Barsi Balázs Breviárium - first 75 page

B

SI

S IU

Ünnepi kötet Balázs atya 70. születésnapja alkalmából, igehirdetésének 70 szavával

KECSKEMÉT 2015

Válogatta és szerkesztette: Telek Péter-Pál ✢ A rendi elöljárók engedélyével

© Barsi Balázs, 2015 [ ISBN 978 615 80130 1 7 ] A BB LIBRIFER kiadása A kiadásért felel: Telek András ✢ Tervezés és tipográfia: Szeder Balázs Péter Borító fotó: Szeder Bernadette Nyomdai munka: Pauker Nyomda (Budapest), felelős vezető: Vértes Gábor

Barsi Balázs atya novíciusmagiszterként szívesen adta ebédlői olvasmányul Corona Bamberg Az emberség ára című könyvét.

Ez a kötet a korakeresztény remeték és szerzetesek tapasztalatára építve minden fejezetében más-más szempontból mutatja be a lelki embert. A szíven talált ember; A lemondó ember; A finom hallású ember – ezek a fejezetcímek jól mutatják, hány oldalról vizsgálható az ember. Bamberg könyvéhez hasonlóan tekintsünk Balázs atya életének gazdagságára, sokoldalúságára!

Az imádkozó ember. Balázs atya soha nem hagy kétséget afelől, hogy a szerzetes elsődleges feladata, hogy „főállású imádkozó” legyen. Tanítását tettei is követik. Számára a liturgia, a szentségek kiszolgáltatása éppúgy az imádság helye, mint a csendes elmélkedés, a szentségimádás. Rendházi közösségében az életet mindig a szentmise, a szent zsolozsma köré szervezi, de fontosnak tartja a közös elmélkedési időt is. „Ha a szerzetes elhagyja az imádságot, elveszik” – intette magiszterként gyakorta növendékeit.

Az eredeti ember. Habár Balázs atya hangja, kézírása, járása összetéveszthetetlen, eredetisége mégis bensőjéből fakad. Egy-egy evangéliumi mondat magyarázatában, egy mindennapi beszélgetésben a valóságot sokszor meghökkentő módon, a maga eredetiségében és egyszerűségében képes feltárni. A ferences lelkiségről egy cikkében így beszél: „Nehéz megragadni mi is egy közösség lelkisége. Olyan az, mint a családi atmoszféra. Szavakkal nemigen írható le, de belépve egy otthonba, rögtön érzi az ember.

Nehéz tettem érni azt, mert a személyek közötti kapcsolatokban valósul meg.” Más alkalommal így tanít: „Nagy veszély a mai kor embere számára az internet. Kísértés akkor is, ha a jót keressük benne. Veszélyes, mert túl sok időt rabolhat el. A Sátán is azzal kísértette Jézust: Nézd, neked adom a föld minden gazdagságát. (vö. Mt 4,8-9)” Ismét más alkalommal így vigasztal: „Van, hogy egy közösség, betöltve küldetését megszűnik itt a földön. Ezt el kell fogadni. Földi értelemben a Szent Csalának is eljött az órája, amikor elhagyta ezt a világot. Mégis mekkora ajándék számunkra.” Mindannyian sorolhatjuk tovább saját példáinkat.



Előszó

5

6

A szépre érzékeny, jó ízlésű ember. Isten maga a szépség és minden szépség forrása. Balázs atya környezete, szobája, az általa lakott rendházak mindig is tanúságot tettek a szépségnek erről a nemes valóságáról. Környezetében az egyszerű paraszti világból való értékek éppúgy jelen vannak, mint a legzseniálisabb művészek alkotásai, hirdetve, hogy a teremtés és a megtestesülés óta Isten különös méltóságot adott a fizikai világnak is.

A holtig tanuló ember. Van, amikor azzal vádolják, hogy a régen tanult teológiát, a korábbi sablonokat ismétli. Számos alkalommal cáfol rá erre, amikor egy-egy frissen megjelent teológiai folyóiratból idéz, amikor kortárs szakirodalmat fordít. Sokáig franciaországi kapcsolatait hívta segítségül, hogy hozzájusson a legmodernebb biblikus tanulmányokhoz. Sok lelkipásztor tanulhat abból a szellemi frissességből, amely – hirdetve a teológia örök és elnyűhetetlen igazságait – ismereteit képes a legújabb kutatások fényében is mérlegre tenni.

A radikális ember. „Állj vele elő akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2) – olvassuk Isten igéjéről a Szentírásban. Balázs atya az az ember, aki tanításában mindig ki meri mondani az igazságot, hirdetve, hogy az Urat teljes szívvel kell követni. „Kedves Testvér! Ha nem egyedül az Úristenért jöttél a rendbe, akkor menj el!” – idézzük gyakorta novíciusmagiszteri intelmét. Sokan felemlegetik, hogy igehirdetésében a hajdani próféták lelkületét követve, komoly követelmények elé állítja hallgatóit. Mégis aki ismeri őt, tudja, hogy ő egyben irgalmas és nagylelkű ember is.

Hány és hány beszélgetésben, vitában védi meg hatalmas irgalommal, szinte naivitásba forduló megértéssel megszólt embertársunkat! Hányszor és hányszor hívott fel vagy írt pár sort, hogy egy vitás közösségi kérdésben az irgalom továbblendítő üzenetével segítsen át a nehézségekben!

Az Istenre mutató ember. Szent Ferencről azt mondja egyik életrajzírója, hogy „egész testéből nyelvet csinált” (1Cel 97). Rendünk alapítója Krisztus imitátoraként, utánzójaként tűnik fel előttünk.

De sok más embertársunk, így Balázs atya élete, személyisége sem érthető meg legfontosabb kötődése nélkül: lényével, életével a Legszentebbre, az Úrra mutat. Amikor kézbe vesszük igehirdetésének breviáriumát, rövid foglalatát, sorainak olvastán karakteresen kirajzolódik előttünk az ő szellemi portréja, de csak azért,

hogy ezáltal még elevenebb legyen bennünk Annak az arcképe, aki az elmúlt hét évtized folyamán életének mindig főszereplője volt, s akit szerzetesként, papként, tanárként szolgált és hirdetett. ✢

Kedves Balázs atya! Hetvenedik születésnapodon tanítványodként és rendi közösséged elöljárójaként Isten áldását, az Úrral való igazi találkozás kegyelmét kívánom Neked; azt a közösséget, amely minden képzeletet felülmúl, amely minden emberi szón, sőt – ahogy egyszer Te magad mondtad – az imádság szaván is túl osztályrészünk. ✢



Fr. Dobszay Benedek OFM minister provincialis

7

ADVENT

ADVENT

A

8

Krisztus-esemény, a mi Urunk megtestesülése, halála és feltámadása igazolta az ember ősádventjét is, azt, amit, az ember, ha magára figyel, megél az ő személyes valóságában: a tudatos jelent, melyben egyesít múltat és jövőt, és a jelen mélyén a létteljességet, az örökkévaló életet. Az ember Istenre képes lény, akinek jövője maga az Isten. Igaz, hogy ebbe belerontott a bűn, a szakadás, de maradt a meglátás és a vágyakozás, csakhogy az ember önerejéből képtelen eljutni Istenhez. Jézus Krisztus bűnbocsánatot adó halála és megigazulást közlő feltámadása azonban a Szentlélek kiáradásával a benne hívőket isteni természetében részesíti: semmi nem számít, csak az új teremtmény (vö.

Gal 6,15).

Ez az isteni létre való föleszmélés, egy új létezési síkba való föl­ emeltetés: teremtés! A teremtés során Isten a nem létező, de lehetséges dolgokat a rajta kívül – azaz az Ő örökkévalóságán kívül – lévő létezés erőterébe emeli, s így azok létezni kezdenek. Előtte csak Isten gondolataiban lehettek, mint lehetőségek, de semmi erejük, semmi joguk nem volt a létezésre. A semmiből előszólított dolgok tulajdonképpen be lettek emelve az Isten benső életén kívüli létezésbe: ez lett az ő létezésük.

Az első élő sejt is úgy keletkezett, hogy az élettelen anyag egy darabját Isten beemelte egy magasabb létezési szint erőterébe.

Vagyis nem az élettelenben volt benne az élet lehetősége, hanem felülről, Istentől adatott mint új létmód, a létezés új erőtere. Az élettelennek az élő egy teljesen új világ: túlvilág, miközben az élő szervezet alkotóelemei megegyeznek az élettelen dolgok alkotó­ elemeivel, az élettelen atomokkal.

Hasonlóképpen az ember sem úgy lett, hogy egy főemlős egyszer csak öntudatra ébredt, hanem úgy, hogy egy felülről adott új létezésszintbe emeltetett. A Szentháromság egy Isten személyes kapcsolatra hívta meg az élőlények egy csoportját, s megteremtette a szellemi személyt, amely a Szentháromság személyeiben lévő tudatos szeretet életközösségének erőterében van. És itt már Isten a beleegyezést várta, hogy az ember szabadon válassza őt.

Az ember azonban az önistenítés bűnébe esve szakított Istennel, ezért a második Isteni személy emberré lett, és bűneinket elvette, majd kiárasztotta ránk a Szentlelket, hogy újra fölemeljen bennünket a legmagasabb létszintre, az isteni természetben való részesedésbe. Így magában Jézus Krisztusban nyer igazolást a nagy kozmikus és történelmi ádvent. Jézus Krisztus föltámadása által az élettelen atomok, a biosz (a biológiai élet) és a személyes élet már Isten dicsőségében van.

Tehát „mindaz, aki Jézus Krisztusban van, új teremtény” (2Kor 5,17). Ez a keresztény Ádvent az ősádvent beteljesedése, s egyben egy újabb, még intenzívebb, felforrósodott ádvent kezdete, mert testben való életünk még meg van jelölve a bűn lehetőségével, a szenvedésekkel és sok-sok nem értéssel… ✢✢ Konferenciabeszéd 2009 Adventjén

ADVENT

H

a van bátorságunk elmélyedni a Szentírás és a liturgia szövegeiben, és imádkozva szembenézni azok számunkra kevésbé érthető részeivel, akkor olyan gondolatokban és meglátásokban lesz részünk, melyek Isten gondolatai, és nem a mieink. Így van ez „megváltásunk évenkénti várásának” esetében is.

Isten tényként nyilatkoztatta ki nekünk, hogy megváltásunk örökre elérkezett Krisztusban: „Benne nyertük el a megváltást az ő vére által, bűneink bocsánatát.” (Ef 1,7) Amikor a könyörgésben Megváltónak nevezzük Jézust, ezzel az egész emberi történelmet összefoglaljuk Ádám és Éva bűnétől az utolsó napig, mert Jézus „vérével örök megváltást szerzett” (Zsid 9,12). Ugyanakkor az Írásban ilyeneket is olvasunk: „várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását”, mert „megváltásunk még reménybeli” (Róm 8,23.24), és „meg vagytok jelölve a megváltás napjára” (Ef 4,30). Maga az Úr Jézus is ezt mondja, amikor a végidőkről beszél: „Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesül, egyenesedjetek föl és emeljétek föl fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” (Lk 21,27-28) Ennek a látszólagos ellentmondásnak (tele van ilyenekkel a Biblia!) a feloldásához tudnunk kell, hogy egyrészt mindent, amit az örökkévalóságban várunk Istentől, azt már csírájában

9

birtokoljuk is a hit és a keresztség által, másrészt viszont Isten az ő kegyelmi adományaiban sohasem olyan valamit ad itt a földön, ami lényegében különbözne attól, amit majd a maga teljességében fogunk birtokolni az örökkévalóságban. Jó példa erre Isten országa, melyről maga a mi Urunk mondja, hogy köztünk van (vö. Lk 17,21), ugyanakkor viszont folyton érkező valóság is, ezért is kérjük a Miatyánkban, hogy „Jöjjön el a te országod!”.

Ugyanígy megváltásunk Jézus Krisztus által egyszer s mindenkorra végbevitt, bevégzett, vére árán megszerzett valóság, amelyben kegyelemből részesülünk a hit és a keresztség által, ugyanakkor folytonos megvalósulásban lévő valóság is, amennyiben földi életünk még nem zárult le, nem éltük le a megváltás számunkra adatott idejét, s így a megváltás gyümölcsei sem értek még be egészen bennünk. Ebben az értelemben érvényes, hogy évről évre várjuk megváltásunkat.

Ezért is olyan fontos, hogy liturgikus szövegeink nemcsak szépen, de pontosan legyenek lefordítva. Az idézett karácsony esti könyörgés a misekönyvben szereplő, jelenleg használatos magyar fordításban ugyanis így kezdődik: „Istenünk, te évről évre megörvendeztetsz minket azzal, hogy Fiad eljövetelének ünnepére készülhetünk…” – vagyis a fordító megváltásunk évenkénti várásának örömteli feszültségét önkényesen a karácsonyi készület izgalmára cserélte. Nem mintha nem lenne szép és jó dolog illatos fenyőt díszíteni, ajándékot készíteni vagy megfőzni az ünnepi vacsorát, de mindez értelmét veszíti akkor, ha nem „megváltásunk évenkénti várásának” erőterében áll. Márpedig Isten mindenekelőtt azzal akar megörvendeztetni bennünket, hogy évről évre várhatjuk a Krisztus által végbevitt megváltásnak a mi életünkben és a világmindenség sorsában történő, minden elképzelést felülmúló beteljesedését.

ADVENT

✢✢ „És az Ige testté lőn”

10

S

okak számára a két Úrjövet távol van egymástól. A jelen igazából sivár pusztaság. Olyan ez, mintha gyermekkoromban egyszer láthattam volna az édesanyámat. Eljött volna az árvaházba, és egy napot együtt töltöttünk volna. S aztán elbúcsúzva a következőket mondta volna: – Kisfiam, én szeretlek téged, de többet sose jövök el, viszont igyekszem ott

lenni a halálos ágyadnál. Vagy olyan, mintha a szerelmesek önként lemondtak volna arról, hogy valaha is találkozzanak, hűséget fogadtak volna egymásnak, de a következő találkozást életük végére halasztották volna. Szeretet ez? Nem a szeretetnek a meggyalázása? És Isten ezt tette volna velünk? Egyszer eljött és felsebezte a szívünket. Higgyétek el, ez az a seb, amit az európai ateizmus nem bír elviselni. Majd valamikor el fog jönni, de most nincs sehol. Ez nem a mi hitünk, testvéreim! Ez a hitünknek gyalázatos karikatúrája!

A jelen a végső idők fényében áll. Igaz, a keresztény számára nem közömbös a múlt, hiszen az Úr a múltban halt meg értünk és ott csillant fel második eljövetelének dicsősége, a húsvéti jelenésekben. De az üdvösség engem csak a jelen pillanatban, a mai napon érhet el.

Ezzel kapcsolatban három hatalmas kísértés leselkedik ránk, amelybe többé-kevésbé mindannyian beleesünk. Az első kísértés, hogy nem ismerjük fel a jelen pillanatban az Úr látogatásának az idejét. A második kísértés abban áll, hogy bár felismertük, hogy az Úr eljött, de valahogy nem itt szeretnénk lenni, hanem másutt. Nem azt szeretnénk tenni, amit éppen teszünk, hanem valami mást. És nem ezekkel az emberekkel szeretnénk együtt élni, hanem másokkal. A harmadik kísértés pedig az, hogy bár felismerjük az Úr látogatásának napját a mai napban, és nem is akarunk megszökni előle a hatalmas fény hatására, csak éppen egyszerűen elfáradunk, ellankadunk. ✢✢ Adventtől Pünkösdig

ADVENT

M

i a jövőben várjuk az Urat, de ő, amikor megérkezik, a jelen pillanatot kéri számon tőlünk, amiben most vagyunk. Az utolsó nap nagy találkozása a mostani pillanatról húzza le a leplet. Isten minden pillanatban jön. Ő az eljövendő, aki állandóan jön. Isten ott jön, ahol vagyok, éspedig most, életemnek ebben a percében. Nem a múlt és a jövő, hanem a jelen pillanat kap drámai feszültséget. Fel kell ismernem, hogy az a legfontosabb számomra, akivel most találkozom; az a legfontosabb cselekedet, amit most megtehetek.

Virrasztani azt jelenti: kitartani a már nem és a még nem között.

Ehhez át kell kelnünk a sötétség, az aluszékonyság, az elkeseredés,

11

a félelem és a lelki szárazság szakadékán. A virrasztó várakozásban a szenteket és a bűnösöket egyaránt elnyomja az álom.

Egyfajta lelki ködben élünk itt a földön. Ez nagyon szomorú, és akármilyen szép is a világ, van benne valami, ami miatt fázom és félek… Erről beszélnek a ködös novemberi délutánok: a levelek lehullanak, az ég ólomszürke, a föld hűlni kezd, és köd borít mindent, mérhetetlen nagy köd. „Uram, vigyél haza engem!” ✢✢ Világ Világossága

A

z 1. század keresztényeit alaposan próbára tette a várakozás: miközben a vértanúk ott égtek Nero kertjében, és koromfekete füst szállt Róma egére, majd újabb és újabb üldözési hullámok söpörtek végig az egész birodalmon, az ég csak nem nyílt meg. Várták azt, akit szerettek, és aki megmenthette volna őket, de az Úr nem jött el. Ám az Úr szemében egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. És íme, az utolsó apostol, a szeretett tanítvány fölött megnyílik az ég, és látja, hogy Krisztus érkezik, nagy hatalommal és dicsőséggel. Az Egyház pásztorainak olyanoknak kell lenniük, mint Szent János: látóknak, akik az angyal hívó szavára mindennap felmennek a szemlélődés hegyeire, látják az érkező Krisztust, és hirdetik dicsőséges eljövetelét. ✢✢ „Neked adom az élet koronáját”

ADVENT

A 12

várakozás nem tétlenség. Hányszor várom egyik testvéremet, akinek lelkemet kiönthetném! Nem jöhet. Mégis várom, hacsak valamilyen elképzelhető távoli lehetősége is van érkezésének, őt mindig várom! Hát így és még jobban kell várnom Rád, én Uram, Istenem! Boldognak nevezted azt a szolgát, aki rád várakozik. Nemcsak akkor boldog, mikor lépteidet hallja, hanem már maga a várakozás is boldogság. Nem vagy köteles megérkezni, Uram. A rekollekciós nap nem a Te kötelező megérkezésed, hanem az én várakozásom napja.

Ki is nézek az ablakon. Nem jössz-e az erdő felől? Sötétedés előtt még egyszer kinézek… azután átmegyek az oratóriumba.

Ott az örökmécses fényénél döbbenek rá, hogy itt vagy, velem vagy mindennap életem utolsó napjáig. Aztán az sem igaz, hogy nem jössz; mi más a reggeli áldozás, mint Úrjövet?

Bezárom az ajtómat. A telefonzsinórt is kihúzom. Kicsi villanyt gyújtok, és még egyszer mindent végiggondolok… Mindent, vagyis a Veled való kapcsolatomat. Te hívtál meg anyám méhében, és Te közelítettél felém egészen egyértelmű módon. Milyen hálátlan vagyok, hogy ez nincs mindig az eszemben!

Most a csend mélyebb rétegeibe zuhant a kolostor. Tiéd akarok lenni, Uram, Jézus, hatalmas, örök, forró szeretetben. Mikor jössz el értem? A betegségtől, főleg a kórháztól félek, mégis vágyakozom arra a napra, amikor egyedül irgalmasságodnak köszönhetően megláthatom arcodat, Jézusom. Amikor elmúlik ennek az életnek a bizonytalansága, és többé már nem lehetek hűtlen Hozzád. A mennyország egyik legnagyobb öröme az lesz számomra, hogy nem lehet többé vétkezni, Micsoda békesség és megnyugvás lesz ez: csak szeretni fogok, bátran, egész valómmal, tisztán, fékezetlenül, örökké. ✢✢ Krisztus békéje

✢✢ Úrjövet

ADVENT

A

Karácsonyt várva megszeretem azt, hogy ember vagyok – egészen addig, hogy odaállok eléd, Istenem, és így merek szólni: nekem jobb, mint Neked, mert Neked nincs olyan jó Istened, mint nekem.

Megszeretem azt, hogy öregszem, hogy búcsúzom a fáktól, a felhőktől, az évszakoktól és az emberektől. Megszeretem azt, hogy mindenben kísértést szenvedek. Megszeretem azt, hogy ellentmondásokon, keserűségen, magányon, vagyis a szeretet szívet égető pusztai forróságán át vezet az utam. Megszeretem azt, hogy sokan nem értenek, hogy visszautasítanak, hogy elfelednek.

Megszeretem azt, hogy Lázár meghalhat, és nekem keserű kön�nyeim lesznek, mert nem tudom őt feltámasztani, és Betániából hiányozhat valaki a nagy napig. Megszeretem mindazt, amit az Úr elvállalt az emberségből. Íme, Ádvent és Karácsony a legközönségesebb hétköznapok misztériumába vezet be. Ezt jelenti a „jóságos emberség”. Nem keserű emberség, nem tragikus, hanem jóságos: a megtestesülés miatt!

13

ANGYALOK

ANGYALOK

A

14

z Ószövetségben az angyal természetesen nem mindig egyértelműen szellemi személy, de nekem elég volna Jézus egyetlen mondata is, hogy higgyek az angyalokban, mint szellemi teremtményekben, mint személyekben: „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsinyek közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát.”

