III.Bela Lovagrend ,dr.Kajtor Gergely is egy tag.

III. Béla Lovagrend tagja!

„III. Béla 1148-1149 körül született, s árpád-házi magyar királyként 1172-től egészen haláláig uralkodott. [2] Apja II. Géza magyar király, anyja Eufrozina kijevi hercegnő volt. Mivel az elsőszülött III. István volt a trónörökös, Bélának jutott a Magyarország és Bizánc kapcsolatát erősítő szerep. Ennek érdekében – és a két ország szövetségének zálogaként – a bizánci udvarba költözött, felvette az Alexiosz nevet és eljegyezte a bizánci császár Mária nevű leányát. Új méltóságot létesítettek kedvéért, így ő lett a császár után a második ember, a deszpotész, majd 1165-ben ünnepélyesen a Bizánci Császárság trónörökösének nyilvánították. [2] I. Mánuel bizánci császárnak később fia született, ezért Bélát megfosztották méltóságától, jegyességét pedig felbontották. Kárpótlásul I. Mánuel feleségének féltestvérét, Châtillon Anna antiochiai hercegnőt vehette feleségül. Mánuel oldalán harcolt testvére, III. István ellen. Bátyja, egyes feltételezések szerint mérgezés miatt bekövetkezett halála (1172. március 4.) után hívei neki ajánlották fel a trónt. 1172 tavaszán hazaérkezve szembesült azzal, hogy a Bizánchoz fűződő kapcsolatai miatt nem osztatlan a támogatottsága, mivel egyesek – saját anyja is – öccsét, Gézát látták volna szívesen a trónon, ezért Béla félreállította testvérét; miután Géza fellázadt, börtönbe záratta. [2] (...) (...)1174 májusában III. Béla király fogságban tartott öccse, a trónt önmagának követelő Géza herceg megszökött börtönéből és Ausztriába menekült. 1176 nyarán III. Béla, miután előzőleg hiába kérte II. Henrik osztrák hercegtől Géza herceg kiadatását, szövetségesével, II. Szobeszláv cseh herceggel támadást intézett Ausztria ellen. [1] (...)

1186-ben III. Béla felülvizsgáltatta a királyi udvari birtokok helyzetét, megállapította az ahhoz tartozó népek kötelezettségeit és meghatározta az udvarnokok kötött szabadsággal rendelkező rétegének, az „udvarnokok szabadjainak” számát. III. Béla Bizáncba száműzte a vele politikai ellentétekbe bonyolódó, egy ideje már fogságban tartott anyját, Eufrozina királynét. [1] (…)http://www.doksi.hu/faces.php? order=DisplayFace&id=361

MENÜ Lovagtermünk a Megyeházán (Székesfehérvár, Szent István tér 9.)

A III. Béla Lovagrend lovagjai:

A III. Béla Lovagrend lovagjai köszönetképpen váltak lovaggá a múltban s ugyanígy lesz ez a jövőben is. "Bármelyik módon is tör köszönetnyilvánítás - t.i. lovaggá ütéssel, felövezéssel, vagy pajzs-kifüggesztéssel - a lovagi címek teljességgel egyenértékűek, s m kiérdemelt köszönet, úgy a lovagi cím sem vonható vissza" (Lovagrendi Regulák 32.§.f/pont)

A Lovagrendi Regulák 31.§. (1) bekezdése rögzíti az okot, amely miatt a lovagrend magisterének időről-időre kötelessége a köszön lovaggá nyilvánítás. A köszönetnyilvánítás és lovaggá nyilvánítás egyedüli oka: "hogy a magyarok koronázó, királyi temetkező tem újjáépítésének ügyéért a múltban, a jelenben és a jövőben önzetlenül fáradozók emlékét együtt megőrizzük"

A III. Béla Lovagrendnek nem minden tagja lovag, illetve nem minden lovag tagja a III. Béla Lovagrendnek. (Néhányan soh voltak tagjaink. Néhányan nem is lehettek azok, hiszen posztumusz váltak lovagjainkká, mikor szakrális kontinuitás legfőbb közpo magyar koronázó templomnak az újjáépítéséért folytatott - hivatalos történetírásból "kifelejtődött" - küzdelmük nyomaira rábukkan levéltárak, múzeumi adattárak mélyén. Néhányan a lovagok közül tagjai is voltak egy-egy időszakban a lovagrendnek, s őszintén, ö segítették lovagrendi céljainkat. Köszönet és hála egykori segítségükért! Jelenleg mindössze 10 lovagrendi tag lovag.)

Lovagjaink "beszélő" (t.i. a köszönetnyilvánítás okát elmondó) címerei, a lovaggá válás időpontjával, módjaival és a címertulajdonosokkal kronológiai sorrendben:

2012

Lovag Szabó Zsolt címere (2012. április 28.)

Lovaggá ütés

Lovagi címere a Tabulatúra Régizene Együttesnek (2012. április 28.)

Pajzskifüggesztés

2011

Lovag Balogh Ibolya dr. címere (2011. április 23.)

Lovag néhai Bartucz Lajos címere (2011. április 23.)

Lovag Benkő Andrea Lovag Bozsa Bernadett Lovag Heitt címere címere címer (2011. április 23.)

(2011. április 23.)

(2011. ápri

Pajzskifüggesztés

Pajzskifüggesztés

Lovag Schilli Tímea címere (2011. április 23.)

Virrasztás-Lovaggá ütés

Lovag néhai ponori Török Aurél címere (2011. április 23.)

Pajzskifüggesztés

Pajzskifüggesztés

Virrasztás-Lovaggá ütés

Virrasztás-L ütés

2009

Lovag Borján Zoltán Lovag Csendes Brigitta Lovag Horváth Győző Lovag Kajtor Gergely címere címere címere dr. címere (2009. április 25.)

(2009. április 25.)

(2009. április 25.)

(2009. április 25.)

Virrasztás-Lovaggá Virrasztás-Lovaggá Virrasztás-Lovaggá Virrasztás-Lovaggá ütés ütés ütés ütés

Lovag Kosz József cím (2009. ápri Virrasztás-L ütés

Lovag Nádi Boldizsár címere (2009. április 25.)

Virrasztás-Lovaggá ütés

Lovag Ötvös Lehel címere (2009. április 25.)

Virrasztás-Lovaggá ütés

Néhai Lovag Pauer János címere (2009. április 25.)

Pajzskifüggesztés

Lovag Soós Nikolett címere (2009. április 25.)

Virrasztás-Lovaggá ütés 2008

Lovag Hankó Ildikó

Lovag Kiszely István Lovag Menner Judit dr.

Lovag Pálinkás Gábor Lovag Ruzsa címere címer (2009. április 25.)

(2009. ápri Virrasztás-Lovaggá Virrasztás-L ütés ütés

címere (2008. április 20.)

Pajzskifüggesztés

dr. címere (2008. április 20.)

Pajzskifüggesztés

címere (2008. április 20.)

Pajzskifüggesztés

2007

Lovag Kiss Erika címere (2007. április 22.)

Virrasztás-Lovaggá ütés

Lovag Laki Áron címere (2007. április 22.)

Virrasztás-Lovaggá ütés

2005

Lovag Nemes Zoltán Lovag Táborosi Attila címere címere (2005. április 23.)

(2005. április 23.)

Virrasztás-Lovaggá Virrasztás-Lovaggá ütés ütés 2003

Lovag Töpler Péter címere (2005. április 23.)

Virrasztás-Lovaggá ütés

Lovag Bencze Tamás Lovag Kaviák Ágnes Lovag Görhöny Bence Lovag Tarnóczi László Lovag Fertő címere címere címere címere címer (2003. április 27.)

(2003 április 27.)

(2003. április 27.)

(2003. április 27.)

(2003. ápri Virrasztás-Lovaggá Pajzskifüggesztés Virrasztás-Lovaggá Virrasztás-Lovaggá Pajzskifügg ütés ütés ütés 2002

Lovag Bakonyi Kovács Lovag Návay Zsolt István dr. címere címere (2002. április 20.)

(2002. április 20.)

Pajzskifüggesztés Virrasztás-Lovaggá ütés

Lovag Kiss T. István címere (2002. április 20.)

Virrasztás-Lovaggá ütés

Lovag Csunderlik Ádám címere (2002. április 20.)

Virrasztás-Lovaggá ütés

Lovag Poklo címer (2002. ápri Lovaggá

Lovag Újfalussy Ottó címere (2002. április 20.)

Pajzskifüggesztés

Lovag Deák Péter címere (2002. április 20.)

Lovaggá ütés

Lovag Palotás József címere (2002. április 20.)

Lovaggá ütés

Néhai Lovag Barnabeisz János Bódog címere (2002. április 20.)

Pajzskifüggesztés

Lovag Fitz J címer (2002. ápri Pajzskifügg

2001

Lovag Rockenbauer Csilla címere (2001. április 21.)

Lovaggá ütés

Lovag Kaszás István Lovag Vándorfi László címere címere (2001. április 21.)

(2001. április 21.)

Lovaggá ütés Lovaggá ütés

2000

Lovag Sági László címere (2000. április 15.)

Lovaggá ütés

Lovag ifj. Kovács Rudolf címere (2000. április 15.)

Lovaggá ütés

Lovag Vukics Ferenc Lovag Vukics Norbert Lovag Tarjá címere címere címer (2000. április 15.)

(2000. április 15.)

(2000. ápri Pajzskifüggesztés Lovaggá ütés Lovaggá

Lovag Pátkai Zoltán címere (2000. április 15.)

Lovaggá ütés

Lovag Nagy Péter címere (2000. április 15.)

Lovaggá ütés

1999

Lovag Dorgai József Lovag Lőrincze Tibor Lovag Tőke Zoltán dr. Néhai Lovag Marosi címere címere címere Arnold címere (1999. január 13.)

(1999. március 26.)

(1999 március 26.)

(1999. április 30.)

Lovaggá ütés Lovaggá ütés Lovaggá ütés Pajzskifüggesztés

Lovag Helesfai Marcell Lovag Nagy Sándor címere címere

Lovag Páli Csaba címere

Lovag Spindler Zsolt címere

Lovag Kozul címer (1999. októ Pajzskifügg

(1999. október 1.)

Pajzskifüggesztés

(1999. október 1.)

Pajzskifüggesztés

(1999. október 1.)

Pajzskifüggesztés

(1999. október 1.)

Pajzskifüggesztés

1998

A Magister címere (1998. május 9.)

Virrasztáshominium/homagium Forrás: http://www.belare.../f0800.htm, http://www.belarex.hu/f0600.htm Ha bíró Kajtor ( http://www.youtube.com/watch?v=LDE1FWHIKfQ&feature=player_embedded, http://issuu.com/tempohirek/docs/tortenelem/1 ) azonos a titkos társasági tag Kajtorral (III.Béla Lovagrend), akkor felmerül a kérdés, hogy miként egyeztethető össze a bíró hivatás a titkos társaságban való tagsággal, szerepvállalással. Így most már pontosan érthető miért szúrta a szemét -ha azonos a két személy- az APOSTOLI MAGYAR KIRÁLYSÁG: http://apostolimagyarkiralysag.hu/news.php , amit , Borbély József képviseli mint Kormányzó a 484 § -as alapján is, azontúl, hogy a TEMPO Pártban folytatott közös munka során, az egész állami maffia törvénysértő működésére mutattak rá. www.tempohirek.com http://issuu.com/tempohirek/docs/osszefuzvepeldatmagyang/1 .

Gatter László, mint Fővárosi Bíróság, valamint a Bánáti János, mint az ügyvédi kamara elnöke és ügyvéd milyen megállapodást kötöttek arra, hogy az általunk és hasonszőrűek által beperelt bíráknak ingyen védelmet biztosítsanak.

Mellékelem az OBH tájékoztatását, ami rögzíti, hogy semmit nem fogadhattak volna el az érintett bírák: http://www. issuu.com/tempohirek/docs/hatarozat?mode=window

A( http://www. issuu.com/tempohirek/docs/hatarozat?mode=window) linken található írat erre mutat rá : Nem csak az a korrupció ha egy hivatali , vagy hatósági személy, pénzt , értéket és egyéb juttatásokat kap, hanem az is ha „ingyen” mert jogosulatlan előnyhöz jut, vagyis korrupcióban vesz részt!

2011. évi CLXII. törvény

(...) 21. Összeférhetetlenség 39. § (1) A bírák nem lehetnek tagjai pártnak, és politikai tevékenységet nem folytathatnak.

(2) A bíró nem lehet országgyűlési, európai parlamenti vagy önkormányzati képviselő, polgármester, vagy a központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló törvény hatálya alá tartozó állami vezető.

40. § (1) A bíró a tisztsége ellátásán kívül csak tudományos és oktatói, edzői, versenybírói, játékvezetői, művészi, szerzői jogi védelemben részesülő, továbbá lektori és szerkesztői, valamint műszaki alkotó munkát végezhet kereső tevékenységként, de ezzel nem veszélyeztetheti függetlenségét és pártatlanságát, illetve nem keltheti ennek látszatát, valamint nem akadályozhatja hivatali kötelezettségei teljesítését.

(2) A bíró nem lehet gazdasági társaság, kooperációs társaság, szövetkezet vezető tisztségviselője vagy személyes közreműködésre kötelezett tagja, gazdasági társaság, kooperációs társaság, szövetkezet felügyelő bizottságának tagja, továbbá gazdasági társaság, kooperációs társaság korlátlanul felelős tagja, valamint egyéni cég tagja.

(3) A bíró a bírói szolgálati viszonya szerinti munkaidejét egészben vagy részben érintő munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyt csak a munkáltatói jogkör gyakorlójának előzetes hozzájárulásával létesíthet. A hozzájárulás megtagadása miatt jogvita nem kezdeményezhető.

(4) A bíró köteles a bírói szolgálati viszonya szerinti munkaidejét nem érintő munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony létesítését a munkáltatói jogkör gyakorlójának előzetesen bejelenteni. A munkáltatói jogkör gyakorlója a jogviszony létesítését megtiltja, ha az a bíró bírói szolgálati viszonya alapján betöltött munkakörével e törvény rendelkezései szerint összeférhetetlen.

(5) A bíró nem lehet választottbíróság tagja.

41. § A bíróság elnökének, elnökhelyettesének, valamint kollégiumvezetőjének és helyettesének, csoportvezetőjének és helyettesének a hozzátartozója ugyanazon bíróságon, kollégiumban vagy csoportban bíróként nem működhet.

42. § (1) A bíró köteles haladéktalanul bejelenteni, ha vele szemben összeférhetetlenségi ok merül fel.

(2) Az érintett bírák legkésőbb az összeférhetetlenségi ok keletkezésétől számított 30 napon belül kötelesek közös megállapodással kezdeményezni az összeférhetetlenségi ok megszüntetését, ennek elmaradása esetén a 41. §-ban meghatározott bírósági vezetőt a kinevező 30 napon belül vezetői tisztségéből felmenti.

(3) A 41. §-ban szabályozott összeférhetetlenségi esetben felmentést az OBH elnöke adhat. Az összeférhetetlenség feloldásának kivételes módja az együttalkalmazási tilalom alóli felmentés. A felmentésre akkor kerülhet sor, ha az összes körülményre figyelemmel megállapítható, hogy az adott vezetői állás betöltése más módon nem lehetséges. A döntés mérlegelésénél a meghatározó szempont a szolgálati érdek.

22. Nyilatkozattétel 43. § A bíró a szolgálati viszonyán kívül nyilvánosan nem fogalmazhat meg véleményt bíróság előtt folyamatban lévő vagy folyamatban volt ügyről, különös tekintettel az általa elbírált ügyekre.

44. § (1) A bíró az általa intézett ügyről a sajtó, a rádió és a televízió részére nem adhat tájékoztatást.

(2) A bíróság előtt folyamatban lévő vagy befejezett ügyről a sajtó, a rádió és a televízió részére a bíróság elnöke vagy az általa megbízott személy adhat tájékoztatást.

(...)

dr. Kajtor Gergely

Néhány gondolat a „hatnapos” őrizetről (Be. 555. § (4) bekezdés)

A legszigorúbb, teljes szabadságelvonással járó büntetőjogi kényszerintézkedések közé tartozó, úgynevezett „hatnapos” őrizet alkalmazásának lehetőségét a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban Be.) az 555. § által szabályozott különleges eljárások során biztosítja. Azért volt szükség ezen kényszerintézkedés bevezetésére, mert bizonyos esetekben, egyes különleges eljárások során nem állt volna egyéb eszköz a terhelt szükségszerű jelenlétének biztosítására az eljárási cselekményeknél.

Elsőként elvi éllel különbséget kell tenni a „hagyományos” értelemben vett őrizet, a tárgyalási őrizet, az előzetes letartóztatás, valamint a hatnapos őrizet, mint teljes szabadságelvonással járó kényszerintézkedés között.

Az őrizet alkalmazásának feltételeit a Be. 126. § (2) bekezdése szabályozza, miszerint az őrizetbe vétel szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúja különösen tettenérés - esetén rendelhető el, feltéve, hogy a terhelt előzetes letartóztatása valószínűsíthető.

Ez a törvényi megfogalmazás tehát már önmagában kizárja a különleges eljárásban történő alkalmazásának lehetőségét, hiszen a megalapozott gyanú, illetve az előzetes letartóztatás valószínűsége egyértelműen a büntetőeljárás kezdeti szakaszára helyezi az őrizetet, mintegy az előzetes letartóztatás előszobájaként intézményesítve azt.

