Szucs sandor a puszta utolso kronikasa

SZŰCS SÁNDOD

A PMZTA UTOUÓ KRÓNIKÁM

Túrkeve 2003

SZŰCS SÁNDOR

A PUSZTA UTOLSÓ KRÓNIKÁSA

ALFÖLDI KÖNYVTÉKA SOROZAT 1. kötet

Szerkesztette:

Dankó Imre

A kiadást gondozta és a mellékleteket összeállította:

Örsi Julianna Kiadja a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok Igazgatósága, a Hajdú-Bihar megyei Múzeumok Igazgatósága és a Szabolcs-Szatmár megyei Múzeumok Igazgatósága megbízásából a Finta Múzeumért Alapítvány

Támogatók: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Nemzeti kulturális Alapprogram Múzeumi Szakkollégiuma

Magyar Néprajzi Társaság az N K F P 5/162/2001 projekt Túrkevei Kulturális Egyesület

ISBN: 963 214 287 x © minden jog fenntartva a kiadók, a szerkesztő és a szerzők részére

Készült a Karcagi Nyomda műhelyében 2003-ban Felelős vezető: Tankó Csaba

SZŰCS SÁNDOR

A PUSZTA UTOLSÓ KRÓNIKÁSA

TARTALOM Örsi Julianna: Előszó Dankó Eva: Emlékezés az utolsó tanúra ...

Szűcs Sándor írásai 1. Szűcs Sándor önéletírása 2. A Sárrét 3. Bevezető a Pusztai szabadokhoz 4. A Sárrét meghatározása 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében 6. A pákászok 7. Pákásztanyán 8. Apákászokról 9. Emlékezés az utolsó lápi emberre 10. Gyékény vágás 11. A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten 12. Nádvágás 13. Farkasokkal a nádasban 14. A réti pásztorkodás 15. A nagy sárréti juhászat 16. Sárréti pásztorszállások a múlt évszázadban 17. A Nagysárrét régi disznótartása 18. Veszettorvosok a Nagysárréten 19. Javasok a Nagysárréten 20. Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten 21. Hogyan utaztak a régi sárrétiek 22. Jeles helyek 23. Ekével a vizek közt 24. Téli utazás az Alföldön 25. Biharnagybajom határának régi vízrajza és a község kialakulása 26. Nádi betyárok 27. Régi híres sárréti csárdák 28. Nagyerejű András bátyánk históriája 29. Tulok Balogh a Morgóban 30. Úri mulatság 31. A karcagi lejtős 32. Szolgalegény hasa meg a vereshagyma 33. Mikor zivatart vittem a Karahátra 34. A sárkány a sárréti nép hiedelmében 35. Nagysárréti babonák és mendemondák az elásott kincsről 36. Boszorkány-történetek a Nagysárrétről 37. Az „égbenyúló fa" a sárréti néphitben 38. Csuba Ferenc és a ványai juhbehajtás 39. Ludas Matyi cimborái 40. A sámánizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban Dankó Imre: Jegyzetek Mellékletek j egyzéke

5 7 14 22 23 24 27 99 102 108 111 114 115 132 136 139 145 151 157 165 169 176 186 188 195 200 202 220 230 233 235 238 242 244 247 251 256 262 266 270 274 278 288 318

Előszó Szűcs Sándor, - ahogy az író nevezi - a „Háromföld" (Sárrét, Nagykunság, Hajdúság) krónikása írásainak gyűjteményét veheti ezúttal kezébe az Olvasó. Azét a Szűcs Sándorét, aki a Sárréten élve, a Sárrétet járva faggatta, figyelte az itt élő emberek szavait, cselekedeteit.

A z 1903-ban Biharnagybajomban született gyermeket még egy olyan hagyományos világ vette körül, amikor a gyereknek meséltek, a felnőttek is történetekkel szórakoztatták magukat és egymást. A kései utódok ma már alig tudják elhinni, hogy az alföldi embernek is gazdag folklórhagyománya volt. A magyar mese és mondavilág legősibb elemeit őrizték és szőtték tovább még a 20. század első felében is az itteni pásztorok, a vízivilág, a falu emberei. Szűcs Sándort egy életre foglyul ejtették a nagy időt megért emberek múltidéző szavai. Merthogy olyan embereket hallgatott legszívesebben felnőtt korában is, akik még a 19. században születtek és természetközeli életet éltek. Egyetemi tanulmányai és kutatókkal való találkozása korán ráébresztették arra, hogy kincs mindaz, ami őt körülveszi és ezt örökítse meg (jegyezze fel, fényképezze, rajzolja le). írói tehetsége pedig lehetővé tette, hogy amit a néptől kapott, azt vissza is adja. Újságokban, folyóiratokban egyaránt publikált.

Könyveit pedig, mint irodalmi alkotásokat szerette meg az olvasók népes tábora. Még életében hat jelentős könyve, három füzete jelent meg, de sokkal több ennél a ma már nehezen hozzáférhető helyen található írásainak a száma. Születésének századik évfordulójára így tisztelői, a néprajz alföldi művelői több észak-alföldi múzeum összefogásával egy olyan kötetet adnak át a nagyközönségnek, amelyet Dankó Imre nyugalmazott múzeumigazgató szerkesztett. A szerkesztő a kutató negyven hosszabbrövidebb írását válogatta egybe, törekedve arra, hogy Szűcs Sándor munkásságának minden területét bemutassa. A kötetben helyet kapott Szűcs Sándor önéletírása és az eddig legteljesebb bibliofil kötetet összeállító Dankó Éva bevezetője is. Szűcs Sándor írásai a tiszántúli nyelv gazdag szókincsével íródtak, amelyet már kevesen beszélnek. A kötethez a szerkesztő szómagyarázatokat, jegyzetet fűz, amely segít eligazodni az olvasónak, ha még éppen kételye támadna bizonyos kifejezések olvastán.

Szűcs Sándor az utókornak megmentette azt a szép tiszántúli nyelvjárást, amelyet adatközlői és maga is beszélt. Sőt, felidézte azokat a 19. század eleji rigmusokat, népdalokat, amelynek elterjesztésében a hagyományozó közösségnek ugyanúgy szerepe volt, mint a Debreceni Kollégium deákjainak. Neki köszönhetjük több olyan egyházaknál, levéltárakban és öreg házak asztalfiókjában lapuló verses, rajzos kéziratos füzet felfedezését, amelyek egyegy alföldi históriás ének közkedveltségét mutatják. Nem volt rest a levéltárak avult iratai között is lapozgatni, hogy felfedezze azokat a bejegyzéseket, amelyek egy-egy betyár, táltos valóságos létezését igazolják.

Szűcs Sándor nemcsak az Alföld folklórját mentette meg számunkra, de azt az életet is, amely még a 19. századi nagy vízrendezési munkálatok előtti tájat jellemezte. A könyv írásai alapján rácsodálkozhatunk a Sárrétre, megismerkedhetünk növény- és állatvilágával. A tájhasznosításnak olyan módozatait ismerhetjük meg, amely rég feledésbe merült. A puszta nem üres térség, hanem nagyon is gazdag világ volt, amely még e legszegényebb, legelesettebb embereknek is adott foglalatosságot, adott élelmet és enyhelyet. A gyékényfeldolgozásáról egy-egy falu híres lett, a nád adta az épületek falát, tetejét, a kerítést, de csörmője a tüzet is. A vízi növények adták a madarak, vadak számára a búvóhelyet. A rét

biztosította a nyájak legelőterületét. Merthogy hiába a víz volt az úr a belvíz- és árvíz­ mentesítés előtti évszázadokban, az ember, a község hasznosította határa minden földszegletét.

Szűcs Sándor felkereste a pásztorszállásokat, a réti emberek kunyhóit, elbeszélgetett velük, lejegyezte, amit hallott és amit látott. Lefényképezte, lerajzolta használati eszközeiket, kunyhóikat. Karcagi múzeumigazgatói korszakában (1952-1963) pedig igyekezett minél több olyan tárgyat megmenteni az utókornak, amely ezt a 18-19. századi életmódot jellemezte. 1500 néprajzi tárgy, 750 kötet, másfélszáz adattári tétel, amellyel megalapozta az újonnan alakult karcagi Györffy István Nagykun Múzeum gyűjteményét, egyúttal kijelölve azt az utat, amelyen az utódok a gyűjteménygyarapításban tovább mehettek. Bellon Tiborra hárult először e nemes kötelesség, akinek még volt szerencséje többször meglátogatni, kapcsolatot tartani a bihari magányba visszavonuló pusztai krónikással.

Szűcs Sándor - Balassa Ivánnak és Dankó Imrének köszönhetően - a Magyar Néprajzi Társaságra hagyta műveinek kiadási jogát. Munkái iránti érdeklődést bizonyítja, hogy halála után már több könyv jelent meg. A Magyar Néprajzi Társaság megalapította és rendszeresen kiadja a Szűcs Sándor táj- és népkutató díjat, amellyel az arra érdemes szakemberek munkáját ismeri el. Jelen kiadást is a Magyar Néprajzi Társaság hozzájárulásával, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram Múzeumi Szakmai Kollégiuma, a Nemzeti Kutatási Alapprogram (5/162/2001. sz. projekt), az Alföldkutatásért Alapítvány támogatásával, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei, a Hajdú-Bihar megyei és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei múzeumszervezetek, a Túrkevei Kulturális Egyesület és a Finta Múzeumért Alapítvány együttműködésével tudtuk megvalósítani. A mellékleteket az első publikációhoz eredetileg a szerző által csatolt rajzok mellett a témához kapcsolódóan a Néprajzi Múzeum Rajztárából válogattuk, valamint a karcagi és a túrkevei múzeumokban őrzött tárgy- és táj és tematikus fotókkal egészítettük ki.

Külön köszönet illeti Dankó Imrét, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett Szűcs Sándor hagyatékának a Sárréti Múzeumba kerülése és rendezése során kifejtett munkájával és nem utolsó sorban, hogy jelen kötetünket összeállította, szerkesztette.

Szűcs Sándor születésének centenáriumán így tiszteleg a szakma a Puszta utolsó krónikásának, egyúttal elindítva egy új könyvsorozatot Alföldi Könyvtéka címmel. Örsi Julianna Szűcs Sándor táj- és népkutató-díjas muzeológus, a kötet sajtó alá rendezője, a kiadás gondozója

Emlékezés az utolsó tanúra

Szűcs Sándor válogatott munkáinak bevezetéseként aligha lehet másról szólnunk, mint arról, hogy Szűcs Sándor egy letűnt világ, ahogy Vass László találóan nevezte, a Magyar Atlantisz utolsó tanúja volt. Barátja, az irodalmi igényességgel megírt táj- és városismertetők neves szerzője, a régi útleírások mesteri folytatója, Antalffy Gyula is hasonlóképpen nevezte.

Antalffy igen jól ismerte Szűcs Sándort, nagyra becsülte munkásságát és megértő szeretettel, támogató figyelemmel kísérte mindvégig, hirdetve, hogy barátja a „puszta utolsó krónikása".

Utolsó tanú, utolsó krónikás - mindjárt választ is adnak arra a régebbi keletű, de Szűcs Sándor halálakor különösen széleskörűen kibontakozott kérdésre, hogy tudni illik mi is volt hát Szűcs Sándor; tudós kutató-e, avagy jó szemű, jó fülű, de mindenek előtt kiváló stílusú nyelvművész író-e? A tanú, a krónikás megnevezések egyértelműen az elbeszélés, a mese, az irodalom felé mutató fogalmak. Bármennyire volt is Szűcs Sándor képzett geográfus és etnográfus, akárhogy is végzett hosszú időn át néprajzi gyűjtő- és feldolgozó munkát, bármily sikereket ért is el a néprajzi, szélesebb értelemben véve helytörténeti muzeológia terén, a produktum minden esetben irodalmi ízű, megjelenési formája pedig művészi volt.

Feldolgozásaihoz nem volt szüksége „adatközlőkre", nem könyvekből tanulva ismerte meg a régi népéletet, hanem mint utolsó tanúja, tehát részese egy letűnt világnak, a saját tapasztalatait, megélt világa kultúráját jegyezte fel, mint utolsó krónikás. Mégpedig azért a felismeréséért, hogy: „fontos, hogy a nép ne felejtse el a maga életét", ahogy Ablonczy László feljegyezte Szűcs Sándor szájából sajátos ars poétikáját. Különben Szűcs Sándor ars poétikáját többször is kifejtette, s ezek szerint is író, írónak tudta, vallotta magát. Olyan írónak, akinek írásaiból a népélet „nem valamilyen, tárgyon kívüli célt szolgáló csoportosítás ferdítő tükréből, nem is a néprajztudomány csak szakembert érdeklő szemszögéből tekintve, hanem az élő hagyomány közvetlenségével" ismerhető meg.

Egy ilyen bevezetést, mint ez is itt, Szűcs Sándor munkáinak válogatása előtt illene életrajzzal kezdeni. Ezt a feladatot azonban sokkal jobban teljesíti válogatásunk első darabja, Szűcs Sándor önéletrajza. Ez az irodalmi igényességgel megírt önéletrajz is felel a maga módján arra a nagy kérdésre, hogy mi is volt hát Szűcs Sándor, író-e vagy pedig érdemes etnográfus. Úgy gondoljuk, hogy ez az önéletrajz is azt a választ adja, amit már az előzőekben a Szűcs Sándorra való emlékezésekre való utalással megadtunk, hogy tudni illik mindkettő. Illetve mindkettőnek a rendkívül szerencsés, az írót - tanút, krónikást - élőnkbe állító sajátos ötvözete. Úgy véljük, hogy ha ennek az ötvöződésnek a jobb ismerői akarunk lenni, ha közelebb kívánunk férkőzni Szűcs Sándor „műhelytitkaihoz", szükséges az önéletírást néhány adattal és az adatokon keresztül pár szemponttal kiegészíteni.

Szükséges például azt hangsúlyoznunk, hogy Szűcs Sándor ősi, kisnemesi családból származott (Bihamagybajom, 1903. október 23.), hogy hat testvére volt, kik közül az egyik, Sándor, gyerekkorában elhalt, hogy szülei a hagyományoknak megfelelően ennek az elhalt gyermeknek a nevét adták az újszülöttnek, mintegy újból életre keltve az eltávozottat.

Tudnunk kell aztán azt is, hogy ez a nagy, népes család mint a köd foszlott szét s végül is éppen Szűcs Sándorban kihaltnak vehető. A z egykor meglehetős jó anyagi körülmények között élő családra az első csapást az apa fiatalon való halála jelentette. A z özvegyre, a bajomi, a sárréti hagyományos népéletben benne élő, annak alkotó tagját képező „nagyasszony", a nagyon is szerény Zsuzsika néni, a Sándor által különösen szeretett anya

vállaira hárult a családfenntartás, a gazdálkodás minden gondja. A z apa korai halálához hasonló csapás érte aztán a családot akkor, amikor az elsőszülött fiú, az apa nyomdokaiba léphető Lajos, alig hogy bevonult, az első világháborúban elesett. A két nagyobb lány kiházasítása is nagy érvágás volt az akkor már anyagi gondokkal is küzdő családnak. De különösen nagy veszteség volt abban az értelemben, hogy a lányok eltávoztak Bajomból, hogy házasságaik nem sikerültek, hogy a család és a köztük lévő kapcsolat nemcsak meggyengült, hanem fel is számolódott. Végül is négyen maradtak a Szűcs-portán: Zsuzsika néni, Zsuzsika a csípőficamos, szívbeteg kisebbik lány, Sándor és a legkisebb fiú Imre.

Zsuzsika néni emberfeletti küzdelmet folytatott a megmaradt család egyben tartásáért, boldogulásáért. Több mint félévszázados özvegysége minden napját a ráhárult feladat, a családfenntartás minél jobban, a hagyományoknak legjobban megfelelő módon való teljesítésének szentelte. így taníttatta - már meglehetősen nagy anyagi nehézségek közt - a két fiút, Sándort és Imrét, sőt Zsuzsika taníttatásával is megpróbálkozott. Tanítónő, óvónő szeretett volna lenni. Azonban ezzel a feladattal Zsuzsika néni már sikertelenül kísérletezett.

Imrét a kisújszállási gimnáziumba járatta, érettségi után pedig a debreceni egyetem református teológiai karára vétette föl. Sándor pedig a püspökladányi polgári iskola (magánés bejáró tanuló!) után a debreceni felsőkereskedelmi iskolába került. A z akkor már praktikus célokat maga és családja elé tűző anya kívánsága volt ez. A z , hogy Sándor, a leendő közgazdász, pénzügyi szakember, kereskedő gyorsan álláshoz, pénzhez, vagyonhoz jusson és feltartóztassa a család bukását. Sándor engedelmeskedett, holott már ekkor tudott dolog volt mind az anya, mind saját maga számára, hogy másra vágyik, hogy más célokat követne. A z anya tervein meg a maga engedelmességén csak a felsőkereskedelmi iskolai érettségi után esett csorba: Sándor elhatározta, hogy nem lesz kereskedő, hogy nem lesz közgazdász. Debrecenben maradt, különbözeti érettségit tett és beiratkozott a debreceni egyetemre: földrajz-történelem szakot választott. Nagy erőfeszítést jelentett a családtól mindez. Zsuzsika néni egyre-másra adogatta el a „tagokat" azaz a földeket, felszámolták a juhászatot is, a háznál tartott állatok száma is megcsappant. A z pedig, hogy Sándor az egyetem elvégzése után sem ment állásba, illetve nem lépett pénzkereső pályára, hanem négy éven át bennmaradt az egyetemen díjtalan gyakornokként dolgozva a Milleker Rezső vezette egyetemi Földrajzi Intézetben, egyenesen csapás volt a család számára. A csapás nagyságát vajmi kevéssé mérsékelte az, hogy Imre elvégezve a teológiát, segédlelkészként tevékenykedett. Csak annyiban jelentett könnyebbséget, hogy a saját maga szűkös viszonyait rendezte, önellátóvá vált. Nem változtatott ezen a helyzeten az sem, hogy Imre hosszas távoli helyeken való segédlelkészség után (melyek közül legnevezetesebb Sándor színrelépésének szempontjából is Tiszafóldvár volt), anyja követelő kérésére haza, Biharnagybajomba jött segédlelkésznek. Mindezt azért mondjuk el ilyen részletezően, mert azt a sokszor leírt, és azt az általánosan mondogatott véleményt, hogy tudniillik Szűcs Sándor meghasonult az egyetemmel és négyévi díjtalan gyakornoki tevékenység után visszavonult és hazament Bajomba gazdálkodni, ezek a részletek nem annyira cáfolják, mint inkább gazdagabban árnyalják - ahogy mostanában szokás mondani. Szűcs Sándor a jövedelmező állás kilátásának hiányában, anyja hívására, de a maga elhatározásából is ment haza gazdálkodni, hogy segítsen anyján, családján. Belejátszhatott ebbe az elhatározásba egyfajta meghasonlás is az egyetemmel, a Szűcs Sándor világától egyre idegenebb tendenciákat melengető egyetemi közélettel, bizonyos mellőzöttség érzése is. A fő ok azonban anyagi természetű volt, a szegénységből való kilábalás vágya. A z elhatározásban segíthették azok a korábbi sikerek is, amelyek korai publikációi révén érték és nevét elég széles körben ismertté tették. Méltán

hihette, hogy írói, publikációs tevékenységét odahaza még inkább folytathatja, mint az egyetemen, ahol megélhetési gondok korlátozták. Lebeghetett előtte valamiféle Bessenyei­ féle példa is: a félreeső birtokára gazdálkodni visszavonult nagy földi, Bessenyei György, a holtáig dolgozó-író visszavonult életmódja. Elképzeléseiből sok minden valóra is vált.

Nemcsak a gazdaságot szedte úgy-ahogy rendbe, hanem sokat gyűjtött, kutatott és írt ezekben az években (1939-1943). Mondhatni, hogy ezek voltak élete legtermékenyebb évei.

Innen, Biharnagybajomból ápolta korábbi ismeretségeit és épített ki újabbakat, és vált szinte észrevétlenül a „fényes szelek nemzedékét" közvetlenül megelőző nagy nemzedék, a népi írók nemzedékének egyik sajátosan egyéni alakjává. Ebben a sajátosan egyéni alakzatban sajnálatosan megérlelődtek nemkívánatos motívumok is: magánosság, társtalanság, elszigeteltség. Ezekből a sajnálatos, végeredményében tényleges meghasonláshoz vezető motívumokból a rendszerváltást követő idő aktivizáló ereje, közéleti hatása sem tudta végérvényesen kiragadni. Sőt, miután egyszerre minden volt és lett minden a falusi, a megyei, a demokratikus közéletben, hogy országra szóló példát adott a Sárréti Népfőiskola megszervezésével, működésével a paraszti művelődésre, hogy példátlan gazdagsággal osztotta szét alkotókedvét, műveltségét, ismereteit, nevelőerejét, tapasztalnia kellett, hogy közéletünk torzulásaival párhuzamosan mindinkább mellőzik, szolgálataira nem számítanak, terveit, célkitűzéseit nem támogatják.

A z ezerkilencszázötvenes évek elején arra döbbent rá, hogy veszélyes helyzetbe került, hogy „nem tartozik senkihez, semmihez", hogy a menedéket adó otthon, a kis gazdaság is veszendőbe megy, hogy változtatni kell életmódján, hogy kénytelen elhagyni Bajomot, az ősi házat. Ezért vállalta el 1952-ben a karcagi múzeum vezetését, és lett múzeumigazgató, hivatalos néprajzkutató. Azonban ezt is úgy oldotta meg, hogy nem hagyja el Bajomot, az édesanyját, Zsuzsikát, az otthoni gondokat-bajokat, hanem vállalja a mindennapi bejárást Karcagra. Tíz éven át naponta négy órakor kelt, átszállással, Püspökladányban, három óra alatt ért be a harminchat kilométerre lévő Karcagra, hogy öt órakor távozzon és egy újabb átszállással este nyolc óra felé érjen haza. Kíméletlen, nehéz évtized volt ez Szűcs Sándor életében, de mégis jó arra, hogy rövid átmeneti némaság, hallgatás után újra megszólaljon.

Rövid írásai, karcolatok, históriák egyre-másra jelentek meg a karcagi, szolnoki, túrkevei újságokban, múzeumi kiadványokban és komponálta őket előbb füzetekbe, majd pedig önálló kötetekbe. Köteteit sorra a Magvető Kiadó jelentette meg, jelezve azt is, hogy a kiadói közvélemény is, minden szakmai siker, elismerés vagy éppen vita ellenére is írónak, szépírónak, elbeszélőnek, a régi „vizes világ", a Sárrét, a Háromföld krónikásának tudta, számította.

Szűcs Sándor mint múzeumigazgató a muzeológia területén is maradandót alkotott. Mit sem törődve a kezdeti méltatlanságokkal, a Györffy István által indított karcagi múzeumot, mely a második világháborúban szinte teljesen megsemmisült, valósággal újjá szervezte.

Nagyszerű tárgygyűjtést végzett, a karcagi, a nagykunsági, a sárrétszéli népéletre jellemző, sokszor nemcsak a népművészet körébe vágó, hanem a népélet mindennapjairól is bőségesen tájékoztató tárgyakból híressé vált kiállításokat rendezett. Munkássága végül is elismerést eredményezett. Nemcsak Szolnok megye muzeológusai, népművelői, írói közt szerzett magának megbecsült nevet, hanem országos hírnévre is tett szert. Hírnevének mit sem ártottak azok a bíráló észrevételek, kifogások, amelyek az új utakat járó magyar néprajztudomány tehetséges és türelmetlen, főleg olyan fiatal tagjai részéről érték, akiknek legjobb akaratuk ellenére nem volt sajátjuk sem az a hagyományos népi kultúra, amiről Szűcs Sándor beszélt, sem pedig az a nyelv és művészi kifejezési mód, amivel Szűcs Sándor

bírt. Korábbról szerzett barátai, valamilyen úton-módon földijei - bihariak, háromföldiek értékelték igazán, tartottak ki mellette mindinkább visszavonuló világában: Balassa Iván, Molnár Balázs, Vargha László, Dorogi Márton, Vargyas Lajos, Kaposvári Gyula, Molnár József.

Szűcs Sándor alapműfaja a rövid karcolat, életképszerű elbeszélés, a história. A tudományosság igényeinek is megfelelően talán úgy nevezhetnénk leginkább, hogy „igaz történet". Szűcs Sándor ezekben az igaz történetekben, históriákban, néha éppen párbeszédes formában, és éppen nem jegyzetekkel, hivatkozásokkal teletűzdelten, egy ugyanazon témát többször át- meg átfogalmazva, a képes kifejezések, hasonlatok, közmondások, közmondás-szerű frázisok, népdalok, népmesék, balladák, beszédes helynevek közbeiktatásával beszélt, mesélt a régi népéletről. Érdeklődési köre elég szűk volt. Mindenekelőtt szülőfalujára, Biharnagybajomra, aztán közvetlen környezetére a Sárrétre, a Sárréttel szomszédos két kistájra és népcsoportra, a Nagykunságra (kunok) és a Hajdúságra (hajdúk) vonatkozott. E három táj földrajzi, történelmi, társadalmi és kulturális azonosságai neveztették el vele ezt a területet Háromföldnek.

Ez a Háromfold közigazgatásilag Bihar megyében, az egykori Biharországban öltött számára testet nagy bihari elődeihez, Osváth Pálhoz, K. Nagy Sándorhoz és nagy kortársaihoz, barátaihoz, Szabó Pálhoz, Sinka Istvánhoz, Nadányi Zoltánhoz, Költő Nagy Imréhez hasonlóan.

Ahogy térben a Sárrét, a Hajdúság, a Nagykunság, tehát a Háromföld volt érdeklődése szinte kizárólagos tárgya, időben pedig az úgynevezett régi „vizes világ", a lecsapolások, az ármentesítés előtti időszak, a múlt század elejétől a század hetvenes-nyolcvanas éveiig tartó évtizedek. Úgy azonban, hogy az erre az időszakra vonatkozó ismereteiben, históriáiban, ősi régmúlt időket idéző előtörténet, kulturális hagyaték összetevői, körvonalai mutatkoztak meg. Társadalmilag is korlátozott volt az érdeklődése, a pákászokkal, a lápi emberekkel, a pásztorokkal, a betyárokkal, vándor mesterlegényekkel, nagyokat mondó obsitosokkal, felfogásra nagyon jellemző módon a „pusztai szabadokkal", „Ludas Matyi cimboráival", „Háry János bajtársaival" foglalkozott. Ezek életének, örömeinek, bánatainak ismeretét hozta magával a szülői házból. Ezekről szóló históriákat, meséket hallgatott kora gyermekkora óta édesanyjától, Margit nővérétől, a szomszédoktól, Bajom „nagy időt megért" öregjeitől, kivénhedt pásztoroktól, mesélőkedvű öreg huszároktól, bakáktól. Ösztönös vonzódása korán tudatos érdeklődéssé fejlődött: kereste az erről a letűnt világról szóló ismereteket, kérdezte a mesélő, emlékező öregeket. Szűcs Sándor ennek a térben, időben, társas viszonyokban erősen korlátozott világnak vált kései élőjévé. Ezt a szűk körű érdeklődést, a „marginális" jelenségekkel való foglalkozást többször felrótták neki, meg nem értve Szűcs Sándor világát, kötődését, azonosulását ezekkel a tájakkal, ezekkel az időkkel és ezekkel az emberekkel, életmódokkal. Ahogy már említettük, Szűcs Sándornak nem volt szüksége adatközlőkre.

Nem mintha nem nevezhetett volna meg akár más tudós, mesélőkedvű éppen szólásra alig bírható, sokat próbált öreget, megannyi jó barátját. Mint ahogy meg is nevezte, fel is emlegette őket, bár minden esetben saját magából indult k i , azokról a népéletbeli tényezőkről szólt, amelyekkel teljes mértékben azonosult. Ez az azonosulás legjobban kitetszik hősei ábrázolásából. Hősei valódi népi hősök, szemfüles halászok, vadászok, madarászok, méhészek, neves, tudománnyal bíró számadók, huncut bojtárok, táltosok és táltosfélék, boszorkányok és garabonciások, nagy imposztorok, mint amilyen Csuba Ferke is volt, úri betyárok, mint az oly sokak által emlegetett Józsa Gyuri, a Gyuri uraság is volt, vagy mint amilyenek a pandúrok eszén túljáró, vasfűvel praktizáló Víg Kis Miska és más betyárok is voltak, vagy Egres Kis Lajos-féle csoda-táncosok.

Szűcs Sándor elbeszélőként indult, a húszas évek elején meseszerű történetekkel lépett fel.

Elbeszélései hamarosan határozott formát, tartalmat, tárgykört kaptak, leíró módon a régi sárréti világról, népéletről szóltak. Ebből a szempontból jellemző első könyvének a címe: A régi Sárrét világa (1942). Ez a könyve az első „Összedolgozása" korábbi apró cikkeinek, históriáinak. A z összedolgozásban határozott néprajzi szempontok érvényesültek. A néprajzi érdeklődéshez Milleker Rezsőtől és magántanárától, Mendöl Tibortól származó földrajzi, közelebbről emberföldrajzi szemlélet vezette el. Szerette hangsúlyozni, hogy néprajzos indítását Györffy Istvánnak köszönheti, hogy különösen Györffy Nagykunsági krónikája gyakorolt rá nagy hatást, holott néprajzi érdeklődése, sőt néprajzi képzése is korábbról datálható. Egyrészt maga Milleker Rezső volt rá néprajzi szempontból is nagy hatással és nem különben Milleker másik magántanára, az etnográfus Ecsedi István, a Déri Múzeum igazgatója. Ecseditől különösen sokat tanult, mindenekelőtt módszert, de kifejező formát is.

Györffy Nagykunsági krónikája mellett Ecsedi útirajzai, hortobágyi életképei, népdalgyűjteménye voltak a példaképei. A régi Sárrét világa sikerén felbuzdulva töretlenül folytatta munkáját. További apró cikkekben, rajzokban, históriákban villantotta fel a régi népélet, a vizes világ embere életmódjának egy-egy mozzanatát, hogy aztán újra meg újra füzetekbe, majd pedig az ezekben megjelenteket is átdolgozva, kötetekbe foglalja őket.

Füzetei a következők: Hogyan utaztak a régi sárrétiek. (1937), Régi Sárréti betyárok. (1938), A bajomi vár. (1939), Ludas Matyi cimborái. (1954), Háry János bajtársai. (1956), Békési históriák. (1959), Tudományos disputa. (1980), Könyvei: A régi Sárrét világa. (1942), Pusztai krónika. (1946), Pusztai szabadok. (1957); Szól a duda, verbuválnak. (1962), Betyárok, pandúrok és egyéb hírességek. (1969), Régi magyar vízi világ. (1977), Madárkereső királyfiak, (posztumusz 1984).

Bármennyire is jellemző Szűcs Sándorra a história, az emlékezés műfaja, jelentősek néprajzi ismereteit közlő tanulmányai is. Szűcs Sándor szakképzett etnográfus volt és a harmincas évek végén, a szocialista rendszerváltásig számos tanulmányt is közölt a szakfolyóiratokban. Ezekben is a letűnt vizes világ alakította életmódokról adott számot mind a tárgyi (gazdálkodási), mind pedig a szellemi néprajz (szokások, hiedelmek, hitvilág, népköltészet) vonatkozásában. Ezek a tanulmányok a tudós kutatót állítják elénk, aki azonban tudományos közleményeiben is a művészi kifejezésmódra törekedett. Tanulmányai különben tárgyukat tekintve is szoros kapcsolatban állnak históriáival, apró cikkeivel, a Háromföld népéről, neves embereiről, érdekes eseteikről szóló írásaival. Tanulmányai közül két programadó írását kell mindenek előtt megemlítenünk. A z egyiket pályakezdésekor, 1938-ban adta közre a Nadányi Zoltán szerkesztette Bihar vármegye című kötetben: Néprajzi vonatkozások Bihar megyében. A másikat pályája vége felé, mintegy újabb, javított összefoglalását adva a kutatott és a kutatandó néprajzi feladatoknak: A Sárrét múltja. Ez 1965-ben jelent meg a Miklya Jenő szerkesztette Sárréti írások című tanulmánykötetben. A z Ethnographiában, a Debreceni Szemlében, a Jászkunságban és egyéb helyeken megjelent tanulmányainak tárgyáról címeik jól tájékoztatnak: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten. (1933). Biharnagybajom régi vízrajza és a község kialakulása.

(1934), Nádvágás a bihari Nagysárréten. (1936), Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten.

(1936), A nagysárréti juhászat. (1937), A Nagysárrét régi disznótartása. (1940), A sárkány a sárréti nép hiedelmében. (1940), Javasok a Nagysárréten. (1941), A sárréti nádház és élete. (1943), Adatok az alföldi táltosok ismeretéhez. (1943), Sárréti játszóvers egy régi betyárról. (1942), Az „égbenyúló fa" a sárréti néphitben. (1945) stb.

Azt megtudandó, hogy ezen szép, elismerést és népszerűséget hozó életmű ellenére hogyan alakult Szűcs Sándor élete a „remete" a „magános" életévé, vissza kell kanyarodnunk élettörténete folytatásához. A z idevonatkozóan eddig elmondottakból azt kell felidéznünk, hogy visszavonult Bajomba, hogy onnan a karcagi múzeumi állásvállalás idején sem szakadt el. A karcagi múzeumban eltöltött tíz év sok fáradozása, törődése is csak jobban, még inkább Bajomhoz kötötte. Alig várta, hogy hatvan éves legyen, mindjárt nyugdíjba ment, illetve haza, Bajomba, végleg. Édesanyja halála, Imre öccse eltávozása a távoli szatmári Magosligetre, majd onnan halála, valamint később a háznál maradt Zsuzsika halála magára hagyta, egyedülivé tette az ősi portán, a „templomnyi időt megért" öreg házban.

Mindjobban elhatalmasodó magányán mit sem változtatott nyugdíjazása után kötött házassága, Nagy Erzsébet Berta karcagi tanítónővel. Erzsébet - következetesen úgy hívta, szólította - debreceni származású volt. A z önkéntes néprajzi gyűjtők táborába tartozott, a karcagi honismereti mozgalom, népművészeti tevékenység (hímzés, szalma-nádintarziakép készítés) ismert alakja volt. Szűcs Sándor karcagi múzeumigazgató korában ismerkedett meg vele. Házasságkötésük után Erzsébet Biharnagybajomba költözött s mindenben azon volt, hogy férjét a rajta egyre jobban elhatalmasodó magányból, depresszióból kiemelje. Ez azonban nem nagyon sikerült neki, egyrészt, mert maga is súlyos beteg volt, hamarosan meg is halt; másrészt pedig azért, mert mind neki magának, mind pedig Szűcs Sándornak tapasztalnia kellett, hogy elfeledték, hogy mindinkább bíráló szóval, meg nem értéssel foglalkoznak vele azok, akik még számon tartják. Megritkultak a baráti látogatások, ritkábbá vált a levelezés. Szűcs Sándor pedig egyre inkább fáradt, mindjobban körülvette a magány.

Mindennek ellentmondani látszik, hogy hetvenedik születésnapján szinte példátlan módon fordult felé a figyelem, az elismerés. A Magyar Néprajzi Társaság Györffy István Emlékéremmel tüntette ki, a Szolnok megyei Múzeumok Szervezete első évkönyvét neki szentelte, a Hajdú-Bihariak pedig Bajomi Krónika címen néprajzi- és helytörténeti antológiát adtak ki tiszteletére. A z egyéb jubileumi megemlékezéseknek pedig se szeri, se száma nem volt. Hetvenötödik születésnapját már sokkal szűkebb kör, voltaképpen csak a szülőfalu ünnepelte meg. A z a szülőfalu, amely aztán egyebekben is segítője, támasza - gondviselője - lett teljesen magára maradt „nagy fiának". Magára maradva, beteg felesége ápolása révén is rendkívüli módon érzékennyé vált. Ennek tudható be, hogy az utolsó években, részben még feleségével együtt, részben pedig Erzsébet halála után magában, elkezdte elpusztítani, elégetni élete és munkássága dokumentumait. Látogató barátai közül többen, nem egy alkalommal, azon kapták a házaspárt, majd pedig Szűcs Sándort, hogy égeti a levelezését, a jegyzeteit, okmányait, könyveket, füzeteket. Időről-időre sikerült ugyan ezt a pusztítást megakadályozni, rávenni az égetés abbahagyására, azonban a hagyatékból ismerten láthatjuk, hogy igen sok értékes, Szűcs Sándor életére és munkásságára, kora kulturális törekvéseire, kapcsolataira mutató anyag pusztult el, hiányzik. Különösen fájdalmas, hogy jóformán semmiféle jegyzetanyagnak, gyűjtési feljegyzésnek nem kegyelmezett.

Hagyatékából, amit a püspökladányi Karács Ferenc Múzeum gondoz, szinte teljességgel hiányoznak gyűjtései, jegyzetei, publikált és még kiadatlan írásai.

Végső magányában Biharnagybajom gondoskodására szorult. Amikor végleg magatehetetlenné vált és gondozását helyben a tanács már nem tudta megoldani, a debreceni nagyerdei szociális otthonba juttatta. Egy itt elszenvedett combnyaktörés keserveit inkább öntudatlanul, mint öntudattal hordozva halt meg, 1982. augusztus 2-án. Halálában sem távozott el Bajomból. Többször kinyilvánított óhajának megfelelően a szülőfalu hazavitette holtestét, és nagy részvét mellett temettette el az ősi háztól, 1982. augusztus 9-én.

A temetésen sok író, etnográfus jelent meg, mutatva azt a tényt, hogy Szűcs Sándor halála újból élete és munkássága felé fordította a figyelmet. Erről tanúskodik különben a nagyszámú nekrológ is, amelyek mindegyike Szűcs Sándor munkásságának maradandó értékeire hívja fel a figyelmet és közülük nem egy hangot ad annak az óhajnak is, hogy mielőbb jelentessenek meg az arra hivatottak válogatásokat vagy éppen összes műveket Szűcs Sándor munkáiból. Kötetünk is, ez a válogatás, ennek a közben egyre erősödő igénynek a teljesítése, legalább részbeni kielégítése kíván lenni. Válogatásunkkal arra törekedtünk, hogy minél teljesebb képet nyújtsunk Szűcs Sándor munkásságáról. Ezért vettünk fel históriái, életképei mellé tanulmányaiból is néhányat, sőt, hogy munkássága célkitűzéseit, tárgyát, módszerét jobban láthassuk, közöljük az előzőekben már említett, 1938-ban megjelentetett programértekezését, a Néprajzi vonatkozások Bihar megyében című összefoglalását is.

Dankó Eva

1. kép. Györffy Péter: Szűcs Sándor

portréja

Szűcs Sándor önéletírása

1

Bihamagybajomban születtem a század elején, 1903. október 23-án egy faluszéli nagyportán álló fehér falú, nádfedeles hosszú és széles házban, amelyik az idén tölti be 214. esztendejét. Édesanyám szülőháza ez. A múltban az ő elődeinek a tulajdona volt.

Történetéhez tartozik, hogy az 1848-49-es szabadságharc bukása után egy ideig itt rejtőzködött Sárossy Gyula, az Aranytrombita szerzője. Gyermekkoromban hallottam az öregektől, hogy egy éjszaka vezette ide Török József, akkori református pap. Amikor egy másik éjszaka tovább ment a bujdosók útján, ezt a két sort találták rejtekhelye ajtajára írva: „E háznak gazdáját az Isten megáldja, bujdosó Sárossy ezt szívből kívánja". M a is ebben a régi házban lakom a feleségemmel. Sohase is vágytam elköltözni innen. Sokszor gondolok rá, hogy több mint évszázada eltűnt már az a sárréti zúgó nádas, ahol a templomi időt megért nádja, szedre termett, s az idelátszó Törökhalmi ótemetőben talán még a csontjuk is elporladt azoknak a szorgos nádalóknak, akik vágták, de tolókaszájuk, jégpatkójuk még meg van a padláson. Mert még ma is olyan ez a padlás, mint valamelyik kis múzeum. Pedig sok-sok tárgyat elvittem már innen, igazi múzeumokba.

Kisgyermek koromban sokszor és nagy kíváncsisággal kutatgattam a pókhálós, poros ócskaságok, elfeledett nevű, lommá lett tárgyak, eszközök, szerszámok között. A z egyik szarufára akasztva - emlékszem - , rozsdás bilincs lógott, amely meg-megcsörrent betyárjárásos éjszakákon. A porta nagyobb része szőlős- és gyümölcsöskert. A z volt már születésem előtt is. Édesapám telepítette olyan elgondolással, hogy családja ne legyen gyümölcs nélkül még télen sem. A z elrakott szőlő, alma, körte elegendő volt a májusi cseresznye éréséig. A dió és mogyoró el sem fogyott. Persze a szakértelemmel kiválogatott, oltogatott fák, nemes fajú szőlőtőkék nagyon megritkultak azóta. A virágzó bokrok és fák ágai azonban most is behajolnak a nyitott ablakon. S téli időben, a kertben kiakasztott odúk madarai meg-megkocogtatják az üveget. Éppen úgy, mint gyermekkoromban. Árnyas, lombos volt az utcánk is. Két oldalról összehajló, vastagtörzsű, nagy akácfák vontak fölé sátort végestelen-végig. Mikoriban még nem a hivatal, hanem maga a lakosság nevezte el a falu utcáit, úgy hívták, hogy Zöldfa utca. Mikor táblát szegeztek a sarokra, akkor lett belőle Petőfi utca. Ez a névváltoztatás megnyugtató még a néprajzos számára is. Bár az éltesebb bajomiak ma is a régi néven ismerik. Pedig az akácfa már nincs meg. Kiöregedett.

Sokáig sajnáltam a lombos, nagy fákat, amelyek árnyékot adtak a rekkenő nyarakon, mintha együtt éreznének az emberrel. Vígasztal, hogy a felszabadulást követő fejlődés, lámpatartó villanyoszlopokat állított a helyükre. És hát bizony, nemcsak a fák, de olykor ezek is együtt éreznek az emberrel.

Elődeim kisbirtokos parasztok voltak. Idők során többször igyekeztek kitörni ebből, a múltban nehéz és mostoha életsorsból. Egy-egy tanult ember: jegyző, ügyvéd, pap került ki a famíliából. Különös azonban, hogy ezek utódok nélkül haltak el. Családunkban sokan voltak rövid életűek. Magas kort kevesen értek el. Ma már csak unokabátyám, testvérhúgom és én, mi hárman vagyunk élő tagjai. Családunk múltjáról és egyik-másik tagjáról sok érdekes, a korra is jellemző történetet hallottam gyermekkoromban. Ezek a történetek szájhagyományként éltek a család, meg a rokonság körében, meg a bajomi öregek emlékezetében. Annak idején érdeklődéssel hallgattam ezeket, elsősorban azért, mert a népi

1

A Jászkunság szerkesztői, olvasói nevében baráti és munkatársi jókívánságokkal köszöntjük Szűcs Sándort 70-ik születése napján.

epika terjengős előadásmódja, ki-kitérő részletessége révén, a múlt idő furcsaságairól tájékoztatást nyújtottak számomra. A múltat közelebb hozták a mához. Közvetlen vonatkozásokkal kapcsolva össze a kettőt. Történeti érzékemet ébresztgették. Röviden felemlítek egynéhányat közülük: Némely adatok szerint, a Szűcsök a török hódoltság alatt pusztulásban lévő Nagykunságból költöztek át a Sárrét mocsarai közt fekvő, palánkkal kerített mezővárosba: Bajomba. A szájhagyomány futások viszontagságairól is szól. Mint mondja, több rokoncsalád jött együtt. Maguk előtt terelték lábasjószágaikat. A hadjárás elől az Apavára körüli nádasokba húzódtak. Ez ideig a Siskás-szigeten laktak földházban. Innen nézték Karcag és Ladány életét. Egyszer portyázó janicsárokat csaltak be az ingovány közé.

Nádvágó kaszákkal támadtak rájuk, s elveszejtették őket a süppedő, beszakadozó lápokon.

A férfiak ezek ruházatába, fegyverzetébe öltöztek. Lovaik nyergébe ültek. A z asszonyok a gyerekeket is lóra ültették. így indultak tovább a törökjárta határokon. A z volt a szerencséjük, hogy egyikük tudott törökül. Hosszabb időt töltött rabságban. Ám de Szerep alatt viszont a török viselet miatt történt egy fennakadásuk. A ferendeki halomnál Szilasi kapitány hajdúi támadtak rájuk. Nőket, gyermeket rabló janicsároknak nézték. Amikor aztán kiderült a valóság, velük együtt jöttek be a bajomi sorompón.

Egyik elődömről, Szűcs Istvánról, Birtalan Szilágyi János, bajomi prédikátor jegyzett fel néhány szájhagyományt az 1800-as évek elején készült emlékiratában. Mint fiatal hajdúvitéz, a török tábor kikémlelésével és kóborló kurtán csapatok rajtaütésével szerzett érdemeket. Báthori Gábor fejedelemnek, majd a híres hajdú generálisnak, Nagy Andrásnak, a bajomi vár kapitányának volt meghitt embere. Egy másik, szintén István nevű elődöm, mint bajomi főbíró, az 1700-as évek közepe táján történt templomépítés érdekes históriájának volt a szereplője. Ezt a mondát Györffy István feldolgozta az 1922-ben megjelent Nagykunsági krónika c. könyvében. O azonban Darabos nevű főbírót szerepeltet, ellentétben a bajomi öregek száján lévő hagyománnyal és a községi jegyzőkönyvek adataival. Vele való megismerkedésemkor, egyetemista koromban említettem neki ezt. Azt mondotta, hogy egyik bajomi adatgyűjtés alkalmával így hallotta Kozma Zsigmond, akkori református lelkésztől. Jóízűen nevetett, amikor elmeséltem neki, hogy a nagytiszteletű úr hadilábon állt családunkkal, s valószínűleg így akart bennünket kisemmizni a történelemből.

De még Darabost is aligha mondott volna, ha tudja, hogy mi ezzel a családdal rokonságban állunk. Na igaz kútfők ismeretében, te majd korrigáljad ezt a tendenciózus adatszolgáltatáson alapuló tévedést - hagyta rám derülten a professzor.

Feltehetően erről az István főbíróról szól az az emlékezés is, amely szerint ismeretségben állt a Pusztakovácsiban remetéskedő Bessenyeivel. Mint az itteni viszonyokat ismerő ember, gazdálkodási dolgokban segítségre volt az ilyesmiben tapasztalatlan költőnek. Jószágai eladásakor járta vele a debreceni, váradi vásárokat. Pártossá volt Bessenyeinek abban a szüntelen viszályban is, amit a szomszédos Bakonszegen lakó, egyik földbirtokos családdal folytatott. Ez a pártosság azon gyakori esetek alkalmával nyilvánult meg különösképpen, amikor a viszálykodás tettlegességgé fajult.

Nagy, erős ember volt Bessenyei. Egyszer a házára ment a veszekedős földesúr, de Bessenyei a fejét a lába közé kapta, mint valami rosszalkodó gyerekét, és a hosszú pipaszárral a fenekére vert. A gazdája mentésére szaladó fogdmegeket István elődöm karikással verte ki a kapun. - Kifordítom az udvarból ezt a szilaj kondát - mondta. A hagyomány a nevét is megőrizte ennek a bakonszegi birtokosnak. Én elhallgatom.

A hajdúvirtus öröklődött. Egyszer-egyszer megmutatkozott némely utód természetében.

Ennek a folyománya lehet, hogy a falubeli urak és családunk közt gyakori volt az ellentét.

Valamelyik dédapámat is azért emlegeti a hagyomány, mert a lakossággal kapcáskodó nótáriust galléron fogva kitette a városházi tanácsterem ablakán. Alacsony épület volt a városháza. S így a nótárius nem félt, hogy nagyot esik. Csak a gallérjáért aggódott. Leszakad a gallérom, - majd felvarratom - volt a vigasztalás. Na, de aztán később sokáig is kellett bujdosnia dédapámnak, mert piros sapkás honvéd volt a 48-49-es szabadságharcban. S a világosi fegyverletétel után igen kerestették az osztrák zsandárokkal ... De nemcsak a rebellis, hanem a békésebb, jámborabb elődökről is maradt fenn emlékezet. Öreg nagyapám a templom melletti udvarának egy részét a református egyháznak ajándékozta azzal a feltétellel, hogy oda oskola építtessen. Jókora rész volt ez. Hogy az oskolás gyermekek játszadozhassanak rajta. A z oskola felépült, ma is áll. Én is tanultam benne. Játszadoztam is az udvarán. Anyai nagyapám, Nemes Sándor hatalmas termetű, nagy erejű ember volt. Tizenhatesztendős korában besorozták a kötéllel verbuváló császári vasasok, mert nem hitték el, hogy csak ennyi idős. Tíz esztendeig szolgált Grazban. A földesi református egyház, hajói emlékszem: 1866. évi házassági anyakönyvében, a neve után oda is írta a pap: Cs. K . (kiszolgált katona). Gyermekkoromban sokat emlegették a bajomi öregek, hogy ha csapszékben, csárdában rebelliót csaptak a legények, és már a perzekutorok se tudtak rendet teremteni, akkor nagyapámért szalasztottak valakit. O aztán szétválasztotta a vérre menő bandát. Respektálták a legények. Sohasem fordult elő, hogy összefogtak ellene.

Hallgattak a szavára. Édesapámat Lajosnak hívták, a kertje, meg a méhese révén lett ismeretes és emlékezetes.

A méhészkedés ősi foglalkozás volt ugyan a Sárréten, de az ő méhesében nem gyékénykasok voltak, hanem kaptárok. Különböző rendszerűek, amelyeket ő konstruált, kísérletezett ki.

Kert azonban kevés volt található ezen a sárréti vízen. A gyümölcsöt, az úgynevezett almás oláhoktól szerezték be, akik ekhós szekéren járták a falvakat. Búzáért adták az almát, körtét, aszalt gyümölcsöt. Silány portéka volt ez. Igaz, hogy a cseregabona is inkább csak rostaalj volt. A szőlőt a filoxéra pusztította ki a 70-es években. Édesapám kezdett itt vadba oltott szőlőt telepíteni. Azidőn az itten körül lakosok az oltás ismeretét valamiféle ördöngös tudománynak vélték. Olykor-olykor vetődött erre egy-egy úgynevezett vándorkertész oltókéssel, metszőollókkal, viasszal, kötözővel felszerelve. Még gallyakat is hozott. Ha munkája akadt, néhány fa beoltása, azt jó pénzért vállalta, titkolózva, hókusz-pókusz közt végezve. Ilyen-olyan babonás indoklással mindenkit elküldött a közeléből. Nehogy valaki ellesse a tudományát. Éppen ezért tehát emlékezetes, hogy édesapám viszont eloszlatva a babonás hiedelmet, szőlő- és gyümölcsoltásra szívesen megtanított bárkit, aki a kertészkedésre kedvet kapott. A növények ápolásáról, nemesítéséről, e téren végzett kísérleteiről, a méhészetről, a méhek életéről és általában természeti megfigyeléseiről érdekes kéziratai maradtak. Szabad idejében verselgetett is. És emlegetik ma is, hogy szépen hegedült. Sokat olvasott. Kivált a verseket szerette. Csokonai, Petőfi, Arany költészetét.

1915-ben halt meg, 51 éves korában. Úgy gondolom, hogy az írásra való készséget tőle örököltem. Hallottam édesanyámtól, hogy születésemkor mondta is: ebből a gyerekből költő lesz. De hát szerencsére nem adtam erre a mesterségre a fejem. Azért mondom, hogy szerencsére, mert fiatalabb diákságom idején, mint sok más diák, én is írtam verseket.

Ezekből úgy ítélem, gyengécske költő lettem volna. Édesapám kiskönyvtára, mihelyt olvasni megtanultam, megszerettette velem a szépirodalmat, de hogy mélyebb érdeklődéssel mégis a népi múlt, a népi élet jelenségei felé fordultam, ez a hajlam anyai örökség.

Édesanyám, Nemes Zsuzsanna, csodálatos hűséggel őrizte emlékezetében a szüleitől és a falu öregétől hallott hagyományokat. A falu, a táj múltjáról, a régi Sárrét életéről, nevezetes embereiről szóló történeteket. Nagyon szépen tudott beszélni erről. Kisgyermek koromban nem mesét mondott nekem, mint általában szokás, hanem a történeteket idézgette. Sokkal jobban is szerettem hallgatni ezeket, mint a mesét. Később a családi hagyományokat is többnyire tőle hallottam. így azt a kedves történetet is, amely arról szól, hogy egyszer az édesapja, Nemes Sándor nagyapám, őt, mint 6 éves kislánykát feltette a szekérre és kivitte a tanyára a Farkasrét-közbe. Menet szembejött vele a dűlőúton egy másik szekér. Ennek a lovait édesapám hajtotta, aki akkor 17 esztendős fiú volt. Amint a két szekér elhaladt egymás mellett, azt mondja édesapám a vele lévő Ceglédi Mártonnak: Na, Márton bácsi, megnézte ezt a fekete szemű kislányt? Ez lesz a feleségem. Márton bácsi hosszú ideig, egy évtizeden át hallgatott az esetről. Csak a lakodalom alkalmával beszélt erről. Édesanyám 1961-ben hunyt el, 90 éves korában, 50 esztendei özvegység után. Édesapám mellé temettük, a törökhalmi temetőbe. A sír felbontásakor a sírásók édesapám elkorhadt koporsójában hegedűje maradványait keresték. Arra voltak kíváncsiak, mi maradt meg belőle. Mert úgy tudták a falubeliek, hogy e kedves hangszerét is eltemették volna vele. Ez azonban csak legenda.

Heten voltunk testvérek. Egy szintén Sándor nevű testvérem, aki harmadik gyerek volt, csak három hónapot élt. Két néném, Margit és a nekem kisgyermek koromban sokat mesélgető Karolina, édesapám életében férjhez ment. Halálakor négy gyerek volt a háznál.

Lajos bátyám 18 éves volt, én 8, Imre öcsém 5, Zsuzsanna húgom 2. Minden gond édesanyám nyakába szakadt. Gondját csak növelte a jósága. Olyan jó édesanya, mint amilyen ő volt, tudom van másnak is. De nála jobb már nem lehet. Gondjában, dolgában támasza, segítője Lajos lett volna, de 1914-ben jött az első világháború, őt elvitték katonának és nem is láttuk többé. Valahol a rokitnói mocsarak körüli harcokban esett el. A z özvegyet az ág is húzza - mondja a régi példaszó. A z eddig is szűkös anyagi lehetőségeinket a háború, s ami utána következett, szinte nyomorúsággá nyirbálta. Ezt a keserves időt most vissza se idézem emlékezetembe. Bár, kihatásait is tekintve, mondanivalómhoz tartozna. Hogy e komisz állapotból szabadulni próbáljunk, engem és két kisebb testvéremet édesanyám a legnagyobb nélkülözések árán is taníttatott. A polgári iskola három osztályát itthon magántanulóként végeztem el. Hol egyik, hol másik tanító készített elő a vizsgákra a primitív körülmények között működő, felszerelésű állami polgári iskolában. A debreceni felső kereskedelmi iskolában érettségiztem. A körülményeim alakulása terelt ebbe az iskolába, mert hiszen, talán a kereskedelmi pálya volt az, amely a legkevésbé vágott a természetemhez. Nem is maradtam meg rajta. Nem kedveltem meg a takarékpénztári, banki szakmát. Elhatározván magamat, magánúton tanulgatva, 1926-ban gimnáziumi érettségit tettem. Beiratkoztam a debreceni egyetem bölcsészeti karára. Mint utolsó éves hallgató, elnyertem az egyetem földrajzi pályadíját. Ezzel kapcsolatosan kerültem az egyetem Földrajzi Intézetébe, ahol négy évig dolgoztam. Vezettem a hallgatók földrajzi gyakorlatait, részt vettem az intézet tudományos munkájában, segédkeztem a Debreceni Szemle, a Földrajzi Közlemények és a Földgömb című folyóiratok szerkesztésében. Elsőbbet itt adódott lehetőségem néprajzi adatgyűjteményem rendezésére, feldolgozására is. Adattáram ekkor már igen megnövekedett. Korán kezdtem a gyűjtéshez. Amikor a bajomi elemi iskolában elsajátítottam a betűvetés tudományát, piros és kék fedelű irkákba jegyezgettem a szülőfalum öregeitől hallott hagyományokat. Ezek az öregek, fiatal éveikben még részesei voltak annak a sok ősiségét őrző életformának, amelyek a Sárrét elzárt mocsárvilágában,

meg a szabályozatlan Berettyó és Körös kiöntéseiről fennmaradtak egészen a múlt század derekán végrehajtott ármentesítésig. Látva, mennyire szeretem hallgatni visszaemlékezéseiket, valósággal elárasztottak a hajdani pákászok, rétipásztorok, szigetszántók történeteivel, meg a népi hitvilágban gyökerező sejtelmes históriákkal. Szomszédságunkban, közelünkben olyan emberek laktak, hogy megemlékezzem itt néhányról, mint Kóti Sándor bácsi. Afféle rétes-ember volt, amíg volt rét. Eljárogatott ugyan napszámos munkára is a helybeli gazdákhoz, de igazán jól csak a mocsári nádrengetegben érezte magát. Halászott, csíkászott, madarászott. Híres darvász volt. Három-négy daru-fiókát hazahozott tavasszal és a háznál felnevelte, megszelídítette őket. Olyan szelídek voltak nagy darvai, hogy amikor kora reggeleken vízért ment a faluszéli kútra, sétálgatva kísérgették az utcán. Akkoriban mindenik gazdaháznál tartottak néhány szelíd darut. A z udvar díszének tekintették. így aztán Sándor bácsi szép, nagy madaraira könnyen került vevő. Köböl búzát is adtak némelyikért. Nekem ajándékba adott egyet. De csak halványan emlékszem a kényesen lépkedő nagy-nagy madárra. Talán három-négy éves lehettem akkor. Szeretett Sándor bácsi. - Én hordtam neked a fürösztővizet pólyáskorodban - mondogatta. Gondolom, akkor is kísérgették nagy szelíd darvai.

Kövér Sándor bácsi is rétjáró volt. Majd pedig, amikor a lecsapolt rétnek még a maradványa is kiszáradt, a helyét elfoglaló szántóföldeken lett csősz. Őt az elásott kincsek érdekelték nagyon. Mondván, az volna a miénk, szegény fejünkké. A végeláthatatlan nádasok rejtelmes történeteiről is szeretett beszélgetni. Boszorkányok fondorlatairól, meg bolyongó rém táltosokról. Akik - szerinte - még a láthatatlan dolgokat is látták. A szőrcsizmás Szabó András bácsi is járatos, sokat próbált ember volt. Régi pásztorok, nyalka bojtárok, tudományos számadók kerültek ki elődei sorából.

Midőn udvarunk egy eperfája alatt felemlegette őket, szavaitól megképzelődve hallani véltem karikásuk pattogását. A gonosztól nehézményes dübörgését. S pusztává tárult udvarunk végin sűrű sötét nádas rémlett fel előttem.

András bácsi nemcsak elmondta a történeteket, ami éppen szóba került, hanem helyt-helyt meg is játszotta egyik-egyik jelenetét. Hogyan jött pásztorkodni az a vénséges vén táltos, akinek alul-felül két sor foga volt s hogyan ereszkedett le az ülőhelyül használt lókoponyára, amely abban a szempillantásban felnyerített. A z öreg Balogh fődesinek, mint csárdában forgolódó fuvarosnak, betyárokkal, orgazdákkal volt gyakori találkozása. Szabó Farkas bácsi a fődlápi csősz, olyan csapdákat, tőröket, lószőr hurkokat készített nekem, amilyeneket ezelőtt a madarászok raktak vót ki a mocsári szigetekre. A nagyapja még vízi fuvaros volt.

Bajom, Túrkeve, Karcag, Szeghalom közt csolnakon, vagy ahogyan itt mondták, hajón szállítgatta a vásározókat a sárréti nádasokban kanyargó vízi utakon.

Csősz volt az öreg Ratka Sólyom is. Legeslegelső adatközlőm egyike, aki furcsa módon amellett, hogy ősi babonákban bízott, a természet jelenségeinek is éles szemű megfigyelője volt. Dehát hol vannak már ők! Meg a hozzájuk hasonló többiek? A későbbiek, sárréti, kunsági, hajdúsági öregjeink kiváló adatközlői? Rég sírjaikban porladnak. A tőlük feljegyzett adatokat már hiába keresném.

Tizenhároméves voltam, amikor mintha ennek éppen így kellett volna történnie, kezembe került az Ethnographia 1916. évi két füzete. Izgalmas, elgondolkoztató olvasmány volt ez számomra. Akkor még inkább csak megsejtettem, mint megtudtam belőle, hogy az általam is leírt történetek, mondák, babonák nem csupán érdekességek, hanem ennél sokkal többet érő fontos dolgok, hagyományok. Vizsgálatukkal egy tudományág, a néprajz foglalkozik.

Ettől kezdve egyre tudatosabban kezdtem gyűjteni ezeket. Elindultam arra a hosszú

gyűjtőútra, amelyik jószerint még ma sem ért végett. Nagyon-nagyon sok időt fordítottam erre. Még annak a rovására is, amit közhasználatú kifejezéssel, jól felfogott önérdeknek szokás nevezni. Kisdiákságom vakációs nyarain kezdtem meg a barangolást a tiszántúli tájakon, határain, pusztáin megismerkedve a tanyák, pásztorszállások nagyszerű népével.

Kétségtelen, hogy eleinte még mint gyermek, a kóborlások érdekes romantikája is vonzott.

Ezt azonban mihamar túlnőtte bizonyos kötelességérzet. Annak a közvetlen tapasztalatnak folyamányaként, hogy a múltbeli népi műveltség emlékei rohamosan halványulnak, feledésbe merülnek. Menteni kell még ami menthető belőle. Emlékszem, egy időben, diákkorom egyik szakában, ez szinte a félelem nyugtalanságával a féltés érzeteként nehezedett rám és sarkallt. Barangolásaimról senkinek sem beszéltem. Azok a falumbeli kevesek, akik tudomást szereztek rólam, a maguk elgondolása szerint értelmezték. Belőle számomra jó jövőt nem jósoltak. Családunkhoz közelállók, akik célját is tudták, azok haszontalanságnak, bolondságnak tartották. Mondta egyik öreg rokon: - M i fene az a néprajz? Ha felnősz, még majd ráíratod az udvarodat, mint nagyapád az oskolára. - Eddig csak magamat írattam rá. Bár a jövendőt előre nem tudhatjuk. Csak édesanyám bízott benne, hogy néprajzoskodásomból komoly eredmény kerekedik majd k i . Első könyveim megjelenéseit még megérte. Azokat megnyugvással lapozgatta. Gyakori vándorlásom idővel a hivatalos embereknek is szeget ütött a fejébe. Valamiféle illegális szervezkedést, szociális, kommunista agitációt szimatoltak mögötte. Ebből kisebb-nagyobb kellemetlenségeim adódtak. Főszolgabíró, főjegyző, kakastollas főtörzs sűrűn eldiskurálgatott velem. Ilyenkor dédapámra gondolva, szerettem volna őket kirakni az ablakon. Nem. Ezt a bolondságot nem hitték el. Állandóan gondjuk volt rám. A Földrajzi Intézetben eltöltött évek után nem is jutottam álláshoz egészen 1944-ig. Akkoriban amúgy is nehezen ment az ilyesmi. A megélhetés gondja, munkái itthon terhesebb volt. A z tette számomra elviselhetőbbé, hogy az általam kutatott tájban laktam. Együtt éltem a táj népével. Meg az a tudat, hogy ebből a néprajznak is van talán némi haszna. A hatósági embereknek persze nem volt ebből semmi hasznuk. Nekik csak a munkájukat szaporítottam. Néprajzi gyűjtés során faluszéli kis házakban, várostól távoli tanyákon nagyon sok kérvényt, beadványt, fellebbezést, panaszos levelet megírtam embereimnek. Elébem tárt ügyes-bajos dolgaikat megtárgyaltam velük.

Valahányszor kértek: okosítson fel már, mit kellene tennem. így lettem vándor ügyvéd. Egy füzesgyarmati jó öreg vallotta be, hogy ő ennek vélt. Csak azon tüsténkedett hívő lélek vajon, ha fizetséget nem fogad el. Érdekes, hogy ő is pártkasszára gondolt. Persze nem a kormánypártéra. De véltek engem egyébnek is. Vándor fényképésznek, képes levelezőlap csinálónak, mérnöknek, mert régi házakról, pásztorépítményekről méreteket vettem, alaprajzot készítettem. Volt, aki becsüsnek nézett. Felmérem a határt, hogy milyen termésre van kilátás. Volt, aki felügyelő úrnak titulált, fogalmam sincs miért, mert teljes bizalommal volt hozzám, márpedig ez felügyelővel szemben nem szokás. De voltak sokkal érdekesebb vélekedések is. Eleinte, amikor még éltek babonás hiedelmeket hordozó öregek, többször előfordult, hogy garabonciás diáknak néztek. S mihelyt betoppantam, valahova faluszéli kis házba, tanyára, azonnal hoztak nagy köcsög tejet, kínálgattak erősen. Jaj Istenem, csak jégeső ne lenne már - sopánkodtak. A z utóbbi időben szinte rejtélyes, de korszerű elképzeléssel egyszer-egyszer kémnek, ejtőernyősnek gondoltak. 1944 nyarán, bizonyos feladatokkal megbízott személyek a karcagi határból azért kísértek be a rendőrségre, mert látták, hogy megálltam egy dűlőút melletti fa alatt, elővettem a zsebórámat, megnéztem és abban a minutában megjelentek az ég alján a szovjet repülőgépek. A rendőrkapitány ismert, hiszen a helybeli ONCSA igazgatója voltam akkor. Kérdezte, van-e valami panaszom a

bekísérésbó'l kifolyólag. Nem volt. Sőt, így legalább besétálhattam a városba. Egyébként a légiriadó hosszú tartama alatt az útszélen kellett volna kuksolnom. Feltételezem, hogy személyes ismeretség hiányában nem végződött volna ilyen egyszerűen az ügy. Aligha fogadták volna el határbeli járkálásom indokául, hogy néprajzi adatokat gyűjtök. A néprajz viszonylag fiatal tudomány lévén, csak nem régiben fejlett föl a köztudatban, hogy tényleg van valami ilyesmi, hogy néprajz. Lényegét, célját gyakran még ma is félreértik. Úgy gondolom, ennek kettős oka van. Egyik oka maga a néprajz. Csak tanulmányozta a népet, mint a földrajz a földet, a természetrajz a növény és állatvilágot, de szólni nem szólt hozzá.

Másik okát könyvkiadásunk statisztikájában fedezhettük fel. Tudjuk hány könyv jelenik meg évente és milyen példányszámban. S hány néprajzi témájú könyv milyen példányszámban.

Amikor 52-ben a Nagykun múzeumhoz kerültem, egyik tanácsi dolgozó azért akarta nyakamba varrni egy képtár berendezését, mert néprajzos vagyok. így tehát értek a rajzokhoz, festményekhez. Vannak, hogy így mondjam, divatba jött falvak, néprajzi csoportok, ahova évről évre rendszeresen járnak a városi néprajzi gyűjtők. Seregestől szállnak ki. Persze azért az ottaniak se a néprajzot ismerik, hanem csak a dörgést.

Egyszer így fogadtak egy ilyen faluban. Bizonyosan etnográfus tetszik lenni. Mit tetszik gyűjteni? Népdalt, mesét, szokásokat, babonát, kuruzslást? - Babonát - mondtam, csak úgy.

Akkor Maris nénihez tessék menni. Én szokásokat közlök, az uram meg mesét. A mi szakmánk ez. Nem mentem sehová, csak el a faluból, ahol az adatközlők már szakosítva voltak. Útjaim során sohasem hivatkoztam néprajzos voltomra. Nem hangoztattam, hogy adatokat gyűjtök. Mindenkit meghagytam a maga hitében. Hiszen számtalan módja, lehetősége van ennek, hogy az emberekkel szót váltsunk. Elbeszélgettem velük elsősorban arról, ami őket érdekelte. Majd ezután a szó kiforgatta azt is, ami engem érdekelt. Igaz, ehhez idő és türelem kellett, meg egy nagyon fontos körülmény. A z általam kutatott terület számomra nem terep volt, ahová ki kellett szállnom, hanem szülőföld, ahol éltem és élek.

Már korán feltettem magamban, hogy nem csupán a néprajztudomány számára hordok össze anyagot, hanem ennek egy részét cikkekben, könyvekben feldolgozva vissza is adom azok utódainak, akiktől szereztem: a népnek. Oly elgondolással, céllal, hogy kallódó időből, korból kieső hagyományai igazi értelmének, értékének megismeréséhez ezáltal is közelebb jusson.

Tizenhétéves koromban kezdtem irogatni vidéki újságokba és pestiekbe is. Nagyon sok cikket írtam. Számukat nem tudnám megmondani. A maga idejében országszerte legelterjedtebb lap a Kis Újság, Régi idők, régi emberek rovatcím alatt 1942-49 közt hétről hétre közölte írásaimat. A Magyar Út-ban is voltak rovatok. Egy néprajzos noteszéből.

Szakcikkeim, tanulmányaim a Debreceni Szemlében, az Ethnographiában, a Jászkunságban és más folyóiratokban, kiadványokban jelentek meg. Első könyveimet a Bolyai Akadémia, a Misztótfalusi, az utóbbiakat a Magvető adta k i . Füzeteim múzeumok sorozatos kiadványaiban jelentek meg. Életem javarészét szabadpályán töltve, 1944-ben az Országos Népi és Családvédelmi Alap karcagi szövetkezetének igazgatója lettem. Ez az intézmény azonban a következő év elején megszűnt, miként a pesti központja is.

A város vezetői részéről az a terv merült fel, hogy vegyem át a Nagykun Múzeum vezetését. Fejlesszem tovább és egészítsem ki szabadtéri részleggel. Ez az ügy azonban későbbre maradt. A felszabadulással bekövetkezett változások más munkába állítottak. Majd 1946-ban részt vettem a Bihartordán létesített Sárréti Népfőiskola szervezésében, ennek lettem az igazgatója. A z Országos Szabadművelési Tanács tagja voltam akkor. A Nagykun Múzeum igazgatójává 1952-ben neveztek ki.

Ezt a tájmúzeumot a század elején Karcag város alapította az ottani születésű Györffy István néprajztudós kezdeményezésére, aki a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának volt az igazgatója, majd a pesti egyetemen a néprajz professzora. Sajnos, a nagyon szép és érdekes gyűjtemény 1944-ben maradéktalanul elpusztult. így tehát nem csupán igazgatója lettem ennek a múzeumnak, hanem másodszori szervezője és létrehozója is. Ez nem volt könnyű munka, de most már állami, és Györffy István nevét viselő Nagykun Múzeum ismét létezik.

Jóleső érzéssel tölt el az a tudat, hogy annak az embernek a munkáját folytathattam, akinek sokat köszönhetek. Elsőbbet Györffy István volt az, aki magamra hagyottan végzett néprajzi munkálkodásomra felfigyelt. Azt követően érdeklődéssel kísérte. Törekvéseimet, elgondolásaimat helyeselte. Már kezdeti eredményeimet is becsülte, értékelte. Többre, mint saját magam. Ez megnyugtató, biztató volt számomra. Egyetemista koromban többször elkísérhettem sárréti, kunsági gyűjtőútjaira. A z ő meghívására vettem részt az élete utolsó évében, 1939-ben általa szervezett Táj- és Népkutató Intézet munkájában is.

A Nagykun Múzeumtól mentem nyugdíjba. Nyugdíjba, de nem nyugalomba.

Nyugtalanság tart fogva, hogy mennyi tennivaló volna még. írni kezdett könyveim befejezetlenek. Melyiknek fele, melyiknek csak harmada kész. Más irányú elfoglaltságom gondja vámolja az időmet. Megbetegeskedés vert bilincsbe. S bizony az évek így csapatba verődve, mint a madárraj gyorsabban repülnek már.

2. kép. Szűcs Sándor szülői háza. Biharnagybajom, 1966

A Sárrét Kis diák voltam még, amikor már tudatosan ápolt ismeretséget kötöttem a Sárrét, a Nagykunság meg a Hajdúság, vagyis az előttünk élők nyelvén együtt nevezve: a „három föld,, népével. Vénséges sárréti pákászok, öreg számadók a Hortobágy „mellyéki,, karámoknál, határszülötte nagy idejű kunsági tanyások még akkor hagyományuk örökébe fogadtak. S ez örökbefogadás, fajtám szeretete, életreszólóan elkötelezett, hogy e pusztuló, idő árjától sodort örökség gondját hordozzam. Idestova két évtizede már, amióta jegyzőkönyvvel, fényképezőgéppel széltébe-hosszába barangolom ezt a tájat, faluját, városát, nagy kerek pusztáját s leltárba igyekszem venni mindazt, amit értéknek tekint a néprajztudomány.

A múlt évszázad közepéig, amit a mocsárlecsapoló és vízszabályozó munkálatok meg nem változtatták tájékunk földrajzi jellegét, ősi módon élt a népe. A négy vármegyébe nyúló hatalmas Sárrét náderdős, lápos világa halászgató, madarászó pákászok birodalma volt. A mocsár szárazulatait, a „szigeteket" rétipásztorok járatták. Feljebb, a Tisza árterén is szilaj pásztorok éltek, a Hortobágy mellett a hujogató hajdúk. A mesgyétlen mezőkön együtt komáztak. Nyár hevében, tél havában kinn őrizték az árterek peremén ülő parasztvárosok gulyáit, méneseit, számanélküli juhnyájat. - Ez ősi életformák legutolsó hírmondóit még életben találtam, beszélgettem velük. S nincs a magyar néprajznak olyan lényeges problémája, amelyhez a tőlük gyűjtött híradások fontos adalékot ne szolgáltamának.

Egyre növekvő adatgyűjteményem rendezgetése során vetődött fel az egyszerű könyv gondolata. Lapjain, néhány pusztai ember vallomásait közlöm pusztai emberekről, a múlt század derekatájának pusztai életéről. Válogatásnélküli, kézügybe került adatok ezek, miként a gyűjtőt hol gazdagabb, hol szegényebb tudású közlővel hozza össze az útja, a sorsa, így tehát nem valamilyen, tárgyon kívüli célt szolgáló csoportosítás ferdítő tükréből, nem is a néprajztudomány csak szakembert érdeklő szemszögéből tekintve, hanem az élő hagyomány közvetlenségével tárul elénk a Tiszántúl történeti néprajzának azidőben lezáruló érdekes korszaka, számos vonatkozásban. Hogyan halódott a városból, faluból hamarébb kiszorult, anyagi és szellemi mivoltában jellegzetesen kiegyensúlyozott régi regulájú életmód a hagyományt hűségesebben őrző pusztán. Visszfénye hogyan tükröződik a pusztai, tanyai nép emlékezetében. Ez emlékezésekhez tapadó vélemények, az általuk felkeltett vagy azokat felkeltő gondolatok, érzések, vágyak, óhajtások nem csupán az adatközlő egyéni vélekedései, megnyilatkozásai, hanem az anyagi életét tekintve már felbomlott, de szellemében még élő közösségé is. A múlt és jelen ilyen kapcsolása nem egy helyen a magyar élet törvényszerűségeire is felhívja a figyelmet. Bár hozzájárulhatna ez a könyv néphagyományaink értelmének és megbecsülésének szélesebb körben való terjesztéséhez!

Biharnagybajom, 1946. nov. 10-én

Bevezető a Pusztai szabadokhoz Ebben a könyvben a Tiszántúl jellegzetes két nagy tájának, a Sárrétnek és a Kunságnak, valamint a Hajdúság és Békés velük szomszédos részeinek múlt századi képét s benne a szellőjárta puszták és elvégtelenülő mocsári náderdők fiainak: a szilaj pásztorok, rétes emberek, pákászok, betyárok, útonjárók, csárdai és tanyai népek - a pusztai szabadok életét és némely hagyományait mutatom be.

Az az évszázad még rendi társadalom kora, majd annak maradványait hűségesen gondozó, éltető időszak volt. A levél nélküli jobbágy, zsellér, szegényparaszt csak úgy lehetett szabad ember, ha e társadalom keretéből kiszakadva, e társadalom börtönéből kitörve a vadon természet mélyére menekült, s ott alkotott sorstársaival egy másforma közösséget, egyre inkább feledésbe merülő, már megkopott ősi hagyományok, íratlan törvények szerint. Ezt a szabadságot (ezt Petőfi által a „Farkasok dalá"-ban megénekelt szabadságot) egy érte vállalt rideg, komisz életforma, mostohasága, bizonytalansága védelmezte s egy tudatosan lázadó magatartás, dac: Én vagyok a, Én vagyok a kunsági fi, Nékem nem parancsol senki, Sem a Kunság, sem a Jászság, Sem a karcagi bíróság! ...

Amit e témáról itt elmondok, azt e tájak népi múltjának és jelenének tanulmányozásán, e tájakon évtizedek óta folyamatosan végzett néprajzi adatgyűjtő munkámon alapuló tárgyilagossággal és kritikával mondom. Éppen ezért adataimat - könyvem előadásmódjának a szakirodalomban még szokatlan volta ellenére - nyugodt lelkiismerettel bocsátom a néprajztudomány használatára. Munkám egészét pedig, éppen e szándékosan választott előadásmódjánál fogva, népünk olvasmányául szánom, azzal az óhajtással, hogy bár ne sikertelen kísérlet lenne ez részemről népi múltunk és hagyományaink szélesebb körben való ismertetése.

A Sárrét meghatározása Ha a térképet nézegetjük, szemünkbe ötlik, hogy azon a helyen, amelyet Püspökladány, Szerep, Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Darvas, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa, Túrkeve, Kisújszállás és Karcag közt húzható vonallal keríthetnénk körül, nincs egyetlen falu se. így van ez a valóságban is. Nem is települhetett ide falu, mert a múlt század közepéig, amíg szabályozatlan folyóink kényük­ kedvükre locsolgatták a földjeiket, ez a kiterjedt lapály volt a Nagysárrét magva. Feneketlen mocsár, amit az utak is messzire elkerültek. A Bakonszegnél medrét vesztő öreg Berettyó vize itt terült szét és csak Szerep alatt, Bihar, Békés, Jásznagykunszolnok hármas határa táján szorult ismét holmi sekélyes mederbe. De elfért itt még a Tisza vize is! A Mirhófoknál kiömlő áradást a Kakatér, Mérges, Cinaderék vezette el idáig. A Tiszaszőlősnél partot bontó víz a Tinósdéren, Oktalanlaposán és a Zádorréten jött. A Tiszadobnál kilépő áradást pedig a Hortobágy folyócska szállította. Ennek medre mentén Karcag és Nádudvar közt az Ágota csárdáig nyúlt fel a Nagysárrét s rokonságot tartott a kunmadarasi nagyréttel és a hortobágyi morotvákkal. - De Csökmő, Kornádi, Vésztő, Okány környékén is mocsár terült el: a Körös Kissárrétje. E két rétségünk tulajdonképpen ikertestvér volt. Zsáka, Darvas, Gyarmat közt számtalan ér kötötte össze őket, mint például a Keresztér, Bogárzó, Kengyel, Kenderes, Cseke, Mustó, Gyöngyös, Dózsa, Szúnyogos, Nyék. Ezek medrén keresztül osztozkodtak egymás vizén.

Volt itt víz bőven a Sárrétjén kívül is! így például a hajdúsági és bihari oldalon még Nádudvar, Kaba, Földes, Derecske, Konyár határa is tele volt kolokányfészekkel, kisebbnagyobb tóval, fertővel, laposokkal, derekakkal, fenekekkel, amiket felvert a nád és az évtizedes aszály, ha kiszívta belőlük a vizet. Számba se vehető nádas ér kanyargott egymásba és egymásból, hol a rétbe folyva, hol meg visszafele. Ha útra szánta magát az itteni ember, inkább csolnakba (vagy sárréti nyelven szólva: hajóba) ült, mintsem szekérre. A városig, a faluig ért a mocsár, kákát, nádat termett a szélső udvarok lábja.

Ezeket tudva, mondanunk sem kellene, hogy az emberi élet is más módon folyt itt akkor, mint manapság. Szántani, vetni csak mindössze is kevés ármentes helyeket, az úgynevezett szigeteket lehetett. Sokszor ezekre is hajóval vitték be az ekét és hasig érő vízben, vagy ennél is mélyebb vízben úsztatták be a lovakat. A termést is hajókon kellett kihordani. Éppen csak, hogy megtermett az esztendei kenyérnek való. így hát a földművelés inkább csak mellékfoglalkozásnak számított. A szegény embernek a rét volt a terített asztala. Mint pákász, halász , csíkász, madarász, darvász, méhész, gyékényszövő, nádvágó a rét Isten adta javaiból éldegélt. Ezt gyűjtögette össze télszakára is. A gazdaember vagyona sem szántóföldben, hanem nagyszámú jószágállományban volt. A z árvízjárta, kövér legelőkön és a mocsári szárazulatokon virágzott a nomád és félnomád állattenyésztés. A szinte határtalan közlegelőre mindenki annyi jószágot csaphatott, amennyi neki tetszett. A faluhoz közelebb eső páskumon legeltették az esténként hazatérő csordát, csürhét, valamint a fejősjuhokat is.

Távolabbi határrészeken a künn telelő rideg gulyát, kondát, juhnyájat és a késő ősszel szétvert ménest járatták. A vagyont jelentő állatállomány őrzői, a pásztorok, megbecsült, ősi soron szabad emberek voltak és valósággal külön társadalmi osztályt alkottak. Voltak tekintélyes pásztorfamíliáink, melyek régi jegyzőkönyvekből kitetszőleg évszázadokon át hűen kitartottak foglalkozásuk mellett, több helységünkbe adtak számadókat és bojtárokat.

Apáról fiúra szállt a pásztorkodás tudománya. A gyerkőc alig engedte el az anyja szoknyáját,

már kiment kisbojtárnak s a szellőjárta pusztán, a ráboruló éjszakában babonásan suttogó rétben, az állás, a kunyhó körül edződött hozzá testileg, lelkileg elődei nehéz mesterségéhez és csak késő vénségében ejtette ki kezéből a pásztorbotot.

A múlt század derekán azonban megváltozott ez a táj és ez az élet. A Tiszát megregulázták.

1866-ban az öreg Berettyónak Bakonszegtől Szeghalomig szép egyenes medret ásattak az indzsellérek és vizét a Sebeskörösbe vezették. Kedvét szegték a Körösnek is. S így aztán a vérevesztett rétek elpusztultak. Más azóta még az időjárás is! A sárrétiek ekeszarvat, kapa-, kaszanyelet fogtak a markukba. A vizek vesztett birodalmában az eke lett úrrá. A rétet és a kövér mezőket eltemették a fekete barázdák. A megmaradt szűk legelőkről eltűntek az ezüstszőrű, bogárszarvú marhák, hosszúgyapjú juhok, meg az ordas réti disznók.

De a régi világ emléke nem törlődött még ki sem a természetből, sem az emberek lelkéből!

A hajdani mocsár helyén, ha végig megyünk a dűlőutakon, úgy dübög a lábunk alatt a föld, mintha sírok felett járnánk. A z itt eltemetődött náderdők és libegő lápok emlékeztetnek.

Ezeknek a felszínen már finom porrá vált anyaga, a kotu, alkotja itt a talajt. Tavasszal végig­ végig seprik a böjti szelek s úgy tetszik, mintha messze a látóhatáron fekete, vészes viharfelhők tornyosulnának az égre. A k i belekerül ebbe a szörnyű porba, annak vörösre csípi a bőrét a ruha szövetén is áthatoló kotu. Öreg csőszök, tanyai emberek, faluba húzódott vén pákász- és pásztorivadékok felemlegetik ilyenkor, ami elmúlt. Kinn Ecsegen, a csillaghímes pusztai éjszakában, a pásztortüzek világánál, a hagyomány szavára visszaváltozik a táj.

Végeláthatatlan náderdők szökkennek szárba. A rónán éjjeli legelésből megtérő gulya vonul át. Amott a porong oldalában elfekvő szilaj ménes horkant. Majd meg úgy fordul minden, ahogy a történet hozza! Hópustoló vihar süvölt végig az avarba tört nádason. A karambol a gulya párája száll. A magasba csapó nádtűz mellett farkasleső komondorok nyüszítenek.

Mintha megint itt járnának az avas szárnyékok körül a valahai babonáshitű, táltoshírű vén számadók, a hetyke bojtárfattyúk, az őgyelgő betyár cimborák.

1. ábra. Csikós Tóth András:

Halászélet

2. ábra. Szűcs Sándor: A Hortobágy folyó a Sárrétben

Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében Néprajzi vonatkozások erre illetékes fejezeteiből részletesen megtudja az olvasó, hogy csonka vármegyénk a múlt évszázad közepén végrehajtott vízszabályozásig a Berettyó, a Körösök, közvetve pedig a Tisza és a Kraszna árterülete volt. Legnagyobb részét elvégtelenülő mocsár borította, amibe folyóink parttalanul vesztek el. A vízjárta legelőket egymásba szakadó kanyargós erek megszámlálhatatlan sokasága hálózta be; áradó vizükkel morotvákat, haloványokat, selymékeket, kolokányfészkeket, tavakat és egyéb sajátos ártéri képződményeket éltettek. Szinte számításba is alig lehetett venni azokat a kevés ármentes földeket, amelyek csak mint szigetek emelkedtek ki ebből a környezetből. A z emberi telepeket végeláthatatlan nádrengetegek és járhatatlan lápok zárták el a külvilágtól.

Falvaink mindegyike víz mellé került, oda fűzte a megélhetés egyedüli lehetősége. Hogy csak néhány példát említsek: Derecske, Tépe, Konyár a Kalló mellett és annak mocsarai között feküsznek; Hencida, Gáborján, Szt. Péterszeg, Berettyóújfalu, Berettyó-szentmárton, Bakonszeg a Berettyó mocsaras partján sorakoznak; Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda a Nagysárrét szélére települtek; Zsáka, Fúrta, Darvas a két Sárrét közé vannak ékelődve; Biharugra, Okány a Holt-Körös mellett találhatók; Zsadány, Mezőgyán, Geszt egy régi morotva, a Korhanyér és a Tólápja, Hosszúrét, Vátyonlápos, Vakrét, Csókrét között vannak, Sarkad pedig a Kis-Körös mellett. Szerepről így ír Osváth Pál: „A sárréti falvak közt még az ötvenes években is ez a határ volt a legkisebb. 1851-ben a toronyból nézve a határt, abban száraz, szemmérték szerint 5-600 holdnál többre nem számíthatott, mert a község is mint tengeren egy kis sziget, úgy lebegett a roppant víz között. Ekkor csupán Udvari felől egy 1,5 öl keskeny, mindkét oldalról buja náddal szegélyezett fóldtöltésen lehetett Szerepre bejutni." K. Nagy Sándor pedig Komádiról ír ehhez hasonlóan, 1888-ban megjelent könyvében. „Mintegy 15.000 hold nádas borította az egész határt, úgy hogy a faluból is csak két helyen lehetett száraz földön kijutni, még halottaikat is csónakon hordták a temetőbe s valóban nagyszerű volt látni 40-50 csónakot egy temetésen, amely csónakraj előbb a templom mellett kötött ki, hova szintén többnyire csónakon jártak."

Ennek a régi topográfiai helyzetnek néprajzi szempontból is elsőrendű fontossága van. A mostani jelenségek csak ennek ismeretéből kiindulva érthetők meg.

A múlt században, amikor a környező területet már földművelő kultúra jellemezte és nagyhatárú falvai mindjobban polgárosodva várossá alakultak, itt még alapjában alig változott ősi módú vízmenti életet találunk. A pákászok a rét szigetein laknak, s a pásztorok érparton ütnek téli szállást. Sárréti falvainknak pásztori jellegük van. Esti eresztéskor és reggeli hajtáskor pásztorított jószágok lepik el az utcákat, pásztorok kongatása, tülkölése visszhangzik. A hatalmas udvarokat primitív pásztorépítmények: dudvaólak, gerágya és nádkarámok, félszerek, szabadjászlak, fejőaklok foglalják el. A z egész falunak olyan képe van, mint valami nagy pásztorszállásnak. - A szegényemberek a rétből élnek. Kora tavasszal elhagyják a falut, és jól beáll a tél, mikor visszatérnek. Apró házaikban csak a nők, gyerekek és öregek laknak ezen idő alatt. Ezek is kijárnak halászni a falu alatt elfolyó ér vizére.

A következő lapokon adandó áttekintésben ennek a víz menti életnek még rekonstruálható utolsó időszakára és az ármentesítés után bekövetkezett átalakulási folyamat feltüntetésére helyezem a súlyt. A Régi foglalkozások fejezete a határbeli életről szól, az Építkezés, Viselet, Táplálkozás, Szokások, Hiedelmek pedig inkább a falusi életről.

Az anyag kiválasztásánál és az előadás módját illetően, ezen elsősorban Bihar -vármegye közönségének készült monográfia célkitűzéséhez igazodtam.

2

1. Régi

foglalkozások

A vízszabályozás előtti időkben a fólművelés mellékfoglalkozásnak számított. Szántani, vetni csak az aránylag igen kevés ármentes területeket, az ún. szigeteket és az ezek kanyarulataiban lévő hátakat lehetett. Ezekre a helyekre is hajóval vitték be az ekét, és hasig érő vízben gázoltatták, vagy ennél is mélyebben úsztatták a lovakat. A termést is hajóval lehetett kihozni. Éppen csak hogy megtermett az esztendei kenyérnek való. A gazdaember vagyona tehát nem szántóföldben, hanem nagyszámú jószágállományában volt. A z árvízjárta kövér legelőkön és a mocsári szárazulatokon virágzott a nomád és félnomád állattenyésztés.

A szinte határtalan közlegelőre mindenki annyi jószágot csaphatott, amennyi neki tetszett. A faluhoz közelebb eső páskumon legeltették az esténként hazatérő csordát, csürhét, valamint a fejősjuhokat is. A távolabbi határrészeken a künn telelő rideg gulyát, kondát, juhnyájat és a késő ősszel szétvert ménest járatták. A vagyont jelentő állatállomány őrzői, a pásztorok, megbecsült, tekintélyes, ősi soron szabad emberek voltak, és valósággal külön társadalmi osztályt alkottak. Voltak pásztorfamíliáink, melyek régi jegyzőkönyvekből kitetszőleg évszázadokon át hűen kitartottak foglalkozásuk mellett, több helységünkbe adtak számadókat és bojtárokat. Apáról fiúra szállt a pásztorkodásnak - mondhatjuk így: tudománya. A gyerkőc alig engedte el az anyja szoknyáját, már kiment bojtárnak, s a szellőjárta pusztán, a ráboruló éjszakában babonásan susogó rétben, az állás, a kunyhó körül edződött hozzá testileg, lelkileg elődei nehéz mesterségéhez, és csak késő vénségében ejtette ki kezéből a pásztorbotot.

A szegényember sem napszámmal, részes aratással és kapálással kereste kenyerét, mint ma, hanem ő is a rétből élt. Mikor minek volt az ideje: madarászott, vadászott, halászott, csíkászott, rákászott, békászott, nadályt szedett, méhészkedett, meg a rét gyógyerejű füveit gyűjtögette; ősszel gyékényt vágott, télen nádat. Mikor házba, tűz mellé szorította az idő, és künn nem talált végezni valót, gyékényt szőtt, kosarat kötött. A pákásznak vagy rétésznek pedig a lakóhelye is a rét volt. Birtokba vette a végeláthatatlan nádrengeteg valamelyik kis porongját, kunyhót épített rá, és az emberi társadalomból kiszakadva, ott élte le egész életét.

Sehol sem tartották számon; annak idején dézsmát nem adott, jobbágyi robotot nem töltött. Áradozó folyóink szabályozásával, mocsaraink kiszárításával megváltozott vidékünk természeti jellege, és ennek következtében a lakosság életmódja is. A vizek bevehetetlennek hitt birodalmában az eke lett honos. A rideg nyájakat feloszlatták, a rideg pásztorok esztendeje örökre kitelt. Szűk legelőinken, amit meghagyott az eke, hiába keressük ősi táj fajtáinkat; mostani, a régivel ellentétes célú állattenyésztésünk külföldi fajokat karolt fel.

A z ezüstfehér szőrű, bogár szarvú marhának néhány korcs ivadéka ténfereg csak tarka csordáinkban. A réti disznó helyett mangalica és angol fajokat terelgetnek a csürhések. A

2 Bihar-megye ncprajzilag még feltáratlan. A mind tudományos, mind pedig nemzeti szempontból rendkívül fontos és sürgős feltáró munkál csakis a megye közönségének és vezetőségének megértő támogatása tenné lehetővé. Minden elmulasztott nap értékeket semmisít meg, űz feledésbe. - Az irodalomban szélszórt és nagyon kevés adalot találhatunk; leginkább Szilágyi János (A bihar-megyei Sárrét leírása. 1927), Osváth Pál (Bihar vármegye Sárrét-járása leírása. 1875), K. Nagy Sándor (Biharország. 1888. útirajzok.), Vende Aladár (Bihar vármegye és Nagyvárad című könyvében), újabban Ecsedi István és Györffy István munkáiban. Magam dolgozatai és cikkei közül megemlítek itt néhányai, melyek jelem munkám egyes részeinek közelebbi megvilágítására szolgálhatnak: Hogyan utaztak a régi sárrétiek (P.-ladány, é.n.), A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten (Debreceni Szemle, 1933.), Nádvágás a bihari Nagy-Sárréten (u.o. 1936.), A nagysárréti juhászai (u.o. 1937.), Biharnagybajom halárának régi vízrajza és a község kialakulása (u.o. 1934 ), Sárréti javasok (u.o. 1936.), Tállosok és boszorkányok a Nagysárréten (Ethn. - Népélet, 1936.), Boszorkány-történetek a Nagysárrétről (u.o), Nagysárréti babonák és mendc-mondák az elásott kincsről (u.o.).

racka juh helyett is megszokták a birkát. M a az állattenyésztés a mezőgazdálkodás szolgálatában áll, ez a megélhetés alapja. A pákászok is kapát, kaszát fogtak a kezükbe és földművelő napszámosokká lettek. A vizek ágyát szántogató gazda rá se gondol, hogy apái jószágtenyésztésből zsugorgatták össze a vagyont, s a napszámos ember is alig-alig hall róla, hogy elődei a „vizes világ" legtipikusabb foglalkozását, a rétészkedést űzték. A régi foglalkozásoknak maholnap még az emléke is végkép feledésbe merül. A következő lapokon nagy vonásokban ismertetem ezeket, ahogyan végső esztendeiket élő öregek vallomásaiból és a megmaradt tárgyi emlékekből elénk tűnnek. a. Réti

pásztorkodás

A régi híres Sárrét rideg, vagy másként szilajpásztorkodása volt ez. A z állattenyésztés alapját adó szilaj pásztorkodása volt ez. A z állattenyésztés alapját adó szilaj gulyát réti gulyának, a húsáért, gyapjáért tartott nagy juhnyájat réti nyájnak, a kondát réti kondának, ezek őrzőit pediglen réti pásztoroknak hívták, mert jószágnak, pásztornak egyaránt a rét volt az otthona. Sem a gulyát, sem a juhnyájat és a kondát szét soha nem verték, telelni is a rétben teleltek. Ott jöttek világra, ott nőttek fel, ott is pusztultak el, ha vásárra, vágóhídra nem kerültek. Úgy tenyésztek, mint a szabad természet, emberi beavatkozás nélkül. Valósággal félvad állatok voltak. Terelni sem lehetett, de meg nem is kellett őket; maguktól indultak és maguktól tértek vissza az állásra. A pásztorok inkább csak a tolvajoktól, ragadozó állatoktól őrizték őket, arra ügyeltek, hogy egyik-másik el ne bitangoljon a többitől, meg akkor állottak elébük, ha netalán a rét veszedelmes helyei, a süppedő lápok, a dugványok és hínáros vizek felé vették az útjokat. A villás szarvú fehér marha csak vágóhídra való volt. A z ólba hiába próbálták bekötni; se nem evett, se nem ivott, csak bőgött és öklelődzött. Mikor eladásra szánták, a gazda többed-magával ment ki érte, és néhány szelíd tehén közé csapva tudták csak üggyel-bajjal vásárra terelni. De erre nem mindig volt szükség: sokszor ide jöttek érte a kereskedők. Német kupecek szedtek össze legtöbbet. Magyar cenzárjaikkal sorba járták a falusi gazdákat, és a megvásárolt rideg marhát a gulyáról hajtották el. A terelés fortélyát nagyszerűen értő s a tolvajok ellen felfegyverzett marcona hajtók, hajtsárok hatalmas gulyákat hajtottak vízen, sáron, messzeségen át Bécs, München, Nürnberg és más német városok vágóhídjai felé. A sertesörényű, veres réti disznót is onnan ölték, a kondáról. Ha mégis hizlalóba akarta fogatni valaki, akkor elszedette az agyarát, és orrába két-három karikát húzatott. De még így is ügyelni kellett rá, mert több olyan eset előfordult, hogy éjjel kibontotta az ólajtót, szétszedte az aklot, és reggelre csak a hűlt helyét találták. A z ilyen megkínzott disznó, ha elszabadulhatott, teljesen elvadult a rétben, még az embert is megtámadta.

Voltak a rétnek különböző formájú szárazulatai, mint pl. a szélek felé emelkedő halmok, ezeknél alacsonyabb laponyagok és porongok, melyek már jól bent a mocsárban feküdtek, hosszan elnyúló porondok, gerincek, széles és egyik oldalukon lassan emelkedő, másik felől meredekebb hátak stb. Ilyeneken legelt a réti gulya gizgazos réti szénát, fodorgazt, sást, csetkákát, szittyát, nádfiókot, nádhegyet. Egyik legelőhelytől a másikig hasig érő vízben gázoltak. Ezeket a nádasban tört vízi utakat, melyeket annyira kitapostak, hogy a mocsár vize folyásnak indult rajtuk, rónának, ökörútnak, vagy gulyacsapásnak nevezték. - A konda a fertőket, posványokat, a kiszáradt nádasokat dúrta. Apró férgekkel, döggel, tojással, madárfiókákkal, gyökerekkel, gyékénytővel, kotorcával, böngyölével élt. - A réti juhászok inkább a rétaljban, a rétszéli szikeseken legeltettek. Szabadon kószálhattak a nyájjal, mert a

rétben bizonytalanok voltak a község határai, de meg nem is lett abból semmi baj, ha egyikről átmentek a másikra. A bajomi, udvari, bárándi és sápi juhászok, pl. a Hortobágyra is eljártak. Szerep alatt a bucsai réten és az ecsegi pusztán sokszor négy vármegyéből (Biharból, Békésből, Hajdúból, Jásznagykunszolnokból) találkoztak össze a juhászok kivált szárazabb esztendőkben, amikor fííbért nem kellett fizetni. Ha később volt is már imitt-amott efféle adóztatás, nem vették azt olyan szigorúan! A pásztorok között azonban mindig volt versengés a jó legelőért, és ha szép szóval nem tudtak megegyezni, bizony jól megagyabugyálták egymást. Sőt gyakran hatékonyabban és egyik részről örökre is elintézték a vitás ügyet. Mert szerintük a gulyának, nyájnak jó legelő kellett, még ha vért ivott is a kutya.

Szárnyékot nem építettek a rétben legeltetett állatoknak. Viharok idején jó enyhelyet nyújtottak a nádas zugai. Akármilyen hideg szél nyargalt végig a nádas fölött, ha ilyen helyre behúzódhattak, csak a süvöltését hallották. Úgy védte őket a két-három öles magasságú náderdő, akár a kőfal. A z ősz azonban elkorhasztotta és letördelte a nádat, a tél vastag fehér takarója pedig buckás sivataggá változtatta a rétséget. Ilyenkor már enyhelyről kellett gondoskodni, ahol a gulya, nyáj kitelelhessen. Szállásra húzódtak a jószággal. Valamelyik rétszéli és érmenti szárazulaton hatalmas karámot ültettek nádból. Köralakú volt ez a karám, s olyan nagy, hogy az egész gulya megfordulhatott benne. Vastag, erős falát, mely szél alá dőlt (vagyis befelé) két korccal látták el, hagytak rajta széles bejáratot, amit faderékkal vagy vesszőfonattal el lehetett zárni éjszakára. Ide terelték be a gulyát; néhányszor kellett csak, azután már magától behúzódott. E falnál egyéb nem védte őket az idő mostohaságától. Pár kazal réti szénát is hordtak össze az álláson, ezek közé hevenyésztek. Építettek valami színfélét a borjas tehenek és a gyenge borjúk védelmére. Nappal kihajtottak, s a jószág a hó alól kaparta ki az avarfüvet. A jég hátán olyan szárazulatokra is bemehettek, melyeket egyéb időszakban a nagy víz miatt meg sem lehetett közelíteni. Amikor a jószág már nem tudta megkeresni a maga élelmét, a kazalból szórtak szénát neki. - Ugyanígy telelt a juhnyáj is. A magyar szarvasmarha és a juh bírta ezt a bánásmódot. Lenyűttek, lesoványodtak, de tavasszal megint húst szedtek magukra. Régi feljegyzések bizonysága szerint azonban gyakoriak voltak ezelőtt a szigorú telek, amikor csontharapó hóviharok jártak és dermesztő, csillagfényes éjszakák. Megfagyott az ember csontjában a velő - mint mondani szokták az öregek. Ilyenkor bizony ezerszámra pusztult el a szegény jószág. 1816 nagy telén a bajomi réten a karámbeli juhok nagyobb része csonttá fagyott, a derecskéi határon három juhász és 2.700 darab juh pusztult el. Régi bajomi református pap Török József azt jegyezte fel 1829. február 29-én egyik könyvének a táblájára, hogy Püspökladányon a szabadban teleltetett gulya legerősebb bikája is megfagyott, olyan ítéletidő volt. A sűrű hóesésben már tíz lépésről nem látták egymást az emberek.

A pásztorok kerek nádkunyhója ott állott a karám mellett. Akkora volt, hogy a számadó két-három bojtárjával kényelmesen ellakhatott benne. Körül a fal mentén nádkévékből és gúnyából fekhelyet vetettek maguknak. Középen égett a tűz; főztek, melegedtek nála és világításra is ez szolgált. Hogy a kunyhó lobbot ne vessen, belől betapasztották. A füst a csúcson vágott kerek lyukon szállt el. Ha nem égett a tűz, hamar kihűlt a kunyhó, ha pedig égett, olyan meleg volt benn, hogy levetkezve meg félig mezítelenül tanyázgattak a vackon és az ülőhelyül bevitt zsombékokon. Ha kis időre kinéztek, csak a bundát kavarintották a vállukra. Gatya, rövid derekú vagy derekatlan ing, bocskor, a lábszárra szőrösbőrből kapca, széles kalap, avagy túri süveg, szűr, bunda - ennyiből állott az öltözetük. Nadrágot, kabátot soha sem viseltek. Semennyiért se vettek volna ilyesmit magukra.

A kondának télen sem kellett számyékot építeni. Azon a mocsári szárazulaton, ahova megszokásból mindenkor hálni járt, hatalmas bányát dúrt magának, olyat, hogy ki se látszott belőle. Mikor pedig közeledett a téli hideg, a disznók előre megérezték ezt, s szájukban hordták-vitték a nádcsörmőt, füvet, szemetet és jól befészkelték magukat gödreikbe. Ilyen bányák voltak ezelőtt Bárándnak máig Külsőbánya és Belsőbánya néven ismert határrészein is. A kondások a bánya mellé vermet csináltak, és abba húzódtak be télszakán. Olyan volt ez a verem, mint a gulyások kunyhója, csak a földbe volt mélyesztve. Hópustolás ellen nádfalat ültettek elébe, s az ajtaját is nádból kötötték.