(Mt 18,10-11) A Biblia mentalitásában az ’arc’ és a ’lát’ szavak fejezik ki a személyt. Elég nekem Krisztus egyetlen szava, hogy az apostoli hagyományt őrző és az egész Egyház hitét kifejező Credo szavaival hittel és bizalommal megvalljam: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.” Az európai keresztények hiedelmeiben megjelenő ufóhit karikatúraszerű, ördögi hiánypótlása az igehirdetésből és gyakorlati életünkből kimaradt angyalhitnek.

Az angyalokba vetett hit mindig is jellemezte hitünk természetfeletti, túlvilági dimenzióját, amely dimenzió nélkül az egész hit halott lenne. John Henry Newman bíboros írásai hatására szeretem és kívánom hitemnek ezt a meleg, puha, kozmikusan személyes, túlvilági vonatkozását, amelyet ha elfogadok, csitul a test és vér szava, elhalkul a dolgok harsány materializmusa, és hitem óriási, roppant isteni méreteket kap.

Nemcsak a többi embernek vagyok rokona, egyetlen emberi fajt alkotva velük, hanem rokona vagyok az angyaloknak is közös teremtett mivoltunk miatt. Mégpedig jobban rokona vagyok, mint az élettelen és/vagy személyiséggel nem rendelkező lényeknek, mert én is személy vagyok. A teremtett személyek mélységes rokonságban vannak egymással. Az angyalt imádni akaró patmoszi látnokot figyelmezteti is az angyal: „Vigyázz, ne tedd, mert a te szolgatársad vagyok, és testvéreidé, akiknél Jézus tanúságtétele van.” (Jel 19,10) Ha ez így van, akkor igazi kapcsolat is lehetséges velük a hitben. Az állatokkal is valóságos kapcsolatuk van, pedig bizonyos szempontból nagyobb a „szakadék”, hiszen az állat nem személy. Csak átvitt értelemben szólíthatom így: te. Az angyal viszont személy, csak nem láthatom

úgy, mint az állatokat. Nem is véletlen, hogy bizonyos ősi vallások megsejtéseiben az angyalokat állatok képével ábrázolják, de arccal. Vagyis mások, mint mi, de személyek. A hit sötétjében ugyan, de valóságos kapcsolatban vagyunk velük. Ha személyes kapcsolatot mondtam, akkor ezzel azt is mondtam, hogy szeretet, bizalom van közöttünk, és beszélgethetünk velük. Ők jó sugallatokkal, végtelenül szellemi, tapintatos, gyöngéd hatásaikkal, szellemi-lelki fényjelekkel válaszolnak a hit sötétjében, és szolgálnak nekünk, mert a teljes Krisztust, az ő Titokzatos Testét szolgálják. ✢✢ A megkísértés misztériuma

ANGYALOK

A

Bibliából tudjuk, hogy az angyalok tiszta szellemek, Isten hírnökei, akik rendkívüli intelligenciával rendelkeznek, és Isten világosságában vannak elmerülve. Az angyalok valóban Istennel élnek, körülötte égi udvarát alkotva, amely vég nélkül dicsőíti a Teremtőt. Ők az emberek természetes védői és kísérői. Rendkívül fontosnak tartom az őrzőangyalunk létezésének tudatosítását, aki minden pillanatban őrködik fölöttünk. Krisztus gyakran hivatkozik rájuk, kinyilatkoztatva őket nekünk. „Úgy örülnek Isten angyalai egy megtérő bűnösnek.” (Lk 15,10) Isten Fia azt kéri, ügyeljünk arra, hogy szeressük a gyermekeket, mert „Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10).

Az angyalok példája arra hívja az embert, hogy szentül, szépen és tisztán éljen. Az emberiség bizony rászorul arra, hogy ezek a titokzatos lények kísérjék. Nem tagadom, egy racionalista és narcisztikus kultúrába merevedett világban nehéz az angyalokról beszélni. A Biblia viszont pontosan kimondja, hogy Isten szemében az ember az angyalok fölött áll. Isten nem angyallá lett (hanem emberré – a ford.). Az ember nagysága a megtestesülésben van, és az angyalok, akik szabadon elfogadták ezt a nagy misztériumot, örökké dicsőítik az Istent.

A maga pedagógiai művészetével XVI. Benedek az angyalok küldetésére utalva mondhatta: „Isten angyalai, bármilyen legyen is a távolság, amelyet küldetésükben bejárnak, mindig Isten útjain vannak. Mindig vele vannak.”

15

S végül nem tudom elfelejteni Ferenc pápa 2014 szeptemberében, a reggeli misében tartott homíliájában mondott szép és erőteljes szavait: „A sátán ravasz: a Teremtés könyvének első oldala ezt mondja nekünk. Úgy mutatja be a dolgokat, mintha jók lennének, de szándéka a rombolás. Az angyalok viszont megvédenek minket. Megvédik az embert és az Ember-Istent, a fensőbb Embert, Jézus Krisztust, aki az emberiség legtökéletesebbje. Ezért az Egyház tiszteli angyalait, mert ők Isten dicsőségében vannak, és mert védelmezik Isten rejtett nagy misztériumát, vagyis a testté lett Igét.” ✢✢ Isten vagy a semmi

V

égtelen nagy világot hordozok magamban: az angyalokkal való kapcsolat mindennapos esemény az életemben, ha csak egy fohász vagy egy gondolat erejéig is. Ők számomra a teremtés csodái! Mindegyik külön világ. Nincs közös természetük, hiszen nem egymástól származnak. A Teremtő az Atyjuk a lehető legközvetlenebbül… Hála legyen a Fölségesnek, aki úgy rendelte, hogy a teremtés rendjében a nagyobb védje a kisebbet, a hatalmasabb szolgálja a gyengébbet, az angyal kezében hordozza az embert.

Az én őrangyalom szeret egy más valaki őrangyalával együtt adorálni. Ez rokonság? Ott ilyen nincs, hiszen ők tiszta szellemek.

Barátság ez – forró angyali barátság, számunkra alig sejthető.

Isten az ő közös szerelmük, mindenük. Szeretetük úgy izzik, mint Mózes csipkebokra: az Örökkévaló mindig jelen van közöttük.

ANGYALOK

✢✢ Krisztus békéje

16

A

z angyalokról hallva ne mindjárt Avilai Szent Teréz és más nagy misztikusok elragadtatásaira gondoljunk, bár ott is erről van szó. Azonban nekünk is lehetnek tapasztalataink az angyalok titokzatos működéséről: a mi lelkünkön is időről időre átsuhannak hatalmas világosságok, hullámokban felcsap szívünkben a vágy a végtelenség után, álmainkban és emlékezetünk ködén át kirajzolódnak előttünk az egykori Paradicsomkert halvány körvonalai. Ezekkel Isten mintegy angyala által üzen nekünk, elmélyítve bennünk a vágyakozást önmaga után.

✢✢ „Szerelmes szellők suttogása”

A

z angyalok nemcsak csodálkoznak, hanem elragadtatásba is esnek, szent ájulásokba, jóleső elomlásokba. Honnét tudjuk ezt? Onnét, hogy egy személy akkor boldog, ha megragadva az igazságtól, jóságtól, szépségtől, szentségtől kilép önmagából. Csak akkor látjuk egyébként igazán azt, akit szeretünk, ha eksztázisba esve kilépünk magunkból; ekkor látomásban van részünk: látjuk a másikat ragyogni. Így az angyalok is magukból kilépve látják egymást és Istent. A szeretet eksztázisában láthatjuk mi is az angyalokat, ha nem is testi szemünkkel, de a lélek józan mámorában a hit szemével.

✢✢ A megkísértés misztériuma

A

strasbourgi katedrálisban látható egy nagy oszlop, amelyen egy angyal épp a szájához emeli a harsonát. Mindig törtem a fejem, hogy vajon ez melyik harsona lehet a hétből. Talán az első, amely megindítja a csapások sorozatát?

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy nem az első, nem is a második, hanem a hetedik. Már egészen közel van a szájához, és az angyal arcán végtelen nyugalom van, nézi az előtte vonuló nemzedékeket, immár évszázadok óta a katedrálisban zajló szent szertartásokat, az áhítatos híveket, a rágógumizó, cigarettájukat éppen eloltó bámész turistákat, vagyis magát a történelmet; s tudom, hogy egyszer egészen a szájához emeli azt a harsonát, és erre üdvrivalgás támad az égben: „Urunk és Fölkentje megszerezte az uralmat a világ felett, és uralkodni fog örökkön-örökké!”

R

éges-régen, amikor még nem volt az angyalok között megoszlás, vagyis amikor még Lucifer is az egy igaz Istent imádta, szerette és csodálta, nem pedig önmagát, és amikor még az emberek is bűn nélkül éltek, az angyalok elhatározták, hogy egy hatalmas tükröt készítenek az ártatlan emberek számára, hogy ők is láthassák a mennyei Atya arcát.

El is készült a tükör, de ahogy vitték lefelé az égből, Lucifer és társai néha-néha beletekingettek, s lám, nemcsak Istent látták benne az Ő fenséges trónusán, hanem észrevették önmaguk tükörképét is. Eleddig ugyanis soha-soha nem látták magukat. A tükörben pedig, mivel túl közelről néztek bele, úgy látszott, hogy ők maguk is ugyanolyan

ANGYALOK

✢✢ „Neked adom az élet koronáját”

17

ANGYALOK

18

hatalmasak és szépek, mint maga Isten. Furcsa, eddig soha nem ismert érzésük támadt, melybe egész lényük beleremegett, de velük együtt az egész teremtés is. Mihály egy pillanatra megrémült – eddig a félelem érzését sem ismerte angyali szív –, mert azt látta, hogy a tükör megbillen angyaltársai kezében. Oda is kiáltott Luciferéknek: – Mi történt veletek? Vigyázzatok, tartsátok jól a tükröt, le ne essen és össze ne törjön!

De addigra már Lucifer és angyalai az önszeretet hatalmas lángjaiban égtek, s az öntetszelgés édes mérge átjárta egész angyali természetüket: most már nem is nézték Isten arcát a nagy tükörben, hanem csak saját magukat, és végtelenül szépnek, végtelenül ragyogónak találták alakjukat. Önkéntelenül is felkiáltottak: – Olyanok vagyunk, mint az Isten!

Erre Mihály és angyalai az egész világmindenséget megrázó kiáltásban törtek ki: – Ki olyan, mint az Isten?!

Ekkor Lucifer társaival együtt lebukott az égből, az emberek szívét pedig félelem szállta meg, mert először láttak villámlást és hallottak mennydörgést. Talán egy pillanat sem telt el a kozmikus hasadás után, amikor a hatalmas tükör, melyet Lucifer és társai estükben kiejtettek a kezükből, lezuhant a földre, és millió darabra tört. A darabok szétszóródtak: jutott belőlük a szárazföldre, a vizekbe, a levegőbe és a föld mélyére, de még az emberek szívébe is. Az emberek a föld porától bepiszkolódott tükörcserepeken már csak homályosan látták Isten arcát, s mivel Lucifer közben rávette Ádámot és Évát, hogy ők is olyanok akarjanak lenni, mint az Isten, azóta bizony könnyen előfordulhat, hogy e tükördarabokba tekintve nem azt látják, akit látni szeretnének vagy akit látni vélnek… És ennek súlyos, sőt rettenetes következményei vannak.

Az emberi szív ugyanis megőrzött valamit a Paradicsomkert ártatlanságából, s valahányszor egy ember tiszta szeretettel kezd közeledni a másik felé, a szív ajtaját lángpallossal őrző kerub nagylelkűen félrenéz vagy odébbáll, és egyszerre csak feltárul a másik ember szívének ajtaja. Csakhogy nagy a veszély, majdnemhogy elkerülhetetlen, hogy a tükör becsapja az embert: Ha a szeretett személy ügyetlen és ostoba módon saját szívébe tekint, mert érzi, hogy ott valami rendkívüli történik, a hozzá szeretettel közeledő személy Isten helyett csak őt fogja látni, és

✢✢ Krisztus békéje

A

kerengő, melynek bolthajtásos nyílásai üveggel vannak borítva (most már szigetelve), titokzatos fényekkel van barázdálva. Mintha földöntúli lények járkálnának itt is, ott is. Mint egy vízbe merült világban, felülről jön valami sárgás fény, mely az utcáról vetődik fel, és csapódik be a belső kertbe.

Kis, örökzöld bokrok roskadnak a hó alatt, a kút is fehér párnás

ANGYALOK

szeretete zsákutcába téved, bálványimádóvá válik. Ha a szeretett személy hagyja, hogy szívébe betolakodjon Lucifer, akkor az őt szerető ember, miközben azt hiszi, hogy Istent szemléli, Lucifert látja, vagyis szeretete ismét csak tévútra terelődik, és a mennyország helyett a kárhozat felé halad. Az is megeshet, hogy a szerető a szeretett társ szívében saját ragyogóan szép tükörképét pillantja meg, hiszen az égi tükör darabja a bűnbesett ember eredeti ártatlanságát tükrözi vissza. Tragikus módon ezentúl minden egyes találkozás alkalmával önmagát fogja keresni a másikban, s szeretete visszacsavarodik önmagába.

Egyetlen esélye van a szeretőnek, hogy szeretete valóban elérje célját: ha a tükörben a szeretett személy és saját ragyogó képe mögött észreveszi Isten homályos képét, és abban merül el, s ezentúl a szeretett személy képét, sőt saját arcképét is ebben a távoli, de valóságos ragyogásban látja. Mondanom sem kell, ez olyan gyönyörűség, mely csak ahhoz fogható, amit az angyalok éreznek az Isten és egymás iránti szeretetben. Akkor Lucifer már hiába akar odaférkőzni: a szerető képes megkülönböztetni Isten képét a bukott angyal képétől. A szeretett pedig csak csodálkozik, hogy mi lehet benne ennyire szeretetre méltó. Ha be tudja fogadni társának ezt a földöntúli, Istent „tükör által, homályosan” szemlélő szeretetét, akkor képessé válhat rá, hogy ő maga is ezzel a szeretettel szeressen, és mindketten már itt a földön élvezzék az örökkévalóság előízét. Ha viszont nem képes erre, akkor a szeretetkapcsolat töredékes marad.

A félresiklott szeretetekből, a szeretet karikatúráiból származik minden bonyodalom és az összes lehetséges szenvedés, ami csak létezik a földön. Ezért van az, hogy annyi barátság, szerelem fakul meg, veszti ízét, szakad meg, sőt képes akár gyűlöletté is változni, végérvényesen leleplezve, hogy valójában soha nem is volt igazán szeretet, hiszen „a szeretet soha el nem múlik”.

19

ANGYALOK

20

bevonatot kapott. Az egész quadrum, amely négyszög alakú alaprajzával, „kapuival”, kútjával a mennyei Jeruzsálem előképe, bár csak rejtetten, de az eljövendő szépségből hordoz valamit. Mióta a noviciátus újra ideköltözött, az imádság kezdi átjárni a falakat, lemosni a teret, beragyogni még az éjszakákat is. Ahogy a hó hull, úgy hull Isten kegyelmi adománya állandóan minden testvérre. A kolostor környezete is egyre tisztul. Élet, titokzatos szellemi élet merészkedik elő a roppant kőtoronyból, a boltívek hajlataiból, a kripta közeléből, a templom küszöbéből.

Isten nemcsak látható világot, hanem láthatatlant is teremtett. Ez a láthatatlan világ ennek az egyetlen teremtésnek a része.

Nincs távol, és nem másutt van. Angyalok és üdvözültek milliárdjai velünk együtt imádják az Örökkévalót. Ha valaki hátulról néz engem, a tarkómról megérzem. Nem így, de valamiképpen mégis hasonló módon érzem magamon az angyalok és a szentek tekintetét. Ők, akik szüntelenül szemlélik Jézus Atyjának arcát, énreám is figyelnek. Ez a figyelés, ez a nézés „érezhető”, de nem érzékeim, hanem a hit bizonyosságában eltöltött évtizedek gyümölcseként kifejlődő hitérzék által. Valahol a kárhozat is itt kavarog rémséges örök mélységeivel, de egyre távolodik… Ez a kolostor hatalmas ördögi támadásoknak volt kitéve. A közösséget ide-oda rángatta az ördög, de végre távozott. Most az Üdvözítő gyógyít minket, áldott kezével bekötözi sebeinket és olajat önt bele: vagyis szent Eucharisztiájával és Szentlelkével táplál.

Ma délelőtt bejött hozzám egyik testvérem. Panaszkodtam neki, hogy ma még semmit sem tudtam csinálni, csak levelekre válaszoltam, ügyeket intéztem, stb. Erre megjegyezte: –De hiszen azt csináltad, ami a feladatod! – Szája által maga Isten szólt. Megdöbbentő világosság vett körül: megszégyenülés, de valami végtelen nagy megnyugvás is. Miért akarok számtalan alkalommal mást tenni, mint amit tennem kell? Ezek az ártatlannak tetsző elcsúszások nem rosszabbak-e, mint egy botlás vagy elesés? Ez az alig érzékelhető „földcsuszamlás” megingathat mindent, és életem házából romhalmaz lehet, legalábbis a szentségből, amelyre Isten meghívott.

Sokszor megismétlődik a pusztai atyák korából ismert történet.

Az egyik sivatagi atya évekig böjtölt és imádkozott, kérve Istent, hogy küldje el angyalát az égből, aki neki magyarázzon meg egy

szentírási részt, amelyet sehogy sem értett. Egy nap meglátogatta őt a legközelebb lakó remete és megmondta neki, hogy kell érteni azt a bizonyos szentírási szöveget… ✢✢ Krisztus békéje

Ó

, hajnal Angyala! Ne engedd, hogy a nap fénye kioltsa bennem az ébredés, a derengés igazságát: azt, hogy minden ajándék, Isten személyes ajándéka. Ébredés Angyala! Ne engedd elfelejtenem a Világosság születését. Ó, üdvösségünk kezdetének hirdetője, Gábriel! Ne engedd, hogy Mária öröme kialudjék az Egyházban s a lelkemben. Ó, feltámadás hajnalának Angyala! Ne engedd elfelejtenem, hogy az Élő nem a holtak között van. Ó, gyermekkorom angyalai, kik velem játszottatok harangszóban, réti harmatban, templomi félhomályban, el ne hagyjatok!

Ti angyali tudással szemlélitek a teremtést, én emberi szemmel nézem. Amit ti dicsőségnek láttok, azt én színek-formák elragadó szépségének. Értelmi eksztázisotok az én érzelmeim elragadtatásával találkoznak az anyagi létezés egyik és másik oldalán. ✢✢ A megkísértés misztériuma

ANGYALOK

S

zent őrzőangyalom, bízom testvéri-baráti szeretetedben.

Gyermekkorom óta szeretlek. Jó lenne Veled úgy érintkezni, mint az emberekkel, akiket szeretek. Jó lenne megölelni Téged és arcon csókolni, vagy mint kisebb teremtményt felvehetnél az öledbe… Milyen lehet a Te benső világod? Hiszen nincs apád és anyád, nincsenek testvéreid. A Teremtő a Te Atyád, és ezért Jézus, a megtestesült örök Ige a Te testvéred is a Szentlélekben, és Mária, Jézus anyja a Te Királynőd is. Neked nincs éjszaka és nincs nappal, nekem van. Most, hogy igen korán leszáll az októberi este, megroppannak a régi szekrények, furcsán kattan a nagyóra, és elülnek a külvilág zajai, közelebb érezlek magamhoz.

Ez az érzés csalhat is: nem abban, hogy most közel vagy, hanem abban, mintha máskor távol lennél.

Jó azt is átérezni, hogy a Te szereteted soha nem hagy ki Isten iránt és irántam sem. Nem tudsz nem szeretni engem, mert Te már véglegesen a dicsőség és a szeretet állapotában vagy. Ezután többet gondolok Rád. Szent őrzőangyalom, tedd tökéletessé az én

21

adorációmat! Vidd imáimat a Fölséges színe elé, mint a Te imáidat, vagyis angyali tisztaságoddal tisztítsd meg azokat. Taníts meg engem az angyali világ leggyönyörűségesebb életformájára: a szüntelen Isten-imádásra. Jogot adok neked, drága Angyalom, hogy hass az én értelmemre, akaratomra, emlékezőképességemre, fantáziámra, érzelmeimre, érzékeimre, ösztöneimre, testemre-lelkemre! Kérlek, tegyél meg mindent hatalmas, angyali erőddel, hogy soha többé ne vétkezzem, hogy a legkisebb tudatos bűnt is irtózva elkerüljem! Ha a gonosz szellem gonoszul megszáll embereket, Te szállj meg engem! Szabadságom tudatában kérlek, vezesd gondolataimat és akaratomat a Fölséges felé, egyedül az Ő dicsőségére. Segíts, hogy soha el ne feledkezzem a Fölséges jótéteményeiről. Halálom óráján különösen legyél velem! Jézus szent Nevének erejével taszítsd el a sátánt ágyamtól, illetve agóniám helyétől! Sugalld akkor nekem Isten imádásának a gondolatát, és azt kérjed Tőle, hogy az iránta való szeretetbe halhassak bele!

ANGYALOK

✢✢ Krisztus békéje

22

ATYA

N

agyon fontos, hogy hitünk apostoli összefoglalásában az első Istenre vonatkozó jelző az, hogy mindenható: ez pedig azt jelenti, hogy a semmiből a mindenséget teremtő.

