rá következő háborúja legalább valószínűsíthetően az 1914–1918 közötti eseményekből következett. Feltehetően még fontosabb, hogy a háború egy pusztítóbb hadviselési korszakot nyitott meg. Némelyek úgy hivatkoznak az I. világháborúra, mint a „kegyetlenkedések iskolájára”, és felidézik kihatását a későbbi holokausztra, valamint a francia gyarmati elnyomás brutalitására Indokínában és Algériában. A zsidó írók rossz előérzettel tekintettek az I. világháború eseményeire, úgy írva le Kelet-Európát, mint „a zsidók fizikai és szellemi temetőjét”. Amikor a háború rosszra fordult Németországban, a zsidók szokásos bűnbak szerepükbe kerültek, előkészítve a terepet a II. világháború katasztrofális történéseinek. Ennek a konfliktusnak, amely nagyobb horderejű, pusztítóbb és brutálisabb volt az elődjénél is, a gyökerei könnyen fellelhetők a Németországgal való bánásmódban, miután legyőzték 1918-ban. A második világháború 1939-es kitörése felé tett lépések egyértelmű reakciók voltak az előző konfliktust lezáró békeszerződések feltételeire: Németország annektálta Ausztriát, elfoglalta a Szudéta-vidéket és követelte Danzigot, valamint részben a lengyel korridort. Egy olyan iszonyú és kártékony konfliktusnak, mint a II. világháború, elképzelhetetlennek kellett volna lennie mindössze két évtizeddel az első befejezése után, de valahogy nem tanulták meg a leckét, és bizonyos hatalmak megerősödése még több vérontást idézett elő. Egyes történészek a két világháborút valójában alapvetően egyetlen konfliktusnak tekintik, amelyet egy húszéves tűzszünet választott szét.

Emlékezet

A katonák hazatérve sok nehézséggel találták szembe magukat. Még azoknak a szerencsések-

nek is, akik fizikailag és mentálisan sértetlenül érkeztek vissza, megvoltak a megoldandó problémáik. A háborúra való emlékezés aktusa is lehetett elviselhetetlenül fájdalmas, mert sok túlélő úgy hitte, őket valahogy nem tartják olyan kiválónak, mint azokat, akik meghozták a „végső áldozatot”. Egy friss kutatás azt állítja, sok katona – bár korántsem élte át „a túlélők bűntudatát” – bizonyos fajta irigységet érzett a halottak iránt. A halottaknak voltak emlékműveik, a túlélőknek nem. A halottakról való illő megemlékezés igyekezete vezetett ahhoz, amit a háború „megtisztításának” neveztek. Az I. világháború halottjai lettek az „elesettek”, akik inkább áldozatai voltak a háborúnak, mint aktív résztvevői. Sok elesett ott maradt, ahol meghalt, azzal a hivatalos magyarázattal, hogy fivéreik között új családra találtak Európa csataterein. Lírai megoldása volt ez annak a lehetetlen feladatnak, hogy szétroncsolt testek százezreit hazaszállítsák, de rengeteg családot tett vigasztalhatatlanná, hogy nem tudták örök nyugalomra helyezni szeretteiket. Ezek a családok igyekeztek megküzdeni a háború rájuk gyakorolt hatásával. Lehet, hogy nem harcoltak, de a szenvedés gyakran nagyon is valós volt, különösen a megszállt területeken vagy akár azok körében, akik egyszerűen otthon várták a férj, fivér, apa és fiú hazatértét. Egy angol asszony szavaival: „Igen nagyra értékelem, hogy a férjem nevét feltüntetik az Emlékcsarnokban, de mi lesz a hátrahagyottakkal?” Sok háborús túlélő számára élethosszig tartó üggyé vált az igyekezet, hogy beletörődjön élményeibe. Az utolsó I. világháborús veterán Franciaországban 2008-ban, Nagy-Britanniában pedig 2009-ben halt meg (úgy tudni, az angol Harry Patch volt minden ország frontharcosai közül a legutolsó túlélő), így a háború utóhatása még jócskán a 21. században is nagyon valós dolog maradt. Valójában a világ számára, amely minden évben megemlékezik a halottakról, és amely – Audoin-Rouzeau és Becker szerint – a végtelen gyász iránt elkötelezett, az I. világháború még mindig morajlik tovább.

Amerika felemelkedése Mialatt a háború letarolta Európát, Amerika viszonylag sértetlenül tört előre, és hivatalosan csak 1917ben kapcsolódott be a konfliktusba. Ráadásul a fellendülés, amelyet a háború hozott a gazdaságának, segített az Egyesült Államokat ráállítani a szuperhatalmi státuszhoz vezető útra. Az amerikaiak vonakodtak belekeveredni a háborúba, és amikor megtették, magasztos célok alapján történt, amint azt Wilson elnök 14 pontja körvonalazta. Megpróbáltatásuk mérsékelt volt (kicsivel több

mint 116 000 amerikai halt meg, és még feleennyien vesztették életüket a spanyolnáthajárványban a háború után), így a félelmetes amerikai katonai gépezet érintetlenül megmaradt, ellentétben az Európa legnagyobb részét magában foglaló összeomlással. Amerika hirtelen a világ legerősebb ipari hatalma lett, és egyúttal hitelező ország is volt – az európaiak 10 milliárd dollárral tartoztak neki. Az amerikai dominancia most már sok tekintetben elkerülhetetlen volt, és az a tény, hogy ragaszkodott a háborús adósságok

visszafizetéséhez, megdöbbenthette ugyan a számlát álló európaiakat, de kihangsúlyozta Amerika képességét arra, hogy ahhoz ragaszkodik, amihez csak akar. Az ország húzódozott attól, hogy magára öltse a szuperhatalom köntösét, visszautasította a népszövetségi tagságot 1919-ben, és mindent megtett, hogy visszatérjen a háború előtti elszigeteltségébe. A végkifejlet azonban rendeltetésszerű volt, és Amerika útja a szuperhatalmi státuszig az I. világháború folyamán beteljesedett.

Nők munka közben egy repülőgépalkatrész-gyárban Amerikában. A háború hatalmas fellendülést hozott az amerikai gazdaságnak

175

HAMAROSAN JÖN

a BOOKAZINE BESTSELLER legújabb kiadványa ÚJ!

