Szombat esti elmélkedések by Balazs Szeder

Barsi Balázs ~ K eppel Márton

SZOMBAT ESTI elmélkedések

barsi balázs ~ Keppel márton

SZOMBAT ESTI elmélkedések

T E M E S VÁ R I P E L B Á R T FER ENCES GI M NÁ ZIUM ÉS KOLLÉGIUM  01

Kiadja a T e m e s vá r i P e l b á r t F e r e nce s G i m ná z i u m é s Kol l ég i u m 2500 Esztergom, Bottyán János u. 10. Felelős kiadó: Tokár Imre P. János OFM • Szerkesztette, a szövegeket gondozta és lektorálta: Keppel Dániel Tervezés és tipográfia: Szeder Balázs Péter Képanyag: Giotto, Basilica di San Francesco, Assisi – a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány támogatásával (1998–2002) Szentírási idézetek: Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1997 [ ISBN 978 963 89491 0 3 ] Nyomdai munka: Pauker Nyomda (Budapest), felelős vezető Vértes Gábor • Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Tartalomjegyzék 1. jelenet: 1. elmélkedés: 2. jelenet: 2. elmélkedés: 3. jelenet: 3. elmélkedés: 4. jelenet: 4. elmélkedés: 5. jelenet: 5. elmélkedés: 6. jelenet: 6. elmélkedés: 7. jelenet: 7. elmélkedés:

Egy egyszerű ember hódolata [10] Zakeus szerette volna látni Jézust [12] A köpeny elajándékozása [14] Bűnös önszeretet [16] Álom a fegyverekkel teli palotáról [18] Lustaság és álfeladatok [20] A San Damiano-templom feszületének intelme [22] Isten érintése [24] Szent Ferenc lemond javairól [28] Bűn és bűnhődés [30] III. Ince pápa álma [32] Véletlen? Önkény? Isten? [34] A ferences szabályzat jóváhagyása [36] A tizedik leprás imája [38]

8. jelenet:

A tüzes szekér látomása [42]

8. elmélkedés:

Hogyan imádkozzunk? [44]

9. jelenet: 9. elmélkedés: 10. jelenet:

A trónszékek látomása [46] Szexualitás [48] Az ördögök kiűzése Arezzóból [50]

10. elmélkedés: 11. jelenet: 11. elmélkedés: 12. jelenet: 12. elmélkedés: 13. jelenet: 13. elmélkedés: 14. jelenet: 14. elmélkedés: 15. jelenet: 15. elmélkedés: 16. jelenet: 16. elmélkedés: 17. jelenet: 17. elmélkedés: 18. jelenet: 18. elmélkedés: 19. jelenet: 19. elmélkedés:

Mindenszentek ünnepe [52] A tűzpróba [56] Éberség és figyelem [58] Az elragadtatás [60] Az ítélkezés mint önmagunkat romboló bűn [62] A grecciói jászol [64] A szómágia tanulsága [66] Szent Ferenc vizet fakaszt [68] Halált hozó szavak [70] Szent Ferenc prédikál a madaraknak [72] Elmélkedés a hit megvallásáról [74] A celanói lovag halála [76] Hívások és jelek [78] Szent Ferenc prédikál III. Honorius pápa előtt [80] Evangéliumi teszt [82] Szent Ferenc megjelenik az arles-i szerzetesközösségnek [86] Isten országa [88] A stigmák [90] A lopás [92]

20. jelenet: 20. elmélkedés: 21. jelenet: 21. elmélkedés: 22. jelenet: 22. elmélkedés: 23. jelenet: 23. elmélkedés: 24. jelenet: 24. elmélkedés: 25. jelenet: 25. elmélkedés: 26. jelenet: 26. elmélkedés: 27. jelenet: 27. elmélkedés: 28. jelenet: 28. elmélkedés: Zárszó

Az eltávozás [94] Bűnbocsánat és gyógyulás [96] Szent Ferenc megjelenik Ágoston barátnak és a püspöknek [100] A kísértés [102] A stigmák megállapítása [106] Krisztus teste és vére [108] A klarisszák siratják Szent Ferencet [110] Golgota [112] A szentté avatás [114] Kilépés önmagunkból [116] Szent Ferenc megjelenik IX. Gergely pápának [120] Jézus megjelenik Mária Magdolnának [122] A leridai sebesült gyógyulása [124] A papi hivatás [126] A beneventói asszony gyónása [130] A hittel szemlélt jövő [132] Az eretnekséggel vádolt Péter megszabadítása [134] Jézus szól az Eucharisztia csendje által [136] Giotto Assisiben [139]

előszó barsi balázs atya neve ismerősen cseng hívők és a hit igazságainak megértését kereső emberek fülében. számos könyve, elmélkedése látott már napvilágot. most egy olyan könyvet tart az olvasó a kezében, amely elsődlegesen diákoknak készült, mégis felnőttek figyelmébe is ajánljuk, hiszen tudjuk jól a szentírásból: „ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a menynyek országába” (mt 18, 3). barsi balázs évtizedekkel ezelőtt az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium tanára volt. Az idei tanévben 80 éves fennállását ünneplő, nagy múltú iskola régi hagyományai közé sorolható a – mind a mai napig működő – szombat esti bűnbánati alkalom. ezeken a szombat estéken hangzottak el balázs atya diákokhoz intézett elmélkedései, beszédei, amelyekkel egyúttal az egyházi év liturgikus rendjén vezette végig a fiatalokat. innen ered tehát könyvünk címe: Szombat esti elmélkedések. számtalan beszéde maradt ránk kéziratban vagy stencilekről készült fénymásolatokban. Jelen könyvben az 1983/84-es tanév beszédeiből válogattunk. Jóllehet közel 30 év távlatából szemlélhetjük ezeket, mégis töretlen az erejük, hiszen a hit örök érvényű igazságaiból táplálkoznak. Természetesen a szövegekről le kellett söpörnünk az idők porát, ám ez aligha érintett tartalmi változtatásokat. beszédekbe ágyazott elmélkedésekről lévén szó, amelyek célközönsége a mindenkori diákság, tisztelettel kérjük a kedves olvasót, hogy a tegező formát ne vegye túlzott közvetlenségnek, és gyakran a diákok vagy a kollégium életéből vett példákat végképp ne úgy értelmezze, mintha ezek által ki lenne zárva a megszólítottak tágas köréből.

A könyv az evangéliumi tanítások fejtegetésén és az önreflexión túl kiegészült művészettörténeti elemzésekkel is. Keppel Márton művészettörténész-hallgató vezeti végig Olvasónkat Giotto Szent Ferenc atyánk életéről készített freskósorozatán. A rövid, ám annál tömörebb és a műelemző éleslátásával megformált szövegek arra az értelmezési horizontra nyitnak, amelyben Giotto látta és láttatja Szent Ferenc életét. A 28 freskó és a róluk készült elemzés nem létesít szoros kapcsolatot az éppen soron következő szentírási elmélkedéssel. Ez nem is volt célunk. Mégsem mondhatjuk azt, hogy pusztán illusztrációi lennének a könyvnek. Szent Ferenc élete az Evangéliumból táplálkozott, tehát a képi ábrázolásban is mélyen meg kell érteni az Evangélium üzenetét. Ez az a metszéspont, ahol az elmélkedés és az elemzés találkozik. Ezenfelül bővebb ismereteket szerezhetünk a Giotto-féle festészet mibenlétéről, a Szent Ferenc életéről készült freskóciklus művészettörténeti jelentőségéről. Jóllehet a freskóelemzések konkrét témája, nyelvezete és szövegformálása eltér az elmélkedések témájától, stílusától és beszédmódjától, a kettő egyenrangú egységet alkot. „Quale manus addunt ebori decus, aut ubi flavo / argentum Pariusve lapis circumdatur auro” – „mint elefántcsontot díszít művész keze, vagy ha / pároszi márványt von be ezüsttel, sárga arannyal” (Vergilius: Aeneis I. 592–93, ford. Kartal Zsuzsa). Bízunk abban, hogy diákjaink és minden Olvasó számára nagy lelki és szellemi haszonnal jár majd az elmélkedések és elemzések hallatlanul tágterű világa. Hadd tanácsoljam elsősorban diákjainknak, hogy – az érettségi tanévében esedékes Assisi-kirándulásra – vigyék magukkal ezt a kis könyvet, mert Szent Ferenc szülőföldjét lelki olvasmányokkal megközelíteni, majd a Szent Ferenc-bazilika Giotto freskóit értő szemmel nézni ily módon többet fog jelenteni puszta kirándulásnál – egyenesen egy életre meghatározó élménnyé válik. Végezetül köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik segítsége hozzájárult könyvünk megjelenéséhez. A szerkesztő

1. jelenet:

Egy egyszerű ember hódolata [TÉMA] Amikor egy assisibeli egyszerű ember a földre terítette köpenyét Szent Ferenc előtt, isteni sugallatra kijelentette, hogy Ferenc minden tiszteletre méltó, aki az elkövetkező időben nagy dolgokat fog véghezvinni. [elemzés] A felső templom északi falának negyedik ívnyílásában található freskóval indul a Szent Ferenc életét kronologikusan bemutató, huszonhét további jelenetet magába foglaló freskóciklus. Jóllehet a Szent Bonaventura által kanonizált életrajz első legendája került itt megfestésre, mégis a technikai vizsgálatok arra a megállapításra vezettek, hogy a ciklus első története valójában az utolsó volt időrendben, amit Giotto és műhelye kivitelezett. A már dicsfénnyel kitüntetett Szent Ferenc még a gazdag kereskedő ifjak a korban szokásos öltözetét viseli. Az előtérben játszódó jelenet azt a pillanatot örökíti meg, amikor egy ismeretlen, egyszerű polgár felsőruházatának legékesebb darabját Ferenc elé teríti hódolata jeléül, megérezve a gazdag kereskedőfiúban lappangó életszentséget. A történet hátterének kulisszaszerű ábrázolásában, a két többszintes építmény közé ékelődve, Assisi vásárterén még ma is látható, római kori Minerva templom homlokzatához hasonló architektúra jelenik meg. A freskón megfigyelhető ábrázolás, noha nem pontos másolata az eredeti templomnak és környezetének, amely mára a Santa Maria Sopra Minerva bejáratát képezi, mégis törekvés a városi látkép bemutatására. Ez az ábrázolás az itáliai festészet legrégibb, a művészettörténet legelső látképe, ún. vedutája. A kompozíció közepére helyezett antik templom a pogányság, a világi élet jelképe, amelyen Ferenc szimbolikusan átlép. Lábával már rajta áll az elé terített köpenyen, ami előképe a világi hívságokat maga mögött hagyó szent életútjának. A bal oldali harangtoronnyal ellátott épület ablakain a gótikus művészet homlokzatalakítási rendszerét figyelhetjük meg, amely mind művészeti, mind korszellemre jellemző tendenciaként nemcsak Szent Ferenc, de Giotto korában is uralkodó eszményként élt.

1. elmélkedés:

zakeus szereTTe volna láTni jézusT ~ Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: „Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. (Lk 19, 1–6) zakeus gazdag ember volt és főnök. mindene megvolt. Képzeld el magadat úgy, hogy minden álmod teljesült, még a legőrültebb is! mit gondolsz, hiánytalanul boldog lennél? miért nem lennél egészen boldog? Jó-e az, hogy az embert semmi sem tudja végleg kielégíteni? minden vágy valami konkrét és valós dologra irányul: a szomjúság az italra, az éhség az ételre. Ha van az emberben végtelen szeretetvágy, akkor az egy valóságosan létező, végtelenül szerető valakire utal! itt most eszedbe juthat a szentírás szava: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” (Ter 1, 26). Azért nyugtalan az egész emberiség, azért vagy Te is nyugtalan, mert öntudatlanul is az első nagy szerelem formáit keresed, vagyis az isteni szeretetet. zakeus nem volt romlott ember, mert volt benne még vágy a megújulásra. Hiányzott neki egy találkozás. szerette volna látni Jézust. neked miért mellékes kérdés Jézus? Hogyan lehet az, hogy a „hitetlen világ” mégis jobban érdeklődik Jézus iránt, mint Te, aki hívő vagy? Filmek, könyvek, tanulmányok és modern zenedarabok ezrei kerülnek ki nem hívő emberek kezéből, mert ők szeretnék látni Jézust. Te miért nem szeretnéd Őt jobban ismerni? (napi szentírásolvasás, beszélgetés lelki atyáddal, komolyabb hittan stúdium, teológia végzése stb.) „[zakeus] szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt…” ez a Jézust körülvevő tömeg vallásos volt. rajongott Jézusért, mégis elfedte Jézust zakeus szeme elől. milyen megalázó lenne számodra, ha egy számítógép kimutatná, hogy véleményeid 85%-a mástól átvett és át nem gondolt vélekedés, hogy mindaz, amit tudsz a vallásról, istenről, Jézusról az 98%-ban idegen áru; hogy 80%-ban úgy beszélsz, úgy gondolkodsz, úgy viselkedsz, ahogy a tömeg. Tulajdonképpen alig van egyéniséged és „alacsony termetű” vagy, mert mindig a nagyokat, a „nagyhangúakat”, a vezéregyéniségeket utánzod. éppen azokat, akik piedesztálra emelik a külsőleg és 12

belsőleg értelem és szellem nélküli hústömegeket, amelyeket az újságok, a média és a tömegfi lmek is mint eszményt tartanak eléd. előre kell futnod, és fel kell másznod egy vadfügefára, vagyis kiszakadva a tömegből, elkülönülve az általános véleményektől a saját eszeddel kell átgondolnod lassan mindent! ezt nevezik elmélkedésnek. ezt a nem hívő tudósok, művészek, fi lozófusok és minden értékes ember rendszeresen műveli. nagy szükség lenne neked is napi tíz perc elmélkedésre, hiszen még olyan alapvető dolgokra sem tudsz válaszolni, hogy mi szeretnél lenni és miért. A diákkápolna és a csendes Duna-part, meg a vaskapu igen alkalmas hely az elmélkedésre. ne félj ezektől a percektől, bár hallatlan merészséget követelnek! Az elmélkedő ember a valósággal találkozik és ez mindig fájdalmas, mert hozzászoktunk az illúziókhoz, amelyeket önzésünk termel állandó jelleggel. A világot, istent (Jézust) és önmagadat is a maga valóságában kell megismerni. miért hagyod abba áldozásaidat? A tízéves osztálytalálkozóra miért leszel már gyakorlatilag hitetlen vagy közömbös? csak azért, mert egy másoktól szolgai módon átvett, tehát tőled idegen Jézust hordoztál magadban. Az ateizmus gyökere isten nem ismerése vagy félreismerése. „Ma üdvösség köszöntött erre a házra…” – mondja Jézus. mi változtatta meg zakeust? megőrült ez az ember? osztogatja a vagyonát és örömében össze-vissza beszél! Környezete megdöbbenve hallja, hogy nyilvános bűnvallomást tesz azért, mert hallatlan nagy öröm tölti el. Úgy érzi, megszabadult. megtért! mi is a megtérés? Annak megtapasztalása, hogy engem személyesen szeret az isten. nagyon szeret öröktől fogva és irgalmas hozzám. csak akkor leszel képes változni, elhagyni bűneidet (a szokásosakat is!), ha ezt átéled. A gyónás elsősorban annak megtapasztalása, hogy a saját füleddel hallod: szeret Téged az isten. Pusztán a bűnök megvallása nem változtat életeden. maradsz, aki voltál. csak a szeretet képes megváltoztatni, mert erre fogékony vagy. Te is egy találkozásra vársz, mint zakeus. Figyeld csak meg zakeust! előbb kapta meg a feloldozást azzal, hogy Jézus betért hozzá, és csak utána gyónta meg bűneit, amikor így szólt: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.” Aki elindul gyónni, az igazában már a feloldozás világában él: felszabadult, meggyógyult, újjászületett ember. milyen jó lenne ma este neked is hallanod Jézus szájából: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra…” •

2. jelenet:

A köpeny elajándékozása [TÉMA] Amikor Szent Ferenc találkozott egy nemesi származású, de szegény és rosszul öltözött lovaggal, ínségén szánalomra indíttatva az együttérző szeretettől, nyomban levetkőzött és azt felöltöztette. [elemzés] A kép narratív eleme egyetlen gesztust ábrázol a szűk, színpadszerű előtérben, amelyhez szervetlenül kapcsolódik a freskó több mint felét kitöltő szabadtéri képmező. Giotto szívesen alkalmazta a Szent Ferenc-bazilika felső templomában ezt a háttéralakítási megoldást, ahol a freskók magasabb mezőit tájak távoli látképével töltötte ki, amikor szabadtéri jeleneteket kellett megfestenie. E művészi döntést nem véletlenszerűen vagy megrendelői nyomásra hozta meg régi hagyományok mintáit követve, hanem éppen a városban született rendalapító környezetére szánt több figyelmet, konkretizálva és lokalizálva Umbria tartomány hegyvidéki adottságait. A művészettörténeti diskurzus előszeretettel firtatja a huszonnyolc freskó alkotójának kilétét, de egyetértés látszik kibontakozni abban a kérdésben, hogy a legendaciklus egyik legjellemzőbben giottói darabja ez a kép. A jelenet megszerkesztettségén hangsúlyos retorika uralkodik, amely úgy tűnik, fontosabb volt az alkotó számára, mint a szereplők érintkezéséből adódó erkölcsi, vallási mondanivaló. A sziklás táj elrendezése a bal oldali városképpel és a jobb oldali templommal – a képmező sarkai felé futó – átlós kompozíciót eredményez. A szent feje az átlóknak a metszetében helyezkedik el, mintegy a freskó középpontjában, ahonnan tekintetünket dinamikusan cikázva vezeti lefelé, a köpeny irányába és fölfelé, a zord, sziklás hegyvidékre, a csenevész növényzetre és az építészeti elemekre. Az előtér jelentős részét a Szent Ferenctől balra álló legelésző ló hangsúlyos alakja tölti ki. Föld felé hajló mozdulatának dinamikája megismétlődik a köpeny drapériájának esésén. A tekintetet a lábak szintjére irányítja ez a gesztus, amelynek morális tartalma a leereszkedés, az alázat, amit éppen ezen az ábrázolt jeleneten gyakorol a szent.

2. elmélkedés:

Bűnös önszeretet ~ Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. (Mt 5, 44–45) Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. (1 Ján 4, 7–8) Elmélkedésedet egy hatalmas vízióval kezdd! Képzeld el részleteiben azt, amitől ma minden gondolkodó, érző és szerető ember fél: egy atomháború következményeit. Valami véletlen folytán egyedüli élő maradtál. Hazaindulsz. Mindenütt üres falak, leégett fák, elszáradt füvek, elhullott madarak, emberi holttestek. Nincs semmi élő. Szeretnél látni valami mozgást, valami kis életet, de nincs egyetlen élő rovar sem. Semmi hang. Csak a szél fúj és üres műanyag dobozokat kerget. Utcák tűntek el. Végre mégis megtalálod szülőházad romjait. Egy összeégett fényképre bukkansz a romok alatt. Nincs motorbúgás, nincs harangszó, nincs kutyaugatás… Rettenetes és elviselhetetlen minden. Gondold el, hogy most tényleg minden ellenséged, minden kellemetlen ember megsemmisült. Jó ez így? Csak Te vagy egyedül. Tökéletesen egyedül. Senki sem zavar. A költő, Pilinszky így érzékelteti ezt a hangulatot Késő kegyelem című versében: Mit kezdjen, akit elitélt, de fölmentett később az ég, megvonva tőle a halált, mikor már megadta magát? Kit mindenétől üresen talált a szörnyű kegyelem, megsemmisülten, mielőtt a semmi habjaiba dőlt! Mit kezdjen itt! Közületek talányait ki fejti meg? Szorongva anyját kémleli: ha elzokoghatná neki!

Fogódzanék akárkibe, de nem lesz soha senkije; szeméből, mint gazdátlan ág, kicsüng a pusztuló világ. Ha testileg tudnál is tovább élni, nem lenne érdemes. Ez az önszeretet végső és igazi képe. Az önző ember lopja mások szeretetét. Élete azért elviselhető, mert piócaként szívja a szeretetet, gondoskodást másokból, de ha tényleg maga marad? Elég-e önmagának az ember? Csak kétfajta szeretet létezik: az igazi, mások felé forduló, ez a szeretet Istentől való; és a hamis szeretet, az önzés, amely tulajdonképpen mások tagadása, Isten tagadása. Valahányszor az önszeretetnek áldozol, megfogyatkozik szereteted Isten és ember iránt. Az atomháborút készíted elő, az emberiség öngyilkosságát. A szeretet arra született, hogy kisugározzuk önmagunkból és mások felé áradjon. Isten azért teremtett, mert szeret. Kártékony méreg az önszeretet, amely téged is pusztít és pusztítja a világot. Önzésed keserít el, ha másoknak sikere van. Önzésed miatt érzed rosszul magadat. Önzésed tesz fel álarcot neked, és bújik el hazug viselkedés mögé. Az önszeretet néha könnyeket fakaszt, de soha nem mások nyomorán, hanem magad sértett hiúságán. Az önszeretet elhiteti veled, hogy nem vagy félreértett. Hogy csak ennyire vitted, annak az oka ez az iskola, ezek a tanárok, ezek az osztálytársak. Te soha semmiben nem vagy igazából hibás. Igazi szenvedésed oka mindig az önszeretet. Minden rossz hangulat, levertség, életuntság mögött ott van az önzésed, ez a lassú halált okozó méreg. Minden igaz szenvedésed oka az önszeretet. Jézus életünk szabályává tette a földbe hullott búzaszem sorsát: elhal, és bő termést hoz. Ha fél elhalni, akkor megrohad. Hány megrohadt, önző élet van a világon? Te is ismersz embereket, akik ilyenek. Amikor Jézus keresztről beszél, akkor az Atyaistennél látott tiszta szeretetről beszél, amely az élet forrása. Amikor mi szeretetről beszélünk, gyakran önzésünkről van szó, az pedig éppen az ellenkezője: leszakadás az élet forrásáról. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy megtapasztaltam: Isten engem végtelenül szeret, előbb szeretett, még amikor nem is léteztem, még mikor bűnös voltam. Ezt a megtapasztalt szeretetet akarom utánozni. Ez nem e világból való, de ennek a világnak halálosan szüksége van rá. Keresztény vagyok: életem célja a szeretet. Krisztusé vagyok: hivatásom, feladatom a szeretet. Katolikus (egyetemes) vagyok: szeretetemből senki ki nem maradhat. •

3. jelenet:

Álom a fegyverekkel teli palotáról [TÉMA] Egy éjjel Szent Ferenc álmában ragyogó és nagy palotát látott Krisztus keresztjének jelével díszített fegyverekkel. Mikor megkérdezte, hogy ki fogja birtokolni ezt a sok fegyvert, egy égi hang azt felelte, hogy mindez az övé és katonáié lesz. [elemzés] Az északi fal negyedik ívnyílásának harmadik freskója két egyenlő képmezőre osztva ábrázolja az alvó szentet és az álmában megjelenő többszintes palotát. Hangsúlyos geometriai elrendezés tagolja a képet horizontális síkon a párhuzamosan futó épületszintekkel, míg vertikálisan az oszlopok és falelemek szolgálják a szigorú kompozíciós elvet. Ezt a mozdulatlan, statikus állapotot oldja fel Krisztus átlós irányú mutató gesztusa, mellyel a történet síkján összekapcsolódik a két képmező. A Megváltó kezének és ujjainak anatómiailag hű megrajzolásán láthatjuk Giotto korszakalkotó törekvéseit a valóság új látásmódjában és annak művészi kifejezésében. A szent egy nyitott építészeti fülkében, ún. alkóvban pihen, amelynek oldalait függönyök szegélyezik. A látomás megelevenedését érzékelteti és az álomkép isteni sugallatát hangsúlyozza a Krisztus intésére elhúzódó függöny. Ez a teológiai tartalommal is bíró reveláció Szent Ferenc életútjának és hivatásának krisztusi bázisa. Giotto a szereplőktől eltérő léptékarányban ábrázolta a palotahomlokzatot, ami a korszakban nem volt szokatlan narrációs technika, amikor egy eseménysor egy képen került bemutatásra. A kép jobb oldalán a pajzsokkal teli palota, mint egy hatalmas bútordarab jelenik meg, amelynek szintjei nem azonos perspektívából lettek megfestve. Felülnézetből van ábrázolva a palota két alsó szintjének oszlopos-árkádos csarnoka, ún. loggiája. A szemvonal szintje megegyezik Krisztus feltartott karjának magasságával, míg alulnézetből látjuk a két emeleti boltozott ablaksort és párkányszegélyt. Az architektonikus elemek, a félkör- és csúcsíves záródású nyílásoktól a tagozatelemekig, a korszak itáliai gótikus építészetének markáns nyomait viselik magukon.

3. elmélkedés:

Lustaság és álfeladatok ~ Eredj a hangyához, te lusta! / Nézd az útját és okulj! / Sem főnöke, sem tiszttartója, / sem ura nincsen, / mégis megszerzi táplálékát nyáron, / összegyűjti élelmét aratáskor. / Meddig heversz még, lusta? / Mikor kelsz fel álmodból? / Alszol egy kevéssé, / szenderegsz egy kissé, / összeteszed egy kicsit a kezedet, hogy aludj, / és beállít hozzád az ínség / mint csavargó, / s a nélkülözés, mint a fegyveres rabló! / De ha serény vagy, akkor aratásod bő, / mint a forrás, / s az ínség messze elkerül. (Péld 6, 6–11) Jézus azt felelte nekik: „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.” (Jn 5, 17) „Tudjuk, hogy a restség sok esetben nagyon is fárasztó, s ami még különösebb, hogy a lusta ember nemegyszer gyötrelmes álfeladatokba menekül” (Pilinszky János: A restségről). Tapasztaltad ezt és bevallhatod magadnak, hogy nem maga a tanulás fáraszt, hanem annak vállalása. Félórás készülődés, kotorászás a padban, a könyv azon részének szemlélése, amely nincs feladva, a képek nézegetése azzal a tudattal, hogy nem ezt kellene tenni. Nem nehéz az előtted álló feladat, ha helyette nem mást akarsz tenni. A lusta, a rest ember állandóan gyötrelmes álfeladatokba menekül: pl. tanulás helyett firkál, levelet ír, térképet és ábrákat másolgat gondosan, még mielőtt átgondolná és megtanulná, hogy mit jelent az adott ábra vagy kép. A restség bűne ártatlannak tűnik. Azt mondod, hogy kis bűn. A vírusok is kicsik, de veszélyesek, főleg ha ismeretlenek. A lustaság vírusa mindezidáig számodra ismeretlen volt. Most megismerheted. A restségben, a lustaságban félelem van. Rettenetes egzisztenciális (vagyis egész valódat átborzongató) félelem. Félelem attól, hogy rá kell ébredned a valóságra, az igazságra. Például arra, hogy erőd véges, hogy nem vagy zseni. A lustaság, a restség félelem attól, hogy lelepleződjön ügyetlenséged és alkalmatlanságod, hogy feltáruljon egy közösségben elfoglalt valós, igazi helyed. A lusta igazából nem magától az erőfeszítéstől fél, hanem csak a tartalmas erőfeszítéstől. Üres erőfeszítésre képes, amely nem tárja fel előtte önmaga, a világ és mások igazi valóságát. A lustasággal és restséggel szemben az állandó igazságkeresés a gyógyszer. A látszat csal. A lustának tűnő képe nem azonos az igazi lustáéval. A csendben ülő és gondolkodó ember nem lusta, ugyanakkor a nyüzsgő, az álfeladatokba menekülő ember, noha rengeteget mozog, mégis lehet rest.

álfeladatok azok, amelyek nem állapotbeli kötelességemből adódnak: pl. egy diák minden mást tesz, csak azt nem, amit igazából kellene. egy édesapa és egy édesanya mindennel törődik, csak egymással nem, a gyerekkel soha, a családi házzal, a családi telekkel, a családi ünnepekkel soha. Pokol ott az élet. és ha ezt tapasztaltad, megtapasztaltad azt is, hogy a lustaság nem kis bűn, hanem az ősbűnből eredő vírus: rohaszt, illúziókba kerget, elbódít, megbénít, mert rettenetes félelem van benne. A rest ember teljesítményekkel akarja magát igazolni: méterekre, kilókra, óraszámra hivatkozik, csak azt nem teszi hozzá, hogy mindez a menekülés teljesítménye volt. A lusta ember torz, mert nem akar felnőni. A sötét szobától megijedő gyermek szintjén toporog egy helyben, és fél. Jézus dolgozott, nem ismerte a lustaságot, mert benne nem volt félelem. szent Jusztinusz (100?-165) vértanú még látta a faekéket, amelyeket Jézus saját kezével faragott. Jézus nem akart 30 évig mást tenni, és aztán 3 évig még tanított is. A munka részvétel az Atyaisten művében. A világ nincs készen, mert befejezésében neked is részt kell venned! Helyetted isten nem fog gyermekeket teremteni és nevelni. Helyetted nem fog betegeket gyógyítani. Helyetted nem fog tanítani, földet művelni, hidakat építeni, virágokat ültetni. Helyetted nem fog dolgozni a háború ellen, a világ békéjéért. Helyetted nem fogja megcsókolni egy síró gyermek arcát, letörölni könnyeit. Helyetted nem fog erdőket ültetni, bútorokat faragni, vásznakat telefesteni, zeneműveket írni. sőt, helyetted nem fogja hirdetni az evangéliumot! nélküled nem fog bűnöket megbocsátani, keresztelni, misézni. Helyetted és nélküled a világ nincs befejezve. A munka önmagában nem nemesít. csak a hit, a remény és a szeretet nemesít, amelyet beleviszünk a munkánkba. A félelem sugallta álcselekvések egy hazug és szorongást keltő világot teremtenek. év elején vagyunk. nem vagy már kisgyerek. Jövődön, mások jövőjén, a világ jövőjén kellene dolgoznod. imádkozz azért, hogy isten szakítsa ki lelkedből a félelem csíráit, hogy merj bátran cselekedni és dolgozni! •

4. jelenet:

A San Damiano-templom feszületének intelme [TÉMA] Amikor Szent Ferenc a feszület előtt imádkozott, a kereszt háromszor így szólt: „Menj, Ferenc, javítsd meg házamat, mert összeroskad!” – amivel a római Egyházra utalt. [elemzés] A legendaciklus igen kivételes freskója, amely csupán egyetlen alakot, a San Damiano-i kereszt előtt térdelő Ferencet ábrázolja. Az északi fal harmadik ívnyílásának másik kettő képével szoros ikonográfiai és kompozíciós egységet alkot. Két templomjelenet fog közre egyfajta színházi díszletként egy középső, jól megkomponált, jelentős életrajzi epizódot. A freskó teljes felületét kitöltő jobb sorsra érdemes düledező kápolna inkább egy törött váza hatását kelti, sem mint a karbantartások elhanyagolása következtében néma enyészetre kárhoztatott istenházát. A templombelső és az ott játszódó jelenet megvilágítása leleményes módon a hiányos tetőszerkezet és a megbontott falszakaszok által történik. Töredékessége folytán, jóllehet részleteit nem látjuk, mégis képet alkothatunk arról, hogyan is nézett ki egy XIII. sz.-i itáliai kistemplom, és milyen liturgikus kellékekkel rendezték be. Még fellelhető, a későbbi zsinatok által használaton kívülre helyezett szentélyrekesztő fal kőkorlátja, az ún. lectorium, és bepillantást nyerhetünk a korszak igen elterjedt boltozási technikájába, a nyílt fedélszék alkalmazásába. Az oltár menzája fölé függesztett San Damiano-i kereszt ma a Basilica di Santa Chiara gyűjteményének a részét képezi. Azt a festett feszülettípust testesíti meg, amely jellegzetesen itáliai liturgikus produktum volt, és ikonográfiája a XII. sz.-tól a XIV. sz.-ig nem sokat változott. Ha a térdelő szent alakját képzeletben a talpára állítanánk, annak dicsfénnyel kitüntetett feje minden bizonnyal elérné a korinthoszi oszlopokon nyugvó architráv (az oszlopfejezetekre helyezett gerendázat) magasságát. A művészettörténészek ezt a jelenséget a Gulliver-komplexus névvel illették, ami csak a perspektivikus festészet megjelenésével tűnt el a XV. sz.-ban. Ebben a vonatkozásában Giotto még a középkori festő szemével lát.