Ha Istent ily módon tartom mindenhatónak, akkor egészen más lesz a vele való kapcsolatom. Maga a létezés van a legteljesebb mértékben az ő kezében, az ő hatalmában. Ez a mindenható, teremtő Isten ugyanakkor Atya is, vagyis úgy szeret, mint egy jóságos atya, sőt annál végtelenül jobban. Atyaságának jósága és gyöngédsége ugyanúgy meghaladja minden elképzelésünket, mint a semmiből a mindenséget előhozni képes mindenhatósága a mi képességeinket.

Bár Istenben minden képesség azonos magával az isteni lényeggel, a legvégső kijelentés Istenről mégis az, hogy Isten a szeretet. (vö.

1Jn 4,9) Atyasága azt jelenti, hogy ő maga a személyes szeretet. A teremtés ősoka nem Isten mindenhatósága, hanem atyasága, vagyis önzetlen szeretete. A teremtés így nem az isteni hatalom kiterjesztése, egyfajta „birodalomfoglalás”, hanem szeretetéből fakadó és mindenhatóságának teljes erőbevetésével készített ajándék.

A Hiszekegy első mondatába az ’Atya’ szó a mi Urunk, Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából került bele. Ő olyan emberi életet élt közöttünk, mely két pillére épült: arra, hogy egyedül az Atya jó (vö. Mt 19,17), ő maga a végtelen szeretet, és arra, hogy egyedül ő a mindenható, akinek minden lehetséges (vö. Mt 19,25-26).

Jézus számára Isten mindenhatósága nem elvont igazság, hanem élet és életforma, amelynek benső tapasztalat az alapja. Az elvek, igazságok, törvények fontosak, de a vallás mindenekelőtt személyes kapcsolat, a végtelenül jó és mindenható Istennel. Ebben a kapcsolatban nincs értelme a méricskélésnek; hitelessé csak a teljes önátadás teszi, csak így „működik”, egyébként nem!

I

tt a földön minden szeretet mélyén ijesztő szakadék van, melyet ebben a kérdésben fejeződik ki: „Miért hagysz el?”

Bár Jézus szeretete az Atya iránt nem olyan, mint a miénk, mely követel, elvárásokat támaszt és bizonyítékokat vár, az

ATYA

✢✢ Hitünk foglalata

23

emberek visszautasításában és Isten hallgatásában ő is átéli a szeretet szakadékos mélységét. Ezzel az ő vigasztalansága a mi vigasztalásunk, az ő elhagyatottsága a mi megerősítésünk lett.

Hiszen halála és feltámadása megnyitotta számunkra az eget, s azóta ezt a megnyílt eget látja minden vértanú Szent István diakónustól kezdve a mai napig. Nekik és nekünk már bizonyítékunk van rá, hogy megéri belehalni a szeretetbe, mert Jézus Krisztus ezt minden biztosíték nélkül meg merte tenni, s az Atya válaszul feltámasztotta őt a halálból. Az igazi szeretet attól igazi, hogy olyan ingyenes, hogy bele lehet és bele is kell halni, mert csak benne lehet fel is támadni. ✢✢ Jézus 33 szava

ATYA

U

24

runk példabeszédei nem allegóriák, ahol minden egyes elemnek külön szellemi jelentése van, hanem olyan, az életből vett szemléletes hasonlatok, illetve parabolák, melyek kivétel nélkül valamilyen valós élethelyzetre, történésre épülnek, ugyanakkor egyetemes, mindenkor érvényes üzenetük van. Igaz ez a tékozló fiúról szóló példabeszédre is, melynek alapja egy valóságos emberi szituáció, amin keresztül azonban maga az örök Isten közelít hozzánk és lép be az életünkbe. Ha jobban megnézzük, a történet középponti figurája valójában nem is a tékozló fiú, hanem az apa. Ő szintén nem valamiféle idealizált figura, hanem hús-vér ember, aki bizony nem mentes a gyarlóságtól: például nem vette észre, hogy nagyobbik fia hosszú éveken, ha nem évtizedeken át szorongott és szenvedett mellette. A példabeszéd végére azonban ez az apa a mennyei Atya képévé válik, sőt annál is több lesz: az Atyaisten túlcsorduló szeretetének szentségi jele.

Jézus példabeszédének sajátos aktualitása volt az őt hallgató kortársak számára, de ugyanolyan érvénnyel szól nekünk, ma élő keresztényeknek is, hiszen középpontjában Isten és az ember kapcsolata áll, átívelve az egész üdvösségtörténetet Ádámtól Krisztusig és az utolsó napig. Az, ahogy a tékozló fiú a példabeszéd elején előre kikéri az örökség rá eső részét, a Teremtés könyvének 3. fejezetét, a bűnbeesés történetét idézi. Ádám és Éva azzal, hogy evett a tiltott fa gyümölcséből, mintha ezt mondta volna Istennek: – Add ki az örökségemet! Te magad

✢✢ Az irgalmasság misztériuma

ATYA

nem kellesz, csak az a gazdagság, ami azon a címen illet, hogy a gyermeked vagyok. Az engedetlenség bűne mögött pontosan az a titkos vágy húzódik meg, hogy az ember Isten nélkül, vagyis az Atya–fiú kapcsolatból kiszakadva legyen istenné. Ez a vágy a sátántól való, aki saját, Istennel szembeni kisebbrendűségi komplexusát sugározza Ádám ivadékaiba: Isten mindentudó, én pedig nem; ő mindenható, én pedig nem; ő örökkévaló és önmagában van élete, én pedig véges lény vagyok, akinek élete mástól függ. A sátán ezt a kontrasztot arra használja fel, hogy Istent elnyomónak és zsarnoknak mutassa be, aki ellen fel kell lázadni, miközben az Atya–fiú kapcsolatban szemlélve ugyanezek a tulajdonságok örömmel és hálával töltenek el: de jó, hogy te, Atyám, mindentudásoddal őrködsz fölöttem, de jó, hogy mindent megtehetsz, amit a szeretet képes megtenni, de jó, hogy engem is részesíteni akarsz örök, isteni életedből! Az ember erre az isteni örökségre van rendelve, de csak a Szentháromsággal való közösségben, hiszen maguk az isteni személyek is ebben a szeretetközösségben birtokolják az istenség teljességét. Figyeljük csak meg, hogy Jézus azt mondja: „Legyetek olyanok, mint a ti mennyei Atyátok!” (Lk 6,36), a sátán ezzel szemben azt ígéri Ádámnak és Évának, hogy ha esznek a tiltott fa gyümölcséből, olyanok lesznek, mint az isteni lények. Azaz Jézus a Teremtőben elsősorban a szerető Atyát látja, a sátán viszont csak az isteni tulajdonságokra áhítozik, az atyai szeretetet elutasítja. A sátán tehát nem istentagadó, hanem Atya-tagadó, Istennek mint Atyának ellensége.

Nagyon fontos, hogy a bűn előtt Ádám és Éva nem szenvedett amiatt, hogy Isten mindentudó és mindenható, ők pedig nem, hogy Isten teremtő, ők pedig csak teremtmények, sőt az sem zavarta őket, hogy mezítelenek, vagyis szegények, mert az Atya gyermekeiként, Isten örököseiként éltek a világban. Amikor azonban azonosultak a kísértő által sugallt hatalmi istenképpel, kiléptek az Atya–gyermek kapcsolatból, és úgy próbálták megszerezni azt, amit később, mikor megértek volna rá, Isten ajándékba akart adni nekik. Ez az „örökösödési ügy”, a nekünk járó rész kikövetelése tehát nem más, mint az emberiség közös alaptörténete.

25

ATYA

N

26

em engesztelődhetek ki a gyilkossal testvérem holtteste fölött másképp, csak ha sikerül az ellenségeskedés fölötti szintre emelkednem, amely szint az ellenséget és testvért egyaránt magába foglalja. Ez pedig az irgalmas atya szintje, aki minden gyermekének egyformán atyja. Az atya megbocsáthat, hiszen fiait nem tagadhatja meg anélkül, hogy atyaságát meg ne tagadná.

Az igazi Atya, a mennyei fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Nem tud nem nap lenni, még a rosszak számára sem.

Ez a gondolatmenet arra a meglátásra vezet, hogy a bűn igazi gyökere nem más, mint az Atya félreismerése, illetve tagadása.

Még merészebben fogalmazva: minden bűn rejtett apagyilkosság.

Akkor viszont a megbocsátás nem egyéb, mint az Atya hiteles kinyilatkoztatása. Atya nélkül, egy végtelenül jó és irgalmas Atya nélkül nincs bocsánat. Ezt az Atyát pedig Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki. Azért jött e világba, hogy testvérünkké lévén kinyilatkoztassa nekünk az Atyát, és az Atya dicsőségét, vagyis irgalmas szeretetét, és önmagában kihirdesse a bűnbocsánatot és kiengesztelődést Isten és az elbukott Ádám között. Mi, emberek azonban érzéketlenek és megkeményedett szívűek voltunk, és minden addigi és azóta elkövetett bűn betetőzéseként halálra adtuk őt. Ám ő nem mondott le arról, hogy küldetését beteljesítse, és halálával szerezte meg nekünk a bocsánatot. Ez az igazi megbocsátás egyedüli forrása. Éppen ezért nincs más megoldás az emberiség számára – abszolút és kizárólagos tekintéllyel mondom, Krisztus nevében –, csak a kereszténység! Még a többi vallás sem adhat igazi megoldást a bűnre, minden tiszteletreméltó értéke ellenére sem.

Isten atyaságában részesedve tudunk mi is igazán megbocsátani, még ellenségeinknek is. Mindnyájunkban megvan a képesség a lelki-szellemi atyaságra és az ebből fakadó megbocsátásra, hiszen Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. A megbocsátás atyai szerep, és egyben egy új testvériség kezdete. Ha egy ellenséges helyzetben megjelenik az igazi megbocsátás, vagyis ha testvéreim elfogadják azt, hogy én ellenségeiket is fiaimnak tekintem, ezzel ők új testvéri viszonyba kerülnek egymással, én pedig mindkét félhez hűséges maradhatok. Innen nézve nemcsak lehetségessé válik az ellenségnek való megbocsátás, hanem kötelességünkké is, hiszen a megbocsátó apa a bűnös, tékozló fiú számára a végső menedék. Ha nem bocsátanánk meg

ellenségünknek, ezzel megfosztanánk őt az Atyától, és kiközösítenénk a testvérek közül. A tékozló atyáról és fiairól szóló példabeszédnek van egy sajátos evangéliumi üzenete: ha apa vagy lelkiatya vagy, rajtad múlik, hogy a rád bízottak megtapasztalják-e az isteni irgalmat, hogy találkoznak-e rajtad keresztül a mennyei Atyával. ✢✢ Az irgalmas Atya

A

z unalomnak története van Európában. A reneszánsz idején Európa kezdte elfelejteni, hogy az Isten szeret; alighogy rácsodálkozott, már is feledte. A második lépést az úgynevezett felvilágosodás jelentette, amely a tagadni kezdte a kinyilatkoztatást. Aki a kinyilatkoztatásból megismert Istent, Jézus Krisztus Istenét elveti, s fölcseréli a mozdulatlan mozgatóval, a sorssal, a horoszkóppal, a személytelen abszolútummal, maga készíti elő lelkében a mélységes unalmat. A romantikusok ezt a talajvesztettséget ábrázolták a 19. században. Ők kezdték megsejtetni velünk a bűn gyökerét, az unatkozást. Például Puskin, akinek Anyeginje lelövi a legjobb barátját, Lenszkijt, merő unalomból. A huszadik században pedig teljessé vált mindenfajta tekintély tagadása, ami totális szellemi-erkölcsi liberalizmusba torkollott, s mára morális és demográfiai mélypontra vetette Európa egykor volt vezető hatalmait. Az európai ember lemondott az Atyáról, mert szenvedett a paternalizmustól. Most pedig nem tudja, hogy minden bajának az a forrása, hogy hiányzik neki a szerető Atya.

Bennünk, keresztényekben is ott van ez az unalom, mert mi magunk is elvesztettük az eleven kapcsolatot az Atyával. A mi szívünkben is el-elhomályosul az Atya képe, mely pedig Jézus Krisztus arcán a maga tökéletes valóságában ragyogott fel nekünk. E nélkül az arc nélkül persze hogy unalmas minden: a világ szépsége, a különböző tevékenységek, de még az emberi szeretet is.

É

s most? Tanúi lehetünk egy újabb kísérletnek. Az internet is ennek szolgálatában áll. Nagyszerű találmány, de mit közvetítenek rajta? A telefon, a tévé óriási találmány, de minek a szolgálatában áll? És kell-e nekünk olyan egység, ahol eltűnnek a nemzetek? Hiszen a Jelenések könyve szerint a nemzetek saját

ATYA

✢✢ Az irgalmasság misztériuma

27

kincsükkel hódolnak majd Isten előtt! Vigyázzunk, mert olyan világbirodalom épül, amiből az Isten nemcsak hogy hiányzik, de mind a tíz parancs ellenében új parancsokat fognak megfogalmazni. Át akarják kódolni az ember szexualitását és legalapvetőbb viszonyait. Amerikában már megszületett a kisebbségi csoportok modern védelme. Tizenöt évi fegyházat kaphatsz, ha bántod a „kisebbségeket”, például ha bizonyos helyen nyíltan kimondod, hogy a leszbikus nők betegek. Mindezeket hallva sokakon valami csodálatos naivság vesz erőt. Egyes papok és püspökök agya már át van programozva, legyintenek és így szólnak: Nem komoly dolgok ezek, csupán fantomképek ellen hadakozunk. Márpedig a világbirodalom kiépítése megindult. A jelszó: Testvéri világot akarunk. És itt elárulják magukat: az Atya hol van? Milyen alapon nevezed testvérnek a másikat, ha nincs közös Atyátok? Miatyánk, aki a mennyekben van… Enélkül a filantrópia csak maszlag, ami mögött önös érdekek és mások kisemmizésének vágya húzódik meg. ✢✢ Az egyszülött Fiú

ATYA

A

28

mikor Ádám nevet adott a teremtményeknek, ezt a teremtő Atya jelenlétében tette. Ezzel az aktussal vette át a teremtett világot Isten kezéből, és lett az ő akaratából társa a teremtésben. Amikor a kisgyerek a vonat ablakából kinézve látja a tájat, a fákat, házakat, embereket, és sorra megnevezi őket, akkor ezt nemcsak úgy magának mondja, nem pusztán tényeket rögzít, hanem élményét osztja meg a szüleivel. Ha nem lenne anyja és apja, ha nem személyes kapcsolatok hálózatában élne, akkor nem is lenne értelme annak, hogy megnevezze a különböző dolgokat, mert egy személytelen világ teljességgel céltalan, idegen és végső soron elviselhetetlen az ember számára, aki a Szentháromság egy Isten képmása.

Sokat tudnának erről beszélni a pszichológusok. Nemegyszer a megkésett beszédfejlődés hátterében is az áll, hogy a gyermeket nem szeretik eléggé a szülei. Azért nem nevezi meg a dolgokat, mert nem érzi, hogy szeretve lenne – nincs miért tehát kommunikálnia. Hiába ismer már sok dolgot, nem érzi, hogy meg kellene neveznie őket, mert a világ dolgainak megnevezése alapjában véve valakivel történő kommunikáció. Ezért az ’anya’ és az ’apa’ minden későbbi szó alapja.

Nem véletlen, hogy az anyát és az apát jelölő szavak a világ minden nyelvében hasonlók, hiszen olyan hangzókból állnak, melyeket a kisgyermek könnyen tud utánzás alapján megtanulni és kiejteni.

Ilyen, a kisgyermek számára is könnyen kiejthető hangok az m, mely általában az anyát jelentő szavakban szerepel (az arámban: ’imma’), illetve a bilabiális b, vagy annak zöngétlen változata, a p, mely pedig az apa jelentésű szavakban fordul elő (az arámban ’abba’).

Az ’abba’ szó Jézus anyanyelvében nem olyan távolságtartó, mint a magyar ’atya’, hanem bensőséges, bizalmas megszólítás: ’apuka’, ’apuci’. Lehet vitatkozni azon, hogy a Miatyánk mai formájában mennyire azonos azzal az imádsággal, amit Jézus tanított tanítványainak. A szentíráskutatók véleménye megoszlik ebben a kérdésben, egy dolog azonban vitán felül áll: a Miatyánk első szava, az „Abba” megszólítás egészen biztosan Jézustól származik, ezt más ember így nem találhatta ki.

Gondoljunk csak bele: Amikor Jézus „abbának” nevezi Józsefet, az Atyával való örök kapcsolat világ feletti, förgeteges szeretet-örvényébe kerül. Nem összekeveri az Atyaistent a földi apával, hanem az utóbbi képmás voltának átélését fejezi ki. Éppenséggel az Jézus legnagyobb eredetisége, leglényegesebb kinyilatkoztatása, hogy ezzel a szóval szólítja meg a mindenható és fölséges Istent, és minket is arra bátorít, hogy így forduljunk hozzá. ✢✢ Jézus 33 szava

M

i Atyánk, aki a mennyekben vagy.” Az elején tudatosítjuk, hogy Isten ki a mi számunkra, és mi kik vagyunk az ő számára. Nem is olyan könnyű ez a dolog: sokan voltak előttünk olyanok, akik nem is tudták tovább mondani a Miatyánk szövegét.

A Miatyánkban hatalmas erejű lendület emel fölfelé az Atya dicsőségéig, hogy utána a Szentlelket elnyerve leszálljunk a bűnök bocsánatáig s a gonosztól való szabadulásig. Az igaz szeretet lendület afelé, akit szeretek, egészen addig, hogy elfelejtem magam. Jézusnak, az egyszülött Fiúnak ez az égő vágya, agóniáig menő vágyakozása az Atya dicsőségért, ha engedjük, lassan áthat bennünket is. A keresztény életszentség lényege: beleállni ebbe a felfelé való sodródásba. ✢✢ Az irgalmas Atya

ATYA

„

29

A

Miatyánkon és a szentmisén kívül mikor szoktunk beszélgetni az Atyával? Pedig ez a krisztusi kinyilatkoztatás lényege. Azt szokták mondani: Ferenc Krisztus-központú. Olyan szempontból ez nem igaz, hogy Ferenc számára Krisztus út is (hiszen maga Krisztus mondotta: „Én vagyok az út”) az Atyához. Mindez megint csak nem teológiai elmélkedés, és nem jámborsági imagyakorlat Ferenc életében, hanem fájdalmas és édes, de valóságos történet. Amikor gazdag posztókereskedő apja megsokallja Ferenc adakozó nagylelkűségét, amellyel elárasztja a romos templomokat, és a podestához (a városi vezetőséghez) idézi meg fiát, és követeli, hogy adja vissza azokat a posztókötegeket, amelyeket eladott, és árukat a templomokra költötte – megjegyzendő, hogy amíg mulatozásra költötte, addig az apa nem tiltakozott–, akkor Ferenc a város püspökéhez fellebbez, mondván, hogy ő már egyházi ember, hiszen csak az egyetlen Úrnak szolgál. Ott az összegyűlt kíváncsi népség előtt prófétai cselekedetre ragadtatja magát. A ruhakötegeket követelő apjának leveti utolsó szál ruháját is, és meztelenül így szól: „Pietro di Bernardone, ezentúl nem te vagy az atyám, hanem Mi Atyánk, aki a mennyekben van.”

A jelenet úgy fejeződött be, hogy a mezítelen Ferencet palástjával betakarta a város püspöke. Ezután semmi mást nem nézett a püspökben – és a papban –, csak ezt az Atyaistentől kapott szentségi atyaságot. Ferenc otthon kezdte érezni magát az Egyházban, melyben a Keresztrefeszített arca rátekint, és amelyben megtalálta az Atyát. A teremtő Atyával való egzisztenciális egészségnek a forrása: eljutott az Atyáig, aki átölelte őt.

ATYA

✢✢ Mit üzen Szent Ferenc a XXI. századi követőinek és az egész kereszténységnek?

30

BÉKESSÉG

B

„

ékességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja.” (Jn 14,27) A világ úgy adja, hogy a harcoló felek között rendezi a vitás kérdéseket. Valamiféle külső rendet teremt, amelyből külső nyugalom árad. Nagy dolog ez! De ez sincs kegyelem nélkül, mert ahol leteszik a fegyvereket és tárgyalni kezdenek, még ha önérdekből is, megtörik a sátán hatalmát, aki „gyilkos kezdettől fogva” (Jn 8,44). Az Úr Jézus mégsem így adja az ő békéjét, hanem úgy, hogy elküldi a Szentlelket, a Harmadik Isteni Személyt az ember lelkének legmélyére: „Békesség nektek!… Vegyétek a Szentlelket.” (Jn 20,21-22) Így a Szentháromság személyes életébe belevonja a megváltott embert. Olyan létforrás nyílik meg bennünk, amely az örökkévaló Isten mélységéből hozza fel az élet vizét, és árasztja el benső világunkat. Ez az az élő víz, amelyet megígért Jézus a benne bízóknak, az új és örök élet békessége, melyről ezt olvassuk Izajásnál: „Mert ezt mondja az Úr: Íme, én elárasztom őt a békességgel, mint folyammal.” (Iz 66,12) Ez a belülről áradó békesség-folyam tör gátat bennem minden szentáldozásban, minden feloldozásban, amelyet elnyerek, függetlenül attól, hogy körülöttem béke van vagy háború dúl. Kodály Budapest bombázásakor az óvóhelyen a Missa brevis „Dona nobis pacem”-jét hallja, s benne érzi a békesség belső tapasztalatát.