A szállások vagy telelök életébe leginkább a farkasok támadásai hoztak mozgalmasságot.

Különösen a gulyások és a juhászok vesződtek velük legtöbbet. A kiéhezett ordasok a korán leszálló estével már ott ólálkodtak a karámok körül, s a porong hajlásában leselkedtek. A pásztorok felváltva őrködtek; míg a többi bojtár a kunyhóban tanyázgatott, vagy éberen aludt, addig a soros összefogva magán a nagy bundát, kinn strázsált a csikorgó éjszakában.

Meg-megkerülte a karámot, és táplálta a lobogó nagy nádtüzet, ennek enyhében melegedvén, s evvel tartva vissza a veresfülűeket. Körötte járkáltak a hatalmas komondorok, melyek farkasfogásra voltak betanítva. Nyakukon hosszú szegekkel átvert szíjból való, vagy hegyes vaskapcsokból összeállított örvet viseltek; ez védte torkukat a farkas harapása ellen.

A komondorok viselkedéséből már előre gyanította a pásztor, ha a farkasok támadásra készültek. Ilyenkor csak füttyentett, és a kutyák iramodtak a vadakra, az előugráló bojtárlegények pedig fokoshoz meg görcsös botjaikhoz kaptak. Több farkast kinyújtóztattak egy-egy ilyen alkalommal. Ha azonban nem győzték ellátni őket, akkor betörtek azok a karámba, és a megriadt állatok közt borzasztó pocsékolást vittek véghez. - Bajom régi protokollumából olvashatjuk, hogy 1836-ban Kiss Ferenc akkori gulyás számadót a farkasok által a Nagygazosban leontott tehenek miatt vallatta a Tanács. Azzal védekezett, hogy jó lelkiismerettel látta el kötelességét, de a veszedelemnek gátat nem vethetett. Ugyanazon esztendőben Szabó János csikós is arról hozott hírt, hogy a keze alatt levő lovak közül többet megsebzett a farkas. Ha időt nyert, még a vastag nádfalat is megbontotta ez a féreg.

Mikor aztán a pásztorok két-három farkasnak lerántották a bundáját, és véres testét kihajították a hóra, a varjaknak, a többiek néhány napig elkerülték a szállás tájékát. Ilyenkor háborítatlanul heverészhettek a bojtárok a hegyes kunyhóban a tűz körül. Elmondták egymásnak életük érdekesebb élményeit, és százszor is végighallgatták az öreg számadó babonás históriáit. Jobban eltelt az idő, ha a távoli faluból nekivágott a havas pusztának kéthárom legény, és kiment hozzájuk komázni, szórakozásul birkózni, egymást földhöz verni.

A hetyke vetélkedés volt az eleme a szilaj réti pásztornak. Élt is vele, ha bevetődött valamelyik rétszéli csárdába, s ha nagy ritkán behozta a dolga a vásárra. Ilyenkor kedvére kimulatta magát. Azt mondják, hogy a juhász volt köztük a legszelídebb, de ha megvadult, veszett tudott lenni! Emlegetnek egy régi, Sárrétudvariba való juhászt, aki a kevei vásáron egymaga széjjelvert egy lacikonyhát. Egyetlen sátorfa se maradt állva. Jó kedve volt, éppen csak ezért cselekedte. Igaz, hogy három nagykunsági juhász (a barátai) ott támaszkodtak kampóikon a tetthely közelében és fenyegetőztek, hogy nem jól jár, aki bántani próbálja. Egy ványai nagyvásáron meg két bajomi juhász csinált patáliát. Kiverték a vendégeket a tabernából. Amikor a vásár összefogott ellenük, egymásnak vetették a hátukat, és olyan takarosan forgatták a somfa kampót, hogy senkinek se támadt kedve közelükbe menni.

Hanem a percekútorok elől megugrottak. Híres volt a juhásztánc. A nyalka bojtárlegények evvel gyönyörködtették a vásáros népet. A z ősi süveges tánchoz pedig ezt dalolgatták:

Nézd meg, lányom, nézd meg jól, K i kopogtat az ajtón.

A szeretőm, a huszár.

Azért huszár, mert muszáj, Nem kell nékem ez.

Nézd meg, lányom, nézd meg jól, K i kopogtat az ajtón.

A szeretőm, a kanász.

A gatyája kanavász, Nem kell nékem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól, K i kopogtat az ajtón.

A szeretőm, a juhász, Jaj be szépen furulyáz.

A z kell nékem, az.

Az igazi pásztor akkor sem költözködött be a faluba, amikor a gulya, a nyáj mellől már kiöregedett. Csak a rétben érezte jól magát, felcsapott tehát pákásznak. Ez a foglalkozás nem volt idegen pásztoraink előtt, hiszen a madárfogást ők is gyakorolták, a teleltető melletti ér vizében meg vésszel halásztak, meglékelték a jeget, és a halat úgy szedték ki. A z itató lékhez is sok hal gyűlt friss levegőt szedni. b. Madarászat Alföldi folyóink szabályozása, mocsaraink lecsapolása előtt a Sárrét egyike volt Európa legnagyobb madártelepeinek. A vízimadarak tömegét, mind pedig a fajok számát tekintve, bármelyikkel vetélkedhetett. Európában másutt igen ritka, vagy elő sem forduló fajok itt nagy csapatokban fészkeltek. Ma már csodálkozással olvassuk a Sárrét madárvilágának mesébe illő gazdagságáról szóló korabeli hiteles feljegyzéseket. Kalamb Kolos svéd királyi követ, aki 1658-ban utazott keresztül ezen a vidéken, azt írja: „Olyan feles számban él a daru, vadlúd, túzok, vadkacsa és más kisebb szárnyas, hogy szinte elfedik a földet, és olyan tömegben repülnek, akár egy felhő." Érthető tehát, hogy mindenki itt kereskedett, ha valamilyen madárra volt szüksége. Egy 1712-ből való írás azt mondja: „Darvakat is kell nekie szerezni Ugj, ha mesterségeket veszi Túzok fiakat, Daru fiakat is neveljen és szaporétson, nem különben az Sáár réthe mellett Hatty fiakat, Gödén fiakat és Tengeri katsákat kelletik szerezni." Györffy István Nagykunsági Krónikájában pedig azt olvassuk, hogy II. József császár menazsériája 1786-ban a kun városokhoz fordult (melyeknek határa jórészben szintén a Sárrétbe esett), hogy a császári állatkert részére küldjenek Bécsbe „mindenféle nagyságú és külön-különféle színű vadkacsákat, búvárokat, fejér gólyákat, darvakat, túzokokat, vadludakat, lilliket, mindenféle gémet, kivévén a közönséges hamuszínű gémet, gödényeket, kárókatonákat, vízibikákat és más egyéb különös szárnyas a négylábú állatokat." A napot eltakaró repülő madárrajokról Birtalan Szilágyi János régi biharnagybajomi református pap is szól 1827-ben készült becses emlékiratában. Többek között ezt mondja: „Sehol az ember a madaraknak annyi sokaságát egy rakáson nem látja,

mint a Sárrét költőhelyein. Soha olyan sipításokat, lármát nem hall, mint az olyan madarak csinálnak akkor. Szemem láttára esett egyszer, egy szélesen terjedő nagy tó mellett járván, melynek színe a szárcsáknak sűrűsége miatt feketéllett, amikor egyszerre nagy vízzuhogásokat hallok, tekintvén arra, hát a terménytelen madárság mind a víz színén repdes. Szárnyaikkal, lábaikkal harsogtatták a vizet." Ezen idők emléke némely határrész­ nevünk, mint pl. Bajomban: Gácsér (Kacsaér), Batonyás, Hattyasvölgy, Gémesés; Udvariban: Batonyás, Túzokhát, Ölyvös, Varjúgát, Bíbic, Gólyás, Gúnárhát, Kakasvölgy; Szerepen: Rucás, Gödényes, Madaras-szeg, Varjas, Fűmadaras; ilyen eredetű Mezősas községünk neve, s közte és Fúrta között van: Nagyölyvös és Ölyvösér; Fúrta alatt: Ludastó; Vekerden: Szarkás; a szomszédos megyékbe eső részen, mint pl. Karcagon: Batonyás, Hattyúsfenék, Hattyúsrét; Püspökladányban: Batonyás, Saslapos stb. Ilyen eredetű helyneveink összegyűjtése külön teendő volna. Bajomban a község egyik részének Sirály neve van, mert hajdan vizes, nádas hely volt, ahol sirályok fészkeltek; Báránd egyik részének pedig Varjúfészkes a népi neve. Püspökladány egy lapályos helyét, bent a községben, ma is Kupujkának (Pupujkának) hívják. Régente náddal, bokrokkal volt ez benőve, s a gyerekek innen hordták a madártojást.

A régi sárrétiek igyekeztek hasznukra fordítani lakóhelyük ezen természeti gazdagságát.

A szegényasszony csirkét, libát, rucát nemigen kőttelt. Kár is lett volna vele bajlódni! Ha szárnyaspecsenyére éhezett a család, az ember kiment a rétre rucázni, vagy libázni, és estére kelvén már sütötték-főzték is a vacsorát a gazdag zsákmányból. A madarászok pedig, akik rendszeresen űzték a madárfogást, házaltak, meg piacra, vásárokra jártak a vadmadarakkal, és ezek eladásából pénzeltek. A madarászat a pákász-, rétész-foglalkozás egyik ága volt.

Azt ne gondoljuk azonban, hogy a madarász lőtte a madarakat! Puskával nem szokott bánni, fegyverdurrogtatással nem verte fel a rétséget. Drága szerszám volt ez, meg aztán a nehézkesen kezelhető kovás mordályok, karabélyok elől úgyis elröppent volna a madár.

Azonkívül pedig már legrégibb törvényeink is a nemesi rend kiváltságának tekintették a vadászatot, s a jobbágyi népet szigorúan tilalmazták tőle. Legelső vadásztörvényünknek, II. Ulászló 1504. évi V. decretuma 18. szakaszának még a címe is ez: „A parasztoknak vadászni és madarászni tilos". Ezen okokra vezethető vissza, hogy a lőfegyver nem tartozott a pákászvadász ember szerszámai közé. Mire a falusi puskacsináló kovácsok remeklései elterjedtek, már elmúlt a rét virágkora. Bot, hajítófa, nyíl, főként pedig igen változatos formájú hurkok: madzagból, szőrből, drótból, cérnából, állati bélből (melyik madárhoz milyen volt a megfelelő), valamint lépvesszők, csapdák és borítókosarak voltak az ő eszközei. No meg a parittya, amellyel nagyon ügyesen tudott bánni. Ismerte a madarak életét, természetét, időnkénti viselkedését; utánozni tudta hangjokat, ujjait, összetett tenyereit, falevelet, sást illesztve ajka elé, vagy nádsíppal, fűzfafütyülő vei, avagy csak puszta szájával. Ha kiáltottak a madarak, válaszolt nekik. így közelítette meg őket s csalogatta oda kivetett csapdáihoz, hurokjaihoz. Nem egyszerű vadászat, hanem valóságos művészet volt az ő foglalkozása!

Emlegetik, hogy bajomi öreg rétjáró Kóti Sándor (nyugodjék), mikor egyszer az irázi rétben kóborolt egy másik cimborájával, a nádas szélén valami nádtörmelék mögé leguggolt, térdei közé hajtotta a fejét és maga köré híván a vadrucákat, kettőt fogott meg közülük, puszta kézzel. Ismerek egy pákász családból származott idősebb embert, aki magához hívja a fogolycsirkéket, és ha útközben szekér, vagy más valaki közeledése szét nem riasztja őket, be is kísérik faluszéli háza udvarára.

Itt elő se lehetne számlálni mindazokat a madárfogó készségeket és cseleket, miket a leleményes eszű, tapasztalt madarász kitalált.

A hurkokat ott helyezték el, ahol a madarak rendszeresen jártak. A fészkelő helyekről a nyílt tükrű vizekhez, tavakhoz a nádas közt keskeny úszványok vezettek, amiket a mindig egy nyomon úszó madarak törtek. Ilyen helyen egész sora volt a huroknak. Leginkább megfelelt ide a veresgyűrűhorog, a sárréti pákászok legtöbbet emlegetett szerszáma. A vízben is rugalmasnak maradó versgyűrű erős vesszejéből és madzagból, vagy bélből készítették. A z erek és tavak egyik partjától a másikig, itt is, ott is több szál drótot húztak ki a víz színe fölött s erre kötözték a sok hurkot. A gázló madarak (gólya, gém, daru, kócsag stb.) nagyobb füves térségeken szoktak összeseregleni. Ide 30-40, meg több hurkot is cövekeltek le. De még hurokra se mindig volt szüksége a madarásznak. A vadlibák, még inkább a rucák vedlés idején nagyon lusták, csapótolluk hiányos, és így repülni se tudnak jól; hogyha sütkérezés közben gyorsan rajtuk ütöttek, többet összefogdoshattak közülük. A kora tavaszi és késő őszi ólmos idő a túzokfogás évadja volt. Szárnyukra fagyván az eső, repülni nem tudtak, s addig üldözték, míg ki nem fárasztották őket. A 30-40 cm hosszú és mindkét végén kihegyezett hajítófával a nagymadarakat (mint pl. libát, rucát, darvat, gólyát, de még a bíbicet is) alacsonyabb röptükben könnyűszerrel eltalálta a jól célzó, ügyes kezű madarász.

A fa hegye belehatolt a madár testébe, vagy a belét csapta ki.

Csalogatással is sokszor dolgozott a madárfogó pákász. A vízre pár nádkévét fektetett, ügyesen elrendezve gizgazt, nád és gyékénycsörmőt hányt rá, hosszú madzagnál fogva hozzá kötözött egy-két kitömött és arasznyi deszkalapra szegezett vadrucát, s közé állván ennek az alkotmánynak, beúsztatta a derékig vagy mellig érő vízbe. Itt aztán meghúzódva várt türelmesen, olykor-olykor utánozva a vadrucák hápogását. A rucák erre figyelmesek lettek, a csalimadarak is megtévesztették őket, s azt gondolván, hogy kis sziget van a víz közepén, ők is körülúszkáltak, majd gondtalanul rátelepedtek tollászkodni. A madarász ekkor hirtelen mozdulattal előnyúlt rejtekhelyéről és a leggyanútlanabbnak elkapta a nyakát, vagy a szárnyát, ahol éppen érhette. Ennek ijedt lármájára persze szárnyra kelt az egész madársereg. Még érdekesebb volt a tökkel való madarászás. Nem egy öreg pákászivadéktól hallottam elbeszélni ennek a módját. Leginkább békalencsés, helyt-helyt gazos, csörmővel, nádpihével beszóródott vízen lehetett sikerrel gyakorolni. Ha ilyen helyen sok vízimadár fürdött, valami bokor mögött, vagy a nád közt levetkezett a madarász, és a vízbe húzódott, hogy csak a feje látszott ki, erre meg üres fél tököt borított. A tökhéjon már előzőleg több apró lyukat vágott, s ezeken kikémlelvén, óvatosan közeledett a madarak felé, s a békalencse vagy pedig a gaz között megállt. A vígan lubickoló vadrucák, vízityúkok, szárcsák - egyéb madár már óvatosabb volt - nem sokat hederítettek a víz tetején lassan úszkáló tökre, sőt némelyik kíváncsian közelebb úszott hozzá. Odabukdácsoltak a gizgaz közé bogarat kapkodni, a rucák meg a békalencsére jártak, a madarász aztán egy ügyes mozdulattal megkapta valamelyiknek a lábát. Gyorsabb eredménnyel járt a madarászat a két célba lövő fegyverrel: a parittyával és a nyíllal. Mivel azonban többnyire halálra sebezték a madarakat, inkább csak akkor használta a pákász, ha a maga fazekába akart húst keríteni. A szíjból és bőrből készült parittya magja tenyér közt gömbölyített és kiégetett agyag galacsin volt, vagy diónyi sima kavics. A nyilat a veresgyűrű-husángból hajlították és dróttal feszítették ki, vagy ami ennél megfelelőbb volt: bélből sodorták az ideget. A nyílvessző nádból volt, s végébe szeget erősítettek. Szeles időben nehéz volt vele eltalálni a célt, mert a szél kitérítette útjából.

Ha kisebb madárra szánták, szeget se tettek a végébe, csak kihegyezték, a használatkor kis darab sarat nyomtak bele, hogy neheze legyen.

Nagy türelem kellett a madarászathoz, annyi bizonyos, de a sárréti madárparadicsomban azért mégsem kellett olyan sokáig várni a vadász-szerencsére, amiként azt mi elgondoljuk.

Azért igyekeztek elevenen kézre keríteni a madarakat, mert így nagyobb volt a kelendősége, és jobb árat fizettek érte. A másként áruitat sokszor meg sem vették. A díszes tollú madarat előbb megszelídítette a madarász, és úgy bocsátotta áruba. A szelídítés nem csupán abból állott, hogy a madarat bizonyos ideig vágott szárnyakkal, vagy összevarrt csapótollai tartva a házhoz szoktatták, hanem mondhatnánk, hogy valósággal megbabonázta a madarász.

Melyik madárral hogyan kell bánni, mit kell vele csinálni, hogy az emberekhez szokjék, a neki adott nevet megértse, különféle ügyeskedéseket mutasson, - még egymásnak sem árulták el. Firól-fira szállt a madarászcsaládokban az ősi tapasztalati tudás. - Egyik ismerősömnek nagyon szép fácánkakasa volt, amelyik Pista névre hallgatott; a maga szabadjára járt-kelt az udvaron, sőt a mezőre is sokszor kiment.

A madarász szedte a madarak tojásait is. Ez volt a nótája: Ha tavasszal kimegyek a sásra, Rátalálok vadruca tojásra Két szűröm ujjába beleteszem, Belőle jó vacsorám készítem.

A z ingólápok tetején, a vízen úszó fészkekben, bozótosban, verésben rengeteg tojás volt, egész hajóval lehetett szedni. Azt a gizgazt, nádcsörmőt, gyékénytörmeléket hívták verésnek, amit a partokon, meg a nádasok szélén a hullámzó, vagy folydogáló víz összehordott, vert. Némelyik már olyan volt, hogy lépegetni is lehetett rajta. A z ilyennek pallóverés volt a neve. Sok fészek volt ezekben. Mindenféle madártojást szedtek. Amelyik nem ült le a vízben, az vagy fias volt, vagy záp, emez kotyogott is, ha rázták. így próbálták, válogatták ki. A madarász hatalmas gyékénykosarakban árulta a piacon a vadmadarak tarka tojásait. Vették a gazdasszonyok. Különösen a vadruca, liba, szárcsa és bíbic tojását kedvelték, de elkelt minden madáré. Nemcsak fogyasztották, hanem a vadruca és liba tojásait kotló alá is rakták s a kis vadmadár-csemeték együtt jártak a házi kacsákkal és libákkal. A szárnyukat azonban ajánlatos volt idejében levágni, mert otthagyták volna a gazdát. A második nemzedéket már nem nagyon kellett őrizni; a házkörüli bő táplálkozástól elnehezedtek, kereszteződtek is, s ezért ritkán fordult elő, hogy ősszel útra keltek. A sárréti udvarokból tarka-barka liba és rucatábor járt ki a faluszéli vizekre, nem pediglen fehér, mint most. A hattyú tojását is kikőttelték, s a hattyút úgy nevelték, mint a libát. Gyönyörű fehér tolláért sokra becsülték.

Régi iratokból kitetszőleg még hivatalos madarászat is volt. Ez a kártékony madarak pusztítására irányult. A falvakra kivetették, hogy hány madár- (veréb, varjú) fejet vagy lábat szolgáltassanak be évente. Egy 1834-ből való főszolgabírói körlevél pl. meghagyja a tordai, rabéi és bajomi bíráknak, hogy „egy-egy esküdt ember felvigyázása alatt jó fára mászó gyermekeket és legényeket lajtorjákkal együtt a rabéi erdőre elegendő számmal rendeljenek el, kik a varjú fejeket, fészkeket lehányják". Rengeteg varjúfiat elpusztított egy-egy ilyen vidám hadjárat. De ehhez már nem fűlt a foga a madarásznak! c. Darvászat A sárrétiek legtöbbet emlegetett és legkedvesebb madara a daru volt. A z iránt érzett vonzalom talán ősi öröksége a magyarnak! Hankó Béla írja Alföldünk állatvilágáról szóló könyvében: „Valamikor a ködös messzeségben az ázsiai magyarok szent madara lehetett a

daru, vagy durul. így hívják még ma is a turáni népek a darut, s a kínai és japán hímzéseken ősidők óta szerepel. S bár a daruból az ősidők folyamán turul, sasszerű madár lett, őseink a daruról sem feledkeztek meg s megtartották szeretetükben.,, Itt az öreg Berettyó folyó és a Kőrösök árterületén, a Nagy- és Kis-Sárrét mintegy 150-160.000 kat. hold földet borító mocsarában jó világa volt e szép nagy madárnak. A nádrengetegek ember nem járta lápjain nagy csapatokban fészkeltek. A sárrétudvari határon, a hajdani rét helyén ma is Daruszigetnek hívják valamikori tanyájukat. Szerepen Daruhát van, Bajomban Darvasláp.

Sáp határának egy részét Darvasnak hívják. A z Ujiráz fölötti Darusziget környéke híres fészkelő hely volt. Darvas községünk szintén erről a madárról lett elnevezve, s régi címerében is daru van. A szintén Sárrétbe eső Püspökladány 1647. évi pecsétjén is az őrdaru képe ékeskedik. Amikor azonban a Sárrétje elpusztult, örökre elköltözött innen a darumadár is. Ma már sehol sem fészkel hazánkban, csak átvonulóban fordul meg nálunk. Le-leszállnak pihenni, hajdani mulató helyükre. A sárréti fiatal generáció már meg sem igen ismeri a darut, még a hangját sem, amikor az őszi alkonyatban krúgatva keresztülhúz a falu fölött. Azt még kevesebben tudják, hogy a rét virágkorában több szegény ember családostul éldegélt a daru hasznából. Ezek voltak az ún. darvászok, akik a rétjáró pákász-féle emberek rendjébe tartoztak, miként a madarászok is.

A darvásznak a daruval való törődés volt gondja, baja, öröme, szenvedélye. Egy életen át úgy kitapasztalta annak minden természetét, hogy szinte azt mondhatjuk: értette a beszédjét.

Tavasszal sorra járta a mocsár legrejtettebb költőhelyeit is. Nem volt ez egyszerű dolog! A z ereken, fokokon, tóságokon, rónákon, a náderdők kanyargós csapásain (vízi útjain) még csak átkelt lélekvesztőjével, de az ingó, süppedékes kőttlápokon már veszélyesebb volt a járás­ kelés. Ha vigyázatlanul lépett a láp szépen zöldellő pázsitjára, beszakadt az, és menthetetlenül elnyelte az alatta levő, sokszor több ölnyi mélységű hínáros víz. Gyékényből font, széles talpal lót kötött a bocskora talpára, és úgy talpalta a lápot, lassan, nagy vigyázattal, óvatosan tapogatva maga körül három ágcsonkban végződő hosszú pákászbotjával. Ahol pedig másként nem lehetett, zsombékról zsombékra lépve, vagyis amiképpen ezt a járást nevezték: bugdácsolva igyekezett céljai felé. Kiszáradó helyeken a dugványok, déványok miatt kellett igen nagyon vigyázni. Latyakkal telt, kútmélységű természet alkotta gödrök voltak ezek, melyeket épp úgy benőtt a fű, a gizgaz, mint a környezetét. A k i ilyenbe beleesett, az nem látta meg többé a nap világát. De a nádi farkasok is emez elhagyott helyeken tanyáztak, s azok sem voltak valami útra csalogatók. A darvásznak azonban semmi akadály se szegte útját. Csak akkor nyugodott meg, amikor jó néhány darufészket már kiszemelt magának. Megvizsgálta a tojásokat, s azonnal tudta, hogy mikor kelnek ki, mikor milyen erőben lesznek a madárfiókák. Amidőn tehát elérkezettnek tudta az időt, értük ment, hazavitte, és otthon, a ház körül nagy hozzáértéssel felnevelte őket.

Ha kelleténél hamarább szedte össze a gyenge fiókákat, akkor elpusztultak, ha pedig gyakran kószált a fészek körül, elriasztotta onnan a nagyon óvatos darvakat, ha meg későn ment értük, a kicsik is ellábaltak előle a nádasba. A z igazi darvász azonban értette a mesterségét.

Fogott nagy darvakat is. Téresebb mocsári szigeteken, vizenyős füves hajlásokban tette ki hurokjait. Földbe vert cölöpökhöz több ölnyi hosszú drótot vagy vékony kötelet feszített ki, és erre harminc-negyven szőrhurkot kötött. Több ilyen huroksor volt egymással párhuzamosan, kereszt alakban, vagy egy középre levert cölöp irányából sugarasan elhelyezve. A darvász lesbe húzódott, és gyönyörködve a leszálló darvakban, türelmesen várt, míg valamelyik hurokba nem lépett. A z így fogottakat otthon megszelídítette, különböző apró ügyeskedésekre szoktatta. A z udvarán egész kis sereg szelíd daru élt.

Cseppet sem szomorkodtak, jól érezték magukat gazdájuk gondviselése alatt.

Egybehangzóan állítják az öregek, hogy amilyen vad a daru a természetben, épp oly mértékben emberhez ragaszkodó, ha megszelídült.

A darvász kezén sohasem forgott lőfegyver, csak ilyen ősi módon ejtette foglyul a darvat.

E madárra való lövöldözést bűnnek tartotta, s hitte, hogy aki életét kioltja, azt minden balsors fogja követni. A szelídített és maga nevelte darvakat aztán eladogatta. Köböl búzát, szalonnát, fél hízót kapott egy közepes szépségű példányért is. Abban az időben alig volt nemesi porta, gazdaház, ahol egy-két szelíd darut ne tartottak volna. A z udvar díszének tekintették. Együtt járt a baromfiakkal, őrködött köztük. Amikor jókedve kerekedett, táncolt és játszadozott: magát illegetve körbe lépegetett, kavicsolt, vagy kis gallyat vett csőrébe, feldobta meg elkapta. Viselkedéséből időt is jósoltak. Mikor szárnyát teregetve és kiáltozva keringett az udvaron, esőt várt a ház népe. Én már nem értem meg, csak hallomásból tudom, hogy nagyapám udvarában is élt egy pár szelíd daru. A másfél méter magas madarak nagy lármát csaptak, ha idegen ember járt a ház körül, és meg is csipdesték erős csőrükkel, ha közelébe férkőzhettek. Egy éjszaka két szép csikót akartak elkötni az ólból a betyárok, s a darvak kiáltozására, röpködésére ébredtek fel a szolgafattyúk és az udvaron, a kazlak alatt alvó tehenészek. Emlegetik a sárréti öregek, hogy a Nadányiaknak meg egész darufalkájuk volt, mely Bakonszeg utcáin sétálgatott. A hagyomány szerint a bajomi és a zsákai várban is tartottak szelíd darvakat. Úgy voltak szoktatva, hogy éjszakára felültek a várfalakra, ahonnan éles szemükkel a legkisebb mozgolódást is. észrevehették, ami a vár körül történt, s kiáltozásukra aztán mindig éberebbek lettek az őrök.

De tán még többet jövedelmezett a szegény darvásznak a daru tolla! A z öregek elbeszéléséből tudjuk, meg régi feljegyzések is tanúskodnak róla, hogy egykor divat volt a fiatalság körében a darutoll-bokréta viselése. A kapun kilépni is szégyen volt enélkül! A legények nem maguk közé valónak, a lányok tekintetre méltónak sem tartották azt a fiút, akinek kalapja mellől hiányzott a ringószárú darutoll. Még idősebb emberek is tűztek kalapjukhoz, ha jelezni kívánták, hogy nem adták be derekukat a múló esztendőnek. Jel volt tehát a toll! A kötekedő legény ilyen nótaszóval bőszítgette vetélytársait: Gyertek elő darutollas legények, Hej, de ha mertek!

Hadd tudja meg a babám, K i a legény a csárdában igazán.

Legény számára a darutoll volt a legkedvesebb ajándék. A leány is azt adott neki szerelme jeléül, mint a régi jó nóta mondja: Magasan repül a daru, nagyokat is kurjongat, A szárnyából, a farkából szép tollakat hullongat.

Szedjed, babám, szedjed, kalapom mellé tegyed, Hadd tudja meg ez a világ, hogy téged szeretlek.

Akinek darutolla nem volt, azt sehol sem vették számításba, anyámasszony katonája volt, mindenki kötődött vele. A szegénysorsúnak nézték csak el; ezeknek a kakastoll is megtette, vagy az ennél jóval többre taksált túzoktoll. A kalaphoz simuló szép, csíkos túzoktollnak már tisztes becsülete volt mindenkoron, s a vakvarjú és szürkegém tollát is kedvelték. Nem telt

mindenkinek a drága darutollra! - A darvász a bokrétának való tollat főként a házánál ezen célból tartott szelíd daru szárnyából szedte. Kézbe fogható, kilyuggalt kerek deszkalapra, vagy hosszúkás, ún. lapickára dugdosta, meg köröskörül a kalapja mellé, és úgy árulgatta a nagyvásárokon, fel s alá sétálgatva. Legszebbnek tartották a szárnykönyök második és harmadik tollát. Eszerint volt jobbos és balos, amit megfelelő módon tűztek a kalaphoz. Egy ízben a nyalka, kényes fattyúk mindkét oldalon viseltek tollat, de ezt már nyilvánvaló kihívásnak lehetett tekinteni. Volt négy-, öt- , sőt tízforintos toll is. A darvász azonban a szebbjét nem is pénzért, hanem búzáért adta, így szerezvén meg családjának az esztendei kenyérnekvalót. Búza pedig kevés termett a szigeteken! Bizony megtörtént, hogy a gazdalegény apjaura híre-tudta nélkül megeresztette a hombársípot, csak hogy darutol lhoz jusson. Hát ilyesmire vitt némelyeket hajdanában is a legényi hiúság. A kócsagtoll meg olyan drága volt, hogy ritkaságként lehetett látni falusi ember süvegje mellett. A darvász nem is vitte vásárra, hanem úri házakhoz juttatta el. A pákászhagyomány szerint a Gémesés, mélyen bent a bajomi rétben, a hófehér kócsagok híres tanyája volt.

A drágán szerzett darutollat őrizték, megbecsülték, végrendelkeztek felőle. Gondozni is kellett, mert mint mondják, az idő megkékítette. Krétaporral mosták, gőzölték, fésülgették, s így megtartotta gyönyörű hamvas színét, lengő hajlékonyságát. Ha egy-egy kocsmai számadásnál megzilálódott, bodrát fésűvel hozták rendbe a legények, tábláját (vagyis a kocsány fölötti sima részt) ujjaikkal igazították meg. M a már csak pásztorok, vagy tanyai emberek kalapja mellett lehet látni, falusi ember nem hordja. A sárréti házaknál a tükör mellé dugva, vagy a komóton üvegbe állítva őrzik, emlékéül a régi szép időknek.

Azt még régi okiratokból tudjuk, hogy valamikor adóba is elfogadták a darutollat. A hódoltság korában a legvadabb basát és nagy vezírt is engedékenységre bírhatták szorongatott eleink, ha néhány szép tollat ajándékoztak neki. A törökök evvel jutalmazták bátor vitézeiket.

Mind eme nagy kelendőség csak a darvászok malmára hajtotta a vizet. Végül azonban számukra is elérkeztek a nemszeretem napok. Mondják felőlük, hogy amikor végkép eltűntek a darvak e tájról, olyan szomorúan darvadoztak, őgyelegtek a halálra ítélt nádasban, mint az árván maradt gyerek. A fiatalabbja még csak beletörődött lassan-lassan a kedvezőtlen változásba. Felcsaptak daruvadásznak, fegyvert szereztek, és madárvonuláskor ők is útra kelve, a kunsági pusztákon meg a Hortobágyon várták, kisérték a darvakat. A pihenő csapatot legelésző gulya közé bújva, vagy konda között csúszva közelítették meg, s onnan puskáztak rá. Volt olyan is, aki szekérkereket görgetett maga mellett s e mögé húzódva férkőzött hozzájuk. A z őrdaru ugyanis csak a sebesen forgó kereket figyelte és nem vette észre a vadászt. De a madárnevelő vén darvászok nem tudták megtagadni ősi babonás hitüket, és sohasem fogtak puskát a kezükbe. d. Farkasvadászat Kiterjedt rétségeinkben, valamint szigeteinken nem csupán a madarak tömegei ütöttek tanyát, hanem az állatvilág emlős osztálya is szép számmal képviselve volt. A z apróbb férgek (így nevezik a kisebb- nagyobb kártékony állatokat) számtalan fajától és a kevésbé jelentős nagyobbaktól most eltekintve, csak a vidrát, menyétet, görényt, gözüt, borzot, nyulat, rókát, vaddisznót és farkast sorolom itt fel, mint amelyekről ma legtöbbet beszélnek a régi pákászok ivadékai. Különösen a hírhedtebbjei, helyneveinkben is előfordulnak. Példának említem meg, hogy Udvariban van Borzug (=Borz-zug); Szerepen: Farkas-zug, Medvés;

Bárándon: Farkas-sziget, Farkasvölgy; Bajomban: Rókavölgy, Vadas, Farkas-ér; Konyár alatt: Farkasrét. A Sárrét szomszédos megyébe nyúló részéről a püspökladányi Borzas­ sziget, Farkas-sziget, a karcagi Ravaszlyuk (ravasz a régi magyar nyelvben: róka), a kisújszállási Ravaszlyuk-sziget, a füzesgyarmati Farkas-sziget, Farkasveremhát és a dévaványai Borszeg (=Borz-szeg) határrész neveket jegyzem fel. Csaknem mindegyik nagysárréti községünkben van disznós összetételű ér-, fok-, laponyag nevünk. Valószínűnek tarthatjuk, hogy nem mindenütt disznóteleltető bánya volt, hanem több a vaddisznóról lett elnevezve.

Egyik állatra húsáért, másikra szőrméjéért vadásztak, vagy másként vették hasznát és ezért törődtek vele. Györffy István írja a nagykunsági pákászokról: „Ősszel még a gözü fészkét is megásták, és a szegény féreg egész nyári gözülményét elszedték. Némelyik több zsáknyi gyülevész szemet harácsolt össze a gözütől." Szakasztott így jártak a sárrétiek is.

Beszedték a dézsmát a szántott-vetett szigetek eme lakójától. Beszéltem egy volt öreg pákásszal, aki annakidején a szükséges évi kenyerének való búzához mindig előre számításba vette a gözütől behajtható körülbelüli mennyiséget. Még lábon állott a gabona, de ő már figyelte, van-e sok gözü. A gözühordást rostával felvágták, és vitték a szárazmalomba. A menyétet, görényt, borzot, nyulat, rókát általában hurokkal, csapdával fogták vagy pedig elverték. A rókát gyakran kifüstölték a lyukából, esetleg rókafúróval vették ki. A hurokhoz, kivetett csapdához úgy csalogatták oda, hogy libát, tyúkot kötöttek ki.

De az effajta vadászatoknál is fontos szerep jutott a hangutánzásnak. A vaddisznót leginkább veremmel fogták. Ez az állat nevezetes a sárrértiek előtt, mert a hagyomány szerint eleink ebből tenyésztették ki a réti disznót. A szalontai disznóról is azt írja Márky Sándor: „A Vadász község környékén élő magyarok, úgy mint a szalontaiak, a X V . és X V I . században néha heteken át bujdokoltak a törökök elől, vadmalacokat fogtak össze, azokat megszelídítették, csürhében tenyésztették és fölnevelték. Ebből származnak a kevés zsírú, de igen jó húsú veres disznók, melyeket közönségesen szalontaiaknak neveznek."

Legtöbb hagyomány azonban mégsem ezekről, hanem a farkasokról szól. Nagyapáink elbeszéléséből tudjuk, hogy ezelőtt az Alföldön nagyon sok farkas csatangolt. A Tisza nádas kiöntéseiben, morotváiban, a Hortobágy áradmányos terein és zsombékosaiban vertek tanyát és onnan rontottak a legelésző nyájakra, gulyákra. A Sárrét pedig igazi otthonuk, bevehetetlen mentsváruk volt, míg a vízszabályozó és lecsapoló munkálatok ősi mivoltából ki nem forgatták. A hatalmas mocsárvilág náderdeiben jó tanyát találtak, a rétségek madártömege, apróbb állatai, valamint a nagyszámú gulyák, ménesek, nyájak pedig könnyű megélhetéssel biztatták őket. Nádifarkas meg rétifarkas néven voltak ismeretesek ezek a ragadozók. A sárréti öregek féregnek, ordasnak, veres vadnak is emlegetik szóbeszédközben.

Nagyságra nézve valami nagyobbfajta kutyához hasonlított. Girhes, csikasz teste, hosszú bozontos farka volt és erős lába, éles karma. Ügyességét különösen hangoztatják. Vizes helyeken zsombékról-zsombékra ugrálva is át tudott kelni, még üldözés közben is. A z ellopott juhot pedig nem cipelte, hanem vezette maga mellett, oly módon, hogy fogaival megragadta nyakán a gyapjút, farkával meg hátulról csapkodta, így nógatta futásra. Magas gerággyán átugratott így a jámbor birkával. Színe a nádasban való rejtőzködésben volt segítségére, olyan lévén az, mint a környezet uralkodó színei. Veres barnás bundája volt.

Leginkább vereslett a füle, hátán néhány feketés csík húzódott végig, álla alatt pedig kb. tenyérnyi folt fehérlett. Szőrzete idejével világosabbá vált - megőszlődött.

Miként nevük is elárulja, nádasokban, sáros, vizes bozótok szárazulatain szoktak volt lappangani. Némelyik rétségi szigetet valósággal birtokba vették, egyik nádbokor is, a másik

is avarból, nádcsörmőből összekapart farkasvackot takargatott. Zsombékos helyen jártak innen ki, és ahol sekélyebb vizet találtak. Határainknak máig is a farkasokról nevezett részei ilyen tanyák lehettek valamikor.

Mondják, hogy abban az időben sok kalandjuk volt a sárrétieknek a farkasokkal. Ezek a veszedelmes férgek kóborolni, prédára leselkedni többnyire csoportosan szoktak, 8-10 meg több is együtt. Különösen tél idején. Szűkében voltak ilyenkor az ennivalónak. Mikor felfagyott, és kezdett nagy pelyhekben hullani a tavaszig tartó, méteres hó, a veresfülűek kijöttek a rétből az utakra, s erek nádasain felmerészkedtek a falvak alá. A z útra indulók vasvillát akasztottak a szekéroldalra, s jobban érezték magukat, ha legalább valami ócska kovás puskát foghattak a bundájuk alá. Farkasijesztésre volt jó a ló nyakára csatol csengő is, ha ez hiányzott, a szekérkötő láncot rázták helyette. Lovon járó pedig ott tartotta a nyeregkápán a táblás rézfokost. Bizony, volt rá eset, hogy holmi gyalogszeres szegény vándornak csak a csizmáját hagyták meg az ordasok. Egy régi berettyóújfalusi gazdaember feljegyzései közt olvastam, hogy 1829 nagy telén Rabéra igyekezett szánon, kisfiával és legény szolgájával. Bakonszegen túl, a Perjés nádasánál farkasok fogták közre őket, és egyenesen a lovakra törtek. Megálltak hát, levetették az istrángokat és vasvillával szálltak szembe az ordasokkal. Erős küzdelem után úgy szabadultak meg tőlük, hogy az egyiket átszúrták a villával, s mikor az fájdalmában üvöltve a nádasba iszkolt, a többiek utána eredtek. Ugyanezen feljegyzése szerint egy berettyószentmártoni gazda szekerét Bocs pusztán rohanták meg a farkasok, s egyedül lévén a gazda, lovait széttépték. A sárrétudvari ember már ügyesen csinálta! 1870-es évek elején egy téli hajnalon Püspökladányba indult, de a Hangás hídjánál kénytelen volt megállani, és a szánoldalban vitt szalmával virradatig tüzelni a havon, a farkasok távoltartása végett. Ekkor két szán érte utol, és azokkal továbbment. Ha több jármű ment együtt, nem mertek úgy támadni, csak leültek a hó hátára, és holdra fordított pofával énekeltek. Volt, aki kiszáradt zsombékosban találkozott farkassal. Felkapaszkodott előle egy zsombékoszlopra és amikor a vad utána akart ugrani, leütötte az ólmos botra húzott fokossal, az ún. kálvinista kereszttel. De - miként már láttuk - legtöbbet mégiscsak a pásztorok bajlódtak velük. A mostani pásztorok száján is élnek hagyományok egy-egy régi farkaspocséklásról. S hogy ezek mind igazak, kitetszik abból is, hogy a múlt századi körözvények jószágleírásaiban lépten-nyomon ilyeneket olvashatunk: „a két pofájára és a hátulsó jobb combjára farkas csapásos; horgas inán farkas csapás; a bal combja farkas marta; a combján farkas karmolás látszik", stb. A beforradt seb ugyanis ismertetőjele lett a lónak, tehénnek.

Bizony temérdek kárt tettek a farkasok! Bezzeg igyekeztek is mindenképpen ártani nekik.

A pákászok közül kerültek ki az öregek által máig is emlegetett farkasvadászok.

Foglalkoztak ezek egyéb pákászmesterséggel is, de ezen vadászatnak különösen kedvelői voltak. Úgy ismerték a farkas természetét, mint a tenyerük közepét. Közeledését már messziről elárulta nekik a nádas zörgése, (mert mindenfajta állat másforma zajt csinált), s a letördelt nádból felismerték az útját. Sőt mondják, hogy némelyik el is tudta küldeni!

Puskájuk a farkasvadászoknak sem volt, miként madarász társaiknak. Elsősorban veremmel fogták a farkast. Ez mintegy ölnyi széles és jó másfél öl mélységű gödör volt, mely a feneke felé fokozatosan kiszélesedett. A farkasok szakértelemmel kikeresett útjába ásták, meg gulya-állások, juhhodályok környékére. Fenekére fából hasított nyársat vertek le, többnyire hármat, négyet. Ezután pedig a száját náddal, gizgazzal oly módon fedték be, hogy a környezetbe veszve, minél kevésbé legyen feltűnő. Tetejére csalétekül döghúst tettek, vagy leölt állat hasznavehetetlen részeit. Ennek szagára odament a farkas, és hogy megkaparintsa, rálépett a verem tetejére, amely beszakadt alatta, és a karók felnyársalták, de ha melléjük

esett is, fogva volt, mert a mély veremből nem szabadulhatott ki. Hozzá nem értők a vermet gyakran úgy fedték be - esetleg erősebb faágat is téve rá - hogy csak részben szakadt le, és a kapaszkodó ügyes farkas megszabadult. Ilyenformán aztán voltak tapasztalt vén farkasok, melyeket a nagyon gondosan nem álcázott verem tetejére a legillatozóbb csalétek sem csalt rá. Némelyik farkasvadásznak 5-6 verme is volt, különböző helyeken. Ezeket a szokott időben sorra járta, és a bennük talált farkast - ha a karók fel nem nyársalták - agyonverte, vagy nyakába dobott hurokkal fojtotta meg. Elterjedt farkasfogó készség volt a tőr.

Ugyanolyan csapda volt ez, amelyiket kártékony kutyák és más állatok ellen ma is szoktak kivetni. Földbe verhető cövekhez láncolták, hogy a vad el ne vonszolja. Falusi kovácsmesterek készítették. Ezek műhelyéből került ki a lándzsa is. Acélos vasból kovácsolt kétélű, köpüs kés volt ez, amit hosszú rúdra erősítettek. Lóhátas legények ilyennel üldözték a farkast. Derecske, Konyár, Nagyléta vidékén pedig ostorral fogták. A z ólomsúllyal ellátott végű karikás a lóháton üldözött vad nyakára csavarodott, és megfojtotta.

A z efféle primitív vadászati mód mellett nem csoda, ha egyes esztendőkben rendkívül elszaporodtak az ordasok. A z ilyen éveket elnevezték farkasjárásos esztendőknek. Bizony, ilyenkor téli időszakban a falu szélső utcáin is garázdálkodtak a farkasok, mihelyst bealkonyult. Bementek az udvarokat kerítő öles gerágyákon, és ami maguknak valót találtak, elvitték. A gazda kénytelen volt az udvarán vermet ásni, tőrt vetni; fiai, szolgái pedig ólak, kazlak mögé húzódva, éjszakákról éjszakákra lestek a vakmerő vadat. Mikor már nem volt mást mit tenni, az elöljáróság elvitte a falu férfiait, fiatalságát farkast kergetni. A hatékonyság kedvéért a szomszédos helységek egy időben rendezték ezt. A farkashajtás napján olyan képet vágott a falu, mintha valami nagy lakodalomra készülne. Vidám fiatalság kurjantása, száz meg száz ember lármája verte fel e határt; fütykösökkel, fokosokkal, lándzsákkal, pányvákkal, karikással, kutyákkal, gyalog, lóháton, űzték-zavarták a farkasokat. Vertek is el nem egyet-kettőt.

A mocsárszéli falvak azonban az ilyen hajtással mit sem értek. Határaik nagyobb része a rétségbe esett, s annak lápjai közt az otthonos pákász is bajjal járt, hogyan kergetett volna itt farkast a helyet nem ismerő falusi ember! Sőt a környékből elriasztott ordasok mind e megbolygatatlan lápos nádasokba költözködtek. A rétben farkaskergetés nem volt soha!

Innen csak az inzsellér hajtotta el őket, de örökre - a vizek lecsapolásával. A sárréti öregek az inkább üldözésre szolgáló lándzsáról, pányváról, ólmos karikásról alig tudnak.

A nádifarkas fajtája már kiveszett mindenünnen. Talán pár esztendő múltán a Sárréten sem lesz olyan ember, aki a maga szemével látta volna. e. Halászat Osváth Pál, a Sárrét volt hírneves csendbiztosa azt írja könyvében, hogy: „némely ereink oly halgazdagok voltak, hogy abból egész vármegye elélhetett volna". M a élő öregek, akik gyermekkorukból még emlékeznek a vizes világra egybehangzóan állítják, hogy valóban így volt ez. A legkisebb haloványban is ott pipált a hal. A Körös, Berettyó, Tisza halai a mi mocsarainkban ívtak és a halivadékok itt nevelkedtek fel. A csuka, kárász, potyka, kecsege, combó, őnhal, cseka, süllő, sigér vagy dóber, cigányhal, pochai voltak a legismertebbek. Oly bővében voltunk ezeknek, hogy vízen járónak szinte lehetetlen volt nem fogni. Puszta kézzel lehetett partra vetni. A k i pediglen beleállott az ér vizébe, levetett ingével, bekötvén annak nyakát és ujjait, éppen eleget foghatott. Kevés olyan községünk van, amelynek határán a hal, csuka, kárász szó valamilyen összetételben helynévként elő ne fordulna.

A szájhagyomány és a tárgyi emlékek egybevetéséből kétségtelenül kitűnik, hogy területünk halászatát nem a hálóval való halfogás jellemezte. Öreg házak padlásain többfelé megtaláljuk ugyan az emelőháló maradványait, de ez inkább csak a falusi ember kezén járt, aki éjszakánként kiült vele a közeli ér partjára vagy a vízbe eszkábált kullogóra. Hálóval csak a Berettyó és a Körös halászai dolgoztak. A vész vagy vejsze, a tapogató és a tesziveszi volt a mi pákász-halászaink kedvelt halfogó készsége. A Sárrét leggazdagabb ereinek is Vészszegér (Szerep) és Nyársasér (Bajom) a neve. Szerepen Tapogatós; Ladányban (Hajdú m.) Tapogatós-oldal helynevünk van.

A vész nádból készült, és az ér, vagy a rét vizében állították fel. A mederbe vert karók tartották. Vékony nádkerítéshez hasonlíthatjuk az ún. lészát, melyek V alakban elrekesztették az ér medrét, és a halakat egy köralakú helyre, a vészfejbe terelte, ahonnan nem tudtak kiszabadulni. Időközönként merítő hálóval, hosszú nyelű merettyüvel szedték ki őket. A vész mellett nem kellett türelmesen üldögélni; otthagyták, s fogta a halat magától. A téli halászat eszköze is ez volt. A vészfej nem fagyott be, mert a ficánkoló halak kiverték. A tapogatót sekélyes tavakban használták. Vesszőből volt fonva s feneketlen kosárhoz hasonlított. Átmérője is, magassága is 80-90 cm volt. Belegázoltak a vízbe, és megborították vele a halat. Ilyen volt a tesziveszi is, csakhogy hosszú rúd végén függött.

Rák is bőven termett vizeinkben. Különösen híres rákászok voltak a komádiak. Régi templomuk karzatára is két vörös rák volt festve. Még falucsúfolójuk is hajdani rákász voltukkal kapcsolatos. Annak idején szokásuk volt, hogy évenként bizonyos alkalommal rákot vittek ajándékba a főszolgabírónak. Történt, hogy egyszer véletlenül megfeledkeztek róla. A tréfakedvelő főszolgabíró nem hagyta ezt szó nélkül, hanem megkérdezte: „Hát a rákokkal mi van, bíró uram?" A kérdéssel meglepett bíró zavarában azt találta felelni: „Elverte a jég." Attól fogva sokáig avval csúfolták a komádiakat, hogy: „Elverte a jég a rákot!"

A rákot kézzel dobták ki a vízből, leginkább azonban varsával fogták. Ezzel fogták a csíkot is a csíkászok. A varsát (illetőleg csíkkast) vesszőből fonták. Hegyes méhkas alakú volt, s alulról tölcsérformájú vörcsök nyúlt bele. Legtöbbször lápot lékeltek, és a lékbe leeresztették a varsát. Mondják, tódult bele a rengeteg csík, ahonnan vízzel telt gödörbe: csíkverembe gyűjtötték össze. Gyékénykosarakban és dézsákban kerültek a piacra a rákok és a csíkok. A gyalult káposztával főzött csík híres sárréti eledel volt régen. A rák és csík nevét is több helynevünk őrzi, főként a Kis-Sárréten.

Pákászféle emberek közül kerültek ki a békászok is. Jól jövedelmezett ez a foglalkozás, mert úri házaknál nagyon kedvelték a finom húsú teknősbékát. Nagy moslékos dézsába tették, és úgy hizlalták meg. Fogási módjáról Birtalan Szilágyi János ezt írja: „A teknősbékáról méltó a megjegyzésre, hogy ez a szárazon egy tehetetlen lomha állat, a lakó vizében nincs nála virgoncabb. Halászatját próbáltam, veszekedtünk vele tovább egy óránál, mint már úgyis fogollyal, míg a vészből kezünkre tudtuk keríteni." Bárándon, a megye határán folyik a Békásér, s e tájon volt a Békásúszó nevű vízállás is. Teknősök éltek ezekben.

Ilyen eredetű lehet a kisrábéi Békáshalom neve is.

A gyógyászatban fontos, a népi orvoslásban még fontosabb szerepet játszó nadályt kézzel szedte a pákász. Madzagfogóval ellátott kabaktökben árulta a piacon, meg utcáról-utcára járkálva.

/ Réti

méhészkedès

Eleink háztartásában igen fontos szerepet játszott a méz. Öreg emberek emlékeznek arra, hogy fiatal korukban még ritkaságba ment az olyan ház, ahol fehércukort használtak. Sokan voltak, akik semennyiért sem ették volna meg. Nem szerették. Igen minden háznál akadt egy kis csupor méz, gazdaháznál meg nagy vászonfazékkal állott a kamrában, és mindent evvel édesítettek. Ezt tették az ételbe, tésztafélékbe, a kalácsba, a tea helyett ivott ürmösborba, a gyerekek pedig karéj kenyérre kenve ették. Számtalan esetben külsőleg is használták, gyógyszerül. A biharnagybajomi református egyház levéltárában őrzik Birtalan Szilágyi Jánosnak A Bajomi Eklésiát illető dolgok (1824) című kéziratát, ebből tudjuk, hogy még a pap járandóságába is lehetett vaj helyett mézet adni. A gazdacsaládok sok méhet tartottak.

Tavasszal, míg a méh járást nem fogott, a hatalmas kasokat rudakra rakva, meg hajón kivitték a rét valamelyik szárazulatára, és csak télire hozták ismét haza. Többen hordták együvé méheiket, s ha szükségesnek mutatkozott, erős nádkerítéssel körül is kerítették. Egy­ két öreg ember kint töltötte az időt, míg az eresztés, rajbefogás úgy kívánta, de azután hazamentek. Dolgozhattak a méhek a maguk szabadjára, néha-néha néztek csak rájuk. Ilyen méhészkedő helyül szolgált hajdanában a Mézeslaponyag a sárrétudvari határon az Óberettyó mellett, és a Méhkert nevű kis porong a bajomi rétben. A bárándi Mészársziget nevében is valószínűleg ilyen méhes emléke lappang. Zódonyban pedig, Györffy István Nagykunsági krónikája szerint, a nadányiak méheskertje volt. A közszükségletet azonban nem ezek, hanem a réti méhészek látták el mézzel. A sárréti falvak hetivásárjain ott üldögélt ezelőtt a méhész vagy a felesége mézzel telt nagy vászonfazekai, bodonjai mellett, és iccével mérte a finom réti mézet.

A réti méhészet tulajdonképpen a pákászat egyik ága volt. A réti méhész birtokába vette a rét valamelyik, neki megfelelő porongját, kunyhót csinált rá, és e körül elhelyezte méhkasait.

A z ő ősi módszere szerint a méhekkel nem sokat kellett bíbelődni. Bőven jutott ideje madarászaira, csikaszaira, békászatra is. A közeli ér medrébe pedig vészt vert, és úgy halászott. Sőt dinnyét is termesztett, aminek virágát a méhek nagyon kedvelték. Ezt vakond­ túrásból hordott fészekbe vetette, mert állítólag ebben a földben szépen fejlődött és bő termést hozott. - Csendes, igyekvő, szorgalmas emberek voltak a réti méhészek. Egyik­ másik öregről az a legenda maradt fenn, hogy másik falu határában is megismerte a méheit a virágon. De azok is ismerték őt: nyakába, inge ujjába hulltak, még sem csípték meg.

Szúrásuk ellen általában úgy védekeztek, hogy bekenték magukat valamilyen általuk ismert fű nedvével s így még ingük derekába is bátran tehették a méhet.

A Sárréten sokat emlegetett réti méhészek voltak a bajomi Váradiak. Megkülönböztetésül a hasonló nevűektől Méhész előnévvel ruházták fel őket a falubeliek. Valamelyik elődjüktől kapta a nevét a Váradi Sándor-porong. Annak ott volt a méhészete. Övék volt a Méhtanya is.

A Görbeér egyik kis szigetét hívták így. Idők folyamán hordott földdel megnagyobbították, úgyhogy kb. 130 ölnyi lett a területe. Amerről keskenyebb volt az ér, ott jártak be a nádassal körülvett szigetre, hajóval. Ide ültették a nagy kerek nádkunyhót is, mely teljesen olyan volt, mint a pásztoroké. Ebben teleltek. A kunyhó mellett állott a hosszúkás szin: hat faragatlan ágassal tartott félereszes nádtetőzet. Ez alá raktározták be télire a kasokat, körülállongatták nádkévékkel, s így akármilyen szigorú télen se kellett attól félni, hogy megfagynak a méhek, annál is inkább, mert mindegyik kasban nagy volt a család. Ezek a primitív építmények eltartottak egész emberéleten át.

A réti méhészek előszeretettel költözködtek állandó vízzel körülvett helyre. Méhesük így jobban védve volt barangoló emberektől, kártékony állatoktól és egyéb veszedelemtől is. Ha véletlenül kigyulladt a rét, mint történt a 63-as aszály idején is több részén, a vízzel nem védett helyeken, amelyet nem övezett állandó víz. A változó vizű rét szigetein álló méheseket rendszerint bekerítették. Ilyen méheskert vagy méhkert volt a Makra-laponyagon is, Bajomban. Szabálytalan köralakú kerítését nádból ültették, ugyanúgy, mint a pásztorok a karámot. A kerített hely közepén állott a kunyhó, a szin pedig a kerítés mellett foglalt helyet, egyik oldala az volt.

Amilyen egyszerű volt a réti méhész tanyája vagy kertje, olyan egyszerű volt foglalkozása is.

Kora tavasszal kirakták a gyékényből font kasokat a kunyhó, meg a szin elébe két-három sorral. A kopasz földre kerültek csak, deszkát az tett alájuk, akinek volt. Gyékényből és sodringból csinált sisakokkal fedték be őket, hogy eső ellen védve legyenek. Téli helyéről előszedték a nyolc-tíz rajbokrétát és a méhes körül ide-oda leszúrták a földbe. Ezek 2-3 öles póznák voltak, végükön giz-gazból gyúrt csóvával. Rajzáskor ezekre szálltak a méhek, s fel kellett csak húzni és a rajt belerázhatták róla az üres kasba. Véletlenül, ha fordult elő, hogy egy-egy fűz, vagy bodzafa állott a méhes mellett. Fa ugyanis kevés volt a rétben. - A méhesekben általánosan 60-70 anyatörzset tartottak, melyek közül a legtöbb kétszerháromszor is rajzott. Befogni azonban nem mindegyik rajt lehetett, több elszállott. Viszont az is előfordult, hogy maguktól beköltöztek az üres kasba. Némelykor pedig idegenek jöttek bele. A z elröpült rajok, ha valamelyik méhesbe be nem vették magukat, faodúba vagy elhagyott rozoga kunyhó csúcsába költöztek, és elvadultak. Emlegetnek méhészt, aki ilyen méheket fogott össze, és ezekkel alapította meg a méhesét.

A rét kora tavasztól késő őszig sohasem volt virág nélkül. Itt most előszámlálhatatlan növényei egyre-másra nyílottak. A szigetek füvei közül főként a fodormenta, borsmenta, keresztesbodza, kakastaréj, csattogó, tőkincs, vadbodorka, gelicetövis, szamártövis, és tisztesfű virágát szállották a méhek. A kasok gyorsan nehezedtek, 80-120 font súlyúak voltak. Némelyik alá gödröt kellett ásni s abba csüngött le a mézzel teli lép. Nyári melegben csorgott belőlük a méz, s dinnye-és töklevéllel fogták fel, és úgy gyűjtötték össze a tökhajból készült fedeles kupukóba, a mézestökbe. Ősszel azonban már dézsákra is szükség lett.

Ilyenkor, az anyatörzs kivételével, füsttel lefojtották a méheket, és a kasok tartalmát kiürítették. Vettek el mézet az anyatörzstől is. A lép kiszedésére lépvágót és lépmetszöt használtak. A z előbbi 60-65 cm hosszú és a kas oldalának megfelelően görbíthető vaspengéjű kés. Ezzel vágták el a lép szélét a kas oldaltól. A lépmetsző pedig hüvelyknyi, hegyes és kétélű penge, melyet derékszögben erősítetek a félméteres vagy még hosszabb nyélbe. Felnyúltak vele a lépek közé, és a már levágott darabot felülről elmetszették. A kiszedett léppel kétféleképpen bántak: vagy apró darabokra tördelték és törökméz, lépesméz néven bocsátották áruba, vagy pedig kicsorgatták. Dézsa szájára rácsszerűen nádszálakat raktak, és erre fektették rá a lépet, amiből aztán a méz kicsepegett. A kas csúcsában levő megcukrosodott mézet aszottméz néven ismerték. A sonkolyt megolvasztva, zsákon átszűrve, négyszögletes formába öntve árulták, de gyertyát is csináltak belőle. - A méz árusítása a méhész falusi házából történt, ahova évről-évre eljöttek a kofák, városi kereskedők és mézeskalácsosok. A sonkolyért a tótok jártak, azok vásárolták össze.

g. Nádvágás Mint az eddigiekből is láttuk, a vízszabályozás előtti időkben búza helyett nádat termett a mi földünk. Ez a növény volt rétségeink leghasznosabb és legegyszerűbb módon pénzre váltható terméke. Hamarosan még fel sem lehetne sorolni, mi mindent csináltak belőle elődeink. Ebből készítették a ház falát, a tetejét, a kemencét, a kéményt, az udvar kerítését, a kút bélését és káváját. Ebből ültették a pásztorok a kunyhót, a karámot, a hodályt; a halászpákász emberek a tutajt, a vészt. Nádból készítették a vászonszövőszék bordáját, a csigacsinálót, a sajtrácsot, a pihseprűt. A nádbuzogány pihéjével töltötték meg a szolgalegény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. De még hidat is csináltak nádból. A víz medrébe vert karók közé nádkévéket fektettek, s ezen jártak keresztül gyalog, lóháton, szekéren egyaránt.

Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren az 1800-as évek elején ilyen bürü vezetett át. Réti pásztoraink is ilyen bürühíddal kötötték össze az egymáshoz közelebb eső legelőterületeket. Sőt még a bölcső és a koporsó fenekét is nádból csinálták a falusi asztalosok! Fűtőanyag is a nád volt. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. Biharnagybajomban Rápóti Pap Mihály tiszteletes úrnak 1684-ben minden házas ember 12 kéve nádat tartozott adni. - A levágott nád feleslegét pedig más vidéken értékesítették. A Berettyó 1866 előtt még Rábé, Torda, Bajom, Szerep határa szélén folyt s a Nagysárrétről ennek a vizén úsztatták le a tutajokba kötött nádat Túrkeve és Mezőtúr alá, onnan meg szekérrel vitték tovább. A kissárréti nádvágók a Körösön úsztatták Gyoma, Endrőd felé. A debreceni nagyvásárokra is sokat elszállítottak mindkét helyről. Nád közt éltek tehát a mi eleink és sokszor még a sírjokon is nád nőtt! Nem hiába dalolta a sárréti legény: A Sárrétjén nevelkedtem a nád közt, Hej! be derék fattyú lettem a lyány közt!

A mostani ember előtt már igen mindegyik nád egyforma. Nem az volt a régiek előtt! Ők határozott különbséget tettek a nád faja és minősége között. A nád csak a térdig vagy szárközépig érő vizet szerette, a mély vízben nem nőtt. A z erek medrében termett folyami nádnak volt a legtöbb becsülete. Rétben termett a verestövű nád is. Ezért fizettek legjobb árat, mert mindenre alkalmatos volt. A vastagabbjából falat, kerítést, karámot húztak, a szép, fényes, vékony szálú kévékből pedig tetőt kötöttek. Bordanádnak is nevezték, mert ebből készült a szövőszék bordája. A szárazon nevelkedett piszkos színű, korhadt és girbe-görbe bördös nádat csak tűzre használták. Legszebb nád természetesen a két Sárrétben termett. A bajomi Batonyás-rétről ezt írja a már többször említett Birtalan Szilágyi János: „Bámulatra méltó vastag nádak teremnek itten, úgy, hogy ha távolról néz is az ember a rétre, úgy emelkedik fel a többi nádak felett, mint egy magas laponyag a sík réten. Hossza vagy magassága a három ölet is kiüti, vastagsága egy jó hüvelyknyi." A sárrétudvariak a Ferendektón vághattak jó nádat és a Csarnán, a szerepiek pedig Ösvénytónál és Zódonyban.

A csökmői és a komádibeli nádvágók főként az Irázi-rétbe jártak, de a Kóti-, Szöcsködi-, Picsori-rétben és a Poklosban is lelhettek megfelelő nádat.

A rét fénykorában mindenki annyi nádat vághatott, amennyi neki tetszett. A rét valójában a vizek birodalma volt, nem az embereké. A se vége, se hossza náderdőket nem őrizte senki.

Az őszi hónapokba, amikor már „megmutatta magát" a nád, vagyis látszott, hol lesz érdemes vágáshoz fogni, a nádvágó szegény ember hajóra (csolnakra) ült és bebarangolta a rétet.

Kedvére való nádat keresett. A kiválasztott bokrot valamilyen módon megjelölte, többnyire úgy, hogy a szélén négy-öt helyen egy ölrevaló lábonálló nádat gyékénnyel összekötött.

Erről megtudta az utána esetleg arra járó társa, hogy ennek a bokornak már gazdája van. A nádasok ama helyeit nevezték bokornak a vágók, ahol legszebb, legsűrűbb és legtisztább volt a nád. Némelyik bokor több holdnyi kiterjedésű volt.

A nádat télen, jégen vágták. Míg ez az idő elérkezett, a felfogott bokorhoz többször ki kellett menni, nehogy másvalaki eltulajdonítsa. A z ilyen kimenetel alkalmával egyet-mást mindig igazítottak az odavezető úton is; a nádat, giz-gazt letördelték, kicsapkodták, a közbeeső szárazulatokon keresztül siklót locsoltak, amely mikor felfagyott, jó útja lett a nádat hordó szánnak.

Rétet szerezvén a nádvágó ember, otthon a padlásról, színből előszedegette szerszámait, rendbehozta, megélezte őket. Legrégibb és legkedveltebb szerszám volt az egyszerű nádvágó, a méternyi nyélre erősített 26-28 cm hosszú kaszapenge. A nádtolót már az ezzel elégedetlenek találták ki. Átlag 62 cm hosszú, 4-5 cm széles acélos vasból kovácsolt penge volt. Fokának a közepére 15 cm hosszú, 4,5 cm átmérőjű köpűt formáltak és kisebb köpűkké alakították felgörbített végeit is. Ez utóbbi köpűk nyakán mozgatható, de le nem húzható vas hurok van. A nádtolót maga a vágó szerelte fel. A nagy köpűbe szegezte a 4 méter vagy sokszor ennél is hosszabb rudat, a kisebbekre pedig rugalmas husángokat helyezett, melyeket hátrahajlítva, végeiket a rúdhoz erősítette vékonyabb kötéllel, s az így keletkezett ívek közepére keresztbe kötött egy botvastagságú, egyenes faágat. Ez volt a káva. Még csak a vas hurkokba kellett kötelet fűzni, és a végét ott kötni a rúdhoz, ahol a kávát. Ezt némelyek kantárnak mondták. Öreg emberek állítása szerint a nádtolókat nagyobb kovácsműhelyek állították elő. Mindegyiken láthatunk meglehetősen primitív vonal- és pont-díszítést, mely a készítő jegye is volt egyben. Kovácsok csinálták a jégpatkót is, amit madzaggal csizmája talpára kötött a nádvágó ember, hogy könnyebben járkálhasson a jég sima tükrén. A fabocskor és a fapapucs már inkább házilag készült, de lehetett venni is, a fúró-faragó ezermesterek a hetipiacon, meg a nagyvásárban árulgatták. Kemény fából faragták, és négy lópatkószeget ütöttek a talpába. Madzaggal vagy szíjjal kötötték fel a bocskor, a csizma talpára. Védelmezte a lábbelit a nád éles torsától, s a láb sem hűlt fel benne az egész napi jégen való járkálásban.

Meleg ködmönre, báránybőr sapkára is szüksége volt a nádvágónak, meg jó nagy csizmára, amit még szalmával is kibélelhetett a hideg ellen. Régebben bocskort viselt a szegény ember télen is. Ha ilyet vett fel, szőrös bőrkapcát tekert a lábára. A csizma alá jött a fapapucs, bocskor alá a fabocskor. Ha mind szerszámjával, mind gúnyájával rendben volt, nyugodtan várta a természet télre fordulását. Mihelyst annyira befagyott a víz, hogy a jég hátán járni lehetett, halogatás nélkül munkához látott. A z egymás közelében dolgozók csatlakoztak, s az alig derengő téli hajnalon már elindultak a rétre és csak a késő este vetette őket haza. Ha pedig másik falu határán volt a munkahelyük, a vágás ideje alatt kunyhóban laktak. Száraz télidőn szépen haladt a munka, a porhó sem volt akadály, ha azonban nagy pelyhekben lehullott a vastag téli takaró, nem volt tovább mihez kezdeni.

A magános ember nádvágóval (elvétve úgy is mondták: kisvágó) dolgozott. Jobbjába fogta ezt, egyetlen mozdulattal fél ölre való nádat vágott el egyszerre. A gazos, cseplesz náddal vegyes bokrot pedig inkább szálalták, nehogy a kötéskor kelljen a kéve takarításával bajlódni. De a Sárrét virágkorában az ilyen nem is számított bokornak. A nádtolóhoz három, de legalább is két ember kellett. A z egyik szaporán kocogva a jégen e szerszámot tolta, és a kávában összegyűlő két-három ölre való nádat szedte ki, társa pedig a kévéket kötözte. Arra

is ügyeltek, hogy a vágást szél ellenében végezzék, mert másként a vágott nád nem a kávába dőlt, hanem széjjelszóródott. A tolót egy kévekötő nem győzte meg, estefelé egy keveset segíteni kellett neki. Igazában azonban csak kisvágóval lehetett szép munkát végezni! Kévekötéshez gyékényt használtak. A kévék nagysága igen különböző volt. Legrendesebbnek mondják az öles kévét, melybe annyi nádat kötöttek, amennyit egy ember két karjával összeölelhetett. Ritkán bár, de kötöttek két öles kévét is. Egyik sem került így eladásra, hanem szétszedték őket, többnyire fél ölesre. Néhányan még emlékeznek a régimódi ún. lapos kévére, melyet nádba kötöttek. Némileg háromszög alakját azáltal nyerte, hogy kötés közben térdben összeszorított lábszárak közé fogták, de okozta ezt a gyékénynél keményebb nádkötél is. Szánra, szekérre lapjaikkal összeillesztve rakták. - Serény ember egy nap alatt levágott és bekötött 90-100 egyöles kévét. Nádtolóval dolgozók többre értek: 220-250 kéve maradt utánuk. Mire véget ért a munka, egyik-egyik vágónak 2.500-3.000 kévéje volt halhiba vagy halhéjba rakva. A földre fektetett és egymásra rakott kévék csomóját hívták így.

A nádat szánon hordták haza. Előfordult azonban, hogy az idő hirtelen meglágyult, a jég szakadozott, olvadozott. Ilyenkor sok vesződséggel járt a szállítás. Valami szárazulaton be kellett várni, míg újra fagyott vagy annyira letisztult a jég, hogy hajón el lehetett hordani a kévéket. A z udvaron kúpba rakták a nádat: felállítottak 3-4 kévét, egymáshoz kötözték és ezekhez támasztották körül a többit, mintegy 250-300 kévét.

A vízszabályozással a nádvágásnak ez a szabad, korlátlan volta megszűnt. A pusztuló nádasokat 1870-ben már az uradalmak adták ki a vágóknak, rendszerint felében, 1872-ben a szerepi földön az Ösvénytónál minden öt kévéből kettőt kértek bérbe, s ezenkívül még ki is kellett hordani a nádat a rét szélére. A részelés, dézsmálás a rét szélén, vagy valamelyik kijelölt szárazulatán az ún. nádlógerben történt.

A z uradalom gondozta is hasznot hajtó rétjét. Tavasszal az ottmaradt gyékényt, cseplesz nádat, nádcsörmőt, giz-gazt, száraz avart szél alá felgyújtatta, hogy az új nád és gyékény tiszta legyen. Beszéltem olyan öreg emberrel, aki még látott ilyen rétégést. Napokig égett a rét. Füstölögve, kojtolva lohadt le a tűz némelykor a zsombékosokban, kotus helyeken. A fel­ feltámadó szél pedig megint magasra csapta fel a lángokat és sebesen seperte előre, több kilométer szélességbe, s nagy távolságokra szórta a könnyű hamut. Farkasok, rókák, nyulak, apró férgek menekültek a futótűz elől. Éjjel a harmadik-negyedik határba feltetszett a tűz világa, mintha egész falvak égtek volna. - Ezek a fények már a rét koporsója mellett lobogtak. Nemsokára ezek után betemették helyét a fekete barázdák.

A Körös kiöntéseiben, Kornádi, Csökmő határán, a Kóti-réten és Irázon a Nagysárrét pusztulása után is termett még nád egy ideig. Idejártak tehát a bihari nádvágók. M a már azonban a szerszám csak rozsdaette emlék. Most Nádudvarról hozott, pénzen vett náddal javítják meg az ócska háztetőket, de azt mondják az öregek, hogy nem nád már ez!

A nád mellett a rét leghasznosabb növénye a gyékény volt. A rétes ember téli időben, amikor a sivatag réten egyéb megélhetést nem talált, gyékényt szőtt, kosarat kötött, s ezek eladásából tartotta fenn magát és családját. Régi feljegyzésekben nyoma van, hogy valamikor a két Sárrét községeiben elterjedtebb foglalkozás volt a gyékény feldolgozása. A múlt század végén azonban már csak Biharnagybajomban, Sárrétudvariban, Csökmőn és Komádiban ismerték ezt az ősi házi-ipart, ma pedig egyedül az elől említett két községben találjuk meg. Anyaga a mocsár lecsapolása óta itt nem terem meg, a Tisza morotváiból, a hortobágyi Halastóról meg a nádudvari Kösély rétjéből hozzák.

Erről a mesterségről, annak minden csínja-bínjáról monográfiánk más helyén (a házi iparról szóló fejezetben) Nagy István számol be részletesen, ezért most erre nem is térek ki.

h. Javasok A régi foglalkozásokról szóló ezen fejezetben végezetül róluk is emlékezzünk meg, bárha műveletüket: a gyógyítást nem foglalkozásnak, hanem inkább hivatásnak tekinthetjük.

Manapság alig találunk olyan kis falut, amelyikben orvos ne lakna. Nem így volt ez régen!

Hatalmas rétségek közt meghúzódó, világtól elzárt helységeinkben, de még mezővárosainkban is éppen csak hírből hallották, hogy felcser, kilorgus (orvos) is létezik a világon. De még akik tudtak róla, azok sem vágyakoztak betegségükben a gyógykezelésére.

Igaz, hogy nem is sok kárát vallhatták ennek! Ha jött a népet felező kolera vagy más efféle rémítő ragály, akkor a vármegye fizikusa (így hívták régen az orvosdoktorokat) körlevélben tudatta megyeszerte, hogy e nyavalya ellen hogyan kell védekezni. De hát, valljuk be, ezt a kurrentáló paksamétát csak egy ember olvasta el a faluban; a nótárius, az is csak egyszer, amikor lemásolta a nagy protokollumba. K i is tudott volna eligazodni azokon a roppant körülményes, az embert ettől is, attól is eltiltó tudományos tanácsokon!

K i gyógykezelte hát a beteget, ha se felcser nem volt, se a fizikus jó tanácsait nem gyakorolták? Hiszen akadtak erre felesen. Egyik kommendáló asszony eme szert mondta legjobbnak, a másik kuruzsló amazt. A betegséget azonban legbiztosabban a javasasszony ismerte fel és leghatékonyabb gyógyszert is ő tudott ajánlani ellene. Ő volt a falu tudósa.

Ezért hívták tudós asszonynak is. Mindent gyógyított a fülzúgástól, hidegleléstől, pokolvartól a kelevényig, meg a heptikáig. Azt azonban nyíltan vallotta, hogy: Halál ellen nincs orvosság! Ha a virtuskodó legénynek betörték az oldalbordáit, avagy a koponyáját repesztették széjjel, ezeket a csontokat is ő illesztgette össze. Ezért volt aztán, hogy a híres fattyúk imigyen fenyegették egymást nagy számoltatások előtt: Megállj, majd a vénasszonyok kezére adlak!

A javasasszony családjában hagyomány lett a gyógyítás tudománya. Vagy a lánya, vagy az unokája tanulta el tőle, s halála után az gyakorolta. Olyasmit is rebesget a babona, hogy talán a halálos ágyán kézfogás által adta volna át tudományát a javasasszony. Ha pediglen az utódok között nem találtatott erre alkalmas személy, akkor bizony magával vitte a sírba, s hátrahagyott szerei elkallódtak, mert senki sem tudta, melyik mire jó.

Egyik-másik javasasszony olyan hírnévre tett szert, hogy fél vármegyéből döcögtették hozzá a betegeket a párnákkal megrakott szekereken. Maga készített orvosságokkal gyógyított. Falitékájában különféle porok, nagy butélia párlatok, erjesztett növényi nedvek, tégelyekben kenőcsök, irak állottak, melyek állítólag súlyos nyavalyáknak voltak biztos elhárítói. A padláson nagy szakértelemmel szárítgatta a jótékony hatású füveket és virágokat.

Kertjében olyan gyógynövényeket termesztett, amiket mások nem ismertek, amiknek erejét ő fedezte fel. Ezekből adott betegeinek, ha szükség volt rá. Egyszerűbb esetekben csak rendelt, akár a mai orvosok. Megmondta, hogy milyen növényi vagy állati eredetű szert használjanak és miként alkalmazzák.

A hatékony szerek előkerítése nem okozott gondot. Ezelőtt a rétségekben és partokon, szikeseken hatalmas erejű gyógyfüveknek megszámlálhatatlan fajtája tenyészett. A rétjárók, pákászok mindegyiknek jó ismerői voltak. Gyűjtögették levelét, virágát, termését, gyökerét (melyiknek milyen részében volt a gyógyereje), megszárították és kis csomókba kötözve ott árulgatták rétszéli községeink vásárain. A bajomi, udvari, kornádi, újfalui piacon hajdanában ott tanyázott a pákász felesége, füvekkel telt gyékény szatyorja mellett. - Szikfű, bodzavirág, torma, pemetefű, virádics, zsálya, feketenadálytő, fodormenta, ebiszőlő, vadkapor, gyalogbodza, árvacsilán, tisztesfű, ökörfark-kóró, fekete üröm, boszorkánytövis, cintórium

virág, sokszor emlegetett jó szerek. Éjfélkor a temető árkából szakított kakukkfű a babonások szerint a boszorkányok elűzésére is alkalmatos volt, amiért aztán gyakran szerepelt. A kiütéseket fekélyfű főzetével gyógyították. A z orrvérzést vérfűvel állították el.

Sebre vereshagymát tettek vagy borban áztatott farkasalmalevelet. A vágásra útifüvet kötöttek. A pokolvart pokolvarfűvel kezelték. Fülfájásról a nádereszben termett kövérlevelű fülbecseppentő használt. Gyomorfájás esetén ürmös bort ittak. Gyomordaganatra szappanos lapulevelet tettek. Reuma ellen a csodafürdőt mondták legjobbnak. Vesebajokról a petrezselyem főzetét itták, vérhas ellen pedig a sóslórium virágának főzetét. Olyan orvosság meg talán nem is volt, amelyikbe ezerjófüvet ne tettek volna. De ki se győzné a javasok minden füvét szerbe-számba szedni! - Voltak állati eredetű orvosságok is. így pl. tört csukafoggal fogfájást gyógyítottak, a köszvényes emberek gólyahúst ettek. A k i valamitől megijedt, gyerek avagy nőcseléd, annak csikólépet főztek szilvaciberében. Nagyon hasznos állat volt a nadály. A rét barna vizében annyi volt, hogy még külföldre is mi szállítottunk. A pákászok nagy kobakban, meg üvegekben hozták a piacra, a nadályszedő zsidók pedig szekérrel jöttek és dézsaszámra összevásárolva, tovább szállították. A Sárréten nem volt ezelőtt olyan ház, ahol az ablakba tett üvegben egy-két nadály ne lubickolt volna. Hússal, borral éltek a sárrétiek a régi jó világban, s bizony gyakorta meg kellett ragasztani. Úgy tavasz közepén ma is feltűnik a sárréti falvak utcáin egy-egy idős ember, kasornyában, tarisznyában nagy üvegeket cipel és elnyújtva kiáltja néha: Nadályt vegyenek, nadályt!

Egyesek érdekesebb módját választották a betegségtől való szabadulásnak. Akinek náthája volt, kiírta vagy íratta a kapura: „Nátha van eladó." Ha elolvasta valaki, arra ragadt, a beteg pedig meggyógyult. Akit a hideg lelt, ezt írta ki: „Nincsen itthon, akit a hideg ráz."

Egyik sem használt! Mondjuk úgy, hogy alkalmasint azért, mert abban az időben még kevesen tudtak olvasni. A hideg viszont csak megtalálta a maga emberét és rázta tovább. A hiedelem szerint a disznóhideg legbiztosabb ellenszere a disznó vályújából való legalább egyszeri evés volt. Számtalan ilyen receptje volt a népies orvoslásnak. Ma már nagyon elmaradott ember az, aki betegség esetén életét veszélyeztetve efféle módon kuruzsoltatja magát, ahelyett, hogy orvoshoz fordulna!

De a férfiak közül is kerültek ki javasok! Ezeket inkább orvosoknak hívták. Bár némelyik embereket is gyógyított, általában mégis azt mondhatjuk róluk, hogy különösen a jószágok gyógyításához értettek. Soraikból hírességre kiváltak az ún. veszettorvosok, akik a veszettséget tudták gyógyítani. Egyiket-másikat a községek esztendő számra leszerződtették. Bakonszeg régi protokollumában több ilyen szerződés maradt fenn. Egyik így szól: „Mai alább írt napon megfogadódott földesi lakos Lakatos János a bakonszegi jószágokban történhető veszettség orvoslására az 1833-ik esztendő 1-ső napjától az 1834-ik esztendő 1-ső napjáig és így egy egész esztendőre, s lészen fizetése 1. v. cédulában számított tíz nró. 10 forint, 2. kenyérnek való búza hat nró. 6 véka, 3. egy száz kéve nád. Mely fizetésért tartozik említett Lakatos János híradásunkra helységünkben maga alkalmatosságán megjelenni, a' híradáskor pedig magunk fogunk érette szekeret küldeni. Sig. Bakonszeg d.

29. Dec. 1832." Előtte évek hosszú során át Boldog Ferenc volt a leszerződött orvos.

Híres veszettorvos ma is él vidékünkön, akinek apja, nagyapja is orvos volt. Tőlük örökölte tudományát. Egy „kanbába" is élt még egyik sárréti községünkben, pár évvel ezelőtt. Amaz is, ez is ősi eljárásokkal gyógyított. A javasasszonyok azonban inkább „látó asszony"-okká vedlettek át.

2. Építkezés Ebben a fejezetben röviden ismertetem vármegyénk népi építkezését; a lakóházat, a gazdasági épületeket, az ezekhez tartozó jelentősebb tárgyakat, valamint a kerítések és kapuk fajtáit. Főként a 70-es évekbeli állapotra (ez időből fennmaradt emlékekre) leszek különös tekintettel, arra az időszakra, amely népi kultúránk fejlődésében fordulópontot jelöl.

Ettől fogva mindinkább elmaradnak a használatból a legjellemzőbb építőanyagaink, építőmódjaikkal együtt, eltűnnek a nagy tűzhelyes ólak, a régimódi kerítések és kapuk.

Ebben az időben már olyan változások következtek be a bihari ember házatáján, melyek nem fokozatos fejlődés, hanem a környező területek gyors behatásának eredményei voltak s ezért azokat itt nem tárgyalom. Valamint azokat az építményeket sem, melyek régebbi fejlődési korszak relikviáiként élnek az öregek emlékezetében, avagy a közelmúltban még megvoltak. a. Építkezési

módok

Miként az előző fejezetekből láttuk, földünk egészen a múlt század derekáig árterület volt, folyóöntések, nádas mocsarak, posványok, tavak uralkodtak el rajta. Úttalan útjaikon fát, követ, semmiféle építőanyagot ideszállítani nem lehetett volna. De meg nem is jutott ilyesmi senkinek sem eszébe! Olyan anyagokból építkeztek, amilyet helyben találtak, aminek megszerzése kevés fáradságnál egyébbe sem került. Nádból, sárból, a szárazulatok pusztuló éger-, szil-erdeinek maradványaiból, mocsári füzesekben, bodzásokban termett silány fából tákolták össze a házakat. Miként mondják, a tyúkóltól a templomig minden építményt ebből csináltak. Osváth Pál írja Komádiról, hogy az egyházi jegyzetek szerint az ottaniak első temploma a XVII. század végén egészen nádból készült, a második 1700-ban sövény falra épült, a harmadik számára meg 1774-ben állítottak fel erős faágasokat, melyeknek közeit felerészben téglával, felerészben sárral rakták be. Nagyrábéról pedig azt mondja Osváth, hogy régi temploma, amely a mai paplak kertjében állt, paticsfalú volt, és 1783-ban fatornyot építettek elébe. De még olyan régi és fontos várral bíró neves mezővárosnak, mint Biharnagybajom, annak sem volt téglatemploma. A z egyház régi irataiban olvastam, hogy 1754-ben, Jenéi Ferenc papsága idején kezdtek azon gondolkodni az eklézsia elöljárói, miként építsenek a régi, elavult sövénytemplom helyett másikat.

Legősibnek a nádépítkezést mondhatjuk. Lényege a következő. A földön ásóval meghúzták az építendő ház természetes nagyságú alaprajzát. A négy sarokra és a választófal két végéhez egy-egy sarokágast ástak le, amelyek olyan magasak voltak, amilyenre a falat tervezték. A két rövidebb oldal közepére szintén ástak le egy-egy, de az előbbieknél jóval nagyobb ágast. Ezeknek szelemenágas volt a nevük, a rájuk fektetett hosszú faderék volt a szelemen. A z ajtók helyére két-két vékonyabb fát: félfát állítottak. A z elválasztó fal közepére ásott ágas (melyet toldott szelemen esetén egy harmadik szelemenágassal helyettesítettek) a pendelykéményt és a pitar padlását tartotta. Ezeket helybenhagyva: készen állt a nádház váza. A kijelölt fal mentén, egyik ágastól a másikig, megfelelő szélességű árkot ástak, jó vastagon nádat ültettek bele, háromszorosan megkorcolva. A két hosszabbik oldalt a sarokágasok magasságában egyenesre vágták, a két rövidebbet pedig a szelemenágasoknak megfelelően felül háromszögformára toldozták. Ez volt a nádfal, amit előbb sasos, szalmás sárral kellett bevakolni (betapasztani) és amikor megszikkadt, langpévával gyúrt sárral besimítani. A sarokágasokra nádból kötözött, 15-20 cm átmérőjű és megfelelő hosszúságú pamacsot helyeztek, néhány helyen a fal tetejére is jól oda erősítve. Ez tartotta a vékony

fából barkácsolt, girbe-görbe, hitvány szarufákat. Volt rá eset, hogy a szarufákat a szelemen fölött egymáshoz kötött pamacsok helyettesítették. Ez a mód feltétlenül régebbi a másiknál.

A szarufákra, keresztben, vékonyabb pamacsokat kötöztek gyékény sodringgal, vagy fűzfa­ gúzzsal. Ezek tartották a nádtetőt, amit a ház gerincén (a szelemen fölött) a náá-szegés szegett be. Falra fekvő részét kívül eresznek, belől cs erény aljának nevezték. A tetőt is betapasztva belülről, a fallal együtt bemeszelték. Készen volt a nádfalú, nádtetejű, padlástalan bogárhátú ház. A pitar felét padlásolták csak le, s az ajtó mögötti lyukon jártak fel rá. Kamarának használták ezt a kis padlást (vagy népi nevén pallást), meg innen javítgatták a megrongálódott kéményt. A z ilyen házak, ha kigyulladtak, ami nem volt ritkaság, talpig leégtek. De ha ez a veszedelem elkerülte őket, lakhatók voltak „időtlen időkig". A szelemenbe vésett évszámok tanúsága szerint a százados nádházak gyakoriak voltak. Igaz, hogy az ilyeneket gondozták is. Minden tavasszal körülnézték, ahol szükség volt rá, kijavítgatták, téli havazások idején gyenge tetejét megseprették, nehogy benyomja a hó. Ha meglazult, nádverővel felverték, ha rongyolódott, megdugdosták a nádtetőt.

A nádtetők tűzveszélyes volta miatt már korán kezdhették építeni a sárfalat, amit fecskefarakású falnak is neveztek. A z ágasok előbb leírt elhelyezési módja itt is érvényes, de közeiket nem náddal kötik be, hanem ehelyett sárfalat raknak. A z ezen célra elkészített sárba nádcsörmőt, sást, gyékényt (és ha bővében voltak: szalmát, töreket) vágattak körbejáratott lovakkal. A fal meghúzott vonalára raktak egy sort ebből a sárból, villával. Erre nádat terítettek s rá újra sárt raktak. így folytatták, amíg a sarokágasok magasságát el nem érték.

Mikor a fal megszikkadt, oldalait ásóval simára faragták. A z ilyen sárházak között már alig akadt bogárhátú, általában le voltak padlásolva. A sarokágasokra pamacs helyett szemődökfát tettek, s ez tartotta a szarufákat és a mestergerendára rakott folyógerendák végeit. A mestergerenda vége viszont a szelemenágas belső oldalához leásott faoszlopon nyugodott, amit gerendaaljának neveztek. A z általa kijjebb szorított szelemenágas meglátszott, amint be volt tapasztva a ház falába. A padlás és a ház vége (másutt: tűzfal, a Kunságban: vértelek) tapasztott nádból készült. Ez utóbbi 3-5 kerek, vagy sziivaalakú lyuk szolgáltatja a padlás gyér világosságát.

Technikáját tekintve, a nádház után kellett volna megemlítenem a sövény- vagy paticsfalú házat. Ennél a sarokágasok közeit fűzfavesszővel vonták be, s erre verték a tapaszt. Nálunk nem volt elterjedve. Csak nagyobb épületeket csináltak belőle, egyszerű házakhoz inkább nádat használtak.

Könnyűszerrel építették ezeket a házakat, mondhatjuk, hogy az anyaguk sem került semmibe. Természetes tehát, hogy az értékük sem volt nagy. Báránd legrégibb protokolluma szerint 1745-ben a tanács 5 magyar forinton és 10 dénáron vett egy házat, melyről úgy határozott, hogy „légyen örökös nótárius ház". S ugyanakkor 2 magyar forinton és 77 dénáron vett olyan pár csizmát, amilyen a „ménes-pásztor" szegődségében volt, vagyis bizonyára nem a legdrágábbik fajtából.

Később divatba jött a vertfalú ház építése. Ez már körülményesebb az előbbieknél.

Kijelölik a fal irányát és szélességét. A z építendő fal mindkét oldalán, kb. méternyire egymástól, gerenda-fákat ásnak le, függőlegesen állítva, páronként szemben egymással, felső végeiket erősen összekötve. Közéjük tesznek két szál deszkát, végeiket rövidebb deszkával bezárják, s ezt a formát agyagos földdel hordják tele, amit tömőfával addig vernek, míg össze nem áll. A mintával körüljárják az épülő ház falát, s amikor már elkészült deszkamagasságnyi, kezdik a második sort. A leásott gerendák közt feljebb húzzák a deszkát a kivert agyag magasságáig, és hogy le ne csússzék, falpecket tesznek alá. így folytatják a

munkát, míg a tervbe vett magasságú fal készen nincs. A nád ebből a falból sem maradhat el; az agyagba temetik, hosszú szálait az épület sarkainál meghajtják, így fogják össze a falakat. Sárréti-kapocs néven emlegetik ezt a szerepiek. - Nem ritkák a 150-200 éves vertfalú házak. Betonkemény falaikkal talán még egyszer annyi időt is elbírnak.

A vertfal technikája vezette rá az embert a vályug vetésére. A vályugvetők kiássák a szükséges mennyiségű földet, töreket szórnak hozzá, vizet mernek rá, s ezt a sarat lábbal tapossák, kapával vágják, és amikor már eléggé ki van munkálva, lábbal deszka-formákba, vályugvetőkbe tapossák. A nyers vályug a földre fektetve szárad. Felrakásnál a vályugokat híg sárral, ún. keférccel ragasztják össze. A falat előbb pévás sárral vakolják be, azután simítják.

A vert- és vályugfalakban már nincsenek ágasok, ezek nélkül is elbírják a nád- és sárpadlást, melyet a ház hosszában végig nyúló mestergerenda s az erre keresztbe fektetett folyógerendák tartanak. A falra állítják a 2-3 méternyi vastag gerendafába, ún. papucsba vésett szelemenágast is. Van rá eset, hogy a szelement ollóságas tartja. Sőt, a szelemen el is maradhat, s ez esetben a szarufák a falra körül elhelyezett gerendába, a koszorúfába vannak vésve, a gerincen pedig csak egy lécet nyújtanak végig. A z eddigi adatok arra vallanak, hogy ez utóbbi fedélszerkezetek aligha régebben, mint száz év óta ismertek itt.

Idők folyamán a fal minősége változott, de a tetőzet napjainkig nád maradt. Ma éli végóráit. A gyakori tüzek miatt már a régebbi időkben is rendszabályozta a hatóság. A falakat olyan magasra kellett rakni, hogy a gyújtogatok ne érjék fel könnyen, vagyis hogy a haragost ne csábítgassa a lenyúló eresz. A magas szobát nem szerették. Úgy tettek hát eleget ennek az intézkedésnek, hogy a falat a padiásol ás után rakták feljebb pár arasszal, s azután helyezték rá a szarufákat. Ezt a falemelkedést nevezik tűzfalnak.

A 60-as években kezdett terjedni a deszka-házvég. Eleinte csak az utca felől csinálták, a belső továbbra is tapasztott nád maradt. A deszkákon igen kedvelték a nap-díszítést; kör­ vagy félkör alakúra fűrészelt deszka jelképezi a napot, a ferdén alkalmazott deszkák hézagainak lécezése pedig a nap sugarait. Itt fordulnak elő a tulipán-, inda-, cakk-díszítések, szintén deszkából fűrészelve. Később már csak egy kis félköríves kivágással helyettesítették a napot, amely a padlás szellőztetésére szolgált.

A háznak igen fontos része a tűzhely. Építkezéskor ennek elkészítése kíván legtöbb szakértelmet. Átvitt értelemben véve, ide tartozik: a konyha (ritkábban használt nevén: tűzhely), a két katlan (régi egykemencés házakban csak egy van), a kemence és a kandalló.

A tűzhelyek füstjét a pendelykémény vezeti ki.

A tűzhely ősi alakja a kémény alá középre helyezett kerek sárpadka volt. A 70-es években a Sárréten még széltében-hosszában ilyenen főztek, de másfelé sem volt ritkaság. Ma már nem találok ilyet. A z asztalszerű, szegletes padka terjedt el, amely nem középen van, hanem a pitar hátsó falától nyúlik ki, s konyha a neve. A tűz a tetején ég, nagy oldalüregében tűzrevalót: gallyat, kórót, csutkát tartanak. A katlan a kemenceszáj felőli sarkot foglalja el.

Felülről rézüst van beleeresztve, amit disznótorokon és mosás alkalmával szoktak használni. Üregében gyűjtik össze a kemencéből kihúzott tüzes pernyét, kenyérsütéskor. Elsősorban ezt a célt szolgálja. A kemence a ház (szoba) fűtő alkalmatossága. Vályugból rakott padkán ül és szája a pitarba nyílik. Teljesen nádból és sárból csinálják. Négy összefele hajló karóra 23 arányosan kisebbedő, vékony fából hajlított abroncsot tesznek, és ezekhez fűzik a nádat.

Tetejét is ezzel fűzik be. Ebből a nád-vázból kiveszik a karókat, most már magától is megáll.

Tapasztáskor azonban kötelekkel felkötik a gerendához, hogy a sár alatt össze ne rogyjon.

Fenekét szürke agyagból csinálják, a mester aprólékos türelemmel addig verdesi fa-furkóval,

míg tükörsima és kőkemény nem lesz. Mikor elkészült, egész nap, egész éjszaka fűtik. A z erős tűzben a nád-víz semmivé válik, de a rátapasztott sár belől cseréppé égett, és állt rendületlenül. 80-100 éves sárkemencék is vannak. A kemence száját előttével fedik el. A kemencepadkát az ajtó felől most a kucik foglalja el. Ezelőtt a kandalló állt itt. Tapasztott nádból csinált föstfogóját, mely a füstöt a falba vágott lyukon át a pitarbeli kéménybe vezette, a fal, a kemence oldala és egy kis faoszlop tartotta. Kb. arasznyi magas padkán égett alatta a tűz. A pitart csak félig padlásolják le, a bejárat fölött, a mestergerendán túl úgy hagyják. E lyuk négy sarkára egy-egy vékony gerendát állítanak, melyek összefele hajolva felső végükkel egy kb. 60 cm oldalú négyzet sarkait adják. Ebben a helyzetben a rájuk szegezett lécek tartják. íme, ez a pendelykémény váza, melyet náddal fűznek be, és mindkét oldalon betapasztanak. Felső nyílására erősítik a tetőn kinyúló részt, amire deszkát szegeznek, nehogy az eső lemossa róla a sarat, és deszka-kalapot is szegeznek rá. Némelyik deszkakéményen, a kalapra illesztve, deszkából fűrészelt füstmadarat is láthatunk; gyakran kettőt is, szembe fordítva egymással. Tarajos kakasok ezek, s a tűz ellen való babonás védekezésből helyezték őket oda. A z újabb utánzatok már galambokká szelídültek, jeléül a hiedelem halálának.

Barkácsoló, nádkötő öregek hagyománya szerint valamikor csak egyetlen helyiségből állt a lakóház. Padlása nem volt, berendezése, illetőleg belseje a középtűzpadkás pitarhoz, tetőzete pedig a pendelykémény szerkezetéhez hasonlított. A 60-as években a biharnagybajomi Sziget-kertben (Nagyszöllőskertben) még álltak ilyen ősi szabású pajták. A falubeli házak azonban a legmesszebbmenő visszaemlékezés szerint is legalább két helyiségre oszlottak: pitarra és házra. Nádból háromosztatút sohasem csináltak. Pitarra-házra-kamrára vagy pitarra és két házra csak a sár-, vert-, valamint a vályogfalú házak oszlottak. De még a sárfalú között is kevés volt ilyen. Lábatlan, majd fa-oszlopokkal (ágasokkal) tartott széles tornácot szintén csak ez utóbbiaknak csináltak. Kétszobás házaknál gyakran a tornác két ágasának a közét nádfallal bekötötték, ajtót tettek rá, és ez volt az ún. oldalkamara. Megjegyzendő, hogy nálunk a „tornác" elnevezés nem használatos, házelejének mondják. b. A ház berendezése A biharmegyei magyar ember lakásába a pitaron át lehet bejutni. Ennek a helyiségnek ablaka nincs, egyedül csak az ajtó szemöldöke fölötti négyszegletes kis lyukon szűrődik be némi világosság. Több itt nem is szükséges, mert a kemencében meg a konyhán égő tűz világít, nyáron pedig napközben állandóan nyitva van az ajtó. A fal vállmagasságig fehérre, azon felül zöldre van meszelve. A térség tekintélyes hányadát a nagy sárkonyha foglalja el.

Míg Irinyi a gyufát fel nem találta, s az jó soká ide is el nem jutott, az acél-kova-tapló korszakában a konyha tetején örökösen égett a tűz; hamuval, árvaganéval befedve pislogott, kojtolt, füstölt. Délben felélesztették, és ezen főzték az ebédet, egy csóva szalma segítségével erről gyújtottak be a kemencébe. Ezt a tüzet az eladólány táplálta, ha kialudt, az ő szégyene volt. Ilyen esetben a szomszédokra szorultak tűz dolgában, ha férfi nem volt otthon, aki csiholjon. Fehércselédek ugyanis acéllal, kovával nem bántak, nem is járt a kezükön. Csuporban hozták a zsarátot, nehogy meglássa valaki. Erre vonatkozhatik a kis leányok játszóverse: Tüzet viszek, ne lássátok, Ha látjátok se mondjátok ...

Az 1755-ben épült lakóház

A lakóház az 1906-os átalakítás után

iL t

C

A

3. á/3ra. Szűcs Sándor szülőházának

alaprajzai

A z ajtó mögét a szegletes, vagy kerek, alacsony asztalszék foglalja el. Mindössze 60-65 cm magas, karólábú régi bútordarab. Nyáron erről esznek; középre teszik, és karólábú gyalogszékeken ülik körül. A házajtó és a pitarajtó közötti sarokban van a falba vágott, vakablakszerű korsólyuk, melynek súrolt deszkáján egymás mellett áll a 2-3 cserépkorsó.

Helyét nagyobb háztartásnál a korsószék vagy a tejes nevű, sajátos formájú régi bútorok foglalták el. A bolthajtáson cseréptányérok, tálak, kancsók, orrosok függnek szegre akasztva.

A pitarból nyílik a nagyház és a kisház ajtaja. A nagyházban, amit tisztaháznak is neveznek, az otthoniak közül nem tartózkodik senki, csak a vendéget szokták ide betessékelni. Nyáron „besötétítik" az ablakokat, hogy a legyek meg ne óhajtsák a benn való lakást. Hűvös, sőt hideg van itt még kánikula idején is. A „ház földje" fel van mázolva feketére, vagy sárgafölddel. A z ágyak és az asztal alját fehérre szokás meszelni, mert ez állítólag szárazon tartja a földet. E meszelés szélét cakkosra húzzák, hogy díszesebb legyen.

A szoba hátsó falát a kemencétől kezdve a két felvetett ágy takarja el. A z ágy fenekében szalmával keményre töltött súrgyé van, erre teszik a tollal töltött derékaljat, és leterítik fehér lepedővel. A 12-16 darab három kilós párnákat három-négy sorral rakják egymás fölé, és legfelülre kerül a 7-8 kilós dunyha. A z ágyterítőt kitoldják, s a toldat teríti az ágy tetejét, a terítő pedig az ágy elejét. Még a terítő fölé is tesznek legalább három párnát, melyeknek legszebben van kivarrva a huzata. Ezekbe az ágyakba csak vendégeket fektetnek, de legyen bár akármilyen dermesztő tél, ha fáznak benne, akkor már bizonyosan a hideg rázza őket. A z ajtóval szemközti falnál díszeleg a csipkés fehér terítővel leterített komót. Rajta tartják a vendéglátáskor használt edényeket, tányérokat, komaszilkéket, findzsákat, Fölötte néhány apró fénykép társaságában függ a tükör, falra akasztva. Azon igyekeznek, hogy éppen a mestergerenda alá kerüljön. Alsó kerete két szegre téve, felső része pedig egy görbe pocokszegre kötött madzagnál fogva előre hajlik. Háta mögött, nem eléggé ügyesen, megőrzeni való hivatalos írásokat rejteget, meg néhány avas kalendáriumot, melyek szörnyű históriáira minden télen sor kerül. A z ablakok alja a sarokra szabott tulipános két lóca jogos helye. Előttük áll az asztal, abrosszal leterítve. Középen kis tányérra borított pohár, mely a ráeső napfényben beragyogja a fehér falakat. A karólábú karszékek a felvetett ágyak előtt sorakoznak. Rendszerint az ajtó mögött és van még egy alacsonyra vetett ágy. Ennek a végénél jelölik ki a tulipános láda helyét.

A kisház vagy lakóház berendezése lényegében ugyanolyan, mint a nagyházé. Nyáron csak hálásra mennek bele, tulajdonképpen télen lakják. Élete a kemence körül zajlik le. A földes házak hidegek, nyersek, azért játszik a kemence télidőn olyan nagy szerepet.

Körülülik a padkát, amely sok esetben olyan magas, hogy a rajta ülő lába nem éri a földet.