4. elmélkedés:

isTen érinTése ~ Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. (…) Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. (1 Ján 4, 10; 16) Az, aki az Úristen előtt rakta le a fegyvert, teljesen reábízva magát végre igent mondott, gyakran azonnal el is nyeri a jutalmát. Az Úr megízlelteti vele birtoklásának örömét, boldogságát. Az ember gyönge eme isteni átkarolás boldogságának a kifejezésére. De megérti ezt az a fiatalember, aki a nyílt utcán hirtelen megáll, leszáll kerékpárjáról, mert „megragadta őt a mester”, s hirtelen képtelen továbbhajtani. mint az a fiatal lány is, aki a gyárban egyszerre otthagyja munkaasztalát, hogy pár percre magányba vonuljon, és elrejtse társai elől örömtől ragyogó arcát. mint az a másik ifjú, aki egy összejövetel után ártatlanul bevallja, hogy könyörögve arra kérte az istent, hagyja egy kissé békén, mert még barátai körében szeretne maradni egy kis ideig… Ha nem kell kutatni, keresni ezeket a rendkívüli kegyelmeket, legalább annyi igaz őszinteséggel kell rendelkezni, hogy amikor fölkínálkoznak, tudjuk élvezni édes közvetlenségüket, tudjuk felismerni követelően szilárd kizárólagosságukat, és legfőképpen meg tudjuk azokat köszönni istennek. Gondolj vissza hasonló pillanatokra! biztos vagyok benne, hogy Téged is megragadott már a gyöngéd, a tapintatos isten. lehet, hogy erre az élményre durva feledéssel válaszoltál. Pókháló nőtte be a szentségházadat. Te, aki úgy tudsz lángolni és szeretni, hogy lehet az, hogy erre a szeretetre ilyen hideg vagy?! Az isten szép, az isten fiatal, az isten minden szép testek kitalálója. Az isten maga a gyönyörűség, minden gyönyörök alkotója. saját magát szánta neked. Úgy szeretett Téged, hogy egyszülött Fiát adta oda érted. ezen az estén áss mélyre! nem archeológiai ásás ez, hanem pszichológiai. valahol a mélyen hordozol magadban egy édes és sajgó sebet. isten megérintett, de Te elfelejtetted. most hozd elő ezt az élményt!

„Megragadtál, Uram, két kezeddel és én nem tudtam néked ellent állni. Hosszú ideig futottam előled, de Te tovább üldöztél. Kerülő utakat kerestem magamnak, de Te ismerted valamennyit, És utolértél. Ellent álltam, De Te győztél. Íme, Uram, igent mondottam, csaknem akaratom ellenére, kifáradva, kifulladva. Remegve álltam meg előtted, mint a legyőzött győztese előtt, De Te a Szeretet szemével néztél rám. Így van, Uram, nem tudlak többé elfelejteni. Egyetlen perc alatt megnyertél engem, Egyetlen pillanat alatt megragadtál engem, Elsöpörted minden kételyemet. Minden félelmem eltűnt, Mert felismertelek anélkül, hogy láttalak volna. Megéreztem a jelenléted anélkül, hogy a kezemmel érintettelek volna, Megértettelek anélkül, hogy a hangodat is hallottam volna. Szereteted tüzének bélyegével – Így van, jó Uram! – nem tudlak többé feledni. Tudom: most már mellettem maradsz és békén dolgozhatok tovább szerető tekinteted védelme alatt. Nem kell tudnom ezután, hogy milyen erőfeszítésbe kerül az imádság; Elég csak lelkem pillantását reád vetnem és máris találkozom a te tekinteteddel, S megértjük egymást. Minden világos. És minden béke… Köszönöm, óh, Uram, hogy bizonyos percekben felém jössz, ellenállhatatlan erőd eláraszt, miképpen a tengeri hullám elfedi a parti homokot, Vagy hirtelen megragadsz, miképpen a szerelmes kapja ölébe hanyatló kedvesét. Fogoly vagyok, tehetetlen. Meg kell adnom magam. Megszédülten visszatartom lélegzetemet; eltűnik előlem a világ, és Te felfüggeszted az idő folyamát. Úgy szeretném, ha ezek a percek hosszú órákig tartanának…

S amint újra eltűnsz, elhagyva engem a mélységes öröm és boldogság tükrében, Nincs egy önálló gondolatom, de tudom, hogy Te csak még jobban a birtokodban tartasz. Bennem újabb szálakat, újabb belső rostokat érintettél: Az égési seb megnőtt és Szereteted hatalmában a fogságom még teljesebb lett… Újra növelted a magányomat, Uram, de ezúttal egészen más formában. Nagy a Te hatalmad, tudom, és minden mást elhomályosít a képed. Apró semmiségnek látszik, mit eddig szerettem, emberi vágyaim elolvadnak, mint a puha viasz a perzselő napon, Nagy Szereteted égő tüzében… Mit számít nekem a világ? Mit ér ezután a jólét? És maga az élet, mennyit ér? Nincs más vágyam, csak Te, Nincs más akaratom, csak Te! Tudom, mások majd azt mondják rólam: »ez őrült!« De, Uram, ők vesztették el az eszüket! Téged nem ismernek, Istenről mit sem tudnak, hogyan tudnák, hogy neki ellenállni nem lehet? Mert megragadtál engem, Uram, és én bízom benned. Velem vagy és én ujjongok örömömben. Napsugár ragyog be mindent, és drágakőként csillog az életem. Minden egyszerű, minden fényben csillogó, Minden tiszta, Minden csupa dal! Köszönöm, Uram, köszönöm. De miért választottál éppen engem? Boldogság, öröm… Örömtől könnyezek…” (michel Quoist: Itt vagyok, Uram!) •

5. jelenet:

Szent Ferenc lemond javairól [TÉMA] Amikor Szent Ferenc ruháit levetve lemondott az apai és világi javakról, így szólt nemzőjéhez: „Mostantól fogva bizton mondhatom: »Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben«, minthogy Pietro di Bernardone kitagadott.” [elemzés] Hangsúlyos teatralitás és kiegyensúlyozott szimmetria teremt feszültséget a legenda narrációja és a kompozíciós szerkesztés között. A két csoportba rendeződő szereplők fejmagasságában horizontálisan válik két képmezővé a freskó, míg a felső képszakasz csak építészeti háttérkulisszaként szolgál. Ennél a technikai elrendezésnél sokkal hangsúlyosabb a vertikális tagoltság, amely hangsúlyozza és a művészet nyelvén értelmezi a szent cselekményt. A kép jobb oldalán két prelátus társaságában látható a püspök, aki bő pluviáléjával takarja el Ferenc mezítelen testét. Bal oldalon a fia ruháit tartó feldühödött apát csillapítja népes kísérete. A két csoport – kompozíciós szerepet betöltő – tágas, üres térrel van elválasztva egymástól, mellyel formális megjelenítést kap a szent végleges eltávozása az atyai háztól. A szent félmeztelen testének életszerű anatómiai ábrázolása páratlan teljesítmény ebben az időben, amikor a középkori konvenciók szerint a ruhátlan alakok testformái absztrahált megjelenítéssel vagy jelképes utalásokkal kerültek megfestésre. Mindemellett a kezek szimbolikus tartalommal bírnak a történetmesélés szempontjából, ami hangsúlyos retorikai elem, és teatralitásával mély érzelmi intenzitást kölcsönöz a jelenetnek. Pietro di Bernardone jobb öklét, amellyel épp készül fiát megütni, szorosan lefogja egy mögötte álló barátja. A szent imára kulcsolja kezeit nem törődve szülőatyjával, és tekintetét mennyei Atyjára emeli, akinek áldást osztó keze a felhők közül tűnik elő. A népes embercsoportokat Giotto korhű ruházkodási és kalapviseleti divat szerint festette meg. A szent apja és annak társai az egyszerű laikusok ruháit viselik, míg a püspök és prelátusai nem éppen túldíszített ornátusban vonulnak föl. Ez merész újítás volt abban a korban, amikor az alakokat az ún. bizánci stílusban volt szokás felöltöztetni.

5. elmélkedés:

Bűn és bűnhődés ~ A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincs törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt. (Gal 5, 19–24) „Bűn és erény, bűnös élet és erényes élet: örök és állandó témája a kereszténységnek. Gyanútlanul mégis több elképzelés él bennünk e két tartományt illetően.” Az első tévedés végzetes lehet, hogy ti. „a jót és a rosszat mint arányos, szimmetrikus ellentétpárt képzeljük el.” A kettő egységes keveréke lenne az életünk? Mindegyik létező valóság, a bűn és az erény is. Ez nem igaz! „A jó: a létezés birodalma. A rossz: a tagadásé, a nemlétezésé. A jó: valóság. A bűn: a képzelgés.” A jót akarja az Isten – ez a világ, ellenben a bűnt nem akarja – ez az árnyékvilág. Rettenetes szemlélet. Egyedül a szeretetet akarja, ezért csak az létezik. A gyűlöletet nem akarja, így ha gyűlölködünk, akkor magunkban nyitjuk meg a nemlétezés szakadékait. A bűnösöknek mondja majd Krisztus az utolsó napon: „Bizony, mondom nektek: »nem ismerlek titeket«” (Mt 25, 12). Bármennyire is valóságosnak tűnik a bűn, nem az. A bűn a nemlétezésnél, a tagadásnál, a halálnál is sokkal félelmetesebb halál: a kárhozat. A másik tévedés: „érthetetlenül a bűnös életformát sokan valami vidám kalandnak tekintik, szemben az igazi élettel, amit keserves feladatvállalásnak éreznek.” Ez is rettenetes tévedés. A bűnnek csak a kezdete izgalmas az érzékek felől nézve: paráznaság, alkoholizmus, kábítószer-használat stb., de tulajdonképpen a megvalósított bűn: „üresség, légszomj, tűrhetetlen unalom és szenvedés.” Nézd most végig lelki szemeiddel az alkoholizmus pusztításait! Sajnos talán otthonodban vagy rokonságod körében is láthatod. Nézd végig annak a családnak az életét, ahol nem édesapa és édesanya él, hanem csak szexpartnerek: veszekedések, gyűlölködés, harag, förtelmes és elviselhetetlen légkör uralkodik.

A harmadik hamis elképzelés, ha az üdvösséget úgy fogjuk fel mint „Isten kárpótlása az erényes élet sok örömtelenségéért, ahogy a kárhozat a sok vigasság végén benyújtott keserves számla csupán.” isten országa, a mennyország és annak tagadása, a kárhozat már itt az életben elkezdődik. A bűnben benne van már az őrjítő és fogat vacogtató, félelmetes üresség; „a megvalósított jó viszont: derű, tisztaság, öröm és megkönnyebbülés”. isten, Jézus „nem azért hív minket a jóra, hogy örömünket vegye, hanem épp ellenkezőleg, hogy az örömben, a valódiban, ez egyedül lehetségesben részesítsen bennünket. Az igazán jók azért tudnak oly megbocsátók lenni a vétkesekkel szemben. Tudják, hogy a bűn sivatagos szenvedés. Mit irigyelnek rajta?”. „Mikor gyónás után kilépünk a gyóntatószékből, megkönnyebbülésünkön és hálánkon túl a szinte ingyenes bűnbocsánatért – a derű tulajdonképp valami másért gyullad ki szívünkben. Ilyenkor ugyanis szinte kegyelmi élességgel látjuk, hogy az atyai ház az egyedüli béke, öröm és szabadság, s a tékozló bolyongás a rabság, a háború és a szomorúság számunkra.” ma este ez az öröm várna rád, ha… (idézetek: Pilinszky János: Bűn és bűnhődés) •

6. jelenet:

III. Ince pápa álma [TÉMA] A pápa álmában látta a lateráni bazilikát az összeomlás szélén és Szent Ferencet, aki a vállán tartotta annak súlyát, hogy megóvja a romba dőléstől. [elemzés] Immár szerzetesi habitusban ábrázolt Szent Ferenc megtámasztja jobb vállával az összedőlni készülő lateráni bazilikát, ami a békésen pihenő pápa álmában jelenik meg. Giotto III. Ince hálófülkéjét hasonló kialakításban és ikonográfiával, de gazdagabb díszítéssel és korabeli építészeti elemekkel festette meg, mint az Álom a fegyverekkel teli palotáról látomásának freskóján. A Szent Jánosnak szentelt lateráni bazilikát abban az állapotában ábrázolja, miután 1288 és 1291 között felújítási munkálatokat végeztek rajta. A helyreállíttató IV. Miklós, az első ferences pápa volt, akinek tiszteletteljes emléke így megjelenik a szent legendájában. Sajnálatos módon a freskó bal felső része súlyosan megsérült, amely a bazilika emeleti szakaszának ablaksorát ábrázolta, rekonstruálhatatlan veszteségére a művészettörténetnek. A keresztény világ, de különösen a Rómában székelő pápa legszentebb temploma volt ebben az időben a lateráni bazilika, amely jelképezte az Egyházat és a klérus hatalmát. III. Ince látomása tehát annak a szimbóluma, hogy a spirituális megújulás előtt álló Egyház legfőbb támaszát ismerte fel a pápa a szentben. Giotto a bazilika vízszintes síkjának oldalirányú megbillentésével érzékelteti a szilárd nyugvópontból elmozdult székesegyház bizonytalanságát. Nem omladozó falakkal vagy berepedezett födémrendszerrel, hanem szerkezetileg koherens egységként ábrázolja a templomot, amelynek súlya akár egy oszloppilléren, Ferenc vállán nyugszik. A szent alakjának és különösképpen arcának érzékeny modellálása, ami szilárd elhatározást és életenergiát tükröz, Giotto legjelentősebb teljesítménye a felső templom freskóciklusában. A középkor festészetének jelképes és érzelemmentes figuraábrázolását felváltja immár az egyénre és annak materiális megjelenésére irányuló, közvetlenül a reneszánsz gondolkodásig ívelő esztétikai igénye.

6. elmélkedés:

véleTlen? önkény? isTen? ~ Tévesen vélekedve azt mondják egymásnak: / „Rövid az életünk ideje és szomorú, / nincsen orvosság az ember halála ellen, / és nincs, akiről tudnák, hogy visszajött az alvilágból. / Mert semmiből lettünk / és majd olyanok leszünk, mintha nem is lettünk volna, / mert csak füst az éltető lehelet orrunkban, / s a gondolat csak szikra szívünk lüktetésére: / ha ez elalszik, testünk hamuvá lesz, / a lélek pedig elszáll, mint a lenge szellő. / Idő múltán elfelejtik nevünket is, / és senki sem gondol többé tetteinkre. / Életünk elmúlik, ahogy a felhő szertefoszlik, / eloszlik, mint a köd, melyet a nap sugara elűz, / és a melege földre sújt. / Olyan az életünk, mint az árnyék vonulása, / és végünkből nincs visszatérés, / mert le van pecsételve az, / és nem tér vissza senki sem. / Rajta tehát! Éljünk a jelen javakkal, / élvezzük a teremtést sietve, míg fiatalok vagyunk! / Töltekezzünk pompás borra és mirhával, / ne menjünk el az évszak virágai mellett!” (Bölcs 2, 1–7) szörnyű, vagy épp véletlen, hogy élünk? valóban létezik isten, aki már szeretett bennünket, mielőtt megteremtett volna, és aki jelen akar lenni számunkra? Aki a puszta véletlenre vezeti vissza létét, szükségszerűen istentelen. Aki pedig el sem gondolkodik a létezés lehetőségén, az is istentelen. Hideg októberi vasárnap reggel. zsámbék. buszmegálló. eldobott sörösüvegek, letépett plakát, egy gyászjelentés a lombját vesztett fa törzsére tűzve. Hallgató harangok. egy részeg támolyog messziről, majd három fiatalember. beszédtémájuk a közönségesség cigarettafüstjével akarja befújni, lehazudni a még fel sem kelt napot. ugyanarról beszélnek: a nő, akit megerőszakoltak. röhögnek. csillag már nincs az égen, de a nap sem ragyog még. Hogyan magyarázzam meg nekik, hogy én egy árok mélyéről jövök, egy összetört kocsiból, és hogy lázasan, fázósan is egy hallatlanul szép imádság indul el bennem: jó élni. A világ nem közönséges. nincsenek „nők” – csak mária van, csak Teréz van, csak Anna van. mindegyikük nem tárgyként, hanem személyként ragyog, mint ti, félig részegek és az ocsmányságba süllyedők. Ti azért vagytok elkeseredve, mert csak mechanizmusokat ismertek. Ti csak törvények működésében és csak véletlenekben hisztek. A test törvényében, a vér törvényében, a has törvényében. A mindenség csupa törvény. Ahol a törvényeket megmagyarázni nem tudjátok, ott jön a véletlen. De valóban véletlen, hogy mi ültünk abban a kocsiban, amelynek szétesett darabjai ott hevernek a gödörben? véletlen, hogy pontosan én fájlalom a karom? A világ azért szomorú, mert kérlelhetetlen törvények és a félelmetes véletlenek kiszolgáltatott játékszere. Ha ez a három fiatalember tudná azt, amit ma megtudtam, akkor nem lenne így elkeseredve. igen, elkeseredve. A züllés, az ember közönségessé válása mindig elkeseredésből fakad. 34

milyen különös! lázasan, félve a kórházi lelettől és a nehezen érkező autóbusz rázásaitól, tulajdonképpen hallatlanul boldog vagyok. uram, Te megpróbáltál, de halálra nem adtál engem, s ha halálra adtál is volna, akkor megláthattalak volna Téged. Így csak nyomaidat látom megint, de azt igen. ott jártál velem a gödör mélyén. A minket hömpölygető, vesztébe rohanó autó kilendített a törvények és a véletlenek ostoba világából, és belevetett karjaidba, élő isten! Aki a puszta véletlenre vezeti vissza létét, szükségszerűen istentelen. már Te is döntöttél – tudatosan vagy öntudatlanul – a puszta véletlen mellett vagy ellen, isten mellett vagy ellen. A bölcsesség könyvéből vett részletből nyilvánvaló: ha a véletlen életünk végső oka, akkor nincs erkölcs. Közönséges és érzés nélküli vadállatokká kell lennünk. sajnos vannak ilyenek közöttetek is. Ők azok, akik azzal dicsekszenek, amit szégyellniük kellene: bujaságukkal, szombati részegeskedésükkel. Ajánlom, ragadd meg egyszer az ilyennek a tekintetét! micsoda szomorúság és kiégettség! lélek nélküli testük mindent elárul: a világ önundora, öngyűlölete, egy isten nélküli város leégett romjai tekintenek rád. miért utánzod ezeket? miért tetszik ruhájuk, miért imádod ostoba sallangjaikat, félreismerhetetlen frizurájukat, mozdulataikat, és miért irigyled nyáladzó nyelvezetüket? inkább fuss messzire tőlük! Ha megmenteni nem tudod őket, fuss! ezek számára csak annak van értelme, ami nekik hasznos – a hasznosság legalantasabb, legatavisztikusabb jelentésében. Az embernek élnie kell ahhoz és tapasztalnia, hogy élvezze: isten gondot visel rá. szégyenlősen és észrevétlenül teszi ezt az isten. Ő úgy vezet, hogy elbújik, mert nem akar kényszeríteni. szeretete azonban maga az élet. ezért nem lehet tudatosan és büntetlenül elfordulni Tőle. Aki elfordul istentől, az nem akar létezni és az igazi halált választja. Aki viszont keresi istent, az a halálban is megtalálja és tudja, hogy igazában nincs is halál. véletlen? Önkény? isten? Akaratlanul is döntöttél már, de ez a döntés nem maradhat öntudatlan! •

7. jelen et:

A ferences szabályzat jóváhagyása [TÉMA] A pápa jóváhagyta a Szabályzatot, és megbízást adott a bűnbánat meghirdetésére. A barátoknak, akik elkísérték Szent Ferencet, tonzúrát csináltatott, hogy Isten igéjét prédikálják. [elemzés] Szent Ferenc életszentsége és tanítása egyre több követőt vonzott a formálódó szerzetesközösségbe, amelynek első reguláját III. Ince pápa 1209-ben hagyta jóvá Rómában. Az északi fal második ívnyílásának első freskóján valósult meg elsőként az itáliai festészetben a belső térábrázolás teljesen egységessé szerkesztett megalkotása. Giotto a legendaciklus két másik festményen is folytatta perspektivikus komponálási módszerét a látvány szerkezetileg pontos kivitelezésében, amit a IX. Gergely és Honóriusz pápákat megjelenítő freskókon tanulmányozhatunk. A képmező felső részét alkotó boltívek záróvonalai és a konzoltagok egyenesei egy enyészpontban metszik egymást a freskó középpontjában. A jelenet nem színpadszerű előtérben zajlik az alsó képsíkban, hanem valós belső térben, amihez a figurák elrendezése is hozzájárul. A bravúros kompozíció mellett a szent mögött térdelő szerzetestársak arcainak kidolgozása némiképp sematikusnak és egyneműnek mondható. Szembeötlő a hasonlóság a pápa mögött álló fehér szakállú öregember arcának fiziognómiája és a freskó fölötti boltmezőben található Izsák ábrázolása között. Ez megerősíti azt a sejtést, hogy Szent Ferenc legendájának képsorain túl a Giotto vezette műhely más falszakaszokon is dolgozott a felső templomban. III. Ince a Conti családból származott, amely ötszáz év alatt tizenhárom pápát adott az Egyháznak. Felemelt áldó jobbjával ismétli a szent földi javakról lemondó freskójának atyai gesztusát, amit a szerzetesközösség tagjai imára kulcsolt kezekkel fogadnak. A pápa balján helyet foglaló főpap aranyozott ruházatának mintázata síkszerű dekorációként fedi viselője testét, és semmilyen redőzöttség vagy árnyékolás nem utal a végtagok elhelyezkedésére, valamint a test felépítésére, ami még a bizánci stílus továbbélését mutatja a díszítés terén.

7. el m élk e dés:

A tizedik leprás imája ~ Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, azt mondta: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!” Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. (Lk 17, 11–16) Visszaemlékezem, Uram, arra a napra, amikor találkoztam Veled. Azóta is arra az első pillanatra emlékezem. Milyen különös, hogy annyi ezer és ezer ember nem emlékszik Rád. Azt mondják, hogy soha a legkisebb hatást nem tetted rájuk. Ez sokáig nekem érthetetlen volt. Egészen érthetetlen. Majdnem elviselhetetlen. Hogy lehet az, hogy ennyire vakok, ennyire süketek, ennyire érték nélküliek?! Ma megértettem. Annyi év után… Leprás voltam és elveszettnek éreztem magam. A családom kitaszított, a társadalom megvetett, a vallás magamra hagyott. Csordába verődtünk a többi leprással, és gyűlöltük azokat, akiknek bőrük egészséges. Ha nem is mondtuk ki, de gyűlöltünk mindenkit, még a leprásokat is, hiszen nincs szörnyűbb látvány, mint egy másik leprás, ugyanis állandóan tükröt tart elénk: nem engedi elfelejteni rothadó arcunk szörnyű képét. Annyi év után most értettem meg, hogy a lepra a bűn képe. A bűnös gyűlöli a szentet, mert az vádolja őt, de gyűlöli a bűnöst is, mert az meg tükröt tart elé: elviselhetetlenül elé vetíti igazi arcát. Ebben az állapotban az ember gyakran gondol öngyilkosságra. Ha nem is pontosan arra, hogy önkezével vet véget magának, mégis egyszerűen nem akar élni. Galilea és Szamaria határvidékén voltunk. Galileába igyekeztünk. Azt mondták, jó volt ott a termés. Kéregetni indultunk. A többi kilenc tudta rólam, hogy én szamaritánus vagyok. Hallottam már Rólad, názáreti Rabbi! Azt mondták, hogy Te vagy az egyetlen zsidó, aki nem gyűlölöd a szamaritánusokat, sőt a pogányokat sem, és hogy a bűnösökkel is leülsz egy asztalhoz. Szerettelek volna látni. És hirtelen egy útkanyarulatnál megjelentél. Rögtön felismertelek, mert azok az emberek, akik Veled voltak, befogták orrukat, elfordították fejüket. Te nem. Ránk néztél: mindegyikünkre külön-külön, és mi megálltunk, hogy közelségünkkel tisztátalanná ne tegyünk Téged. Soha nem láttam még ilyen szánalmat. Sok arcon láttam már szánalmat, de az a szánalom felbőszített, undorított vagy egyszerűen kellemetlen volt. 38

A farizeusok szánalma, akik azt gondolták magukban: – Sajnálom, de biztosan vétkezett ez az ember. A Magasságbeli büntetése van rajta. Szerencsétlen! Miért nem tartotta meg a törvényt? A jámbor asszonyok szánalma, akik attól hatódtak meg, hogy saját fiaikra és férjükre gondoltak. Míg könny szökött a szemükbe, megköszönték Adonájnak, hogy az ő családjukat megőrizte ettől az undorító betegségtől, ettől a csapástól. A gyermekek szánalma elviselhetetlen. Most is látom azt a kisfiút, akihez szólni akartam, akit szerettem volna nézni, amint játszik a homokban, de ahogy rám nézett, rettenetes ordításba tört ki, és futott-futott összeszorult szívvel, mint egy kis ijedt állat. Lehet, hogy azóta szülei ezzel ijesztgetik: – Légy jó, mert elvisz a leprás! A másik leprás szánalma. Emlékszem egy jeruzsálemi öregre... Sokáig egyedül akartam élni. Féltem. Elbújtam. Romok közt laktam. Ő megszólított, hogy menjek velük. Elfutottam tőlük. Majd mégis rávitt a kényszer. A csoportosan járó leprásoktól nem félnek annyira. Felkerestem hát őket. Szánalmasan nézett rám akkor az öreg, és csak annyit mondott: – De kár, hogy 18 éves vagy, az élet élvezeteiben nem lehet részed! Azt hittem, neki ugrok, mert szánalma nem volt tiszta. Volt benne káröröm is, meg kielégültség, hogy ő kedvesebb Istennek, hiszen csak öreg korára kapta meg a leprát. Uram, az emberek szánalma mocskos, mint egy vérfolyásos asszony ruhája. Az emberek szánalma tisztátalan: olyan, mint egy nagy leprás seb. De a Te arcodon, Uram, a Te arcodon valami olyat láttam, ami az élet üzenete volt. Gyermekkoromban felvittek a Garizim hegyére az ünnepekre, akkor éreztem így. És akkor, mikor az első szerelem vallomásait suttogtam és hallgattam. Uram, arcodat nem tudom elfelejteni soha! A tekintetedet! Úgy néztél rám, olyan szánalommal, mintha Te is leprás lennél, de mégsem a leprások cinkos és alantas kárörömével. Az a tekintet gyógyított meg engem. Nem én kezdtem kiabálni, mert én nem tudtam szólni sem. Úgy lökött meg Jákob, hogy én is kiáltsak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Én nem emlékszem a továbbiakra. Ájulás volt az egész. Nem is tudtam hová megyünk, miért fordultunk meg. Ordítozásokat hallottam. Hárman is nyakamba borultak. Az első szavak, amelyeket felfogtam: – Meggyógyultunk! Gyere a paphoz! Csókoltak, hátba vágtak, ugráltak körülöttem. Siettek a legközelebbi faluba. Nem lehetett messze. A zsinagóga épülete már fehérlett a fák közül. Uram, én nem voltam jobb, mint a többi. Amióta megkeresztelkedtem és a Te híveid befogadtak, úgy neveznek, hogy Simon, a volt leprás, meg úgy, hogy „hálás szívű Simon”. 39

Ahányszor hallom, mindannyiszor rosszulesik ez az utóbbi név. én nem voltam hálás. egyszerűen azért mentem vissza Hozzád, mert közelebbről akartam látni arcodat. most már felém jöttek apostolaid is, és én leborultam előtted. még nem tudtam, hogy ki vagy, de éreztem, hogy nem a zsinagóga az a hely, ahol közel vagyok istenhez, hanem Te magad, uram. sírtam. Hangos szóval áldottam istent. sok idő telt el így. Te akkor megszólaltál: „Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” (lk 17, 17–18). most is hallom: „Kelj föl és menj, a hited meggyógyított téged” (lk 17, 19). még egyszer láttalak az életben, uram, mikor halálra ítéltek. Azt ordították: Feszítsd meg! Pilátus kivezetett elénk. Arcod mintha leprával lett volna borítva. ruhádon átütött a vér! Akkor jutott eszembe izajás szava: „De őt a mi vétkeinkért szúrták át, / a mi bűneinkért törték össze; / a mi békességünkért érte fenyítés, / és az ő sebe által gyógyultunk meg” (iz 53, 5). most azért jöttem, uram, hogy hálát adjak neked. Akkor én nem adtam hálát. isten nevét ordítoztam örömömben, és ha ki is csúszott számon a szó, hogy köszönöm, csak a gyógyulásért mondtam. most a leprámat szeretném megköszönni neked. áldott lepra, amely elvezettél engem ahhoz, aki a mi sebeinket hordozta. megköszönök minden lelki leprát, a bukásaimat és bűneimet is. Azok felnyitották szememet, hogy észrevegyelek. most már értem, miért nem emlékeznek rád. Te azért jöttél, hogy keresd, ami elveszett. Te orvos vagy, és a nálad gyógyulást keresőket orvosolod. ámen. •

8. jelenet:

A tüzes szekér látomása [TÉMA] A barátok a városon kívül voltak és kunyhóikban némelyek pihentek, mások imáikat folytatták. Egyszer csak meglátták Szent Ferencet egy lángoló és fényes szekéren bejönni a házba, úgy éjféltájban. [elemzés] A freskó három egymástól méretarányában és elhelyezésében is elkülönülő figuracsoportot ábrázol, alsó és felső képrészre bontva a jelenetet. A lenti eseménysor jobb oldali nézetből van szerkesztve, míg a látomást bemutató felső képmező gyújtópontját bal oldali nézőpontból választotta ki a festő. Ez a különbségtétel hangsúlyos művészi eszköz, amely jelzi a szembenállást a látomás irracionális szférája és a valódi világ realitása között. Időben egyszerre látjuk a lineáris narráció három kulcsfontosságú eseményét, amelyek kronologikusan követik egymást a legendában. A kazettás boltozattal fedett, magas belmagasságú szobában imádkozó és elszenderült szerzetesek statikus alakjaival szemben a jobb oldalt álló barátok heves gesztusa teátrális dinamikával tölti meg a képet, ami a ragyogó mandorlával (mandula alakú dicsfény) övezett szent alakjában kerül nyugvópontra. A kezét a térdén pihentető alvó szerzetes alakjának motívuma megismétlődik a felső templom újszövetségi jeleneteket ábrázoló – a szemközti oldal bordatagok közötti – felső regiszter feltámadás jelenetének alvó katonájában. A lovak idealizált formája és a fogat klasszikus kiképzésű oldalburkolata az antik szarkofágok és díszítő reliefek követését mutatja, ami előremutató törekvés a küszöbön álló új korszellem antikvitás iránti érdeklődésére. A fény- és árnyékhatások érzékeltetése meglehetősen sematikusan és inkább csak sötét tónusok formájában valósul meg. A ma már nem látható, de a restaurálás előtti állapoton ezt az ún. chiaroscuro (fény-árnyék) hatást jobban lehetett érzékelni, mégis a felújításnak köszönhetően a szent arca már kivehető. A képnek mozgalmas, aprólékosan kidolgozott felső tere van gazdag architektonikus elemekkel, de a környezet és alakok arányos kapcsolata csorbát szenved a fogathoz viszonyított épület szinte liliputi mérete miatt.