A

skolasztikusok azt állítják, hogy a békesség a rendből áradó nyugalom. Legalábbis az evilági békesség, amely nélkül nincs otthon. Az előember, aki még nem ember, teljes dez­ orientációban él, egyfajta elmezavarban – állítják az antropológusok. Most ide süllyed vissza az európai ember, feladva az emberi nevelés alapelveit, amikor az ember elleni agressziónak fogja fel az értelmes törvényekhez való alkalmazkodást és csak a spontán kibontakozást ismeri el. A názáreti háznak volt egy ősi időkből eredő fegyelme, és nem kell a fantáziánkra hagyatkoznunk, hogy nagy vonalakban rekonstruáljuk azt. A korabeli vallásos, vidéken élő,

BÉKESSÉG

✢✢ Krisztus békéje

31

egyszerű zsidó családok életrendjének alapstruktúráját az imádság, a közös étkezés, lefekvés és a felkelés ideje, valamint a munkanapok sora adta, s amelyet a szombatok és az ünnepek felüdítettek a maguk friss ragyogásával. Ezek nélkül nincsen otthon. Ha valaki ezeket elvetve vágyik otthonra vagy közösségre, és azt mondja, hogy nem érzi jól magát, mert igazodni kell egy bizonyos rendhez, az tulajdonképpen saját önszeretetét nevezi otthonnak, pedig az nem otthon, hanem egyszemélyes börtöncella. ✢✢ Az egyszülött Fiú

BÉKESSÉG

„

32

A

zon a vidéken pásztorok tanyáztak, és őrizték nyájukat az éjszakában. Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala, és az Isten fényessége ragyogta be őket.” Micsoda kontraszt van a cézár parancsa és az angyal éneke között! A cézár szemében nem számít az egyes ember, távolságot tart tőlük, a kicsinyekkel és megvetettekkel pedig egyáltalán nem törődik – az angyal viszont éppen hozzájuk megy el, és szóba is áll velük. A cézár, mint evilág hatalmasai mind, arra épít, hogy alattvalói féljenek tőle – az angyal viszont így szól a pásztorokhoz: „Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek!” A cézár megalázkodást és engedelmességet követel, az angyal viszont ezt mondja: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”

Isten dicsősége, mely beragyogta a pásztorokat, nem hasonlít a cézár dicsőségéhez, mert nem külsődleges, nem látszat és nincs kitéve a mulandóságnak, hanem ellenkezőleg: belülről fakad, a teremtmények természetéből, mellyel létükben dicsőtik Alkotójukat, a mindenható és örök Istent. Ez a dicsőség nem megalázza és a porba sújtja a nála gyengébbeket, hanem éppenséggel fölemeli és megerősíti őket létezésükben. És az a békesség, melyről az angyal szól, mérhetetlenül több, mint az augusztuszi pax romana, amely a birodalmi erőegyensúlynak köszönhető pillanatnyi fegyvernyugvás volt, vagyis éppen akkor nem dúltak nagy háborúk. Az Istentől jövő békesség ezzel szemben nem valami törékeny, könnyen kibillenő egyensúlyi helyzet, hanem szilárd és ellenállhatatlan valóság, végső soron Jézus Krisztus maga. Ő nem más, mint Isten élő és személyes békessége, aki azért jött, hogy kibékítse a földet az éggel. ✢✢ „És az Ige testté lőn”

É

rdekes megfigyelni, hogy a Krisztus Urunk által ígért jutalmak nem valamiféle külsődleges dolgok, amivel Isten az embernek az életszentség területén elért eredményeit honorálja, mint ahogy a szorgalmas diák a jó bizonyítványáért jutalmul kap édesapjától egy versenybiciklit. A felsorolt szellemi-lelki javak olyan, az emberi életet gazdaggá tévő minőségek, melyek magának az életszentségnek szerves részei, mondhatnám úgy is: összetevői. Az életszentség tehát magában hordja jutalmát – már itt a földi életben is, hiszen az örök élet már itt elkezdődik bennünk. Talán nem is jó itt ez a szó, hogy jutalom, helyesebb lenne, ha inkább gyümölcsről beszélnénk, mert az életszentség és a vele járó következmények közötti kapcsolatot legpontosabban a fa és a rajta termő gyümölcs képével lehet szemléltetni.

Mik is ezek a gyümölcsök, melyekről felismerni a jó fát?

Mindenekelőtt a békesség, melyet a mi Urunk kifejezetten és határozottan megígért az utolsó vacsorán. Ez a békesség pedig nem más, mint a Szentlélek bennünk lakása, akit a János-evangélium szerint Jézus kereszthalála pillanatában lehelt ki, adott át tanítványainak, majd ugyanezt feltámadása után is megerősítette, amikor így köszöntötte őket: „Békesség nektek”, azzal rájuk lehelt és folytatta: „Vegyétek a Szentlelket…”

✢✢ Az életszentség titka

✢✢ „Énekemmé lettek igazságaid”

BÉKESSÉG

H

a valaki minden nehézség és megpróbáltatás ellenére kitart az Úristen mellett, akkor őt a negatív történések is közelebb viszik hozzá. Például ha valakit elhagy a gyermeke vagy a férje, felesége, belülről ismerheti meg és élheti át, hogy milyen szenvedés lehet Istennek az emberek hűtlensége. Továbbá megsejtheti az isteni szeretet minden emberi elképzelést felülmúló méreteit.

Ezáltal az égő, rettenetes szenvedés kegyelmi helyzetté válik számára, ő maga pedig elkezd hasonlítani Istenre, aki minden gonoszság, visszautasítás, hűtlenség ellenére tovább szeret… A keresztény imádság csúcspontja, amikor többé nem követelünk bizonyítékot, csodás jelet, magyarázatot, hanem egyszerűen belesimulunk a mennyei Atya akaratába. Amikor el tudunk jutni oda, mint Krisztus az Olajfák hegyén, hogy kimondjuk: „Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”, megkapjuk azt a békességet, melyet Krisztus az utolsó vacsorán ígért, az örök Sabbat nyugalmának előízét.

33

M

iért szokott összeszűkülni egy életút? Mert általában nem kapunk viszontszeretetet, mert sérelmek érnek.

Ekkor vákuum keletkezik. Ha mégis kikövetelem a szeretetet, akkor kielégülök. Ha a sértésre válaszolok, kielégülök, visszaáll az egyensúly. Ezt nevezi Simone Weil nehézkedésnek.

Ez az anyag törvénye. Azt kell mondani, hogy sajnos a legtöbb emberi kapcsolat a nehézkedés törvénye szerint működik. De ha egy sértő szóra nem felelek vissza, ha a hálátlanságot elviselem, akkor űr keletkezik a lelkemben, mégpedig természetellenes űr.

Ilyenkor két dolgot szoktunk csinálni: vagy vétkezünk, mindenki a maga „kábítószeréhez” folyamodva, vagy fantáziálunk; még vallási módon is látomásaink lehetnek, s életünk az álmisztika mocsarába fullad. De ha kibírjuk ezt a vákuumot, úgyhogy se nem vétkezünk, se nem fantáziálunk, akkor eláraszt bennünket a békesség. Szentté leszünk. Ki kell bírni. És akik ezt kibírták, azok miatt lehet boldog egy család; egy nagymama, egy nagypapa miatt, aki ezt a vákuumot hordozza. Es rajta keresztül árasztja,el Isten a többieket a békességgel, mint folyammal (Iz 66,12).

✢✢ Az egyszülött Fiú

BÉKESSÉG

U

34

ram! Ma éjjel láttam csillagaidat és holdadat az égen. A Hirsch-oromnál az ég fényeiben milyen kicsinek tűnt a távoli Esztergom, az életem a maga megoldhatatlan gondjaival; és milyen egyértelművé vált, hogy csak Tebenned van az én békességem. A hegy, a völgy, a sötét kontúrok elmosódó titkai mind békét sugalltak. Első teremtésed évmilliárdok óta békességed üzenetét hordozza, hogy most átadhassa nekem, aki magamban hordom a második, a romolhatatlan teremtést. Milyen nyugodtan ragyognak a csillagok! Milyen megbocsátó és anyás a föld! Milyen végtelenül irgalmas minden létező! Milyen tiszta a teremtés levegője! Milyen megfoghatatlanok a Te békességednek ádventi útjai!

✢✢ Úrjövet

K

ezdem sejteni Szent Pál apostol azon szavainak valóságát, amelyekben a békességről beszél, mely minden értelmet meghalad. Nem pszichológiai, hanem teológiai hatás ez, mert ma megláttam, hogy Isten békéjének beszüremkedése a lélek mélyrétegeibe egy sajátos álmosságot hoz az ember

BÉKESSÉG

érzékeire, mert ez a minden értelmet meghaladó béke a maga isteni végtelenségével befogadhatatlan, de sejthető…

A quadrumban égett a négy lámpa a négy sarok zöld bokrai között. Egy bátortalan tücsök megszólalt (kismacskánk, úgy látszik, még nem bántotta…). A tujabokor végén pók szőtt hatalmas hálót. Nem volt kedvem leszedni és tönkretenni, mert azon is és minden megvilágított bokron is átszövődött az Istentől jövő béke.

A legzseniálisabb költő sem lenne képes megragadni a pillanatot.

Látom, a jelölt testvérek és a novíciusok is megbűvölten állnak.

Most már sejtem, milyen lesz a mennyország: „Elárasztom őt a békességgel mint folyammal.” Ennek az Atya szívéből jövő békének a végtelenségét pillanthattam meg, persze csak úgy, ahogy megpillantottam az óceánt… Annak se láttam a túlsó partját, mégis éreztem, ez nem a Balaton. Isten azt éreztette meg velem, hogy az a békesség, amely Tőle származik, minden értelmet meghalad. Ezért „jobb a te házadban egy nap, mint ezer máshol” – és nem kívánkozom a bűnösök sátraiba, gazdag palotáiba; élvezeteik merő unalomnak, végtelenbe nyúló utálkozásnak tűnnek.

Uram, Istenem, ha a Te békességed megízlelése ilyen, milyen lehetsz Te magad? A békességem én magam vagyok – mondja az Úr –, a Szentlélek kiáradása. Csendes és örökkévaló Pünkösd…

Krisztus az én békességem. Krisztus a kolostor békéje, mert nekem magamnak nincs békességem, de van Krisztusom. A kolostornak önmagában nincs békessége, de a testvéri közösségnek van jelenlevő eucharisztikus Krisztusa! Mécses ég jelenléte előtt. Nem villany, hanem igazi olajmécses, hogy figyeljünk a lényegre!

Csupán pár perc és vége ennek a fönséges kora esti csöndnek egy rettenetesen megterhelt nap után. Egy nyárvégi, kába légy döng-búg a szobámban, de nem zavarom ki. Nem sokáig hallani ilyet, és hónapok csöndje következik. Az ablak lángvörös muskátlijain túl a távoli dombok szelíd ködös kékje, a nagy, fehér tüllfüggönyön egy-két öles sávban vetődő sugár. Honnét a szinte kényszerítő vágy, mely újra és újra magával sodor, hogy próbáljam leírni a leírhatatlan békességet, mely életem felszíne alatt van?

A vecsernye utáni Mária-antifóna éneklésekor mintha angyalok vinnék át az egész kolostort egy ember nem lakta, csodás völgyben levő dombra. A kompletóriumot egyetlen olajmécsesnél éneklik a novíciusok, a gótikus ablakokon átszüremkedő

35

utolsó esti fények mellett. Félelmetesen változnak a kontúrok; mintha csak mozdulatlan kámzsák állnának velünk szemben a stallumokban. Utolsó közös imádságunk, még mielőtt elköszönnénk az eucharisztikus Jézustól, Szent Mihály főangyalhoz szól: „Védelmezz minket a küzdelemben!” Amikor a Sátánt és a többi gonosz szellemet említjük, megrebben az este, és mintha a mindenség petróleumlámpáját csavarnák lejjebb, rebben a fény is, és sötétebb lesz.

Néma csendben, villanygyújtás nélkül megyünk végig a folyosón. A quadrum felülről lágyan megvilágított, hatalmas akvárium. A roppant testű torony mögül most bújik elő a hold. Julianus testvér szelídített kis galambja mozdul a kút mellett. A testvérek testetlen árnyakként sietnek cellájukba még egy utolsó lelkiolvasmányra. Pára száll fel a csendes kert mélyéről, ahol a források csobognak. A hatalmas méretű, hófehér Szent Ferenc-szobor, melyet néhány napja állítottunk fel a kert fái közé, szinte világít a sötétedő völgyben. Karjait az égre emeli. A kert tavában furcsa módon még sötétebb eget lehet látni. Megjelennek a csillagok, az angyalok ragyogó jelei az égen. Az utolsó cellaajtó is becsukódik.

Toronyszobám alatt a völgyben furcsa madár rikkant. Éjszaka lett. Majd eljön egyszer az az éjszaka is, amelyben már senki sem munkálkodhat.

BÉKESSÉG

✢✢ Krisztus békéje

36

BŰNBÁNAT

✢✢ Az életszentség titka

A

z 50. zsoltárban, az egész Biblia talán legszebb és legmélyebb bűnbánati imádságában kiáltunk így Istenhez, aki Dávid király bűnbánata és imádsága által minket is igaz

BŰNBÁNAT

A

z ember bűne krisztológiai vonatkozásban tárul fel valódi méreteiben, és talán sokakat az tart vissza Krisztustól, hogy tudattalanul sejtik, hogy a vele történő találkozás kinyilvánítja számukra a bűn elviselhetetlen mélységeit. Ez a félelmük annyira meghatározó, hogy elfelejtik a másik fontos tényt, nevezetesen, hogy bűnük igazi bocsánatát ugyancsak nem nyerhetik el másképp, mint a Krisztussal való találkozás által. Az Egyház feladata ezért a kezdetektől fogva éppen az, hogy Krisztust, az Isten egyszülött Fiát hirdesse, a Megfeszítettet, és ugyanakkor a bűnök bocsánatát.

Félreértés ne essék: egyáltalán nem azt állítom, hogy a bűn szükségszerű előzmény a szentté váláshoz. Ha így állna a helyzet, a mi Urunk, Jézus Krisztus is minden bizonnyal követett volna el bűnt. Nem, egyértelműen le kell szögeznünk, hogy minden bűn, a legkisebb és a legnagyobb egyaránt kisszerű, undorító és közönséges, semmi köze Istenhez, semmi köze a szentséghez és semmi köze az igazi nagysághoz. Az viszont igaz, hogy bukott voltunkból következően a bűn mélységeibe való aláhullás jó eszköz lehet Isten kezében arra, hogy a tőle való távolságunkra, reménytelen és siralmas helyzetünkre rádöbbentsen bennünket.

A szentek vállalták a testi-lelki összeroppanás kockázatát a bűnnel való szembesülés miatt, s voltak közöttük, akik megtérésüktől fogva egész hátralévő életüket bűneik megsiratásával töltötték. Mégis, mindnyájan boldog emberként haltak meg, mert az isteni újjáteremtő irgalommal találkozva olyan vigasztalásban részesültek, amely megért minden szenvedést. A bűnbánat új dimenziót nyitott előttük, s többé már nem az öngyilkosság vagy a teljes meghasonlás, őrület felé sodródtak, hanem az Élet felé.

37

BŰNBÁNAT

38

bűnbánatra és valódi lelki gyümölcsöket termő böjtölésre akar vezetni. Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a megtört és alázatos szív nem szép költői kép, hanem teológiai valóság, mely mélységesen összefügg azzal, amit Szent Dávid – a sugalmazó Szentlélek által vezetve – így fogalmaz meg: „Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten, / és az igaz lelket újítsd meg bensőmben!” Ezzel Dávid öntudatlanul is a bűnöket elvevő, új jövőt nyitó Krisztus után kiált, s arról az újjáteremtésről beszél, amely a szent keresztség által bennünk mindnyájunkban megvalósult. Hiszen amikor megkeresztelkedtünk, nem csupán egy vallásba léptünk be, hanem mint új teremtmény, titokzatos módon beleszülettünk Krisztusba. Ez akkora esemény, amely nem írható le egyszerű változásként, hanem a teremtés szintjén van: önazonosságunk megtartásával egy új világmindenségbe, a megtestesült Ige istenségébe emeltettünk. Innentől fogva semmi sem számít, csak az új teremtmény (vö. Gal 6,15).

Ehhez azonban elkerülhetetlen, hogy régi, keresztség előtti szívünk összetörjék és megaláztassék. Ha ugyanis az emberi szív kevély és felfuvalkodott, akkor Isten Szentlelke nem tud vele mit kezdeni. Akkor bármilyenné fejlődik is, csak a benne lévő bűn következményét, a halált bontakoztatja ki. (Amikor azt mondja a Biblia, hogy Isten megveti a kevély embert, valójában arról beszél, hogy az önmaga körül forgó, önmagát istenítő ember zárja el magát Istentől és az ő kegyelmétől.)

Amikor a Szent Negyvennap kezdetén az Egyház hamut hint a fejünkre, arra is figyelmeztet, hogy csak ez a lelkület, a megtört és alázatos szív intelligenciája emelhet, szakíthat ki szokásos bűneinkből. Uram, Jézus, naponta át akarom élni annak realitását, hogy szétporló, semmibe hulló egzisztencia vagyok Nélküled, aki meghaltál a bűnösökért, hogy a Szentlelket, Atyád Lelkét árasztva szívembe, új teremtménnyé alkoss engem. ✢✢ „A megtört és alázatos szívet, ó, Isten, meg nem veted”

Á

brahám hazudott, Jákob ráadásul még csalt is, Mózes ölt és hitetlenkedett, Dávid házasságot tört és halálba küldte szeretője férjét, Illés pedig önfejű volt és beképzelt. Erkölcsi kihágásaikért meg is kapták büntetésüket, természetükből fakadó gyarlóságaikkal életük végéig meg kellett küzdeniük. De

győzedelmeskedtek a bűn fölött, amikor nem elfordultak s nem elszakadtak Istentől, hanem újra és újra belékapaszkodtak, és végtelenül megbíztak benne. Ki az közülünk, aki bár soha nem követett el a fentiekhez hasonló gyalázatos bűnöket, úgy ragaszkodik Istenhez, mint Ábrahám, aki úgy vágyakozik Istenre és küzd vele az áldásért, mint Jákob, aki úgy képviseli a rábízottakat Isten előtt és Istent a rábízottak előtt, mint Mózes, aki úgy megsiratta bűnét, mint Dávid, és aki úgy megtanulta Isten gyöngeségének és szelídségének leckéjét, mint Illés?

Sok szent az erkölcstelenségből és a vallástalanságból indult.

A kegyelem olyan totális, egzisztenciális és végleges módon érintette meg őket, hogy azonnal átlépték az erkölcsi és a szokásos értelemben vett vallási szférát, hogy azonmód egyesüljenek Istennel. Mint a jobb lator, aki a kereszten függve gyilkossággal, vérrel bemocskolt életéből azonnal, még halála előtt átlépett a szentség világába. Vagy Cortonai Margit, aki szeretője szétfoszló hullájának látványától Jézus Krisztushoz menekült és nála is maradt örökre. Ezek kegyelmi csodák is: Isten tettei, de emberi csodák is. Az ember így képes válaszolni, ha ilyen totálisan, ilyen véglegesen találkozik erkölcstelensége és vallástalansága világában Jézus Krisztussal.

Ezután már milyen nehéz, emberfeletti erőt kívánó feladat lett volna Zakeusnak folytatnia addigi bűnös életét! Micsoda képtelenség lett volna Lévinek visszaülnie a vámasztalhoz, Mária Magdolnának visszatérni parázna életéhez! Aki enged a kegyelem vonzásának, az életszentség erőterébe kerül, és az válik számára természetessé, hogy Isten akaratát keresse és kövesse.

A

mikor az ember minden illúzióval leszámolva szembesül mérhetetlen nyomorúságával, az a kísértés fenyegeti, hogy kétségbeesésében a halálba meneküljön: öngyilkosságba, vagy elállatiasodva a lelki halálba. Jézus példabeszédében nem ez történik, ő az Istentől eltávolodott, de még többé-kevésbé ép lelkiismeretű, egészséges pszichéjű embert állítja elénk, nem a teljesen reménytelen esetet: „Ekkor magába szállt…„ Óriási esemény ez, az első lépés a visszafelé, az atyai házba vezető úton, hiszen az atyai ház ott legbelül van. A sertés nem tud magába szállni,

BŰNBÁNAT

✢✢ Az életszentség titka

39

BŰNBÁNAT

40

de a sátán sem. Ez egyedül az ember lehetősége, s ez az egyedül emberhez méltó megoldás. A többi mind hiábavaló igyekezet, zsákutca, megfutamodás. Csak akkor lesz jövője az emberiségnek, ha képes a magába szállásra, a becsületes számvetésre és a józan helyzetértékelésre.

A második fok a bevallás pillanata. „Ellened, csak teellened vétkeztem” – vallja meg Dávid az 50. zsoltárban, kifejezve, hogy a bűn végső soron mindig az Istennel való kapcsolatra vonatkozik, s így a létezés gyökerét érinti. „Vétkeztem az ég ellen és teellened” – mondja a tékozló fiú, amit, ha a példabeszédbeli atyában a mennyei Atya képét szemléljük, így fordíthatunk le: vétkeztem istenséged ellen és atyai szereteted ellen.

