Héraklész unokái

K E R T É S Z I S T VÁ N

PELLE H é JÁNOS ra k l é s z unokái

KERTÉSZ ISTVÁN

H é ra k l é s z unokái

K E R T É S Z I S T VÁ N

H é ra k l é s z unokái

MUNDUS MAGYAR EGYETEMI KIADÓ Budapest, 2002

NEGYEDIK KÖTET

Szárnyas idő

SZERKESZTŐ

Kertész István

I. előszó A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó úgy döntött, hogy egy, a jelenlegi kutatási eredményekre támaszkodó könyvet jelentet meg a makedónok történetéről a kezdetektől Nagy Sándor haláláig. E mű anyaga alapvetően két korábban megjelent írásom javított szövege. 1988-ban a Kossuth Kiadó Szivárvány sorozatában került a nagy nyilvánosság elé a Héraklész unokái című könyvem, amely a lovas makedónok históriáját Nagy Sándor születéséig dolgozta föl abból a megfontolásból, hogy a világhódító királyról viszonylag sok ismeret vált közkinccsé, míg a hódító közösség korábbi története alig ismert az olvasó számára.

Néhány évvel a Sarkady János professzor által lektorált mű megjelenése után a Zrínyi Katonai Kiadó elindította Hadtörténelem fiataloknak című sorozatát, melynek keretében 1991-ben megjelent a Nagy Sándor hadinépe című kicsiny könyvem. Ebben a fontos hadiesemények leírására összpontosítottam, és persze a hódító király életének legfőbb eseményeit is ismertettem. A téma később sem kerülte el érdeklődésemet. 1999-ben védtem meg akadémiai doktori értekezésemet, amely a Hellénisztikus történelem címet viselte, és 2000-ben megjelent a História Könyvtár Monográfiák sorozatában.

Ebben a műben elvégeztem Nagy Sándor világbirodalom-szervező tevékenységének részletes elemzését. Ez utóbbi könyvemben tükröződő tudományos kutatások több elemével egészítettem ki említett korábban megjelent könyveim szövegét, ami új fejezetek megírását is szükségessé tette. Most tehát reményeim szerint az ókori civilizáció, hadtörténet és a kiemelkedő történeti személyiségek sorsa iránt 5

érdeklődők izgalmas, jól követhető történelemkönyvet vehetnek kezükbe. Aki pedig további tájékozódást igényel, bőven meríthet a mellékelt szakbibliográfiából.

KERTÉSZ ISTVÁN

6

I. fejezet „Bárcsak megnyílt volna a föld, és elnyelt volna minden makedónt!”

– írta keserűen B. G. Niebuhr, az antik történelem jeles kutatója a 19. század elején. Elkeseredését az indokolta, hogy abban az időben a görög kultúra és civilizáció athéni fénykora, valamint a római nagyhatalom kiteljesedése mozgatta meg elsősorban az ókortörténészek képzeletét. A makedónokban jobbára csak a klasszikus görögséget rabságba döntő barbár erőt látták, és vajmi keveset tudtak arról a nagyszerű korszakról, amely például az egyiptomi Alexandriát és a kis-ázsiai Pergamont ajándékozta az emberiségnek, vagyis éppen a makedón uralom által fémjelzett hellénisztikus korról. És persze roppant keveset tudtak magáról a makedón népről, eredetéről és sajátos történeti fejlődéséről; miképp válhatott jelentéktelen törzsi csoportok laza konglomerátumából világhódító fegyveres erővé.

A Makedónia és makedón kifejezés napjainkban egészen más politikai egységet és más etnikumot takar, mint az ókorban. Macedónia egykor Jugoszlávia egyik köztársasága, ma önálló állam, fővárosa pedig Szkopje. Nyugaton Albánia, délen Görögország, keleten Bulgária, északon a Szerb Köztársaság határolja. Legnagyobb folyója, a Vardar (az ókori Axiosz) után „Vardar Makedóniá”-nak is nevezik, megkülönböztetésül a Bulgáriában élő makedónok által lakott és a Pirinhegységről elnevezett „Pirin Makédóniá”-tól, valamint a makedónok egy része által lakott görögországi „Égei Makedóniá”-tól, amely Thesszalonikitől északra és keletre húzódik. A macedónok többsége, több mint másfél milliónyian, a Macedón Köztársaságban él. Ezek 7

a macedónok szlávok, akiknek ősei az időszámításunk szerinti 6-7. században telepedtek le a Balkán hegyes-völgyes északi vidékein, miután elhagyták az orosz-lengyel síkságot. Nyelvük közel áll a szerbhorváthoz és a bolgárhoz.