BOOKAZINE BESTSELLER

All About History A II. világháború története Harmadik kiadás

A MÁSODIK

VILÁGHÁBO RÚ TÖRTÉNETE ESEMÉNYEK, EMBEREK ÉS HELYEK, AMELYEK ALAKÍTOTTÁK A HÁBORÚT

176

Csaták

Az angliai csata

A legnagyszerűbb pillanat k

A SORSDÖNTŐ ANGLIAI CSATA

Nagy-Britannia egyedül állt szemben a náci Németországgal, ám a Királyi Légierő ifjú vadászpilótái a sorsdöntő angliai csatában legyőzték a csodált Luftwaffét

ranciaország és a németalföldi országok náci megszállása gyors és határozott volt. Pár hét leforgása alatt a Brit Expedíciós Haderőt Dunkerque-nél kiűzték az európai kontinensről, és Adolf Hitler a II. világháború teljes megnyerésének küszöbén állt. Egy jelentős kihívás azonban maradt nyugaton. Amíg a német katonák Párizsban a Champs-Élysées-n parádéztak, Hitler és tábornokai Nagy-Britannia megszállásán töprengtek, a szigetországén, amely 1940 nyarán most már egyedül állt szemben a náci pusztító erővel; a helyzet súlyos volt. Hitler azonban mintha tartott volna a támadástól. A svéd király és más közvetítők útján javaslatot tett az angol kormánynak a megegyezésre. Úgy gondolta, Angliának „mindössze” el kell ismernie Németország kontinentális uralmát és visszaadni az I. világháború után elvett német gyarmatokat, egyébként megtarthatja a flottáját és gyarmatbirodalmát. Remélte, hogy a győztes pozíciójából kikapcsolhatja Nagy-Britanniát mint befolyásos európai tényezőt, és keletre, a Szovjetunió ellen indulhat a vágyott élettér megszerzésére. Ám a britek nem álltak kötélnek, így Hitler mégis támadni készült: „Mivel Anglia, reménytelen katonai helyzete ellenére, mind ez ideig semmi jelét nem adta megegyezési készségének, úgy döntöttem, hogy az Anglia elleni partraszállási hadműveletet kell előkészíteni, s ha szükséges, végrehajtani.” Június 18-án Winston Churchill miniszterelnök beszédet mondott az alsóházban arra figyelmeztetve, hogy a franciaországi hadjárat véget ért, és rövidesen kezdődik Nagy-Britannia csatája. „Ezért hát nézzünk szembe kötelességünkkel – mondta –, hogy ha a Brit Birodalom és Nemzetközössége fennmarad, akkor ezer év múlva azt mondhassák az emberek: Ez volt a legnagyszerűbb pillanatuk.” A német csapatok és tankok készenlétben álltak Franciaország partjai mentén. A tisztek a La Mache-on keresztül bámulták a mindössze 32 kilométerre lévő Dover fehér szikláit. Hitler és magas rangú parancsnokai tudták, hogy

Nagy-Britannia megtámadása és megszállása a legkomolyabb kihívás, ennek ellenére tele voltak önbizalommal miközben a Seelöwe (Oroszlánfóka) hadműveletet tervezték. Hajókat csoportosítottak át Németországból és az elfoglalt európai területekről a német csapatok brit partokra való átszállításához, és fontolgatták a Királyi Haditengerészet, valamint a Királyi Légierő sarokba szorításának esélyeit. Egy tény nyilvánvaló volt. A katonák nem tudnak átkelni a Csatornán a légierő támogatása nélkül, és Nagy-Britannia tengeri erejét csak akkor lehet megtörni, ha a Luftwaffe uralja a levegőt a szárazföld és a tenger fölött. A légtér ellenőrzése volt bármely sikeres invázió előfeltétele, és Hermann Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe parancsnoka biztosította Hitlert, hogy vadászgépei és bombázói heteken belül félresöprik a RAF-ot.

Göring több mint 1200 Messerschmidt Me–109es és dupla motoros Me–110-es vadászgépet, valamint 1300 bombázót vont össze a légi csapáshoz. A fürge Me–109-eseket komolyan felfegyverezték, és gyorsak voltak. Az üzemanyag-fogyasztás azonban – mivel a német repülőszázadok norvégiai bázisokról repültek a Cotentin-félszigetig – egy tipikus bevetésen a Nagy-Britannia és a Csatorna fölötti tartózkodás idejét kb. 20 percre csökkentette. A Luftwaffe bombázói között vegyesen voltak Heinkel He–111-esek, Dornier Do–17-esek és Junkers Ju–88-asok, amelyek csak relatíve kis bombaterhet tudtak szállítani. A Junkers Ju–87 – vagy Stuka – zuhanóbombázó rettegett fegyver volt, amely Európa-szerte hatékony repülő tüzérséget jelentett a német hadsereg villámháborújában, de gyorsan bebizonyosodott, hogy egy folyamatos bombázó hadjáratra nem alkalmas. Olyan sok erős hangú Stuka esett áldozatul a Királyi Légierő vadászgépeinek, hogy hamarosan kivonták őket a harcból. A csodált Luftwafféval szemben a RAF nagyjából 700 élvonalbeli Hawker Hurricane és Supermarine Spitfire vadászgépet sorakoztatott fel más, elavulófélben lévő típusok mellett a RAF vadászparancsnokságát vezető Hugh Dowding vezérezredes parancsnoksága alatt. A Hurricane lassúbb volt, mint a Spitfire, így egy hatékony együttműködési taktika alakult ki köztük. Mialatt a Hurricane-ek megcélozták a bombázókötelékeket, a suhanó Spitfire-ek az Me–109-esekkel bocsátkoztak hősies közelharcba, amely a RAF-nak az angliai csata folyamán tanúsított elszántságát, hősiességét és önfeláldozását szimbolizálta.

