Vonatnapló Bevezető
Hogy mit jelent egy gyermeknek a vonat? Mindent. Lehetsz te kisfiú vagy kislány, ha fiatal vagy, az életed része a vonat. A jelenből visszatekintve talán még erőteljesebbek ezek az emlékek. Egy fiú legalább egyszer az életben masiniszta akar lenni, vagy kalauz. Rajong azokért a hatalmas monstrumokért, és mindent megtesz a cél érdekében, mert ő elhivatott, és reménykedik. Rendesen mos fogat, mert a kalauz fogsora mindig rendben van, betűri az ingét az anyák napi műsoron, mert egy kalauznak mindig legyen rendben az egyenruhája, és még a spenótot is megeszi, hogy a fizikuma is rendben legyen. Karácsonyra kis vonatot kér és kifestőt, aminek mind a hetven oldalán Thomas, a gőzmozdony és barátai vannak. Ha a vonat szót hallom, sok emlék rohan meg. Egy vékony, de kerek arcú kislányt látod vékony aranyszőke tincsekkel, amik ide-oda dőlnek a fejemen. Mosolygok és lelkes vagyok, mert nagy útra készülünk, Miskolcra utazunk látogatóba a rokonokhoz, és az utat vonattal tesszük meg. Mind a 360 kilométert. Én és az öcsém – aki annak idején szintén masinisztának készült – nem alszunk az utazás előtti három napban, és bár ezt nem beszéljük meg(öcsém talán négy éves lehetett én meg nyolc) mégis érezni azt a kellemesen feszült hangulatot, ami karácsony előestéjén is magával ragadja a családot. Szóval útnak indulunk és az utazás maga a csoda, jobb mint addigi életem összes karácsonyi ajándéka együtt. Pedig én vagyok a lány. Alig érjük fel az ablakokat, lábujjhegyre kell pipiskedni, a bokánk már sajog, de mégis ott lógunk az ablakba, látni kell mindent, főleg az állomásokat. Hogy őszinte legyek, nem maradt meg túl sok minden. Pedig ezt az utat többször is megtettük, még magzatként is. Csak mozaikdarabok maradnak, illatok, ízek, mosolyok, ahogy a jegyellenőr széles vigyorával túr a hajamba: ”Hogy te milyen tündéri kislány vagy!” Emlékszem még anyám aggódó arcára, hogy oda érünk-e időbe, és hogy nem vagyunk-e túl hangosak, megvan-e minden és úgy amúgy is. Hiszen két kisgyerekkel utazni nem a mennyország még akkor sem, ha egy segítőkész, türelmes férj fogja meg a kezed minden egyes alakalommal mikor annak az ártatlan kis szőke angyalnak már megint pisilnie kell. Emlékszem, ahogy öcsém ezer és ezer kérdésével rohamozza meg apámat, aki lelkesen próbál válaszolni, és mosolyogva, szeretetreméltóan veszi tudomásul, hogy a válasz nem is olyan fontos a kislegénynek. Hát így kezdődött kapcsolatom a vonatokkal. Azóta felnőttem, sokat tapasztaltam, és most itt ülök és írok. Írok lelkesen, mert újra vonatos lány lettem, méghozzá egyetemista, akinek persze sosincs unalmas útja . Van, aki azt mondja, a vonat olyan, mint az élet. Igaza van. Persze nem úgy, ahogy azt legtöbbször halljuk. Utálom a kliséket. Én úgy látom, a vonat nem más, mint iskola, ahol rendszeres tanulással és persze gyakorlattal beletanulhatsz az életbe. Megtanulhatsz élni. Olyan tudáshoz juthatsz, amit talán egy könyv sem ír le. Én mégis megpróbálom ezt most. Hétről hétre találkoztok majd a történeteimmel, ami vicces, kalandos, néha romantikus és lesz, hogy egészen furcsa. Például mikor az alteregóm Miss Unique rávesz, hogy sétáljak a síneken, vagy mikor Martin mellé kerülök a vonatra, aki bemutat képzeletbeli barátjának. Remélem felkeltettem az érdeklődésedet, és mostantól vissza-visszatérsz, hogy bekukkants a kabinomba.
A következő részben: „Néha az ember képes arra, hogy lelassítja maga körül a történéseket. Ilyenkor fordul elő az is, hogy mikor kiesik ebből az állapotból, vagy éppen megzavarja valami, nem hiszi el hogy: „Már ennyi az idő?” Igen kedves barátom. Ennyi. Azt hiszem te bizony elbambultál.”