Hát ismét vonaton. Már mondtam párszor, most is igaz: A vonaton sosem unatkozol. Kikéred a jegyed, aprót keresel a pénztárban, bevárod a késő vonatot, felszállsz az első kocsira (szigorúan arra, hogy le ne kapcsoljanak), aztán helyet keresel a zsúfolt fülkékben. A tapasztalat azt mondja, nem érdemes válogatni, mert a végén úgy is meg kell majd fordulnod, és újra végignézni hol van esetleg hely. Így hát felszálltam és beültem az első fülkébe: Lesz egy szabad hely, elnézést? Ajjajj. Nem lesz? Dehogynem. Naná! Köszönöm. Nem inkább én. Na ilyenkor jut eszébe az embernek, hogy talán rossz helyre ült, mert mit akarhat tőlem egy ötvenes férfi, aki a jól bevált inges-kötött mellényes szerkóban feszít és csak kócok ősz hajszálai takarják a szarkalábnak már nem mondható ráncokat. Nem fázik kisasszony? Nem, köszönöm. Csak mert le van kicsit engedve az ablak. Jó lesz így. Tökéletes. Tessék csak hagyni. Na jól van kisasszony, csak azért mondom, mert szívesen felsegítem magára azt a csinos kis kabátot. Ekkor bevetem a kényszermosolyt, és elképzelem, ahogy olyan csattanós pofont adok neki, hogy csak ne. Mint egy Looney Tunes mesében a szája megfeszül, a fogai pedig előre csúsznak. Furcsa kapcsolat fűz az idős emberekhez. Apai nagyszüleim még élnek, és bár nem sokszor találkozunk, én nagyon szeretem őket. Élvezem mikor régmúlt idők eseményeiről mesélnek, olyan ez, mint egy fantázia által megfilmesített történelemkönyv. És nem érdekel senkit, hogy az 56-os forradalom kik között zajlott és miért. Csak hogy akkor hogy éltek a nagyszüleim, hogyan teltek dédszüleim mindennapjai. Szeretem a nagyszüleimet. De az idegen idős emberekkel valahogy sosem tudtam kibékülni. Tiszteletre és udvariasságra lettem nevelve – nem tudom hogy sikerült – ezért mindig kedvesen mosolygok a fogatlan banyákra, néha még az újság cikkét is felolvasom nekik a vonaton.
Ez aztán tényleg megérne egy külön történetet. Ahogy harsogva panaszkodnak, hogy már rossz a szemük és nem látják a Blikk kihagyhatatlan pletykáit egyébként számukra ismeretlen celebekről. Aztán negyed óra sóvárgás után megunod, és mosolyogva felajánlod a lehetőséget, hogy te szívesen felolvasnád. Arccal felé fordulsz és indulhat az üvöltőverseny. A vonat egyébként sem a halk közlekedéséről híres, így elég nehéz egy már alig halló öreg néninek elmondani, hogy Sarka Kata nem piroslámpás lány,
csak éppen csináltatott magáról egy
fotósorozatot. - De pénzt kapott érte nem? A büdös cédája. És akkor belekezdenek a hittérítésbe. Hogy bezzeg a mi időnkben, és hogy mi lesz még! Meg hogy a mai magyar fiatalok és egyébként is a kormány és a párt... Meg hogy milyen drága már a tej, bezzeg mikor ő kislány volt csak megfejte a Riskát és kész volt a tej. Nem ilyen „hipohibridporostej.”(Idézet egy celldömölki 71 éves öreg nénitől, aki imádta a lila otthonkáját, csak az a fránya Buksi szétrágta.) Mosolyogva nézek a nénire, csodálkozom, hogy mondhat ekkora hülyeségeket. Imádom a természetet, és próbálok én is kevésbé vegykezelt ételeket fogyasztani. De miért sír a Riska után, mikor egy 56 négyzetméteres, negyedik emeleti panelban él, és még a Cirminek is alig jut hely. Félrehajtom a fejem és kuncogok. Miss Unique megint felébredt, és bajba sodor. Szemem elé rajzolja a láthatatlan krétájával a jelenetet, ahogy a barna foltos Riska a lift előtt várakozik, majd hangos bőgéssel tudatja a masinával, hogy ő a negyedik emeletre akar menni. De nem akarom megbántani a nénit, úgyhogy egy komoly dologra gondolok, és újra mosolyogva bólogatok a monológ mondataira. Vajon én is ilyen leszek öregen? „Visszakapod te még ezt az élettől”mondja sokszor anyám, mikor hasamat fogva nevetek az öregek furcsaságain. Hát igen. Valószínűleg én is ilyen öregember leszek. A lábam megrövidül, a bőröm kinyúlik a sok mosástól, az egyébként sem sok hajam lassan fogyásnak indul, és a melleimet már csak nagy nehezen fogom megtalálni valahol a köldököm körül. És én is keseregni fogok: - Minek ez a sok kütyü? Bezzeg az én időmben még nem volt ilyen sok holografikus vacak. Volt a számítógép, a pendrive meg a DVD és kész. Azok voltak még a szép idők! Bezzeg most! Ezek a mai fiatalok! Ők meg majd röhögnek rajtam, mennyi ránc van a számon, és hogy milyen ronda vagyok. Senki nem fogja már akkor tudni, hogy anno húsz évesen én szép voltam, hogy a férfiak megfordultak utánam, és hogy aznap a vonaton még az az ötvenes úr is úgy nézett rám, mint egy pin-up festményre. Mostanában dúl a retro láz. Mindenki oda van a réginek tűnő, mégis vadonatúj cuccokért, vagyonokat költenek arra, hogy úgy nézzenek ki, mint a papám ünnepeken. Hát én
sosem követtem a divatot. Legalábbis nem olyan véresen komolyan. Mindent felpróbáltam ami tetszett, és ha jól is állt meg az ára sem volt túl magas, akkor meg is vettem. De például a retro nálam nem nyert. Nem hordtam nyáron nagy mintás maxi ruhát, nincsen az oldalamon minitáska gigantikus méretű művirággal. De például a rojtos sálakat igencsak megkedveltem. Meg a pinupokat. Ez az én retrom. Az egyik órámra keresgettem 30-as, 40-es évek szépségideáljait, mikor megismerkedtem ezzel a műfajjal. A pin-up olyan képeslap nagyságú, sokszorosított félakt, amit a háború idején az amerikai katonák kedvéért alkottak meg, azóta pedig számos fajtája jelent meg. Nekem ez „tök retro”. Ízléses, nosztalgikus, szép és nem mindennapi.
Íme egy-két
kedvenc, és ezzel be is fejeztem, mert ha valaki így bámul, nem lehet rendesen dolgozni. Ui.: Maga ír valamit? Benne vagyok?