A légtér és a sziget védelme

Trafford Leigh-Mallory vezérezredes vezette a Big Wing taktika pártolóit a RAF-nál, később, az 1944-es normandiai partraszállás idején a szövetséges légierők főparancsnoka volt

Az invázió fenyegetésének közeledtével a britek nagyszerű légvédelmi előkészületeket tettek. A vadászparancsnokságot négy védelmi szektorra osztották, és csoport-főhadiszállásokat létesítettek, hogy megosszák a Luftwaffe által végrehajtott légitámadások valós idejű felderítését. A middlesexi Uxbridge-ben állomásozó 11. vadászcsoport Londont és Délkelet-Angliát védte, őket

A gyökerek

A náci állam belülről

A NÁCI ÁLLAM BELÜLRŐL Milyen is volt az élet Németországban Hitler brutális uralma alatt?

Sefton Delmer, a Daily Express riportere kirohan az éjszakába. 1933. február 27-e késő este van, és tűz tombol a német parlament, a Reichstag épületében. A helyszínre érkezve Delmer meglátja Hitlert. „Ez egy Isten adta jel – mondja Hitler Delmernek, miközben a tűzoltók a pokollal küzdenek. – Ha ez a tűz, mint ahogy hiszem, a kommunisták műve, akkor semmi sem fog megállítani bennünket, hogy ezeket a gyilkos kártevőket vasököllel szétzúzzuk.” A szirénák és vészjelzők, amelyek a berlini éjszakában harsognak, nemcsak a dühöngő tüzet jelzik, hanem egy új élet kezdetét is Németország számára. Hitler terve, amely a tüzet egy kommunisták által szított terroristatámadásnak bélyegezte (habár ma sokan úgy tartják, a nácik álltak

Hitlerjugend A nácik militarizált nemzetet kívántak teremteni, így vált a Hitlerjugend kulcsszervezetté az 1930-as években. Németországban régóta virágzott az ifjúsági mozgalom, már 1933 előtt aktív klubok tucatjaival és egyesületekkel. A Hitlerjugend 1926ban jött létre, de eleinte nem volt népszerű csoportosulás. Csak amikor a nemzetiszocialisták hatalomra jutottak, és betiltották vagy beolvasztották a már létező közösségeket, akkor kezdett a Hitlerjugend szárba szökkenni. A náci hatalomátvételkor kevesebb, mint 60 000 tagja volt, de 1939-ben, amikor a tagság kötelező lett, már kilencmillió. A mozgalom célja egy katonanemzet létrehozása volt. A bevezetés hatéves kortól, a kölykök (Pimpfe) között kezdődött, majd tízéves korban a fiúk csatlakoztak a Német Ifjúnéphez (Deutsches Jungvolk), végül 14 évesen beléptek a Hitlerjugendbe, ahol addig maradtak, amíg beállhattak a hadseregbe. A hitleri ifjak megtanulták a jelmondatot: „Élj hűségesen, harcolj bátran, halj meg nevetve!” Sok fiúnak tetszett a szervezet bajtársiassága, a kevésbé jómódúak közül seregnyien szerették a játékokat, nyári táborokat, túrákat és ünnepségeket, amelyek összekovácsolták a tagságot. Valójában sok gyerek a szülei akarata

ellenére csatlakozott. Ahogy azonban a fiúk idősebbek lettek, egy részüknél a lelkesedés alábbhagyott, különösen a háború éveiben, amikor a hangsúly a szigorú fegyelemre és a katonai kiképzésre tevődött át. Míg a fiúk arra tréningeztek, hogy az állam harcosaivá váljanak, a lányokat is ösztönözték, hogy lépjenek be egy szervezetbe, a Német Lányok Szövetségébe, amely a német anyaság erőteljes eszméjét hirdette a tizennégy év fölöttieknek. Ők ezt a jelmondatot tanulták meg: „Légy hűséges, légy tiszta, légy német!” A lelkesedés azonban itt is lanyhult, amikor 1936-ban a tagságot kötelezővé tették.

Tevékenység a Hitlerjugendben 1Lövészet Lövészetre minden tízéves vagy annál idősebb tagot köteleztek. A fegyverbirtoklás nem volt általános az 1930-as évek Németországában, a lövészet a fiúk körében mindig népszerű tevékenységnek bizonyult..

ÉLET A NÁCI ÁLLAMBAN

2Sportok

A testnevelés a Hitlerjugend mozgalom alapvető elemét alkotta, bár a kötelező tornagyakorlatok gyakran népszerűtlenek voltak. A versenysportok – különösen az atlétika és a boksz – erős támogatást élvezett.

3Oktatás

Az oktatás nagyja az iskolai tananyagra maradt, az ifjúsági mozgalmat a nácik a kirekesztő elvek népszerűsítésére használták, a zsidók és más „kívülállók” elleni rasszizmust tanítva. A Hitlerjugend egyes idősebb tagjai részt vettek az SA rohamosztagosok rasszista támadásaiban.

4Katonai kiképzés

A jövő harcosainak megformálásában a Hitlerjugend törekvésének alapeleme volt a fegyelem és a hatalom tiszteletének elérése, és sok időt szántak az alaki gyakorlatokra. A konkrét katonai neveléshez gyakorlótéri kiképzés, morzézás, árokásás és hasonlók tartoztak.

5Táborozás

A fiatal fiúk és lányok körében igen népszerű másik tevékenységre, a táborozásra a tavaszi és nyári hónapokban került sor. A német ifjúsági mozgalmakban már régi hagyománya volt a húsvét után hetedik vasárnapon kezdett pünkösdi táborozásnak.

6Túrázás

A táborozással gyakran együtt járó túrázás különösen fontos volt, mert növelte a fizikai állóképességet, fegyelmet és bajtársiasságot alakított ki a tagok között, és fejlesztette az olyan gyakorlati tudást, mint a térképolvasás. Bátorították a vásárnapi túrázást is, hogy elvonják a fiúkat az egyházi tevékenységtől.

7Ünnepségek

A gyerekek kedvelik a parádét, csillogást, látványosságot, a náci élet ünnepélyes oldala pedig céltudatosságot és közösséget kívánt kiépíteni a fiatalok körében. A Hitlerjugend fúvószenekari egységei kiemelkedő szerepet játszottak a náci közösségi életben.

8Zene és éneklés

A különlegességre törekvő Hitlerjugendben fontos volt a zene és az éneklés, kulcsterületek azok számára, akik nem jeleskedtek a sportokban. Baldur von Schirach birodalmi ifjúsági vezető hitte, hogy „a dalokban van a legerősebb közösségteremtő erő”.