8. elmélkedés:

hogyan imádkozzunk? ~ Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. (Mt 6, 5–6) ezt az evangéliumi szakaszt nem szabad úgy értelmezni, mintha a közös imádság ellen szólna. Az a Jézus tanította ezt, aki maga mindig felment a templomba imádkozni, és minden szombaton a zsinagógában részt vett a közös istentiszteleten. most azonban térjünk vissza a személyes, egyéni imára. isten egészen meg akar ragadni Téged, személyed legbenső központját, ahol együtt van értelem, akarat és érzelem. ezt nevezi a biblia a szívnek. isten megígéri neked, hogy ebbe a szívbe küldi el Fiának lelkét („Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!«” Gal 4, 6). ez a lélek az imádkozásnak olyan módjára képesít, amit eddig talán nem ismertél. nem teher, nem kötelesség, hanem a legnagyobb gyönyörűségnek, a legnagyobb békének a megtapasztalása. Próbáld meg még ma, kint az esti csendben sétálva vagy a diákkápolnában, a következőt: személyesen és félhangosan kezdj szólni istenhez! nem betanult formulákkal, hanem például így: – Istenem, köszönöm, hogy megteremtettél és szerettél, mielőtt megalkottál! E nélkül a szeretet nélkül most nem lennék itt. Bízom Benned, és kérlek: szabadíts meg minden kötődéstől, amely megakadályoz abban, hogy egészen Tied legyek! Ha megkísérled, hogy ilyen egészen személyesen és hangosan beszélj istennel, talán már az első mondatok után megakadsz. Talán már észre is vetted, hogy magad előtt szégyelled magad. Tulajdonképpen miért? nemcsak azért, mert nem szoktad meg az ilyenfajta imádkozást, hanem mert kimondasz valamit, amit mindennapi tapasztalatod nem fed teljesen. Ha hangosan és személyesen imádkozol, feltételezed, hogy az, akihez beszélsz, itt és most melletted van. nincs értelme hangosan beszélni valakihez, ha ez a valaki egyáltalán nincs jelen. Tehát ha szégyelled, nem vagy egészen meggyőződve, hogy isten egészen közel van, és szívesen meghallgat Téged. megijedsz a gondolattól, hogy egészen szemtől szemben állsz istennel? Pedig így van. Ha először hallod magadat így beszélni istennel, akkor a vele való kapcsolatod emberi, teljes kapcsolat kezd lenni, mert a tested is imádkozik. ekkor válik komollyá, mert ez a beszéd: hitvallás. Talán ezért szégyenkezel saját magad előtt! itt Te törhetsz át egy korlátot, amely elválaszt Tőle. 44

Tudom, ha komolyan keresed istent, akkor ezt abba se fogod hagyni. szorongásoktól és bénító, sötét hangulatoktól is meg lehet így szabadulni. itt keresd a gyógyulást, ne az elfojtásban, letagadásban, önmagad beteges fölnagyításában vagy a kisebbségi érzésben. Hogy jól indulhass, a következő kérdések alapján vizsgáld meg lelkedet: imádkoztál-e valaha is magadtól személyesen? mikor? mi váltotta ki? Azóta miért nem imádkozol? menekülsz istentől, mert bűnös vagy? (De hová menekülhetnél isten elől, ha nem istenhez?) nem érzed szükségét az imádkozásnak, mert minden jól megy? (Az imádság elsősorban istenre való figyelés, nem magadra!) Azt hiszed, a közös ima is elég? (személy vagy, akinek vannak titkai, vannak szenvedései, amelyek csak istenre tartoznak, mert Ő ismer igazán Téged.) Talán nincs kedved az egyéni imához, mert a közösségi ima nem ad semmit. Jézus alapította a szentmisét. Ha Te ott unatkozol és „éhen maradsz”, csak Te lehetsz a hibás. Hogyan viselkedsz külsőleg? emberi tekintetek irányítanak vagy a hit? miért nem énekelsz és imádkozol hangosan? A zsidók (és maga Jézus is) azért tartották a hullát tisztátalannak, mert az képtelen hangosan áldani istent. végignézem sokszor az osztályokat. A szent liturgián hullafoltokat lehet látni, vagyis szégyenlősen, csoportosan hallgató unalmas, rohasztó padsorokat. ezek az arcok sokat elárulnak. Aki antiliturgikus lény (aki abszolút mellékesnek találja isten hangos dicséretét), azzal valami baj van – talán erkölcsileg is. sokszor felmerül bennem Jézus szava: „Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket” (mt 7, 6). Ki vagy Te, ha eszetlen férfiúi gőgödben nem méltatod istent arra, hogy száddal kimondd a dicséret szavát? •

9. jelenet:

A trónszékek látomása [TÉMA] Szent Ferenc egyik szerzetestársa látomásában az égen sok széket látott, amelyek közül az egyik a többinél fönségesebb volt és a legnagyobb dicsőségtől fénylett. Ekkor hangot hallott, amely így szólt: „E szék az egyik bukott angyalé volt, és most az alázatos Ferencre vár.” [elemzés] Szoros kompozíciós hasonlóság mutatkozik a képen a mellette elhelyezkedő másik látomást bemutató freskóval. A földi és égi szféra szembenállását az ellentétes látószögű szerkesztés hangsúlyozza. A valóságos tér, ahol a szerzetes térdelve szemléli a mennyei misztériumot és Szent Ferenc imádkozó alakját, bal oldali nézőpontból van szerkesztve, szemben a képmező felső harmadát elfoglaló trónusokkal. A két világ között az eszmei közvetítő szerepét a kitárt szárnyú angyal tölti be a jelenet közepén. A freskó megfestésének fázisa jól nyomon követhető a napi munkateljesítmények vizsgálatával, ami szemmel láthatóan megmaradt a restaurálás után is. A freskótechnika alkalmazása gyors és pontos festőkészséget kívánt meg a kivitelező mestertől, mert nedves felületre kellett dolgoznia, ami hamar megszáradt és nem adott lehetőséget a korrigálásra. Az egy munkanap alatt felhordott vakolatszakasz, az ún. giornata mellett a festő mindig meghagyott egy beszélő varratot, ami vékony peremmel választotta el az előző napi munkateljesítményt az aktuálistól. 1962-ben született kutatási eredmények világítottak rá A trónszékek látomásának nyolc fázisra tagolt megfestésére. Kronologikus sorrendben haladva a kivitelezés kezdete a trónusok feletti keskeny falmezővel indul, majd egy ütemben az öt trónszékkel folytatódik, amit a kápolna apszisfülkéje és a lebegő angyal alakja követ. Külön napi teljesítmény volt a látomást átélő szerzetes fejének kidolgozása, míg testének megfestésére a következő fázisban került sor. A három figura közötti üres képmező és a térdelő szent alakja az utolsó előtti munkafolyamatban készült, amit végül az alsó lépcsőtag és a talajszint kidolgozása zárt le.

9. elmélkedés:

Szexualitás ~ Akkor odamentek hozzá a farizeusok, s hogy próbára tegyék, megkérdezték tőle: „El szabad-e az embernek bocsátania a feleségét bármi okból?” Ő ezt felelte: „Nem olvastátok, hogy Aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket?” Aztán így folytatta: „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza.” (Mt 19, 3–6) A testem ég és új erőket érzek magamban, de jó, hogy beszélsz nekem nyíltan a testemről, Uram! A férfi és a nő a Te gondolatod, Istenem. Nem szemérmetlen emberek találták ki, hanem Te. Akkor annak mindenestül, alapjában véve szentnek kell lennie. Úgy gondoltad, hogy egyetlen férfi és egyetlen nő szeretetben és hűségben a Te szentháromságos életedet utánozva eggyé legyen, hogy már ne két test, hanem egy test legyenek. És többé nem szabad elválniuk. Most értem meg a tanítványok megdöbbenését, amikor bátran kimondják: „Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni” (Mt 19, 10). Igen, akkor ők még földiesen gondolkodtak, még nem láttak Téged föltámadásod erejében. Csak feltámadásod, csak az eljövendő feltámadásunk, csak a természetfeletti világ létezése, csak a Te oszthatatlan, benső közösségi életed okolja meg a házasság felbonthatatlanságát. Ez ugyanúgy nem „természetes”, mint a szüzesség. Mindkettő (az örök házassági hűség és a szüzesség is) természetfeletti. Mi a természetes? A természet romlást szenvedett. Az a természetes, hogyha egy fiúnak nemi ingerei vannak, azonnal kielégítse. Az a természetes, hogyha egy férfi szép nőt lát az utcán, utána bámul. Sőt, ha felingerli, akkor próbálja azonnal megszerezni. Az a természetes, hogyha valakinek megbetegszik a felesége, akkor más nőkkel fekszik le annyiszor és úgy, ahogy az neki jólesik. De ha így gondolkodunk, akkor a természetes egyenlő azzal, ami állati bennünk, márpedig más is létezik az emberben. Van bennünk (ha még el nem rontották mások vagy magunk) undor és borzadás az önző szexualitástól. Ez a borzadás is természetes! Van bennünk tiltakozás a szabad közösüléssel szemben, ha húgunkról, ha anyánkról lenne szó. Van az emberben vágy, hogy a hitvese hűséges legyen. Fáj neki, ha nem az. Ez is természetes. A természet tehát önző és beteg. Kétfajta erkölcsöt szeretne: egyet a saját irányába és egy másikat, amely kizárólag másokra vonatkozik. Uram, én hiszem, hogy Te vagy a megtestesült második isteni személy. Hiszem, hogy feltámadtál, és minket is átalakítasz húsvéti tested ragyogására. Szeretném így nézni testemet és mások testét. Több a test a szexualitásánál. Egész testünk a szeretetért van: 48

a közlésért. Arcom mosolya, kezem melege és ereje, hangom mind-mind arra való, hogy elmondhassam, élhessem, hogy szeretlek Téged, Krisztus, hogy szeretem azokat, akik szeretnek és szeretni akarnak minden embert. csak ez az egyetemes és tiszta szeretet lehet a szülőanyja egy sajátos kisebb körben mozgó szeretetnek. nem szeretnék belerontani művedbe, uram! elhatározom, hogy nem adom fel a szeretetért való küzdelmet. A szexualitás csak a szerelem kifejezője lehet. Ha nem az, akkor pornográfia. A szerelem csak a szeretet megtestesítője lehet. Ha nem az, akkor önszeretet. Őszinte szeretnék lenni veled, uram! soha nem foglak elhagyni azért, mert vannak küzdelmeim e téren. senki más nem segíthet rajtam. szeretnék biztos és végleges elhatározást tenni: csak hívő lányt veszek feleségül! A hitetlen nem értheti azt, amit Te tanítasz, Jézusom. benned szeretnénk egymásra találni. A házasságra készülök. mától kezdve vigyázok a testemre és a lelkemre. nem ámítom magam tovább. Ha a bűnalkalmakat nem kerülöm, szükségszerűen elveszem. (Tudni kell, hogy érvénytelen a gyónás, ha pornóképek nézegetésével vádolod magad, de a képeket és írásokat nem égeted el! Ha egy bizonyos kör vitt a bűn felé, de azoktól képtelen vagy elszakadni! Így hiába gyónsz akár hetente többször is, önámítással nem haladsz előre!) Jézus arról is beszél, hogy isten országáért valaki lemond a házasságról. „Ő azt felelte nekik: »Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott. Vannak ugyanis eunuchok, akik anyjuk méhéből így születtek, aztán vannak eunuchok, akiket az emberek tettek ilyenné, és vannak olyan eunuchok is, akik önmagukat férfiatlanították a mennyek országáért. Aki meg tudja érteni, értse meg.«” (mt 19, 11–12) A pap, a szerzetes az, aki szerelemből mond le a szerelemről. isten és az isten országáért vállalt buzgóság annyira elragadja, hogy képes erre a lemondásra. ez nem nehezebb, mint a keresztény házasélet, csupán más út. Ha papságra vagy szerzetességre hívott az Úr, ettől nem szabad megriadni! •

10. jelenet:

Az ördögök kiűzése Arezzóból [TÉMA] Amikor Szent Ferenc meglátta a gonosz szellemeket ujjongani Arezzo városa fölött, így szólt társához: „Menj, és Isten nevében űzd ki az ördögöket, ahogy azt maga az Úr parancsolta neked!” [elemzés] Az északi fal első ívnyílásának három freskója Szent Ferenc csodatételeiből mutat be epizódokat, amit az ördögűzés jelenete vezet be gazdag építészeti környezetben. A két képsíkra bomló kompozíció előtere a szerzetesekkel és Arezzo városábrázolásával hangsúlyosan dominál a bal oldalt meghúzódó és a szerkezeti kiegyensúlyozottságot szolgáló templomháttér felett. A térdelő szent meghajló tartása és társának gesztusa átlós irányvonalat ír le, ami folytatódik a freskó felső terében, a város látképének a megkomponálásában. A szomszédos toszkán tartományban található Arezzót, amely két völgy között kis dombon terül el, a festő egymásra tornyosuló házakkal és tetőteraszokkal, illetve a távolság növekedésének arányában léptékváltással érzékelteti. A város megjelenítése világos logikával és tiszta színhasználattal történik, ami határozottan kézzelfogható tárgyszerűséget kölcsönöz az architektúrának. Ezt a hatást erősíti az apró poligonális (sokszögű) kémény, a kapu fölé függesztett harang vagy a két legmagasabb tornyot záró faállványzat miniatúraszerű, aprólékos kidolgozása. A középkori gondolkodás szerves részét alkotta a boszorkányok és megszálló démonok manifesztációja keresztény tartalmú ábrázolásokon, valamint irodalmi alkotásokban, amelyet könnyen lehetett azonosítani az ördög képével. Az Arezzóból menekülő szárnyas démonok – a főbűnök számára utalva heten vannak – a szerzetes parancsának engedelmeskedve hagyják el a várost. Ikonográfiájuk a teljes testfelületen szőrös és fedetlen, mégis antropomorfizált ördögábrázolás hagyományát követi, utalva a Teremtőt utánozni akaró bukott angyalra, aki nem más, mint a Plagizátor, Isten majma. A két szerzetes mögött emelkedő templomnak a romanika stílusjegyeivel vegyített gotizáló apszis záradéka inkább az Alpokon túli korabeli építészet hagyományait tükrözi.

10. elmélkedés:

Mindenszentek ünnepe ~ Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság. Ahogy engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban. (Jn 17, 15–19) Egy botrányos ellentmondás hasítja ketté keresztény életünket. A szentekben látjuk a Krisztus-követés ideálját, de igazából egyikünk sem akar szentté válni. Mi ennek az ellentmondásnak az oka? Nem állítom, hogy teljes feleletet fogok adni, de azt hiszem, számodra igen fontos lesz, amit mondani szeretnék. Az életszentségről sok olyan helytelen képet őrzünk, amelyek visszataszítanak téged. Ezek a képek hazugok, és – képletesen szólva – el kell őket égetni, hogy helyettük a valóságos szentekre figyelhessünk. Életszentség és nemiség: Sok olyan szentképet látsz, amelyen a szentek úgy be vannak öltöztetve, hogy még a nyakuk se látsszék, nehogy kiderüljön nemi hovatartozásuk. Ezzel az ábrázolással kezdetben az ikonfestők kerülni akarták a másik végletet, a mai visszataszító, a személyt degradáló idomkultuszt, amely mivel idomokban látja csak az embert, közel jár a pornográfiához. Azért az mégiscsak botrányos, hogy férfi és női szentjeinket nemcsak uniszex egyházi stílusba öltöztették, hanem még arcukat is átmaszkírozták (természetesen ezt soha nem tette az igazi művészet). A szentek vállalták nemiségüket. Tudomásul vették testüket, és néha nagyon is drasztikus módon adták értésére környezetüknek, hogy ők nem „lelkek” csupán, hanem hús-vér emberek. Amikor Szent Erzsébet búcsúzik férjétől, Lajostól környezetük felfigyel a szokatlanul sok csókra. Erzsébetnek küzdenie kell, hogy amikor a templomban a töviskoronás Krisztust nézi, ne Lajos képe jelenjen meg a szeme előtt. A szüzességet választó szentek is pontosan a nemiségüket vállalták egy magasabb szinten. Ma is így van. Teréz anyát az egész világ „anyának” nevezi. Ez nem díszítő jelző, ez az emberiség meggyőződése. Benne a nőiesség egyfajta anyaságban bontakozott ki. A szentek közül nem egy csak hatalmas küzdelem árán tanulta meg birtokba venni nemiségét (ld. Szent Ágoston Vallomások című művét). Szent Ferenc atyánk, aki szeráfok módjára elragadtatottan tudott imádkozni, hóból épített magának feleséget és gyermekeket, amikor elfogta a kísértés, hogy gondoskodás és családvállalás nélkül (vagyis nagyon sok szenvedés, lemondás elkerülésével) legyen „felesége”. Mit gondolsz, miért lesz egy-két katolikus diák „tudományosan ateista”? Sok oka lehet! Lehet az is, hogy végre gondolkodni kezd, mert évekig nem gondolkodott Is52

tenről! Lehet, hogy az első lépés számára az ateizmus, mert nem tudja továbbra sem elengedni ostoba bálványait. De lehet az is az oka, hogy akkor hagyja abba a gyónásait, amikor legjobban szükség lenne rá. Lehet, hogy nagy küzdelmet vív testével, amelyet szentségtelennek tart és méltatlannak találja Krisztushoz. Milyen kár! Most kapaszkodhatna meg igazán Jézus Krisztusban, és válhatna lassan tényleg kereszténnyé. Jegyezd meg végre, hogy a hatodik parancs nem az első! Ha ezt valaki felcseréli, akkor összetörte az Istentől kapott kőtáblát, amelyen első helyen ez áll: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (MTörv 6, 5). Még akkor is szentségtörő erkölcstant művel az, aki felforgatja a parancsok rendjét, ha mindezt jámborságból teszi. Nem is lehet megtartani a hatodik, hetedik vagy negyedik parancsot az első nélkül! Csak az Isten szívből való szeretete tud megtisztítani. Nem kellene ahhoz megtisztulni, hogy szerethesd az Istent? Ugyan ki tisztíthatna meg, ha nem Ő, és mi által tisztulhatnál meg, ha nem az Ő szeretete által? A szentek ezt az igazságot testükben-vérükben megtapasztalták. Életszentség és szenvedés: Vannak fiatal megtérők, akik azért torpannak meg az életszentség útján, mert szenvedés éri őket, belső sötétség tör rájuk. Ekkor azt hiszik, hogy elhagyta őket az Isten. Ös�szekeverik az eufóriás állapotot a szentséggel. Lisieux-i Szent Teréz halálos ágyán (1897. szept. 22.) ezt írta: „Ha nem lenne hitem, egy pillanatig sem haboznék, halálra adnám magam.” Vagyis öngyilkos lenne! Kéri, hogy a nagy szenvedőknek ne hagyjanak a keze ügyében veszélyes orvosságot. Teréz mégse hátrál meg a szenvedés óráiban. Utolsó szavai: „Istenem, szeretlek!” A szent is az egyetemes emberi úton halad, de hűséges marad Istenhez, és nem veszíti el emberségét az embertelen helyzetekben sem. Életszentség és kétely: Megint Terézt idézem. Tuberkulózisban szenved, halálra van ítélve. A betegség átterjed beleire. Üszkösödéstől tartanak. Nyög, köhög, alig bír levegőt venni. Mindehhez rettenetes kételyek is járulnak. „Ha tudnátok, milyen szörnyű gondolatok ostromolnak! A legádázabb materialisták okoskodása ver tanyát lelkemben: A tudomány, amely szüntelen halad, mindennek megadja majd egészen természetes magyarázatát, mindennek tökéletesen tudják majd az okát, ami létezik és annak is, ami megoldásra vár, mert még sok felfedezni való marad stb. stb. Jót akarok cselekedni halálom után, de nem tudok majd! Úgy lesz a dolog, ahogyan Genevičve anyával volt: azt várták, hogy csodákat művel és a teljes csend borult a sírjára. Kellenek az ilyen gondolatok, amikor 53

az ember úgy szereti a jó Istent! A vége az, hogy felajánlom ezeket a gyötrelmeket: kapják meg a szegény hitetlenek a hit világosságát.” A szentek a kétely fölé emelkednek az Istenbe vetett bizalommal. Tudják, hogy a szerető Isten mérhetetlenül több, mint a róla alkotott teológiai vagy jámbor beszéd. Még ilyen fejezeteket kellene írnom Mindenszentek ünnepével kapcsolatban: Életszentség és humor. Vagy: Csak a szent érti meg a bűnözőt. Hidd el, ha egyetlen nagy szent lenne itt az intézetben, arról mondanák a legkevesebben, hogy szent. De azt igen, hogy ember, hogy jó ember. Nem a hitetlen világnak van-e inkább igaza a szóhasználat terén? Ők Assisi Szent Ferencet konokul nem szentnek minősítik, hanem testvérnek, embernek. Nem tartják be jobban a Glóriában megénekelt – „Mert egyedül Te, Isten vagy a szent!” – nagy keresztény igazságot? Kellene arról is szólnom, hogy Életszentség és fiatalság, ugyanis az a képzet ragadt a szentség fogalmához, hogy szent csak öreg vagy felnőtt ember lehet. Arról is kellene beszélgetnünk, hogy a szent nem a minden előírást betartó, egyéniség nélküli, kliséhez alakított torzszülemény. Ha betartja a szabályokat, akkor is forradalmasít. Bővebben kellene beszélgetni még erről a témáról is: A szent és a környezete. Igen kényes részletek derülnének ki. Szent Benedeket kezdetben jámbor szerzetes társai meg akarták mérgezni. Assisi szerette volna végleg lerázni Francescót, majd élete vége felé katonai őrizettel vigyázta az élő ereklyét, nehogy más városé legyen a holtteste, amelyről tudjuk, hogy akkoriban jövedelmi forrásnak is számított (kegyhely, zarándoklat stb.). Nyugodtabbak vagyunk, ha egy halott szent van körülöttünk, mintha egy élő? Végül is arra akarlak rávezetni, hogy elhiggyed: a szentek a legizgalmasabb és legigazabb emberek. Nagyon hasonlítanak rád. Egyik-másik ugyanúgy kezdte, mint Te. Igazában ők az emberiség olimpiai bajnokai. Engem jobban vonzanak, mint a filmsztárok. A szentek holtuk után is törődnek velem. Kisöccsük vagyok. Van mennyei bátyám, nővérem és húgom. Mennyi-mennyi barátom! Ragyogó csillagos ég! Befejezésül még egy gondolatot engedj meg! Azért van a holnapi ünnep, mert névtelen szentek is vannak. Rokonaid közül is. Mindazok, akik üdvözültek. Belőlük élünk. Talán ezek a névtelenek még néha vonzóbbak is. Láthatatlan csillagok, de fényük itt van. Miattuk látunk még reálisan, ha egyáltalán még látunk. •

11. jelenet:

A tűzpróba [TÉMA] Szent Ferenc Krisztusba vetett hitéért kész volt belépni a tűzbe a babilóniai szultán papjaival együtt, ám azok közül egy sem akart vele tartani. [elemzés] A művészettörténeti kutatás leginkább erről a freskóról tartja, hogy a megfestés munkálatait jórészt nem Giotto végezte, hanem mellette dolgozott egy karakteres stílusú munkatárs, aki ennek az ívnyílásnak más képmezőin is segédkezett. A bal oldalt látható vörös köpenyt viselő szaracén vallási vezető arcának fiziognómiája megegyezik a felső templom boltív-hevederén megjelenő Szent Ágoston arcvonásával, ami az egyházatyák boltszakaszának a Giotto által vezetett műhely attribuálásához járul hozzá. A kompozíció középpontjában a szent és szerzetestársa áll, akikhez viszonyítva szimmetrikusan helyezkedik el a szultán és kíséretének, illetve a távozó papoknak a figuracsoportja. A kép felső terét alkotó építészeti elemek strukturális komplexitásukkal és világos architektonikus kivitelezésükkel a korszak két nagy építészének, szobrászának és márvány-dekoratőrének, Cosmatinak és Arnolfo di Cambiónak a térszerkezeti és dekorációs megoldásait hívják életre. A szultán trónusa fölött magasodó kiszögellés oltárcibóriumra emlékeztet, míg a kazettás mennyezettel boltozott loggia a kép bal oldalán az ünnepélyes reprezentációk megtekintésére szolgáló emelvények könnyed, légies megjelenését idézik fel. A tűzpróba gyakorlata a középkorban a személyes hit kinyilvánításának misztikus eszköze volt. Eredete az Ószövetségben gyökerezik, de a pogányság vallásfelfogásában is az isteni igazságszolgáltatás és a hit védelmező erejének jelképe volt. Szent Ferenc kész életét kockáztatni az Úr iránti feltétlen hűségének bizonyítására, míg a szultán papjait ilyen meggyőződés nem hatja át. A jelenet ezáltal politikai állásfoglalás egy olyan időszakban, amikor a keresztes háborúktól nyugtalan században a vallások közötti hierarchia a társadalmi diskurzus része volt. Heves mozdulatok és érzelmi gesztusok finom kifejezése tölti meg elevenséggel az alakokat a korábbi évszázadokban dermedtségbe kényszerített arcok helyett.

11. elmélkedés:

Éberség és figyelem ~ Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. (Lk 12, 37) Mit jelentenek ezek a szavak annak az embernek az életében, aki középiskolás diák, és az a dolga, hogy tanuljon? Talán durván és nyersen hangzik ez a kijelentés: „Az a dolga, hogy tanuljon”. Azért hangsúlyozom, mert Istent csak ott lehet megtalálni, ahol ténylegesen jelen vagyok: soha nem a majdban, az ottban, a másképpenben, hanem a most, az itt és az így állapotában! Nem hiszek az olyan életszentségben, amely abban áll, hogy felfüggesztem a munkámat, hogy lenézem, megvetem a hétköznapi feladatokat, és lélegzetvisszafojtva rendkívüli istentapasztalatokat várok. A hamis vallásosság veszélyesebb lehet, mint a hitetlenség, mert olyan úton indul el az ember, amelyről azt hiszi, hogy az Istenhez vezet, holott ellenkező irányba mutat. Ébernek lenni azt jelenti: figyelni! Ez az ember legmagasabb rendű szellemi képessége. Ha ez hiányzik a szeretetből, akkor az a szeretet önző. Nemcsak a szeretet melege hiányzik ebből a mai világból, hanem még inkább a figyelemé. Nem figyelünk oda a dolgokra, egymásra, Istenre. Ezért nem éljük meg mélyen az életünket, ezért nem vesszük komolyan a másikat, Isten jelentéktelen ponttá zsugorodik képzeletünkben és létünkben. Ha valóban odafigyelnénk a másik emberre, akkor az azt jelentené, hogy előítéleteinket félretéve tekintetnénk rá. Egy maszatos kis cigánygyerekről, akit az utcán látok, csak annyit tudok, hogy cigány, hogy gyermek, és hogy maszatos. Ám az édesanyja többet tud róla: azt is tudja, hogy mi lakik benne, hogy nincs még egy ilyen gyermek a világon, hogy maszatos arcával együtt is csodálatos. Vonatkoztasd ezt magadra! Ha például tanárod figyelmet sem fordítva igazi énedre csupán annyit mondana, hogy egy közepes képességű, szemtelen és lázadó kamasz vagy, bizonyára elárulva éreznéd magad. Ezek a nagy általánosítások. Aki valóban figyel rád, annak szeme előtt egymás után hullanak le ezek az általános kategóriák, és meglepve látja, hogy teljesen más vagy, mint amilyennek első pillantásra, sietve és nem figyelve feltételezett. Képzeld el egy család helyzetét, ahol férj és feleség első perctől kezdve csak a másikról kialakított képet szereti és nem a másikat magát. Jaj neki, ha nem olyan, mint amilyen a róla kialakított kép! Abban a családban haldoklás kezdődik, amely fájdalmasabb, elviselhetetlenebb, mint egy késszúrás. A másik nem létezik, csak a róla alkotott kép. Két hulla jár egymás mellett, két ismeretlen eszik együtt, két idegen alszik egymás mellett. Nem élet ez, hanem halál. Soha nem figyeltek egymásra. 58

A szellemi munka, a tanulás a figyelőképességünket fejleszti. Állandó alázatra és realitásra tanít. A romlott ember képes dicsekedni bűneivel, a romlott kamasz az úgynevezett nőügyeivel, de egyik se dicsekszik a dolgozatban vagy az életben elkövetett ostoba, buta hibáival. Szégyellősen, gyorsan szőnyeg alá söpri a ki nem javított hibát. Az ellenkezőjét kellene tenni: hosszan, figyelve szemlélni és keresni a hiba gyökerét. Szembe kell nézni vele! A hibák intelligens javítása többet fejleszt rajtad, mint a magolás. Rá fogsz jönni, hogy azért követted el a latin vagy angol fordításban a hibát vagy a fizika példában, mert siettél, és azonnal meg akartad találni a megoldást. Hallatlan felfedezés! Az igazságot és a megoldást úgy kell keresni, hogy várunk rá. A régi ismereteket ott tartom a tudat közelében, de nem indítom be, mert ha sietek, hamis megoldást találok. A megoldás „betoppan”, a megoldásra várni kell és figyelni. Így van ez mindennel, ami igazán számításba jön az életünkben: várni kell rá. A szeretetet, a barátságot, a megoldást nem lehet megvásárolni. Ingyenes, és várni kell rá. Természetesen mindent meg kell tenni a figyelem fejlesztésére. Így van ez a hit területén is. Ébernek lenni annyit jelent, mint odafigyelni a létre, odafigyelni Jézusra. Az Ő szavai szerint az ilyen szolga boldog. Tehát nem törhetek eredményekre. Az nem az én utam. Az igazi eredmény nem az osztályzat, a betanult ismeretanyag, az egyetemi felvétel. Ez por és hamu minden elterjedt, szülők és tanárok által képviselt felfogással szemben. A tanulás célja, hogy emberségemet, figyelőkészségemet növelje, mert csak az tesz képessé a szeretetre az emberekkel és az Istennel való találkozásra. Minden hiedelem ellenére a figyelem képességének pozitív körülménye az, ha valamely tantárgyhoz nincs tehetséged. A tehetségesek általában, ha külön nem tesznek érte semmit, nem fejlesztik figyelmüket. Rutincselekvéseket végeznek, amely nem ér semmit. Sajnos lehetnek jelesek, de nem fejlődnek. Te pedig, aki a matematikapéldával egy óra múlva is ott vagy, ahol kezdted, és kitartóan mindennap bátran vállalod a figyelem-képesség ilyen nevelését, légy meggyőződve, hogy fejlődtél. Egy napon ennek az erőkifejtésnek az arányában talán egy vers szépségét fogod hirtelen megérteni, mert minden figyelés szellemi energiát hagyott maga után a lelkedben. Szabadítsd fel magad azoktól az ostoba nézetektől, hogy az egyetemi felvételiért, jeles osztályzatért kell tanulnod! Inkább vesd magad bele ebbe a nagyvonalú szellemi kalandba! Ehhez persze hit kell. Meg kell győződnöd arról, hogy ha Atyádtól kenyeret kérsz, ő nem fog neked követ adni (ld. Mt 7, 9). A szellemi éberség készít fel a hit mélyebb valóságainak megélésére. Nem kell elmenekülnöd onnét, ahol vagy, ahhoz hogy szent lehess. Karácsonyra készülünk, és Te még mindig nem hiszel abban, hogy Isten eljött, hogy Isten ott található meg, ahol Te vagy? A betlehemi jászol a figyelő értelem a tanuló ember életében. A jászolnak meg kell lennie, de hogy leszálljon bele az isteni gyermek, azt nem a jászol teszi, de még csak nem is Mária és József. Isten csak akkor jön el, ha éberen várják ott és azok, akik várják. Az iskolai tanulmányok életszentségre vezető adventi csillagok. •

12. jelenet:

Az elragadtatás [TÉMA] Egy napon Szent Ferenc hőn imádkozott, mikor hirtelen a barátok szeme láttára egész testével a levegőbe emelkedett karjait széttárva, és körülötte fényességes felhő ragyogott. [elemzés] Szent Ferenc spiritualitásának és mély életszentségének a jutalmául színről színre láthatta a Megváltót, aki a globus mundi, a világmindenség kormányzójaként terjeszti ki fölé áldó jobbját. A kép középpontjában látható szent ragyogó felhőn helyezkedik el a földi és mennyei szféra között. Az alakok tekintetének iránya átlós kompozíciós szerkezetet rajzol le, amit a fejtartások és gesztikulációk tesznek hangsúlyossá. A felhő az elragadtatás állapotát átélő Ferenc térdéig takarja el a testet, jóllehet az alakok magassága arányaiban megegyezik a szerzetestársakéval. Még a restaurálás utáni állapoton is kivehető habitusának szegélye, amint átsejlik a felhőgomolyagon, kevésbé egyfajta áttetszőség érzékeltetése végett, mint inkább a szent teljesalakos figurájának kivitelezése utáni kényszer szülte technikai rekvizitumként. A koherencia hiánya megmutatkozik a lineárisan egymás mellé helyezett látványelemek többsíkú ábrázolásában. Az előtér keskeny sávja a szerzetesekkel és a természeti környezettel még jól elkülöníthető a színpadkulisszaként működő városképtől. Azonban a szent alakja saját terében önálló egységként van jelen, míg Krisztus a miniatúrákon megszokott tér nélküli díszítőmezőben foglal helyet. A kép bal oldalán álló barátok arckifejezése gazdagon tükrözi a félelemmel teli áhítat érzelmi állapotait. Ez a határozott arcvonásokkal jellemzett karakteralkotás egy szinte mesemondói stílus megnyilvánulása, ami igen távol áll a középkori gondolkodás klerikális ünnepélyességétől.