A mai szláv macedónok népnevüket arról az ókort népcsoportról kapták, amelynek a Kr.e. 6. századtól egyre terjeszkedő állama végignyúlt az egykori Jugoszlávia, a mostani Albánia, Görögország, Bulgária és európai Törökország területén. A népcsoport névadó hősét (epónümosz hérószát), vagyis Makedónt a nagy költő, Hésziodosz neve alatt fennmaradt, de több kutató szerint Hésziodosznál később, talán a 7. század második felében keletkezett úgynevezett „asszonykatalógus” említi első ízben. Az „asszonykatalógus” öt könyvből álló költemény volt, amely olyan nők történetét írta le, akik istenektől fogantak gyermeket. A töredékesen ránk maradt alkotás egyik részében olvashatjuk Deukalión leányáról, Thüiáról a következőket: „Véle a villámot szerető Zeusz ősi időkből Magnészt és a lovas Makedónt nemzette a földnek, kik Pierisz meg Olümposz szép meredélyein éltek.”

Ez a néhány verssor sok mindent elárul. Egy mítosz szerint a Föld valamikor az istenek ellen pártot ütő elvadult gigászok kiömlő vérétől megfoganva szülte az első embereket. Ezek a gigászokhoz hasonlóan semmibe vették az Olümposziak által uralt világrendet, s ezért Zeusz iszonyú haragja sújtotta őket. Özönvíz borította el a földet, és minden embert elpusztított. Csak az emberiségért a legnagyobb szenvedéseket is vállaló titán, Prométheusz fia, az istenfélő Deukalión maradt életben feleségével, Pürrhával együtt. A vizek elvonulása után Deukalión és Pürrha utódai népesítették be a földet. Közöttük volt Hellén, akinek fiai, Dórosz és Aiolosz, valamint unokája, Ión a görög törzsek mondabeli ősei lettek. Hellén nővére, Thüia viszont, a makedónok ősatyját, Makedónt és a thesszáliai hérószt, Magnészt szülte. A mondai származtatás szerint tehát a hellén törzsalapítók unokafivérei voltak a ma8

kedónok és a thesszálok őseinek. Ez finom megfogalmazása annak a 7. században bizonyára közkeletű felfogásnak, amely szerint a makedónok a görögséggel szoros etnikai rokonságban állnak, kiváltképpen a thesszálokkal. Ha az „asszonykatalógus” töredékeit tovább vizsgáljuk, arra a feltételezésre juthatunk, hogy a makedónok és az aiolok között az általános makedón-görög viszonyon belül ugyancsak bizalmasabb kapcsolatot fedeztek fel. Erre utal az a körülmény, hogy a költemény szerzője a hippiokharmész (lóháton harcoló) jelzőt mind Makedón, mind egy másik töredékben Aiolosz nevéhez is hozzábiggyeszti.