A Hitlerjugend egyebek mellett azt is megtanította, hogyan kell fegyverrel bánni Táborozásra induló Hitlerjugend-ta gok

a tűzeset mögött), megnyitja az utat a nácik előtt, hogy teljesen átvegyék a kormányzati irányítást. A „nép és állam védelméről” szóló, másnap kiadott rendelet felfüggesztett egy sor személyes szabadságjogot, a nem egész egy hónap múlva kibocsátott felhatalmazási törvénnyel pedig a Reichstag megszavazza saját fölöslegességét, mivel megengedi, hogy a kancellár a parlamenttel való együttműködés nélkül hozzon törvényeket. Most már teljes mértékben a nemzetiszocialistáké a hatalom, és Hitler végül nekilát, hogy diktátorrá váljon. A német népnek olyan életre kell készülnie a nácizmus alatt, amely egy dicsőséges Népközösséget hirdet, amely egyetlen párt és egyetlen, olyan nagylelkű vezér alatt egyesül, akinek előre meghatározott, ijesztő ideológiája van, és azt ráerőszakolja majd a népre…

Csaták

A szirénák és vészjelzők, amelyek a berlini éjszakában harsognak, nemcsak a dühöngő tüzet jelzik, hanem egy új élet kezdetét is Németország számára. Hitler terve, amely a Reichstag felgyújtását egy kommunisták által szított terroristatámadásnak bélyegezte (habár ma sokan úgy tartják, a nácik álltak a tűzeset mögött), megnyitja az utat a nácik előtt, hogy teljesen átvegyék a kormányzati irányítást.

D-nap

A NORMANDIAI PARTRASZÁLLÁS

A D-NAP HIHETETLEN VÁLLALKOZÁS VOLT, MEGVÁLTOZTATTA A HÁBORÚ MENETÉT, ÁM A SZÍNFALAK MÖGÖTT A SZÖVETSÉGESEK VITÁZTAK, ÉS A HADMŰVELETET TRAGÉDIA FENYEGETTE JÓVAL AZELŐTT, HOGY ELÉRTÉK VOLNA NORMANDIA PARTJAIT.

eggel 6.30 körül erősen megcsúszott, vállával együtt a hátizsákja is előrebukott, amikor a sötét, szürke vízbe, mint egy falba belecsapódott. Botladozott, a mögötte jövők nemigen törődtek vele, hogy elvesztette az egyensúlyát – csak a parancsra és fejük fölött fütyülő golyókra ügyeltek, a folyamatosan szorongató tüzérségi tűzre, a géppuskák ropogására a horizonton, ahol a homok domboldallá magasodott. Egy kéz keményen megragadta a vállát, egyetlen sima mozdulattal felhúzta és előrelökte. Öt órával és tizenkét perccel azelőtt, hogy a 8. gyalogezred kiáramlott a partra szálló járművekből a Utah hídfőállásra, és egy katona beletántorodott a vízbe, egy másik katona mélyeket lélegzett, hogy palástolja idegességét. A szél keresztüláradt a szállító repülőgép nyitott szellőzőjén, miközben az részegen imbolygott, mint egy gyerek papírsárkánya a szélviharban, és amikor a német fegyverek életre keltek, a tűz megvilágította körülöttük az eget. A homályban az emberek csendben dohányoztak, volt, aki imádkozott. Kiadták a parancsot, hirtelen felvillant a vörös fény, egyszerre ugrottak talpra, a cigarettákat elnyomták, az imát félbehagyták. Ő ugrott, és gyorsan közele-

Franciaország és a németalföldi országok náci megszállása gyors és határozott volt. Pár hét leforgása alatt a Brit Expedíciós Haderőt Dunkerque-nél kiűzték az európai kontinensről, és Adolf Hitler a II. világháború teljes megnyerésének küszöbén állt. Egy jelentős kihívás azonban maradt nyugaton, és a nácik Nagy-Britannia megszállásán töprengenek.

dett a Franciaországgal való találkozás. Ugyanazon az éjszakán, talán 30 vagy 40 perccel azelőtt, hogy a Vijjogó Sasok, a 101. légi szállítású hadosztály tagjai kiugrottak a repülőkből Normandia sötétjébe, a brit miniszterelnök, Winston Churchill elfordult az ablaktól. Mindig későn szokott lefeküdni, ám felesége, Clementine látta, hogy most nyugtalan. Vonásai lágyabbak voltak ugyan, mint a filmhíradók ezreiben mutatott előkelően komor arc, de a felesége ismerte, és észrevette, mit érez. „Tisztában vagy vele – kérdezte Churchill hirtelen –, hogy mire reggel felébredsz, esetleg megölnek 20 000 embert?” Churchill félelmei, miszerint a szövetségesekre katasztrofális halálozási szám vár, a tény, hogy az amerikai katonák szállnak elsőként partra, és az ő repülőik érnek elsőnek oda, összeadódtak. Mióta az USA 1941-ben belépett a háborúba, Churchill egyre csak elodázta Roosevelt egyre nagyobb igényét arra, hogy a háborút Franciaországban folytassák, ehelyett Észak-Afrikára és Olaszországra koncentráltak. Churchill véleménye szerint Olaszország volt a tengely „lágy alteste”, ám az USA szerint egyszerűen csak az ő kontójukra akarta megvédeni Nagy-Britannia sérülékeny gyarmatait. Ha Churchillt kísértették is a britek I.

A D-nap hihetetlen vállalkozás volt, megváltoztatta a háború menetét, ám a színfalak mögött a szövetségesek vitáztak, és a hadműveletet tragédia fenyegette jóval azelőtt, hogy elérték volna Normandia partjait. Churchill félelmei, miszerint a szövetségesekre katasztrofális halálozási szám vár, a tény, hogy az amerikai katonák szállnak elsőként partra, és az ő repülőik érnek elsőnek oda, összeadódtak.

Részletek A második világháború története című kiadvány tartalmából

Csaták

IVO DZSIMA

VÉRES IVO DZSIMA

A Csendes-óceán gyötrelmes átszelése után az USA tengerészgyalogosai végső csapásra készültek a japán erők ellen, hogy megnyissák az utat a szárazföld felé.