Hátukat a kemence oldalának vetik, lábuk alá gyalogszéket tesznek. A z öregek a kucikba kuporodnak fel, a sut pedig a gyerekhad telelője. A torkán tartják a szenes vasalót, s itt szokott elnyújtózkodni a lustálkodó macska. A kemence tetején szokás megszárítani az ázott ruhát, meg a kapcát. A sut fölötti fogasra akasztják a használatban forgó bundát és egyéb ruhadarabokat. Ugyancsak itt lóg fehér vászon tarisznyában a száraztészta is. A sut előtt rendszerint láda szokott állni, ócska ruhát tartanak benne. Ezt követi az ágy. A z ajtóval szemközti falhoz itt is komótot tesznek, fölibe tükröt akasztanak. A tükör alatt lóg az eladó kislánykori viaszbabája, nyakára hurkolt madzaggal akasztva egy szegre; de ő ezt nem bánja, mosolyogva tárja ki két karját. A z ablak alatti sarokban a két lóca és az asztal áll, a jellegzetes magyaros elrendezésben. Ezt kétségtelenül a két ablak hagyományos elhelyezési módja szülte. A végső ablakot eredetileg azért nem tehették (a vályog- és vertfalnál már tehették volna) szimmetrikusan a fal közepére, mert itt nyúlt fel a szelemenágas. A lóca után

folytatólagosan még egy ágy kap helyet. A székek itt is az ágyak elé vannak állítva. A z ajtó mögött az ágy végénél alacsony szék húzódik meg, rajta mosdótál, alatta vizeskanna. A törölközőkendő az ajtóba ütött szegről függ. Ha a családtagok száma megkívánja, az ágyak alatt toló van. A z ágy hosszánál és szélességénél valamivel kisebb, 20-25 cm magas bútordarab ez, amely a négy sarkán levő gurigákon tolható. Este kihúzzák az ágy alól és a gyerekeknek ebbe, meg a sutba ágyaznak. A z ágy végében, lábtól tartják a súlykot és a mángorlót, fejtől a pénzeszacskót, hátuljában, a derékalj mellé leeresztve, a nyújtófát. A komót és az ágy közötti kis hely fölé szokás akasztani a tükörrel egyező magasságba a nyitós, vagy tolós ajtajú tékát. Sok mindent tartanak benne. Legbelül szerénykedik egy butélia bodzatinta és egy rozsdaette toll ritkán zavart társasága. Előbb következnek a jóféle háziszerek, egy-egy üveg kisüstönfőzte szilvórium, mellette pohár. Van sarkos téka is, amit a lócák fölötti sarokba akasztanak. A z ablak mellett régimódi falióra cipeli két nagy kövét hosszú láncain és sétálóját lassan ingatva, pihenés nélkül szabdalja az időt. A mestergerendán jókora darab háziszappanok sorjáznak és gyerek kezébe nem való fontos írások is porosodnak ebben a magasban.

Ennek a régi bútorzatnak és berendezési módnak már csak a romja van. Persze, ezelőtt sem volt meg minden háznál. Bizonyos fokú jómódnak, tehetőségnek a járuléka volt. A szegényember háza nem így festett. Bútor alig-alig volt benne, annál több sárpadka. Ezeken aludtak bőrökön, pokrócokon, meg bundában, le sem vetkeztek. A Sárréten a 60-as esztendőkben még álltak olyan apró öreg házak, amelyekben az előbb leírt ágyak helyén, a suttól kezdve, széles sárpadka terpeszkedett végig. Ezt leterítették juhbőrökkel, úgy rakták rá a párnát, dunyhát. A z ablakok alatti sarokban is padka volt. A z aprócseprő tárgyakat a padkák és a fal üregeiben tartották. Télen a kandalló alatt főztek, és esténkint ennek a világa mellett járta a sodrás, fonás. A férfiak helye a pitar volt. Hatalmas tüzet csaptak a tűzhelyen és körülötte tanyáztak. Amikor kialudt a tűz, madzagra járó csapóajtóval elzárták a „kémény szűkit", nehogy hamarosan kihúzódjék a meleg. A házba csak a családfő ment be, a felnőtt fiúgyerekek hancúrozhattak kinn, s a legénysorban levő is akkor jött haza, mikor neki tetszett. Nem verte ki az álmot a háznép szeméből. - Sok ősi magyar szokás lappangott ezeknek a kis házaknak az életmódjában.

A kamara a ház nagyon kései járuléka lévén, berendezésében semmi hagyományos jellegű rend nem alakult ki. A háztartáshoz szükséges tárgyak, valamint élelmiszerek raktárául szolgál.

Ez utóbbiak közül elsősorban a lisztet (zsákokban és fából való bodonban) és a zsírt szokás itt elhelyezni. A szalonnát, füstölt húst, aszalt gyümölcsöt, diót mindig a padláson őrzik. c. Gazdasági

épületek

A lakóház udvarán az udvar képének legállandóbb jellegzetességei a gazdasági épületek.

Róluk szólva, elsősorban az ólat kell megemlíteni. Ezen a néven csak a lovak és a tehenek istállóját értik, egyéb állatok szállása már malacól, tyúkól stb. De még tehénólat is inkább lehet hallani, mint lúólat. Ez elnevezésbeli megkülönböztetésnek azt adhatjuk okául, hogy mai értelemben vett ólat elsőbben a lovak számára építettek, a többi háziállatok csak később kaptak fedeles-falas enyhelyet. A múlt század végén pl. még több községünkben élt az a szokás, hogy az ökröket az udvaron, a szabad ég alatt teleltették, kazlak enyhébe állított jászolnál; a tyúkoknak sem csináltak fedélíket, oda ültek el, ahova tudtak: fákra, színekbe, üres padlásokra.

Libák, rucák mindig a szalmakazlak között elkerített helyen teleltek. A disznók hizlalója is csak egy nagy akol volt, esetleg valamelyik sarkába kis szint rögtönöztek.

A Nemes család telke az 1896-os átalakítás előtt

±. fiz H55-Ua «pű& buzáó

elkiáltó jábiotlat

mztte&i

arcccP/dszöfeaß

O

um CD < E *

f>

:

:

0

ru

tp r

tZ &Zé'rCÍ

A Szűcs család telke az 1896-os átalakítás után

déléi vircifipfh' 1

1

« • fi kerttx veztho kapu, £ Utca i n afj • ts k is kapu.

3 ~ ir - $

o fcklcat

er. Xá-t

4. ábra. Szűcs Sándor telekrajzai: az ősi porta Biharnagybajomban

A z ólak itt ismert legrégibb formája a dudvaól volt. Alacsony, de rendkívül széles falát trágyából rakták {gerágyafalnak nevezték), tetejét pedig szalmából. Évtizedekig tartott, mígnem a gerágyafal teljesen földdé vált, porladni kezdett, féreg összeőrte s másikat kellett helyette építeni. Emlékezet szerint a múlt század derekán nagy gazdaudvarokon álltak, ahova ősszel annyi kezesménesbeli lovat vertek haza, hogy rendes épülettel nem győzték volna meg őket. Valamikor azonban általános lehetett. Hiszen a trágyát valósággal az építőanyagok közé sorolták. Juhokat is teleltettek gerágyában.

A sokat emlegetett tűzhelyes ól már rendes épület volt. Itt Biharnagybajomból mutatok be egyet, mely az 1890-es évek elején még fennállt, s amelynek pontos szóbeli közlések szerint elkészített alaprajzát is közölhetem. Vályogfalú, nádtetejes, külső képére is sajátságos hatalmas épület volt ez. Hat helyiségre oszlott. Ezek közül a legnagyobbik tehénól gyanánt szolgált. Ez a keresztbe épített arcaijászol, melynek mindkét oldalához kötött teheneket, középen ketté osztotta s így tehát két ajtó nyílott bele. A csaknem két méter széles, feneketlen jászol tapasztott nádból készült, szélét a rajta végignyújtott jászolfa szegte be. A tehenek faránál kimaradó térségen egy-egy ölnyi magas, vékonyabb faderék állott földbe ásva, ehhez kötötték a szopós hornyukat, fejés alkalmakor. Ezen a térségen ízikelt a tehenész, vagy itt kötözte kévékbe a tehenek elől kiszedett íziket. Rengeteg összegyűlt a hatalmas jászolban.

Egyszer évente, tavasszal szedték ki mindet, egyébkor csak félig. - A tehénól után a bornyúól következett. Utána jött a lúól. A z összes helyiségek közül egyedül ez volt lepadlásolva. Egyik oldalában deszkából, a félszerjászol. A z ajtó mögötti részt a szintén tapasztott nádból csinált szénatartó foglalta el. Esős ősszel és télen szénával hordták tele, és innen villázták a lovak elé. Nem kellett minden nap a kazalig vágni a sarat. Emez alkalmatosságon belőli négyszögletes teret az alvó és fekvőhelyül rendeltetett sárpadkák kerítették körül, fölöttük pendelykémény (vagy szabadkémény) nyílt, köztük pedig a földbe helyezett néhány tégla jelezte tűzhelyen tüzelni szoktak, főként világítás céljából. A padkák oldali üregekkel voltak ellátva. Ezekben tartották az ivóvizes csörgős, csecses cserépkorsót, a lóvakarót, a kefét, meg más efféle szükséges dolgokat. A falba ütött jókora faszegeken a hámok, gyeplők lógtak. - A lúól mellett a szekérszint találjuk. Nyitott elején a szekereket tolták be alája, s itt raktároztak el minden nagyobb gazdasági eszközt. A lúól padlására is innen jártak fel, az odatámasztott létrán (rajtoján). Két helyisége volt még a hosszú épületnek: a pévásszin és a kamara. Emezt külső jelzővel különböztették meg a lakóház fedele alatt levő kamarától. Itt helyezték el a szemesterményt (búzát, árpát) lebocsájtható fenekű, vagy síppal ellátott oláh-hombárokban.

A könnyebben elemelhető gazdasági szerszámokat szintén eme záros helyen őrizték az udvarba vetődő enyveskezű emberektől.

Ezelőtt a tűzhelyes ólnak éppen olyan jelentősége volt a gazdacsaládok életében, mint a szegényebb sorsú népnél a pitarnak, a férfiak háló és tartózkodási helye volt. Mikor a fiú betöltötte életének tizenkettedik esztendejét („iskolahagyott,, lett), szegyeit volna továbbra is a házban lakni. Kiköltözött az ólba, és az ottani férfitársaságban serdült legénnyé, érett férfivá, s csak meglett korában ment be aludni a dunyhás ágyba, amikor már maholnap házasodó fiai voltak. De még akkor sem mindig! Nagy bundájában ott szunyókált az öreg gazda, végigheveredve a kényelmesebb sárpadkán, és dohogott az éjfélig szilajkodó fiatalságra. Hajnalban meg azért morcoskodott, mert nehezen tudta őket felverni. - Mert az ólakban a hosszú őszi és téli estéken vidám élet folyt! Ahol az öreg gazda beszédes, barátságos ember volt, avagy a legény fiú tett szert bizonyos vezető szerepre testi ereje vagy csinos külseje révén, oda a napi munka végeztével az egész tized férfia és legénysége begyűlt a tanyára. A sárpadkákon körülülték a középen lobogó tüzet, úgy beszélgettek. A z

idősebbek vitték a szót. Megtárgyalták az időjárást, a lovakkal való bánásmódot, meg az ország sorsát (a természet ölén élő, lovas, szabad magyar e három ősi témáját), de a meséknél, a boszorkányok, a faluzó táltosok viselt dolgainál időztek legszívesebben. Ilyen alkalommal hagyományozódtak a fiatalokra a régi históriák. Mindig került egy-két öreg, aki előszedegette ezeket, s velük együtt elmesélte, mi minden láthatatlan dolgot látott már ő is életében. A csendes beszédet olykor-olykor nótával tarkították. De a kezük sem volt tétlen.

Ilyenkor készültek a gyalogszékek, a hámfák, a lőcsök, kapa-, kaszanyelek. Hanem aztán, amikor a higgadt házasemberek nyugodalmas jóéjszakát kívánva behúzták maguk után a fakilincses ólajtót, a legényeké lett a diófáig! Fogadás, erőpróba, dulakodás, birkózás járta, meg itt el nem mondható cselekedetek. Közben azt is megbeszélték, hogy ekkor-akkor miként kellene majd viselkedni, s ellenségeikre is kimondták a szentenciát. Ha valami, legénysorba most kerülő siheder vetődött közibük, csak egymásra villantottak, s lekapva lábáról a mit sem sejtőt, ami vaskos tréfát fantáziájuk kifundált, azt mindet véghez vitték vele irgalmatlanul. Ha a következő éjszaka is elment az ipse, akkor látták, hogy igazán közéjük való. Megkedvelték és kitartottak vele jóban rosszban. Valamelyik ólbeli kompániába minden legénynek be kellett vennie magát, különben igen nagyon bizonytalan lett volna számára e világi élet.

A tűzhelyes ólak elpusztultak, de amaz életmód és szokás töredékeit, mely velük volt kapcsolatos, ma is megtaláljuk.

Néprajzi szempontból érdeklődésre számíthat még a szin is. Készítése egyszerű. Ásó élével meghúzott hosszúkás négyszög sarkaira, nagyobb szin esetében a hosszabb oldalak közepére is, faragatlan akácfa ágasokat ásnak le. Ezekre a szinágasokra hosszában vastagabb, keresztben vékonyabb faderekakat helyeznek, berakják gallyal, csutkaízikkel, náddal és csak azután hányják rá a szalmatetőt. Minden esetben összefügg a szalmakazallal, ez az egyetlen oldala. Ma főként raktárul szolgál, ide raknak be mindent, aminek másutt helye nincs. Töreket is szokás alája rakni, s ilyenkor pévás-szin a neve. A közelmúltban még általánosabban használták nyári tehénól gyanánt is. Jászlat hevenyésztek bele és ide kötötték éjszakára a csordára járó teheneket. A Nagysárréten még láthatunk elvétve ilyen jászlas szint.

- Ha a szin valamelyik (rendszerint a hosszabb) oldalát náddal, napraforgókóróval vagy ízikkel bekötik, félszer lesz belőle.

A z ősi emberi hajlékok, a putrik, földházak ivadékai a szájasvermek. Méretük különböző. A méternyi magas, keskeny, erős ajtókeretre teszik a szelemen egyik végét, a másikat pedig a veremgödör túlsó partjára. A fedélfákra nádat, vagy venyigét kötöznek és arasznál vastagabb törekes sárréteget tapasztanak rá. Ajtaját többnyire ócska deszkából tákolták össze és vastag bőrdarabot szegeznek rá saroknak. Gyakran föléje rakják a szalmakazlat és védelmezve van az esőtől. Krumplit, répát tartanak benne. Néhol tyúkólnak is ilyen vermet használnak.

A mai góré elődjéről is megemlékezem. A tengeri megfelelő helyének a padlást tartják. Jó esztendőben, amikor itt nem fér el, teszik csak góréba. A z ármentesítés, vagyis a szántóföld megnövekedése óta terjedt el ez a léc-építmény. A 70-es években a csövestengeri raktározásának ennél érdekesebb módja volt még ismeretes. Jó vastag és hosszú napraforgókórókat válogattak ki a tengerifóldön termeltek közül és egy kimért körvonal mentén egymás mellé állongatva, a földbe ültették. A z így nyert falazat tövére kevés földet hánytak, oldalát náddal többszörösen megkorcolták, közét arasznyi vastagon nádcsörmővel megterítették, azután telehányák tengerivel, végül pedig befödték szalmával. A kórok egymást érték s így a tengerihez sem a veréb, sem az aprójószág nem fért hozzá. Evekre szóló építmény volt.

A másik esztendőre szánt gabonát partos helyen ásott veremben tartották. A kissárréti udvarokon a kemencével azonos szerkezetű és formájú sár-hombárokat is lehetett látni. Be voltak szépen meszelve. Kúpalakú nád- vagy deszkatetejük lejárt s ott töltötték be és mérték ki a búzát. d. Kerítések és kapuk Ezelőtt a mi vidékünkön tipikus kerítése a nádfal volt. A z udvar körül másfél, vagy két ásónyom mélységű árkot ástak, bakarasznyi vastagon nádat ültettek bele, térd- és vállmagasságban megkorcolva. A korc úgy készült, hogy a nádfal mindkét oldalán egyenlő magasságban keresztbe helyeztek maréknyi nádat s a falon átdugott sodringgal, vagy fűzfavesszővel egymáshoz kötötték. - A nagy gazdaudvarokat öles gerágya övezte. A z ólakból kihányt szalmás trágyát nem tudták hová tenni; ami kevés szántóföld volt, annak a javítására sem használták még, raktak tehát kerítést belőle. Naponta talicskázták rá a pótlékot s így nőtt, nőtt, szélesedett. - Igen mindenik faluban akadt vályugfal is. Vályugnyi szélességben rakták, rendesen olyan magasra, hogy ne lehessen rajta belátni az udvarra.

Tetejére rövidre vágott nádat terítettek és erre földet hánytak.

Ezek a régimódi kerítések akkor mentek ki a divatból, amikor már nem volt hozzájuk való anyag: a 80-as évek elején. Míg volt miből, csinálták. Pedig a nádfal a tűz szerteágazó útja volt, egyik háztól a másikig futott rajta a láng. A gerágyában meg férgek tanyáztak. Benne telelt a sündisznó, a cincogó egerek társaságában. Tetőről lekerült ócska nádból még ma is elkerítik az udvarbeli kertet, a gerágya utolsó hírmondóját azonban már csak a külső szőlőskertekben találjuk meg itt-ott.

A gerágya és a nádfal hivatását ma a deszka-kerítés vagy berena tölti be. Régibb formáját fiókos berenának is nevezik. A deszka hosszának megfelelő távolságra akácfából faragott, két oldalán a deszka vastagságához mért vályúalakú vésettél ellátott culápokat ásnak le s ezek vésetébe rakják bele az egymás fölé helyezett öt-hat deszka végét. A berena tetejére prémet tesznek, a culápok végére pedig, ahol a prémdeszkák összeérnek, kis szegletes deszkát: kalapot szegeznek. Régen a berena alsó deszkáján kutyalyukat vágtak, lefele lógó csapóajtóval, s ezen ugrált ki-be a kutya, míg az elöljáróságok meg nem szüntették ezt az érdekes intézményt, mivel csak a kutyáknak volt kényelmes, a járókelőknek kevésbé. - A cakkos és rácsos berena újabb fejlemény. A réginél díszesebb, de hitványabb valami. Nem népi munka, ácsok csinálják.

A kerítés járuléka a kapu. Kettő ismeretes: az egymás mellett levő kiskapu és nagykapu.

Előbbi a gyalogos ember, utóbbi a jármüvek számára, tehát olyan széles, hogy vendégoldalra megrakott szekér bemehet rajta. - Első formája igen egyszerű volt. A nádfalat kis darabon térdig érő alacsonyra levágták és ott lépegettek ki-be. Ha magasabb volt, kívül-belül tönköt tettek mellé, és úgy hágtak át rajta. A nagykapu nádból kötött, ritkábban vesszőből font tábla volt, aminek megfogták a két végét és odább tették a szekér elől. - Ennek fejlett formája az egyszárnyú kapu. A deszkák vége egy-egy fára van szegezve (jobb készületűnél ez is vésett), amelyek egyike sarkul szolgál és nyakvas tartja a kapufélfához; a másiknak pedig talpa van és betéve a kiskapu kilincsét tartja. Kinyitáskor a sarka az alatta levő tönkön forog, elejét pedig fel kell emelni, hogy talpa ne érje a földet. - A szárnyas kaput (vagyis, amelyiknek már két szárnya volt) ezelőtt nagygazdásnak tartották. Mellette kalapos kapu vagy tornyos kapu áll. Emezt zsindellyel fedik és fából faragott csillag, hold, esetleg bádogzászló díszíti.

Ezelőtt sok helyen földbe ásott lábú egyszerű lóca állt a kapu mellett, vagy pedig vastag faderék nyújtózkodott végig a kerítés tövén. Ezen szoktak tanyázni vasárnap délutánonként a szomszédságból összegyűlt asszonyok. Megbeszélik a falu eseményeit és meghúzzák a hírharangot suttyomban történtek felett. A z előttük elmenő fiatalokat megbírálják, szájuk állásától, lábuk járásáig. Hagyományos erkölcsrendészeti intézmény ez, de némelyek „csepűtelegráf '-nak nevezik. e. Kutak A kutaknak az ármentesítés óta nőtt meg a jelentőségük és a számuk is. Annak előtte felesen sok víz volt a felszínen is, nem kellett a mélységből kiásni. A kijáró jószág az erek és tavak vizéből ivott. Benn a faluban sem mindenik udvaron volt kút. A kocsis összefűzte az ólbeli lovakat, felpattant valamelyiknek a hátára és kivitte őket itatni a falu alatti érbe. A legtöbb ló nem itta meg az ásott kutak „pokolvíz"-ét. Télen léket kellett ütni az ér jegén. A mi vidékünk első pusztai kútja igazában véve a sirkút volt, amit a legelő lapályos helyére, meg a kiszáradt erek medrébe ástak. A hóolvadás, a nyári zápor látta el vízzel, de a vízszabályozó mérnökök kezéből eleinte meg-megugró folyók is hagytak benne eleget.

Itatáskor a ménes, gulya, juhnyáj, lehúzódott ebbe a lejtős partú nagy gödörbe s annyi vizet vedelhetett, amennyi neki jól esett. Hogy aztán milyen vize volt ennek a sírkútnak, - arról ne is beszéljünk!

A z udvarbeli kutak között legegyszerűbb volt a földkút. Nem egyéb, mint kb. méternyi átmérőjű kerek gödör, amelynek mélysége elérte a föld árját (a talajvizet). Kötélre kötött vederrel meregettek belőle, legkönnyebben úgy, hogy a vízhúzó a két partjára szétvetette a lábát. Rövid életű volt; vize kiapadt, partja beomlott. Jobb volt nála a nádkút. Ezt náddal bélelték ki és tapasztott nádból káváját is csináltak. Míg a mostani téglás kutat nem ismerték, a deszkakutat tartották legjobbnak. Szegletesre és jóval mélyebbre ásták az előbbieknél.

Négy sarkába gerendát engedtek le és ezekhez szegezték a bélésül szolgáló deszkákat.

Szegeztek a kút gödréből kiálló gerendavégekre is, kávának. A téglával bélelt kút kör alakú.

Gödrén keresztül fektetett két fába van vésve a négyszögletes deszka-káva. A káva által nem határolt körszeleteket deszkával, vagy téglával elfödik és földdel hányják be: ez a zádlás. Ez alá rakja fészkét a hűvös helyet kedvelő kúti veréb.

A kút jellemző járuléka a gémmel, ostorral felszerelt kútágas. A kútágas ágai között egy vaspálcán mozog a kútgém, amely valamivel rövidebb az ágas kétszeresénél. Rövidebb, de vastagabb végén lóg a kútkolonc, a másikra pedig a kútostor van függesztve. Koloncnak tönköt, követ vagy vasdarabot kötnek fel. A z ostor fenyőfa-rúd, amit lánccal erősítenek a gém végére. A rákapcsolt vedret a kolonc egyensúlyozása céljából állandóan a vízbe merítve kell tartani. A z itató vályú sem maradhat el a kút mellől. Négy kis ágasra tett karón fekszik, véggel a kávára.

Ezelőtt az ivóvizet is ilyen, de nagyon mélyre ásott nyitott kútból nyerték. Minden faluban található volt egy-kettő, a nagyobbakban három-négy. Neve is volt mindegyiknek.

Rendszerint a falu szélére ásták, oda, ahol sok kutyatej termett, mert a régi kútásó mesterek szerint csakis ilyen helyen lehet bő és jó vizet lelni. Napközben semennyiért sem mentek volna ivóvízért, este és még inkább kora hajnalban volt ennek az ideje. Aki napvilágnál ment a kútra, falu lustája volt már az; pirulhatott méltán, ahogy nézték utcahosszat.

Ha összegezzük az elmondottakat, az ősi magyar vízmenti település átalakuló képe tűnik elénk. Még állnak azok az építmények, amelyeknek anyagát az önellátó zárt ártéri környezet

adta, formáját pedig az ősi foglalkozás és az etnikus szokás alakította ki, de már megkezdték rohamos térhódításukat az ármentesítés nyitotta úton máról-holnapra megjelent és itt újnak mondható építkezési formák.

A rétből éldegélő rétjáró szegényember nádfallal veszi körül kicsi udvarát. Nem hosszú a kerítés, ideje is van rá, korcolgatja, foltozgatja, ahol nyövik. Bogárhátú háza fala is inkább nád, mint sár. Kétosztatú csak, kamarája nincs. A kevés cókmók elfér a pitar padlásán. Ő maga fiaival együtt kora tavasztól tél beálltáig a rétben él, ilyenkor az otthoni fehérnép a pitart lakja. Amikor pedig ők télire ide behúzódnak, emezek a házba költözködnek; ott főznek, gyékényt szőnek, fonalat fonnak. A gazdaudvarok nincsenek ennyire felaprózódva, mint most. A hatalmas porták szélein gerágyák nyújtózkodnak. Rendszerint benn az udvar partos végében áll a vert- vagy vályogfalú, lepadlásolt ház. A nők itt is a házban laknak, a pitar a szigeteket szántogató, földet is művelő, de jellegzetesen még mindig állattenyésztő, jószággal bajlódó férfiak hálóhelye. A z állatok az udvart végigérő nagy dudvaólakba és gerágya közé vannak bekötve, vagy csak terelve. A kevés gabonát a padláson, sárhombárban, meg veremben tartják. De már nem ez az általános, hanem a háromosztatú, oldalkamarás ház és az evvel járó udvarkép. A belterjesebbé váló földműveléssel és állattenyésztéssel nagyobb háztartás jár, amely a pitart teljesen elfoglalta. A férfiak tehát kiköltözködtek a tűzhelyes ólba. Ennek fedele alatt jobban táplált és így igavonásra alkalmasabb lovakat, jobban tejelő teheneket tenyésztettek s ugyanakkor a gazdasági eszközöknek és terményeknek is helye volt. A napszámos és részes munkát vállaló szegényember is megváltozó életsorjához módosítja házatáját. Alig múlt hét évtizede, hogy a régi (ős) foglalkozások élettere elpusztulván, ez a kép eltűnt.

3. Viselet Népviselet elnevezés alatt azon ruhadarabok összességét értjük, melyeknek anyagát a nép maga termeli és dolgozza fel, valamint szabását és varrását hagyományos mód szerint maga végzi. Másodsorban szintén ide tartoznak még az ősi hagyományokat őrző népi ruházati iparágaink, kismesterségeink készítményei is. Népünk ruhatárában ilyeneket ma már alig találunk. Népviseletünk legtöbb darabja teljesen eltűnt, némelyik pásztorok, csőszök körében tengődik még, egy-kettő pedig átalakult formában, mint alsó ruha, napjainkban éli utolsó időszakát. Helyüket felsőbb társadalmi osztályból leszállt, sőt ott ma is használt ruhák foglalták el. Azonban úgy 60-70 esztendővel ennek előtte egyes vidékünkön (főként a Sárréten, melyet alábbi mondanivalóim során szem előtt tartok) még igen ősi viseletben jártak. Ezen múlt század második felében hordott viselet darabjait írom le ebben a fejezetben, még élő viselőiktől szerzett adatok és felkutatott tárgyi emlékek alapján. Népünk mostani ruházatát, mint szempontunkból kevésbé értékeset, csak röviden ismertetem. a. Férfiruha viselet A bihari magyar férfiembernek van fejír ruhája, gúnyája és lábbelije. Ezek összefoglaló elnevezések. Hogy tulajdonképpen milyen ruhadarabok tartoznak az egyes csoportokba, annak tudata mostanra már elhalványult, mert megváltozott a viselet és az öltözködés módja.

Egybevetve az öregek vallomásait, megtudjuk, hogy fejír ruhának az inget és a gatyát nevezték, amelyek nem vol|tak alsó ruhák, mint ma. Gúnya alatt a hideg időben hordott meleg ruhákat értették, mint pl. a kacagányt, bundát, szűrt, ködmönt, gubát, de ezekhez

tartozott még a báránybőr sapka, sőt a bocskorhoz használt, lábszárat is betakaró nagy vászonkapca, meg a bőrkapca is. A kalapot és a nemezsüveget már nem számították ide.

Lábbeli a bocskor és a csizma volt.

Ezelőtt a fejír ruha az itt nagyban termesztett és házilag feldolgozott, megszőtt kender erős, vastag szálából készült. Szabásához és varrásához minden valamirevaló asszonynak értenie kellett. Nem is járt ez semmiféle tudománnyal, egy-két mértékfelvétel elegendő volt hozzá. A derekatlan ing csak a mellett takarta, ujja sem ért a csuklóig. Ennek megfelelően két mértéket vettek hozzá: a vásznat átvették a vállon, elől eltakarták vele a mellkast, hátul ugyanilyen hosszúra hagyták, ez volt az ing melle; azután a kinyújtott karhoz mérték a vásznat a bornyúszájú ujjnak, amely olyan szélességű, amilyenre a vásznat szőtték. Hogy a mell bővebb legyen, a hónaljba téglalap alakú vászondarabot varrtak be. Egyszerűen beszegett nyakát nem gombolgatták, mert gombnak híre se volt rajta, hanem rávarrott galanddal vagy kis ruhaszéllel kötötték össze. Ez tulajdonképpen abból a korból való ruhadarab, amikor még tüszőt viseltek, amely az ing által fedetlenül hagyott hasat és dereket betakarta. A z itt most oláhosnak tartott tüsző magyar viselet volt, az egész Alföldön hordták.

Istvánfi írja, hogy amikor 1562-ben Mágócsi Gáspár bajomi földesúr Hasszán füleki bég rabságából tizennégyezer arany váltságdíjért kiszabadult, azt mondta, hogy bajomi jobbágyai közt van legalább hatvan olyan, aki száz aranyat bármelyik percben kiolvashat a tüszőjéből. De még századokkal később is divat volt. A szomszédos Kunságban való meglétéről számtalan adaton kívül pl. Túrkeve 1780. évi protokolluma is szól egy esettel kapcsolatban: „Gali István midőn tüszőjéből pénzét kitöltötte, akkor is káromkodott. A márjás a rézkrajcárokkal kijővén a tüszőjéből, visszataszította, mondván: ebadta, nem téged kereslek." Györffy István megállapítása szerint az alföldi magyarság a XVIII. század második felében elhagyta a tüsző viseletét s később csak a környező nemzetiségek hordták.

Nálunk sem emlékeznek már rá. A derekatlan ing azonban megmaradt egészen az 1860-as évek végéig. Legényesnek tartották. A minél inkább napbarnított és időcserzett mezítelen derék virtusszámba ment. De a házas emberek már ekkor rövid derekú inget viseltek, mely a 70-es években általánossá lett. Kétségtelenül a tüsző levetése hozta létre, s oly módra készült, hogy némileg azért a régi divat is elégtételt kapjon.

A rövid derekú inghez ugyanolyan módon vették a mértéket, miként az előbbinél leírtam.

A vásznat azonban elől csaknem a köldökig húzták le, hátul ennek megfelelően s a lobogós ujjnak másfél szilt (ünneplő ingnél két szilt) varrtak össze, amit vállban, ráncra szedtek. A hónaljba négyszögalakú pálhát varrtak, hogy a kar mozgása szabadabb legyen, és az inget szét ne szakítsa. A vállat megborították, hogy kétszeres legyen, mivel itt nyüvik leginkább.

Ezt a borító vásznat vállfoltnak nevezték. A z ing nyakát egy, vagy két fekete pitykével (kisporcelán-gombbal) gombolták össze. A lobogós bő ujj a dolgozó embert akadályozta volna munkájában, ilyenkor tehát kezük szárához szorították, a bőségét összecsavarták és aládugták. Alját a szellő is fejére hajtotta a munkában hajladozó embernek, a pusztán járóknak meg mindig hónuk alatt volt az ingük. így tehát továbbra is lehetett cserzett derékkal dicsekedni.

Legősibb ruhadarab a gatya volt. Készítésekor csak egy mértéket vettek: a hosszúságét. A vásznat a csípőhöz téve szárközépig, vagy valamennyivel lejjebb eresztették, és ennél a hosszúságnál elhasították. A korc és a szárak bőségét maga a vászon adta meg. A szárak egyegy szilből voltak s innen eredt a két szil gatya elnevezés. A két vászon szélét felül az elágazásig összevarrták, ide pedig - az ing hónaljához hasonlóan - zsebkendőnyi pálhát iktattak be, az a gatya pőce, ülete vagy feneke. A korcába hajtű segítségével kenderfonálból

szőtt gatyamadzagot húztak, kimaradó két végét összekötve, nehogy „bele szaladjon".

Szárait vagy egyszerűen csak beszegték, parasztosan (= díszítés nélkül) hagyták, vagy pedig kirostolták. Ezt a gatyát a derekatlan ing párjának tekinthetjük. A divatból is vele együtt ment ki. Mikor az ingek dereka nőtt, vagyis meghosszabbodott, a gatya is bővebb, de viszont kurtább, térden kevéssel alul érő lett. Ez a közismert bőgatya. A viselőt négy szilből, az ünneplőt nyolcból varrták. Ez utóbbiak anyaga azonban már nem háziszőttes volt, hanem boltból vásárolt gyolcs, házaló tótoktól vett „rumburgi vászon". A lobogós ujjú ünneplő ingeket is gyári anyagból szabták.

A régiek télen-nyáron gatyában jártak. A madzaggal annyira húzták a korcát, hogy a csípőn megálljon. A legények szorosra kötötték, úgy hogy egyik-másiknak még a dereka is kisebesedett. Legtöbb ráncot hátul hagytak rajta, elől keveset, oldalt semennyit. Ha oldalra csúszott a ránc, ízléstelenül lógott a gatya, s „félre ület, nincs becsület" szólás-mondással figyelmeztették rá a viselőjét. Voltak asszonyok, akik elismerten értettek a szép, apró ráncba szedéshez, s ráncolni faluszerte hozzájuk vitték az ünneplő gatyákat. Ingnek, gatyának hófehérré való mosása, ragyogóra mángolása asszonyi versengés volt. A mosatlan és rosszul mosott ruha elhagyatottságra vallott. A viselő tisztaságát már nem vették annyira szigorúan.

Sőt szolgalegények zsíros ingben és zsíros gatyában jártak. Mielőtt magukra vették volna az új fejír ruhát, alaposan végigsimogatták hájjal, különös gonddal főként a gatya vastag korcát dörzsölgetve, míg csak zsírral tele nem szívódott. így kikészítve, megelégedéssel felöltötték.

Addig nézett ki csúnyán, amíg a viselés által, az ólbeli élettől egyszínű feketévé nem lett.

Szél nem járta, víz lepergett róla. így tehát mosni sem kellett. Addig hordták, míg el nem szakadozott, le nem nyűtt róluk. Olyan volt öreg cselédemberektől hallottam, akik használtak ilyen zsíros ruhát, hogy melegebb, hűvösebb, mindenféleképpen megfelelőbb volt, mint a hétről-hétre mosott, és sokkal tovább is tartott nála. Téli időben a szárát térd alatt „taréjra szedték" és gatyakötőszíjjal bekötötték. Szerettek benne járni! Ilyen zsírral-hájjal megkent volt a téligatya vagy másként tögyfagatya is, amit télen a vékony gyolcs fölé húztak. A rétben élő juhászok meg „beavatták" a gatyájukat, nehogy az élősdiek tanyát üssenek benne, mivel ők sem mosattak. Nagyapámnak volt egy túri születésű juhásza, aki 1870-72-ben a bajomi rétben (az ún. Nemesföldön) telelt a juhokkal. Régi szabású ember lehetett. Kisgyerekkoromban róla hallottam, hogy vadonatúj vászongatyáját szedetlen, sűrű juhtejbe jól beáztatta, azután pernyével bedörzsölte, miáltal feketévé lett az, idővel pedig úgy kifényesedett, hogy a napfényben messzire ragyogott.

A 60-as évek végén egy ideig nagyon kedvelték a kék inget és gatyát, alkalmasint azért, mert a piszok nem látszott meg rajta olyan hamar, mint a fehéren. Kékfestőből varrták. Bár a pásztorok, elsősorban a lovon járó csikósok és gulyások mindvégig hordták, legényes divat is volt valameddig, meghonosodni mégse tudott.

Megemlítem itt azt is, hogy a gatya, mint a férfi állandó és nélkülözhetetlen ruhadarabja, a régi babonáskodásnak, bűbáj oskodásnak sokszor felhasznált eszköze volt. A z asszony a feje alá tette, ha azt akarta, hogy fiúgyermeke szülessen. A férfit gatyamadzag elégetésével lehetett legkönnyebben megrontani. Ha a leány egy szál haját belehúzta a legény gatyakorcába, halálos szerelemre lobbantotta maga iránt. De a megrontás ellen a férfi is evvel védekezhetett. Ha éjszaka boszorkány bántotta, a gatyáját felfüggesztette a mestergerendára, hogy ne jöjjön többé. Akkor sem tudott a boszorkány bemenni az ajtón, ha gatyamadzaggal kötötték le a kilincset. A legény az őt lóvá változtató és rajta lovagló boszorkányt nyakába dobott gatyamadzagával foghatta meg.

A melegebb ruhadarabok között kétségtelenül legősibbnek tarthatjuk a kocogányt (kacagányt). A tehetősebbek és a legények farkasbőrrel divatoztak, az egyszerűbb emberek juhbőrrel is beérték. A pásztorok is, mint kinn élő emberek, ez utóbbihoz ragaszkodtak, mert melegebb volt. Maga a viselője készíthette el, nem járt semmi mesterkedéssel. A lenyúzott bőrt, amelyen a fejbőr és a körmök rajta maradtak, valamint a farok is, karóra és nádszálakra feszítve megszárította, azután marokban, tenyér közt gondosan selyem-puhára törte, és készen is volt. Hátára véve, a két első lábát elől a nyakánál, a két hátulsót pedig a derekán összekötötte. A fejbőr visszahajtva a háton feküdt, hideg szélben pedig, felhajtva, a tarkót védelmezte. A hátul lógó farkat leüléskor maga alá vette viselője. A cserzetlen bőr tönkremegy, ha nedvesség éri, ezért aztán esőben szűrt vettek rá. Voltak ruhával beszegett és kibélelt kacagányok is. Ezeknél a tarkón lyukat vágtak a fej kibúj tatására, s így a fejbőr a mellet takarta, nem hátul lógott, mint az előbbinél. Nagyon kedvelték a szép fekete racka bárány kacagányt is. Nemigen becsülték kevesebbre a farkasbőrnél. - A 70-es években még nagyon elterjedt viselet volt a kacagány. A Nagy-Sárréten pedig még a 80-as esztendők elején is hordták az iskolás fiúk. Nem sokkal ez idő előtt a legényeket el sem lehetett nélküle képzelni, mert igazán csak kacagányban lehetett díszelegni. Amelyik rátarti volt, az a derekán nem kötötte meg, hanem elengedte, hogy szabadon lógjon a hátán. A magavadászta farkas pompás bőre szépen lebbent, lompos farka az inát verte. Ha lovon vágtatott, repült utána a szélben. Bizony a leányok megnézték, melyiken hogyan áll a kacagány! Mert nem állt ám jól akármi ember vállán. A híres fattyú kacagányát ismerte az egész környék fiatalsága. Ha az ilyen legény betért valamelyik csárdába, és az ágason, vagy a verécén kívül hagyta a kacagányát, meglátva ezt, be se ment, aki nem óhajtott vele találkozni. A k i viszont nem tudta lenyelni ezt a tempót, kihajította a büszke bőrt az útra, a szekerek elébe. - Miféle hitvány rongy éktelenkedik itt, nem ide, hanem oda való, ni! - ilyen módon adva meg a módját, ha már hozzákezdett. De meg is vetette a lábát, nehogy felboríttassék, és megmarkolta a fokosnyelet. A hátul lógó farok is nagyon sok vaskos tréfára és itt el nem mondható cselekedetekre ösztönözte a szilaj fiatalságot. Ilyenformán a hatóságoknak is többször volt dolguk a kacagánnyal.

Györffy István írásaiból tudjuk, hogy a szomszédos Nagykunságban a XVIII. század második felében a zsíros rövid inget, gatyát és a kacagányt rendeletekkel igyekeztek kiszorítani a használatból. A kerületi kapitány 1756-ban elrendelte, hogy „a nem igen helyesen kigondolt nagytaréjú sarkantyús csizmákat s fekete hátibőröket, melyet vulgo kacagánynak hívnak, viselni nem lészen szabad", mert miként szinte ez a rendelet mondja „az olyan rendetlen sarkantyú és kacagányok nem egyébre, hanem a a ruhában való bujaságra s kényességre való, melyet az Isten törvénye is tilt". Úgy látszik azonban, hogy a legényekben nagyobb volt a kacagány iránti szeretet a rendelettel szemben való respektusnál, mert 1760-ban megint intézkedett a kun kapitány: „Úgy a juhászok és akármi nemű pásztorok, egyszóval akármi rendű kényes ifjak ... a kacagányt ne viseljék, és akárkinek nyakában meglátják, az ármások azonnal elvegyék." Túrkevén pedig 1777-ben azt hirdették k i , hogy: „kurta ingek hordozása 12 kemény korbácsoknak büntetése alatt districtuális kapitány Illésy János uram parancsolatjából tiltatik". A z ott üldözött ruhadarabok nálunk tovább élhettek, zavartalanul. A jobbágyság öltözetével nem gondoltak annyit, mint a kiváltságos kunokéval az őket pallérozni igyekvő kapitányuk.

A szabás egyszerűsége tekintetében a kacagány után mindjárt a guba következik. Hatvan évvel ezelőtt Berettyóújfalu, Szentpéterszeg, Gáborján, Hencida vidékén széltében hordták a rackajuh gyapjából készült fürtös gubát. Újfaluban pirossal szegett fekete volt a divat.

Ugyancsak el volt terjedve a Kis-Sárréten is. Itt azonban nem a gubásoktól vett gyapjúgubát, hanem a házilag szőtt és szabott-varrott kender-gubát viselték. Két szél gubapokrócot összevarrtak, s az így nyert négyszögű formából három vágással szabták ki a gubát.

Rendszerint csak a vállukra vették, és elől a nyakára varrott lapos kenderzsineggel kötötték össze, hideg időben azonban felöltötték, mint a kabátot. Azt dalolták róla, hogy: Guba, guba, apró fürtű guba, Száz forintér' nem adnálak oda...

Már pedig a szűrnél, bundánál olcsóbb volt. Ezért aztán a cselédbérbe szűr helyett ezt vettek. A Nagy-Sárréten is csak a szegényemberek viselték, de itt azok közt sem tudott elterjedni. Végtére tehát bizonyos mértékben viselője vagyoni helyzetének is külső jelévé vált. Innen ered eme szólásmondásunk: „Guba gubához, suba subához." Ez lett aztán a guba sírfelirata is.

A kacagányon (amit hátibűrnek is neveztek) és a gubán kívül a többi gúnyát - mint pl. az elterjedtebb szűrt, bundát (vagy subát), csűvest, bekecset, fodrosaljú ködmönt - mesteremberek készítették. A szűrszabótól, illetőleg a szűcstől szerezték és szerzik be. Mindkettő ősi iparág.

A szűcs szó honfoglalás előtti. Vásárjainkon a debreceni mesterek voltak túlsúlyban, de a Sárrétre kunságiak is jártak.

Legkedveltebb gúnya volt a szűr, amit az is bizonyít, hogy erről a viseletdarabról szól a legtöbb nóta. Ezelőtt minden férfiembernek volt, felnőttnek és suttyó fiúnak egyaránt.

Használták mind a két fajtáját, úgy az ősibb nyakatlan, mint az újabb nyakas formájút, bár ez utóbbit inkább kedvelték, mert jól megfekszik a vállon. Csak a nyakukba csatolták, felölteni sohasem volt szokás. Ujja rendszerint be is van varrva, és dohányzacskó, bicska, erszény és több efféle apró tárgyak tartására szolgál. Mint a nóta mondja: Be van az én szűröm ujja kötve, Barna kislány, ne kaparássz benne.

A z egyikben acél, kova, tapló, A másikban százforintos bankó.

A 70-es években ünnepelni lehetett a szép cifraszűrben. Esküvőre is ebben ment a vőlegény. Viselőbe pedig tavasztól télig nélkülözhetetlen volt a szűr. A k i elhagyta a faluját, akár lovon, akár szekéren ment, a legszebb időben se felejtette volna otthon. Ha gyalogszerrel indult útnak, féloldalt csatolta fel, és alját a vállára hajtotta, hogy könnyebben lépkedhessen. Esőben a széles gallérját ráterítették a kalapra. Némelyek kacagányt vettek alája, és telelni is ebben teleltek. A szűrt nem járta a szél, s nem ártott neki a jégeső sem.

Láttam nem egy olyan viharvert öreg szűrt, amelyik megállt a talpán, ha viselője, leeresztve a válláról kilépett belőle.

Igazi téli viseletnek a bundát tartották. Főként addig volt meg hiánytalanul az értéke, amíg megérzett rajta a juhszag; amikor már az elszállott, kevesebbre nézték. Melyik micsodás volt: 4-6-8, sőt 15 magyarjuh bőréből készült, és dísze gyönyörűen hímzett válltányér volt.

Esős időben szőrével kifelé, száraz időben pedig befelé fordítva viselték. A régiek azt mondták róla, hogy a „kinn élő ember háza". Pásztorok tehát nem lehettek el nélküle.

Emlegetnek olyanokat, akiknek ingen, gatyán kívül ez volt az egyetlen meleg ruhadarabja.

Hogy tovább tartson, s az eső át ne áztassa, bőrét gyakorta hájjal köszörülték. Evvel kenték

végig a falusi gazdák is téli vasárnap délelőttökön, mikor templomba indultak. A jómódúak széles prémű felkötött vagy fordított bundát vettek maguknak. A régi tűzhelyes ólakban a szolgalegények is bundában aludtak a széles szárpadkákon.

Füvegül keskeny, felálló karimájú, kerektetejű, ún. kerek kalapot és széles kalapot használtak.

Ez utóbbit debreceni kalapnak is nevezték. A Nagy-Sárréten a 60-as évek második felében a nemez süveg (túri süveg, kun süveg) sem volt még ritkaság, pedig hazájában, a Kunságban - miként Györffy István írja - 1780-ban már nem árulták és nem is gyártották. A hatóságok ezt is rossz szemmel nézték, akár a kacagányt. Kisújszállás tanácsa 1777-ben ezt a határozatot hozta: „Minthogy az negédes ifjúság, annyival inkább a szolgálatban levő suhantzok az süvegekben tsinált viseléssel magokat az kínyességre, negédeségre s tséltsapságra nagyon elkapatták, az illyetténeknek megzaboláztatásokra nézve ennekutána, ha kik ilyetténben tapasztaltatnak, toties quoties 12 korbátsokat szenvedjenek, meghatároztatott." - Ötven évvel ezelőtt még nagyon sokan körülnyírott hajat viseltek, hátra fésülve, az öregek meg régibb szokás szerint vállig érőt, amit hátul görbe fésűvel fogattak össze, egyesek pedig kétoldalról szíjba fonták, vagy huncutkának sodorították. Minden vasárnap megkenték hájjal. Olyannyira zsíros volt, hogy ha a fejüket hirtelen félre fordították, a kalap nem fordult vele. A zsír a kalapba is beszívódott. Vizet lehetett benne tartani. Olyan keménnyé lett, hogy ha egy nagyobb gyerek ráállott, nem horpadt be alatta.

Nagyon sokan kalapban teleltek. Esőben a báránybőr sipka, kucsma fölött is ilyet hordtak. A hegyes sipkát bekerítve is, kiütve is viselték.

Igen elterjedt lábbeli volt a bocskor. A pásztoroknak bocskor, bocskorbőr, vagy bocskorpénz járt, s a cselédek, aratók, marékszedők bérében is szerepelt. E járandóságot annyira természetesnek tartották, hogy szegődéskor nem is említették. A rétjáró emberek meg egyéb lábbelit semmikor sem viseltek. A kész bocskort és a bocskorbőrt a vargák meg a bocskormetélők a vásárban árulták. A szegényember ócska csizmaszárból maga szabta és fűzte. A láb nagyságának megfelelő téglalap alakú bőr két első sarkát éles bicskával lekerekítette, szélét több helyen kilyukasztotta és a belefűzött szíjjal összehúzta, miáltal a bőr a lábujjakra hajlott, s hogy így maradjon, a két szélső lyuk előtt a szíjon görcsöt kötött.

Néhány lyukat vágott még a készülő bocskor két oldalának a szélén is, és a belefűzött szíj végeit a sarkánál összekötötte. A lábfejen a fejelő hajlik át; két-három centiméter széles bőrdarab, melynek kilyukasztott végein szintén át van húzva a bocskorszíj, ez fogja a bocskor széléhez. Ilyen a kerek orrú bocskor. A pákászok, rétben járó gyékényvágók és nádvágók jobban szerették a hegyesorrút. Készítése abban tér el az előbbitől, hogy a bőr sarkait nem kerekítik le, hanem felhajtva, szíjjal egymáshoz varrják, így takarva be a lábujjukat. - Eredetileg mindkét formájú bocskor sarka nyitott, de szokás volt a bőrt behajlítani, összefogatva pár öltéssel. A bocskortól nem sajnálták sem a hájat, sem a faggyút, mert csak úgy tartott, ha a víz, harmat meg nem keményítette. Mint sok egyebet, ezt is bő zsírral ékesítették. Természetesen leghamarabb elnyűtt a talpa. Fonállal, szíjjal foldani alkalmatlan lett volna. A lyukas bocskorba tehát bőrdarabot tettek, széléhez öltve egyetlen öltéssel, nehogy elmaradjon belőle. Ez a kis bőrdarab a bocskorták, a vele való művelet pedig a tákolás.

Ezelőtt a szegényebb néposztályból nagyon sokan bocskorban jártak minden évszakban.

Mikor beköszöntött az esős hideg ősz, kapcát tekertek a lábukra. Négyszegletes, beszegett szélű házivászon volt ez, beérte a lábuk szárát is térdig, s a hosszú bocskorszíjjal kötötték fel. A téli kapcát bárány-, nyúl- vagy rókabőrből szabták. A bőrkapcából alakult ki a lábbűr, amit a NagySárréten habdáknak, a Kis-Sárréten türecsnek hívtak. Lábszárra szabott, gyapjával befelé fordított

juhbőr volt. Oldalt szíjjal fűzték össze, alját pedig a bocskorhoz erősítették. Közkedveltségnek nem örvendhetett. A kapcát nem hagyták el érte. A z esetlen, formátlan, nem tetsző lábbelire ma is azt mondják a Sárréten: „Nagy habdák!" - A bocskor mellett azonban csizmát is viseltek.

Inkább csidmának és csizsmának mondták és mondják ma is. Bod Péter szerint: „A tsizma a törököktől jött a magyarok közé, az előtt viseltének sarut." A rétészkedő emberek és a rétbeli pásztorok sohasem húztak csizmát, csak a földművelő falusi nép hordta, eleinte ezek is csak télen.

Jó nagyot vettek, amibe báránybőr-kapcát húzhattak télvíz idején, vagy vászonkapca esetében szalmát tehettek bele a talpuk alá. Régebben az oldalt varrott csizmát ismerték. Ennek olyan puha volt a szára, hogy le lehetett gyűrni. A hosszú gatyaszárat nem belehúzták, hanem kívül hagyták rajta. A ráncos csizma, rámás csizma jöttek azután divatba, s követték őket az újabb formák.

Ebben az időben dalolta a legény a ritkán sepregető lánynak: Elmennék én tihozzátok egy este, De szemetes a házatok közepe, Ráncos csizmám felszedi a szemetet, Hogy kötném meg veled az életemet.

A csizmával együtt a sarkantyú is elterjedt a nép közt. Előzőleg csak a nemesség és a huszárság hordta. A z előbbi dal egy másik változata már a sarkantyút emlegeti: Elmennék én tihozzátok, De szemetes a házatok, Rézsarkantyúm majd felszedi, Gyolcs gatyámat elkeveri.

A z öltözet kiegészítője a kötő volt. Egy szil házivászonból készült, hossza a gatyáéval egyezett. Körül beszegték, galandot vagy kenderből font madzagot varrtak rá, és a férfiak a derekukra, maguk elébe kötötték. Mikor a kék gatya divatba bejött, attól fogva a kötőt kék festőből csinálták, csupán egyes községeinkben - mint pl. Bakonszegen, Komádiban maradt meg a mellett a fehér is. Szerepen és Sárrétudvariban, ahol az egyszíl gatyát a nadrágviselet elterjedéséig hordták, a kötő hosszú, szinte csizmafejig érő maradt. Színe ennek is kék volt s 10-15 évvel ezelőtt az alját világoskék, piros, sárga és fehér pamuttal kereken vagy hegyesen kicakkolták, stikkelték és másfél arasznyi szélesen kihímezték. A mai kék kötők már két szilből valók, és derékban korcra vannak varrva. Térdig, vagy csizmaszárig érnek. Leüléskor (ólban, munka közben) lába között hátra hajtva, maga alá teríti viselője, hogy a nadrágját kímélje.

A z eddig ismertetett viseleti darabok közül legelőbb az ing formája módosult. Amikor a mellényhez hasonló, testhezálló ruhadarab - a Sárréten: puszii, Nagyléta vidékén derékravaló, egyebütt lajbi, lábri - divattá lett, a rövid derekú ing nem érvényesült többé. Egy kevéssel meghosszabbították tehát, hogy a gatya korcába bele lehessen kötni. A kabát - Esztár, Gáborján vidékén: lékri, többfelé: ujjas, rokk, gérokk - csak jó idővel a puszii után terjedt el.

Ennek viselése viszont az ing lobogós ujját tette alkalmatlanná. Ettől kezdve kézelős ingujjakat varrtak, s hónaljkivágás által a pálhát is kiküszöbölték. így állott elő a ma is használatos ing, amelyet már csak a rövid volta tart rokoni kapcsolatban a régivel. Olyan kurta, hogy munka közben könnyen kicsúszik a kötésből. A gatya szabása nem változott, de ismét hosszabb és szűkebb lett: bokáig, vagy szárközépen alul ér, és egy szilből varrják, a

nadrág alábbi viseletének megfelelően. Ebben az ingben és gatyában csak kinn a mezőn, nyári munkák (aratás, cséplés) idején járnak elvétve. A z utóbbi években a Sárrét némely községében lehetett látni siheder fiúkon nyári viseletként; ez azonban kékfestőből van és kötőt kötnek elébe. Ujabban az a gombos alsónadrág és a fekete gatya kezd általánossá válni.

Emez fekete klottból való, ület nélküli alsónadrág, térdig érő, korcában gumival.

A felső ruha viselése a 80-as évek elején kezdte meg általános térhódítását.

Biharnagybajomban 1885-ből emlegetnek egy jógazda embert, akiről újságként beszélték annak idején, hogy nyáron is nadrágban járt. Ekkoriban kezdték ünnepies alkalomra illőnek tartani a nadrágba, ujjasba való öltözködést. Egyszerűbb embernek még nem volt, kölcsön kérte tehát tehetősebb ismerősétől. Némelyik kék posztóruhában öt-hat vőlegény megesküdött egy esztendőben. A vagyonosak ünneplő ruhájává a birtokos nemesség által már előbb is viselt paszomántos mente, sujtásos dolmány és zsinóros nadrág lett, amit a magyar szabók (vagyis a magyaros divat szerint dolgozók) állítottak elő. Leginkább elterjedtek azonban a német szabók (a németes divat szerint dolgozók) olcsóbb készítményei, miként a német eredetű nevek is bizonyítják. A nadrág fenekére és térdére irhafoltot tettek, hogy hamar el ne kopjon. Öreg emberek ezeket a posztóruhákat is úgy kezelték - megszokásból - , mint a levetett régieket: az ujjast, rokkot új korában hájjal kenték be. Szórványosan viseltek még abaposztóból való dolmányt, kankót és nadrágot is. Abaposztónak, vagy röviden abának a szűrposztót nevezték. A birkabőrből varrott nadrágot is csak, mint szórványosan hordott ruhadarabot említhetem meg. Ezekről tréfálkozó nóta szállott: Szűr kankó, bőr nadrág, Fordítsd ki, úgy vedd rád.

Ma angol szabású bricsesz, népies néven priccses nadrágban; öves, vagy egy sor gombos kabátban, egyre ritkábban hallgató néven: kisujjasban, csizmában; szürke színű, az idősebbek fekete színű kalapban és csizmában járnak. Télen rövid, prémes gallérú nagykabát (kisujjastól megkülönböztető nevén: nagyujjas) és báránybőr sipka szokásos. b. Női viselet A hatvanas években a női viselet is ősi ruhaformákat őrzött. Nyáron ingvállban, ingaljban vagy pendelyben jártak a fehércselédek. Mondhatjuk, hogy egyiknek sem kellett semmi szabás. A z ingváll egy szilből volt kivágva, a két pálhán kívül egyéb betoldása nem volt.

Csinosabb formát azáltal adtak neki, hogy a nyakát és könyéken alul érő ujját bekorcolva, pertlivel ráncba húzták. Alját belekötötték az ingaljba. A z ingalj lábszárközépig ért, és 4-6 szil vásznat varrtak össze bőségének. Alját beszegték, derekát pedig ráncra szedték. Télen három-négy ingaljat vettek magukra. A z ingváll fölé nyakba való kendőt meg mentét vagy rövid kis bundát vettek. Ekkor még nem minden szegényasszonynak volt felső ruhája.

Egyszerűbb felső ruha a puszii és a szoknya, rokolya volt. A testhezálló, ujjatlan puszii színes posztóból készült, úgyszintén ebből és kartonból, pikéből a szoknya. Ez utóbbinak teljesen olyan formája volt, mint az ingaljnak. Nem is kellett varrónőhöz vinni, megvarrta ki-ki magának. A z ünneplő szoknyák ráncba rakását azonban már ügyesebb kezű asszonyokra bízták. A szegénynek piké volt az ünneplője, de „aki csínos volt, jól állott azon az olcsó ráncos szoknya is". Dalolgatták a legények a háza előtt az ilyen leánynak, meg a báli mulatságban is emellett járták a legfrissebben: Sárga pikét a szoknyám, Ugye babám, illik rám...

A fodros alsószoknya a 70-es években jött divatba, addig csak pendelyt hordtak a szoknya alatt. Ez nem lehetett hosszabb a szoknyánál, mert akié kilátszott alóla, annak az utcán is utána szóltak: „Hosszabb péntek, mint szombat!" Aki nem hederített a figyelmeztetésre, nem is volt már az tisztességes személy. Miként egyik adatközlő öreg néni mondotta: „Ha meg köröslen-körül kifehérlett valakié, az már nem jót jelentett!" A k i tehát nem akart hírbe kerülni, az ügyelt az öltözködés rendjére.

A 70-es években a puszii mellett a lékri viselése is szokásba jött. Ezt már falusi varrás asszonyok készítették. Hosszú ujjú, fehér vagy színes anyagból való ruhadarab volt. Alját a szoknya korcán kívül hagyták, de a kötővel lekötötték, és hátul a kötő madzagánál csinosan ráncba igazgatták. Elől gombos volt és farhametlivel (későbbi elnevezés szerint: zámlival) kidíszített. A szegeseibe pedig háromszögletesre hajtogatott apró (2-3 cm) ruhadarabkákat varrtak, hegyesebb sarkaikat hagyva ki. Mindenféle ruhán ez volt a legkedveltebb díszítési mód, amíg a 70-es esztendők végén a csipke közismertté nem lett. Ekkor már az iskolás leányok is egyre-másra horgolták a csipkét. Akadtak tanítónék, akik szívesen mutogatták a horgolás módját az ügyesebb kezű kislányoknak, akik aztán tovább terjesztették szerzett tudományukat. így került a stikkelés is népünk kezére. Mintáikat gazda- és úriházaknál látott munkákról vették.

A női viseletnek elmaradhatatlan darabja volt a kötő, sőt szegényebb néposztályunknál ma is az. Egyszerű, korcba varrott, mint a férfiaké, de nem egy szélből, hanem mindenkor kettőből csinálták. Anyaga eredetileg kendervászon volt, a szoknya feltűnése óta azonban ez is kék és mintás festőből, kartonból, pikétből, szövetből készült. A köznapi festőből volt. A z ünneplőket a 70-es években már díszítették is: a feljebb említett ruhadarabkákkal, majd húzott fodorral, a szövetet zsinórral. De csipkés és fodros kötőt csak leányok és fiatal menyecskék hordhattak. - Ezelőtt ki sem léptek a kapun kötő nélkül; megszólták, aki ilyet cselekedett. Sőt, otthon a ház körül, az udvaron is illetlen volt nélküle járkálni. Egy időben a szoknyát is e szokás figyelembe vételével varrták; az elejébe ugyanis, amelyet a kötő eltakart, egy szil olcsó anyagot toldták be.

Női fejviselet a kendő, a keszkenő volt, Kétrét hajtották keresztben, és fejükre takarva, két sarkát álluk alatt összekötötték. Úgy, mint ma. A hajtás nem egészen középen van, s így a kendő egyik vége kevéssel feljebb esik, ezt hagyják alul. Ha valakinek „kis végiről van a keszkenője", azt mondják rá: szél lesz. - Régen ez is fehérített kendervászonból volt. A hétköznapit csak egyszerűen beszegték, az ünneplőnek pedig körül a szélét négy ujjnyi szélesen kihímezték. Gyolcsból szintén ilyen módra csinálták a kendőket. Fiatal asszonyok fejkötőt, totyolát is viseltek. Tollak, művirágok és elől fodrok díszítették, a tarkón ráncra volt szedve és leért a derekukig. Rendszerint menyasszony-kontyolásra vett bolti holmi volt. De viseltek fejkötőt a kendő alatt is, különösen télen, meg az öregasszonyok. Szabása a kéreg fejkötőkére emlékeztet. Melegebb ruhából kivágott hosszú téglalapból állították össze. Két sarkára pertlit varrtak, s ezt álluk alatt kötötték meg.

A nők hosszú, hátul egy vagy több ágra befont hajat viseltek és viselnek ma is. Ezelőtt azonban az asszonyok tették kontyba, a leányok színes pántlikát fontak bele, és leeresztve hordták, majd pedig koszorúba téve. A 60-as években még több sárréti községünkben élt az ősi szokás, hogy a lányok hajadonfővel (innen a hajadon elnevezés) jártak; csupán téli időben, egyébkor soha kendőt nem kötöttek volna a fejükre. Ezzel ellentétben az asszonyoknak nem illett kendő nélkül mutatkozniuk. Hogy milyen kontyuk van, azt csak a kendő állásáról lehetett megtudni. A lapos kontyot málékontynak, a csaknem a fejtetőre rakott hegyeset pedig pirikontynak meg búboskontynak nevezték. Öregasszonyok egy szál elvágott libatollat dugtak lefésült hajukba, és erre tekerték rá megvékonyodott hajfonatukat.

Nyáron a szegényebb sorsú nők mezítláb jártak. A z eladólányok és a menyecskék azonban ilyenkor is papucsba dugták a lábukat. Piros meg zöld bársonybetétes, magas sarkú papucsban csattogtak. Ha templomba nem is, de ide-oda látogatóba elmehettek benne, hogy ha harisnyát, istirinflit húztak. Idősebb asszonyoknak nem a „virítós", hanem csak a fekete bársony fejű meg a csupabőr papucs illett, sarok nélkül. A magas saroknak a neve is „menyecske-sarok" volt. A hozzánk nem messze eső Nádudvar 1780. évi jegyzőkönyvében ez a tanácsi határozat olvasható: „Utasítjuk a helybeli vargákat, hogy ezentúl magas sarkat a nőszemélyeknek ne csináljanak a lábbelijek alá, melyben a nőszemélyek csak illetlenkednek." - Télen meg ünnepeken a lányok és a menyecskék piros szattyánbőr csizmát húztak, az asszonyok pedig feketét. A jómódú asszonyok cipőt vagy másként cüpőt viseltek már a 60-as évek végén is. Nemsokára ezután általános lett. A lapos sarkú, száratlan, a fűző helyén gumibetétes cipőnek topánka volt a neve, sok helyen azonban a másforma cipőket is így hívták. Úgy vélem, hogy ez az elnevezés a sarkatlansággal (a lapossarkúsággal) van kapcsolatban. A cipőkhöz minden esetben harisnyát viseltek. A bogyós, pávafarkas meg a sima szárú harisnya kötéséhez nagyon sok asszony értett.

Röviden meg kell még ismertetnem a gyermekek viseletét is. A pólyás és a karon ülő gyermekeknek csak inge és togylija van. Az ing szabása teljesen azonos a gubáéval, a nyitott részét azonban hátul hagyják. A fejkötő is az előbb ismertetetett módon készül. Iskolás koráig a fiúgyermek mezítláb, pendelyben nyaralt. Olyan volt ez a ruhadarab, mint a férfiak inge, de térden alul ért. Télire lábbelit, kis csizmát kapott a gyerek, és kantust adtak rá. Ez is olyan volt, mint a pendelye, csak nem vászonból, hanem melegebb színes anyagból varrták, és a derekát bekorcolták. Mikor feladták az iskolába, kis gatyát csináltak neki, és ettől kezdve a férfiruha kicsinyített mását hordta. Miként már említettem, a nagyobb iskolás fiúk kacagányt is viseltek. Ma az ing és ület nélküli, térdig érő klott fekete gatya terjedt el az iskolás fiúk nyári viseletéül. - A leányok iskolás koruk előtt is a felnőttekéhez hasonló szabású ruházatban jártak. Nyári időben sem öltöztették őket olyan lengén, mint a fiúkat.

A fenti áttekintésből látjuk tehát, hogy az 1860-70-es években még olyan ősi szabású ruhadarabokból tevődött össze a viselet, amilyenek a szomszédos alföldi területek magyarsága köréből már évszázaddal előzőleg eltűntek, vagy pedig módosult formában csak a falusi, városi közösségből kiszakadva élő pásztorok öltözetében voltak feltalálhatók. E körülménynek főként földrajzi oka volt. Mocsarak között fekvő falvaink a forgalmon kívül estek, legtöbbjét szekéren alig-alig, inkább csak hajóval (csolnakkal) lehetett megközelíteni.

Idegenek ide nem jöttek, az itteniek között meg nagyon kevesen voltak olyanok, akik ezen elzárt mocsárvilágon kívül jártak-keltek. Ha ez utóbbiak megkedvelték is az idegenben látott viseletet (mint esetleg egyebet is), azt maguk sem követhették - nemhogy még divatba is hozhatták volna -, mert a falusi közösség ezelőtt szinte törvényerejű szokástól büntetlenül senki el nem térhetett. A vidékről hozott feleségnek is követnie kellett új lakóhelye szokásait, elhagyva szülőfalujáét. Csaknem évszázados csúfoló anekdotáink és gúnyneveink vannak, melyeket éppen ruhaviseletbeli különösködés miatt ragasztottak egyesekre, s utódaikról se tudta lemosni az azóta eltelt hosszú idő. ítélkezés volt ez! A viseletet a közösség alakította ki, mint életkörülményének legmegfelelőbbet s azt semmibe venni nem engedte. Midőn az ármentesítés megszüntette a földünk természeti elzártságát és a környező területek élete mindenki előtt ismertté lett, a közösségi felfogás, miként más téren, a viseletet illetően is megváltozott. A z addig hordott ruha ósdivá lett, mint erkölcsi, szellemi, világnézeti vonatkozásaival együtt elpusztult pásztor-pákász népi foglalkozásunk minden tartozéka.

3. Táplálkozás Földművelő népünk erős fizikai munkát végez, ezért tápláló ételfélékre van szüksége.

Azonban mint minden egyébben, a táplálkozásban is szigorú mértéket tart. A k i nem sorsának megfelelően él, azt elítéli. Nem becsüli azt a gazdaembert, aki megvonja magától is, házanépétől is a táplálékot, úgy igyekszik növelni vagyonát, sem a szegény embert, ha a gazdával versenyez. „Vízzel hozzá, ha bor nincs; ciberével, ha hús nincs" - mondja a régi rigmus. Ha úgy kívánja háztartásának egyensúlya, a minimumra szállítja le igényét, s ezt az állapotot szívósan képes viselni hosszú éveken át.

Napjában háromszor étkeznek: 7-8 órakor van a fröstök, 12 órakor a délebéd és este, munka végeztével a vacsora ideje. Nyáron, nehéz munkák évadján 4-5 óra tájban uzsonnára pár pohár pálinkát isznak és kenyeret falatoznak utána. Viszont rövid téli napokon sok helyen kétszer esznek: 10 órakor és 4-5 óra között. Eme szokásos időpontok betartása a háziasszony feladata, az ebben való rendetlenség az ő szégyene. A z emiatt falunyelvére került házakhoz cselédember sem szívesen szegődik. A z evésnél megkívánt rendre és illendőségre pedig a gazda ügyel. A tálból ő merít először ételt, utána a felesége, majd a felnőtt családtagok, végül - gazda helyen, ahol ilyenek vannak: - a szolgák és szolgálók.

Ezek mindnyájan egy asztalnál ülnek. A gyalogszékekre külön ültetett gyerekek tányérjára az anya tesz ételt. Tálon, tányéron kívül csak kanalat raknak az asztalra; bicskát minden férfiember hord magánál, így tehát késre inkább csak a fehércselédeknek van szükségük. A villa még kevés háznál nyert polgárjogot; ha akad is kettő-három, csak a rozsda eszi. Ahol kicsi a család, ott egy tálat ülnek körül, tányér nincs az asztalon. Mindenki a tálból eszik, kiki maga előtt, a tál széléről meríti meg kanalát és kenyérdarabot tart alá, nehogy lecseppenjen róla az étel, míg a szájához veszi. A mohó evést csúnyának, a kenyér vigyázatlan morzsolását, darabjainak gondtalan leejtését, az étel duszkálását véteknek tekintik. A mindennapi falat Isten ajándéka, az érte járó hálának nem evés előtti és utáni ima, hanem a kalap letevése a külső jele. A magyar ember fedett fővel sohasem eszik. A feledékeny gyereket „zsidó van a háznál" vagy „hát te zsidó vagy?" szólással figyelmeztetik, s az rögtön lekapja a föveget. A k i keveset eszik, azt nem sokra taksálják, mert az nem is bírhatja jól a munkát; aki pedig túlmegy az elégen, azt megszólják, esetleg nemzedékről nemzedékre szálló csúfoló anekdotában örökítik meg a nevét.

Hogy nap-nap után milyen étel kerüljön az asztalra, arra nézve asszonyainknak nemcsak írott, de semmiféle íratlan étlapjok nincs. Utána való kutatás eredménytelen, ilyesmi összeállítása erőltetett és értéktelen igyekezet volna. Kivételesen csak a lakodalomnak voltak ezelőtt hagyományos ételei, hagyományos sorrendben felszolgálva, de ma már ezek is mindinkább átadják helyüket újabban megösmert főzeményeknek. Általában igyekeznek vasár- és ünnepnapokon tartalmasabb, ízesebbnek minősített ételeket enni. Ezért van aztán, hogy hétfőn a szerény krumpli szerepel. Míg pénteken a paszuly, szilvesztert a szilvacibere, karácsonyt a kalács napjának szokás emlegetni.

A z alábbi sorokban tárgyalandó elterjedtebb népies ételeket négy csoportba osztom: 1. néhány primitív sütés-főzési módról, 2. a tésztafélékről és egyéb növényi eredetű ételekről, 3. húsfélékről és 4. a tej felhasználásáról szólok.

a. Sütés-főzés Primitív sütés-főzési eljárásokkal pásztorok, még inkább csőszök körében találkozunk, de mezőn dolgozó munkások és gyékényvágó embereink is élnek vele alkalomadtán. Mint a régi pákászok és réti pásztorok hagyományát emlegetik és őrzik ezeket.

Különösen a két Sárréten él még néhány olyan pákászivadék vén csősz, aki maga is élte a rétet, s határbeli élete folyásában híve maradt elődei egyszerű életmódjának. Hosszúkás, arasznyi széles és ennél valamivel mélyebb gödröt ás, ráteszi kormos fazekát, giz-gazból tüzet rak alá, és főz. Jártában-keltében madártojást, ha léi, betapasztja sárral, beleteszi a tűz szélébe, úgy süti meg. így ősszel a dércsípte fehér tököt is. Háromszegletű darabokra vágja, és a tűz köré parázsra, zsarátra rakja. A krumplit pedig tüzes hamuba takarja. Ugyanígy bánik a gyengeszemű tengericsővel is, és amikor megsült, zöld csuhéjba jól begöngyöli, hogy a gőzében párolódva ízletesebb legyen. A szalonnát is gyakran sütve eszi. Jókora darabot bicskájával bevagdos, megszurkál, bőrén keresztül beleszúrja az egyenes gallyból rögtönzött nyársat és a tűz lángja mellett forgatva, vigyázván, nehogy a füst megcsapja, süti, míg szét nem nyílik, mint a rózsa. Zsírját ujjnyi vékony kenyérszeletekre csepegteti, amit előbb már megsózott, paprikázott és néhány kis gallydarabra vagy maréknyi avarfure fektetve oda helyezett a tűz mellé. - A pákásztanyák földkemencéjét is egy sárréti öreg csősz őrizte meg számunkra. O csak olyankor használja, amikor titokban, de ellenállhatatlan szenvedéllyel kivetegetett csapdáiban nyúl, vagy madár marad. A pákászok ilyenekben sütötték pogácsaszerű kenyerüket is. Néprajzi szempontból igen érdekes alkotmány ez a kemence.

Nem egyéb, mint halom oldalába vájt, kb. szakajtókosár nagyságú, szűk szájú üreg. Oldala sima kővel keményre lett verve, azután náddal kibélelve. A nádat agyagos tapasz borítja, amely gondos tüzeléssel ki van égetve, úgyhogy meg is mozdítható az üregében.

Használatkor, ha már megfelelően átfült, egy marék fűvel a hamutól gyorsan megtisztítható s az apróra darabolt húst belehelyezve, száját kis sárelőttével el lehet fedni.

Mostani pásztoraink, akik már minden este hazahajtanak, és így semmiféle főzésre alkalmas edény nincs náluk, a csemege gyanánt fogyasztott vadmadarat a lehető legegyszerűbb, semmi előkészületet nem igénylő módon sütik meg. Őszi vonuláskor szikes legelőink zsombékosaiban nagy sereg vízimadár üt pihenő tanyát. Ilyenkor kerül egy-egy liba vagy ruca hurokra. Fogoly- és fürj fogásra még többször adódik alkalom. Bicskával felhasítják a madarat, kilökik a belét, azután úgy tollasán betapasztják és tűzbe teszik. Mire a sár kiég, szétrepedezik, akkorra a hús is puhára sül, és a sárral együtt lejön róla a toll is. A Berettyó és a Körös mellett a horgászó gyerekek és mezei emberek a halat is így sütik. A sárral együtt fejtődik le róla a pikkelye. Ezelőtt sás- vagy nádlevélbe takarva, hamuban sütötték. Nyárson való sütése szintén elterjedt volt. Persze a régiek értettek hozzá, hogy milyen fajta hal, milyen módon sütve ízletesebb.

A hús konzerválásának is ismerték ősi módját, ma már azonban csak kiöregedett pásztoremberek emlékeznek rá. A juh- vagy marhahúst hüvelyknyi darabokra vágva, kellően sózva, paprikázva megfőzték, azután kevés levét leöntve, bundára vagy nádra borítva napon megszárították. Ez volt a szikkasztott hús. Zsákba téve hetekig eltarthatták. A z 1863-as aszályos esztendőben ilyet eszegettek a pásztorok a szűrujjból, mert parázs lévén, nem kellett hozzá kenyér. Akkor még a falubeliek is sort kerítettek rá. - Egyik-másik primitív ételkészítési mód a háztartásban is felkapott volt. Sárréti öregek mondják, hogy ők többet mint nem, kemencében sütötték a tojást. Hajóval hozták a rétből a vadmadarak tarka tojásait, és fűtés után egy-két szakajtókosárral beborítottak belőle a kemencébe. Igaz, hogy

szétpukkantak azok a hőségtől, de ami kifolyt belőlük, odasült az oldalukhoz, a héjukhoz, és ha a pernyét lefújkálták róla, azt is meg lehetett enni. Ami nem fogyott el, adták a hízónak.

A Kis-Sárréten a halat ma is tisztítatlanul öntik a kemencébe, s amikor megsült, pikkelyét könnyen lekaparják, felhasítják, belét kidobják, megpergetik egy kis sóval, és úgy eszik. b. Tésztafélék, növényi eledelek A bihari nép táplálkozásában a tésztafélék és egyéb növényi eredetű ételek játsszák a vezető szerepet. Ezek közt is első helyen áll a kenyér, amit még a kalács sem pótolhat.

Szegényebb sorsú embernek ez a reggeli és estvéli eledele. Mint szükségében is tréfálkozva mondja, háromfélét eszik: kenyeret, bélit meg a haját. Ha ez nincs, az a legnagyobb nyomorúság. Éheztek 1863-ban is. Kenyérről szólva mindig felemlegetik azt az aszályos esztendőt, amikor olyan kevés volt az őrlenivaló, hogy még lovat sem fogtak a szárazmalomba, hanem maguk hajtották az emberek. A legmódosabb gazda házánál is málét ettek, száraz, sárga tengerikenyeret rágtak egész esztendőn át. De még ehhez sem mindenkinek volt ám módja! Iccével mérték a málélisztet (tengerilisztet), egész nap dolgoztak egy kis cipóért, néhány jókora kenyérért takaros kis házat, udvart lehetett venni.

A szegénység a rétet járta, és zsákra szedve hozta a gyékény lisztes gumóját. Evvel pótolták a kenyeret. Sulymot meg harmatkását ettek. Igaz, hogy a mocsár madárvilága is adott táplálékot az éhes embernek, de bizony kenyér nélkül ették a húst. Úgy mondogatták: Én Istenem, jaj de bús, Kinek az étele hús!

A kenyérsütés meg a mosás a legnehezebb házimunka s a háziasszonyi mivolt fokmérője.

K i milyen kenyeret süt, milyen fehérre mossa a ruhát, - asszonyi beszédtárgy és ekörül kerekedik a perpatvarok legalább fele. A jó kemencében, jó lisztből, kimunkált tésztából sütött szépen felnőtt, szépen felhasadt, barna hajú, fehér, likacsos, foszlós bélű. A rossz lisztből, amely síkos, dagasztáskor lágyít, tésztája erőtlen, szakadozik, a dagasztó asszony markában marad, úgy szintén a munkálatlan, keletlen tésztából lapos, kifolyt, repedezett hajú, szalonnás bélű kenyér sül. Harmadnapra már olyanná lesz, mint a patkódarab.

A kenyértésztát kovásszal kelesztik. Ha elfogy, a következőképpen csinálnak újat: sütéskor a kovászlével kavart híg tésztából 2-3 félmarékkal tesznek egy tálba, majd pedig dagasztáskor is vágnak hozzá kis darabot a kemény tésztából. Amikor végezték a sütés gondját-baját, ehhez a félretett tésztához nagy szemű, ún. fodorkorpát gyúrnak, annyi langyos vizet töltve hozzá, hogy éppen csak nedves legyen, de morzsálódó maradjon. Azután szakasztókosárba nyomkodják, és 1-2 napig érni hagyják, s amikor már teljesen meleg, összejiilt és erős szaga van, gyékényből kötött kerek kovászszárítóra terítve napon, télen pedig a kemence tetején megszárítják. Ezzel kész is van a kovász. Száraz helyen, ahol nem penészedik meg, 6-7 hónapig is eláll. Korcos vászontarisznyában, a szütyőben sok helyen ott lóg a sutba akasztva.

Rácsostetejű, gyékényből kötött kovásztartóban is szokás tartani. A háziasszonynak gondja van rá, szigorúan őrzi, nehogy lopjanak belőle, kölcsön sem ád senkinek. A kovászt ugyanis megronthatnák, az elvitt kevéssel elvihetnék az egésznek erejét, sikerét, - hiszik a babonások.

Még maga is visszatesz keveset, mikor sütés alkalmával hozzányúl. Régi szokás volt, hogy a leány férjhez menvén, anyjától kovászgyúráshoz való tésztát kapott. Ezért hívják az előbbi sorokban említett pár marék tésztát ma is anyakovásznak.

Gondos asszony sütéskor megszitálja, vagy miként mondják: megejti a lisztet. A dagasztólábra tett kerekfenekű dagasztóteknőbe belenyomkodja, simogatja úgy, hogy a teknő egyik vége üresen maradjon. Szitálás előtt már megteszi a kovászt; egy vászonfazékban annyi összemarék kovászt, ahány kenyeret sütni akar, enyhős vízzel híg péppé kavar, azután kevés korpát hint a tetejére. A befödött és meleg helyre (tűzhely mellé, télen a kemence tetejére) tett kovász, ha nem rest, megteli a fazekat, feljön és meghasad a teteje. - A háziasszony a teknő üresen hagyott végére keresztbe, vagy egyik végét a lisztre helyezve, ráteszi a kis létraalakú vagy a régimódi háromágú kovászfát, erre a szitát, amibe azután a kovászt beleönti, két tenyerében jól ki is nyomkodja, hogy leve kicsorogjon. Ezt az ökölnyi golyókba nyomkodott korpát rendszerint a tyúkokkal etetik meg. Komlós korpának hívják, mert ezelőtt a kovászt komlóval készítették. A kovászlével a teknő végében kovászt kavar az asszony, hosszúnyelű és kerekfejű nagy fakanállal: a kovászoló kanállal. E művelet után letakarja a teknőt háziszőttes nagy sütőabrosszal, rátéve még egy-két párnát is. így hagyja kb. négy óra hosszáig. Ezen idő alatt a teknő végében feljön a kovász (mert ezt a kovászlével kavart tésztát is így hívják), közepe be is horpad, megesik. Hogy hamarabb és szebben feljöjjön, régi öregasszonyok babonája szerint szájával cubbogaló hangot ad, olyat, amilyennel a kutyát szokták uszítani. A megesett kovászra enyhős sós vizet, ún. dagasztóvizet szűr, két kézzel széjjelmarcangolja, azután részletenkint hozzá téve a teknő lisztet, dagasztani kezd. Amikor a tészta pukkadozik, hólyagzik, kelni kezd a keze alatt, befejezi a dagasztást és ismét betakarja a sütőabrosszal. Mire a kemence befűlik, a tészta is megkél, lehet kosarakba szakítani és sütőlapáton bevetni. M a késsel vágják a tésztát, régen azonban valóban szakították. - A múlt század közepén csonka megyénk több részén nem búzából, hanem rozsból, vagy jó kétszeresből (nagyobb részben rozs, kisebb részben búza) sütötték a kenyeret. Ennek a tésztáját nem kellett dagasztani, csak összeállítani. Könnyen is szakadt, nem úgy, mint a búza tésztája. A 60-as, 70-es években aztán a rozs mindinkább Derecske, Konyár felé húzódott.

A kenyérnek, tésztafélének való fűtés asszonyi munka. Ok értenek hozzá. A sárréti részeken a rétség fennállása idején náddal fűtöttek, szalma nagyon kevés volt. A tüzet vastag, átszúrt bütykű nádszálon fújkálva élesztgették. M a már mindenütt szalmával fűtenek. A kemencében felváltva égetik a tüzet, előbb az egyik, aztán a másik oldalában, mert csak így fűlik fel a feneke. Mikor végighúzzák rajta a szévanót, szikrázik. Ekkor vetik be a kenyeret.

Ezelőtt szokás volt az elsőbe kis nádszálat szúrni, és meggyújtva, annak világánál vetették be a többit. Ez volt a szusztora.

A kenyér átlag 6-7 kg-os. Mikor kiszedik a kemencéből, szép sorjában lerakják őket hűlni a földre. Vizes tenyérrel végigsimogatják, hogy fekete legyen a felső héjuk. Van a kenyérnek alsóhaja, felsőhaja, bele, púpja, cipósa vagy hasattja és fara. Leszelt darabjának karéj, a kisebbnek pilis a neve. A felényi, harmadányi kis kenyeret cipónak nevezik.

Kenyértésztából lángost is csinálnak. Egy ökölnyi darabot a sütőlapátra tesznek, nyújtófával kerekre nyújtják, kés hegyével imitt-amott megszurkálják, nehogy felhólyagozzék. A szénavonóval a tűz mellől eltakarítják a pernyét, és odatéve a lángost, előbb az egyik, azután a másik oldalára fordítva megsütik. Mikor megsült, a lapáttal kikapják, zsírral megkenik és megsózzák. Ha sütés előtt tejfelt öntenek rá, téfeles lángos lesz belőle. - A lepény, vagy dübbencs szintén kenyértésztából készül. Tepsiben ujjal többször szétnyomkodják, meg összehajtják, minden összehajtás előtt jól megkenik zsírral és behintik apróra vágott kaporlevéllel. - A teknőhöz ragadt tésztából (de a többiből is szoktak hozzá tenni) vakarát vagy molnárpogácsát csinálnak. Lapos, tenyér közt formált pogácsa ez, melynek tetejét kés

élével keresztben néhányszor megütögetik. Régen az új liszt első sütetéből ilyet vittek kóstolóul a szárazmolnárnak. Ezt a lepényt a kenyérrel együtt teszik a kemencébe. - A z általánosan kedvelt pogácsa, melyet népmeséink is útravaló gyanánt emlegetnek, másképpen készül. A nyújtódeszkára kitett lisztet megsózzák, zsírral feldörzsölik azután tejfellel tésztává gyúrják. Szegény ember felesége csak vizet tölt hozzá. Kétujjnyi vastagra elnyújtják, és bádog szaggatóval kiszaggatva tepsiben sütik meg. Ha a magyar ember útra indul, kenyér és szalonna mellé pogácsát tesz a tarisznyába.

A kenyér után következő, általánosan ismert kelesztett tésztafélénk a kalács. Régen kovásszal csinálták éppen olyan eljárással, mint a kenyeret, csak víz helyett tejet használtak hozzá, és dagasztáskor zsírral kenegették. M a már élesztővel kelesztik. Fazékba tejet, lisztet, élesztőt tesznek, és felverik. Ez a kófic. Mikor feljön, dagasztanak vele. Dagasztáshoz megfelelően sózott és cukrozott tejet, valamint zsírt használnak. A kalácsot koszorú formára fonják. Remekeit lakodalmakon a kulacsok szíjára fűzve láthatjuk. Annak, amelyiket fonás után felgöngyölítenek, dúc a neve. - Kalácstésztából készítik a kürtöskalácsot és a diós aranygaluskát is. Ezek azonban ritkán kerülnek sorra. Népszerűbb náluk a béles. Vékonyra nyújtják a tésztát és kés hegyével szegletes darabokra vágják, azután közepükre téve a tölteléket, négy sarkukat erre ráhajtják. Legkedveltebb töltelék a túró. A kalácsféleségeket sütésük előtt felvert tojásfehérjével szokás megkenni.

A kóficcal azonos módon kavarják a zsírbansültek tésztáját, de keményebbre hagyják, és sót, cukrot is tesznek bele. Amikor megkelt, kanállal lisztezett nyújtódeszkára szedik, és tenyérrel ujjnyi vastagra, arasznyi hosszúságra nyújtják, majd kétrészt hajtva összefonják.

Ez a fonatos. A nagyobb darab tésztából nyújtottat, amit nem fonnak össze, hanem csak úgy eresztenek a forró zsírba, borjúkötélnek nevezik. - így készítik a fánk tésztáját is. Ebbe azonban tojássárgáját is tesznek. Nyújtott tésztáját szaggatóval szaggatják ki. - Leghíresebb zsírban sült a csőrege, a régi lakodalmak hagyományos és legfinomabb süteménye. Tésztáját tojással keményre gyúrják, csipetnyi són kívül semmi egyebet nem adva hozzá. Késfoknyi vékonyra elnyújtva, csőregemetszővel ferde négyszögű darabokra vágják, mindegyik darabnak a közepét párhuzamosan átmetszik, és ezen vágásokon keresztüldugják hegyesebb szögleteit. Tálakon magasan felrakva és fahéjas cukorral behintve vitték a lakodalomba. Ilyen tésztából készül a sulyomtészta is. A z egér tésztáját puhábbra hagyják, és zsíros kanállal szaggatják a forró zsírba. Újévkor rétest szokás sütni. Többnyire kölessel, ritkábban sárgarépával, káposztával, újabban pedig almával, rizskásával töltik. Sós vízzel gyúrt tésztáját rövid ideig pihenni hagyják, azután asztalra terített sütőabroszon hártyavékonyságúra húzzák és olvasztott zsírral meglocsolva, a tölteléket belegöngyölik. A z arasznyi hosszú darabokra vagdalt göngyölet két végét ellenkező irányba kunkorítják, és így cifra S alakot formálnak belőle. Ha csak egyszerűen összenyomják, akkor rongyospogácsa a neve. - A „hamari készületű" pite általánosan ismert. Tejjel, tojással, élesztővel kavarják és zsírozott tepsibe töltve kelesztik. A szuszlapitébe nem tesznek élesztőt. Mindkettőt inkább csak téli időszakban csinálják, amikor naponta fűtenek. íme ezek a leggyakrabban sorra kerülő sült tésztaféléink. A kenyér mellett azonban nem ezeknek, hanem inkább a főzött tésztáknak van nagy jelentőségük.

Húslevesbe szárított tésztát szoktak tenni. Ezt igen keményre gyúrják tojással, legfeljebb tojáskukóval mérnek hozzá kevés vizet. Áttetsző vékonyságú nagy kerek levélbe nyújtják, azután laska, kockatészta, eperlevél, csiga vagy reszelt formában megszárítva elteszik. A derelyét, melyet leginkább túróval töltenek, ugyanilyen tésztából csinálják. Van a szárított

tésztának egy szerényebb változata is: a lebbencstészta. Kevés tojással gyúrják, amiért aztán fakó, színtelen, nem olyan szép sárga, mint az előbbi. A levelet egészben szárítják meg, és azután tördelik szét. Ezelőtt a legtöbb háznál a kemence melletti gerendákra két léc volt erősítve, és az ezekre elhelyezett pálcákon, a Sárréten pedig vastag nádszálakon átvetve száradtak a lebbencstészta nagy levelei. Sütőabrosz volt alájuk kötve, nehogy letöredező darabjaik a földre hulljanak. Gazdahelyen 60-70 levelet nyújtottak egy-egy alkalommal, mert nagyon gyakran ez került a konyhára. A pásztoroknak, fejősjuhászoknak hatalmas bodon ételeket kellett főzni a sorkosztba, meg a napszámos emberek is bennkoszton dolgoztak, s aratni sem arattak ezelőtt másképpen, csak így. Pergelt lebbencset, tésztás kását, kásás tésztát, betyárost (öhönt) gyakran főztek nekik, s ez mindenik ilyen tésztával készült.

Többi efféle tésztáinkat ebédfőzéskor gyúrják, vagy kavarják meg. A galuskához egy tojás, víz és só kell. Tésztáját vékonyra nyújtva, szalagokra vágják, és úgy szaggatják bele a tűzhelyen zubogó vízbe. Főzés után leszűrik a levét, megzsírozzák a túrót, kaporlevelet tesznek rá, vagy pedig karikára főtt krumplit. A kopaszgaluskán semmi sincs. A lángolót és a gúnárnyakat leginkább kenyérsütéskor csinálják. Tésztájuk ugyanolyan, mint a galuskáé.

A langalót kis levelekbe nyújtva a kemecetűz lángjánál sütik meg, a gúnárnyakat pedig tepsibe téve. Ez utóbbi tulajdonképpen sodrott tésztaszalag. Régebben ujjnyi vastag hosszú tészta volt. Mind a kettőt széttördelve leforrázzák, azután a vizet letöltve róla, jól megzsírozva eszik. A gombóta tésztáját reszelik, a csipkedit pedig csipkedik a lébe. A restgalukát és a csuszát tojással, vízzel, sóval kavarják.

Megjegyzendő, hogy a kenyéren kívül minden tésztát tisztalisztből csinálnak. Ma tisztalisztet, kenyérlisztet és korpát adnak a malmok. A régi száraz- és szélmalmok mindezt együvé őrölték, s a háziasszony szitával választotta szét. A kenyérszitával a korpát vették ki, a kenyérlisztből pedig fátyolszitával a tisztalisztet. Ami a fátyolszitában benne maradt, az volt a derce. Ezt visszaborították a kenyérlisztez, vagy sóval, vízzel dercepogácsát gyúrtak belőle. Bizony alpári (^szegényes, hitvány) sütemény volt ez! A tisztalisztet fa-bodonban, a többit zsákban tartották.

Tengerilisztből csak szükség esetén sütnek kenyeret. A z egész lisztet leforrázzák s amikor meghűlt, akkor teszik hozzá a búzaliszttel kavart kovászt. Kosárba nem szakasztanak, hanem egyenesen sütőlapátra teszik a kenyeret. A tengeri lisztnek itt a neve is máléliszt, jelezvén, hogy inkább málét sütnek belőle téli csemegéül. A görhőnek szintén leforrázzák a lisztet egy tálban, zsírt tesznek bele, és 3-4 óra hosszáig édesedni hagyják, jól letakarva. Lapos pogácsát formálnak belőle, amit tepsiben sütnek meg. A z öntöttmáiét folyékony pépnek hagyják, és úgy öntik a zsírozott tepsibe. A kemencében vászonfazékban főzött szemes tengeri téli csemege. Levét köhögés ellen isszák. Tavasszal a pattogatott tengeri divatja van. A gyerekek ugrándozva és rigmust kiabálva táncolják körül a rostával pattogtató asszonyt: Pattanj, Péter, pattanj, Pál, Olyan legyél, mint egy tál.

A z idetartozó leves ételeket pergeltek vagy pergelicék, rántásosak és ciberék csoportjára oszthatjuk. A z előbbiek leve úgy készül, hogy lábasban szalonnát sütnek, vizet töltenek rá, és sóval, borssal, sáfránnyal fűszerezik. Legkedveltebbjeit: a lebbencset és a csipkedit már említettem. Többnyire krumplit is tesznek bele a tésztához. A második csoportból a krumplileves, savanyúkrumpli, paszuly, nyargalborsó, köménymagos leves és a savanyú hagymaleves legtöbbször szerepel a népi konyhán. A ciberék hosszú listájáról az ecet-, répa-, korpa-, lőre-, szilva- és meggyciberék nevét említem itt meg.

A krumpli valódi népeledel. Egyaránt járuléka tésztás és húsos ételeinknek, úgyszintén tésztába gyúrva is (gombóc, nudli, pogácsa, kenyér) gyakori. Sülve, és mint leves, móring, paprikáskolompír, magában is jelentkezik. Olcsósága révén tett szert gyors népszerűségre. A mi megyénkbe a homokos Nyírségből jött. Először a derecskeiek és a konyáriak fogtak a termesztéséhez. Innen hordták a kofák a déli részekre. A Sárréten az 1870-es években kezdték vetni kertekben az ún. kékkrumplit.

A gyümölcsök közül legnépszerűbb a szilva, mert olcsó. Utána a görögdinnye következik.

Régen a Sárrét volt nevezetes termőhelye. Hübner-Sperl Fejér lexikona (1816) is megemlíti, hogy „legjobb dinnyéket a Sárréteki részeken és az Ér melléki határokon" termelnek. A meggynek is hazája volt a Sárrét. Olyan nagy fák állottak a kertekben, hogy három legény is felmászhatott rá meggyszedéskor. A vízszabályozás óta azonban nem díszlik.

A szilvát, meggyet aszalva teszik el télire. Előbb sütés után kemencébe öntik, azután pedig gyékényre, kovász-szárasztóra terítve napon aszalják. A z almát, körtét, feldarabolva aszalják. A befőzés ma sem általános. Meggyet, szilvát, ugorkát ecetbe rakva is el szokták tenni télire és a disznótor termékeivel fogyasztják. Nyáron kovásszal savanyítják az ugorkát. Üvegbe kaprot és egy kis darab kovászt tesznek, azután késsel bevagdosott ugorkával rakják tele, sós vizet töltenek rá, és a napra teszik savanyodni. A káposztát hordóba rakják, gyalultat és fejest felváltva, rétegesen. A káposztafejnek kivágják a torzsáját és a helyére sót meg pár szem borsot tesznek. A hordóba, dézsába annyi vizet töltenek, amennyi a káposztát feléri, azután deszkákat tesznek rá, és nagy kővel lenyomatják. c. Húsételek A húsnak a múlt század közepe táján is nagy jelentősége volt még népünk táplálkozásában. Feljebb említettem, hogy aszályos esztendőkben, amikor kiürültek a hombárok és búzásvermek, meg a távoli határokon vállalt részes aratás is kevés gabonát hozott, kenyér nélkül ették. Kevés volt a művelhető föld, annál több a mocsár és az árvízjárta legelő. Rétségeink madárvilága és halban gazdag vizeink naponta húst adtak a konyhára; megszerzése kevés fáradságnál egyébbe nem került. A nagyarányú állattenyésztés miatt is olcsó volt a hús. Különösen a sertés és a juh húsát fogyasztották. Egy-egy gazdaháznál, ahol nagy volt a család és nagy a cselédség, 10-15 disznót, meg ennél többet vágtak esztendőn át.

De nem olyanok voltak ám ezek, mint a mostani mangalica hízók! Mocsári férgeken, madártojáson feljavult veres réti disznókat öltek, meg az ún. szalontai sertéseket. A z öregek szerint szálkás húsuk, vékony, de igen ízletes szalonnájuk volt. De a szőke disznókat is csak 70-80 kg-osra tengerizték fel az udvarbeli hizlalóban. Tavasszal bárányt vágtak, a juhvágás évadja pedig az ősz volt, egyébkor csak azt ölték meg, amelyiknek baja esett. A juhhúst a padlásra akasztották szikkadni, és főzéskor onnan hoztak le egy-egy darabot belőle. Ha nyárára szánták, akkor előbb sózóba tették, azután megfüstölték. Faggyújából szappant főztek vagy gyertyát öntöttek. A szarvasmarha a kupecek kezén városi vágóhidakra került.

Szokás volt ugyan, hogy több gazdacsalád közösen vágott marhát, de inkább csak mint székhúst fogyasztották.

A rétek pusztulása és az állattenyésztés háttérbe szorulása után a hús ritkábban került a konyhára, elveszítvén előbbi jelentőségét. Ma csak a házilag tenyésztett szárnyas (tyúk, ruca, liba) és sertés húsát fogyasztják általánosan. Rucának, libának, hízónak különösen a zsírja, illetőleg a szalonnája fontos. Tavasszal még sózott, füstölt disznóhús járja, nyári munkaidőben ennek maradványához csatlakozik a csirke, a tyúk húsa, ősszel a hizlalt rucára,

libára kerül sor (mert a zsír is fogytán van), karácsony táján pedig elkövetkezik a disznótor ideje. A juh-, illetőleg a birkahús székhús lett, s hagyományos feldolgozásmódja is feledésbe merült, csupán régi juhtartó gazdaházaknál találkozhatunk még némi maradványával.

A disznótor ma is családi ünnepnek számít, még inkább az volt ezelőtt, amikor nem egy, hanem több napig tartott. Erre az alkalomra a rokonság és szomszédság hivatalos szokott lenni. A férfiak az ölés, perzselés, bontás, hús- és szalonnasózás munkáját végzik, a kolbászés hurkatöltés már közös munka az asszonyokkal, emezek teendője a béltisztítás, abálás, a kolbász és hurka fűszerezése és begyúrása, a fiúgyermekek pedig a hízó mosásakor és bontásakor töltik-merik a vizet.

A disznótor már hajnalban megkezdődik. A leölt hízót fejjel szél ellenében fordítva megcsapatják, vagyis beszórják szalmával, és azt az orránál meggyújtva engedik, hogy a szél végig hajtsa rajta a tüzet. A még rajta maradt szőrt villára vett égő szalmával perzselik le, ahol pedig már jól leperzselődött, ott a bőrt sárral kenik be, nehogy megégjen. Perzselés után egy csuporból vizet csorgatva a hízóra, tengericsutkával dörzsölik, mossák, ócska kasza hegyéből készült kaparókéssel végig kapargálják, majd pedig tengerikóró szétbontott kévéjére, vagy a hizlaló földre fektetett ajtajára fordítván, hozzákezdenek a felbontásához.

Előbb a lábakat vágják le, azután a hátát végighasítva kiveszik az orját, vele együtt a fejét kanyarítják körül, majd pedig a belső részek kiemelésére kerül sor. A belet sütőteknőbe teszik, a hájat tálba, vagy kicsi teknőbe, a hosszúpecsenyét, nyúlját, göndörszálkást, oldalt és egyebeket dézsába. így viszik be a pitvarba, ahol a munkát tovább folytatják. A szalonnát vállra véve a padlásra viszik, s deszkára fektetve, vastagon beboríják sóval. így hever kb. egy hónapig. Azután a szarufára akasztják, hadd járja a szél.

A vesét velővel és tojással sütik meg. A hízó alvadt vérét főzött rizskásával és apróra vagdalt torkossal összegyúrják, sóval, fahéjjal, szegfűszeggel fűszerezik, és hurkát töltenek belőle. A májból, tüdőből szintén ez készül. Megfőzve, azután megreszelve, kásával gyúrják össze. A kolbászt sóval, paprikával, borssal, fokhagymával szokás ízesíteni. A vastagbélbe hurkának elkészített tüdővel és csontos állrészekkel gömböcöt töltenek. Tormás, tejfeles vagy pedig hagymás lében szokás megfőzni. A gyomrot a fejről lefőzött és hosszúkás szeletekre vagdalt hússal fösajtnak töltik meg, sóval, paprikával, borssal fűszerezve. Ezt megfüstölik, mint a kolbászt. Régi és sokra becsült eledel a paprikásan főzött disznófej. A z ezen célra tartogatott fejet megfüstölik, orránál fogva akasztván a kéménybe. A göndörszálkást disznótori pecsenyének sütik meg. A hájat, bélkövért, fodoricahájat zsírnak sütik ki. Minden egyéb részt sóval bedörzsölve dézsába (sózóba) raknak. Innen fogy el az orja, amit tésztával vagy krumplival levesnek főznek meg. A hosszúpecsenyét és a nyúlját káposztatölteléknek használják, apróra vágva, kölessel vegyítve. A töltött káposzta ünnepi eledel. Reggel beteszik a kemencébe, s mire hazajönnek a templomból, készen is van, csak rántást kell rá tölteni. A magyar ember annyira szereti, hogy még halálos ágyán is ez az utolsó kívánsága. A láb, lapocka, keresztcsont 8-10 napig marad a sózóban, azután füstre akasztják. Ezeket krumplival főzik meg, főként pedig hagymával savanyúlevesnek és tejfellel, ecettel kaszáslének. Eme két utóbbi az aratók kedvelt étele; a savanyú lé üdít, a benne úszkáló hús táplál. A körmökből kocsonyát is főznek.

A birkahúst paprikásan készítik el, vagy kásával főzik meg. Ez utóbbi a régi juhhúsoskása.

Mikor megfőtt a falatokra vágott hús, kiszedik a fazékból, és levében köleskását főznek pötyögősre, sűrűre s ezt jól megzsírozva, borsozva, miután tálba öntötték, ráteszik a zsírban megpirított húst. A marhahúsból levest és gulyásoshúst csinálnak.

d. A tej felhasználása Akárcsak a húsnak, úgy a tejnek is nagyobb jelentősége volt a népi táplálkozásban nagyarányú nomád állattenyésztésünk korában, mint manapság. De fontossága talán a 70-es évek körül volt leginkább szembeötlő, amikor - a 60-as esztendők második felében végképp megszűnt rideg marhatartás helyett - a bellegelőkön járatott és télen jászlon telelő szarvasmarhák csordája igen megnövekedett vagy másfél évtizednyi időtartamra.

Gazdahelyeken fejeskor dézsaszámra állott a tej. Borogatták össze a fejőrocskából. A teheneket a tehenészek fejték, kétszer napjában: reggeli kihajtás előtt, és este. Ezelőtt a fejés műveletébe a gazdasszonyok vagy a szolgálók csak némely háznál és elvétve avatkoztak bele. Viszont a tejjel már ők bántak. A juhok fejese pedig a fejősjuhász teendője volt. Ezek háromszor fejtek naponta: kora hajnalban, délben és este, nyáron azonban kétszerre hagyták.