A Be. 126. § egyébként már utal a tárgyalási őrizetre is, hiszen a (2) bekezdés utolsó fordulata szerint az őrizetbe vétel elrendelhető abban az esetben is, ha a 281. § (6) bekezdésében meghatározott feltételek fennállnak (tárgyalási őrizet).

Az előzetes letartóztatás alkalmazhatósága tekintetében is egyértelmű az eljárási törvény megfogalmazása, ugyanis a Be. 129. § (1) bekezdése értelmében az előzetes letartóztatás a terhelt személyi szabadságának bírói elvonása a jogerős ügydöntő határozat meghozatala előtt.

Ez a szabályozás – tekintettel a különleges eljárások természetére – pedig kifejezetten kizárja a lehetőségét annak, hogy a bíróság elrendelje a terhelt előzetes letartóztatását a különleges eljárás során, hiszen a különleges eljárásokra kizárólag az ügydöntő határozat meghozatalát követően kerül sor, túlnyomó részben éppen a jogerős ügydöntő határozat nem a törvénynek megfelelő rendelkezései kiküszöbölése érdekében.

A soron következő kényszerintézkedés, vagyis a tárgyalási őrizet célja kifejezetten az ismert helyen tartózkodó terhelt tárgyaláson történő jelenlétének biztosítása, mely intézmény az elnevezését, jellegét és célját tekintve akár különleges eljárás során is alkalmazható lenne.

A Be. 281. § (6) bekezdése szerint ha a bírósági eljárás során a meg nem jelent vádlott elővezetését már elrendelték, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén elfogatóparancsot kell kibocsátani vagy - a (7) bekezdés esetét kivéve - ha a vádlott lakóhelye, illetve tartózkodási helye ismert, a kitűzött új tárgyalási határnapot megelőző naptól a vádlott tárgyalási őrizetét kell elrendelni.

A törvény szövegéből eddig a szakaszig nem tűnik ki, hogy bármi is kizárná a különleges eljárás során tartott tárgyalásra vonatkozó alkalmazását, azonban a (6) bekezdés utolsó két mondata – „A bíróság a vádlottat meghallgatja és a meghallgatás eredményétől függően a vádlott előzetes letartóztatását rendelheti el, illetve a tárgyalás idejére - de legfeljebb hetvenkét óráig - a tárgyalási őrizetet fenntarthatja. Ha a bíróság a tárgyalási őrizetet nem tartotta fenn vagy a vádlott előzetes letartóztatását nem rendelte el, a vádlottat szabadon kell bocsátani.” – egyértelműen utal arra, hogy a tárgyalási őrizetből is elrendelhető az előzetes letartóztatás, tehát a fent kifejtettekre tekintettel különleges eljárásban szóba sem kerülhet az alkalmazása.

Mindezek alapján tehát megállapítható volt, hogy a bíróság a különleges eljárás lefolytatása során a terhelt jelenlétének biztosítása érdekében sem őrizetet, sem tárgyalási őrizetet, sem pedig előzetes letartóztatást nem alkalmazhat. Ezért volt szükség egy speciális, kifejezetten az ilyen típusú eljárások során alkalmazható kényszerintézkedésre.

Elsőként a különleges eljárások általános szabályai közt kell keresni, miért is vált a hatnapos őrizet szükségszerűvé. Bizonyos esetekben ugyanis nem lehet eltekinteni a terhelt személyes jelenlététől, ennek eldöntését a Be. 555. § (2) bekezdésének e; pontja a bíró mérlegelési jogkörébe utalja, miszerint a különleges eljárás során a bíróság az iratok alapján dönt, szükség esetén ülésen meghallgatja az ügyészt, a terheltet és a védőt; bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart.

A terhelt meghallgatásának szükségessége a konkrét ügy sajátosságainak megfelelően a bíró döntése által válhat elengedhetetlenné, de maga az eljárási törvény is kötelezővé teheti a tárgyalás tartását. Tipikus példa erre vonatkozóan a Be. 572. § (1) bekezdése által szabályozott próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése, különös tekintettel a Be. 572. § (1) bekezdésének c; pontjában írt azon kitételre, miszerint az elkövető a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegte. Egyébként a Be. 572. § (2) bekezdése értelmében a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak súlyos megszegése esetén lefolytatandó különleges eljárásra kötelezően előírja a tárgyaláson történő határozathozatalt.

A bíróságnak tehát a különleges eljárás során esetenként kötelezően tárgyalást kell tartania, amin a tárgyalás általános szabályai szerint – amennyiben a terhelt nem él a vallomásmegtagadási jogosultságával – kell a terheltet kihallgatni. Különösen a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak súlyos megszegése esetén válhat elengedhetetlenné a terhelt személyes, akár cselekménye vagy mulasztása vétlenségének igazolását alátámasztó nyilatkozata, hogy a bíróság megalapozott döntést hozhasson az ügyben, hiszen konkrét esetben akár egy váratlan körülmény folyományaként szükségessé váló kórházi kezelés miatt is „eltűnhetett” a terhelt a pártfogója elől.

Jellegéből fakadóan tehát viszonylag ritkán fordul elő, hogy a különleges eljárások során nem lehet eltekinteni a terhelt jelenlététől, vagyis távollétében nem lenne az eljárás lefolytatható, de nem kizárt ennek a fennállása sem.

Az eljárási törvény szelleméből adódik, hogy a Be. 5. § által szabályozott alapelv, vagyis a védelem joga az egész büntetőeljárás során megilleti a terheltet, így a különleges eljárásokban is, vagyis a terhelt jelenlétének kötelezővé tétele éppen a terhelt védekezéshez fűződő érdekeit szem előtt tartva, ezen jogának csorbítatlansága érdekében történik.

Azonban ugyanúgy, mint a büntetőeljárás egyéb szakaszaiban, a különleges eljárás során is előfordulhat, hogy a terhelt tartózkodási helye ismeretlenné válik, illetve szándékosan igyekszik kivonni magát az eljárási kötelezettségek alól.

A Be. 555. § (4) bekezdése szabályozza azt a szabadságelvonással járó kényszerintézkedést, melyet különleges eljárás során alkalmazni lehet a terhelttel szemben. A különleges eljárás során a tárgyalás vagy az ülés megtartása végett az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben a 73. §-ban szabályozott intézkedéseknek van helye; elfogató parancs akkor bocsátható ki, ha a különleges eljárás folytán szabadságelvonásra kerülhet sor. Ha elfogató parancsot bocsátottak ki, a terhelt megtalálása esetén őrizetbe vehető. Az őrizet a tárgyalás, illetőleg az ülés befejezéséig - legfeljebb hat napig - tart.

E helyütt vissza kell utalni a korábban kifejtettekre, vagyis arra, hogy a Be. XIX. Fejezetének II. címe taxatíve felsorolja az egyes különleges eljárásokat, melyek során szóba jöhet a hatnapos őrizet alkalmazása, azonban szem előtt kell tartani, hogy a hatnapos őrizet elrendelését megelőzően ez esetben is megköveteli a törvény a Be. 73. §-ban szabályozott fokozatosság betartását, vagyis elsőként a tartózkodási hely felkutatását, majd pedig az elfogatóparancs kibocsátását. További kötelező törvényi előfeltétel, hogy – a fent taglalt kényszerintézkedésekhez hasonlóan – az eljárás eredményeként szabadságelvonásra is sor kerülhessen.

Az őrizethez és a tárgyalási őrizethez képest a hatnapos őrizet törvényi szabályozása eltérést mutat abban is, hogy az őrizettel és tárgyalási őrizettel szemben az időtartamot napokban, és nem órákban határozta meg a jogalkotó, ugyanis a Be. 126. § (3) bekezdése értelmében az őrizet legfeljebb hetvenkét óráig tarthat, míg a Be. 281 § (6) bekezdése szerint a tárgyalási őrizet tartama a hetvenkét órát nem haladhatja meg.

A hat napos időtartam azonban a gyakorlati megvalósulás szempontjából komoly nehézségeket vet fel. Elsőként az eljárás soron kívülivé válik a terhelt őrizetbe vételét követően. Mivel éppen az eleddig ismeretlen helyen tartózkodó, vagy ismert helyen tartózkodó, de az eljárás alól magát kivonni igyekvő terhelt került őrizetbe, az őrizet kezdő időpontjától számított hat nap elteltét megelőzően le kell folytatni az eljárást. Ellenkező esetben ugyanis hat nap elteltével a terhelt őrizete megszűnik, és az őrizet nem érte el a célját.

A bíróság tehát a terhelt kézre kerülését követően rendeli el annak őrizetét, és tűzi ki azonnal a tárgyalás határnapját. A következő, egyben legkomolyabb probléma itt mutatkozik, ugyanis a rendőrség nem küld a terhelt kézre kerüléséről, esetlegesen rendőri őrizetbe vételéről azonnali értesítést, hanem csupán az általános szabályoknak megfelelően kísérik a terheltet a bíróságra, hogy a bíró megtegye az elfogatóparanccsal összefüggő, további intézkedéseket. Így tehát ha a terhelt például egy péntek esti, tehát a bíróság hivatali idején túli időpontban kerül rendőrkézre, a rendőrség legkorábban a soron következő hivatali munkanapon tudja őt a

bíróságra kísérni, ezáltal legkevesebb két és fél napot „elvesztegetve” a tárgyalás kitűzésére rendelkezésre álló hat napból.

A problematika különösen a Pesti Központi Kerületi Bíróságon jelentkezik hatványozottan, ugyanis az illetékességi területe alá tartozó ügyészségek a 2011. január 1. napjával, valamint a 2011. szeptember 1. napjával hatályba lépő Be. módosításokra figyelemmel – pl.: a tárgyaláson való kötelező ügyészi részvétel, a kizárólagos illetékesség több ügycsoportra való megszüntetése – majdhogynem az ellehetetlenülés határára sodródtak. A nevezett nyolc ügyészség közül hat ügyészség a rendkívüli munkateher emelkedése miatt jelentős létszámhiánnyal működik, és az ügyészek tárgyalásra történő beosztása is állandó szervezést igényel az ügyészségi vezetők részéről. Mindemellett a Pesti Központi Kerületi Bíróságon folytatott gyakorlat szerint a tárgyalásokat oly módon kell kitűzni, hogy lehetőség szerint egy tárgyalási napon egyazon ügyészég által megküldött ügyek kerüljenek tárgyalásra, éppen a fent írt szervezési nehézségek oldása miatt.

Ebben a helyzetben pedig a hat napon belüli tárgyalástűzés esetenként tárgyalási pótnapra történő kitűzést is jelenthet, mivel könnyen előfordul, hogy éppen nem az adott ügyészség ügyeit tűzte a bíróság a soron következő, és hat napon belüli határnapokra. Ilyen esetben pedig gyakori, hogy az ügyészség a tárgyaláson való jelenlétet csak úgy tudja megoldani, egy másik bírónak kell a tárgyalása közben szünetet elrendelni ahhoz, hogy az ott tárgyaló ügyész rendelkezésre állásával mindez kivitelezhető legyen.

A következő probléma a hatnapos őrizet foganatba vételével kapcsolatban merült fel. A kényszerintézkedés foganatba vétele ugyanis a rendőrkapitányságok gyakorlatában mintegy idegen testként jelentkezik, több helyütt nem tudván mit kezdeni vele. Előfordult, hogy a terhelt őrizetét elrendelte a bíróság, és az őt kísérő rendőröket azzal fordították vissza a kapitányságról, hogy a hatnapos őrizetet a büntetés-végrehajtási intézetben veszik foganatba, majd pedig a büntetés-végrehajtási intézetben kaptak elutasítást, csak ellentétes tartalommal.

A foganatba vétellel kapcsolatban a Büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet ad útmutatást. A törvényerejű rendelet kifejezetten a szabadságvesztés büntetés, és az előzetes letartóztatás végrehajtását szabályozza, mint büntetés-végrehajtási intézetben végrehajtandó szabadságelvonást. A hatnapos őrizet értelemszerűen nem minősül büntetésnek, és a fent kifejtettekre csupán utalva előzetes letartóztatásnak sem. Mivel hiányzik a büntetés-végrehajtási intézetben történő végrehajtására vonatkozó jogszabályi kötelezés, erre tekintettel tehát kizárólag rendőrségi fogdán lehet foganatba venni. Ebből pedig egyenesen következik, hogy az őrizet elrendelésekor szó sem lehet a 203-as értesítőnek a kísérő rendőr részére – még az erre irányuló kifejezett, parancsnoki utasításra hivatkozó kérésére sem – történő átadásáról.

A gyakorlati megvalósulás szempontjából elengedhetetlen a bíró részéről, hogy a hatnapos őrizet elrendeléséről szóló határozatot azonnal, az elrendeléssel egy időben írásba foglalja, és annak egy példányát a terhelt, illetve az őt kísérő rendőr részére átadja, a rendelkező részben feltüntetve azt a tényt, hogy „az őrizetet rendőrségi fogdában kell végrehajtani”.

Nyilvánvaló, hogy a kapitányságok infrastrukturálisan nem készültek fel a hatnapos őrizet foganatosítására, azonban ezzel mégsem indokolható az a konkrét eset, amikor az őrizetbe vett terheltet az első két nap folyamán egy padon „helyezték el”, majd a 12:00 órára kitűzött tárgyalásra oly módon állították elő, hogy aznap még nem történt meg a terhelt étkeztetése.

További elvi nehézséget okoz – itt ismételten a fővárosi viszonyokra kell utalni – a hatnapos őrizettel kapcsolatban az a tény, hogy fellebbezhető határozatról van szó. A fellebbezés bejelentésétől számítottan az idő szűkös voltára tekintettel az iratnak az illetékes főügyészségen keresztül az elbírálásra jogosult megyei (Fővárosi) bíróságra történő felterjesztése jóformán lehetetlen, hogy megtörténjen, és a másodfokú határozat is rendelkezésre álljon. E helyütt megjegyzendő, hogy a terheltek az őrizet maximális tartamának ismeretében jellemzően nem élnek perorvoslati jogosultságukkal.

Végül az őrizet tartamának beszámításáról kell szót ejteni, hiszen a terhelt személyi szabadságát a bíróság a különleges eljárás során elvonta, és ezen elvonásnak a döntésben is meg kell jelennie. A hatnapos őrizetnek a szabadságvesztés tartamába történő beszámítására vonatkozóan eltérő rendelkezés híján a Btk. 99. § (1) és (2) bekezdése az irányadó, vagyis egy napi őrizet egy napi szabadságvesztésnek felel meg.

A fentieket összegezve tehát a hatnapos őrizetre vonatkozóan az egyértelműség miatt szükség mutatkozik az elfogatóparanccsal, a bíróságok értesítésével, és az őrizet foganatba vételével kapcsolatban néhány további részletszabály kimunkálására, illetve elengedhetetlen lenne főként a rendőrkapitányságok jogszabálynak megfelelő gyakorlatának kialakítására, mellyel gördülékennyé, és céljának megfelelővé válhatna e jogintézmény működése. *****

dr. Kajtor Gergely

Az elkobzás - a Csemegi-kódextől napjainkig -

A büntetési rendszer átgondolt kiépítése minden egyes jogrendszerben fokozott jelentőséggel bír. Ezen belül is a büntetések és intézkedések problematikája igényel különös figyelmet mind a jogalkotás, mind pedig a jogalkalmazás szempontjából, mivel ezen eszközök átgondolt felhasználása megfelelő eredményt hozhat a bűnözés elleni küzdelemben. A hatályos büntetési rendszer a büntetések és az intézkedések alkalmazásának lehetősége között tesz különbséget. Mielőtt azonban a hatályos jogi szabályozásra térnénk, szükséges vázolni az intézkedések kialakulásának történetét.

A XVIII. századig a büntetések és az intézkedés jellegű szankciók fejlődése nem vált szét, egymás mellett, illetve egymásba olvadva éltek együtt. Differenciálásuk első lépéseit a felvilágosodás korszaka hozta magával, amikor is a közigazgatási, rendészeti és rendőri rendszabályokból megindult a kiválásuk, elkülönülésük. Ebben a folyamatban a büntetőjogi gondolkodás megváltozása is óriási szerepet játszott. A kezdeti intézkedés-elméletek kidolgozói közül E. F. Klein és Carl Stooss nevét érdemes megemlíteni: - Klein volt az első, aki megkülönböztette a büntetéseket és a biztonsági intézkedéseket, ez utóbbi alapjául az elkövetők kriminális veszélyessége szolgált. Ezzel az elmélettel tehát ő volt tekinthető a duális felfogás, vagyis a „dualista büntetési rendszer” alapítójának; - Carl Stooss az előbb említett elméleti irányvonalat már a törvényhozási gyakorlatban valósította meg azzal, hogy elsőként nevezte meg a büntetések mellett a biztonsági intézkedéseket, melyek összefüggő rendszerét alakította ki a svájci büntető törvénykönyv tervezetében.

Az ezt követően kialakult büntetőjogi intézkedések törvényi szabályozásának három nagy szakaszát különíti el a magyar büntetőjog tudományának jeles képviselője, Nagy Ferenc, és ezen irányvonalat véve alapul lehet elvégezni a további, rövid történeti áttekintést.

Az első fejlődési szakasz a XIX. század végére, illetve a XX. század elejére tehető, amelyre a törvényi szabályozás kísérletei voltak jellemzőek. Az intézkedéseket ekkor az elkülönítés gondolata hatotta át, ugyanis leginkább a közösséget veszélyeztető jogsértőkkel szembeni társadalomvédelmi feladatokat láttak el.