IVO DZSIMA, DÉL-CSENDES-ÓCEÁN 1945. FEBRUÁR 19. – 1945. MÁRCIUS 26. KI

A 3., 4. és 5. USA tengerészgyalogos-hadosztály küzd a japán császári hadsereg 109. gyalogoshadosztályával.

Az Ivo Dzsima-i csata partraszállásos hadművelet, egyike a Csendes-óceánon vívott legvéresebb csatáknak.

HOL

Ivo Dzsima a dél-csendes-óceáni Volcano szigetcsoport egy kis szigete, 885 kilométerre a japán fő szigetektől.

MIÉRT

Három reptere kellett a Japán elleni szárazföldi bevetésről visszatérő sérült B–29-es bombázók leszállásához.

Japán Motojama

Ivo Dzsima

KIMENETEL

Hiraivaöböl

Először történt, hogy az USA veszteségei meghaladták Japánéit, de a szigetet végül elfoglalták.

Freevectormaps.com; Corbis

A Csendes-óceán gyötrelmes átszelése után az USA tengerészgyalogosai végső csapásra készültek a japán erők ellen, hogy megnyissák az utat a szárazföld felé. Az ütközetben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, ez volt az egyetlen olyan csata, amelyben az amerikai veszteséglista hosszabb volt, mint a japán. Igaz, a japán halottak száma jóval meghaladta az amerikaiakét, mivel nem voltak hajlandók megadni magukat.

Ivo Dzsima

Kulcsszereplők

Joszif Sztálin

1922–1953

Az acélember

JOSZIF SZTÁLIN TÖRTÉNETE Az ember, akit a történelem Joszif Sztálinként ismer, 1978. december 18-án született Ioszeb Dzsugasvili néven. Apja alkoholista cipész volt, aki verte a fiát. A fiatal Sztálint csúfolták, mivel a hétéves korában elkapott himlő örökre nyomokat hagyott az arcán, egy 12 éves korában elszenvedett baleset miatt pedig a bal karja rövidebb volt, mint a jobb.

Joszif Sztálin a potsdami konferencián 1945. augusztus 1-én

A világ sorsát egy mészáros és egy szörnyeteg vetélkedése határozta meg. Ez itt a mészáros, Joszif Sztálin története

n Az ember, akit a történelem Joszif Sztálinként ismer, 1978. december 18-án született, Ioszeb Dzsugasvili néven. Ez grúz név, mivel az orosz uralkodók legkérlelhetetlenebbje nem orosz származású. Apja cipész, anyja mosónő volt. Sztálin apja alkoholista volt, aki verte a fiát. A család csupán grúzul tudott, Sztálin csak az iskolában tanult meg oroszul, erős akcentusa mindig megmaradt. A fiatal Sztálint csúfolták, mivel a hétéves korában elkapott himlő örökre nyomokat hagyott az arcán, egy 12 éves korában elszenvedett baleset miatt pedig a bal karja rövidebb volt, mint a jobb. Ám a fiú roppant erős és kemény volt, megtanulta elrejteni az érzéseit, miközben a bosszút elraktározta szívében. A kultúrában, amelybe beleszületett, komoly hagyománya volt a vérbosszúnak, és a fiatal Sztálin szívébe véste a tanítását: „Sose felejts, és sose bocsáss meg, hanem várj, akár évekig is, hogy bosszút állhass!” Vallásos anyja azt akarta, hogy Sztálinból pap legyen, és 1895-ben, 16 éves korában elküldte Grúzia fővárosába, Tifliszbe az orosz ortodox szemináriumba. A dolog nem működött, az ifjú Sztálin ateista lett, és ezt mondta: „Tudod, bolonddá tesznek minket, Isten nincs.” Az egyik vallást elvesztette, de kapott egy másikat: a kommunizmust. A szemináriumban Lenin és Marx műveit olvasta, és csatlakozott egy marxista csoporthoz. Végül 1899-ben Sztálint kizárták a szemináriumból, a forradalmi politikában való részvétele fokozódott, aztán 1902-ben főfoglalkozású forradalmár lett, bűnözésből és röplapok

kiadásából élt. Agitátorként és forradalmárként a fiatal Sztálin gyakran kerül a cár titkosrendőrségének látókörébe: 1902 és 1913 között hétszer tartóztatták le, és az óriási Orosz Birodalmon belül száműzetésbe is küldték, ő azonban mindig meg tudott szökni, ez vezetett a szóbeszédhez, miszerint a cári titkosrendőrség kettős ügynökeként tevékenykedik. Sztálin először 1906-ban házasodott meg. Felesége, Jekatyerina Szvanidze egy fiúnak, Jakovnak adott életet, de 1907-ben meghalt tífuszban. Sztálint lesújtotta a bánat. A temetésen ezt mondta: „Ez a teremtés meglágyította a kőszívemet. Meghalt, és vele haltak az emberiség iránti utolsó meleg érzéseim.” Amikor eljött az ideje, hogy Szvanidzét a sírba eresszék, Sztálin a koporsóra borult, csak a titkosrendőrség megjelenése térítette magához, és elmenekült. Ioszeb Dzsugasvili a felesége halála után vette fel a Sztálin nevet. Oroszul ez azt jelenti, acélember. Szálin lassan, de biztosan emelkedett a kommunista párt hierarchiájában. A száműzetései közti időszakokban a párt újságját, a Pravdát szerkesztette, 1917-ben pedig beválasztották a párt Központi Bizottságába. A cár 1917. február 15-i lemondásával az ország szabad préda lett, és Lenin elhatározta, hogy megkaparintja. Az orosz forradalom második szakaszának elindításával Lenin megszerezte a hatalmat. A színek csatájában a vörösök legyőzték a fehéreket (kommunisták az antikommunisták ellen), és Lenin átvette az irányítást. A követke-

Az élet Joszif Sztálin idejében A Gulag

A Gulag kényszermunkatábor-rendszer volt, ide záratta Sztálin a politikai ellenfeleit és a kisebb bűnöket elkövetőket. A becslések eltérők, de vélhetően 14 millióan voltak bebörtönözve a táborokba, valamint további 10 millió embert küldtek javító-nevelő munkatelepekre és száműzetésbe. A munka embertelen, a körülmények pedig kemények voltak, így a Gulag-lakók kb. tíz százaléka halt meg évente.

