Végre vonaton. Azt hittem már sose érek ide. Pedig rohantam. Húsz perc alatt megtenni a negyed órás utat nem is nagy kihívás ugye? Ja! Azt elfelejtettem mondani, hogy tele volt pakkokkal? Na akkor elmesélem, hogy is volt. A reggelek mindig ugyanúgy indulnak, olasz, aztán filmes műveltség, de erről nem is érdemes olyan sokat fecsegni. Aztán onnantól indulhat a marton. Rohanok át az utakon, át a zebrákon és a biciklis utakon. Február 24-ét írunk, 20fok van. Ez csak azért fura, mert egy hete még örültünk volna az ötnek is. Persze nem jött. Bezzeg ma! Csizmában, nagykabátban meg pulcsiban cibálom magam után az emeletes bőröndöt, mindkét vállamon plusz táskák. Persze gyenge vagyok, néha meg kell állni, ilyenkor a súlyokat is lerakom: mintha pillacukor lennék. De vége is a szünetnek, rohanok tovább. 11:52-kor bevágok az állomásra, jegyet kérek aztán le az aluljáróba, fel az ötös vágányra. Felcibálom a bőröndöket nem éppen nőies mozdulattal, rugdosom be a kocsiba, és ülést kérek egy korbeli sráctól. Mentiránynak ellentétesen az ablaknál, ez a kedvencem. Leveszem a kabátom, a pulcsim, és legyezek a pólómmal, lassan megnyugszik a szívem. Előveszem az üvegem is, fél liter szörp sitt-sutty el is tűnt… Most már teljes a béke, lehet leskelődni. Oda kint a peronon még nem állt le az élet. Mindenki sürög-forog, keresi a vonatát. Egy szőke kislány sírva fakad a lépcső tetején, látszólag tragédia történt. – Nem megmondtam, hogy egyszerre csak egyet lépj?! Látod most kiszakadt a nadrágod. – mondja a nő szigorúan, majd mintha nem történt volna semmi, megöleli és nyalókát dug a szájába. A kislány vidám, ugrándozva megy tovább anyja mellett, már nem is érdekli, hogy az előbb beverte a térdét. Most már kit érdekel, van cukorkája és a mama is boldog, lehet ugrándozni. Persze anya nem így gondolja, elege van a rosszalkodásból. Morcos arcot vág, kihúzza magát és a lánya felé fordul: – Panna, kérlek ne ugrálj. Inkább segíts anyának jó? Viszed ezt a kis szatyrot, Ekkor veszem csak észre, hogy a vörös hajú nő is fel van puttonyozva. Bal kezében három bevásárlótáska és Pannika rózsaszín ovis táskája, a jobb kezében pedig kosár. Persze a szőke rosszaság sem buta. Ártatlan arcot vág, nagyra nyitja a szemét és értetlenül mutatja, hogy ez lehetetlen, mert neki is tele van a keze. (Jobb kezében nyalóka, a bal kezében pedig egy hatalmas lila plüsselefánt.) Karolin, merthogy így hívták az anyukát, elmosolyodik és láthatatlan sokadik karjával a vonat felé tereli kislányát. Mókásnak, sőt inkább szórakoztatónak tartom ezt a kis történetet, ezért utánuk fordulok, hátha történik még valami. Hihetelen mire képesek az anyák. Karolin például olyan, mint egy hangya. Egy vörös hangya. Hat láb, szorgalom, alázat, nagy teherbírás, kitartás plusz még igen érzékeny csáp. Ez utóbbi az én történetemben az anyai ösztön. Az a csodálatos képesség, ami
akkor is türelmes, mikor a gyerek sírvafakad az állomáson és az az ösztön, ami húsz kilós bevásárlótáskák súlya alatt is a kislányod jókedvére figyel. Ilyenek ezek az anyák. Ezek a vöröshangyák. Visszadőlök az ülésembe, felkészülök az utazásra. Talán ma is lesz valami kaland, de ha nem az sem baj. Úgy is pihennem kéne. Lecsukom a szemem, hallgatom a semmit, de nem sokáig. Egy rettentően magas, vékony kis hang szólal meg mellettem: – Anyácska! Ez jó lesz? – kérdezi. Anyácska rám néz, én bólintok. – Tessék csak. – Köszönjük. – feleli – Gyere Panna, levesszük a kabátod. Panna engedelmes, talán a nyalóka teszi. Leveszi a kabátot és kicipzározza a pulcsit is. Körülnéz, hogy hol lehetne csintalankodni, de mivel a kocsi tele van felém fordul és belecsíp a karomba: –
Megnézed a bibim?