A második szakasz a két világháború közötti időszakot ölelte fel, amikor az úgynevezett vegyes rendszerek léptek életbe, ugyanis a hagyományos értelemben vett büntetések, illetve

az új intézkedések egymás mellett léteztek, mégpedig a büntető törvénykönyvekben, vagy a párhuzamosan szerkesztett külön törvényekben.

A második világháború befejezését követően számítjuk a harmadik időszak kezdetét, amikortól is a gyakorlati tapasztalatoknak megfelelően tovább bővült az intézkedések köre.

Ezen időszakban a két szankcióforma – büntetések és intézkedések – kumulációjának hátrányait próbálták meg különféleképpen mérsékelni, illetve korlátozni, mégpedig oly módon, hogy kizárólag a monista rendszert érvényesítették, vagy pedig a dualista, helyettesítő megoldást.

A jogelmélet történeti áttekintését követően rá kell térni az intézkedések hazai vonatkozású jogtörténeti kialakulására, fejlődésére.

Hazánk első büntető törvénykönyvét 1878-ban alkották meg (1878. évi V. törvényczikk).

Megfogalmazójára, Csemegi Károlyra az akkor domináns büntetőjogi irányzat, az ún. klasszikus iskolai irányzat volt a legnagyobb hatással, ezért a Csemegi-kódex csak a büntetést ismerte, mint jogkövetkezményt.

Az elkobzást már a Csemegi kódex is szabályozta, mely háromszakasznyi terjedelemben szentelt helyet ennek a szankciónak. Hatályát a vétség vagy a bűntett által létrehozott, illetve ezek elkövetésére szolgáló tárgyakra terjesztette ki. A mai szabályozás előképének tekinthető a kódex 62.§-ában leírt „nyomtatvány, irat vagy képes ábrázolat” közzétételével vagy terjesztésével lekövetett büntetendő cselekmény miatti elkobzás.

Az 1878. évi V. tc. 62. § ekként rendelkezett: Ha a büntetendő cselekmény, nyomtatvány, irat vagy képes ábrázolat közzététele vagy terjesztése által követtetett el: a szerzőnek, a nyomdásznak, az elárusítónak vagy terjesztőnek, úgyszintén a nyilvános kiállítónak birtokában levő példányok, minták vagy lemezek elkobzása és megsemmisítése ítélet által az esetben is kimondandó: ha a bűnvádi eljárás senki ellen sem indíttathatik meg.

Az 1900-as évek elején rendőri jellegű intézkedésként tartották számon, mely az elkobzás hatálya alá vont tárgyak magánszemélyektől való elvonására szolgált. Külön jelölték meg azt a kitételt, hogy a tettes vagy a részes tulajdonát kell, hogy képezzék az elkobzandó tárgyak.

Az intézkedések valójában csak a XX. század elején váltak a tételes büntetőjog részévé. Ezt a törvényhozási vonulatot az 1908. évi büntetőnovella indította el a gyermekkorúak és a fiatalkorúak védelmét szolgáló intézkedések szabályozásával (dorgálás, próbára bocsátás, javító nevelés), ekkor azonban még nem nevesült az elkobzás intézménye.

A büntető törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény mindösszesen két intézkedést tartalmazott (javító-nevelő munka és biztonsági őrizet), ezek azonban nem szerepeltek külön cím alatt. Ekkor már az alternatív-dualista koncepció alapjainak letételéről is lehetett beszélni.

Az 1961. évi V. törvényben már önálló cím alatt szerepeltek az intézkedések, köztük az elkobzás, így a konjunktív-dualista megoldás mellett tört pálcát ekkor már a jogalkotó. Az 1961. évi Btk. már a korrupciós jellegű bűncselekmények elkövetőivel szemben és a népgazdaság elleni bűntettek megvalósulása esetében is lehetővé teszi az elkobzás alkalmazását, melyet a törvény 63. § az alábbiak szerint szabályozott:

2

63. § (1) El kell kobozni azt a dolgot, a) amelyet a bűntett elkövetéséhez eszközül használtak vagy arra szántak, ha az az elkövető tulajdona, vagy egyébként is, ha az a közbiztonságot vagy a közrendet veszélyezteti; b) amely a bűntett elkövetése útján jött létre; c) amelyet a bűntett elkövetője a tulajdonostól vagy annak hozzájárulásával mástól az elkövetésért kapott.

(2) El kell kobozni azt a sajtóterméket is, amelyben a bűntett megvalósult.

(3) Ha az elkobzást nem lehet elrendelni, vagy foganatosítani, az (1) bekezdés b) és c) pontja esetében az elkövető a dolog értékének megfizetésére kötelezhető.

(4) Az elkobzott dolog tulajdonjoga az elkobzást kimondó határozat jogerőre emelkedésével az államra száll.

(5) Ha az elkobzás előfeltételei fennállanak, azt akkor is el kell rendelni, ha az elkövető nem büntethető.

Végül az 1978. évi IV. törvény hatályba lépésével a büntetőjogunkban végérvényesen megszilárdult a dualista szankciórendszer, mégpedig az alternatív és a konjunktív dualista formában.

77. § (1) El kell kobozni azt a dolgot, a) amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak, vagy arra szántak, b) amelynek birtoklása a közbiztonságot veszélyezteti, vagy jogszabályba ütközik, c) amely bűncselekmény elkövetése útján jött létre, d) amelyre a bűncselekményt elkövették.

(2) El kell kobozni azt a sajtóterméket, amelyben a bűncselekmény megvalósul.

(3) Az (1) bekezdés a) és d) pontja esetében az elkobzást nem lehet elrendelni, ha a dolog nem az elkövető tulajdona, kivéve, ha a tulajdonos az elkövetésről előzetesen tudott, feltéve, hogy az elkobzás mellőzését nemzetközi jogi kötelezettség nem zárja ki.

(4) Az elkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor, kóros elmeállapot vagy a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka miatt nem büntethető.

(5) Nincs helye elkobzásnak a cselekmény büntethetőségének elévülésére megállapított idő, de legalább öt év elteltével.

(6) Nem lehet elrendelni annak a dolognak az elkobzását, amelyre a vagyonelkobzás kiterjed.

(7) Az elkobzott dolog tulajdonjoga az államra száll.

121

122

123

124

77/A. § (1) A 77. § (1) bekezdésének a) és d) pontjában meghatározott esetben az elkobzás kivételesen mellőzhető, ha az elkövetőre vagy a tulajdonosra a bűncselekmény súlyával arányban nem álló, méltánytalan hátrányt jelentene, feltéve, hogy az elkobzás mellőzését nemzetközi jogi kötelezettség nem zárja ki.

(2) Az (1) bekezdés nem alkalmazható, ha az elkövető a bűncselekményt bűnszervezetben követte el.

125

Az 1978-as törvényt követően csak az 1998-as Büntetőnovella hozott jelentősebb változtatást, amely az addigi szabályozás kiegészítését, pontosítását eredményezte. Ezzel a novella összhangot teremtett a Btk. általános részi és a különös részi szabályozásával (az elkobzással kapcsolatos különös részi rendelkezéseket hatályon kívül helyezte: Btk. 258.§, 273/A.§ és 314.§).

3

Az 1998. évi Büntetőnovellát követően az elkobzás vonatkozásában további, de már csak a törvényszöveg finomításában, és a legújabb jogfejlődés követésében megnyilvánuló módosítások kerültek bevezetésre. A jelenleg hatályos törvényszöveg – kiemelve a legújabb módosításokat – az alábbiak szerint szól: 77. § (1) El kell kobozni azt a dolgot, a) amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak, vagy arra szántak, b) amelynek birtoklása a közbiztonságot veszélyezteti, vagy jogszabályba ütközik, c) amely bűncselekmény elkövetése útján jött létre, d) amelyre a bűncselekményt elkövették, vagy a bűncselekmény befejezését követően e dolog elszállítása céljából használtak.

(2) El kell kobozni azt a sajtóterméket, amelyben a bűncselekmény megvalósul.

(3) Az (1) bekezdés a) és d) pontja esetében az elkobzást nem lehet elrendelni, ha a dolog nem az elkövető tulajdona, kivéve, ha a tulajdonos az elkövetésről előzetesen tudott, feltéve, hogy az elkobzás mellőzését nemzetközi jogi kötelezettség nem zárja ki.

(4) Az elkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor vagy kóros elmeállapot miatt nem büntethető, vagy ha az elkövetőt megrovásban részesítették.

(5) Nincs helye elkobzásnak a cselekmény büntethetőségének elévülésére megállapított idő, de legalább öt év elteltével.

(6) Nem lehet elrendelni annak a dolognak az elkobzását, amelyre a vagyonelkobzás kiterjed.

(7) Az elkobzott dolog tulajdonjoga törvény eltérő rendelkezése hiányában az államra száll.

121

122

123

124

77/A. § (1) A 77. § (1) bekezdésének a) és d) pontjában meghatározott esetben az elkobzás kivételesen mellőzhető, ha az elkövetőre vagy a tulajdonosra a bűncselekmény súlyával arányban nem álló, méltánytalan hátrányt jelentene, feltéve, hogy az elkobzás mellőzését nemzetközi jogi kötelezettség nem zárja ki.

(2) Az (1) bekezdés nem alkalmazható, ha az elkövető a bűncselekményt bűnszervezetben követte el.

125

Elérkezve tehát a hatályos törvényi szabályozáshoz, az elkobzás, mint büntetőjogi intézkedés céljáról, jellegéről, illetve alkalmazhatóságának feltételeiről kell szót ejteni.

Az intézkedések céljukat tekintve nevelő, gyógyító jellegűek illetve társadalomvédelmi célokat valósítanak meg. Jogi természetét tekintve az elkobzás is a társadalomvédelmi célokat megvalósító intézkedések közé tartozik, azonban bármely kategóriába való kizárólagos besorolása ellentmondásos, mivel intézkedési és büntetési jelleggel egyaránt rendelkezik.

Egyes esetekben komolyabb hátrányt jelent, mint egy büntetés, nem csak az elkövető, hanem a környezete számára is. Néhány büntethetőséget kizáró ok esetén – tehát nem büntethető elkövetővel szemben – is szükségesé teheti az elkobzást a társadalom védelme, és ez a védelmi jelleg akadályozza meg a mellékbüntetések közé történő besorolását. Ezen felül a Btk. megalkotásakor felmerült olyan álláspont is, mely szerint helytálló lenne az elkobzás büntetésként való szabályozása.

A törvényhez fűzött miniszteri indokolás is szót ejtett az ellentmondásos jogi természetéről, vagyis az egyszerre büntetés és intézkedés jellegéről, azonban célját elsődlegesen nem abban jelölte meg, hogy joghátrány alkalmazásával tartson vissza az újabb bűncselekmény elkövetésétől. Az indokolás szerint intézkedésként történő szabályozása indokolt, ugyanis nem büntethető elkövetővel szemben is alkalmazható.

4

Mindenesetre az tényként leszögezhető, alkalmazásának konkrét célja, hogy védelmet nyújtson a jogellenes cselekedetekkel szemben. Jellegénél fogva megelőző funkciót tölt be, egyúttal megtorló jelleget is ölt, ebben is hasonlatosságot mutatva a büntetésekhez.

Az elkobzás elsősorban a büntetőjogilag releváns magatartás tanúsítójával szemben negatívumot, korlátozást helyez kilátásba, alkalmazásának előfeltétele a törvényi tényállást kimerítő cselekmény, azonban alkalmazható „nem bűnösökkel” szemben is, vagyis csak bizonyos magatartás, de nem feltétlenül annak tanúsítója feletti negatív társadalmi értékítélet kifejezője. A legfontosabb sajátossága azonban az, hogy elkobzást kizárólag a bíróság alkalmazhatja.

A Btk. 70. § (2) bekezdése értelmében önállóan, illetve másik intézkedés valamint büntetés mellett is alkalmazható.

Az elkobzás kötelező eseteit a Btk. 77. § (1) és (2) bekezdései tartalmazzák.

Az elkobzás alkalmazásának leggyakoribb esete a 77.§ (1) bekezdésének a) pontjában vázolt tényállás, amikor is az elkövetéshez eszközül használt, vagy az arra szánt dolgot – mint a bűncselekmény tényállási elemét megvalósító eszközt – kobozzák el. Az eszköz elkobzásának feltétele még, hogy a dolog az elkövető tulajdonában álljon, illetve ha nem tulajdonos, akkor az érintett személy a bűncselekmény elkövetéséről előzetesen tudomással bírjon.

Fontos megjegyezni, hogy a bűncselekmény eszközéül használt dologról már fogalmilag is csupán szándékos bűncselekmények vonatkozásában lehet beszélni, míg a vegyes bűncselekményeknél az elkobzás alkalmazásának fennáll a lehetősége. Az elkövetés eszköze lehet például a testi sértés bűntettét megvalósító kés, a csempészet megvalósításához átalakított személygépkocsi, vagy akár az áru hamis megjelölésének bűntettét megvalósító elkövető kötőgépe, mellyel a hamis termékeket állította elő (BH 2002/43.).

Az (1) bekezdés a) pontja szerinti elkövetésre szánt dolog alatt azon dolgokat kell érteni, melyeket a kísérleti vagy előkészületi szakban rekedt cselekménykor az elkövetendő bűncselekményhez használtak eszközként. További előfeltétel, hogy a törvény a bűncselekmény előkészületét büntetni rendelje. Önálló alpontként szerepel – (1) bekezdés b) pont – a közbiztonságot veszélyeztető, vagy jogszabályba ütköző birtoklású dolog elkobzása. Ez a korábbi szabályozás értelmezése szerint a közbiztonságot veszélyeztető dolog a tulajdonosától függetlenül elkobzandó, de kizárólag csak akkor, ha azt a bűncselekmény megvalósításához eszközül használtak, vagy arra szántak.

A jelen szabályozás értelmében azonban az adott dolgot akkor is kötelezően el kell kobozni, ha a birtoklása nem függ össze bűncselekmény elkövetésével. Ezen jogszabályhelyet egészíti ki a Közbiztonságra különösen veszélyes eszközökről szóló 175/2003. (X. 28.) Korm. rendelet, ami további tartalommal tölti ki ezt a szakaszt.

Az (1) bekezdés c) pontja elkobozni rendeli a bűncselekmény produktumát. Idevágó probléma például a meghamisított gépjárművezetői engedély elkobzásának a kérdése. A közokirathamisítás bűntettében kimondott bűnösség következtében a meghamisított gépjárművezetői engedély elkobzásának nincs helye, hanem a kiállító szervnek kell megküldeni azt. A Legfelsőbb Bíróság indokolásában az okiratot, mint a bűncselekmény tárgyát- és nem mint

5

eszközét - veszi figyelembe, tehát ez nem az elkövetés útján létrejött dolog, nem producta sceleris (BH 1982/8-318).

A legújabb jogfejlődés eredményeként módosított (1) bekezdés d) pontja értelmében – túlmenően azon dolgon, melyre a bűncselekményt elkövették – el kell kobozni azt a dolgot is, melyet az elkövetést követően a dolog elszállítása céljából használtak.

A (2) bekezdés külön kiemeli, hogy a bűncselekményt megvalósító sajtóterméket – értelemszerűen, ha tartalmát tekintve valósít meg valamilyen bűncselekményt – is el kell kobozni. A sajtótermék fogalmára vonatkozóan a Sajtóról szóló 1986. évi II. törvény ad pontos útmutatást.

Az általános elkobzási szabályok alóli kivétel lehetőségét a (3) bekezdés teremtette meg a nem az elkövető tulajdonában álló dolgokra vonatkozóan. Az (1) bekezdés a) és d) pontjaiban felsorolt tényállások esetében csak akkor kell elrendelni az elkobzást, ha a dolog tulajdonosa előzetesen tudomással bírt a bűncselekmény jövőbeni elkövetéséről, ekkor egyébiránt nem követeli meg a jogszabály azt, hogy a tulajdonos akár csak részesként is közreműködjék a bűncselekmény elkövetésében.

A (4) bekezdésben írt gyermekkorú, illetve kóros elmeállapotú elkövetők büntethetőségét a Btk. 22. § a) és b) pontja zárja ki, azonban ezen elkövetők is tényállásszerű, társadalomra veszélyes cselekményt valósítanak meg, ezért az elkobzás társadalomvédelmi jellegét szem előtt tartva ilyen esetekben sem lehet eltekinteni az elkobzás alkalmazásától. Szintén a legújabb jogi szabályozás eredményeként került megszövegezésre azon kitétel, miszerint akkor is el kell rendelni az elkobzást, ha az elkövetőt megrovásban részesítették. Ilyen esetekben is „rendelkezésre áll” a tényállás megvalósítása az elkövető részéről, azonban vele szemben csupán a súlyosabb joghátrány alkalmazására nem kerül sor a cselekménye elbíráláskori társadalomra veszélyességének hiánya, vagy csekély fokú társadalomra veszélyessége miatt.

Meg kell még említeni, hogy az elkobzásra elévülési szabályok is vonatkoznak, melyek a bűncselekmény elévülési idejét követik, de minimumszabályként figyelembe kell venni, hogy az elévülési idő legkevesebb öt év lehet (77. § (5) bekezdés), azonban az elévülés félbeszakadására és nyugvására vonatkozó szabályok az elkobzásnál is irányadóak.

Az elkobzás és a vagyonelkobzás alkalmazása közötti átfedések kiküszöbölése végett a 77. § (6) bekezdésében a törvényhozó bevezette a kétszeres elvonás tilalmának szabályát. Ennek értelmében a két intézkedés ütközése esetén a vagyonelkobzást kell alkalmazni.