A tehéntej több részét frissen, nyers állapotban fogyasztották, és ételeket főztek vele.

Ritka esetben forralták fel, ez csak újabb szokás. A juhtejet pedig feldolgozva használták, de fölével ételt is készítettek. Régi feljegyzésekből tudjuk, hogy a pásztoroknak is adtak a fizetésükbe tejet és tejterméket. A csordásnak minden tehén után járt egy fejés tej. A kondásoknak is túrót adtak a sorkosztba kenyér mellé való gyanánt. Ezek haragudtak is emiatt, jobban szerették volna a szalonnát, mondván: „Ki mit őriz, abból egyék." A fröstökre, vacsorára sereglő szolgalegények sokszor tejet kaptak enni, amit aztán lenyomtattak kevés szalonnával, hogy megsózzák a szájokat. A gazdasszony hatalmas cseréptálba aláaprított, vagyis kenyeret tördelt apró darabokra, és ráöntötte a nyers tejet. Késsel aprítani nem volt szabad, mert a hiedelem szerint kihasadozott volna a tehén tőgye. Még víz helyett is tejet ivott a háznál mindenki, aki rá nem unt. A megmaradt tejjel pedig disznókat hizlaltak.

Sokféle tejlevest ismertek. A tejes ételek közül régebbiek és ma már ritkábbak: a tejesgombóta, ami nem egyéb, mint kevéssé sózott és zsírozott tejben öregre (sűrűre) főzött köleskása, melynek tetejét evés előtt megzsírozzák; a tejespulicka pedig málélisztből, vagyis tengerilisztből sós vízben főzött pép, amit meghűtve tányérokra raknak, és nyers tejjel leöntenek. Ez utóbbihoz hasonló készületű és nála valószínűleg még régibb a karimáskása.

Köleskásából főzik, és amikor meghűl, nyers tejbe teszik. Gyakran sor kerül a tejestésztára.

Tejben főzött lebbencstészta ez.

Nyáron kedvelik a hűsítő aludttejet, vagy szérdéket. A tejet nagy vászonfazekakban (mázolatlan cserepekben) és tejesköcsögökben altatják, és evőkanállal rakják tányérokra. Ha a szérdéket gyenge melegnél hevítik, megtúrósodik. Mikor kihűlt, ezt a szérdéktúrót ruhába téve kicsavarják. A kicsepegő savanykás és zöldes-sárga lé a savó. Ezt mellbajosoknak orvosságként ajánlják. A szérdéktúrót főtt tésztára teszik, a sült tésztákba pedig nem is használnak másformát. Ebből készítik a túrósétket is. A rántást feleresztik vízzel, megsózzák, tejfelt és jól kifacsart szérdéktúrót tesznek bele. Régi kedvelt eledel még a szérdékeskása. A savóhoz kevés tejet töltenek, és köleskását főznek bele. Mikor kihűlt a sűrűre főzött köles, tányérokra téve kanállal szétnyomkodják, és bő tejfelt öntenek rá.

A gyenge-fías tehén teje, ha felforralják, megtúrósodik. Ez a guluszta, amit kihűlve esznek.

A juhtejnek a feldolgozás révén több hasznát látják, mint a tehéntejnek. A nem romlékony készítményekkel gazdaságosan, beosztással lehet bánni. Juhot (birkát) kevesen tartanak, s így a juhtúrónak, gomolyának, mint piaci árunak is akad vevője. De a háztól is elviszik. A feldolgozás apró csínja-bínja titok; kire-kire szüleiről szállott, s azt senkinek el nem árulják.

Ha el is mondják, valamit feltétlenül elhallgatnak a receptből. Ezért aztán ahány juhos ház,

annyiféle íze van az ilyen készítményeknek. A legjobbak és a legrosszabbak híresek szoktak lenni. A régi szólás szerint: Jó a túró, ha jó a gyúró!

A juhtej feldolgozásához elsősorban ótó (oltó) szükséges. Disznótorkor a hízó gyomrát, az ún. pacalt meghúzzák, vagyis külsejét lefejtik (ebbe töltik a fősajtot), a belsejét pedig sóval meggyúrják, mert a só eszi, és így tisztítja, azután meleg vízben kimossák. Ezután ismét sóval hintik be, és egy kis cserépcsuporba gyümöszölve a kamrába elteszik. Tavaszra megszárad, összeaszik. Ekkor a sótól kissé megmossák, apróra feldarabolják, és összegyúrva tavalyi erős túróval és borssal bőszájú üvegbe dugdossák, végül savót öntenek rá. Mire a fejést megkezdik, akkorra jól megérik, megforr. Ez az oltó. Ha tavalyról marad meg, akkor is jó.

Ha a tejbe az oltóból egy keveset töltenek, attól pár óra múlva megalszik. Ekkor előveszik a fából vájt és lyukas fenekű kerek nyomóteknőt, ráhelyezik egy dézsára vagy favederre, beleterítik az e célra készített ritkaszövésű nyomó- vagy sajtruhát, végül beleborítják az aludttejet, és a ruhába csavarva kinyomják belőle a savót, ami a teknő alá helyezett edénybe folyik. így készül a gomolya, melynek többé-kevésbé gömbölyű formája van. Az eresz, vagy tornác gerendáira szegezett rácson megszárítják, 8-10 nap múlva már késfoknyi kemény, száraz réteg veszi körül. A gomolyát főtt tésztára (pl. galuskára) szokták reszelni, de kenyérrel is eszik: haját vékonyan lehámozzák, sóval kissé bepergetik. A jó gomolya vajas és belől likacsos, mint a kenyér bele. Gomolyából készül a túró és a sajt is. Túrókészítéskor a gomolyát megreszelik, kellő módon megsózzák (egyesek meg is paprikázzák), azután begyúrják. így, frissen is fogyasztják, többnyire azonban megérlelik, vagyis facsavarral ellátott kis túrósdézsába teszik, leszorítják, hogy a vaja feljöjjön, s így állni hagyják. Pár hónapra már megsárgul, csípős, erős ízt kap: megérik, tavaszra pedig megférgesedik. A következő évre maradó erőstúrót többször átgyúrják. Azt tartják jónak, amelyiket késsel rá lehet kenni a kenyérre, mint a vajat. Amelyik tejet megherélnek, megszednek (vagyis lefölöznek) abból olyan túró lesz, hogy - mint mondják: - górálni lehet az ember után. A sajtnak szánt gomolyát kinyomáskor megsózzák.

Megszikkadása után nádból készült sajtrácson a szabadkéménybe akasztják, hogy jól megfüstölődjön. Itt meg is érik, haja megrepedezik, belseje puha lesz. Szétesik. Darabokra tördelve fabodonba teszik. Tehetetlen öregekre mondják hajdani példaszóval: Megérett, mint sajt a rácson.

A gomolyanyomáskor visszamaradó savó felforralva megtúrósodik, ez a zsemlice. Hogy még túrósabb legyen, tejet is töltenek hozzá forralás előtt. Igen kedvelik. A falusiak az uradalmakból is hordják.

A régi juhászok bárányböndőből készítettek oltót. Megaltatták a tejet, hevítették, aztán kihűlve, kanállal ették a túrós levet. Ezt is zsemlicének hívják. Szokásuk volt az is, hogy a túróját kiszedték, két markukban kinyomták a savóját, és a kunyhóban polcra, meg a nádszegésre rakták, apró csomókban. Ott aztán teljesen megszáradt, morzsálni lehetett.

Kenyérrel ették, meg főtt tésztára szórták. Ezek a juhászok a gyapjáért és húsáért tenyésztett úgynevezett réti nyájak őrzői voltak, a falvaktól távol a réti kunyhóikban, hodályokban töltötték a telet is. Csak a maguk szükségére fejtek néhány juhot. Kenyéren és szárított tésztán kívül nem vittek ki egyebet a faluból.

A tehéntej és a juhtej összegyűjtött föléből vajat köpülnek vagy ráznak. Ez az irósvaj, savója pedig az író. A vajat kisütik, hogy meg ne avasodjék. A sültvajat cserépedényben tartják.

Leszűrésekor visszamaradó aljára tojást ütnek, és benne megsütik; ezt az ételt hívják vajaljának. Öreg emberek emlékeznek olyan pásztorokra, akik a lótejet többre becsülték a tehéntejnél, és rendszeresen itták. A szamártejet ma köhögés ellen ajánlják.

Ezen rövid ismertetésből is kitetszik, hogy népünk táplálkozásának anyaga a foglalkozásához igazodott. Avval élt, amit termelt. Még a múlt század elején, amikor a földrajzi viszonyok az állattenyésztésnek kedveztek, a hús és a tej vitte a vezető szerepet.

Ezek, különösen pedig a tej feldolgozása körül oly eljárásokat találunk, melyek keleti, nomád állattenyésztő török-tatár faj rokonainkkal való ősi kultúrközösségünk bizonyítékai közé tartoznak. Hogy csak pár egyszerűbb példát említsek: a zsemlice készítési módja megegyezik a kirgiz airáméval, a kuruk pedig nem egyéb, mint a mi réti juhászaink száraz túrója, a tejben főzött lebbencstészta viszont a szüszme változata. Sajt, túró, író szavunk török származású és honfoglalás előtti. Ezen korból való a munka megoszlása is: a fejés a férfiak dolga, a konyhai műveletet is kívánó feldolgozás pedig a nőké. Amikor a földművelés lett a főfoglalkozás, a hús és tej szerepét növényi eredetű ételek, tésztafélék vették át.

Ezekben ismét más kultúrhatások nyomai lappanganak. A pákászok hagyományaként ismert sütő-főző módok, a földkemencével együtt, primitív őskultúra maradványai, s nem csupán Észak- és Dél-Európában, hanem Ausztráliában, Afrikában és Amerikában is fellehetők. A népies ételfélék és sütés-főzési módok lehető teljes összegyűjtése és tudományos vizsgálata a néprajz fontos feladatai közé tartozik, mert problémák megoldásának a kulcsa lehet.

4. Szokások A népi társadalom élete évszázados szokások, sőt alapjaikban egészen ősi szokások gátja között folyik. A szokásnak a közösség minden tagja számára nem, kor, családi állapot, vagyoni helyzet szerint rendelkezésére van az élet minden adottságában. Már az eddigiek során is találtunk ide tartozó példákat, de hogy milyen aprólékos dolgokra is kiterjed a figyelme, azt az ételvivési móddal szemléltetem: - Aki a mezőn dolgozóknak (kapásoknak, aratóknak) ételt visz, az a kasornyába kötött edény fülét hátul hagyja, mert ez a szokás. A k i előre fordítja, annak, ha egyéb vaskos igét nem is, de ezt a szelídebbet feltétlenül utána kiáltják: „Nehezen várják azt!" A fontosabb alkalommal: keresztelővel, lakodalommal, temetéssel járó szokás némely részlete pedig párbeszédbe és mozdulatokba rögzítődött. Azt gondolhatná valaki, hogy e regulák között élni nehéz és terhes. Ez azonban nem így van.

Ezen szabályokba belenő a falusi ember, és nemhogy terhére lenne, hanem még inkább segíti, megmenti őt a csetlés-botlástól. Előtte nem lehet probléma, mikor hogyan viselkedjék, kit hogyan szólítson, mikor hogyan kezdje a beszélgetést stb. Mindenkor csakis úgy cselekedhet, ahogyan a szokás diktálja, mert ha eltér ettől, megszólják, elítélik, hírbehozzák, gúnyt űznek belőle. Azt azonban ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy a népi szokás merev. Mindegyik paragrafusa hágy szabad teret, ahová ki lehet lépni, de csak: kinek, kinek! Annak, aki ezt a lépést bukdácsolás nélkül meg tudja tenni, aki rátermett, akinek minden cselekedete talpraesett. A z ilyen embert nemhogy elítélnék, sőt még inkább kedvelik, mert hiszen elevenséget, frissességet hoz a számtalanszor látott és hallott ceremóniák közé. Utánozni azonban nem ajánlatos! A legügyesebb utánzónak is olyasmit szoktak mondani, amit nem írhatok le ide. Viszont az sem jelent jót, ha mindent felvesznek valakitől, mert ebből nyilvánvaló, hogy bolondosnak tekintik az illetőt. Azt mondják rá: tilinkós, vagy ha nő: féltűzhelyes.

Régen, a mocsarak és járhatatlan utak korában, szinte mindegyik falu külön elzárt világ volt. Természetes tehát, hogy a népszokás nem egységes az egész vármegyében, sőt még annak kisebb részeiben sem, hanem falunként különböző. Miként a közmondás tartja: „ahány ház, annyi szokás". A m i az egyik faluban illendő, az a szomszédos községben már

nevetséges lehet, amit ott elvárnak, azt emitt sértésnek veszik. Vidékinek többnyire megbocsátják, ha elvéti a rendet, hiszen „másfalusi", de a legények nem ilyen elnézők, és bizony sokszor megagyabugyalják miatta egymást. A z idegen nem győz eléggé óvakodni a ballépéstől. „Láb alatt van, mint az udvari ember Debrecenben."

A népi szokások leginkább szembeötlő csoportját a keresztelői, lakodalmi és temetési ceremóniák alkotják. Ez az oka, hogy a fenti cím alatt rendszerint ezek leírását találja az olvasó. En a mindennapi társadalmi érintkezés szokásait mutatom be helyettük. Teszem ezt egyrészt azért, mert már az eddigiek folyamán is a hétköznapi munkában foglalatoskodó és nem a parádéban levő embert kísértük figyelemmel; másrészt pedig azon okból, hogy ezeket az alkalmi szokásokat már Osváth Pál (Bihar-vármegye Sárréti-járása leírása, 1875) és Vende Aladár (megyénk Borovszky Samu által szerkesztett régebbi monográfiájában) leírta.

Harmadik oka a választásomnak, hogy viszonylag ezek azok a szokások, amelyek - helythelyt némi árnyalati eltéréssel - nagyobb területre is érvényesek.

A közösségben élő emberek egymás iránti elemi kötelességük a szíves köszöntés és annak hasonlóan való fogadása. A k i nem köszön, vagy nem fogadja, az kényes. A z ilyenre viszont ez igaz szentencia: „aki kényes, bolond is". Egyik sárréti községünkben egy embert ezért nem tartottak bíróságra alkalmasnak (bár az volt), mert: „buta, hiszen nem köszön és a köszöntését sem fogadja mindenkinek". - A szegényebb ember köszönti a nála gazdagabbat.

Ez az általános szabály. Minél szegényebb valaki, annál több embernek köszön a faluban. A nemek szerinti különbözőség sem jön tekintetbe; idősebb szegény asszony is előre köszön a fiatalabb gazdának, sőt még gazdalegénynek is. De emberséges dolognak számít, és tisztesség éri az olyan fiatal gazdát, aki előre köszönti az öreg cselédet (-személyt), akármilyen szegény legyen is az. A szegény sorsú leány szintén előre köszön a gazdag fiúnak. A nemek szerinti különbözőséget csak egyenlő vagyoni állapotúak veszik maguk között figyelembe. Ez esetben a férfi előre köszön a nőnek. Öregek közt azonban még él az a régebbi szokás, hogy ebben az esetben is a nő köszön előbb. Természetes, hogy egyenrangúak között a fiatalabb köszönti az idősebbet.

Ezen általános szabályok alól azonban van kivétel. Feltétlenül előre köszönni tartozik, aki a házhoz, az udvarba jön. Még ha gyerekkel találkozik is. Ilyen esetben utána teszi a köszöntésnek: fiam, lányom, vagy ha legény, eladólány az érkező, ezt: te gyerek. Meg aztán a köszönés is kurtább ilyen esetben. PL: „Jó napot, te gyerek!" Szintén előre köszön az is, aki a kapuban álldogáló, tanyázgató, vagy az utcán álldogálva beszélgető felnőttek mellett elhalad.

Az előbb említett egy esetet kivéve, a gyerek köteles mindenkit előre köszönteni. Ha ezt elmulasztja, a kárhoztatást szüleikre háramlítják. Megkérdezik tőle: „Ki fia-bornya vagy, fiam? Apád, anyád nem tud tisztességre nevelni?" A nem köszönő iskolás gyerektől pedig ezt kérdezik meg: „Tán a csürhéről eresztenek benneteket?"

Csókkal való üdvözlés nők között szokásos. Rokonok és barátnők csókolják meg egymást látogatás alkalmakor, de ha utána találkoznak, elmellőzik. A katonának menő fiútól azonban már így búcsúzik el a család, valamint a férjhez adott leánytól is, amikor elviszik a háztól. A kézfogás viszont kizárólag a férfiak szokása. A ritkán találkozó ismerősök köszöntik vele egymást, de bizonyos rendkívüli esetekben - ünnepies alkalommal a községházán, vásárban, más faluban - még a szomszédok is kezet nyújtanak egymásnak. Fiatal fiúkkal nem fognak kezet. „Látom, hogy be vagy rúgva, Feri - monda egy legény a komájának - , még evvel a kis fattyúval is kezet fogsz." Nőnek csak akkor nyújt kezet a férfi, ha mint idegen, valamilyen ügy elintézése végett jár a háznál. - Köszönéskor a kalap megemelése nem szokásos. Szélének

három ujjal való megérintése a nagyobb tiszteletadást jelzi. Távolról fejbólintással köszönnek.

De a köszöntő szavak megválasztásának is regulái vannak! Aki csak így köszön: jó reggelt, jó napot, jó estét, - az miért mondja, ha nem kívánja! Sajnálja a szót; fél, hogy elkopik a szája!

Ilyen röviden csak fiatalok köszöntik egymást. A hosszabb „Jó napot adjon Isten, szerencsés jó estét kívánok, nyugodalmas jó éjszakát kívánok"-féle köszöntéseket pedig már régiesnek tartják. Egy legény ez utóbbival köszönt el s azt mondta neki a nénje: „Úgy köszönsz, te Pista, mint nagyapánk." A köszöntés „Adjon Isten"-nel való fogadása is öreges, azt mondják.

Sok esetben maguk a köszöntő szavak nem elégségesek, mondani kell még hozzájuk valamilyen szokásos jó kívánságot vagy barátságos kifejezést. A reggeli találkozás pl. ilyen párbeszéddel jár: - Jó reggelt kívánok.

- Jó reggelt kívánok.

- Használjék az éjszakai nyugodalom, ha volt.

- Köszönöm. Viszont kívánom. Volt.

- Köszönöm. Volt nekem is. Étkezés idejekor érkező jövevény utána teszi a köszöntésnek: „Jó étvágyat kívánok a délebédhez." Vagy: fröstökhöz, vacsorához - aszerint, hogy melyik alkalmával lép be. „Köszönjük" rá a válasz, és „Része legyen benne, jöjjön közelebb" hívással invitálják az asztalhoz. Akit dologban érnek, annak a köszöntését, j ó munkálódást kívánok"-kal toldják meg. A kapu előtt üldögélőhöz „tanyázgatik, tanyázgatik?" szavakkal közelít az arra járó, és csak akkor köszönti, amikor elébe ér. Nagy barátságtalanság, ha éppen csak köszön neki. A vásárban találkozó ismerősök feltétlenül így szólítják meg egymást: „Nízkélődik, nízkélődik?", és akkor köszönnek csak, ha meg is állnak beszélgetni. A betegtől meg így köszönnek el: „Jobb erőt, egészséget kívánok." A vén asszonyok azonban nem irgalmaznak, hanem „csendes kimúlást kívánok"-kal távoznak el a súlyos beteg ágya mellől.

Tréfás emberek reggelenként így köszöntik egymást: „Használjék a vacok", vagy: „Pálinkás jó reggelt kívánok". A ,jó reggeltv köszöntést pedig így fogadják: „Pálinkával egyvelgest". De hát ez csak tréfa, ami megjárja egyszer-egyszer, de ennyi elég is belőle.

Miként a köszöntés, úgy a megszólítás formasága is kor, vagyoni állapot és nem szerinti állapot és nem szerinti különbséghez igazodik.

A régiszabású megszólítások helyett ma már a maga használata általános. Elvétve előfordul, hogy a vagyonos osztálybeliek a közéjük tartozó öreget kelmédnek szólítják a szegényebb néposztálybeliek pedig kendnek, illetőleg nénémasszonynak a maguk körébe tartozót. De az egyik bajomi fiatal asszony is azt mondta, mikor kendezték az apját: „Nem kennek már, hanem vikszolnak."

Egyenlő rangúak az idősebbet bátyámnak, nénémnek szólítják, a fiatalabbat pedig öcsémnek.húgomnak, és tegezik. Többnyire azonban csak a nevén nevezik a fiatalabbat. A húgom, vagy ha asszony az illető: a húgomasszony megszólítást mindinkább elhagyják s az öreg emberek szavajárása lesz. A bácsi és néni csak nem nagy korkülönbség esetén illendő, mert egyébként bizonyos lekicsinylő árnyalata van. Ha a legény és a leány annak idején együtt jártak iskolába, tegezik egymást és a tegeződés az egy falurészen lakók között egész életükön át megmaradhat. A korkülönbség igen nagy súllyal esik a latba. A z ellene vétő férfi az alig néhány esztendővel öregebb társától is ilyen rendreutasítást kaphat: „Nem fűztünk együtt bakancsot!" Ez úgy értelmezendő, hogy nem együtt töltötték a katonaidőt, és adja meg a tiszteletet.

A gyermekkorban általános a tegeződés. Úgy a 18. életév körül aztán „Nem őriztünk együtt kondát,, (vagy, mint a lányok mondják: libát) figyelmeztetéssel megtörténik a társadalmi tagozódás, és ettől kezdve a szegény magázza a volt gazdagabb iskolatársát. A z egymás közelében lakók és szomszédok között azonban továbbra is megmarad a tegeződés, mindaddig, míg a gazda-fiú meg nem házasodik, a leány férjhez nem megy. Ettől fogva amannak kijár a „gazda" titulus, melyet a keresztnévvel együtt ejtenek, pl. így: „Antal gazda,,. Ez a címzés az említettek részéről egész életen keresztül megmarad, míg másoktól a „gazduram,, megszólítás illendő. Viszont a „gazda" emezeket tegezi, más idegenebb szegényembert pedig magáz. De tegezi a szegény sorsú fehércselédet is, ha vele egyidős vagy fiatalabb. A nála idősebb szegényt bácsinak, néninek szólítja. A szolgalegénynek a neve és „te fattyú", vagy „te fiú" a megszólítása. Pásztorembernek a bátyám megszólítás jár; a bácsiért akármelyik megneheztelne. Többnyire bátyámnak szólítják a csőszt is. - A gazdasszonyt az udvarba, a házhoz bejáró szegénység asszonyomnak szólítja, ott pedig, ahol az öreg gazdasszony is él még, kisasszonyomnak szokás címezni. Idegenek a férje nevének használatával szólítják a gazdasszonyt, pl. így: „Varjasné asszony". A néném, néni megszólítás úri személyek részéről is sértés. Egy gazdasszony így figyelmeztette a szokást nem ismerő fiatalembert: „Szabó néninek, lelkem, semmije sincs, Szabóné asszonynak meg háromszáz köblös földje van!,, Igen minden gazdaudvarba „bejár" egy-két szegény napszámos család, melynek valósággal ott nőnek fel egymást követő nemzedékei. Mikor milyen munkának van az ideje, azt végzik. Többnyire nem is pénzért dolgoznak, hanem természetes javakkal (terménnyel, állattal, élelemmel) elégítik ki őket. Ami a gazdáé, azt is így említik, „a mienk". És úgy vélik, mintha valóban az övék volna. Emez erkölcsi jóért viszonzásul a gazda bátyámnak, nénémnek hívja az öregeket; a gyerekkel, fiatalokkal bátyámuramnak, feleségét nénémasszonynak szólíttatja. - Ez a bejáró rendszer - patriarchális ízével - a jobbágy­ zsellér világból maradt, amikor a nemesi udvarban való szolgálat a katonaságtól is mentesítette a fiatalokat. A bejárókról a végrendeletben is meg szoktak emlékezni. Bútort meg „őtő ruhát" örökölnek. Ezért mondta az egyik legény: „A dédapám is ebben az udvarban nőtt fel; egyrészes vagyok már én a vagyonban."

A z ismeretlen, idegen ember megszólítási módjára is van szabály. Talán abból a meggondolásból indulva ki, hogy nem lehet előre tudni, kicsoda-micsoda az illető, a megtisztelő bátyám, vagy ha öreg, a kigyelmed megszólítást használják. Szegényes öltözetű emberrel állván szembe, a bátyám szót a kenddel társítják, pl: „Hova megy kend, bátyám?,, A fiatalabbat öcsémnek, az egykorút atyafinak, földinek titulálják. Ismeretlen nővel ha beszélnek férfiak, nők egyaránt kerülik a megszólító szót. Idősebb szegényasszonynak öreganyám vagy röviden anyám a megszólítása, és ezenkívül igen gyakori még a szülém is.

A legény megáll szekerével az út szélén gyalogoló öregasszony mellett: „Na, üljék fel kend, szülém, majd hamarább érkezik így!"

A megszólító szó, ha magában áll, idegenül hangzik, ezért ismerősök körében elébe illesztik a keresztnevet is. De a név használatának szintén módja van. Gyermekeket, legényeket, leányokat becéző képzéssel alakított nevükön szólítanak: Marci (Márton), Inci (Imre), Baji (Bálint), Gyuszi (Gyula), Berti (Albert), Laci (László), Julcsi - Julcsa - Julis (Juliánná), Erzsi - Erzsók - Erzsus (Erzsébet), Tercsi - Teresa (Terézia) stb. A gyerek pl. így hívja legény ismerősét: „Marci bátyám". Házasság után azonnal a név anyakönyvi alakját használják, de nőknél a becéző alak megöröködhetik. Sőt, vannak női nevek - mint pl. az itt említettek, - melyeknek anyakönyvi alakját hallani sem lehet. Ezeket úgyszólván nem is

tekintik neveknek. Gazda fiúkat, leányokat a szegényebb ember rendes nevükön szólít, ha már kinőttek azok a gyermekkorból. - A legények beszéd közben a család- és keresztnév sorrendjét németesen megfordítva emlegetik egymást, pl.: Sanyi Demjén, Kari Mile. Ez a mód kétségtelenül a közös hadsereg emléke. Legkedvesebb komájukat testvérnek szólítják.

A z utcán való viselkedést is árgus szemmel figyeli a falu, és nagy kedvvel bírálgatja. A m i itt történik, arról leghamarabb tudomást szerez, mert: „A sötétnek szeme, a nádfalnak füle van." Öreg cselédekkel keveset törődnek már, de a fiatalokkal szemben annál inkább nincsen irgalom! - Asszony és leány a családján kívül álló férfival nem mehet végig az utcán.

Természetesen, társalgásba meg éppen nem ereszkedhet. Ha mégis megszólítaná a férfi, akkor öt-hat lépéssel elhaladva mellette, félig visszafordulva válthat vele pár szót, de hangosan, hogy a közeli udvarokon levők meghallhassák! A halk beszédet arra magyaráznák, hogy valami titkos közleni valójuk van. Fiatal asszony azonban legénnyel még így sem beszélhet. A leány, ha utánamegy a legény, beszélhet hozzá - nehogy megsértse - , de ne lassítsa meg a lépését, a fejét tartsa fel, és a hangos szót csak a válla fölött eregesse hátra. Ez komoly illemszabály, szokás! Sokszor előfordul, hogy leány és legény a mezei munkából hazatérőben találkoznak. Ilyenkor a leány nem mehet a legény mellett, hanem az út másik szélén, le sem ülhet véle az útfélen. Ha eme szokástól eltérne, az nemcsak a határban dolgozó embernek szúrna szemet, hanem a fiú is félreérthetné. Ha a legény szekéren van és invitálja a leányt, akkor felszállhat, ha vannak a közelben, akik látják ezt.

De ekkor sem ül az ülésre, a legény mellé, hanem hátul a szekéroldalra, vagy az aljsövényre.

A kapát, vagy ami szerszám nála van, a kezében tartja, mert erről tudják meg mások, hogy éppen csak útközben szállott fel. De vannak híres legények, akiknek a szekerére nem ülhet fel, akárhány tanú lenne rá. - Nem hagyják szó nélkül, ha a fehércseléd az utcán „forgatja a fejét". Asszony még csak betekinthet az udvarokra elmenőben, de a leány nem nézhet se jobbra, se balra, mert megszólnák: „Miért villog? Kit keres?" Szigorúan veszik a „takarodóhúzás" utáni utcán járást is. A szokás véleménye szerint, amelyik fehércseléd hozzátartozója nélkül ilyenkor is kívül találtatik a kapun, nem tisztességes személy az.

A feleséges emberek is könnyűszerrel megítélés alá kerülhetnek! Nekik sem illik az asszonyokkal, leányokkal beszélgetni az utcán, meg éjszaka csavarogni, módja nélkül kocsmározni.

A szokás illemtana egyedül a legényeket engedi hosszú pórázra. Jobbára csak bizonyos alkalmakkor várnak el tőlük hagyományos modort, de ilyenkor is elnézőbbek velük szemben. Helytelen cselekedetük inkább csak egyedek és érdekcsoportok ítéletét váltja ki, a közösség mindig talál számukra enyhítő körülményt. Sok esetben azon elfogadott elv alapján védik őket, hogy minél inkább kitombolja magát a legény, annál jobb házasember válik belőle. A z élő fába is belekötött, a közösség mindenik tagjával ujjat húzott már az, akit a falurosszának kiáltanak ki.

A más házánál való megjelenésnek, a háziak részéről pedig az érkező fogadásának szintén vannak formaságai. Ezúttal csupán a hétköznapi látogatás szokásait vesszük figyelembe, amelyik valamilyen ügyből kifolyólag történhetik, mert hétköznapon tanyára (beszélgetésre) menni, vendégeskedni nagy figyelmetlenség volna. Ez csak téli időben szokás. Máskor szorgos munka járja, és a hosszasan diskuráló vendég feltartóztatná a ház népét dolga végzésében.

Egyszerű helyen járva okosabban teszi a látogató, ha nem kopogtat, mert ennél a rigmusnál, hogy: Kinn tágas, benn szoros, Kürtőre kormos, még különbet is hallhat. Kopogtatni nem szokás. A régi hiedelem szerint ugyanis a kopogtatásra adott „szabad, lehet" választ a Gonosz magára vonatkoztatná, és a látogató mellett a házba osonna. A sokszor igen drasztikus rigmusok voltaképpen tehát nem a látogató személyének, hanem a nyomába settenkedő gonosznak, rosszfélének szólnak.

A másfalusi ember belépéskor leveszi a kalapját, megmondja a nevét és hogy honnan jött, pl.: „N.N. a becsületes nevem, Újfaluból." „Isten éltesse" - válaszol a gazda, és ő is megmondván a nevét, hellyel kínálja meg a látogatót. Felszólítja, hogy tegye fel a kalapját.

Ha módosabbnak látszik, az asztal melletti lócához tessékeli. A jövevény aztán: „Hát hamarosan megmondom, mi járatban vagyok,, szavakkal bevezetve előadja mondanivalóját.

- Ugyanígy cselekszik a házhoz nem járatos falubeli is, azzal a különbséggel, hogy nem mutatkozik be. Ha nem ismernék és a beszélgetésből sem tudnák kihüvelyezni kilétét, akkor másoktól kérdezősködnek utána. A kb. egykorúak azonban a nagy községben is ismerik egymást. Öregebbek meg is kérdezik a fiataltól: „Ha meg nem sértem, kedves, kinek a fia?

Olyan ismerős ránézve..." - Figyelmesebb idegen, ha a pitvarban nem talál senkit, elkiáltja: „Jó napot kívánok!" És megvárja, míg a házajtót kinyitják, és kinéznek. „Nem ront be."

A család által ismert ember, ha ritkán fordul is meg a háznál, nem veszi le a kalapját. A szíveslátás foka elsőbben is abban nyilvánul, hogy hova ültetik; a kemencepadkára, az ágy mellett álló székre, vagy a „főhelyre", az asztal mellé. A megbecsült vendégnek „helyet törülnek". A háziasszony letörli kötőjével a lócát, széket, ahova ültetik. Ha kora délelőtt köszöntött be, a gazda pálinkával is megkínálja. „Isten éltesse" kívánsággal szokás elfogadni a poharat, amire ez a válasz: „Egészségére kívánom." A szívesen látott embert nemcsak a ház elejéig, hanem a kapuig kíséri a gazda, és a kaput is ő teszi be utána. A kellemetlen látogatót azonban még hellyel kínálni is „elfelejtik". Jöttére a házimunkát sem hagyják abba, sőt nagyobb szorgalommal végzik. Elmenőben ki se lépnek utána a házajtón. - Női látogatót nem szokás az asztal mellé ültetni, hanem a padkára, vagy az ágy melletti székre.

A szokások rendjét ma már mindenütt megbontotta a divat és a szép rend helyett elszomorító zűrzavar támadt. Külső behatás az előző korszakokban is volt, de szinte észrevétlenül olvadt szét a népi lelkiség kohójában. Erre az olvasztó tűzre volna most (talán sürgősebben, mint valaha) felette nagy szükség.

6. Hiedelmek A bihari népre nem lehetne általános jellemzésül azt mondani, hogy babonás, de bizony egy-egy fuvallatra még felparázslik a lelkekben az ősi hiedelem hunyó üszke. Jeles napoknak, misztikus cselekedeteknek fakuló színe sokszor kivirít. Vannak, akik el­ eimormolják a rontások, tétemények, kötések ellen való kopott pogány igét, mert hátha mégis ...!

Vagy hetven esztendővel ezelőtt pedig még öreg táltosok (vagy ahogyan itt ejtik: tátusok) kódorogtak mocsári falvainkban, és neves boszorkányok, tudományos pásztoremberek éltek itt, akiknek szárnyon járt a hírük. Nem hiába innen, a bihari és a szomszédos békési mocsarak közül indult ki Vatha felkelő pogány serege, de a rét fiainak a lelkében sok

évszázad multával is mindvégig több volt az ősi hit maradványa a kereszténységnél. S a szilaj hit szilaj erkölcsökkel járt. Pedig akadt mindig, aki nyesegesse a vad hajtásokat.

Nógrádi Mátyás bajomi pap is igy versel az 1672-ben kiadott Idvesség Lantja című könyve ajánlásában (az általa erre a vidékre hozott kispapokra és tanítókra célozva): Debrecennek híre megmarad örökre, Kiből én elhoztam ifjakat, hogy népe Épülne általok Istennek Földetske, Sáp, Konyár és Bajom megromlott helyetske.

Nincs itt elegendő tér arra, hogy az emberi élet minden ágbogára odafüggesztett babona különféle fajtájából egy-egy sorozatot összeszedjek. A bihariakat bizonyára nem is érdekelné ez a lista. Ehelyett a néphit előbb említett érdekes alakjait: a táltosok, boszorkányok és tudományos pásztorok közül mutatok be néhányat, a róluk szóló hagyományszerű históriák keretében.

A hiedelem szerint táltossá csak a hetedik gyerek lehetett s az, aki foggal vagy tizenegy ujjal jött a világra. Volt azonban a táltosságnak egyéb külső jele is. A z ilyen gyerek sokáig szopott, és különösen erős volt, de kevés szavú, csendes magaviseletű. Hét esztendős korában egyszer csak elszökött hazulról, mert ki kellett mennie a rét valamelyik porongjára - melyikre, azt tudta már ő magától - , hogy ott megbirkózzék a vén táltosok által ráuszított farkasokkal. Ha ezeken úrrá lett, azután még a fekete bikává változott vénekkel kellett neki kiállani a birkózó próbát, de anyaszült mezítelenül. Hatalmas szél támad ilyenkor, olyan, amilyet ma is táltosszélnek hívnak. Ha egyik sem tudta földhöz teremteni, elnyerte a táltos tudományt, amivel hosszú élet, de korai öregedés járt; ha pediglen alul maradt a birkózásban, csak amolyan örökké kötekedő, mogorva ember lett belőle. Valamint akkor sem lett a gyerekből táltos, ha a bába kitördelte a fogát. A táltos halála után oda jutott, ahol a nap éjszaka tartózkodik. Amikor végórája elérkezett, ott termett a föld pereménél, és belekapaszkodott a lenyugvó napba. Avval ment el.

A táltosok nagy tudományukkal segítségére voltak az embereknek. Sok jót tettek. Arra haragudtak csak, aki nem jól bánt velük. A gyógyítás, a boszorkányok kézrekerítése és téteményeiknek elrontása könnyebb mesterségükhöz tartozott. Támaszthattak vihart, csinálhattak esőt, havat, jövendőitek bajt és időt elháríthattak veszedelmet, megmondták, mi a teendő különös bajokban, mely tájakat ajánlatos elkerülni és miért, bizonyos éjszakáknak idején. Arról álmodtak, amiről akartak; tisztán láttak oly dolgokat is, miket közönséges ember szeme észre sem vehetett, s mivel az elásott kincset is meglátták, emlegettek több olyan helyet a határban, ahova aranyat, ezüstöt rejtettek el régen. Akkor változhattak csődörcsikóvá vagy fekete bikává, amikor úgy tartották szükségesnek. Roppant nagy erejüknél fogva pedig még a levegőbe is felemelkedhettek.

Egy derecskéi öreg gazdától hallottam, hogy mintegy hetven esztendeje lehet, ő még akkor gyerek volt, úgy estenden egy nagy ember fordult be a kapujokon. Bundára való ócska szűr volt a vállán, a kezében meg görcsös botot tartott. Evvel a bottal háromszor megkopogtatta a kapu küszöbét, azután bement az ólba, végignyújtózkodott a szénatartóban, és elaludt. Nem mondott az egy árva szót se, hozzá sem szólott senki, mert mindjárt gondolták, hogy valami táltos lehet. Hajnalban, amikor felébredt, azt mondja a gazdának: „gazduram, a tehénólban szélről van kötve egy csobányos szarvú tehén, annak a tejéből szeretnék én inni.,, Tudta ezt is, pedig nem járt a tehénólban! Mindjárt hozták neki a habos, friss tejet. Szájára vette a rocskát, és egy csepp nem sok, de annyit se hagyott benne.

Elmenőben így szólt: „Valamelyik éjfélen menjek ki gazduram a Botos-halomra, azon van egy kis földkupac, hajítsa félre az ásóval." Kinéztek utána az ólajtón, de már nyomát se látták. Amint körültekintenek, elkezd kiabálni az ostoros gyerek: „Ahol van ni, ahol van ni! ..." Egy szép fekete csikó nyargalt kifele az utca végén. - A leányszolga kíváncsi volt, s egy éjfélkor ásóval a vállán kiment a Botosra. De oda is maradt! Nem tudják, pénzt talált-e, vagy anélkül is elcsavargott.

A Szöcsködi-pusztán, az Ormány-kúttól nem messzire emelkedik egy laponyag. Ezen tanyázott valamikor egy öreg gulyás, akiről szintén azt híresztelték, hogy táltos. Mikor gyerekkorában a vén táltosokkal birokra kelt, azok kiverték a fél szemét, de a megmaradt eggyel többet látott, mint más a kettővel. Sohase ment a gulya után, csak a kunyhó körül ténfergett, meg üldögélt és gondolkozott a tudományán. Bojtárt se tartott. Nem volt mégse kár a jószágban. A kunyhó előtt egy olyan fa állott földbe szúrva, mint valami hosszú bot, annak a végén mindig ott kuporgott egy kis madár, és azt küldözgette maga helyett, ha el akart nézni valamerre.

A Nagy-Sárréten él még egy-két olyan öreg ember, aki a vén Vicsak táltosra emlékszik. A hatvanas években bolyongott ezen a tájon. Sok híres cselekedete és mondása volt. A szél zúgásából, a fák hajladozásából meg a nap lementéből és ragyogásából jósolt. Előre megmondta a 73-beli nagy kolerát is. Sikeres jószággyógyításai révén különösen elhíresedett.

A babonának a rét volt az igazi fészke! Úgy mondják, hogy sok titokzatosság történt benne. Pásztoron, pákászon kívül nemigen járt ott ember, de annál inkább megfordult a rossz. Sötét éjszakákon nyögött, vijjogott a nádas. Őgyelegtek közte. Különös hangok támadtak, némelykor mintha kiáltottak volna hol itt, hol meg amarra. Lápok közé dugott kis szigeteken boszorkányok szoktak lagzit tartani. Udvari földön, a bajomi határ felől egy hajlásnak a neve is Boszorkány völgy. Itt állandó gyülekező helyük volt. A nádasból leselkedtek kifelé. Levizelték, meg bekenték a füvet, és felfordult tőle a jószág, ha beleharapott. A z öreg V. Gáborral történt meg bojtár korában, hogy egy másik társával erre vetődött. Amint ott jártak, egy szép bogárszarvú tehén éppen akkor jött fel a partra. „Hát ez hol kódorog erre? - kérdi a fattyú. A mi gulyánkból való ez, látom rajta a B. gazduram nagy kerek bilyogját." Avval már indult is, hogy elébe áll, de a tapasztaltabb V Gábor megrántotta a szűre ujját és rászólt: „Egyet se lépj! Tűz alá, ő a tetejébe!" Mert hiába volt rajta a bilyog, mégse igazi tehén volt az. Csak közelebb akarta őket csalogatni.

Hajdú, Békés, Jásznagykunszolnok hármas határa tájékán, hova Bihar sincs messze, volt egy sziget, ahol a Hortobágy vize egy kis fokon belecsorgott a Töviskesvölgybe. Ezen a szigeten négy fekete pofájú vén banya lakott. Csak elvétve lehetett látni valamelyiket, mert mindig a nádasban, egy-egy zsombék tetején kucorogtak. Hanem négy szép fekete lovukat akárki láthatta, szabadon legelésztek a szigeten, egy megtekeredett sunyi kölyök őrizte, és szüntelenül csipdeste őket az ostorral. Éjfélkor aztán felnyergeltek a banyák, és a világ négy tája felé ellovagoltak, s amelyik gulyát előbb találták, abból eltereltek egy-egy tehenet. Mert mindegyik vén banya egy egész tehenet falt fel napjában. Nem csináltak ezek egyebet, csak ettek! A sarkuk meg olyan hegyes volt, hogy mezítláb, sarkantyú nélkül is tudtak lovagolni.

A z öreg D. János gulyás korában látta is a garmadára hányt tehéncsontot a Töviskesvölgy végében. Jeles helynek mondták ezelőtt az Ördögszigetet is, a régi Berettyóba a szerepi határszélen, és a tőle nem messzire eső Ördöglaponyagot.

A rétben élő pásztorok tehát sok mindent tapasztalhattak. Sőt, különösen az öregek között nem egy akadt, akiről azt beszélgették a háta mögött, hogy tud is valamit. A z ilyenek vagy cimboráskodtak a boszorkányokkal, vagy maguk is azok voltak.

A sárréti pásztorhagyományban sokszor felbukkan a Csarna neve. A mocsár egy részlete, hatalmas vízállás volt ez. Bajom és Udvari határán. Jószágot nekiverni nem lehetett volna, de egy udvari gulyás mégis átjárt rajta legeltetni a bajomi földre. Ő maga átment a lován, a gulya meg utána úszott ostorcsapás nélkül. Olyan tudománya volt az öregnek, hogy ezt is meg tudta tenni. De egy fogadáskor mégis kihagyták, mert nagyon vén ember volt már.

Bezzeg megjárták vele! Akkor éjjel szétszaladt a gulya, hírmondóul se maradt egy tehén az álláson. Maga a bíró ment a boszorkányos számadóért: csináljon valamint, mert a jószágot nem tudják összeszedni. Vissza is fogadták rögtön. Erre aztán megvigasztalódott. A Pere alatt kibontotta az ostorát, elkezdett kongatni, és csak ment, ment ... Innen is egy marha, onnan is három. Mire leért a Csarnára, előtte járt az egész gulya. „Míg én a föld hátán leszek - mondogatta - , addig ezt a gulyát más ember fia meg nem őrzi. Innen tesznek engem a föld alá, a kunyhótól." A nádas közepén, a Csarnalaponyagon hegyesedett a nagy téli kunyhó.

Egész nyúzott marha lógott benne felakasztva. Hanem az öreg végül ráfizetett a tudományára. Úgy esett, hogy valamelyik püspökladányi gazda megvette a két legszebb tehenet. A bojtárok váltig sajnálták: oda a gulya címere! „Megtérnek azok az éjszaka" dünnyögte csendesen az öreg. Csakugyan visszajöttek még harmadik éjszaka is. Mikor harmadjára kellett őket Ladány alá terelni (nehéz munka volt), az egyik bojtár, aki Héjaköröm nevet kapott a szárazkeresztelőn, azt tanácsolta a gazdának, hogy két éles ekevasat verjenek jól össze a tehenek faránál, s akkor nem szöknek el többet. Úgy is lett. De hát a vasakkal olyan kegyetlenül összeverték az öreget, hogy attól fogva csak árnyéka lett magának. Egyszer halva lelték, ültében a kunyhó falának dőlve.

Még életében történt, hogy egy őszi éjszakán nagy nádtűz mellett üldögéltek, s hangos kiáltozással vadlibák húztak el fölöttük. A z öreg két tenyere között felkiáltott hozzájuk, mert úgy látszik, megismerte valamelyiknek a hangját. „Jó estét adjon Isten, Kalára!" Erre a szóra hirtelen lecsapódott a tűz mellé egy vadliba és azon minutiomban menyecskévé változott.

Rózsás kasmír kendő volt a vállára terítve, a lábán meg piros bársonypapucsot viselt. A bárándi bábára ismertek benne. „Ugyan, ugyan, Mihály bátyám (mert így hívták a számadót), miért köszönt rám kelmed, hadd mentem volna utamra" - szólt feddőleg. A z lett a vége, hogy a „fajin" Héjakörömnek kellett hazakísérni, mert nem tudta az utat a nád közt.

Innen származott a bojtárfattyú tudománya; volt, aki kiokosítsa. De ő is megfizette az árát!

Később tolvajságra adta a fejét, majd pedig bujdokló betyár lett, mert nem győzte kasmír keszkenővel és pirosbársony papuccsal a viális menyecskét. Elmondom még azt is, hogy nőtlen ember maradt, és késő vénségében karcagi földön, egy bócsai tanyán éldegélt.

Számadó és bojtárja históriáját sok régi hagyománnyal együtt kilencven esztendős korában beszélte nekem udvari juhász V. S. (nyugodjék). Mástól viszont azt hallottam, hogy őkelmének is volt valamilyen tudománya. Egyszer a Rákosaljban teleltek a nyájjal, az meg nagy farkasfészek hírében állott mindig. Nem hiába. Éjszaka jöttek a veresfülüek, de az öreg elbánt velük. Nem messze volt egy kerek laponyag, kiment oda, leguggolt, és hívta őket.

Mikor körülvették, hirtelen felegyenesedett, háromszor intett a karjával s mint a nyáj, kullogtak az ordasok be a nádasba. Alkalmasint mondhatott is nekik valamit, de a bojtárok, akik fokost szorongatva ott virrasztottak a hodály tövében, hiába füleltek.

Régen a bajomi juhászok közt is került, aki tudott bánni a farkasokkal. Igaz, hogy nem itt született, hanem valahonnan Békésből szegődött ide. Bálintnak szólította mindenki; ez volt a keresztneve. Bajusztalan, nagy, mogorva ember volt. Sokszor rájött a habókja, és ilyenkor mindig verselt. A farkast is rigmussal küldte el. Mit mondott ebben a versben - az öreg V , aki réti méhész volt, hallotta egyszer, de már csak ennyi jutott belőle eszébe:

A csontodon furulyálok, Mindétig nyomodban járok, Azt mondom, hamar elmenjél, Katonához eredj, oszt ott egyél.

Szűre ujjából hirtelen előrántott egy kis csontfútyülőt, cifrázva, hosszan belefújt. A kutyák vonítottak tőle, a farkasok meg elszaladtak. Mindig a másik juhásztársa nyájára küldte őket.

Haragudott is rá minden pásztor. Azt beszélték, hogy némelykor ő maga is átváltozott farkassá, és úgy kártékonykodott. - Egyszer az öreg Cs. ment lefelé a rétbe. Mikor a Gácsérgáton járt, hátra tekintett, hát látja, hogy Bálint juhász baktat utána. Egymás közelében állott a karámjuk, kiáltott hát neki: „Igyekezz hé, osztán menjünk együtt!" A z csak intett, hogy ne várja: „Hamarabb odaérek én kendnél!" Éppen csak félre pillantott az öreg s Bálint juhász már eltűnt. Egy nagy kan farkas nyargalt végig az úton. Jó hajításnyira kicsinység megállott a beste féreg, farkát a hátára csapta s úgy tetszett az öreg Cs.-nak, mintha őt csúfolná. Kiérvén, bojtárjai elfáradva, kutyái lógó nyelvvel fogadták, a karám mellett meg ott volt kinyújtóztatva a nagy farkas, de annyiban hagyta csak, nem szólt semmit. Hanem harmadnap, amikor Bálint juhászt kereste a bojtárja, annak mondta: „Azt ugyan hiába keresed, mert ehol van ni, ki van terítve a bőre!" - Annyi bizonyos, hogy attól fogva hírét sem hallották Bálint juhásznak.

A gulyások sorában is találtatott egy nevezetes ember. Régi pásztorcsaládból való volt, amelyből ma is nemcsak egy csordás van a Sárréten. Egyszer, éjnek idején a gulyát úgy terelte keresztül a falun, hogy egynek a nyomába léptek a többi tehenek. Nagy eső volt akkor s a nyomokból ítélve azt gondolhatták, hogy csak egy jószágot hajtott el valaki a simára ázott utcán. Ha pediglen este hétszer megkerülte az állást, éjszakai vihar sem verhette szét a gulyát. Úgy állott a jószág, mintha oda lett volna kötve. Öreg pásztorok szerint ez azért volt így, mert egy alkalommal mindenik tehén farkából rántott ki pár szál szőrt, s ebből, meg ő tudja, milyen füvekből, tüzet rakott, és kétszer átlépett a füstjén. De nem csupán ennyiből állott az ő tudománya, hanem egyéb boszorkányos dolgokat is művelt. Volt bojtárjai beszélték, hogy a kunyhó körül hol itt, hol ott, mindig rejtegetett egy széles kutyaörvet, amiben éppen harminchárom szeg volt. Ha ezt az örvet a nyakára csatolta, fehér komondorrá tudott változni. Látták egyszer, hogy szűre alá fogva az örvet, bement a nádasba, és kisvártatva ugyanonnat egy nagy fehér komondor kanyarodott elő, körülnézett, azután elnyargalt a falu felé. - Halálos ágyán sokáig kínlódott az öreg, míglen így szólott az egyik fiához: „Itt van a fejem alatt, az ágyam szalmájában egy örv, míg fel nem csatolod a nyakadra, nem tudok meghalni." így pihent el.

Elvétve volt úgy, hogy az ilyen tudományos pásztor bojtárjainak túlságosan is jól ment a soruk, de bizony a legtöbb ezek rovására komázott a boszorkányokkal. így tett egy sarkadi gulyás is. Két bojtárt tartott, de nem adott ő ezeknek semmi dolgot; egész álló nap a hűvösön heverésztek, télnek idején pedig a kunyhóban tanyáztak, és csak a tüzet élesztgették. A gulyára csupán csak az öreg nézett rá, amikor ránézett. De hát hiába henyélt a két fattyú, hiába ették a jó gulyásost, mégis fonnyadtak, hervadtak. Majd egy alkalommal az öreg Rózsik, aki a Kőkenyér oldalában őrizte a juhokat, azt kérdezte valamelyiktől: „No hékás, nehezek-e a sarkadi vénasszonyok? Borsért járnak rajtatok, azért nem használ az ennivaló."Látta a holdvilágnál, hogy az egyik sarkadi bábát meg a komjaasszonyt vitte a két fiú. Fenn ültek azok a nyakukban, és úgy nyargalták őket. Várad irányába lohajtorták. A bojárok gondolóra fogták a dolgot és se szó, se beszéd, megléptek. A z egyik a szalontai gulyáshoz szegődött, a másik

meg másfelé vette az útját. Ennek azt mondta egyszer a gazdája: „Az a csákó tehén alkalmasint a másik gulyásé, eredj, csapd oda neki!" Amint kiszakította a többi közül, a tehén feltartotta a farkát, és árkon, bokron keresztül elkezdett nyargalni, a fiú meg mindenütt utána, mert nem tudott tőle elmaradni, hiába akarta volna. Meg sem állott a tehén, csak a sarkadi gulyában. Ott volt már akkor a másik bojtár is. Az öreg visszaparancsolta őket. Csúnya, őszi éjszaka volt, vágott a szeles eső. így szólt hát a számadó: „No kedves fiaim, heverjetek be a kunyhóba, ne áztassátok magatokat." Azok meg csak káromkodtak.

Ezeknek az apró történeteknek a szereplői valóban éltek. Ma is találhatók még öreg emberek, akik gyermekkorukból, mint személyes ismerőseikre emlékeznek rájuk. Mindenik rendelkezett valamilyen, az átlagostól elütő testi vagy lelki tulajdonsággal, melynek reális oka, mivolta az egyszerű elme előtt homályban maradt, s ez elegendő volt ahhoz, hogy a babonás hiedelem szálaiból lassanként ilyen históriák szövődjenek köréjük.

Megállapítható, hogy táltosaink többnyire a gulya, ménes mellől kiöregedett rideg, nőtlen pásztorok közül kerültek ki. Kidőlvén a szolgálatból, amelyiknek nem volt, ahol meghúzza magát, vándorútra kelt, és faluról-falura bolyongva ezen a tájon, az emberek jószívűségéből tengette életét. Nevét nem tudta senki, meg sem kérdezték, hanem egyik faluban ilyen, a másikban amolyan ragadványnéven emlegették. Különös, ismeretlen bolyongó életmódja miatt a táltos-hit megtestesítője lett. Nem koldult, tarisznyára nem gyűjtött alamizsnát.

Pásztorias külseje révén már első látásra is bizonyos fokú megbecsülésben részeltették. Hol mivel kínálták, elfogyasztotta. Kérni csak tejet szokott, nem egészen azért, mert a néphit táltosa is ezen él, hanem mert akkor (nagyarányú állattenyésztésünk korában) ez volt a legolcsóbb étel-ital, amit bárhol szívesen adtak az ismeretlen vándornak is. Voltak gazdaudvarok, ahova mindig betért, valahányszor a faluba vetődött. Néhány napig időzött is és megfogva a dolog végét, egyet-mást becsületesen végzett; ha beteg jószág volt a háznál, azt megorvosolta; esténkint pedig se vége, se hossza nem volt a babonás beszélgetésnek.

Ilyen helyen már tudták, milyen időközönként szokott megjelenni, s kedvenc ételeit is elkészítették, amelyek - jellemzően - mind pásztoreledelek voltak. Másutt nem is tartották számon! Ha nem jött a maga idejében, akkor elparentálták: bizonyosan meghalt az öreg.

A hírben álló pásztorokról pedig - a rájuk vonatkozó egyéb irányú hagyományokat is egybe vetve - az derült ki, hogy foglalkozásukban a legkiválóbbak voltak. Hiszen a históriájuk is csaknem minden esetben a nyáj összetartása körül bogozódik, ami mostoha időben, farkasok támadásakor meg ellenséges indulatú emberek fondorlatai esetén a pásztor legnehezebb feladata. A kisebbszerű pásztorboszorkányságot látott ezen feladat biztos és nyugodt tempójú megoldásában. Sokszor szemébe is mondotta az illetőnek: „Hát bátyám, kendnek valamilyen tudománya van!" A z ilyen hiedelemmel szemben a pásztor titkolódzó, ami csak olaj a tűzre. Igen mindenik örököl ugyanis elődeitől babonás eljárásokat, és saját (öntudatlan) képességeik eredményét gyakran maguk is ezek gyakorlásának tulajdonítják.

A határ legnehezebben megközelíthető helyein lakó, lovagló és nagyétű boszorkányokról szóló babonáinak a Sárréten több változata van. Ezek a „vén banyák" igen hasonlítanak a keleti rokonaink hiedelemvilágában élő gonosz banyákhoz. A z Európa-szerte elterjedt boszorkány-hit motívumaiból összetevődött históriáknak se szeri, se száma. Boszorkányság gyanújába keveredni ugyanis sohasem volt valami nagy tisztesség, éppen ezért valahány haragos asszony mind azon igyekezett, hogy ellenségének ilyen hírét keltse.

A z efféle históriák nem csupán azért érdekesek, mert a néphit kutatója számára adatot szolgáltatnak, hanem azért is, mert közvetlen világot vetnek annak a kornak a népi életére, amelyből reánk maradtak.

7. Falucsúfolók Ezelőtt nemcsak egyes embereknek, hanem egész községeknek is jókedvvel osztogatták a gúnyneveket. Láttuk már az előbbi fejezetekből, hogy mindenik falu a maga szokásaival egy külön világ volt, s mindenki szülötte faluját vallotta legszebbnek, az ott dívó szokásokat leghelyesebbnek. így e szerrel tehát a más portáján csak hibát, fonákságot lehetett látni! Ez a szemléleti mód volt a falucsúfolók kiapadhatatlan forrása. Nincs olyan községünk, amelyikről csipkelődő história vagy szólásmondás ne forogna közszájon. Ha pappal, tanítóval, nótáriussal történt valami félszeg, nevetséges eset, véletlen tévedés, akkor abból faluszégyen lett. A z ilyesminek hamar híre futamodott, és a többi községek századok múlva is emlegették. De még nem is vártak ilyen alkalomra! Pl. olyan kicsiségbe, hogy Bárándon targoncát mondanak, nem pedig talicskát, mint a szomszédos helységekben, abba már megbotlanak. Azt kérdi a bajomi legény a báránditól, mintha nem tudná: „Csak tán nem targoncára való vagy, komám?" És ennyi elég is! Tréfás, agyafúrt ember alaptalan kitalálása szintén gyökeret vert hamarosan, ha a kipécézettek bosszantására alkalmas volt. Némelykor távolabbi vidékről hozott csúfolódást honosítottak meg. Arra jártában felszedte valaki, s itt ráfogta valamelyik községünkre. Akad olyan is, amelyiknek a magvát régi kalendáriumok adomái közt találhatjuk meg.

Nagyvásárok alkalmával, midőn egész környék népe összesereglett, a kedvező helyzetet elszalasztani nem akaró, virtuskodni vágyó legények legcélszerűbben úgy köthettek bele a fél vásárba, ha ilyen csúfolódással hozakodtak elő. Nosza, kerekedett erre gyönyörű rebellió íziben! Pártokra szakadt a sokadalom, s aki meg tudott forgatni feje fölött egy fokost vagy egy ólmosbotot, az nem maradt ölbetett kézzel. Még a viálisabb fehérnép is felbuzdult.

Megoldódott a nyelvük, lerángatták egymás fejéről a kendőt, és egymás kontyába ragadtak.

Adott is, kapott is ilyenkor igen mindenki. Bálnak, gyepi mulatságnak, még inkább a csárdai dáridóknak is gyakorta így szakadt végük.

A falucsúfolók tehát jeles szerepet játszottak a nép életében. A néphumor legjellemzőbb megnyilatkozásait találjuk köztük. Közvetlen példákat szolgáltatnak arra is, hogy mit tart a nép magához méltatlannak, erkölcsi szempontból megítélés alá esőnek. Ezért érdemelnek fokozott figyelmet. Itt azonban csak a legismertebbeket szedem össze. * Országszerte emlegetett falucsúfolónk a csökmői sárkányhúzás históriája. A régi világban sok kemény koponyán léket ütöttek miatta a csökmői atyafiak, mert semelyik változatát nem szerették hallani. Többféle változata van ugyanis, s ezek nem csupán szájról-szájra szállottak, hanem írásban örökítve is terjedtek; versben és prózában egyaránt. Nekem is mutogattak a Sárréten itt-ott olyan agyonhajtogatott zörgős papírt, amelynek sárgult sorai erről szólnak. Egyiken még ékes, tarka ábrázolatokat is láttam. Mindenik változat egyezik abban, hogy Csuba Ferenc nevéhez fűzi ezt a fura történetet. Ez az ember békési születésű táltos volt. A z ellene kiadott köröző levelet Túrkeve város 1801. évi jegyzőkönyvéből Györffy István közölte, s ebből tudjuk, hogy „34 éves, református, feleséges, gyermekes; barna, szikár termetű, hibás szemeivel csak sajdít, de jól nem lát. Ha gondolkodik, úgy beszél; annyival inkább, ha csalni akar, azon rossz szemét csodálatosan forgatja, nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódítja a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van. Rendszerint szűrben, csizmában és gatyában szokott járni." Hét vármegyében körözték.

A história egy szelídebb változata (mert van olyan is) azt regéli, hogy egyszer ez a Csuba Ferenc - miért, miért nem - megharagudott a csökmőiekre, és feltette magában, hogy csúfos bosszút áll rajtuk. Szándékát végrehajtandó, a Káposztásér partjába mindenféle összeszedett csontot földelt el s egy szép napon beállított a helység házához, és a maga módja szerint előadta, hogy jártában-keltében az említett helyen rengeteg kincset látott a földbe rejtve, s annak birtoklásához hajlandó hozzásegíteni az elöljáróságot. Természetesen, a falu bölcsei nem vetették meg a földi javakat. Éjfélkor Csuba vezetésével kimentek ama jeles helyre, és az általa mutatott ponton az ér partjának vetették ásóikat. Még a hitetlenek kétsége is rögtön eloszlott, mihelyst a csontokat megtalálták. Nosza lehánytak magukról ködmönt, lajbit és izzadásig folyt a munka. Ám Csuba egyszer csak szemét forgatva leintette őket: „Vigyázat, nemzetes uraim! A kincset sárkány őrzi, mely fenevad itt lakik az ér nádasában és most érzem - bősz haragra gerjedt a háborgatásért. Hagyjuk abba az ásást, jobb lesz. Holnap jöjjenek ide bírák uramék háromszor heted magukkal és húzzuk ki a vérengző sárkányt az odújából." K i is tervelték, miként cselekszenek. Hosszú köteleket kötöztek egybe s ennek végét Csuba, mint akit ismer a sárkány, annak nyakára hurkolja, a bírák és a faluból kiválogatott markos férfiak, legények pediglen a kötél másik végébe ragadnak. így végezvén, vígan hazatértek. Csubát, mint kedves vendéget etették, itatták, csaknem a tenyerükön hordozták. De másnap a furfangos táltost és a huszonegy csökmői polgárt már az érparton találta az éjfél. Amaz bement a nádasba, de a kötelet a nem létező sárkány nyaka helyett egy vén rekettyebokor tövére hurkolta. Fenn az ágak között pedig már ott kucorgott Csuba komája, bojtár Tóth Miska. Feszült a húzók ina, ropogott a kötél, de a sárkány nem tágított a vackából. „Mintha a fenevad hangját hallanám" - szólt Csuba. Valóban, a rétből morgó, vészes hangok támadtak. Tülök volt Miskánál és valahányszor megrezdült a bokor, szörnyen belebődült, egy kivilágított vicsorgó tököt meg fel-felgyújtogatott. „Fújja a méreg - tódítá Csuda a szót - azokra, kiknek valaha is titkos ügyük volt más feleségével. Ha kiugrik, még agyarára találja szedni ezeket mind." „Hát akkor gondolja meg magát ki-ki engedé el a bíró elsőbbet a kötelet - én meg futva mutatom az utat azoknak, kiknek nem vásik a foguk a kincsre." Mit szépítsük a dolgot - bizony mindenki nadrágja fenekéhez csapta a sarkát, és illa'berek, nádak, erek! Meg sem állottak, csak a faluban. Csuba leoldá a kötelet, és kullogott az eltűntek után. „Szörnyű hírt hozok - úgy mond, - mikor rájuk akadt.

A sárkány még hajnalig bejön a faluba, és vérét szívja a húzóknak. Nincs más menekvés, gyűljenek a bitang-istállóba, én ott megőrzöm kendeket reggelig." Nem kellett kétszer mondani! Csuba pedig rátette az ajtóra a hatalmas lakatot. Bent kuksolt a kovács is, s mire másnap a szomszéd faluból hívott mester kiszabadította a virrasztókat, Csuba már több határt hagyott maga mögött. A huszonegy csökmői magyar sejtette már a csúfos valót s megfogadtatták egymással, hogy elfutásuk valódi okát szoros titokban tartják. Igen ám, de az egyik legényt addig faggatta valamelyik menyecske, míg minden ki nem derült.

Kerekedett erre lármás perpatvar itt is, ott is! Ennek révén a sárkányhúzásnak messze földön nagy híre támadt. „Sárkányhúzók" - így emlegették ezután a csökmőieket.

* A mezősasiakról is szól a krónika. - A z egyszeri szolgabíró vadászni indult Sass határába, megérkezik Sassra, de még mielőtt kimehetne két agarával a földekre, valamilyen sürgős hivatalos ügyben vissza kellett térnie járása székhelyére. Meghagyta hát a sassi bírónak, hogy a két agarának visszatértéig viseljék jól gondját. Sem a bíró, sem a tanácsbeliek nem tudták elgondolni, vajon mivel élhetnek a rettentően sovány állatok. Ilyeneket eleddig még

senki sem látott. Végtére is bekötötték őket a helység istállójába, és a jászlat megrakták csaknem szálanként válogatott finom szénával. Természetesen azok rá se néztek. Mire a szolgálóbíró napok múlva visszatért, az egyik dögrováson, a másik pedig kimúlófélben volt.

A bíró sűrű engedelemkérés között sopánkodott, hogy nem tudja, mi lehet az oka, hiszen nagyon megbecsülték őket. - Azóta mondják a Sárréten arra, amire ráillik: „Megbecsülik, mint Sasson az agarat." * A sárrétudvariakról azt beszélgetik, hogy hízó helyett a talicskát perzselték meg. Egyik ottani háznál ugyanis, szokás ellenére, akkor tértek be a pitarba pálinkázni, amikor leszúrták a hízót és a perzseléshez való szalmával már be is hintették. Valamelyik tréfát kedvelő szomszéd megleste ezt és átvetve magát a kerítésen, kirántotta a szép hízót a szalma alól, elhúzta a kazal alá és a talicskát tolta a helyére. A gazda aztán erre csiholt rá s embereivel vígan perzseléshez fogott. Csak akkor rökönyödtek meg, amikor a hízó füle helyett a talicska égő kereke tűnt elő. A z egész falut szégyenbe mártották ily módon, mivel az eset híre csakhamar dobra került. *

A bajomiakat „gyékényrágók"-nak csúfolták, mert szegényebb sorsú lakóinak a gyékényszövés, kosárkötés volt az egyik legjövedelmezőbb foglalkozása és örökösen eme rétségi növénnyel bajlódtak. Ezek nem is igen hederítettek a csipkelődésre, de annál inkább tűzbe jöttek a híres mezőváros nemeseinek és szabad hajdúinak rátarti ivadékai. * A szerepieket „szárcsaríkatók"-nak nevezték. Ez onnan ered, hogy valamikor régen, egy vasárnapi prédikációjában így feddte őket a papjok: „Ti még csak jól éltek, atyámfiai!

Fogjátok a vizek kövér halait, a rét madarait, mindig ríkatjátok a szárcsát, de nekem egy tojást se hoztok." - Eddig még nem akadtam nyomára, hogy milyen alapon csúfolják a szerepiek az udvariakat evvel a rigmussal: „Udvariba menni lányért, Kapunk ott egy kéve nádért."

2

A valamikori bárándi kántorról beszélik, hogy meghalván a falu leggazdagabb embere, a busás fizetés fejében a sírnál nem mindennapi búcsúztatót akart mondani. Mondott is. így kezdte: „Bizony, bizony, gyászoló testvéreim, nagyon kevés ember van, aki a halált elkerüli Hajdanában volt a sápiaknak egy nagyon elaggott papjok. Mindenképpen szerették volna már nyugalomba küldeni, de az öreg nem tágított. Történt aztán, hogy egy szép vasárnapi délelőtt belezavarodott a Hiszekegybe. Nosza, kapott rajta a presbitérium; most már mondjon le, mert ez így nem mehet tovább. „Hát ide hallgassatok, atyámfiai - monda az öreg pap. - A presbiterek és az elöljárók egyenként menjenek fel a katedrába, és ott mondják el a Hiszekegyet. Ha lesz ember, aki nem akad el, én lemondok; aki pedig elakad, az fizet öt pengő forintot az eklézsia 2 Azért is bosszankodnak a szerepiek, mert falujokat világ végének tartja a szálóigc. L. erről Szűcs S.: Szerep a világ vége. (Debreceni Szemle, 1935.)

pénztárába." Rendben van - vágták rá hamarosan az érdekeltek, és másnap hozzáláttak a terv kiviteléhez. Ez azonban nem ment olyan simán, miként elgondolták. A falu bölcsei egymás után felsültek. Míg a többiek izzadtak, a bíró azon töprengett, miképpen vághatná ki magát, mert ha elakad a Hiszekegyben, amit egyébként előzőleg fél éjszakán át gyakorolt - akkor örökre befellegzett a becsületének. Amikor rákerült a sor, nem is ment fel a szószékre, hanem nagy megbotránkozással így szólt: „Hát, nagytiszteletű uram, inkább vesszen az öt forintom, de én nem próbálkozom a Hiszekeggyel." - Azóta mondják, ha valakinek nincs kurázsija valamilyen vállalkozáshoz: „Nem próbálkozik, mint a sápi bíró." - A kevés gondú, mindig nyugodt emberre mondják: „Megvan, mint a sápiak pap nélkül.v * A z 1863-i áldatlan esztendőben Tépe község földjén egy szép, nagy evőtök termett. Isteni csudát látott ebben a helység tanácsa, és az első dér után elhatározta, hogy a községháza kemencéjében megsütteti, és kiosztja az éhező lakosok között. Hogy az esemény emlékezetes maradjon, tanácsi határozat szerint a feldarabolt tököt hegedűszóval kisérték a kemencébe. - Bezzeg emlékezetes maradt!

Azt is beszélik a tépeiekről, hogy megborotválták a lámpaüveget, mert már roppant kormos volt. Akkoriban történt ez, amikor a petróleumlámpa létezéséről a mi mocsarakkal körülzárt vidékünkön is tudomást szereztek már. A tépiek is vettek egyet a helységháza számára, a nótárius önkéntes elszánással vállalván magára a kezelését. - Ezenkívül az történt még velük, hogy megkönnyezték a szilvóriumot. Nagy szégyen volt ez!

* A tervezgető, de munkához nem fogó emberre a pocsajiak csúfolóját szokták alkalmazni: „Készülődik, mint a pocsaji násznagy." - Víg kedvű, mulatós násznagya volt a pocsaji vőlegénynek s a menyasszonyos háznál igen jól találta magát. A z ő tiszte lett volna a násznép hazaindítása, mondogatta is váltig, hogy: „Elérkezett immár az ideje ..." és több efféle, de mégis éjszaka lett, mire elvitték a menyasszonyt.

* A z egyszeri váncsodi ember elherdálván a vagyonát, bakternak állott. Találkozván egy régen látott ismerősével, így mondta el neki, hogy miképpen jutott erre a szegény kenyérre: „Hát, tudod, komám, sorsüldözött ember vagyok én" Kétszer házasodtam, egyszer se voltam boldog. Biztosítottam, ahhoz se lett szerencsém. (Mert kiderült, hogy saját maga gyújtotta meg a házát.) Koporsócsináló lettem: nem haltak az emberek. Kalapos mesterségre szántam magamat, akkor meg fej nélkül születtek a gyerekek. Megpróbáltam én mindent, de hiába!,, - Ezért mondják oda, ahova illik: „Mindent megpróbált, mint a váncsodi bakter." * Egyik köznemesektől lakott helységünk csősze a tilalmasról egy jó húsban levő malacot hajtott be a községházára. Abban az időben a soros tanácsbeliek fenn ebédeltek, vacsoráltak a községházán a köz-kassza terhére; a hajdúné asszonyom sütött, főzött számukra. E régi jó szokás ludas benne, hogy néhány napig meg is volt az ólban a „bitangképpen" talált állat, de mire a szomszéd falu kondása, akinek a keze alól elkóborolt, egy hivatalos paksamétával érte jött, akkorra már eltűnt. A mindenáron latinoskodni akaró nótárius a kondás által hozott írásra vetett és megpecsételt eme néhány szóval fejezte be az ügyet: „Filitis et farkátis elvágátis et csonkándus hazabocsátábimus."

Régen általánosabb szokás volt a reformátusoknál, hogy a pap a halott felett mondott prédikáció végén az ún. alkalmaztatásban szült egyet-mást a megboldogult életének mikénti folyásáról is. Afféle néhány soros életrajz volt ez.

Történt egyszer, hogy egy máig is virágzó berettyószentmártoni nemes família egyik tagja elhalálozott. Bizony, mi tagadás, megrögzött lókötő, orgazda, betyárcimbora volt az öreg teljes életében. Veszte is ez lett. Összerúgta ugyanis a patkót cinkos társaival és azok jól megagyabugyálták. Restellte ezt a rokonság. Arra kérték tehát az öreg papot, hogy a prédikáció végéről hagyja el az alkalmaztatást, s amikor ezt megígérte, öt forintot hagytak az asztalán. - Hát eljött a temetés ideje, mondott az öreg másfél órás imát, amelyet imígyen fejezett be: „Szólanom kellene még, keresztyén atyámfiai az elköltözöttnek e földi életében viselt dolgairól, de eljövének énhozzám az ő atyja fiai és adának nékem öt forintokat, hogy ne beszéljek erről. Hallgatok tehát. Hiszen ti amúgy is jobban tudjátok nálam, milyen volt az ő élete, mindnyájunknál pedig legjobban tudja azt az irgalmas mennybéli Atya, Ámen."

Igaza volt. De a gyászoló rokonság egy cseppet sem volt elragadtatva a szónoklattól. - Azóta szokták mondani: „Elhallgatta, mint a szentmártoni pap."

A falucsúfolókat vers formában is szokás előszámlálni. A verselő azonban mindig kihagyja a sorból a maga faluját. „Komádiban a rákot a falra pingálták, Csökmőiek a sárkányt kötélen rángatták, A híres bajomiak gyékényt rágicsálnak, Bárándon harangoztak a répás kofának.,, Stb. Azok a versezetek, amelyekben a falu neve csalja a rímet, már szelídebbek ennél s inkább csak gyerekek zengedezik a kerítés mögül, ha idegent látnak az utcán. Kevés hatásuk van. „Torda, Rábé, Bakonszeg, Ott veszett el az eszed, Zsákán, Furtán megleled, Ha igazán keresed.

Nagybajom meg Udvari, Lakja a sok fukari.

Szerep tőke-város, Őtet ne is bántsátok.,, Stb. Annyira már a szerepiek sem elfogultak kis falujokkal szemben, hogy át ne lássanak a szitán!

Vér-forralásra alkalmasabb a suttyó-fiúktól gyártott falucsúfoló rigmusok, de ezeknek olyan tartalmuk van, hogy még mutatót sem lehet belőlük közölni.

A régi világ elmúlt! Lassan-lassan a falucsúfolók is elveszítik hatóerejüket, és kiesnek a nép emlékezetéből.

A pákászok A pásztorok és a betyárok mellett még ezek voltak ám csakugyan a rét fiai! Mert se nekik nem volt a réten kívül semmijük, se ők nem voltak a réten kívül senkié.

Említettem már, hogy ezelőtt a falubeli szegény ember nemigen fogdosta a kapa, meg a kasza nyelét. Nem ízlett neki a földművelő munka, hagyta a szigetszántó gazdákra. Ha élete során bele is kóstolt egyszer-másszor, örömest csak a nádasok körül ténfergett, ólálkodott.

Ez a rétészkedés volt mindene! Mikor minek jött el az évadja: farkast, rókát, nyulat lesett, madarászott, tojást keresett, halászott, csíkászott, rákászott, teknősbékát fogott, nadályt szedett, hol pedig a rét gyógyerejű füveit gyűjtögette; ősszel gyékényt vágott, télen nádat.

Mikor házba, tűz mellé szorította az idő és künn nem talált végezni valót, gyékényt szőtt, kosarat kötött.

A pákász mindeme foglalkozásokat nem alkalomszerűen, hanem, hogy úgy mondjam: hivatásból űzte. Miként a Magyar Nyelv Szótára közölte 1870-ben: A pákász se nem vet, se nem szánt, se napszámba nem jár, hanem a kész után nyúl. - Birtokba vette a végtelen nádrengeteg valamelyik kis porongját, kunyhót épített rá és az emberi társadalomból kiszakadva, ott élte le egész életét. Sehol se tartották számon, mert nem is lehetett. Adót nem vethettek ki rá, annak idején dézsmát nem adott, jobbágyi robotot nem töltött. Többőjük nőtlen, magános ember volt. Hacsak hitetlenül össze nem társult valami falukiverte fehércseléddel. A családossal felesége, ija-fia véle lakott a rétbeli tanyán. A lánygyermeket nem kedvelték s hogy', hogy' nem, ritkaság is volt a pákász családban. A fiút is hamar szélnek eresztették, hadd keresse a maga szerencséjét. Kilencvenedik esztendejét taposó Békési Sándor gyarmati lakostól hallottam, hogy mikor a nádból-vízből kimaradtak volt az efféle gyermekek, még akkor sem tudtak megválni a réti helytől. Míg csak tengődött egy nádbokor, amibe beleülhettek, addig nem lehetett őket látni. Aztán is az ottani földeken lettek csőszök, tanyások, kóbor dűlőjárók. Hányról ilyenkor derült ki, amidőn a késő vénségében halál révére jutandó, kérdést tettek fel neki, - hogy se azt nem tudja hány esztendős, se arról nem hallott, hogy valahol keresztvizet töltött volna a pap a fejére. De mások is beszéltek nekem efféléket. „Úgy történt az ilyen, hogy na anyja vidd már be már majd ezt a gyereket valamelyik paphoz, de bizony oda ki a nagy sikóciba a tornyát se látták a templomnak s a fiú gyönyörűen felsurjánzott az apja-anyja adta névvel is" - magyarázta szerepi öreg Rácz Pál. Azért csak tudtak annyit, hogy: „A rét füve a vánkosom, a jó Isten a pártosom." Hanem többet aztán nem is!

A pákász lehetőleg mélyen a rétben, olyan helyen ütött tanyát, ahova jártatlan ember soha nem vetődött. Ha idegenszőrű valaki tűnt fel itten, arról mindjárt gondolták, hogy ez rendesen el van tévedve, vagy nem akar többet visszamenni a faluba. Nem a porong tetejére, a széljárásba építette a kunyhót, hanem a védettebb déli oldalába. Kimérte a hosszúkás négyszög alakot. Két rövidebb oldalának közepére egy-egy ágast ásott le. Délre eső egyik rövidebb oldalát szánta elejének. Többi három oldala mentén földet halmozott fel, hányás közben tömőfával többször alaposan ledöngölte. Mikor úgy másfél méternyi magasra nőtt az ormó, belülről szépen lenyesegette, hogy olyan legyen, mint a fal. Itt be is simította sárral, a lenyesett földet pedig külső oldalára lapátolta. Ezután a két ágasra rátette a szelement, erre és kétfelől az ormóra helyezte el a szarufákat. A bőven termett nádból hatalmas tetőt vert.

Belől ezt is betapasztotta. Még csak a két végét csinálta be, szintén tapasztott náddal. A délin akkora kis ajtót hagyott, amin csak guggolva bújhatott be. Ajtót veszőből font s mindkét

oldalát betapasztotta, hogy a téli szél be ne fütyüljön rajta. Ezzel készen is volt a kunyhó.

Benn a hátuljába, a vert falhoz hasonló oromba szűkszájú kis kemenceüreget is vájt a pákász.

Oldalát sima kővel keményre verte, kibélelte náddal és agyaggal s gondos tüzeléssel kiégette. Ebben sütötte a pogácsaszerű kenyerét. Télen melegítés, főzés, világítás céljából a kemence előtt a földön rakott tüzet. A füst a kunyhó gerincébe vágott lyukon szállt el. A tűzhely melletti sarkot zsombék padka foglalta el, téli időben ezen üldögélve jól lehetett melegedni. A berendezés pákász-cókmókból, valamint a nádkévékből és gúnyából vetett vacokból állt. - Ilyen kunyhót épített bizonyos Miske nevezetű pákász is a bajomi rétben, valahol a mostani Csillagtanya tájékán, a róla elnevezett Miskeszigeten. Ilyen volt Banka pákász kunyhója is, szintén a bajomi határon, a Gyalogér rétbe ömlésénél, a Nyárszeglaponyag közelében. Ennek a dombját is maga hordta össze egy kis partos helyre.

Ezt Veniciának hívták. Bajomi öreg gazdák, akik valamikor a Csifipusztát bérelték Darvas alatt, egy füzesgyarmati pákász kunyhójára emlékeznek. A Kátasarok nádasa közt állt.

Annyival különbözött emezekétől, hogy tűzhelye fölött tapasztott nádból füstfogója és kis kéménye is volt.

Ez a télre szabott célszerű kis kunyhó volt a pákász otthona. Tudnunk kell azonban, hogy ennek környékén csak késő ősztől tavasz beálltáig ténykedett. Egyéb időszakban ki tudná merre, hol bejárta. Egyszer-egyszer vetődött csak haza, de ilyenkor is suttogva járt, hogy el ne vadítsa a közelbe szokott, télire ott berendezkedő állatokat. Idegen pákászok is kímélték egymás kunyhója tájékát. Ez becsület dolga volt. A k i ezt az ősi szokást nem tisztelte, arra rálestek, és ha nyakonfogták, nem vitték bíróhoz.

Bajomi pákász öreg Kóti Sándort is mindig elvitte a tavaszi szél és a havas eső verte haza.

Hónapokat töltött odaát a Kissárréten az Irázi-rétben, meg Ugránál a Gondazugban. De volt kis kunyhója Gyarmat alatt az Igésben is, a Balkányhalomnál; Dévaványa fölött a Fudériderékban; Ecsegpusztán a Bürkösben, meg a Kiritón. Tehát légvonalban számítva is 40-50 km-nyire elkórászolt téli kunyhójától. Még messzebb eljött az a kunmadarasi pákász, aki a gyarmati határba eső Vargapálban tanyázott. Szerep alatt a Fektóporongon, a Murkoson, Dancsokon emlékezet szerint jó helyük volt a pákászoknak. Itt kanyarodott el az Oberettyó. Biharvármegye levéltárában van egy múltszázad eleji térkép, azon is meg van jelölve egy itteni „Halász Kunyhó" helye. Ez azonban bizonyosan állandó építmény lehetett.

Kóborlásaik közben csak amolyan könnyebb készületet csináltak pákászaink. Egy szárazon álló sűrű nádbokor közepét kacorral kivágták, a torsot kiverték, a körül meghagyott nádat egymásnak hajtva, nádkötéllel felül összekötötték. Ráigazítgatták még a levágott szálakat is, és kész volt a kunyhó. Került olyan is, aki vén fűzfa odvába kényelmesen berendezkedhetett.

Nádból csinált gádorra tolta ki. Egy másik meg a réti pásztorok kora tavasztól fogva üresen, elhagyottan álló téli szállásba vonta be magát. Bajom mezőváros 1836. évi protokollumából olvashatjuk: „Szerepi lakos pákász Tőke Bálint a Szállás kunyhójába beköltözött s a karámot tüzelgeti, úgy szinte a fákat is." Kiss Ferenc gulyás számadónak megparancsolta a Tanács, hogy „az a hely nem őgyelgők hajioka, őtet onnét űzze ki s maga faluja határára utasítja".

A pákász nem szerette a felesleges munkát. Amit csinált, abban az egyszerűséget és célszerűséget nézte. Ha körültekintünk a sárréti háztájon, ma is érezzük az ősök szellemét; sehol semmi dísz, minden csupa egyszerűség. Sárréti hímzésről se hallott még senki!

Na, a pákász ruháján nem lett volna mit hímezni! Házilag szőtt vastag, fehérítetlen kendervászonból készült. Két darabból állott. A kankó olyan formájú ruhadarab, mint valami elnagyolt szabású ing. Éppen csak annyi hasítékja van, hogy kidugja rajta az ember a fejét, mikor magára ölti. Nyaka rávarrott galanddal köthető meg. A sinkó voltaképpen nagy ületű,

lábfejig érő, bőszárú, hasítéknélküli, korcos gatya. Ez az öltözet esetlen, de nagyon alkalmatos; bősége és vastagsága miatt a vízben átázva sem tapad kellemetlenül az ember testéhez, sűrű szövése véd a sás, nád vágása, nadály csípése ellen, nem akadályoz semmiféle testmozgást. Lábbeli a hegyesorrú fűzött bocskor és a vászon kapca volt. A bocskorszíjjal a sinkó szárát bokában mindig bekötötte a pákász. De nem mindig nyűtte ezt az öltözetet. Ha csak szükség nem volt rá, főként a fiatalok, akiknek „még nem volt elvékonyodva a bőrük", csupán csak egy térdig érő, ritkaszövésű vászonkötőt viseltek. Ennek az alját összefogva és lábuk közt átvetve, hátul a madzag alá dugták. Nemcsak ruházatul szolgált, hanem vízben állván, szétvetett lábszárak közé feszítve, halfogásra is megfelelt. Ezenkívül pedig elől feldugva, a zsákmányt: halat, madarat, tojást is ebbe szedték össze. Sok fiatal pákász télen sem hordott sinkót. Avval tartották, hogy az ember combja nem fázik meg. A z idő és a réti víz olyannyira megbarnította, kicserzette a bőrüket, hogy távolabbról úgy tetszett, mintha nadrágot húztak volna. Kötőhöz azonban térdig érő kapcát viseltek, nehogy az éleslevelű növényzet a szárukat kihasogassa. Télire farkasbőrből, rókabőrből hatalmas bundát, sipkát, kapcát csinált magának a pákász.

Földesi Sándor öreg kertészcsősz gyermekkorából emlékszik rá; mikor a Bajom alatti Kondoros kocsmában csúnyán összetördeltek egy kötekedő fiút. A z öreg javasasszony ott tüsténkedett körülötte, mitévő legyen a csontjaival meg a szúrásokkal. Káromkodott a fiú akkor is cifrán, pedig alig tudták a gúnyát lefejteni róla. Csípején, combján, térdén, inán olyan színű volt a bőr, mint a valóságos festett ködmön. Erről tudták meg a legények, hogy pákásszal volt dolguk. - Ilyen eset ritkán adódott, mert a pákász nem volt kocsmajáró. Miből is mulatozott volna? Ha csak a betyárcimboraság révén pénz nem ütötte a markát! Igaz, hogy neki is volt eladó portékája, de ő inkább cserekerekedést űzött. Elsősorban vászonneműre, bocskornak való bőrre, ócska gúnyára volt szüksége. Ha ezekben hiányt szenvedett, nagy elszánással magához vette a darutollait, farkas-, róka- és nyúlprémjeit s besompolygott valamelyik rétszéli falu hetipiacára. Elvétve nagyvároson is megfordult. Itt különös öltözetével, érdekes árujával valósággal látványosság számba ment a távolabbi vidékek népe előtt. Komor, sőt mogorva ábrázata elől messzire kitértek a gyerekek, de távolról kíváncsi csapat kísérgette. Lisztet is elfogadott, bár ezt tudta nélkülözni. A gyékény lisztes gumója: a böngyöle és a súlyom volt a kenyérpótlója. Lisztet inkább a családos pákászok kértek.

Ezeknek feleségük jött a faluba. A piacon árult és házakhoz is bement. Ügyesebben elintézte dolgát, mint morcosképű; szófukar embere.

A régi nagyvárosok többektől emlegetett pákásza tulajdonképpen csak pákászkofa volt.

Amolyan falusi szegényember, rétjáró, aki összeköttetésben állott az igazi pákászokkal s köztük a falu népe közti cserekereskedés közvetítőjének csapott fel. Ez aztán árult mindenfélét, amit a rét termett.

Hogy mi mindent termett a rét s ezt a gazdagságot miként fordították a régi sárrétiek a maguk hasznára, - erről is elmondok egyet-mást.

Pákásztanyán A negyvenes évek elején az árvíz, a vadvíz a Sárrétet is visszaperelte. Itt is birtokba vette ősi jussát, amiből a múlt század második felében kiforgatták a vízimérnökök. Egyik esztendőről a másikra úgy elvadult a táj, kivált a hajdani mocsár helye, mintha eke sose járta volna. Dűlők, szekérutak nyomtalanul elvesztek a vízben, a mocsárban, a szárba szökkent nádasok, a győzelmesen burjánzó vízi bozótok erdejében. Elszaporodtak a réti férgek, vígan költöttek a nagy rajokban települő vízimadarak. Az ember csak halászni és vadászni járt erre. Én is kiballagtam, hogy megnézzem a régi Sárrét visszatért madarait. Jó ideig bolyongtam a rétben, kerülgetve a vizet, keresve a szárazulatot és szemlélve, mit művel a magára hagyott természet.

Egyszer szemembe ötlött, hogy a távolban vékony füst száll fel a mocsári párázatban. Ott bizonyosan ember működik, - gondoltam, - jó lenne vele beszélni, hátha olyasmit hallanék tőle, aminek, mint néprajzos, hasznát venném. Elindultam tehát a füst irányába. A vizet azonban sehogyse kerülhettem ki. Olyan jól bevette magát még nem látott felebarátom.

Lerúgtam hát a bakancsom, mert nem volt mit spekulálni. A medence azonban mélyült. Egy kis szárazulaton tovább kellett vetkeznem. Egy másikon ismét tovább. De így se messze értem. Mert a bozótok, nádasok közül csakhamar széles „tiszta" tárult elém, amely nem egyéb, mint növénnyel be nem nőtt, rétben elterülő mélyebb víz. Ebbe már nyakig merültem.

A z lett belőle, hogy Ádám módjára érkeztem a „szigetre" ahonnan a füstöt felszállni láttam.

Amint széthajtottam az utamból a sekélyes part gyékénybokrait, közelemben egy tüzelgető, gallyat tördelő, bozontoshajú ősz embert pillantottam meg. Foltos bőrmellényből, tövig felkötözött gatyából állt az egész öltözete, fején báránybőr sipka, hosszú gémtollal. Én is ilyen cicoma nélkül öltöztem fel és oda léptem hozzá. Fogadta a köszönésemet, nem is vágott mogorva ábrázatot, de ismerkedést kezdő szavaimra rá se hederített. Mintha ott sem lennék, tovább végezte dolgát, Na - gondoltam, - hadd törődjék bele az ittlétembe, addig terepszemlét tartok.

A sziget egyetlen emberi alkotása egy nagy avas szalmakazal volt. Úgy ítélem, igencsak van tizenöt esztendeje, hogy rakták. De az is lehet, jóval régebben dacol az idővel. A moha is belepte már. A tövében kisebb mezei és mocsári állatok barlangjai sorakoztak. Egy nagyobbacska lyukba be is kukkantottam, belől jókora üreg volt, berendezéséről láttam, hogy ez az öreg lakása. Vízimadarak fészkeltek a mohás kazal tetején és suvadásos oldalán.

Nem céltalanul állt tehát: mocsári lakótelep lett belőle.

Mire visszaértem a terepszemléről, az öreg, két tégla közt égő tűzön, egy ütött-kopott bögrében valami füveket, leveleket főzött. Azután az edényt egy nádbokor közé helyezte, a mocsár hideg vizébe. A dolgot is meggondolta: beszédessé vált. Közelebb húzott egy kéve nádat, hogy üljek le.

- Jogom van nékem itt lakni, - azt mondja. - Csősz vagyok én ezen a határrészen. Osztán ha ebből éltem, mikor búzát termett, miért ne élhetnék belőle most is, mikor madarat terem!

Még ha nem is számítom, ami régen volt ...

- Jól gondolkozik kend, bátyám. Úgy nézem, ért is ennek az élésnek a módjához.

- Még én ne értenék! Éltem én mán itt akkor is, mikor még olyan nád termett, amiből ki sem látszott volna a kazal ni. Rókafarkúnád, hijúnád, sárganád, verestövűnád, bordanád.

Melyik mi ... Ismertük, mint a pap az írást. Ezen a helyen élősködött idesapám is, szépapám is. Itt élünk mink, hallja, a világ teremtésétől fogvást! A k i jártas, az olyan tudja, hogy ez a

Szabó-sziget. Ha erre megy, erre tanálja a Szabó-laponyagot. Odább esik a Szabó-hát.

Emerre pedig, naplementnek, mindjárt elérné a Kis-Szabó-szigetet. A z én eleim ültek ezeken. Tudják ezt errefelé. Amodább beljebb meg a Kelence. Tőle, így erre ni, jobbra a Mézespart. A z is az övéké volt mind a kettő. Pákászok voltak. Méhészek is voltak. Itt éltek, itt haltak.

- Olyan idejű voltam, hogy még meztelenül is elfutkároztam, viháncoltam. Osztán emlékszek rá, hogy nagyapám hajóval vittük haza a faluba, mikor meghalt. Sokszor elmondta életében, hogy az ő nagyapja nyugodni is itt nyugszik. Itt van valahol. Ebben a szigetben van eltemetve. Háborúságos idő járt. Pap se volt. Éppen ezt a földet sarcolták a kutyafejű tatárok. Némelyiken ujjas nem volt, másikon nadrág. Mindegy volt. Mert fekete szőrük volt. A nép itt bujdokolt a rétben. Ide futott a falu. Kődomb, Kéménysziget. Ez Szerep alatt esik. Ezeken a helyeken húzódtak meg. A rónát meg telehajigálták kaszával, utánuk ne tudjanak menni. Nem is mentek. Csak a halom tetejéről kiabálták: „Jóska, Pisti, Julcsa, Mári ne féljetek, gyertek mán ki, elmentek a tatárok!" Ha akadt olyan dideli, amelyik elhitte, oszt kiment, azt feldarabolták. Vagy bedugták a forró kemencébe. Egy jánynak meg olyan szőrös gyereke született. Nem volt hibás szegény, azért a dagványba ment bánatában.

- De ha sorra vennénk, pihen itt más is. A z öreg Kásagyúró. Őkelmének se volt senkije.

Azt se tudták idesapámék be van-é írva valahol. Úgy vették, hogy ez is csak Isten földje.

Furkó János bátyám, Kérísz Mihály bátyám. Bele fektették szépen a hajójába, nádat terítettek rá, úgy hantolták el. Hallottam gyerekkoromban, hogy Tinó Gábor bátyámat is hajóba tették. Pásztorkodott eleinte, csak ótán gubbaszkodott a Vereslaponyagon. Hadd nyugodjanak.

Mélyen elgondolkozott az öregember emlékezése. Ugor rokonaink csolnakba temetkezése jutott eszembe. Hány évezrede szakadtunk el tőlük! Vajon e pákásztemetkezési módban mennyi része van a tudat alá merült hagyomány erejének és mennyi a kézenfekvő reális adottságnak? Talán inkább ez utóbbi kizárólagosságára gondolnánk, ha a sárrétiek az ősi hitvilág oly sok élő emlékét nem őriznék.

- Bizony így volt az!- folytatta az öreg pákász. - Mint gyerkőc, itt mesterkedtem a hurkot.

A nád árnyékában. Feketegyűrű vesszejéből. De a veresgyűrű, mondhatom, tán még inkább bevált. Mert a vízbe raktuk oszt olyan kellett, amelyik ott is keményen kirúgta magát. Szőrt fontam hozzá. Faggyúztam a bélhúrt. Osztán mihelyst kész lett, raktuk kifelé idesapámrnal az úszványokra. Ahol a madarak úsztak a nád közt. Vadliba, vadruca. Temérdek madár volt!

A gyönyörű szép daru, kócsag! El se győzném sorolni. Egyszer azt mondom nagy csudálkozással: „Ni, idesapám, mennyi juh legel ott!" Ő meg csak elnevette: „Gödények azok, kisfiam". Úgy sereglettek a nádas szélén. Csak a juhászok hiányoztak mellőle. Bezzeg eltanultam ótán a hangját mindeniknek! Leültem a partra, osztán hol én, hol a madarak, úgy kiabáltunk egymásnak. Ez volt a kenyerem is, a mulatságom is. Oszt így a jó!

- Egyszer szól a bölömbika. Idesapám felel. Megint hallik. Jön közelebb. Hát ehol ni, lép a partra Váradi bátyám. „Innye koma, - azt mondja, - ezen a nyelven inkább megértenénk egymást!" Mert sokat osztópereltek. Osztán így békültek ki.

- Ruca volt legtöbb. Még kézzel is fogtuk. Kóti bátyám lekucorodott valami csörmő megé. Elkezdte hiváncskolni őket. Gyűltek köré. Akkor aztán hirtelenséggel összekapdosott belőlük. A víz szélén, a szemétből, úgy mondtuk, hogy: pallóverés, abból szedtük a tojást, kosárszámra. A kerceruca huszonnégyet is tojt. De kicsi volt, ő maga is, a tojása is.

Csörgősruca, pézsmaruca. Meg a kékfejű tőkeruca. Réceruca. Ez nagy volt, mint a szelíd. A háznál is hamarabb megmaradt az ivadéka.

- A darunak a zsombékosba raktuk ki a hurkot. Ennek a tollára volt roppant szükség.

Melyik szebb? Versengtek érte a legények. Mert a foltos gúnya a kapun se vonhatta ki a lábát. Semmit se sajnáltak érte. Rá is adtuk osztán a fejüket.

- Erről jut eszembe az első komám: Villancs, olyan surbankó sigir fattyú volt. Valahonnét ide szokott a tanyánkra. Mint a kóbori kutya, ahol jól bánnak vele. Azt mondja egyszer idesapámnak: „Ne törődjék vele, - azt mondja,- csak tegyük ki a hurkot a Tenyeresre. „Ez olyan lapályos sziget.

Erre esik ni. „ A többivel ne törődjenek. Hagyjanak kendtek ótán engem magamra", - azt mondja.

Na jó. Emitt emelkedik, ni, egy halom, arról lestük, mire válik. Lehetett vagy negyven-ötven daru. Már túl értek a Tenyeresen. „Na fattyú, nem vált be a tudományod!" - azt mondja idesapám magunk közt, arnint ott leselkedünk. Hát éppen ebben a szempillantásban visszafordul az ék eleje.

Megbomlik az egész, oszt szépen leereszkedik a Tenyeresre. Bajomban, Karcagon, Túron, Keviben olyan vásárt ütöttünk a gyönyörűséges szép darutollal, mint se ezelőtt, se azután.

- Meg osztán volt hajítófa. Olyan, mint a tekefa, csak kihegyeztük a két végét. Amelyik madarat evvel meghajítottuk, az le is esett. Liba, ruca, bíbic, sirály, akár ha daru, gém, mindegy volt. Reptükből szedett le. Egyszer se vétette el. Máskor meg azt mondja: „Na fogjak rókát?" Osztán volt egy olyan görbe kése, avval éjszakára kiült a szigetre, három felállított nádkéve közé. Virradatra két-három rókának elnyisszantotta a torkát. K i se mozdult pedig a három kéve közül. Hát a Kelencén! Megcselekedte, hogy Kukora Imre bátyám raját mind becsalta a mi méhesünkbe. Fortélyos egy kölyök volt. Valaki kitanította.

- Bőr Bálint bátyámra haragudott. Mert a süvegjét egyszer kinyilazta a fejéből. „No, - azt mondja, - kilenc napig nem merít kend halat a vészből." Alig is lelt benne ennyihányat.

Hogy, mint, de úgy volt. Mind kikerülte a hal.

- Váltig mondogatta is Bőr bátyám: „Kanördög ez, te, halljátok!" Még abban az időben került a kintiek közt, aki fonta a haját. A fattyú is takarosan befonta két oldalról. „Nézzétek meg,- azt mondja Bőr bátyám, - a hal varkocsa alatt a bilyog." Volt is a füle mellett. Mint egy pityke, annyicska, olyan fekete bilyog.

- Beszélte Bőr bátyám, hogy egyszer mentek a Hátszegrónán. Hát amint mentek, mentek, osztán bekanyarodtak a Vészszegrónájába, azon a helyen, se szó, se beszéd, Villancs kipenderedett a hajóból. Egy kis száraz parton elkezdett nagy sebességgel forogni. Forgott, forgott. Ótán úgy eltűnt hirtelenséggel, hogy csak egy kis poros forgószél maradt a helyén. De mikorára haza érkeztek, mán az is itthon merigette a hálót. „Hát, te, te, merre csavarogtál?" „Most lakzizik a beregböszörményi bába. Elszaladtam ijesztőnek", - azt mondja.

- Volt egy kutyánk, Róka csinálmánya. De olyan is volt, roppant ügyes. Osztán fattyú azt is úgy meg tudta egrecíroztatni, ha úgy ráintett, a kutya ott maradt, míg el nem küldte onnét.

Más hiába hívta, uszította, nem mozdult el, csak keservesen vonított. Azt mondja néki az öregebbik Csák juhász: „ A farkast ültesd a s...re, te, hogy ne pocsékolja a nyájam!" „Nem bántom a komámat!" - azt mondja rá.

- Egyszer a hálónál ültünk. Csendes éjszaka volt. Szép holdvilág. Hát amint ott ültünk, egyszer csak hallunk mink messziről valami zenebonát. „Hallga! Muzsikálnak mán" - azt mondja Villancs. „Ilyenkor én táncolni szoktam a Kiritón. A farkas komákkal összefogózva" - azt mondja.

- Ezért csavargott-é mindig? Hogy vitte a cimboráskodás. Nem tudhatom. „Keresik ezek egymást", - azt mondja Bőr bátyám. „Azért a bilyog, hogy így osztán mindenütt meglelik a társukat." Ezért is ... érte jöttek-é vagy hogy esett? Valami feketeszürös. Tán a Kárászosban volt bojtár legény, osztán bitang jószágot hajdászott. Evvel ment el. Marokverőnek Szeghalom alá.

- Nagy volt a rét! Hányódott-vetődött benne az ember. Míg benne voltunk, jó volt. Akkor fordult keservesre, mikor kimaradtunk belőle. Mán akkor pedig ahhoz voltunk közelebb.

Kitessékeltek bennünket a sajátunkból.

- Jöttek az indzsellérek. Még azt se lelték, merre van a Berettyó, ebben a nagy rengeteg rétségben. „Na, jöjjenek!" Idesapám hajóba ültette őket. Úgy mutatta meg nékik: „Na, ehol van ni!" Osztán mikor mindent így kipuhatoltak, akkor osztán elvitték a vizet. Kanálist ásattak, oszt lefolyatták benne. Ahogy ezek elmentek, dolguk végeztén, jött a többi. Ezek meg oszt mértek, meg mértek. Húzatták a láncot, dűlőztek. „Na, hé, ezek húzzák ránk végképpen a szemfedőt", - azt mondja az öreg Kacskara. Úgy is lett. Látja azt a fasort amoda? Arra sillámlik ni! Na, az a Vonal. Onnét az uraságé lett végesvégig. A magunkforma ember elmehetett szél alá. Ótán mán csak akkor kerültünk ide, mikor tizedén vagy harmadán dolgoztunk az uradalomnak. íme, gondoltam, az ősfoglaló pere az adománylevelessel. Annak a jogát a helynévgyűjteménybe jegyezték fel, ezét a telekkönyvbe. Beszélgetésünk óta azonban úgy fordult a világ sorja, hogy e kettő igazságát összeegyeztették.

- Kutyanehéz volt ám ezt a földet megszelídíteni, - mesélte tovább az öreg pákász. Oszt gondolt egyet az uraság. Kiadta haszonbérbe a falusi gazdáknak. Hadd rajcsűrözzenek rajta, hadd törjék. Hiszen bére volt is ennek, csak haszna nem. Sok jó gazda családot tönkretett.