A bűnbevallás szavai azonban még nem elegendőek, a méltatlanság tudata és megvallása is szükséges: „Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem.” Ez a harmadik lépcsőfok, ahol a tékozló fiú elismeri, hogy eljátszotta az örökséget, hogy megtagadta az atya iránta való szeretetét. Az elszakadást nem lehet meg nem történtté tenni, s a fiúnak semmi alapja nincs abban reménykedni, hogy régi méltóságát valaha is visszanyeri, mert azt egyszer s mindenkorra elvesztegette.

Három lépcsőfokot tesz meg tékozló fiú felfelé, de a negyediket, amely számára a valódi megtérést meghozza, saját erejéből nem tudná elérni. Idáig a bűnbánat és a megtérés úgy tűnhetett fel, mint ami elsősorban az ember teljesítménye. Az igazi fordulat az, amikor rádöbbenünk, hogy valójában Isten az, aki cselekszik. A negyedik lépcsőfokra úgy jut fel a tékozló fiú, hogy az atya lép le hozzá, és emeli fel magához: „Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.”

Ebben az eseményben történik meg a feloldozás, s a példabeszéd itt éri el csúcspontját, mert Jézus Krisztus most nyilatkoztatja ki az Atya minden emberi elképzelést felülmúló szeretetét.

Itt nyilvánítja ki, hogy az Ószövetségben megismert Isten, a Magasságbeli, Izrael Királya őbenne újfajta kapcsolatba lépett az emberrel. A mennyei Atya a bűnbeesett ember elé siet Jézus Krisztusban, hiszen „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse, ami elveszett” (Lk 19,10). ✢✢ Az irgalmas Atya

M

a még ott tartunk, hogy lépten-nyomon találkozunk a Freud nyomán elterjedt tévedéssel, mely szerint a bűntudat beteges jelenség. Pedig épp ellenkezőleg: normális esetben a bűntudat a lélek egészséges reakciója a bűnre, és mint a láz a szervezetben, jelzi, hogy valami baj van. Éppen ezért nem az a helyes megoldás, hogy a bűnöst meg akarjuk szabadítani a bűntudattól, hanem hogy elvezetjük a bűnbocsánat forrásához, hiszen az után sóvárog. És ezzel nem a pszichoterápia ellen beszélek, hanem csak arra hívom fel a figyelmet, hogy a gyónás és a pszichoterápia más-más réteget érint az emberben, és más is a célja, a gyónás ugyanis nem arra való, hogy a pszichénket kezelje, hanem hogy a Lélek erejével személyiségünk legmélyén helyreállítsa azt a belső életet, melyet a bűn tönkretett. Ezért is lenne kívánatos, hogy a pap és a pszichiáter segítse, kiegészítse egymás munkáját, és kompetenciájának határait felismerve a pap szükség esetén pszichiáterhez irányítaná a gyónót, a pszichiáter, pszichológus pedig gyóntató paphoz a hívő klienst. S mivel pszichológiai tény, hogy már az öntudatra ébredt kisgyermeknek is van bűntudata, ő is szembesül azzal, hogy valamit rosszul csinált, azzal teszünk legjobbat neki is, ha idejekorán megtapasztaltatjuk vele Isten irgalmasságát a megbocsátás által, később pedig a szentgyónás által is. Pedagógiai szempontból is indokolt, hogy amikor a gyermek az elsőáldozásra készülve a Szeretet nagy misztériumával találkozik, egyúttal megtanulja, hogy az igazi szeretetet nem lehet kiérdemelni, arra nem lehet méltóvá válni – alkalmassá viszont igen, pontosan a bűnbánat által.

E

zt olvassuk Szent János első levelében: „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben. Szeressük tehát Istent, mert Isten előbb szeretett minket.” (1Jn 4,18-19) Ez a félelem, melyről Szent János apostol ír, a bűnbeesett ember félelme, mely ma is arra készteti Ádám fiait, hogy elbújjanak Isten elől (vö. Ter 3,9). A bűnös ember rettegő félelme szennyes félelem, és valóban nem egyeztethető össze a szeretettel, mert eltávolít Istentől, egészen odáig, hogy

BŰNBÁNAT

✢✢ „Új lendület”

41

BŰNBÁNAT

42

észrevétlenül ateistává, gyakorlati materialistává tesz. Ha Isten nem indulna a bűnbeesett ember után, hogy megkeresse, és vis�szavezesse az atyai házba, az ember örökre elveszne.

A Szentlélek ajándékának viszont a neve nem pusztán ’félelem’, hanem ’az Úr félelme’, illetve ’istenfélelem’. Ahogy a ’rabszolga’ szóval is a bűnben fetrengő ember rettenetes rabságát fejezi ki Szent Pál, másutt viszont így mutatkozik be: „Pál, Jézus Krisztus rabszolgája” (1Kor 7,22), úgy itt is két gyökeresen különböző valóságról van szó. Ahogy Jézus Krisztus rabszolgájának lenni annyit tesz, mint a végtelenül szerető Istennek átadni az életünket, ami pedig a legnagyobb szabadság a világon, úgy az Úr félelme sem rettegés, hanem elmerülés az isteni irgalomban.

A bűnbeesett Ádám retteg az Istentől, és el akarja előle rejteni mezítelenségét, vagyis létbeli szegénységét. Saját maga akarja felöltöztetni magát, Isten ellenére akarja megoldani az életét, megvalósítani önmagát. A tékozló fiú, a bűnbánó ember ezzel szemben magába száll, visszatér Teremtőjéhez, és mer mezítelenül, kifosztottan odaállni az Atya elé, s szégyenletes méltatlansága tudatában rábízni magát az ő végtelen irgalmára. Ez a kétfajta félelem két ellentétes világ: az egyik a maga belső logikája szerint az önpusztításba és a kárhozatba visz, a másik pedig szintén saját belső természete szerint az üdvösségre vezet.

Jól megvilágítja ezt Júdás és Péter esete. Júdás a bűnös ember önkritikájának tisztánlátásával mondja: „Elárultam az igaz vért!” Majd kétségbeesésében elfut, végleg eltávolodik Jézustól, és felakasztja magát. Mert aki az Isten elől akar elbújni, az igazában önmagától is menekül. Nem tudja elviselni mezítelenségét, vagyis azt a szegénységet, amit az Isten nélküli lét feltár, mert ez Isten nélkül valóban elviselhetetlen. Péter ezzel szemben háromszori tagadása ellenére is az Úr közelében marad, és öntudatlanul is az ő tekintetére, megbocsátó szeretetére vár.

Szeretetre való méltatlanságának tudata élete végéig megmarad, de az Úr félelme kiűzi szívéből a rettegést. Jól kifejezi ezt vértanúsága is: a hagyomány szerint nem tartotta méltónak magát arra, hogy halálának módjában Mesteréhez hasonlítson, ezért azt kérte, hogy fejjel lefelé szögezzék a keresztre. Fordítsuk ezt a két keresztet egymás felé: Jézus feje fönt és lába lent; Péter vele

szemben, lába fönt és feje lent. Íme a tökéletes szeretet megnyilatkozása az ember részéről: „Uram, nem vagyok méltó a szeretetedre, mégis azt kérem, hogy hadd szerethesselek tovább az én keresztemről, ahogy te is szeretsz mindörökre a te szent keresztedről, hiszen ez a két kereszt egy. Most én nézek fel terád, de eszembe jut, hogy az utolsó vacsorán fordítva volt: a lábamtól te néztél felfelé énrám…” ✢✢ A Lélek ajándékai

✢✢ Krisztus békéje

BŰNBÁNAT

K

özel állok egyfajta zokogáshoz, de valami még gátolja.

Más ez, mint az érzelgős természet könnyezése: ez nem érzelem, hanem Isten kegyelme, amely bárcsak végre hatalmas áradásával minden régi szennyet és szemetet kimosna belőlem. Régen volt mise a könnyek adományáért. Ha egyedül misézem, mostanában is előveszem. Talán nem követek el főbenjáró vétséget az előírások ellen, hiszen Szent Péter is sírásban született meg, és Ferenc is, és annyian mások. Bözsi néni, konyhánk vezetője kérdezte nemrégiben, hogy mit tegyen, mert a reggeli misén úgy hullik a könnye, mint a zápor. (Igazi keresztény asszony, akinek ég a keze alatt a munka.) – Köszönje meg az Istennek – válaszoltam neki –, hiszen ez nagy ajándék.

Akinek megérinti a szívét az isteni kegyelem, az nem fog egyhamar unatkozni a szentmisén. – Nekünk, papoknak sem ártanának ezek a könnyek! Túlságosan eldugultak könnycsatornáink!

Ezért lett száraz a lelkünk. Bűneinket kell szégyellenünk, de nem bűneinkért hullatott könnyeinket.

Azt hiszem, a Szentlélek jelentkezik ebben a készülődő, édes zokogásban, mert sebez, de be is kötözi. Ő azzal vigasztal, hogy előbb megtanít azon sírni, amin valóban kell, és úgy, ahogy kell, nem magunkat siratva, hanem a Szeretetet. Csak tudnám újrakezdeni! A novíciusoknak pontosan azt a tapasztalatot nem lehet átadni, hogy higgyék el, teljes szívvel érdemes szolgálni az Urat, éspedig nem az élet végső nyarán vagy őszén: tavasszal szép őt viszontszeretni! De hiszen Pünkösdnek az az üzenete, hogy van újjászületés. Csak azon szeretnék sírni, hogy Istenem, Te milyen jó vagy, milyen szép vagy, hogy mennyire szeretsz engem!

43

A

z utolsó óra is tartogathat számunkra kegyelmet, de ez nem ok arra, hogy halogassuk megtérésünket. Az utolsó óra kegyelme számunkra annak a pillanatnak a kegyelme, amikor felismerjük Krisztust, és megvalljuk őt. Ez az üdvösség pillanata: az átmenetel a lelki halálból az örök életbe. Most még nem késő, hogy éljünk az isteni bocsánattal, melyet Jézus Krisztus szerzett meg számunkra, s mely az örök életet nyitja meg számunkra, de ki tudja, hogy ez az óra nem halálunk órája-e…

Mostani döntésünkön múlhat, hogy a kárhozottak és átkozottak között leszünk-e, vagy pedig hozzánk is így szól az örök Bíró: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől.” (Mt 25,34)

BŰNBÁNAT

✢✢ Jézus 33 szava

44

CSALÁD

CSALÁD

A

z ember teremtéséről szólva azt mondja a szentíró, hogy „férfinak és nőnek teremtette őket”. Ezzel a kijelentéssel, mely kinyilatkoztatást ad arról, hogy az ember kétneműsége Isten eredeti terve szerint való, a Biblia nemcsak az ember eredeti egyneműségéről és későbbi két félre hasadásáról szóló mítoszokkal számol le, hanem utal arra is, hogy férfi és nő kapcsolata több egy hímnemű és egy nőnemű egyed funkcionális és alkalmi viszonyánál. Amikor Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, a házastársi szeretetben létrejövő közösségre, két személy mindenre kiterjedő és felbonthatatlan életszövetségére is gondolt, amely a személy legmagasabb rendű életformája és a Szentháromság képe. A személyes létezésre ugyanis nemcsak az egyediség jellemző, hanem az is, hogy „eksztatikus”, azaz hogy ki akar lépni önmagából: az én a te-vel szemben „én”, nem önmagában. A hit, a remény és a szeretet az önmagából való kilépés megnyilatkozásai, s mint ilyenek, teológiai erények, amennyiben Istenre irányulnak, s antropológiai, azaz a legemberibb megnyilvánulások is, amennyiben egy másik emberrel megvalósítandó mi-re vonatkoznak.

Férfinak és nőnek lenni tehát Istentől rendelt ajándék, méltóság és küldetés. A biológiai alapú különbségek, melyek miatt a nő másképp gondolkodik, másképp érez, másképp kommunikál és másképp imádkozik, mint a férfi, nem arra valók, hogy egyik vagy másik nem felsőbbrendűségét, hanem épp ellenkezőleg: hogy a két nem egyenlőségét, s egyben egymásra utaltságát, egymást kiegészítő voltát igazolják. Az egyenlőség tehát nem egyformaság: férfi és nő személyi méltóságában, hivatásának értékességében egyenlő, ám adottságaiban, és ennek következtében feladataiban és szerepeiben nem egyforma. A különböző tulajdonságok a szeretetben nem ellentétekként mutatkoznak, hanem gazdagodásként. Igaz ez a házassági szeretetszövetségre, s azon belül a párok intimitására, szexualitására csakúgy, mint a férfiak és nők társadalmi szerepvállalására. A nemek harca tehát – beleértve a ma divatos genderideológiát is, mely az eredendő

45

különbözőség tagadása, illetve lekicsinylése által tisztán társadalmi-politikai kérdésként kívánja beállítani férfi és nő viszonyát – nem az ember kétneműségének természetes velejárója, hanem az ősbűn okozta általános „rendszerhiba”: az eredeti Isten-képmás sérüléséből, a férfit és nőt egyaránt a teremtő Istenhez fűző eredeti, primér kapcsolat megromlásának következménye. ✢✢ Ádám és Éva

K

orunkban nem a házasság és a család mint intézmény van válságban, hanem maga az ember, aki elvágta gyökereit, melyek Isten világához kötötték, és sem egyéni, sem közösségi és társadalmi szinten nem találja az identitását. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy kortársaink közül sokan, a bűntől sebzett emberi természetet véve normálisnak, el sem tudják képzelni, hogy férfi és nő egy életen át képes legyen hűségesen kitartani egymás mellett, nekünk azonban nem a bűn miatt egyensúlyát vesztett, megromlott emberi természetből kell kiindulnunk, hanem Krisztus tanításából és példájából, melyet a katolikus Egyház megannyi gyarlósága ellenére is hitelesen őriz és közvetít. Nem túlzás azt állítani, hogy ma egyedül Jézus Krisztus és az ő Egyháza védelmezi a szerelmet a maga feltétlenségében, tisztaságában és kizárólagosságában, feltárva a család ontológiai gyökereit.

✢✢ Názáret iskolája

CSALÁD

M 46

egszerezni a gyönyört, mert jogom van hozzá – ez a hozzáállás agresszivitást termel ki az emberi psziché mélyén. Márpedig Isten a szerelemről egy szövetségen belül gondolkodik, a személyes, teljes elkötelezettségen belül, nem pedig erőviszonyok hálózatában. Tudományos vizsgálatok szólnak arról, hogy a házassághoz egyetlen vallásban és kultúrában sem tartozik szerelem, e kettő egyedül a zsidó-keresztény kultúrkörben kapcsolódik össze. A francia forradalom, a világtörténelem első nyíltan egyházellenes forradalma például nem bírta elviselni, hogy az Egyház a szerelem jogát érvényesítette, ezért is vette ki az állam az Egyház kezéből a házasság intézményesítésének jogát. Az Egyház azonban mind a mai napig makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a házasság intézménye csakis szerelemből

fakadhat, illetve hogy a szerelem fenntartója nem lehet más, csak a házastársi életszövetség, mert erre maga a teremtő Isten tanította meg a bűnbe esett embert, és ha a világ minden hangadója próbálja is lejáratni a házasságot mint egy férfi és egy nő életre szóló szerelmének megszentelt intézményét, Jézus Krisztus és az ő Egyháza isteni erővel hirdeti a holtomiglan-holtodiglan soha túl nem haladható érvényességét. ✢✢ „Tégy engem a szívedre pecsétnek”

CSALÁD

A

házasság és a családi élet a szentség útja, mely az önkiteljesedés olyan dimenzióját nyitja meg előttünk, amit el sem tudunk képzelni addig, amíg valaki mellett életre szólóan el nem köteleződtünk, és nem vállaltuk fel őt testestül-lelkestül.

Az Isten által elképzelt házasság, a férfi és a nő életre szóló szeretetszövetsége természete szerint felbomolhatatlan, és ezért jogilag is felbonthatatlan. Bár az ember elszakadt az Istentől, s emiatt az emberek közötti szeretetkapcsolatok is megbomlottak, de Krisztus, a megtestesült Fiúisten szent halála és feltámadása, valamint a Lélek kiárasztása által egy új világba emelte bele a benne hívőket és így már nem csak a teremtés címén felbonthatatlan az emberek közötti szeretetkapcsolat s főleg a házasság, hanem a megtestesülés címén és erejében is, mert Krisztusban két természet egyesült egy személyben. Ő valóságos Isten és valóságos ember, így mindazok, aki befogadták őt, képességet kaptak, hogy Isten fiai, vagyis az isteni természet részesei legyenek (vö. 1Jn 3,3). És így minden emberi kapcsolatuk egyben istengyermeki esemény, nemcsak időbeli, hanem örökkévaló. Ezért Krisztusban újjászületettek házassága nem csupán egy földi kapcsolat és életforma, nem is csak erkölcsi valóság a maga ősi misztériumos mélységében, hanem dogmatikai, a hit lényegéhez tartozó valóság is, s egyben képe Krisztus és az Egyház kapcsolatának (vö. Ef 5,21-33).

Az emberi szeretet változékonysága, önzésünk, kényelmességünk, állhatatlanságunk miatt ennek a misztériumnak a mindennapokban való életre váltása nem megy magától. Bizony a házasság is keskeny út, mely olykor annyira összeszűkül, hogy azt gondoljuk, lehetetlen továbbmenni rajta. Talán a házasságban eltöltött néhány év után ismerjük fel, hogy elhamarkodottan döntöttünk, s valaki mással jobban, szebben tudnánk élni.

47

Vagy azzal szembesülünk, hogy akit szeretünk, már nem ért meg úgy, mint régen, már nem kapunk tőle annyi szeretet, amennyire szükségünk volna. A megoldás azonban nem az, hogy letérünk a közös útról, hanem hogy hűségesen kitartunk házastársunk mellett. A legtöbb esetben nem is vele van bajunk, hanem önmagunkkal és az istenkapcsolatunkkal, mely elmélyítésre, megerősítésre szorul. Merjünk bízni a házasságnak mint szentségnek a megtartó erejében, hiszen a szerelem elengedhetetlen feltétele a szentségi házasságnak, de nem a szerelem tartja fenn a házasságot, hanem a szentségi házasság tartja fenn az igazi szerelmet. Ha erőfeszítéseink őszinték és kitartóak, minden bizonnyal új távlatok nyílnak meg előttünk. Ha kibírjuk a levegőtlenséget, a vákuumot, egyszerre csak megtapasztaljuk, hogy eláraszt a békesség, és a szűk ösvény tágas bemenetellé lesz. ✢✢ „Új lendület”

CSALÁD

H

48

itünk egyik nagyon fontos sarokpontja, hogy az örök Ige nemcsak úgy leszállt közénk, hanem egy családba született. Kiüresítve önmagát mindenről lemondott, de arról nem, hogy egy család ölén legyen emberré. Istállóban született, egyszerű és szegényes életkereteket választott, ám a szeretet roppant fényűzéséről: Máriáról és Józsefről nem mondott le. Szülők nélkül, a család közössége nélkül még Isten Fia sem lehetett volna normális ember.

Isten nem többdiplomás értelmiségi szülőket keresett Fiának, nem fővárosiakat, nem gazdagokat, hanem szegényeket, vidékieket, tanulatlanokat, akik azonban úgy tudtak szeretni, ahogy senki más nem tud szeretni ezen a földön. Ezért kiválasztotta azt a lányt, akinek szíve a világon a legfogékonyabb volt a Szentlélek csodálatos működésére, és azt a férfit, aki a történelemből valószínűleg egyedül volt képes elfogadni Szűz Mária titkát. Mária és József között olyan mélységes szeretet volt, melyhez fogható nem volt azelőtt, s nem is lesz soha többé férfi és nő között.

A szentségi házasság és a család szentháromságos struktúrájú intézmény. A férj, a feleség és a gyermekek nemcsak külön-külön hordozzák Isten képmását, hanem együtt is, hiszen kapcsolatuk a Szentháromság személyei közti szeretetáramlás mintájára jött létre, és abból is táplálkozik. Mivel Isten eleve szentségben és

igazságban teremtette az embert, a házasságot már a paradicsomi állapotban a szentség útjává tette, vagyis felbonthatatlanná.

Ez volt a legártatlanabb gyönyöre és öröme az eredeti bűn előtti házasságnak, mert maga Isten jelenléte volt benne a felbonthatatlanság. Miután szakított Istennel és a paradicsomi állapoton kívülre helyezte magát, férfi és a nő szerelmében megmaradt a véglegesség igénye, a felbonthatatlanság lenyomata – gondoljunk csak az első nagy szerelemre, melynek örökkévalóságában „naivul” hisz minden kamasz fiú és a lány –, csakhogy az emberi szeretet változékonysága, állhatatlansága miatt ez sokszor már csak terhet, megkötözöttséget jelent a felek számára, amitől igyekeznek megszabadulni. ✢✢ Názáret iskolája

CSALÁD

A

z emberiség nem egy állatfaj a többi között: az ember számára a nemzés és mindaz, ami ezzel jár, Isten országának végső kiteljesedéséért van; s csak az Isten tervei szerint élő család tudja jelenvalóvá tenni Isten országát.

Csak ez a lelkület méltó a keresztény házassághoz. Nem nevezhető kereszténységnek az, ahol művi úton mindent megtesznek azért, hogy kiiktassák a keresztet. A fogamzásgátlással kapcsolatban a legfőbb kérdés, hogy nem Krisztus elleni védekezés-e ez, a megtestesülést lényegileg érintő védekezés.