A (7) bekezdés értelmében az elkobzott dolgok tulajdonjoga – a legújabb szabályozás szerint – abban az esetben száll az államra, amennyiben nincs erre vonatkozó eltérő törvényi rendelkezés.

Az eddig felsorolt esetekben kivétel nélkül kötelező elrendelni az elkobzást. A 77/A.§ azonban – és ez az 1978. évi IV. törvény figyelemre méltó szabályozása volt – lehetővé tette az elkobzás méltányossági alapon történő mellőzését, vagyis méltányosságból az (1) bekezdés a) és d) pontjai esetében a bíróság mellőzheti az elkobzás kimondását, ha ez a dolog tulajdonosára, vagy az elkövetőre nézve a bűncselekmény súlyával arányban nem álló, méltánytalan hátrányt jelentene. Ez a méltányossági szabály is csak az elkobzás mellőzését kizáró nemzetközi jogi kötelezettség hiányában alkalmazható.

6

Az elkobzás olyan jellegű intézkedés, amelynek célja a végrehajtással valósul meg. A végrehajtási tevékenységgel szorosan összefonódik az előkészítés és a folyamat biztosítása is.

A nem megfelelő előkészítés, a biztosítás hiányosságai közvetlenül kihatnak a végrehajtás eredményességére, és veszélybe sodorhatják – akár meg is hiúsíthatják – az intézkedés céljának megvalósulását. A végrehajtás előfeltételeit már a büntetőeljárás során biztosítani kell, hiszen az elkobzás szorosan kapcsolatban áll egyes büntetőeljárási kényszerintézkedésekkel (pl.: házkutatás, motozás, lefoglalás, zár alá vétel).

Az elkobzást a megyei (Fővárosi) bíróság gazdasági hivatala hajtja végre, de ebben a végrehajtásban különböző szervek – rendőrség, Nemzeti Adó-, és Vámhivatal, bírósági végrehajtók, bűnjelkezelők – összehangolt tevékenysége kapcsolódik össze. Ez szükséges is, hiszen ha az eljáró hatóságok maradéktalanul betartják az előírásokat, az elkobzott dolgok útja követhetővé válik, kiküszöbölve az esetleges visszaéléseket.

A különböző hatóságok gyakorlatában megmutatkozó hiányosságokról Lajtár István végzett felméréseket a ’90-es évek végén, mely során számos hiányosságot mutatott ki. Ilyenek voltak például a jegyzőkönyvezéssel kapcsolatos mulasztások: lefoglalás esetén többször elmaradt a jegyzőkönyv kiállítása, a bűnjelkezelő nem kapta meg a jegyzőkönyvet, ezeken felül tartalmi és formai követelmények sem mindig érvényesültek maradéktalanul. A bűnjelek csomagolása és kezelése is sarkalatos pontja a végrehajtásnak. Egyes esetekben csak a nyomozás lezárását követően történt meg a csomagolás, máskor pedig nem tüntették fel a csomagolás tartalmát, esetleg nem látták el bűnjelcímkével. A csomagolás fontosságára nagyon jó példa, hogy az elhíresült körmendi gyermekgyilkossági perben egymással összezárva tárolták a sértett és a vádlott ruházatát, ezért a védelem részben erre alapította a fellebbezését.

A mulasztások mellett sajnálatos módon felmerültek egyéb hiányosságok is, mint például egyes rendőri szervek az értékletét kezelésére vonatkozó szabályokkal nem voltak tisztában.

A bűnjelek tárolására vonatkozó szabályok be nem tartása infrastrukturális elégtelenségekre volt visszavezethető az esetek nagy részében. Így például több bűnjelkamra meglehetősen rossz állapotú, zsúfolt volt, állagromolás nélkül nem volt megoldható meg benne a bűnjelek tárolása. Több rendőrkapitányságon nem állt rendelkezésre megfelelő lemezszekrény a lőfegyverek, lőszerek és egyéb különleges kezelést igénylő dolgok számára. A Bv. tvr. 89. § (2) bekezdése által szabályozott bűnjel-megsemmisítés esetében is akadtak szabálytalanságok, és esetenként elmaradt az ügyész és a bűnjelkezelő értesítése.

Ezen anomáliák tekintetében azóta sem készült újabb átfogó vizsgálat, így a hiányosságok kiküszöbölésére vonatkozóan nem állnak rendelkezésre további adatok. Csupán feltételezni lehet, hogy a fent sorolt hibák – legalábbis a fő vonalakat tekintve – a mai napig nehezítik az elkobzás végrehajtását.

Ha az elkobzás történetén, valamint a jelen törvényi szabályozáson végig tekintünk, megállapíthatjuk, hogy ezen intézkedés az első büntető törvénykönyv megalkotásától fogva szerves részét képezi hazai büntetőjogunknak. Szövegezése csupán az idők szavát követte, és finomodott folyamatosan az aktuálisan legújabb jogfejlődés vonulatát követve, miközben legfontosabb lényegi elemei változatlanul képezték gerincét törvényi szabályozásának. Összességében tehát kimondható, hogy az elkobzás az intézkedések közül a legrégebbi hagyományokkal rendelkező, mely a gyakorlati alkalmazást tekintve is a leggyakoribb valamennyi közül. Ezért is tekinthetünk várakozással a 2012-es évre előirányozott büntető törvénykönyv elé, hogy a kodifikáció legújabb fejlődése mit hoz az elkobzás számára.

7

IRODALOMJEGYZÉK

•

1978. évi IV. törvény

•

1979. évi törvényerejű rendelet

•

Földvári József: A büntetés tana. KJK, Budapest, 1970.

•

Földvári József: Magyar büntetőjog általános rész. Osiris Budapest, 1998.

•

Györgyi Kálmán: Büntetések és intézkedések. KJK, Budapest, 1984.

•

Lajtár István: Az elkobzás ügyészi vizsgálata. Belügyi szemle, 4/1998. 81-91. o.

•

Márkus Rezső: Magyar jogi lexikon 3. kötet 1900.

•

Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Korona, Budapest 2001.

•

Nagy Ferenc – Tokaji Géza: A magyar büntetőjog általános része. JATE-Press Szeged, 1993.

•

Némethy Andrea: Az elkobzás és a vagyonelkobzás büntetőjogi szabályozástörténete 1978 után. MJ, 9/2001. 531-536. o.

•

Rabóczki Ede: Kommentár a gyakorlat számára. Hvgorac Lap és Könyvkiadó Kft.

•

www.1000ev.hu

8

Dr. Kajtor Gergő: AZ ÁRPÁDOK DALMÁCIÁBAN A hódítások kezdete Az Árpád-kori Magyarország történetében Dalmáciának mindvégig kiemelkedő szerepe volt. A korai keresztény államnak szüksége volt arra, hogy az egyház római központjával diplomáciai kapcsolatot tarthasson, és mind a szárazföldi, mind a tengeri út ezen régión át vezetett. A gazdaság fellendülését pedig részben a gazdag, velencei függés alatt lévő kikötővárosok birtoklása révén kívánta előmozdítani. A térségben folyó háromhatalmi – közben Bizánc is igyekezett a stratégiailag fontos városokat maga mellett tudni – törekvések három viharos évszázadot hoztak a dalmát partvidék polgárai számára.

Az első említés a magyarok fellépéséről e térségben Dandolo velencei krónikás tollából származik, aki rosszallását fejezi ki, miszerint I. Endre magyar király a dalmátokat folyton nyugtalanította, sőt egyes városokat meg is szállt. Amennyiben hinni lehet a krónikának, feltehetően a magyar uralkodó ezt csak Horvátországon keresztül, a horvátokkal szövetségben tehette meg. Mindezzel a célja az lehetett, hogy biztosítsa országa számára a Rómába vezető tengeri utat. Velence minden valószínűség szerint az 1040-es években terjeszthette ki hatalmát a kikötővárosokra, melyeket Endre az 1046-50 között folytatott hadjáratában szabadított fel. Ezen időszakból az évkönyvek és krónikások nem tesznek említést magyar-bizánci háborúról. Endre a velenceiek elűzése után az elfoglalt városokat visszabocsátja Konsztantinosz Mononmachosz birtokába. Az akkoriban bizánci fennhatóság alatt álló Dalmáciában a császár képviselője a zárai prior volt, mégpedig sztratégoszi címen.

I. Domenico Contarini dózse 1062-ben megtámadja, majd el is foglalja Zárát. Salamon felkelésre ösztönözte a záraiakat Velence ellen, de Kreszimir Péter számára végül is Salamon és I. Géza szerzi vissza Dalmáciát. Az árpádok 1064-es hadjáratában melyben megszerzik Dalmáciát a horvát királyoknak – a gyermek Salamon is részt vesz unokabátyjaival. Géza húgát, I. Béla egyik leányát, Ilonát az a lika-korbávai partvidéket igazgató Zelemér (Zvonimir) horvát bán vette akkoriban nőül, aki később, 1075-ben Horvátország és Dalmácia királya lett.

Zelemér király halála után özvegye, Ilona – más források szerint egy horvát főúr segítséget kér testvérétől, a magyar királytól – I. (Szent) Lászlótól – hogy az országban lévő fejetlenségen legyen úrrá. Szent László a zavaros belpolitikai helyzet rendezésére 1091-ben fegyverrel vonul Horvátországba, a Kapella-hegység és az Adriai-tenger közti keskeny területre, majd Horvátország egy részét meghódítva Tengerfehérvárnál kijut a tengerhez. Ekkor büszkén hirdeti: „Szlavóniát már

2 majdnem egészen megszereztem”, és I. Géza fiát, Álmost még ugyanezen évben a horvát trónra ülteti.

Könyves Kálmán, Horvátország első magyar királya Szent László halálát követően - a testvérét a trónon megelőző - Könyves Kálmán átengedi Álmosnak a hercegséget, így Álmos elhagyja az Adria vidékét, ezzel a Horvátország feletti uralom kérdésessé válik. Trónra kerülésének évében Kálmán minden energiáját lekötik az országon átvonuló keresztes hadak, ezért a horvátok egy helyi család sarját, Pétert koronázzák királyukká. A keresztesek utolsó hullámának elvonulását követően Kálmán végre Horvátországra fordíthatja figyelmét, és fegyverrel vonul a térségbe, ahol legyőzi a székhelyét Kninben tartó Pétert a Petrova-gorában, majd 1097-ben – nagybátyjához hasonlóan – Tengerfehérvárnál kijut az Adriához. Ekkor Kálmán még nem akaszt tengelyt a dalmát városokat és szigeteket kezében tartó Bizánccal, valamint a térség védelmét a bizánci császártól függő viszonyban álló Velencével.

Az Álmossal folytatott belső hatalmi harcok, valamint az egyéb hadjáratok miatt a horvát-dalmát hódítást Kálmánnak félbe kellett szakítania. A folytatásra csak 1102-ben tudott sort keríteni, ekkor Tengerfehérváron horvát királlyá koronáztatta magát, majd három évvel később, 1105-ben fegyverrel szerzi meg a megelőző években bizánci fennhatóság alá visszakerült területeket. A városok egy része – így Trau vára is – ellenállás nélkül megadta magát, míg másokat fegyverrel kellett megvívnia Kálmánnak. A király 1105-ben nagy sereggel jelenik meg Zára alatt, és ostromgépekkel veszi zár alá a várost. Miután a király követei útján jelentős kiváltságok biztosítására tesz ígéretet, a város kitárja előtte kapuit. Ekkor építteti a Szűz Mária kolostor mellé campanilét. Zárából a szent életű traui püspökkel Sebenico, majd Trau alá vonul, azonban a városok a kiváltságaik megtartásának ígéretét követően sorra meghódolnak Kálmán előtt. Spalato városát azonban csak a környék feldúlásával tudta az egyezség megkötésére rákényszeríteni. A szigetek közül csupán Arbe tanúsított ellenállást, míg Veglia, Osero és Brazza rögtön meghódoltak. 1106-ban végleg hódolásra kényszeríti a szigeteket is.

Kálmán király 1108. május 25-én Trau várában foglalja írásba, és eskü alatt erősíti meg a város kiváltságait. Feltehetően Spalato városa is ekkoriban kaphatta meg kiváltságlevelét a királytól. Kálmán még 1111-ben Zárában megesküszik Dalmácia régi jogainak a tiszteletben tartására.

3 Az elveszített – visszaszerzett örökség A hovát-dalmát térség életében ezután néhány évnyi békés időszak következett, azonban Velence még Kálmán életében, 1115-ben hozzálátott az elveszített területek visszaszerzéséhez. II. István uralkodása első éveinek legfőbb külpolitikai problémáját a dalmát kérdés jelentette. Mivel az első velencei támadás 1115-ben még nem hozott meghatározó eredményeket, számítani lehetett arra, hogy Orelafo Faliero dózse folytatja a háborút Dalmáciában. A második hadjáratra 1116. májusában került sor, amikor a dózse megszerezte a német császár, V. Henrik, valamint a basileus, I. Alexios elvi támogatását. A dózse ügyesen használta ki saját javára azt, hogy az Itáliáért folytatott rivalizálás miatt mindkét császár a maga szövetségesének próbálta megnyerni őt. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy – eltérően a magyar királytól – a dózse bizánci hivatalnoknak minősült, másrészt a bizánci uralkodó is arra számított, hogy Dalmáciában formálisan továbbra is elismeri majd a bizánci fennhatóságot. A velenceieknek augusztusban foglalták el Arbe szigetét, valamint Zára városát – a várat nem sikerült elfoglalniuk – és a közeli Tengerfehérvárt. A velenceiek ezután lerombolták Sebenico várát, Trau és Spalato pedig ennek eredményeképpen önként hódolt meg. 1116 júniusára, II. István uralkodásának első hónapjaira a Kálmán által egy évtizeddel korábban meghódított valamennyi területet újra velencei hatalom alatt állt.

István nehezen törődött bele a fájó kudarcba, ezért az első kínálkozó lehetőséget megragadva 1118-ban kísérletet tett Dalmácia újbóli meghódítására. Zára közelében megütközött a velencei sereggel, mely csatában elesett Ordelafo Faliero dózse is, azonban Istvánnak így sem sikerült maradandó eredményt elérni. A megkötött fegyverszünet értelmében Velence öt évre biztosította uralmát a térségben. Az elszenvedett vereséget követően Magyarország teljesen kiszorult Dalmáciából, és a terület az 1119-es békekötés nyomán jogilag is Velence birtokába került.

Az öt éves fegyverszünet azonban 1124-ben lejárt így István előtt már nem volt akadály, hogy meghiúsult tervét valóra váltsa, és az atyai örökséget újra a magáénak tudja. Azt kihasználva, hogy a velencei flotta bizánci területeket támadva 1122 óta keleten tartózkodott, a királyi sereg 1125-re Zára kivételével visszaszerzi az elveszített Dalmáciát, és még 1124. júliusában megerősíti Trau és Spalato városának a Kálmántól kapott kiváltságait. A foglalás azonban rövid életűnek bizonyult: Domenico Michiel dózse a következő évben Tengerfehérvárt fegyverrel, annak eleste után puszta jelenlétével megadásra kényszeríti a városokat és szigeteket. A dózse győzelme következtében Magyarország egy évtizedre kiszorult a térségből.

4 II. Béla alatt újraéledt a Magyar Királyság balkáni expanziója. Az 1135-1136-os időszakban Béla elragadta Velencétől Közép-Dalmáciát Spalato központtal. A magyar foglalás feltehetően 1136-ban fejeződött be, mert ebben az esztendőben került a húsz esztendeje üresen álló spalatói érseki székbe Gaudius, akit Felicián esztergomi érsek pápai engedély nélkül, a Szentszék sérelmére szentelt fel.

A trónra kerülő II. Géza és környezete jó kapcsolatot ápolt a dalmát városokkal. A király 1141-ben az iránta tanúsított hűség miatt régi jogaik megerősítésével jutalmazta a spalatói polgárokat, majd 1151-ben megerősíti Trau városának kiváltságait. Ezekben az években viszonylagos nyugalom uralkodott a térségben.

Csupán egyetlen jelentősebb esemény zavarja meg a törékeny békességet, mégpedig az, hogy 1159-ben Zára polgárai csatlakoztak Magyarországhoz, azonban Velence rövidesen visszafoglalta a várost.

Az erős kéz politikája: III. Béla Mánuel bizánci császár eljegyzi Mária nevű lányát III. István öccsével, Bélával, és az ifjú herceget magával viszi Konstantinápolyba. Ily módon Mánuel hozzájutott Béla herceg atyai örökségéhez, Dalmáciához. III. István elismerte a császár jogát Dalmáciához, de már 1163-64 fordulóján Ampod horvát-dalmát bán vezetésével nagy létszámú magyar had megakadályozza a bizánciakat abban, hogy a tartományt birtokukba vegyék. Ebben az időszakban Zára felszabadult a velencei uralom alól, és csatlakozott Magyarországhoz. Velence azonban tett egy sikertelen kísérletet az elpártolt város visszaszerzésére.

1162 és 1165 között III. István szinte szakadatlan harcban állt Bizánccal. 1164-ben a magyarok katonai akciót kezdeményeztek Dalmáciában, azonban újabb fordulat következett be: Bizánc ellentámadásba ment át, és a Dukász János vezette bizánci sereg 1165-ben megszállta Boszniát, Dalmáciát és Horvátországot – Béla herceg örökségét – míg a Bizánccal szövetséges Velence visszahódította Zárát. A magyarok mintegy másfél évtizedre ismét kiszorultak Dalmáciából.