Kétkezi szegényember lett az ivadéka. Némelyeket pediglen még a faluból is kiszorított az uzsora. Mert mikor mán termett volna, azt mondták nékik; „Coki pokróc, ne vakaróddz!" kivették a kezükből.

- Hej, micsoda lakodalom volt itt! A szárazra került zsombékost a gulya se járhatta.

Megakadt benne. A konda durkászta. Mert féreggel meg csigával volt tele. Meg csákánnyal estünk neki. A nádtövet, gyékénytövet ástuk-véstük a földből. Mikor megszáradt, elégettük.

Mégis az termett a búza helyén. Mikor a dandárja eljött, még éjszaka is roptuk a táncot.

Gazda, gazdalegény, szolgalegény. Egyformán kitett ott magáért mindenik. Rászóltunk, amelyik egy kicsit megállott; „Hozzád köthetné a német a lovát, hé!" Tudom, mert ott voltam köztük. Kocsiskodtam, hogy a rétet pusztítottuk. Úgy se ért mán semmit; se vize, se hala, se madara.

- Egyszer deleltünk a tanyában. Oszt ahogy megraktuk a hast, egy kicsit ejtőztünk. Igen ám, de ki voltunk állva, oszt a fáradtságtól eltanáltunk aludni. Ültőhelyünkben. Egymásnak borulva. Meg féloldalt a padkára dőlve. A z öreg gazda nekivetette a hátát a szénatartónak.

Szembe az ajtóval. Egyszer csak kiabál; „Hé, fattyúk, fikomteremtette! Mindjárt lemegy a nap". Ahogy felébredt, hirtelenében eszébe se jutott, hogy nem naplementének néz az ajtó, hanem feljöttnek. így osztán a nap se azért sütött be, mert nyugovóban volt, hanem ezért, mert mán igen feljött. Déltől másnapig aludtunk. Mert el voltunk törődve. Még a nagy tál is ott volt előttünk. A maradékot kihepetelték belőle a kutyák. De még magunk közt se emlegettük az esetet, úgy szégyelltük.

- A z öreg gazda meg éppenséggel azt szerette volna, ha sose kéne aludni. A legkésőbben feküdt, a leghamarább kelt. Egyszer osztán tarlót gereblyélt. Húzta maga után, húzta, egyenesen. Majd a harmadik dűlő végén egy cucában megbotlott. Úgy ébredt fel. De azért el akarta mismásolni. „Nem tudtam innét kinézni, gözühordás van ott vagy micsoda. Azért mentem odáig", - azt mondja. Mondtuk is, ha eljöttek Álmosdról: „Elmegyek, gazduram, megnézem a gözühordást" jókedvű ember volt. Nem bánta.

Amíg beszélgettünk, az öreg pákász nem ült ölbetett kézzel. Egy vadrucát felhasított, belrészét kidobta, kevés sóval bepergette, nyakát, lábát, szárnyát levágta, azután az egészet

betapasztotta sárral. így szépen bele tette a parázshalomba. Csendesen, szakértelemmel tüzelgetett körülötte. Mikor aztán jónak látta, kiemelte a parázsból. A kiégett sárt lefejtette róla, amivel együtt lejött a tolla is. Ott párolgott előttünk a ruca pecsenye. Szívesen kínált, hát ettem belőle.

- No, jó-e? - kérdezte. Ezelőtt is így sütöttük. A halat is sárba tettük. Sárba vagy nádlevélbe. Jobb volt, mint amelyik nyárson sült. Meg a súlyom. Azt is így bele hajítottuk csak. Hej, nincs annál jobb! Hát a kotorcát, böngyölét, kóstolta-é mán? A gyékény tövet?

Olyan jó lisztes. Nem kóstolta ugye. Hát, látja, ez nagy kár. Mink éltünk-haltunk érte.

Idesapám mondta, hogy hatvanháromban, mikor az ínség volt, a karcagi piacon még a bakóját is majd szétszedték, úgy kapkodták tőle. Hát a teknősbékát? Azt is tűzbe hajítottuk, a teknője kicsattant, megsült. Na, látja, a darutollal meg evvel kerestük a legtöbbet. A teknősbékát az úri nép fogyasztotta. Moslékos dézsába rakták. Abban hízott. A csíkot meg majd elfelejtettem! Pedig de sokat álltam mellette a túri piacon meg Keviben. Meg Karcagon is. Rákkal is bejártuk a környéki vásárokat. Jó világ volt az. Osztán elfucserálták.

Megdicsértem a pecsenyét. A hideg tea azonban valóban jó volt. Savanykás és rendkívül üdítő. Nem árulta el, miféle füvekből főzte.

- Hát még ha ki nem vész az a temérdek hasznos fű. A m i itt nőtt ezelőtt.

Gyékényszatyorba szedtünk, osztán vittük ezt is a vásárba. Meg a patikásnak. A z igazi jó fű még a sírból is visszahozta a beteget. Akar embert, akar jószágfélét. Egyik erről volt jó, a másik arról.

- Mink falevelet ittunk. A rossz réti víztől elveszett volna a belünk. A láp alól, onnét ihattunk bátran. Átütöttük a nádszálat, keresztül szúrtuk a lápon, osztán szívtuk rajta a friss hideg vizet. Ez volt a lápi kút. Amelyik jól sikeredett, ledugtunk mellé egy magas nádat, ezt meg kibokrétáztuk. Hadd lássa a szomjas ember, aki arra jár. Némelyiket harminc esztendeig elszivácskolták. A z öreg Kucik kútját minden tudtuk, merre van. Ez is ilyen volt. Meg a Lombár Miska kútja, a Délelőlápon, a rábai rétben. A pásztorok is oda jártak. Ha sokára megette az idő, másik nádat szúrtak helyébe. A Dörgőláp kútját is sokan emlegették gyerekkoromban. Egyszer osztán, éjfélkor, ezen a lápon dínomdánomoztak a boszorkányok.

Osztán igencsak belevizeltek. Mert mikor másnap megszippantották, fertelmesen rossz víz buggyant belőle. Kukora Imre meg Bőr Bálint bátyámék látták, hogy hegyesen pisított belőle a csúnya lé. El is pusztították osztán. Mert csak kárt tett volna az emberben. A k i mit sem tudva, oda ment volna inni.

Beszélgetés után az öreg pákász hurokjait vettem szemügyre. Lerajzolgattam őket s elmondottam vele mindegyiknek a csínját-bínját.

Azután a távozásra gondoltam. Amint neki akartam fohászkodni a szélestükrű „tisztának", az öreg felmarkolt egy hosszú rudat s hamarosan egy nádkévéből összetákolt tutajt tologatott elő a parti bozótból. Ezen keltünk át a túlsó partra. Ősi pákász módon; csáklyával tolt nádtutajon.

Mikor elköszöntem, még egyszer kifejtette utoljára, hogy ő jogosan lakik a szigeten.

Megnyugtattam, hogy én is ezt a nézetet vallom. Hiszen, hogy úgy mondjam, történelmi joga volt ahhoz a szigethez a jó öregnek.

A pákászokról Kik voltak ezek a sárréti mocsarak rétségeit búvó-búvácskoló rétes emberek, a pákászok? Ágrólszakadt szegény emberek, akiknek az a sors jutott osztályrészül, hogy - mint egy ősi, primitív életforma: a gyűjtögető gazdálkodás folytatói - a mocsárvilág természet adta javaiból tengessék életüket. Égi madár módján éltek; nem szántottak, nem vetettek, sem más formán nem termeltek.

Aszerint, hogy a foglalkozás melyik ágát űzték nagyobb hozzáértéssel, halászok, csíkászok, rákászok, békászok, vadászok, madarászok, darvászok, piócaszedők és füvesek voltak közöttük. Arra azonban mégse gondoljunk, hogy e foglalkozás a gyakorlatban is szigorúan felekezetekre szakadt, mert hiszen egészen sem hozott annyit a konyhára, hogy ennek a csúfoló régi rigmusnak, éppen a benne rejlő igazság miatt, sikere ne lett volna: Halász, csíkász és madarász, Puttonyos, kobakos pákász, Egytől-egyig éhenkórász, Üres bakóban kaparász!

De megérte! Mert bárha a szegénység árán is, de ősi soron szabad emberek voltak a pákászok, úrbéri szolgálmányok miatt nem főtt a fejük, álmukból nem verték ki őket robotra.

Nem azokról szólok, akiknek a faluban volt valamilyen kis zselléri vinnyójuk, nádvarkusuk, s onnan jártak ki élelmeskedni, mert ezeket szüntelen zaklatták. Halat, csíkot, darutollat elszedtek tőlük adóba. A bajomi elöljáróság 1837-ben két kaska csíkot vétetett el a piacon Vas Imrétől, s ezenkívül meg is intette, hogy „réten való korhelkedésének végét vesse, mert restanciái fejében nem csupán piaci portékája koboztatik el, bármi légyen, hanem háza is tőle elvétetik". Abban az évben - hogy több esetet ne említsek - Szabó Jánosnál is végrehajtottak, s „tartozásai fejében házától darutoll öt darab és három bőrök ú. m. egy róka s két farkas elhozattak". Szegény Szabó Jánosnak mennyit kellett a rétbeli bukdácsolással összegüzülnie, hogy ilyen sok értéket letéve találtak nála! Mégis azzal pirítottak rá, hogy „szorgalmatoskodás helyett idejét gyanús foglalatossággal, nevezetesen rétbeli kóborgással ne lopja, mert sok tartozásai miatt a házából kitétetik". Kitetszik ebből, hogy a pákászokat egy cseppet se pártfogolta az elöljáróság, és foglalkozásukat csak korhelkedésnek, kóborlásnak tekintette. Ebből az lett, hogy némelyiket nem is kellett kitenni a házból, kiköltözött maga. Se szó, se beszéd, egy alkalmatos éjszakán családostul elszökött a restanciák elől. Mert fenyegetés ide, fenyegetés oda, ha dobra üti szándékát, el nem engedik!

Míg fokozatosan ki nem préselik belőle hátralékos köztartozását. A z említett jegyzőkönyvből olvashatjuk, hogy „Bugjos Nagy Péter házáról tanácsi határozat hozassék, mely jó ideje üresen hagyatott, nevezett jövő-menő réti kóborgó lévén, hová költözött, nem tudható". Sejteni azonban bizonyosan sejtették előljáró uraimék, hogy mint „réti kóborgó", kevés cókmókjával igencsak a rétbe hurcolkodott ki.

A z igazi pákász a rétben lakott, járhatatlan mocsarak gyékényerdős, bokros rejtekén, parányi szigetein, elvégtelenülő nádrengetegek mélyén domborodó porongokon, vagy csak a madár járta ingó lápok közé benyúló ormokon tapasztott magának kunyhót. A z ilyenekről írta Birtalan Szilágyi János bajomi prédikátor 1827-ben készített feljegyzéseiben: „Ezeket minden egyéb pákászfélék tanító mestereinek tekinthetjük. De ők a helységekben nem

laknak, még inkább annak kerülése gondjok és természetek, hanem áltáljában a rétben élnek, ottan foglalatoskodva." Hírt ad róluk az a jegyzőkönyv is, amelyet 1807-ben vettek fel a Bajom és Rábé közti határvillongás alkalmából. „Még mint suhanc is jártam kint nádnézéskor, voltam a Csukás Lápon, tudom, hogy azon fűzfa tőnél lakott egy pákász, ki mondta is, hogy a rucahurok túri ló farkából van, mert ő abba a városba való volna. Nála többször jóllaktam, mert a nádat is azon helynél kijjebb vágták a bajomiak" - vallotta az egyik tanú. Gorzsás Balázs bajomi származású 75 éves pákász csak a falujához húzott, mikor így vallott: „Vagy 25 esztendeje több esztendőkig jó kerített kunyhóm volt a gyarmati rétben a Három Csákójú Láphoz nem messze, így jártam át a Csukás Lápon. Tudom, hogy azon a helyen a bajomiak nádaltak mindenkor."

A falvak rétbeli határhalmocskáit el-elmosta a víz, a jelül ültetett fák kidőltek, egy-egy rét­ égéskor elhamvadtak. Emiatt örökös volt a villongás. No, ilyesmiken á pákászok túltették magukat! Láttuk az idézett vallomásokból is, hogy őket nem fogta a határ. Ott ütöttek tanyát, ott rakták ki madárfogó hurokjaikat, ott vertek halfogó vészt, ahol a legalkalmasabbnak látták. A hatóság ugyan ki nem ment, hogy a foglalás miatt háborgassa! A másik rétjárót a pásztort próbálta ellenük uszítani. Egy 1836-os bajomi jegyzőkönyvben is találunk erre példát: „Szerepi lakos pákász Tőke Bálint a Szállás kunyhójába beköltözött, s a karámot tüzelgeti, úgyszinte a fákat is." Kis Ferenc gulyásszámadónak megparancsolta a tanács, hogy „az a hely nem őgyelgők hajioka, őtet onnét űzze k i , s a maga faluja határára utasítsa".

Bizonyosan hamvadt a parancs mérge, mire teljesíttetett!

A pákász egyedül lakott magános kunyhójában. Némelyiknél ottmaradt inasképpen valami szülehagyott kóbori gyerek. Családos is mindig került, hogy ne csak jövevényekből, szalasztottakból regrutálódjék a pákászok rendje. A rét eme szülötteiről jegyezte fel Birtalan Szilágyi János: „Sem írást, sem Istent nem ismernek. Apjokat, anyjokat, sem esztendeiket nem tudják. Szájunkra sem vehetnénk parázna és fajtalan neveket, ami nem Isten szerint, hanem egymástól van, s avval élnek, vele megelégedve." A z emlékezet is azt mondja, hogy ezek bizony nem templomban, hanem száraz keresztelőben kapták a nevüket, be se Íratták őket semmiféle matrikulába. Nem is ABC-én meg Biblián nevelkedtek, hanem íratlan hagyományokon. „Mégis - vallja Birtalan Szilágyi János - gonosz indulatát, más kárán örvendezői közöttük nem ismertem, hanem általában szánok és segítők." Ő pedig sokszori tapasztalat alapján írhatta ezt, mert természetszerető és megfigyelő lévén, gyakorta bolyongott a rétségek környékén, s elégszer volt dolga velük. Érdekes feljegyzéseiben, amelyek az utóbbi időkig megvoltak a község és az eklézsia régi iratai közt, dicséri őket: „Ha jártodban eltévedvén ilyen pákásznak kunyhójára találsz, szerencsésnek érezheted magad, ott nem bánthat éhség, sem szomjúság, sem kétség, hogy lesz-é ki hova igyekszel, oda biztos úton elvezessen."

Csoportos települést nem alkottak a pákászok, sőt kettő sem ütött tanyát egymás közelében. Mindegyik tekintettel volt arra, hogy társa körzetét ne verje fel, ne élje ki.

Bajomiaktól hallottam ezelőtt emlegetni az öreg Bőr Bálint beszélgetését: - Mikor még kinn a rétben laktam, öt esztendőn át volt a szomszédom egy bajuszszemöldökű cimbora, de nem volt nekünk egymással egyszer sem bajunk.

- Diskurálni, komázni átjárogattak egymáshoz?

- Át. Nem múlt el úgy esztendő, hogy ne találkoztunk volna. Némelyik idén kétszer, meg tán többször is.

- Hát mennyire laktak egymástól?

- Menyire? ... Én mindjárt ott a Berettyónál, a Vész-szeg átellenében. A Pirkófokához közel volt a nádasban egy kis poros föld, azon. Őkelme meg arrább lentebb, Monostoron alól.

Tehát szűk becsléssel is vagy jó öt-hat kilométernyire, légvonalban mérve. Köztük a Sárrétje, úttalan nádasok.

A z is előfordult, hogy bizonyos időszakokban a pákász maga is elhagyta a saját „körzetét". Bőr Bálint is cselekedett így. Tanyahelyéhez közel esett egy kis mocsári sziget a lápok közt: a Nagypaszuly Pál porongja. Valamikor azé lehetett. Kedvelt helye volt ez a darvaknak, a körötte levő nádasban költöttek. A z öreg Bálint fészkelés idején elhúzódott Zódonyba, hogy bujkálásával a rendkívül óvatos madarakat el ne riassza. Mert ez a darutelep volt az ő kincsesbányája.

Az ilyen féltett helyeket megjelölték a pákászok. Közelében néhol csimbókot vagy tollbokrétát kötöttek az egymáshoz hajlított nádszálakra; faágat vagy ágakat szúrtak le; madárfogó hurkok elhelyezésére alkalmas úszványok mentén egy-egy tollat döftek át néhány nádszálon; fának a törzsébe vágtak jelet, ha termésére, esetleg az odvában levő méhek mézére, vagy az ágak közt levő fészkekre tartottak számot. Erről tudták meg, hogy ennek már gazdája van. Volt rá eset, hogy a kunyhóhoz vezető utat is kijelölték. Persze a járatlan ember, ha észrevett is egy-egy jelet, nemigen tudott rajta eligazodni. Nem az ő nyelvén szólt.

A múltra emlékező öregek szerint a pákász három-négy-öt esztendeig lakott egy helyben.

A Bajomból származó Sárkány Péter négy évig tanyázott a bucsai rétségben egy kis szigeten, porongon, ahova hajóval (=csónakkal) járt be a nádasok közt tört csapáson. Jó nádtetővel ellátott veremszerű kunyhója volt, partjába vájt kemencével. A kemencében sütni lehetett, a kemence szája előtti kis padkán pedig főzni. Téli időben a padkán égő tűz melegített és világított. Rejtett verem is volt még a porongon. Meg fészerrel ellátott jókészületű kis nádkarám, ahova ezt-azt be lehetett rekeszteni.

De nem állandóan tartózkodott itt, csak az év bizonyos szakában és télen. Egyébkor messze elbarangolt. Hol itt, hol ott töltött néhány hetet egy gabalyított kunyhóban: a Kiritón, a Kárászos-deréknál, Zódonyban a Pocoson meg a Dancsokon, Cséfánban a Csülökpeselőjénél. Egy kis kiszakadás, kiágazó fok volt ez utóbbi, amelyen keresztül a víz az ér sekélyes medréből a nádasba folyt. Mellette lévő kis laponyagon lakott valamikor egy Csülök nevezetű halász. Időzött az öreg Sárkány az ecsegi rétben a Bürkösön is, ládányi földön a Sáni-fenékben, Karcag felé az Erbugán, meg Csehszigetben. Ezeket emlegette volt sokszor. De hol, hol nem járhatott egy életen át!

A tehetetlen, végső ínségre jutott pákászt a család, az atyafiság bevitte a faluba. De amelyiknek igazi nevét se ismerték, azt se tudták róla, melyik égtáj felől jött, az holtában is ott pihent, ahol életében fáradozott: a rétben. Valamelyik cimborája, amelyik rátalált, valamelyik kunyhójához járatos réti őgyelgő vagy pásztor ismerőse csolnakjába fektette, nádat terített rá, és elhantolta. A z öreg Kásagyúró, a vén Tinó Gábor - hallottam felőlük, hogy ők is így végezték. Nyugodjanak. Rajtuk csakugyan betölt az öreg Bőr Bálint nótája, amit az emlékezők szerint sokszor eldalolgatott: De sok halat, de sok csíkot kifogtam, Hej, de sok szép darutollat eladtam...

Csak én magam nem kellettem senkinek, Odakinn a rétben majd eltemetnek, A síromon vadmadarak költenek...

Emlékezés az utolsó lápi emberre I. A századfordulón végrehajtott vízszabályozásig híres ősmocsár náderdővel borított rétség volt Szatmár megyében az Ecsedi-láp. Ecsed, Tyúkod, Vállaj és a többi rétoldali falvak határán alig akadt valamicske árvízmentes terület, amelyet szántani-vetni lehetett. A z esztendei kenyérnek való gabona se termett meg A tyukodiakról emlegeti a hagyomány, hogy tavaszra kelvén kenyér hiányában a gyékény gyökerének lisztes gumóját és édes ízű hajtását, csíráját fogyasztották. Ezért nevezték őket incselkedésből cellásoknak. Pedig a cella meg a súlyom általánosan ismert eledel volt a lápi községekben.

Földet nem művelhetvén, bizony csak a rét természet adta javaiból éldegélt a lakosság, halászat, csikaszát, madarászat, nád- és gyékényvágás volt a főfoglalkozás. Amíg a mocsarat ki nem szárították s a vizek ágya eke alá nem került, a férfi nép a lápokra járt ki élelmeskedni. De voltak olyan csellengő pákász emberek, öregek, akik már nem tudtak beleszokni az új életmódba. Ezek szívósan ragaszkodtak ősi foglalkozásukhoz, s az elpusztult lápvilág egy-egy tenyérni maradványába húzódva tengették az életüket mindvégig, vállalván annak minden mostohaságát, konokul. így történhetett meg, hogy én is találkozhattam lápi emberrel. Pedig, amikor - még mint suttyó diákgyerek - egy pajtásommal azon a vidéken jártam, akkor már a valaha híres lápnak rég csak az emlékezete élt. Éppen ennek összegyűjtésében, feljegyzésében fáradoztunk, egy néprajztudós tanárunk biztatására. Gyalogszerrel kutyagolva a határban, dűlőútról-dűlőútra térve, a tikkasztó nyári szél szemünkbe, fülünkbe, ruhánk alá szórta az elkorhadt lápok könnyen szálló, pernyeszerü porát. Csíp ez, akár az élősdi féreg. Valahol tyúkod tájékán egy hajlás vize szélén nekivetkőztünk, hogy lemossuk magunkról. Vidám fürdés közben a régi kuruc kori dalt dúdoltuk, amelyik azt a népi hőst dicséri, aki talán éppen ebből a közeli faluból származott. Alig vettem észre, hogy a nádas szélén egy guggonülő vénember szemlélődik. „Vérzett" gúnyája egészen bele illett a parti gizgazba, a nádcsörmő, töremora szemétjébe. Meglepett nagy-nagy lompos bajusza, torzonborz ábrázata. Köszönésemre rábólintott. S talán meglepetésemben nem tudván hirtelen egyebet szólni hozzá, megkérdeztem: - Hát bátyám, hallotta-e hírét Tyukodi pajtásnak? Mert az volt ám a legény, nem Kucuk Balázs ...

Aligha hallott róla! Alkalmasint vásott fiatalok öregekkel való kötekedésének vette szavaimat. Nem is szólt rá, csak mogorván szortyogtattam üres fekete cserép pipáját. Majd idő múltán azt mondja: - Hát ti, öcsém, hallottátok-e hírét a vízi embernek? Nem? Márpedig, aki errefelé kóborog, annak eszébe kéne venni! Még meg osztán azért is, mert a fehércselédeken kívül éppenséggel az ilyenforma legényekre vadászgatik inkábbat, ni! Hogyhát mit csinál velük?

Azt már csak ő tudja! ... Megkapja a sarkukat, osztán lehúzza őket a víz alá. Még a parton is utánuk iramodik, hé! A láp alatt lakik, meg az örmények (örvények) mélységében. Csúnya időben, amikor háborog a víz, neki sincs nyugalma. Olyankor felszedi a halászok nádvejszéit, kihajigálja a varsákat. Haragjában kijön a partra meg a szigetekre, osztán belecsihol a kunyhók ereszébe. Azt kérded, hogy néz ki? Csak úgy, mint az ember. Avval a különbséggel, hogy nagyobb meg erősebb, meg osztán, hogy pikkelyek borítják a testét, ujjai között pediglen hártya van kezén, lábán. A víz alatt is lát, szépen jár-kél a mederben, a tó fenekén.

- így szólván az öreg, bólintott is utána!

Mindegy, minket bizony egy cseppet se rémített meg a vízi ember híre! Azért lábaltunk ki a vízből, hogy egy pakli jóféle pipadohánnyal megnyerjük a furcsa öreg ember bizalmát. Ez sikerült

is. Mihelyt füstölt a pipa, mindjárt barátságosabban csillant meg szúrós fekete szeme. Nekünk látványosság volt az is, ahogyan rágyújtott: acéllal, kovával, nádbuzogánnyal készített taplóval.

Szűk nádi sikátorokon végig gázolva bevezetett bennünket a kis nádas közepén lapuló parányi kunyhójához. S itt egy kéve nádon tanyázgatva elmesélte, hogy nemcsak vízi ember, hanem zómok-kígyó is élt valamikor ezen a tájon, míg volt hol elrejtőznie.

- Én ezt saját szememmel nem láttam - vallotta be s ezt mi el is hittük. - Csak hallottam az előttem járó öregektől, hogy roppant nagy tarajos, körmös fekete állat volt. Nagy, meg hosszú. A láp alatt lakott, a hideg vízben. A meleget egyáltalán nem bírta elviselni. Olyan hosszú volt, hogy mikor Ecsed alatt a Bugyboréknál, ahol a Kraszna a mocsárba ömlött, a láp alól fellökte a fejét, hogy egy legelésző tehenet bekapjon, mint a semmit, a farkával Tyúkodnál csapkodott ki a vízből. A z emberrel nem törődött, hanem a lápi gulyában sok kárt tett, felfaldosta a teheneket. Egyszer osztán elbántak vele! Száraz esztendőben történt, hogy kibújt a láp alól, osztán börvely tájékán kártékonykodott. A pásztorok rálestek, hol tekergődzött össze éjszakára, osztán rágyújtották a nádast. Ott veszett a hőségben, meg a lángokban. De nehezen! Mérföldekre elhallatszott az ordítása. Gerincét a tűz se emésztette meg, sokáig jártak a kíváncsiak a nézésére. Míg osztán bele nem süppedt a mocsárba ...

-Tudom én jól, amik itten körül történtek ezelőtt, - bizonygatta az öreg. - Mert én még láttam a rétet a maga igaz valóságában. Hajóztam a vizén. Kötésig érő gyerek voltam, amikor kikerültem a lápra, azóta a határbeli vizeken élek. Beczó József az én becsületes nevem! így tudtuk meg, hogy a lápi emberek utolsó mohikánával hozott össze minket a jó szerencsénk.

II. A nyolcvanadik életéve felé járó pákász lassan-lassan bizalmába fogadott bennünket.

Kunyhója földig érő nádereszéből előszedegette madárfogó szerszámait, elmagyarázgatta, melyik mire való. Szőrből font, veresgyűrű vesszejével kifeszíthető, leleményes ésszel kitalált hurkokat, fából és bélhúrból mesterkedett csapdákat rakott elébünk, látható szeretettel pedergetve őket bütykös ujjaival. Avatag szabású eszköz mindegyik, évezredek hagyománya.

- Ma már kevés hasznuk van, mert nincs madár, - kesergett az öreg. - Bezzeg volt ezelőtt! Kis uszványokat törtek a sűrű nád közt keresztben-hosszában. Ezekre raktuk ki a veresgyűrű húrkot. Mire az utolsót oda kötöttük a nádtetőhöz, mehettünk érte a többiért.

Mindenikben volt egy vadruca. Ezt fogtuk leginkább, mert könnyen gazdája akadt a piacon.

Meg osztán a darutollnak volt nagy keletje! A legények vették bokrétának a kalapjuk mellé.

A darvat is hurokkal fogtuk. De ez nehéz mesterség volt ám, mert dugodt helyeken fészkeltek, csak belföldeken, csendes szigeteken táboroztak. Sokat kellett a lápokat talpalni utánuk, nem kis veszedelemmel. M i volt az a láp?... Azt mondhatom, hogy szép zöld gyep, de nem a földből nőtt k i , hanem a víz színén teremtődzött, a mocsárban, a nádas közt. Egy­ két holdnyi, meg nagyobb is. Volt, amelyik a legelő jószágot is megbírta, a másik pediglen az ember alatt is hajladozott, olyan volt, mint a kelesztett kovász. Ha beszakadt, örökre elnyelte az embert. Mintha hímes tojásra lépkednénk, olyan óvatosan jártunk rajta. Volt nagy hosszú, háromágú bot, azzal tapogattuk ki, hova lépjünk. Öreg ismerősünk szemét megcsillogtatta az emlékezés, idézvén fiatalkorát, amikor csónakjával véges végig járta a réteket, s még farkasra is vadászott. Ezt veremmel meg csapdával fogták. Tőrt vetettek a rókának is.

- Most inkább csak halászgatok, - legyintett nagyot. - Látják itt ezt a kis tisztást a gazban?

A gorzsával (kis kézi vágóval) esztendőről-esztendőre írtogattam belőle a nádat, úgy keletkezett.

Itt szoktam a hálómat merítgetni. Hal még van valamennyi. Megkínálom magukat is. Jó sült hal.

A kínálással és a magázással jelezte őkelme, hogy komolyan vesz most már bennünket.

Bár nekem jobban esett volna, ha a jó tegezést, az öcsémezést továbbra is megtartja. De nem helyénvaló és megbántás lett volna, ha emiatt szólok.

A kunyhó előtt gyengén füstölgő hamu halom jelezte a tűzhelyet. Ez sohasem aludt ki.

Ha lángra volt szükség az öreg lápi ember jó száraz náddal felélesztette, azután pedig betakarta szívós, nyirkos csörmővel, hadd szunnyadjon alatta a parázs. Éjszakára mindenféle gizgazt rakott rá, ennek vastag, nehéz füstje űzte el a szúnyogokat a kunyhó közeléből. Mert naplementekor már hatalmas rajokban zümmögtek a nádas fölött.

Most szétkotorta az öreg a pernyehalmot és az eleven zsarátba apró halakat dobált egy vékányi nagyságú kobaktök hajából, madzag fogóval ellátott kupujkából. Lestük, hogy vajon mi lesz ebből ....

Az lett belőle, hogy a hamuval letakart hal szépen megsült, pikkelye leégett, az öreg pediglen mindegyikünknek a tenyerébe adott egyet-egyet, nagy lapulevélen. O csak teríték nélkül evett. A markába fogva megmutatta, miként bánjunk az ősi módon sütött hallal.

Lefújkálta róla a hamut, az uszonját kihúzta, belét kidobta s jóízűen ette. De mi bizony csak foghegyeltük. Ettünk is belőle, meg nem is, lehullattuk a lapulevélről. Dicsértük.

- Szoktam én rucát is sütni, - dicsekedett az öreg. Kivetem a belét, levágom a fejét, lábát, azután mindenestül betapasztom. Addig hagyom a tűzben, míg a sár szép takarosan kiég.

Akkor osztán tudom, hogy a hús is megsült már, a kiégett sárral együtt lejön róla a toll is.

Kár, hogy nincs rucám! Mindjárt megsütném, osztán jól tartanám vele magukat.

No, ettől a szándéktól csakugyan megijedtem, nem úgy mint a vízi embertől! ! Aggodalommal pillantottam arra a gömbölyű cserép kulacsra is, amit a besötétedett kunyhóból hozott ki. Ámde megízlelvén, kétszer is felhajtottam. Barátom is bevallotta őszintén: „ Ez igazán jó!"

Máig sem tudtam meg, mi lehetett, pedig pákászféle emberektől sokat kérdezősködtem utána. Nem bor, nem pálinka, kellemes savanykás ital, amelynek volt azokéhoz hasonló némi hatása. A z öreg se árulta el a receptjét. Faggatni nem akartam. Annyit tudtam meg, hogy nem erjesztik, főzik.

- Nagyon sok hasznos fű terem a rétben. A z egyik ilyen, másik olyan. Régen is, mindig főztünk belőle idekinn italt. Mert némelykor már megunja az ember bele a réti vizet. Ez osztán rendbe hozza, még jókedvet is csinál neki. Jut eszembe Kaparó Péter bátyám, nyugodjék szegény. Nagy legény volt, én meg olyan fonna, mint maguk Egyszer ide jött a kunyhónkhoz, de alig állt a lábán, bágyadt volt, mint az üres zsák lelökve. Igencsak rossz vizet ihatott. Én meg ebből adtam neki. Addig kínálgattam, hogy végtére elkezdett velem kötekedni, mintha csapszékben lettünk volna. Bizony elvert őkelme engem akkor cudarul, elkergetett a szigetről, osztán úgy táncolt: Tirirárom, én nem bánom, Hogyha nem akad is párom.

Tirirárom, ha nincs párom, A táncomat magam járom.

- A z u t á n elaludt. Mire felébredt nem volt semmi de semmi baja, teljesen meggyógyult. Jó orvosság ez!... Ám halál ellen a régiek se tudtak orvosságot!! A z utolsó lápi ember is azóta már rég porladozik a sírjában. De bizonyosan élnek még olyan öreg emberek az elpusztult rét környékén lévő szabolcs-szatmári falvakban, akik a múlt hagyományait ismerik s talán őriznek is még egy-egy régimódi szerszámot. Fel kellene őket keresni, a hagyományokat lejegyezni, a tárgyakat múzeumba küldeni. Mert csak a múlt részletes ismeretében tudjuk felmérni azt a nagy szellemi és anyagi fejlődést, amelynek folyamatában pl. ma is élünk.

Gyékényvágás Ehhez augusztus közepén fogtak, mert akkorra érett meg ez a fontos réti növény. A szegény ember erre az időre már sorba vizsgálgatta a jó termőhelyeket: hol szebb és sűrűbb a gyékény? Mert nem mindenütt volt egyforma. Jó gyékény csak vízben termett, a pocsolyában és szárazon nőtt rossz volt, szemetelt, töredezett. A puha rövid derekú hatigyékényt se lehetett feldolgozni. A váradiak vették meg és a hegyeken szőlőt kötöztek vele. A köttgyékényt, kangyékényt még rűzrevalóúl se becsülték A szép fehéres-barnás színű, hosszú derekú, rövid farkú mogyoró-gyékényt tartották legjobbnak.

A gyékényvágó ember a kiszemelt bokrokat kötéssel, csimbókkal jelölte meg, vagyis a szélein egy-egy maréknyi lábon álló gyékényt összekötött. így jelezte, hogy ennek a bokornak már gazdája akadt, más ne tartson rá számot. Mikor aztán eljött az ideje, társával felöltözött a pákász-féle szabású sinkóba meg kankóba és munkához láttak. Kötésig, meg feljebb érő vízben dolgoztak hátszámra, napon vízmelegedéstől, vízlehülésig. Balkarral átölelve a gyékényt, a jobbkézbe fogott kaszahegy szerű hosszú nyelű vágót a vízbe lenyújtva, a tövénél vágták el. A napi munka eredményét kancába vagy nyalábba kötözve, kihúzták a partra. Itt széjelteregetve szárítgatták. A vágás befejezése után a kévékbe kötözött gyékényt szekérrel szállították haza és az udvaron kúpba rakták. Ezelőtt tele volt a szegény ember udvara jókora gyékénykupokkal. Mire már elfogyott, hozták is a többit.

A feldolgozás, a kosárkötést kivéve, a nők munkája volt. Először is suskolták a gyékényt, vagyis megtisztogatva külső korhadt részétől: a susoktól, ujjaikkal ügyesen széthasogatták a szállait, volt haja, jova, bele és selyrningje, mely utóbbi vékony rostot amazokról hasították le. Ezeket különkülön csomóba rakták. Félre tették a levágott farkát is. Minden részét fel lehetett használni valamilyen készítményhez. A selymingből két tenyerük közt sodringot sodortak. Miután több kévét így előkészítettek, hozzáfogtak a szövéshez. A szövőn a két zubolyra sodringszálakat feszítettek ki s ujjaikkal ezek közé húzgálták, szőtték a haját, amit aztán a bordával rávertek. így készült a gyékényponyva. A finomabbat beléből szőtték. A kosarat, méhkast, talpallót a férfiak kötötték. E portékák un. karimája a gyékény farkából volt csavarva, a finomabb készítményeké vékonyra. A karimákat a jovával varrták, kötötték egymáshoz a fából faragott nyeles kötőtű segítségével.

Hogy vígabban menjen a munka, a lányok és asszonyok selyminggel, a fiúk és emberek pedig a készülő kosárral hol eme, hol ama háznál sodrókára gyűltek össze. Járta a beszélgetés, virágzott a mindenféle tréfa. Lányok, legények nótára gyújtottak, élesztgetve a régi énekek hunyorgató mécsesét. Megszólalt a mesemondó is. A z öregek ilyenkor származtatták át a fiatalokra a régi mende-mondákat, az ősi hitvilág sejtelmes hagyományait a boszorkányokról, táltosokról, tudományos számadókról.

Készítményeit kétféleképp értékesítette a sárréti ember. Egyik részét eladta a helybeli zsidó boltosnak, akinél levásárolta az árút, vagy szintén pénzért a faluzó gyékénykofának, aki szekerével elszállította Debrecenbe, Váradra, vagy Pestig, Miskolcig, Kolozsvárig. Másik részével pedig cserekereskedést folytatott. A kosaras embert ismerték a környékbeli nagyobb községekben és városokban. Téli időben gyalogszánon húzta maga után az összegöngyölt gyékényt, meg az egymásba rakott kosarakat. Lisztet, szalonnát és egyéb élelmiszert hozott haza helyettük.

Ez az ősi háziipar némileg módosult formában ma is él. A bajomi rétes emberek maradékai mentették át korunkba. Itt még megbecsült szerszám a szúette régi szövő. A szatyor és gyékénypapucs mostani nagy kelendősége folytán a szomszédos falvak szegénysége is kezdi újra megtanulni ezt az elfelejtett tudományt. A gyékényt a hortobágyi Halastóról, Tiszamorotvákból, meg a nádudvari Kösély rétjéből hozzák.

A gyékény feldolgozása és eszközei a Bihar megyei Sárréten A Bihar megyei sárréti járás gyékény szövő és kötő házi ipara a régi nagy Sárréti-mocsár halódó emléke, melynek a változott viszonyok már szövegezik a sírfeliratát. A z ősi, eredeti feldolgozási mód megfogyatkozott emlékeit gyűjtöttem össze dolgozatomban, gátolva azon akadályok által, melyeket az utolsó órában érkező elé szokott állítani a gyorsan múló idő.

Különösen gyér számúak e háziipar helyi történetére vonatkozó adatok, s ezek is nagyobb részben megbízhatatlanok. Szegény zsellér és jobbágy emberek magánügye volt mindenkoron, nem úgy, mint a törvénypártfogolta, céhekbe tömörült fejlettebb iparágak.

Míg azok ügyeiről szabadalomlevelek, végzések, protocollumok maradtak fenn, erről legjobb esetben pár évtizedre visszamenő, szűkszavú kalendáriumi bejegyzések találhatók csak. A szájhagyományok, az öregek visszaemlékezései ellentmondóak, össze nem egyeztethetők; néprajzi vonatkozásban értékesek ugyan, de nem alkalmasak arra, hogy történeti szempontból megbízható képet alkossanak.

A földrajz és a művelődéstörténelem módszerének egybevetésével annyit elfogadhatunk, hogy a gyékényszövés és -fonás a Sárréten ősi eredetű. E területen már a honfoglalás előtt erődítmények, és körülöttük megült helyek voltak.' Nem lehetetlen, hogy a mai lakók ősei az itt találtaktól vették át a gyékény feldolgozásának mesterségét, továbbfejlesztve azt.

Mindaddig, míg a magyarországi vízszabályozás csak gondolatban, vagy legfeljebb megyei disputák, országgyűlési felszólalások, s tervbe vett munkálatok formájában létezett, e vidék a világtól jóformán teljesen elzárva élte a mocsárvilág életét. A Berettyó tulajdonképpeni medre Bakonszegnél már megszűnt, vize beleömlött a Sárréti-medencébe; a Tisza áradásainak mérgét a Hortobágy folyócska szakasztotta ide, s e kettő egyesülve a Sebes-Körös kiöntéseivel, Bihar, Békés, Jásznagykunszolnok vármegyék területéből mintegy 80.000 katasztrális holdnyi területet tartott állandóan víz alatt. A sekély levezető meder, mely Szerep határában lépett ki a mocsárból, s Túrkeve mellett folyva Mezőtúr alatt ömlött a Hármas-Körösbe, idővel eliszaposodott, eldugult, s a megszorult vízben buján tenyészett az azt kedvelő növényzet. A mocsárvilág hatalmas nád- és gyékénytengere takarta, ölelte körül az emeltebb, ármentes szigetekre épült falvakat. Volt nád és gyékény fölösen, mint fő termékek az egyházi és községi hivatalnokok fizetésének egy pontját képezték. A szigetek szűkös térségeire szorított állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozó, de nagyobb számmal főképp halász, pákász, vízivadász lakosság környezetének erre a termékére is rá volt utalva, ha megélhetési lehetőségeit kedvezőbbé akarta tenni. Sár és nád képezi a mocsárlakó ember fő építkezési anyagát. Tapasztott nádból készítette háza falát, kemencéjét, tűzhelye kéményét, udvara köré a berenát, náddal fedte házát, azzal főzött és fűtött, ha beköszöntött rá a tél. Természetesen a nád mellett a gyékénynek is nagy jelentősége volt; házi ipar keretében feldolgozták, termékeivel más vidéken kereskedtek.

Emlékezet s az elszórt feljegyzések szerint jövedelmezőségét tekintve nem volt utolsó házi foglalkozás. Ez is egyik oka volt annak az idegenkedésnek, mellyel az egyszerű nép a 2

3

4

5

1 2 3

4 5

A sárrétudvari Arkos-halomból kőkorszakbeli edények kerültek elő.

Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Bihar vármegye és Nagyvárad. 262. s köv. lap.

Egyes határrészeket ma is szigetnek neveznek. Pl. Biharnagybajom határában Görbély-szigel, Sár-sziget, Udvariban Eszteró-sziget, Szerepen Kemény-sziget stb. - Os'váth Pál: Bihar vármegye sárréti járása leírása. Nagyvárad, 1875. c. műve 568. 1. írja Szerep 1851-i állapotáról: a község is csak mint a tengeren egy kis sziget, úgy libegett a roppant víz felett... csupán ... egy 1 7z öl keskeny ... kemény töltésen lehetett Szerepre bejutni.,, Községi és egyházi levéltárak feljegyzései.

Még a nótájába is belefoglalta a sárréti legény: „A Sárrétjén nevelkedtem a nád közt, - Hej, be derék fattyú lettem a lyány közt."

vadvizek, mocsarak szabályozására, lecsapolására irányuló törekvéseket fogadta; igénytelen, de nehéznek nem mondható megélhetését féltette tőle. S a primitív mocsárlakó ember, kinek életformája e topográfiai viszonyokból fejlődött, el sem tudta képzelni a helyzetét megváltozott miliőben. A itteni községek együttérzésének adott hangot Püspökladány, midőn 1736-ban feliratban foglalt panasszal fordult a Kamarához, mivel Debrecen városa a Hortobágy folyó átadását elrekesztette tőlük. Pedig felesleges volt az efféle gátépítések miatti aggodalmaskodás, mert a később megindult és rendszeresnek tervezett lecsapolási munkálatok is nehezen váltak a Sárréti-mocsár ártalmára. A nádközi élethez szokott sárrétiek azonban az elkövetkezendő mocsárpusztulás halálmadarait látták bennük.

A hatóságok és az egymás után megalakuló vízszabályozó társulatok kitartó munkájának lassanként elkövetkezett a várt eredménye. A Berettyót 1865-ben elzárták a Sárréttől, és 1866-ban Szeghalomnál a Sebes-Körösbe vezették. Ez volt a nagy Sárréti-mocsáron az első érvágás, mely elvonta tőle éltető elemét; száradásnak indult, a szigetek körül nagyobbodott a kaszáló, egyre több terület került eke alá. A rit mindinkább szűkebb térre szorult, s idők folyamán teljesen eltűnt, lépések alatt dübögő kotús területek és mélyükből előkerülő nádbördők vagy nádböndök maradtak utána. Ahol hajdan veszélyes lápok felett gyékényt, nádat lengetett a szél, ott most nagy határú búzatáblák hullámzanak.

A megváltozott topográfiai viszonyok megváltoztatták a lakosság életmódját is: a halász, csíkász, madarász szegény emberből földművelő napszámos lett. A sárréti ember azt mondja arra, aki meghalt: kirántották alóla a gyíkínyt. Ilyenformán járt az ő gyíkínyező házi ipara is; a mocsár vize lefolyt, elpárolgott, a gyékény kiveszett, - a szövő pedig itt maradt. Nagyon furcsa szerszám ez az olyan sárrétiek szemében, akik csak annyit tudnak róla, hogy mire használták, mert azért szerszám a szerszám, hogy használják, ha másként nem lehet, hát valami célszerűséget kell csinálni belőle. Márpedig a szövő sokkal több hasznot hajtott a vizes világban és ígért a megváltozott viszonyok között is, mintsem érdemes lett volna nagymultú részeiből vadonatúj malacól ajtófelet meg miegymást remekelni.

A mezei munkás kora tavasztól késő őszig a szabad természet ölén él, a földdel bajlódik, a jószággal vesződik, télen azonban, mikor házba, tűz mellé szorít az idő, dolog nélkül marad. Ha nincs dolog, nincs kenyér. Ezért aztán, ha karácsonyi nagyotalvással biztatja is magát a sárréti ember a nehéz munka idején, mégsem aludhatja át a telet medve módjára; a serényebbje erre az időre is kerít magának vígeznivalót, - agyon is unná magát, ha nem lelne. így árvult szűk körben űzött téli foglalkozássá Sárréten a hajdan jelentős gyékényszövő, kosárkötő házi ipar. Nyersanyaga kipusztult a vidékről, de a feldolgozás mestersége nem merült feledésbe, megőrizte a firól-fira szálló hagyomány és a régi szövő. Gyékényért eljártak oda, ahol terem, mert még így is kifizette a vele való fáradozást.

A sárréti járás mai területén mindenkor Biharnagybajom volt a gyékényipar központja, jelenben pedig szinte egyedüli helye. Itt őrizték meg legjobban e házi ipar régi vonatkozásait és mikéntjét. Fényes Elek feljegyzi róla, hogy gyékénnyel nagy kereskedést űz. Ez még 185l-re vonatkozik, amikor a község - akkor mezőváros - 18.373 hold határából 13.776 hold csak nádat és gyékényt termett. A hagyomány azt tartja, hogy hajdan két császárnak szőtte a gyékényt - ez emlékezet megőrizte mondásnak a Sárréten ma már senki sem tudja a magyarázatát. Olyan ez, mint valami emlékkő, melyről az idő letörölte az írást. Talán arra 6

7

8

9

6 7 8 9

Debr. vár. Levéltár.

Borovszky Samu: Id. mű 236. 1.

Osváth Pál: Id, műve 510. 1. - Dr. Borovszky Samu: Id. mû 236. I. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pesten, 1851. I. k. 72. 1.

az időre vonatkozik, mikor a török hódoltság idején Bajom, Udvari s néhány szomszédos község Erdély és Magyarország részére is fizette az adót. E feltevés mellett szól az a körülmény, hogy e vidéken legtöbb monda, szájhagyomány a török uralom emlékét őrzi. Ma a gazdasági év eredményétől függ, hogy a községben hány háznál foglalkoznak gyékénymunkával; hajó a termés, és így jó kereset volt, a szám csökken, rossz esztendőben növekszik. Általában véve mindinkább kevesebb, kevesebb lesz a gyíkínyezők száma."

Szerepen a régi világban sem dolgozták fel a gyékényt, hanem feldolgozatlanul, kévébe kötözve kereskedtek vele. A z itt elfolyó Berettyón szállították.

Sárrétudvariban foglalkoztak még kevés háznál gyékényszövéssel. Itt ez a házi ipar nagyon kései másodvirágzását élte. Hosszú évtizedek után kb. 25 évvel ezelőtt kezdték elővenni újra a szövőt, ahol még megvolt, de azóta sokan megint eltették, és csak a pók szövöget rajta.

10

1. A gyékény vágása és szállítása A vizes világban mi sem volt könnyebb, mint gyékényt szerezni; termett a határban, a falu alatt elég. Még arra is jutott, hogy télen, mikor befagyott a víz, felgyújtsák, ami ottmaradt, nehogy korhadt szemétnek maradjon az újtermésű gyékény között. Nem utolsó érdekességű látvány lehetett, mikor több kilométer szélességben égett a korhadt gyékény és nád, a szél tovább seperve lángját.

Amikor kiszáradt a mocsaras határ, a bőség után szükség köszöntött be. Eleinte azért még csak valahogyan ment a dolog, mert ha nem is termett gyékényt a Berettyó Sárrétje (kb. a mai sárréti járás területe), a Nagy-Sárrét Körös kiöntéseiből táplálkozó része Kornádi, Csökmő, Szeghalom, Vésztő között még termett. Itt a hetvenes években is talált magának valót a gyékényvágó ember.

Nehezebbé csak akkor vált a helyzet, mikor ez a terület is kiszáradván, a gyékény innen is kipusztult. Messzebbre kellett menni utána. A gyékénytermő helyek fogyatkozásával nőtt a gyékény értéke; a tulajdonosok nem adták olyan könnyen és olcsón, mint eddig, hanem jó árat kértek érte. Alkudozni kellett. Még ha ez használt volna! De nem. Foglalót kértek, esetleg előre kellett fizetni. Sok esetben pedig magános emberrel, aki csak saját szükségletére akart kevesebb mennyiségű gyékényt vágni, szóba sem állottak. Nagy dolgok ezek. Mert az efféle egyezkedéshez, utánjáráshoz a gyíkínyező szegény embernek, aki tavasztól őszig nem szakadt ki a mezei munkából, se pénze, se ideje. Ez a helyzet teremtette meg a vállalkozók létszükségletét. A vállalkozók azok közül kerülnek ki, akik rendelkeznek valamelyes kis tőkével, és akik - így akarván azt kamatoztatni - rendelkeznek némi üzleti szellemmel is. Ezek az emberek aztán, amikor legalkalmasabbnak vélik, elindulnak gyékény után. Ha megfelelő rítre találnak, azt kibérlik. Régebben többnyire természetben fizettek, újabban inkább pénzben egyeznek meg.

Ezelőtt az Érmeiléken, Túrán, Jászfényszaruban, Tiszafüreden, a Tisza morotváiban találtak szövésre legalkalmasabb gyékényt. Mostanában főként a hortobágyi Halastóra és Nádudvarra járnak a sárrétiek gyékényt vágni.

12

13

10 11

12 13 14

Dr. Lukinich Imre: Erdély területi változásai. Budapest, 1918. 241. I. Mint régi híres gyékényszövő asszonyoknak emlékezetben maradt a nevük: Csehi Imréné Éles Rebeka és testvére Szilágyi Gábomé Éles Julianna, Éles Mártonné Nemes Zsuzsanna, torzsás Víg Jánosné Diós Julis, Torzsás Sándorné Szilágyi Judit, Gidai Mártonné Sárkány Agnes, Vas Mihálytié Nemes Mári, Somogyi Antalék, Földesi Sándorék, Nyesti Fcrcncék, Demjcn Béniék, Matkó Mihályék, Lengyel Islvánék, Hajdú Józsefek, Sólyom Lajosék, Láposi Lajosék.

Bajomi lakos Kóti Sándomé Csák Juliánná 90 éves öregasszony még emlékszik ilyen égésre.

Os'váth Pál: Id. műve 13.1.

Az üzleti szellem a sárréti ember szemében gyanús, vagyis, hogy úgy mondjam: túlságosan nagy haszonnal dolgozó tevékenységet jelent. Ezúttal kivételektől eltekintve - én is ilyen értelemben használom.

15

A vállalkozó falujában kidoboltatja, hogy ide vagy oda részes gyíkínyvágókat keres. A k i ríszes vágó akar lenni, felkeresi, és tudakozódik a dolgok mikéntjéről. A vállalkozó kezdetben felibe beszü (a levágott gyékény felét kéri), de ha úgy jön (vagyis nem olyan a kereset, amilyenre számított, meg aztán jó maga is úgy gondolja, hogy a nízis után a részes úgysem adna érte annyit), akkor ráhagyja: no, jó, hát ötbül kettő (öt kévéből kettőt kér). Természetesen ez az egyezség függőben marad, és csak akkor válik véglegessé, ha a részes is megtekintette a lábon álló gyékényt, mert ő sem akar zsákbamacskát venni. Ha azonban a vállalkozó olyan erős ember, látatlanba is megegyeznek. A részes vágó aztán aho igazodik, vagyis igyekszik a mezei munkával, amennyire az ideje engedi, mert várja a gyékényvágás.

A vágáshoz egyesek szerint augusztus 10-e körül kellene hozzáfogni, mert akkor legjobb a gyékény: nem éretlen, se nem túlérett. Sokan más véleményen vannak. Ezt az időpontot nem is szokták bevárni; július derekán, mikor vége van az aratásnak, indulnak a gyékényvágók. Nem patópáloskodnak, mert később a víz hűl, és hideg vízben nem lehet hetekig gázolni. Ez az időpont azért is kényszerű, mert a mezei munkás csak ekkor tudja beosztani dolgai közé a gyékényvágást.

Aratás végeztével cséplőgéphez szegődnek az emberek, a gyékényvágók pedig vágót kalapálnak, élesítenek, és készülődnek az útra. Bocskort csinálnak maguknak. Bőrt nem vásárolnak erre a célra; fel lehet használni az ócska csizmaszárat. Azt tartják az ehhez értők, hogy „legjobb a szolnoki csizmaszár, mer' bélístelen, oszt jó puha". A bőrt alaposan kikíszítik, érdekelik zsírral, hogy jobban állja a vizet. A faggyú is megteszi ezt a szolgálatot.

Bicskával szabják ki, vékony szíjjal fűzik az egyszerű készületű, könnyű lábbelit. A hegyes orrú bocskor célszerűbb, mert a tors közt könnyebben lehet benne járni, s a lábujjakat is jobban takarja, mint a kerek orrú. Sűrű szövésű, vastag, fehérítetlen házi vászonból vászonkankót varr a feleség. Olyanformájú ruhadarab ez, mint a rendes ing, de a nyakánál éppen csak annyi hasítékja van, hogy az ember kidughatja rajta a fejét, mikor magára ölti; nyaka rávarrott galanddal megköthető; bő ujja kézfejig ér, csuklóban gombolódik.

Ugyanilyen anyagból készül a korcos, nagyületű, hosszú, bőszárú, gatyaformájú vászonnadrág is, ami tulajdonképpen nem más, mint a régi sárréti pákászok sinkója. Azok is ilyen öltözetben vadásztak a rétben s járták be hosszú rudak segítségével a veszedelmes, süppedékes helyeket, dugványokat is, madártojást szedve. Ez az öltözet esetlen, de praktikus: bősége és vastagsága miatt a vízben átázva sem tapad kellemetlenül az ember testéhez, sűrű szövése véd a sás, nád vágása, nadály csípése ellen, nem akadályoz semmiféle testmozgást. Szabásával nem sokat bajlódnak; a hosszúságot még csak megfuttatják valahogy, de a bőség szemmirtíkre is megfelel.

Vászonkankó, vászonnadrág, egy pár bocskor és egy pár szegett szélű, erős vászonkapca: ez a gyékényvágó ember őtözete. Ezt azonban csak akkor ölti magára, amikor munkához lát, míg idáig jut, rendes ruházatában marad.

A gyékény vágó ember ritkán ül vonatra, csak abban az esetben, ha igen nagy a távolság.

Nádudvarra, a hortobágyi halastóhoz, a Tisza-morotvákhoz Bajomból, Udvariból gyalogosan járnak. Egyszer-másszor előfordul, hogy többedmagukkal szekerest fogadnak, de ehhez is pénz kell.

16

17

18

15 16 17 18

Az itteni falvakban az a szokás, hogy a dobos kisbíró a hivatalos hirdetményeket és a magánhirdeléscket hetenként kétszer, háromszor, esetleg naponként a falu több helyén dobszó mellett kikiáltja, „közhírré teszi". A tréfásabbak a falu kutyájának csúfolják.

E kifejezés jelentése a hangsúlytól függ: derék embert éppen úgy jelenthet, mint hitványát; megbízhatót, mint megbízhatatlant. Itt jobbik értelemben van.

Nem a saját maga ideje, hanem a mezei munka időszerűsége.

Sok öregebb ember még ma is határozott ellenszenvet érez a vonat iráni.

Rendszerint egy hétre való elesíget szokott magával vinni a gyékényvágó ember. Mire ez elfogy, küldenek neki hazulról. Többnyire siheder fiú a küldönc, aki örömest vállalkozik, mert világot láthat. A z útra induló gyékényvágó a nyakába akasztott szeredásba másfél kiló szalonnát tesz, mellé sót, paprikát, borsot a főzéshez, egy szütyö (kis vászontarisznya) szárított lebbencs-tésztát, s az egészet egy kis üveg pálinkával teszi nehezebbé, hogy majd reggelenként egy-két pohárral ihasson belőle. A vállára vett gyíkínyvágó' nyelére korcozott szájú fehér vászontarisznyát akaszt, mely önérzetesen domborodik a beleeresztett nyolc kilós magasra nőtt kenyértől. így aztán nem ijed meg a gyékényvágó a hirtelen éhhaláltól.

Fröstökre megiszik pár pohár pálinkát, utána szalonnázik. Délebédje sem igen áll más fogásból: kenyér, szalonna, s ha alkalma van, vesz valami gyümölcsöt a közeli faluban. A markából eszik csak, nincs ideje főzéssel bajlódni. Tűzgyújtásra este kerül sor, ilyenkor szokott főzni vacsorára: tisztás kását, vagy kásás tisztát aszerint, hogy melyikből tesz bele többet, betyárost is készít, ami nem egyéb, mint tészta és krumpli házassága. A z ecetcibere " már vékonyabb eledel, de azért erre is sor kerül, jólesik a szokatlan és rossz vízzel rongált gyomornak.

A z ivóvíz miatt van a legtöbb baj. A z öregek közt többen vannak, akik csak lehajolnak, és ,jót húznak" a réti vízből, és „kutya bajok" sincs tőle. A fiatalabb nemzedék már finnyásabb gyomrú. Messze eljárnak artézi vízért. Ha olyan helyen vannak, nádcsőből készítenek lápi kutat. A rossz víztől rontott gyomrot borecettel vagy paprikás pálinkával kúrálják.

A gyékény vágó az időjárás mostohasága ellen is védi magát, amennyire a körülmények erre módot nyújtanak neki. Mikor megérkeznek a tetthelyre ketten, hárman, esetleg többen társulnak és fedelíket, kunyhót eszkábálnak. Két ágast egymással szemben leásnak, ágaik között végigfektetnek egy vékonyabb faderekat, vagy erősebb, egyenes faágat szelemenfának, ehhez mindkét oldalon fedélfákat támasztanak és hozzákötözik, ezekre pedig keresztbe fektetett tetőfákat erősítenek. Készen a váz. Ezt berakják leveles náddal, vékony fűzfavesszővel vagy más alkalmatos anyaggal a tetőfákhoz korcolják, azután vastagon gyékényt borítanak rá, és ezt szintén lekötözik. Náddal, gyékénnyel csinálják be a kunnyó két végét is, szél enyhe felől ajtót hagyva rajta, amit többnyire pár kéve gyékénnyel szokás berakni. A girincre gyékényből szegist is rögtönöznek. Készen a kunyhó. Belvilága akkora, hogy készítőinek elesíge, gúnyája, hummija belefér, s ők maguk is benne alhatnak.

Mikor ezzel végeztek, körülnézik a rétet, kikeresik a bukrot, vagyis azt a helyet, ahol legszebb, legsűrűbb a gyékény. Jó gyékény csak vízben terem, a szárazon, vagy pocsolyában álló kinnyába nőtt, rossz, kirges, tördelődzik, csak a piszka van. De a vízben termett gyékény sem egyforma. Feldolgozásra az a jó, amelyiknek hosszú dereka és rövid farka van, mert a farkat legfeljebb csak szűtt gyíkínybe lehet belehúzni, jó kosárkötésnél használhatatlan. A színe is határoz; az erősen barna színű és piszkos nem sokat ér, a szép fehér színű mogyorógyíkíny kapós. A puha, rövid derekú hatigyíkínyt szőni nem lehet, kosárkötésre sem való. Mikor a Sárrétjén termett, az idevaló fuvarosok szekérszámra hordták a váradi hegyekre, vették szőlőt kötözni. Hordók javításánál is hasznát veszik. A kőttgyíkíny, kangyíkíny csak tűzre való.

Minden gyékényvágó keres magának bukrot, és másnap munkához öltözik. Felveszi a vászonnadrágot, szárát bokájánál megköti, lábára kapcát teker, felköti a bocskorát, belebúvik a kankóba, körül az alját beleköti a nadrágba. Ez a kötözködís azért szükséges, hogy a vízben 9

2

19 20

Emberének, szerszámjának egy a neve: gyíkínyvágó. Valamint szövő a gyékényszövő szerszám is, meg az is, aki sző.

Tálba kenyeret pirítanak, forró vízzel leöntik, cukrozzák, borsolják, ecetezik s hidegen eszik.

a nadály a testéhez ne férhessen, ha mégis meg talál ragadni egy, a gyékényvágó éles vágójával vágja le, mert nem lehet szép szóval lerázni. Ilyenkor a vízbe csepegő vér szagára szám nélküli nadály sereg gyűl. Természetesen e vászonöltözet alá fejír ruhát nem vesz a gyékényvágó, rendes ruházatát a kunyhóban hagyja, hogy ha estére kijön a vízből, szárazba öltözhessek. így felöltözve a hét órai früstök után a gyékény vágó belemegy a vízbe, mely ekkorra már enyhült valamennyire. Azon a helyen, ahol bemegy a rétbe, kötíst tesz, vagyis egyik-egyik kezébe összefog maréknyi gyékényt, és összeköti. Ugyanilyen kötíst a bejáró útja, csapása több helyére is tesz. A lábon álló, összekötött gyékény (a kötís) jelül szolgál; útmutatása mellett nem téved el a rétből kifelé igyekvő gyékényvágó, sem pedig társa bukrába nem kerül bele munkája közben.

A szárközépig érő víz kicsi, többnyire kötísig vagy mejjporcogóig ér. Ilyen vízben dolgozni bizony nem kellemes dolog még a hajdani mocsárlakók gyékényvágó utódainak sem, akiknél pedig határozottan kimutatható a lelki atavizmus. A nehézségekből azonban nem csinál a gyékényvágó szociális filozófiát, mert nem ér rá, azon igyekszik, hogy minél többet vágjon, mert ez kenyeret jelent, meg némi büszkeséget is, ha túl tesz a komáin. Bal kezében összefogja a gyékényszálakat, és a hosszúnyelű vágót lenyújtva a vízbe, a tövénél vágja el, hogy hosszú dereka maradjon. Ha sűrű a gyékény, egy marokra valót vág el egyszerre, de van rá eset, hogy szálalni kell. A z ilyen munkára keservesen jegyzi meg a sárréti ember: fenét se ír.

Amikor délután a nap az ég aljára hajlik: véget ér a napi munka. A levágott gyékényt úgy, ahogy nyalábba kötözik, s a nyalábokat egymáshoz fűzve kihúzzák a szárazra, és térítőre teszik, vagyis bakarasznyi vastagon szétteregetik. Pocsolyás vagy sekély vizű rétbe, ahol nem lehet a nyalábokat úsztatni, a gyékény szárazra húzása nagyon fáradságos munka, inat, izmot kíván.

Minden ember megjelöli a maga teritőjét csimbókkal vagy kötíssel. A terítőt gondozni kell, sokszor megfordítják, hogy jól átsüsse a nap, megszárassza a melege. A z éjjeli harmat nem árt neki, mert reggel hamar felszáll, de ha eső éri, az már baj. Esőben a levágott gyékény elveszti szép színét, barnul; tartós esőzésekben elnyövik, megrökönyödik (korhadásnak indul), a farka letördelődik: tönkremegy a legszebb gyékény is, kárba vész a vágó fáradozása. Ha kedvező az időjárás, tíz nap elteltével kévékbe lehet kötözni a terítőt.

Természetesen, míg a terítő szárad, a gyékényvágó nem ül mellette összedugott kézzel, hanem nap-nap után folyik a munka. Forgatás ideje früstökig van, meg délben, és evés előtt és után. Ha nem egyedül van a vágó, hanem egy-két családtagjával, akkor valamelyikőjük rendszerint a fiatalabb - közben is kijöhet a rétből terítőt forgatni.

A kévekötés bizonyos szakértelmet és erős kezet igényel. A gyékényt csak ékelíssel lehet kévébe kötözni, mert egyébként széthull szállítás közben, csúszós természete miatt. A térítőről ölre fognak egy kévére valót, a közepéből összemaréknyit kijjebb húznak, és a kévét két helyen: a tövénél és a farkánál szorosan megkötik, azután felveszik, és a tövét a földhöz ütögetve beleverik a kijjebb húzott szálakat, melyek ék módjára hatolnak az amúgy is szorosra kötött kévébe. Végül a kéve derekára is tesznek egy kötést. így kibírja a szállítást, nem kell vele útközben vesződni. Kötözésre éretlen, puha gyékényből vagy hatigyékényből tekert, csavart kötelet használnak, melyet nem görcsre kötnek persze, hanem két végét néhányszor összecsavarintva aládugják.

21

22

21 22

Az ilyen kölesnek meglepően gazdag variációja van, ritkán akad a rétben kettő egyforma. De ilyen esetben is megismeri mindegyik vágó a magáét.

A csimbók a kötésnek egyszerűbb és kisebb formája. - A kis növésű, de hetyke, rátarti embert a Sárréten fitymálólag „csimbók"-nak mondják.

A kévékbe kötözött gyékényt, a kívísgyíkínyt kúpba rakják. A kúpot úgy rakják, hogy három kévét egymás mellé állítanak, és összekötik, a többi kévéket köréjük támasztgatják, és az egészet hosszú gyékény kötéllel körülcsavarják. Ezután egy kévét csak a farkánál kötnek meg s a kúp csúcsára téve, pèlerin módjára beterítik vele: ez a kalap, amit szintén lekötöznek. A kúp olyan, mint a kerek kunnyó. Egy kúpba három kereszt gyékényt szoktak rakni. Egy keresztbe 18 kévét számítanak. A „kereszt gyíkíny" sajátságos elnevezés. Külön csomóként soha nem szerepel. Leginkább eladás, vagy osztozkodás alkalmával használják ezt az elnevezést - a kéve, mint alapegység után - mennyiség jelölésére. Ilyen alkalmakkor viszont a kúp nem szerepel. Kétségtelen, hogy nevét a szintén 18 kévéből álló - és a névnek formájában is megfelelő - búzakereszttől kapta. A kúpozott gyékény védve van a rossz időjárástól. Jól el van készítve, szél össze nem döntheti, eső bele nem csoroghat, lefolyik az oldalán. így várja a szekereseket, akik majd hazaszállítják.

Bizony a gyékény vágó sem bánja már, ha hazafele kell fordítani a szekere rúdját.

Rendszerint 5-6 hétig szokott tartani a vágás; ennyi idő szükséges hozzá, hogy egy hosszú télre való gyékényt „gözülhessen" magának. Ezt az időt jórészt vízben tölti, a maga főztyit eszi, vizes vágóruháját gazból, gyúnyából hevenyészett nyughelyébe maga alá teszi éjszakára, hogy reggel olyan-amilyen szárazon, és ne hidegen vegye fel. Hazatérése előtt azonban még számot vet magával és feleivel. Megejtik a vállalkozónak járó rész kiolvasását, mely legtöbb esetben az ötbül kettő alapján történik. A szekeres is elkéri fuvarba a gyékény harmadát. A m i marad, az a részesvágóé. A jobbik esetet véve, nem több ez 110-115 kéve gyékénynél.

A gyékény hazaszállítására csak abban az esetben veszik igénybe a vasutat, ha a tengelyen való szállítás sokkal költségesebb volna. „Túrán errül tengelyen hozzák a gyíkínyt" - mint mondják. A szekeres sohasem vidéki, mindig a részesvágó falujába való. A gyíkínyfuvart nem minden szekeres ember vállalja; a lovaknak is ad húznivalót, ezenkívül érteni is kell hozzá. Indulás előtt a szekeres körülnézi a szekerét: nincs-e valami baja, hibája, nem lóg-e a keréken a ráfi Lova lábára új patkót veret, ha gyenge, kopott már a rajta levő. Tehát előre is kell fizetni a medve bőréért. A szekeret két vendígódallal, hat rakoncával és szekérkötő­ kötelekkel szerelik fel. Magának elesíget, lovának színát, abrakot visz a szekeres, mert a legrövidebb út is igénybe vesz másfél napot. Több szekér megy együtt. A társasutazás különösen ajánlatos visszatérőben, mert nem ritkán egyik vagy másik ember szekerével baj történik: elakad, tengelyvégszeg kiesik, kötél szakad, rakonca eltörik, vagy más efféle.

Ilyenkor jó, ha emberek vannak jelen.

A gyékény szekérre rakása úgy történik, hogy jobbról is, balról is három-három rakoncát a szekér alsövínyire és a vendígódalhoz támasztanak, a szekérderekat (a két oldal közét) telerakják farkával összefelé forgatott kévékkel; ezáltal a rakoncák alsövényre tett végét annyira leszorították, hogy így a szekér oldalán kívül eső, vendégoldalnak támasztott végére is rakhatnak kévéket. Fontos, hogy a kévék farokkal összefelé legyenek rakva, és kötelekkel a vendégoldalhoz kötve, mert különben lecsúsznak a szekérről.

Ilyen módon egy szekérre rárakhatnak három kereszt gyékényt, vagyis 54 kévét. Többet nem érdemes, mert nehéz teri, kivált két ló után. Ha jó út van, eldöcög a szekér a dűlőúton, de esős időben földúton nehéz vontatni, műúton mennek, még ha kerülő is. Karaván módjára hat, hét szekér bandukol egymás után.

23

24

23 24

Ide legközelebbi rét, ahonnan gyékényt hordanak a „nádudvari Kosi" (Kösély) Nem egyszer kivirágzik a vaskos bihari tréfa is: titokban egyik a másik szckérkötelét bicskával bevágja s az felútban elszakad, a kévék lehullanak.

Lehet újra rakodni az országút közepén. Az ismeretlen tettes is buzgón segílkezik.

Otthon kioldozzák a kévéket, ismét térítőre teszik a gyékényt, és pár hétig szárítgatják, mert az előbbi szárítás nem elégséges ahhoz, hogy azt télire kúpolni, vagy szinbe elraktározni lehessen. A jól ki nem szárított gyékény megromlik, megpenészesedik. Régente a gyékény elrakásának két módja volt szokásban: a kupolás és az eresz alá állongatás. A házak, ólak falát az eresz alatt sűrűn egymás mellé állított kévékkel rakják körül, csupán az ajtók, ablakok maradnak szabadon. A vályogfalba, kb. méternyi távolságra egymástól, hosszú faszeget vernek, és a kévék előtt sodringot húznak ki, rákötözve a szegek fejére. így nem buknak ki a kévék, az eresz meg az esőtől védi őket. Amióta nehezebb szert tenni gyékényre, ritkábban lehet kúpot látni az udvarokon. Annyi épülete nincs a szegény embernek, hogy minden kévéjét eresz alá állíthassa, de szalmatetős szin mindenütt akad: berakja oda. Igyekeznek megmenteni azt a kevés gyékényt is, ami kupolásnál kívül esvén, esőben, hóban kárba vész. A z eresz alá állított kévéket is éri a csapós eső, ha kerítés vagy szomszédos ház meg nem védelmezi, ezért legelőbb ezeket dolgozzák fel.

A vágás, szállítás, elrakás: kinti munka, s a gyékénnyel való foglalkozás legmozgalmasabb és legtöbb erőt igénylő része. Ezt a munkát férfiak végzik, akik ezzel jórészt be is fejezik a gyékény körüli teendőiket.

2. A gyékény feldolgozásának

eszközei

A gyékény feldolgozásának három eszköze van: a gyíkínyvágó, szövő, kosárkötőtű. Tehát egyike a legkevesebb szerszámmal dolgozó mesterségeknek. Legújabban a papucs, mamusz kötésénél használnak fakaptát, de ez nem általános. Mindegyik primitív kivitelű, házi gyártmány, vagy fúró-faragó ezermester remeklése. A sárréti gyíkígyező ember szereti, félti, megbecsüli a legkisebbiket is, de a szövőnek valóságos tekintélye van; ez megy elől, a többi csak kullog utána. A szövőre jusst formálnak az ivadékok, és mint hagyaték száll valakire.

A szövő, míg szükség nincs rá, alkatrészeire szedve a színben, vagy a padláson pihen. Összesen huszonnyolc darabból áll. Fa alkatrészei: 4 ágas, 2 talp, 4 gyámol, 1 közfa, 2 közfaszeg, 1 borda, 2 zuboly, 3 ágascölöp; vas alkatrészei: 4 nyakvas, 4 csavar, 1 fordítóvas.

A részek elnevezése és anyaga a szövő fejlődésének a fázisait jelölik. A négy lábát ágasnak nevezik, holott a formája nem az. Régen valóban ágas lehetett, amelyet földbe ástak, és ágai közé tették a zubolyt. E formától azért is térhettek el - eltekintve a földbeásástól, melyet később talp alkalmazásával kiküszöbölhettek - , mert az ágas ágai, hacsak a zubolyt jóval hosszabbra nem készítették, a borda mozgását gátolták. A következő fejlődési fok lehetett a néhány évtizeddel ezelőtti ún. nagy szövő. Nagysága 4x2 m volt, mint a rendes nagyságú szövött gyékénynek. Minden része fából készült. A zuboly a most már csak névleg „ágas"láb belső oldalára faragott kis bemélyedésbe volt erősítve kötéllel, s a bordát, ha a szükség úgy kívánta, egészen odáig lehetett taszítani. A szövőasszony a széthúzott sodringok közé állott, és ahogyan nőtt előtte a gyékényszövet, úgy jött ő hátrafelé, míg végre „a gyíkíny kiszorította a szövőbül". Ez nagyon kényelmetlen és piszkos munka volt; a szövőasszony alig tudott mozdulni a sodringok között, derekára zsákdarabot kellett kötni, mert a vizezett gyékény nyűtte, piszkolta a ruháját. Nagysága miatt is célszerűtlen volt ez az alkalmatosság.

A legtöbb háznál a szoba 4,5 x5 méternyi. A szövő elől ki kellett hurcolkodni, még jó, ha egy ágy, láda maradhatott a szobában.

A nagyszövő mindenképpen alkalmatlan volta tette szükségessé a mostani rövid szövő megszerkesztését. Ez újabb formájú szövő, két nagy előnye a régivel szemben az, hogy nem kell belebújni, csak melléállani, és kisebb helyet foglal el. Szélessége l m 17 cm, hosszúsága 2

25

m. Ez előnyöket azáltal érték el, hogy a sodringhúzat nem egyszeres, mint a nagyszövőnél, hanem kétszeres. A zuboly végét nem hozzákötik az ágashoz, hanem vaskarikába, nyakvasba teszik, s amikor a felül eső sodringhúzat be van szőve, a fordítóvassal a bő nyakvasban fordítják az egyik zubolyt, a sodring - mint gépkereket a szíj átvitel - fordítja a másikat, és így túlnan a gyékényszövet lefordul, elülről pedig sodringhúzat jön fel. Ezek az ún. rövid szövők kb. 30-35 éve vannak használatban. A nagyszövők fáiból alakították. A z átalakítás lassú, még ma is vannak csak részben átalakított szövők. Régi, kopott jószág ennek a szerszámnak minden darabja; az élek, sarkok letompultak, az erős akácfa megbarnult a sok használattól, olyan, mint valami barnára pácolt, politúros bútor. Új szövőt nem lehet látni, a legöregebb barkácsoló ember sem emlékszik, hogy csináltatni akart volna vele valaki. Nincsen már szükség többre.

Régente a kosárkötő is egészen fából készült, egy darabból volt kifaragva. M a már csak a fanyél készül házilag, tűjét a kovács vagy a cigány csinálja. Valószínűleg ennél is akkor kezdődött a vaskorszak, amikor a szövőnél. Kerek nyele van, és olyan hosszúságú, hogy kényelmesen lehessen fogni. A tűje valamennyivel hosszabb, kb. 19-20 cm. Csínt kedvelő ember rezezi a nyakát, neve öreg betűit belevési a nyelébe.

A gyíkínyvágó ócska kasza hegyéből készül, pengéje 25-30 cm hosszúságú. Legtöbbször meszelőnyélből csinálják a nyelét, de vannak szép piros meggyfanyelű gyékényvágók is.

A kapta olyan, mint a cipészeké.

3. A gyékény

„megmunkálása"

Amikor a gyékény kinti munkáját elvégezték, még két fontos mezei munka köti le az embereket: a tengeri törés és a répaásás. Szeptember közepén már belemennek a tengeribe, s alig végzik, ott a répaásás, október végéig ki se szakadnak belőle. Csak azután fognak hozzá a gyékény benti munkájához, a megmunkálásához. Mint a neve is mutatja, ezt a munkát bent a házban végzik, ekkor már felér a meleg kemence. Azt tartja a magyar ember, hogy Szent Mihály napja (szeptember 29.) után, akármerről fúj a szél, hideg az.

Ahol nagy a család, s nem foglal el mindenkit a mezei munka, ott elébb is hozzáfognak a feldolgozáshoz. Kint a ház előtt, az őszi napsütésben folyik a munka. Ott, ahol későbben fognak hozzá, a szép tavaszi nap kicsalja a szövőt az udvarra. Télen a gyékényes házakban a fonóházak hangulata él: mesét mondanak, dalolnak, régi történetek emlékét elevenítik fel, nekibúsulnak, vagy tréfálkoznak, ahogy sora jön.

A gyékényt mindenekelőtt suskolják, vagyis megtisztítják a külső megbarnult, korhadt, töredezett részektől: ez a susok, mely nem használható semmire sem; a háziasszony befűti vele a kemencét. A megsuskolt gyékényt selymelik: minden szálnak leveszik a híjját, és az alatta levő három jovát, úgy a híjjárói mint a jováról végig lehasítják az elvékonyodott, finomabb, papírvékonyságú szélét: ez a selyming. Még egy szál selyminget hasítanak a béliről is.

A híjját, jovát, selymingjét, bélit külön-külön csomóba kötik, hogy könnyen kezelhető legyen. A híjját, jovát, bélit egyelőre félreteszik, még nincs rájuk szükség. Előbb sodrának.

A sodrást, mint a gyékény előbb említett munkáit is, gyalogszéken (zsámolyon) ülve végzik, hacsak valamelyik menyecske karszékre, ládára nem telepszik, hogy többet lásson, és többen lássák. A sodró maga mellé teszi a kis kévébe kötött selyminget, kihoz belőle 3-4 szálat, csak 25

A sárrétiek a szélességét mondják hosszúságának és megfordítva. Ui. c szövőket a nagy szövőkből alakították s ezért így gondolkoznak: a nagy szövő 2 m-nyi szélessége megmaradt, de 4 m-nyi hosszúsága 117 cm-nyírc kurtult. - A méretek pár centivel ingadoznak természetesen, de ez az átlagos.

26

úgy találomra, végeiket két térde közé szorítja, s megnyálazott tenyerei között összesodorja őket, újabb, újabb selyming szálakat toldva hozzájok. Gyakorlott kéz ezt nagy gyorsasággal csinálja; egy nap alatt 320-330 méter hosszú sodringot lehet sodorni. Gyorsan gyűl a karikára hányt sodring, amit aztán szépen gombolyagba tekernek. A sodrást nők végzik, a férfiak keze nehéz az ügyes, gyors mozdulatokra. A gyermekek is értenek hozzá; reggelenkint, mielőtt még iskolába indulnának, sodratnak velük néhány karikát.

Amikor nyolc, tíz kéve gyékény suskolásával, selymelésével, sodrásával elkészültek, a szövésre kerül a sor. Mint mondani szokás: beteszik a szövőt. Ez a művelet eseményszámba megy. A házból (lakószoba) a bútorzat egy részét kirakják, és ami benn marad, úgy helyezik el, hogy a szövő az ablakkal szemben legyen felállítható, mivel háttal állva a világosságnak nem lehetne rajta dolgozni. Ügyelnek rá, hogy a szövő keresztmirtíke meglegyík (átmérői egyenlő hosszúak legyenek), mert ellenkező esetben a szűtt gyíkíny hasas lesz, vagyis a közepén felpúposodik. A zuboly fordításával, a borda verésével a szövő kimozdulhatna helyéből, hogy ez meg ne történjék, legalább három ágasát földbe vert ágascölöpökhöz kötik. így megadva a módját, a gyékényt felhúzzák: a két zubolyra sodringot feszítenek ki, amit közben a borda lyukain is keresztül húzgálnak, vagyis a bordát befűzik. Ezt a munkát egy ember nem végezheti, ketten, hárman csinálják. A zubolyra kifeszített sodringot m-nek nevezik. Ha a borda, mint legtöbbnyire, 42 lyukú, akkor 126 méter, ha 44 lyukú, akkor 136 méter sodring szükséges hozzá.

Kint a kútnál meglocsolnak egy kéve gyékény jovát, beviszik a házba, felteszik az inre, hogy kéznél legyen, és a szövőasszony hozzáfog a szövéshez. A jovát szálanként a kifeszített sodringok (in) közé húzza felváltva, egyik szálat jobb oldalról, másikat balról, és eszerint az in két oldalának kezdő oldal és végző oldal elnevezése minden szálnál váltakozik. A végső oldalon szegíst tesznek, vagyis a gyékényszál végét visszahajtják a szélről a második szál sodring fölé, a kezdő oldalon kilógó farkát pedig, mikor a gyékény elkészül, levágják. Mikor a gyékény két vége a bordánál összeért, azt mondják: kiszorult a szövőbül. Kész. Levágják és bekötik, vagyis, hogy ki ne bomolj ék, s a sodringok végeit egymáshoz kötözik. A bekötés lehet egyszerű és láncos.

A kész gyékényt megszárítják. Szövés közben ugyanis gyakran kell vizezni a sodringot, mert a fűtött házban gyorsan szikkad, és így a borda, nehezen csúszva rajta, koptatja. Valami ócska tálba, csorba cserépfazékban mindig ott a víz a szövőasszony keze ügyében. A gyékény a ház előtt szárad; napos időben a meleg, télen a fagy szívja ki belőle a vizet. Ha megszáradt, összegöngyölik. A k i nincs ráutalva az árára, zár alá teszi, és kedvező eladási alkalmat vár. Ez a legritkább eset. A legtöbb szegény gyékényező azt is nehezen várja, hogy kiszoruljon a szövőből, viszi eladni, szükség van az árára. Egy kéve gyékényből lesz egy szűtt gyíkínyhez szükséges in és jova. Megszövik 22-24 óra alatt, aszerint, hogy milyen nagyságúról van szó. A szövést nők végzik, szövő férfit ritkán lehet látni. Asszonymunkának tartják, és nem alaptalanul, ezt pedig a magyar férfi csak kényszerülten végzi, főként azért, mert mint mondja: nem esik kezére. A szövő asszony keze zsonglőr ügyességgel és gyorsasággal jár, lehetetlen megfigyelni, mikor veszi át az ujjaival a gyékényszálat a sodringok közt, úgy látszik csak, mintha elrántaná felettük, pedig minden szál sodringnál el kell eresztenie. Érdekes látvány.

27

28

29

26 27 28 29 30

Ha többet talál kihúzni, a felesleges szálakat, míg rájuk kerül a sor, szájába veszi. Ezért csúfolják a bajomiakat „gyíkínyrágók"-nak.

Nemcsak a lakóház földes, hanem a lisztaház is, amit sárga földdel meg veres Ibiddel díszesre mázol a háziasszony. így gondolkozván: a gyékényszálakat a sodringok tartják össze, miként az ember tagjait az inak.

A szövött gyékényt egyes vidékeken gyékény-ponyvának hívják, a Sárrétjén röviden csak gyékénynek. A beszéd értelméből vehető ki, hogy nem feldolgozatlan gyékényről van szó. Egy szó, több fogalom.

A hímzésre gondolva.

Selymelés, sodrás, szövés tehát fehírcselédek dolga, a férfiak inkább kosarat kötnek. Ez már lassúbb mozgású munka, erős fogású markot kíván, ha gyengén bánnak vele, puha, farokállású lesz a kosár. A kosárnak való gyékényt is suskolják, híjját, jovát szétszedik, de nem selymelik. A gyékényszálat kettévágják, a farka felőli kírgesebb részéből lesz a karima, a másik részéből - amit hímnek neveznek - lesz a varrója, amivel a karimákat egymáshoz varrják, kötik. A kosárnak elébb megcsinálják a pogácsáját, köréje kötnek rendszerint három karimát: ez a kosár feneke. A negyedik karimát már felfordítják oldalnak. Szebb, finomabb kosarak oldala 20-25 karimából áll, a durvább, hitványabb minőségűeké kevesebből, mert vastagabb karimájuk van. A kosárkötő gyalogszéken ül, és a készülő kosarat térde közé szorítja. Rendes dolgú ember két kosarat megköt naponta. Egy kéve gyékényből 6-7 kosár készíthető.

A Sárréten minden kötött gyékényárú készítése - eltekintve a mondvacsináltaktól, melyek a megrendelő kívánalmaihoz igazodnak - a kosáréval azonos, csupán a karimák elhelyezésében és alakjában különbözők.

30

4. Készítmények A sárréti gyékényfeldolgozó házi ipar készítményei közül legelterjedtebb a szövött gyékény, a szakasztó kosár és a talpalló. Ezek azok a tömegcikkek, melyek szokásos méretekben és minőségben készülnek a gyékényes házaknál.

A szövött gyékényt nagysága szerint osztályozzák, s a minősége is ehhez igazodik.

A három rőfös v. hacura gyíkíny 225 cm hosszú, 150-160 cm széles, a negyedfél rőfös gyíkíny 262,5 cm hosszú, 165 cm széles, az öt rőfös gyíkíny 375 cm hosszú 200 cm széles.

Természetesen e méretek sohasem pontosak, métermértékre átszámítva néhány centiméternyi eltérés mindig mutatkozik. A gyékényező mértéke csak egy szál sodring, melyen görcsök jelölik a rőföt meg a fél rőföt.

A három rőfös gyékényt híjjából szövik. Gyenge minőségű, nem sokat bír, mint a neve is mutatja: hacura. Bútorszállításnál csomagolnak vele, és más hasonló célokra használják. A kertészek növényeket védenek vele a tavaszi fagytól.

A negyedfél rőfös gyékényt jovából szövik. Ez a fajta képezi legnagyobb mennyiségben adás-vétel tárgyát. E vidéken talán nincs is olyan udvar, ahol egy-kettőt ne hánynánakvetnének, hol erre, hol arra használják, s ha elnyövik, másikat vesznek, ami bizonyítja, hogy megszolgál az áráért.

A z öt rőfös gyékényt csak megrendelésre csinálják. Béliből szövik, és a bordával jól ráverik. Falusi gazdák szekerükre használják ekhónak. Régebben a magyar szabók, szűcsök, kalaposok, csizmadiák, mézeskalácsosok ebből készült sátrak alatt árultak a nagyvásárokon, és nem kellett félniök, hogy megáznak alatta. Innen ma már kiszorította a vízmentes sátorponyva.

Megrendelésre szőnek tartós gyékényszőnyegeket és ablakgyékényeket a falusi házak ablakára. Sokan ilyennel takarják be az ablakot esti lámpagyújtás után, meg nyáron nappal is, hogy hűvös legyen a szoba. - Hosszú, méternyi széles gyékénnyel keríti körül magát és áruját a debreceni ócskás kofa.

30

A hímzésre gondolva

A szövés módját tekintve, két féle lehet a szüttgyíkíny: parasztos és tűkörös. A parasztos szövési módja abban áll, hogy a kezdő oldalon a gyékényszálat felváltva, egyszer az in első, másszor a második sodringja alatt veszik fel. Tűkörös szövésnél a gyékényszálakat mindaddig az első sodring alatt veszik fel, míg a gyékényszövet kb. két arasznyi széles nem lesz, ekkor váltanak, vagyis hét, nyolc szálával felváltva második, illetve első sodring alatt veszik fel, s így szőnek kb. szintén két arasznyi szélességben; azután ismét az előbbi módon kezdik. így tehát a tükrös gyékény kettősmintájú lesz: csíkos és mintás. Díszesebb, mint a parasztos, de nem olyan tartós. A z öt rőfös gyékényeket parasztosra szövik.

A rendes kosár tíz liternyi űrtartalmú, a félkosár, mint a neve is elárulja, felényi. Annak is, ennek is sodringból akasztót húz az oldalába a kosárkötő. A talpalló a legegyszerűbb készítmény. Leggyakrabban ovális alakú, de van szegletes is, esetleg rács dísszel a négy sarkán. Annyi gyékény szükséges hozzá, mint a kosárhoz. Ajtóküszöbre lábtörlőnek használják. A kovászszarasztót a háziasszonyok köttetik. Nagy feneke van, és csak négy karima magasságú széle. Erre terítik ki száradni a kenyér-kovászt. Mikor nincs használatban, a kamarában falra akasztva függ. Ez egyszerű, de társa, a kovásztartó már ráccsal ékeskedik.

Ez szükséges dísze, rajta keresztül szabad levegő éri a száraz kovászt. Hozzá hasonló a kenyérkosár, de jóval nagyobb, hogy egy kenyér s mellette a kés kényelmesen elférjen benne. Falusi házakban a tulipános ládán, vagy a lóca végén a helye. A tyúkültető kosár és a ruháskosár kötéséhez sok gyékény kell, és ezért csak megrendelésre kötik, mert egyébként nem adnák meg az árát. Fülét nem külön kötik hozzá, hanem két-három felső karimát eresztenek meg neki. A gyékényszatyor különösen a háború óta igen leterjedt, közkedveltségben részesül. Régen ezt is szőtték, ma kötik. A finomabb selymeletlen bélből készül, körül a szélén rácsdísszel. A túlságosan cifra, nem célszerű, sárréti gyékényező kezéből nem is igen kerül ki ilyen: Kupujkót vagy tojástartót ügyesebb munkás köt. Fedelére, mely hosszú sodring akasztóján húzható, bojtot illeszt. A háború idején a nagy lábbeli szükség kedvezett a gyékénycipő, mamusz elterjedésének, mely ma is felkapott falusi viselet.

Ez ismertebb készítményeken kívül kötnek evőeszköztartót, kézimunkakosarat, pipatartót és más hasonló használati tárgyakat, melyekhez a gyékény megfelelő anyag lehet.

E házi ipar díszítésekben, díszítésformákban szegénynek mondható. Erre nem alkalmas anyag a gyékény, idegen anyagokkal való keverése pedig (pl. gyékénymamusz pamut bojttal) ízléstelen. Készítményeik célszerű, mindennapi használati tárgyak, és éppen ezért felcifrázásuk rovásukra esne. Főként két díszítést alkalmaznak mértékletességgel és a maga helyén: a bojtot és a rácsot. De legszebb dísze e készítményeknek a szép, gondos kötés és ízléses forma.

5. Értékesítés A sárréti gyékényező mindig úgy értékesítette készítményeit, „ahogy tudta". Régente a bajomiak gyékényükkel, kosarukkal a „kiskút"-nál felpakolóztak a hajóra, és ki se szállottak belőle Kévéig, onnan meg ki szekérrel, ki gyalog tovább. Amióta a rét kiszáradt, és a hajó megfeneklett, és bekerült a szinbe, hol némán kesereg hajdani emlékein, már innen viszik a készítményeket, ki szekérrel, ki gyalog tovább. De helyben is akad vevője, kivéve az utóbbi esztendőket, amióta a kereskedők nemigen foglalkoznak vele.

31

31

Bajomban a község nyugati részén mais létezik még ez a kis-kúl

Ezelőtt voltak „gyékényes zsidók", szatócsok, akik a boltjukból elhordott fűszerekért (só, kevés cukor, ecet, paprika, bors kell csak a szegény házhoz) gyékényt fogadtak el, meg ezen felül is vásárolták. A z ezeknek adott gyékényt bálozták, vagyis öt rőfösből 3, negyedfél rőfösből 5, hacurából 10 darabot henger alakban egymásba hajtogattak, néhány helyen sodringgal összeöltve, hogy szét ne hulljanak. Mindig volt egy-két helybeli „gyékénykofa" is, akik szekereken hordták a készítményeket távolabbi országos vásárokba. Vidéki „gyékényszedők" is fel-felkeresik a gyékényes házakat.

A k i nem akarja ezeknek adni az áruját, jobb vásárra számítva, az 10-15 kosarat, néhány talpailót összefűz, vállára veszi, és elindul a környékbeli falvakba, ahol nem foglalkoznak gyékénymunkával, és ott próbálja eladni. Többnyire cserekereskedés ez; lisztet, szalonnát kap a „kosaras ember". Szívesebben is veszi, mint a pénzt, mert ilyenformán a magyar gazdaasszony adakozó kedve folytán jobban meg van fizetve, mint a „kiolvasott" pénzzel.

Télen, ha jó út van, gyalogszánra rakja a kosarakat, és húzza maga után. Beszól az udvarokra, kínálván árúját. Kiabálni nem szeret, azt tartja, hogy nem hozzá illő. Újabban néhányan társulnak, és fogadott szekeressel bejárják a Hajdúságot, a Nyírséget, főként krumplit, paszulyt hozva a gyékényért, kosárért. Tíz, tizenkét napig odavannak, s a kereset bizony nagyon sovány, jó, ha rá nem fizetnek.

A gyékénykészítmények ára nagyon változó volt a múltban is, sokkal inkább az ma. Fél századdal ezelőtt még annyit jövedelmezett a gyékény szövés, kötés, hogy ha a kenyérnekvalót megkeresték a mezei munkával, nyolctagú család ősztől tavaszi nyílásig teljesen fedezhette belőle kiadásait, könyvekre, írószerekre is jutott az iskolás gyermekeknek, az adót is ebből fizette ki az egy házas, udvaros ember. Sőt még hízóra, malacra is telt belőle. Azóta sokat változtak a viszonyok még a gyékényes ember szempontjából is, akit még a szebb jövő reménye sem biztathat; egyre kevesebb szükség van a munkájára. A gyékényesek emlékezése szerint 1906-07-ben a fontosabb készítmények árai a következők voltak: hacura 10 kr szegletes talpalló 15 kr negyedfél rőfös 50 kr kovászszárasztó 1 frt öt rőfös 2 frt 50 kr tyúkültető 25 kr kosár 8 kr kenyérkosár 80 kr félkosár 5 kr kupujkó 40 kr talpalló 8 kr szatyor 50 kr Mai (1930-as) árak a következők: hacurát most nem szőnek negyedfél rőfös 70-80 f öt rőfös 3p kosár 20-25 f félkosár 15 f

talpalló kovászszárasztó tyúkültető kenyérkosár szatyor

25 f 1p 50 f 1,50 p 1p

A mostani áraknak csak a számbeli értéke nagyobb, mint a régieknek, de a valódi kisebb, és még ez sem állandó, a csekély kereset miatt leesőben van. A munkadíjat alig, vagy sok esetben nem fedezi. S hogy mégis vannak, akik gyékénymunkával foglalkoznak, annak oka a fentebb említett községek lakóinak szorgalmában és a téli mezőgazdasági munkahiányban található meg. E két ellentét tartja fenn és élteti még itt e régi házi ipart.

I tírt

8. ábra. Szűcs Sándor: A gyékény

i

felhasználása

II .TABLA il

6al és

míúoncá^cá.

a- fct nolírjoldal; b=pafcnca, c • alséw'n ij

EaRÓja

SLéom az veasz a l a r r 9. ábra. Szűcs Sándor: Szállítás és tárolás

«

3. kép.

Gyékénykosorak

IO/DÍBLA

10. ábra. Szűcs Sándor: A gyékény

feldolgozása

IV.IABLA . SA

T ~ n ;

oîdt\

1 »

a í ci

old !

peszteeíszete egysggfiü

szegése <zs láncos

Ä kosát? rkMsß

IMIT

77. ûèra. Szwcs Sándor:

Gyékénykötés

Nádvágás A nád volt rétségeink leghasznosabb és legegyszerűbb módon pénzre váltható terméke.

Hamarosan még fel sem lehetne sorolni, mi mindent csináltak belőle elődeink. Ebből készítették a ház falát, a tetejét, a kemencét, a kéményt, az udvar kerítését, a kút bélését és káváját. Ebből ültették a pásztorok a kunyhót, a karámot, a hodályt, ebből csinálták a pákászemberek a vészt, a tutajt, a késüket, villájukat. Nádból készítették a vászonszövőszék bordáját, a csigacsinálót, a sajtrácsot, a pihseprűt. A nádbuzogány pihéjével töltötték meg a szolgalegény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. Nádból készítették a bölcső és a koporsó fenekét. De még hidat is csináltak nádból. A víz medrébe vert karók közé nádkévéket fektettek s ezen járt gyalogos, lóhátas, szekeres, hazatérő csorda, csürhe egyaránt. Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren az 1800-as évek elején ilyen bürü vezetett át. Réti pásztoraink is ilyen bürühíddal kötötték össze az egymáshoz közelebb eső legelőterületeket. Fűtőanyag is nád volt. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. Biharnagybajomban Rápóti Pap Mihály tiszteletes úrnak 1684-ben minden házas ember 12 kéve nádat tartozott adni. - A levágott nád feleslegét pedig más vidéken értékesítették. Rábé, Torda, Bajom, Udvari, Szerep népe a határuk szélén elfolyó Berettyón úsztatta le a tutajokba kötött nádat Túrkeve és Mezőtúr alá, onnan meg szekérrel vitték tovább. A debreceni nagyvásárokra is sokat elszállítottak.

Birtalan Szilágyi 1827-ben azt jegyezte fel, hogy „egy szekérért, ha Debrecenbe viszik 50 s 60 garast megkaphatnak". A kissárrétiek is kereskedtek a náddal. „A levágott nádat a csökmőiek éppen úgy úsztatják úgy nevezett lápokba kötözve a Körösön a szomszéd Békés megyébe, mint az oláhok a szálfát" - írja Osváth Pál. Szerinte a 70-es években 10-15 forintért adtak 100 kévét.

Nád közt éltek tehát a mi eleink és sokszor még a sírjukon is nád nőtt. Nem hiába dalolta a sárréti legény: A Sárrétjén nevelkedtem a nád közt, Sej ! be derék fattyú lettem a lány közt.

A mostani ember előtt már igen minden nád egyforma. Nem az volt a régiek előtt! Ok határozott különbséget tettek nád és nád faja, minősége közt. A nád csak térdig vagy szárközépig vizet szerette, a mély vízben nem nőtt. A z erek medrében termett folyami nádnak volt legtöbb becsülete. Nem volt alábbvaló a rétben termett veres tövű nád se. Jó árat fizettek érte, mert mindenre alkalmatos volt. A vastagjából falat, kerítést, karámot húztak, a szép fényes vékonyszálúból pedig tetőt kötöttek. Bordanádnak is nevezték, mert ebből készült a szövőszék bordája. A szárazon nevelkedett piszokszínű, korhadt és girbegörbe bördős nádat csak tűzre használták. Legszebb nád természetesen a két Sárrétben termett. A bajomi Batonyásrétről ezt írja 1827-ben a már többször említett Birtalan Szilágyi János: „Bámulatra méltó vastag nádak teremnek itten, úgyhogy, ha távolról néz is az ember a rétre, mint egy magas laponyag a sík réten, úgy emelkedik fel a többi nádak felett. Hossza vagy magassága a három ölet is kiüti, vastagsága egy jó hüvelyknyi. Ez nem fedőléknek való, hanem ezt úgy használják mégis, hogy a szegényebb sorsú emberek hármat-négyet ezekből gyékénnyel össze kötvén, szőlőkarók gyanánt három esztendeig is szőlőjüket igen csinosan felkarózzák vele". A sárrétudvariak a Ferendektón vághattak jó nádat és a Csarnán, a szerepiek pedig Ösvénytónál és Zódonyban. A csökmői és komádibeli nádvágók főként az Irázi-rétbe jártak, de a Kóti-, Szöcskődi-, Picsorirétben és a Poklosban is lelhettek megfelelő nádat.

A rét fénykorában mindenki annyi nádat vághatott, amennyi neki tetszett. A rét valójában a vizek birodalma volt, nem az embereké. A se vége, se hossza náderdőket nem őrizte senki.

A z őszi hónapokban, amikor már megmutatta magát a nád, vagyis látszott, hol lesz érdemes vágni, a nádvágó szegény ember hajóra ült és felnézte a nádvágó réteket. Kedvére való nádat keresett. A kiválasztott bokrot megjelölte, többnyire úgy, hogy a szélét négy-öt helyen egyegy ölre való lábonálló nádat gyékénnyel összekötött. Erről megtudta az esetleg utána arra járó társa, hogy ennek a bokornak már gazdája van. A nádasok ama helyeit nevezték bokornak, ahol legszebb, legsűrűbb és legtisztább volt a nád. Némelyik bokor több holdnyi kiterjedésű volt.

A nádat télen, jégen vágták. Míg ez az idő elérkezett, a felfogott bokorhoz többször ki kellett menni, nehogy valami rongyember eltulajdonítsa. Ilyen kimenetel alkalmával egyetmást mindig igazítottak az odavezető úton, a nádat, gizgazt kiverték, mikor már fagyra fordult az idő, a közbeeső szárazulatokon siklót locsoltak, mely jó útja lett a nádat hordó szánnak.

Rétet szerezvén a szegény ember, otthon a padlásról, színből előszedegette szerszámait, rendbe hozta, megélezte őket. Legrégibb és legkedveltebb szerszám volt az egyszerű kacor vagy nádvágó. Méternyi nyélre erősített 26-28 cm hosszú kaszapenge. A nádtolót a már ezzel elégedetlen „rest újítók" találták ki, - miként egy öreg nádvágó magyar mondotta. Átlag 62 cm hosszú, 4-5 cm széles acélos vasból kovácsolt penge volt. Fokának a közepére 15 cm hosszú köpűt formált a falusi kovácsmester és kisebb köpűkké formálta felgörbített végeit is.

Ez utóbbi köpűk nyakán mozgatható, de le nem húzható vas hurok van. A nádtolót maga a nádvágó ember szerelte fel. A nagy köpűbe dugta a 4 méter, vagy sokszor ennél is hosszabb rudat, a kisebbikre pedig rugalmas husángokat helyezett, amelyeket hátra hajlítva, végeiket a rúdhoz erősítette vékonyacska kötéllel s az így keletkezett ívek közepére keresztbe kötött egy botvastagságú faágat. Ez volt a káva. Még csak a vas hurkokba kellett kötelet fűzni.

Ezek végeit a kávára kötötte. Ezt némelyek kantárnak mondták. - Falusi kovácsok csinálták a jégpatkót is, amit madzaggal a csizmája talpára kötött a nádvágó ember, hogy könnyebben járkálhasson a jég sima tükrén. A fabocskor és fapapucs már inkább házilag készült, de lehetett venni is, a fúró-faragó ezermesterek a hetipiacon árulták. Kemény fából faragták és négy lópatkószeget ütöttek a talpába. Madzaggal vagy szíjjal kötötték fel a csizmára, bocskorra. Védelmezték vele a lábbelit a nád széles torzsától. A láb sem hűlt fel benne az egész napi jégen járkálásban.

Meleg ködmÖnre, báránybőr sapkára is szüksége volt a nádvágónak, meg jó nagy csizmára, amit még szalmával is kibélelhetett a hideg ellen. Régebben bocskort viselt a szegény ember télen is. Ha ilyet vett fel, szőrös bőrkapcát tekert a lábára. Ha mind szerszámjával, mind gúnyájával rendben volt, nyugodtan nézhetett a nádolás elé. Mihelyt annyira befagyott a víz, hogy a jég hátán járni lehetett, halogatás nélkül munkához látott.

Száraz télidőn szépen haladt a munka, a porhó sem okozott gondot, de ha nagy pelyhekben lehullott a vastag téli takaró, nem volt tovább mihez kezdeni.