A természetes fogamzásszabályozás meg van engedve, mert ott arról van szó, hogy a férj és a feleség odaáll Isten elé és bevallja: Nagyon szegények vagyunk, gyöngék vagyunk, most nem érezzük alkalmasnak magunkat arra, hogy téged negyedszerre, ötödszörre, sokadszorra befogadjunk – Istenünk, könyörülj rajtunk! Ez a fajta fogamzásszabályozás elfogadható, mert a hitre és a gondviselésre épít, illetve az időleges önmegtartóztatásra. Az olyan eszközök és módszerek azonban, melyek közvetlenül arra irányulnak, hogy megakadályozzák a házastársi együttlét során a fogantatás bekövetkeztét, lényegük szerint az Élet befogadása ellen vannak. Ha házastársunkkal mindent megteszünk azért, hogy szerelmünkből ne foganhasson új élet, hogyan imádkozhatjuk igaz hittel: „Kérünk téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által Szent Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük…”?!

49

Krisztus Urunknak, az Isten megtestesült Fiának sajátos megismerési módja a szentségi házasság, amelyben – ha Isten úgy akarja – bármikor történhet fogantatás, illetve a becsületesen végigküzdött szüzesség, amely lelki, de valóságos anyasággá, atyasággá alakul. Csak e két út egyikén ismerhetjük meg valóban Isten megtestesült Fiát. Ez Krisztus benső megismerésének egzisztenciális útja. ✢✢ 13 kérdés a családról

CSALÁD

A

50

házasság és a család az önkiteljesedés olyan dimenzióját nyitja meg előttünk, amit el sem tudunk képzelni addig, amíg valaki mellett életre szólóan el nem elköteleződtünk, és nem vállaltuk fel őt testestül-lelkestül. Ebben is példa számunkra Szűz Mária és Szent József. Ők mindketten átlagos házasságról, gyerekekről ábrándoztak, de nyitottak voltak Isten akaratára, és készek voltak eredeti elképzelésük, a családi életről szőtt álmaik helyett Isten terveit megvalósítani. Gondoljunk csak Máriára, aki az angyali üdvözlet után olyan titok birtokosa lett, melyet még Józseffel sem oszthatott meg, és Józsefre, akinek bizalma Mária várandósságát látva kemény próbának volt kitéve.

Ha nem bízták volna magukat és egymást egészen Istenre, biztos, hogy nem tudtak volna kitartani egymás mellett. Így viszont megtapasztalták, hogy ő csodálatos módon el tudja rendezni az emberileg megoldhatatlannak tűnő helyzeteket is. Egy család akkor válik Názáretté, ha megszületett az alapdöntés Isten mellett, és aztán ki-ki mindennap ennek az erőterében él. Az élet odaadása feltűnés nélkül, a hétköznapokban válik valóra, a családtagok közötti kommunikáció is a mélyben zajlik. Názáret lakói Isten irgalmas szeretetének csöndjében élnek. Történetük olyan közösséggé válás, mely közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.

Názáret minden nőt anyaságra, minden férfit atyaságra hív. A testi-lelki anyaság mintája a Názáreti Szent Szűz, a vér szerinti apaságon messze túlmutató atyaságé pedig Szent József. Máriához hasonul minden anya, aki magzatát kilenc hónapon át méhében hordozza és megszüli, de minden szerzetesnő és gyermektelen asszony is, aki lelki anyaként a rábízottakban Krisztust szolgálja és érte szenved. Mária élete nemigen tetszhet a feministáknak,

pedig királynőként élt a családban a két férfi társaságában. Ő adott nekik enni, ő ruházta őket. Ez az igazi méltóság! Az angyalok irigykednének, ha képesek lennének rá. És Szent József gyönyörű hivatásában részesül minden apa, de minden pap és szerzetes is, aki valóban gondviselő atyjává válik a rá bízottaknak.

Názáret arra is rámutat, hogy házasság és szüzesség, cölibátus nem egymás ellentétei, hanem egymást kölcsönösen feltételező fogalmak. A szentségi házasságra való készület nélkülözhetetlen eleme a szűzi önmegtartóztatás, sőt minden Istenbe merült férfi és nő házasságának legmélyén is ott rejtőzik a szüzesség örökkévalósága. A szűzi életforma pedig a Krisztussal való eljegyzettségen alapul, és termékenységre hivatott: nem hiányozhat belőle az életadás és az életről való gondoskodás, különben meddő és gyümölcstelen marad.

Ezért Názáret egy újfajta vérségi kapcsolat létrejöttét is jelenti, mely a család, a test és a vér kötelékének túlhaladásával kezdődik.

Civilizációtól, kultúrától, vérmérséklettől függ az, hogy mennyire éljük meg a vérrokonságot. Jézus korában a zsidóság számára ez igen sokat jelentett. Mégis, amikor egyszer igehirdetés közben szóltak Jézusnak, hogy anyja és rokonai várnak rá és beszélni szeretnének vele, ő megkérdezte: „Ki az én anyám és kik a rokonaim?” Aztán kitárta tanítványai felé karját és így szólt: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.” (vö. Mt 12,46-50) Ez nem Mária megtagadása – hiszen a Szűzanya a legkiválóbb módon teljesítette a mennyei Atya akaratát, s így lelkileg is igazi édesanyja lehetett Jézusnak, meg nővére és legtökéletesebb tanítványa is –, hanem felszólítás arra, hogy ne a test és vér köteléke tartsa össze legmélyebben a családot, hanem Isten akaratának közös keresése és teljesítése.

M

ajdnem 1500 éven át külön helyük volt a templomban a férfiaknak, és külön a nőknek. Az Egyház ősi hagyománya szerint a férfiak ültek a lecke-oldalon, a nők pedig az evangélium-oldalon (ennek megtartását sürgeti az esztergomi hercegprímás még 1930-ban is). Nincs ebben semmi diszkrimináció. Pontosan az egyenjogúságot védi az

CSALÁD

✢✢ Názáret iskolája

51

CSALÁD

52

elkülönítéssel Szent Pál, amikor például a nőknek előírja a kendőviselést. A haj az ókorban az erotikus csábítás eszköze volt, s az Apostol nem akarta, hogy a szentegyházban a nő a férfi ösztöneinek tárgyává degradálódjék, mint egyes pogány kultuszokban. Nem félt a nemiségtől, hanem az örökkévalóság vonzásába kerülve túllépett rajta, akárcsak a kiválasztottságon vagy a társadalmi helyzeten alapuló megkülönböztetéseken: Krisztusban nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő (vö. Gal 3,28).

A zsidó és görög különbségének megszűnése nem a faji, nemzeti, nyelvi vagy kulturális örökség felszámolását jelenti, hanem hogy a választott nép kiváltsága most már egyformán elért minden embert, aki Krisztusban új teremtény. A rabszolga és szabad kategóriák is feloldódnak Krisztusban: az ő Egyházában mindenki testvér. Ennek majd társadalmi következménye is lesz, mert belülről felbomlasztja az egész rabszolgatartó rendszert. A II. Vatikáni Zsinat óta pedig tilos bármiféle rang és cím alapján kiváltságos helyeket fenntartani a templomban. A férfi és nő közti különbség természetesen nem szűnt meg, de kapcsolatuk kinyílt az örökkévalóságra, ahol nem nősülnek, s férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyben (vö. Mt 22,30), nem kevesebb szeretetben, mint itt a földön, de immár nem a nemiség, hanem Krisztus maga lesz kapcsolatuk alapja és beteljesedése. A templombéli elkülönülésben az is kifejeződik, hogy más az útja az Istenhez a férfinak, és más a nőnek. Mindketten megoszthatatlan magány hordozói Istennel való kapcsolatukban, amely egyedül az Úrra tartozik. Ezért és még sok más megfontolásra érdemes ok miatt tanulságos az Egyház évezredes gyakorlata.

Amikor mindezt végiggondoljuk, nyitottak vagyunk a mai, egészen új szokásra is, hogy a család tagjai együtt ülnek a templomban, kicsiben megjelenítve az Egyházat, hiszen a II. Vatikáni Zsinat szerint a keresztény család az Egyház alapsejtje, ecclesiola, vagyis kis egyház. Ez a szemlélet a házasság szentségéből nézi az Egyházat, és ezért talán nem olyan tág látószögű, mint az előbbi felfogás, amely viszont az Egyház titkából, Krisztusnak az Egyház iránti szeretetéből nézi a házasságot. Hiányossága továbbá, hogy nem rögzíti a szüzek

és aszkéták, azaz a női és férfi szerzetesek helyét a templomban, míg az előző elrendezésben nekik is megvolt a külön helyük, mint Krisztus Egyház iránti szerelme eszkatologikus tanúinak.

Ez azzal a következménnyel is jár, hogy míg a házasok életállapota ilyen módon látható kifejezést nyert, addig azáltal, hogy a zsinat utáni időkben a szerzetesek a templomban is sok helyütt elvegyülnek a családok között, hivatásuk sajátos prófétai jellege sajnálatos módon nincs a hívek szeme előtt. Ennek pedig nemcsak a szűzi életállapotnak, hanem a házasság szentségének megbecsülése is kárát látja, hiszen a kettő nemcsak hogy nem áll szemben, de kölcsönösen feltételezi egymást. ✢✢ „Mily kedvesek hajlékaid”

✢✢ „Új lendület”

CSALÁD

Ú

gy lehetünk emberré, úgy válhatunk az emberi társadalom tagjává, ha egy családhoz tartozunk. Ma már azokat a kisgyermekeket is igyekeznek mielőbb családba, örökbefogadó szülőkhöz adni, akik valami miatt anya és apa nélkül maradtak, hiszen az otthon légköre, a család fizikai-érzelmi-lelki biztonságot nyújtó háttere nélkülözhetetlen a gyermek egészséges fejlődéséhez. Valahogy így van ez a hitéletünkben is: fontos, hogy az Egyházon belül úgy tartozzunk egy plébániához, egy közösséghez, mint egy családhoz. A rendalapító szentek: Benedek, Domonkos, Ignác körül mind egy ilyen lelki család jött létre, és akik ehhez a nagy lelki családhoz tartoznak, azokat mind megjelöli a rendalapító lelkisége. Így válhat a család igazán ecclesiolává, az Egyház alapsejtjévé, a krisztusi szeretet megtapasztalásának és továbbadásának első számú helyévé és eszközévé, hiszen ez az a legkisebb közösség az Egyházon belül, ahol együtt vannak a keresztények, ahol imádkoznak, szeretnek, ahol odaadják az életüket a másikért, és a szentségekből élnek. Ezért sürgette XVI. Benedek pápa, hogy a családnak egyházzá, az Egyháznak pedig családdá kell válnia. Ez a szemléletmód nagyon határozottan jelen van Szent Ferenc életében is. Amikor ő testvérnek és nővérnek nevez minden embert, sőt még az élettelen teremtményeket is, az nem csupán szép nyelvi formula, hanem ennek a látásmódnak a megnyilatkozása.

53

CSEND

CSEND

A

54

mai ember pszichéje auditív és vizuális síkon folyamatosan erőszakot szenved, állandó súlyos agresszió áldozata.

Fel kell tenni azt a kérdést, hogy milyen jogon csapunk zajt magunk körül, agressziót követve így el mások ellen, miért nem vesszük természetesnek, hogy szabadságunk ezen a területen házunk, lakásunk, szobánk faláig ér és nem tovább? Az állandó rádiózás, magnózás, tévézés kóros pszichológiai és biológiai elváltozásokat idéz elő az emberben. Már az is abnormális dolog, ha Mozart muzsikáját háromszor olyan hangosan hallgatjuk, mint ahogy azt a hangszerek előállítják, hát még az elektromos zeneeszközök keltette vad ritmusok, a dübörgő gépzene!

A fizikai csend úgy kell az embernek, mint ahogyan az éjszakai alvás nyugalma két ébren töltött nap között, mint a rövid szünet a be- és kilégzés között, mint szívünk megpihenése az összehúzódás és a kitágulás között. Csak elcsöndesedett lélekből fakadhat a zsoltárének, melynek isteni békességet árasztó hullámzását a nyugodt lélegzés és az egyes zsoltárversek közepén tartott szünet adja.

Ha nyugodtan lélegzik az ember, kifújja a levegőt, majd beszívja, de a kettő között van egy kis szünet, amelyet leginkább csak akkor észlelünk, amikor az orvosi vizsgálat alkalmával mélyeket lélegzünk. És ez a szünet nagyon fontos, mert a halál titkát jelzi: előrevetíti utolsó leheletünket, mely után nem lesz több levegővétel… Az európai ember zihálva, kapkodva lélegzik, nem pihen meg a ki- és belélegzés között, mintha nem akarná elfogadni a halálát, mert rettenetesen fél tőle. A nyugodt légzéssel, a ki- és belégzés közti szünettel halálunk titkával békülünk ki öntudatlanul, ugyanakkor azzal, hogy bízunk abban, hogy újra levegőt vehetünk, azt is kifejezésre juttatjuk, hogy hiszünk a halál utáni életben. Mindez nem az értelem síkján zajlik, hanem annál sokkal mélyebben.

Isten, amikor megalkotta az eget és a földet, a világmindenségbe beleteremtette a csöndet is, mint nélkülözhetetlen és egyben zenei, művészi elemet. A csönd a teremtésben nem a semminek a képmása, nem a némaságnak a jele, hiszen Isten ajándéka, tehát

CSEND

magáról Istenről beszél. A bűn előtt Ádámnak és Évának az értelmében, az akaratában, szívében hatalmas csönd volt. Csak szerettek, és szemlélték a létezést. Nem úgy, mint egy filozófus, hanem mintegy ösztönösen. Jézus is ebben a bűn előtti, hatalmas belső csöndben élt. A mi világunkban azonban a bűn összetörte ezt a csöndet. A bűnnel állandó zaj, csörömpölés, kakofónia lett úrrá a lelkünkön, mert általa felborult a harmónia, az értelmünk elhomályosult, és már nem képes egészben látni a mindenséget, az akaratunk pedig rosszra hajló lett és szétforgácsolódott. Ezt gyógyítja Krisztus az ő kegyelmével, amikor a bűnök megbocsátásával csöndet teremt bennünk.

Isten megközelíthetetlen világosságban lakik (1Tim 6,16), de megközelíthetetlen csöndben is. Igaz, ő maga törte meg ezt a csöndet, amikor szólt Ábrahámhoz, és vele kezdetét vette a kinyilatkoztatás. Szent Fiában azonban kimondta az utolsó szót: „Szeretlek téged, ember.” Utoljára Fia által szólt hozzánk (vö. Zsid 1,2), s azt akarta, hogy utána csönd legyen, mely megérleli bennünk a kinyilatkoztatott szó, az isteni Ige befogadását. Ha nyugodtan olvasunk egy evangéliumi részletet, akkor érezhetjük, hogy itt most meg kell állni, és a szöveget nem szabad azonnal folytatni.

Amikor az exegézist tanítjuk, nem törődünk ezzel a csönddel, pedig milyen fontos a zenében is a pauza! Az evangélisták fogalmazásában ott dolgozott egy mélységes keresztény tapasztalat és a Szentlélek, hogy Krisztusnak ne csak az igéjét, hanem a csöndjét is beleírják valamiképpen az evangéliumba, a legegyértelműbben éppen a názáreti csendes évek említésével. A felületes szellem ebben a názáreti csöndben ürességet, jelentéktelenséget, félelmetes jelzésnélküliséget lát. A Szentírás szövegeinek tudományos elemzése sem tudja ennek a csöndnek az üzenetét megragadni, hanem csak a hívő, imádságos, Isten belső érintéseire fogékony keresztény tapasztalat.

Mindenekelőtt tehát Isten szeretetének kinyilatkoztatását kell szemlélnünk Názáret titkában. Názáret csöndje nem néma és üres, mint a keleti meditációk csöndje: benne visszhangzik a szeretet szóbeli megvallása, s ahogy sűrűsödik a csönd, úgy ez az egyszer kimondott vallomás létezésünk egyre mélyebb és mélyebb dimenzióit éri el és vonja be a szeretet erőterébe. Így válhat a mi törékeny emberi szeretetünk Isten teremtő szeretetének

55

CSEND

56

kimondásává, szentségi folytatásává. Názáret csöndje nem a Gangesz partjának személytelen csendje, hanem az egymást szerető személyek között fönnálló beszédes, szinte tapintható csönd, mely egy jelenléttel van tele. (A csönd számomra teltebb és töményebb, mint a csend. A csönd arany, a csend ezüst.)

De nemcsak az Istennel való személyes kapcsolatunkban van jelen a csönd, hanem az emberi szeretetben is. Két hang, két beszélgetés, két találkozás között is ott a csönd, mely sokszor jelenléttel teli, máskor viszont csak azzal a bizalommal lehet elviselni, hogy hiszek a szeretet végső győzelmében. Simone Weil írja, hogy itt a földön „tisztán csak az szerethet, aki elfogadja és szereti a távolságot, mely a szeretett lénytől elválasztja”. Az igazi csönd hitből, reményből és szeretetből születik, és egyben táplálja is bennünk a hitet, a reményt és a szeretetet. Nevelői tapasztalatból tudom, hogy a fizikai csendet el nem viselő ember éretlen személyiség, aki a szeretetre is képtelen. Az éretlen személyiség nem tud hinni a szeretetben, neki biztosítékok kellenek, ezért állandóan beszél vagy bömbölteti a rádióját, mesterséges zajokkal töltve ki az emberi beszéd számára félelmetes szüneteit. Aki azonban megrémül a csendtől, meghátrál tőle és a zajba menekül, az ember összes misztériumának hátat fordít.

Krisztus csöndje, a keresztény csönd beszél. A csöndnek e legbelsőbb szobájában mélységes, soha nem sejtett kommunikáció van azok között, akik oda beléptek. A szerelmesek, a házasok, a szülők és gyermekek legbensőségesebb párbeszéde is csöndben zajlik: egy kedves mosoly, egy gyöngéd mozdulat, egy szeretetteli tekintet végtelenül gazdag, szavakkal teljesen ki nem fejthető tartalmakat hordoz. Ez a csodálatos és a szeretethez nélkülözhetetlen lelki magatartás volt az összetartó ereje a názáreti háznak is: a legmélyebb kommunikáció Istennel és egymással. A názáreti otthon csöndje művészi csönd, minden összeillik benne, mert a szegénység és a szeretet alakította ki.

Ebben érlelődött harminc éven át a mi Üdvözítőnk. Ez a lelki magatartás szükséges a mi fejlődésünkhöz, valódi emberré válásunkhoz is, hogy értelmünkben, emlékezetünkben, fantáziánkban, akaratunkban, mozdulatainkban, tekintetünkben csend legyen, ne zsibvásár. ✢✢ Názáret iskolája

J

ézus elfogatása után már nem sokat beszél. Van szava az őt sirató jeruzsálemi asszonyokhoz, akiknek vigasztalására magát zöldellő fának nevezve (vö. Lk 23,31) nyilvánítja ki, hogy minden látszat ellenére az ő ügye nem vesztett és reménytelen ügy. A kereszten függve szól a jobb latorhoz, szól édesanyjához és szeretetett tanítványához, s mindenekfölött szól az Atyához. Ez a hét szó mint a haldokló Jézus végrendelete és utolsó kiáltása különleges jelentőséggel bír.

Minden szón túl pedig ott van hallgatása, mely ugyancsak beszédes. Antiochiai Szent Ignác írja, hogy „aki Jézus igéjét birtokolja, az megérti az ő hallgatását is. Így lesz tökéletes az, aki felismeri Jézust szavaiban, cselekedeteiben és hallgatásában is.”

Ez a hallgatás nem egy összetört ember kétségbeesett némasága, hanem a megváltás mélységes, titokzatos és életadó csöndje, melyben Jézus már nem szavakkal szól, hanem szívünkben visszhangozza Isten kifogyhatatlan szeretetének evangéliumát.

Az emberi szeretet két jele között is ott van a rémséges és gyönyörűséges hallgatás: olyan az, mintha nem élnénk, mintha élőhalottak lennénk, hiszen a szeretet jeleiből élünk. Minden igazi szeretetben van valami ebből az édes-rettenetes csöndből, amely Krisztus kereszthalálának és sírban nyugvásának titkából részesít. A szeretet ára, hogy megtanuljuk kibírni ezt a csöndet azzal a bizalommal, hogy nem azért hallgat Isten, mert elfelejtett, hanem azért, mert isteni életébe akar belenöveszteni minket.

✢✢ Jézus 33 szava

CSEND

N

agyszombatnak megvan a maga sajátos, rejtetten gazdag lelkisége. A Teremtés könyve szerint „a hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett” (Ter 2,2). Erre a nyugalomra meghívja az embert is, akit saját képére alkotott. Józsue bevezette Izrael népét az ígéret földjére, ám ott sem leltek végső nyugalomra. Ezért jövendölt Dávid egy másik napról, amelyen majd bemehetünk Isten nyugalmába. A Zsidókhoz írt levél az egész keresztény életet úgy fogja föl, mint arra való igyekezetet, hogy még a földi életben bejussunk az igazi, az újszövetségi szombatba, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk megváltó halálával. E nagyszombati csöndnek és

57

nyugalomnak benne kell lennie valamennyiünk lelkében. Ez a kereszténység egyedüli sabbatja, melyet a zsidókkal egy napon, de még mélységesebb tartalommal ünnepel. A hívő nép csendben térdel a szentsírnál, szemlélődik és hallgat, belemerülve a kozmikus méretű csöndbe.