1166-67-ben Bizánc Magyarországgal szemben csupán arra törekedett, hogy az 1165ben megszerzett területeket megvédelmezze, azonban a magyarok a Szerémség mellett a dalmát-horvát területek jelentős részét visszafoglalták. 1167. július 8-án

5 Zimonynál Bizánc döntő vereséget mért a király Dénes ispán vezette csapataira, és az 1167. évi békeszerződés értelmében Horvátország, Dalmácia és a Szerémség bizánci fennhatóság alá került.

Rövid fegyvernyugvást követően a magyar király seregei felkészülnek Dalmácia újbóli visszaszerzésére. Valószínűleg Ampod bán vezetésével indult el a sereg, és a Spalatoból kivonuló helytartót elfogták. Rövidesen, 1166 végén, 1167 elején Sebenico is magyar kézre került, azonban a Száva mentén elszenvedett súlyos vereség következtében Bizánc került ki győztesen a konfliktusból, és megszerezte Dalmáciát.

Manuel halála után (1180. szeptember 24.) – még 1181. februárja előtt III. Béla lovagkirály hozzálátott Dalmácia meghódításához. A bizánci császár halálával Spalato szinte azonnal visszatért a magyar koronához, és feltehetően a többi város sem tanúsított ellenállást. Zára városa fellázadt a velencei uralom ellen, és csatlakozott Magyarországhoz, így a lovagkirály 1180-1181 fordulóján megszerezte Dalmáciát Velencétől.

A kalmárköztársaság nem törődött bele egykönnyen a kudarcba, és ellentámadásba ment át, azonban III. Béla 1187-ben sikeresen védte meg a stratégiailag fontos Zárát.

Velence – megszegve az ezt követő fegyverszünetet –újfent fegyverrel kísérelte meg elhódítani a régiót, azonban az ismételt háborús kezdeményezést a király 1192-93 fordulóján meghiúsította, és már sokadszorra védte meg sikerrel Zárát.

Ezt követően III. Béla 1194-ben megkoronáztatja Imre nevű fiát, és megteszi Horvátország és Dalmácia kormányzójává, azonban Béla király idősebb fia, Imre felett a fiatalabb fiú, a későbbi II. András VI. Lipót osztrák herceg támogatásával Macskinál győzelmet arat, így 1197. december 15. napján Imre király átengedi öccsének, András hercegnek a dalmát-horvát hercegséget. Az 1198. február 14. napján kelt Zárai diploma Endrét Dalmácia és Horvátország hercegének nevezi.

Krisztus katonái Zárában Velencébe érkező keresztes had nem tudta megfizetni a velenceieknek a szállítóhajók díját, ezért a dózse egyezséget ajánlott a keresztesek vezetőinek: a hiányzó 34.000 ezüstmárka megfizetésére adott haladék fejében segítségükre lesznek abban, hogy „a föld egyik legnagyobb erősségét”, melyet a magyarok királya elvett tőlük, segítsenek visszahódítani. A keresztesek a dózse buzdítására fegyvereiket a keresztények ellen fordították. Az I. Mánuel császár által még követként megvakíttatott aggastyán, Enrico Dandolo vezetésével velenceiek tömegei vették fel a keresztet, és a franciákkal együtt indultak meg Zára megvételére.

6 1202. október 1-én, Szent Márton napjának előestéjén érkeztek meg a vár alá. Másnap a gályák a kikötői láncokat szétszaggatva benyomultak a kikötőbe, és a város felőli partszakaszon szálltak partra, majd a sereg tábort vert, és Szent Márton napján megkezdte az ostromot. Másnap a záraiak követeket küldtek az ostromlókhoz, és felajánlották a város feladását, amennyiben a város lakóinak nem esik bántódása, de a dózse egyedül nem akart dönteni, ezért küldöttet menesztett a francia lovagok vezetőihez. A záraiak közben visszatértek a városba, így az egyezkedés félbeszakadt.

Eközben a cisztercita rendi vaux-i apát a város megtámadása ellen szólalt fel.

Mindezek ellenére másnap felállították az ostromgépeket, és elkezdték a falakat lövetni. Ezzel egy időben megindították a tenger felől is az ostromot, és az egyik bástya alá árkászokat küldtek. Öt napi ostrom után a zárai polgárok újból felajánlották a korábbi egyezséget, melyet az ostromlók most már elfogadtak. A velenceiek a part menti, míg a franciák a távolabbi városrészt vették birtokukba, azonban három nappal később a két sereg között fegyveres konfliktus robbant ki, melyet csak egy hét elteltével tudtak megfékezni a seregek vezetői. Zára városa elnéptelenedett, és hiába állott a kárvallottak oldalára a keresztesek ellenében III. Ince pápa, amit Velence évtizedeken át nem tudott elérni, azt a keresztesek fegyverei által sikerült: Zára meghódolt előtte. Miután a pápa a velenceieket kiközösítette, Névelont, Soissons püspökét, Jean de Noyon magisztert, valamint Jean de Friaize lovagot küldték követségbe a pápához, kérve a keresztény város felprédálása miatti kiközösítés alóli feloldozást, melyet a pápa meg is adott a seregnek. Mielőtt a keresztesek elhagyták Zárát, egy Simon de Montfort nevezetű francia lovag vezetésével többen elhagyták a keresztes tábort, és a magyar királyhoz távoztak. A keresztesek 1203 elején elhagyták Zárát, de a hátramaradó velenceiek az amúgy is súlyos veszteségeket szenvedett várost porig rombolták. Imrét a keresztesek valószínűleg azért tekintették az ellenségüknek, mert nem nézte jó szemmel Zára elfoglalását.

Az utolsó évtizedek A negyedik keresztes hadjárat tehát megfosztotta a magyar koronát dalmát ékkövétől, Zárától. Imre 1204-ben bekövetkezett halála után II. András erejét a belpolitikai viszonyok rendezése, valamint az ország védelmének megszilárdítása kötötte le, így a város visszavételére nem volt lehetősége. A térség jelentősebb városainak azonban – Spalatónak, Traunak és Nonának – kiváltságokat biztosított, ezáltal igyekezett megerősíteni a magyar uralmat.

II. András 1217. tavaszán váltotta be atyja azon ígéretét a pápának, mely szerint a Szentföld felszabadításában a Magyar Királyság is részt vállal.

Hasonlóan a keresztesekhez Endre is Velencéhez fordul követei útján hajók bérlése végett, hogy a király

7 hadait Spalatón keresztül a Szentföldre szállítsák. A király a hajók kiállítása fejében „örök időkre” lemondott Záráról és a hozzá tartozó területekről, valamint leszögezte: „Egyebekben sem az ő, sem utódai részéről nem szabad, hogy az említett Zára és a hozzátartozó részek fölött bármi vita is legyen, vagy támadjon.”

András fia, IV. Béla az országot elözönlő tatárok elől a szomszédos nyugati államok uralkodóinak közönye, és szorult helyzetének kihasználására irányuló szándékaik miatt kénytelen volt Dalmácia felé venni az irányt. A Kadan vezette üldöző seregek elől először Spalatóba menekült, majd a tenger által is védett Trau várában lelt menedéket, ugyanis a szigeten fekvő várost a tatárok mindhiába szólították fel a megadásra. A záraiak az üldözött király érkezését a Velencétől való újabb elszakadási kísérletre használták fel. Béla a feldúlt ország szinte egyetlen épen maradt tartományának hűségén tartása érdekében kiváltságokat biztosított, és jelentős anyagi segítséget nyújtott a tenger felőli várfalak felépítésére. A város védelmére az új szlavón bánt, a Türje nembéli Dénest rendelte.

Béla király hazatértével felborult a béke a térségben, ugyanis Spalato városa szerbbosnyák támogatással megtámadt Traut. A velenceiek nem késlekedtek a megtorlással: Jacopo Tiepolo dózse vezetésével 1243. június 5-én hajóhaddal indultak Zára megvételére, és a partraszállást követően megkezdték a város vívását. A hajókból is támadták a védőket, az ostromban megsebesült a város védelmét irányító Türje nembéli Dénes bán is. A velenceiek megmászták a falakat, és behatoltak a városba, így az nagyobb vérontás nélkül július 5-re elesett. Ezután még Nonát is megkísérelték elfoglalni, de ezen akciójuk már nem vezetett eredményre.

1244 januárjában IV. Béla „igazi, szilárd és örök békét és barátságot” fogadott szent esküvéssel a dózsénak és utódainak. Ugyanezen év június 30-án békét köt Velencével, melynek értelmében lemond Záráról és környékéről de a zárai vám kétharmadát megkapja. Július 19-én Türje nembéli Dénes, Szlavónia kormányzója és bánja katonai fellépésére Spalato városa egyezséget köt Trau városával, és hűséget esküszik IV. Bélának, valamint elsőszülött fiának, István hercegnek. Ezen egyezséget a király október 14-én megerősítette.

IV. (Kun) László - a szinte belpolitikai anarchiába torkolló - uralkodása során egyre kevesebb figyelmet szentelt a dalmát térségnek, erejét és figyelmét a pápával, és a magyar nagyurakkal folytatott állandó csatározások kötötték le. Az őt a trónon 1290. július 23-án követő III. Andrásnak éppen a Tengermelléken kellett a legveszedelmesebb ellenféllel szembenéznie: László nővérével, Anjou Károly fiának feleségével, Máriával. 1293. közepén III. András anyjának, a Magyarországra érkezett Tomasina Morosini anyakirálynénak adományozta a szlavón hercegséget a tengermelléki részekkel, és Pozsega vármegyével együtt, ugyanakkor Brebiri – Subic

8 – Pál tengermelléki bánnak és testvéreinek adományozta a tengermelléki bánságot. A délvidéki nagyurak közül a Máriától óriási horvát és szlavón hűbérbirtokokat elnyerő Subicok és Frangepánok András ellenében a királyné oldalára állottak, majd nem sokkal ezután egész Horvátország is az Anjouk pártjára állt.

A fenyegető helyzetben András még rövid időre viszonylagos rendet tudott tenni, azonban – utód hátrahagyása nélküli - váratlan halála az egymással a magyar trónért versengő uralkodóházak hatalmi harcainak színterévé változtatta az országot. A dalmát városokkal kapcsolatos viszonyát Velence normalizálta, ugyanis az interregnum időszakában vetélytárs nélkül maradt a térségben. A Magyar Királyság azonban az Anjou ház megerősödését követően a tetterős Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodása alatt volt képes – az Árpádok fényességében tündöklő -nagyhatalmi tényezőként megjelenni a Tengermelléken.

KÁLMÁN KIRÁLY ÉS A KERESZTESEK Már a Római Birodalom fennállása alatt megkezdődött a keresztényeknek a „tengeren túlon” fekvő szent helyekhez történő elzarándokolásának szokása. A bagdadi kalifák türelmes politikát folytattak a keresztény zarándokokkal szemben, azonban ez a türelem az egyiptomi Fatimidák alatt jelentősen csökkent, majd a szeldzsuk török uralom alatt végleg el is fogyott.

A zarándokokkal szembeni erőszakoskodásokról szóló panaszok hatására II. Orbán pápa készséggel szólította fel a keresztény népeket a hitetlenekkel szembeni fegyveres támadás megindítására. az 1095. november 18-án megtartott clermont-i zsinaton.

Könyves Kálmánt (1096-1116) az első keresztes had 1096 tavaszán történő megindulásával egy időben koronázták a nyugati államok számára szinte teljesen ismeretlen Magyarország királyává. Trónra kerülésének viszontagságos körülményei, valamint az Álmos-párt várható belső ellenállása már önmagában feladta a leckét, az amúgy viszonylag erős, és szervezett államot öröklő fiatal uralkodónak.

A keresztesek első hulláma 1096. májusának közepén érte el az ország területét. A többnyire franciákból álló sereget Gautier „Sansavoir” lovag vezette. A szervezetlen haderő zarándokok jól ismert útvonalán, a király engedélyének birtokában jutott el a Száva folyóig, majd kisebb összeütközésbe került Zimony várőrségével. A magyar katonák figyelmeztetésül elvették fegyvereiket, és a vár falára kifüggesztették azokat.

a

A következő sereget Amiens-i „Remete” Péter vezette.

Kálmán nekik is megadta az engedélyt az átvonulásra, azonban a francia és német keresztesek meglátván, miként bántak el a magyarok az előttük érkezőkkel, dühükben felprédálták Zimonyt, raboltak, fosztogattak a környéken.

Azonban amint értesültek arról, hogy Kálmán sereggel közeledik, elhagyták az országot.

Egy Folkmár nevezetű pap vezette szászországi, harmadik sereg CsehMorvaországon át - szintén az átvonulási engedély birtokában - Trencsénnél lépett az ország területére, de a garázda csőcselékké züllött csapatot Kálmán Nyitránál tönkreverte.

A negyedik hullámban érkező bajor és sváb parasztokból verbuvált hadat egy Gottschalk nevű német pap vezette. Ők a király engedélye nélkül Mosonnál hatoltak be a Magyar Királyság területére, majd csellel elfoglaltak egy várat is. A magyarokkal úgy bántak, mintha már a pogányok földjén lettek volna: raboltak, fosztogattak, az ellenszegülőket pedig megölték.

Ekkor Kálmán – felháborodva „Krisztus katonáinak” garázda magatartásán Székesfehérváron vonta össze hadait, és ott várta be Gottschalk hordáját. Az így körülvett paraszti hadat „Fehérvár mezején” felszólították a megadásra, melynek nagy többségük eleget is tett. Akik nem tették le a fegyvert, elkeseredetten igyekeztek védekezni, de nyílzáporral és lovasrohammal a magyarok megtörték az ellenállást. A sváb és bajor parasztok közül sokan a közeli Szent Márton templomba menekült, de a magyarok rájuk gyújtották az épületet, akik kinn rekedtek, azokat pedig halomra mészárolták. Gottschalk mellett keveseknek sikerült kivágnia magát, és elmenekülni Kálmán elől a mosoni kapun át.

A következő keresztes had sem sokban különbözött az előzőektől; a német Emiko (Emicho) Leiningen, és a francia „Charpentier” Vilmos meluni vicomte vezérlete alatt érkezők azt hirdették, hogy „a pogányok és a magyarok legyilkolása között nincs különbség”. Erőszakkal kívánták átvágni magukat az országon. Megostromolták Moson várát, - melynek védelmét maga Kálmán személyesen vezette - és már azon tanakodtak, hogy ki legyen közülük az új magyar király. Kálmán a várból kitörve megsemmisítő csapást mért rájuk, szinte csak a vezérek tudtak véres fejjel elmenekülni. A király katonai erejét és hadvezéri képességeit híven tükrözi ez a győzelem, ugyanis ezt, az ötödik hullámban érkező haderőt szervezett, reguláris, német és francia lovagsereg képezte Az első keresztes hadjárat fő ereje az utolsó hullámban érte el az országot 1096. szeptember 20. napján. Vezetőik Bouillon Gottfried lotharingiai herceg, – a visszahódított Jeruzsálem későbbi uralkodója – testvére Balduin, Saint-Pol Hugo, valamint Hennegaui Balduin voltak.

Gottfried követek útján személyes találkozót kért Kálmántól, majd Pannonhalmán megkapta a magyar királytól az engedélyt az átvonulásra, de Balduint erre az időre túszként Kálmán az udvarában tartotta. Seregével tisztes távolságból kísérte a határig a mindenféle rendzavarás nélkül vonuló kereszteseket, majd gazdag ajándékokkal búcsúzott el a vezérektől.

A Képes krónika a következőket írja Kálmán fenti cselekedeteiről: „Amikor Jézus Krisztus említett zarándokai… követeket küldtek Kálmán királyhoz, és ugyanazt kérték tőle is, amit a dicsőséges László királytól…

Kálmán király pedig ezt hallván nemcsak hogy azt nem ígérte meg, hogy velük megy, hanem még utat sem engedett nekik országán keresztül. Sőt sereget küldött ellenük, hogy ne engedjék be őket az országba… ők azonban Istenbe vetették reményüket… bátran bevonultak Hungariába, és sok magyart megöltek Azután az egész határvidéket feldúlták élelemért, és amit csak raboltak, a várba hurcolták. A király pedig Temesben… békét kötött velük, és hagyta, hogy békében elvonuljanak…”

E helyütt meg kell jegyezni, hogy a krónikás a hat hullámban érkező hadakat egyetlen seregnek veszi, és a történések sorrendjét teljesen összezavarja. Mindemellett az Álmos-leszármazottak udvarában íródó krónika szerzője – mintegy bosszút állva – igyekszik minél jobban befeketíteni Kálmán emlékét az utókor előtt azzal, hogy a kereszténység szent küldetésének akadályozójaként tünteti fel őt. Összességében leszögezhetjük, hogy az éppen csak megkoronázott Kálmán király a Szent Lászlótól örökölt haderővel valamint saját katonai tehetségével sikeresen őrizte meg az ország területi épségét, egyúttal megfelelő diplomáciai készségről téve tanúbizonyságot - téve óriási szolgálatot a keresztény világ számára.

- Dr. Kajtor Gergely IRODALOMJEGYZÉK -

Bellus Ibolya ford. - Képes krónika, Európa Könyvkiadó, Bp. 1986.

Dümmerth Dezső - Az Árpádok nyomában, Panoráma Kiadó Bp.1977.

Kiss Gábor - Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon, Panoráma Kiadó Bp. 1984.

Kristó Gyula - Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, Szukits Könyvkiadó, 2003.

Kristó Gyula – Makk Ferenc – Az árpád-házi uralkodók, Interpress Kiadó Bp. 1988.