A magános ember kacorral dolgozott. Jobbjába fogva ezt, egyetlen rántó mozdulattal fél ölre való nádat vágott, amit balkarjával fogott fel. A nádtolóhoz legalábbis két ember kellett.

A z egyik szaporán kocogva a jégen e szerszámot tolta és a kávában összegyűlő két-három ölre való nádat szedte ki, társa pedig a kévéket kötözte. Arra is ügyeltek, hogy a vágást széllel szembe végezzék, mert másként a nád nem a kávába dőlt, hanem szétszóródott. A tolót egy kévekötöző nem győzte ellátni, estefelé keveset segített neki a társa. Igazában azonban csak kacorral lehetett szép munkát végezni! - Kévekötéshez gyékényt használtak.

A kévék nagysága igen különböző volt. Legrendesebbnek mondták az öles kévét, melybe annyi nádat kötöttek, amennyit egy ember a két karjával összeölelhetett. Ritkán bár, de kötöttek két öles kévét is. Egyik sem került így eladásra, hanem szétszedték őket többnyire fél ölesre. Néhányan még emlékeznek a régimódi un. lapos kévére, melyet nádba kötöttek.

Némileg háromszög alakját száltal nyerte, hogy kötés közben összeszorított lábszárak közé fogták, de okozta ezt a gyékénynél keményebb nádkötél is. Négyszegletes kévéket is kötöttek. Szánra, szekérre lapjaikkal összeillesztve rakták. - Serény ember egy nap alatt levágott és bekötött 90-100 egy öles kévét. Nádtolóval dolgozók többre értek, 220-250 kéve maradt utánuk. Mire véget ért a munka, 2500-3000 kéve volt halhiba rakva. A földre fektetett és egymásra rakott kévék ideiglenes csomóját hívták így.

A nádat szánon hordták haza. A z udvaron kúpba rakták: felállítottak 3-4 kévét, egymáshoz kötözték és ezekhez támasztották körül a többit, mintegy 250-300 kévét.

A vízszabályozással a nádvágásnak ez a szabad, korlátlan volta megszűnt. A pusztuló nádasokat 1871-ben már az uradalmak adták ki a vágóknak, rendszerint felében. 1872-ben a szerepi földön az Ösvénytónál minden öt kévéből kettőt kértek bérbe s ezen kívül még ki is kellett hordani a nádat a rét szélére. Itt történt a dézsmálás, részelés, vagy a rét valamelyik szárazulatán kijelölt nádlógerben. De hát ami akkor termett, nem nád volt már az a régihez képest!

Pedig az uradalom az időben már gondozta is hasznot hajtó rétjét. A z ottmaradt cseplesz nádat, csörmőt, gizgazt, száraz avart tavasszal szél alá felgyújtotta, hogy az új termés tisztább legyen. Napokig égett a rét. Füstölögve, kojtolva lohadt le a tűz némelykor a zsombékosokban, kotus helyeken. A fel-feltámadó szél magasra csapta fel megint a lángokat és sebesen seperte előre, több kilométer szélességben s nagy távolságokra szórta a könnyű hamut. Farkasok, rókák, nyulak, apró férgek riadtan menekültek a futótűz elől. Éjjel a harmadik, negyedik határban feltetszett a tűz világa, mintha egész falvak égtek volna. Földesi születésű öreg Mocsári Sándor, volt bajomi kovácsmester kisgyermekkorából emlékszik rá, mikor egyszer az iskola udvarán játszadozva, szállingózva szürke pihéket vettek észre. „ Nádpernye ez, fiam - magyarázta a tanító. Ég a Sárrétje, onnan hordja a szél."

Legalábbis jó 10-12 km messzeségből! Este a falu végéről nézték, hogy délnek, a Sárrét irányában több felé milyen fényes az ég alja.

Ezek a fények már a rét koporsója mellett lobogtak. Nemsokára betemették a fekete barázdák. Öreg nádalók beszélik, hogy téli délutánokon, mikor már hanyatlott a nap, sűrű hamvas kék köd ereszkedett a rétre. Mintha megsűrűsödött volna a levegő. Minden kis gazszálra zúzmara rakódott. Ilyenkor jobban tette az ember, ha helyén maradt az úttalan nádban. A vágók is ott töltötték az éjszakát a tetthelyen. Szűnös-szüntelen lobogtatták a hatalmas nádtüzet s bundáikba húzódva ültek mellette. Ha rövid időre elszenderedtek és a lángok is elaludtak, belepte őket a zúz. Szerencsések voltak, akik pásztorszállást vagy pákászkunyhót leltek a közelben. A z öreg Szabó Antal is két másik bajomi társával a Csifen egy pákász vityillójában éjszakázott. A z öreg Láposi Sándoréknak meg pásztorok adtak helyet Akasztóban. A z ilyenek aztán nemcsak nádat hoztak haza, hanem behozták falujokba a rétbeliek történeteit is, a táltosokról, boszorkányokról, jeles helyekről. Ezért tudtak annyit mesélni a sodrókában.

A pásztorokról szólva én is beszéltem már arról, hogy a rétlakók lelkében hiedelmek éltek.

Azt meg a történelemkönyvekből tudjuk, hogy az utolsó pogány-felkelés, Vatha vezér serege innen indult ki a békési, sárréti mocsarak közül. Még 1721-ben is azzal vádolják a békés

megyei Suppony vagy Harangöntő Andrást, hogy „istentelen gonosz táltos, ki az erdő sűrűiben sötét éjjel maga köré gyűjté társait és felgyújtatta velük a babonahit tüzeit s pogány módra énekelt, imádkozott velük s fogadalmat tett s tétetett a sötétség fejedelmének. Sőt, a mindenható és irgalmas Istent elhagyva, gonosz szellemek társaságában ördöngös énekekkel a sötétség fejedelmét magához hívta s ugyanezen szellemekkel pogány tüzet gyújtva, a sötétség fejedelmének segítségét kérelmezte." Ha e körmönfont vádnak nem is minden szava lehetett igaz, való, hogy a rétből legutóbb is kerültek ki táltosok, hozzájok hasonlatos gyógyítók, akik az itten körüli falvakban fújkálgatták a „pogány tűz" hunyó parazsát. Miként az öreg Láposi mondta, olyan emberek voltak, akik „mikor rajok jött a révületjük, olyankor elindultak bolyongani". A rét szellemi örökhagyói voltak.

12. ábra. Szűcs Sándor: A tolókasza

13. ábra. Kelemen István: A tolókasza

használata

mintázata

Farkasokkal a nádasban A z alföldi embernek manapság már nincs dolga farkasokkal. Bezzeg volt ezelőtt! A hortobágyi morotvák bozótja közt, meg a Sárrét, Ecsediláp, Rétköz, Bodrogköz náderdőiben laktak ezek a ragadozók. E rétségek mélyén mindenik nádbokor egy-egy farkas vackot rejtegetett. Olyan tanyát leltek itt, amilyennél jobbat még álmukban sem kívánhattak maguknak. Innen aztán keresztül-kasul csatangolták az egész Alföldet. Kivált a téli időben, írtam a múltkor, dédapáink, nagyapáink mennyit bajoskodtak velük. Hát még a pásztorok, legfőbbképpen a juhászok! Hiszen ott tanyáztak a nádas közt vagy a szomszédjában ők is.

Amelyik pásztor a fülére feküdt, az olyat csúffá tették. Betörtek a karámba és megpocsékolták a nyájat. Még a hodály falát is kibontották, ha idejük volt rá. De mégolyan éber juhász is kárt vallott, ha csapatostól törtek rá s nem győzte ellátni őket. Már pedig amelyik bőrrel, fejjel számolt, ne irigyelje annak a sorsát senki! A z egyszeri sárréti juhász is azon kesergett: Hét farkas járt Hodályzugba', Éppen az én karámomba', Derék gyerek a bojtárom, Mégis megesett a károm.

Három juhnak bőrét szabták, Háromnak a fejét hagyták.

Megérne vagy hatvanhatot, Gazdám úgy megpirongatott.

De valahány juhász, ismerte is az a farkasnak még a kiskoraiét is! Ha kíváncsi rá valaki, milyen volt, csak ezeket a rétségi vén juhászokat faggassa ki. Én is velük beszélgettem.

1. Nádifarkas,

rétifarkas

Néven voltak ismertek ezek a ragadozók. Sárréti öregek féregnek, ordasnak, veres vadnak is említik szóbeszéd közben. Nagyságra nézve amolyan nagyobbfajta kutyához hasonlított.

Girhes, csikasz teste, hosszú, bozontos farka volt és erős lába, éles karma. Különösen találékonyságát, ügyességét hangoztatják. Vizes térségeken zsombékról-zsombékra ugrálva is át tudott kelni, még üldöztetés közben is. De nagyobb víz se szegte útját. 1807-ben Bajom és Rábé határperében vallotta az öreg pákász: „Suhanckoromban jártam a Csukás-lápra, így jut eszembe, hogy a második kút iránt egy farkas a hajó után veselkedvén, bal lapickám kicsapta. Meg is látszik mostan is." így megbilyogozta az embert!

A z ellopott juhot pedig nem cipelte, hanem vezette maga mellett, oly módon, hogy fogával megragadta nyakán a gyapjút, farkával meg hátulról csapkodta, így nógatván futásra. Magas gerágyán is átugratott így a jámbor birkával. Színe a nádasban való rejtőzködésben volt segítségére, olyan levén az, mint a környezet uralkodó színei. Veres barna bundája volt. Leginkább vereslett a füle. Hátán néhány feketés csík húzódott végig, álla alatt pedig kb. tenyérnyi folt fehérlett. Szőrzete idővel világosabbá vált, megőszült.

Tőrrel, veremmel fogták őket. Hej, híres tőrisz volt az öreg Mirkó Sándor juhász] Tizenöt­ húsz farkast elfogott egy télen. Kinn volt a nyájjal a böszörményi földön. Pródon a Strázsa­ halom tájékán. A Döglőér nád volt véges végig meg körülötte is szanaszéjjel. Egybe szakadt ez az egész, amarról a vidi földön a Veresnádig, emerről megint csupa rét, egyik részének még a neve is az volt, hogy Farkasordító. Még akkor a hodályt is nádból eszkábálták.

Mozgatta a szél, vitte belőle a juh szagát. A téli böndejű farkasnak elcsurrant a nyála. Igen ám, de alkonyatkor már kivetve várta a tőr, a vas csapda. Párjával is oda láncolva a hodály sarokágasaihoz. Benne a neki szánt utolsó vacsora. Mikor csattant, vitte az öreg a nehéz ólmos botot. „No, megint kevesebb egy rossz szomszéddal. De rám testálta a bundáját!" A két legelsőt kiakasztotta nyúzás után a hodály végeire cégérnek. Hadd tudja a többi, milyen jeles helyen jár. Úgy lehordták a varjak, hogy tavaszra csak a csontot csörgette a szél.

Farkasbőr bundában hallgatta az öreg.

2.

Veremhányáshoz

Nem igen fuit a foga a juhásznak, mert beleizzadt az ember. Inkább csak úgy felében­ harmadában csináltatta afféle rétes-emberekkel, pákászokkal. Ötöt-hatot a karám környékére, a juhjárásra. Jókora gödrök voltak. A z öreg Szabó Farkas, valamikor suttyókorában még forgatott ásót benne a bajomi rétaljon. Úgy számítja, ölnyi forma volt a szája, jó másfél a mélysége, amelyiké nem szaporább. Vékony ágai, gizgazzal befedték, dögöt, belet hajítottak rá csalogatónak. Hurkot vetettek a beleesett ordas nyakába, azzal fojtották meg.

Puszta kézzel is a farkas elé merészkedett némely kitanult kurázsis ember. Egy túrkevei öreg gazda beszélte, hogy még gyermekkorában az ő apjának volt egy kocsisa kinn a tanyán, Ormós Kari nevezetű. Derék legény volt, mint egy élő fa. A vásárban nem leltek rá szűrt, mert mindenik térden felül ért neki. De ehhez volt az ereje is! Téli éjszaka a Sártóihalom felől, a Kengyeles nádasából ríttak fel a Sárrét ordasai. Már mikor a kanja üvöltött, ember, örves komondor a tanyaszélen várta őket. Juhakol meg hodály volt az udvaron, szél alá jöttek a szagára. Kari szűkölt, csalta magához, szÖktében kapta meg a torkát. Azzal a háta mögé hajította. Nem kellett annak több koszt egy falat se! — A hatalmas erejű Gombos János hortobágyi juhász számadónak is ilyen hírét hagyták az előttünk élő pásztorok. Egyszer Csege előtt, a Cserepes csárda állásában akkora kani farkast fogott, hogy fülével-farkával egészen körül érte a terjedelmes kemencét, amint kinyújtóztatta a padkán. A karámnál is!

Fokossal a bojtárok, üres kézzel ő maga.

De hát kézzel, tőrrel, veremmel keveset árthattak a fene ordasok szapora családjának!

3. Farkasjáró esztendők telén Megmozdult a falu is, de még a városi magisztrátus is a fejéhez kapott, hogy mitévő legyen. Hivatalos iratokból tudjuk, hogy 1837-ben a szabolcs-megyei Acsádra tizenegy helység férfinépét rendelték együvé, farkast hajtani. Annyira kártékonykodtak az ordasok, hogy a debreceni Tanács díjat tűzött a fejükre. Felnőtt farkasért 5 forintot, kölyökért kettőt fizetett. 1844-ben már megduplázta a díjat. Mégse érték meg a farkasok vesztét! Ahhoz folyamodtak, hogy a patikárussal mérget készíttettek és még 1846-ban is azzal pusztították.

Pusztákon, tanyák közt csordákba verődve csatangoltak.

De még a falubeli udvarokon is vendégeskedtek! Beszterecnek, a Rétköz kellős közepén, egy utcája volt, s míg nagy tüzet raktak a két végén, a faluszéli nádkerítésen szökdöstek be.

Egy éjszaka nagy rebellióval elvertek vagy négyet s a községház tanácstermében kinyújtóztatták. Igen ám, de az egyik nem vette komolyan a fokossal való sértegetést és magához tért. Reggel, amint benyitott a bíró, elütötte a lábáról, olyan rémülten rohant ki. A bíró is megijedt s azt kiáltotta fektéből utána: „Hogy hívnak?!" Egy hajtás alkalmával ezért kérdezték a vasmegyei legények a beszterciektől: „Tudjátok-e már, hogy hívják a farkast, komám?" így osztán farkas helyett egymást verték el s Sáfrányos-szigetben. A z ordasnak úgy se árthattak.

Ezeket igazában csak a vízszabályozó indzsellérek hajtották el, kiszárítván a nádas mocsarakat. Örökre kiveszett a nádi farkasnak a fajtája is, még a múzeumokba se maradt egy kitömött példány. Maholnap elhalnak az öregek is, akik még látták.

A réti pásztorkodás Ennek az ideje volt a sárréti pásztorélet legendás kora. A Sárrét rideg, vagy másként szilaj pásztorkodása volt ez. A z állattenyésztés alapját adó szilaj gulyát réti gulyának, a húsáért, gyapjáért tartott nagy juhnyájat réti nvó/'-nak, a kondát réti kondá-nak, s ezért őrizőit pediglen réti pásztoroknak hívták, mert jószágnak, pásztornak egyaránt a rét volt az otthona.

Sem a gulyát, sem a juhnyájat és a kondát szét soha nem verték, telelni is a rétben teleltek.

Ott jöttek a világra, ott nőttek fel, ott pusztultak el is, ha vásárra, vágóhídra nem kerültek. Úgy tenyésztek, mint a szabad természet, emberi beavatkozás nélkül. Valósággal félvad állatok voltak. Terelni sem lehetett, de meg nem is kellett őket; maguktól indultak és maguktól tértek vissza az állásra. A pásztorok inkább csak a tolvajoktól, ragadozó állatoktól őrizték őket, arra ügyeltek, hogy egyik-másik el ne bitangoljon a többitől, meg akkor állottak elébük, ha netalán a rét veszedelmes helyei, a süppedő lápok, a dágványok és hínáros vizek felé vették az útjokat. A villás szarvú fehér réti marha csak vágóhídra való volt. A z ólba hiába próbálták bekötni, se nem evett, se nem ivott, csak bőgött és öklelődzött. Mikor eladásra szánták, a gazda többed-magával ment ki érte és néhány szelíd tehén közé csapva tudták csak nagy üggyel-bajjal vásárra terelni. De erre nem mindig volt szükség, sokszor idejöttek érte a kereskedők. Német kupecek szedtek össze legtöbbet. Magyar cenzárjaikkal sorba járták a falusi gazdákat és a megvásárolt rideg marhát a gulyáról hajtották el. A terelés fortélyát nagyszerűen értő s a tolvajok ellen felfegyverzett marcona hajtók, hajtsárok hatalmas gulyákat hajtottak vízen, sáron, messzeségen át Bécs, München, Nürnberg és már német városok vágóhídjai felé. A sertesörényű veres réti disznót is onnan ölték, a kondáról. Ha mégis hizlalóba fogta valaki, akkor elszedte az agyarát, és orrába két-három karikát húzatott.

De még így is ügyelni kellett rá, mert éjjel kibontotta az ólajtót, szétszedte az aklot és reggel csak a hűlt helyét találták. A z ilyen megkínzott disznó, ha elszökhetett, teljesen elvadult a rétben s még az embert is megtámadta.

A mindenféle vízinövénnyel, sással, gyékénnyel, náderdővel borított rétségből szigetek gyanánt domborodtak ki a kerek lapanyagok, porongok, meg a hosszanti girincek, gorondok, az egyik oldalukon lassan emelkedő, a másik felől meredekebb széles hátak. Nedvesebb esztendők idején némelyik el-eltünedezett a mocsár duzzadt vizében. Nagyobbak voltak a keményszigetek vagy ormágyok, amikre már a mérgesebb áradás sem tudott egészen felhúzódni. Néhol hosszú ódalok, partok nyúltak be a rétségbe s olyan szeszélyesen kanyarogtak és vesztek el a nádrengetegek mélyén, mint ahogyan kanyarog szárazon a folyó.

Ilyen szárazulatokon legelt a réti gulya, gizgazos réti szénát, fodorgazt, sást, csetkákat, szittyót, nádfiókot, nádhegyet. Egyik legelőhelyről a másikig hasig érő vízben gázolt. Ezeket a nádasban tört vízi utakat, melyeket annyira kitapostak, hogy a mocsár vize folyásnak indult rajtuk, rónának, ökörútnak vagy gulyacsapásnak neveztek. A konda a fertőket, posványokat, a kiszáradt nádasokat dúrta. Apró férgekkel, döggel, tojással, madárfiókákkal, gyökerekkel, gyékénytővel, kotorcával, böngyölével élt. A réti juhászok inkább a rétaljban, a rétszéli szikeseken legeltettek. Szabadon kószálhattak a nyájjal, mert a rétben bizonytalanok voltak a községek határai, de meg nem is lett abból semmi kár, ha egyikről átmentek a másikra. A bajomi, udvari, bárándi és sápi juhászok például a Hortobágyra is eljártak. Szerep alatt a bucsai réten és az ecsegi pusztán olykor négy vármegyéből (Biharból, Békésből, Hajdúból, Jász-Nagykun Szolnokból) találkoztak össze a juhászok. Kivált száraz esztendőkben, mikor a víz sem állta úgy az útjokat. Bőven volt legelő, fübért nem kellett fizetni. Ha később rá is

vetemedtek már imott-amott az efféle adóztatásra, nem vették azt olyan szigorúan! A pásztorok között azonban mindig volt versengés a jó legelőért és ha szép szóval nem bírtak megegyezni, bizony jól megagyabugyálták egymást. Sőt, gyakran hatékonyabban, az egyik részről végérvényesen is elintézték a vitás ügyet. Mert szerintük a gulyának, nyájnak jó legelő kellett, még ha vért is ivott a kutya.

Szárnyékot nem építettek a rétben legeltetett állatoknak. Viharok idején mind megannyi jó enyhejet nyújtottak a nádasok zugai. Akármilyen hideg szél nyargalt végig a nádas felett, ha ilyen helyre behúzódhattak, csak a süvöltést hallották. Úgy védte őket a két-három öles magasságú náderdő, akár a kőfal. A z ősz azonban elkorhasztotta és letördelte a nádat, a tél vastag fehér takarója pedig buckás sivataggá változtatta a rétséget. Ilyenkor már enyhelyről kellett gondoskodni, ahol a gulya, a nyáj kitelelhessen. Szállásra húzódtak a jószággal.

Valamelyik rétszéli és érmenti szárazulaton hatalmas karámot ültettek nádból. Köralakú volt ez a karám s olyan nagy, hogy az egész gulya megfordulhatott benne. Vastag, erős falát, mely szél alá dőlt (vagyis befelé), két korccal látták el, hagytak rajta széles bejáratot, amit faderékkal avagy vessző-, nádfonattal el lehetett zárni éjszakára. Ide terelték be a gulyát, néhányszor kellett csak, azután már magától behúzódott, mert az idő szorította. E falnál egyéb nem oltalmazta őket az idő mostohaságától. Pár kazal réti szénát is hordtak össze a szállásokon s ezek közé hevenyésztek valami színfélét a borjas tehenek és a gyenge borjúk védelmére. Nappal kihajtottak s a jószág a hó alól kaparta ki az avarfüvet. A jég hátán olyan szárazulatokra is bemehettek, melyeket egyéb időszakban a nagy víz miatt meg se közelíthettek. Amikor a jószág már nem tudta megkeresni a maga élelmét, a kazalból szórtak szénát neki. Ugyan úgy telelt a juhnyáj is. A magyar szarvasmarha és juh bírta ezt a bánásmódot. Lenyűttek, lesoványodtak, de tavasszal megint húst vettek magukra. Régi feljegyzések bizonysága szerint azonban gyakoriak voltak ezelőtt a szigorú telek, amikor csontkaparó hóviharok jártak és dermesztő, csillagfényes éjszakák. Megfagyott az ember csontjában a velő, - mint mondani szokták az öregek. Ilyenkor bizony ezerszámra pusztult el a szegény jószág.

Sárrétudvari község jegyzőkönyvében megörökítették az 1799. december 19-én dühöngő vihar emlékét. „Minden némü a mezőn legelő jószágok még azon nap kéntelenítettek béhajtódni az helységekbe" - olvashatjuk az elsárgult írásból. Ilyenkor az utcákra, terekre vagy udvarokra szorították be a pásztorított jószágot, nehogy szétszórja az ítéletidő. Amelyik kínmaradt, távol lévén a falutól, az többnyire így járt. Miként ez a feljegyzés is mondja a továbbiakban, bizonyos kabai gazda juhnyájat és juhászát a 20-ára virradólag feltámadt szörnyű hó fergeteg a Bajom és Udvari határán folyó Tigicsi-ér hajlásába űzte. Itt fagyott meg a juhász és juhai közül 200 darab. Báránd község akkori nótáriusa pedig azt jegyezte fel, hogy az ottani egyik juhnyájat az Eszteróba (a falu alatti ilyen nevű érbe) seperte az idő és belőle 500 darabnál többet megfagyott állapotban ástak ki a hóból. „Olyan nagy idő volt, hogy a harangot is meghúzták, de szava alig hallatszott". Egy túrkevi gazda is feljegyezte az ekkor esett kárát a Szikszai-féle „A természeti és keresztény vallás" című könyv egyik üres lapjára: „315 nagy juhom, 26 tehenem, 8 ökröm, 5 lovam kellett a hidegnek, Antal juhászomat, Ferkét a bojtárom, István kocsisom úgy hozták, minden tagjaikban meggémberedve" - írá röviden.

Mindezek azonban már kiestek népünk emlékezetéből, de a Sisvai-hidegéről ma is tudnak. „Jön Sisvai" - mondják az idős emberek, ha csípős szél fut végig a hó tetején. Osváth Pál a Sárrét híres-neves utolsó csendbiztosa azt írja 1875-ben megjelent könyvében, hogy 1816

telén volt, amikor Báránd alatt megölte a hideg Sisvait, a nádudvari postamestert. A derecskéi határban két juhász és 2700 juh fagyott meg. Debreceni civis Király Mihálynak 700 db marhájából huszonhatot hagyott az idő. A bajomi rétben a karámbeli juhok nagyobb része csonttá fagyott. Kabai József Püspökladány az idei hites nótáriusa kimutatást készített az „1816-ik esztendőben januáris 29 és 30-ik napjain dühösködött szélvész és fergeteg által okozott károkról." Egyebek közt megtudjuk ebből, hogy Karcagon 156 marha, 13 ló, 4336 juh, Madarason 72 marha, 2228 juh, Ladányban 204 marha, 11 ló, 4393 juh, 25 sertés pusztult el ezen fergeteges éjszakán. De 1829-ben is szigorú tél köszöntött be. Török József régi bajomi református pap amaz évben február 29-én azt jegyezte fel egyik könyve táblájára, hogy Ladányban a szabadban telelő gulya legerősebb bikája is megfagyott, olyan ítéletidő volt. A hóesésben már tíz lépésről nem látták egymást az emberek.

A jószág mellett ott sínylődtek a pásztorok is. Kerek nádkunyhójuk szemben állott a karámmal. Akkora volt, hogy a számadó két-három bojtárjával kényelmesen ellakhatott benne. Körül a fal mentén nádkévéből és gúnyából fekhelyet vetettek maguknak. Középen égett a tűz, főztek, melegedtek nála és világításra is ez szolgált. Hogy a kunyhó lobbot ne vessen, belől betapasztották. A füst a csúcson vágott kerek lyukon szállt el. Ha nem égett a tűz, hamar kihűlt a kunyhó, ha pedig égett, olyan meleg volt benn, hogy félig levetkezve, a bojtár legények meg mezítelenül tanyázgattak a vackon, meg az ülőhelyül bevitt zsombékokon. Gatya, rövid derekú vagy derekatlan ing, bocskor a lábszárra szőrös bőrből kapca, széles kalap avagy túri süveg, kacagány, szűr, bunda, - ennyiből állott az öltözetük.

Nadrágot, kabátot soha sem viseltek. Semennyiért se vettek volna ilyesmit magukra.

Vászonruhájukat újkorában „beavatták", nehogy az élősdiek tanyát üssenek benne, mivel sohasem mosattak. Nagyapámnak volt egy túri születésű juhásza, aki 1870-75 táján a bajomi rétben (az úgynevezett Nemesföldön) telelgetett a juhokkal. Kisgyerek-koromban róla hallottam, hogy vadonatúj vászongatyáját szedetlen, sűrű juhtejbe jól beáztatta, azután pernyébe teregette, véle alaposan bedörzsölte, miáltal feketévé lett az, idővel pedig úgy kifényesedett rajta, hogy a napfényben messzire ragyogott.

A kondának télen sem kellett szárnyadékot építeni. Azon a mocsári szárazulaton, ahova megszokásból mindenkor hálni járt, hatalmas bányát dúrt magának, olyat, hogy ki se látszott belőle. Mikor pedig közeledett a téli hideg, a disznók előre megérezték ezt s szájukban hordták-vitték a nádcsörmőt, füvet, szemetet és jól befészkelték magukat gödreikbe. Ilyen bányák voltak ezelőtt Bárándnak máig Külsőbánya és Belsőbánya néven ismert határrészein is. A kondások a bánya mellé vermet csináltak és abba húzódtak be télszakán. Olyan volt ez a verem, mint a gulyások kunyhója, csak a földbe volt mélyesztve. Hópustolás ellen nádfalat ültettek elébe s az ajtaját is nádból kötötték. 1829 telén ezt jegyeztették fel a bárándi tanácsbeliek:,, menvén a' Kilső Bányához a' kunyhó füstje után igazodtunk a 'roppant hóba'.

Majd odább: „ Bagoly kondásnak, fijának Vak láb bojtártúl 1 kanta bort küldtünk a nagy hidegbe. A szállások vagy telelők egyhangú életébe leginkább a farkasok támadásai hoztak mozgalmasságot. Különösen a gulyások és a juhászok vesződtek velük legtöbbet. A kiéhezett réti csikaszok a korán leszálló estével már ott ólálkodtak a karám körül s a porong hajlásában leselkedtek. A pásztorok felváltva őrködtek; míg a többi bojtár a kunyhóban időzött vagy éberen aludt, addig a soros Összefogva magán a nagy bundát, kinn strázsált a csikorgó éjszakában. Meg-megkerülte a karámot és táplálta a lobogó nagy nádtüzet, ennek enyhében melegedvén s evvel tartva vissza a veres fülűeket. Körülötte járkáltak a hatalmas fehér komondorok, amelyek farkas fogásra voltak betanítva. Nyakukon hosszú szegekkel átvert, szíjból való hegyes kapcsokból összeállított őrvet viseltek; ez védte torkukat a farkas

harapása ellen. A komondorok viselkedéséből már előre gyanította a pásztor, ha az ordasok támadásra készültek. Ilyenkor csak füttyentett és a kutyák iramodtak a vadakra, az előugráló bojtárlegények pedig fokoshoz, meg görcsös botjaikhoz kaptak. Ha szerencse volt velük, több farkast kinyújtóztattak. De ha nem győzték ellátni őket, akkor betörtek azok a karámba és a megriadt állatok közt borzasztó pocsékolást vittek véghez. Bajom régi protokolumában olvashatjuk, hogy 1836-ban Kiss Ferenc gulyás számadót a farkasok által a Nagygazosban leontott tehenek miatt vallatta a Tanács. Azzal védekezett, hogy jó lelkiismerettel látta el kötelességét, de a veszedelemnek gátat nem vethetett. Ugyanazon esztendőben Szabó János csikós is arról hozott hírt, hogy a keze alatt levő lovak közül többet megsebzett a farkas, egynek pedig inát szakította. Ha időt nyert, még a vastag nádfalat is megbontotta ez a féreg.

Mikor aztán a pásztorok két-három farkasnak lerántották a bundáját és véres testét kihajították a hóra a varjaknak, a többiek néhány napig elkerülték a szállás tájékát. Ilyenkor elheverészhettek a bojtárok a hegyes kunyhóban, a piros tűz mellett, tűnődözve a vén számadó babonás történetein. Jobban eltelt az idő, ha a távoli faluból neki vágott a havas pusztának néhány legény és kiment hozzájuk komázni, virtust tanulni. Mert tőlük aztán tanulhattak! Emlékezőink szerint a fiatalság mindvégig a külső pásztorokat tekintette a hetyke legénykedés mintaképének. Tudta a bajomi Tanács, mit csinál, midőn 1783-ban kimondta a sentenciát, hogy „benn lakó legény a bányához ki ne járjék, azon helyen hallott isteni káromlásokat, parázna, 's fajtalan beszédeket, de sokszor cselekedeteket városunkba bé ne plántálja". A pásztorokat viszont a városból tilalmazta. „Bér szedni járó vagy amúgy őgyelgő bojtár felé suhantzok, annál is inkább az elvetemült kondás fiak a' kotsmába magukat bé ne vegyék, éjtszakára is helységünkből ki takarodjanak. Amelyik ilyenekben találtatik, úgy melyik hírben lévő személynél hál, gatyája róla le oldassék 's a' 25 páltzát a bőrével szenvedje. A ' gazda fia, ha az ólban hálatja, mi károk esik, viselje, ha pedig szóiga komázik ilyennel, véle együtt bűnhődik."

Nem is nagyon kórászolhatott el a pásztorember a jószág mellől. Bojtárfattyúkat ha elsodorta olykor a vérük, híres nagyvásárokon meg a rétszéli csárdákban mulatták ki kedvükre magukat.

Eszik, iszik a Meggyesbe, A másik a Cserepesbe, A harmadik a Morgóba, Gulya, ménes csavargóba.

Ilyenkor Tanács, számadó egyaránt szidta őket, mint a bokrot. Bajomban az 1837. esztendő szilveszterén „Tarka Béni és Nagy körmös nevezetű bojtárok éjjel a csapszéket felhányták, Éles István fiát beütött fejjel az utcára vetették. Ezen kívül kis hadnagy uramat apjával, anyjával még Istenével is káromolták és mindenképpen kevélykedtek. Azt is kiáltozták, hogy így-úgy b ... meg a bíró meg a hadnagy a város gulyáját, meg Szalay uram is. A várost is szidalmazták." Egy megrugdosott szilveszterező szerint Tarka Béni így böcsmérelte a várost: „A világból is kimennék én, ha ilyen faluban tojtak volna." Majd pedig így fenyegetőzött: „Aki fázik, nekem szóljék, majd megmelegszik. Jőjjék ide a bíró!"

Karikásostornyelek

díszítése

19. ábra. Márton Ferenc: Makra Lajos csikós számadó

20. ábra. Finta Sándor: A csikós és lova

A nagy sárréti juhászat A régi Nagysárrét hatalmas mocsárvilága, valamint tóságai, kanyargós medrű, egymásba szakadó és széles árterű erei s árvízjárta kövér legelői a szegény ember halász-pákász mesterségének meg az állattenyésztésnek kedveztek csak. A gazdaember vagyona jószágállományában volt. A vízszabályozás után azonban az eke, amely eladdig csak az ártéri szigeteket és az erek kanyarulataiban levő magasabb fekvésű, széles hátakat szántotta, hatalmába vette a vizek birodalmát és a legelőket is. A z ősfoglalkozásoknak maholnap még az emléke is feledésbe merül. A hajdani nagy legelők falvak köré zsugorodott maradványain kevésszámú jószág unatkozik. A mostani pásztorok elődei: a szilajcsikósok, gulyások, kondások hagyományából, mesterségük fogásaiból semmit sem őriztek meg. A földművelő munkából szegődtek el, s többnyire rövid pár esztendeig viselik a pásztori tisztséget, azután odahagyják. Némelyik egyszer csikós, másszor csürhés. Egyedül a juhászat az, amely a mai szegényes állapotában is tart még valamelyes kapcsolatot a múltjával.

1. Községeink régi iratai, a gazdacsaládok hagyománya meg az öreg juhászok emlékezete szerint a sárréti juhászainak szép múltja van. Virágkorából maradtak fenn némely határrész neveink, mint Bajomban: Juhász-sziget, Juhász-fenék, Juholdal-laponyag, Bácsó-lapos; Bárándon: Bacsó, Bacsó-zug és magának a községnek a neve. Több községünk határán volt ezelőtt Juhász-zug és Hodály-zug helynév. A protokollumok juhász-szegődtetések bejegyzéseit őrizték meg s gazdák és juhászaik ügyes-bajos dolgairól, juhászlegények virtusságairól beszélnek. A juhtenyésztésben Biharnagybajom - a Sárrét „fővárosa" - vezetett, utána jött Sárrétudvari, Báránd, Sáp; a többi helységek: Szerep, Nagyrábé, Bihartorda, Dancsháza, Bakonszeg már jóval hátrább maradtak. A bajomi Bartha, Jeney, Gazda, Nemes, Sólyom, Szabó, Szalay, Szűcs, Vargha, Várady, Vesszős; a sápi: Bagossy, Csapó, Desseő, Geszti, Gyöngyössy, Haranghy, Hunyady, Ispán, Katona, Onody, Széles, Veress-családok 1000-1500 juhot tartottak, számadójuk, fejős juhászuk, több bojtárjuk volt. Vagy kilencven esztendővel ezelőtt Udvariban 15 nyáj volt 800 meg 1000 darab juhval. Odavaló juhász Víg Sámuel (18321924) 1500 darabból álló nyájnak volt a számadója, Molnár Károly pedig 2000 darabnak. Ilyen nagy nyájakat őriztek régen a bárándi Berde juhászok is.

A régi juhászok örökösen barangoltak a nyájaikkal. Nem csupán községük földjét járták be, hanem a szomszédos határokra is átmentek. Sőt még a Hortobágyra is eljártak legeltetni.

Tehették ezt, mert a Hortobágy-pusztán a múlt század elején még nem kellett fubért fizetni, a pásztorok szabadon járathatták rajta állataikat. A vízszabályozások után egészen az 1900as évek elején bekövetkezett tagosításokig, a térhódító földművelés mellett is kedvezett a pásztorkodásnak a Szent Mihály-napi határ szab adítás. Ekkorra mindenkinek be kellett takarítani terményét a földjéről, mert a gulyák, nyájak számára szabaddá tették a határt. A háromfordulós művelési rendszer lévén gyakorlatban, az eke alatt lévő földek egyharmada (az ugar) szintén a legelőt nagyobbította. A nyájakat még így is többször elváltották már ez időben a szomszédos Békésbe, Hajdúságba és a Kunságba. Szent Mihálykor több bojtárt fogadtak fel a nyájhoz s a juhász elköszönt a falutól. Két szamara volt; az egyik vitte a gúnyát, a másik pedig a két juhbőrből összevarrott tömlőt telve eleséggel, a vizes csobánt, szolgafát, bográcsot. Ahol deleltek vagy megháltak, főzött a juhász. Ittenkörül minden helység határán volt ezelőtt nádas, ha feljött a csúnya idő, a juhász beterelte a nyáját valamelyik zugba és ott nem érte a vihar. Addig oda kóborolt némelyik, hogy a juh haza hozta a havat a hátán.

A nyájak a rétben teleltek. Volt olyan nyáj is, amelyik állandóan ott élt. Ezt inkább szaporítás céljából tartották, meg a húsáért, gyapjáért. Fejni sem fejték, legfeljebb a juhász fejt néhány juhot a maga szükségletére. A telelő juhoknak kétöles nádból kör alakú kosárkarámot húztak, hagyván rajta mintegy kétméternyi széles bejáratot. A juhok éjszakára az erősen befelé hajló vastag nádfal alá húzódtak, ahol találtak némi enyhöt. A bejáratot egy odatámasztható vesszőfonattal el lehetett zárni s ily módon a farkasok támadása ellen is jobban védve voltak. A bejárattal szemben állott a juhászok nádból ültetett kerek kunyhója. Középen égett a tűz, a füst pedig a csúcson vágott füstlyukon szállt el. Hogy a kunyhó tüzet ne fogjon, belől vastagon betapasztották. A tűz mellett zsombékokon ültek, vagy pedig a fal körül nádkévékből és gúnyából vetett fekvőhelyen heverészgettek. Benn főztek, szolgafára vagy a csúcsból lelógó kötélre akasztott bográcsban. A farkasok távoltartása végett a kunyhó és a karám között egész éjszaka lobogott a nagy nádtűz. Ennél melegedett a soros bojtár, aki kinn strázsált a hideg éjszakában. 1870 körül, amikor Bajomban a lecsapolt rét földjéből már kiosztották volt a nemesi telkek után járó ún. nemesföldet, azok a gazdák, akik ebből kaptak, itt teleltették nyájukat.

Szalmából hatalmas kör alakú gerágyát raktak neki, ami jobb volt a nádfalnál, mert a juh belebújhatott; kihúzgálta a tövét, és vackot csinált magának. Legelőül az augusztusban vetett repce szolgált, amely télire már arasznyira nőtt s a juhok a térdig érő hó alól is kikaparták.

Az edzett magyarjuh így, a szabad ég alatt is kihúzta a telet. Egy bajomi öreg kospásztor beszélte, hogy egyszer az ő apja nyájából őszi számadáskor hat juh hiányzott a tavasszal már bárányaikkal együtt találta meg őket a Mákos nagy vízzel körülvett egyik szárazulatán. A nádés gyékénytörmelék közt az embermagasságnyi gazban átteleltek. Viszont szigorúbb télen, amikor gyakori hóviharok jártak, a csontfagyasztó hideg ellen mit sem ért a karám fala s egyegy nyájból száz meg száz juhot vett meg az idő. A z ilyen károk utóbb arra bírták a gazdákat, hogy nádból hodályt építsenek. Volt olyan hodály is, amelynek falát zsombékból rakták.

A teleltető juhászok legnagyobb ellenségei a nádifarkasok voltak. Sok pocséklást vittek véghez a nyájban, a legnagyobb vigyázat ellenére is. A régi juhász-históriák fele a velük vívott harcról szól. Éjszakánként a juhászok nagy bundáikban meg-megkerülték a karámot, hodályt, mert ezek a férgek mindig a közelben ólálkodtak. Csalta őket a juhszag. Ha idejük volt rá, még a falat is kibontották. Hatalmas üvöltésbe fogtak a hó hátán, mikor nem került hús a fogukra. Vermeket ástak és tőröket vetettek ki nekik a hodály körül. A z öreg juhászok emlegetik, hogy amikor a 60-as években felverték a Bajom és Udvari határán eső Rákos nádasát, a farkasok egyik hírhedt tanyáját, ötvennél több juhkoponyát keresetlenül szedtek össze. Farkasok ellen tartották a borjúnagyságú komondorokat is. A z ügyesebbnek, amelyiket már jól betanítottak 6-7 juh volt az ára. Nyakukra szeges örvet csatoltak, mert ha összementek a farkasokkal, azok mindig a torkukat igyekeztek átharapni. Erősek voltak ezek az ebek, de sokat is ettek! A juhász rossz lovat vett, leütötte, megnyúzta és feldarabolta nekik. Még a város tanácsa is számításba vette őket. Püspökladány 1794-ből való jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy: „A nyáj juhásznak Szent Mihály napig mivel csak másodmagával szokott lenni, minden hétre, azaz 7 napra négy kenyér azért rendeltetik, hogy abból a kutyájának is juthat." Úgy mondották ezelőtt, hogy: „Farkas ürügyével a kutya is eljár!" Ez nem annyira a kártékony ebekre vonatkozott, hanem inkább arra célzott, hogy a hamisabb lelkű juhász is elsikkasztotta a juhot. A szebbjeit eladta és valami hitvány juh dirib-darab bőrét mutatta a gazdának jelentvén, hogy jószágát széttépte a farkas. Azt is megcselekedték az ilyenek, hogy az 1

1

Szűcs Sándor: Népies fárkasvadászat a hajdani Nagysárrélcn. =Tiszaföldvár és Vidéke, 1936. é v f 16. sz.

eladottak helyett silányabbakat vettek jegybe. Megesett, hogy olyan bojtár ember, akinek nem volt itt.se tücski, se hajcski, mikor Szent Mihály után elhajtotta a nyájat, vissza se jött többé vele.

A juhot fülén jegyezték meg; késsel behasították, kicsapták, kivettek belőle, erre a célra szolgáló csíptetővel kicsipkézték, vagy kerek esetleg három-, négyszögű lyukasztóval kilyukasztották. Volt vak jegy is. A jel, vagy betű bilyogot belekarcolták a fülbe és a karcolást bekenték cinóberrel, azután spiritusszal. Ilyen tulajdonjegyek esetén a juhásznak a juh fülével kellett számolni. Ha ezt nem tudta előmutatni, a kárt ő vallotta. Ezért mondta ki Bakonszeg 1812. évi protokolluma a juhászokra is ezt a szentenciát: „Kopasz fővel pedig számolni nem lehet."

Ezelőtt rovás alapján számolt el a juhász. Ahány gazda juhát őrizte, annyi rovásfája volt.

Végüket kilyukasztotta, és szíjra fűzögetve őrizte. Mindegyikre rávéste az évszámot és a gazda nevének kezdőbetűit, vagy a juh bilyogját jelölte rajta. A vékony, arasznyi hosszúságú rész az átvett juhok rovása volt, a másik léc a dögrovás. Párját a gazda őrizte. A kettőt összepászítva, illesztve róttak rájuk. Ha szükség volt rá, az egyes mennyiségek között elválasztójelül beszúrást, ferderovást (/) és iksot (x) használtak. A rovásjegy értéke különböző volt. Nagy nyájról lévén szó, egy vonás általában 10 juhot jelentett. Ha a létszám nem volt ki kereken, tettek egy elválasztó jelet és a többi juhot már darabszámra jelölték. Természetesen a dögrováson egy rovás egy juhot jelentett. Újabb mód volt már az, amikor az írástudó juhász a zsoltárból tanult szegletes római számokkal véste fel az átvett juhok számát, és azután hosszában széthasította a rovásfát, és felét átadta a gazdának. A dögrovást ez esetben is az előbbi módon rótták. Egy jegyzőkönyvi adat szerint 1862-ben Bárándon még rovást használtak. Több öreg juhász is emlékszik rá fiatal éveiből. Azt mondják, hogy jobb volt a papíron való számadásnál, mert nem fordulhatott elő, hogy a juhász és a gazda tévedésből kétféleképpen számoljon.

2. A z 1860-as évek második felében a sárréti ősjuhászat gyors hanyatlásnak indult. A magyar racka juh helyett a birkát kezdték meghonosítani. Bár kényes, igényes természete miatt nemigen kedvelték - húsát sem szerették, idős emberek nem is szokták meg gyapjának jó ára miatt mégiscsak hamar általános lett a tenyésztése. A juh végképpen eltűnt legelőinkről. Kezdetben a kisebb testű, szívósabb, ún. seregi birkát tartottak, később azonban egyéb fajokat is hoztak be. Eleinte - némi kis engedménnyel - a birkákkal is nomadizálni akartak a sárrétiek, de hulltak a birkák, mint ősszel a legyek. De a nemsokára bekövetkezett legelőelkülönítés, majd pedig a tagosítás is gátat vetett a nomád pásztorkodásnak. A birka számára a falu alatti páskumot jelölték ki. E körülmények miatt aztán megcsappant a birkás gazdák száma és a birkanyájaké is. A mai juhász tehát tulajdonképpen már: birkás. O és foglalkozása a juhász és a juhászat elnevezést csupán mint örökséget viseli. Áttérvén a birkatenyésztésre legelőször is a teleltetés ősi módjával kellett felhagyni. A birkákat már az udvaron épített juhszinben (ritkábban használt nevén: birkaszinben) teleltették. Ez eredetileg hevenyészett, kétereszes nádtetőzet volt négy vagy több ágoson, melyeknek közeit tapasztatlan, vastag nádfallal kötötték be. Ezt a formát, a nádasoknak ez időtájt megindult pusztulása miatt, már korán nád- vagy szalmatetős, padlástalan, vályogfalú épület váltotta fel. Gyakran, különösen falu szélen az udvar lábjába építették s az utcára is nyílott egy ajtaja, és ezen hajtották be a birkákat. A fal mellett a földön volt a deszka magasságnyi birkajászol, fölötte léc húzódott végig, hogy a birkák bele ne menjenek. A bárányok azonban még így is belefeküdtek. Ilyen régi juhszint Bajomban többet láthatunk még, a jászlat azonban többnyire már rács helyettesíti.

A birkák februárban ellenek. A kihajtás ideje március 1-től Gergely napig van. Gergely sokszor megrázza a szakállát - a régi beszéd szerint - és hull a bárányfürösztő hó. A vágónak szánt bárányokat hat hetes korukban eladják. A többi május 20-ig szopik, ekkor leválasztják őket és

kiviszik a tanyára, hol valami gyerek vagy öreg ember őrzésére bízzák. A kos bárányokat a juhász kiheréli és lesz belőlük örű (ürü), a jerkéknek pedig farkuk végét vágja le, hogy majd a fejesnél akadály ne legyen. Leválasztás után a fejős juhokat kiszedik a nyájból, a fejősjuhász keze alá adják és megindul a fejő. A cangákat, vagyis azokat a birkákat, amelyeknek elpusztult a bárányuk és azokat, amelyekét eladták, a fejő megindulásáig a maguk hasznára fejik a juhászok Egy fejőben 144 birka van; egy gazdának 24, vagy ennek a többszöröse. 24 után jár egy napi fejés. A vasárnapi fejés a fejősjuhászé. Naponta kétszer fejnek. Akinek saját magának van fejője, az fejet addig is, míg a bárányokat le nem választják; este külön zárják őket és reggel megfejnek.

Legújabban némelyik juhász a legelőn levő hodálynál fej s onnan viszik be a tejet a faluba. Általánosabb szokás azonban, már régebb időből, hogy - a fejő a falu alatt legelvén fejeskor behajtanak ahhoz a gazdáshoz, akié a tej lesz. A juhász a juhszin ajtajába ül fejni alacsony gyalogszékre, és egyenként engedik ki neki a birkákat. A közelmúltban még több gazdaudvaron láthattunk fejőaklot, ami nem volt egyéb, mint kóróval vagy alacsony nádfallal kerített udvarsarok, esetleg épületek köze. Ennek volt egy nyúlványa: 90x130 cm térséget két hosszabb oldalán határoló méternyi magas hitvány deszkakerítés, pár szál ócska deszkából összeütött és kifelé lejtősödő hídlással. Ezt hívják esztrengának. Ebben ült a juhász, és az akolban levő birkákat egyenként hajtotta a keze alá egy fiúgyerek: az esztrengahajtó. Ha úgy adódott, az esztrenga egyik oldalát az udvar kerítése vagy épületfala is helyettesíthette. A birkákat hátulról fejik, és azért volt alkalmatos a kifelé lejtősödő hídlás, mert így a birka fara feljebb esett. Mikor még kora hajnalban fejtek, a kisebbik kocsist felkeltették esztrengái hajtani. A megfejt birkákat az udvarra engedték ki.

Szeptember 29-ig fejnek, Mihály napig. Ekkor megszűnik a fejő, a fejős birkákat is a nyájba hajtják a meddűk, tokjók közé. Megszűnik a kosnyáj is, a kosokat a nyájakba széjjelosztják.

Ezelőtt Orsolya napján (okt. 21.), vagy Demeterkor (okt. 26.) kezdték az űzetést.

Volt még a juhászainak egy mozgalmas eseménye; az úsztatás, a birkák nyírás előtti fürösztése. Ma már ez elmarad, attól is féltik a gyapjút, hogy az eső megmossa. A z első úsztatást Orbán napkor (május 25.) végezték, akármilyen vad idő volt. (Orbán sokszor megette a paszulyt és megitta rá a bort.) Régen a Berettyóban úsztattak. Mikor Szeghalom felé elvezették, még Udvariból, Bárándról is elhajtották a nyájakat Bakonszeg alá. Később a falu alatt levő gödrökben és az elhalt erek vízállásos medrében úsztattak. A bajomiak a Sirály-gödörben, a Malomfok-gátnál, az udvariak a Zagyvák kútjánál, a bárándiak az Eszteróban. A víz medrébe vert karókhoz vendégoldalakat és deszkákat erősítettek egyik parttól a másikig, és ezek között úsztatták a birkákat. A bojtárok résen voltak, és ha valamelyik elmerült, kirántották a vízből. Az itten körüli községekbe Bárándról jártak juhnyírók, férfiak és asszonyok.

A szűk juhjárás a legeltetés módját is megváltoztatta. A nyáj csak a falut kerülgeti. Ezelőtt a szamár vezette a nyájat. M a már csupán egy-két öregebb juhásznak van szamara; inkább dísznek tartja és apjától örökölt szokásból. Legfeljebb felül rá, ha be akar menni a falubeli házához, bár nincs messze, gyalog is bekocoghatna. A nyájat a kolompos vezérürü vezeti.

Amerre menni akar a juhász, arra indítja a kolompja szavát követi a nyáj. De sok esetben a vezérürü is hiányzik. A juhász, kampóját felnyújtogatva ügyes pulija segítségével is könnyen terelheti a kisebb nyájat. Éjszakára, és ha rossz idő támadt, a karámhoz hajtott, ma pedig az azok helyett épített hodályokhoz igyekszik.

A karámokat a legelő partos helyein állították fel. Tipikus formája a négyszárnyú kunyós karám volt. Vastag falát magas, erős nádból ültették és két korccal látták el. Megfelelő hosszúságú dereka némileg ÉNy-DK. Irányban hajlott s két végéből többé-kevésbé derékszög alakban két-két szárny ágazott ki. A délre eső egyik szárny végét begörbítették,

erősen megdűtve, hogy teteje összeérjen: ez volt a kunnyó, a juhász elesége, gúnyája számára, de ha úgy jött, ezeken kívül még a juhász és bojtárja is behúzódhatott az idő elől.

A juhászok tapasztalata szerint a birka legnagyobb ellensége a szél, de kiváltképp az eső. A karám pedig éppen az eső ellen nyújtott kevés védelmet. Ezért aztán, már vagy tíz esztendővel ezelőtt az idő pusztításának engedték át, senki sem tette rájuk a kezét. Két hírmondójuk áll még Sárrétudvari Túzokhát nevű legelőjén. Egyik sem a régi típus. Nádjuk sem itt termett, hanem Nádudvarról hozták. A pénzért vett nádból vékony fal telt. Két korc és a szárnyak végéhez leásott karók erősítik. A nagyobbik karám dereka 16 méter hosszú és csaknem K-Ny-i irányú. A K - i végéből két szárny nyúlik ki, a Ny-iból egy; ezek hossza 8-9 méter. A derék Ny-i végéhez vályogból kis kunyhó van építve, hevenyészett nádtetővel, összeütött rozoga ajtóval. A másik karám derekatlan, három szárnyból, melynek mindegyike 10-11 m körül van. A keleti szárny végénél van a szintén vályogból rakott kunyhó, szalmával behányt rossz cseréptetővel. Ezt a két karámot megállapodott rendes időjáráskor még használják. A körötte összegyűlő trágyát - a juhporost - felezővel (vesszőből kötött seprűvel) csomóba sepri a juhász és szekérrel viteti haza. Télen a kemencét fűtik vele.

Régebben főztek is a karám enyhében, most csak azért gyújtanak tüzet esténként árvaganéból, szemétből - , hogy a szúnyogokat elfüstöljék. A juhász a szeredásból eszik, főtt vacsorát pedig hazulról hoznak ki a karámhoz.

A hodály 30-35 méter hosszú, 10 méter széles, alacsony, padlástalan épület. Fala kb. méternyi magasságú. A régebbiek szalmával, az újabbak cseréppel vannak fedve. Mindkét végén széles ajtaja van. Ahol a fejőt nem hajtják be a faluba, hanem kint fej a juhász, ott a hodály egyik végét deszka-korláttal rekesztik el a fejős birkáknak. Némelykor kunyhó is van a hodály mellett, szemben az ajtóval.

Aratás után a juhászok elhajtanak a tarlóra. Még ott a búzakereszt, de a birkával már tarlóról tarlóra járnak, kerülgetve a tengeri, répa és egyéb vetéseket. Ha csendes idő van, ott is hálnak a tarlón. Szívesen veszik a gazdák, mert a nyáj trágyázza a földet. Tavasszal a zöld búzavetéseket is legeltetni szokták. Különösen azt, amelyik kövér, hogy meg ne dőljön. Ilyen kóborláskor tanyák, szalmakazlak oldalában keres a juhász enyhelyet a nyájnak. A nyomáson (legelőn) újévig járhat. Eddig azonban csak ritka jó idő esetén maradhat kinn. 1935-36 telét végig kint töltötte. Többnyire András napkor (nov. 30.), de előfordul, hogy már Imre napkor (nov. 5.) beszorítja az idő. Ilyenkor széjjelhányják, vagyis különválasztják mindegyik gazda birkáját, és hazahajtják telelni.

A juhász nemcsak őrzi a birkát, hanem gondozza, gyógykezeli is. Ha észreveszi, hogy valamelyiknek baja van, kampóját beleakasztja a horgasinába, úgy fogja ki a többi közül. A z öreg juhászok maguk készítik a szükséges gyógyszereket, de a fiatalok a patikából veszik és nem is értenek már mindenfajta betegség gyógyításához.

Télen a juhász egyik gazdától a másikhoz jár a birkák gondozása végett. Februárban, mikor már elleni kezdenek, még éjszaka is jelen van a régimódi falámpással, vagy a falra akasztott olajmécses világánál néz körül a színben. Ha az ellesnél baj van, segédkezik. Akad olyan birka, amelyik nem engedi szopni a bárányát. A z ilyet bárányával együtt szűkös deszkaketrecbe, fogadtatóba teszi és otthagyja, amíg a fiát el nem fogadja.

Leggyakoribb nyavalyája a birkának a rüh. Ahol a bőr meg van támadva, ott a gyapjút gondosan szétválasztva rühzsírral erősen bedörzsölik. A rühzsírt faggyúból, higanyból és terpentinből készítik. Ügyelni kell, hogy a zsír mindenütt érje, mert ellenkező esetben, ha a bekent hely meg is gyógyul, a rüh tovább terjed. Használnak sós dohányfőzetet is, amivel a véresre dörzsölt bőrt kenik be. Ha a körme fáj a birkának, kékköves hájjal jól bekent

,

szöszmadzagot húzgálnak közte. Nagyobb birkán üt ki a büdössántaság. A z ilyennek a könne töredezett (esetleg elhajítja a papucsát), köze pállott. Erre a célra szolgáló bicskával megfaragják és leöntik a kékkővel, sósavból és borecetből készült folyadékkal. Ha a birka nagyon prüszköl, akkor tudni való, hogy motoz van a fejében. A szarvas birkának szokott lenni a szarva alatt. Bár mások szerint a suta fejében is lehet, addig prüszköl, míg az orrán keresztül kiesik az íznyi bogár: a motoz. A lépfenés birkát megerelik, eret vágnak rajta. Ez azonban nemigen segít. A kergeséget (kábaságot) operálja a juhász. A kerge birka egy helyben forog, és a homloka puha. E puha részről lenyírják a szőrt, a bőrt felmetszik éles bicskával, és miután kékkővel való bedörzsölés által a vérzést elállították, gombos végűre faragott vékony faszilánkkal óvatosan kiveszik az alatta lévő kis hólyagot. Ezután tiszta fehér ruhából vattát (rostot) tépnek, ráteszik a sebre, beborítják posztó vagy szűrdarabbal, és ezt a szőrhöz varrják. így nem megy piszok a sebbe. Öreg Orbán András bajomi juhász olyan ügyesen operál, hogy egyetlen birka sem pusztult el kergeségben a nyájából.

Igaz, hogy a juh, a birka nagy gondozást kíván, de a pásztorok közül mindig is a juhász kapta a legjobb bért. A takarékos juhász megszedte magát, maga is juhosgazda volt.

Terménnyel, pénzzel, báránnyal fizették; ezenkívül birkatartása volt; gúnya-pénzt kapott, bocskor-pénzt; de még só, túró, szalonna is járt neki. Ma 700 darab birkából álló nyáj őrzéséért kap egy esztendőre: 22 q búzát, 30 kg szalonnát, 30 kg főzeléket, 30 kg sót, két szekér szalmát, minden 100 birka után 5 bárányt és 5 birkateleltetést.

A mostani juhászok nagyobb része a régi juhász-famíliákból származott. így pl. a bajomi Gálok, Györfiek, Vesszősök, Zagyvák; az udvari Orbánok, Vígek, stb. A z utóbbi pár évtizedben elhalt Víg Sámuel, Vesszős Miklós, Juhász Csák Márton és testvérje, István életük egész folyásában még a régi betyáros juhászok követői voltak. A családi hagyománynak tehát nagy része van abban, hogy a sárréti pásztorok között a juhász az, akinek mind külső magatartásán, öltözetén, mind pedig gondolkodásmódján leginkább meglátszik pásztori volta.

Juhászaink gúnyájában három régi darab van: a szűr, bunda és kalap. A gúnya a felső ruházat összefoglaló neve. Ezelőtt az inget, gatyát - többnyire télen is abban járván egyáltalában nem tekintették alsó ruhának. Nyakas szűrt viseltek. A z ujja be van varrva és apró tárgyak, miegymás tartására szolgál. Ha csak meleg nincs, már a nyakukba csatolják.

Esőben fejükre hajtják a gallérját. A téli hidegek közeledtén a bundát veszik elő. A fehéret kedvelik. A fekete ún. bakar bundának már nincs ilyen nagy becsülete. A szép nagy bundának felhajtják az alját és a belsejéhez varrott bőrgombokhoz kötik. Ez a felkötött bunda. A szűr ujjában hordott tárgyakat a bundaaljba szokták átrakni. A jó bundáról azt vallják, hogy a kinn járó ember háza. A széles és lehajtott karimájú juhászkalaphoz a fiatalabbak már kezdenek hűtlenek lenni. A juhász egyetlen kezebelije (és címere) a kampó.

Botja somfából van, kampóját pedig vasból vagy rézből csinálják a kovácsok. Ez kígyót ábrázol, kunkorája közepére esik a kígyó feje s a vasból levőknek rézből, emezeknek pedig vasból szemük is van. A kampónak sok hasznát veszi a juhász: tereli vele a nyájat, evvel fogja ki a birkát, álldogálás közben erre támaszkodik, sőt rá is ül, olyanformán, hogy lába között hátranyújtva földnek veti, elől pedig két kézzel megragadja.

A sárréti nagy juhászat tehát a földrajzi viszonyok függvénye volt; az 1860-as években bekövetkezett vízszabályozásokkal megindult végső pusztulása. E pásztori foglalkozás élő ősi emlékeinek halálát pedig a birkatenyésztésre való áttérés siettette.

2

2

A gúnya a felső ruházat összefoglaló neve. EzelőlI az inget, gatyát - többnyire télen is abban járván - egyáltalában nem tekintettek alsó ruhának.

Sárréti pásztorszállások a múlt évszázadban A Sárrét pásztori állattartása nem volt olyan nagyméretű, mint a néprajzi szakirodalomban többször szóba jövő szomszédos Nagykunságé és a Hortobágyé. Ebben is érvényesült az arány, ami az ottani óriási határú parasztvárosok és az itteni kishatárú falvak között van. Számításba kell még vennünk, hogy bár a Kunság is rétes terület volt, tekintélyes hányada a Sárrétbe esett s a Hortobágyot is tarkázták a kiöntések, a nádasok, de a Sárrétnek meg éppen ez volt a földrajzi jellege. Csak a vizek közeit meg a mocsári szigeteket használhatták legelőül. A z állattartás azonban itt is épp olyan fontos szerepet játszott a népi gazdálkodásban, mint az említett helyeken. Néprajzi jelentősége sem kevesebb. Ezt azonban méltóképpen felmérni ma már alig lehet. Mert ennek a réti pásztorkodásnak a maga korában nem akadt leírója, tárgyi és szellemi javainak összegyűjtője, a 60-as évek mocsárlecsapolása pedig letűntette életterét.

Feloszlottak a réti gulyák, a réti nyájak, s a réti pásztorok esztendeje örökre kitelt. Ma már csak a fiak és unokák szájából hallunk róluk megkopott híreket.

E réti pásztorkodás legutolsó időszakának téli szállásairól, telelőiről szólok az alábbi sorokban. Forrásaim a községi jegyzőkönyvek, valamint a sárréti pásztor és rétjáró pákász családok öregjei által őrzött hagyomány és az öregek visszaemlékezései. Utóbbiak, melyeket 1920-1925 közt jegyeztem fel, az 1840-es évekig, tehát napjainktól mintegy száz esztendővel előbbi időkre nyúlnak vissza. Ha nem is adnak feleletet minden részletkérdésre, a pásztorszállás lényegét elénk tárják s látjuk belőlük, hogy a réti pásztorkodás az ősi magyar pásztorkultúra jellegzetes sajátságait tarthatta életben.

Adataink szerint a réti gulyában inkább csak a legmódosabb gazdáknak voltak jószágaik, innen tejhaszonra nem számítottak, nem is fejték ezeket a teheneket, csak egynéhányat a pásztorok. A szaporulatáért tartották, abból pénzeltek. Évről-évre eladásra került a mustrája. Jártak a kupecek, a cenzárok, és annyi marhát összevásároltak a környékbeli határokon, hogy egész gulya kitelt belőle. Úttalan úton, vízen-sáron hógatták a hajcsárok, akik tudtak bánni a szilaj állatokkal. Úgy mondják az öregek, hogy innen Karcagnak hajtották s úgy terelték tovább a pesti úton.

A gulyabeli tehén kint ellett a réten, ott nőtt fel a borjú. Mert a réti gulyának valóban a rét volt az otthona, téli időben se verték szét, bárhogy is havazott, csikorgott.

Szanaszét a náderdők közt szárazulatok domborodtak ki a réti vízből: nádszegte kerek porongok, laponyagok, hosszanti girincek és gorondok. De nedvesebb esztendőben bizony elmerült némelyik. Nagyobbak voltak a kemény szigetek és a hosszú ormágyok, ezekre ilyenkor sem ült rá az áradás. Néhol óldalok és partok nyúltak be a nádrengetegbe, olyan szeszélyesen kanyarogva, mint ahogyan kanyarog a szárazon a folyó. A rétbehalt erek partjai voltak ezek. Ilyeneken járt a gulya. Hasig érő vízben lábalt egyiktől a másikig, rónát vagy gulyacsapást, ökörutat, gulyarést törve a nádasban.

Nagy réti legelő volt a pásztorhagyományban sokszor emlegetett Keménysziget. Szerep alatt feküdt, a rétben parttalanul folydogáló Berettyónál. Ott találták közel hozzá a Nagyvésszeg-szigetjét. Innen vezetett keresztül az öreg Berettyón a hosszú Vésszegrónája, át az Ördögszigetre. Jó réti széna termett itt. De megette a rideg marha a hajlásokban nőtt gizgazt, fodorsást, szittyót, csetkákát is. Majd tovább vitt a pásztorok útja a kiterjedt 1

] L. még Szűcs Sándor: A nagysárréli juhászai (Debreceni Szemle, 1937.) és A Nagysárrét régi disznólarlása (uo. 1940.) A Kunság réti pászlorkodásáról Györffy István: Nagykunsági krónika (Karcag, 1922.). Kunsági és középtiszai községekből tartalmaz ide vonatkozó adatokat Tálasi István: Változás-vizsgálatok a népi állattenyésztés köréből (Ncpr. Ért. 1942.) című tanulmánya. A hajdúsági tclcltctésröl részletesen ír Balogh István: A jószág tclcllctése Debrecen környékén (Debrecen, 1938.). A Sárréthez hasonló területről Morvay Péter: Az Ecscdi-láp vidékének egykori állattartása és pásztorélcte. (Ethn., 1940.)

Monostorszigetre, az Általszigetre. Úgy hírlik, vad pásztorfészek volt ez a tájék. Itt a rét mélyén senki se tekintette a bizonytalan határt, pedig örökösen torzsalkodtak miatta a pásztorok. „Sokszor vérrel írták" - miként mondotta egy öreg. Talán azért beszélnek róla annyi babonás történetet, mert pogánykodó régi pásztorok tanyája volt.

A z álláson a gulya számára nem csináltak semmi szárnyadékot, csak a pásztorok kunyhója állott itt. Egy időben állás volt az Ördögporosán is, meg a bajomi rétszélben a Nagyporoshalmon és Kisporoshalmon. Poros állások voltak a víz közt.

Télszakán a hó alól kaparta ki a gulya az avarfüvet, azon élt. De új területet is nyert ilyenkor.

A jég hátán behúzódtak vele a pásztorok olyan szárazulatokra, amiket egyéb időszakban meg se közelíthettek a mély víz miatt. A dévaványai határban az ecsegpusztai Képtiszta szigeteit csak télen legeltették. Bajomi öreg Demjén Sándor hallotta a nagyapjától, aki bojtárkodott Ecsegen, hogy a Bikifara nevű kettős szigetben magas káka meg fű nőtt, feltartotta a havat, majd alábújhatott a jószág. Több télen egy Biki Sandri nevű bojtárlegény legeltette. Jó téli legelő volt a biharnagybajomi Földlápnál is, az Oberettyó szigetein. A 85 éves öreg Szabó Farkas nagyapja, apja még legeltette. A füzesgyarmati Cséfen is voltak csak télen járatható szigetek. Ilyenkor a nádas valamelyik zugában hált a gulya. Itt nem érte a szél, csak azt hallotta, hogy odafenn dudál. A rétben enyhő volt. Megkaparta a jószág a kotút, és belefeküdt, mint meleg hamuba. Egybehangzóan vallják az öregek, milyen oltalmat nyújtott a nádas.

De így csak engedékenyebb télen barangolhattak. Milyen lesz a tél, megmutatkozott az a pásztornak már az elején. Azért maradtak, míg lehetett, mert a réti marha szívesen elkeresgélte az avart. Ámde mikor már a fergeteg nem szűnt, hanem egymást érte s a nyargalászó viharok mindig csak borzolgatták, hasat húzott. Elunta durkálni a fagyotthátú havat is, ami olyan volt, akár az üvegtábla, kikezdte az orrát. Ilyenkor elébe álltak a pásztorok a gulyának, és telelőre, szállásra fordították.

Milyen lehetett a szállás? A jegyzőkönyvi feljegyzések erről nagyon szűken mérik a szót.

Bajom és Rábé közt 1807-ben kitört határvillongás során Veres János füzesgyarmati pákász ember is megemlékezett egyről a bajomi elöljáróknak tett vallomásában: „A Varga Lápról hajóval mentem a Ternye Fájáig, a csapás szájából jól láttam a szélső halmot, ki se kellett menni, oda látszott a bajomi Szállás ágosai." Gali Ferenc, Bajomban bojtárkodott bakonyszegi pásztor, ezt mondta: „A jégen bejártunk a Varga Lápra, mindig úgy volt, hogy bajomi fű az, a Szálláshoz is hoztuk onnét, mert nagy nádja volt, tüze is jó volt." Egy másik bajomi jegyzőkönyvben 1836-ból találunk adatot: „Szerepi lakos pákász Tőke Bálint a Szállás kunyhójába bé költözött s a karámot tüzelgeti, úgy szinte a fákat is." Kis Ferenc gulyásszámadónak megparancsolta a tanács, hogy „az a hely nem őgyelgők hajioka, őtet onnét űzze ki s a maga faluja határára utasítsa". Báránd község egyik jegyzőkönyve említi meg a szállást 1829-ből. Fergeteges nagy tél volt abban az esztendőben. Február végén jegyezte fel a nótárius: „A kunok szállása egyik oldala is ki gyulladott a nagy fúvásban s a kazlakat is felébe hordta a megdühödött szél. A barmok éjtszaka határunkra által kóborogtak, kiszabadulván szerte széledtek."

Mégis egyet-mást kiolvashatunk a régi írások eme soraiból. A szállási kunyhó a pásztorok hajléka volt. Ezért látta megfelelőnek az őgyelgő pákász s lakatlanul találva, beleköltözött.

A jószág enyhelye a karám volt. Ebből szabadulhattak ki, mikor valószínűleg a pásztorok szabadban égő tüzétől lángot fogott az „egyik oldala". De valamilyen szinféle is szolgálhatott a védelmükre. Ilyesminek az ágasait láthatta a távolból Veres János, s ilyennek 2

2

Szűcs Sándor: A regi Sárrét világa. (Budapest, Bolyai Akadémia) 37. és 147. I.

a fáit tüzelgette Tőke Bálint. A bárándi nótárius azonban bizonyosan hallomás után írta hevenyészve feljegyzését, nem említ ilyen építményt, pedig ha felébe hordta a szél a kazlakat, ennek a tetejével is elszaladhatott.

A bárándi jegyzőkönyvben előforduló „kunok szállása" voltaképpen helynév. A sárrétudvariak ma is használják. Némelyek szerint azonos az Ökröshalommal, amelyet Udvari fölött az Eszteróér egyik könyökhajlásánál feltüntet a hetvenötezres térkép. Mások a magas érpárt halom felőli végét nevezik így. A z Ökrösgát, Fenegát, Gyilkosvölgy vannak a közelében. - Hagyományos szálláshely lehetett. Neve magyarázatául csupán annyit említ a monda, hogy „kunok laktak ott". De hogy mikor és miféle kunok? - azt még a maga mondai módján se határozza meg. Gondolhatunk arra, hogy a török-időkben a Nagykunság valamelyik pusztulásakor kun pásztorok szállhattak ide, elhajtott jószágaikkal. A hely, úgy tetszik, pásztori szemmel van kiválasztva.

Szintén az Eszteró partján, a Kunokszállásától 3 km-rel lejjebb találjuk a Poroshalmot, mely neve után ítélve ugyancsak pásztori telephely lehetett.

Mint pásztortanya maradt meg a nép emlékezetében a Csarnalaponyag is. Szigetként emelkedett ki a Szerep és Udvari közé felnyúló Csama nevű, náddal benőtt, zsombékos területből, amelyet a Tamásderék és a Tamásfok kapcsolt össze a réttel, a Csarnafoka pedig a Kertaljaérből vezette rá a vizet. Sárrétudvariban az öreg Nagy Jakab gyermeksége idején hallotta mesélgető pásztorféle emberektől, milyen nagy kerek kunyhó állott ennek a tetején, és milyen élet folyt körülötte. A nád, víz övezte laponyagon csak a pásztorok jártak. Hússal éltek, futó betyárokat rejtegettek. Szívós csörmőből tüzet raktak s annak füstjében feküdt a gulya, mert naplementével a nádasból szárnyra kelt a rengeteg szúnyog. - Mikor itt a Kendecsatornát ásták, D. Csák Sándor 88 esztendős bajomi lakos egy ácsorgó öreg csősszel beszélgetett. Elmondta az öreg, hogy fiatal legény korában bojtárkodott ezen a részen. A Tamásfokánál lejártak a gulyával a Sárrétjébe a porongokra, egészen a Földlápig. Télire feljöttek a falu alá, a Kertalja partjára. Ott teleltettek a Csalánoshalómnál kaszált szénán. De ilyenkor már kevés jószág volt a gulyában, mert sokat hazavittek. - E szállás helyét a Kertaljaér könyökhajlása és a Csarnafoka közt levő magasabb térszínen gondolhatjuk.

Mellette szól az is, hogy idős emberek kerek gödörre emlékeznek itt, amelyről úgy tudják, kunyhó helye volt. A Csarnalaponyagon inkább állás lehetett. De a kettő között idői kapcsolatra, természetesen alaptalanul következtetnénk.

Ehhez hasonlóan, egymás közelében levő két pásztortanyahelyről a bajomiak is tudnak. A z öreg Demjén János beszélte, hogy mint bojtár (kb. a 60-as évek elején) a már említett Nagyporoshalom alján teleltek a gulyával. Földbeásott, földdel körülhányt hegyes nádkunyhóban laktak. - Egy másik telelőhely a faluhoz közelebb eső Szarvastóér mellett egy földháton volt. (Ahol most a Legeltetési Társulat üszőtelepe van.) A z előbbinél régebbi időben használhatták. A 83 esztendős Gál Balázs nála idősebbektől hallotta ezelőtt, hogy a pásztorok léket vágtak a befagyott Szarvastóéren, s jég alól ivott a gulya. Földesi Sándor kertcsősz, aki fiatalabb éveiben pásztorkodott, kb. a 80-as évek elején még megfigyelhette a nagy kerek karám nyomait. A kunyhó behúzott, már egészen begyepesedett gödrében áskálgatva, középen égett földet és hamut találtak. Ott volt a tűzhely. Vas kutyaörvet és jégpatkót is leltek a gödörben. Majd pedig az ökörgulyás csinált erre a helyre pár lépésnyi főzőkarámot.

1

4

3 4

Györlly Isivin: id. mű. (A fulás) Puszlákon, rétségekben hogyan öröklödnek századokon keresztül a pásztori tanyahelyek, ennek példáiról még szólunk más alkalommal.

A füzesgyarmati határban az Akasztóhalom- és az Ösvényhalomnál tud telelőhelyet az emlékezet. Nyéki József és Kondás Kis János rétjárók elbeszélései után maradt fenn, hogy a két halom közén, az érparton volt a telelő. A jószágnak nádkarámja volt, meg zsombékból rakott, szénatetejű okolja. A mendemonda szerint itt fogta el Szarka Sándor gyarmati csendbiztos a kunyhóban, a pásztorok közt telelő Orbán Gábor szerepi betyárt, az 50-es vagy 60-as években.

Szilasinak, a híres sárréti gulyásnak, a szerepi határ máig Szilasizug néven ismert részében volt a szállása. Bajomban lakó Váradi Lajos, akinek nagyapja, apja és ő maga is réti méhész volt, már mint gyermek végigbolyongta a rétet. Emlékezett rá, hogy a 60-as esztendők utolján a Kárászosban járva, valami szákkáment pásztori nádépítmények tövében lepihentek. Beszélgetés során azt mondta neki az apja: „Na fiam, ez volt Szilasi szállása."

Ez utóbbi adatok a szállás földrajzi elhelyezkedésére mutatnak rá: minden esetben folyó vagy ér mellett találjuk. A rétből való kijjebb húzódás, a faluhoz közelebb telepedés másodlagos kései jelenség, ami a gazdálkodási mód fejlődésével függ össze.

A szállásról teljesebb képet alkothatunk magunknak a sárrétudvari Víg Sámuel régi juhász ember elbeszéléséből. 1832-ben született, apái szintén pásztorok voltak s gyermekkorától fogva a réti világban élt. Utolsó esztendeiben elbeszélgetett emlékeiről. Sokszor járt a már említett Kemény szigeten. Volt ott egy ócska szállás, oda szokták vinni apjáéknak a kenyeret, élelmet. Bevárták, míg valahonnan a réti állásról érte jött a bojtár, azután fordultak vissza.

Idézem, amit erről a szállásról mondott: „Olyan 12 esztendős forma fickó voltam. Nagy István bátyámmal vittük idesapáméknak a tarisznyát Keménybe. Ott volt ni a hajója a kertalján. Beleültünk, oszt löktük a csáklyával. Nincs mán olyan derék karám sehol. Hogy milyen volt? így néztünk a tetejébe ni, mint a toronyba. Avult volt mán, de azért még bírta.

Hej, időnek ültették azt! Nagy kereksége volt. Befogadott volna egy mostani nagyvásárt.

Kellett is. A z időhöz képpest fordulhatott benne a gulya. Még meg ráadásul gerággya volt benne, végig a közepén. Tartaléknak, ha északról jön az idő. Felmásztunk rá, messze láttunk túl Monostoron. Olyan volt mán az alja, majd mint a föld. Volt gané, mindétig villázták rá.

Saroglyázták a hegyébe. Ahogy itt volt a kapu, tőle megint egy nádfal a szénázó elébe. Ezt is jól kitoldták gerágyával. Hő, laktak benne: töviskesdisznó, poc. Színt is abból hánytak, dudvából. Benn a gerágya végéhez. Hogy legyek valami oltalma a hornyuknak. Télire tetejét csináltak szénából, egy vendégoldallal berekesztették az elejét, oszt pakkba volt. Azt is ehhez kötötték, akit fejtek tehenet. Volt olyan tél, hogy északnak a karámmal egyezett a fúvás. Igen ám, de a fal tövén megfeküdt a jószág a nagy aljban, másik csapat megintelen a gerágya megett! Oszt nem volt semmi baj. Hallottam idesapámtul. Majd ótán láttam is.

Emerről meg a szárnyadék taréjáig ért a hó. Rámehettek. Még a bikát is megbírta. Ott begyeskedett előtte a nagy kani kunyhó. Jó hűvös volt, elheverésztem benne, míg jött Tubu Laji. Télen, mikor mán oszt feljöttek, itt főzték a húst idesapámék. A húst meg a halat. A jég alatt vészük volt a Berettyóban, osztán csak meregették. Eljártak a Címeresbe, Szalmazugba.

Meg osztán a szénázón volt a jószág. Karám nélkül hazaszorultak volna. Mert, hő, odakinn a farkas volt a szomszéd meg a szomszédasszony! Éjszakára a kapuba állt valaki. A z volt a kapu, meg rajta a zár. Meg a komondorok. Tüzelgetett. Még ezelőtt így éltek a pásztorok, ha a tél beállt. A nagy kunyhóban. A karám, a szárnyadék meg a kazlak, boglyák. Még a szél se érte tőle őket."

Hozzávéve az öreg juhász ezen elbeszéléséhez részletező kérdésekre adott magyarázatait, rajzban rekonstruálva mutatjuk be a keményszigeti szállást. E szállás karámjához hasonló, tőle csupán egy-két részletében eltérő karámot mutat be Györffy a túrkevei Ecseg-pusztáról.

Megjegyzi róla, hogy ezelőtt mintegy 50 évvel még teleltetésre használták, 300-400 darab szarvasmarha is elfért benne. - Bajomi lakos Demjén Sándor az Ecseg-puszta ványai határba eső részéről tudott télen is használt kerek karámokat. Perge nevezetű számadótól hallotta, hogy „Borzban, a Berettyó sarkánál megkínozta mellette a tél". A másik Rátában volt, nagy „zsombék-óllal", lovak teleltek benne. Kb. az 50-es években lehetett.

A pásztorszállásról szóló eme híradások Ibn-Roszteh feljegyzését idézik fel az őshazabeli magyarokról: „Sátraik vannak s oda mennek, hol a legeltetésre több fű kínálkozik.

Tartományuk kiterjedt s egyik határukat a Fekete-tenger alkotja s ebbe két folyam szakad s ezen folyamok közt laknak. Télvíz idején, aki ezen folyók valamelyikének közelében lakik, e folyóhoz húzódik s a telet partjain tölti el halászva; az otttartózkodás tél idején nekik alkalmasabb."

A réti pásztorkodás több és meggyőzőbb bizonyítékát is őrizhette annak, hogy késői korszakaink pásztorélete töretlen leszármazottja honfoglaláskori pásztorkodásunknak. A tiszántúli ártér összefüggő hatalmas rétségeiben kialakult, majd a történelem különböző korszakaiban eltünedezett apró falvacskák földművelése nem törhette meg ezen leszármazás vonalát. S így a betelepülő nomád kunok szerepe sem éppen olyan lehet, amilyennek eddigi ismereteink alapján látjuk. Mindezt azonban történeti-néprajzi és etnológiai kutatások dönthetnek el; ezek hiányát meglehetősen nagy pásztoréleti irodalmunk se pótolja. - Jelen dolgozat célja csupán e kései adatok megőrzése.

5

6

7

21. ábra. Csikós Tóth András:

5 6 7

Kontyoskunyhó

Györffy Islván: Magyar falu, magyar ház (Budapest, 1943.) 81. ábra.

Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (Budapest, 1904.)

A hortobágyi feltárt faluhelyek is erről tanúskodnak. - Zoltai Lajos: Települések. Egyházas és egyháztalan falvak. (Debrecen, 1925.) 5-10.1. - Sőregi János: A hortobágy-görbeháti középkori templom és temető. (A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1934. 131. 1.)

A Nagysárrét régi disznótartása 1. A z 1860-as években végrehajtott ármentesítésig a Nagysárréten alig lehetett művelhető földet találni. A határban imitt-amott emelkedő szigeteket, hátakat szántották-vetették csak.

De nagyobbacska árvíz ezeket is úgy körülmosta, némelyiket egészen is elöntvén, hogy sokszor vittek is róluk termést, nem is. Viszont a kövérfüvű ártéri mezőnek meg a mocsári legelőnek határa se volt szabva. Mindenki annyi jószágot csaphatott rá, amennyi neki tetszett. Ilyen körülmények közt a vagyon, az érték az állatállomány volt. Különösen a szarvasmarha- és juhtenyésztés öltött nagyobb arányokat. Ezek mellett azonban a disznótartásnak is megvolt a maga jelentősége. Amazokból pénzelt inkább a sárréti gazda, emez pedig a lakosság táplálkozásához szükséges hús és zsír jórészét, valamint a fontos szerepet játszó szalonnát szolgáltatta. - Eme régimódi, a mostanitól teljesen elütő és vele össze nem függő disznótartás néprajzi vonatkozásairól szólok a következő sorokban. A XVIII. és X I X . század fordulójától az 1870-es évekig terjedő, vagyis legvégső időszakáról igyekszem áttekintő képet rajzolni, amiként ez a szétszórt feljegyzések, a szájhagyomány és a kivénült pásztor emberek, öreg gazdák visszaemlékezései alapján még lehetséges.

2. Abban az időben a nagysárrétiek a réti disznót és a szalontai disznót tenyésztették, de főként az elsőt. A szalontai inkább a Kissárréten volt elterjedve s onnan származott ide.

Sárrétudvari juhász, öreg Víg Sámuel (1832-1924) úgy tudta, hogy az itteni gazdák az ötvenes évek elején kezdték evvel a fajtával kicserélgetni a réti disznójukat, mert szalonnásabb volt ezeknél. Hogy külső és belső tulajdonságaira nézve milyen volt az egyik és milyen a másik, erre a kérdésre pontosabb feleletet már hiába várunk. Mindkét tájfajtánk teljesen kipusztult és róluk korabeli leírás, sem jó képes ábrázolás nincs. A visszaemlékezés csupán néhány legszembetűnőbb sajátságaikat őrzi már. A két válfaj megkülönböztető jegyeit sem bizonyítja. Nagy különbség aligha is lehetett köztük, kiváltképpen a visszaemlékezőink idejében, amikor már egymással nagymértékben kereszteződtek.

A réti disznót csontos, erős testű, görbés hátú, nagydarab állatnak mondják. Izmos lábával beérte volna a futó paripát. Feketecimpájú, hosszú orrával úgy hányta a földet, akár a vaseke.

A kan állából arasznyi agyar nőtt ki, de a kocáé se volt sokkal kurtább. Elő fának is felszedte vele a gyökereit. Hegyes füle felfelé állt s fekete meg vereses hosszú szőrszálak nyúltak ki belőle. Nagyon jól hallott, a legcsekélyebb neszre odafordította a fülét. Látni is kitűnően látott; messzebbről észrevett valamit, mint a kondás. Testét durva veres, ordas szőr fedte.

Gerincén arasznyi serte húzódott végig. Ez némelyiknél világosabb, másiknál viszont sötétebb, bakarszínű volt. Hátrafelé simuló sertésszőr volt kétoldalt a hasa szélén és a farán.

A z egész testén úgy elszórtan, szálanként hosszú feketés szőröket is lehetett találni. Bajusza is veres és kékesfekete igen hosszú, kemény néhány szál szőrből állott. - Alkalmasint ilyen réti disznót ábrázolna az ide mellékelt rajz is, amely Fodor Gergely bajomi nótárius 1830-as évekből való kéziratos jegyzőkönyvéből maradt fenn.

A szalontai disznó szintén ilyenforma testalkatú volt, csak valamivel egyenesebb.

Leginkább abban ütött el a réti disznótól, hogy fülei konyán az orrára lógtak. Meggypiros göndör szőre legsötétebb volt a füle tövén és a lábain, különösen térden alul. Ezzel ellentétben volt kesely disznó is, amelynek lábait térden alul fehéres szőrszálak szőkítették.

1

1

Az illeni pásztorkodásról „Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében,, (Nadányi Z.: Bihar-vármegye monográfiája. Budapest, 1938.) című dolgozatomban adtam jellemzési. (A réti pásztorkodás 167. 1. (A juhászairól „A réti juhászat,,) Tiszaföldvár és Vidéke, 1936.) és „A nagysárréti juhászat,, (Debreceni Szemle, 1937.) címen írtam. A sárréti szállásokról, telelőkről más alkalommal szólok.

Egyesek úgy vélekednek, hogy a konya fül és a keselység idegen fajtákkal való keveredés következménye. Szerintük a tiszta vérű szalontai disznónak is felálló fülei voltak és a lába se volt kesely. Abban is különbözött ez a rétitől, hogy sertéje és a testén egyebütt nőtt szálkás szőrök nem voltak olyan talpon állók, hanem jobban simultak. Tenyésztették ennek ugrai néven ismeretes fajtáját is, valamint a görbedi félét, amelyik világosabb szőrű volt.

Táj fajtáinkról a körleveles jegyzőkönyvek is vajmi kevés adatot tartalmaznak. Ha egy-két sertés elkóborgott, vagy tolvajkézre került, nemigen körözték. Inkább csak akkor került ilyesmire sor, ha a szegény ember károsult, vagy nagyobb elhajtás történt. Ilyenkor is csak a jegyét tették írásba és legfeljebb a színét említették meg egy-két szóval. Egyébkénti kinézetével nem törődött a hivatal. A fülére csonka meggyszín disznó, - göndör veres süldő, - balfülére hasított ordas ártány, - piros koca, füle kétszer hasított, farkából el van vágva és az ehhez hasonló rövid leírások semmi többlettel sem járulnak disznófajtáink ismeretéhez.

A réti és szalontai megkülönböztetésnek se leltem nyomát községeink régi irataiban.

Mindenik megegyezett abban, hogy egyik se volt valami hízékony, zsíros állat.

Húsosodtak csak, ha jól éltek. De ami vékony szalonna hasadt róluk, az kitűnő ízű volt.

Húsukat is ízletesnek mondják. De ezt alaposan meg kellett főzni vagy sütni, mert beszőttefonta az ember fogát, olyan szálkás volt.

Sokat emlegetett másik közös természetük a vadság volt. A hagyomány szerint elődeink a vaddisznóból szelídítették őket. Ősi vad ösztönük idők folyamán is fel-felfrissült. Vén kondások beszélik, hogy a rétbeli kondából elment egy-egy koca a vadkan után. A z sem volt éppen ritkaság, hogy a vadkan kapott be a kondába. A szelíd kanok ugyan vívtak vele, s mivel segítsége nem volt, szélre is szorították, de azért csak megszakította a kondát. Pusztulása viális bojtárlegények emlékezetben maradó tette szokott lenni. A vele búgott disznókat szemmel tartották, és amikor megfiadzottak, malacaikat elszedték, ha a gazda úgy kívánta. Régebben azonban ezt senki sem kívánta. Sőt, miként eleink tették, szelídítéssel is szaporították az állományt. Csalma Peti (igazi nevén Mile István) Sárrétudvari pákász, aki vagy 75 esztendővel ennek előtte még élt, és kinnlakott a zódonyi rétben, meg beljebb a Rakoncásban, a Képtisztában, nagyon értett hozzá, hogyan kell összeszedni a vaddisznó malacait. Hazahozta falusi háza udvarára és halon, dögön, gyékényböndőn nevelte fel őket. A bajomi pákászok közül különösen a Kótiak dicsekedhettek ilyen magukszelídítette malacokkal. De általában minden rétbeli embernek kedvelt szórakozása (és egyben jövedelmi forrása) volt a vadmalacok befogása. Csak a kocákat szedték össze, mert azt tartották az ebben tudós pákászok, hogy ha ezeket szelíd disznó alá tették, vagy tehéntejjel itatták, ,4dnőtték" vadságukat, a kani malacok azonban mihamar elpusztultak. Bajomban a 82 esztendős Váradi Lajos volt réti méhésztől hallottam, hogy gyermekkorában az újfalusi, darvasi és füzesgyarmati csűrhében ő is látott vadmalacokat, hat-hét karika fénylett az orrukban. Szerinte inkább csak furcsaságként tartották őket. Felnövekedvén, többnyire el is szökdöstek, csak az maradt meg, amelyiket akolban tartottak, míg meg nem fiadzott. Viszont arra is vannak adatok, hogy a vaddal való kereszteződést „vérfrissülés"-nek tekintették. A vadmalacot tehát nem csupán érdekessége miatt vették meg a pákásztól.

3. Miként látjuk, a sárrétiek sertése alig különbözött a vaddisznótól. Nem is igen rekesztették kerítés közé, hanem engedték, hogy hadd éljen szabadon, természete szerint.

Tenyésztési módja pásztori jellegű volt. A z egész állomány a kondában és a csűrhében élt, a kondások illetőleg a csürhések keze alatt.

2

2

Voltak kondások, akik az ilyen vadkanról nem szóltak sem a gazdának, sem a közlegelő birtokosság elöljáróinak. Az sem engedték meg, hogy a bojtárok elpusztítsák. Hagyták csak, míg magától elmarad. Babonából cselekedtek így. E nyomán kívül azonban magát a babonái még nem találtam meg.

A ridegtartású kondában a maglókat őrizték és ezeknek azokat a malacait, amelyeket minden hizlalás nélkül innen akartak leölni. Ennek a kondának a rét volt az otthona. Soha a falunak tájára se ment, semmilyen időszakban szét nem verték. A mocsár laponyagjain, porongjain legelt; akármilyen nagy vízen átúszott egyikről a másikra. Szerette a gyepet, a füvet is, de talán még inkább falta a párét, gurdint, gezemicét. K i tudta szöszmötölni a neki valót. Legszívesebben mégis a posványokat, fertőket, szárazra került nádasokat dúrta.

Igazában gyökerekkel, gyékénytővel, földimogyoróval, kotorcával, böngyölével, súlyommal, férgekkel, csigákkal, hallal, döggel, tojással, madárfiókákkal élt, de megette a békát és a kígyót is. A kondások nótája szerint: Csicsóka meg böngyöle A z én disznóm étele.

De leginkább a húsért élt-halt a réti disznó. Amelyik disznó elhullott, azt megette a konda.

Addig-addig, hogy beteges, valamiben sínylődő társukat is kikezdték és felfalták. A hús, a dög szagát hihetetlen messziről megérezték és ilyenkor nem lehetett elébük állni, úgy mentek rá. A rétben elpusztult lovat, tehenet, juhot ők takarították el. Dágványba, lápba beleveszett jószágot is ki tudták húzni. Bajom város 1783-ból maradt jegyzőkönyvéből is olvashatjuk, hogy: „a Gujás által Mákos Érbe hánt nagy döghúsokra Kondás Szabó Mihály ráeresztette a disznajit." Télen a kotúra jártak. Úgy beásták magukat, hogy csak a farkuk hegye látszott ki. A korhadástól meleg laza talajban meghúzódott apró állatokat keresgélték, meg a gyökereket húzgálták ki. Ha ilyenkor nem is voltak bővében az ennivalónak, annyit azért találtak, hogy nem éheztek meg.

Indítani, terelni nem kellett ezt a kondát, de nem is igen lehetett volna. Tudta a maga járását.

Kiválasztotta a rét valamelyik porongját, és odajárt hálni évek során át. Akármerre csatangolt, estefelé már megfordult, és irányt vett vissza. Virradtával magától indult. Amikor nagyon feljárta a környéket, a férgeket onnan elriasztotta, vagyis élelme fogytán vitte másik szálláshelyre az ösztöne. Olyan bányát dúrt magának a kiszemelt szárazulaton, hogy ki se látszott belőle. Telelni is ebbe telelt. A téli hideg közeledtét előre megérezte a disznó és a szájában hordta maga alá a száraz avart, gyékényt, nádszemetet s jól bevackolta magát. Mire lehullott a hó, már ki voltak bélelve a bánya gödrei. „Nagy hideg lesz, mert meleg a bánya!" így jósolták az időt a kondások. Báránd község Belsőbánya és Külsőbánya nevű határrészein ilyen bányák voltak ezelőtt. „Külső Bányába 69 anya kocát, 26 süldőt, 8 kant, akiből 2 megdöglött, számláltunk öszve. A malacok az idő miatt sínlődnek. Bagoly kondásnak, fijának Vak láb bojtártul egy kanta bort küldtünk a nagy hidegbe" - olvassuk a tanács 1829. évi vegyes feljegyzései közt. A bajomi konda 1783 telén a Disznóslaponyagon lévő bányában dacolt a szigorú idővel. Szerepen a Tapogatós és a Vészszegér tájékán, a Disznófokánál, Sárrétudvariban a Disznószigeten volt egy ízben a konda bányája. Ilyen eredetű lehet a nagyrábéi Sertéshalom neve is. Jó védelmet nyújtott a bánya. Ez abból is kitetszik, hogy a téli hidegek kártételeiről összeállított listákon aránylag is kevés sertés szerepel.

A z őrzés sem okozott nagy gondot a kondásoknak. Nem volt olyan tolvaj, aki a kondából egyetlen malacot is el tudott volna vinni, vagy hajtani. Ezek a disznók csak pásztoraikat ismerték, más emberfiát nem szerettek látni. A z idegent széjjelszedték volna, ha közöttük mesterkedik. A farkas sem támadt rájuk soha. Nem velük nőtt disznót se csaptak közéjük, 3

3

Kecskés Gy.: Sisvay lelc (Püspökladány és vidéke, 1938. 4. sz.) Szűcs Sándor: Régi nagy telekről (Nagykunsági Lapok, 1940. 24. sz.)

mert volt már próbán, hogy az ilyenre ráröffentek, szétszedték és felfalták. Viharban se kellett bajlódni a kondával: villámlástól, égdörgéstől nem ijedezett. A pásztorok csak arra ügyeltek, hogy állataik tilosba ne tévedjenek. Ezen kívül a hasas disznó figyelemmel kísérte, majd pedig a malacaival való elbánás volt a legfontosabb teendőjük. A disznó, amikor az ideje elérkezett, kivált a kondából, a réten alkalmas helyet keresett magának, gazból, nádcsörmőből fészket tört és ott fiadzott meg. Két-három napig feküdt kismalacaival, de még azután is csak a fészke körül élősködött. Ilyenkor a kondások se mentek a közelébe, mert őket is megtámadta volna. Úgy egy hétre aztán előhozta a fiait. Némelyik pár napig még visszament velük s csak azután vezette be őket a bányába. Négy-öt hétig szoptatta őket, ennek leteltével elverte magától. A kondások ilyenkor lestek ki az alkalmat a gazda által hazaszállítandó malacok megfogására.

Eredetileg ilyen rétből hazavitt, hízónak szánt malacokból állott a csürhe. Később azonban már maglókat és megfelelő számban kanokat is tartottak benne. Kicsi falvakban, ahol kevés föld volt a lakosság kezén, ridegtartású konda nem volt, hanem csűrhében őrizték a kevés sertésállományt. így volt, pl. Bakonszegben is. A z itteni jegyzőkönyvekben szereplő „kondás" meg „malatz pásztor" elnevezés alatt tulajdonképpen csürhést kell értenünk. A csürhejárás a faluhoz közelebb eső határrészén volt; így pl. Szerepen a Kosárfertő, Udvariban a Ravaszfertő, Hármasfertő, Pápaszemfertő, Pereifertő, Bajomban a Nagyfertő és a Fertőhát körül. Gyepes helyen legeltették a disznókat s hogy ne dúrjanak, orrcimpájukba vastag drótból karikát húztak.

Minden este hazaengedték, reggel pedig kihajtották őket. Ezeket a műveleteket az 1800-as évek elején többször szabályozták községeink. A bárándi Tanács pl. elrendelte, hogy a csürhés hajtáskor az utcákon buzgón tülkölni tartozik, eresztéskor pedig köteles a csürhét a Parázsó Mihály szegeietjéig bekísérni. Ez a szegelet a falu szélén volt; idáig együtt kellett tartani a csürhét, nem volt szabad megengedni, hogy előbb szétszaladjon. A bakonszegi csürhésnek a Bánátzugtól a Nadányi-kapuig kellett tülkölni.

4. A régi sárrétiek a rétből ölték a disznót. Tizenötöt meg többet is megperzseltek egy télen jógazda háznál, ahol nagy volt a cselédség és sok száj evett. Tél beálltával a gazda kiment a rétbe és a kondából kiválogatta a legjobb húsban lévő állatait. Ilyenkor a pásztorok úgy intézték, hogy a konda lehetőleg minél széjjelebb terüljön, s a markosabbik bojtárok egy-egy doronggal (a disznóütővel) leütötték a kijelölt disznókat, a számadó pedig a hosszú ölőkéssel végezte el a teendőjét. Hozzáértéssel és ügyesen kellett cselekedni, mert a visítozó disznónak az egész konda a segítségére kelt volna. A leölteket szekérre rakták, és úgy szállították haza.

Ritka esetként előfordult, hogy egy-egy gazda hosszú rúdra szerelt (harapófogóhoz hasonló) disznófogóval fogta ki a süldőjét, és elevenen vitte haza, hogy otthon „feljavítsa". Ez a próbálkozás azonban nem vezetett célhoz, mert a megriasztott vad állat se nem evett, se nem ivott. Ha szétszedhette az aklot, kiszökött a rétbe s többé kondába se állván, a vaddisznónál is veszedelmesebb lett. Megtámadta az embert.

Ehhez képest nagy haladás volt, amikor öt-hathetes korában vitték haza a malacot, hogy moslékra, szemre (tengerire), ólhoz, akolhoz és emberekhez szoktassák. Amikor azonban megerősödött, megint csak pásztor elé hajtották a csürhére. Hizlalása annyiból állott, hogy eleinte sok ivást adtak neki („Hadd nőjjön a böndője."), majd pedig tengerivel, meg tengeriés árpadarával készített moslékkal etették. Egyébként azonban mindvégig a csürhére járt.

Ezen külterjes hízlalási mód mellett különösen a kevesebb számú sertéssel bíró emberek körében már régtől fogva gyakorlatban volt az a megfelelőbb is, amely szerint Szent Mihály napja után akolba fogták a disznót. A bakonszegi kondás 1806. évi bérlevelében már szerepel a Mihály-napig kijáró hízó után megszabott „fél bér".

A csürhés malacot és a hízót otthon akolba zárták. A malacól csak későbbi építmény a Sárréten.

Az akol erős akácfából volt. Kb. 120-130 cm magas kerítés ez, amelyet úgy készítettek, hogy megfelelő ágakat egymás mellé állítva a földbe ástak, tövüket megtömték, felső végeiket pedig keresztbe helyezett és hozzájuk szegezett léccel fogatták össze. Valamelyik sarkába szalmatetejes színt állítottak. Ilyen hizlalót ma is lehet még látni a Sárréten. Első malacól a más vidékeken is elterjedt hidas volt. Itt oláh-ólnak nevezték, mert deszkáit, fáit az oláhok hozták ide a Berettyón.

5. A csűrhések minden este hazahajtottak, otthon háltak. Napközben tarisznyából ettek, este pedig főtt étel várta őket. így tehát nem éltek jellegzetesebb pásztoréletet.

Velük ellentétben a kondások viszont nem tartoztak a falu népéhez. Annak közösségéből kiszakadva, a rét lakói voltak. Foglalkozásuknak megfelelő módon és a rét szabad világának erkölcsei szerint éltek.

A számadót a közlegelőbirtokosság fogadta, amelynek vezetősége rendszerint azonos volt a község, a város Tanácsával. Sehonnaival nem álltak szóba. Helybeli, vagy a környék valamelyik ismert pásztorfamíliájából származó házas-udvaros, családos emberrel kötöttek egyezséget, aki tudott biztosítékot adni, és akit volt, ami idekössön. Evvel törődött a számadó: kötelességét teljesítette, bérét beszedte, családját istápolta. De a falu egyéb törvényeire nem hederített. Annak szokásai reá nem is háramlottak. A bojtárokat még ennyi kötelék sem fűzte a faluhoz. A számadó fogadta fel őket, aki mindeniknél azt nézte csak, derék-e, ügyes-e, de hogy ki fia, mi szél hozta, avval nem törődött. Javarészüket a „gólya költötte" (mint szokták volt mondani). A három föld vásott, véreresztő, botránkoztató, kicsapott fattyúiból toborzódtak. Nem volt szokás tőlük kérdezősködni. A nevüket se hitték el nekik, száraz keresztelőben igazabbat adtak helyette a rétbeli társaik. Számukra menedék volt a réti élet. Ennek világában határról-határra hajították magukat. Mint rideg, nőtlen emberek, hamar odább állottak. Ezért aztán az ilyesmiben járatos számadó örömestebb fogadott idősebbet, akinek „már csendesedett a természete és nem kóborgott el". A faluba, ha néha benéztek, azt többnyire bosszúból és vetélkedésből cselekedték.

A pásztorok társadalmában a kondást az utolsó hely illette meg. Nem csupán azért, mert a gulyához, juhnyájhoz képest kevesebb értéket képviselt a gondjára bízott állatállomány, hanem magaviselete miatt is. A kondások általában izgágák, vakvágásúak, trágárszavúak, disznóbeszédűek voltak. Mintha állataik vadsága ragadt volna rájuk! Csárdába, csapszékbe, hova betértek, alig ha ott halál nem esett. Ha meg társalogtak, menekült onnan a jóravaló fehércseléd.