Az NKVD

A Belügyi Népbiztosság, az NKVD 1934-ben alakult meg, és 1946-ban beolvadt a titkosrendőrségi utódszervezetekbe. Ám a megelőző 12 évben Sztálin elnyomásának fő eszköze volt, amely kirakatpereket rendezett, és kivégzett bárkit, akit Sztálin magára nézve fenyegetésnek érzett.

Kirakatperek

JOSZIF SZTÁLIN

A nagy tisztogatás fő jellegzetességei a Moszkvában 1936 és 1938 között tartott kirakatperek voltak. Ezekben egyre képtelenebb vádakkal, például Sztálin elleni összeesküvéssel gyanúsítva, nyilvánosan fogták perbe a legjelentékenyebb embereket – a bolsevikokat, akik Sztálinnal együtt harcoltak az 1917-es forradalomban, és akiket el akart pusztítani. A tárgyalásokat a nyilvános beismerések, a Sztálin iránti lojalitás ismételt kinyilatkoztatása és a vádlottak kivégzése jellemezte. Akkortájt sok nyugati megfigyelő hitt a perek korrektségében, nem tudták, hogy az NKVD a tárgyalás előtt vallatással és kínzással törte meg a vádlottakat.

Kommunista, 1878. december 18. – 1953. március 5. 31 évig Sztálin volt a Szovjetunió kemény Rövid embere; az abszolút életrajz uralkodó, akinek a képe, mint a Nagy Testvéré, kint volt minden falon. Tervei megvalósítása közben Sztálin oroszok millióit ölette meg. A világháború lángjai közt Sztálin Hitlerrel állt szemben a diktátorok versengésében, amely meghatározta a történelem menetét.

122

123

Kulcsszereplők

A gonosz tengelye

NÉMETORSZÁG

Adolf Hitler 1889-1945

A náci Németország vezetője, főparancsnok Hitler a német hadsereg őrvezetőjeként bátorságáért több kitüntetést is kapott, mielőtt feltehetően megsérült egy mustárgáztámadásban. Később belépett a Német Munkáspártba, és arra használta szónoki képességeit, hogy uralja a politika világát.

A GONOSZ TENGELYE Az I. világháború nyomdokain a kegyetlen ambíció, a sötét szándék és a hatalomvágy három férfit arra indított, hogy a világot a halál és terror korszakába taszítsa. Németországban minden együtt állt Adolf Hitler hatalomra jutásához. Benito Mussolini és fasisztái az 1924-es választásokon erőszakosan kiharcolták a Fasiszta Párt győzelmét. Hirohito császár uralkodása alatt pedig Japán szövetséget kötött Németországgal és Olaszországgal.

Vissza akarja szerezni Németország becsületét

NÁCI FELSŐ VEZETŐK Hermann Goering

Joseph Goebbels

1893-1946

A GONOSZ

TENGELYE Az I. világháború nyomdokain a kegyetlen ambíció, a sötét szándék és a hatalomvágy három férfit arra indított, hogy a világot a halál és terror korszakába taszítsa.

1897-1945

A német Luftwaffe főparancsnoka Göring, az I. világháború veterán ászpilótája Hitler bizalmasa volt, és gyorsan emelkedett a náci hierarchiában. Lengyelország megtámadása után még élvezhette a sikert, ám energiáit később a pártbeli riválisaival való küzdelmek emésztették fel.

Propagandaminiszter Goebbels a dongalába miatt nem léphetett be a hadseregbe, az ez okozta elkeseredés vezette a nemzetiszocialista párthoz. Hamarosan a náci Németország egyik legbefolyásosabb embere lett, de fondorlatos módszerei miatt a „mérgező törpe” gúnynevet kapta.

inden tökéletesen együtt állt Adolf Hitler hatalomra jutásához. A veterán katona megízlelte Németország I. világháborús vereségének keserű piruláját, tanúja volt, amint a valaha nagy nemzet olyan megtört országgá vált, amely alig tudta élelmezni népét. Eltökélte az ország újjáépítését, belépett a Német Munkáspártba, és karizmatikus beszédeivel hamarosan országos figyelmet keltett. Csupa olyasmit mondott, amit a kínlódó emberek hallani akartak – élelmet, munkát ígért, és legfőképp a büszkeségük helyreállítását. A nemzetiszocialista párt sorai sokasodtak, és a nép szava döntött: 1932 júliusában Hitlerre szavaztak, így ő lett a kancellár. Hitler és pártja irányította az egész német életet, betiltottak minden más politikai pártot, majd erőfeszítéseiket a versailles-i szerződés szétbomlasztására koncentrálták. A Führer azzal legitimálta tetteit, hogy a szerződés megtagadta a megfelelő „életteret” Németországtól. Hitler egymás után szegte meg a háború végi egyezségeket. Kiléptette országát a Népszövetségből, fejlesztette a hadsereget, és terjeszkedni kezdett: elfoglalta a német Rajna-vidéket, annektálta Ausztriát, megszállta Csehszlovákiát. Tesztelte az ellenségeit. Már feldühítette Franciaországot és Nagy-Britanniát, amelyek azt ígérték, hadat üzennek, ha megtámadja Lengyelországot, és tisztában volt vele, hogy egyedül nincs esélye megküzdeni a Szovjetunióval, amely a végcél volt. Hitler könyörtelen és hataloméhes volt, de ostoba nem. Tudta, céljait nem érheti el csupán a német erőkkel. Segítségre volt szüksége. Szövetségesekre.