A makedónoknak a thesszálokkal és az aiolokkal – Magnész és Aiolosz személyén keresztül dokumentált – rokonságát a nyelvészet és a mitológia is megerősítette. A makedón nyelv vagy a görögnek egy korai időkben elkülönült ága, vagy teljesen önálló indoeurópai nyelv, amely közel állt a göröghöz, s némileg a phrűghöz. A nyelvészek ugyanis a makedón és a thesszáliai archaikus nyelvezet, a görög nyelv egy sajátságos dialektusa között számos hasonlóságot fedeztek fel. Ez az ókorban is köztudott nyelvi hasonlóság hatott a mítoszok formálódására. Egy mondaváltozat szerint Aiolosz a thesszáliai Magnészia uralkodója volt. Nos, az 5. századi leszboszi író, Hellanikosz Makedónt Aiolosz fiának nevezi, s így az „asszonykatalógus”-ban felvetődő makedón-aiol rokonság gondolatát még konkrétabbá teszi Az ókorban igazinak tekintett hellénekkel etnikai rokonságot mutató makedónok 7. századi lakóhelyére is utal az idézett versrészlet. A Haliakmón (ma: Aliakmon) folyótól délre, a Therméi- (ma: Thesszaloniki-) öböl nyugati partja mentén magasodott Pierisz, más néven Pieria hegyes-völgyes vidéke, ahol csak a tengerpart mentén húzódik egy keskeny síkság, s amelyet délről az Olümposz-hegység határol. Thesszáliának az Olümposztól délkeletre fekvő részét nevezték Magnésziának. Magnész és Makedón a vers szerint Pieriszben és az Olümposz környékén lakott, és a verselemzők arra gondolnak, hogy a költő a máshol is fellelhető úgynevezett kereszteződéses (kiasztikus) szerkesztést használta. Így az „asszonykatalógus” megírása idején a makedónok Pieriszben, a thesszáliai magnészek pedig 9

az Olümposz közelében éltek. Ez az értékelés megegyezik a peloponnészoszi háború történetírójának, Thuküdidésznek az álláspontjával, aki szerint 600 körül a makedónok már valóban itt, ezen az általuk először meghódított földön legeltették nyájaikat.

Pieriszt az ókorban a múzsák lakóhelyének képzelték. Árnyas erdői, vadregényes ligetei, vígan csörgedező forrásai ideális játszótérül szolgáltak Zeusz és Mnémoszüné, az Emlékezés istenasszonya leányainak. Annak a kilenc bájos teremtésnek, akik a művészet sokféle ágát serkentették avégből, hogy ezek révén örök időkre fennmaradjanak az istenekről és teremtményeikről szóló színes történetek. E kilenc leányka egyike, Kleió, a történetírás múzsája ihlette meg az 5. századi Hérodotoszt, a történetírás atyját, aki egy elterjedt nézet szerint Periklész ösztönzésére írta meg kilenc könyvben a görög-perzsa háborúk históriáját, s aki minden egyes könyvét valamely múzsáról nevezte el.

Uraniáról, a tudomány múzsájáról elnevezett VIII. könyvében olvashatunk arról, hogy a mítoszban megőrződött valós történeti hagyomány szerint hol is terült el Makedonisz, a makedón nép első igazán megragadható hazája, ahonnan ez az etnikum később Pierisz felé terjeszkedett. A 7. század végétől tehát most néhány évtizedet kell visszalépnünk, hogy az Emlékezés leányainak segítségével ezt is megtudjuk.

Meg kell tudnunk a makedónokról minden fontosat, amit csak ókori betűk és ókori kövek elárulnak róluk. A makedónokat ugyanis nem nyelte el a föld. Sőt, történetük néhány különösen izgalmas évtizedében majdnem ők nyelték el a földet.

10

II. fejezet Hérodotosz története szerint a szalamiszi csata és a nyomban azután bekövetkezett hadiesemények idején (480–479) I. Alexandrosz, a „hellénbarát” volt a makedónok királya, a hatodik leszármazottja annak a Perdikkasznak, aki a történetíró korában is hatalmon lévő királyi dinasztiát megalapította. A görögök iránti barátságos magatartásáról nevezetes makedón király őse, Perdikkasz, Gauanész és Aeroposz nevű fivéreivel egykor Argoszból Illíriába szökött, majd innen a később Felső-Makedóniának nevezett illír-makedón határvidékre érkezett. Az itt uralkodó király szolgálatába fogadta a három testvért, akik közül az egyik lovakat, másikuk teheneket, Perdikkasz meg aprómarhát, vagyis kecskéket, juhokat legeltetett. A testvérek azt a kenyeret fogyasztották, melyet maga a királyné sütött számukra. Egyszerre észrevette ám a királyné, hogy a Perdikkasznak készített kenyér minden alkalommal kétszer akkorára dagad, mint a többi. Elmondta ezt a csodát a férjének, aki azonnal megértette, veszélyt rejt uralmára nézve a három szolga, de kiváltképp Perdikkasz. Magához hívatta hát a király a testvéreket, és megparancsolta nekik, azonnal hagyják el országát. Csakhogy a fiatalemberek előbb követelték a kialkudott bért. A király feldühödött, és a kéményen át házába sütő napra mutatva azt ajánlotta föl fizetségként. Míg a többiek döbbenten álltak, Perdikkasz késével a padlóba véste a napkorongot, majd jelképesen magához vette. Ezek után testvéreivel együtt eltávozott.