Mit is jelent belépni az Úr nyugalmába? Azt, hogy kimondjuk Istennek a végleges igent, és ezzel egyszer s mindenkorra az ő kezébe helyezzük életünk és halálunk, örök sorsunk, üdvösségünk gondját. Jelenti továbbá a rossz szenvedélyek, zabolázatlan indulatok lecsillapítását, az értelem, az akarat végleges megnyugvását Jézus Krisztusban. Mindenekfölött pedig a szívét, mert „nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Istenben”, az örök szeretetben. ✢✢ „Íme, most fölmegyünk Jeruzsálembe”

CSEND

L

58

eírhatatlanul sajátos a csönd. Eddigi szerzetesi életemben még soha meg nem ízlelhettem a csönd kútjának kristályvizét, mely nem a tárgyak hallgatásában, nem a testvérek szilenciumos tapintatosságában van, hanem a szívemben, ahol a Te jelenlétedet veszi körül.

Fáradt vagyok. Uram, adj még két-három évet itt, ahová Te hoztál, hogy a szívemre beszélj, aztán hívj magadhoz engem. Ments meg a világ és az Egyház harsogó felszínétől, vagy ha nem, hát taníts meg ezekben az években leszállni lelkem völgyébe, ahol dombra épített klastromban elrejtett kápolnácska mélyén ott ég jelenléted mécsese.

Belül is van égbolt és kút: feneketlen kút és végtelen égbolt. Van ott mélység és magasság, hold és csillagok. És CSEND. Ott fakad annak a csendnek a forrása, melyet ma este megízleltettél velem. Ez a csend kijárna a szerzetesnek, valahogy úgy, mint a nős férfinak az asszonyi simogatás és gyermekeinek ölelése. Ez nem fényűzés.

Fegyelmezetlenségünk, világiasságunk vette el ezt a csendet, nem pedig a sok munka. Nem szabadna, hogy a tévé, a rádió, az oktalan hangoskodás és az üres fecsegés elvegyék ezt a puha és gyöngéd, isteni ölelést, az estének ezt a csak a szüzességi fogadalmat tett férfiak és nők számára szóló, egyedülálló intimitását.

Ebben a kolostorcsöndben egész életem egyszerre jelen van, de nem mint egymásra hányt eseménykazal, hanem mint egy

A leendő novíciusok nagyon nehezen szokják meg a csendet; szenvednek tőle, nem értik, futnak előle, de lelkük mélyén szomjazzák. Éppen őket nevelve nevelődöm én is a csendre. Rettenetes zajban éltem. Így nem mehetett ez tovább. Az üdvösségem kerül veszélybe, ha nem menekülök a csönd barlangjaiba. Természetesen a külső csend csak az igazi csendhez vezető első lépcsőfok. A második már nehezebb: el kell hallgattatni a kívánságok hangjait, nem azért, hogy kioltsam a kívánságokat, hanem hogy el ne nyomják az egyetlen kívánságot: az élő Isten után való szomjazást.

Még egy lelkikönyv élvezetes olvasása is elfedheti a csend forrását bennem, mert a csend forrása: Isten valóságos, háromszemélyű jelenléte. Olyan messze van a belső csend a külső csendtől, mint a szeretet a fegyverszünettől.

Egy épületből, ahol a testvérek laknak, az a csönd (elcsöndesedés) alakít kolostort, amely Istenért van. Ha ez a testvérek állapota lesz, átveszik a falak is; nem a csöndet, hanem az istenkeresést.

Megtisztul minden és áttetszővé lesz. Kell, hogy legyen ideje a szerzetesnek mind nappal, mind éjszaka az elcsöndesedésre, amely néha hosszú folyamat: nem lehet egy pillanat alatt lezuhanni a létezés legmélyebb rétegébe, hacsak nem valami rendkívüli kegyelem révén. Az igazi szemlélődéshez vezető út hasonlít a lustálkodáshoz, de nem az. Könnyen meg lehet különböztetni tőle, mert a lustaságból sivár lélekkel tér vissza az ember teendőihez, ebből az állapotból viszont örömmel, és a teendők közepette is marad bőségesen nyugalom a lelkében.

Tudom már, miért szomjazzuk a csöndet, és ugyanakkor miért irtózunk tőle: szomjazzuk (öntudatlanul is) Istent, aki életünknek forrása, és irtózunk (szintén öntudatlanul) amiatt, hogy a csönd előhozza bensőnk rendezetlen, sőt félelmet keltően kusza állapotát. Ez utóbbiért sem idill a kolostor. A magunk poklát láthatjuk meg benne. Egyfajta kárhozat-látásban élünk.

CSEND

csöndes reggelen a nyugodt Balaton vize, ahol mindent látni: kavicsot, úszó halat, de az égen fent szálló nagyszárnyú madarat is, meg az arcomat, ahogy lebeg valószínűtlenül, és mindazok arcát, akikkel valaha találkoztam, akik már „a hit jelében a béke álmát alusszák”, s látni lehet annak arcát is, akinek látása a Te békéddel mindörökre megajándékozott.

59

CSEND

A jócselekedetek világi zaja nem fedi el a kolostor csöndjében lelkünknek az eredeti bűn sebzettsége és személyes bűneink sebei által létrejött, menthetetlennek látszó állapotát!

A magány és a csönd a mélyben ugyanaz. Azt jelenti, hogy mezítelenül állok Isten előtt, úgy, mint Ádám. Ezért van a szégyen és a félelem, de már hallom az új Ádám hangját: „Jöjjetek hozzám mindnyájan…” E miatt a hang miatt csodálatosan felszabadító állapot a magány és a csönd. A keresztény magány mélyén végül is együttlét van, a csönd mélyén pedig már annak a menyegzős lakomának távoli hangjait lehet hallani, amelyre meghívást kaptam a Bárány vére árán.

A vasárnap lényegéhez tartozik a magány és a csönd is, nemcsak a hangos ünneplés és a közösség. Igaz, néha csak percekre adatik meg, de keresni kell. Úgy, ahogy a kereskedő keresi az igazgyöngyöt, és kegyelem folytán rátalál.

60

Egyre érzékenyebb leszek a csendre. Aki csak a hangokra érzékeny, az a létezés igazi titkait nem sejti. Mozart a csendekre is hallgatott. Mindegyikünk megtanulhatja ezt: egyszerűen el kell csendesedni és belehallgatni a csendbe. Más a vidéki csend és más a városi. Más a tavasz, a nyár, az ősz és a tél csöndje. Más az ifjúkor, a felnőttkor és az öregkor csöndje. Más az Adventé és a Karácsonyé, más a nagypénteki, a húsvéti, a mennybemeneteli, a pünkösdi és a nagyboldogasszonyi csönd. Más a reggel csöndje, a délelőtté (ezt nem annyira szeretem még), és más a kora délutáné és a délutáné, mely az este felé halad, és egészen más az éjszakáé. Az éjszakának is vannak sajátos csöndjei: az éjfél előtti, az éjféli (2-ig tart), a hajnal előtti és a hajnali. Ezek a különböző csöndek tulajdonképpen egyfajta zene, fönséges muzsika, mely a létezés ősforrásaiból ömlik a létezőkre, tehát nem tompa némaság van a létezők mögött, hanem az Atya, és a Fiú és a Szentlélek örök, csöndes élete, mely nem más, mint végtelen, soha föl nem fogható szeretet. „Pleni sunt caeli et terra gloria tua!” (Dicsőséged betölti a mennyet és a földet!) – énekeljük a Sanctusban. Ez a dicsőség a mindenséget beborító isteni csönd, amely minden szónál beszédesebb. Ez a csönd nem uniformizált csönd: minden létezőt sajátos csönd borít be és tart fenn a létezésben. Az asztalomon nyíló

Nagy a csönd. Az év végének csöndje, és még valami másé is: életem eljövendő, csendes, de nagy, engem örökre megjelölő eseményének a csöndje. Ez a szépség és ez a csönd sajátos szenvedést hordoz: Isten csöndje, békéje, szerelme és a testvéri szeretet a mennyei boldogság előíze itt a földön, de megoszthatatlan tapasztalat. Szent Ferenc atyánkról jegyezték fel – meg is van festve az ebédlőnkben –, hogy élete vége felé egy alkalommal édes hegedűszót hallott. Egy angyal hegedült neki, de Ferenc kérte, hogy hagyja abba, mert nem bírja elviselni ezt a gyönyörűséget. Velem nem ilyesmi történik – ez Ferencnek és a hozzá hasonló, egészen tiszta lelkeknek a története –, én csak egyszerűen attól szenvedek, hogy ezt a csöppnyi, szívem mélységeiből feltörő békességet, mely Istentől eredt, átszűrődött a teremtett világ dolgain, és összegyűlt végül a testvéri közösség csendjének kútjában, szeretném megosztani valakivel, de lehetetlen…

Van csönd, amely az Úr jelenlétének a csöndje. Ő maga teremti meg az ember lelkében. Hatalmas csönd ez, egészen más minőségű, mint az általunk teremtett csönd. Az Úr által hozott csönd

CSEND

virág csöndje egészen más, mint a tányér csöndje, amelybe állítottam. Mennyire más a cserépkályha csöndje! De más a bolthajtás csöndje, mint a padló csöndje. És más az üveg csendje, mint a bútorok deszkáinak csöndje…

Ezeket a különböző csöndeket egybehallani sajátos belső tehetség kifejlesztésén múlik… Mindenesetre nem csak a formák és színek miatt nem szabad bizonyos dolgokat egymás mellé tenni, hanem sajátos és elütő csöndjük miatt sem.

A szavaknak is megvan a maguk csöndje. Ezt akkor érzem, amikor írok. A néma olvasásban ezek a csöndek jobban előtörnek.

Hangzó beszédeimet leírva alig tudom elviselni. Miért van ez így?

Mert leírva a szavak belső csöndjét is hallom, és ezek a különböző csöndek nem illenek egymás mellé. Ez mutatja, hogy nem lett volna szabad azt így mondani hangosan sem. Nemcsak a kegyelemben, a „lelki életben” van szemlélődés: az ember természeténél fogva szemlélődő, ha hagyják (és ha hagyja saját magát). Nemcsak a prédikációnak, hanem egyáltalán az emberi beszédnek egyfajta belső csendből szabad csak a világra jönnie.

61

„kozmikus”, sőt még annál is nagyobb: a Szentháromságnak a csöndje. Amikor itt járt nálam az egyik testvérem, jól kibeszéltük magunkat. ,,Be kellett hozni” a külön eltöltött időt, hogy a másik is tudja azt, amit én tudok, élje át azt, amit átéltem, érzékelje a változásokat, és így fogadjon el – de aztán beállt a csönd.

Ezt a csöndet is egyszer szóba kell hoznunk egymás között. Nem szabad félni tőle. A legmélyebb közösség jele: nem témahiány, nem érdektelenség vagy eltávolodás, hanem újfajta beszéd. Nem a csend az Isten, az csak az Ő beszéde, amikor ezt Ő maga kezdeményezi. A mennyországban bizonyosan ismerik ezt a beszédet, hiszen az Úr Jézus az eucharisztikus jelenlétben ezzel a csönddel közeledik felénk.

A hívő lélek legmélyebb élete közvetlen kapcsolatban van a Szentlélekkel. Őt magát nem tapasztaljuk, de sugallatait igen! Minél mélyebb a csend a lelkünkben, annál tisztábban hallani Őt. Így elérheti az ember, hogy szüntelenül hallgatja a Lélek szavakba nem foglalható beszédét, és szemlélheti az isteni lét rézsút eső fényeit. Igazlelkű tanítóim: Szent Ferenc atyám, J. H. Newman bíboros, Lisieux-i Szent Teréz, Prohászka Ottokár püspök és a többiek mindig egy csendes estén hatottak rám, „amikor házam már elpihent”, ahogy Keresztes Szent János írja.

Ez a csend kell ahhoz, amit előkészületnek, tanulásnak, elmélyedésnek, személyes és bensőséges életrendnek, és rejtekben végzett imának nevezünk. Vagyis családi otthonoknak, noviciátusoknak, szemináriumoknak el kell merülni ebben a csendben.

Ha ez meg nem történik, nem lesz megújulás sem a családokban, sem a papság körében, sem a szerzetesrendekben.

CSEND

✢✢ Krisztus békéje

62

DICSŐSÉG

DICSŐSÉG

I

sten dicsősége nem azt jelenti, mint amit mi általában értünk rajta: hírnevet, népszerűséget, elismertséget – ezek csupán külső dolgok, kívülről jövő fények, melyek nincsenek kapcsolatban a személy lényegével. Ha a ’dicsőség’ szó bibliai jelentését szeretnénk megérteni, vissza kell mennünk a Szentírás nyelvéhez. A héber kavód szó súlyt jelent, a létezőnek a létben elfoglalt súlyát, helyét, jelentőségét. Isten dicsősége az ő létezésben megmutatkozó súlya. Nem mástól kapja önértékelését, hanem önmagában hordja. S a három isteni személy közül a Szentlélek az, aki az Atya és Fiú egymás iránti szereteteként, közös leheleteként az Atya és a Fiú közös, személyes dicsősége.

Az ember igazi méltósága, dicsősége pedig abban áll, hogy Isten saját dicsőségéből ad neki. Életem dicsősége tehát nem más, mint az Istentől, a Teremtőtől kapott létbeli súlyom, jelentőségem, mely nem valami külsődleges dolog, hanem belülről, létezésem gyökeréből fakad. Az ember dicsősége a Szentírás tanúsága szerint abban nyilvánul meg, hogy egyedül ő hivatott arra, hogy Isten gyermeke legyen, s mint ilyen uralkodjék a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog. Az embernek ez a kiváltságos pozíciója, méltósága pontosan abból ered, hogy Isten gyermeke, képmása. Isten a kozmoszban elsősorban az ember által akar jelen lenni. Bármilyen törékeny és parányi a csillagokhoz, de még a nagy testű állatokhoz képest is, mégis mindenkit felülmúló súlyt kapott azzal, hogy Isten a gyermekének hívta meg; a legnagyobb gravitáció ugyanis itt működik. Minden érte és benne áll fenn. Az embernek ezt a dicsőségét, a teremtésben elfoglalt kitüntetett helyét, létezésének súlyát, méltóságát ünnepli a 8. zsoltár: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, mi az ember fia, hogy őt meglátogatod?

Csak egy kevéssel tetted őt kicsinyebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad, és kezed minden művei fölé állítottad.”

63

DICSŐSÉG

64

Ez a mi dicsőségünk, vagyis igazi súlyunk a létezésben, az e világ fölötti uralom alapja, amely egy nap az egész kozmoszon való uralom lesz. Istenfiúságunk kinyilvánulását várja ugyanis az egész világ, a mi dicsőséges feltámadásunkat, amikor istengyermekségünk kegyelme testünk megdicsőülésén át kiárad minden létezőre az egyetemes és örök Pünkösdben. (Nem csoda, hogy ezzel a zsoltárral több helyütt is a feltámadt Krisztust köszöntik az Újszövetség írói, hiszen ő az az Ember, akinek minden a lába alá vettetett, mert mindennél előbbre való volt számára az Atyával való kapcsolat.)

Ez a dicsőség egyben azt is jelenti, hogy Isten szeretete, vagyis a Szentlélek már a teremtés pillanatában titokzatosan kiáradt az ember szívébe, és egészséges önszeretettel ajándékozta meg, ahogy arról az első fejezetben elmélkedtünk. Ádám azonban a bűnbe eséssel megszakította a kapcsolatot Istennel, vagyis kiűzte szívéből az Isten Lelkét, az Isten Szeretetét. Ezzel megromlott a természettel való kapcsolata, mind a külső, mind a belső világában. A teremtés ősi erői, elemei az ellenségévé váltak, az őskáosz és a halál lett úrrá rajta, kapcsolatai összezavarodtak, és eredeti dicsősége semmivé vált: elvesztette súlyát a teremtett világban. Megméretett, és könnyűnek találtatott; s ami azelőtt a lába előtt hevert, az most erőt vesz rajta. Ösztönei, tudattalan világa is fellázadt ellene, és megromlott az Istentől kapott önértékelése is. A bűnbeesett ember teológiai szempontból mániákus depressziós: hol az önmagától való undorodás, az öngyűlölet, hol pedig a megalomániás hatalmi roham vesz erőt rajta.

Mivel azonban a bűn után sem szűnt meg Isten képmása lenni, továbbra is dicsőségre van rendelve, csakhogy ezt legtöbbször rossz helyen: más emberek véleményében, értékelésében, a hírnévben, a gazdagságban, a mások fölötti uralomban, az emberek emlékezetében keresi. És ha az emberek elismerése megszűnik, ha sorban elhagyják, akikre számított, ha lassan elfelejtik azok is, akikkel csak jót tett, ha már nem ünneplik többé, szorongás keríti hatalmába, s úgy érzi, hogy ezzel vége lett a dicsőségének, dicstelenné vált, le lett írva. Vagy kétségbe esik, hogy csak az alárendelt állapot és a szolgálat jut neki, mert ezt dicstelen helyzetnek tartja. Pedig amit sajnál, mind-mind áldicsőség, amely

szükségképpen elmúlik. Ahogy a 48. zsoltárban olvassuk a földi dicsőséget hajhászó emberről:

Ezzel szemben az Úr Jézus nem kereste, sőt elutasította a népszerűséget. Nem az volt a fontos számára, hogy sokaknak tetszik-e, amit mond, vagy keveseknek, hanem megalkuvás nélkül hirdette Isten országát. S amikor mindenki elhagyta, amikor a tanítványokat is elnyomta az álom a Getszemáni kertben, és amikor elfutottak és magára hagyták a Golgotán, a megaláztatásban és a szenvedésben nyilvánult meg az ő dicsősége, vagyis az Atyával való kapcsolata a Szentlélekben. Pünkösdkor pedig, a Szentlélek kiárasztásával visszaadta az embernek eredeti méltóságát és dicsőségét, az istengyermekséget. Szent Pál ezért írja: „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: »Abba, Atyánk!«” (Róm 8,14-15) Az Istenember, a mi Urunk, Jézus Krisztus emberi élete tárja elénk az igazi dicsőséget: az örök istenfiúság tényét, amelyet a Szentlélekben nyertünk el a hit és a keresztség által. Ha csak a János-evangéliumot és Szent János leveleit lapozzuk, azt látjuk, másról sincs szó, mint erről a dicsőségről: „Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14) Jánosnál a kereszthalál órája is a dicsőség órája, mert itt mutatkozik meg a Krisztust az Atyához fűző kapcsolat mélysége, hogy mer belehalni az Atyába, s itt árad ki a Szentlélek (vö. Jn 19,30).

Jézus működésében kétféleképpen mutatkozik meg az ő dicsősége, vagyis istenfiúsága: egyrészt tettei, másrészt puszta megjelenése, létezése által. Az elsőre példa, amikor Lázár sírjánál ezt mondja Mártának: „Nem azt mondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” (Jn 11,40) Majd az Atyához

DICSŐSÉG

„És a sír lesz az ő házuk örökké, az lesz a hajlékuk nemzedékről nemzedékre, bár nevükről nevezték el az ő földjüket.

Az ember, midőn tiszteletben van, nem gondol erre, olyan, mint az esztelen állat, bizony, hasonló ahhoz.”

65

DICSŐSÉG

66

fordul: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló népért mondtam, hogy higgyék, hogy te küldtél engem.”

(Jn 11,41-42) Íme, Lázár sírja előtt, a reménytelen elmúlás, feloszlás, értelmetlenség előtt, amely az embernek a sorsa lenne, kinyilvánul Isten dicsősége, az Atya és a Fiú összetartozása. De Jézus puszta létezése is teofánia, Isten-jelenés: erre utal például a színeváltozás eseménye. Péter apostol ír erről: „Mert nem mesterségesen kiagyalt meséket követve adtuk tudtotokra a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemtanúi voltunk az ő nagyságának.” (2Pét 1,16) Az egész keleti teológia a Szentlélekről beszél e szentírási hely kapcsán, mert Jézus belülről kezdett ragyogni. Nekünk Húsvét kellett ahhoz, hogy látva az ő feltámadott, fényben ragyogó testét, megpillantsuk Jézus Krisztus dicsőségét, de valójában még a kereszt is az ő igazi dicsőségének jele: „Amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok.” (Jn 8,28) Ekkor válik ugyanis nyilvánvalóvá, hogy mennyire bízik az Atyában, és hogy az Atyával való kapcsolata minden idők előttől mindörökké tart.

Kereszthalála előtt, az utolsó vacsorán Jézus a már a világ teremtése előtt meglévő dicsőségéről beszél, s azért imádkozik, hogy mi is meglássuk ezt a dicsőséget, amelyet meg akar velünk osztani: „Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt.” (Jn 17,24) „Szerettél a világ teremtése előtt”, vagyis az Atya öröktől fogva, örökké leheli a Lelket: ez a szeretet. Ebben akarja Jézus részesíteni tanítványait, s ennek következményeként kéri számukra az egységet az Atyától: „Mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amit nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek.” (Jn 17,21-23) Ez az egymásban levés, ez a kapocs maga a Szentlélek, a dicsőség Lelke. Ez tartja össze az Egyházat megkeresztelt létünk gyökereiben, csak nem látjuk. Nézeteltéréseink, meg nem értéseink,

DICSŐSÉG

veszekedéseink ellenére a mélyben olyan szilárd kapcsolat fűz össze bennünket, amelyhez képest a két ember közötti legerősebb érzelem is gyönge. Ezért a másik testvér puszta léte, akármilyen kiállhatatlan, akármilyen szokásai vannak, a legnagyobb kegyelem. Ajándék, hogy keresztény testvéreim között élhetek, nem pedig istentelenek között, Istent gyűlölők és káromlók között magányosan, évekig, évtizedekig, mint a börtönben lakók.