Nem is szívlelték őket a faluban! A bajomi Tanács 1783-ban ezt a határozatot hozta ellenük: „Bér szerinti járó vagy amúgy őgyelgő bojtár féle suhantzok, annál is inkább az elvetemült kondás fiak a' kotsmába magukat bé ne vegyék, éjtszakára is helységünkből kitakarodjanak. Amelyik ilyenekben találtatik, úgy melyik hírben lévő személynél hál, gatyája róla leoldassék 's a' 25 pálcát a' bőrével szenvedje." A legényeket is tiltják a velük való barátkozástól. „A gazda fia, ha az ólban hálatja, mi károk esik, viselje, ha pedig szolga komázik ilyennel, véle együtt bűnhődik. Se benn lakó legény a bányához ki ne járjék, azonhelyen hallott isteni káromlásokat, parázna 's fajtalan beszédeket, de sokszor cselekedeteket városunkba bé nem plántálja." A paráznaperek, ólbeli rakoncátlankodások, utcai csendháborítások, véres verekedések, gyújtogatások, lopások sorozata szülte az ilyen határozatokat. De hiába! Emlékezőink szerint is a fiatalság mindvégig a külső pásztorokat tekintette a hetyke legénykedés mintaképének és hozzájuk járt tanulni. Különösen téli időben a pásztorkunyhókban mindig henyélt 2-3 falusi fiú és többnyire ötönvett (lopott) bor és élelem mellett dáridóztak a bojtárokkal.

4

1

4

Öreg pásztoremberek a Sárrétet, Kunságot és Hajdúságot együttesen három földnek emlegették szóbeszéd közben.

A nádból ültetett kerek kontyos kunnyó ott állt a bánya mellett. Ebben teleltek a kondások.

Más időszakban nem is igen használták egyébre, csak gúnyájuk és élelmük tartására. Akkora volt, hogy kis háznak is beillett volna. Vagy másfél méternyire a földbe mélyesztették, körül pedig annyi földet halmoztak rá, hogy csak a csúcsa látszott ki. Délre szolgáló keskeny, alacsony bejárata elé nádfalat ültettek, amely nyáron a nap sugara, télen viszont a hópustoló hideg szél ellen nyújtott védelmet. Belső oldalát betapasztották, jól megmunkált pévás sárt vertek a nád közé. Körül a fal mentén alacsony, de széles padkát nyestek az ásóval, náddal beterítették, juhbőröket, gúnyát, bundát hajítottak rá, és ezen aludtak, hevertek. Középen állandóan égett a tűz, mert nemcsak melegítésre, főzésre, hanem világításra is ez szolgált.

Füstje a csúcs mellett vágott, jól körültapasztott lyukon szállt el. A tűz körül zsombékokon tanyáztak. Főzésre bográcsot használtak, amely szolgafán lógott. 1829 nagy telén azt jegyezték fel a bárándi elöljárók, hogy „menvén a' Kilső Bányához a' kunnyó füstje után igazodtunk a' roppant hóban".

Kondásaink ruhabeli viseletéről Fodor nótárius közölt rajza is tájékoztat bennünket.

Derekatlan ingben, gatyában, lábbűrben, bocskorban ábrázolja a disznó után szaladó kondásfiút. Fején hegyes sipka van. Emlékezet szerint ez a ruházat még az 1870-es években is divatozott a sárréti pásztorok körében. Foglalkozásukhoz és a rétben való tartózkodásukhoz megfelelőbbnek tartották ezt, mint a falvainkban akkortájt általánossá váló lobogós ujjú inget, 4-8 szil gatyát és a csizmát. A z inget és a gatyát házilag szőtt kendervászonból a számadóné varrta. Szakadt ruházatú bojtár ezt belevette a szegődségébe.

Az ing csak a mellet takarta. A gatya két szilből lévén, szára kevéssel bővebb volt, mint rajzunk ábrázolja. Új korában mind a két ruhadarabot beavatták, vagyis szedetlen sűrű juhtejbe jól beáztatták. Használatban kifényesedett, és csakhamar egyszín feketévé vált.

Ismeretes volt a szalmapernyével való bedörzsölés (festés) is. így aztán mosni nem kellett, féreg nem költözött belé, sem szél, sem eső nem járta. Addig hordták, míg el nem rongyolódott. Viselői szerint az ilyen zsíros gatya, fekete gatya nyáron szellős, télen pedig, amikor a szárát térden alul gatyakötő-szíjjal bekötötték, meleg volt. A bocskort maga fűzte a kondás. Volt idő, amikor minden községünkben a javadalmazáshoz tartozott a bocskorpénz. Ezt olyan természetesnek tartották, hogy bele se vették a bérlevélbe. Éven át ebből látta el magát bocskorbőrrel, amit nagyvásárokon árultak a bocskormetélők. A rétbeli ember - így a kondás is - a hegyesorrú bocskort kedvelte, amely jobban védte a lábakat, mint a kerekorrú. Bár hogy emez is közönséges volt, azt úgy a közölt rajz, mint a szóbeli adatok bizonyítják. A juhbőrből vágott lábbűr vagy a vászon kapca sem maradhatott el. A konda utáni járkálásban a lábfejet és lábszárát ez védelmezte a nád, az éles sás vágásától. A bocskorszíjjal szokták felerősíteni. Nem hagyható említés nélkül a derékszíj sem. Zseb hiányában ezen függött a hüvely, acél, kova, tapló. Ezenkívül rézcsattal ellátva még díszül is szolgált, s a legényi hiúság igen nevezetes tárgya volt. Hűvös, hideg időben a kacagány, esőben a szűr, télire a bunda került elő. A kondásbunda fekete, vagy bakarszínű volt, és az átlagosnál rövidebbre csinálták a szűcsök. 1841-ben egy bajomi gazda szolgája is „rövidebb bakar bundában, milyen a kondásoké" szökött el. Fejrevalóul a túri süveget, a nagyszélű debreceni kalapot és a báránybőr sipkát kedvelték. A túri vagy kun süveg több mint egy emberöltővel hosszabb ideig élt itt, mint a hazájában. Öregjeink vélekedése szerint a nagyszélű kalap a rövid haj divatjával együtt terjedt a Sárréten. A zsírozott hosszú hajat hátul fésűvel fogatták össze, vagy (miként a fiatalok szerették) két oldalt szíjba fonták. A nyalkábbja színes bőrből metszett pillangót is font bele. Kézbeli eszköz a bot és a karikás volt. Fokos is járt a kondás kezén, de csak verekedéskor.

Szegődött bérükről a protokollumok bejegyzései tudósítanak. Általában 6-8 krajcár és ennek megfelelően fél vagy egész kenyér járt egy-egy sertés őrzéséért, ezen kívül pedig „mellévaló". Ez utóbbi elnevezés alatt 1806-ban Bakonszegen pl. „szalonnát vagy túrót vagy aki mit adhat" értettek. Bárándon pedig az 1860-as évek végén „egy negyed rész szalonnát" jelentett ez. Legtöbb helyen szalonnán kívül kását, babot, borsót kaptak bele a kondások.

Ebből azt is megtudhatjuk, hogy kb. mit főzhettek a kunyhóban, vagy a kunyhó előtti nádfal szélenyhébe rakott tűz fölött. De került a bográcsba az is, amit nem sorolnak fel a bérlevél punktumai, ellenben tiltanak a tanácsi határozatok: ez a - malac. Tudott dolog volt, hogy „a rossz, csalafinta lelkű kondások elsikkasztják a malacokat". Kevesebbet vallanak be a gazdának, mint amennyit a disznó fiadzott. A réti disznó többnyire csak egyszer szaporodott évente, tavasszal. Ősszel ritka esetben. A z ilyen sarjú malaccal a kondások erősítették magukat. De a dögtől sem idegenkedtek; kikanyarították a javát az éles késsel, és bográcsra hajították. A pákász-féle tojásszedés, madár- és halfogás tudománya sem volt előttük ismeretlen. A kunyhóban merettyű, a közeli érben vész volt. Több kondás, mikor kivénült a pásztorkodásból, a pákászok csendes életmódjára tért át.

6. íme lényeges vonásaiban áttekintve ilyen volt a Nagysárrét népi disznótartása, az ármentesítés előtt. A lecsapolás, a kiszárított mocsarakat felszántó eke elpusztította a tájfajták életterét, ezek vesztével a pásztori jellegű tenyésztési mód a múlt emléke lett. A meghonosított új fajták másforma bánásmódot kívántak. Idegenből tanultat. Míg amaz ősi­ nomád kultúránkban gyökerezett.

25. ábra. Szűcs Sándor: Kondástülök

díszítése

Veszettorvosok a Nagysárréten Beteg embert, beteg állatot kuruzsló javasok és orvosok közül hírnév és megbecsülés szempontjából mindenkor magasan kiemelkedtek a veszettséget gyógyító specialisták, az ún. veszettorvosok. Ennek oka elsőben az, hogy nagytudományú javas, hasznoskezű kenőasszony, ügyes csontrakó, foghúzó meg gyógykovács némelyik nagyobb faluban több is található, veszettorvos azonban az egész vidéken alig akad egy-kettő egy emberöltőnyi idő alatt. Ennek viszont a sárréti öregek azt adják okául, hogy a gyógyítás mesterségét rátermett ember vagy fehércseléd el is sajátíthatja, ha olyan személy körül forgolódik, a veszettség ellen való tudományt azonban csakis örökölni lehet. A veszettorvos úgy őrzi, mint a szeme világát. Ha elbeszélné valakinek, már első szavánál menten kitörne rajta a veszettség és nyomorultul elpusztulna. A saját fiai közül választott, tehát vérint való utódjának is csak a halálos ágyon adja át a tudományát, akkor sem szóval, hanem kézfogás által. De még a leszármazók közül sem akármelyik alkalmatos az örökére. Egyik veszettorvosunknak a kisebbik fiát emlegetik utódjául, mert az idősebbik italszerető és hirtelenmérgü. A vereshajú, veresszőrü ember szintén alkalmatlan eme tudás átvételére. Nem családbeli, idegen ember pedig másként nem, csak egyetlen módon: csalafintasággal juthat hozzá. De ennek nagy ára van! Keservesen fizetett érte bizonyos Szabó nevezetű juhász is, aki a 70-es évek végén élt a püspökladányi határon. Fiatal korában egy veszettorvosnál szolgált, szintén juhászképpen s annak idején, amikor az elhomályosult szemű haldokló öreg gazda a fiát hivatta, ő állott mellé helyette, és ő fogott vele kezet. így aztán gyógyítani tudott, de attól fogva szembehunyás nélkül álmatlanul töltött minden éjszakát a karám oldalánál vagy valamelyik kis szikpadkán üldögélve. - A veszettorvos személyét tehát homály és titokzatosság veszi körül, és az ebből kerekedő mendemonda szintén növeli a tekintélyét. Bizonyos azonban, hogy gyógyítani is sok esetben sikeresen gyógyítanak, bajt megelőznek.

A régi világban egyik-másik helységünknek esztendőszámra fogadott veszettorvosa volt.

Bakonszeg az 1800-as évek elején Boldog Ferencet szerződtette, aki aztán hosszú ideig szolgált itt. Évente 6 forint, 1 köböl búza, 1 ölő bárány és 2 font faggyú volt a szerződött bére. Hivatalában Lakatos János váltotta fel. A helység protocollumába bejegyzett érdekes conventionális levele így szól: „Mai alább írt napon megfogadódott földesi lakos Lakatos János a bakonszegi jószágokban történhető veszettség orvoslására az 1833-dik esztendő 1ső napjától az 1834-dik esztendő első napjáig és így egy egész esztendőre 's leszen fizetése 1., v. cédulában számított tíz, nro 10 forint, 2., kenyérnek való búza hat, nro 6 véka, 3., egyszáz kéve nád. Mely fizetésért tartozik említett Lakatos János a híradásunkra helységünkben a maga orvosi szereivel együtt megjelenni és jószágainkat megorvosolni.

Egyébiránt pedig minden két hónapban tartozik minden híradás nélkül maga alkalmasságán megjelenni, a' híradáskor pedig magunk fogunk érette szekeret küldeni. Sig. Bakonszeg d.

29. Dec. 1832." Eredményesen működhetett, mert többfelé hívták. A bárándi bíró 1834. évi számadásában is fel van jegyezve: „Orvos Lakatos Jánosnak a megharapott marhák gyógyításáért adtam és az útra bort töltöttem neki 2 frt". Ugyanebben az évben Rabén is szerepelt. „Varga uram eőkegyelme orvos Lakatost áthozatván a' juhait véle láttatta, úgy melyiken egy kis sebet talált, elhajtatá", - írja a protocollum. Arról azonban, hogy miképpen gyógyított a népszerű Lakatos, egy áruló szót sem tartalmaznak az avas feljegyzések. Úgy látszik, ő is féltékenyen őrizhette a tudományát.

26. ábra. Kelemen István: Gulyásbot

díszítése

27. ábra. Kelemen István: Ólmosbot

díszítése

Bajom város egyik jegyzőkönyvtöredékéből némileg már többet megtudunk a veszettorvos mivoltáról. 1806-ban egy tanúvallatás során Bagoly Sándor gulyásbojtár ezeket mondta: „Szerepről kihíván ör. Gali András uramat, hogy a marhákat nézné meg. Mindjárt közé mené a marháknak, de mit tett vélek, nem tudhatom, mivel mink szélen álltunk. Váradi uram tehene nem ment a Gazosnak. Baja volt, azért üttette le. A z is hallottam, amikor azt mondta Gali András uram Váradi uramnak, hogy egyet se vágjék felém, mert megveszejtem, úgy szalasztóm el." - Ezen vallomásból kivehető, hogy bár nem látta a tanú, de sejtette (talán régebbi tapasztalata alapján), hogy Gali uram a gulya közt a gyanús teheneket a maga módja szerint orvosi elbánásban részesítette. A Gazos felé pedig, valószínűleg, mint általa kijelölt irányban próbaként terelte a gulyát, hogy a beteg állat a többi közül valamiképp kiváljék. így választódott ki Váradi uramé, amelyiket aztán agyon is üttetett. A kárvallott gazda fenyegetőzésére mondott szavai azon a néphiedelmen alapulnak, hogy a veszettorvos nemcsak gyógyítani tud, hanem veszteni is.

A z öreg Zagyva juhász valamikor gyerkőc-bojtár korában kevés időt szeghalmi földön töltött. Gazdája, egy vén számadó szintén veszettorvos hírében állott, és értette is jól ezt a mesterséget. Görbehátú, vastagszemöldökü, vékonybajszú kis ember volt. Lassan mozgott, mégis többet ért a legfürgébb bojtárfickónál is. A szűre ujjában mindig ott hurcolt egy fából faragott katuját, annyicska volt, mint egy zsoltár. Ebben őrizte a tudományát. Tolós fekete fedele olyan fortélyos zárral járt, hogy senki sem tudta kinyitni, csak ő maga. - Jól emlékezett rá az öreg Zagyva, hogy a tudományos számadóhoz egyszer egy fiút hoztak, akinek a bal lábszárán a vastaghúst kapta meg valami veszett kutya. A z öreg csak jól végignézett rajta, és azután ennyit mondott: „Menjenek nyugodtan haza, nem lesz ennek a gyereknek kutyabaja se!" Mert vannak olyan emberek - magyarázta az öreg Zagyva akiknek nem árt a veszettkutya-harapás. A z ilyeneket azonban csak az orvos ismeri fel. Másszor meg az történt velük, hogy amint csendesen heverészgettek a nyáj mellett a gyepen, az öreg számadó hirtelen felugrik. „Te, Ferke - azt mondja a nagyobbik bojtárnak - amoda nyargal egy veszett kutya, éppen erre tart. Kitelt mán ennek az ideje. Én majd megállítom, te meg kerülj mögé és üsd le." Csakugyan, egyenest nekik rontott a nagy fehér eb, de mikor az öreg elébe állott és felemelte a karját, rögtön megtorpant. Ferke pedig egy rámért csapással széjjel ütötte a fejét. Szalmára lökték a dögöt és elégették. A z öreg Zagyva nemrég még őrzött egy használatból kikopott ócska szaru-sótartót, annak az oldalán szépen meg van örökítve ez a jelenet. Annak a gazdának, akinek a juhait őrizték, volt egy hetyke kocsisa.

Tréfából Veresszeges Miskának hívták, mert ugyancsak kikapós, nagyvérű fattyú volt.

Minduntalan figurázott a panukás öreg számadóival, aki magas süvegével is elsétálhatott a hóna alatt. Egy alkalommal aztán azt mondta neki: „Na Miska, ha veszhetnél, hát vesszél meg!" Ez pénteki napon történt. Vasárnap a Szeles csárdában (most malom áll a helyén) dühöngeni kezdett Miska. Másként nem bírtak vele a legények, hanem ajtót hajítottak rá, úgy nyomták le. Hétfőn meg már koporsóba tették.

Veszettorvos volt az öreg Bagosi is, Sápon. A 60-as, 70-es években szerepeigetett s már csak éltes emberek emlegetik egynémely viselt dolgait. Azt mondják, hogy mint unoka örökölte a tudományt a nagyapjától. Ő azonban már nem hagyományozhatta tovább, mert a halálos ágyon seprűnyelet adtak a kezébe. Neki is volt egy fából faragott kis katujája, amit 1

1

Ezt ugyan karcagi Orvos Nagy Péter, a XVIII. század derekán élt himeves vcszettorvos saját szájavallásával cáfolta meg. Elckcsné arra kérte, hogy vésztőt adjon az urának, mire ő így válaszolt: „Gyógyítani tudok, de veszteni nem." (Györffy István egyik tanulmányának adata, Elhn, 1937. 133.1.) • Bajomi öreg Éles László azonban így szólt, mikor ezt említettem neki. „Igen ám, csakhogy az ilyenek némelykor eltagadják, amit tudnak". Es rögtön mondott is nem egy-két példát. A néphit elől nem lehet megmenekülni.

mindig magával vitt, ha hívták valahová. Még a házbeliek sem nézhették meg soha, hogy mit tartalmaz ez a zsebbe való kis katuja, olyan ügyesen rejtegette. Talán valahol az udvaron, színben, ólban vagy a házban lehetett elföldelve. Minthogy a családban megszakadt a tudomány, halála után se akadtak rá. De nem is igen keresték, gondolván: ki tudja, mi követné azt, aki megtalálná!

Talán még a 70-es évek elején történt, hogy az emlékezetes nevű bajomi főbíró, Darabos, hívatta udvarába az öreg Bagosit. Borjú nagyságú, harapós ebei voltak a főbírónak, de az öreget idegen létére is úgy állották körül, mint a bárányok. Pedig a szolgafattyúk tréfából még uszították is őket: nézzük, megfognak-e! Akármerre járt, nem ugatta meg a leghamisabb kutya sem. A legvadabb is elment véle, ha hívta. A z akasztói kasznár (mert gyógyítása végett ott is járt nemegyszer) egy alkalommal ezt találta mondani: „Kelmédnek adom ezt az ebet, ha elcsalja". Gyönyörű nagy fehér komondor volt. „Na, gyere, Hattyú!" - szólt oda neki elmenőben az öreg Bagosi, s az hozzádörzsölőzve szépen kullogott utána. Elvitte. - Ez a kasznár sokat firtatta az öreg tudományát, pedig rá-ráfizetett. „Hallja, kelmed - azt mondja egy másik alkalommal - sokért nem adnám ezt a hátaslovamat, de kelmed a gazdája rögtön, ha rám tudja uszítani a kutyámat." „Kapd meg, te!" - kiáltott az öreg legott s bizony a hűséges kutya végighasította a gazdája nadrágját, még a bőrét is cseszte a foga. Erre már kifakadt a kasznár: „Ördög kend, nem ember!" - Szeghalmon a vén Petri kevélykedett. „Az én udvaromba jönne be, az én két kutyámtól!" Bemegy az - bizonygatták. „Ha meg nem szabnák, azt mondanám: van valami a begyében!" Majd esett, hogy lóvétel ürügye alatt csakugyan elment. Rontott is a kapura a két hatalmas rideg eb. De, amikor betette a lábát a kapun, majd nyakuk tört, úgy hányták magukat kifelé a kerítés tetején. Színüket se látták azon nap. „Miféle ember volt ez?" - káromkodott a vén Petri. A fejét csóválta csak, amikor megmondták neki.

A z öreget hiába próbálták megleckéztetni, nem vallott. Hogyan és mivel gyógyít, nem árulta el. Némelyek azt mondták, hogy füvekből csinálta az orvosságot. Porrá törte és úgy hintette az állat eledelére. Mások szerint vérből készítette a gyógyszert, és nem por volt az, hanem kenőcs, amit a beteg állat szájába kent. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy oltóanyaggal dolgozott, mert kis üveget és tűt láttak nála. Sohasem gyógyított emberi szem előtt. Mikor egyszer a földesi kondához hívták, elküldte a pásztorokat jó messzire egy érhajlásba. Mert nem használ a gyógyítás, ha nézik vagy meglesik!

Embereket gyógyított-e veszettség ellen? - nem emlékeznek rá. Egy asszony ijedtségről kért tőle valami szert. A z utcasarkon egy nagy kutya ugrott neki, nem harapta meg, csak majdnem elbuktatta. A z öreg Bagosi kis fekete gyalogszéket rántott ki az ágy alól. „Ülj le, lányom" - mondta. A tékából meg pár decis zöld üveget vett elő, valami ízetlen folyadék volt benne. „Idd ki ezt egy hajtókára. Dühödt volt az a kutya, bajod lenne miatta." - Kutyától ijedt meg egy gyerek is. Ennek meg port adott. Zsarátra szórva a füstjéből hármat-négyet kellett szippantani.

Most D. S. a Sárrét veszettorvosa. Egyik békésmegyei nagyközségünkben lakik. Gazda ember. Már a dédapja is orvos volt. Tudományáról sok mendemonda kering közszájon, de ő maga nem beszél róla. Úgy gyógyít ő is, mint elődei: szemtanú nélkül. Beszéltem olyan juhásszal, akinek a nyája közé tört a veszett kutya, és több birkát összemart. Kivitték a karámhoz az öreg állatorvost, de az csak ennyit mondott szép csendesen: „Hívják át D-t."

Avval faképnél hagyta őket. Tanácsát azonban megfogadták, és így a birkák meggyógyultak.

- Uradalmakba is mindenüvé D-t hívják. Egyik helyen az Ökröket marta meg a veszett kutya. A sebzett jószágokat behajtatta a hodályba, ő is bement és behúzta maga után az ajtót.

Mikor kevés idő múltán kijött, így szólt: „Na, most már nem lesz ezeknek bajuk". Valamelyik uradalomban egy szépszavú kolompot ígértek neki. Telt múlt az idő, de az ígéret csak ígéret maradt, pedig többször szóba hozta. Végre aztán ilyen üzenettel küldte ki kocsisát a tanyára: Ha szombaton naplemente előtt kezembe nem adják a kolompot, vasárnap délelőtt az intézővel hozatom be, de úgy, hogy a nyakába lesz akasztva, és gyalog jön, nyargalva. De erre már nem került sor, mert a kocsissal rögtön küldték az ígért kolompot.

A veszettség elhárítására bizonyos szereket és módokat orvosi tanács nélkül is alkalmaznak a sárrétiek. így pl. veszettkutyajárás idején kormos pirítóst adnak a házőrző ebnek. Fűtéskor tenyérnyi kenyeret pirítanak, és odadörzsölik a kemence üstökéhez. A rossz kutya így is bekapja ezen ősi orvosságot, a finnyásabbnak imitt-amott megkapkodják avas hájjal, avagy szalonnafelsővel, hogy jobban csússzék. A régi öregek azt ajánlották, hogy akit megharapott a veszett kutya, az igyék hideg vizet, vagy szagoljon meszes vizet. Ez utóbbi esetben ezt kell mondani: „Rossz víz, büdös víz!" És utána el kell hajítani a bögrét, amiben van. A hideg víz külsőleg is hasznos. Régen az öreg Nemes Ambrus is (Bajomból) nyakig ült bele a Berettyó vizébe, mert birkaúsztatáskor Bakonszeg alatt megharapta valami veszett kutya. - Még hatásosabbnak tartották a kőrisbogár- és a fátyolbogár-port. A szárított bogarat azonban csak famozsárban lehetett lisztté törni, ha vas- vagy rézmozsárban törték, akkor erejét vesztette. Tejbe kavarva itták meg. - Kisrábén az öreg Megyeri juhász, amikor a nyáját megpocsékolta a veszett kutya, a füstöléshez folyamodott. Társai segítségével sikerült elütni a veszett ebet, a nyájat pedig háromszor megfordította a füstjében, negyedszerre a hamvadó tűzön terelte át. Pásztorviselt bajomi öregektől hallottam, hogy valamikor a múlt század elülső harmadában Orbán gulyás próbaként két tüzet rakott, és ezek között terelte el a gulyát, amelyik tehén vadult, kiszakadt, ostornak ment inkább, az már hibás volt. A z ilyet orvoskézre adta. Emlékeznek rá, hogy Szőke Sámuel volt sárrétudvari bíró is tétetett ilyen próbát a gulyával. A Nagysziken, a Ravaszfertő szélén gyújtották meg a két nagy tüzet.

Látjuk tehát, hogy a veszettorvos személyéhez fűződő babonának meg az ősi szerek erejébe vetett hitnek az ideje a Nagy-Sárréten még nem járt le. A múlt század utolsó évtizedeiben megszűnt nomád módú állattartás (a réti pásztorkodás) egyik szellemi maradványa ez.

28. ábra. Szűcs Sándor:

Hagyományozódás

Javasok a Nagysárréten I. Javasaink gyógyszereik tekintélyesebb hányadának készítési módját csíziós füzetekből, múlt századi orvosi könyvekből tanulták. Efféle iratokat több alkalommal találtam tékáikban és a régiek immáron padlásra vetett hátrahagyott lim-lomja közt. Volt, aki a betűt nem ismervén, unokájával bagadoztatta a „tudományt". A mostaniak már népszerűsítő orvosi lexikonokból, természeti gyógymódokat tárgyaló művekből is okulnak, a maguk módján, így tehát szereiknél sokkal inkább jellemző rájuk a hozzájuk fűződő babona, a gyógyításnál gyakorolt egynémely, az ősiségből megőrzött eljárásuk, valamint a közösségi életben játszott szerepük. A z alábbiakban ilyen vonatkozású adatokon keresztül mutatom be a Nagysárrét emlegetettebb javasait.

1

II. Emberi betegségeket kezelő népi gyógyítóinkat az itteni községek 1700-as évekből, úgyszintén a későbbi időkből fennmaradt jegyzőkönyvei is javasoknak nevezik. Rendszerint nők, idős asszonyok. Mindenféle betegséget kezelnek, de némelyikük mint specialista híresedéit el. Van köztük, aki különösen a kenéshez ért igen jól. „Kezében van a tudomány", - mint mondják. „Könnyen megleli a keze a bajt. Rögtön oda tapint a nyavalyára." Ez a kenőasszony. Szárazon ken, vagy zsírral, írral, meg korán reggelenként éhnyállal, ahogyan a szükség kívánja. Van csontrakó, aki tört csontot, bevert oldalbordát, szétrepeszteti koponyát illesztget össze. Őt idézik egymás emlékezetébe a verekedő legények, imigyen fenyegetőzve: „Megállj, most a vénasszonyok kezére adlak!" A fájós fogakat is ők húzzák ki legügyesebben. A vajákos sebekkel bánik, meg fokadásokat hegeszt. Férfi javas ritkaságszámba megy. Egy-egy azonban mégis csak akad, hol eme, hol ama faluban.

Foghúzáson kívül a férfiak gyógyításával foglalkozik, főként olyan esetekben, amikor azok restellnek asszony javashoz fordulni. Ezért hívják kanbábának. Leginkább a nemi betegségek gyógyításával szerez hírnevet. - A kuruzsló elnevezés is járatos. így és kommendáló asszony titulussal a kisebb hírű, kevesebb tudományú gyógyítókat illetik. Úgy tetszik, mintha a javasok körén kívül álló kontároknak tekintenék őket. Ezt fejezte ki egyik öreg adatközlőm is, mondván: „Azok csak innen-onnan szedték, amit tudnak. Látásból, hallomásból."

A javasok ugyanis a gyógyítás titkába nem avattak be akárkit. A hiedelem szerint csak arra hajlamosak közül való választott tanítványokkal közölték tudományukat. Csakis ilyenek juthatnak be a kompániájukba. Minden hetedik esztendőben gyűlést tartanak, amelyre a más országiak is eljönnek s ezen az összejövetelen tudományukat kicserélgetik, egymást okosítják. Madárrá változnak és úgy mennek a gyűlésre. Sok régi hagyományt őrző öreg Demjén Sándor (Bajomban) úgy tudta, hogy bagoly képét öltik magukra, a kéményen szállnak ki és a ház gerincéről repülnek el.

2

3

1 2 3

A Sárrét népi gyógyszereiről cs gyógyító eljárásairól több mint ezer bő adatol tartalmazó gyűjteményeméi más alkalommal közlöm.

Az olyan közlés, amely szerint „bábaasszonyi teendőket" is végeznének, csakis lèves adaton cs az elnevezés helytelen értelmezésén alapulhat. / L . pl.

Nadányi: Bihar-vármegye. Bp. 1938.97.17 Egyik adatközlőm is a szomszédasszonyáról beszélvén, aki javas voll, rámutatott a kislányára: „Ez éppen olyan. Olyan a gusztusa. Már is mindig körülötte csctlik-bollik. Mondta is az öreg, hogy elválasztja ha felnő és mcglanílja a tudományra".

Egy régi javasasszony gyógyítási módjáról Bihartorda 1783-ból maradt protokollum töredéke ad hírt. A hiányos iratból nem állapítható meg, miért került az ügy a tanács elé, de számos tanút kihallgattak benne. A z egyik csak annyit tudott, hogy „füvet főztek a fürüdőbe, de öntöttek belé egyebet is, szárcsonton csepegtették keresztül". Madarász Gergelyné volt a legbeszédesebb. „Látta-é, hallotta-é Oláhné dancsházi javasasszonynak Fekete Mihály juhász feleségén tett gyógyítását?" - kérdezték tőle. Mire így felelt: „Láttam 's hallottam. Mondotta Feketéné, hogy na csak megváltozott ez a sánta Oláhné, na csak nagy tudomány szorult belé.

Egyszer is úgy az ablaknál ültem, akkor jött. A kis fát letette a ládára, végit meg az ágyfának támította. A z a kis fa vót nála, akivel Sólyomnét meggyógyította. Csak eddig voltál beteg, lányom, azt mondja, virág asszony leszel ezután. Se erre, se arra, hanem az én szavamra hajts." Igaz-é - faggatták tovább - , hogy Isten nélkül való módjára paráznaszókat 's ördögöt kiáltozott?" Ezt már tagadta Madarászné: „Kimentem a pitarba, de oda is semmi kiáltást nem hallottam." Puskár Istvánné azonban ellene vallott: „Kórót vágtam a nádfalnál, úgy hallottam meg, amint háromszor is nagy fennen valamit kiáltoztak, mint olyankor, mire által léptem, Madarász Gergéné rám szólt, hogy be ne nyissak. Oláhné van itt, ehol van ni a Gyenge Sanyi gatyája az üstben rotyog, jó alája raktam. Azt is mondotta, hogy Ferkó hozta által lóháton, csak meg ne adná az árát. Majd kijüve Oláhné 's megemelintvén a fedőt, jól hallottam mondását: ebből jött, ebbe menjek". A tizennyolc esztendős Varga Ferenc így vallott: „Valamit tett velem Oláhné, mikor a mellemen megfogta az inget éreztem én. Mondotta, hogy értessek szót Gyengével, ha a lovak alá vágom is. Akinek kell a virág, állja a tövisét is."

A XVIII. század második felében tűnt fel M . Tóth Péterné is, akiről azt írta Sárrétudvari akkori nótáriusa, hogy „hites öreg asszony 's bába". Egy alkalommal imigyen kérkedett: „ Kilenc vénasszonyt szolgáltam csirke koromban, hétnek a tudománya szállott rám, nincs más jó, csak amit én tudok. Nem vagyok én kéntelen gyalogolni, nyergelhetek is, ha akarok."

Igen nevezetes személy volt. Még az 1800-as évek első felében is emlegetik a helyiség jegyzőkönyvei, mert nemcsak gyógyított, hanem ezenkívül még sok elsenyvedhetetlen dolgot is mívelt. „A Szt. Eccl. Tiszt. Prédikátorához tartozó engedelmességet nem esmérte, valamint az érdemes elől járók sokszori intéseknek, parancsolatjaiknak sem engedelmeskedett, zabolátlan nyelve sok közönséges lakosokat rágalmazott, valamint a hivatalbeli szükséges hallgatást sem mutatta. Midőn Nyíri uram a felesége gyalázása miatt perbe fogta, ennyit ismert be az ellene emelt vádból: „Ládd-e, mondám neki (ti. a beteg Nyírinének), fonákul öltöttem magamra a ruhát, nem hoztam senkit, se semmit, hanem a nyavalyád elment, de nem győzlek én meg, ha két-három emberrel hordatod". A nótárius feleségéről pedig így nyilatkozott: „Bőrt kötöttem a hasára, úgy lett meg a fia". Tehát nem csupán a közönséges lakosokat hozta hírbe. Evvel aztán odáig vitte, hogy még vasat is tettek rá és árestálták. De koránt sem hunyászkodott meg! Kijővén a dutyiból, azon mód, megvasaltan szekérre ült és Váradra ment panaszt tenni. Menet közben, amíg a faluból kiért, a számos esztendeig főbíróságot viselt Bodor Péter őkegyelmét gyalázta, rágalmazta, háza népét fenével étette. - A mellette tevékenykedő compó, öreg Rábai Istvánné, szintén jó szótehetséggel volt megáldva. Egy alkalommal a helység háza előtt utána kiabált a kisbírónak: „Az elöljárókat mind a két végükön kikezdheti a csúnya nyavalya, sem Tóthné, sem én a kezünket se tesszük rajok, megmondhatod nekik". Kővárinéról pedig azt mondta, hogy „az árokba esett a katonával, azért kellett rosta alá tenni".

4

4

Ez a községi jegyzőkönyv. Bihar vármegye levéltárában, a számozatlan iratok közt van.

A szükséges hallgatás be nem tartásából, a szóhajtásból ádáz perpatvarok kerekedtek. A javasok egymás gyógymódját is gyakran diffámálták. A kisebb a híresebb ellen áskálódott.

Nagyrábé község 1802. évi Diáriuma szerint Váradiné is fűnek-fának hirdette a faluban, hogy „Tóth András leányában, minek utána ő azt meggyógyította, kétszeresen meg van a nyavalya újítva, egyfelől Varga Mihályné méze által, másfelől pedig a Rebőknétől került hallal". - Szerepen Miiéné volt az, aki ilyen formán gyalázott több személyt. Egy 1816. évi bejegyzés szerint a kútnál a tanyába ült és a vízért menőknek ezt beszélgette: „Hiába intettem a Meggyasszai koma fiát, ne vedd el te azt a csuhegyes lányt, mert az se lesz, aki a gatyamadzagodat megoldja, egyszer is. Mit ér a sarkig lógó haj, ha vásárt üt az ura". Ráczné eljárását pedig imigyen bírálgatta: „Tördelheti a port a Nyékiné lányának, akár ha a keze elzsibbadt is bele, a legényeknél van annak az orvossága, a köpésétől is inkább meggyógyulna annak. A z én kezem közt forgott, jól tudom én azt. A z ispánné se volna meg, ha a Ráczné kenőcsével kenekedett volna". - Biharnagybajom 1806-ból való jegyzőkönyvtöredéke Kasza Ersus „városunk-beli javas asszony" bírák elébe került dolgait őrzi. Egy alkalommal így szólt a Vesszős fiúhoz, annak törését gyógyítván: „Apádnak, anyádnak jó voltam, te is fogadd meg a szavam, kedves, nagy kanálhoz ne végy kis csuprot".

Ezt a jámbornak tetsző tanácsot zokon vették az Éles leány szülei. Éles uram a javasasszony háza elé menvén, felemelt ököllel fenyegetőzött: „Vess számot magaddal vén k..., mert ha a kapudon kívül tanállak, megfogom a nyakad, úgy vetlek át a torony tetején". Élesné is kiontotta a mérgét: „Rontó-bontó boszorkány kend, ördögtől van a kend tudománya. Szekér volt kend világéletében, vénségére is az maradt". Kasza Ersus azonban higgadtan védte a tudományos igazságot. „Látod ezt a két kezet Élesné? Volt ebben a te lányod is, meg a fiú is, én tudhatom, hogy nem valók össze." A z egyik tanú vallomása szerint Élesné erre így tromfolt vissza: „Látom, látom, csörög a kend körme". Csakhamar ezután Szabó Mihály emelt vádat ellene, mert a leányáról „hírt vert". Úgy nyilatkozott, hogy „ha ő megvizsgálná s akként akarná, kicsapnák a városból". Ezt is mondotta? „Hatalmam vagyon nekem a bíró felett is, hét vármegyében is".

A bajomi öregek Mátyus Katát emlegetik, mint jeles javasasszonyt. A 70-es években gyógyítgatott. Állítólag tizenhárom esztendőt szolgált tanítványként valami kevei vénasszonynál, ahol minden évben kilenc napig borsószalmán állott, mezítláb, füstös kémény alatt. Különösen az igéknek és mondókáknak volt a tudója, de a fúvás is gyógyító mesterkedései közé tartozott. Úgy emlékeznek, hogy leginkább sebre és daganatra szokott ráfújni. Mikor a Gorzsásné kezéről lenyúzta a pokolvart, arra is ráfújt, mondván: „Innen múljál, Burkó fekete hátulján fussál". - Egy embert úgy gyógyított meg, hogy anyaszült mezítelenül a ház földjére fektette, a mellére rostát tett és ebbe krajcárt dobott, azután pedig kést fogván a kezébe, bal felé megkerülte a beteget, evvel a mondással: „Szombat, péntek, csütörtök, csont, köröm, hús, haj veleje, ördög többé ne köcse" (kösse). O forgatta a betyáros vén Somogyi Pistát is legénykorában, amikor bele állott a rosszaság és rá is böjtölt valaki.

Hét féle fű levében fürösztötte meg. „Annyiszor kell ebben kifőnöd, ahány hátad csigolyája van." Ezt rendelte neki. Majd pedig mikor már könnyebedett, a mellére helyezett rostán késsel rádobolt a rontóra: „Rontó a nyavalyát vidd, tűn, kövön, földön, a sz.. .-át edd, a vizét idd, tüzet f...ssál, ördög alatt fussál, olyan legyél, mint a tarka ló." A z öreg Kövér Sándorné szerint némelykor olyanokat dobolt, amiket megérteni se igen lehetett, nem hogy még elmondani.

5

5

Biliar vármegye levéltárában, a számozatlan iratok közt.

A z időtájt élő másik híres javasasszony Horváth Sára is használta a rostát, de nem késsel verte, hanem fakanállal. A z öreg Nagy Lajos beteg gyerekét így vigasztalta: „Ne félj, kisfiam! A dobszóra úgy megyén kifele belőled a betegség, mint a katona. Több haszna van ennek, mint a patikának". - Mikor Piros Baloghné rontással feküdt, a dobolásra az egyik kedves komaasszony nézett be az ablakon, kimeresztett szemekkel. „Na, Mári, viszket-e még a talpad?" - kérdezte tőle az öreg Sára. A z csak a vállát vonogatta, nagy szégyenkezve. „Felőlem dobolhat kelmed - monda - , én rá se hederítek." Mert akkor már levette a rontást!

A hiedelem szerint ugyanis a dobolás alatt a rontó nem nyughatik. Jár-kél a faluban, egyik ismerősétől a másikhoz ül be, meg tovább szalad, vagy otthon táncol, happárézik. Míg csak a rontást vissza nem csinálja.

Sárrétszerte ismert javasasszony volt az öreg Gidainé Bartha Sára, Bajomban. Mintegy két évtizeddel ezelőtt halt meg. Néhány esztendeje bontották le mások tulajdonába került nádfedeles házacskáját. Mestergerendájából megilletődve húzták k i azt a sokszor bemeszelődött hatalmas pocokszeget, amelyről azt vallotta a hiedelem, hogy abban volt az öreg tudománya. Ha életében kihúzzák, nem tudott volna tovább gyógyítani. - Emlékszem, kisgyermekkoromban sokszor elnézegettem a napos ablakában száradó fényes bogarakat, fonnyadt kórókat meg az üveg vízben lebegő nadályt. A nagyobb fiúk húztak el onnan. „Gyere te, mert ki talál nyúlni az öreg s nagy fekete szümölcsöt ragaszt az orrodra!" Egy legényt emlegettek akkoriban, aki még mint gyerek, csúfondárosan dűtögette hátulját az öreg Sárára, az meg hirtelen oda nyomott neki egy tenyérnyi szümölcsöt. Javastól javashoz járt avval az anyja, de csak ennyit mondtak neki mindenütt: „Jól oda ragasztotta azt, aki oda ragasztotta". Sorozáskor látták, hogy bizony rajta maradt, senki se tudta onnan leolvasni. Főként mint kenő és sebgyógyító ért el sikereket. Ebbeli tudományát a realitás jellemezte, de belső bajok esetében ős is bűbájoskodással igyekezett fokozni a gyógyszerei hatását. Mikor az öreg Pánti betegeskedett, ágyát a ház földjére késsel karcolt vonallal kerítette be, ezt mondván: „Ezen belül Pánti uram van. Fejét emeli, nyelvét szólaltatja, kezét mozgatja, lábát mozgatja, vérét mozgatja. Csontja csontját, húsa húsát gyarapítja. Ámen." Kétszerháromszor végighúzta a kést az ágy végén, azután letette a kemencepadkára. (ígéjét bizonyára nem szó szerint kell értenünk, hanem talán úgy, hogy a meghúzott vonallal a betegséget kirekesztette, s azon belül csak a beteg maradt, meg az elővarázsolt valaki, aki annak most már gyógyulást, erőt ad.) - Egy sápi asszony beszélte, hogy ő sohase volt beteg, mióta az öreg, vagy harminc esztendővel ezelőtt meggyógyította. Történt pedig ez a gyógyítás, némi cseppek beszedegetésen kívül a következőképpen. Gidainé a kemence szája előtt gallyból, szemétből kis tüzet rakott, a beteggel háromszor beleköpetett, azután egy kis pálcával (amit előzőleg az udvarról kerített elő) apránként elveregette. „Itt a nyavalya, T. R. (a beteg) megutálta, magából kiadta, körmös fekete ragaszd magadra, vidd minél messzebbre, temesd a földbe, itt már nincs tovább. Ámes." Azzal kiszórta az ajtón a lapátra kotort hamut.

Mostani javasasszonyaink nagy csendben dolgoznak. A z orvosok és politikai szerek egyre növekvő népszerűsége igen megnyirbálta a tekintélyüket. Inkább csak halálrévén levő betegekben ébred fel irántuk az ősi bizalom, meg „titkos" betegséggel járnak hozzájuk. Nem érdektelen, hogy súlyos esetekben a visszafele mondott Miatyánk és a Szentháromság nevének bizonyos számú (többnyire hétszer, kilencszer való) elismétlése helyett (amit katolikus gyógyításnak mondanak) a régiek eljárásainak, igéinek töredékeit veszik elő, 6

6

Egy lüzesgyarmati javasasszonyról is azt beszélik, hogy pocogszeg van ülve a mestergerendájába, rajta kis vászontarisznya lóg s abban van a tudománya. /Gidainérói 1. még Szűcs S.: Sárréti javasok. Debr. Szemle, 1936./

amiket pedig némelyikük nem közvetlen megfigyelés, hanem csak hallomás után ismerhet.

A katolikus gyógyítást esetleg elbeszélik a betegek az érdeklődőnek, de emerről hallgatnak.

Részint attól tartva, hogy „sötételméjű babonásoknak" mondják és kicsúfolják őket, részint pedig vallják a hiedelmet: „Nem jó elmondani, mert még nem régen történt". - Mezei Zsófia sárrétudvari javasasszony mostanában is gyógyított a beteg köpetének (papírban való) elégetése és a hamu kiszórása által. A kelést „Ördög végen fokadj ki ..." kezdetű igével igyekezett elmulasztani. „Víz közé, föld közé, kő közé ..." küldte a betegséget. Szerepen Barna Imréné ma is dobol a rostával és fúvással is gyógyít, talán csak kisgyermekeket. A szájába, mellére és a köldökére fú a betegnek. K.S. Mile Sándorné is gyógyít rostával és megkerüléssel.

Babonákról azonban kellő óvatossággal sem lehet hiánytalan adatot szerezni, csak elszólások tájékoztatnak róla.

A fiatalok házassági ügyeibe ma is nagy kedvvel avatkoznak. Nem egyszer „kikotyogják a kotló alól a csirkét". Ha megcsappant is pácienseik száma, azért többnyire ismerik a falujokbeli családokat: vagy az öregje, vagy a legfiatalabbja került már egyszer-egyszer a kezükre. „Eső-bukó gyereknek történik baja, oszt na nézze kend." Amúgy is figyelik az embereket, kiváltképpen a szemük előtt felnövekvő nemzedéket. Testük minden porcikáját megintefintélik s amikor eljön az ideje, indokolják ítéletüket: egymáshoz való-e a fiú és a lány. Előfordul, hogy a szülők titokban tárgyalnak is velük erről a témáról. Ezelőtt gyakori volt az ilyen eset.

A kanbábák nem szószátyárkodtak, nem vertek hírt a betegeikről. Bizonyosan ez a fő oka, hogy működésüknek semmi hírét se találtam a jegyzőkönyvekben A régebbiekről csak szájhagyomány és az emlékezet beszél.

Többfelé élnek még a Sárréten és a Nagykunságban olyan idős emberek, akik az öreg Hódast ismerték. Azért hívták így, mert félholdformájú folt vagy forradás húzódott végig a bal arcán, állától a füléig. De ő maga is azt vallotta, ha valaki kíváncsiskodott, hogy ez a neve.

Valamikor a hetvenes években a Körös nádasában: a tordai meg a kóti rétben lakott. Amikor hatalmas rétségeink emez utolsó fészkei is kiszáradtak, egy ványai, majd pedig a gyarmati földre költözködött. Tulajdonképpen azonban nem lakott sehol sem, mert mindig úton volt.

Bajom, Derecske, Újfalu, Kornádi, Szeghalom, Karcag, Madaras, Püspökladány meg a többi környékbeli helyek vásárjait járta. A sokadalomból kivált különleges alakja. Nagy, görbe, sovány ember volt. Bocskorban, bokáig érő bekötött gatyaszárban járt, meg télen is szalmakalapban, aminek lófarokból szép vékony álladzót font. Nagy gyékény szeredás lógott a szűrje alatt, telve mindenfajta gyógy fűvel, üveges orvossággal, tülökben tartott porral és írral. Ezeket árulta. De nemcsak árulta az orvosságot, hanem gyógyított is. Számtalanszor megtörtént, hogy elhívták a vásárból valamelyik beteghez. Erre egyébkor is adott alkalmat.

Mindenik faluban akadt olyan jó ismerőse, akinél vásár előtt vagy után egy-egy napot eltöltött. Némelyek táltosnak vélték, a tájékozottabbak szerint azonban amolyan rétes ember volt, szüntelen kinn élt, földön-füvön aludt és megálmodta, melyik fű miről jó. Bajomi nádvágók egyszer melegedtek is kunyhójában. Gyönyörű darutollak hajladoztak a nádkorcban. A z öreg Somogyi Antal becslése szerint köblös földet megkaphatott volna értük.

Bajomban a nagygazda Szalayakhoz kapott be. A z udvar hátulján állott a nagy tüzelős ól, alacsony, de olyan tágas, akár a szérű. Annak a padkáján tanyázott napestig. Télen itt volt a legmelegebb. Nyáron a leghűvösebb. Itatás után már gyülekezett a tized fiatalsága, az öreg „Hódas bátyánk" hírére. „Úgy jöttek a fattyúk egymás sarkán, mint most a moziba."

7

7

E két szerepi javasasszonyt Dr. Törő István tisztiorvos úr ajánlotta figyelembe, adatot is szolgáltatván róluk, amiért ezúton is köszönetet mondok.

Gazdalegény, szolga vegyesen. Még a jászolfát is nyomta egy sor, a sihedereknek csak körömrugó jutott ülőhelyül. Beszélgettek mindenféléről. A z öreg meg dúdolászott magában, muló-módon azt se tudták ébren van-e vagy álmodik. Nem háborgatták. Majd szól magától.

Addig, míg valamelyik vakot mondott, ő pedig meghajította szóval s így apránként belemelegedett a beszédbe. Lehetett a szavából okulni! Kinek-kinek megmondta, mikor házasodjék, milyen lányt vegyen el, hogy fiai legyenek. Nem volt ott restelkedés. A k i tudni akart valamit, megkérdezte, akinek baja volt, bevallotta. Jóltartották, itatták a legények az öreget, mikor a készülőt verte, ellátták útravalóval. Ok hordták neki az ételt, mert a fehércselédek féltek tőle. Meg azért sem álltak vele szóba, hogy hírbe ne kerüljenek.

Mikor a V. Miska „nagyláb ujjára ráesett a veres tégla", azt is az öreg Hódas gyógyította meg, Szalayéknál. - S. Kari az időben surjánzott. Udvaruk lábjában lakott egy boszorkány hírében álló kackiás menyecske, aki olyanformán rontotta, hogy éjszakánként vele hált.

Panaszkodott a fiú, hogy „már nagyon húzza a lábát emiatt és mindjárt az ujját se tudja már kiegyenesíteni". Égett a tűz a padka közt, az öreg Hódas pár szál füvet hajított rá a tarisznyából, azután Karit anyaszült mezítelenül odaállította mellé. Egy kobakszárból három hosszú tollat vett elő, balkeze ujjai közé fogta és néhányszor végighúzta a fiún, a homlokától az ágyékáig. Utoljára egy nagyot kiáltott, jobb markába kapta a tollakat és a tűz felé csapott velük. „Mint kisgyerek, a szénatartó sarkába bújtam, - beszélte e gyógyításra visszaemlékező öreg gazda. Onnan lestem a híres nagy legényeket, akik kényesen jártak­ keltek mindig, öklelődző bika módjára, akkor meg olyan elfakultán ültek a padkán meg a jászlón, mint a halottak."

Az öreg Hódas a régi Sárréti élet jellegzetes alakja volt. Kortársai közül sokat emlegetik még a földesi Balogh Gáspárt. Azt beszélték felőle, hogy „gyerkőckorában minden este el kellett mennie a hegyen túlra leckét hallgatni, ott is aludt egy fa tetejében s hajnalban indult vissza." Unokája, Mocsári Sándor bajomi öreg kovácsmester elbeszélése szerint, mikor meghalt, a földesi nagy templomba nem fért be a gyászoló gyülekezet. A környékbeli falvakból szekéren meg lóháton jöttek az emberek és legények a végtisztességére. - A z újabb idők híres kanbábája a néhány évvel ezelőtt elhalt vén Gál Józsi volt Sárrétudvariban. Bevett szokás szerint alkunélküli komenciót mértek neki a gazdalegények. Csépléskor búzát, ősszel tengerit, télen szalonnát hordtak a kamrájába. Nemcsak a helybeliek, hanem a szomszédos községekből is többen rendszeresen adóztak neki. Szinte virtus volt, minél jobban ellátni az öreget. Olyanok is hordták az ajándékot, akik betegséggel egyszer se kerültek a kezére. Háza téli időben estétől éjfélig a legények tanyázó helye volt. Olykor egy-egy súlyosabb beteg is lappangott a sutban, nyáron a padláson. Bár avatatlanok nem jártak a házhoz, egy s más mégis kiszivárgott onnan. Egy legényről beszélik, hogy „gatyamadzagja három hétig volt a kútágasra kötve". Egy másik meg „nyerget ült a vén Gál Józsi padkáján, mégse gyógyult meg." Volt olyan is, akinek üszköt tett a „lába ujjára" az öreg, meg akinek tüzet csiholt a térde közé. Páciensei közül tanítványa is akadt az öreg Gálnak, egy fiatal legény. Ez azonban (legalábbis még most) nem foglalkozik gyógyítással. Azt mondják azért, mert meghalt az öreg, mielőtt teljesen átadhatta volna neki a tudományát, vagy a bajomi öreg Nagy Lajos szavaival élve: „a vén Gál Józsi a nagy verőhöz már nem tudott neki dobot is adni".

8

8

Érdekes szavail eképpen értelmezte az öreg Nagy: „Úgy hallottam gyerekkoromban, hogy az ilyen féltudákosoknak valamelyik hiányzik. Ennek már verője van, csak dob kellett volna még neki. Ilyen volt ezelőtt Újfaluban az öreg Garabuci, annak se volt dobja."

Eddigi szorgos gyűjtésem és a hagyományok végső pusztulásának igazában csak a helyszínen élő kutató előtt megmutatkozó valósága ellenére bízom abban, hogy még kerülnek elő adatok, amelyek javasaink mi voltát közelebbről és részleteiben megvilágítják előttünk. Látjuk, hogy a két Sárrét, a Berettyó és a Körös nagy mocsarai közé zárt falvak népe érdekesen, egész közösségi életükre kihatóan, a múlt század 70-es, 80-as évekig őrizte a sámán kultusz és gyógyítási mód maradványait. Anélkül, hogy cikkem keretét és célját túlhaladó fejtegetésbe bocsátkoznánk, ilyennek tarthatjuk elsősorban a javasnak a madárral (közelebbről: a bagollyal) való kapcsolatát, a füvek gyógyerejének megálmodását, a dob és dobverő hiedelmet, a rostának kifejezetten dobként való használatát, a kiáltozással, fúvással s talán a tollal való gyógyítást és a beteg késsel való megkerülését is. Hogy a javasoknak a házassági ügyekbe való beavatkozása, a kanbábáknak a legény életben játszott szerepe milyen mértékben sorolható ide, azt több adat és tüzetesebb vizsgálat dönthetné el megnyugtatóan. - Viszont van sok olyan vonás is, ami a boszorkány hitből került ide.

Elsősorban a boszorkánykodással gyanúsított bábák révén. A hétévenkénti összejövetel pl. a boszorkánygyűlés analógiája.

29. ábra: Szűcs Sándor: Kecskeduda mellett mulató legények

Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten A Sárrét legöregebb emberei még tudják, hogy tátussá csak a hetedik gyerek lehetett s az, aki foggal vagy tizenegy ujjal jött a világra. Volt azonban a táltosságnak egyéb külső jele is.

A z ilyen gyerek sokáig szopott és különösen erős volt, de kevés szavú, csendes magaviseletű. Hét esztendős korában egyszer csak elszökött hazulról, mert ki kellett mennie a rét valamelyik porongjára, - melyikre, azt tudta már ő magától - , hogy ott megbirkózzék a vén táltosok által ráuszított farkasokkal. Ha ezeken úrrá lett, azután még a fekete bikává változott vénekkel kellett neki kiállani a birkózó próbát, de anyaszült mezítelenül. Hatalmas szél támadt ilyenkor mindig, - olyan, amilyet ma is táltosszélnek hívnak. Ha egyik sem tudta földhöz teremteni, elnyerte a táltos-tudományt, amivel hosszú élet, de korai öregedés járt, ha pedig alól maradt a birkózásban, csak amolyan örökké kötekedő, mogorva ember lett belőle.

Valamint akkor sem lett a gyerekből táltos, ha a bába kitördelte a fogát. A táltos halála után oda jutott, ahol a nap éjszaka tartózkodott. Amikor végórája elérkezett, ott termett a föld pereménél és belekapaszkodott a lenyugvó napba. Avval ment el.

A gyógyítás, a boszorkányok kézre kerítése és téteményeiknek elrontása könnyebb mesterségükhöz tartozott. Támaszthattak vihart; csinálhattak esőt, havat jövendöltek bajt és időt; elháríthattak veszedelmet; megmondták mi a teendő különös bajokban, mely tájakat ajánlatos elkerülni és miért, bizonyos éjszakáknak idején. Arról álmodtak, amiről akartak; tisztán láttak oly dolgokat is, miket közönséges ember szeme észre se vehetett, s mivel az elásott kincset is meglátták, emlegettek több olyan helyet a határban, ahova aranyat, ezüstöt rejtettek el régen. Akkor változhattak csődör csikóvá vagy fekete bikává, amikor úgy tartották szükségesnek. Roppant nagy erejüknél fogva pedig még a levegőbe is felemelkedhettek.

A Sárréten azonban nemcsak hittek a táltos létezésében, hanem - mint mondottuk valóban jártak is itt táltosok. Kóboroltak faluról-falura, meg a végeláthatatlan térségekben bujdokoltak. Tudják és a fennmaradt írásokból is kitetszik, hogy a hatóságok nyomozták, üldözték őket babonaságnak minősített mendemondáik miatt s mert az emitt-amott tapasztalt törvénytelen cselekedetek véghez vitelét is gyakran nekik tulajdonították. A nép azonban pártfogolta és rejtegette őket, mert az embernek ügyében, bajában, gonosz lények ellenében segítségére voltak nagy tudományukkal.

Sárrétszerte leghíresebb táltos volt az 1700-as évek végén és az 1800-as évek első felében a békési születésű Csuba Ferenc. Máig sem felejtkeztek el róla. Túrkeve 1801. évi körleveles jegyzőkönyvében levő személyleírása szerint: „34 éves, református, feleséges, gyermekes; barna, szikár termetű, hibás szemeivel csak sajdít, de jól nem lát. Ha gondolkozik úgy beszél; annyival inkább, ha csalni akar azon rossz szemeit csodálatosan forgattya; nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódítja a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van. Rendszerint szűrben, csizmában s gatyában szokott járni". A sárkányról kitalált meséje, amellyel bosszúból világcsúfjává tette a csökmőieket, eléggé ismeretes. Szívós János, aki 1775-96-ban berekböszörményi jegyző volt, ezt a históriát versben örökítette meg. Ennek elején így ír: 1

2

3

1 2 3

A sokat kérdezősködő gyereket így elégítik ki: Aki sokat tud, hamar megöregszik! - Az izgága emberre azt mondta a régi szóbeszéd: Ezt is földhöz vágták a vének!

Közli Györffyi István: Babonás hiedelmek és szokások a fekete-körösvölgyi magyaroknál. Ethn., XVII. (1916) évf. 89.1.

Egész terjedelmében közli: Osváth Pál: Bihar vm. Sárréti-járása leírása. Nagyvárad.! 875. 305-8. 1.

„... Csuba Ferenc nagy imposztor, Látó vak koldus, békési-fi, csalfa nagy ostor, Pénz nézésével soktól, ki gyakorta sokat csalt.

Avval elébb állott, borozott és sok jó falatot falt, mely karakánságnak fizetődött sokszor az ára, mert számos pálcát szoktak neki vágni farára."

A hagyomány Csuba Ferenc igazi táltos voltát vallja. A békésiek szerint már gyermekkorában olyan erős volt, hogy ha a saroglyára ragadt, négy ökör sem bírta arrébb húzni a szekeret. Egyik híres szeghalmi família neki köszönheti a gazdagságát, mert az elődjük az ő szavára ásta meg a Benehalmot egy zivataros, csúnya éjszakán. A csökmőieket is próbálta kiengesztelni. Úgy tartják az öregek, hogy 1836-ban, amikor tűz ütött ki és leégett vagy százig való ház, ha ő meg nem fordítja a szelet, hamuvá vált volna az egész falu.

Szerepen a nyolcvankét esztendős Rácz Pál gyerekkorában hallotta, hogy ott is járt egy táltos. Azt beszélgették róla, hogy minden hetedik esztendőben vetődött erre a tájra.

Hatalmas, csontos ember volt, azért mégis úgy bele tudott ülni egy vékába, hogy a vékát meg lehetett csapni. Egyszer, amikor egy szerepi gazda lányát vitték Sápra, nádlovon (nádszálat kapott a lába közé) megelőzte a lakodalmas népet kísérő lovas legényeket. Jóval későbben indult, mégis előbb ért Sápra azoknál.

Bajomi éltes emberek is emlékeznek bolyongó táltosokra.

Közülük különösen az öreg Vicsaknak volt nagy tudománya. Ezt a nevet csak úgy ráragasztották, mert úgy vélik, hogy talán semelyik eklézsia matrikulájába se volt beírva az öreg. Magas, sovány ember volt ő is. Hosszú bajuszát hegyesre fente, zsíros, deres haját két oldalt szíjba fonogatta. Zsíros ingben, gatyában és bakar bundában járt mind télen, mind nyáron. Hiába volt öreg ember, azért széles kalapja mellett mindig ott lengedezett a darutoll.

Ritkán látták bent a faluban, többnyire a rétségekben kódorgott, pásztorok és reteszek között.

Azért rejtőzködött, mert a váradi püspök kerestette. Rétjárók hozták a hírét, hogy erre látták, arra látták. Volt aki Szovát alatt találkozott vele, de olyan sebességgel surrant el mellette, hogy alig tudta megismerni. Egyszer meg a karcagi gátnál egy fűzfa tetejében üldögélt, vékony kis ágon, amely talán még egy madár alatt is hajladozott volna. Csak felugrott oda!

A farkast is el tudta küldeni. Ennyit mondott neki: Eredj haza, vedd magadra idesanyád bundáját, legyél benne hét esztendeig, hét hónapig, hét napig, - azután gyere vissza! Intett a botjával, az ordas pedig lába közé csapta a farkát és lehorgasztott fővel eloldalgott.

Bár a fétben érezte jól magát a vén Vicsak, azért mégis bejárt néhanapján egyik-másik falusi gazda portájára. Kisgyermek koromban hallottam idős emberektől, akik legénységük idején még szolgáltak öregapám udvarában, hogy ott is megfordult igen minden esztendőben. Mindig hét napig maradt, de hogy merről jött és merre ment, - azt sohasem látták, mert a kutyák nem ugatták meg. Tett-vett a cselédek között, ha pedig dolga nem akadt, az ól előtt tanyázgatott. Mutogatták, hol állott az a nagy eperfa, amely alatt hűvösülni szokott s amelyet ittlétekor éjszakánként nézni szoktak a boszorkányok. Ha télidőben jött, az ólban üldögélt a tűzkörüli sárpadkán. Hírét hallva, hol egyik, hol másik ember jött el hozzá, hogy tanácsát kérje valamilyen szövevényes ügyben. De megtörtént néha, hogy egész idő alatt egy árva szót se ejtett ki. Hanem amikor beszélt, szájtátva hallgatták! A szél zúgásából, a fák hajladozásából, meg a nap lementéből és ragyogásából jósolt. Állítólag a 73-beli dögvészt, a nagy kolerát is előre megmondta. A z állatok gyógyításához különösen értett. Sőt azt is meg tudta mondani, hogy a várandós tehénben bikaborjú van-e, vagy üsző. A tűz lángján

keresztülnézve, maga elé sorakoztatta a helység boszorkányait. Amint számlálgatta őket, hogyan, miként néznek ki, hol egyik, hol másik vénasszonyra vagy menyecskére ismertek rá. Egyszer azt ígérte, hogy dobbal jön és az egész környékből összedobolja őket s akkor majd sok tisztességesre vélt személyre rábizonyul a rosszaság. Teljesítette-é ígéretét vagy sem? - arra már nem emlékeztek. Rétben esett titokzatos történeteket mondott el, boszorkányjárásról, elásott kincsekről beszélt. Bár a kincsásásból örökös baj támadhatott, mégis kerültek kurázsis emberek, akik a vén Vicsakkal, vagy a szava után jeles éjjeleken kincset keresni mentek a rét laponyag]aira és a dombokra. Egyesekről azt rebesgették, hogy nem jártak hiába. A Lyukaslaponyagban is temérdek pénz volt, de mire az öreg Somogyi Péter érte ment, már kivette valaki. O csak koponyát és csontokat lelt benne. De az is lehetséges, hogy a pénz nagyon mélyen van. Állítólag egy sárrétudvari öreg ember, aki még mint gyerkőc ismerte Vicsak táltost, egyik közelmúlt esztendőben látta a hídi-vásáron. Kiáltott is neki: Jöjjek kend, öreg koma, Udvariba! De az csak bólintott és elvegyült a sokadalomban.

Emlegetnek a bajomiak egy Köteles nevezetű öreg táltost is. Azért hívták így, mert miért, miért nem? - mintegy két méternyi vékonyacska kötelet hordott a derekára csavarva.

Szűrben járt, meg bocskorban. Mindig holdfogytán jelent meg. A z öreg Somogyi Antal sokszor szállást adott neki. De sohasem aludt a házban, hanem az udvaron a kazal alatt, vagy a színben húzódott meg. Egyszer a szélmolnárhoz ment be és kérte a feleségét, hogy karimáskását főzzenek neki. (Sós vízben főtt s kihűtve nyers tejbe tett köleskása ez.) A molnárné nem teljesítette a kívánságát s ezért távozóban a malom felé bökött botjával, mondván: Éjszakára vihart támasztok, hogy vigye le a tetejét vitorlával együtt! Úgy is lett.

Másnap reggel a malomtető és a vitorlát összetörve találták a szőlőskert előtti gyepen. Hát mikor a ványai csikósnak elszalad három lova! Keresték azokat megyeszerte, de nem akadtak nyomukra. Majd egyszer, hónapok multával, az öreg Köteles megy a számadóhoz, a három szép ló pediglen csak bandukol utána, mint a kutya a gazdája után. Azt mondja az öreg Köteles: „No fiam, a Hortobágy mellől hívtam el ezt a három lovat. A tieid ezek, ugye?" Örült a számadó, meg csodálkozott is. „Az enyém ez mind, bátyám!" - mondja. „De honnan tudja ezt kend, hiszen sohasem láttuk egymást?" „Hogyne tudnám, - válaszolt az öreg, hiszen táltos vagyok én!"

Még gyerek volt az öreg Nagy Lajos, mikor hozzájuk is bevetődött valami pásztorforma ember. Azon vették észre, hogy már ott ül a ház előtt, a nagy komondor farkcsóválva örvendezik neki. A z apja köcsög tejjel és kenyérrel kínálta. „Adni kell ennek, fiam, - azt mondja, - mert táltos ez!" S csakugyan az volt. Sokat tudott beszélni, éjfélig elhallgatták.

Arra még emlékszik, miként mondta el, hogy közel a szurdoki kúthoz kincs van a földben.

Arról is beszélt valamit, hogy hiába viszik el a vizet, úgyis vissza kell azt hozni, mert a rét földjét nem járja majd az eke.

A verselgető gyarmati táltosról, a bucsai számadóról; aki a szűrje csatján levő fényes bádogban meglátta, hol van az elveszett csikó; a Püspökladányban többször járt öreg táltosról, aki a sapkája karimájában hordott száraz füvekkel gyógyított, meg a juhhodálytól elküldte a farkasokat, - alig tudtak már egyebet.

Bajomi öreg Demjén Sándor maga beszélte nekem - nem csupán más szájából hallottam, - hogy őt is, mint hetedik és ikergyereket, vinni akarták a táltosok. Ez úgy történt, hogy amikor betöltötte a hetedik esztendejét, éjfélkor felébredt és ki akart menni. A zajra felserkent az apja. „ Mit csinálsz, kisfiam?" „ Kimegyek" - felelte. „Dehogy mégysz, hiszen éjszaka van. Feküdj csak vissza az ágyadra!" Szófogadó gyerek volt, hát visszafeküdt. Egy

fertály óra múlva megint kifelé igyekezett, úgy érezte, mintha hívnák, vinnék az ajtó felé. A z apja már kezdett haragudni. „Nyugodj, ne mászkálj!" „Ki kell mennem egy kicsit, mert hívnak!" „Dehogy hívnak, - monda az apja, - álmodsz te!" „Bizony nem álmodok én.

Nézzenek csak az ablakra édesapámék: ott áll egy fekete bika!" Erre már az anyja is felébredt. Mindketten a firhangolatlan ablakra tekintenek, hát csakugyan egy nagy fekete bika néz befelé rajta. Tudták már azonnal, hányadán van a dolog. De hiába volt csupán hét esztendős a gyerek, az apja és az anyja teljes erejükkel is alig bírták visszatartani. így ment ez hét napig, de azután többször nem fordult elő. Otthon maradt.

Azt mondják, hogy az öreg Telegdi Ambrus (nyugodjék) szintén táltosgyerek volt.

Egyszer nádat vittek Udvariba s a szőlőskert sarkánál leugrott a szekérről. „Hát te mit akarsz?" - kérdik tőle. „Látják azt a fekete bikát amoda a halom oldalában? Nahát avval még ma meg kell nekem birkóznom. Ha alkonyatkor haza nem megyek, ne is várjanak többet!"

Ennyit mondva úgy elinalt, hogy utána se kiálthattak. Nagyon nyugtalankodtak miatta. De valami hiba történt a dologban, mert a fiú még lámpagyújtás előtt hazaállított. Hiába faggatták, merre járt, nem mondott az arról egy kukkot se, csak lógatta a fejét.

Rabén is élt régen egy kis szolga-gyerek, akiről azt beszélgették, hogy táltos, álmában beszél, és titkolni se lehet tőle semmit, mert mindent megálmodik. Kopasz mellén bal felől arasznyi hosszúságú szőrszál nőtt. - Egyszer szekéren mentek valahova. A z úton szembejött velük egy nagy forgószél. Azt mondja a fiú: „Gazduram, én elmegyek evvel!" A gazda csak nevette: „Hát eredj!" Ekkorra odaért a forgószél, a fiú felugrott az ülésről és uccu, a levegőbe emelkedett. Sohse látták többet!"

Egy mogorva gazdáról pedig azt beszélték ezelőtt, hogy gyerekkorában a falu alatti gyepen tekézvén a többi fiúkkal, még onnan is hazaszaladt szopni. O is táltos lett volna, de nem állta ki a próbát. Gyógyító tudománya azért mégis csak volt. Ereje is maradt jócskán, mert egy malomsátort fél karral megemelt.

Voltak olyanok is, akik átváltozott alakjában látták a táltost.

A már említett Demjén Sándorral idősebb korában is történt egy különös eset. Egy éjszaka a Gyalogéren ment hazafelé. Nem messze magától észrevesz valamit a sötétben. Odamegy, tapogatja, hát egy ló. Meg akarja nézni, fel van-e kantározva, hát nincsen alsó állcsontja. No, - azt mondja, - ez nem jó ló! Hozzá se nyúl többször, hanem igyekszik minél messzebb kerülni tőle. Amint Kisbajom alá ér, megint vél valamit a sötétben. Odamegy, tapogatja, hát újfent egy ló, állcsont nélkül. „Miféle rossz tétemények ezek?" - tűnődözött. Majd amikor háza kapujához ér, le kell térnie a pallóról, mert ott is egy ló áll. Ez már megszólalt, amikor kikerülte: „ Jó szerencséd, hogy rám nem ültél, mert sohasem láttad volna viszont Bajom városát!" - Táltos ló volt ez. Egyesek szerint azonban boszorkány volt s a nyakába dobott nyakra valóval meg lehetett volna fogni.

A táltos lónak nincs állcsontja. Beszéltem egy sokat látott, sokat próbált öreg csikóssal, aki azt mondta, hogy az ő ménesében is feltűnt egy táltos csődör, de annak bizony volt állcsontja. Egy fergeteges éjszakán nyargalászott a ménes körül, de a patája nem érte a földet, mert nem hallatszott semmi dübögése. A vihar elültével keresték és meg is találták a többi lovak között. Reggelre azonban már nem volt sehol.

Egy másik öregember pedig azt látta, hogy egy szeles éjszakán az utcájok végén nagy táltos bika nyargalt befelé, előre szegezett szarvakkal s úgy ugrott be az ő szomszédjának a kapuján, hogy körme hegye se érte a kapu tetejét. Azt mondták ezelőtt, hogy ahova ilyen bika jár, onnan nem jó a lányt feleségül venni, mert annak sohasem kell az ura.

Amióta elpusztult a rét s helyét felszántották és mindenképpen megváltozott a világ, azóta nem járnak táltosok. Nem is igen vannak már, mert a bába kiszedi a fogukat pólyás korukban, ujjukat leoperálják s egyéb ilyeneket cselekszenek velük. A k i táltossá lesz is, eltitkolja, nem úgy, mint ezelőtt.

- így mondják.

Kérdezhetjük magunktól, hogy: vajon kik lehettek a régi magyar élet ezen érdekes alakjai, ezek a faluzó vén táltosok? A hagyományból úgy tűnnek elénk, mintha többnyire elidősödött, gulya, ménes mellől kiöregedett pásztorok közül kerültek volna ki. Pásztorias gúnyában jártak, pásztori eledeleket kedveltek, jószágokat gyógyítottak.

A táltosok ideje lejárt. Boszorkány azonban akad még némelyik faluban. Ezelőtt volt annyi, hogy keresni se kellett. Talán nem is volt olyan ember, akinek valamilyen kára, bántódása ne lett volna általuk, mert minduntalan a mások megrontására vitte őket a természetük, okkal, ok nélkül.

Egy bajomi ember beszélte, hogy az ő régi háza belső vége véletlenül éppen a boszorkányok járásába esik. Éppen ott járnak el valahova, ahova a dolguk viszi őket. Persze emiatt már nagyszülei is rengeteget vesződtek a boszorkányokkal; örökösen nyugtalanították, rontották, nyomorgatták a családot. Egyszer azt javasolta nekik valami ládányi asszony, hogy kásaondóval (köleskása hajával) szórják körül a házat. Ezen ugyanis nem tudnak járni a boszorkányok, ahelyett pedig, hogy felszedegessék, inkább kikerülik. Ez aztán használt egy-egy kis ideig.

Egy másik öreg ember pedig arra emlékszik, hogy legény korában a komájaival éjszaka sokat csavargott az utcákon. Egyszer megállottak egy sarkon s amint ott állottak, valahonnan közéjük szaladt egy nagy szemű fekete macska. Nosza marokra kapták ólmos botjaikat és ütni, verni kezdték vele. A z meg csak ugrándozott a lábuk között. Hol egyikőjük, hol másikójuk káromkodta el magát: „Te, erre, arra ... ne üsd a lábomat!" Mert a macska helyett egymás lábát verték el. Ez sem volt igazi macska! Ott követték el a hibát, hogy az útjába találtak állani.

Ilyenformán járt a másik gazda tanyása is. Lóháton jött be a tanyáról s amint megállott a kapu előtt, abban a pillanatban nyargalt feléje egy fekete macska, elbukfencezett a ló hasa alatt és eltűnt a kerítésen keresztül. Még nevette is az ember. Hanem amikor le akarna szállni a lóról, hát nem tud! Úgy vették le. Összerántotta a görcs a lábát.

Keresztúton való járkálás, álldogálás meg nyilvánvalóan veszedelmes volt. Egy zsákai ember ezt nem hitte el s csak azért is kifeküdt éjjel a keresztútra. E l is aludt. Éjfélkor valami nagy szekérzörgés ébresztette fel, úgy tetszett, mintha több szekér közeledne az úton.

Trappoltak a lovak ugyancsak! Szép holdvilág volt, körülnézhetett az ember, de nem látott semmit. No, bolondot álmodtam, - gondolta magában és újra elaludt. Majd egyszer megrázza valaki a vállát és a fülébe kiáltja: Kelj fel és eredj innen! Hej ment volna már, de nem tudott!

Sehol semmit sem lát, csak azt hallja, hogy pokoli zörgéssel hosszú szekérsor megy rajta keresztül. Amikor hajnalban nagy keservesen feltápászkodik veszi ám észre, hogy a nyak megtekeredett, a lábára pedig sántít. Próbáltak avval mindent, mégis nyomorék maradt.

Hát bizony, aki sokat jár: sokat lát! Meg sokat hall és próbál is.

Egy szeghalmi emberről is beszélik, hogy miképpen szedte rá a boszorkány. Többek között egyszer a Körösön evezett s észre vette, hogy a háta mögött valami vénasszony kucorog a hajóban. Hát ez hogy kerül ide? Csakis boszorkány lehet, - gondolta. Mérgesen ráförmedt: „Azonnal szállj ki a hajómból!" De az csak hetykén vissza nyelvelt: „Hogyisne!"

Még mérgesebben ordított rá és az evezőt is ütésre emelte. A válasz csak az lett: „Hogyisne!"

De nyomban rimánkodni kezdett ám, hogy harmadjára ne utasítsa el, hanem inkább vigye ki a partra, ad neki egy forintot. A z ember meggondolta a dolgot és a partra tette a vén banyát.

Kapott is tőle egy szép fényes ezüst forintot. Hanem mikor otthon a zsebéve nyúl, csak elszörnyedt: a forint varangyos békává változott.

Komádiban egy öreg rétész elbeszélte, hogy neki is volt esete a boszorkányokkal. Kinn aludván az irázi rétben, éjféltájon nagy zenebonára ébredt. Hallgatózott, fülelt, merről jön a lárma. A nádasból hozta a szél. Nagy ricsaj, huhogás, zeneszó. Sejteni lehetett, hogy még táncolnak is. Lakodalom a rétben! ... - gondolta. Ez nem lehet jó lakodalom. De nem az az ember volt, aki hamar ijedzik (akkor otthon ült volna a sut hátulján), sőt inkább szerette a dolgok miben létét megtapasztani. K i s ideig forgatta fejében a gondolatokat, azután merészen oda kurjantott a láthatatlan mulatozóknak: „Hő, a mindeneteket, nekem is juttassatok egy szép menyecskét, hadd forduljak véle!" Micsoda?! Már azon vette észre, hogy javában táncol is egy nagy fehércseléddel. Táncoltak, táncoltak ... De majd kiszakadt a két karja s úgy érezte, hogy mindjárt összerogyik. Abba hagyta volna már a csárdást, de nem lehetett. Végül a földhöz vágta a táncosát. Hát akkor látja, hogy a saját csolnakjával táncolt.

De akire a boszorkányok rátették a célt, nem volt annak nyugalma otthon sem.

Sok gyereket megrontottak! A z egyiknek azt mondta a javasasszony, hogy a rontás már átment három pénteken és ezért nagyon kell vigyázni. Azt kommendálta, hogy éjszaka főzzenek fürdőt diófa, szilvafa, almafa, körtefa, orgonafa ágából, ezen kívül tegyenek még bele forgótöviset, fokhagymát, ördögszőrt és tömjént. A teknőt tegyék a mestergerenda alá és úgy fürösszék meg benne a gyereket. Ezalatt pedig az apja mezítelenül álljon ki az ablak alá s ha bárki feléje közelit, hozzá ne nyúljon, hanem köszönjön rá. így cselekedtek tehát.

Kevés idő múlva hallja a kinn álló ember, hogy az utcán nagy kutyaugaj támad. Ugyancsak marják a kerítést. Majd hirtelen egy nagy fehér kutya bevágja a kaput és egyenesen a ház felé szalad. A mezítelen ember előlépett és ráköszönt: „Jó estét adjon Isten!" Nem vakkantott az egyet se, se nem szólt, hanem elfutott, mintha puskából lőtték volna ki. így gyógyult meg a gyerek. A jó tanácsot azonban nem mindenki tartotta be ilyen pontosan. A másik asszony mikor beteg gyermeke ruháját fejsze fokával széjjelverte, a kerítésre ugró fekete kutyát összeszidta, elkergette. Meg is halt a gyerek.

Egy csökmei asszonyt, mikor üszög-gyereke lett, azért bántotta a bába, mert a másikat hivatta magához. Éjjel béka képében bemászott az ajtó alatt és körmeivel felkapaszkodott az ágyra. Nem tudták megfogni, mert a gerendáig is ugrándozott. Azt javasolták, hogy a beteg asszonyt füstöljék meg tarka tyúktoll, ördögszőr és kék papír füstjével. Ettől gyógyult meg.

- De azután meg a szürke lovuk csikaját kötötték el; se nem szopott, se nem evett.

Beszélte egy asszony, hogy az egyik bajomi bába, aki nagyon ártalmas boszorkány hírében állott, neki idesnénje (bátyjának a felesége) volt, mégsem hagyta békében őt sem.

Lánykorában valahányszor legény jött hozzá, - volt egy iromba macskájuk, az mindig beült a székje alá, s bár otthon se volt az idesnénje, mégis szórói-szóra elmondta, miről beszélgettek amíg ő oda volt.

A legényeknek is éppen elég bajuk volt a boszorkányokkal. A gyermekágyas asszonyokat nagyon sokszor rontották, de őket talán még többször.

Egy bajomi öreg emberrel történt, még mikor legény volt, hogy egy alkalommal hajnalban menvén haza a táncmulatságból, le se vetkezett, hanem csak úgy ruhástól végig nyújtózkodott a lócán. Azonban alig hunyta le a szemét, elkezdték vele ringatni a lócát, mint a gyerekkel a bölcsőt. „Mit akarnak evvel a lócával?" - kiabálta és káromkodott is felesen.

„Nem tudom, fiam", - monda az apja. „Én is nézem, hogy vajon lehajítanak-e már róla, vagy rajta hagynak. Biztosan az a vén ku..a S... Sára nénédasszony van itt!" (Hírneves boszorkány volt az öreg úgy 60 évvel ezelőtt.) Alig mondták ki a nevét, a gerendába akasztott lámpa nyomban elaludt és veszett csörömpöléssel a földre esett. Nosza, mindnyájan talpra ugrottak és bal kézzel hadonásztak, kapkodta a sötétben, hogy hátha megfoghatnák és eloldalgathatnák az öreget. De nem sikerült. Azután masinát rántottak, nézik a lámpát, hát nincs annak az égvilágon semmi hibája se, pedig azt gondolták izzé-porrá t ö r t - A z öreg Sára azért haragudott, mert nem az ő ajánlottját választotta szeretőnek.

Haragjában egyszer a padlásról fekete kotló képében ugrott a szeme közé. Máskor tűt dugott a gatya korcába, majd pedig a szűrje ujjába kecske-békát tett. Egy hozzáértő azt tanácsolta a legénynek, hogy egyszer okkal-móddal úgy intézze, hogy amikor a vén Sára hozzájuk megyén, fordítsa rá mezítelen hátulsó részét. Megpróbálta és használt is.

Bizonyos gyarmati legényről mondják, hogy sokszor megnyergelték. Nyáron a tornácon szokott aludni a szúnyogháló alatt. Éjfélkor az ereszből kantárt vágtak hozzá, mire lóvá változott, a boszorkány pediglen ráült és elvágtatott rajta. Reggel olyan habos volt a legény teste, mint a jól meghajtott lónak. Valami tudós asszony okosította ki, hogy gatyamadzagját hajítsa rá a kantárra. Ettől aztán a rezes kantár rögtön lóvá változott, az ágyfára már előre oda készített kötőféket a fejébe rántotta és annál fogva egy fához kötötte. A ficánkoló lovat addig verte, ostorozta, míg csak el nem szakította a fékszárat s a kerítéseken átugrálva el nem nyargalt. A menyecske bába arcán, aki régóta kellette magát a legénynek, ostorcsapások látszottak másnap.

Volt olyan legény is, akihez macska képében járt egy menyecske. Látták, amikor bebújt az ágyába, a takarója alá, ott megrázkódott és igazi alakját vette fel. - A másik lány pedig azt mondta egy neki nem tetsző legénynek, akihez feleségül adták a szülei: „Na, ha uram leszel, lovam is leszel!" Lakodalma után minden pénteken éjszaka rajta lovagolt a régi szeretőjéhez.

Azon is sokat töprengett, aki hallotta, amit Sápon mondott neki egy szép fiatal özvegy. A tükör mögül egy kis fekete könyvet vett elő. „Ebben van az én regementem!" - monda. A lapok közé legények hajából és szőrszálaikból kötözött babák voltak téve. Higgye el kedves komámasszony, - azt mondja - hogy amelyikét előveszem, az jön ide, vagy ahova küldöm, odamegy.

Régen egy szerepi öreg csősznek a boszorkányok miatt kellett elhagyni a hivatalát. Ha kilépett a házajtón, vágták rögtön földhöz a láthatatlan rosszak. Egyszer három komája volt nála, az egyik erős nagy legény fiával és látták ezt. Mondták neki, hogy vegyen kést a baljába és azt forgassa, mihelyt kinyitja az ajtót. Nem ért az semmit. A kést kiütötték a kezéből, hogy messze esett, őt magát pedig a kemence elé a padkához vágták. Négyen fogták meg, hogy kivigyék a pajtához, de éppen csak hogy ki nem rángatták karjaik közül. A keresztutaknál meg egyenesen dulakodással lehetett elvinni. Mondta is: Vigyázzatok rám, ha a keresztúthoz érünk!

De nem csupán az egyszerű embereket környékezték a boszorkányok, hanem még a hivatalos személyeket is sokszor csúffá tették.

Többek között arról is beszélnek egy furcsa históriát, hogy hajdanában miképpen járta meg Békés nemes tanácsa. Abban az időben a soros elöljárók fenn ebédeltek, vacsoráltak a városházánál; a városgazda uram gondoskodott a szükségesekről, a kisbíróné asszonyom pediglen kezelte a főzőkanalat. Egyebek között hetenként többször volt szükség 45-50 tojásra. Ezt mindig az öreg Bódizsnétól vásárolták. Egyszer is leküldték a hajdút, hogy hozzon tőle 50 darabot. Bódizsné nem lévén otthon, az unokája, egy leánygyerek fogadta a

város emberét. Most hiába jött kend, - monda neki. Ha idehaza volna is öreganyám, aligha tudna tojást adni, mert még nem tojt máma! A hivatalos tekintélyes büszke fiatal hajdú felfortyant, azt gondolván, hogy a lány incselkedik vele. Mit fecsegsz össze-vissza! Csak nem akarod elhitetni velem, hogy öreganyád tojj a a tojásokat? De bizony az, - erősítgette a lány. Látja kend azt a kis kerek követ ott a mestergerendán? Azt szájába veszi, ráül egy kosárra és annyi tojást tojik, amennyi kell. A hajdú nagy szemeket meresztett. Rögtön boszorkányságra gondolt. Se szó, se beszéd tovább, zsebre tette a kis kerek követ és felvitte a városházához. A tanács hüledezve hallgatta a hajdú elbeszélését. Végre úgy határoztak, hogy a követ ki kell próbálni. A bíró behozott egy kosarat a tanácsterembe, ráült és a szájába vette a követ. Csakhamar csikarást érzett a hasában és egy tojást tojt. Ugyanígy jártak el a többi hites tanácsbeliek is. Egy tojást felütöttek, hát belől is épp olyan volt az, mintha tyúk tojta volna. - A dolog vége az lett, hogy az öreg Bódizsnét, mivel magatojta tojással tartotta az elöljáróságot és egyéb ehhez hasonlatos istentelenségeket vitt véghez, mint nyilvánvaló boszorkányt, egy halom tetején megégették. Ezt a békési halmot máig Bódizsné halmának hívják.

A férfiak között is akadtak boszorkányok.

Bizonyos Kállai nevezetű kisrábai csősz híres volt ezelőtt ördöngösségéről. Könnyen elő se lehetne számlálni, miket cselekedett. - Egyszer azt kérte tőle a veje, hogy avassa be őt is a tudományába. A z öreg próbálta lebeszélni: „így fiam, úgy fiam ..." De az továbbra is csak kötötte magát. „Na jó - azt mondja az öreg Kállai - nem bánom. Elviszlek a gyűlésünkre, de arra figyelmeztetlek, hogy mitől kezdve elindulunk mindenütt a nyomomban légy, meg ne torpanj, mert akkor nem kezeskedem az életedért." „Bízza csak rám!" - monda a veje. Mikor aztán elérkezett az időpont, mezítelenre vetkeztek, bekenték magukat valami kenőccsel.

Azután az öreg Kállai nagyot ugrott, utána a veje és szédületes gyorsasággal elkezdtek hol szaladni, hol repülni. Elől az öreg, utána a veje. Keresztül mentek kulcslyukon, egérlyukon, felmásztak a nádszálra. Hanem amikor tüzes keréken kellett volna keresztül ugrani, a vő megijedt és elmaradt az apósától. Meg is szenvedett érte: ütötték, verték, szaggatták, tépték.

Még az eszméletét is elvesztette. Mikor magához tért, az öreg volt mellette. No fiam, ugye mondtam! - szólt fejcsóválva. - Majd széttéptek a többiek, amiért megtorpantál. Szerencséd, hogy nem volt köztük nálam erősebb."

Mintegy 70-75 esztendővel ezelőtt egy szép fiatal legény bojtárkodott az ecsegi pusztán.

Kár érte, hogy ez is boszorkány volt. Tenyérnyi kerek fekete bilyog volt a melle közepén. A lányok bolondultak érte, de a legényeket is megrontotta és velük hált. Több különös históriát beszélt róla egy öreg pásztor ember. Itt csak egyet említünk meg. - Azt mondta egyszer a számadónak, hogy Szent György éjszakáján fonjon egy karikást, a nyelét fúrja ki és a lyukba tegyen begyepesedett sírról való port, amit azon az éjszakán hozott a temetőből, azután a lyukat dugja be. Ha este ezzel körül kerüli a gulyát, sem idő, sem más egyéb azt szét nem ugraszthatja. A karikásnak azonban csak akkor lesz bűvös ereje, ha fonása közben senkihez sem szól. A számadó megcsinálta a karikást, mely valóban bevált. De egész éjszaka nem szólt egy árva szót sem. Pedig egyszer a bojtárok ütöttek csihét, hogy farkasok törtek a gulyára; azután meg a menyecske szeretője jött ki hozzá, unszolva, hogy szólaljon meg már.

Később kérdezte a bojtárokat, de azok színét se látták a farkasoknak, se a menyecskének.

A határ jeles helyein elásott kincsek javarészét is boszorkányok őrzik. A bárándi Kincseshalom tetején minden éjjel ott lapul valami sötét csomó. Még senki sem bolygatta meg, hogy: vajon mi lehet az?

Egy régi csőszről beszélik, hogy egyszer felköltötte álmából egy ősz ember: „Kelj fel fiam, menj fel a Dobtihalom tetejére (ez a bajomi határon van), napnyugta irányában mérj ki három lépést, ott van a kincs, legyen a tied!" A csősz azt hitte, hogy képzelődik, nem is gondolt erre tovább, hanem újra elaludt. Az ősz ember másodszor is felköltötte: „Kelj fel fiam, menj fel a Dobtihalom tetejére, napnyugta irányában mérj ki három lépést, ott van a kincs, legyen a tied!" Erre már ásót fogott a csősz, elment a mondott helyre és ásni kezdett.

Már jó mélyen járt, amikor egyszer csak megakadt az ásója valamiben. Szemügyre vette, hát egy kanta formájú agyag edény volt. K i akarta venni a gödörből, de amint lehajolt, abban a pillanatban egy nagy fekete kutya ugrott elő a halom mögül és rámordult. A kutya nagyon mérgesnek látszott. De a csősz szerette volna a kincset is ismét lehajolt, hogy kiemelje az edényt. Ekkor már a gödör szélére ugrott a kutya és kivillantotta a fogait. A csősz feléje vágott az ásójával, de úgy elharapta azt, hogy szikrát lökött. A csősz azonnal látta, hogy ez a kutya tulajdonképpen boszorkány, nem kockáztatta hát tovább az életét, hanem otthagyta a kincset a földben. Másnap reggel nyoma sem volt az ásásnak. Majd egyszer elmondta a történetet valami tapasztaltabb embernek, aki csak a fejét csóválta: „Nagy hibát követtél el, mert nem vártad be, hogy az ősz ember harmadszor is felköltsön".

A bajomi Csák Balázs nem tartozott ugyan a boszorkányok közé, hanem csak amolyan panukás ember volt. Egyszer a hóna alatt kiköltötte egy fekete tyúk tojását. A tojásból lidérc bújt elő. Idétlen kis csirke formája van ennek. A gazdaasszonyok ezért hívják lidércnek, lidérciá-nak a gyenge, éretlen csirkét is. A lidérc aztán csak hordta, hordta a pénzt Csáknak, azért nem ürült ki soha a bugyellárisa. De a lidércre mégis ráunt, mert sok baj volt avval!

Este kilenc óra után már a szolgalatjára kellett lenni. Sokszor azt kívánta, hogy emberi és állati csúnyaságokkal hordják tele a pitart. Ezenkívül pedig olyan a lidérc, hogy aki kikölti előbb vele kell hálni minden esetben és csak azután hálhat a feleségével. Azt mondták, hogy az öreg Csák lyukat fúrt egy fába, bele tette a lidércet és éket vert rá. Ez azonban aligha lehetett igaz, mert mikor az öreget temették, a gyászoló gyülekezet közt ott ténfergett össze­ vissza a kis fekete tyúk. Azután felrepült a szabadkéménybe.

A régi öreg asszonyok azt ajánlották, hogy ha éjszaka valami rosszfélével találkozik az ember, gondolkozás nélkül hírtelen mondja rá: Tüzes vas a seggibe, ott virradjék, ahol esteledik! - Akkor aztán nem tud az odább menni, ott virrad rá.

Ha pedig olyan személy jön a házhoz, akire gyanakszanak, hogy talán boszorkány volna, akkor fordítsák a kenyeret hátával lefelé. Ha tényleg boszorkány az illető, addig nem tud elmenni, amíg a kenyeret így hagyják.

De hiszen jó tanács volt a boszorkányok ellen nem egy-kettő, csak az volt a baj, hogy azok többnyire kifogtak rajta!

30. ábra. Finta Sándor: Kisbojtár

31. ábra. Finta Sándor: Küzdelem Mocskossal, a táltoslóval

Hogyan utaztak a régi sárrétiek Vannak, akik furcsának találják ezt a kérdést s arra gondolva, hogy mindig ilyen kövezett utak kötötték össze a falvakat, készek a válasszal: Hogy utaztak? - hát míg vasút nem volt, kocsin és szekéren! A felelet azonban korántsem ilyen egyszerű.

Nagyapáink elbeszéléséből tudjuk, hogy még a múlt évszázad második felében is, amíg a vízszabályozásokat végre nem hajtották, vidékünk az áradások, folyóöntések, vadvizek birodalma volt. A régi feljegyzések és térképek pontosabban is tájékoztatnak bennünket szülőföldünk ezelőtti földrajzi viszonyairól. Ha például megnézzük pladányi születésű híres rézmetsző Karács Ferenc, vagy a szintén nagyérdemű Márton József térképeit, látni fogjuk, hogy P.-ladány, Sárrétudvari, B.-nagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa között a Nagysárrét nevű mocsár terült el, mely az öreg Berettyó kiöntéseiből táplálkozott. Ezenkívül beleömlött még a Hortobágy-folyó vize, amely az Ágotacsárda alatt már elveszítette a medrét és szétterült a rétség Bengecsek és Nagykunlapos nevű részeibe. A Mirhó, Cina, Kakát nevű hajlások pedig a Tisza áradását hozták ide. E kiterjedt nagy mocsár helyén ma sincs egy falu sem. Darvas, Csökmő, Kornádi környékét a Körös KisSárrét nevű mocsara borította. Két nagy rétségünket számtalan ér kötötte össze egymással, széles övben pedig kanyargós erek, kisebb-nagyobb tavak, mocsarak vették körül Nádudvar, Kaba, Földes, Tetétlen, Derecske, túlnan Mezőtúr és Túrkeve helységekig. De zabolátlan alföldi folyóink ezeken kívül is alkottak nádas mocsarat bőven.

Járható utak messze elkerülték a Sárrétet. Csupán a Pest-Debrecen-i országút érintette Karcagon, Nádudvar alatt és Szoboszlón haladva át. De ez is olyan volt csak! A z idegen, aki egyszer rajta járt (különösen ősszel), az megemlegette egész életében. Márton József Magyar Atlas című munkája, melyet 1811-ben adott ki, tsinálatlan posta iíí-nak tünteti fel. Valóban az volt; az utasok vágták, csinálni pedig nem csinálta senki! Némely helyen egyik falutól a másikig készítettek ugyan utakat jobbágyi robottal, de ezek zsombékból, korúból (mocsári növények elkorhadt részeivel vegyített laza feltalajból) voltak hányva, nem pedig eleven földből.

Kövezésről ne is beszéljünk, hiszen a sárrétiek talán hírét se hallották ennek! Ezeken az utakon esők évadján istenkísértés volt járni. Hasig járt benne a ló. Megfeneklett benne a szekér. A tél pedig olyan rögökbe fagyasztotta a felvágott hitvány utat, hogy széjjel-hullott rajta a vasalatlan fakószekér. Nyáron meg az volt a baj, hogy nagyon kiszáradt s ha tüzet raktak mellette kigyulladt a kotu és az áttüzesedett, feketén füstölgő utat meg sem lehetett közelítem.

B.-nagy baj ómban még ma élő öregek is emlékeznek rá, hogy ezelőtt ha Váradra igyekeztek, a sáros úton 6-8 lóval vontatták a szekeret a bakonszegi Vaskapuig; ha Debrecenbe mentek, akkor pedig Földesig. A segítségül befogott 4-6 lovat onnan hozták vissza. A Karcag és Kisújszállás közötti Karajános-gátján való átkelés keserveit is nem egy sárréti öregember emlegeti. Cudar egy út volt ám ez is! Sokan megátkozták azt a helyet!

Mikor az őszi esők jártak a Karajánosi-csárdában (röviden szólva: a Karajancsiban) verődtek össze az utasok és összefogott lovaikkal húzatták át a szekereket, egyiket a másik után.

Télen már inkább boldogult az utas ember, mert a szán könnyen csúszott a havon. De akkor meg a hideg volt az úton járók veszedelme! Régi feljegyzések szerint havas, dermesztően hideg telek jártak ezelőtt. Hóviharok, csontkaparó szelek uralkodtak. - A sárrétiek ma is emlegetik Sisvai hidegét. A z 1816 esztendő telén volt ez. Báránd alatt megölte a hideg a nádudvari postamester Sisvait. A derecskéi határban két juhász és 2700 darab juh, a pércsi határban három ember fagyott meg. Debreceni civis Király Mihálynak 700 darab marhájából huszonhatot

hagyott az idő. A ládányi határban esett károkról egész listát állított össze az elöljáróság. A bajomi rétben a karámbeli juhok nagyobb része csonttá fagyott. Gyakran volt ilyen szigorú tél.

Régi bajomi református pap, Török József azt jegyezte fel 1929. február 29-én egyik könyvének a táblájára, hogy Ladányon a szabadban teleltetett gulya legerősebb bikája is megfagyott, olyan ítéletidő volt. A hóesésben már tíz lépésről nem látták egymást az emberek. - Elszánt emberek indultak ilyenkor útnak. Szalmával rakták meg a szán farát, még nagy ponyvával is lekötötték, mert bizony sokszor előfordult, hogy az útfélen tüzet kellett gyújtani és annak melegében enyhőzött a meggémberedett ember és jószág. Fokost és nagy mordájt szorongattak a bundák alatt, mert a nádi farkasokat a rétből kihozta az éhség és az utak mentén ólálkodtak. Volt rá eset, hogy holmi gyalogszeres szegény vándornak csak a csizmáját hagyták meg.

Mondhatjuk, hogy szekér helyett inkább a hajó (csolnak) volt a sárrétiek leghasználhatóbb közlekedési eszköze. A rét beláthatatlan nádasaiban hajócsapások (hajóutak) kanyarogtak falutól faluig. Jól ismerték ezeket a rétjárók, mint a mai emberek a dűlőutakat. A járatlan ember azonban csak tapasztalt vezetővel indult el, mert különben bizonyosan eltévedt volna, és a rét hínárjaiban, beszakadó lápjai között pusztul el, soha meg nem menekedik. A ladányiak Karcagra menvén, a mai dögtemetőnél felültek a hajóra és a karcagi védgátnál szállottak ki. A Téglás-kerttől pedig elevezhettek a Kocsordosig, onnan meg a Rendek-éren be egészen Nádudvarra. Viszont a nádudvariak ezen az úton jöttek Ladányba. Sőt, hajón jártak Füzesgyarmatra is. B.-nagybajomban a vasúti állomás helyén volt a kikötő s innen indultak a hajóval Mezőtúr és Túrkeve tájaira.

Gyarmatnak a Harang-út nevű csapás vezetett, melyet egy Harang nevű, régen elpusztult mocsári faluról kereszteltek el. A földesiek a Mankón, Kallón és a Derékréten hajózhattak le a Sárrétjére.

De nemcsak embereket, hanem nagyobb terhet is szállítottak a sárréti pákászok közül kikerült vízi fuvarosok. Erre a célra szolgált az un. láp. Ne tévesszük össze a hasonló nevű természeti alakulattal: az ingóláppal; a nevét kapta csak ettől. Tulajdonképpen nádkévékből és két-három faderékból ügyesen összeszerkesztett tutaj volt ez, amit több öles rúddal, vagyis csáklyával toltak előre. A bajomiak Mezőtúrig elvitték rajta a teherrel megrakott szekeret, ahonnan aztán már mehetett tovább.

Helyt-helyt még gyalogútjai is voltak a rétnek. A víz színe fölé zsombék oszlopok emelkedtek és egyiknek a tetejéről a másikra lehetett lépegetni, három-négy ágcsonkban végződő pákászbot segítségével. Ezt nevezték bogdácsolásnak. Birtalan Szilágyi János bajomi pap mondja 1827-ben kelt emlékiratában, hogy egy pákász ilyen módon vezette át Gyarmatra. Bajomi öreg pákászok 1866-ban szintén így kalauzolták le a Berettyóhoz a vízszabályzó mérnököket, alaposan megizzasztva, elfárasztva őket.

De nemcsak a határ volt vizes és sáros, hanem a belsőség is. Egyes térségeken olyan víz volt, hogy fürödtek benne a gyerekek. Bajomban a Túri-berettyó és a Katona-berettyó utcanevek voltak. Némelyik utcára őszi sarak idején be sem lehetett menni. Falábon jártak az emberek vagy bekötötték a csizmaszárat, nehogy megmerüljön a híg sárban. Szekér helyett lapos fenekű sárhajóba, vagy másként csuszába fogták a lovat, ami aztán a sáron csúszott utána. A faluban ezen hordták-vitték amire sor került. Ilyenen jártak a túlsó végesi ismerősökhöz tanyára, ilyenen vitték a búzát a szárazmalomba. A gyerekeket is ilyenen hordták az iskolába, felrakva rá a szomszédbelieket. Ha beteg volt a háznál, ilyenen hozták az orvost.

Ez úttalan utak miatt a sárrétiek passzióból bizony nem jártak-keltek. A k i ment: dolga vitte, nem a kedve. Sokan haltak el úgy, nagy időt élve, hogy sosem voltak túl a szomszédos falu határán. Ha messzebbről jött valaki, az már mondhatott akármit!

De hát hogyan is emlékeznének a mai sárrétiek, hogy is gondolnának amaz időkre?! A valamikori mocsár szinte legjárhatatlanabb részén most vonat fut.

Jeles helyek Hát ezek milyenek voltak? Olyanok, amiket az ott forgolódó rosszak miatt ajánlatos volt elkerülni. A k i ottankörül settenkedett, annak már oda lehetett mondani: „Hallja kend, csörög a kend körme!" Más ember jókedvéből még a tájára se ment.

Említem már, a pásztorokról szóltomban, hogy a Berettyó egyik szigete, a nádassal övezett Ördögsziget is hírben állott ezelőtt. Sőt abban áll ma is. Nem tudhatni, miért, de kedvelt gyülőhelye volt a környékbeli boszorkányoknak. Azt mondják, egyrészt talán azért, mert határon, Bihar-Békés szélén van. Tudott dolog, hogy mesgyén, határon, útszélen közlekednek a rosszak. - A z öreg Labonc, aki pásztor volt, azt beszélte, hogy ő egyszer járt ezen a szigeten. Valami jószág után kasmatolt. Fényes nappal, amint keresztülment rajta, hát észre veszi, hogy úgy a közepetáján sűrű köd ül a földön, nagy-nagy darab helyen. De másutt sehol. Megállt, úgy csodálkozott rajta. Nem lehetett abba bele látni egy arasznyira se.