12. elmélkedés:

Az ítélkezés mint önmagunkat romboló bűn ~ Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a saját szemedben meg nem veszed észre a gerendát? Vagy hogyan mondhatod testvérednek: engedd, hogy kivegyem a szemedből a szálkát, amikor íme, a gerenda ott van a te szemedben? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, csak aztán fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből. (Mt 7, 1–5) Talán mindannyiunknak le kellene tennie a hindu szerzetesek első fogadalmát: „A légy a piszkot keresi, a méh a mézet. Kerülni fogom a légy szokását és a méheket fogom követni. Nem keresem másokban a hibát, és csak a bennük lévő jót kutatom.” Képzeld el a következőt: milyen lennél, ha tisztára mosdott emberekről levakarnád a legkisebb szennyeződést is, és azzal magadat kennéd be? Milyen lenne a szád? Csupa rothadó bűz. Milyen lenne a fejed, az arcod? Csupa genny és piszok! Milyen lenne a tested? Merő rothadás! Jóllehet csak a tisztákról levakart szennyet kented volna magadra. Hát még, ha a mosdatlanok mocskával kented volna be magadat! Látod, egyedül Te vagy a felelős azért, amilyenné fejlődtél. Egy család, egy iskola (még a katolikus is), maga az Egyház is magán hordja a világnak a szennyeződését. Amikor csak a rosszat látod meg másokban, és azt gyűjtögeted, akkor nem annyira a család, az iskola, az Egyház a szennyes, mint inkább Te magad, aki légyként viselkedtél. Minden emberben sok jó lakozik és sok rossz is. A hívő ember elítéli magában a ros�szat és szeretne kizárólag jó lenni, ezért „mosakszik” rendszeresen (bűnbánat, gyónás, bocsánatkérés, újrakezdés stb.). Ami szennyet magáról naponta lemos, azt a szennyet az egész emberiség arcáról mossa le Jézus Krisztus erejében. Aki tanáraiban, diáktársaiban, embertársaiban csak a rosszat látja, és azt hirdeti, önmagát mocskolja be. Ítélkezése azonnal ítéletté alakul át. A másik tisztul a szennyétől, ő meg azzal a szennyel táplálkozik. Van még egy mélyebb, kinyilatkoztatott, tehát Istentől jövő gondolat is. A vádaskodó helye a rossz helye. A vádaskodó a bűnnek a trónján ül. Azt gondoljuk, hogy a jó és a rossz kölcsönösen vádolják egymást, jóllehet valójában csak a rossz vádolja a jót. A Jelenések könyvében olvassuk: „…mert letaszították testvéreink vádlóját, / aki éjjelnappal vádat emelt ellenünk Istenünk előtt” (Jel 12, 10). A gonosz szellem bibliai neve: Vádló. Ne felejtsd el, hogy ő ül a vádló székén Jézus perében, és Jézus személyében Isten 62

ült a vádlottak padján. A jó látszatában csillogva a Gonosz elítélte istent, aki Jézusban magára vette a bűnt: látszat a látszat ellen, és isten így lerántotta a leplet a Gonoszról. A vádló széke a bűn széke, isten a vádlottak padján ül. Amikor vádolsz és elítélsz valakit, gondold át ezeket, és legalább itt a templomban légy őszinte magadhoz! Jézus még ezt is mondja: „Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, csak aztán fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből.” A tisztánlátással is baj van. Aki rózsaszínű szemüveget visel, az mindent rózsaszínben lát. nem a világ a rózsaszínű, hanem a szemüvege. Aki mindent és mindenkit unalmasnak lát, abban magában van az unalom. Aki minden ételt, italt, tanítást, ünnepet ízetlennek tart, annak az ízlése romlott meg. már csak azért sem ítélkezem, mert a látásom rossz. minden emberé rossz többé-kevésbé, és amilyen mértékben javul a látása, olyan mértékben ébred tudatára, hogy a másik hibája, bűne inkább betegség, mint rosszakarat, tehát diszkréten segíteni kell rajta. Finoman, tapintattal, tudva, hogy én magam is beteg voltam, illetve vagyok. mielőtt mások szeméből a szálkát kezdeném eltávolítani, előbb nekem kell tisztán látnom. De akkor ki az, aki engem megszabadít a „gerendától”? Jézus Krisztus az orvos. Ő azonban soha nem altatással operál, sőt, fontos, hogy ébren legyek. nekem magamnak is részt kell vennem az operációban, ezért mondja: „Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát…” •

13. jelenet:

A grecciói jászol [TÉMA] Szent Ferenc meghagyta szerzetestársainak, hogy készítsenek egy jászlat, és állítsanak mellé ökröt és szamarat, majd a szegények Királyának a születéséről prédikált. Miközben a szent ember beszédét tartotta, egy lovag észrevette, hogy az élő kis Jézus van a jászolban ahelyett, amit Ferenc hozott. [elemzés] A legendaciklus történeteinek az eddig megszokott triászokba rendezett tematizálása helyett a karácsonyi ünnep freskója egymagában helyezkedik el az északi fal első ívnyílásának boltlábazata alatt. 1223-ban Ferenc visszavonult az arezzói hegyekbe, hogy ott együtt ünnepelje karácsony misztériumát Greccio lakóival. A jelenet a csoda pillanatát örökíti meg, amikor bekövetkezik Krisztus transzfigurációja a papság és a hívőközösség szeme láttára. A történet színhelye a grecciói vár kápolnája, amelynek román kori templomszentélyében zajlik az ünnepélyes miseceremónia. A csoda befogadására méltó színhely, valamint az esemény magasztosságának érzékeltetésére Giotto gazdag arany- és márványtagozatokat festett, és a szentet nem kopott szerzetesi habitusában, hanem súlyos brokát diakónusöltözetben ábrázolta. Páratlan merészség és újítás jellemzi a látószög kiválasztását, mert a szentély felőli oldalról, a laikusok szeme elől a szentélyrekesztővel eltakart márványfal túloldaláról, a kórus egy szűk nézőpontjából látjuk az eseményeket. A hivatalos liturgia centruma az oltár volt, ami a képmező jobb szélére szorult, hogy hangsúlyozza a pápai hozzájárulással felállított jászlat. Az oltárcibórium terrakotta berakású baldachinjával és fehérmárvány tagozataival Arnolfo di Cambio dekorációs megoldásait hívja életre. A felső képrészen látható a lectorium tetejéről a templomhajó irányába dőlő festett fakereszt. Rekeszes hátoldalának távlati rövidülése a klasszikus perspektíva szabálya szerint van megszerkesztve, ami tudományos mértéken alapszik. Az idő vasfoga ezt a freskót koptatta el a legnagyobb mértékben, és tette olyan�nyira élvezhetetlenné a nézőközönség számára, hogy már 1798-ban sor került a restaurálására.

13. elmélkedés:

A szómágia tanulsága ~ Nem jó az a fa, amely rossz gyümölcsöt terem; és nem rossza az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát gyümölcséről ismerünk meg. Tövisbokorról nem szednek fügét, sem a csipkebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő; mert a szív bőségéből szól a száj. (Lk 6, 43–45) A szómágia tanulsága: Hajlandók vagyunk lenézni, valamint primitívnek tartani a technikai civilizáció előtt élő ember világnézetét és viselkedésformáit. Sokszor azonban ők lesznek tanítói a XX. és XXI. század emberének, mert ösztönösen cselekedve természetes alapigazságokra jöttek rá. Mindig egységben maradtak a természettel, ezért csalhatatlanul működtek érzékeik, érzéseik és gondolkodásuk a mindennapi dolgokban. A szómágia jelenti a régi ember meggyőződését: a kimondott szó jelenvalóvá teszi azt, amire vagy akire vonatkozik. Ezért nem mondták ki bizonyos állatok nevét – inkább körülményesen írták le. Anyanyelvünkben ilyen például a farkas szó. Ennek a veszélyes állatnak nincs neve, a nyelv körülírással így jelöli: „farkas állat”. De gondolhatunk a szláv gyökerű medve szavunkra is, amely „mézevőt” jelent. Isten nevét nem volt szabad kiejteni az ókori zsidó embernek, nehogy „kötelezze” Istent a megjelenésre. Mielőtt megmosolyognánk mindezt, ejtsük ki ezt a szót: citrom – a nyál rögvest összefut a szánkban. Igen, a szó egyfajta valóságos jelenlétet eredményez. A modern pszichológia mindezt alátámasztja. Tanítja többek között, hogy a sokat ismételt szavak átalakítják hangulatunkat, akár öngyilkosságba sodorhatnak vagy testi betegségeket is előidézhetnek. Ha napjában tízezerszer vagy százezerszer, mintegy rózsafüzérszemekre ismételgetve mondanád a következő szavakat, mondatokat: utálok élni, nem bírom tovább, itt csak elpusztulni lehet, itt minden unalmas és undorító, teljesen hatalmába kerítene a rossz hangulat. És vannak intézetünkben, akik ezt megteszik. Hangosan! Mindenesetre rettenetes környezetszennyezést végeznek, undok büdösítők, közönségesek, és a közönségesség felé viszik a körülöttük levők életét, hangulatát. Vannak, akik áldozatai lettek egyfajta szómágiának. Minden második szavuk valamely emberi testrész közönséges megnevezése. Nagyon beteg légkört szül ez a szokás. Csodálkoznak, ha számukra lehetetlen a tisztaság a házasságig, a hűség a házasságban. Nem csoda, hogy lehetetlen! Ha a citrom szót időnként kimondod, mindig összefut a nyál a szádban. Más szavakkal agyad és tested más részeit izgatod. Az állat szintjére süllyedhet így az ember. Miért mondasz ki bizonyos szavakat állandóan? Ezzel akarsz felnőtt férfinek tűnni? (Ellenkezőleg! Ez az éretlenség bizonyítéka.) Ez lenne az őszinteség? (Csupán annyiból igen, hogy társaid előtt kinyilvánítod, mi tölti be szívedet és 66

szellemedet.) Bizonyos szempontból reális megnevezése ez a dolgoknak, érzéseknek? (Nem, hiszen mindig ugyanazzal a szóval huzakodsz elő, a helyzetek, meg az érzések ugyanakkor váltakoznak. Beszűkíted és meghamisítod a valóságot!) Ezekkel a szavakkal mérgedet és dühödet akarod levezetni? (Más szavak miért nem vezetnék le?) Muszáj szellemtelenül utánozni a lezüllött embereket? Nem akarsz kitűnni a többiek közül? (Ez rettenetes! Így beszélnek a Te barátaid?) Ahol a beszédben lezüllöttek, ott a szívben is mocskosak! Mit teszel még ma és a következő napokban ennek megváltoztatására? Tisztítsd meg beszédedet, és tisztítsd meg szívedet is! Beleviszem Jézus nevét az életembe, mint fényt a sötétbe: Az előbbiek arra is megtanítottak, hogy vannak fennkölt, ragyogó, melegséget, életet, örömet, ujjongást, szeretetet fakasztó szavak és nevek. Ezekbe bele kell kapaszkodnunk. „És nincs üdvösségünk senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.” (Csel 4, 12) Jézusnak hívják Őt, aki Téged a legjobban szeret. Nevének kiejtése megtisztít, felemel, erőt ad. A zűrzavarban, amely az agyadban uralkodik, Jézus neve teremt rendet. Ezt írja valaki: „Az igazság az, hogy mi mindnyájan igen szívesen hízelgünk magunknak azzal, hogy – bár nap nap után tapasztaljuk az ellenkezőjét – időnket logikus, folyamatos gondolkodással töltjük. Legtöbbünknél azonban szó sincs ilyesmiről. Ébren töltött óráinknak csak igen kis részét foglalja el a folyamatos gondolkodás. Sokkal többet vagyunk bizonyos álmodozó állapotban: mentális ködben, ami összefüggéstelen érzéki benyomások, értelmetlen emlékképek, könyvekből és újságokból oktalanul összekapart mondatok, hirtelen félelmek és haragok, a testi kényelmetlenség, izgalom vagy nyugalom halmaza. Ha bármelyik adott pillanatban meg tudnánk vizsgálni húsz emberi elme működését, alighanem azt látnánk, hogy leg feljebb egy vagy kettő működik és�szerűen, racionálisan. A többi 18 vagy 19 körülbelül ilyenképpen festene: »Tintásüveg. Akkor láttam Rooseveltet. Szerelmet a titokzatos éjszakában. A vörösök megvétózták az egyezményt. Jimmy el akarja kaparintani az állásomat. Mary azt mondja, kövér vagyok. Fáj a nagylábujjam. Jó ez a leves, stb. stb.« Mivel semmit sem teszünk, amivel ezt az álmodozást irányítanánk, külső körülmények határozzák meg. Felhős az ég, tehát szomorúak vagyunk. Kisüt a nap: hangulatunk megjavul. Rovarok zümmögnek körülöttünk és mi ingerlékennyé és idegesekké leszünk. Sokszor ilyen egyszerű az egész” (Patandzsáli Jóga – aforizmái). Ebbe a mentális ködbe vidd bele a Jézus imát. Utazás közben, sétálva, alvás előtt mindig mondogasd: „Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Az egész keleti egyház ebből él. Néha félhangosan is mondogasd – átalakít! Jézus jelenlétét érezni fogod, reménnyel, fénnyel telnek meg napjaid. Minden felvirradó nap új, hallatlanul szép és érdekes események hordozója lesz. Minden megtisztul, mert Te tisztulsz meg. •

14. jelenet:

Szent Ferenc vizet fakaszt [TÉMA] Szent Ferenc felhágott a hegyre egy szegény ember szamarának a hátán, mivel valamilyen betegség kínozta testét. A szomjhalál közelén lévő férfi vízért könyörgött, ezért Ferenc vizet fakasztott neki egy kőből, amely sem azelőtt nem volt ott, sem azután nem látták. [elemzés] A freskó a felső templom bejárati portáljának jobb oldalán helyezkedik el a keleti falon, ami a gyakran nyitva tartott kapu miatt igencsak megsínylette a nedvesség okozta károsodásokat. A jelenet hasonló szerkezeti elvek szerint és ikonográfiai tartalommal épül fel, mint A köpeny elajándékozásának freskója. A sziklás táj elrendezése a képmező sarkai felé futó átlós kompozíciót eredményez, amelynek középpontjában a térdelő szent alakja van. A figurák egymáshoz viszonyított elhelyezkedése és a tájábrázolás hiteles felépítése által megvalósul a háromdimenziós tér látszata. A kép előterében látható ivó ember heves gesztussal ábrázolt alakját a XVI. sz.-ban élt neves művészeti teoretikus, Giorgio Vasari tette híressé, aki a szomjazó férfiról írta, hogy teljes elevenségében tükröződik a víz utáni vágyakozása. Ez a hangsúlyos retorika nemcsak az alakok erőteljes érzelmi megnyilvánulásában jelenik meg, hanem a szereplők testtartásának változatos variációiban is, ami ily módon dinamikával tölti meg a képet. A bal oldalon álldogáló szerzetestársak egyenes tartását és a szinte hasaló figura horizontálisan elterülő alakját a térdelő szent meghajló mozdulata köti össze. Giotto szakítva a középkori konvenciókkal Ferenc arcát profilból festette meg, amivel több száz éves hagyomány portréábrázolását újította meg. A VI. sz.-tól, Iustinianus császár uralkodásától a XIII. sz.-ig az arc frontális beállítása fejezte ki a személyt övező rangot és magasztosságot. A profilból ábrázolt alakok legfeljebb mellékszereplői voltak a jelenetnek, ám Giotto a legendaciklus több freskóján is így jelenítette meg Szent Ferenc érzelemteli arcvonásait.

14. elmélkedés:

Halált hozó szavak ~ A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Testrészeink közül a nyelv az, amely beszennyezi egész testünket, s a pokoltól lángra lobbanva egész életünk folyamát lángra gyullasztja. Mert minden vadállat és madár, kígyó és egyéb állat természetét meg lehet szelídíteni, és meg is szelídíti az ember, a nyelvet azonban az emberek közül senki sem szelídítheti meg. Nyughatatlan rossz az, telve halálos méreggel. Azzal áldjuk az Istent és az Atyát, és azzal átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett. Egyazon szájból ered az áldás és az átok. Testvéreim, ennek nem kellene így lennie. (Jak 3, 6–10) Nem túloz Szent Jakab apostol? Próbáld saját magadat elképzelni szenvedő alanynak, és akkor megérted, hogy a nyelv „a pokoltól lángra lobbanva egész életünk folyamát lángra gyullasztja.” Gondolkodj el, biztosan értek már Téged égető, halált hozó szavak! Amikor pontosan azt vágta valaki a fejedhez, ami a legnagyobb fájdalmat okozza amúgy is. Soha nem felejtem el azt a diákomat, akinek egyik szeme üvegből volt, és ez jelentette számára a legtitkosabb fájdalmat. Fejlődésben lévő szervezete miatt időnként meg kellett vizsgálni, hogy jó-e neki még a műszem, nem kell-e újat adni. A vizsgálat után napokig össze volt törve: kedvetlen, lehangolt, fáradt volt és ingerlékeny. Ilyen érzelmi hullámvölgyben találtam akkor is, mikor valakivel összeveszett a kollégiumi hálóban. Arra léptem be, hogy diáktársa torkaszakadtából üvölti: – Kiveszem a másik szemedet is, aztán az is lehet üvegből! Jóvátehetetlen, gyilkos szavak ezek. Hasonlóak hatására már történtek öngyilkosságok. Ilyenkor érzi az ember, hogy az ördög, a gonosz szellem létezik. Egy 14–15 éves fiatal nem lehet ilyen pokolian gonosz. Lehetetlen, hogy a gyilkos szavak ne pillanatnyi ördögtől való megszállottságból eredjenek. Igenis van obszesszió, megszállottság. Az önmagán nem uralkodó nyelv hirtelen pokoli behatások alatt kezd szavakat megformálni. Most nem arról van szó, amikor Téged gyilkoltak szóval (az nem a Te bűnöd), hanem amikor Te gyilkolsz a nyelveddel. Hogy átérezd, miről van szó, mondtam az előbb: emlékezz arra, mikor valaki azt vágta a fejedhez, ami a legnagyobb fájdalmat okozza. A gúny éget és fáj. Nem azonos a humorral. A humor szeretetből fakad, tapintatos és a másik megbecsülése rejlik benne. A gúny tapintatlan, mások titkos gyűlölete tör fel belőle. Az állandó gúny menthetetlenül a gyűlölet jele. E téren is nagy bajok vannak egyes osztályokban és az egész társadalomban. Láttál már kis, pihés csibéket vagy kiskacsát? Nem olyan ártatlanok azok, mint ahogy kinéznek! Mégis csupán állatok, de ha van közöttük sebes hátú, mindegyik odatipeg, és belevágja csőrét a sebbe. Ha a beteget nem különítik el, agyon is kínozhatják. 70

Egyes osztályokban ez az állati ösztön elszabadult. Mintha nem is a kereszt árnyékában élnénk! Mintha valóban csak dekoráció lenne az osztályok és hálószobák falán. Az első zsoltárban imádkozzuk: „Boldog az az ember, / aki nem követi a gonoszok tanácsát, / nem áll a vétkesek útján, / és nem ül le a gúnyolódók gyülekezetében…” (Zsolt 1, 1). Itt is magadat képzeld a kicsúfolt ember helyébe! Vedd észre, hogy azon a helyen áll a megostorozott, tövissel koronázott, gúnyruhába öltöztetett Krisztus! Isten nem a csúfolódók és gúnyolódók helyén van, hanem a kicsúfolt és kigúnyolt emberek helyén. Fogadd meg, hogy ezek a sorok eszedbe jutnak még ma este a hálóban, és jövő héten ott, ahol éppen tíz-tizenöt ember ordítva zsolozsmázza valamely osztálytársad kigúnyolását! Azt is jegyezd meg, hogy a jó humorral, szeretettel adott becenév vagy utánzás valóban lehet a megbecsülés jele tanárod iránt, de a gúny őt is sérti és gyötri. Minden látszat ellenére tanáraidnak is ugyanolyan emberi szíve van, mint neked. Össze tud szorulni a fájdalomtól és tud fájni is. A nyelvvel „áldjuk az Istent és az Atyát, és azzal átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett” – hallhattuk. E sorok mögött ott van az egész keresztény antropológia (emberről szóló tanítás). Pozitív megközelítésben: az istentisztelet egyik fajtája az, ha elismered, megdicséred azt, ami jó a másikban, hiszen a jó végső soron Istentől van. Vannak emberek, akik olyanok, mint az első meleg tavaszi nap. Minden csírázik körülöttük, virágzásnak indul, énekel. Ezek az emberek tudnak elismerni, bíztatni, dicsérni. Egy megdöbbentő élményben volt részem. Prefektus voltam. Szülői látogatás alkalmával egy olyan fiúnak a szülei jöttek hozzám, akiről semmi jót nem tudtam mondani. Láttam azonban, hogy milyen szeretettel csókolja meg édesanyja ezt a nem tanuló, lusta és tehetségtelen gyereket, és hogy öleli át édesapja, meg kisöccse. Az emelet ablakából láttam mindez. Mélységesen meghatott. Szégyelltem is magamat. Azért nem találok benne semmi jót, mert sok lustasága miatt tulajdonképpen nem szeretem. A nem szeretem másik neve a ki nem állhatom. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ezt a fiút mindenki szereti az osztályban, mert vidámságot, jó hangulatot teremt. Lényegében az igen színes fantáziájával állandóan programot ad az osztálynak még holt szezonok idején is. Ezt dicsértem meg benne, és azt is, hogy végre kettesre felelt nálam. Az a kettes igen erős, igazi kettes volt. Kisütött a nap. Ettől a dicsérő szavaktól a fiú elkezdett teljesíteni. Nem fényesen, de mégis. Valahogy megjött a kedve. Átalakult. Erős közepes lett. Mindent megtett nekem, amit kértem tőle az osztályért, a hálóért, a közösségi dolgozókért. Az az egy elismerő szó kiforgatta lustaságából. Most se magadra gondolj, hanem arra az osztálytársadra, rokonodra, barátodra, akinek Te fogod kimondani a bűvös szót, azt az életet adó varázsigét, amelytől megolvad a jég. Most ezek szerint vizsgáld meg lelkiismeretedet! Ne feledd, hogy a keresztény lelkiismeret nem csak a múltba tekint – ez lehet a pogány, hitetlen önbírálat egyik fajtája csupán! A keresztény lelkiismeret a jövőbe is néz. Mit kell tennem?! Ez is a gyónás és önvizsgálat lényeges része: egy jól átgondolt terv a jövőre nézve. •

15. jelenet:

Szent Ferenc prédikál a madaraknak [TÉMA] Bevagnába menet Szent Ferenc sok madárnak prédikált. Azok ujjongva nyújtogatták nyakukat, kiterjesztették szárnyukat, nyitogatták csőrüket, és megérintették a szent köntösét. [elemzés] A bejárati kapu bal oldali falának freskója a legendaciklus egyik leghíresebb darabja, amely hűen tükrözi a ferences lelkület és természetszeretet megnyilvánulását. A tájábrázolás előszeretettel alkalmazott hegyvidéki környezete helyett mindössze két fa és a végtelen égbolt szolgáltatja az eszmei hátteret a jelenet mondanivalójához. Giotto személyisége és a ferences szellemiség között fennálló kapcsolat a tartalom és a művészi erények szoros összefonódásában nyilvánul meg. A regulában előírt egyszerűség ideája határozza meg a túldíszítettség mellőzését, és Szent Ferenc lelki alkatának jellemzése szolgáltatja alapját a témaválasztásnak. A színhasználat sem harsogó vagy figyelemfelkeltő, csak meleg színek jelennek meg a képen, jobbára a barna és a kék árnyalatai. A teológiai párhuzam az ég madarairól gondoskodó Mindenható és a szerzetesközösség törekvései között misztikus líraisággal hatja át a jelenetet. A kép előterének keskeny sávja biztosítja a teret a prédikációnak és a csenevész flórának, lineárisan helyezkedve el egymás mellett. A háttérül szolgáló égbolt paravánként tölti ki az üres tereket, síkba préselve a figurákat. A szent arcának háromnegyed profilú ábrázolását és átszellemült tekintetét mélyen áthatja valamiféle ókori gravitas, súly, ami magára vonja a néző tekintetét és a cselekmény átélésének spirituális részesévé avatja. A madarak megfestésének módja ahhoz a kevés technikai kivitelezés közé tartozik, amelyek nem nagy számban fordulnak elő a legendaciklusban. A száraz falfelületre felvitt festékréteg nem szilárdul meg olyan gyorsan, mint a nedves alapozású, ezért hos�szabb munkafolyamatot tesz lehetővé, jóllehet kevésbé marad tartós. A madarak megfestése ilyen módon az ún. secco technikával történt, ezért hamarabb kopásnak indultak, és még restaurálás utáni állapotukban is erősen sérültek.

15. elmélkedés:

elmélkedés a hiT megvallásáról ~ Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van. (Mt 10, 32–33) szent Ferenc atyánk írja a meg nem erősített regulájában: „És, ha mindjárt képmutatóknak mondják is őket, sohase szűnjenek meg jót cselekedni” (1reg 2.). bármennyire nem pedagógusra vall, hogy fiataloknak a halál pillanatát hozom fel motívumnak (cselekedeteink mozgató rugójának), mégis megteszem. Jézus mondja: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8, 32). A halál igazsága, egész életünkre fényt vető valósága megszabadít minket sok hazug értékrendtől. szent Ferenc atyánk énekelve, istent dicsérve halt meg. isten elsődleges megvallása: az Ő szívből jövő nyilvános és hangos dicsérete. majd elérkezik halálunk pillanata. Talán már nincs is messze. Kiben remélsz akkor? mi lesz fontos akkor? Kit hívsz segítségül akkor? Kihez kiálthatsz még, mikor már el van döntve, hogy át kell menned ebből az életből a másikba?! egyetlen név marad: Jézus neve. egyetlen értelmes emberi cselekedet: isten dicsérete. ez fontosabb lesz, mint a munkád, fontosabb, mint az evés-ivás, fontosabb, mint az, hogy szeretnek-e vagy gyűlölnek, fontosabb, mint mások vélekedése, fontosabb, mint minden gazdagság, hiszen ezeket mind itt kell hagyni! Ha haldokolva is megvallod Jézust, akkor Ő is megvall Téged percek múlva az Atyaisten előtt. Ő lesz a Te ügyvéded és ügyed biztos lehet. szeretteid talán már temetésedről beszélnek. Körülötted sírnak és kiáltoznak, Te azonban bemehetsz Jézussal az örök dicséret hazájába. Ha ez így van, akkor a hangos és nyilvános istendicséret nem lehet az utolsó kérdés a mai napon sem. Földi létünk során minden elmúlik, csak isten dicsősége és dicsérete marad meg. nem ártatlan dolog, ha szentmisén, közös imán némaságba burkolózol. Figyeld meg a hallgató, az isten dicséretének tüstént ellenálló csoportokat egy osztályon belül is! mit mondjunk azokról az osztályközösségekről, ahol kinevetik, lenézik, kicsúfolják azt, aki szívvel és hangos szóval dicséri az istent? nem vagy Te is felelős ezért a szellemiségért? mi nem aszketizmust, képmutató, üres, szemforgató és farizeusi erkölcsösséget hirdetünk neked. elismerjük, hogy mi, tanáraid tele vagyunk hibákkal. Az életszentség nem bűnnélküliséget jelent. Az életszentség a fölséges, mindenható és jóságos Úr dicsérete. Az adoráló, a könnyek között, szenvedve vagy fáradtan is éneklő, az istent elragadtatottan szerető ember lesz szent emberré. Aki lop, csal, hazudik, paráználkodik, 74

még néha képes arra, hogy dicsérje az istent, de aki állandóan isten dicséretében él, az leszokik ezen bűnökről. ne állítsd feje tetejére a létrát! nem az erkölcsi bűnöktől fokról fokra tisztuló lélek ér fel az isten-dicséretig, hanem az istent dicsérő ember tisztul meg lépésről lépésre. Félek az antiliturgikus lényektől, vagyis azoktól, akiknek mindig minden istenes dolog büdös. Fanyalognak, ásítoznak, másokat zavarnak. szerintem ezeknek megromlott az ízlésük. Diétára, lelki diétára kellene fogni saját magukat, ha meg akarnak menekülni! A lelki halálnak is vannak tünetei. Az első, hogy az ember elveszíti étvágyát, nem tetszik neki isten kenyere (a zsoltárok könyve, a dicséretek kenyere), nem ízlik az isten bora, a dicsőítés józan mámora. Aztán megjelenik a láz: más mámor keríti hatalmába. Agya állandó parázna gőzben homályosul el, a beképzeltség, a nagyképűség és a kisebbségi érzés váltakozása veszi hatalmába. végül megbénul a lába, és képtelen lesz isten háza, a dicséret helye felé menni. majd a bénulás eléri a szívet, nem tudja szeretni többé az istent! Az apostol azt tanítja, hogy szájjal is meg kell vallani a pislákoló hitet – akkor ez a hit lángra kap. mekkora erő, egyéniség, micsoda bátorság kellene ahhoz, hogy megújuljon liturgiánk. egyetlen egy sincs közöttetek, aki ezért élne? lehetne minden osztálymisére könyörgéseket írni, áldozásra rövid imákat. lehetne imacsoportokat alakítani. lehetne plakátokon hirdetve olyan esteket tartani, amelyeken istent dicsérő remekművek (versek, drámák, könyvek) kerülnek bemutatásra. és még mennyi mindent! A művészietlen kacat nem méltó isten házához, de a valódi értékek igen. emlékszem az ószövetségi jelenetre: Dániel és társai a lángok között énekelnek, dicsérik istent, és a lángok nem ártanak nekik. Az ősegyház szerette szemlélni ezt a jelenetet. Az üldözések lángjai között őseink isten dicséretét énekelték, és érezték, hogy a dicséret legyőzi a halált, mert a halál alapvetően önzés. Az örök halál, a kárhozat az örökké magába fulladt önzést jelenti. A dicsérő ima viszont kilépés önmagunkból. Amikor valakinek azt mondom, hogy gratulálok vagy köszönöm, akkor kiléptem magamból. Ha istennek mondom azt, hogy köszönöm, akkor már átmentem a lelki halálból az életbe. Az istent dicsérő ember szent Pállal odakiálthatja a halálnak: „Halál, hol a te győzelmed? / Halál, hol a te fullánkod?” (1 Kor 15, 55). •

16. jelenet:

A celanói lovag halála [TÉMA] Szent Ferenc közbenjárására egy celanói lovag, aki buzgóságában ebédre hívta meg a szentet, elnyerte a lelki üdvösséget. Miután meggyónt, lelkét visszaadta az Úrnak. [elemzés] A déli fal első ívnyílásának boltlábazata alatt helyezkedik el a freskóciklus egyik legdrámaibb kompozíciója. Hangsúlyos ellentét feszül a bal oldali képmező statikus nyugodtsága és a jobb oldali esemény drámaisága között. A húsz alakot ábrázoló jelenetben mindössze a szent és szerzetestársa helyezkedik el az architektonikus fülkében, a többi szereplő a kép szélén zsúfolódik össze építészeti vagy természeti háttérkörnyezet nélkül. A számos figura gazdag kidolgozásán túl figyelemre méltó az arcok mimikai naturalizmusa és a berendezési tárgyak plasztikus jelenléte. Kiemelkedő optikai precizitással vannak kidolgozva az étkezőasztal hófehér asztalkendőjének hímzett vonalai, amelyek a szélekről lelógó terítő redőzetén hullámzanak. A csendélet műfajának önálló megjelenése előtt páratlan figyelmet szentel a művész az evőeszközök és élelmiszerek tárgyiasságának érzékeltetésére. Gondosan elrendezve töltik meg a sík felületet a teli kancsók, a füstölt halas tálca, az apró roládok és kések, amelyek a korszakban szinte kizárólagosan használt evőeszközt jelentették. Az arcokon tükröződő érzelemkifejezések változatossága és intenzitása mély lélektani érzékenységről tanúskodik, aminek a kivitelezésére aprólékos gonddal ügyelt a mester. Az 1962-es kutatási eredmények világítottak rá, hogy a freskó megfestésének közel húsz fázisában számos munkanap csak egy-egy fej kidolgozására volt szentelve. A szerzetestárs éhségtől türelmetlen arcvonását és a szent nyugodt, együtt érző tekintetét ellensúlyozza a halott lovag körül lamentáló asszonyok fájdalomtól terhes fiziognómiája. Giotto érdeklődése az antikvitás emlékei iránt a legendaciklus több darabján is felfedezhető klasszikus formaelemek alkalmazásában érhető tetten. Az étkezésnek helyet adó nyitott építészeti fülke felső részének balusztrádos lezárása az antik párkányzatok és oszlopsorok emlékeit hívja életre.