HARCI GÉPEZETEK

Messerschmidt Bf–109

A Bf–109-es, a kor modern vadászrepülőinek úttörője képezte a német légierő gerincét. Ezt az eredetileg a spanyol polgárháborúban használt gépet a világháború során folyamatosan fejlesztették és tökéletesítették. A Bf–109-es lett a történelem legtöbb példányban gyártott vadászrepülője, Németországon kívül a többi tengelyhatalmi országok is alkalmazták. Erősség Kicsi, gyors, erőteljes, gyártása olcsó Gyengeség Szűk keréktávolsága miatt a földön instabil, erős szélben nehéz irányítani

126

2019. február közepétől

Tigris I

Amikor a Szovjetunió megtámadása során a németek találkoztak a hatékony szovjet tankokkal, rájöttek, nekik is el kell készíteni a sajátjukat. Válaszuk a Tigris I volt. A remek tűzerővel és páncélzattal ellátott Tigris I-et minden német fronton alkalmazták. Általában öt brit Sherman harckocsi kellett egy Tigris I megsemmisítéséhez. Erősség 88 mm-es löveg, alig elpusztítható páncéltest Gyengeség Korlátozott mobilitás, gyakori meghibásodás, nehéz szállíthatóság

Bismarck

A Bismarck 20. század híres csatahajója, az egyik legnagyobb volt, melyet valaha európai ország épített, Hitler fensőbbségének és hatalmának jelképéül szolgált. Konstrukciójában az I. világháború hajóira hasonlított, és nagy, 50 000 tonnás vízkiszorítása dacolt a német flottára a háború után kirótt megszorításokkal. Erősség Páratlanul erős páncélzat, gyorsaság, mobilitás Gyengeség A lövegtornyok védelmének hiánya, kormányzási problémák miatt nehéz volt irányban tartani

127

keresse a BOOKAZINE BESTSELLER legújabb kiadványát!

Hadműveletek, emberek és történetek, amelyek meghatározták a Nagy Háborút

BOOKAZINE BESTSELLER

AZ ELSŐ

VILÁGHÁBORÚ TÖRTÉNETE A gyökerek

Mi okozta a Nagy Háborút?

Kulcsszereplők

A háború legendás vezetői

1898. július 10.

1864. február 1.

EDWARD HERCEG GYŰLÖL után a brit Dánia porosz lerohanása külpolitika megváltozik . a ma Az etnikailag kevert – Dániát – ismert Németországtól elválasztó Schleswig és Holstein hercegségek az ifjú lehengerlő elfoglalása sokkolta VII. brit Edward herceget – a leendő

belerántották az Egyesült Királyságot és a birodalmat a háborúba.

Francia katonák a francia–porosz háborúban

BISMARCK KÉNYTELEN LEMONDANI A német külpolitika a császár kezében harciassá válik.

Edward herceg és felesége, Alexandra 1896-ban

helyére az egységes Német Császárság lépett, amelyet I. Vilmos császár és Von Bismarck kancellár irányított, Párizsban pedig létrejött a francia harmadik köztársaság.

1867. február 8.

AZ ÖREG BIROD BIRODALOM ÖSSZEOMLIK

Szerepe a német birodalom létrejöttében és a kiújult gyűlölködés Franciaországgal ugyan harcias hírnevet biztosított Otto von Bismarcknak, de a „Vaskancellár” a stabilizáló erőt jelentette Közép-Európában. VisszatarVisszatar totta Németországot az olyan gyarmatokért való hajszáhajszá tól, amelyek miatt közvetlen versenybe került volna más nagyhatalmakkal. 1876-ban kijelentette: egy balkábalká ni háború nem ér annyit, mint „egyetlen pomerániai muskétás egészséges csontjai”. Aláírta Oroszországgal a viszontbiztosítási szerződést is, amely korlátozta a felek részvételét az egymás elleni összetűzésekben. II. Vilmos az apját, III. Frigyes császárt követte a trónon, ám mivel egészen mások voltak a prioritásai, folyton veszekedtek, és az udvar mérgező légköre végül 1890-ben lemondásra kényszerítette Bismarckot. Utódja, Leo von Caprivi sokkal inkább egyetértett Vilmos elképzeléseivel. Oroszországot végzetesen Franciaország felé taszítva hagyta, hogy a viszontbiz-tosítási szerződés érvényét veszítse a soha szárba nem szökkenő brit barátság kedvéért. 1914-re Otto von Bismarck Németország elszigetelőnémet kancellár dött Európában. abban az évben, amikor távozott hivatalából

Nemzetiség: német Pozíció: vezérkari főnök

Több mint 220 000 orosz nyomult a német hadsereg hátába az ország keleti határánál 1914 augusztusában, csak két héttel a háború kitörése után. A helyzet rettenetes volt. Reaktiválták a nyugalomba vonult, 65 éves, porosz születésű Paul von Hindenburg tábornokot, aki különvokülönvo natra szállt, és új vezérkari főnökével, Erich Ludendorff tábornokkal egyenesen a veszélyeztetett frontra ment. Együtt aratták Tannenberg Tannenberghadserenél a német győzelmet, amely megsemmisítette a 2. orosz hadsere get. A győzelem Hindenburgot Németország legnagyobb háborús hőseinek panteonjába repítette. Hindenburg testesítette meg a porosz katonai hagyományt. Tannenberget követően hadseregtábornokká léptették elő, és 1914 őszén a keleti fronti német erők főparancsnoka lett. Tiszteletet parancsolóan, magabiztosan és higgadtan lépett előre: egy két fronton folyó, komplex háborút irányított. Hindenburg nagyLudendorff-fal együtt, apafigura lett a németek számára. Jobbkezével, Ludendorff akivel – Hindenburg szavait idézve – „egyek voltak gondolatban és cselekvésben”, egyfajta „csendes diktatúrát” épített, s ebben akkora hatalmat élvezett, amely vetekedett a császáréval. Hadseregtábornoki előléptetése után a katonai elsőbbségért folytatott hatalmi harcba bocsátkozott Erich von Falkenhayn vezérkari főnökkel. Végül 1916 augusztusában Hindenburg váltotta Falkenhaynt a vezető pozícióban. Ettől kezdve tervei és javaslatai mind a totális háborúban való hitének megnyilvánulásai voltak. Ezek közé tartozott a tengeralattjáró-háború nevét viselő fegyverkezési program, a korlátlan tengeralattjáró győzeés az 1918-as tavaszi offenzíva. Ahelyett, hogy Németországot győze lemre vezette volna, ezek a megbukott törekvések felfedték a józan stratégia és a politikai készségek teljes hiányát, amely a történelem nagy vezéreiben pedig megvolt. A végén ő okozta Németország katonáinak és polgárainak kudarcát.

1895. december. 29.