A meglepett uralkodónak egyik tanácsadója magyarázta meg Perdikkasz tettének jelentőségét. Az ifjú a lerajzolt napkorong jelké11

pes birtokbavétele által jelezte, hogy a király házát és birtokát sajátjának tekinti, ráadásul mindehhez a napot hívta tanúként. A felbőszült fejedelem lovas katonákat küldött a fivérek után azzal a paranccsal, hogy öljék meg őket. Az ifjak azonban épp jókor keltek át egy folyón, amely megduzzadt, mihelyt az üldözők a partjához érkeztek. Erre emlékezve a makedónok évszázadokon keresztül áldozatot mutattak be a folyam istenének. A veszedelemből megmenekülve, Perdikkasz és fivérei a Midasz kertjeinek nevezett terület és a Bermion (ma: Doxa vagy Turla) hegység vidékén telepedtek meg, majd innen vonták uralmuk alá egész Makedóniát.

A hérodotoszi elbeszélés szerint tehát az Argoszból érkezett Perdikkasz irányításával kezdődött meg az uralkodó makedón dinasztia hatalmi terjeszkedése. Mivel, mint tudjuk, a 7. század végén ez a hatalom már Pieriszig terjedt, a Perdikkasz és fivérei nevéhez főződő „honalapítást” a 7. század első felére vagy legalábbis közepére kell tennünk. De hol játszódhatott le az előbbiekben idézett történet? Támpontot nyújt ennek megállapításához a Bermion hegylánc említése. Ez a hegység a Ludiasz és a Haliakmón folyók között húzódott északnyugat-délkeleti irányban, és később az úgynevezett Felső-Makedóniát Alsó-Makedóniától elválasztó határvonalnak tekintették. Amint azt Hérodotosznál és az Augustus római császár korában alkotó neves geográfusnál, Sztrabónnál olvashatjuk, itt valamikor a thrákok brix nevű törzse élt, akiknek egy része később átköltözött Ázsiába, ahol phrügöknek nevezték őket. A thrák és phrüg etnikum vándorlásának útvonalát időben és térben úgy képzelhetjük el, hogy a 2. évezred közepén a Fekete-tenger partvidéke, a mai Bulgária irányából délnyugat felé, a későbbi antik Makedónia területe felé irányult (ezt a vidéket egyes ókori történetírók ezért Nyugat-Thrákiának nevezték), majd 1200 körül, a nagy balkáni népmozgások megindulásakor e népesség zöme Kis-Ázsiába kelt át.

Nos, a mitikus hagyomány szerint éppen a Bermion hegységben élő brigek (vagy brixek) királya volt az a Midasz, akinek pompásan virágzó kertjeit a kutatók többsége szerint a Haliakmónba torkolló Ludiasztól 12

délnyugatra, a Bermion hegység alatt kell keresni. Ebben az esetben a menekülő fivéreket segítő megáradt folyó vagy a Haliakmón volt, vagy – és ez még valószínűbb – a Verria. Ez utóbbi ókori névadója ugyanis a folyamisten Berész volt, akit a helyi hérósz, Makedón fiának tekintettek. Így még jobban érthető Hérodotosznak az a közlése, hogy a folyó istenének az ő korában is áldoztak a makedónok.