16. elmélkedés:

Hívások és jelek ~ Amikor a galileai tenger mellett elment, meglátta Simont és testvérét, Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe, mert halászok voltak. Jézus azt mondta nekik: „Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” Ők azonnal elhagyták hálóikat, és követték őt. (Mk 1, 16–18) Simon és András honnét tudhatták, hogy Jézus kicsoda? Hogyan merték abbahagyni, amit addig mindennap csináltak? Hogyan mertek otthagyni feleséget, gyerekeket, öreg szülőket? Mi történt velük? Jézus hangja egy embernek a hangja volt, hiszen Istennek nincs hangja. Hogyan tudták ebben a hangban felismerni Isten vonását? Minden pillanatban hív az Isten, és minden másodpercben ad jeleket, csak mi már jól begyakoroltuk, hogy ezeket ne vegyük hívásnak és jelnek. Sajnos egész emberi neveltetésünk, tanulásunk azzal a szánalmas következménnyel jár, hogy lassan be leszünk öltöztetve egy vértezetbe, amelynek feladata: minden Istentől érkező jel és hívás elhárítása. Sok csodálatos dologról egyetlen szóval csak ennyit mondunk: „virágok”, jóllehet valójában csak egy-egy virág létezik. Például a pipacs, amely belefonnyad abba, ha nem kiálthatja: Istenem! Az a muskátli, amely lassan-lassan megöregszik, és az ősz sokkjától elgyengülve még hulló szirmai által mondja: Istenem! Begyakoroltuk, hogy minden természetes, minden szokásos, mindennek így kell lennie, holott semmi sem természetes, mert maga a természet megmagyarázhatatlan, semmi sem szokásos, mert soha nincs ugyanaz, és nem történik meg soha ugyanaz még egyszer. Semminek nem kell így vagy úgy lennie. Mondhatnánk, hogy a törvényszerűségek azok, amelyek szerint így vagy úgy kell lennie a dolgoknak, de ezek a törvényszerűségek a „levegőben lógnak” – nincs semmi magyarázat rá, hogy miért éppen ezek a törvényszerűségek vannak és nem mások. Az egész mindenség, minden, ami veled és körülötted történik, minden, ami csak van hívást közvetít, Isten hívását, és ezért jel. Miért mondod, hogy Isten nem szól? Egyebet sem tesz, mint szól. Mindig szól, mindig megszólít, csak nem fogod fel minden pillanatban az üzenetet és a hívást. Mintha a mikrofon hangját csak puszta hangok sorozatának fognád fel, de nem figyelnél a beszédre. Isten hozzád intézett beszéde mindaz, ami van, mindaz, ami az életedben történik. Kemény és gyengéd, erős és mégis halk isteni beszéd ez. Hívások és jelek szüntelenül adódnak számodra, csupán arra lenne szükséged, hogy jelenvalóvá tedd magad az észlelésre. Igaz, a kockázat túl veszedelmesnek tűnik az emberi kényelem és önzés számára. Az ember valami érthetetlen módon arra rendezkedett be generációk során, hogy megvédje magát ezektől a jelektől. Értelmünk folyton 78

ezt sugallja: „Légy nyugodt, minden úgy történik, ahogy történnie kell, viszont semmi sem irányul feléd, nem rólad van szó, ez egyszerűen a »világ«, tapasztalhatod olyannak, amilyennek akarod, bármit csinálsz is azonban belőle, az mind csak tetőled származik, semmi követelés sincs veled szemben, nem vagy megszólítva, minden nyugodt” (martin buber: Zweisprache). néha akadnak pillanatok, amikor ez a vértezet, ez a vaspáncél átenged egy érintést. ilyenkor fordul elő, hogy egy szombat esti ájtatosság, egy gyónás, egy szentmise, egy krisztusi szó úgy megérint, hogy ég és föld között lebegsz, hogy meghatódva állsz és teljesen tanácstalanul. előfordul még veled, hogy egyszerűen, mint villám az égen, úgy hasítja át belső sötétségedet Krisztus? sajnos legtöbbször megrázod magad és kapaszkodsz a hétköznapi, a szokásos után, hogy minél előbb visszatalálj a kis szalmaszáladhoz. nem engeded magadat vitetni az élet óceánján isten lelke által. Félsz, hogy megfulladnál, pedig így fogsz megfulladni. szíveden páncél nő, füled süketté válik, szemed elvakul. nincs többé üzenet, amely megérintene. A világ és életed minden perce szokásos, jelentéstelen elemek zakatoló láncolatává silányul. A megszólítás jelei, az istentől érkező üzenetek nem valami rendkívüli dolgok. épp ellenkezőleg: mindaz, ami körülötted történik nap, mint nap, ami minden esetben végbemegy. A megszólítás, az isteni üzenet felsejlik mindabban, ami van. „Az éter hullámai morajlanak, mi azonban a legtöbbször elcsavargatjuk vevőkészülékünket” (buber: i.m.). Amikor a názáreti Jézus elhaladt simon és András mellett, azok megkapták a kegyelmet és fel is használták, hogy levessék védőfelszerelésüket. Képesek voltak arra, hogy isten hívását meghallják és felfogják, vagyis megértsék a jelet! •

17. jelen et:

Szent Ferenc prédikál III. Honorius pápa előtt [TÉMA] Szent Ferenc a pápa és a bíborosok előtt oly odaadással és hatásosan prédikált, hogy világosan kitűnt, nem az emberi tudás tanult szavaival, hanem isteni sugallattal beszél. [elemzés] A belső térábrázolás egységessé szerkesztett kivitelezésével Giotto látásmódjában előre vetítette a XV. sz.-ra általánosan elterjedt perspektivikus festészet szemléletét. A képmező felső részét alkotó három árkád boltlábazatának záróvonalai a középpontban futnak össze, a pápa fejmagasságával azonos szinten. A helyszín a pápai palota fényűző nagyterme, amelynek berendezése gazdagabb és több gótikus épületelemet tartalmaz, mint ahogy az valójában lehetett. A művészettörténetben először került sor az egymást keresztező félköríves dongákból szerkesztett, négy vaknegyedből álló boltozattípus ábrázolására. Jóllehet az építészeti elemeket szemből látjuk, a kétlépcsős trónus ferdén van elhelyezve a tágas térben, aminek pontos ábrázolói szerepe van. A teremben ékszerként ragyog a trónszék terrakottával és színes márványberakással díszített oldalborítása, amit az ún. opus cosmatescum névvel illet a szakirodalom. A XII–XIII. sz.-ban élt márványműves, Cosmati munkásságára jellemző mozaikberakásos díszítőművészetről tévesen feltételezte a hagyomány, hogy a középkor folyamán a román stílusban készült ilyen jellegű alkotások csak az ő családnevét viselő műhelyből származhattak, s ezért általános érvényű stíluskritikai megjelölésként került használatba a neve. Ilyen díszítő motívumok találhatók a kép felső sávjában is, de ezeknek a kivitelezése a nagy árkádok megfestése után, talán az egész freskó legvégső fázisában történtek. A jelenet szereplőinek karakterét rendkívüli kifejezőerővel és hangsúlyos gesztusokkal ruházta fel Giotto, a bizánci stílusú alakábrázolásoktól merőben eltérő expresszivitásban. III. Honorius pápa, aki 1223-ban hagyta jóvá a ferences regula végső változatát, elmélyült kutató tekintettel hallgatja a teológiai tanulmányokban képzetlen szent isteni sugallatú prédikációját.

17. el m élk e dés:

Evangéliumi teszt ~ Azon a napon Jézus kiment a házból és leült a tenger mellett. Nagy tömeg gyűlt össze körülötte. Beszállt egy bárkába, leült, az egész tömeg pedig a parton állt. Sok mindent elmondott nekik példabeszédekben: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetette a magot, némelyik mag az útfélre esett. Jöttek a madarak és fölszedegették. Más magok köves helyre estek, ahol nem volt sok földjük. Hamar kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. De amikor a nap felkelt, megperzselődtek, s mivel nem volt gyökerük, elszáradtak. Néhány másik a tövisek közé esett. A tövisek felnőttek és elfojtották őket. Végül más magok a jó földbe hullottak. Ezek termést hoztak, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, ismét másik harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!” (Mt 13, 1–9) Hogy a teszt eredményes legyen, nem szabad a végét megtekinteni, hanem csak lépésről lépésre végigolvasni. Lelkiismeretben lejátszódó igazi Isten-élményben lehet részed! A magvetőről szóló példabeszéd magyarázatát jól ismered. Az egyes föld-, illetve talajtípusok az embertípusokat jelentik, akik más és más módon fogadják be (vagy vetik ki magukból) Jézus tanítását, Isten igéjének magvát. Most igen becsületes és figyelmes elemző munkát kérek tőled! Pontról pontra próbáld besorolni magadat valamelyik kategóriába. Ne legyen erőltetett, inkább őszinte! Nem kell okvetlenül valami rosszat kitalálni magadról. Lehet, hogy Te alapjában véve „jó föld” vagy Isten igéje számára. A kitaposott útszél-típus: „Amikor valaki hallja az ország igéjét, s nem érti meg, akkor eljön a gonosz és elragadja, amit a szívébe vetettek: ez az, ami az útfélre esett.” (Mt 13, 19) Először is jól meg kell érteni ezt a nehéz mondatot. Nem két különálló eseményről van szó: vagyis hallgatod a prédikációt, de nem érted, majd pedig jön a gonosz, és kiszedi a szívedből az igét. Ez tulajdonképpen egyszerre játszódik le. Hallatod, amit Jézus mond, üzen neked az Evangélium olvasásakor, a prédikációkban, de nem érted meg. Mindaz, amit üzen irreálisnak, távolinak, zavarosnak tűnik összehasonlítva például egy általad kedvelt magazin szövegével vagy egy jó krimivel. Ott valóságos húsvér (néha nagyon is „hús”) emberekről van szó, ott minden érthető. Világos az, hogy egy férfi elcsábított egy nőt, hogy egy 200 kilós ember 150 kilót fogyott, hogy milyen technikája van a szeretkezésnek és milyen sporteredményeket ért el egy sportoló. De midőn Jézus szól, minden homályos lesz, mintha egy mesevilágban lennél. Nem tudod kézzel megragadni. Mit jelent az, hogy „Atyám házában sok hely van” (Jn 14, 2), hogyan 82

értelmezzük: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6, 54)? Rögtön unalom száll meg. Minden istenes dolog hosszú és lapos számodra, mégis jobban érinti a sorosodat, mint az internet felszínes hírei. Egyszóval hallod, de nem érted. Nem tartozol ezen emberek közé? Légy őszinte! Legalább részben nem illik-e rád az elmondottakból valami? A köves talaj-típus: Ide az tartozik, „aki hallja az igét, s mindjárt be is fogadja örömmel, de nincs gyökere, és csak ideig-óráig tart. Amikor az ige miatt szorongatás és üldözés támad, hamar megbotránkozik” (Mt 13, 20–21). Az ilyen ember a lelkesedő típus. Tud örülni egy jó lelkigyakorlatnak, egy megrázó prédikációnak. Nem Te vagy az, aki azonnal szeretné minden barátjának elmondani, amit egy megragadó szentbeszédben hallott? Vagy szeretné a falujában, városában minden fiatallal közölni, amit hittanórán tanult, illetve ezekből az elmélkedésekből minél többet megosztani kiscsoportokkal, imaközösségekkel? Ez nem baj. Ez jó! De mi van a lelkigyakorlatok és prédikációk másnapján? Hogyan érzel, gondolkozol és cselekszel egy átvillanyozó hangulatú diákmise után a reggelinél az ebédlőben? Mi van egy nagyszerű ívben fejlődő vallásos kollégium iskolaéve után a nyáron, otthon, a Balaton partján, külföldön? Mi marad a sok lelkesedésből egy hangulatos film után (pl. Zefirelli: Napfivér, Holdnővér)? Mi van egy könnyes gyónás után, amikor besütött összetört romházadba Isten tavaszi sugara, és minden épülni kezd? Mi van egy szombat este után, akár csak a befejezést követően öt perccel a hálóban? Nem Te vagy ez a típus? És ha „üldöztetés” ér, ha egyszerűen a nagyhangúak előtt az osztályban képviselned kellene azt, amit a legtisztább lelkiismereted mond, mit teszel? Ha otthon úgy csúfolnak: kispap, csuhás stb. – mit teszel? Nem Te vagy az, aki a pillanatnak él? Akit mindig a legnagyobb érzelmi, testi, pszichológiai hatás irányít? Hol van itt a szabadság? Az igazi börtönrácsok nem az ablakon vannak, és a kollégiumi szabályzatban, hanem a szívedben. Lelkesedsz a jóért, de amikor erőkifejtésre kerül sor, izmaid elernyednek, szívedből elpárolog az Evangélium illatos igéje, eltűnik Jézus sugárzó alakja. Nincs benned valami ebből? A tövises talaj-típus: „A tövisek közé hullott pedig az, aki hallja az igét, de a világ gondjai és a csalóka gazdagság elfojtja azt, és az gyümölcsöt nem hoz.” (Mt 13, 22) Ezen a típuson már eleve ott éktelenkednek az igét elfojtó szúrós bogáncsok. Ezek 83

azok az e világi gondok, amelyek a legtöbb ember lelkét egészen befonják. Jézus nem mondja azt, hogy ne törődj semmivel, hogy ne dolgozz, ne keress, de azt mondja, hogy első az isten országa. Az az emberi szív már tövises föld, amelyikben nem istené az első hely. nem vagy Te is ilyen? rengeteg dolog, vágy, probléma egyszerűen messze, de meszsze megelőzi a hit világát benned. mindig úgy gondolod, hogy majd, meg akkor fogsz törődni Jézussal, de itt és most igazán ezt nem várhatja el, hiszen most dolgozatra készülsz, most érettségire, most szerelmes vagy, most túl szomorú, most nincs hangulatod az egészhez. látod ezeket az égre meredő szúrós töviseket? egy ilyen életben mi marad az isten igéje számára? nem az a tövis, hogy gondjaid vannak, hogy túl szomorú, vidám, illetve szerelmes vagy kiábrándult vagy, hanem hogy ezt Jézus igéje nélkül, mint valami istenhez nem tartozó területet éled meg. A csalóka gazdagság nem fonja be úgy az életedet, hogy olyan vagy, mint egy káposzta? Ha leszednék rólad az összes gazdagságra (mobiltelefon, luxuscikkek stb.) vonatkozó vágyaidat, nem maradna belőled semmi, csak fásult torzsa, egy kiégett emberi szív, amely fölött isten is csak sírni tud. A jó föld-típus: „A jó földbe vetett mag pedig az, aki hallja az igét és meg is érti azt. Aztán gyümölcsöt hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.” (Mt 13, 23) Tulajdonképpen ki mondhatja azt, hogy ő „jó föld”? csak isten lelke, a szentlélek, aki Téged jobban ismer, mint Te saját magadat. Ő sugallta Jézusnak és szent máténak is ezt a példabeszédet. Ő dolgozott lelkedben a teszt kitöltése során. most itt van az eredmény, lásd: Az a „jó föld”, aki az előző három közül valamelyikben saját magára ismert! ugyanis az hallgatta, befogadta a tanítást, és az alázat gyümölcsét teremte. Talán most békesség és öröm van benned. Így kell olvasni a szentírást, hiszen az mindig örömhír, még akkor is ha először fájdalmasan érint. •

18. jelenet:

Szent Ferenc megjelenik az arles-i szerzetesközösségnek [TÉMA] Amikor Szent Antal Arles-ban a szerzetesek közösségében a Keresztről prédikált, megjelent előttük Szent Ferenc, jóllehet testileg távol volt, és kezeit kinyújtva megáldotta a barátokat. [elemzés] A freskón egy kolostor kerengőjéből nyíló gótikus káptalanterem belsejében történt csoda elbeszélését festette meg Giotto számos segédjének a közreműködésével. A belső tér megnyitásának bámulatos érzékeltetésére szolgál a terem három szimmetrikus árkádját alkotó ablakok és a bejárati nyílás frontális elhelyezése, ami kitekintést enged az oszlopos folyosóra. A kozmata stílusban díszített falszakasz arany mozaikköveinek csillogása a tetőzetet tartó fél árkádok oldalán mesterséges fényforrásként világítja meg a teret. A Kereszt misztériumáról prédikáló Padovai Szent Antalnak és a lábánál helyet foglaló szerzetesnek, Montaldo barátnak a tekintete egyenesen szegeződik a kereszt alakját kitárt karjával formáló Ferencre, aki a legendaciklus következő freskóján már a szenvedés eme eszközének sebeit is magán viseli. A freskófestészetben eddig nem tapasztalható módon a szereplők fizikai valójukban, masszív tömeggel rendelkező alakokként helyezkednek el a térben. A kép bal oldalán álló Padovai Szent Antal testes figurája semmiképpen sem felel meg a devóciós ikonográfiából ismert finom és kissé erőtlen szent ábrázolásával. A kép szemlélőjének háttal ülő és a földön elhelyezkedő szerzetesek figurái merev sziklatömbök plaszticitását formázzák alakjukkal. Ruházatuknak szürkés színárnyalata mutatja, hogy házilag font habitust hordanak. A freskó az idő előrehaladtával jelentős sérüléseket szenvedett, és kopáson ment keresztül, ezért már 1798-ban felújításra szorult. A restaurátor munkáját segítette a részletek kidolgozásában, hogy fennmaradt a képről egy fára festett mintegy kétarasznyi vázlat, ami a sienai érsek, Zondadari eminenciás birtokában volt.

18. elmélkedés:

Isten országa ~ Hasonló a mennyek országa a kincshez, amelyet elrejttettek a szántóföldben. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt. (Mt 13, 44–46) Próbáld beleélni magad ennek a két kis példázatnak a történelmi hátterébe! A Názáretből származó Jézus nevű rabbi mindenütt hirdette, hogy elérkezett az Isten országa. Minden zsidó ezt várta – jóllehet minden párt a maga elképzelése szerint. A zelóta Simon karddal a ruhája szegélyében járt-kelt, és ledöfte az elnyomó római katonaság tagjait, ha erre alkalom kínálkozott. Vallásos meggyőződésből! Mert akkor jön el az Isten uralma Izraelben, ha megtisztítják a szent földet a pogány római szennytől. A qumráni zsidó szerzetesek is szent háborúra készültek. A farizeusi párt a sok apró vallási előírás kínos betartása által, az öntökéletesítés útján készítette elő hite szerint Isten uralmát. És íme, hirtelen berobban Isten országa a világba: a Názáreti Jézus gyógyít, halottakat támaszt föl, a szegényeknek hirdeti a jó hírt, és Isten egészen új arcát mutatja be. El tudod-e képzelni, milyen varázslatos erő áradt ki Jézusból? Egyetlen szavára józan, földhözragadt halászok hagyták el hálóikat, családjukat és földjeiket. A gazdag vámos Jézus egyetlen tekintetére és szavára föláll a pénzváltó asztaltól, és nyomába szegődik. Ez történelem! Átgondoltad-e már komolyan ezeket? Jézus körül egy új család alakul ki. Rokonságával szemben tanítványait és az őt követő asszonyokat nevezi családjának. Fel tudod-e fogni ezt a jégolvadást? El tudod-e képzelni mit hozott Jézus? Förgeteges mozgalmat indított el, mert ahol Ő cselekszik, ott Isten működik. Kétséget nem hagy afelől, hogy vele és általa belépett az Isten a történelembe. Mit gondolsz, sírt-e Péter a felesége és a gyermekei után? Visszavágyott-e Máté a pénzváltó asztalához? Csak nem gondolod, hogy Magdolna hiányként élte meg az őt kihasználó szeretőket, miután szakított ezzel az életformájával?! Ezek a tanítványok majdnem mind vértanúk lettek Jézus feltámadása után! A Jézust követő tanítványok olyan állapotba kerültek, amely nagyon hasonlít a tiszta szerelemhez. Az emberben nem az önfenntartás ösztöne (evés-ivás) a legerősebb, nem is a nemi ösztön. Van egy még ezeknél is mélyebb, vadabb ösztön: az Istenkeresés ösztöne. Képzeld el, amikor ez az ősi, legyőzhetetlen, sejtjeinkbe, idegeinkbe írt ösztön hirtelen maga előtt látja világosan a „tárgyát”, vagyis Jézust, akiben az Istenség egész teljessége lakozott! 88

Csak ebből a háttérből érthető a két példázat. Nem mond semmit azoknak, akik ásítoznak Jézus mellett, akiket soha semmi nem ragad meg Isten világából, akik lényegében semmit sem várnak, mert elég nekik az, hogy időnként megcsiklandozzák ösztöneik felületét. Ezek a példabeszédek nem mondanak semmit azoknak, akik csak azt értékelik, amit hálóval (ügyeskedéssel) ki lehet fogni az élet tengeréből és meg lehet enni, be lehet építeni a testükbe. Azoknak sem szól, akik csak azt értékelik, amit pénzen meg lehet vásárolni, akiket még soha meg nem babonázott egy kedves emberi szempár. Miért nem szól mindezeknek ez a példabeszéd? Mert itt arról az emberről van szó, aki „örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt.” Fontos hangsúlyoznunk egy szót: örömében! Úgy, mint Szent Pál, aki azt írja, hogy „Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem” (Fil 3, 8). Mint Szent Ferenc, akinek imája igen rövid és egyszerű: „Istenem és mindenem!” Nem ismerős számodra ez az állapot? Te is így érzel, ha igazán örömből szeretsz. Talán már kezded érteni, hogy ezek az emberek nem lelki beteg, önkínzó férfiak voltak, hanem szerelmesek, megittasultak, Isten barátai. Soha semmiről sem szabad lemondani pusztán önmegtagadásból. Ez betegség, öncsonkítás vagy valami a kereszténységtől egészen idegen, de azt megfertőző magatartás. Csak szeretetből szabad lemondani, ugyanis ez a több élet választása. Sok embernek azért nem megy a krisztusi élet, mert Krisztus nélkül akarja megvalósítani. Nem parancsokat kell betartanod, hogy aztán jóságodért megszeressen Jézus, hanem rá kell eszmélned arra, hogy mekkora szeretetben élsz, és viszont kell szeretned az Urat „teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (MTörv 6, 5). Akkor, ami eddig keserű iga volt és elviselhetetlen teher, az édes iga lesz és könnyű teher (vö. Mt 11, 30). Te eddig krisztusi (keresztény) akartál lenni Jézus Krisztus lángoló, éjt és nappalt átvilágító szerelme nélkül? Terhet (vallási terheket) akartál cipelni Isten-szerelem és Krisztus-barátság nélkül? Tiszta és bűn nélküli akartál lenni Jézus édes és boldogító jelenléte nélkül? Micsoda ostoba kevélység! Engedd végre megragadni magadat a szeretet által! Hogyan? Szavak nélkül várj csendben hosszú perceket a kápolnában, ahol Jézus érted van jelen! Várj a Szentírásod fölé hajolva! Várj éjjel és nappal éber szívvel az élet fergetegesen színes és zajos forgatagában arra, akit szeret és keres a szíved öntudatlanul is! Várj a természetben sétálva és hallgatva a teremtett világ vajúdását és nyögését az újjászületés után! Várj Isten országára úgy, hogy minden előítéletedet félreteszed! Üresítsd ki értelmedet, hogy maga az Isten írhasson bele! Tartsd készenlétben akaratodat, mint ahogy azt a kis Sámuel tette gyermekkorában, amikor így imádkozott: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1 Sám 3, 10). •

19. jelenet:

A stigmák [TÉMA] Amikor Szent Ferenc a Verna hegyén imádkozott, meglátta Krisztust keresztre feszített szeráf formájában, aki rányomta Ferenc kezeire, lábaira és jobb oldalára az Úr szenvedésének sebeit. [elemzés] Szent Ferenc földi életének egyik legfontosabb jelenetét ábrázolja a freskó, amelynek megfestését Giotto magának tartotta fenn, mielőtt VIII. Bonifác pápa hívására Rómába utazott. Giotto személyes kapcsolatát mutatja a ferences eszmeiség spiritualitásával, hogy a stigmatizáció történetét hasonló ikonográfiai és kompozíciós elemekkel táblaképen is megfestette, és Firenzében a Santa Croce templom Bardi-kápolnájában bő harminc évvel az assisibeli munkálatok után ismét freskón készítette el. A sziklás tájban játszódó jelenet nem a Kálváriadombot, hanem az Al Verna hegyét ábrázolja a háttérben. A szent egy színpadszerű kiszögellésen térdel, tekintetével és testtartásával Krisztus felé irányítva a néző figyelmét, míg szerzetestársa szinte már a képmezőn kívül foglal helyet egy román kori kápolna előtt. A freskó a felső templom legárnyékosabb falát borítja a bejárati kaputól balra, az első ívnyílásban, amit Giotto a ragyogó színhasználattal és áttetsző chiaroscuro hatással ellensúlyoz. Krisztus a szeráfok hat szárnyával ékesítve jelenik meg az égbolton és ragyogó fénynyalábok sugároznak ki sebeiből Ferenc testére. A téma megjelenítése szempontjából Giottónak ez a választása ikonográfiai kánonná vált a művészettörténetben. Az egy munkanap alatt felhordott vakolatréteg, az ún. giornata vizsgálatakor 1962ben állapították meg, hogy nyolc fázisban zajlott a freskó megfestésének a menete. Giotto az arcok precíz modellálására mindig egy munkanapot szentelt, mert a mély érzelemkifejezések reális ábrázolására fektetett nagy hangsúlyt. A száraz falfelületre felvitt festésmóddal, az ún. secco technikával készült növények a sziklákon még látható állapotban maradtak meg, és restaurációjuk nem okozott különösebb nehézségeket.

19. elmélkedés:

a lopás ~ Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában. Bizony, ilyenek voltatok néhányan; de megmosakodtatok, megszentelést nyertetek, és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében, a mi Istenünk Lelke által. (1 Kor 6, 9–11) Kiemelek két szót: tolvaj és rabló. Közösségünkben ezek nem fordulhatnak elő, hiszen ti mind megtisztultatok és megigazultatok urunk, Jézus Krisztus nevében! De valóban nem találunk ilyen embereket? A lopás tényleg csak kis bűn? Az idézett szentírási részlet szerint ugyanúgy lehet a kárhozat útja a teljes emberi csőd, mint a többi felsorolt romlottság. A világ javaiból egy kis részt mindenki megkapott használatra. Az az övé! Felette ő gyakorol használati jogot. Tudta nélkül nem használhatom a másét. mondhatni, aggályosan tisztelni kell a másik jogát, különben egyszer csak oda jutunk, hogy a tolvajok és rablók közé sorolnak bennünket. lopás az, ha engedély nélkül elveszem más tulajdonát azzal a szándékkal, hogy meg is tartom. rablás az, ha egy csukott szobába vagy egy zárt fiókba török be. sötét, rossz lelkiismeretű emberré formál át a lopás. intézetünkből többeknek már távozniuk kellett, mert tolvajokat nem nevelhetünk. sok osztályközösség hangulatát megrontják a lopások. mindenki fél és bizalmatlan. elkezdődik a gyanúsítás. A magad bőrén érezheted, hogy az ilyen közösség nemhogy kereszténynek, de emberinek is alig mondható. milyen szép, itt töltött éveket lehet így megrohasztani! ezekről a már kifejtett súlyos bűnökről ne is beszéljünk többet, inkább nézzük meg azt az utat, amely ide vezet. más tulajdonának pazarló, gátlástalan használata tulajdonképpen egyfajta lopás. lassan az ember megszokja, hogy azáltal kímélheti saját dolgait, ha a másét használja. ez az önzésnek egy tűrhetetlen és bosszantó formája. ezt meg kell gyónni, le kell állni vele. Ha ebben vétkeztél, tudd meg, hogy kötelez a jóvátétel, amenynyire csak tőled telik! A jóvátétel határozott akarása és megtétele nélkül érvénytelen a kapott feloldozás. nem lehet ilyenfajta kereseti formáját űzni a bűnbánatnak: lopok és meggyónom, de a lopott tárgy vagy pénz mégis nálam marad. református testvéreinknél nincs gyónás. Ha egy református ember bűnbánatot tart, akkor az abban áll, hogy igyekszik jóvátenni hibáit. enélkül úgy érezné, hogy becsapta istent. nem éltél-e vissza a gyónás szentségével? minden okozott kárt a tőled telhető minden erőddel jóvá kell tenni. áll ez a közösség dolgaira is. nem tudom, hogyan mehet az nyugodt lélekkel áldozni, aki nem véletlenül, hanem akarattal tört össze bútort, zongo92

rát stb. – anélkül, hogy jóvátette volna a kárt. A kollégium elöljáróinak nagylelkűségét nem használod-e föl saját lelki károdra? ezt az intézetet 40 éven át az állam pénzügyileg nem támogatta. ennek tudatában rugdald az ebédlői székeket, amelyek a most Téged tanító atyák diákkorában is megvoltak (ugyanis nem volt pénzünk arra, hogy kicseréljük)! ennek tudatában firkáld össze a falakat, törd be az ajtókat és rongálj! légy szíves, érezd át, hogy lelkiismereti kötelességed az okozott kár jóvátétele. A bocsánatkérés nem elég. Ahhoz elég, hogy megbocsássanak, de azzal még az okozott kár megmarad. A kölcsönkapott tárgyakat, még a könyveket is, késedelem nélkül Te magad vidd vissza annak, aki neked kölcsönadta! Könyveinkért (elsősorban könyvtári könyveinkért) minden év végén könyörgő körmeneteket kell tartani, hogy visszakerüljenek. ezt nem felejtetted el? ebédlői viselkedésedet is meg kell vizsgálnod! sok ott a majdnem lopásnak minősíthető cselekedet. Természetesen még sorolhatnám a károkozás egyéb fajtáit, de ha jól belegondolunk, mindezeknek a kiküszöbölése még csak a rossz elkerülését jelenti, a nagy nulla ponthoz való közeledést. ez még nem kereszténység! A kereszténység ebben a kérdésben kettős erkölcsöt hirdet. neked mindenedet oda kellene adnod Krisztust utánozva. szívesen szolgálatára kell lenned mindenki számára! ne élj barátod nyakán, főleg ne a pénzén! ne vonatkoztasd másokra azt a jézusi törvényt, ami elsősorban feléd intézett felhívás: „Adjatok, és adnak majd nektek is: jó és tömött, megrázott és túláradó mértékkel adnak majd az öletekbe” (lk 6, 38). ezt nem szabad másokon megkövetelni a Te irányodba, ez Téged kötelez! mennyei Atyánk az eszmény e tekintetben is, mert Ő az, aki „fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek” (mt 5, 45). engedi, hogy kihasználják. ugyanakkor, aki visszaél a szeretettel, megbűnhődik. bűne lesz a büntetése: a kihasznált és így visszautasított szeretet a pokol kezdete vagy talán maga a kárhozat. •

20. jelenet:

Az eltávozás [TÉMA] Abban a percben, amikor Szent Ferenc e világról eltávozott, egyik szerzetestársa meglátta lelkét fénylő csillag alakjában az égbe szállni. [elemzés] A déli fal második ívnyílásának freskói Szent Ferenc halálát dolgozzák fel, két szimmetrikus kompozícióval közrefogva egy komplex architektonikus struktúrát bemutató képet. Giotto közreműködése ettől kezdve az assisibeli munkálatokon egyre ritkább volt, és az előző freskókhoz viszonyítva itt következett be igazi stílustörés, ezért a megfestés időpontját az 1300-as évek elejére datálja a művészettörténet. A jelenet a Porciunkula kápolnájában játszódik szerény összejövetel keretein belül, építészeti elemek alkalmazása nélkül. A kompozíció szerkezetét a sűrűn egymás mellé helyezett figurák adják, három képmezőre tagolva a festményt. Az előtérben a halott teste van elhelyezve a ravatalon, körülvéve a gyászoló szerzetestársakkal, mögöttük a többi barát a klérus tagjaival. A kép felső harmadában angyalok emelik a mennyei szférába a szent alakját ábrázoló dicsőséges mandorlát. A freskó felülete igen megkopott az idők során és egyes helyeken teljesen eltűnt a kromatikus festékréteg. A ministránsok arcának fiziognómiája erős hasonlóságot mutat, és ami vonásaikból megmaradt, az a gipszvakolat felvitele utáni első felrajzolás eredményeit tükrözi. A kép szemlélőjének háttal ülő lamentáló szerzetestársak figurái sziklatömbszerű plaszticitással lettek kidolgozva, és számos alak testtartása idézi az arles-i jelenés freskójának szereplőit. Az angyalok kivitelezése nem egyforma színvonalon történt, mert amíg a szent félalakos képmását tartók erőltetett szorgalomról árulkodnak, addig a kép széleiről berepülő angyalok drapériája változatos kidolgozású és egységes szépségideált tükröz.