A mai Dél-Afrika területe körül rivalizáló brit és német érdekeltségek évtizedeken át biztos gyújtópontot jelentettek. A brit gyarmat, Fokföld támadása sikertelen volt a független Transvaal Köztársaság ellen, végül ez vezetett a második búr háborúhoz, amelyet Nagy-Britannia ugyan nem szentesített, de anyaországként erősen támogatott. II. Vilmos császár gratuláló levelet küldött Paul Kruger transvaali elnöknek, lépését a német sajtó ünnepelte, a britek dühét viszont kiváltotta. Németország finom modorú londoni nagykövetét sokkolta, amikor a külügyminisztérium tisztviselője, a rámenős Sir Francis Bertie közölte vele, a német flotta eltörlése a föld színéről „gyerekjáték lesz az angol hajóhad számára”. Mivel nagyon is tisztában volt a németek korlátaival, politikai elszigeteltségével és Nagy-Britannia túlzott reakciójával, II. Vilmos döntött a Német Császári Haditengerészet erejének növeléséről, és arról, hogy Nagy-Britannia többé nem potenciális szövetségesként, hanem potenciális fenyegetésként kezelendő.

Douglas Haig a háború során sikertelenül próbált áttörni a nyugati front német védelmén, miközben az emberveszteségek csak nőttek.

A Transvaal Köztársaság elnöke, Paul Kruger 1898-ban

A FRANCIAA ÉS AZZ OROSZ ERŐ EGYESÍTÉSE Franciaország és Oroszország katonai szövetséget köt.

A porosz és az osztrák lovasság egymással küzd a königgrätzi csatában, amely elsöprő porosz győzelemmel végződött

A párizsi II. Miklós sugárút, amely a francia–orosz szövetség tiszteletére kapta a nevét

Hindenburg (balra) Erich Ludendorff-fal, a hadsereg hadműveleti főnökével való szimbolikus kapcsolatát boldog házasságnak nevezte

Mi okozta a Nagy Háborút? Húsz sarkalatos és meghatározó momentum, amely a háborúhoz vezetett

Douglas Haig fölényes fellépése megfélemlítette az alárendelt tiszteket, akik nem merték megkérdőjelezni a terveit

1915 szeptemberében az I. brit hadsereg parancsnoka, Douglas Haig altábornagy borzasztóan szerette volna, ha csapatai áttörést érnek el az észak-franciaországi Loosnál. A második napon bevetette tartalékait, de a németek már megerősítették állásaikat, így elszalasztotta a lehetőséget. Az eset a Haigen mindig kifogó áttörés metaforája. Haig, aki megmászta a ranglétrát és a csúcsig jutott, igencsak el akarta söpörni útjából a többieket. A brit erők loosi sikertelenségéért John French hadseregtábornokot vádolta, és 1915 decemberében a Brit Expedíciós Haderő főparancsnokaként a helyére is lépett. Más tábornokokhoz hasonlóan ő is sok kemény taktikai leckét kapott a Nagy Háború során. Haig mellett szólt, hogy optimista, megingathatatlan és összeszedett volt, ellene pedig elzárkózó, arrogáns és kíméletlen természete. Gyakorlott lovassági tisztként ragaszkodott ahhoz az elgondoláshoz, hogy áttörést a lovasított alakulatok tudnak elérni. E meggyőződése ellenére egyes új fegyverek, például a tankok iránt nyitott volt. Az 1916-os somme-i támadásban használta is őket, de kis számuk miatt nem értek sokat. A Somme-nál és egy év múlva Passchendaelenél egyszerűen nem ismerte fel, mikor kell egy sikertelen támadást abbahagyni. Folyamatosan küldte az embereket a lövészárok-háború húsdarálójába, noha ezt már hónapokkal azelőtt be kellett volna szüntetnie. A Somme-nál és Passchendaele-nél a brit és a nemzetközösségi haderő 420 000, illetve 260 000 főnyi veszteséget szenvedett. Már csak emiatt is rászolgált a „somme-i mészáros” gúnynévre. 1918-ban kezdtek jönni a győzelmek. A britek a száznapos offenzívában, 1918 második felében kibontakoztak. Haig valóban állóképes volt: amikor eljött a fegyverszünet napja, még mindig ő volt a főparancsnok.

Joseph Joffre francia vezérkari főnök megőrizte szilárd hitét a támadó hadviselésben, habár a halálos veszteségek aligha igazolták a fennhatósága alatt elért apró győzelmeket

Az I. világháború hossza, intenzitása és kegyetlensége megrendítette a világot. Hasonlóképp sokkoló volt a háború utóhatásainak mértéke.

Joseph Joffre Nemzetiség: francia Pozíció: vezérkari főnök

144

Miután a fegyverek elnémultak…

Nemzetiség: brit Pozíció: főparancsnok, Brit Expedíciós Haderő

Paul von Hindenburg megmentette Németországot a nagy veszedelem kezde kezdetén, de hosszú távon elveszejtette a totális háború csődöt okozó stratégiájával.

Németországot fenyegetik Dél-Afrikában

Egy korszak vége

Douglas Haig

Paul von Hindenburg

1894. január 4.

Dualista monarchia lép az osztrák birodalom helyébe. A német ajkú államok hagyományos iránymutatója, Ausztria – ahol 1278 óta a Habsburg-család uralkodott – és a növekvő erejű Poroszország – amely Otto von Bismarck miniszterelnök és I. Vilmos király uralma alatt állt – közötti viszály hozzájárult, hogy a két hatalom fokozódó rivalizálása nyílt háborúként tört felszínre. A meggyengült osztrák birodalom, benne az elszakadásra kész Magyaror Magyarországgal, felbomlott, és nehézkes dualista állammá, az Osztrák–Magyar Monarchiává alakult. Ebben mindkét államot függetlenül és együtt is közös miniszterek szövevényes rendszerével kormányozták.

Nagy-Britannia és Franciaország felméri egymást

1890. március 20.

145

Tiltakozó menet Berlinben 1931-ben, a német gazdaság küzdelme idején

170

171

Legendás vezetők

Vezetők és kulcsszereplők, akik nem hagyták, hogy dicsőséghajhászásuknak bármi gátat vessen

„Sok európai úgy tekintett a háború utáni világra, mint amelyet túlélőkből alakítottak ki egy hullahegy tetején”

9 789639 631403