Meneküljetek

Mihályi Éva

Melbourne-ben és környékén már hetek óta kibírhatatlan a meleg. Mintegy 38-40 fokos forróság gyötör embert és állatot egyaránt. Az egyébként is évek óta tartó szárazság már így is megtizedelte az állatállományt, a farmerek elvesztették megélhetésüket. Ami egykor idilli tájként gyönyörködtette a szemet, az mostanra állattetemekkel teli, dögszagot árasztó ugar lett. Mindezek tetejébe 2019. március 3. reggelén az ausztráliai Victoria államban sokan arra ébredtek, hogy sűrű füst borítja térségüket és lángok nyaldossák házaik környékét. Még a fiamék alig pár hónapja vásárolt háza is veszélybe került.

Mit tehet az ember egy ilyen helyzetben? A rádióban, a tévében és az interneten folyamatosan a veszélyben lévő településeken élők menekülési útvonalairól adnak tájékoztatást, mindeközben pedig szirénázó rendőrautókkal figyelmeztetik az embereket arról, mennyi idejük van még hátra, amíg a tűz menthetetlenné teszi életüket.

Miközben mi itt, Magyarországon is szinte óránként figyeltük a tűz terjedését, s azért imádkoztunk, hogy az Úr ne sújtsa szeretteinket, élesen belém hasított a felismerés: szeretteink üdvösségéért is ugyanilyen félelemmel és áhítatos szívvel kellene Atyánk elé járulnunk, hisz a megbocsátás ideje rövid és korlátozott! Figyelmeztetnünk kellene őket a veszélyre: „Menekülj! Menekülj! Közel már a mindent megemésztő tűz, mentsd az életed, fuss, ahogyan bírsz, Jézusnál biztonságban leszel!”

Ezeken gondolkodva J. C. Ryle szavai jutottak eszembe: „A kegyelem trónusa nem fog örökké állni: egy nap megszűnik létezni, és az ítélet trónusa váltja fel. A Krisztusban való hit üdvösség-ajtaja sem lesz mindig nyitva: egy nap örökre bezárul, és az Isten választottainak száma betelik. A minden bűnt és tisztátalanságot gyógyító forrás sem lesz örökre megközelíthető: az oda vezető utat az Úr egy napon elrekeszti, és semmi más nem marad majd, csak a tűzzel és kénnel égő tó. Komor gondolatok ezek, de igazak. Hangosan kiáltanak, hogy a szundikáló lelkészekben és álomittas gyülekezeteikben végre szívszorító gondolatokat ébreszthessenek: ‘Nem tehetnénk-e még valamit, hogy terjesszük az evangéliumot? Kipróbáltuk-e már minden módját annak, hogy a keresztre feszített Jézus ismeretét továbbadjuk? Elmondhatjuk-e szívünkre tett kézzel, hogy az egyházak minden tőlük telhetőt megtettek a misszió ügyében? Vajon szégyenkezés nélkül várhatjuk-e a második advent eljövetelét, és nem kell-e inkább ehelyett a gazdagságunk, a befolyásunk és a lehetőségeink által biztosított tálentumaink elásását beismernünk?’ Ilyen és ehhez hasonló kérdések erősen megalázhatnak bennünket, amikor egyik oldalon a hívő keresztyénség állapotát, a másikon pedig a pogány világ helyzetét nézzük. Szégyenkezve kell beismernünk, hogy az egyház nem jár a neki ajándékozott világossághoz méltóan.” (Day By Day With J. C Ryle. Christian Focus Publications, 2004)