20. elmélkedés:

Bűnbocsánat és gyógyulás ~ Ekkor íme, odahoztak hozzá egy ágyon fekvő bénát. A hitüket látva Jézus azt mondta a bénának : „Bízzál, fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.” Erre íme, egyesek az írástudók közül azt mondták magukban: „Ez káromkodik.” Jézus látta gondolataikat és így szólt: „Miért gondoltok gonosz dolgokat a szívetekben? Ugyan mi könnyebb, azt mondani: »Bocsánatot nyertek bűneid«, vagy azt mondani: »Kelj föl és járj«? Hogy pedig lássátok, hogy az Emberfiának hatalma van a földön a bűnöket megbocsátani – s ekkor a bénához fordult – : Kelj föl, fogd ágyadat, és menj haza!” Az fölkelt és hazament. Amikor a tömeg látta ezt, félelem fogott el mindenkit, és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embernek. (Mt 9, 2–8) Biztosan úgy gondolod, hogy az ember két részből áll: testből és lélekből. Ezt a Biblia nem tanítja, illetve így tanítja: az ember egyetlen valóság, sem nem egészen test, sem nem pusztán szellem. A Szentírás nem nézi le a testet, nem mondja, hogy a test a lélek börtöne, amelyből a lélek, mint pillangó röppen majd ki a halál pillanatában. Ez platóni gondolat. A mi hitünk nem tanítja, hogy a test rossz, a lélek ellenben jó. Amikor Szent Pál testi és lelki ember között különbséget tesz, akkor nem a testre mint húsra gondol. A testies az, aki Istent nem ismeri vagy úgy él, mintha nem lenne Isten. Az ilyen ember szellemi valóságában is testi. A gőg, az Isten ellen való lázadás a legtestiesebb bűn. A lelki ember viszont nyitott Isten világára. Az ilyen ember egészen lelki. Házasélete, evése, alvása, szórakozása: egyaránt „lelki”. Minden ellenkező látszat és híresztelés ellenére a kereszténység nem nézi le a testet. Szent János evangéliumában ezt írja: „Az Ige [a második isteni személy] testté lett” (Jn 1, 14). A Názáreti Jézusban, emberi testében maga Isten él. A kereszténységtől nagyon idegen a vallásos „lelkizés”. A kereszténység nem a lélek halhatatlanságába hisz, hanem a test feltámadásában. A keresztény nem úgy jut el Istenhez, ha lenézi a testet és az anyagot, hanem úgy, hogy gyermekeket szül és nevel vagy elhagyott gyerekeket, piszkos kis öregeket mosdat, gondoz, szeret (ld. Teréz anya). Az anyagon át érintkezik a föltámadt Krisztussal (ilyen az Oltáriszentség is).

mielőtt Jézus csodás módon meggyógyította volna a béna embert, előbb feloldozta. A gyónás megelőzte a gyógyítást. Összefüggésben van a testi betegség a lelki betegséggel, a bűnnel. Természetesen nem mechanikusan. Az Úr visszautasította azt a zsidó elméletet, miszerint minden betegség a bűn büntetése lenne. Pontosabban nem is büntetése, hanem következménye. itt sem egyszerű ok-okozati összefüggésről van szó, hiszen egy szentéletű ember is lehet beteg és egy bűnös is egészséges. Azonban nem ilyen egyszerű a dolog. egy tolókocsis béna ember, ha elfogadja Jézust, és úgy él, ahogy Jézus tanítja, máris a gyógyulás állapotában van. Külsőleg, vagyis testére nézve lehet, hogy ez a gyógyulás csak a feltámadáskor rajzolódik ki, de már most gyógyulni kezd. ellenben az az ember, amelyik gátlás nélkül a legsötétebb bűnökben fetreng, noha fénylik teste az egészségtől, már magában hordja az igazi betegség vírusait és a végső széthullás baktériumait. igen sokat mond az a tény, hogy Jézus előbb gyógyítja az ember legnagyobb betegségét, a bűnt, és csak utána a külső, kevésbé veszélyes betegségét, mint például a bénaságot. Ami kívülről megy be, az nem igazán veszélyes. Az fertőzi meg az embert, ami belsejéből jön ki. Hány korodbeli fiatalnak van meg ez a szombat esti lehetősége, ahol átgondolhatja életét, és részesülhet Jézus feloldozásában?! mert valóban, maga Jézus bízta meg egyházát azzal, hogy igazi gyógyítást folytasson, amikor így szólt apostolaihoz: „Akinek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak” (Jn 20, 23). nem kell ezt érezni! majd később érzed. A gyógyulás nem akkor kezdődik, amikor érzi a beteg, hanem akkor, amikor az orvos kezelni kezdi. világhírű orvos-pszichológust idézek, aki hosszas tapasztalata alapján szinte lexikálisan felsorolja a betegségek lelki (belső, személyiségben rejlő), bűnös okait:

Szájüreggyulladás. Kezdeményezési nehézségek, nehezen tud valamit kimondani, másokkal határozottan közölni az illető. Nem kevélység húzódik meg e mögött, amely attól fél, hogy rossz színben tűnik fel a másik előtt? Nem lenne egyszerűbb csak Isten tetszését keresni, mint megbetegedni? Torokgyulladás. Kiváltó oka lehet a szorongás. De mitől van az embernek szorongása? Aki tényleg hisz Jézus gondviselő Atyjában, abban az Istenben, akinek gondja van még a mezők liliomaira is, az miért szorong? Nyelési nehézségek. Csomóérzés a torokban, a gyomorszáj görcsös összehúzódása – kapcsolatteremtő nehézségek, gátlások. Nem lenne-e egyszerűbb bátrabbnak lenni, bízni Istenben és másokban? Gyomorfájás, vizelési inger, izzadás. A túlzott követelmények alatt roskadozó élet tünetei. Nem kellene-e felmenteni magadat? Miért kell okvetlenül egyetemet végezned? Valóban azt követelik tőled, amit csinálsz? Kell-e egy jeggyel jobbat elérned? Nem is olyan biztos! Vérkeringési és szívzavarok. Kedélybetegség vagy görcsösen fegyelmezett indulatok. A magas vérnyomás mögött inkább agresszivitás van, az alacsony mögött bátortalanság, kimerültség. Asztma. Olyan emberekről van szó, akik nem képesek elfogadni környezetüket, mert túl magas életideálokat követnek. A ki- és belégzés nehézségei a külvilág és a benső tudattalan tagadása, elutasítása is lehet, de megfigyelhető a háttérben önmegvetés, súlyos bűntudat is. Gyakran a zavaros érzelmi élet termeli ki. Most ne másra gondolj, és ne azt keresd, hogyha valaki a betegszobára került, akkor milyen lelki zavarban szenved! Ez így nem állná meg a helyét, de nem is tagadható az a sok tudományos kutatás sem, amely ezt a listát ezer és ezer betegség esetében megfigyelte, diagnosztizálta. Végkövetkeztetésképpen elmondhatom: légy egészséges, vagyis Istennel megbékélt, bűneit Jézusnak megvalló ember! A sok tudat alá szorított, soha meg nem bánt bűn kikezdi nemcsak a lelkedet, hanem Téged magadat, aki testi és lelki arculatú lény vagy, vagyis Istenben és Istenért a földön és az anyagban élő ember. •

21. jelenet:

Szent Ferenc megjelenik Ágoston barátnak és a püspöknek [TÉMA] A beteg Ágoston barát már egy ideje a beszédképességét is elvesztette, mikor így kiáltott: „Várj meg, Atyám, jövök veled!” – és lelkét tüstént kilehelte. Ugyanakkor a püspöknek megjelenő Szent Ferenc így szólt: „Nézd, megyek föl az égbe!” Abban az órában holtan találták őt is. [elemzés] A freskó két jelenetet ábrázol, amelyek a szent halálával egyidejűleg történtek. A kép legnagyobb részét elfoglaló háromhajós templomépület a helyszíne Ágoston barát eltávozásának, aki a Garganón betegeskedve követte a neki megjelenő rendalapítót. Assisi városának püspöke, Guido kis kiugró fülkében a kép jobb oldalára szorult a kompozícióban. A legendaciklus egyetlen jelenete ez, ahol a szent csak utalás formájában kerül említésre. A keresztboltozatos, kecses oszlopokkal alátámasztott templom tere bal oldali nézőpontból lett szerkesztve párhuzamos perspektívával, ami Giotto térfelfogásától idegennek tűnik, ezért a kép megfestését nagyrészt a segédek munkájának tartják. A jobb oldali látószögből bemutatott szobasarok egymáshoz nem kapcsolódó térszerkezeti elemei egy kevésbé gyakorlott munkatárs jelenlétét támasztják alá. Ágoston testvér legendájának narrációja retorikai elemekkel bevezetve kap teátrális kifejezőerőt, amit hangsúlyoz a szereplők intenzív gesztikulálása és ellensúlyoz a püspök történetének statikus megfogalmazása. Az előtérbe kilépő két szerzetes mozdulataikkal és testtartásukkal szólítják meg a kép szemlélőjét és magyarázzák az eseményeket. A bal oldali alak rámutat a csodajelenetre, heves gesztussal adja a néző tudtára, hogy az eddig béna Ágoston a szent látásától megerősödve képes felülni heverőjéről. A templomépület jobb oldali mellékhajója előtt álló szerzetestárs kezével a füléhez kap, és meghallja a beszédképességét vesztett beteg kiáltását. A szemlélőnek a bevonása a cselekménybe korát megelőző újítása a Giotto által vezetett műhelynek, és a párbeszédek, illetve szövegtartalmak a művészet nyelvén kifejezett értelme csak évszázadok múltán válik elterjedt szokássá, feliratok vagy mondatszalagok segítsége nélkül.

101

21. elmélkedés:

a kísérTés ~ Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odajött hozzá a kísértő és ezt mondta neki: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek legyenek kenyérré.” De ő ezt válaszolta: „Írva van: »Nemcsak kenyérrel és az ember, / hanem minden igével, / amely az Isten szájából származik.«” (Mt 4, 1–4) A kísértés, ha igazi, nem látszik kísértésnek. Az ember azt hiszi, hogy angyal szól hozzá vagy maga az isten. „A Gonosz erkölcstana ezzel az elvvel indult: »A gyönyör bűnös«. Aztán megfordítja tételét: »Minden bűn gyönyörűséges«” (Thomas merton: A gonosz erkölcstana). Az egész szentírás és Jézus tanítása ennek az ellenkezőjét hirdeti. A Gonosz szellem hazug és gyilkos kezdettől fogva. Gyilkosságát éppen azzal kezdi, hogy a gyönyör és a bűn fogalmát azonosítja, jóllehet semmi közük sincs egymáshoz. A gyönyör – bármilyen gyönyörérzetről legyen is szó – isten találmánya, amelyet beleírt természetünkbe. eredeti terve az volt vele, hogy az ember szívét az iránta való szeretet töltse be. ádám és éva szimbolikus nevek. Arra az emberre utalnak, aki még nem fordult el istentől. ezt az embert isten olyan világba helyezte, ahol sok gyönyör is vár rá, és a gyönyör az embert közvetlenül annak ősforrására, az isten szeretetére irányította volna. De az ember elfordult isten szeretetétől, így minden elveszítette eredeti rendeltetését. A gyönyör most már leszakadt az ősforrásról, és többé nem okvetlenül juttatja az ember eszébe istent. nem kelt a szívében hálaadást. De ugyanúgy a fáradságos munka is lehet kétarcú, nem csak a gyönyör. Azzal, hogy valaki állati kínokat szenved, még nem szent! létezik egy sötét és – sajnos – a keresztényektől is elfogadott magatartás, miszerint a szenvedés jó, hiszen istenhez vezet. nem vezet oda! ebben az istentől elfordult, elrugaszkodott állapotban, amiben élünk, egyedül a hit, a remény és a természetfeletti szeretet vezet istenhez akár gyönyörrel jár, akár szenvedéssel.

102

ne feledd, hogy a férfi és a nő egyesülése, valamint a vele járó gyönyör: szentség – amenynyiben isten törvényei szerint történik! ne feledd, hogy az evés ősi és ösztönös gyönyörűségéhez kötötte a föltámadt Krisztus a vele való találkozást (szentáldozás)! miért fogadod el azt a hazugságot, hogy a kereszténység a bűntudat, az életellenes önmegvetés és sötét világtagadás vallása lenne?! ez hazugság! ez már ellenségeink szájából is sután hangzik. miért hiszel olyan konokul annak az alapvető ördögi hazugságnak, amely a következő képletben fejezhető ki: gyönyör = bűn. Ahogyan a Krisztust megkísértő szellem a történet végén levetve álarcát nyíltan azt követelte, hogy Jézus boruljon le előtte és imádja őt, ugyanúgy, ha már bevetted az ördög erkölcstanának ezen első tételét, hirtelen megfordítja, és egy még arcátlanabb hazugságot fogadtatna el: minden bűn gyönyörűséges. itt szükséges volna megállnunk, és megnéznünk fi lmeket vagy inkább családi életeket, ahol emberek súlyos bűnökben élnek. egy pedagógiai főiskolára járó lány mesélte a következőket: nyáron pedagógiai gyakorlaton vett részt egy menhely gyermekeiből szervezett táborban. ott erősödött meg hivatása, hogy ti. ezekkel a „büntetőtáborba” dobott gyermekekkel fog élete végéig foglalkozni. egy kisfiú belekapaszkodott ruhájába és sírva kérte, hogy maradjon vele, mert neki nincs se apja, se anyja. Ha a Tv kamera most közel hozná hozzád ennek a síró fiúnak az arcát, vajon mit éreznél? Aztán egy másik vágással az „apaállat” és „anyaállat” arcát, akiknek csak kaland volt az egész. mit gondolsz, milyen érzések cikáznának végig rajtad? és ha jobban megnézhetnéd a két, már egymást sem ismerő „szülőállat” arcát, mit látnál rajta? nem hiszem, hogy egy fedél alatt szeretnél élni velük! A bűn nem gyönyörűséges. legtöbbje már az elkövetés pillanatában sem. bűnözők vallanak arról, hogy a bűn elkövetésekor valami kényszer kötötte gúzsba az akaratukat, és meg kellett tenniük, amit tettek. Azt is gyakorta megvallják, hogy igazából a bűn nem is okozott gyönyört. ezek a vallomások rávilágítanak arra a téveszmére, hogy minden bűn gyönyörűséges. Az ellenkezője igaz. egyetlen bűn sem gyönyörűséges.

103

Illúziónak azonban áldozatává válhatsz. A bűn ugyan a gyönyör illúzióját keltheti, de valóságos gyönyört nem adhat, mert a gyönyör lényege, hogy Isten jelen van és a lelkiismeret is gyönyörben úszik. A gonosz és elkárhozott kísértő szellem itt nem áll meg. „Azután kimutatja, hogy a gyönyört gyakorlatilag nem kerülhetjük el, hogy természetes hajlamunk arra visz rá, ami kellemes, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy minden természetes hajlamunk rossz, és természetünk önmagában is gonosz. Így aztán arra a következtetésre vezet el, hogy senki sem maradhat bűntelen, hiszen a gyönyör elkerülhetetlen. Azután pedig, hogy senki se próbáljon elmenekülni a bűn elől vagy elkerülni azt, hozzáteszi: ami kikerülhetetlen, az nem lehet bűn. Ezzel az egész bűn-fogalmat, mint jelentéktelen apróságot kidobta az ablakon. Az emberek így arra az eredményre jutnak, hogy nincs más hátra, mint az élvezeteknek élni. Így aztán az élvezetek, amelyek természetüknél fogva jók, a rendetlenség folytán rosszá lesznek, és az emberek élete boldogtalanságban és bűnben fecsérlődik el. Az ördög nem fél Isten akaratát hirdetni, föltéve, hogy a maga módján hirdeti” (Merton: i.m.). Az egész ördögi erkölcstan mögött hamis és hazug istenkép áll: az ember boldogságára irigy istenség képe. „Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok leszek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!” (Ter 3, 5) Vagyis féltékeny az Isten, nem akarja, hogy boldogok legyetek, mint Ő. Ez a legsúlyosabb kísértés, és hány ember, hány ferences diák bukott már el ezen! Vannak közöttetek, akik talán úgy gondolják el Istent, mint egy perverz vénembert, aki irigykedve és gyűlölködve nézi a parkban szerelmeskedő ifjú párt. Igazából a bukott szellem az irigy. Olvastad-e már az ószövetségi Szentírásból az Énekek énekét? Ott vitathatatlanul szerelemről van szó. Nem plátói szerelemről, hanem valóságos testi kapcsolatról. Mit gondolsz, mit keres ez a könyv a többi szent könyv között? Miről szól? Arról, hogy Isten úgy szereti az embert, mint vőlegény a menyasszonyt. Isten nem irigy. Egyedül Ő akarja, hogy Te boldog legyél. Jézus, az Ő egyszülött Fia sem irigy, aki fiatal életét a legborzalmasabb halálra adta, hogy Téged megmentsen és üdvözítsen. Ez a hűvös, érthetetlen középkori szó: üdvösség, azt jelenti: boldogság, mégpedig teljes boldogság. •

104

105

22. jelenet:

A stigmák megállapítása [TÉMA] Szent Ferenc az oldalkápolnában holtan feküdt. Girolamo úr, a híres orvos és tudós a szent kezeit, lábait és az oldalát saját kezével megtapintotta. [elemzés] A Szent Ferenc gyászszertartását feldolgozó freskók legdrámaibb darabja templombelsőben ábrázolja a stigmatizációt megerősítő vizsgálat jelenetét. A helyszín utal a Szent Ferenc-bazilikára, ahol a legenda szerint az orvos megállapította a misztikus sebek létezését. A kép inverz beállításban ábrázolja A grecciói jászol freskóján látható templomteret, a főhajóból engedve rálátást a szentélyrekesztő előtt zajló eseményekre. Ez volt a színhelye a laikusok közösségének, ezért szinte fotografált hitelességében érzékelheti a szemlélő, amit a korabeli ember tapasztalhatott a misztériumból. A lectorium mögött figyelhető meg a hátsó képsíkban az utólagos javítások nyomait viselő szentélykupola kidolgozatlan ábrázolása, ahonnan A grecciói jászol jelenetének látószöge volt megszerkesztve. A szentélyrekesztő gerendázatán támaszkodó felfüggesztett szentképek a néző irányába hajlanak, előre érzékeltetve a térmélységet, de az alakok távlati rövidülése helyett döntött beállításuk okoz torz optikai zavarokat. A szentképek a ferences devóció három leggyakrabban előforduló ábrázolását, a Madonnát a gyermekkel, Szent Mihály arkangyalt és a feszületet jelenítik meg. A festett kereszt ikonográfiája szinte teljesen megegyezik Giottónak a firenzei Santa Maria Novellában található feszületével, amit 1290 és 1295 között készített, megelőzve az assisibeli munkálatokat. A vakolatvizsgálat kimutatta, hogy a szentképek megfestése az utolsó fázisban, feltehetően a teljes kép elkészülte után történt. A felső képmező térszerkezeti és kompozíciós eljárása Giotto szerzőségét támasztja alá, míg a halott szent körül zsúfolódó figuracsoport kivitelezését – a boltív-hevedereken látható egyházatyák közül Ágoston és Jeromos alakját kidolgozó – segédek keze munkájának tartják.

107

22. elmélkedés:

Krisztus teste és vére ~ Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!” Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza. (1 Kor 11, 23–29) Évekkel ezelőtt történt. Egy ünnepi szentmisén végzős diák ministrált, és felajánláskor elfelejtette az oltárra tenni az ostyával telt kelyhet. Áldozáskor viszont látta, hogy fogyni kezd az ostya. Erre fogta az át nem változtatott ostyákkal telt (kis asztalra kikészített) kelyhet, és azt akarta az áldoztató pap kezébe adni, hogy abból folytassa az áldoztatást. A jelentet napokig levert. Hát addig jutottunk a hitoktatásban, hogy a legnagyobb, a legfölségesebb Szentséget nem tudja megkülönböztetni valaki a közönséges ostyától? Hogyan áldozott ez a fiú eddig? Miféle zavar lehetett a koponyájában, amikor letérdeltették a többivel együtt a Szentség előtt, mikor elsőáldozó lett? Vajon azt képzelte, hogy egy üres kenyérdarab előtt hajtunk térdet és fejet?! De megvigasztalt az első korintusi levél 11. fejezete: sajnos ez előfordult az őskeresztények között is. Szent Pál ezért ír az Oltáriszentség alapításáról. Az ő híradása az első a korintusi közösségben. Voltak, akik összekeverték az áldozást a hétköznapi vacsorával, nem tudták megkülönböztetni az átváltoztatott kenyér fönségét a közönséges kenyértől. Ezen az estén még egyszer gondold át azt, amit a keresztény hit tanít. Az érvényesen felszentelt pap a felszentelésénél kapott képességénél fogva a szentmisében a kenyérre és a borra lehívja a Szentlelket, aki Jézus Krisztus igaz, valóságos föltámadott testévé változtatja azokat. A kenyér minden morzsájában ugyanúgy, mint az egész kenyérben a teljes Krisztus van jelen. A bor minden cseppjében és az egész átváltoztatott borban maga a valóságos Krisztus van jelen. Az Eucharisztia nem jelképe Krisztusnak, és nemcsak emlékezés utolsó vacsorájára, hanem valóságos jelenléte. Hogyan lehetséges ez? Ezt senki sem tudhatja itt a földön: íme hitünk szent titka! De azt tudjuk, hogy nem mond ellent egyetlen tudományos igazságnak sem, mert itt nem két földi anyag egymáshoz való viszonyáról van szó, hanem a feltámadt, megdicsőült (vagyis a Szentlélektől teljesen átalakított) krisztusi testnek a földi anyaghoz való viszonyáról. A Galileai tó partján Jézus sült halat evett tanítványaival, hogy minden kétséget 108

eloszlasson. Ő nem fantom, nem szellem, „mert a szellemnek nincs húsa és csontja” (Lk 24, 39), és a szellem nem eszik. Ugyanakkor ez a test teljesen szabad a jelen világ és a jelen állapotban levő anyagtól. Zárt ajtókon át Jézus belépett abba a terembe, ahol összegyűltek az apostolok. A tér több pontjával egyszerre léphet kapcsolatba. A világ összes konszekrált (átváltoztatott) ostyájában jelen van. Minden percben konszekrál valahol egy pap. Ahogy a Föld forog, úgy gyúlnak ki az oltárok tüzei. Az egész földet örökre, az idők végéig befonja a föltámadt Krisztus valóságos jelenléte. Ezért nem veszhet el az ember. Az utolsó napon nem világvége lesz, hanem az egész univerzum átalakulása. A jelen állapotból átmegy az ember és az anyag a föltámadt Krisztus testének állapotába. Így tehát kápolnáink (diákkápolnáink is) az új világ egy-egy darabját foglalják magukba. Természetesen a föltámadt krisztusi test most még rejtett, akkor majd látható lesz. Ez a keresztény hit, nem pedig az olyan gondolkodás, hogy „kell lennie valakinek” vagy „ha az órának volt alkotója, a világnak is” – és ezzel be is fejeződik minden. Ez az elbutult, alacsony lángon működtetett magyar agy különbejáratú vallásossága. A kereszténység a szentségi Jézushoz fűződő élő, eleven kapcsolódás már most a földi éltben úgy, hogy majd az utolsó napon az Ő teste által mi is átváltozhassunk. Ahogy Szent Pál apostol által üzeni a Szentlélek: „Amint ugyanis Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni. Mindenki a maga rendje szerint: elsőként Krisztus; aztán azok, akik Krisztuséi, az ő eljövetelekor. Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Istennek és Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, amíg ellenségeit mind a lába alá nem veti. Mint utolsó ellenséget, a halált semmisíti meg, mert mindent lába alá vetett” (1 Kor 15, 22–27). De maga a földön közöttünk járó Jézus is mondja: „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6, 51). „De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6, 54) Az áldozás az új világ energiáinak vétele, odatapadás a Föltámadott testéhez. Ezért, ha meghalok, és testem rothadni kezd, én benne tudok élni a feltámadás napjáig. Az áldozás latin neve: communio, vagyis közösség. Közösség a feltámadt Krisztussal, de általa az Atyaistennel és a Szentlélekkel is. Az áldozásban beteljesül Jézus ígérete: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála” (Jn 14, 23). De hol itt a Szentlélek? Ő az Atya és Fiú szeretete. Ő lesz az én szertetemmé is, amellyel az Atyát és a Fiút szeretem. Ez a keresztény hit: egy élő, eucharisztikus valóság. •

109

23. jelenet:

A klarisszák siratják Szent Ferencet [TÉMA] Az összegyűlt tömeg faágakkal és számtalan égő gyertyával vitte Assisi városa felé a mennyei ékességekkel díszített szent testet, hogy bemutassák Szent Klárának és a szüzeknek. [elemzés] A szent temetési szertartásának utolsó jelenete a harmadik ívnyílás bevezető képe, ami tartalmi kapcsolatban áll a szemközti fal azonos boltszakaszának freskóival és a legendaciklus következő két történetével. A jelenet azt a drámai pillanatot örökíti meg, amikor Szent Klára nővéreivel kivonul a San Damiano-templomból a halott siratására. A kép legfeltűnőbb részlete a templomhomlokzat márványtól ragyogó felülete, amit kozmata stílusú dekoráció díszít csúcsos fiálékkal és szobrokkal. Hasonlóságot mutat az orvietói székesegyházzal és az Arnolfo di Cambio által készített Santa Maria del Fiore templom terveivel, de a San Damiano-kolostor még felújítása után sem volt ilyen gazdag és tetszetős a homlokzat kidolgozásában. Ennek oka abból a szimbolikus jelentéstartalomból ered, ami a szemközti fal azonos boltszakaszán ábrázolt templomokkal együtt alkot teológiai mondanivalót. Ferenc befejezte az ott még leomlott és düledező templomok renovációját, és visszaadta dicsfényét a megújult Egyháznak, amely a pápa vezetése alatt áll. Ezért a soron következő két freskón sem véletlen a pápa jelenléte, hangsúlyozva közbenjárását a ferences rend Egyházba történő integrálásában. A kép felfestését a művészettörténészek a segédek munkájának tartják, kivéve a szent arcának megrendítő ábrázolását és a fára felmászó gyermek mellékjelenetét, amit szinte azonos kivitelezésben ismételt meg Giotto Padovában az Aréna-kápolna freskóciklusán Krisztus jeruzsálemi bevonulását ábrázoló képén. A korszakra jellemző ruha és kalapviseleti szokások részletgazdag bemutatása mellett a ferences rend női ágának, a klarisszáknak a szerzetesi öltözete is pontosan dokumentálva van.

