Magyar, francia, európai

Magyar, francia, európ

Szöllősi-Nagy Andrással beszélget a franciaországi magyar művészet gyűjtéséről Ébli Gábor

A rendszerváltást követően huszonöt éven át az UNESCO-nál dolgozott: a párizsi központban a Nemzetközi Hidrológiai Program főtitkáraként, majd Delftben a szervezet hollandiai egyeteme rektoraként; ma is a Víz Világtanács igazgatósági tagja. Kihasználva e nemzetközi lehetőségeket, feleségével, Nemes Judit képzőművésszel egyetemes merítésű műgyűjteményt hoztak létre a kortárs geometrikus tendenciákból, Max Bill, Julije Knifer, Jésus Rafael Soto, Manfred Mohr és más vezető alkotók munkáiból. A gyűjtemény külön is összpontosít a franciaországi magyar művészek – Hantai Simontól Reigl Juditon át Pán Mártáig – bemutatására. A húzónevek mellett figyeltek a kevésbé ismert emigráns alkotókra is (Mathias Liptay, Stephan Kilar). Ugyancsak átfogó a magyarországi válogatás a klasszikusoktól (Vajda Lajos, Korniss Dezső) az élő klasszikusokon (Bak Imre, Nádler István) át a fiatalabb generációkig (Boros Tamás, Marafkó Bence). Miután hazaköltöztek, elindították a jelen kiállítás- és katalógussorozatot. 2017-ben az első kötet három kiállítással egybekötve a fotóanyag, 2018-ban a második katalógus két tárlattal együtt a geometrikus művészet köré szerveződött. A mostani, harmadik kiadvány franciaországi magyar alkotókra koncentrál, a katalógus kettős címének jegyében: az emigráló művészek az ismereteik alapján elképzelt Párizsba indultak, majd ott egy ettől hol kevéssé, hol nagyon eltérő Paris-ba integrálódtak.

Budapesten a hetvenes években mik voltak az első gyűjteményi tételeitek? A kezdeti darabok Barta Lajos légies szobortervei voltak, melyeket tőle kaptunk kamaszkorunkban. Tőle kaptunk apró Rozsda Endre munkákat is az Európai Iskola korszakából. Az első formális gyűjteményi tételt, Bálint Endre munkáját Kolozsváry Ernőtől vettük kezdő mérnöki fizetéseimből. Később társult egy Ország Lili mű, akihez egyetemista koromban jutottam el, és vittem neki néhány nyomtatott áramkört. Inspirációt adott, hogy a hatvanas évek közepén Judittal részt vettünk a rákosligeti MűvészetBarátok Köre hivatalosan kiállításnak nem nevezett tárlatainak előkészítésében Tóth Tibor vezetésével. Tóth tanár úr bemutatónak hívta az eseményeket, amihez nem kellett engedély, mert csak a hét végén voltak láthatók. Így ismertük meg Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, Szabó Ákos, Frey Krisztán, Csáji Attila és még sok „tűrt” művész munkáit. Azután betiltották a bemutatókat, Tóth Tibort elbocsátották. Nem is gondolhattunk arra, hogy gyűjteményünk legyen. A váltás a nyolcvanas évek végén jött, amikor munkám miatt Párizsba költöztünk.

Párizsban hogyan változott a gyűjtői szándékotok? Egy UNE SCO -s magyar kollégám megismertetett minket a közelmúltban elhunyt Kádár Józseffel, aki Párizsban élt már akkor pár évtizede. Igényes gyűjteménye volt a magyar népművészettől Szenes Árpádig és Hantai Simonig. Ő ismertetett össze számos Párizsban élő jelentős magyar művésszel – Molnár Verával, Márkus Annával (Anna Mark), Lucien Hervé fotóművésszel és sokakkal, akik kézről-kézre adtak minket. Kiindulva Kádár azon szólásából, hogy „emberek, azt kell gyűjteni, amit lehet”, a huszadik században Franciaországban élt vagy élő magyar művészek fellelhető munkáinak összegyűjtése volt a koncepciónk. A kilencvenes évek elején a magyar gyűjtőket és galériásokat ezek még nem érdekelték. Sokat jártunk a Drouot árveréseire, és Kádártól is számos munkát vettünk. Akkoriban sokat jártam New Yorkba is, ahol megismerkedtem Müller Miklós professzorral, vele közeli gyűjtőtársi és baráti kapcsolatba kerültem. Tanultuk a gyűjtést. Mindig igyekeztünk részletesen utána olvasni a dolgoknak, mielőtt megszerzésükbe kezdtünk volna. Soha nem vásároltunk első impresszió vagy impulzus nyomán. Így kerültek a gyűjteménybe Réth Alfréd, Étienne Béothy Frank Magda, Major Kamill, Henri Nouveau (Neugeboren Henrik), Nicolas Schöffer, Pierre Székely és mások munkái. Voltak ezek között felfedezések, például Szittya Emil és Lengyel-Braun Vera, akik soha nem lettek a magyar művészeti kánon részei. Rövid idő elteltével a fotóművészet is elkezdett érdekelni minket – ismét hangsúllyal a Franciaországban élt vagy élő magyar művészekre. Így jutottak a gyűjteménybe Paul Almassy, Rogi André, Brassaï, Lucien Hervé, Ergy Landau, Somlósi Lajos, Miskolczi Emese és Sarkantyu Illés művei, valamint néhány Párizsba sodródott fénykép Sugár Katától és Hevesy Ivántól. Akkori fő célkitűzésünk egy magyar-francia kulturális híd felépítéséhez való hozzájárulás volt: megmutatni, hogy a XX. századi politikai rendszerek ellenére is többé-kevésbé működő kapcsolat létezett az itthoni és a franciaországi magyar művészek között. A kapcsolódási pontok feltárásához harmadik fejezetként magyarországi alkotók – mint Csiky Tibor, Deim Pál, Gáyor Tibor, Maurer Dóra és Lantos Ferenc – munkáit is elkezdtük gyűjteni.

