SZALON
www.ujszo.com
19
2016. JÚLIUS 2.
Csipkedő kezek, kőbuddhák és a fény Csungkingba az új szuperexpresszel érkeztünk meg, a vonat helyenként 300 km/ órás sebességgel suhan. Mialatt a szálloda felé tartottunk, feltűnt, hogy már negyedik hete nem láttam a tiszta kék eget, nem találkoztam madarakkal és nem láttam a csillagokat. A többmilliós Hongkong, majd a több mint tízmillós Sencsen és Csengdu után most a több mint harmincmilliós Csungking következett.
A
helyiek szerint ritka szép pillanat, amikor a masszív szmog mögül előbukkan a kék égbolt. A Jangce folyó partján volt a szállásunk, nem messze a Parabiosis fesztiválnak otthont adó kortárs művészeti galériától. Néhányunkat egy másik művészeti központba is meghívtak egy kerekasztal-beszélgetésre, így megint csak kevés idő maradt arra, hogy kicsit körbejárjuk ezt a hatalmas metropolist. Mindössze két napot tölthettünk nézelődéssel: egyet a 170 km-re lévő Dazuban, a másikat pedig Ciqikouban. Ez tulajdonképpen a hatalmas agglomerációs körzet „régi városrésze”; porcelánfalunak is nevezik a helyi keramikusok miatt, akik ma már szinte kizárólag a turistáknak gyártanak csillivilli tárgyakat. Volt egy meghívásunk a Memory Ciqikou teaházba; mint később kiderült, a teamester csak a mi kedvünkért nyitott ki aznap, sőt, egy szecsuáni (úgy is nevezik, hogy „arcváltó”) operából is szervezett bemutatót a számunkra. A teaház egy több mint 300 éves épületben kapott helyet, és a tradicionális szecsuáni művészetek – beleértve a tea elkészítésének és fogyasztásának művészetét – megőrzésére specializálódott. Érdemes ide ellátogatni, kellemes felüdülés a túlzsúfolt belváros után. A környéken rengeteg a
Csungking ma a világ legnépesebb városa
Dazu több mint tízezer sziklába faragott szobra a világörökség részét képezi
hot pot vendéglő, amiről korábban már írtam, így csak a helyi különlegességet említeném. Disznóvér és marhagyomor (közérthetőbben: pacal) – ezzel reklámozzák a Kínaszerte közkedvelt csungkingi hot potot. És ha ezt még lehet fokozni, akkor a pirított csili mennyiségével
KÍNA Juhász R. József kínai útinaplója (3.) és ennek következtében a már-már elviselhetetlen csípősséggel meg is teszik. Sőt, a háromféle szecsuáni bors keverésével, amitől az ember ajka pillanatok alatt elzsibbad, Csungkingban tökélyre fejlesztették ezt a nemzeti konyhaművészeti műfajt. A fesztiválra újabb vendégek érkeztek, így végre személyesen is találkozhattam Paullal és Alexandrával, az angol művészpárral, akikkel
hosszú évek óta lájkoljuk egymás munkáit. Együtt látogattunk el Dazuba is. Ezen az úton született a „pinching hands” szlogen, amivel őrületbe kergettük a többieket. Az elég hiányos angol nyelvű figyelmeztető táblákon városszerte ez a felirat figyelmeztet arra, hogy a busz, metró, lift stb. ajtajánál vigyázzunk, mert a becsukódó ajtó becsípheti az ujjunkat. Ehhez viccesebbnél viccesebb piktorgramok társultak. Szó szerinti fordításban „csipkedő kezeket” jelent a kínaiból helytelenül fordított figyelmeztetés. Miután 2–3 órás buszozás után megérkeztünk Dazuba, az impozáns és vadiúj látogatóközpontnál az UNESCO táblája fogadott, amely szerint a több ezer sziklába faragott szobor a világörökség részét képezi. Fel voltunk készülve rá, hogy fontos történelmi helyre érkezünk, de a látvány így is lenyűgözött. Főleg azok után, hogy Csungkingban (de a kulturális forradalom alatt országszerte) szinte minden történelmi emléket leromboltak vagy – a Kínában szokásos módon – nem újjáépítettek, hanem újraépítettek. Egy kínai művész mesélt egy érdekes történetet ezzel kapcsolatban. A szénbányái miatt gazdag városnak számító Datongban a település terjeszkedése miatt fokozatosan lerombolták az ősi városfalat és városkapukat. Miu-
tán a közeli Hszianban megtalálták a földbe temetett híres agyaghadsereget, és a környéket ellepték a turisták, az új polgármester úgy döntött, újraépítteti Datong óriási falait, hogy odavonzza a turistákat. Igen ám, de Kínában szinte lehetetlen volt ehhez megfelelő fát találni, ezért Afrikából hozatott nyersanyagot a munkálatokhoz, aminek következtében a költségek az egekig nőttek. A falat 2008-ban kezdték újraépíteni, többé-kevésbé eredeti tervek alapján, de máig nem készült el. De visszatérve Dazura: mintegy 10 ezer sziklába faragott buddhista szobor várt ránk, melyeket a 9. századtól a 12. századig készítettek. Az 500 méter hosszan kanyargó sziklába faragott naturalista szobroktól az óriási fekvő Buddháig minden méretben akadnak itt gyönyörű és sokszor meghökkentő alkotások. Talán a legérdekesebb vonása a helynek, hogy nemcsak a Kína más barlangszobrain feltűnő buddhista motívumok jelennek meg, hanem a kínai eredetű taoizmus és konfucianizmus alapítói, legendái is. Azaz, a dazui kőfaragások a három vallás együttélését tükrözik. Szinte az egész napot itt töltöttük, mire mindent körbejártunk, és megcsodáltuk egyebek mellett a pokol 18 szintjét. Másnap délután került sor a