Amikor az Úr Jézus az utolsó vacsorán dicsőségéről beszél, akkor istenfiúságáról szól, s egyben a Szentlélekről. Valójában egyébről sem beszél, mint a Szentlélekről: „De én az igazságot mondom nektek: Jobb nektek, ha elmegyek. Mert ha nem megyek el, a Vigasztaló nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16,7) Elmenetele a kereszthalál, amelyet a bűnök bocsánatáért ajánl fel, mert bűnbocsánat nélkül nem kaphatnánk meg az istenfiúság kegyelmét. Ő távolítja el az Isten és közénk emelt válaszfalat: a bűnt, a lázadást. Ezért mondjuk, hogy keresztségünk a bűnök bocsánatára szól, ahol Krisztus megadja a Szentlelket, vagyis az istenfiúság kegyelmét. Így magába Jézusba – és Testébe, az Egyházba – leszünk beiktatva, s a Szentlélekben az Atya gyermekeivé formálódunk: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavaimat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23) A keresztény ember Krisztus méreteire való fejlődése nem elsősorban aszketikus erőlködés eredménye. Nem csupán küzdelem és állandó önmegtagadás, jóllehet enélkül nincs Krisztus-követés, de ez csak első feltétele, nem pedig maga a szentség.

Szent Pál ezt írja: „Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által. (2Kor 3,18) A Szentlélekkel való átitatódás és átalakulásunk a dicsőségben együtt halad ugyanazon ritmusra, hiszen ugyanarról van szó.

Kezdetben a hívő csak a Lélek zsengéit birtokolja, majd megtapasztalja a dicsőség növekedését, (lehet, hogy nagyon is fájdalmasan). Azután megigazul a Lélek által, és lassan, szinte észrevétlenül átalakul, míg egy nap a dicsőséges Krisztushoz hasonul az ő feltámadásának ereje által. Szent Pálnál olvassuk: „Isten ugyanis a hit által tett megigazulttá, hogy megismerjem őt és

67

feltámadásának erejét. Krisztus pedig azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja majd gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez.” (vö. Fil 3,9-10.21) Ez az átalakítás a Szentlélek műve, aki itt egyszerre működik Isten erejeként és dicsőségeként. Ezért az Efezusi levélben együtt szerepel a három: „Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által.”

(Ef 3,16) ✢✢ Újjáteremtő Lélek

N

incs más magyarázat a szépségre, mint hogy az az Isten dicsősége, mellyel telve van az ég és a föld. A jóság, az igazság és a szeretet mind hasonló élményt ad, mint a szépség, mert mindháromnak a forrása a Szentháromság Isten, akiben a szépség nyilvánvalóan azonos a jósággal, az igazsággal és a szeretettel, és mindez azonos isteni lényegével. A teremtésben millió színben tündököl az isteni Forrás egyetlen valósága.

A bűnbeesett emberben viszont megromlott a tiszta látás képessége: számára a világ kusza és rendezetlen, fárasztóan bonyolult és zavaros. Csak a hit adja vissza a tiszta látást, amely képes az Ősforrás egyetlenségében és mégis Hármasságában nézni mindent. A Szentháromságban minden „közös”, csak az isteni személyek nem. Minden egyszerre az Atyáé és a Fiúé is, és ez a ’minden’ nem valamit, hanem magát a Szentlelket jelöli, aki közöttük áramlik. ✢✢ Krisztus békéje

DICSŐSÉG

M 68

ost, hogy Krisztus Atyja égi dicsőségébe emelkedik megdicsőült testével, gondol-e rám? Fölvisz-e oda engem is? A mennybemenetel ünnepének hajnalán szorongva kérdezem meg Uramat: Jézusom, ebben a végtelen nagy dicsőségben, amelybe most emelkedel, jelent-e még valamit is számodra a mi földünk? A mi utaink, ahol kerestél engem?

Mond-e még neked valamit a nevem?

Kétféle szorongás fojtogatta lelkemet. Az első föloldódott Nagyszombat csöndjében: az a szorongás, hogy vállal-e engem Jézus halálom belső, istentelen zuhanásában. Leszáll-e értem oda is, ahol az árnyak nem kelnek föl többé, hogy dicsérjék az

Istent? A másik, talán még nagyobb szorongásom ma oldódik: az, hogy vállal-e engem Jézus dicsősége tetőfokán, az Atya jobbján. Megvall-e engem, mikor majd mindenek térdet hajtanak előtte a mennyben, a földön és az alvilágban? Mellékszereplő vagy néma statiszta leszek, amikor ő az örök üdvösség asztalánál ül Atyja dicsőségében, a szeráfok, a kerubok és a hatalmasságok között? Emlékszik-e rám? Keres-e a szemével a nagy tömegben?

Lásd meg, lelkem, a feleletet a mennybemenetel eseményében!

Az Úr Jézus emberi testemet magával vitte. Ő nemcsak az Atyával egylényegű istenségében, hanem velem is egylényegű emberségében. Ezzel már megvallott engem. Rajtam a sor, hogy én is megvalljam őt a földön – hirdetve őt utolsó leheletemig. ✢✢ Húsvéti stációk

DICSŐSÉG

K

imondva-kimondatlanul mindannyian vágyunk a dicsőségre: a nyilvános elismerésre, a dicséretre, az Isten és emberek előtti megdicsőülésre. Nem bűnös vágy ez, Isten maga akarja, hogy szomjazzunk rá. Jézus is így beszél az utolsó vacsorán: „Atyám, eljött az óra. Dicsőítsd meg Fiadat. Én megdicsőítettelek a földön. Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, melyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett.” (Jn 17,1.4-5) A megdicsőülésnek három fokozata van. Az első, a dicsőség záloga, csírája, amikor valaki négyszemközt mondja ki nekünk: „Szeretlek”, vagyis: „Jó, hogy vagy”. A második fokozat az, amikor aki szeret, mások előtt is megvall minket, és az utolsó helyről odavisz maga mellé. A végső dicsőség pedig, melyet csak Isten adhat meg, nem más, mint hogy az egész teremtés színe előtt kijelenti rólunk: „Jó, hogy vagy, létezz örökké!” Ez történik az utolsó ítéleten az igazakkal. Erre a megdicsőülésre szomjazunk születésünktől fogva, hiszen maga Isten rendelt az örök dicsőségre, mert szeret minket, s a szeretet maga a megdicsőülés útja.

A sátán ezzel szemben nem kér a szeretetből, hanem önmagát dicsőíti: folyamatosan tükörbe nézve gyönyörködik saját tökéletességében. Számítógépének képernyőjére saját maga írja ki saját magának: „Nagyszerű vagy”. Ebből a logikából kiindulva

69

ajánlja fel Jézusnak a dicsőséget, cserébe azért, hogy imádja őt.

Jézus alázattal, de határozottan szegezi vele szembe ismét az Írás szavát: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Ő sem nem önmagát dicsőíti, sem pedig mástól nem fogadja el a dicsőséget, egyedül csak az Atyától. Ezért ott dicsőül meg, ahol a legnagyobb fokban kinyilvánítja hódolatát az Atyának és szeretetét az ember iránt: a kereszten. Isten dicsősége, vagyis belső élete a kereszten tárul fel az egész világ előtt. S nem véletlen, hogy éppen a szeretett tanítvány lesz az, aki megérti, hogy az értünk kereszthalált vállalt Emberfia az Isten tökéletes képmása a földön, ezért a János-passióban Nagypéntek a dicsőség fényében áll.

Gondoljuk csak tovább: Az a tény, hogy a glóriát, a dicsőséget a lét végső beteljesedésének tartjuk, három dolgot kíván meg tőlünk, keresztényektől. Az első, hogy lelkünk mélyén semmire se vágyakozzunk jobban, mint a nyilvános elismerésre és dicséretre, de nem akárki részéről, hanem magától Istentől. Másodszor: Ne hagyjuk, hogy megigézzen bennünket önmagunk eszményített képe, mert ez megakadályozza, hogy a dicsőséget Istentől mint ajándékot tudjuk elfogadni. Harmadszor pedig: Győzzük le magunkban azt a vágyat, hogy szüntelenül, minden lépésünkért elismerést kívánjunk. Az örök dicsőségre rendelt életforma arra biztat, hogy olyanok legyünk, mint a gyermekek: hagyatkozzunk annak szeretetére, aki minket létbe hívott, és aki meg akar vallani bennünket az egész teremtés színe előtt a végső napon.

DICSŐSÉG

✢✢ Jézus 33 szava

70

DOGMÁK

M

indig gyanús nekem, ha valaki azzal dicsekszik, hogy ő ugyan nem hívő, de „kereső”.

Nem az a baj vele, hogy nem hisz, mert hát a hit kegyelem (is). A baj inkább az, hogy olyasmivel kérkedik, amire nincs miért felvágnia. Hiszen az igazi keresés nem más, mint állandó elmozdulás önmagunk jelenlegi állapotának meghaladására, ez pedig komoly, alázattal teli munkát, szenvedést kíván. Ő viszont úgy állítja be a maga kereső mivoltát, mint valami magasabbrendű életformát, mondván, hogy ő nem szemellenzős, ő nem ragadt le egy világnézetnél, az ő világát nem szűkítik le a dogmákban foglalt, kötelezően hinni rendelt megfogalmazások.

Gyanús, hogy az ilyen „kereső” valójában nem is kereső, hiszen nem akar találni, sőt lenézi azokat, akik úgy tudják magukról, hogy megtalálták azt, amit kerestek.

Ezért az örök „keresőből” könnyen válhat divatos, posztmodern filozófus, aki egyszer csak kerek perec kijelenti, hogy a filozófiának ma már nem is a dolga, hogy létezés végső értelmére keresse a választ. Vagy a másik lehetőség, hogy „megélhetési kereső” lesz, akkor viszont nemcsak hazug, de tolvaj is: olyan, mint ha valaki rákkutás címén úgy végezné a vagyonokba kerülő gyógyszerkísérleteket, hogy közben nem is hisz abban, hogy a rák gyógyítható…

Figyeljünk csak a Názáreti szavára: „Aki kér, az kap, aki keres, az talál, s a zörgetőnek megnyitnak.” (Mt 7,8)

N

em mindegy, mit hiszünk és hogyan. Ha valóban az Isten Fia jött el a világra és tanított, akkor tanítását nem lehet akárhogyan értelmezni. Dogmák nélküli hit abszolút képtelenség. Semmi köze a názáreti Jézushoz! Ha a názáreti Jézus nem Isten és ember egy személyben, ha nem a második isteni személy, aki emberi természetet vett fel, egyetlen szava sem érdekel. Még csak nem is jótevője az emberiségnek. Hogyan biztathatott fel milliókat: tagadd meg önmagadat,

DOGMÁK

✢✢ Az örök „keresőről”

71

vedd fel a keresztedet, menj a vértanúságba értem? Ha viszont ő Isten, akkor van hatalma arra, hogy szavainak helyes értelmét biztosítsa Egyházában. Tehát az ő igéje, szava maga a valóság, illetve lámpás, világosság, amelynek fényénél, és csakis az ő fényénél látjuk helyesen a valóságot: a kozmoszt, a mi emberi létezésünket és Istent! ✢✢ Az egyszülött Fiú

DOGMÁK

A

72

kinyilatkoztatásban minden összefügg. A hittitkok megbonthatatlan, csodálatos életszövedéket alkotnak.

A hitben előrehaladott embernek egyik legnagyobb szellemi gyönyörűsége azon összefüggések végtelen sokasága, amely átszövi a kinyilatkoztatás igazságait. Ha azonban akár csak egyetlen állítást nem fogadok el közülük, egész hitem „érvénytelen”, mert ha azt az egyet értelmi megítélésem alapján nem fogadtam el, akkor a többit is értelmi belátás alapján fogadtam el. A belátás viszont kevés az üdvösséghez. A hit több, mint értelmi elfogadás.

A hittitkok között hierarchikus sorrend van. A Hiszekegyben egyfajta koncentrikus elrendezés érvényesül, hiszen hitünk gyújtópontja Jézus Krisztus felismerése és húsvéti megvallása (lásd 1Kor 15,3-4). Van azonban a Hiszekegynek egy lineáris rendje is. A kezdetnél ott áll a mindenható Atya, aki szeretetből teremt, aki elküldi egyszülött Fiát értünk és a mi üdvösségünkért, aki kiárasztja Szentlelkét az Egyházra és benne az egyes hívekre, hogy várják a végső beteljesedést, az újjáteremtést. Ez a szerkezet is igen fontos. Nem csupán azért kezdődik a Hitvallás a Teremtő és a teremtés titkával, mert ez a tény áll a világ történelmének kezdetén, hanem mert enélkül érthetetlen volna minden, ami ezután következik. Ha Istent nem mindenható Teremtőnek vallom, akkor mivé zsugorodik a názáreti Jézus tanítása és cselekedetei? Akkor az Eucharisztia és a holtak feltámadása is elfogadhatatlan. Akkor a vele való kapcsolatom, a belé vetett hitem és bizalmam nem terjedhet túl a halálon, akkor csupán ebben az életben reménykedhetünk benne. Akkor talán nagy erkölcsi erőfeszítést követelő törvényei is elhanyagolhatók lennének.

✢✢ Hitünk foglalata

DOGMÁK

A

Szentlélek az Igazság Lelke is. Abszurd is lenne egy dogmák, vagyis pontosan megfogalmazott hitigazságok nélküli kereszténység. Az evangélium önmagában mit sem érne, mert saját szánk íze szerint értelmezve kiforgatnánk, meggyaláznánk, ha nem lennének belőle fakadó, szabatosan megfogalmazott hittételeink. Ha csupán szentírási idézetekkel dobálózva akarnának felelni, elárulnák a Názáreti Jézus lelkületét, aki nem elégedett meg az ószövetségi Szentírás idézésével, hanem igenis dialógusba bocsátkozott az emberekkel. Micsoda felelőtlenség ilyen esetekben azt mondani: Sola Scriptura, ott van az Írás! Ezt az apostolok soha nem mondták, hanem beszéltek, prédikáltak, tanítottak, kifejtették az Írásokat, ahogy annak idején Jézus az emmauszi tanítványoknak.

Ne veszítsük el a józan eszünket! Mert bizony ránk is hat a dogmaellenesség. Persze, mert köznapi értelemben a „dogmatikus” egyet jelent a merev, életidegen és emberellenes magatartással. Más a helyzet a kinyilatkoztatással, hogy Isten szólt, és mi komolyan vesszük, és minden emberi igazság felett állónak tekintjük az ő szavait. Ugyanakkor az Egyházban is van dogmafejlődés, elismerve ezzel, hogy a változhatatlan igazságnak koronként változhat a megfogalmazása, illetve egyre többet és többet tár fel a Szentlélek az isteni misztérium mélységeiből.

A dogmák, melyeket az Egyház pásztorai megfogalmaztak, maguk is a Szentlélek művei, és éppen arra valók, hogy az evangéliumi hitet megvédjék az egyes korok divatos tévtanaitól, az egyoldalúságtól, a hittartalmakban való válogatástól. Olvassunk csak bele a nagy zsinatok dogmatikus határozataiba: micsoda egybecsengés, micsoda szellemi erő és milyen hit fogalmazódik meg bennük, miközben a kérdező embernek az adott kor műveltségi színvonalának megfelelően elmondják az evangélium alapján álló teljes igazságot. A dogmák persze nem képesek kimerítően megragadni az isteni misztériumot, szerepük inkább az, hogy határt vonjanak, amelyet túlhaladva az emberi elme ingoványos talajra lép, s kikezdi az apostoli hitet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a dogmák a Szentlélektől megvilágosított értelem erejével védik a szubjektív, pusztán emberi értelemtől a kinyilatkoztatott igazságokat.

Ebben az esetben, Isten titkaira vonatkozólag felül kell vizsgálnunk a személyes–személytelen, szubjektív–objektív szembeállításokat. Számunkra legtöbbször az igazság személytelen és

73

objektív, a szeretet ellenben személyes és szubjektív. Isten igazságaiban azonban éppen a szeretetről van szó. Tipikus példa a Karácsony, melyet a szeretet ünnepének neveznek. Kinek a szeretetét ünnepeljük, ha nem az örökkévaló Istenét, aki saját életét akarta megosztani az emberrel, ezért küldte el hozzá egyszülött Fiát? Az, hogy kicsoda Krisztus, a nagy zsinatok idején nem elvont, életidegen, unalmas téma volt, hanem lényegi kérdés, amely a hívek nagy érdeklődésére tartott számot. Az Efezusi Zsinaton is óriási tömeg várta, hogy mit döntenek Máriáról a püspökök, és hangos üdvrivalgással ünnepelték annak a dogmának a kihirdetését, hogy a Szűzanya Istenszülő, az örök Istennek e világra szülője. Ünnepeltek, mert érezték, hogy ez korántsem mellékes kérdés, hanem olyan, amelynek köze van a mindennapi életünkhöz. Én két évtizeden át tanítottam kamasz fiúkat az esztergomi gimnáziumunkban, s amikor a Szentháromságról beszéltem nekik, úgy figyeltek, mintha a szerelemről beszéltem volna nekik. Egyébként éppen erről van szó, amikor azt mondom, hogy a keresztény hit igazságainak mélységesen közük van a mindennapi életünkhöz.

Ne feltételezzük eleve az ifjúságról, hogy képtelen az igazságért lelkesedni. Hiszen mi lenne, ami lelkesíteni, mozgósítani képes, ha nem az igazság, a valóság? Inkább tartsunk önvizsgálatot, és gondolkodjunk el, mi lehet a hiba a mi hozzáállásunkban, hogy nem tudjuk hitelesen közvetíteni az igazságot az új nemzedéknek. ✢✢ Újjáteremtő Lélek

DOGMÁK

Ü 74

nnepeinkből egyre inkább hiányzik a hittől megvilágított értelem munkája. Az ősi szentatyák nem győzték hangsúlyozni: „Fontold meg, ó, keresztény, ki az, aki itt a jászolban fekszik.” „Ismerd fel, ó, keresztény, méltóságodat!” (Nagy Szent Leó pápa) Ha az egyházatyák karácsonyi beszédeit olvassuk, megdöbbentően sok „filozófiai eszmefuttatást”, dogmatikus gondolatmenetet találunk. Ez a mai ember számára furcsa, és ez az intellektuális restség már önmagában is Karácsonyunk, mármint karácsonyi ünneplésünk romlását mutatja. Mert ha Isten valóban emberré lett értünk Jézus Krisztusban, és kinyilatkoztatást adott nekünk, akkor arra illenék odafigyelnünk, és értelmünk teljes hódolatával közelítenünk hozzá, különben megragadunk a felszínen, ami végzetes következményekkel járhat. A Karácsony legfőbb

✢✢ „És az Ige testté lőn”

DOGMÁK

üzenete, annak kinyilatkoztatása, hogy „Isten a szeretet”, könnyen felfoghatónak látszik, de lépten-nyomon az igazi szeretet karikatúráit látva nem túlzás azt mondani, hogy napjainkban a papoknak másról sem szabadna prédikálniuk, mint arról, hogy mit jelent ez a szeretet, milyen következményekkel jár, és hogy nekünk, akik Jézus Krisztusban vagyunk, hogyan kell szeretnünk.

Amikor hiányozni kezd a Karácsonyból a hittől megvilágosodott értelem munkája, akkor ünneplésünk kezd elerőtlenedni, megbetegedni. Szent Ferenc atyánk nem azért akarta megjeleníteni az Úr Jézus születését a grecciói barlangban, hogy jámbor érzelmek költözzenek a szívébe, hanem hogy saját szemével is szemlélhesse és testestül-lelkestül leborulhasson a megtestesülés szent misztériuma előtt. Hogy egész értelmével és szívével próbálja befogadni azt a nagy titkot, hogy az újszülött Jézus, akit édesanyja szoptat, nem más, mint a magasságbeli, mindenható, mindentudó, önmagától való, fölséges, teremtő Isten, aki egy szavával előhozta a nem-létezésből a világot. Hogy ennek a csecsemőnek, akinek emberi értelme majd most kezd nyiladozni, akinek mindent úgy kell megtanulnia, mint minden más gyereknek, a személye, énje azonos a második isteni Személlyel.

Belegondoltál-e ebbe valaha? Elfogadtad-e igazán? Elvégzed-e újra és újra a hittől megvilágosított értelemnek ezt a munkáját?

Lesznek-e csendes óráid a karácsonyi szent időben, amikor olvasod az Evangéliumot, amikor előveszed a Katolikus Egyház Katekizmusát, és életedben talán először tanulmányozod a Hiszekegy azon cikkelyét, amelyet elsőáldozásodra megtanultál, amelyre március 25-én és december 25-én letérdeltél: „Megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett”? Van-e ennél nagyobb örömhír? Van-e ennél erősebb szerelem? Van-e ennél mélyebb egyesülés? Van-e, aki ennél jobban szeret téged? Kicsoda is ez, aki Isten létére emberré lett érted? Ki ez, aki vállalta érted, miattad, veled, a te halálodat, ki mutatta meg testednek és lelkednek, emberi természetednek jövendő dicsőségét? El tud-e ezután téged keseríteni bármi, ami történhet veled? Képzeld el, ha mindenki elhagyna is, Jézus, az élő Isten Fia veled van! „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35)

75