Marczali Henrik szerk. - Nagy képes világtörténet V. kötet, Babits Kiadó, Szekszárd 1999.

Veres D. Csaba – Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa, Zrínyi Kiadó, Bp. 1990.

1

III. Béla nem Könyves Kálmán A Folia Archeologica LII. 2005-2006. évi számában „III. Béla vagy Kálmán? – A székesfehérvári királysír azonosításáról” címmel jelent meg Tóth Endre munkája 1, melyben azon feltevését igyekszik bizonyítani, miszerint a székesfehérvári királyi bazilikában egyedüliként azonosított sírok nem III. Béla lovagkirály és hitvese, Châtillon Anna királynénk, hanem Könyves Kálmán és ismeretlen nevű normann felesége földi maradványait rejtették. Az abszurd, minden alapot nélkülöző feltevést egy vállrándítással a pilisi Ősbuda-Székesfehérvár és a hasonló korszakalkotó tézisek egyre bővülő családjába lehetett volna sorolni, és elmenni mellette szó nélkül. Azonban látva, hogy a Fejér Megyei Hírlap 2007. augusztus 3. napján megjelent számában is egy teljes oldalon teret adnak ennek a fantáziálásnak, megérett bennem az elhatározás, hogy papírra vetem kritikai észrevételeimet Tóth Endre elméletével kapcsolatban.

Tóth Endre tanulmányát nem kívánom teljes egészében ismertetni, mindössze főbb gondolati csomópontjainak vizsgálat alá vételével igyekszem egy átfogó képet nyújtani a fent idézett című írásból. Lényegét tekintve a szerző sorba veszi a sírmellékleteket, és sajátos, logikai buktatóktól sem mentes gondolatok mentén egyenként bizonyítja azok csupán Kálmánnal való összefüggésbe hozhatóságát. Egy minimális utánajárást követően jómagam is igyekeztem III. Béla lovagkirályunk és hitvese, Anna királyné szarkofágjaiban talált tárgyak teljes katalógusát adni, amit nem tudományos értekezésnek, csupán egy történelmet kedvelő személy kritikai észrevételeinek szántam.

Elsőként a királyi pár földi maradványai, csontjai elemzésének áttekintésével foglalkozom. Véleményem szerint a legfontosabb, és tulajdonképpen perdöntő bizonyítékok kiértékelése felett Tóth Endre nagyvonalúan – és talán nem véletlenül – elsiklott, lényegében szót sem ejtett róluk, így tehát az alábbiakban igyekszem pótolni ezt a hiányosságot.

Hankó Ildikó minden igényt kielégítő munkájának köszönhetően kiváló minőségű kutatási anyag áll a rendelkezésünkre, melyből az alábbiak szerint emelnék ki néhány szemelvényt.

A királyi pár földi maradványait 1967-ben alapos vizsgálatnak vetették alá. „A metrikus antropológiai vizsgálatok eredménye szerint III. Béla lovagkirály 189.0 cm, Châtillon Anna pedig 161 cm-es testmagasságúnak bizonyult. A különböző módszerrel végzett életkormeghatározások alapján III. Béla 48, felesége pedig 35 éves korában hunyt el, ami nagyjából megfelel a történelemből ismert tényeknek.”2 A királyné szeméremcsontjának belső felszíne alapján megállapítható volt, hogy hét gyermeket szült. A csontokból vett szövettani metszet mészszegénységet mutatott, ami a 1 2

Tóth – 141-159. o.

Hankó – 57. o.

A képen III. Béla lovagkirály koponyája alapján készített arcrekonstrukció látható – Hankó – 39. o.

2

többszöri terhességgel magyarázható. Ennek következménye lehet a szárkapocs elhajlása is.3 A korábbi, 1967-es vizsgálatok eredményeit a ’80-as évek végén eszközölt újabb, modernebb eszközökkel lefolytatott vizsgálatok eredményeivel kiegészített véleményében Éry Kinga kifejti, hogy a király becsült életkora 47-51 év lehetett. Ez az adat egybevág a korábbi becsléssel. Vizsgálata a felkar, alkar, combcsont és sípcsont hossza alapján a testmagasság értéket 186 cm-re becsüli, „a király termete azonban még ebben az esetben is jó fejjel meghaladta alattvalói, az Árpád-kori népesség 168 cm-es átlagos testmagasságát.”4 A csontméretek alapján a király becsült súlya 102 kg körüli is lehetett. 5 Alátámasztottnak látszik a korabeli szemtanú, Londoni Richárd véleménye, aki Béla királyról szólva kiemeli rendkívüli magasságát.6 A királyné elhalálozási korát Éry Kinga 38-42 évesnek becsüli a korábbi, 35 éves elhalálozás életkorral szemben, de a kétféle életkor közti különbözőség okát a királyné magas számú terhességeiben találja meg. A királyi párnak házasságuk 12 éve alatt bizonyíthatóan hét gyermeke született, - Imre, II. András, Salamon, István, Margit, Konstancia, és egy ismeretlen nevű leány - ami a törékeny testalkatú királyné csontozatát feltehetően rendkívül megterhelte. Ezzel a körülménnyel függhet még össze a medencén a két szeméremcsont közti, a normálistól eltérő távolság is. Anna testmagasságát ő is 161 cm-re becsüli.7 Ezzel szemben tény, hogy Kálmánnak az első feleségétől, az ismeretlen nevű normann hercegnőtől Zsófia, II. István, és László vagy Miklós nevű gyermekei születtek. A hét terhességet a hárommal szembeállítva világosan láthatjuk, hogy óriási a különbség. A két, különböző tudósok végezte, egymástól független csontvizsgálat során tehát kizártnak tartom, hogy mindannyian ekkorát – és ráadásul ugyanarra a tényre nézve – tévedjenek.

Egyes források szerint Kálmán 1097-ben érkezett felesége alig egy évtized után, fiatalon meghalt. A korabeli viszonyokat szem előtt tartva a 35. életév – pláne a 38-42. – betöltése 3

Hankó – 57. o.

Szent István Király Múzeum – 10-11. o.

5 Szent István Király Múzeum – 11. o.

6 Kristó-Makk – III. Béla 76. o.

7 Szent István Király Múzeum – 11. o.

4

A felső képen Anna királyné koponyája alapján készített arcrekonstrukció látható Hankó – 39. o. míg az alsó képen III. Béla lovagkirály áll családja körében – a festmény a III. Béla Lovagrend Archívumában található

3

nem minősül fiatalnak. Ezt támasztja alá például az, hogy a 46 éves I. Endre királyunkat a krónikás elaggott, öregembernek mondja.8 Az imént írtak fényében tulajdonképpen teljességgel felesleges is lenne folytatni Tóth Endre eszmefuttatásának cáfolatát, hiszen a rendelkezésre álló testi maradványok vizsgálataiból egyértelműen kitűnt, hogy jelen esetben Könyves Kálmán és normann felesége, mint a feltárt sírban fellelt királyi pár szóba sem jöhet. Talán nem is a véletlen műve volt, hogy Tóth Endre elmulasztotta a fentiek ismertetését? Azonban a logikai buktatóktól nem éppen mentes további érvelése, illetve a sírokban talált melléletek általa történő sajátságos kiértékelése a cáfolat további folytatását kívánja meg.

Tóth Endre elméletének következő sarokpontját az uralkodó testalkatára vonatkozó korabeli nyugati források – illetve azok hallgatása – képezik. Véleménye szerint ugyanis, ha Kálmán feltűnő testi – testtartási fogyatékossággal bírt, arról a körülményről az országon áthaladó és vele közvetlen kapcsolatba kerülő I. keresztes hadjárat krónikásai mindenképpen megemlékeztek volna9.

Abban tökéletesen egyet érthetünk Tóth Endrével, hogy a Képes Krónika Kálmánról egyértelműen negatív képet festő sorai a király által megvakíttatott Álmos-ági II. Béla és utódai udvarában tevékenykedő történetírók – hivatalból – epébe mártott tollal írt feljegyzései szándékoltan torzították el az utókor számára a Könyves király emlékét. Ugyanezen gondolatmenetének folytatását képező, a nyugati forrásoknak Kálmán látványos, legalábbis feltűnő testi hibáiról való hallgatásával kapcsolatos érvelését azonban súlyos belső ellentmondások feszítik. Az országon átvonuló, a lovagi hadviselés csíráit magukban hordozó, Bouillon Gottfried vezette keresztes seregek krónikásai valóban nem tesznek említést a keresztesek vezetőivel személyesen is tárgyaló királynak az átlagostól bármely irányban is eltérő alkatáról. Pedig a – Tóth Endre szerint feltételezetten Kálmán – majd két méter magas, alattvalói közül jó fejjel kimagasló, egy mázsát is meghaladó testsúlyú király fellépése minden bizonnyal imponálóan hathatott környezetére, így álláspontom szerint az őt körülvevő udvartartás tagjai közül szálfa termetével kiemelkedő király megjelenése mindenképpen rögzítést nyert volna. A fentiek értelmében tehát feltételezhető, hogy Kálmán sem magasságában, sem pedig testtartásában nem tért el oly mértékben az átlagostól, hogy azt a vele találkozó nyugati történetírók feljegyzésre érdemesnek találják.

8 9

Hóman – 228. o.

Tóth – 148. o.

A képen III. Béla lovagkirály és Barbarossa Frigyes arcképe látható az esztergomi vadászat stilizált relief ábrázolásával – a festmény a III. Béla Lovagrend Archívumában található

4

Ezt alátámasztva megjegyzendő, hogy a krónikák előszeretettel emlékeznek meg az uralkodók kivételes alkata mellett egyéb jellemző testi jegyeikről. Erre a képi megjelenítés hiányosságai miatt volt szükség, hogy az olvasó előtt teljes testi valójában megjelenjen az a személy, akiről a történetíró szólni kívánt. Ezért tehát királyaik legjellemzőbb, kézzel fogható külső és belső tulajdonságait élénk színekkel, helyenként pozitív irányban erősítve tárják elénk. Mondandóm alátámasztásául álljon a nyugati krónikákból a teljesség igénye nélkül vett következő rövid felsorolás: -

-

-

-

II. Ottót zömök, kissé hízásra hajlamos férfiként írják le, akit sötétpiros arcszíne miatt vérmes (Sanguinarius) néven emlegetnek;10 III. Ottót a krónikák – a bizánci vérvonalnak köszönhetően – sötét hajú, fekete szemű, karcsú, magas, vonzó külsejű, sugárzó személyiségként tüntetik fel előttünk, aki eltért a germán típustól;11 Barbarossa Frigyes császárnak már a neve is legjellemzőbb külső ismertető jegyére utal, de emellett a krónikás az uralkodó arányos, szép testalkatáról ír, és szükségesnek tartja megjegyezni, hogy nem tartozik a legmagasabbak közé, de az átlagosból kiemelkedik;12 VI. Henrik szolgálhat például arra, hogy az előnytelen külső jegyek nem maradnak említés nélkül, ugyanis ő alacsony volt, vézna, arca betegesen sápadt, tehát a krónikás szerint külseje egészen másképp festett, mint ahogy az emberek egy császárt elképzelnek;13 angol területre áttérve I. Alfréddal folytatom az áttekintést, akit életrajzírója, Sherborne-i Asser walesi püspök túlzottan érzékeny és ingerlékeny, de eltökélt férfiként állít be, aki kora nagy hipochondereként folyton valamilyen idegbetegségtől szenvedett;14 Véresfejszéjű Erik hatalmas, és jóvágású férfi volt, erős és merész…; 15 míg Hódító Vilmos durva, erőszakos, merész jelleme és roppant testi ereje folytán bármi áron keresztülvitte az akaratát.16

A korabeli magyar királyokról is vegyünk néhány képet: A trónviszályokba bonyolódó III. és IV. Istvánt is alkatuk alapján különbözteti meg a német krónikás, miszerint „a nagy termetű István (azaz IV. István)…” illetve „István király, a magas…”17, míg Londoni Richárd közlése szerint III. Béla „termete magas, arca nemes” volt.18 A fenti szemelvények is egyértelműen alátámasztják, hogy a krónikaírók mindenféleképpen megemlékeznek az átlagostól eltérő jegyekről. Így hát rögzíthetjük, hogy – az elfogult szövegezésű Képes Krónikát leszámítva – nem áll rendelkezésre egyetlen olyan adat sem, ami Kálmán külsejéről szólna. Feltételezhetjük, hogy a Könyves király megjelenése 10

Fischer – 118. o.

Fischer – 137. o.

12 Fischer – 279. o.

13 Fischer – 333. o.

14 Wood – 145. o.

15 Wood – 218. o.

16 Wood – 274. o.

17 Makk – 131-132. o.

18 Makk – 189. o.

11

5

semmiben nem tért el az átlagosnak megfelelőtől, ezért nem találtak külsejében semmi említésre méltót a keresztes történetírók és hallgatnak róla a nyugati források. Ellenben III. Béláról a már említett korabeli szemtanú, Londoni Richárd ad leírást, miszerint lovagkirályunk magassága rendkívüli volt, és ez megfelel az antropológiai vizsgálatok ténymegállapításának.

Mindent egybevetve tehát Tóth Endre logikája19– amivel tulajdonképpen saját érvelését dönti romba – újabb kérdőjelet tesz Szent László utódlási döntése mellé: vajon a hadvezéri képességeket, és testi erőt preferáló uralkodó választása miért esett Álmosra?

Hiszen Szent László a húszas évei elején vagy még ott sem járó Álmost nyilván nem minden érdem nélkül nevezte ki a politikailag még instabil Horvátország királyává 1091ben. Az 1095-ös végérvényes döntése előtt, miszerint az öcs legyen az utód mindkét testvér magas tisztsége folytán állandó résztvevője lehetett a király kíséretének, sőt tanácsának.20 Tehát László kiválóan ismerhette unokaöccseit, ismerhette személyes kvalitásaikat. Azt kétségbevonhatatlanul le lehet szögezni, hogy Kálmán és Álmos közti választás hátterében mindenféleképpen alkalmassági szempont játszott szerepet. 21 A daliás termetű, jó külsejű, lovagi megjelenésű Álmos László előtt vajon háttérbe szoríthatta volna ennek tükrében – Tóth Endre elmélete értelmében – az átlagon felüli testi adottságú, és az átlagot messzemenően meghaladó szellemi képességeket csillogtató idősebb testvért? Ezen talán érdemes lenne elgondolkodni.

Az arab feliratú gyűrűkről Tóth Endre csupán annyit ír, hogy Kálmáné éppúgy lehetett, mint III. Béláé, mindkettejükhöz felesége révén kerülhetett. Emellett elismeri, hogy a gyűrű kövének, illetve az enkolpion zománcozásának feldolgozása a 11-12. századi délitáliai ötvösséget és az ottani arab paleográfiát ismerő kutató nélkül nem végezhető el.22 Ezeket a tárgyakat tehát minden művészettörténeti vizsgálat nélkül teszi az arab Szicíliából származónak. Hutai Gábor, a sírmellékletek restaurátora az enkolpion feltételezhető bizánci eredete mellett foglalt állást.23 Akár az ő álláspontját, akár a szicíliai arab származást elfogadva sem lehetne megcáfolni azt a tényt, hogy III. Béla az ékszerekhez hozzájuthatott.

Elsősorban azért, mert Béla herceg 1163 vége felé érkezett Mánuél udvarába, ahol eljegyezte a császár Mária nevű leányát, és egészen 1172-ig Bizáncban tartózkodott. Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni azt az egyáltalán nem elhanyagolható körülményt, mely szerint kilenc évig, a 24 éves koráig az arab világgal, kereskedőkkel napi kapcsolatban lévő 19

Tóth – 148. o.

Kristó-Makk – Az Árpád-házi 132-133. o.

21 Makk – 7. o.

22 Tóth – 154-155. o.

23 Szent István Király Múzeum – 51. o.

20

A bal oldali képen az arab feliratú gyűrű, a jobb oldalin pedig az enkolpion látható – a Koronázó Templom képes kiállítási anyagából, a Szent István Király Múzeum szíves engedélyével

6

bizánci udvarban nevelkedő III. Béla bármikor könnyűszerrel hozzájuthatott az ékszerekhez.

Másodsorban a Bizánc elleni normann invázió kínált lehetőséget az ékszerek megszerzésére. Amikor II. Vilmos 200 hajóból álló flottája és mintegy 80.000 főnyi serege 1185. június 11-én megindult Bizánc ellen, és a normannoknak augusztus 24-re már Thesszalonikét is sikerült bevenniük, a szorongatott helyzetben trónra kerülő II. Iszaakiosz Angelosz a normannok ellen sereget szervezett, diplomáciai tapogatózásokba kezdett a magyar uralkodó irányába, és feleségül kérte Béla 10 éves Margit nevű lányát.

Ezt követően 1185. november 7-én a normannok megsemmisítő vereséget szenvedtek, így Vilmos elhagyta a Balkánt, Margit pedig a megállapodásnak megfelelően 1185-86 fordulóján feleségül ment Iszaakioszhoz.24 A korabeli szokásokat, és a bizánci udvart ismerve el lehet képzelni, hogy a szorongatott helyzetben lévő baszileusz követei nem üres kézzel érkeztek III. Bélához lánykérőbe, illetve a kor szokásainak megfelelő házassági ajándékcsere során sem akármilyen vagyonok cserélhettek gazdát.