Mely művészekhez alakult ki szorosabb személyes kapcsolatotok is? Párizsban meghatározó lett a barátság Molnár Verával. Először a férje, Molnár Ferenc, a pszichológus-esztétává váltott festő halála után találkoztunk, Lucien Hervéék párizsi otthonában. Hervét érdekelte, mi történik az UNE SCO -ban, mivel a Breuer Marcell tervezte székház építését végig fotózta, így meghívott bennünket, engem Vera mellé ültetett. Verával mindkettőnk számára izgalmas

témáról, tudomány és művészet kapcsolatáról beszélgettünk, különös tekintettel a véletlen szerepére. A vacsora végén megjegyezte, hogy fáj a háta, és nem bírja az ő jóléte számára oly fontos Perrier ásványvizes palackokat felcipelni a lakásába. Másnap két tucat Perrier üveg társaságában megjelentem rue Halle-i lakásán. Akkor jártam először a műtermében. Megdöbbentően izgalmas munkákat láttam. Pimasz lévén, tüstént kritizáltam néhány munkájának a keretezését, meg hogy spárgán lógnak. Svéd munka, de csináld meg jobban, ha ekkora szád van – jött a riposzt. Így lettem évekig Vera keretezője („keretlegénye”, illetve „részeges keretezője”, ahogy hivatkozott új beosztásomra), s így kezdődött gyűjteményünkben a Vera Molnar kabinet kialakulása, ami mára kollekciónk legfontosabb és legszámosabb része. Vera hatására nagyon sok minden megváltozott az életünkben. Gyűjteményünk letisztult, köre konzisztensebb lett és nemzetközi. Vera idén lett 95 éves. Naponta nyolc órát dolgozik, hihetetlenül friss munkákat kiadva a kezéből.

Mekkorát változott érzésetek szerint e művészek pályája azzal, hogy – különböző motivációból – Franciaországban telepedtek le? A változás csak abban jelentkezett, hogy jobb intézményi, piaci körülmények közé kerültek, vagy esztétikailag is más utat választottak? Ha itthon maradnak, arra a sorsra jutnak, mint az itthon maradottak – elszigetelés és tiltás lesz osztályrészük. Ez ugyanúgy érvényes a harmincas évek Vásárhelyi Győzőjére, mint Verára a háború után, vagy az 56-ban kimenekültekre. Nem hinném, hogy a jobb intézményi környezet lett volna Párizsban a meghatározó, hiszen sokuk szegényesen élt, inkább a szabad alkotói légkör és a nemzetközi inspiráció határozták meg sokuk művészi pályáját. A magyar, emigráns magyar vagy francia identitás nem volt téma. Magyarkodni sose magyarkodtak, és persze a franciáskodást sem űzték vastag magyar akcentussal. Vera egyszer mondta, hogy ő európai, amibe Magyarország éppúgy beletartozik, mint Franciaország, tehát nincs miről beszélni. Így a kint élő művészeknek nem is volt kifejezett magyar közössége. Mind a szó jó értelmében individualista volt – független alkotó ember, aki a maga tehetségéből és erejéből élt meg. Ez az elején nem ment könnyen, de zömében megteremtették a maguk környezetét minden tekintetben. Találkozások sokszor voltak, ám mindig tisztelve a másik magán zónáját. A francia ismerőseiket, a nemzetközi gyűjtőiket nem is nagyon érdekelte, ki honnan érkezett Párizsba. Mi is felismertük a nemzeti perspektíva szűkösségét, és nemzetközi gyűjtés felé váltottunk, immár esztétikai alapon, a konstruktív, kinetikus és konkrét művészetet követve. Mára gyűjteményünk nagyjából nyolcvan százaléka külföldi munka.

mixed technique on paper, 68x47 cm | Untitled, 1987, vegyes technika, papír | ím nélkül C K amill:

oil on fibreboard, 50x32,5 cm | around 1950, olaj, farostlemez | Á llványzat, 1950 körül | chafaudage É V era: N U

individual technique on cardboard, 30x23 cm | n. d., karton, egyedi technika | Untitled, é. n. | ím nélkül C eorges: G

blind print, 36x27,5 cm | Untitled, 1975, papír mélynyomat | ím nélkül C tienne: E DU AJ H

silkscreen print, 49,5x65 cm | Untitled, 1945, szitanyomat | ím nélkül C ucien: L