performanszom bemutatójára. A helyszín a múzeum előtti óratorony volt, és mivel rengeteg építkezés zajlott a közelben, nem volt gond beszerezni mintegy 100 kg homokot. A performansz címe: A fény születése. Az ötletet pedig az adta, hogy nagyon sok fiatal művésszel találkoztam, akik kritikus módon viszonyulnak a társadalom visszás jelenségeihez. Lehet bármilyen antidemokratikus a rendszer, lehet bármekkora a sötétség, a fény mindig utat talál magának. Ami viszont az után történik, az akár sorsdöntő is lehet. A fény könnyen elvakítja az embert, mint ahogy a hatalom is sokakat megrészegít. Mi ezt 1989 után többször is átéltük. A performanszomban előbb homokba dugtam a fejem, majd az ott előkészített több tízméteres zsineget a számba véve lassan az óratoronyhoz tolattam. A zsineg végén egy zseblámpa világított. Miután elértem az óratornyot, a zsineget a szemem köré tekertem, s a fény kialudt. A fesztivál közben két érdekes e-mailt kaptam. (Itt jegyzem meg, hogy a kínai nagy internetes fal miatt szinte elérhetetlenek a külföldi internetes oldalak és szerverek, így külön fejtörést okozott, hogy a munkáimat miként küldjem haza, illetve hogyan tartsam a kapcsolatot az otthoniakkal. Persze, erre is van megoldás. Kettő is. A VPN és a WeChat. Melegen ajánlom mindenkinek, aki Kínába látogat.) Az első e-mailben a sencseni egyetem arra kért, hogy a záróvizsgák miatt a workshopomat tegyük át október végére, a másik pedig arról értesített, hogy a Hunan tartományban megpályázott egyhónapos rezidensprogramot novemberre megkaptuk. Gyakorlatilag mindkét hírnek örültem, hiszen így újabb másfél hónapot tölthetek el az országban, ezúttal Délkelet-Kínában. Mind később kiderült, a kínai vízumrendszer miatt azért nem ennyire egyszerű a dolog. Ráadásul kicsit át kellett szerveznünk az utunkat, hiszen Csungking után 10 nap következett volna Sencsenben. Néhány e-mail-váltás és telefon után
A fény születése: a performansz abból indult ki, hogy lehet bármekkora a sötétség, a fény mindig utat talál magának, aztán viszont könnyen elvakítja az embert
több okból is Jünnan tartomány mellett döntöttünk. A turistavízumom miatt, ami két belépésre szól Kínába, 30 nap után legalább egy éjszakára el kell hagynom az országot. Jünnan pedig Vietnammal, Thaifölddel, Mianmarral és Laosszal is határos, ráadásul ebben a tartományban, Lijiangban eleve várt ránk egy kéthónapos rezidensprogramra, igaz, kicsit későbbi időpontban. Nem utolsósorban pedig: Kunmingban, a tartományi székhelyen van egy művésztanár ismerősünk, He Libin, aki felajánlotta, hogy megszervezi az ottlétünket. Mivel kimerítő volt az eddig Kínában töltött csaknem másfél hónap, hosszas számolgatás után a 23 órás vonatozás helyett a repülést választottuk, hogy aztán újabb megpróbáltatásokkal nézzünk szembe. Az egyre nagyobb városok helyett egyre magasabban jártunk. Kunming a tengerszint felett 1900 méteren fekszik, Lijiang pedig 2400 méteren, 5–6 ezer méteres hegyek között. (Közeledünk Tibethez.) Arra már felkészültem, hogy itt nem vár minket minden sarkon kokalevél, mint tavaly Peruban, de azt nem sejtettem, hogyan fog a szervezetem reagálni a szokatlan magasságra. Mint kiderült, 5 nap Ízelítő a szecsuáni operából
Kunmingban elég volt arra, hogy akklimatizálódjak. Már csak egyetlen dolog maradt hátra, mielőtt megkezdenénk kéthónapos programunkat Lijiangban. El kell hagynom az országot. Mivel 1993-as első ázsiai utam óta szinte minden délkelet-ázsiai országban megfordultam már, kivéve Mianmart és Laoszt, úgy döntöttem ez utóbbit választom. Mivel Észak-Laosz olcsó, közel van Kunminghoz, vízumot a határon is lehet intézni, továbbá volt még pár napunk a rezidensprogramig, nekivágtunk hát a hegyvidéki országnak, ahol éjszakai dzsungelmotorozás, az Arany Háromszög közelsége, gumifák, a világ tizedik legjobb söre, valamint kedvenc gyümölcsöm a jákafa termése (jackfruit) várt minket.
(A szerző fotótárából)