Harmadsorban pedig a változó hadiszerencsének köszönhetően folyamatosan változó magyar-velencei-bizánci fennhatóság alá tartozó, pezsgő kereskedelmi forgalmat lebonyolító dalmát kereskedővárosokból származó hadizsákmány, sarc, vagy adó formájában is a magyar uralkodóhoz kerülhetett az arab feliratú gyűrű, és enkolpion.

A fent írtak értelmében felesleges lenne bármiféle eszmefuttatásba kezdeni az ékszerek keltezésével kapcsolatban, hiszen III. Béla élete során azokhoz bizonyíthatóan hozzájuthatott, és így vele együtt temethették el, tehát az ékszerek jelen állás szerint nem jelentenek perdöntő bizonyítékot a sírok keltezésével kapcsolatban.

A sírokban talált mellékletek közül Tóth Endre a „körmeneti” keresztnek, mint az enkolpion mellett egyedüliként keltezhető tárgynak tulajdonít döntő jelentőséget. A kereszt típusát X-XI. századi munkának tartja, noha elismeri, hogy a XII. századi ábrázolásokon még előfordul. 25 Valóban előfordul az ilyen típusú kereszt XII. századi ábrázolásokon, mégpedig olyannyira, hogy magának III. Béla királyunknak egy pénzérméjén is szerepel belőle. 26 (10. o.) A lovagkirály még egyes keresztes, illetve a neve alatt és felett talpas kereszt díszű érméket veretett. 27 Ezzel tehát tulajdonképpen bizonyítottnak is tekinthető, hogy a nyélre tűzött, hordozható egyes kereszt, mint hatalmi szimbólum III. Béla alatt használatban volt.

A különféle szimbólumok pénzeken való felhasználása a kibocsátó uralkodó hatalmát hangsúlyozza, a pénzeken nyilvánvalóan az általa használható legmagasabb jelvényeket jelenítették meg. Szent Istvántól III. Béláig a magyar királyi hatalom egyik jelvénye volt a nyélre tűzött, hordozható egyes apostoli kereszt. Ugyanezen szimbólummal találkozunk 24

Makk-III. Béla – 44-45. o.

Tóth – 149. o.

26 Lásd: Magyarország – 231. ábra 8. érme, valamint Gedai-Magyar uralkodók – 50. o. ábrája 27 Ivánfi – 115. o.

A bal oldali képen Gizella királyné, a jobb oldalin pedig I. András sírjának fedele, mindkettőn a hornyolt száron nyugvó kereszt látható – Hankó – 75. o. és Bakay – 185. o.

25

7

például I. András királyunk tihanyi sírkövén is 28, amely egyszerű, keretelt mezőben, hornyolt száron nyugvó kereszt.29 Gedai István általam is osztott nézete szerint ebben nem egyházi rendeltetésű körmeneti keresztet kell vélni.30 A fentiek alátámasztására vizsgálat alá vehetjük III. Béla nagy viaszpecsétjét is. „a pecsét konzervatívabb jelenség, mint a gyakrabban változó pénz. Így érthető, hogy III. Béla nagy viaszpecsétjén és aranybulláján a trónon ülő uralkodót baljában egyes keresztes országalmával ábrázolják. Ez a helyzet még 1195-ben is. Ebben a tekintetben változást csak Imre király mutat, jóllehet 1202-ben használt aranybulláján baljában az egyes keresztes országalmát emeli melle elé, de nagy viaszpecsétjén a jobbjában tartott országalma először tűnik fel kettős kereszttel tetézve.” 31 Tóth Endre azonban a keresztet körmeneti keresztnek, a püspöki hivatal jelvényének tekinti, és felteszi a kérdést: miért került volna III. Béla sírjába? Kálmán mellett szóló érvként a Könyves király püspökké szentelését hozza fel,32 és az egyetlen lehetséges uralkodóként említi őt, aki mellé körmeneti keresztet temethettek. Kifejti továbbá, hogy „a király az uralkodói jelvényeket viseli és ezeket teszik a sírjában, nem pedig egy liturgikus tárgyat, így körmeneti keresztet”.33 Amennyiben elfogadjuk Tóth Endre érvelését a kereszt püspöki jelvényként való feltüntetése mellett, akkor a fentiek értelmében Szent Istvántól III. Béláig bezárólag minden egyes királyunkat püspöknek kellene tekintenünk a nyélre tűzött apostoli kereszt, mint hatalmi szimbólum használata miatt. Elméletének kézzelfogható cáfolatát képezi továbbá I. András és Gizella királyné sírköve, melyek re „egy csavart szárú körmeneti keresztet faragtak”34. Azt hiszem, kétség sem fér hozzá, hogy I. András és Gizella soha nem volt püspökké szentelve. Ennek fényében felteszem a kérdést: miért került volna püspöki jelvény bármelyikük sírjára? Vagy talán a Szent koronán látható zománckép I. Gézáról is a király püspöki mivoltát emeli ki, hiszen apostoli kereszttel kezében látható?

28

Ivánfi – 109. o.

Gedai-I. Endre – 49-50. o.

30 Gedai-I. Endre – 49-50. o.

31 Ivánfi – 118. o.

32 Tóth – 154. o.

33 Tóth – 154. o.

34 Tóth – 144. o.

A felső képen III. Béla nagypecsétje – Kosáry – 50. o. bal oldalt alul I. Géza rekeszzománc képe a Szentkoronán – Nógrády – 14. o. jobb alsó képen a kereszt látható - a Koronázó Templom képes kiállítási anyagából, a Szent István Király Múzeum szíves engedélyével 29

8

A pápa feloldozta Kálmánt a papi felszentelés alól, lehetővé téve számára azt, hogy megváljék püspöki méltóságának jelvényeitől,35 elhárítva minden akadályt 1095-ös királlyá koronázása útjából. Tehát a pápa Kálmánt saját kérésére oldozta fel a papi felszentelés alól! A magyar király – Kálmán – 1106-ban a guastallai zsinaton a keresztény ősidőktől számítva elsőként lemondott régi, apostoli jogáról, és ezt a pápának engedte át.

Bizonyosnak mondható továbbá, hogy Kálmán idejére a püspöksüveg viselése már nem illette meg a királyt, hiszen ő volt az, aki lemondott apostoli jogáról, emellett Kálmán korára a gregoriánus egyházpolitika már nem tekintette a püspökhöz hasonlónak a királyt.36 Ezen körülmények ismeretében miért tekintették volna továbbra is püspöknek, és miért temették volna mégis „püspöki” kereszttel Kálmánt? Erre a „királyként is püspök módjára napi rendszerességgel” való zsolozsmázás37 nem ad elégséges magyarázatot, ugyanis ebben az esetben a mélyen vallásos uralkodókat egytől-egyig püspöknek kellene tekinteni (pl.: Hitvalló Edwardot, I. Gézát).

Tóth Endre maga mondja, hogy a tárgyalt síron kívül „több Árpád-kori királyi temetkezés in situ nem maradt, ezért sem a rítust, sem a viseleti tárgyakat, sem a mellékleteket nem lehet összehasonlítani”.38 Majd ezt követően analógiát alkalmaz a szerzetesek és klerikusok, valamint az uralkodók temetési szertartásaira vonatkozóan, ide véve a halott felöltöztetését is.39 Összegezve tehát elismeri, hogy a sírmellékletekre, illetve a temetési szertartásra vonatkozóan semmiféle összehasonlító adat nem áll a rendelkezésünkre, és ilyen adatok híján is egyedinek, és csakis Kálmán mellé temetve elképzelhetőnek tárgyalja az egyes keresztet. Tehát mire alapozva tesz olyan kijelentést, hogy a többi Árpád-házi király mellé nem temettek ilyen keresztet? Ennek magyarázatát nem adja.

Majd gondolatmenetének legérdekesebb fordulata következik: „A körmeneti kereszt mint sírmelléklet csak Kálmán esetében érthető. A püspöknél szokásos mellékleteket – kehely, paténa – nem tehették a sírba, mert Kálmánt világi státusba helyezte a pápa, ezért a papok számára fenntartott liturgikus cselekményeket nem végezhette”. 40 Akkor tehát a kereszt, mint püspöki sírmelléklet csakis a püspökként tisztelt Kálmán esetében érthető, míg a további püspöki sírmellékletek viszont már azért nem képezik a sír mellékletét, mert Kálmánt világi státusba helyezte a pápa, és nem minősült továbbá püspöknek? Püspöki mellékletet tehettek is mellé, mert püspöknek kell tekinteni, és nem is tehettek mellé, mert nem kellett püspöknek tekinteni? Felettébb logikátlan feltételezés. Így tehát ehelyütt is súlyos önellentmondás bukkan a felszínre.

A halotti koronákkal kapcsolatban Tóth Endre rövidre zárja a fejtegetést, és kimondja, hogy formája megegyezik a kalocsai királyfej koronájával. A korona formája pedig szerinte 35

Dümmerth – 306. o.

Dümmerth – 316. o.

37 Tóth – 154. o.

38 Tóth – 151. o.

39 Tóth – 154. o.

40 Tóth – 154. o.

A képen III. Béla lovagkirály a székesfehérvári Koronázó Templom trónján ül teljes uralkodói díszben - a festmény a III. Béla Lovagrend Archívumában található 36

9

arra mutat, hogy a sír halottját inkább az Árpád-kor korábbi, mint későbbi szakaszában temették el.41 Ezzel pedig minden további magyarázatot mellőzve elintézettnek tekinti a kérdést, miért is nem temethették III. Bélával és hitvesével a koronákat.

Anélkül, hogy hosszadalmas ötvös-, és művészettörténeti fejtegetésekbe bocsátkoznék, egy kézzelfogható módját választottam Tóth Endre fenti találgatásának egyértelmű megcáfolására. Szerencsére nem vagyunk szűkében a Kálmán és III. Béla közötti időszakból a különböző pénzleleteknek, így hát királyaink éppen aktuális hatalmi szimbólumairól legalább valamiféle áttekintést kaphatunk. Egyéb más összehasonlító adat híján a bizonyítottan az adott korszakból származó érmékre hagyatkozhatunk, hiszen mint azt már korábban kifejtettem, a pénzek képi megjelenítései meglehetős gyorsasággal reagáltak a különféle – akár az uralkodó személyében, akár a hatalmi szimbolikában – beálló változásokra. Erre tekintettel tehát a zárt pántkoronát díszítő „négy egyenlő, kifele szélesedő szárú Mária-keresztet” 42 kell vizsgálnunk. Ez a kereszttípus több, Kálmán halála után vert pénzérmén is visszaköszön, így II. Géza (1141-1162), II. László (1162-1163) III. István (1162-1172), sőt maga III. Béla érméjén is (lsd. 10. o.). Ez egyértelműen bizonyítja, hogy Kálmán halálát követően folyamatosan használták ezt a kereszt-típust, így nem tehetünk olyan kijelentést, hogy formáját véve kell kizártnak tekinteni III. Béla és hitvese sírjába való kerülésének lehetőségét.

Tóth Endre kalocsai királyfejre tett utalását, miszerint megegyezik a sírban talált, és a királyfejen lévő korona tényként kell kezelni. Valóban egyező a két korona formája, csakhogy a „kalocsai székesegyházból származtatott XII. század végi királyfej”43még nem készülhetett el Kálmán halála előtt!

Mindemellett szembeötlő a hasonlóság a kalocsai királyfej és a Lovagkirály arcrekonstrukciója vonásai között, így feltételezhető, hogy az uralkodó felfogással ellentétben nem Szent István, hanem III. Béla egyetlen hiteles szobor-ábrázolásáról van szó jelen esetben.

Tóth Endre tanulmányában mindvégig a sírmellékletek elemzésének fontosságát hangoztatja, ennek ellenére a földi maradványokhoz hasonlatosan nagyvonalúan elsiklik egy nem kevéssé fontos melléklet, vagyis Anna királyné ruházata maradványainak vizsgálata felett. A fellelt textiltöredékekről egyetlen szót sem ejt, holott a sírok keltezése 41

Tóth – 151. o.

Szent István Király Múzeum – 42. o.

43 Györffy – 18. ábra A három pénzérme balról jobbra haladva: II. Géza dénárja – Nógrády 21. o. II. László dénárja – Nógrády 23. o. III. István érméje – Gedai-Magyar… 46. o. jobb oldalt középen III. Béla halotti koronája - a Koronázó Templom képes kiállítási anyagából, a Szent István Király Múzeum szíves engedélyével 42

10

szempontjából ezek az aprócska ruhamaradványok döntő jelentőséggel bírnak. Sipos Enikő szerint „a kisebbik rozetta a paszomány szegéllyel és a csomózott darabkával együtt hajháló, esetleg főkötő része volt”. 44 Sajnálatos módon a csipkékből nem kímélt meg annyit az enyészet, hogy azokból akár főkötőt, akár hajhálót rekonstruálni lehetett volna, azonban ki lehet jelenteni, hogy az előkerült töredékek a fonalból kötött főkötő vagy hajháló legkorábbi hazai példája.45 Még az a tény is segíti a sírok korának beazonosítását, miszerint a kötött főkötők eredete a XII-XIII. századi francia földön megtalált hajhálókhoz nyúlik vissza.46 A fentiek fényében bizton ki lehet jelenteni, hogy a Tóth Endre által X-XI. századi munkának tekintett kereszt könnyebben kerülhetett bele III. Béla XII. századvégi sírjába, mint a XI. század legelején még nem is létező hajháló, vagy főkötő Kálmán király ismeretlen nevű első feleségének sírjába.

Az a lehetőség pedig józan ésszel szóba sem jöhet, hogy Kálmán mellé temették volna Anna királynét.

Tóth Endre elméletének cáfolatát a szerző tulajdon, egy korábban megjelent művéből vett idézettel zárnám: „A románkori jogarok közül a magyar koronázási jogar az egyetlen, amelyik fennmaradt. Ez időből sírmellékletként is csupán a III. Béla székesfehérvári sírjából került elő jelvénymásolatként halotti jogar.47” Érezhetően változnak az idők! Összegezve tehát a fent kifejtetteket elmondhatjuk, hogy Tóth Endre górcső alá vett írása mind egészében, mind pedig részleteiben alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az általa felállított elméletet hitelt érdemlően bizonyítsa. Álláspontom szerint nem tudott kézzelfogható és meggyőző adatokkal, képi ábrázolásokkal, korabeli forrásokkal szolgálni állításai megerősítésére. Csupán egymásnak ellentmondó, hézagos és olykor zavaros fejtegetésekbe bocsátkozik, több helyütt pedig – nyilván érezve eszmefuttatása megdönthető voltát – nagyvonalúan mellőz objektív adatokat, bizonyítékokat. Ennek is köszönhetően gyenge öltésekkel egyberótt gondolatai könnyedén felfeslettek, és még egy laikus számára is megdönthetővé váltak.

Azonban távol álljon tőlem, hogy neves történészekkel vitába szálljak, csupán azt kívántam e néhány oldalnyi gondolat papírra vetésével elérni, hogy kritikai elemzés nélkül ne fogadjuk el a még oly terjedelmes történelmi munkássággal rendelkező, hivatalos álláspontot képviselő szerzők eszmefuttatásait. Írásomat mindössze egy halk segélykiáltásnak szántam a székesfehérvári szakrális koronázási- és királykultuszt tiszteletben tartani akaró, a középkori magyar történelmi hagyományokat elhivatottan ápoló közönség felé. Mert a tárgyalt Tóth Endre tanulmány és a hozzá hasonlatos fantáziálások csak további károkat okoznak az amúgy is hányattatott sorsú Koronázó Templom valamint az itt eltemetett királyok méltatlanul felejtésre ítélt emlékezetének.

Hiszen éppen elég a tömegsírban, válogatás nélkül eltemetett földi maradványokra 44

Szent István Király Múzeum – 64. o.

Szent István Király Múzeum – 64. o.

46 Szent István Király Múzeum – 64. o.

47 Tóth-A koronázási… - 39. o.

A 9. oldal lap alján bal oldalt a kalocsai vörösmárvány királyfej, amely feltehetően III. Béla lovagkirályt ábrázolja – Nógrády 6. o. a képen III. Béla lovagkirály dénárja – Gedai-Magyar… 50. o.

45

11

gondolni! Ezért is meg kell becsülnünk Isten ajándékát, hogy kegyelméből III. Béla lovagkirály és Anna királyné egyedüliként azonosított földi maradványai előtt egyáltalán leróhatjuk a hálás utókor tiszteletét.

Székesfehérvár, 2008. március 12. dr. Kajtor Gergely IRODALOMJEGYZÉK48

150 éve történt III. Béla és Antiochiaia Anna sírjának fellelése, A Szent István Király Múzeum közleményei B. sorozat 49. szám, Székesfehérvár, 1999 Bakay Kornél: A magyar államalapítás, Gondolat 1981. 185. o. sírkő Dümerth Dezső: Az Árpádok nyomában, Panoráma. Bp. 1977.

Fischer-Fabian: A német cézárok, Európa könyvkiadó, Bp. 1985.

Hankó Ildikó: A magyar királysírok sorsa Bp. 1987 Hóman Bálint: Magyar középkor: Magyar történelmi társulat, Bp. 1938.

Gedai István: Magyar uralkodók pénzeiken, Zrínyi Kiadó, 1991.

Gedai István: I. Endre sírköve Archeológiai Értesítő 1965 Györffy György: István király és műve, Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1977.

Ivánfi Ede: Magyarország címerei, Maecenas Könyvkaidó, Bp. 1989.

Kristó Gyula-Makk Ferenc: III. Béla király emlékezete. Bp. 1981 Makk Ferenc: A tizenkettedik század története, Magyar századok, Pannonica. Szekszárd. 2000.