Makedoniszt, a későbbi makedón birodalom csírasejtjét tehát a monda alapján lokalizálni tudjuk. Persze meglepő lehet, hogy a gazdagságáról nevezetes kis-ázsiai király, Midasz mondai alakja éppen a makedón történelem hajnalával kapcsolatban merült fel. Ennek okát és Midasz népének Ázsiába történt vándorlását ugyancsak szép mítosz magyarázza. Eszerint a Makedóniában uralkodó Midasznak, az Ida-hegyi Nagy Istennő és egy ismeretlen nevű szatír fiának csodálatosan illatozó rózsakertjei voltak. Itt, e kertek bódító virágai között találtak rá egykor Szilénoszra, az öreg szatírra, a bor és mámor istene, Dionüszosz tanítómesterére, amint éppen részeg álmát aludta. Midasz kertészei virágfüzérekkel megkötözték, majd uruk elé vezették az agg korhelyt. A kábulatból magához tért Szilénosz ekkor olyan csodás történeteket adott elő a vidék urának, hogy az hosszú időn át elragadtatással hallgatta, majd bőkezűen vendégül látta, végül pedig visszakísértette Dionüszoszhoz. Dionüszosz, aki már nagyon aggódott tanítója miatt, megkönnyebbülten fogadta az öreg visszatérését, és jutalmat ajánlott föl Midasznak. Midasz azt kérte, hogy változzék arannyá minden, amihez csak hozzáér. Az isten teljesítette is a kérést, de sok köszönet nem volt benne. Mert addig, amíg csak a virágok, edények, bútorok változtak aranynyá, ha Midasz hozzájuk ért, még nem történt baj. Ám arannyá lett az étel és ital is, amint a király a szájához emelte őket. A kapzsisága áldozatává lett Midaszt bizony már az éhhalál fenyegette, no meg a halálos szomjúság, amikor tudatára ébredt balga kívánsága következményeinek. Könyörögni kezdett hát Dionüszosznak, vonja vissza kegyét, azért mégse váljon arannyá minden, amit csak megérint. Az isten ekkor megparancsolta neki, keljen át az Északnyugat-Kis-Ázsiában elnyúló Tmólosz-hegyhez, és fürödjön 13

meg az ott eredő Paktólosz forrásban. Midasz engedelmeskedett, s miután megmártózott a forrás vizében, megszabadult terhessé vált aranycsináló képességétől. Nem is vándorolt el innen soha többé, a phrügek gyermektelen királya, Gordiosz pedig fiává fogadta őt, így a Midasz kíséretében lévő brigek beolvadtak a phrüg népbe.

De ideje visszatérnünk a Hérodotosz meséjéből levonható tanulságokhoz. Ezek egyike, hogy a valamikor a thrák brigek által lakott területen, körülbelül a mai Nausza görög város környékén, a 7. században egy apró makedón fejedelemség alakult ki az Argoszból származó Perdikkasz uralma alatt. Az a föld, amelynek királyát a három fivér szolgálta, a pontosan nem lokalizálható és csak Hérodotosz által említett Lebaié környéke, hasonlóképp valamikor thrák terület lehetett. A thrákoknál Dionüszosz napistenség volt, ezért a napkorong vált a királyi hatalom szimbólumává. A történet azt sugallja, hogy Dionüszosz állt az események hátterében, amikor a király esztelenül lemondott a napról, hatalmi jelvényéről Perdikkasz és testvérei javára, s ezáltal a thrák hagyományokat őrző vidék méltán került új birtokosai kezébe. Így azután érthető Dionüszosz kiemelkedő jelentősége a makedónok kultikus életében.

A mítosz további elemzése előtt azonban néhány alapvető dolog tisztázásra szorul. A makedónok nem voltak igazi görögök, a Perdikkasz által élükre állt dinasztia ezzel szemben argoszi, vagyis „igazán” hellén volt. Hogyan találkozott hát nép és dinasztiája?

14

15

„Bárcsak megnyílt volna a föld és elnyelt volna minden makedónt!”– írta keserűen Niebuhr, az antik történelem jeles kutatója a 19. század elején. Elfogultségét magyarázza, hogy a makedónokban csak a klasszikus görög világot felforgató erőt látta. Pedig aki végigkíséri e nép izgalmas „karrierjét”, rokonszenvet fog érezni iránta. Kertész István műve a makedón előtörténetet vázolja fel Nagy Sándor születéséig. Ez sokkal kevésbé ismert, mint Alexandrosz, e sugárzóan szép és tehetséges ifjú hódításainak története. De a görög városállamok, illetve a görög–perzsa háborúk történeti összefüggéseibe ágyazva mégis megragadja az olvasó képzeletét, aki egyúttal a legnagyobb hellén történetírók tollából származó veretes mondatokkal is megismerkedik.