111

23. elmélkedés:

Golgota ~ Vele együtt vittek két gonosztevőt is, hogy kivégezzék. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponyahelynek neveznek, megfeszítették őt ott, és vele a gonosztevőket is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Jézus ekkor így szólt: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” […] A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: „Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!” De a másik leintette ezekkel a szavakkal: „Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.” Aztán így szólt: „Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.” Ő azt felelte neki: „Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 23, 32–34; 39–43) A keresztre feszítés hátborzongató volt. Kegyetlen mélyről fakadtak az ordítások. Recsegtek-ropogtak a csontok. Egyik ájulásból a másikba estek. Hármat feszítettek keresztre: két gonosztevőt és a Názáretből való Jézust. A két gonosztevő őrjöngve szitkozódott. A hóhérok szemébe köpködtek. Amikor a keresztet felállították, azok belezuhanva az előre kiásott gödörbe a rajtuk függőknek elviselhetetlen, szaggató, éles kínokat okoztak. Mind a hárman elájultak, csak öntudatlan nyögésük hallatszott: vér, verejték, hányás, bűz és vérfröccsenések. Csend lett a Golgota dombján. Dermedt csend! Senki sem mert szólni. Nem hallod néha Te is ezt a csendet? A nép elfehéredett arccal állt ott távolabb. Jézus Anyja és a szeretett tanítvány, János hajladozva indultak a középső kereszthez. A főtanácsnak (szanhedrin) ott kellett állnia és várnia, hogy nem vonja-e vissza a Názáreti a legsúlyosabb állítást: Ő az Istentől való. Ha visszavonja, akkor a zsinagóga is visszavonja a kiközösítést, akkor úgy lehet eltemetni, mint egyet a szent nép tagjai közül. A csend sűrűsödik, egy hatalmas vörös madár szeli át az eget. Mintha sötétedne, noha csak a kilencedik órában vagyunk (dél van). Jézus visszanyeri eszméletét. Kinyitja szemét, mérhetetlen szánalom, irgalom, megindultság van a tekintetében. A távolba néz. Engem is lát. Látja nyomorult életemet, értetlenségemet, bambaságomat és közönyösségemet Isten szeretete iránt. Látja, hogy szánalmasan vergődök a bűnben, hogy lassan teljesen átjár az örök halál. Megmozdul lázas ajka. Nem lehet elfelejteni ezt az ajkat. Kemény, erős, férfi ajak ez, mégis valami csodálatos, áttetsző ártatlanság tűnik fel rajta. És megszólal: „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Kik? Csak a főtanács tagjai? Nem! Mindenki, aki vétkezik. Énrólam is beszél az Úr. Nem tudom, hogy mit cselekszem! Hallom-e ezt a szót a mesterségesen ellaposított, „reális” életben? Mi az, hogy élet? Minden hazugság ezen a krisztusi szón kívül. Hazudnak a plakátok, hazudnak a nyom112

dák, hazudnak az ideológiákat gyártók. Csak ez a szó igaz. Ez az értem közbenjáró istenemberi szó. Első szavával így szól: „Atyám!”; majd a körülötte álló tömeg elpusztítását kérő szavak helyett: „Bocsáss meg nekik!” A jobb lator már hallotta ezeket a szavakat. Ezekre ébredt a kábultságból. Egy kert jelent meg előtte és édesanyja. Évtizedek óta nem jutott eszébe… Sírni kezdett és zokogott. A kereszt alatt a katonák sorsot vetettek Jézus ruhájára és megosztoztak rajta. A nép néma maradt, de a főtanács tagjait igen megzavarta ez a „feloldozás”. Azt várták, hogy ők oldozhassák fel a Názáretit, hogy legalább hithű zsidóként halhasson meg, és most a Názáreti Jézus oldozza fel őket. Ingerültek lettek. Úgy érezték, szólniuk kell, mert nem viselhették el a nép előtt, hogy őket is feloldozza Jézus. Nem! Nekik nincs bűnük! Így kezdték gúnyolni őt: „Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!” (Lk 23, 35). Ez a gúnyolódás feloldotta a zavart. A katonák is gúnyolni kezdték. Most hirtelen egyetértett zsidó és római. Az egyik megfeszített, a bal lator is káromolta őt: „Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!” A jobb latornak rosszul esett ez a káromkodás. Hosszú évtizedek óta először bántotta, hogy ártatlannak fájdalmat okoznak. De kicsoda ez a Jézus? Még pár óra vagy pár perc csupán és mind a hárman meghalnak. Hogy mit jelentenek ezek a szavak: „én most meghalok” – nem értik meg azok, akik a keresztjeink alatt állnak, de ők is meghalnak egyszer. Ha pedig mindenki meghal, akkor a Messiás országa nem lehet ebből a világból való. A szanhedrin e tekintetben is téved, és félrevezeti a népet. A Messiás, ha tényleg Istentől jön, akkor Istenhez vezet minket a halálon túl. A halálon innen nincs örök ország, az bizonyos. Akkor ez a Jézus a Messiás. Most is csendben imádkozik. Mit is mondott? Azt mondta: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ez azt jelenti, hogy ellenkezőjét teszi annak, amit kellene. Ők azt várják, hogy a Messiás leszálljon a keresztről, és Jeruzsálemben uralkodjon, Jézus pedig a kereszten akar maradni, és Atyjához, az Istenhez imádkozik értünk. A másik lator még mindig káromkodott. A jobb oldali most odafordult hozzá: „»Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.« Aztán így szólt: »Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.«” Nem számított arra, hogy Jézus válaszolni fog neki, hiszen ő valóban bűnös ember. Jézus nagy fájdalmak árán, mert a töviskorona egészen befonta a fejét, mégis feléje fordult és így szólt: „Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!” – vagyis Isten országában. A jobb lator többé már nem szólalt meg. Nem tudott szólni. Torkát fojtogatta a megrendülés. Képzeld magadat a helyébe, és próbáld megfogalmazni, hogy mit érzett. •

113

24. jelenet:

A szentté avatás [TÉMA] A Szentatya személyesen jött Assisibe, és miután szorgalmasan megvizsgálta a csodákat, szentté avatta Ferencet, és beírta nevét a szentek könyvébe. [elemzés] A szent kanonizálásának ünnepélyes szertartását bemutató freskó felszíne helyrehozhatatlan károkat szenvedett el a kép fölött lévő ablakon befolyó esővíz miatt, ezért a felső és a bal oldal középső képmezője teljes mértékben hiányzik. A figuracsoportok tekintete a freskó középpontjára irányul, ahol IX. Gergely pápa alakja lehetett az oltármenza mögött, a püspökök és a szerzetesközösség által közrefogva. IX. Gergely elődeihez hasonlóan nagyra becsülte és tisztelte Ferencet, és hitbuzgalmában néha maga is felöltötte a ferencesek szőrcsuháját, mikor szegények közé ment. Ezért pontifikátusának második évében, mielőtt elindult a hatodik keresztes hadjáratra, 1228-ban szentté avatta boldog Ferencet. A kép festői nyelvezete igen távol áll Giotto látásmódjától az egész legendacikluson belül, ezért egy kisebb kvalitású segéd munkájának tartja a művészettörténet. A freskón a vakolat hiányosságai ellenére érződik az esemény magasztosságát tükröző grandiozitás és pompa. A ciklus egyik legtöbb alakot felvonultató darabján a társadalom minden rétege megjelenik kisebb csoportokba rendeződve, a főpapi tisztséget viselőktől a laikusok gyülekezetéig. Az oltárt övező korlát bal oldalán lírai zsánerjelenet figyelhető meg, ahol a szent cselekmények látásától megriadt és egymásba kapaszkodó gyermekeknek anyjuk magyarázó gesztussal interpretálja az eseményeket az Assisibe látogató zarándokok előképeként. A képmező felső részét alkotó architektonikus elemet borító aranymustrás textília és a főpapi pluviálék díszítése A grecciói jászol freskóján is alkalmazott ünnepélyesség kifejezésének eszköze.

115

24. elmélkedés:

Kilépés önmagunkból ~ Amikor a hét első napján reggel feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Az elment és hírül vitte azoknak, akik korábban vele voltak, most pedig gyászoltak és siránkoztak. Mikor meghallották tőle, hogy él, és hogy ő látta, nem hitték el. Ezek után elváltozott alakban megmutatta magát kettőnek közülük útközben, amikor vidékre mentek. Ők is elmentek és hírt adtak a többieknek, de nekik sem hittek. Végül megjelent a tizenegynek, amikor asztalánál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, hogy nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták. (Mk 16, 9–14) Mi a közös ezekben a jelenés-elbeszélésekben? Először is az, hogy nem ismerik föl Jézust: se Mária Magdolna (azt hiszi, hogy a kertész), se az emmauszi tanítványok, sem az apostolok. Jézus a kezdeményező. Ő lép be újraindult hétköznapjaikba, de azért valamennyi kis figyelmet elvár tőlük. Legalább azt, hogy elgondolkodjanak, hogy megdöbbenjenek. Aztán felveszi velük a személyes kapcsolatot. Beszélget velük, majd a jelenés végére felismerik, de akkor meg eltűnik a szemük elől. Az első dolog, amit megtanulhatunk: nem Jézusnak kellett megváltoznia ahhoz, hogy felismerjék őt, hanem azoknak, akiknek megjelent. Ki kellett lépniük elképzeléseikből, fájdalmukból, eddigi szűk kis világukból. Végeredményben ez a mi hitünk: életforma-változtatás, kimozdulás az ősi, állati létmódból, az eddigi, ólnál is szűkebb univerzumunkból. A hit egy hatalmas kaland, nagyobb, mint egy űrutazás, mert az űr is végeredményben a teremtés szűk ketrece. A másvilág tört be ezeknek az embereknek az életébe. Ne gondold, hogy veled ez nem történhet meg! Minden embernek megvan a maga kis világegyeteme. Nagyon szűk körben mozgunk, egy burokban élünk. Ami ezen a burkon kívül van, arról csak sejtéseink vannak, de legtöbbször ezek a sejtések is torzak és eleve saját világunk színeibe, formáiba vannak öltöztetve. Például egy foglalkozás is magába tud kebelezni. Egy orvos, egy mérnök vagy egy tanár lassan annyira azonosul feladataival, szerepével, hogy már szinte elveszíti emberségét. Érinthetetlenné válik, óriási védőöltözetben cammog. Egyre több kész felelete lesz mindenre, egyre kevesebbet kérdez, nem csodálkozik rá semmire, nem lepődik meg semmin. Ily módon egyre kevésbé van arra remény, hogy a mellette levő világokat észrevegye (emberek, állatok, csillagok, virágok stb.). A bezárt élet rothadni kezd. Szeretne szabadulni, és ekkor jönnek a hamis másvilág-keresések: kísérlet, hogy kitörjön a családból, mámorkeresés az alkoholban, a szexben, a kábítószerben stb. Ez a kitörési kísérlet annyiban tiszteletre méltó is lehet, hogy az első lépésnek számít Isten felé, de sajnos rossz úton történik, és bálványok felé halad. Minden bálvány végtelenséget hazudó véges valóság. Börtön. 116

Egy takarítólányról mesélte valaki, hogy az is tökéletesen azonosult a szerepével. Takarított, vég nélkül csak takarított. Nem szeretetből és leginkább cél nélkül, csakhogy élni tudjon, jóllehet nem tudta, hogy minek él. (Van ilyen egyetemi tanár és filmrendező is!) Egyszer fáradtan a nagy munkától leült egy üres hivatali helyiségben és pihent egy kicsit. Szokás szerint szólt a mindig magánál tartott zsebrádió. Hirtelen figyelni kezdett egy Beethoven szimfóniára. Eddig erre soha nem figyelt. A zene szárnyaira vette. Olyan világokba repítette, amelyekről ez ideig nem is tudott. Úgy ült ott, mint az angyali jelenés után Szűz Mária, teljesen lenyűgözve, megdöbbenve, meghatódva és szinte félve és remegve az örömtől. Elindult egy soha nem sejtett úton. Rátalált a koncerttermekre, a zene útján az irodalomra, a művészetekre, egy számára eddig ismeretlen világra. Később maga mesélte el csodálkozását, hogyan tudott ezt megelőzően így élni. Mindaddig süket és vak volt egy szép, új világra. A hithez kell valami ehhez hasonló. Kell valami sajátos emberi figyelem és intelligencia! Ha ez nincs meg benned, akkor őrült unalmasak lehetnek számodra ezek a szombat esti elmélkedések. Úgy leszel, mint Mária Magdolna. Az üres sírt őrzöd, sóhajtozol, hogy Jézus nincs, és közben ott áll melletted. Te azt hiszed, hogy Krisztus a történelem hideg sírboltjában nyugszik évszázadok dohos boltozatai alatt, közben leheletnyi távolságra áll tőled és milliókkal van kapcsolatban. Ő az emberiség történelmének egyetlen igazi reménysége és csendes alakítója. Azért nem jut el sok ember a hit teljességére (vallásos emberek sem!), mert emberség ükben hiányzik valami lényeges: nem képesek figyelni, vagyis kilépni magukból. Te azonban engedd magadat megszólítani minden által, ami csak létezik! Tudj csodálkozni, kérdezni, megállni, elmélkedni, gondolkodni, meglepődni stb.! Mindez manapság a legnagyobb luxus; még a milliomosok sem engedhetik meg maguknak, csak a gyerekek, az igazi tudósok és művészek, de legfőképp a szentek (bármilyen felekezethez is tartozzanak!). Jézus ezért mondja: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a men�nyek országába” (Mt 18, 3). Ez nem jámbor intés, hanem isteni kinyilatkoztatás, nem lehet üdvözülni enélkül! Felelj most magadban a következő kérdésekre: Tudsz-e figyelmesen végighallgatni másokat? Tud-e érdekelni néha az, ami egyébként nem érdekel? (A szakbarbárság nem szépséghiba, hanem tragikus következményekkel járó beszűkülés!) Felül tudsz-e emelkedni a közvetlen hasznossági szempontokon? Mi az, ami mostanában igazán örömet okozott, örömet, amely megmaradt benned? Érezted-e már, hogy valami betör a kis zárt világodba és megragad? Egy szép gondolat, hivatás, valami lelkesítő érzés, elgondolás? 117

Természetesen hatalmas örömmel, újjászületéssel jár egy ilyen kilépés zárt világunkból (barátság, szerelem, művészetek, tudomány stb.). De mindezek újabb zárt világokba vezetnek, még ha egy kicsit tágasabbak is az előzőeknél. Ha isteníted, ha véglegesíted ezt a szélesebb burkot, akkor torz ember maradsz. Az apró „túlvilágok” nem elégíthetnek ki. érdekes, hogy ezek a bálvány istenségek holdfényes őrületbe visznek, ha csak nekik szolgálsz. isten, Jézus éppen ellenkezőleg cselekszik. miután bevezetett Téged a végtelen életbe, visszaküld, mint mária magdolnát vagy mint az apostolokat a hétköznapi, a régi világba. ott tehetsz róla tanúságot. isten országa nem e világból való, de e világban van. Küldetésed van! ne bánkódj ezen és ne menekülj, mint Jónás, mert akkor nevetséges és szánalmas figura leszel. Örülj annak, hogy Te látsz, hogy Te hallasz! még akkor is örülj neki, ha egyedül vagy a szülőfalud, városod fiataljai között. miért bánkódnál?! egy királyi család utolsó vagy első sarja vagy! Krisztus testvére és barátja. elindíthatsz egy meleg áramlatot ezen a hideg földön. minden a tiéd, Te Krisztusé vagy, Krisztus pedig az Atyáé. Gondold át életedet húsvét fényében! állj meg egy percre! nézz körül! itt minden ragyog. Te nem vagy akárki, a világ nem akármi, csodák zengő örvényébe kerültél. •

118

119

25. jelenet:

Szent Ferenc megjelenik IX. Gergely pápának [TÉMA] A Szentatya némileg kételkedett az oldalseb valódiságában, ezért álmában Szent Ferenc így szólt hozzá: „Adj egy üres üveget!” Miután adott neki, a szeme láttára megtöltötte az oldalából folyó vérrel. [elemzés] A ferences regula jóváhagyását és a III. Honorius pápa előtti prédikációt bemutató freskók után a legendaciklus harmadik olyan darabját láthatjuk, amely építészeti fülkében jeleníti meg a szent egy csodáját a legkifinomultabb térábrázolás alkalmazásával. A művészettörténeti diskurzus nem vitatja, hogy az előző képekhez képest itt visszatér az a kompozíciós és stiláris látásmód, amely kétség kívül Giotto sajátja, mindazonáltal a festmény kivitelezésénél megkérdőjelezhető a művész közvetlen közreműködése. A centrális perspektívából szerkesztett kialakítás tudományos mértékű ismeretelméletre épül, ami a korai humanizmus gondolkodóinak írásaiban már központi helyet foglal el. Nem tudni, hogy az angol ferences szerzetes, Roger Bacon perspektívával kapcsolatos értekezéseit tartalmazó Opus maior Itáliában ekkor közkézen forgó kézirata mennyire hatott Giotto munkásságára, mindazonáltal a későbbi padovai és firenzei ciklusokon látható tértagolás és az itt először alkalmazott aszimmetrikus szembenézet nem puszta megérzéseken alapszik. A kazettás mennyezet fagerendái és a fényűzően díszített sárga falikárpit szövetstruktúrája által metszett vonalak enyészpontja a freskó mértani közepén, a szent revelált oldalsebhelyében futnak össze, a legenda csodájára irányítva a figyelmet. A pápa ágya fölött kifeszített baldachin légies könnyedség benyomását kelti, noha érződik plasztikus tömeghatása, a szélek hajlása és a perspektivikus koordináta rendszerbe illeszkedő mustra szabályos és hiteles kivitelezése miatt. Az alvó pápa és környezetének ikonográfiai előzménye a III. Ince látomását bemutató freskó mintáját követi kisebb változtatásokkal, ahogy a gazdagon díszített zöld dívány előtt ülő prelátusok ruházata és arcvonásai is stiláris egyezést mutatnak.

121

25. elmélkedés:

Jézus megjelenik Mária Magdolnának ~ Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: „Asszony, miért sírsz?” Ő azt felelete nekik: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!” Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!” Ekkor Jézus megszólította őt: „Mária!” Erre ő megfordult, és héberül így szólt: „Rabbóni!”, ami azt jelenti: Mester. Jézus azonban így szólt: „Ne tarts fel engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat!”, és hogy ezeket mondta neki. (Jn 20, 11–18) Ez az evangéliumi részlet három kis párbeszédre épül a föltámadt Jézus és Mária Magdolna dialógusán belül. A jelenetből egy különös és meglepő igazság tárul elénk: az Úr keresztje mindig dicsőséges (hiszen Isten Fia győzelmének helye), a Feltámadott megjelenései azonban mindig keresztre feszítőek (az embertől sokat kívánnak). Figyeld csak meg! Nagypénteken tele van a templom, húsvét után lassan kiürül. A feltámadt Krisztus követése a legnehezebb. A régi, félállati életmódunkon túl kell lépnünk, és Vele kell tartanunk a számunkra bizonytalanba: az új élet nagy kalandjába. Magdolna egy holttestet keres, amely eltűnt. Gyászát a sírrablás ténye fokozza. Jézus gyilkosainak nem volt elég a kegyetlenkedésből, most még a holttestét is ellopták? Pánikba esik. Zokog. Tökéletesen a múlt felé fordul. A sír irányába áll. A kertben keresi Jézust, ahol Isten egykor elvesztette Ádám és Éva nyomait. Mennyire hasonlít Magdolna az Énekek énekének jegyeséhez. Magán kívül van a szeretettől. Az éjszakában felkel és keresi azt, akit szeret a lelke. Mindenkit megkérdez. Nem szégyelli faggatni az őröket. Meg van győződve arról, hogy mindenki ismeri azt, akit keres. A halott Jézust keresi, és az „élő kertésszel” találkozik. János evangélista finoman utal arra, hogy Isten Ádámot a paradicsomkertbe kertészként küldte. Milyen paradox jelenet! Miért nem ismeri fel Magdolna Jézust? Jézus nem álcázza magát. Mária öltöztette be Jézust egy halott ruháiba. Aki egy halottat keres, az nem fog élőt találni. Ez a jelenet nagyon rád vonatkozik! Ha csak e világi, szűk tekintettel nézed Jézust, nem fogod észrevenni, hogy melletted áll a Föl122

támadott. De Jézus szól, hogy kihozza Magdolnát a múltból: „Asszony, miért sírsz?” Nem arra kíváncsi Jézus, hogy mi is az oka Magdolna könnyeinek. Csak egyszerűen fel akarja venni vele a kapcsolatot, hogy kihozza a régi emberiség rothadó sírjából, amelybe mind be vagyunk zárva. Magdolna gondolatai azonban továbbra is csak egy holttest körül mozognak: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!” Magdolna megszállottja lett ennek a sírnak. Semmi sem érdekli, csak a hír, amit erről a sírról kaphat, hogy oda ismét visszavigye a holttestet. Láthatod, hogy Magdolna a totális felkészületlenség állapotában van a feltámadást illetően. Tökéletesen idegen a föltámadt Jézus világától. Ekkor Jézus nevén szólítja: „Mária!” Magdolna felismeri, és így szól: „Rabbóni!” Jézus soha egyetlen egyszer sem szólított asszonyt a nevén. Még édesanyját sem. (Az evangéliumi hagyomány szerint csak Mártát, amikor megfeddte.) Csupán itt, ezen az egyetlen helyen szólít nevén egy asszonyt, hogy végre megérintse a halál fagyos hidegétől megbénult szívét. Jézus nem mondja, hogy Ő az, akit keres, hanem Magdolnának kell kitalálnia, hiszen Jézus magáról mondotta: „Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik” (Jn 10, 27). Magdolna legelső felkiáltása ösztönös: „»Rabbóni!«, ami azt jelenti: Mester” (az én Mesterem)! Ez Jézus legelső címe. Galileai napfénye tavaszt idéz, amikor Isten országát a Lélek erejével a názáreti Rabbi hirdetni kezdte. Amikor Magdolna ott ülhetett Mestere lábainál, és hallhatta bársonyos mély hangját. Most ezzel a régi szóval, Mesterem, Magdolna elárulja, hogy mit érez: – Ejnye, hogy megijesztettél minket ezzel a három nappal! No, de semmi baj, minden ismét a régi. Át akarja ölelni Jézus lábát. Jézus azonban nem engedi. Így szól: „Ne tartóztass… !” Miért beszél így? Mert pontosan arról van szó, hogy soha, de soha vissza nem jön a régi, hogy az egész szép földi élet egy sírüreg az új élethez képest, és nem szabad sajnálkozni akkor, amikor annak vége. Tudod mit jelent ez? A végzős diák a ballagás napján (most még nem érzi, de egy hónap múlva érezni fogja) összeszorult szívvel tekint vissza a sok szép és jó dologra, amelynek vége lett. El kell búcsúznotok. A szerelmeseknek elérkezik egyszer az utolsó ölelés pillanata. Szeretteink pulzusa csendben leáll. Mindennek, ami volt, úgy ahogy volt, örökre vége! Hála Istennek, mert egy magasabb rendű életbe megyünk. A keresztény élet ezért minden nap minden pillanatában ezt a túllépést követeli. Csak ha hiszel a több életben, csak akkor tudsz továbblépni. Továbblépni kamaszkorod évein. Túllépni emberi kötődéseken és leblokkolásokon. Túllépni régi elképzeléseken és bűnös ragaszkodásokon. Ez húsvét. Öröm és egyben növekedést kívánó szenvedés is. •

123

26. jelenet:

A leridai sebesült gyógyulása [TÉMA] Katalónia városában, Leridában élt egy János nevű ember, aki tisztelte Szent Ferencet. Egy este megtámadták, és kardcsapásokkal halálosan megsebesítették. Az orvosok szerint menthetetlen volt, ekkor megjelent Ferenc a szobában, és meggyógyította a férfit. [elemzés] A legendaciklus utolsó három története, amelyek a szent posztumusz csodáit ábrázolják, a déli fal negyedik ívnyílásában láthatóak. Giotto a század végén elhagyta a munkálatokat, hogy a szent év alkalmából Rómában VIII. Bonifác pápa szolgálatába állhasson. A művészettörténeti diskurzusban egyetértés látszik kibontakozni abban, hogy egy jellegzetes vonásokkal rendelkező, tehetséges anonim firenzei mester folytatta és fejezte be a freskóciklust. Az Uffizi Képtárban őrzött Szent Cecíliát, valamint életének jeleneteit ábrázoló táblakép stiláris és ikonográfiai kapcsolatai miatt, a Szent Cecília Mestere néven emlegetett festő szerzőségét tartják valószínűnek a boltív három képének attribúciójában. Jóllehet a művész nagy tudással rendelkezett és a firenzei iskola lelkiismeretes követője volt, nem érte el azt az ösztönös látásmódot, ami a Giotto által festett többi kép kontextusába illeszkedne. A freskón szimmetrikus kompozíciós elrendezésben, centrális perspektívából szerkesztve látjuk a gyógyulás csodáját. A nyílt, díszítetlen architektonikus csarnoktér rideg egyhangúságát az arcok érzelemkifejezései és a kontrasztokra épülő színkezelés oldja föl. Számos részletkidolgozás és kompozíciós technika látható, amelyek a felső templom más freskóinak egyes elemeit ismétlik vagy variálják. A misztikus gyógyulás jelenete a képmező jobb oldalán, a függönyökkel határolt fülke szűk sávjára korlátozódik, mégis jóval tágasabb tér benyomását érzékeljük, mint a hasonló figuratív elrendezésben festett Izsák történetének térszerkezete esetében a második ívnyílás felső regiszterében. A karcsú és nyúlánk figurák a kisméretű kezekkel, a visszafogott statikus testtartással markáns visszalépést tükröznek a gótika ábrázolásmódja felé.

125

26. elmélkedés:

A papi hivatás ~ Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Majd másodszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Azt felelte: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Aztán harmadszor is megkérdezte: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: „Szeretsz-e engem?”, és azt felelete: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Ekkor így szólt: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21, 15–17) Ismerjük a jelentet: Péter halászni indul – először az események után. Jézus meghalt, eltemették. Voltak bizonyos hírek a sír körül, de végül is az élet megy tovább. Amikor így szól Simon Péter pár nappal a feltámadás után: „Megyek halászni!” – ebbe minden érzése összesűrűsödik. Vissza a régi foglalkozáshoz. Rettenetesen kemény és lemondó szavak ezek. Mint egy esős, gondokkal teli reggelen az ébredés egy csodálatosan szép álom után. Figyeld meg jól, hogy mennyire felkészületlenek az apostolok húsvét hitére! Hogyan lehet olyan őrültséget állítani, hogy az apostolok lelkesedése, a Mester iránti rajongásuk hallucinációkat eredményezett? Hogyan lehet ennyire kiforgatni a valóságot? Péter visszatért a családjához, a tóhoz, a hálóhoz. Valami végleg lezárult számára. Arca keményebb lett, kevesebbet beszélt és úgy tett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a közvetlen fizikai tevékenység. Egész éjjel dolgozik társaival. Hajnalodik. Egy idegen szól neki a partról. Tanácsot ad nekik, akik mindenkinél jobban ismerik a tavat és a halászatot. Mégis valami miatt gondolkodás és ellenvetés nélkül engedelmeskednek. Temérdek hal akad a hálóba. János feltekint. Ő az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Ő nem a hálóra figyel csupán, hanem arra az idegenre, akinek sziluettje ott vibrál az aranyló reggeli napban. Felkiált: „Az Úr az!” (Jn 21, 7). Hangja felejthetetlenül szép, mint a mélyről jövő férfizokogás. Az egész János evangélium erről az egy mondatról szól. János felismeri, hogy a Názáreti Jézus az Úr. Nemcsak zsidó értelemben, nem úgy, ahogy kezdetben Péterék gondolták – vagyis az Atyaisten legkedvesebb zsidó gyermeke –, hanem úgy, hogy mielőtt emberré lett, az Atyánál volt. Az Úr, aki az Atyával egy! Aki az égből (tehát Istentől) szállott alá! Az Úr az, aki örök életet ad annak, aki hisz benne. Ő a feltámadás és az élet. Ő az, aki mikor fölemeltetett a kereszten, mindeneket magához vonzott (vö. Jn 12, 32). A Te számodra, aki olvasod ezeket a sorokat, kicsoda Jézus Krisztus? Komolyan mondod vasárnap az Egyház Jánostól örökölt hitét, hogy Jézus valóságos Isten és va126

lóságos ember? Ha Jézus nem az élő Isten Fia számodra, akkor nem csodálom, hogy nincs erkölcsi erőd, akkor világos, hogy nincs benned örök élet, akkor élő halott vagy, mert akkor minden, amit Jézus mondott csak emberi szó, és az Írás szava szerint: „Átkozott az ember, aki emberben bízik” (Jer 17, 5). Hidd el nekem, hogy ez a felismerés az alap, enélkül semmi közöd Krisztushoz! Enélkül rettenetesek lehetnek a misék és mindenféle templomi „rendezvény”. Hogy bírod ki e nélkül a hit nélkül ezt a légkört itt az iskolában négy vagy hat éven át? Hogyan mersz e nélkül a hit nélkül áldozni? Ha Jézus nem az élő Isten Fia, aki feltámadt és legyőzte a halált, akkor miért hajtasz térdet a tabernákulum előtt? Belegondoltál már ebbe úgy igazán?! E nélkül a felismerés nélkül nem szabad az Egyházban maradnod, mert ez kárhozatodra válik. De boldog vagy, ha Te is elmondhatod csendes hitvallásként János felkiáltását holnap a fehér szentostyára nézve: „Az Úr az!” Amikor Péter ezt hallotta, magára öltötte köntösét, mert neki volt vetkőzve, beugrott a vízbe, és a csónakot megelőzve úszott, futott, lihegett, mint egy megszállott, mint egy szerelemtől megragadott, mint akinek az élete függ ettől a találkozástól. Éljed át egészen ezt a jelenetet! Hajnal, hideg víz, mérhetetlen csend ül a tavon, csak a csobogás hallatszik. Ez a papi hivatás. Nem arról van szó, hogy nem szabad nősülni, nem szabad szórakozni, nem szabad ezt vagy azt megtenni. Elsírná magát Péter apostol, ha velünk beszélne. Hogy lehet összemérni mindezeket a „nem szabadokat” az Úrral! Meggyőződne félórás osztályfőnöki óra után, hogy mi valamennyien nem krisztusiak vagyunk, hanem valami egyveleg zsidó-római rosszul sikerült filozófiai iskola sápadt növendékei. Péter sírna, ha velünk beszélgetne. Nem volna szava hozzánk, amikor látná, hogy Jézus szavainak felolvasása alatt az egyik fiú a másiknak fényképeket mutogat lányokról. Amikor látná, hogy a szentmisére unalmas pofával, majdnem összeesve az érdektelenségtől, félálomban támolyognak sokak. Hogyan tudná nekünk Péter elmondani ezt a reggeli úszást, ezt a felejthetetlen találkozást az Úrral? Fel tudjuk fogni, hogy mit jelent az Úr szolgájává lenni? Étkezés után Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Nem így szólítja: Péter – mert ezt a nevet Ő adta neki. Ez jelöli hivatalát, a papságot, amelyen „az alvilág kapui nem vesznek erőt” (Mt 16, 18). Most azon a nevén szólítja, amelyen édesanyja is szólította: „Simon!” – hozzáteszi apja nevét is: „János fia”. Most ahhoz a személyhez szól, akit évekkel ezelőtt meghívott Isten országának örömhírével. Most ahhoz szól, aki őt háromszor megtagadta a szenvedés csillagtalan éjszakáján. 127

nem másodlagos dolgokat kérdez. nem azt kutatja: hiszel-e bennem? ez kevés. A pápává avatáshoz, a papi szolgálathoz egyetlen dolog szükséges: „jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” egyedül és csakis ez a szeretet a papi szolgálat lényege. csak ez a személyes szeretet jogosít fel arra, hogy „Legeltesd juhaimat” – vagyis vezesd egyházamat! Jézus tapintatosan gyógyítani akarja Péter nagy sebét, a háromszoros tagadást – ezért hármas szeretetvallomást kér tőle. Péter egyre alázatosabb lesz. A harmadik kérdésre már nem is felel közvetlenül. Jézus mindentudására hivatkozva így szól: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” Az utolsó vacsorán így szól apostolaihoz: „Barátaimnak mondalak titeket” (Jn 15, 15). most szeretetükre kérdez rá. ez a papi hivatás legmélyebb titka. ég és föld elmúlnak, el fog rothadni az autód, a házad, a ruhád, s végül Te magad is. szeretteid is visszatérnek a porba, ahol várják a nagy megújulás napját. minden szeretet elalszik és vár a feltámadás napjáig. csak Jézus Krisztus képes feltámasztani a meghalt emberiséget. minden olyan, mint a Genezáreti tó hullámai: kelnek és elhalnak, de az Úr szeretete örökké megmarad! A túlsó parton ott vár Jézus. Ő az, akinek a papja vagyok. A papi hivatás titka ez a bensőséges, minden szép és jó földi szeretet fölé magasodó szeretet. Ha nem leszel pap, akkor is János és Péter legyen a példaképed. Ha felismered az Úr Jézust, és ha szereted Őt, nem fog Téged elhagyni, hanem átvisz abba a világba, ahol nincs többé halál. De ne feledd, hogy a papi hivatás titka minden össze-vissza beszéd, ostoba elképzelés és elmélet ellenére ebben a mondatban foglalható össze: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!” •

128

129

27. jelen et:

A beneventói asszony gyónása [TÉMA] Szent Ferenc közbenjárására a halott asszonyba visszatért az lélek, hogy meggyónhassa az életében meg nem vallott bűnét. Miután feloldozást nyert, elszenderült az Úrban. [elemzés] A szent második posztumusz csodáját ábrázoló freskó a halálos bűntől megszabaduló asszony történetét meséli el lazán szerkesztett narratológiai elemek összekapcsolásával. Az építészeti elemekkel két egyenlő részre tagolt képmező bal felső szögletében jelenik meg a szent térdelő alakja, akinek közbenjárására Krisztus feloldozza az asszonyt. Nemcsak Szent Ferenc kanonizációjához kapcsolódó esemény megörökítése az elsődleges célja a festménynek, hanem a hívőközösség számára egyfajta bizonyságtétel a közbenjáró rendalapítóról, akinek földi porhüvelye a freskótól néhány méterre nyugszik. A kép párhuzamos perspektívával szerkesztve jobb oldali nézőpontból ábrázolja a jelenetet. A poligonális alaprajzú kozmata díszítésű márványpillérek és a korinthoszi fejezettel ellátott karcsú oszlopok által uralkodó vertikális dominanciát oldják fel a legenda szereplőinek a képsík jobb alsó sarka irányába átlósan elhelyezett központi figurái, szimmetrikus beállítású embercsoportok között. A bűnbánó asszony oldalán álló öt nőalak kompozíciós párja a gyóntató baráttól bal kéz felől helyet foglaló öt szerzetes, míg a párnát igazgató gyermeklány figurájával a gyertyát tartó ifjú akolitus alakja áll párhuzamban. A horizontális tagolás egyetlen szempontja: a szereplők hierarchiája a teremtett világban. A freskó szűk előterében az építészeti struktúra halvány párkányvonala alatt jelenik meg a földi világ, míg a felső képmező egyharmada az Isten látásában örvendező szentek és üdvözültek részére van fenntartva. A két szféra között az angyalok és démonok teremtenek kapcsolatot anyagtalan testükkel. A kecses és elnyújtott testtel ábrázolt nőalakok és a szerzetesek robosztus, mozdulatlan figuráival, továbbá a narratíva szintjén kapcsolódó jelenetek a bizánci stílus közkedvelt aranyozott hátterével a középkori gondolkodás hatását tükrözik és a gótika ábrázolásmódjához térnek vissza.