Kosáry Domokos szerk.: Magyarország története képekben, Gondolat Könyvkiadó. 1971.

Makk Ferenc: III. Béla és Bizánc. Századok (116) 1982.

Nógrády Árpád – Pálffy Géza – Velkey Ferenc: Magyar uralkodók, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. Szeghalmy Gyula: Dunántúli vármegyék, Magyar Városok Monografiája Kiadóhivatala. Budapest 1938.

Székely György főszerk.: Magyarország története, Előzmények és magyar történet 1242-ig 2. kötet, Akadémiai Kiadó, Bp. 1984.

Tóth Endre: III. Béla vagy Kálmán? Folia Archeologica LII. 2005-2006. Budapest.

Tóth Endre: Kincsek Szent István korából, A koronázási jogar és palást, Agapé Kiadó. Szeged 2000.

Wood, Michael: A sötét középkor, Alexandra kiadó, 2006.

48

A háttérként szolgáló képen a Koronázó Templom látható egy XV. Századi rézkarcról – Szeghalmy – 238. o.

dr. Kajtor Gergely

Elévülés a munkajogban Az elévülés valamely jog állam előtti érvényesíthetőségének időmúlás következtében történő megszűnése. Az elévüléssel maga az igény nem szűnik meg, de az bíróság vagy más hatóság előtt már nem érvényesíthető (naturalis obligatio). Az elévülés tartama jogáganként eltérő jegyeket mutat.

A munkaviszonnyal kapcsolatos igények főszabályként három év alatt évülnek el. Kivételt képez a bűncselekménnyel okozott kárért való felelősség elévülési ideje, mert ez alap esetben öt év alatt, ha pedig a büntethetőség elévülési ideje ennél hosszabb, ennek megfelelő idő alatt évül el.

Az egyes bűncselekmények büntethetőségének elévülési idejét a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 33.§-a határozza meg az alábbiak szerint: A büntethetőség elévül olyan bűntett esetén, amely életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, húsz év, egyéb bűncselekmény esetén a büntetési tétel felső határának megfelelő idő, de legalább három év elteltével. A munkaügyi bíróságok a bűncselekménnyel okozott kárért való felelősségre vonatkozó elévülési időt csak akkor vehetik figyelembe, ha az elkövető bűnösségét az adott bűncselekmény elkövetésében jogerős bírósági ítélet mondja ki. Az elkövető beismerő vallomása önmagában nem elegendő ezen elévülési szabály alkalmazására.

A munkajogi tárgyú perek sajátossága, hogy a bíróságok az elévülést hivatalból kötelesek vizsgálni.

Az igény elévülése az esedékessé válástól kezdődik. Ha a jogosult az igényét menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított hat hónapon belül ezt akkor is megteheti, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból hat hónapnál kevesebb van hátra. A jogalkotó méltányol tehát egyes körülményeket, élethelyzeteket, amikor a jogosult el van zárva attól, hogy igényét a törvény által előírt határidőben érvényesítse. Ezen, a jogosultnak fel nem róható akadályok fennállta alatt az elévülés nyugszik. A jogszabály tételesen nem sorolja fel az elévülés nyugvását eredményező menthető okokat, azok megítélését a bíróságokra bízza. Az elévülés nyugvása például bekövetkezik, és mindaddig fennáll, ameddig a károsult nem szerez teljes körűen tudomást azokról a tényekről, amelyek ismerete nélkül az igényét nem érvényesítheti (1981/2009 BH). Hangsúlyozandó azonban, hogy az elévülési időt nem az arról való tudomásszerzéstől, hanem az igény esedékességétől kell számítani. A korábban akadályoztatott jogosult igényérvényesítése az akadály megszűnésétől kezdve feléled, azonban a törvény már nem három év, hanem csupán hat hónap határidőt engedélyez az elévült és a hat hónapon belül elévülendő igények előterjesztésére. Ez a hat hónapos határidő jogvesztő határidő, ezért a jogosultnak körültekintőnek kell lennie az igényérvényesítés módja kiválasztásánál.

A Munka Törvénykönyve a jogalap nélkül kifizetett munkabér visszakövetelésére az általános elévülési időnél rövidebb tartamú elévülést engedélyez. A munkabér megélhetést szolgáló jellege miatt a jogalkotó különbséget tesz a munkavállaló munkabértartozása és a munkaviszonyával összefüggő egyéb tartozás visszakövetelésére nyitva álló határidő között. A jogalap nélkül kifizetett munkabért a munkáltató a téves kifizetéstől számított 60 napon belül követelheti vissza írásbeli felszólítással. Ez a 60 napos határidő jogvesztő határidő, azaz a 60 nap elmulasztása esetén elesik a munkáltató ezen igényérvényesítési lehetőségtől. Amennyiben azonban a munkavállaló rosszhiszeműen járt el, a munkáltató ezen jogosultsága a 60 nap elteltét követően is fennáll. Rosszhiszeműnek minősül a munkavállaló, ha a téves kifizetés

alaptalanságát fel kellett volna ismernie (pl. ha a szokásos bére többszörösét kapta különös indok nélkül) vagy a többletkifizetést maga idézte elő. Ilyen esetekben a munkáltató az általános, három éves elévülési időn belül érvényesítheti követelését a munkavállalóval szemben. A munkavállalónak a tévedésről való tudomását vagy a téves kifizetés okozását a munkáltatónak kell bizonyítania. A munkavállaló munkaviszonyával összefüggő egyéb tartozásai (pl: munkaruha ellenértékének megtérítése, tanulmányi szerződés megszegéséből eredő visszafizetési kötelezettség) az általános három éves elévülési időn belül követelhetőek vissza.

A munkajogi szakirodalom az elévülésnek egy külön esetét, a szakaszos elévülést is nevesíti. A szakaszos elévülés feltételez egy olyan munkajogi igényt, mely igény több, egymástól időben teljesen elkülönülő igényből áll. Ilyen például a helytelen besorolásból, illetve bérmegállapításból keletkező munkabér-különbözet iránti igény. A munkavállaló ezen munkabér-különbözet iránti igényét az általános három éves elévülési határidőn belül érvényesítheti az illetékes munkaügyi bíróságnál azzal, hogy a havonta keletkező munkabér-különbözet iránti igényének elévülési ideje külön-külön, attól a hónaptól kezdődik, amikor a kevesebb összegű munkabért a dolgozó megkapta. A munkabér-különbözethez hasonlóan a dolgozó egészségkárosodásával okozati összefüggésben keletkező több, egymástól eltérő időben esedékes újabb elkülönülő járadékigény elévülési idejét is egymástól függetlenül, az egyes igények esedékessé válásától, külön-külön kell számítani (MK 93. szám).

Az elévülést megszakítja

• • • • • •

az igény érvényesítésére irányuló írásbeli felszólítás, az igénynek a bíróság előtti érvényesítése, a külön törvény szerinti közvetítő vagy békéltető igénybevételének kezdeményezése, az igény megegyezéssel történő módosítása, az egyezségkötés, valamint a kötelezett elismerése.

Az elévülés félbeszakadása napján az elévülés határideje újra elkezdődik, azaz az elévülési idő addig eltelt részét figyelmen kívül kell hagyni. Az elévülés többször is félbeszakadhat.

Az elévülés félbeszakadását eredményező aktusok közül az írásbeli felszólításra érdemes több figyelmet fordítani. Az írásbeli felszólításnak ugyanis a munkajog világában két típusa ismert.

Az általános értelemben vett írásbeli felszólításnak joghatás kiváltására irányuló kötelező ereje nincsen, az csupán az elülés megszakítására szolgáló eszköz. Ez bármely formában, bármely tartalommal történhet, a lényeg csupán az, hogy a kötelezett a jogosult felé fennálló tartozása összegéről, a tartozás jogcíméről tudomást szerezzen.

A Munka Törvénykönyve bizonyos tárgyú ügyekben felhatalmazást ad a munkáltatóknak arra, hogy igényüket írásbeli felszólítással érvényesítsék. Az írásbeli felszólításnak ez a Munka Törvénykönyvében minden esetben külön nevesített típusa a bírósági ítélettel azonos joghatás kiváltására alkalmas. Amennyiben a munkavállaló a munkáltató ezen pénzösszeg megfizetésére kötelező írásbeli felszólítása ellen a közléstől számított 30 napon belül nem fordul munkaügyi bírósághoz, úgy az ezen határozatban rögzített marasztalási összeg a végrehajtásra vonatozó általános szabályok szerint a munkavállalótól behajtható.

A Munka Törvénykönyve három ízben ad felhatalmazást a munkáltatónak a közvetlen kötelező erővel bíró írásbeli felszólításra: • a munkavállaló által okozott kár megtérítésére vonatkozó igény érvényesítésénél (Munka Tv.173.§ (2) bekezdés),

2

• a munkavállaló részére jogalap nélkül kifizetett munkabér visszakövetelésénél (Munka Tv. 162.§ (1) bekezdés) és • a munkavállaló munkaviszonnyal összefüggő tartozásainak megtérítésére irányuló igény érvényesítésénél (Munka Tv. 162.§ (3) bekezdés).

A munkavállaló által okozott kár megtérítésére vonatkozó igény csak abban az esetben érvényesíthető írásbeli felszólítással közvetlenül, ha a kollektív szerződés rendelkezik a kár azon értékéről, amelyet meg nem haladó mértékben kártérítési határozat adható ki és a kártérítés kiszabására irányadó eljárási rendről. A kártérítési határozatnak (fizetési felszólításnak) tartalmaznia kell a kártérítési igény jogalapját, az igény alapjául szolgáló tényeket, a kártérítés mértékét, a fizetési határidőt és a munkavállaló jogorvoslatra vonatkozó kioktatását.

Amennyiben a munkavállaló vitatja a kártérítési határozatban foglalt megállapításokat, úgy a kártérítési határozattal szemben az Mt. 202.§ (1) bekezdés e) pontja szerint a kézhezvételtől számított harminc napon belül keresettel fordulhat az illetékes munkaügyi bírósághoz. A keresetnek a határozat végrehajtására halasztó hatálya van (Mt. 201.§). A bíróság hatályon kívül helyezi a munkáltató közvetlen kártérítési kötelezést tartalmazó írásbeli határozatát és kötelezi a munkáltatót a munkavállaló perben felmerült költségeinek megtérítésére, ha az eljárás során bizonyítást nyer, hogy a munkáltató alaptalanul rendelkezett a munkavállaló kárfelelősségéről.

Ha a munkavállaló nem támadja keresettel a kártérítési határozatot (fizetési felszólítást), a tartozás a munkabéréből levonható. Ha a tartozásnak a munkabérből történő levonására nincsen lehetőség (például a munkavállaló munkaviszonya megszűnik), illetve az nem vezetett vagy aránytalanul hosszú idő múlva vezetne eredményre, a munkáltatónak a munkavállaló lakóhelye szerint illetékes helyi bíróságnál kell kérnie a határozata végrehajtási záradékkal történő ellátását. A bíróságok a végrehajtási záradék kiadásakor megvizsgálják a határozat munkavállaló részére történő kézbesítésnek az időpontját, szabályszerűségét, valamint azt, hogy a határozat a jogorvoslatra vonatkozó kioktatást megfelelő módon tartalmazta-e. A bíróságok gyakorlata szerint a fenti feltételek megvalósulása esetén van helye a munkáltatói kártérítési határozat végrehajtási záradékkal történő ellátásának.

A munkavállaló részére jogalap nélkül kifizetett munkabér visszakövetelésénél a munkáltatónak ugyancsak lehetősége van írásbeli felszólítással érvényesíteni követelését. (Munka Tv. 162.§ (1) bekezdés). A Munka Törvénykönyvének 162.§ (3) bekezdése a fentieken túl általános felhatalmazást ad a munkáltatóknak, hogy a munkavállaló munkaviszonnyal összefüggő, munkabéren túli, egyéb tartozásainak megtérítésére irányuló igényét is írásbeli felszólítással érvényesítse. Fontos megemlíteni, hogy az írásbeli felszólítással való igényérvényesítés a munkáltatóknak csupán egy törvényben biztosított lehetősége és nem kötelezettsége. A Legfelsőbb Bíróság 1/2001. számú Munkaügyi Jogegységi Határozatában kimondta, hogy a munkáltató a munkavállaló munkaviszonnyal összefüggő tartozásának, valamint az általa okozott kárnak a megtérítésére irányuló igényét – választása szerint – munkaügyi jogvitában vagy fizetési felszólítással érvényesítheti. A korábbi gyakorlattal szemben a Legfelsőbb Bíróság egyértelművé tette, hogy a munkáltatót indokolatlan minden esetben a fizetési felszólítás kibocsátására kötelezni, különösen akkor, amikor az eset összes körülményéből nyilvánvaló, hogy a fizetési felszólítás nem vezet eredményre, az ellen a munkavállaló keresettel fog élni. A munkáltatónak a munkabér visszakövetelésére vagy a munkaviszonnyal összefüggő egyéb tartozások megtérítésére kötelező írásbeli határozatai ellen a munkavállaló a kézhezvételtől számított harminc napon belül keresettel fordulhat az illetékes munkaügyi bírósághoz (Mt. 202.§ (1) bekezdés e) pont). Amennyiben a munkavállaló nem támadja meg bírósági úton a munkáltató határozatát, úgy a fizetési felszólításban írt tartozás a munkavállaló munkabéréből, és a munkabérből történő levonás sikertelensége esetén a munkavállaló egyéb vagyontárgyaiból, végül az ingatlanából végrehajtható.

3

Az elévülés félbeszakításának legkézenfekvőbb esete az igény bíróság előtti érvényesítése. A munkajogi jogviszonyból származó igények főszabályként az illetékes munkaügyi bírósághoz címzett keresetlevél benyújtásával, munkaügyi perben érvényesíthetőek. A közvetlen kötelezést tartalmazó írásbeli felszólítással a munkáltatók – ahogyan azt fentebb láttuk - csak szűk körben élhetnek. A munkaviszonyból fakadó, lejárt pénzkövetelés iránti igényét a munkaviszony bármelyik alanya fizetési meghagyás útján is érvényesítheti, kivéve, ha a per tárgya a jogviszony keletkezése, módosulása, megszűnése vagy a munkaviszonyból származó kötelezettségeknek a munkavállaló által történt vétkes megszegése miatt alkalmazott jogkövetkezmény, illetve fegyelmi vétség miatt alkalmazott jogkövetkezmény (Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 349.§ (4) bekezdés). A fizetési meghagyás kibocsátására irányuló eljárás egy nemperes eljárás, mely nemperes eljárást a jogosult az ország egész területén működő bármely közjegyző előtt, egy erre a célra rendszeresített formanyomtatvány kitöltésével kezdeményezhet. Ennek a nemperes eljárásnak a megindítása is az elévülés félbeszakadását eredményezi. Ha az elévülést megszakító nemperes vagy peres eljárás során végrehajtható határozatot hoztak, az elévülést csak a végrehajtási cselekmények szakítják meg.

A Munka Törvénykönyvének 202.§ (1) bekezdése kizárólag a munkaügyi perben történő igényérvényesítésre határoz meg az általános elévülési időhöz képest rövidebb határidőket.

Ennek megfelelően a munkaviszony alanyai a keresetlevelet az intézkedés közlésétől számított harminc napon belül terjeszthetik elő: • a munkáltató egyoldalú intézkedésével végrehajtott munkaszerződés-módosítással; • a munkaviszony megszüntetésével (ideértve a közös megegyezésen alapuló megszüntetést is); • a rendkívüli felmondással; • a munkavállaló kötelezettségszegése miatt alkalmazott jogkövetkezménnyel; • a fizetési felszólítással (162. §), illetve a kártérítésre - ideértve a leltárhiány megtérítésére - kötelező határozattal [173. § (2) bekezdés] kapcsolatban.

A keresetlevél beadására megállapított határidőt megtartottnak kell tekinteni, ha a bírósághoz intézett keresetlevelet legkésőbb a határidő utolsó napján postára adták. Ha a fél a keresetlevél beadására megállapított határidőt elmulasztja, igazolással élhet.

A kialakult joggyakorlat a Munka Tv. 202.§-ában írt keresetindítási határidőre vonatkozó rendelkezését figyelmen kívül hagyta azokban az esetekben, amikor a munkáltató intézkedése nem tartalmazott jogorvoslati tájékoztatást. Amennyiben a munkáltató a munkavállaló munkaviszonyának megszüntetése esetén a jogorvoslatra vonatkozó tájékoztatást elmulasztja, és a felek egyeztetése emiatt marad el, a keresetlevél előterjesztésének határidejére vonatkozó korlátozás nem érvényesül. Ilyen esetben a keresetet a hároméves általános elévülési időn belül bármikor, az érvényesíthető jogok korlátozása nélkül be lehet nyújtani (BH 1998. 507.).

Az elévülés témája a küszöbön álló Munka Törvénykönyv módosítása mellett nem tűnik aktuális kérdésnek, holott az elévülési szabályok nem vagy helytelen ismerete megakadályozza a jogosultat abban, hogy jogos igényének érvényt szerezzen. Az elévülési idő leteltét követően a jogosult csak abban bízhat, hogy a kötelezett az elévülési időt ugyancsak figyelmen kívül hagyja és az igény elévülése ellenére teljesít. Figyelemmel arra, hogy az elévülési határidő leteltével az igény továbbra is fennáll, az elévülésen túli teljesítés nem minősül tartozatlan fizetésnek, így az nem követelhető vissza az elévülési idő leteltére való hivatkozással.

4

5