131

27. el m élk e dés:

A hittel szemlélt jövő ~ Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek. (Jn 14, 1–4) Csodálatos érzékkel vezet minket a Szentlélek a liturgiában (a szentmisében). Ezekben a napokban, húsvét szent idejében egyszer csak újra az utolsó vacsora termében vagyunk, és halljuk a búcsúzó Jézus szavait. Közeledünk az utolsó húsvéti megjelenéshez, a mennybemenetelhez. Ez az időszak az igazi búcsúzás ideje. A végzős diákok is búcsúznak tőlünk. Talán ez az elválás fogékonyabbá teszi a szíveket Jézus szavai iránt. A ballagás napján hirtelen megérzed, mit jelent a földön élni. Egy villanás alatt teljesen világos lesz számodra, mit jelent zarándokúton járó Egyháznak lenni. A ballagás napján izzani kezdenek és vérezni a falak: ragyogni fog a katedra, a pad, a lépcsőház, az épület, más lesz minden arc, az elsősök arca, minden diáktársé, a tanároké – valami hallatlan irgalomtól lesznek fájdalmasan szépek. A ballagó diák másképp fogja hallani az ünnepi mise szavait. A többi alig ért belőle valamit, a búcsúra készülő ellenben lelkileg megérintve tekint körül arra a vasárnapi közösségre, amely ilyen formán soha többé nem lesz együtt vele. Milyen mély tartalmat nyer a pap szava, amikor az élőkért és a holtakért imádkozik. Ezután már csak ez az ima köt össze minket. Lesznek tanárok, talán diákok is, akik itt a földön soha többé nem látják egymást. És nem lesz más kapcsolat közöttük, mint az a Krisztus, akit éveken át alig ismertünk fel a Kenyérben. Noha Ő az, aki meghalt és feltámadt, hogy mind az élőknek, mind a holtaknak ura legyen. Milyen zengést kelt a búcsúzó diák szívében az áldást adó pap utolsó szava: „Menjetek!” Nem tartóztatunk benneteket. Mindent odaadtunk nektek. Jézust nyújtottuk – bár gyarlón –, mégis szeretettel! „Menjetek!” Szeretnénk, ha maradnátok, mert az eltöltött évek küzdelmeiben testvérink lettetek, de küldetésetek van. Szülői szeretet szorongatja papi szívünket, mégis hittel mondjuk: „A szentmise véget ért. Küldetésetek van! Menjetek békével!” Ilyen hangulatban fogékonyabbak vagyunk a búcsúzó Úr Jézus szavaira is. Aki végleg búcsúzik, az nem mond akármit. A János evangélium legdrágább fejezetei éppen a búcsúzó Jézus szavait tartalmazó fejezetek (vö. 14–17). Hallgassunk bele ezekbe a személyesen nekünk szóló szavakba: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek” (Jn 14,1). Eddig soha nem érzett nyugtalanság fogja el a ballagó di132

ákot. És ha nem vesznek fel az egyetemre? Ha nem sikerül azzá lenni, ami szeretnék? Ha az életem, házasságom, családom, egész emberi mivoltom kudarcba fullad? „Ne nyugtalankodjék szívetek” – mondja Jézus. Ezek csak apró nyugtalankodások. A földi élet folyamán készül elő örök életünk. Az apró kudarcok félelme mögött a végső kudarctól való rettegés (szorongás) lappang: mi lesz, ha az egész emberi életem összeomlik? – Légy nyugodt – mondja Jézus –, a Te dolgod csak az, hogy higgy az Istenben és bennem is! Ha igazán hiszel, ha bízol bennem, akkor ez az ősi rettegés a végső kudarctól elpárolog a szívedből. „Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?” Nem tudok neked másképp beszélni, csak emberi nyelven. Kénytelen vagyok „helyet” emlegetni, meg „házról” beszélni és „eltávozásról”. Higgy bennem, barátom! Hiszen csak azért van atyád a földön, mert van egy mennyei Atya. Csak azért mondhatsz otthonodnak egy épületet, mert van örök otthon. Ha nekem nem hiszel, aki éretted a kereszthalált elszenvedtem, akkor kinek hiszel? Én megjártam az alvilágot, és megvittem az örömhírt a világ kezdete óta várakozó igazaknak, majd feltámadtam. Téged magammal akarlak vinni, mert Te csont vagy az én csontomból, hús az én húsomból (vö. Ter 2, 23). Te meg én egy test vagyunk. Nem engedlek elrothadni, nem engedlek elkárhozni. Ne félj tehát az előtted álló feladatoktól. Ha külsőleg nem is minden úgy alakul, ahogy Te szeretnéd, fogd meg a kezemet és ne reszkess: az élet szép kaland lesz velem, a viharok és fergetegek, ha kezemet fogod, nem fognak elborítani Téged. Higgy az Istenben, és bennem is higgy! Búcsúzó szavaimat ne ereszd el a füled mellett. Ezen az estén maradj velem, és én elvezetlek Téged az Atyához, hiszen „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10, 30). A Szentlelket adtuk neked Atyámmal együtt, hogy az isteni természet részese legyél. Ezért tudsz hinni, ezért érted, amit mondok búcsúzóul az apostoloknak és neked. Higgy az Istenben, és higgy bennem is! •

133

28. jelenet:

Az eretnekséggel vádolt Péter megszabadítása [TÉMA] Egy eretnekséggel vádolt Péter nevű férfi a börtönben Szent Ferenchez imádkozott. Amikor megjelent a szent, a lábbilincsek összetörtek és az ajtók megnyíltak. A püspök, miután értesült a történtekről, eljött a börtönbe és imádkozott, mivel Isten hatalma ennyire világosan mutatkozott meg. [elemzés] A Szent Ferenc életét bemutató legendaciklus huszonnyolc freskójának utolsó jelenete a IX. Gergely pápasága idején, a tivoli püspök által tévesen eretnekséggel vádolt Aliféből való férfi kiszabadításának a történetét ábrázolja. Noha tematikáját tekintve ezzel a képpel zárul a ciklus, az egy napi munkateljesítményeket vizsgáló kutatások arra a megállapításra vezettek, hogy valójában a szemközti fal első jelenete, az egyszerű ember hódolatát bemutató freskó megfestésére került sor legutoljára. Két szimmetrikusan elhelyezett architektonikus elem határolja az előtérben zajló, erőteljes érzelmi gesztusokkal ábrázolt szereplőket, míg az ultramarinkék végtelen égbolt paravánként terül el a háttérben. A jobb oldali épületen, amelynek föltépett ajtaján kilép a bilincseitől megszabadított Péter, az antik római építészet hatásai tükröződnek. A kör alaprajzú architektúra a tömör szerkezettel – a középkor folyamán hos�szú ideig börtönként működő Hadrianus császár mauzóleumának szánt – Angyalvár emlékét idézi. A csavart toronykialakítás az oldalán felfelé futó reliefdíszítéssel merész újításként hívja életre a Traianus Oszlop látványát. Ezzel szemben a klérus mögött álló, kupolaboltozattal fedett architektonikus elem a korabeli építészet hatását tükrözi. Az emeleti oszlopsoros árkádok között szentek képmásai tűnnek fel ún. grisaille technikával megfestve (a szürke szín árnyalataival modellált valósághű ábrázolás), amit Giotto néhány év múlva Padovában a Scrovegni-kápolna erényfiguráinál alkalmaz önálló technikai eszközként. Az egyszerű tunikában ábrázolt Péterrel szemben a korszak klerikális ornamentikájának gazdag kellékei és a nehézfegyverzetű gyalogos katonák felszerelései is dokumentálva vannak.

135

28. elmélkedés:

Jézus szól az Eucharisztia csendje által ~ Maga az Egyház is csak évszázadok múlva figyelt fel erre a szóra: Eucharisztia. Az utolsó vacsorán Jézus felajánlotta magát az egész emberiségért. Nagypénteken ezt véres kereszthalálával beteljesítette külsőleg is. A szentmise az utolsó vacsorán és a Golgotán bemutatott krisztusi felajánlás jelenvalóvá tétele, de a mise után megmaradt ostyában, amelyet eredetileg betegnek őriztek, valóságosan is jelen van a feltámadt Üdvözítő. Az első szentségimádó oratóriuma Szent Ferenc atyánk követőjének, Szent Klárának volt a XII. században. A XII. század nem veszi észre igazán Jézus jelenlétének megrendítő titkát. Tudnak róla, hiszik is, de nem jutnak el a szentségimádásnak ahhoz a formájához, amelyben az itt és most jelenlevő Urat hitben megérinthetik. Szent Ferenc atyánkat egészen elbűvöli a fölséges Úrnak ez a végtelenül alázatos jelenléte. Végrendeletében így ír: „És az Úr templomaiban olyan mély hitet öntött belém, hogy ilyen egyszerű szavakkal imádkoztam: Imádunk téged, Urunk Jézus Krisztus, itt és a világon lévő minden templomodban, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot” (Végr 4.). Ezt az imát mondják a ferences testvérek és nővérek mindannyiszor, ahányszor templomba lépnek vagy onnét távoznak, vagy ha csak messziről is megpillantják a katolikus és ortodox templomok tornyát. Tanuld meg kívülről, és legyen a Te imád is! Megdöbbentő ez az ernyedt, erőtlen, szótlan eucharisztikus jelenlét. Nem kellene erre jobban odafigyelnünk? Nem mond-e végtelenül sokat Isten hallgatása, az Örök Ige néma jelenléte? Milyen ez az eucharisztikus üresség? A dolgoknak megvan a maguk üressége, az embernek is, de egészen más az Istenben mutatkozó űr! A dolgok üressége: Az első üresség a létező dolgok üressége. Amint Te, én is szeretem a létező világot. Elég egy virágzó olajfa, elég egy kellemes akácillat. Elég egy, a nyugodt égen forrásnak indult ezüstösen ragyogó csillag, elég egy érett eper, egy cseresznye ahhoz, hogy meghatódjam. Nemcsak érzékeimnek okoznak ezek gyönyörűséget, hanem lelkemnek is. Mégis elég látni a harmadik világból egy éhségtől halálra vált gyermeket, hogy elveszítse ez a világ a vonzását. Ha pedig elfelejtem annak a kis haldokló arcnak emlékét, akkor gyermekélettel fizetek minden csepp élvezetért. Természetesen nem arról van szó, hogy szomorúságban és lehangoltságban kell ezután élnem, de egyvalamit mind136

örökre meg kell érteni: önmagában (Jézus feltámadása nélkül) minden hiábavalóság. Maga Isten igéje igazolja ezt a sejtést. Olvasd csak el a Prédikátor könyvét! Az egész világ üres, a dolgok mélyén, az emberi élet mélyén félelmetes üresség kísért. Saját magam üressége: Ez egészen más jellegű üresség. Ez a bűn üressége. Minden tudatos bűnben, a legkisebb vétségben is benne van a pusztítás, az igazi élet, az Isten és emberek ártatlan világának rombolási vágya. Minden bűn gyilkosság a lét ellen. A lopás, a megszólás, a rágalmazás, mások megvetése stb. Minden a semmi akarása. Minden hatalom kóstolgatásában hullaszag van. Az atomháború lehetősége jól megjeleníti végső kifejletében a bűnt, amely rombolni akar. A teremtés lerombolása – ez az embernek, a bűnnek az üressége. Az Istenben megtapasztalt üresség: Szent Pál írja Jézus Krisztusról, hogy megalázta magát, és kiüresítette magát egészen a kereszthalálig (vö. Fil 2, 7). Ebben lehetne összefoglalni Jézus létét, életét, annak egész tartalmát. Istennek ez az önkiüresedése pontosan az előbbi kettő ellentéte. Isten nem rontja le a teremtés létezését, sőt, azért létezhet az univerzum, mert ő visszahúzódik. A teremtés isteni hangulatteremtés a létezésre. Isten visszahúzódása, hogy mások is létezzenek. Isten önkiüresítése pontosan annak az ellentéte, amit az ember a bűnben tesz. Isten irgalmaz, szüntelen megbocsát: tehát újjáteremt. Ez az űr, ez az üresség Isten mélységeiben benne rejlik, ennek megrázó kinyilatkoztatása az Eucharisztia. Érted van itt, értem van itt a világ végéig. Az Eucharisztia a feltámadt Jézusnak egy olyan létezési módja, amelyben kizárólag értünk van jelen a Szentlélek feltámasztó és anyagot átalakító erejében. Az utolsó szombat estén ebben az iskolaévben vizsgáld meg lelkiismeretedet! Eljutottál-e ennek a legrejtettebb, legcsodálatosabb jelenlétnek a felfedezésére? Nincs itt ennél semmi értékesebb az intézetben, sőt az egész földön. Milyen szerencsétlen vagy, ha csak a legértékesebbet nem találtad meg! Egyetlen egyszer voltál-e egyedül a diákkápolnában az Eucharisztia előtt térdelve? Ha nem, akkor nagy baj van veled, hidd el nekem! A nyár folyamán rikító színek, éles ösztönimpulzusok fognak körülötted kavarogni. A próba nagy ideje jön. Rá fogsz-e találni arra, aki egyedül érted van jelen? Utolsó tanításom az elhallgatás. Az is előfordul, hogy soha többé nem találkozunk. Az igehirdetésem töredékes volt. A nyelvek elhallgatnak. Isten csöndjébe szeretnélek vezetni. Az Eucharisztia szentsége a Szentháromság emberszeretetének csöndje. Amit szavaim zajából nem értettél meg, azt mind pótolni fogja az Szentlélek csöndje, ami körülveszi ezt a fönséges és édes Szentséget. •

137

Giotto Assisiben „Én vagyok az, ki a holt festést életre lehelte, Pontos volt a kezem, s éppoly légies is. Nincsen a természetben, mit nem tudtam ecsettel: Nincs festő, akinek több vagy jobb adatott. Egyszóval: Giotto vagyok – a szót miért szaporítsuk? Többet mond ez a név, mint hosszú felirat.” Poliziano: Giotto sírfelirata, 1490 Giotto di Bondone művészete választóvonalat és korszakhatárt jelent az európai festészettörténetben. A XVI. sz.-i nagy művészetteoretikus, Giorgio Vasari az újkori festészet „maniera modernájaként” jellemezte Giotto munkásságát az 1568-ban megjelent életrajzi gyűjteményében. A hagyomány ettől kezdve tartja Giotto személyét a középkori művészetet megújító első nagy alkotónak. Miként a zsenipalánták is szükségszerűen a táptalaj éltető közegéből nőnek ki, Giotto munkássága sem Deus ex machina jelentkezett a művészettörténetben. Festészetének előzményeit a XIII. sz. utolsó negyedének művészetében kell keresnünk. Két nagy itáliai központ virágzik ebben az időben, eltérő stílusfejlődési utat járva be. Toszkána városaiban a „maniera greca” kerül szintézisbe a romanika vívmányaival, míg Róma városában az antikvitás újrafelfedezése jelöli ki a fejlődés irányát. A toszkán városokban a bizánci művészetre jellemző alakok és ikonográfia mellé párosul a román művészet reliefszerű plaszticitása, a hangsúlyos kontúrrajz, valamint a jelenetek és szereplők világos felépítése. Ennek a felfogásnak a legjelentősebb képviselője – a hagyomány által Giotto mestereként számon tartott – Cimabue volt. A duecento végének római szemléletét a hellenisztikus-római művészet iránti érdeklődés határozza meg, de az antik motívumkincsek felvonultatása mellett az antik festői szemlélet újragondolása a jelentősebb újítás. A keretbe foglalt zárt jelenetek önálló kompozíciós rendbe szerveződnek, ahol a szemlélő számára a valóság illúziója sejlik föl, és hív életre önálló struktúrákat, eddig szokatlan képi világot. A Róma emlékei által inspirált formakultúra és látásmód, a teremtett új kép-mikrokozmosz legjelentősebb mesterei az örök városban Cavallini és Torriti voltak. E két eltérő fejlődési mintát mutató központ legkiemelkedőbb alkotói egy kis umbriai városban, Assisiben dolgoztak együtt a bazilika hajóinak kifestésében és díszítésében. Egyéni stílusukat hozva alkot itt Cimabue, Torriti és Cavallini a felső templom ó- és újszövetségi jelenetein. Egy fiatal festő látja, és talán segíti munkájukat, hogy azután ötvözve a toszkán és római hagyományokat, azok eredményeit összegyúrva egyéni zsenijének hozzáadásával, megfesse a Szent Ferenc legendaciklust. Ő volt Giotto. 139

A megbízható és hitelt érdemlő források alapján tudjuk, hogy Giotto jelentős számú műalkotást készített számos itáliai városban, tehát keresett és foglalkoztatott művész volt. A késő középkor és kora reneszánsz gyakorlatának megfelelően festőműhely, bottega keretein belül dolgozott, nagyszámú segédgárdát foglalkoztatva. A számos Giottónak tulajdonított műalkotás közül saját kezű és a művész önálló látásmódját tükröző festmények bizonyosan: a padovai Cappella dell’Arena freskóciklusai, a firenzei Santa Croce templom Bardi-kápolnájának hat képe és a Peruzzi-kápolna hét festménye, illetve az a Madonnát ábrázoló táblakép, amit jelenleg az Uffizi Képtár őriz. Ebben a sorban az első hiteles attribúció Padovában az Enrico Scrovegni által alapított Santa Maria della Carità kápolnájának díszítéséhez köthető 1303 és 1305 között, ahol Jézus és Mária történetei mellett az utolsó ítéletet is megfestette a hét főbűn és hét erény társaságában. Összehasonlítva ezeket stiláris és ikonográfiai alapon az assisibeli legendaciklus képeivel, jogosan merülnek fel kételyek Giotto szerzőségét illetően. Semmilyen igazoló dokumentum sem maradt fönn, ami Giotto személyét a Szent Ferenc legendaciklus megfestéséhez köthetné, mindössze a több évszázados hagyomány és a művészeti teoretikusokba vetett hit, szavaiknak feltétel nélküli elfogadása. Elsőkét Riccobaldo Ferrarese említi krónikájában 1312-ben, hogy Giotto dolgozott Assisiben, majd a XV. sz. derekán Ghiberti tudósít Giotto jelenlétéről a Szent Ferenc-bazilikában. A megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Vasari az Életrajzok 1568-as kiadásában vitán felül beszél Giotto szerzőségéről a legendaciklust illetően, jóllehet szavainak hitelét csorbítja, hogy ő 32 képet attribuál neki. Ezután bő két és fél évszázadig senki sem vonja kétségbe, hogy Giotto festette meg Szent Ferenc életét, míg a XIX. sz. húszas éveitől stiláris megfontolások alapján kezdik ezt megkérdőjelezni. Azóta a kritikai szemlélet máig hatóan két táborra szakítja a művészettörténészeket és laikusokat, elsősorban azon jelentős szemléletbeli és térfelfogásbeli szempontok miatt, amelyek a Scrovegni-kápolna freskóihoz viszonyított különbségeket jelentik. Hagyományosan az itáliai és részben francia művészettörténészek fogadják el Giotto szerzőségét, míg a német és részben angolszász kollégáik ezzel a nézettel szembehelyezkednek. Nemcsak az alkotó kiléte kérdéses, de a készítés időpontjának meghatározása is nehézségekbe ütközik. Ha Giotto szerzőségét fogadjuk el, akkor a terminus ante quem a padovai ciklus munkálataihoz köthető és Vasari azon megjegyzéséhez, miszerint a Szent Ferenc sorozat Giovanni di Muro della Marca megrendelésére készült, aki 1296-tól 1305-ig volt a ferencesek minister generálisa. Arról is van tudomásunk, hogy a művész az 1300-as szent év alkalmából a pápa meghívására Rómában dolgozik. Ezek alapján Giotto saját kezű munkája 1297 és 1300 között születhetett, azonban még az olasz művészettörténészek sem vitatják, hogy az utolsó kilenc freskón egyre ritkábban jelentkeznek a mester kézjegyére utaló vonások, továbbá általánosan elfogadott, hogy az utolsó három és a freskóciklust indító kép egy önálló művész, az ún. Szent Cecíliaoltár Mestere alkotása. Amennyiben nem fogadjuk el Giotto szerzőségét, akkor a Szent Cecília-oltár Mestere mellett még legalább két önálló kéz munkáját is feltételeznünk kell. A köpeny elajándékozása, a forrás csodája (Szent Ferenc vizet fakaszt) és a madaraknak prédikáló szent 140

freskóin, a tájábrázolás és ikonográfiai rokonságuk révén, egy másik mester dolgozott, míg a többi kép egy harmadik kéz jelenlétére utal. Stíluskritikai összehasonlítás alapján még ezeket a freskókat is feloszthatjuk két festő között az alak- és térábrázolás eltérő szemlélete miatt. Az egyik művész kisszámú, plasztikus figurát illeszt szervesen a térbe, és tájábrázolása kötöttségektől mentes térmélységek hangsúlyozására szolgál. A másik festő kiegyensúlyozatlanul zsúfolja kevésbé plasztikus, már-már a gótika gracilis alakjait idéző szereplőit a térbe, amelynek kialakításában az architektúra nem képez zárt egységet a figurákkal. Az ember és az épített környezet ábrázolásának realitásra törekvő bemutatása, A grecciói jászol jelenetén megfigyelhető rövidülésben ábrázolt kereszt vizualitásának színvonala – a korabeli fennmaradt alkotásokkal összevetve –, továbbá a nagy számban felbukkanó architektonikus elemek összehasonlítása az építészeti emlékekkel nem teszik lehetővé a legendaciklus megfestésének korábbi időpontra datálását az 1310–1320-as éveknél. Véleményünk szerint a kérdés eldöntéséhez nem jutunk addig közelebb, míg a felvilágosodás korától öröklött, máig ható szemlélettel közelítünk a problematikához. A középkori művészet-gyakorlat kapcsán a szerzőség meghatározására irányuló kutatásaink terminológiai értelmezésre szorulnak, mivel sokszor olyan fogalmakat kívánunk egy korszakra vonatkoztatni, amelyek irrelevánsnak hatnak az adott korban. Maguk a művészek sem szignálták alkotásaikat, mert személyüket önmaguk rendelték alá a műalkotásoknak. Talán utoljára volt az emberiség történetében ilyen harmonikus egységben az Isten-ember-természet ontológiai kapcsolata. Racionalizált gondolkodásunk azóta felbontotta ezt az egységet, és kategóriákba sorolta az adott korra, világszemléletre jellemző szétválaszthatatlan és határok nélküli kapcsolatrendszert. Szemléletesen azt mondhatnánk, hogy egy edényben volt összekeverve a három alapszín: piros, kék, sárga, amelyek különböző arányú vegyítéséből a paletta összes színe előállítható. Modern kori gondolkodásunk racionalizáló és parcionalizáló szemléletével a középkor művészetén csak a pirosat, csak a kéket vagy csak a sárgát kéri számon, és a művész személyére mint az egységes kozmosz egy alkotóelemére a másik kettőtől független entitásként tekint. Ezért születik a modern művészetterminológiában Mester címszó alatt jegyzett számtalan ismeretlen alkotó, akik személyét homály fedi, mint a Magdolna-kápolna Mestere, Castello-városának Mestere, Szent Cecília-oltár Mestere és folytathatnánk a sort a végtelenségig. A művész utáni kíváncsiságunk és magának a művész terminológiának az értelmezése az újkor hajnalától változik, és alakul át az európai közgondolkodásban. A középkor műalkotásait a megrendelői igény hívta életre. Festőnek lenni foglalkozás volt, szigorú szabályok szerint, és nem esztétikai individualizmus. A tehetségük által – a tehetséget mindig a korszellem határozta meg – kiemelkedő művészek műhelyekben tanultak és műhelyeket vezettek, ahol a műalkotás megszületésének közös igénye motiválta őket. A hierarchikus rendben felépülő festő-bottega vezetője volt a modern kori értelemben vett szerzője egy műalkotásnak, mert minden segédje az ő esztétikai és technikai jóváhagyásával, útmutatásával dolgozott. Véleményünk szerint tehát Giotto is a középkori műhelygyakorlatnak megfelelően hozta létre korszakalkotó életművét. A források hitelességének megkérdőjelezhetősé141

ge miatt, a spekuláció és a hagyomány homályos szemüvegén keresztül szemlélt feltételezéseink szerint, a XIII. sz. 60-as éveiben született mester inaséveiben kerülhetett kapcsolatba Cimabue műhelyével, majd a század utolsó évtizedében az assisibeli munkálatokkal. Ebben az időben még biztosan nem lehetett bottega-vezető, ezért érthető, hogy a bazilika felső templomának díszítésében több festővel dolgozott együtt. Ha úgy tetszik, Giotto még munkatársként és nem irányító mesterként volt jelen Assisiben. Stílusa nem mutatja azt a letisztult szemléletet, amelyet számon kérnek rajta kritikusai a padovai Arena-kápolna festményciklusához viszonyítva. Így szemlélve festői munkásságát, már nem annyira kibékíthetetlen az ellentét a Giotto szerzőségét elfogadó és megkérdőjelező táborok között. A művészi fejlődés tagadhatatlan természetszerűsége és a társművészekkel kénytelen együttműködés miatt azt mondhatjuk, hogy a Szent Ferenc legendaciklus a „korai” Giotto és a vele együtt, egy műhelyben dolgozó több festő közös alkotása. Hogy kisebb vagy nagyobb mértékben mely freskók attribuálhatók Giottónak, örökre a szakma magánügye marad, de az esztétikai minőség, ami kifejezésre jut, a világszemlélet, amely életre hívta, és az élmény, ami a mindenkori szemlélőket ámulatba ejtette a legkevésbé sem csorbul. A XIII-XIV. sz. fordulóján élt festőgeneráció előremutató újításai az ábrázolt téma önálló létjogosultságának felfogásában és a természeti világ „naturalista” szemléletében teljesedett ki. A festészet nem díszítő vagy alkalmazott művészet, amely az építészet, szobrászat vagy oltárművészet rendjének szolgálatában áll, hanem a tartalom elbeszélése szempontjából önálló és zárt mikrokozmoszt teremt. A keretbe foglalt történet független a környezetétől, saját logikája és szabályrendszere határozza meg. A valóság illuzionisztikus, természethű ábrázolásra törekvő bemutatása számos stiláris újdonság megszületését eredményezte. A „maniera greca” művészete egészen a középkor hajnalától „nem ábrázolja a képen szereplő embert, tájat és tárgyat, hanem jelzi, nem eleveníti meg, hanem mintegy fogalmait idézi elő” – ahogy Péter András művészettörténész írja. Giotto és nemzedéke, majd a rákövetkező generációk törekvésének fókuszpontjába az emberi alak, az épített környezet és természeti táj szintézise került. A Giotto által megformált alakoknak érezhető tömegük van, amelyre hat a nehézségi erő, az arcok a témának megfelelő valós érzelmeket sugároznak, megfigyeléseken alapulnak és a szereplők lelkiállapotát tükrözik. Az architektonikus és természeti térelrendezés azáltal vált valóságossá, hogy a kezdetben színpadszerűen alkalmazott tér a kiterjedés három dimenziója irányában nyílt meg, szoros összefüggésben az emberi alakokkal. A szereplők, az építészeti elemek és a táj reális arányban vannak egymással, és szerves összekapcsolódásuk teremti meg a kompozíció világos struktúráját. A Szent Ferenc legendaciklus megfestésében ez a szemlélet és nyelvezet kezd kibontakozni, a gótika letisztult és érett formavilágával szorosan összefonódva. Nem sokkal Szent Ferenc halálát követően a szájhagyomány és az eltérő életrajzok megkívánták a szent egységes és kanonizált hagiográfiájának a megszületését. Szent Bonaventura 1260 és 1263 között a Legenda Maior megírásával foglalta egységbe Szent Ferenc élettörténetét, ami Assisiben az ikonográfiai alapját képezte a legendaciklusnak. A huszonnyolc jelenet nagyjából időrendben mutatja be az életrajzot és a csodákat, a 142

főhajó mindkét falának és a keleti falszakasz belső oldalának boltvállak alatti részén elhelyezkedve. mindegyik freskó 270 x 230 cm kiterjedésű képmezőben került kivitelezésre, amelyek között szoros kapcsolatot teremt az egységes illuzionisztikus keretezés. látszólag a fal síkjából kiemelkedő, konzolokon nyugvó architektonikus keret vonul végig a képek alatt. A jelenetek között a korszak római építészetére jellemző kozmata stílusban díszített csavart oszlopok helyezkednek el, amelyek fölé perspektivikusan szerkesztett kazettás mennyezet borul. A ferences renddel és lelkiséggel mindvégig szoros kapcsolatot ápoló Giotto felfogása azonban stíluskritikán felülemelkedően van jelen a legendaciklus képein. Ahogy a nagy költő, Horatius írta: ut pictura poesis, úgy Giotto szemléletében is az alakok és jelenetek gazdag, intenzív érzelemkifejezések hordozói, már-már drámai szélsőségek expresszivitását hordozzák, vagy lírai emelkedettséggel szólnak a lélekhez. [ALAPRAJZ]

28 27 26 25 24 23 22 21 20 19 18 17 16

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 15

Ny D

A számok a freskók elhelyezkedését jelölik, azonosak a könyvben feltüntetett jelenetek számaival. 143

főbb felhasználT irodalom ~ millard meiss: Giotto and Assisi, institute of Fine Arts, new York university, nY university Press, 1960. Giancarlo vigorelli – edi baccheschi: L’opera completa di Giotto, rizzoli editore, milano, 1977. Péter András: A trecento festészete, corvina Kiadó, 1983. luciano bellosi: Giotto at Assisi, DAcA Publication – c.e.F.A. Publication, Assisi, 1989. norbert Wolf: Giotto, Taschen, Köln, 2007. Angelo Tartuferi: Giotto, Giunti editore s.p.A, Firenze-milano, 2007. •

144