Egyszercsak nagy jajgatás hallatszott, azután meg kacarászás, röhögés támadt. Benn a ködben. Kevés időre elhallgattak, azután újfent kezdték. Fehércselédek visongattak, férfiak kurjantottak. Egyszer daloltak, másszor nyögtek. Mondta az öreg Labonc, hogy amint ott dévánkozik, hogy merre menjen már, hát egyszer csak a sűrű fehér ködből jobbról-balról levizelték. Majd meg elkezdték górálni, olyasmivel, aminek a nevét nem írhatom le ide.

Persze szaladásnak eredt, de még egy mérföldre is hullott utána a csúnyaság.

Ecseg pusztán van egy kis laponyag, Bucsán is van egy másik, amattól vagy jó másfél kmnyire. Köztük kanyargott egy Berettyóba folyó kis ér, az Ágér. Ennek a partján valamikor nagy ócska zsombék akoljok volt az öreg Laboncéknak. Ez is amolyan mezsgyés hely, Békés meg Jásznagykunszolnok közt. K i is szemelték a boszorkányok! Egy éjszaka különös víg kedvük kerekedett az ecsegi laponyagon. A gulya lenn hált akkor a Májvásban. A z öreg Labonc (még mint fiatal bojtár) Kisújszállásról jött valami lánytól és nem ment odáig, hanem befeküdt a kunyhóba. Egyedül volt. Majd egyszer nagy muzsikaszóra ébredt. Kitekintvén, látta a holdvilágnál, hogy a boszorkányok átugráltak az ecsegi laponyagról a bucsaira, onnan meg vissza. De háttal ugrottak, a maguk módján, nem úgy mint a rendes ember. A közbe eső akol falán meg mindannyiszor jókat rúgtak. Mikor felvirradt, ott volt az akol szanaszét rugdosva. Másnap éjjel a kunyhó csúcsát kezdték rúgkapálni. Hanem az öreg számadó kibabrált velük! Botot ütött a kunyhó oldalába s erre meg a kunyhó hegyére gatyamadzagot feszített ki. Ebbe aztán mindig beleakadt a bokájok és a földre püffentek. El is ment a kedvük hamar!

Komádiban beszélte egy öreg rétész, hogy neki is volt esete ilyen muzsikáló boszorkányokkal. Kinn aludván az irázi rétben, éjféltájon nagy zenebonára ébredt. A nádasból hozta a szél. Nagy ricsaj, hujogatás, zeneszó. Sejteni lehetett, hogy még táncolnak is. Lakodalom a rétben! ... - gondolta. Ez nem lehet jó lakodalom. De nem az az ember volt, aki hamar ijedezik, sőt inkább szerette a dolgok mibenlétét megtapasztalni. Kis ideig forgatta fejében a gondolatokat, azután merészen odakurjantott a láthatatlan mulatozóknak: „Hő, a mindeneteket, nekem is juttassatok egy szép menyecskét, hadd forduljak vele!" Micsoda!

Azon vette észre, hogy már javában táncol is egy nagy fehércseléddel. Táncoltak, táncoltak ... De majd kiszakadt a két karja, s úgy érezte, hogy mindjárt összerogyik. Abbahagyta volna már a csárdást, de nem lehetett. Végül a földhöz vágta a táncosát. Hát akkor látja, hogy a saját csolnakjával táncolt.

Egy gulyásbojtárral is itt az irázi rétben történt egy különös eset. A felröppenő varjak közé vágta a botját, s egyet eltalált közülök, éppen a fejére esett. „Na, ha rámpottyantál, káromkodott nagyot - az enyém vagy és kipányvázlak, mint a csirkés kotlót szokták. A még élő varjút gatyamadzagon kikötötte a kunyhó oldalához. A strázsáló bojtár másnap arra esküdözött, hogy éjfélkor a varjú kotló módjára rikácsolt, majd így szólt: „Megkeserülöd Bénkó, amiért így bántál a világra segítő bábáddal!" A kevei bába volt, aki csakugyan meghalt azon az éjszakán. A varjú sem érte meg a reggelt. De a bojtáron is betölt a varjú szava! Nem sok idő múltán egyszer csak megvadult a gulya legszelídebb bikája és csúnyán megtérdelte. Attól fogva mindig kornyadozott, s jobbára csak a karám körül lézengett. E l is pusztult, talán esztendőt sem töltött.

Egy csikós pedig az ülőhelyül használt lókoponyával járta meg. Este a tűz mellett éppen rá akart telepedni, amikor hirtelen megmozdult az és rányerített. Még akkor elvitték egy távolabb eső halom tetejére, ahonnan hetednapra eltűnt. Pedig a számadó azt tanácsolta a fiúnak, hogy kantározza fel. Minden éjszaka oda mehetett volna rajta, ahova neki tetszik.

Igaz viszont, hogy az ilyesminek hátulütője is szokott lenni.

Pákászféle emberek emlegették, hogy Szerep, Udvari alatt a Vészszegéren és a Csarnán boszorkányok jártak fel a Berettyó felől. Holdvilágnál látták, mint ültek a víz tetején, felhúzott lábbal, térdre tett orral - mint öreg asszonynak a kucikban télen - és úgy úsztak hátrafelé. Bajom és Udvari határán folyó Tigicsérben is vén banyák csatangoltak sötét éjszakákon, rontva az utasokat, de akadt köztük olykor lányféle is, aki becsalta a legényt az érparti nádasba, s ott elaltatva tönkretette, elvette az erejét. A sokat tapasztaltak kioktatták a legényeket, hogy ha találkoznak vele, mit mutassanak és mit meg ne mutassanak neki.

A keresztúton való járkálás, ácsorgás meg nyilvánvalóan veszedelmes. Egy zsákai ember nem hitte ezt és csakazértis kifeküdt éjjel a keresztútra. E l is aludt. Ám éjfélkor valami nagy szekérzörgés ébresztette fel. Úgy tetszett, mintha több szekér közeledne az úton. Trappoltak a lovak ugyancsak! Szép holdvilág volt, körülnézhetett az ember, de nem látott semmit. No, bolondot álmodtam - gondolta magában, és újra elaludt. Majd egyszer megrázza valaki a vállát, és a fülébe kiáltja: „Kelj fel és eredj innen!" Hej, ment volna már, de nem tudott! Nem érezte, látni sem látott semmit, csak hallotta, hogy pokoli zörgéssel hosszú szekérsor megy rajta keresztül. Amikor hajnalban nagy keservesen feltápászkodik, veszi ám észre, hogy a nyaka megtekeredett, a lábára sántít, a farán pedig ott van egy nagy lópatkó nyoma.

Próbáltak avval mindent, mégis nyomorék maradt holta napjáig.

De nem csupán az egyszerű embereket környékezték a boszorkányok, hanem még a hivatalos személyeket is sokszor csúffá tették.

Többek között arról is beszélnek egy furcsa históriát, hogy hajdanában miképpen járta meg Békés nemes tanácsa. Abban az időben a soros elöljárók fenn ebédeltek, vacsoráltak a városházán. A városgazda uram gondoskodott a szükségesekről, a kisbíróné asszonyom pediglen kezelte a főzőkanalat. A sok jó mellett hetenként többször volt szükségük 40-50 tojásra. Ezt mindig az öreg Bidizsnétól vásárolták. Egyszer is beküldték a hajdút, hogy hozzon tőle 50 darabot. Bódizsné nem lévén otthon, unokája, egy lánygyerek fogadta a város emberét. „Most hiába jött kend - monda neki. Ha idehaza is volna öreganyám, aligha tudna tojást adni, mert még nem tojt máma." A hivatali tekintélyre büszke fiatal hajdú felfortyant, azt gondolván, hogy a lány incselkedik vele. „Mit fecsegsz összevissza! Csak nem akarod elhitetni velem, hogy öreganyád tojja a tojásokat?" „De bizony az - erősítgette a lány. Látja kend azt a kis kerek követ ott, a mestergerendán? Azt szájába veszi, ráül egy kosárra, és annyi tojást tojik, amennyi kell." A hajdú nagy szemeket meresztett. Rögtön

boszorkányságra gondolt. Se szó, se beszéd tovább, zsebrevágta a kis kerek követ, és felvitte a városházához. A tanács hüledezve hallgatta a hajdú elbeszélését. Végre úgy határoztak, hogy a követ ki kell próbálni. A főbíró lehozatott egy kosarat a tanácsterembe, ráült, és a szájába vette a kis kerek követ. Csakhamar csikarást érzett a hasában és egy tojást tojt.

Ugyanígy jártak el a többi hites tanácsbeliek is. Egy tojást felütöttek, és épp olyan volt az, mintha tyúk tojta volna. - A dolog vége az lett, hogy az öreg Bódizsnét, mivel magatojta tojással tartotta az elöljáróságot és egyéb ehhez hasonlatos istentelenséget vitt véghez, mint nyilvánvaló boszorkányt, egy halom tetején megégették. Ezt a békési halmot máig Bódizsnéhalmának hívják. Ez is jeles hely volt.

De voltak másféle jeles helyek is, érpartok, halmok, laponyagok. Ezek meg pénzt rejtenek.

A szegény réti nép képzeletét mindenkor foglalkoztatta a kincs - ami nincs. A hiedelem szerint azonban van, csak el van ásva. Keresték hát ezek a gazdátlant, mert a másé után hiába ácsingóztak.

Avval tartják, hogy legtöbb kincs a török időkben került a föld alá. A z örökös háborúskodásra való tekintettel a tehetős polgárok elföldelve tartották pénzüket, futáskor még inkább leásták. Sokszor aztán ott is maradt az; szétszóródott, elpusztult a család, vagy ha visszajött is, nem akadt rá megint. A törökök is nagyon sokat ástak el, kiűzetésükkor nem győzvén magukkal cipelni minden prédát. Némely részéért azonban később visszalopakodtak.

Emlegetik, hogy amikor Bajomban voltak a törökök, a falu alatti Törökhalmon ütötték fel a basa selyem sátorát. Ide volt elásva a basa kincseivel megterhelt hajó (csolnak) is. Ezt azonban már csak későn tudták meg a bajomiak! Egyszer - több lehet hetven esztendejénél, még akkor megvolt a rét - két fiatal idegen jött a faluba. Pár napig tekeregtek, itt csavarogtak; egy ízben az öreg Kótiéknál háltak, mint a vándorló legények. Senki sem gondolta, hogy törökök, pedig azok voltak! Egy sötét éjszakán (erre vártak csak) kiásták a hajót, lehúzták a halom aljára, ott kezdődött a rét, ráeresztették a vízre és eleveztek. Jól megmagyarázták azoknak otthon, hogy hol kereskedjenek! A gödör most is látható a halom oldalán, de már belepte a fű. - A z is régen történt, amikor egy nagyszakállú török érkezett Püspökladányba. Négy turbános, bugyogós emberrel jött, hosszú ekhós szekéren. Azt mondotta, hogy kereskedő, portéka azonban nagyon kevés hánykolódott a szekérderékben.

Ajánlották neki, hogy éjszakára álljon be a városháza udvarára, idegen utasok szokása szerint. De ehelyett egy gazdánál szállásolta el magát. Jó pénzt ígért, hát szívesen fogadták.

Kora hajnalban már tovább mentek. Búcsúzáskor a nagyszakállú török száz aranyat olvasott le a gazda tenyerébe. A z meg szabódott, hogy nem fogad el ennyi temérdek pénzt egy éjszakai szállásért. „Vegye el, gazduram - így a török - jut is, marad is a dédapám vagyonából!" Jól van, hát elfogadta. Majd napok múltával lemenvén nagy udvara hátuljára, az egyik sarokban, a szalmakazlak mögött betemetett gödörre talált. Ekkor világosodott meg minden az elméjében! Miért húzták a lovak a szekeret befelé olyan könnyedén, és miért nyikorgott a kerék, mikor kifelé mentek a kapun.

Hát Rőköny, az öreg pákász hogy járt! Szerep alatt, valahol a Nagyoldalszigeten lakott.

Sokszor végiggázolta ottan körül a Berettyópart vizét, mégis csak egyszer bukott meg valamiben. Vajon mibe akadt a lába? Húzná ki, de meg se bírja moccantani. Legény fiával meg a másik kisebbel is alig tudták partra vonszolni. No, ők se gondolták volna, milyen halat fognak! Egy gyönyörű szép sárga cserépcsikó volt. Mit csináljanak vele? - hát odaállították a kunyhó elébe, hogy hadd legyek ott. Mert nagy volt az. Jó idő múltán, talán esztendőre rá, látják, hogy valami ember ténfereg a közelben. Hát ez hói jár itt? Nézi, nézi a vizeket, a

partokat, mintha keresgélne valamit. így jutott el a kunyhóhoz. Nagyon elcsodálkozott a csikó láttára. Nézte, gondolkozott. Estefelé azt mondja (de nem valami jól beszélt magyarul): „Hallja kend, bácsikám! Mit ér kend evvel a csikóval, jobban illene ez az én nagy házam tornácára. Nézze kend ezt a zsebet (ki volt tömve), belefordítom a kend bakójába. Ezt a csikót meg feltesszük a hajóra, evezünk vele a Körösre, onnan a Tiszára, onnan a Dunára.

Ott a másik zsebemet is kifordítom kendnek, oszt jöhet is kend vissza.,, Szót értett az öreg Rőköny. A fia is ráhagyta: „Adja oda kelmed. Össze talál itt törni, aztán meg a fenének se kell." A z idegen az öreg bakójába fordította ujjasa zsebét. Csörgött, csörgött az arany. A csikót pediglen elvitték, ahogy bealkonyult. Mikor a Dunára értek vele, már ott várta őket egy nagy hajó, áttették arra. A z idegen szavának állott, kiürítette a másik nagy zsebjét is.

Hanem akkor már látta az öreg Rőköny, hogy törökkel akadt dolga. Előjött egy bársonyköpeny eges; kopaszfejű nagy mohamedán és így szólt. „Na nézzük, ez-é a váradi basa csikaja!" Köpenyegje alól előhúzott egy kalapácsot és jól rávágott vele a csikó derekára. Széjjelesett az rögtön, és zsákravaló arany dőlt ki belőle.

A z öreg Földesi Sándor kertcsősz, akitől ezt a történetet hallottam, azt mondja, hogy ez a cserépcsikó Alighasán basáé volt, aki a bajomi várban is lakott valamikor. Mikor költözködött, a bajomiak elcsenték tőle, és a Berettyóba süllyesztették. A törökök valami régi írásból jöhettek rá a nyomára, hogy hol van. Ástak el pénzt 49-ben is, amikor bejött a muszka. Egy ládányi ember a nagyapjától hallott ilyen esetet. Valamikor a kunmadarasi vásáron járt az és szóbaereszkedett egy világtalan koldussal, aki elpanaszolta neki gyászos élete történetét. Negyvenkilencben, mint árva gyermek, Ladányban szolgált a gazdaságukról híres Bojároknál. A z orosz bejövetelének hírére gazdái is összeszedték arany, ezüst drágaságaikat, hordókba rakták, és szekéren kivitték a Nagytanyára. A temetőtől délre nagy mélyen a földbe ásták a hordót, téglát raktak rá több sorral, s betemetvén nyolc lóval megtapostatták. O is ott volt e műveletnél. Kérdezték tőle, hogy idetalálna-é ezen helyre. „Ide találnék könnyen" - válaszolta. Erre a hét Bojár, apa és fiai megragadták, szemeit kivették, és rettenetes átok közben a kincsre helyezték. „Két emberi szemmel tudjanak felvenni!" - mondották. Ővele pedig mit sem törődve, útjára engedték. A z öreg koldus szavain elindulva, kereskedtek is a kincs után. Heten fogtak az ásáshoz. Már szedtek is ki sok téglát, amikor - miért, miért nem, senkinek el nem árulták hirtelen félbehagyták a munkát. A következő esztendőben pedig egymásután elhalt mind a négy ember.

Vásárjáró vén énekes koldusoknak többnyire ilyen hátborzongató volt az életük sorja.

Legalábbis ők így vallották. A régiek meg nem voltak olyan mindenben kételkedők, mint mi.

Meggazdagodott uzsorások, zsugoriak, akik sajnálják, hogy nem vihetik magukkal mindenüket a túlvilágra, szintén elföldelik összeharácsolt kincseiket. Bajomban hallottam olyan gyermektelen öreg házaspárról, aki a szőlőskertben ásta el a pénzét. Mielőtt betemették volna, a vénasszony „ráürítette magát, hogy soha senki ki ne vehesse". - Egy régi karcagi főbíró, mikor el kellett hagynia hivatalát, három napig mulatott a Karajánosi­ csárdában. Harmadnap éjszaka kiment a csárda melletti laponyagra, és elásta a bukszáját.

Háromszor utána köpött a gödörbe, hogy sohse tisztuljon meg. - Egy füzesgyarmati gazdag kupec halálos ágyán árulta el, Sütötthalom oldalában van a pénze, délnek. De meghagyta, el ne felejtsék hétszer körüljárni, mert csak úgy vehetik ki. - Szilasi nevezetű szerepi betyáros pásztorember pénze pedig még ma is ott van gyarmati földön, a Divikizug egyik laponyagjában. Idáig még senki sem találta el, milyen fortéllyal lehetne kivenni.

De vannak olyan kincsek is, melyek valamilyen titokzatos módon kerültek a földbe. A z ilyeneket többnyire boszorkányok őrzik.

Hosszúháttól le Zódonynak vezet egy út. Ezen az úton van egy olyan hely a Hármashídon erről, ahol Szt. György éjszakáján tizenkét órától egyig nem lehet elmenni se szekérrel, se gyalog. Valami megállítja az utast és nem engedi tovább, míg az idő le nem telik. Nem tud az ember lépni, nem fordul a kerék. Olyan pénz van ott, amit a boszorkányok őriznek. Hogy mi haszon háramlik ebből rajok? - az ember el sem képzelheti.

A k i ilyen helyen nem vigyáz, hamar megjárhatja, mint a szeghalmi juhászbojtár.

Legeltetvén a nyájat, a számadóval felmentek egy halom tetejére. „Na, fiam - így szól a számadó - régi öregektől hallottam, hogy ebben is pénz van." Valami kis rongydarab volt a halom tetején. „Ni - azt mondja a tudatlan bojtár - , milyen nagy szél fú, osztán ezt még se viszi el!" Avval belerúgott, még mielőtt a számadó rákiálthatott volna. Azóta térdben nem hajlik a lába. Nem igazi rongy volt az! Azért volt ott, hogy a pénzt ki nem áshassák.

Ilyesvalami lehet az a sötét csomó is, ami minden éjszaka ott lapul a bárándi Kincseshalom tetején.

A bajomi rétben van egy terebélyes halom: a Nagygazos. Ezelőtt nem olyan volt, mint most, hanem egészen belepte a giz-gaz, szamártövis, ragadófű, bojtorján és más efféle, körülötte pedig vizek, nádasok terültek el. Egy régi juhásznak, akit csak Kuriburi ragadványnéven emlegetnek, ide fiadzott a pulija. Mikor előjött, bojtorjánnal összekócolt szőre között egy aranyat lelt Kuriburi. Egy éjszaka aztán harmadmagával így ment el a halomra, kereskedni. A kutyakaparás helyén ásni kezdtek. Ástak, ástak szorgalmasan. A közeli bokorban pedig ott pipázott egy ember és figyelte őket. Észre sem vették, míg meg nem szólalt. „Vigyázzanak - azt mondja - mert agyonüti kendteket a malomkő!" Egy nagy malomkő csakugyan ott forgott fölöttük a levegőben, az öreg Kuriburi még jól bele is vágta a fejét, amint hirtelen felegyenesedett. Ha ástak, a malomkő lejjebb jött, ha behányták a gödröt, eltűnt. „Ne fáradozzanak bátyám - folytatá a pipázó ember - nem lehet ezt a pénzt kiásni. Én már csak tudom, mert számtalanszor próbáltam. Boszorkányok keze van benne."

Azért egyik-másik embernek csak volt szerencséje.

A hagyomány szerint egy emlegetett nevű főbíró is talált pénzből vásárolta a sok földet.

A tordai táltos megmondta neki (egy köcsög jó aludttejért), hogy az Óberettyó mellett melyik kis porongban van a pénz. Igaz, hogy ült rajta egy nagy göndörszőrű fekete kutya, de bátorította a táltos, hogy avval egy csöppet se törődjön, hanem álljon meg a porong hajlásánál, nézzen a szemébe, és háromszor kiáltson rá: vakk, vakk, vakk! Megijedt-e a kutya a főbíró ugatásától, avagy megértette? - elég az hozzá, hogy sarkon fordult és elkullogott, le a Berettyónak. A főbíró pedig gyorsan kiásta a pénzt, mert csak addig lehetett, míg a kutya helye meleg volt.

Olyan eset is fordult elő, hogy ősz ember mutatta meg a kincset. Egy püspökladányi gulyást is ilyen szerencse ért régen. Történt egyszer, hogy a Pereskút közelében levő halomnál hálatta a gulyát. Szép holdvilág volt. A bojtárok elhajították magukat egyik erre, másik arra, és horkoltak a zöld füvön, a gulyás pedig botjára támaszkodva álldogált.

Pontosan éjfélkor egy elhanyagolt külsejű öreg, ősz ember jött elő a halom túlsó oldaláról.

Egyenesen a gulyáshoz ment és csendesen így szólt: „Látom fiam, hogy jólelkű ember vagy, tedd meg hát velem azt a szívességet, vezessél oda a kúthoz, és mosdassál meg, fésüljél meg." A gulyás csak ásítozott, nyújtózkodott, mintha igen elnehezítette volna az álom. A z ősz ember azonban tudta, hogy mire gondol. „Ne félj tőlem fiam - monda - nincs énbennem tetű, csak már régen nem mosdottam, régen nem fésülködtem." Megsajnálta a gulyás, mivel

v

csakugyan j ó ember volt s odavezetvén a kúthoz, megmosdatta és megfésülte.

Visszakísérvén, akkor látja, hogy a halom túlsó oldala széjjel van nyitva. A z ősz ember belépett a nyíláson. „Sohse félj fiam - szólt vissza - hanem gyere utánam, hadd háláljam meg a jóságodat." Lementek a halom nagy üreges gyomrába. Hét hatalmas vaskondér előtt állottak meg. A z ősz ember leemelte egyikről a fedőt. Színültig volt aranypénzzel. „Markold tele fiam, két szűrödujját - így szólt - aztán hagyjál magamra, mert éjfél után bezárul a halom, és megint nem nyílik meg hét hosszú esztendeig." A gulyás szót fogadott, s megköszönve a busás ajándékot, kifelé igyekezett a megnehezedett szűrrel. Alig ért ki, összecsukódott a nyílás, még nyoma sem maradt. A gulyás házat, földet vásárolt Ladányban s gazdag ivadékai most is élnek.

Volt, aki megálmodta a pénz helyét. Kiásta és gazdag ember lett belőle. Na, de így könnyű! Elmondani. Nem ennyiből állott az! Itt van például egy másik sárrétudvari ember esete. Ez az Árkoshalomhoz álmodott és egy zimankós éjszakán kiment, hogy megássa. Meg is találta volna már a kincset, de a nagy munkában bőrnadrágja fenekéről félig levált a folt, és amint szélnek fordult, elkezdett rajta csattogni. Azt gondolván, hogy hátulról a boszorkányok tenyerezik, fútásnak eredt. A bőrdarab még inkább csattogott, ő annál jobban szaladt. Lélekszakadva ért haza. - A monda szerint ezen a halmon a régi időkben nagy épület állott, amelyben valami nőtlen emberek (némelyek úgy tudják: barátok) laktak. Gyakran elunták azonban a maguk rideg társaságát, és a környékbeli falvakból szép lányokat raboltak el. Emiatt sok átkot szórtak rájuk. Történt egyszer, hogy Kábáról (e régen elpusztult kunsági helységből) egy gazdag úr leányát hozták el. Ez lett a vesztük. A z apa embereivel körülvette a halmot, felgyújtotta a házat, és üszkös romjait szétszóratta. A bentlevők végső pusztulásuk előtt ásták el kincseiket a halom földjébe.

Vannak más módjai is a kincskeresésnek.

A sokat tapasztalt öreg Demjéntől hallottam, hogy (70 esztendeje lehet) valami nagybajuszú ember őgyelgett a bajomi határon. Egy hetedik gyereket vezetgetett, aki acéltükörrel nézte a kincset. Sorba járták a halmokat. Azt állította a gyerek, hogy a Lyukaslaponyagban sok kincset lát (így mondták már a táltosok is, hát igaznak kell lenni), de ha kivennék, elsüllyedne Bajom városa. Ilyen gonosz szándékkal ásták volt el valamikor!

A Nemesföldön levő Disznóslaponyagban szintén látott. Ennem meg az a hibája, hogy minél mélyebbre ásnak utána, annál lejjebb süllyed. Nem lehet kivenni.

Szent György éjszakáján tisztul a kincs. Ahol el van ásva, ott kis láng vetődik fel a földből.

Ilyenkor tehát a kinn járó emberek: pásztorok, pákászok, csőszök figyelemmel szoktak lenni.

Egy bojtár a Kecskés-zugban, gyarmati földön látta a lidérc-láng lobbanását, éppen egy régi csárda helyén. De azt mondta a számadója: „Betyárfészek volt ott, fiam. Átkos pénz az, bajt hoz rád!"

Az átok volt a kincsásók legnagyobb veszedelme. Egy ványai ember minden éjfélkor táncol ereje fogytáig. Belestek már többször, de sohasem látták, kivel járja. Van olyan ember is, aki a határban szaladgál dűlőúton le, másikon fel. Minden esztendőben hétszer van ilyen éjfél, amikor nem tud otthon maradni. Egy másik ember meg bizonyos éjszakákon kiáll a falu szélére, és ott áll. Néz egyenesen előre, meg se mozdul. Hiába köszönnek neki, nem fogadja. Éjfél után, mint aki megretten, hirtelen megfordul és hazamegy. Átok alatt lévő pénzt ástak ki ezek valahol!

Igazán jól csak a régi, bolyongó táltosok ismerték a földeket! No, ők aztán sokat és szépeket tudtak róla beszélni! Megmondták pontosan, ettől-attól hány lépésnyire érdemes földnek vetni az ásót; mit kell mondani, míg a halmot balra megkerülik; hogy érheti el az ember vízmentében a part jeles helyét, s több effélét jól megmagyaráztak. A m sok minden feledésbe merült már abból, amit ők hirdettek!

Hiába hevert ennyi sok kincs a Sárrétje halmaiban a lápi, nádi ember egyre szegényebb lett. A z indzsellérek addig ásatták a kanálisokat, addig hányatták a partokat, gátakat, amíg mind egy cseppig elvették tőle igazi gazdagságát: a vizet. A lefolyó vadvizekkel elúszott a hal, a szárazon pusztuló nádasokból elköltözött a madár. A falu ajkán megszületett a szólás­ mondás: „Pákász, üres tarisznyában kaparász!" Sőt a kárörvendők rigmust is faragtak: Halász, csíkász és madarász, Pákász, vadász: éhenkórász.

No, de bevégzem már hosszúra nyúlt mondókámat! így élt a valamikori sárréti náderdők népe; ilyen bajjal, ilyen kedvvel, ilyen hittel. Ilyen híre maradt.

32. ábra. Finta Sándor: Utazás a Kunságban

Ekével a vizek közt Említettem már, hogy a vízszabályozás előtti időkben a Sárréten - akár a szomszédos Nagykunságban - a földművelés mellékfoglalkozásnak számított. Sárréten csupán az ártérből kiemelkedő szigeteket lehetett szántani-vetni. A régi sárrétiek nem hiába hívták a földműves embert szigetszántónak, valóban az volt. A kunsági városok határának is csak a félsarkát szánthatták. Azon a mindössze is kevés területen járhatott az eke, amit a Tisza, Körös, Berettyó, ezek a kapzsi osztályos atyafiak meghagytak. De még ezeken a szárazulatokon se sokat termeltek, éppen csak annyit, hogy esztendei kenyérnekvalóban szükséget ne szenvedjenek. Hiszen a felesleges gabonát az úttalan utakon úgy sem lehetett volna elszállítani.

A komádiakról azt írja egy múlt század eleji határjárási jegyzőkönyv, hogy „az egész harminchatezer hold határjok úgy el van öntve, hogy egy darabban száz köblös olyan földjük sincs, amely a víz alatt nem volna, s ha szántani mennek, a szerszámokat majd mindenhol hajókon kell a sok éren s fokon által vinni, és a rétség magasabban lévén szántóföldjeiknél, csak töltésekkel védelmezhetik magokat". Osváth Pál Szerepről jegyezte fel, hogy „1851ben a toronyból nézve a határt, abban a száraz szemmérték szerint öt-hatszáz holdnál többre nem számíttathatott, mert a község is csak, mint tengeren egy kis sziget, úgy libegett a roppant víz között. Ekkor csupán Udvari felől egy másfél öl keskeny, mindkét oldalról buja náddal szegélyezett fóldtöltésen lehetett Szerepre bejutni". Ilyeneket olvashatunk Fodor Gergely bajomi nótárius 1820-as évekből maradt feljegyzéseiben is. Azt írja, hogy a szántó­ vető ember ökre farkába kapaszkodva úszik keresztül a vízen, menvén a szigetben levő földjére. A szerepiek is hajón hordták az ekét. A z ostoros gyereket meg a ló fejére ültetik, úgy viszik át a lovakat a széles ér vizén, mégis lucskos lesz a fiú gatyája korca.

Hát bizony ilyen körülmények közt nem is mindig fűlt a foga a munkához a paraszt embernek, miként nótájából is kitetszik: Szántani kén, tavasz vagyon, A szerszámom széjjel nagyon, A két lovam Hortobágyon, A többi meg Szentmiklóson.

Ekém vasa készül Pesten, A csoroszlyám Debrecenben, Kerekem van Kerekiben, Kerékszegem Szegedében.

Kakas-szegem van Tyúkodon, Címervasam Nagyváradon, Kormánydeszkám Böszörményben, Eketalpam Túrkeviben.

A taligám van Halason, Az ekém szarva Szarvason, Ostornyelem van Szentesen, Gyeplőszáram Kenderesen.

Ostorosom ül Sarkadon, Szűre Vásárhelyen vagyon, Semmi sincsen ki egészen, Magam se vagyok még készen.

A szigetszántók a bibic-ekét ismerték. Voltaképpen faeke volt ez, amelynek a talpára papucsszerűen laposvasat húztak, s ezzel hasította a barázdát, vagy helyesebben mondva: csak karcolta. Erre az ekére céloz a korabeli találós versike: Sűrű erdőn nevekedtem, Amíg házadhoz vetődtem, Ótán vas papucsot vettem, Falvadat úgy kerülgettem.

Biharban, meg a Sárrét békés részein a bíbic-eke egy másik fajtáját, a szamárhátú ekét is használták a hatvanas évekig, sőt még azután is. Egy feljegyzés azt mondja róla, hogy „ez egy rettentő szerszám, melyet puha földön hat ökör húz. Fara tizennyolc hüvelyk szélességű, laposvasa lehető legterjedtebb. Kormány deszkája egyenes s az eke farától még legalább hat hüvelykre kiljebb áll. Három hüvelyknél mélyebben nem jár, rendesen két hüvelyk mélyen szántanak, fennyedén pedig egy hüvelykre." De ilványos, kötöttebb talajon bizony hat ökörrel se boldogultak. Általában a kétszeri szántás volt szokásban: takarás után ugarnak, ősszel pedig mag alá.

Rétes, mocsaras vidéken búzából keveset vetettek. Ritkán találta az idő, mert este, reggel nagy köd járt, és megcsapta a rozsda. A kétszeres, a kétszerbúza vagyis fele búza, fele rozs - inkább bevált. A kettő közül valamelyiknek kedvezett az időjárás. A z árpa és a tengeri is fontos termék volt s méginkább a köles. Ez utóbbinak nagy szerep jutott a táplálkozásban, az asszonyok sokféleképpen felhasználták konyhai műveleteikben. A kásamalmokban hántolták. A dinnyéről se feledkezzünk el. Úgy vetették, mint a búzát: marokkal szórták a szántásba. Kapáláskor ritkították ki. Vékányi nagyságú finom dinnyék termettek.

A vetés munkáját a boronálás fejezte be. A tövisborona volt használatos. Kökény vagy galagonya vesszőből készítették. A boronának való kökényt a Nagykunságban hagyományos szokás szerint a szántóföld mezsgyéjén termesztették. Ezért szólt így a kunsági legény nótája: Sűrű kökény a mezsgyébe, Vájjon hol háljak estére?

Ott, hol puha ágyat vetnek, Ahol meg is ölelgetnek.

Amikor meg elérkezett az aratás - vagy amint akkor mondták: a takarás - ideje, ezt a fontos és nehéz munkát is kísérte egy népi rigmus, amit sárréti öregektől többször hallottam gyerekkoromban: Megérett a búza, megszakadt gyökere, Vedd az üllőt, kaszád kalapáld élesre, Korcodat se sajnáld kötni szorosabbra, Mert lefogy a csípőd: Péter-Pál a gazda.

Péter-Pál uramra azt rá nem foghatod, Hogy sajnálná tőled az ízes falatot: Öklömnyi cubákat kanecetes lével.

Tesz a térded közé, jókora szilkével.

De azt már nem nézi, hogy a munkát halaszd, Azért, hogy az ételt oldaladhoz ragaszd, Mert a kanál után több időt nem enged, Csak míg bajuszodat kétfelé törölhedd.

Péter-Pál uramnak az a kívánsága: Kaszanyélen leljen hajnal pirkadása, Ne sajnáld az inad, míg eljön az este, Szaporodjon a rend, gyűljön a petrence. Éjszakát se fordítsd szemed hunyására, Éjféltájon dőlj le, két-három órára, Mikor mind egy szálig, mit nappal takartál, A hosszú rudakon vontatóba hordták Ezért aztán a takarás végéről nem igen maradt el a hagyományos tréfálkozás. „Te meg, hé, hazahoztad az inged alatt a gereblyét!" - mondták a kaszás legénynek, mert kilátszottak az oldalbordái a soványság miatt. „Nem baj. A z a fontos, hogy a nyelét se hagytam kinn!" volt a huncutkodó válasz.

Abban az időben nem kötötték kévébe a gabonát. Rendre vágták s a rendet favillával petrencékbe gyűjtötték, majd rudasokba hordták, ezeket meg összerakták vontatóba. Ezt azért hívták így, mert nem szekéren hordták a szérűre, hanem vontatták. A z úgynevezett hatlólánccal körülkanyarították az alját, lovakat fogtak elébe, és elhúzatták a földön. Ügyes ember kellett hozzá csak, aki megrakja, és aki vontassa s akkor egy gazszál is alig maradt el belőle. Harminc, harminckét petrence ment egy vontatóba. Egy petrence meg némileg több volt, mint amennyit mostanság két kévébe kötnek. A Sárréten villahegynek hívták a petrencét.

Hordás alkalmával szekeret csak dűlőföldnél nagyobb távolságnál vettek igénybe. Sárréti öregek emlékezete szerint hajóval is hordtak. Olyan hajó (csónak) volt ez, amely alá fatörzsből fűrészelt kereket erősíthettek s a vízen úszott, a szárazon görgött. Oldalába villahegyhordó rudakat dugtak, hogy jobban megrakhassák. A gabonát sokszor három-négy szélesmedrű éren is keresztül kellett vinni, míg célhoz értek vele. K i győzte volna annyiszor különböző járműre átrakosgatni! A szerepi Középérszigetből is kerekes hajóval hordták ki a termést hajdanában.

Korcba dugták a gatyászárat, mert a hajó körül foglalatoskodva sokszor a vízben gázoltak. A fattyúk meg csak kötőt kötöttek maguk elébe, s lábuk közt átvéve, hátul a madzaga alá dugták.

Még akkoriban keskeny, lábszárközépig érő kötőt hordtak a legények, az alja ki volt stikkelve, és apró virágokkal, levelekkei hímezve, többnyire piros színű fonallal.

A gabonát szérőn nyomtatták el. A kunsági, békési tanyavilágban kinn élő öreg tanyások később is mutogatták a keményre tapostatott, döngölt szérű nyomát, míg végképp el nem veszett az a környezetében: felverte a gurdin, belepte a fű. Annak idején szérűnyesővel nyesegették, borotválgatták.

A régi dal elmondja röviden, hogy ment a nyomtatás: Megraktuk az ágyást a kerek szérűre, Te meg hittyes fattyú, állj a közepébe, Tizenkét jó lónak tartsad a fékszárát, Tapostasd a határ legszebbik búzáját.

Beállok, beállok szérű közepébe, Túri barna kislány, te vagy az eszembe.

Kereken, kereken lovaim járatom, Karcsú derekadat körül karolgatom.

Az ágyást a villások rakták meg. A keresztben kilenc ölnyi szérűre ráágyaztak vagy huszonkét-huszonnégy vontató gabonát. Ennek a közepébe állott be a lovakat kötélen körben-járató ostoros, aki rendszerint fiatal legény volt. Hosszú hetekig tartott a nyomtatás, s a szérű közepén állni bizony nem kis dolog volt! A lovak hajtásához érteni, a tűző nyári nap hevét, az ágyás porát szenvedni kellett. A hatalmas ágyás, amíg össze nem törték a lovak, mellig, meg tél-túl feljebb ért surjáng legénykének is. De még az elején, amíg tartott a kedve, szokásos tréfával ócsárolta az öregebb villásokat: „Úgy vetették kendtek ezt az ágyást, mint a túri bíró lányának a nyoszolyáját!"

A régi vénasszonyok hajtogatták ezt valamikor, hogy lakodalom éjszakáján már lefeküdt az új pár, osztán akkor szaladt be hozzájuk az egyik nyoszolyóasszony: Jaj, lelkem, kifelejtettük az ágyból a derékaljat!

De volt a villásoknak is éppen elég dolguk, nem koptathatták a gatyafeneket. A favillával állandóan a szérű körül forgolódtak. Kétszer-háromszor megfordították az ágyást, többször felrázták, karimázták. Végre leszedték a szérűről a szalmát, rugdaló gereblyével lehúzták a töreket, a kinyomatott szemet pedig húzató deszkával vonták össze garmadába.

A garmadát színben, félszerben gyűjtötték össze, s ha kedvező szél fújt, kivitték szórni.

Fából faragott szórólapátokkal széllel szembe dobták, így választván el a szemet a szeméttől.

A súlyos búzaszemet mindjárt elejtette a szél, a könnyű ocsút távolabb vitte, a pévát pedig még messzebb fújta. Ennek szemléléséből fakadt ez a kis dal: Amit a vénasszony beszél, Mint a pévát, viszi a szél, Szeret engem, aki szeret, Mint a szél a búzaszemet.

A sárréti lányok és legények dalolgatták régente, az öreg asszonyok pletykái ellen. Míg aztán a nyomtatást, szórást elhagyva, ezt is elfelejtették.

Szórni csak egyirányú fúvásban lehetett, nyílt, szabad térségen, ahol semmi se állt a szél útjába. A tanyaudvarról kimentek a dűlőre. Ponyvát terítettek a szekér oldalába, derekába, s úgy hordták ki a garmadát.

Előfordult, hogy gyakori esőzések miatt a nyomtatás munkáját nem tudták rendes időben teljesen elvégezni. „Medvét fogtak a szérűn" - mint mondták ilyenkor, vagyis a megázott, átnedvesedett gaz elnehezedett, összegubancosodott.

Ilyenkor az asztagba rakott gabona télire maradt s jégszérűn nyomtatták el. Persze nem úgy értendő ez, hogy a befagyott éren, vízen rakták meg az ágyást, hanem úgy, hogy a szérű fagyos földjén. „Akár télen, akár nyáron, nem jó állni az álláson! Ugye h é ? " - kérdezgették a nyomtatási tréfák célpontjától, az ostoros fiútól, ha fújta a körme alját.

SfllfSi

33. ábra. Szűcs Sándor: Faeke és tövisborona

34. ábra. Szűcs Sándor: Nyomtatás két lóval

Téli utazás az Alföldön Könnyű ma az utasembernek így téli időben is! Behúzódik a meleg vasúti kocsiba és ha nem jut neki ülőhely, a lábát váltogatja. Vigasztalásul gondolkozhatik rajta, hogy dédapái vajon mitévők voltak, ha télszakán kimozdultak a falujukból. Ritkán került erre sor. A z akkori élet nemigen hajtotta az embereket. Beszéltem öregekkel, akik nagyidőt éltek, de télen sohase jártak a falu határán kívül. Pedig közülük nem egy, hegyes legény hírében állt annak idején. Úgy látszik, elég tág tere volt a legénykedésnek a faluban is, a csapszékben, kanyargós utcákon. Miként egy sárréti legény hirtelen rímbe rikkantá: Jókedvembe, Decemberbe, Rövid napra, Hosszú este.

A z idősebbek még inkább megfértek a faluban. Esténként meggyújtották az ormótlan falámpást és a berena, a nádkerítés tövén elbandukoltak a szomszédba, vagy valamelyik atyafihoz tanyára. Elbeszélgettek a meleg kemencepadkán. Kicsoda kívánkozott volna ki a faluból! Talán valami nagy lakodalom a rokonságban, ha két határ ellen bírta őket. Elsőbb a tisztességért, azután meg a muzsikáért vállalták az utat. Régi feljegyzésekből, öregek visszaemlékezéséből tudjuk, hogy kurázsi kellett ehhez.

1. Egy ványai násznagy valamikor a múlt század derekán rigmust faragott viszontagságos utazásáról. Hogyan vergődtek át szánkón Ványáról egy túrkevei lakodalomba. A téli fehérség vette-e el szemük világát, avagy az utazáshoz bátorságot merítendő, felette meghúzták-e a kulacsot, csak elég az hozzá, hogy jól bebarangolták őkelmék a két város közét. A z elsárgult vargabetűs kéziratból idézek itt: „Ványáról alig, hogy éppen kifordulánk, A Nádörvényénél egy csordát találánk, Azt ne gondolják ám, hogy tán tinók voltak, De fene ordasok, akik ránk rontottak.

Károly öcsém együtt János kocsisunkkal, Lovainkat védte hegyes vas villákkal.

Villámnak kicsapta egyik vad a farát.

Valamelyik másik Károly kezeszárát.

Közéjük puskáztunk Nagy Mihály sógorral, így főttünk oszt többen egy kani farkassal.

A m a becses vendég dög a saragjába, Azért vonít most mind az udvar kutyája.

De ez nem volt elég, a dühödt veresek A Szikhalom táján megint megkergettek.

Ahogy odább megyünk, ott meg más baj ére, Nyakig veszénk bele a póhalmi érbe.

Nincsen a határnak se hegye, se völgye,

Minden utaival a hó betemette.

Ha lapátokat is nem hozunk magunkkal, Tán a hóba veszünk, lovunkkal, magunkkal.

Sártói nádasban szinte őgyelegtünk, Remetehalmánál hóba tévelyedtünk.

A Berettyó part közt újfent ez követett, A nagy havazásban ránk beesteledett..."

Mikor leszállt az alkonyat s hamvaskék köd ereszkedett, nagyon ismernie kellett annak a tájat, aki tudni akarta, merre van előre, merre hátra. Ha eltévedt, ott fagyott.

2. A nádifarkasok voltak még a téli utazás veszedelmei. Alföldünk tele volt mocsárral s ebben tanyáztak.

Mikor felfagyott és kezdett nagy pelyhekben hullani a méteres hó, a veresfülűek kijöttek a rétből az útfélre. A z útra indulók vasvillát dugtak a szánoldalba s akkor érezték jobban magukat, ha legalább valami ócska kovácspuskát szoríthattak a bundájok alá. Ha elébük ugrottak ezek a kuncsorgó fogasok, rájuk poroztak vele.

Egy régi berettyóújfalusi gazdaember érdekes feljegyzései közt olvastam, hogy 1829 nagy telén Rabéra igyekezett szánon kisfiával és legény szolgájával. Bakonszegen túl, a Perjés nádasánál farkasok fogták közre őket. „Mintha volnának emberek - irja -, hátulsó lábaikra állának és elsőbb lovaim előtt táncoltak oly módra, de nekünk is szőke egy. " Megálltak hát, levették az istrángokat és vasvillát fordítottak az ordasokra. Erős küzdelem után úgy szabadultunk meg tőlük, hogy az egyiket sikerült megszúrniuk a villával s ez fájdalmában üvöltve iszkolt a nádasba, a többiek pedig felindulva vére szagára, utána eredtek. - Tartottak a csengők zenebonájától, meg az énekszótól is. Egy mezőkövesdi matyó Farmosra ment újévi atyafilátogatóba, feleségével és gyerekeivel. Bundát kavarítottak magukra, meleg téglát tettek talpuk alá. Lovaikon jószavú csengők csilingeltek, mégis elébük sompolyogtak a farkasok egy híd alól. Nosza rázendítették a gyerekek meg az anyjok az áhítatos újévi éneket: „ Új esztendő, vígságszerző, most kezd újulni... " Erre leültek a farkasok a fagyos hóra, onnan bámultak utánok.

3. Hegedűszóval is sikeresen riogatták a fene ordasokat. A z öreg Bardócz Pál hortobágyi kospásztortól tudom, hogy egy hajdúszoboszlói jógazda mindig hegedűt hordott a szánján. Gyerekkorában bojtárkodott nála. Egyszer mentek Hajduszovátra. De a Pityori-szőlő sarkánál már toporzékoltak a lovak. Körülnéznek, hát a Szőlöslaponyag a Kösély jegén lapulva jön vagy hat féreg. „Kapd az állad alá a hegedűt, öcsém, oszt muzsikáld el a nótádat!" - kiáltott a gazda. Nem volt a kezében hegedű soha, de akkor Szovát alatt, a Gerendahátig cincogtatta.

Majd levált a körme a hidegben. A farkasok meg énekelve kísérték őket. A gyönyörű holdvilágnál számlálgatta, mint szaporodott számuk útközben. A Gerendahátig tizenötre gyűltek, még se mertek támadni.

A z úri népeknek hajdanában is másképpen forgott a világ. Igaz, messzebb is utaztak, mint az egyszerű falusiak. Antalfi Gyula írja: „A honi utazás históriájá"-ban, hogy az ablakos úri batárt meg a postakocsit stációnként cserélgetett forró vizes dézsával melegítették. Viszont egy paraszt gazdasszony 1853-ban kelt leveléből, amelyet út előtt álló leányának írt, azt olvastam: „Nints jobb az téglánál, kementzébe idején berakd, azon gyere. " így hát nem volt irigység a dézsa miatt.

Biharnagybajom határának régi vízrajza és a község kialakulása A községhatár-térképen feltűnő a sárréti helységek határának különösen zeg-zugos, kacskaringós vonala. Mintha lassú folyású alföldi folyók rajzai volnának! Valóban, ezeket a határokat régen vízerek jelölték.

Ezelőtt a vadvíz, a mocsár tartotta uralma alatt ezt a földet. Összekuszált fonalak módjára ágaztak egymásba a kisebb-nagyobb erek, fokaikon, a mélyebb fekvésű területeken nagy tavakat, fertőket, laposokat, síkvizeket formáltak, éltettek. Lassan, csendesen folydogáltak; némelyiket jól figyelni kellett, vájjon folyik-e valóban, és merre vette irányát. Évente rendszerint inkább kétszer, mint egyszer áradás jött, ilyenkor aztán felgyorsult folyásuk, megtöltötték széles árterüket, növelték tavaikat, síkjaikat, kicsaptak. Sőt nem ritkán visszafele folytak, ha a Tisza nagy árja - amit a Hortobágy, Mirhó, Zádor, Kakát, Mérges, Cina hoztak ide - szorította a Berettyóét. Ereink nagyobb része nem volt egyéb, mint a Berettyó kiágazása, vizüket a Sárrétje nyelte el. E rétség jóval több, mint 80.000 katasztrális hold kiterjedésével Udvari, Bajom, Rábé, Bakonszeg alatt kezdődött (Szerep már beletelepült a mocsárba) és átnyúlt Békésbe, Hajdúba, a Kunságba, majd Gyarmat, Darvas, Zsáka, Fúrta között a Keresztér, Bogárzó, Kengyel, Kenderes, Cseke, Mustó, Gyöngyös, Dózsa, Szúnyogos, Nyék és más erek medrén a Kis-Sárréttel volt kapcsolatban; innen oda ömlött az ár föle, onnan pedig ide hömpölygött.

Bent a mocsárban, a mocsár szélén és a kanyargós erek könyökeinél lapultak meg az emberi telepek, melyeknek legcsendesebb életjelensége is magán viselte a topográfia bélyegét. A z emlékezet és a régi térképek tanúsága szerint számottevő, járhatóbb utak messzi elkerülték ezt a vidéket. A csónak - sárréti nyelven: a hajó - volt a fő közlekedési eszköz, tengelyen bizony nem messzire mehettek, esők évadján még némelyik utcáról is kiszorult a szekér. De a kerekes hajó vallja meg igazában, milyen közlekedési viszonyok voltak itt!

Hajó, fából fűrészelt kerekekkel, elébe lovat lehetett fogni; ha szárazra került, görgött, a sáron csúszott, a vízen meg úszott. így nem csoda, ha a rétségi falvak alig érintkeztek egymással és a külvilággal. Igen elkülönült, izolált életet éltek. S e földrajzi elzártságban mindvégig fennmarad az ősi, primitív szellemi és anyagi kultúra, kiegyensúlyozott, lassú fejlődésben.

Kívül azonban iramlott az élet, és nem lett jó tovább az ősi mód. Szükségét látták e terület gazdaságosabb kihasználásának is, mit mocsárlecsapolással, folyószabályozással véltek elérhetőnek. A sárréti embernek legföljebb századok múltán ha jutott volna ilyesmi az eszébe. A z érdekelt vármegyék, hatóságok bizottságokat küldtek ki, szabályozási terveket készítettek, gáthányáshoz, kanálisásáshoz láttak. A lakosság, mivel egész életberendezkedése e földrajzi adottságokhoz igazodott, általa formálódott, nem nézte jó szemmel a vízapasztó munkát, és nem volt rest tenni ellene. Emiatt rettentő sok a panasz. „A gátokat rész szerént az ilyettén intézetek iránt még érzéketlen lakosok, nagyobb részint pedig a szilaj indulatú pásztorok több ízben elvágják" - olvassuk egy korabeli írásban. „Ha az ártalmas férgeket 1

2

3

4

5

1 2 3 4 5

1 Joh. Math. Korabinsky Alias Rcgni Hungáriáé Portabilis, (Wien) ezért nevezi igy a Sárrólct: Hortobágycr Morast.

Görög-Márton: Magyar Atlas, 1801-1811. - Bcudant, Francois Voyage mincralogique et geologiquecn Hongrie. Paris, 1822. 4. k. - Strasscnkarlc des Koenigreches Ungarn, 1932.

Mini az öregek vallják, voll idő, amikor Bajomban éhség uralkodóit, pedig Gyarmaton megdohosodott a búza a veremben. Későn tudták meg.

Boszorkányok, fáluzó láltosok, kuruzslók, rétészkedes, réti pásztorkodás „Fő jelentés az 1833. esztendőben a Körösök, Berettyó... körül... eszközölt rendezési munkáról.,. Kézirat a debreceni Egyetemi Földrajzi Intézel könyvtárban. E. 594. sz.

melynek úgy sem lehet parancsolni -nem említem is, de nem hallgathatom el a' pásztorok gondatlansága s' a' pásztor nélkül őgyelgő marhák gazdái engedetlensége által okozott pusztításokat, - nem a' lakosoknak azon példás büntetést érdemlő visszaéléseket, mely szerént a' töltéseket tulajdon mellesleg céljaik elérése végett önként elvágni, a' vízágyat pedig áltjárók, ganéj, kender, s' más egyéb vízfolyás akadályai belehányásával eltölteni, keskenyíteni nem irtóznak." De az is kiviláglik az írásokból, hogy egyes hatóságok sem nagyon törték magukat az ügy előbbvitelében. Különösen a kunok húzódoztak.

Hiába volt azonban minden fenekedés! 1866-ban a Berettyó vizét már nem a Sárrét medencéjében kígyózó sekélyes meder vitte tovább, hanem Bakonszegtől ásott és Szeghalomnál a Sebes-Körösbe torkolló csatorna. Sokat jelentett ez! A z erek eltünedeztek egymás után; néhánynak kiépített medre ma is szállít valamelyes vizet ősszel, tavasszal, de a többinek már csak temetődő ágya van, vagy a neve él csupán, senki sem tudja, hol, merre folyt. A vértelen nagy mocsár elpusztult hamarosan. Más lett a táj képe (s vele együtt az ember lelki, szellemi arculata is). Ma már csak hiányos rajzát lehetne adni az ezelőtti világnak, de még így se lenne érdektelen, mert az ártéri peremek és szigetek településeinek keletkezését, fejlődésüknek körülményeit világítaná meg.

A z alábbiakban - miként szűkre szabott keretünk megengedi: nagy vonásokban­ tekintsük át e sárréti község (hajdan mezőváros) határának régi vízrajzát, nem hagyva figyelmen kívül azt sem, hogyan helyezkedett el az ember e domináns földrajzi tényező nyújtotta lehetőségek között. Munkánkban a felszíni alakulatok, domborzatok jelölte úton haladhatunk, jórészt a gondviselésből kiesett régi városi jegyzőkönyv-töredékek és azon néhány öreg ember szavai után, akik apáik elbeszélésére emlékezve, vagy a gyermekkoruk idejéből tudnak még mondani valamit.

6

7

1. A határ nagyobb vizei A határ kiterjedése a történelmi idők folyamán többször változott. A Bajoni család itteni várának távolabbi megyékben is voltak tartozékai, nemcsak környéki falvakat birtokolt. A község hortobágyi részesedésének emléke még mindig elevenen él. Zaámi pusztáját 1659ben zálogosította el Debrecennek, az így kapott pénzből fizette ki a töröktől rávetett sarcot, majd végképp elveszítette. A szomszédos helységekkel való határvillongásnak szintén leljük nyomát. A z érhajlások, folyásmedrek elég jó határjelölők voltak, de annál többet perlekedtek az árterek víznyomta kis határhalmai és a csupán csak eskü alatt vallott rétbeli határvonalak miatt. E vitás területeket Úr-földjének, Isten-földjének hívták, legeltetett rajta boldog, boldogtalan, s itt vertek agyon legtöbb pásztort.

Vizsgálódásunk teréül a 10.656 kat. hold mai határt jelöljük k i . Leghosszabb vízere a Kalló, mely Esztárnál szakadt ki a Berettyóból, és Konyár, Derecske, Földes, Sáp, Dancsháza alatt kanyarogva jutott ide, ahol több helyen határt alkotott. Másik nagyobb ér, mit a bajomiak Berettyónak is mondottak, Újfalu és Bakonszeg között ágazott ki a Berettyóból s Tordát, Rabét, Dancsházát érintve lépett határunkra. A Berettyó tekergős medre kb. ott húzódott, ahol ma a község déli határát jelölő Ó-Berettyó-csatorna van. Parttalan medre annyira a rétbe veszett, hogy Bakonszegtől Bucsáig csupán sejteni lehetett, hol van; nem nőtt benne sok nád. E három nagyobb vízmedret a már teljes számban össze nem gyűjthető erek sokasága bogozta egybe. A z utánuk való nyomozás munkáját még 6 7

Lásd 5. jcgyzclpontol!

Lásd 5. jcgyzclpontol!

bonyolultabbá teszi az, hogy nemcsak időbelileg volt különböző nevük, hanem minden kis kanyarulatukat másképpen hívták, ami által a határon való eligazodást könnyítették meg, másrészt pedig azért volt így, mert a náddal borított laposokból, fertőkből előlépő érben senki sem gyanította az amarrébb belefolyót.

Kövessük ezen nagyobb vízfolyások irányát. A Berettyónak is mondott ér Rábé felől jön, és Korhányér néven egy darabon községhatárt képez. A nevének eredete a néphagyomány szerint egy 1659-i török-magyar ütközettel kapcsolatos. A török tábor a község alatti Szőlőhalom (most régi temető) tetején sátorozott, a magyar sereg pedig az ér partján emelkedő Csete (v. Csata) -halmon. A z ütközetet a magyarok elvesztették, nagy részük elesett, sokan az ér vizébe fulladtak. Sírjaik a rabéi Cseteszíken lévő azonos kis dombok, miket Aprókhalmának neveznek. A győztes török seregnek felolvasták a Koránt. Innen vette volna nevét az ér, a csata helyén lévő Korhány határrész, a rajta levő Koránylaponyag és Korhányvölgy.

Ez ér további szakasza Tőgátér nevet kap. A rajta levő hídon megy át a Dancsházára vivő szekérút, melynek ér felőli szakasza gáton, partálláson (Tökösgát) vezet. A múlt években csatornázás alkalmával téglákat hánytak ki itt a földből, talán a régi híd maradványait. A z ér neve talán eredetileg erről Kőgátér lehetett. Itt a folyás két ágra szakad: a főág a határ belseje felé veszi irányát, a másik ág pedig a határon tovább folyik, és Feketeér a neve. Nem egyéb, mint összekötő meder a határ belsejébe forduló és a határunkra e tájon lépő Kalló között.

Ezen a részen emlegetik a Hazugeret. A Feketeeret hívták-e így régebben, vagy a vele összeköttetésben lévő keskeny, hosszú nádas mocsárnak a neve? - nem lehet bizonyosan megállapítani. A z elnevezés mindkettőre illik, mert csak akkor folytak, amikor ár idején vagy a Kalló, vagy a másik Berettyó-ág vize felülemelkedett a mélyebb medren. A Feketeér hajtása és az említett keskeny mocsár közti helyet Feketeszigetnek hívják, rajta van a Feketehalom. Erre van a Korgóér, rajta a Korgógát.

A Kalló Inacsér néven lép községünk határára, a bárándi határról hozva a Bacsó nevű nagy tó vizét, és alkotja a Bacsózugot. Ettől kezdve formájáról Kacskaraér, vagy Kacskoraér a neve, és körülfolyja a Kacskarahátat, mely a határ legnagyobb árvízmentes területe. A többé-kevésbé délkeleti irányú szakasza a Gátközér, a Nehéznélaposán és a Berekén összefutó vadvizeket ide vezeti le a Gátyafoka s áradáskor ugyanezen a fokon át önti el az ér vize e nevezett helyeket. A Gátyafokánál a folyás nyugati irányt vesz fel, majd északra fordul; ettől kezdve Farkasér, mielőtt pedig elhagyná a bajomi határt, egy rövid szakaszon Papér a neve, átvezet rajta a bárándi földút a Papérgát nevű hídon. A Gátyafokánál van a Farkasérzug. A folyás közé eső határrészt kettéosztják: Külső- és Belsőfarkasérköz. E helyek szomszédságában, de már a bárándi határon egy Osereteleke nevű földgátat kanyarog körül a Kalló. A hagyomány szerint itt a bajomi várnak majorja, nagy juhkarámja, -aklai voltak.

Talán éppen ezért volt e nádas ér kedves tartózkodási helye a farkasoknak. Rossz hírben tartották e határt mindvégig, még élő öregek is emlékeznek a farkasos időkre. Végig az éroldalban kosárra szedhetjük a vasborsót, ami a víz lassú folyását tanúsítja, s hogy mily nagy szélességbe borította a ma már pusztuló medret.

8

9

8

9

A Farkasérköznck vetlc útját az 1700-as években egy bajomi gazda szolgája, Bárándra volt menendő, de nem tért vissza többé. Az itten dorbézoló farkasok számlájára írták a legényt, bár azt is vélték némelyek, hogy a vállára adott vadonatúj bunda ejtette meg az erkölcsét. (Bajomi közs.ház. Inqu.

Jk.. - töredék) Porral vegyült és vízzel elborított növényi részek rothadása által keletkezett konkréció. Treitz Péter: A vasborsó. Földt. Közi. XXXVI. Évf. 10-12. 1.

Bekanyarogván a Kalló a bárándi és udvari határokat, ismét visszajön a bajomira, azon a részen, hol a Farkasér - mint mondottuk - északra fordul. Itt a Malomfok révén összeköttetésben van korábbi szakaszával; áradt vize nem tette meg a hosszú kanyargós utat, hanem már ezen átömlött, hogy hamarabb érjen a rétbe. A Malomfoktól kezdve a meder további kanyarulatainak neve: Nyársasér; Tikicsér vagy Tigicsér, rajta az Udvariba vivő út Tigicsérgát nevű hídja; Szarvastóér, mely keresztülfolyik a Szarvastón. Közöttük van a Szabószeg. Azután következik a Bodzásér és a Mákosén A z ér itt ismét elhagyja a területünket s különféle neveken, Udvari és Szerep községeket érintve, szeszélyes kanyarulataival végül Ösvényfő (-tó) tájékán eltűnik a rétben. A bajomi határban azonban még van két kiszakadása: Ferendektőnél a széles, de lapos medrű Ürmösér, melyen emlékezet szerint gyönyörű negyedfél öles nád termett, és a Mákosérből a Gácsér, amelyik mielőtt még a mocsárba öntené vizét, tószerűen szétterül egy mélyebb völgyben: ez a Dobtitiszta, a Dobtihalom közelében." A későbbi időkben ez ér ellen húzták a Gácsérgátat, nehogy a víz elöntse az eke alá szabadított ún. nemesföldet.

Innen térjünk vissza azon helyre, ahol - mint előbb láttuk - a Tőgátér kettéágazik. A határ belseje felé hajló ága a Berekér. A Feketeérrel alkotja a Berekzugot. Nevét a hajdan itten létező, jobbadán égerfából álló erdőtől, berektől kapta. Öreg emberek emlékeznek még néhány hírmondónak hátramaradt vén fára, korhadó fatörzsre, és ócska épületekben mutogatnak állítólag onnan vágott gerendát és tetőfákat. A feljegyzés szerint ennek fáiból építették annak idején a bajomi vár templomát is. Peremerdő volt ez s a várépítkezés meg a terjedő földművelés lett a veszte.

A Berekér vize gyakran öntözte a Berek nevű füves lapályt s a Nehéznélaposán és a Gátyafokán át magas vízálláskor a Gátközérrel is kapcsolata volt. A z Akasztóhalomtól kezdve a Szarvastóba ömlésig Malomérnek hívatik, mivel e szakaszán a régi időkben több malmot hajtott. Ugyanezért mondják e határrészt Malomköznek. A z Akasztóhalomnál van a Gyalogér nevű kiágazás, félkör alakú kanyarulatát mutatja a mellé települt község alaprajza is. Kb. a Nyárszeglaponyagnál ömlött a rétbe. Medre alsó szakaszát a megyei műút, a vasút és a vasúti állomás töltése temette be. 1829-ben még folyt. Volt az érnek egy Fertő nevű posványa, mely a mostani községnek mintegy harmadát foglalta el. Nevét a Fertőhát őrzi. A Malomeret és a Gyalogeret a Keresztér kötötte össze, medrét az udvari országút tűntette el. A Malomér a Csecsfok, vagy későbbi elnevezés szerint Kiskeresztér medrén át a Nyársasérrel is összefüggött. E medrek egy részét ma a Kiskeresztérbeli szőlőskert foglalja el. íme a fontosabb folyások. Nagy vizek voltak ezek. Egyik régi jegyzőkönyv szerint a legutóbb említett erek némely szárazulataira csak tél idején j é g e n lehetett behajtani a legelő jószágot. A Mákos, Ürmös-erek és az ugyanitt eső udvari Ferendektő és Csarna környékét beláthatatlan víznek mondja 1807-ben egy öreg számadógulyás. A vizekben valósággal nyüzsgött a halak sokasága. Lehetett válogatni a vészfej és a háló zsákmányában. De nem is volt feltétlenül szükséges ilyesféle halászó eszköz; levetett ingével vagy kötőjével is foghatott halat, aki valamennyire értett hozzá. „Némely ereink oly gazdagok voltak, hogy 10

12

13

14

15

16

17

10 11 12 13 14 15 16 17

A hagyomány szerint egy hasonló nevű emberről keresztelték el, aki egy óriás bajvívó törököt ölt meg, és fejét kardjára szúrva hozta haza.

Régen szokták a szolgalegénynek bérén felül még egy köblös korpaföldet ígérni a Dobtisztán. Mikor a vízből a szarva hegye se látszott volna ki a szántó ökömek. Na, de a korpál sohase is vetették? - Tiszta = mély víz, melyben nem nőtt vízinövény.

A lecsapolt rét földjéből oszlottak a nemesi telkek után. Innen az elnevezés. A határ legtermékenyebb része. - Bajomi kh. Oltai Ferenc: A Nagy Bajomi Úrbéres Köz Legelő és Curiális Tag Birtok Térképe, 1870. és Halász Kálmán: A Nagy Bajomi Szabad Telkesek Tagbirtokának Kiosztási Térképe, 1871.

Osváth Pál: Bihar vármegye Sárréti-járása leírása. Nagyvárad, 1875. 508.1.

A Bajomi családnak pallos-joga volt, mely később Bajom városára szállolt, és e helyen történlek a kivégzések.

Osváth i.m. 492. lapján említett jelentés szerint. Birtalan Szilágyi János bajomi pap emlékirata sebesvizű érnek mondja.

Bajomi kh. jegyzőkönyv töredéke (17.).

U.o. Címlapjától megfosztott protokollum.

18

azokból egy-egy vármegye is megélhetett volna." De nemcsak táplálta az ér a sárrétieket, hanem vize hátán hordta is őket. A távolabb eső falvakból ezeken hajóztak le a rétbe. A bárándiak pl. az Eszterón jártak, de jöhettek a Papér, Farkasér stb. erek fokokkal összefüggő vizén is. A bajomiak főképpen a Gyalogéren jártak le a rétbe, és ezen jöttek fel is onnan. A z Eraljon volt a kikötő, a hajóból közvetlenül udvarára léphetett az itt lakó ember. Vízi út volt a Berekér, Malomér és folytatólagos medrük; a mai Fáskertnél ráeresztették a lápot (pár faderékból, főképp pedig nád- és gyékénykévékből ügyesen szerkesztett sárréti tutaj) s rajta teherrel megrakott szekérrel és lovakkal úsztattak le. A szerepiek is a Berettyó vizén úsztatták a kévébe kötött gyékényt, vivén a vásárra. Télen meg éppen jó út volt az ér jege, inkább jártak rajta, mint másutt árkon-bokron keresztül.

A folyások árterületéből nagyon kevés szárazulat, sziget, hát, érpárt, telek porzott elő. A határ másik nagyobbik felét pedig a rét vize nyomta. Áradáskor egybeszakasztotta az Ürmös- és Gácseret, feljött a Törökhalomig, és odább a mostani rabéi kövesútig. Ez utóbbi hely egyik dűlőjét Szilnek írja az 1869-es határtérkép '' és Szilhátnak nevezik ma is. Azért-e, mert itt volt a mocsár széle, vagy pedig a szilfás peremerdőről, miként az öregek beszélik? kezünk közt levő források nem döntik el.

A mocsár nyúlványait völgyeknek hívták. Nagyobbak pl. Egeresvölgy, Hatháznál, " Korhányvölgy át a rabéi út alatt a nemesföldeken: Márton Ferenc-völgy végében a Bábavölgy, odább Szikrákvölgye, Kisek-völgye, Hattyasvölgy, Rókavölgy stb. A rét szélét kísérő másik morfológiai alakulat a domb, halom, laponyag, porong. Füzér van belőlük. Pár méter magasak általában, de sok alig emelkedik ki a láthatárból. Kincsekkel álmodók mindet végig vallatták már (mivel csaknem mindegyikhez fűződik valami babonás mende-monda) s csontokat, edénytöredékeket dobáltak ki belőlük. Bizonyos, hogy a történelem korszakaiban rövidebb-hosszabb ideig az embernek telephelyül szolgáltak. Nevezetesebbek: Oldalsziget a Mákosér mellett; Nagyporoshalom az Ürmösér és a Gácsér között, nem messze van tőle a Kisporos-halom, vagy másként Juhódallaponyag, róluk nevezték el később e két ér közti legelőt Porosköznek; hátrább van a Szurdoki porong és a Nagygazos; keleti irányban haladva következik a Dobtihalom, Nyárszeglaponyag, Simahalom, Kődomb, Görbehalom. A Kődombban téglafal maradványaira találtak az áskálók. A hagyomány szerint e helyen templom állott. Erre fele van a Kikzug, vagy e név egy 1841-ből való községi jegyzőkönyvben megőrzött eredeti alakjában: Képzug, ahol valami kőbe faragott kép töredékeit találták meg.

A nagyobb halmok füzérein túl aztán az igazi mocsár uralkodott; feneketlen dágvány, dévány, köttláp, zsombékos, hínáros, mély síkok, ingoványok, mindent elrejtő nádasok, gyékényesek, kolokányfészkek. Ha az erek bogai között utat lelt is a jövő-menő, ez biztos vesztőhelye lett. Aránylag még nyáron volt a legbarátságosabb, állatainak mozgalmas, lármás világával. De amikor már beköszöntött az ősz, sűrű, komor köd kezdett gomolyogni felette, ha déltájon megbontotta is némileg a nap, a rozsdavörösre és feketére vált korhadó növényzet között ottmaradt s szürkeségében a járatos pákász is sokszor visszakerült arra a helyre, ahonnan elindult, vízről, fűről, fészekről tájékozódott csak. A rétjárók mondják, hogy a víz sem volt itt egyforma, hát még a fű és a fészek! Télen hósivataggá változott s mindent betemettek a hópustoló viharok, fűzesek, bodzások, cseretek fölé buckákat formáltak a csontfagyasztó szelek. S a láthatár csillogó fehér korongján céltalanul kószáltak a fagyra került, éhes ordas falkák. Dermesztő telek gyakoriságáról tanúskodnak a jegyzőkönyvekben 1

2

18 19 20

Osváth i.m. 17. 1.

Bajomi kh. Haranghy Bálint: Nagy Bajom város határának térképe, 1869.

Esik a község alatt a gyarmati országútfélen. Régen szélmalom volt itt, később hat házból álló település. Innen a neve.

szétszórt feljegyzések és szól az emlékezet. Mikor utasok maradtak az útfélen, és ezerszámra vette meg a jószágot az ítéletidő. Ittenkörül Sisvai hidegének hívják az ilyen fagyokat.

Tavasszal aztán vízzé vált a méternyi hó s jött hozzá az ár. Pl. „1829-ik esztendőben ... a hó március végével elolvadván ... egy hónapig ezen a környéken Nádudvarról és Püspökladányból Kardszagra szekérrel járni nem lehetett, hanem öszveszegezett gerendákon hordták a szekereket és az utasokat ..." Nem volt ilyenkor határa a mocsárnak. Megindult a buja vegetáció, a zöld szín minden árnyalata és a csillogó víztükör uralta a határt, a szárnyasok hihetetlen tömege fészkelt s ugyan elszaporodtak a mindenféle apró állatok, férgek, mint a vicsorog, vízipatkány stb. Aszályos esztendők vágtak csak karéjt egyszermásszor a rétből.

Minden időszakban visszariasztója volt annak, akinek útjába esett. Kerülte is mindenki, csak a révész, rétipásztor, nádibetyár élte benne világát, ők beleszülettek, általa neveltettek.

Ismerték, mint tenyerük közepét. De sokszor menedéke volt a falvak népének is. Nincs sárréti helység, melynek története tatárjárásról, törökdúlásról ne beszélne. A lakosság a rét szigetein élte túl, és múltával ismét felépítette az ősi telepet semmibe kerülő anyagból: nádból, sárból. Mint ilyen búvóhelyet emlegetik a rabéi határ felől eső Szigetet, és ilyen volt a Keménysziget a szerepi földön. Elrejtette a nádas, védte a lábalhatatlan mocsár és az élesre fent kaszákkal meghányt róna (vízi út). A rét szélénél tovább nem merészkedett az ellen.

Ilyen futás emlékeként tört edényeket, hulladékokat találtak e szigeteken, mert laktak itt; főztek, és földbe vájt üregekben kenyeret sütöttek.

A rétészt a mocsár, a víz halban, vadmadarakban s ezek tojásában való mesés gazdagsága vonzotta, táplálta és juttatta keresethez. Állandóan a rétben lakott. Talált magának a nádrengetegben egy kis szigetet, porongot, birtokba vette és összetákolta rá nád- és sár magányos kunyhóját. Nemcsak halászott, vadászott, hanem nagy méhese is volt. Ok voltak útbaigazítói a jóban járóknak, és nyomtalan eltűntetői annak, aki felfogásuk szerint rosszban törte a fejét. Közülök kerültek ki a rét fuvarosai, lápokon szállították az utasok szekereit, a csak általuk tudott utakon. Tanyáikat nevükről nevezték, pl.: Váradi Sándor-porong, a Csillag-tanya naplement felőli oldalán; Barna-porong, Katona-sziget, a Lovassy-tanya tájékán; Miske-sziget, Makra-laponyag, meg a többi, melyeknek helyét már csak találgatják.

Egy Banka nevű rétész a Nyárszeglaponyag közelében maga csinált kis halmot hajóval hordott földből. Veniciának hívták.

A mocsár másik lakója a nyár hevét, tél havát tűrő, vihart álló rétipásztor, a gazdák nagyszámú jószágállományának őrzője. A nomád állattenyésztés nem ismert istállót, a szabadban élt a jószág minden időszakban. Szigeteken, a rét változó színtű vizéből hol előkerülő, hol benne eltűnő földhátakon, porongokon legelt a ménes, gulya, konda, a tél beálltával pedig valamelyik szárazulaton húzott nádkarámba teleltettek, ahol ette az időszaki kaszálók giz-gazát. Egyik legelőhelytől a másikig vezettek az ún. ökörutak, vizükben úszott vagy hasig gázolt a jószág. Némelyiknek kitaposott medre idők teltén folyásnak indult, tiszta volt, nád, sás nem verte fel. Hajón járók is szívesen használták, s ha rábukkant, reménysége lett az eltévedettnek. A rét fiai ismerték, akár a falubeliek az utcájukat. Egymástól nem messze eső nagyobb szárazulatok között összekötő gátakat hánytak.

21

22

23

21

22 23

Ez elnevezés eredetére Osváth im. 392-93. lap világít rá véletlenül: „816. jan. 30. oly rendkívüli h ó c s vihar volt, hogy a derecskéi juhokból 2300-at és kél juhászt, a pércsi határban három embert megölt, debreceni polgár Király Mihálynak pedig 700 darab marhájából 26 maradt meg. Ezen a napon ölte meg Kábától Bárándig a nádudvari postamestert, Sisvait." - A püspökladányi kh-nál is megvan ez, „1816. jan. 29-30-iki fergeteg kár összeírásakor".

Bárandi kh. - Püspökladány régi jegyzőkönyvében: „1829. Jókor leesett a hó és 140 napig tartott. Ápr. 2. elolvadt a hó, ezt követte a hallatlan árvíz, mely miatt a marhák nagy részét eladni s más halárba szerezni kénytclenílctlck."

Talán a szigeteken és cölöpökön épült Velencéről, melynek hírét népies iratok, még inkább az évtizedekig idegenben szolgáló katonáink hozhatták ide.

- Bajomi öreg Szabó Farkas úgy mondja, hogy olyan volt ez, mint valami kis földvár.

A Porosköz még őrzi nyomait a régi pásztoréletnek. 1870-ben a legelő-elkülönítés alkalmával ezt a területet meghagyták közlegelőnek, s így a felszíni formákat nem rombolta el az eke. Megtaláljuk a régi összekötő gátakat, szárazulatokon levő karámok, pásztorkunyhók helyét. Még láthatók a sírkutak bekoptatott gödrei, melyek a hajdani folyások medrét követik, keskeny árkon folyt beléjük az ér vize. Később a szikeseken összegyűlt esővizet vezetgették bele, amikor már apadt a mocsár, száradt az ér. A z ásott gémes kutak is érdekesen követik a száraz meder partját, - mutatva, hogy az egyszerű népi lélek miként ragaszkodik a régi módhoz az újban is.

Voltak a rétnek országútjai is: a hajócsapások, a hajóutak. Persze csak a járatos ember igazodhatott el rajtuk, olyan bizonytalanul bujkáltak a nádas világában falutól faluig. A z öregek emlékeznek a Harangútra, mely Hatháznál az Egresvölgyből indult ki, s kb. ott, ahol most a vasút és az országút van, vezetett Füzesgyarmatra. A Nyárszeglaponyag felől mellékcsapás is szolgált bele, valószínűleg a Gyalogér mocsárba vesző sekélyes medre. A hagyomány szerint egy Harang nevű elpusztult falutól kapta a nevét, mely a Csillag- és a Lovassy-tanyák tájékán lett volna. A csapás emlékezetesebb pontjai így következtek: Haláltekeredő, ahol sok felfordult hajó utasa veszett el; Gémesés, ember nem bolygatta avas nádasát megestek a darvak, összetörték, közé fészkeltek; Csonthányó; Kínosderék, három öles csáklya (rúd, amivel a hajót tolták) nem érte a fenekét, megfájdult az ember dereka, míg hajóján itt elhaladt; Nagyégésláp, ahol felgyújtották a nádast, fapapuccsal kitaposták a nádtövet és így mocsári kaszálót csináltak; Veszejtő, ahol könnyen utat tévesztett az eléggé nem vigyázó.

Egy másik csapás, az ún. Kiskúttól nyílott, kb. ott, ahol most a vasúti állomás van. Vezetett le a Földlápnak, keresztül a Berettyón. Ezen indult el a hajós, ha Túrkevére, Mezőtúrra, ezek tájékára akart eljutni. Milyen körülményes és lassú utazás lehetett ez? - ma már elképzelni sem könnyű.

Hajón jártak Ladányba, Karcagra, Kisújszállásra. De voltak a rétnek helyt-helyt még gyalogútjai is: oszlopok gyanánt álltak ki a vízből a zsombékok s egyiknek a tetejéről a másikra lehetett lépegetni, vagy mint mondták: bukdácsolni.

A Berettyó elvezetése után nem lett szükség se hajóra, se zsombékra. A hajó bekerült az udvarra, hol erre, hol arra használták. Bajomban tavaly tüzelték fel az utolsót. A zsombékoszlopokat kidöntögették, útjában volt a járókelőknek, akadályozta a szántóvető munkáját.

A faluba is vittek be, sok éven át tartott a kapu előtt, mint vasárnap délutáni tanyázó hely.

Volt köztük három öles, és kemence szélességű is.

1866-ban már eke hasította fel a Szabó-laponyagot. Ez volt a rétben az első szántás!

A mocsár után tócsák, vízállások maradtak hátra még egy ideig, légköri csapadékból táplálkozó vizük lefolyást keresett. Kezdetben gátszakadások és szakítások sem voltak ritkák. így keletkeztek aztán a rét helyén új erek. Görbeér, ebbe vezeti a Demefok a rábéiak földjéről a vizet, Hátere, stb. Persze hamarosan elődeik sorsára jutottak. Most csak az őszi esők jutatnak nekik kevés vizet.

2. A község kialakulásának

vázlata

Bajom község településének ideje ismeretlen és valószínűleg homályban is fog maradni történelmi forrásemlékek hiányában. Kezdeti történetének részint hitel nélküli hagyományok, részint helynév fejtegetés alapján többféle, de el nem fogadható magyarázata van.

Legvalószínűbb módon rekonstruálhatjuk a kialakulás folyamatát, ha a földrajzi tájék és az ember együttes életét, azok fejlődését és a községalaprajz jellegzetes vonásait tekintjük.

A halmokból napvilágra került emberi csontok, edénytöredékek amellett szólnak, hogy vidékünk már az ősidőkben lakott terület volt. A szomszédos Sárrétudvari ismeretes neolitkori lelőhely. A halban gazdag erek köze, a vadmadarak világa, a védelmet nyújtó nádas elsőrendű telephelyül kínálkozott a primitív ember számára. A z őslakók csak halászok, vízivadászok lehettek, szigeteket, földhátakra, gerincesekre mesterségesen emelt apró dombokat ültek meg, s egymástól távoli kunyhókban laktak. A csoportos települést nem tette szükségessé, sem kívánatossá a foglalkozás. Utódaik, korunk reteszei, pákászai település módjának is ez a szétszóródottság volt a jellemzője, miként láttuk. A z övéké sem lehetett másforma.

Itt csoportos emberi telep, a mai értelemben vett falu kezdeti formái csak később, a foglalkozásuk miatt társas életet élő, hangos, kurjongató pásztorság megjelenése után alakulhatott ki. Ezt az elemet a magyarság szolgáltatta, vagy a honfoglalást megelőzőleg idekerült fajrokonsága. Községünk neve is turáni néptől származik. Hogy a honfoglaló magyarok figyelmét már kezdetben sem kerülte el a Sárrét - elsősorban éppen lakott volta miatt -, annyit feltétlen jelent Anonymus értesítése, aki Árpád hadait a szerepi révnél a Túrú (Túr, Berettyó) és a Humusoeur (Hómosó, Hamvas) mocsarai között szerepelteti.

A nomád pásztorok téli tanyája a szállás, a telelő lehetett az alapja Bajom községnek.

Elsőbbet a Váradi Regestrum ad hírt létezéséről, mely szerint a bajomi Buka fiai (filii Bucanis de Boiano), Miska, János, Bukta, Ábrahám és a rabéi Opoy (Opoy de Raboy) fiai, János 1216-1235-ben szigetek és halászó helyek miatt pereskedtek.

A község ősi helyét nem kevés valószínűséggel a Berettyó és Kalló egyesüléséből alakult folyás Szarvastóér és Bodzásér nevű hajlásánál tételezhetjük fel. Ez ér halgazdagságáról csodákat beszélnek a mai öregek is. Itt domborodik a kincskeresők által legtöbbször megásott Lyukas laponyag és a Telek nevű magasabb térszín. Ezeken tákolhatták össze a szállás kezdetleges hajlékait, szárnyékait.

Ez ártéri szigetekről a földművelés hozhatta át a települést a mai Kisbajom nevű falurész dombjaira. Művelésre az ide közel eső azon sziget földje volt alkalmasabb, mely a mostani falu legmagasabb fekvésű területe, 91-92 m az Adria felett. Tulajdonképpen a falu e helyen indulhatott kialakulásnak, de átszivárgása ez utóbbi helyre már kezdetben megindulhatott.

A Váradi Regestrumból kivehetőleg két Bajom volt egymás mellett. Kettőről emlékezik egy 1576-ban kelt birtokba iktató okmány, Szilágyi bajomi pap emlékirata, s a községi jegyző 1829-ben szerkesztett jelentése. Kisbajom 1829-ben mint puszta említtetik; ellenség dúlása vagy tűzi romlás tehette azzá. Ez évben csak húsz ház volt benne. 1809-ben kezdték ismét 24

25

26

27

28

29

24 25 26 27 28

29

L. erre vonatkozólag Osváth; i.m. 491. s köv. és Papp Zsigmond: A Sárrét régiségei. Vasárnapi Újság, 1858. évf. 375.

Bajom, baj (kun-bolgár kun)= hős származéka. M. Nyelv X. 434.

Szabó K.-Mika S.: Béla király névtelen jegyzőjének könyve XXVIII. Fej. (M.K..)

291. eset. - Vesd össze Osvát i.m. 497. s köv. 1.

Valószínűnek tarthatjuk, hogy a Sárrét széli falvak eredetileg mélyebben voltak az ártérben, s onnan a lakosság szaporodása és az éppen emiatt is súlyt nyerő földmívelés hozhatta kijjebb őket. így váltak lakatlanná a mocsár mélyén levő azon falvak, melyek létezéséről már csak a nép emlékezete beszél.

Efféle kiköltözés történelmi példája 1751-ből Szerep. Régi helyéi Pusztafalunak hívják.

Osváth i.m. 492. I.

megülni. A mostani falu a hajdani Gyalogér és Fertő zugában telepedett meg ártéri szigeten, délről a mocsár időszakonként felhúzódó árja locsolta. Régi térképek is mint szigeten lévőt ábrázolják s elnevezik a körülötte lévő vizet, mocsarat L (lacus, lacuna) Baionnak? Vajon milyen lehetett ez ősi telep képe? Tudva, hogy a kezdetlegesség fokán a lakóhely építőanyagát a szűkebb földrajzi környezet termékei adják, formáját pedig az ember foglalkozásának milyensége, - megrajzolhatjuk azt. Sok bizonyossággal tájékoztat bennünket erre vonatkozólag a változatlan környezetben az utóbbi időkig megmaradt primitív hajlékok ismerete is.

A nomád pásztorok jellegzetes tulajdonaként ismert bőrsátrakat is csakhamar felváltotta az annak mintájára szerkesztett kerekkunyhó vagy kontyoskunyhó is nádból. Földbe ásott putrik, nádból font és sárral betapasztott falú házak álltak vegyesen. A nádfalú házról csak a sarat mosta le az ár, amit könnyűszerrel visszatapasztott a padláson menedéket találó lakója.

Nagyobb teret foglaltak el a jószágok félszerei, nádból fűzött vagy trágyából, zsombékból rakott aklai. A zsombékrakás szerkezetileg olyasféle, mint a kiklopszkő-falazás, úgy is néz ki. Kezdetleges építmények csoportja, amit örökösen újítgatni, reparálni kellett. Ha tűz támadt, elseperte mindet. Elhelyezésükben nem volt rendszer, legfeljebb annyi, hogy a jószággal bánók a karámok, aklok mellett laktak. A tér apróbb-nagyobb természetes emelkedéseire építkeztek. A legpartosabb rész a gabonásvermek helye volt, így óvták a gabonát a víztől, a földeléssel pedig a tűztől. Udvarok nem voltak. A környező természet színeibe belevesző kis telepet a szállás falukerítéssé lett karámja övezte a Fertőtől a Gyalogérig, félkör alakban, nehogy a jószág felügyelet nélkül elbitangoljon.

A falukerítés létezését bizonyítja az ezen részre nyíló utcák végeinek sorompó ősi elnevezése. így: Sorompó (Baross u.), Gál-sorompó (Bethlen u.), Bagdi-sorompó (Hunyadi u.), Sirály-sorompó (Sirály u. végződése). Bizonyítja a néphagyomány is, mely szerint a törökök elől a nádasba menekült lakosság merészebbjei éjjel a sorompóban alvó török őrökön keresztül lépkedve belopakodtak a faluba, hogy élelmet és ruhát vigyenek ki.

A mocsár árvize ellen pedig a kerítésen kívül árkot ástak. Nyoma még látható, Ocskaárok a neve, s a gőzmalomtól a Törökhalomig húzódik.

A lakosság pásztorkodó része a mocsári legelőterületekre rajzott ki, a földet művelők pedig ellenkező irányban kerestek teret foglalkozásuknak.

A kerítés mögül tavasz nyíltával kihajtották a ménest, gulyát, kondát a rétbe, és csak télen verték ismét vissza. Ide gyűjtötték a téli takarmányt. A z itteni folyó betört jegén itatták a jószágot és halászgattak a pásztorok. Ez volt az úri foglalkozás. A népség kisebb része: öregek, nők, gyerekek, akik nem mentek a rétbe barangolni, a jószágot hajtva, őrizve otthon földet műveltek. Mint a történelemből tudjuk, eleink e foglalkozást szolgai munkának tekintették, kevésre becsülték. Igaz, idők teltén ez a felfogás mégis kezdett megváltozni, talán a Sárréten és a hozzá hasonló természeti sajátosságú területen előbb, mint másutt. Itt ez elzárt, valóban autark területen a változás folyamata igen egyszerű volt: a kenyérfogyasztó lakosság szaporodott, a mag alá szántható sziget pedig csak annyi maradt; ennek tulajdonosáé lett tehát a tekintély, aki bár szolgálmányért, majd pénzért kenyeret tudott adni a kézbe. A z ilyen ember vehetett gulyát, ménest, vagyona tulajdonképpen mégis ebben 0

11

32

3Ö~ 31

32 .

Regnum Hungária in Onirics suos Comitalus Accurate Divisium cl Editu. Oer de Wil, Amstelodami. - Tabula Hungara... Per Guilliclmuni Dc LTsIc. Az építmények e fajtái a múlt században a bcllclkcken és a külsőségen még egyre állottak. Máig sem pusztullak ki teljesen. Épületeit most is így helyezi cl tanyáján a sárréti ember. Földje egy kis dombos helyérc építi a tanyai lakóházat, az ólat - ha már ezen nem fér el - a hozzá közelebb esőre rakatja, a másikra a kazlat, stb.

Hús mindig volt itt, dc hús kenyér nélkül: szegénység. 1863-ban szükség volt, mert nem termelt gabona. Néhány kenyérért házat, udvart adtak, s napig szolgáltak egy fél kenyérért. Örcganyám máig meglevő asztalt vett egy karéj kenyérért. Mint panaszolják: iccével merték a málélisztet (tcngcrilisztct) s a gyékénygumó fanyar lisztjéért járták a rétet a falubeli szegények.

állott, de nem járt utána vízen-sáron, hanem mással őriztette. Ő maga inkább elszántott, elvetett, learatott s dolga végeztével kedve szerint cselekedhetett. Elkülönült a jószágtartó és a pásztor fogalma, ami eddig egyet jelentett. De elkülönülés következett be az állattenyésztés módjában is: a nomád mód mellett szokásba jött az istállózás, az ólban teleltetés. Részint, mert vásárosába, értékesebb jószág nyerése volt a cél, részint pedig azért, mert a háznál szükség volt a jóerőben lévő szántó, nyomtató lovakra, ökrökre, fejős tehenekre.

Az állattenyésztés súlypontja kivetődött a rétbe. A sajátos rideg életet élő pásztorokat, mondhatni, semmi társadalmi kötelék nem fűzte a faluhoz, annak lakóihoz - még családi kapcsolat sem. A közeli legelőkön csak az esténkint hazahajtó, bent telelő nyájpásztorok legeltettek. A faluból kivonuló pásztorok helyét, akik ősi soron mindenkor szabad emberek voltak, egy másik társadalmi osztály foglalta el: a szegény jobbágy, zsellér népség, mely az úrbéri szolgálmányokon kívül napszámos munkát vállalt, cselédnek szegődött, de jobbára mégis a mindenkori könnyű és biztos megélhetést nyújtó rétség atyai gondoskodására támaszkodva rendezte be igénytelen, nyugodt életét. Kisbajom régebbi része jobbadán az ő építésük s itt éltek a pákászok, réti méhészek utódai is.

E vázolt gazdasági és társadalmi átalakulás és az egyébként lassú népszaporodás formálta valójában faluvá a szállást, és alakította tovább külső képét. A kerített hely szilárdabban épült házakkal és udvarokkal töltődött ki.

Mint a mellékelt térképen látjuk, a község nagyobb része árterületen fekszik, ezt azonban mentesítették az említett körgáttal, és a szőlőskert végénél levő Akasztógáttal, mely arra volt hivatva, hogy a Gyalogér medrébe kevesebb vizet engedjen. így is voltak azonban bent lapályos helyek, ülthelyek, fenekek, miket a hóolvadás, a nyári monszun és az őszi eső megannyi tóvá, vagy sással benőtt pocsolyává változtatott. Némelyiket még tartós szárazságok sem párologtattak el. A feltöltögetések megváltoztatták már a régi terepet, de egyik-másik falubeli vízállásra azonban még emlékeznek. A térkép is visszatükrözi ezt az állapotot: az utcák kanyargós formája, a többfelé látható kisebb erek a települő emberek sárt kerülgető bajlódásáról tanúskodnak. Úgy igyekeztek, hogy az udvaraikat száraz helyen keríthessék, járókelő helynek pedig megmaradhatnak a sárfészkek.

A község kezdetben közös belterülete magántulajdonú udvarokká tagozódott. E másodlagos térfoglalás nemzetségek, famíliák szerint történt; a vérségi kapcsolatban levő családok csoportosultak. Ezért hívták régebben az utcákkal körülfogott telektömböket //ári­ nak. A z idő azonban nagyon felforgatta ezt az ősi rendet, bár az öregek vallomása után indulva még kinyomozható, hogy a nevesebb rokon famíliák mely részein laktak a községnek. így pl. a Darabosok azt a helyet foglalták el, amely a mostani Bakats B. utca végére esik. Itt van a Darabos-zug is. A Beöthy u. környékén a Szűcsök laktak, belső telkeikhez vezetett a Szűcs-zug. E család másik ága a Bakats B. utca elején, a várnál lakott, s itt hagyott egy udvart a későbbi időkben iskola számára. A z iskola-, a Széchenyi - és Petneházy utcák között volt a Jeney-had. A Vesszősöket Kisbajomból említik. A Király Anna utcán van a Varga-zug a Vargákkal.

33

34

33 34

A rélipásztorok, retesz emberek itt fennmaradt emlékeit egy másik dolgozatomban mondom el. A kunsági Sárrét pásztoréleléről I. Györffy István: A szilaj pásztorok (Karcag, 1928.) cimü klasszikus szépségű könyvét.

Ezért van, hogy annyi változás után a mai napig is a nagybajomiak szemében Kisbajom alfélé misera plebs. - Mint az öregebbektől hallhatjuk, sok kis gyepes udvar volt itt, a házikón és a tűzrevaló nádon kívül egyebet nem lehetett látni rajtuk. Jószágot nem tartottak gazdáik. Minek!?

Halat, liba-, ruca- , nyúl-, stb. pecsenyét, tojást termett a rét, többet, mint amennyire szükség volt.

Később nem lévén a hadnak tényleges értelme, a tized elnevezés jött szokásba. De tulajdonképpen több had tett ki egy tizedet, s minden tizedben volt egy patroj vagy másként: bakter, éjjeliőr, aki éjszakánként az utcákat rótta, tűzre, vízre vigyázott, tolvajoktól őrizte az alvók vagyonát. Eleinte vetették az őröket, ki-ki sorra került, később pedig esztendőre fogadták. Ezen tized névben a régi nemesi szervezet nyomát kell vélnünk; 48 előtt a község elöljáróságában tizedesek és hadnagyok szerepelnek.

A községben többholdas nemesi porták terjeszkednek, körül a szélükön apró jobbágy- és zsellérudvarokkal, idővel azonban örökösödés és eladás folytán felosztattak hosszában, keresztben. A tizedek belsejébe eső udvarokhoz zugot kellett hagyni, hogy az ott lakók kijárhassanak. Elejét zug szájának, közepe táját derekának, végét pedig fen ekének mondják.

Térképünkön egyes tizedekben még kivehetők a felaprózott nemesi telkek maradványai, az ún. tőke-udvarok. Pl. a már említett helyen a Jeney-udvar, melynek 1869-ben még két utcára nyílott kapuja. A Petőfi utca Baross utca felé eső végén pedig a Nemes udvar.

Az udvarokat nádfallal, vagy - különösen a gazdák - trágyából rakott gerágyával kerítették körül. Ezek a kerítések valósággal útjai voltak a gyakori tüzeknek, az utóbbi pedig fészke a férgeknek, melegágya mindenféle nyavalyának is, de semmibe se kerültek. A nád a falu alatt termett, az udvarbeli jószágállomány pedig annyi trágyát hagyott maga után, hogy öles szélességű gerágyát is hányhattak az óriási udvar köré. Aligha hatósági tilalom vetett gátat ezen kerítkezési módnak. Ennek itt nem találjuk nyomát. Megelőzte a körülmények egyéb változása: a lecsapolás után nem termett nádat a határ, az eke alá fogott földeken pedig zöldugar helyett általánossá lett a trágyázás. Végleges eltűnésük ideje is ezekével esik egybe.

A 80-as évek végén a deszkakerítés válik általánossá. A z udvaron beljebb, igen gyakran a hátulján állott a ház, a pécébe nem építkeztek. Mint mondják a tűztől, a gyújtogatóktól őrizkedtek ezáltal; régen a haragosok gyújtogatással álltak bosszút, üszköt dugtak az ereszbe. így legalább nem jutottak hozzá olyan könnyen. De volt ennek másik oka is: az udvar rendszerint az utca felől volt legelültebb, legsárosabb. A nádfalú házak mindinkább ritkulnak, az erősebb sárfal, vertfal, vályogfal építése járja. A legújabb időkig nádtetőt csináltak és tapasztott nádból, deszkából való szabadkéményt. Szaporodnak az udvar épületfajtái, a lakóházak mellett különféle ólak, górék, majd a gabonásvermeket felváltó magtárak, sárból való gabonatartók, gazdasági felszereléseknek helyt adó színek tűnnek fel.

A z állattenyésztés megoszlott módja létesítette bent a tűzhelyes nagy ólakat, amik 15-20 vagy több lónak adtak fedelet. Télen sár padkával körülvett helyen tüzeltek benne, nagy pendelykémény alatt. Kocsisok, szolgalegények is itt időztek, laktak. Nagyok voltak a tehénólak is; gazdahelyről 10-15 tehén járt ki a csordára. A z ökröket ezelőtt nem kötötték fedél alá, hanem épületek, vagy kazlak enyhébe tett jászlak mellett tartották, teleltették.

Kisebb állatok: aprójószág, disznó számára csak hevenyészték a fedélíket, de nem voltak ritkák az egymásba eresztett tölgyfadeszkákból való ólak sem, náddal fedve. Oláh-ólaknak hívták ezeket, mert deszkáit az oláhok hozták ide a vizek hátán. A z épületeken kívül még a rakományok foglalják a helyet. A z 1906-07-ben megejtett tagosításig minden takarmányt, szalmát, tengerikórót haza kellett szállítania földjéről a gazdának, mert senki sem felelt a kintmaradóért. Szent Mihály napja után felszabadult a határ s a pásztorok a szántóföldekre is ráhajtották a jószágot. A téres udvaron végezték három-négy szérűn a nyomtatást, és a szórás hetekig tartó munkáját is.

35

36

35 36

Bárándi kh. Köri, Jk. 1856. - 1855-bcn Bihar megyében a közbátorság a mások méltó aggodalmára gyakran veszélyeztetve volt, s ennek némi mcggállása tekintetéből egyebek közöli az éjjeli őrjáratok gondos felügyeletét rendelik el.

A háztájról és kialakulásáról „A sárréti ember házaiája" c., még kiadatlan dolgozatomban irtam. Itt tehát az amúgy is szűk keretekben nem részletezem.

A z utcák valóságos sárfolyók voltak, a szekerek alsövényig süllyedtek bele. A szó igaz értelmében vontatni kellett a járműveket. Némelyikre pedig esőzések idején szekérrel be se lehetett menni. Kezdetben gyalogjárónak nem volt se híre, se hamva, legfeljebb nádcsörmőből, kóróból, pernyéből, trágyából hánytak emitt-amott olyat, amilyet ezekből lehetett. Falábon jártak az emberek, vagy bekötötték a csizma szárát, hogy meg ne merüljön a híg sárban. A 80-as években az utca egyik oldalán deszkapallót raktak le, amelynek hol egyik, hol másik szakasza tünedezett el éjszakánként ismeretlen tettesek gondoskodásából.

A z 1900-as esztendők elején kezdtek keskeny betonjárdát csinálni, szintén féloldalon.

Vannak utcák, melyeknek hajdani voltukról népi elnevezésük árulkodik: Túri-berettyó (a Baross u. alsó szakasza), Katona-berettyó (Bakats B. u.). Folytak ezek! A Sirály nevű rész pedig mint e madarak fészkelő helye volt ismeretes. Néha még mostanában is a padozatlan, földes házakban sarat szed fel a csizmatalp, és a talajvíz a kemence fenekéig felszivárog.

Eleinte csak muszájból költöztek ide. Úgy hívták, hogy: Éhsirály.

A z egyes tereket szintén víz nyomta valamikor, de később feltöltötték, és részben vagy egészben benépesítették. így keletkezett a Petneházy és a Széchenyi utcák érintkezésénél lévő kis tized. Őszi esők ma is úgy eláztatják a környékét, hogy gyühézés nélkül nem járhat itt szekeres ember. E vízállásnak a hagyomány szerint még némi lefolyása is volt a Vár utca felé, a templom megett a Gyalogérbe. Hasonló helyzet uralkodott a Bakats B. u. és a Rákóczi u. sarkánál levő udvarok helyén, de még több helyen is. Kisbajomban ki-ki saját maga árkolta, pártolta körül udvarát a locsolgató, lassú ár ellen. A z itteni Kondoros nevű csárdát is partra építették, körül is földelték, de azért nemegyszer tornácágasához köthették hajójukat a rétbeliek, ha a vízen borra szomjúhozva betértek. Jobbára nekik épült. Hírhedt betyárnevelő intézet volt, miként egy öreg gulyás regéli. Mostani épülete is - mely magánházzá lett - magas földhányáson fekszik. Minden gátolás dacára a Gyalogér vize szintén feljött addig nemegyszer, hogy az éraljiak a kemencepadkáról egyenesen a hajóba szállhattak.

A kiszárított terek fel nem kerített részét különféle célokra használták az ott lakók: vermeket csináltak ide, két-három gazda itt ásott magának közös kutat, itt nyomtattak, disznóöléskor itt perzseltek, stb. Többnyire ezen a téren állították fel a szárazmalmokat is. - Némelyiknek olyan sáros volt a környéke, hogy csak földből lapátolt bejáró vezetett hozzá. A malom alja állandóan telve volt emberekkel, mert az őröltetők sort fogtak, azaz érkezésük sorrendjében töltötték a garatra gabonájukat, a malom pedig eléggé lassan dolgozott. Mindenki a maga lovával őrölt, akinek nem volt, az napszámot töltött az őrlésért a gazdának. A malom gazda-emberé volt, aki molnárt tartott és vámlesit; ez utóbbi vigyázta, hogy a fukával kiveszik-e a vámot, és beletöltike a malmosgazda hombárjába. Rendszerint jó beszédű, mindenről értesült, munkából kidőlt öreg volt a vámlesi s tartotta szóval a szívesen tanyázgató feleket. Télnek idején egész éjszakákon át tüzelgettek a tűzhellyel ellátott malomban. Az 1869-es határtérkép 13 szárazmalmot tüntet fel.

Többnek a nevére még emlékeznek: Kisbajomban volt a Vesszős-malom; a Kossuth és a Hunyadi utca sarkán a Bagdi-malom; a Bethlen és Zrínyi utca sarkán a Sólyom-malom; a Zrínyi és Hunyadi utca kereszteződésénél levő téren a Nemes-malom, az udvarlábbal a Jeney-malom; a Bakats B. utcai téren a Beöthy utcán a városnak volt malma; a Darabos-zugon a Darabosoknak; a Gomboson a Bagdányoknak. Legtovább fennállott a Bagdi-malom, 1899-ben bontották le. A falu szélén két szélmalom volt: Kisbajomban az Udvari úton, és a másik a Gyarmati útfélen. Magas földpadkán tanyáztak. A z Udvari úton levő volt az utolsó hírmondó, 37

37

Régi szárazmérték, 18 fukából lelik egy véka.

1918 tavaszán szedték szét jól épült falát. A térségek közül néhány a malmok pusztulása után is gyülekező hely maradt, mivel ide fúratta a község az artézi és szivattyús kutakat. A z 1890-es évek óta vannak ilyenek. Azelőtt nagy mélységű ásott kutakból hordták az ivóvizet. Négy ilyen kút volt: a falu keleti szélén a Nagy-kút, délen a Rózsa-kút, most a vasúti állomás mellé eső Kis­ kút, a templom kertjében a Templom-kút.

Mondhatjuk tehát, különösen a község természetszerűleg régibb belső területére vonatkoztatva, hogy annyi laponyagon, porongon épült, ahány tized van. E természetes felszíni alakulatok formája s a hozzá könnyen igazodó primitív kerítkezési forma: a nádfal és a gerágya határozta meg a tizedek alakját, legömbölyített sarkaikkal. Ahogyan töltögették a porongok környékét, úgy terjeszkedett széjjelebb-széjjelebb a tized, lassan szűkítve az utcákat. A z utcák hálózatában a feljebb mondottak ellenére is van némi tervszerűség.

Például: megtaláljuk itt is a csordahajtó utakat, miket a hajdan állattenyésztő magyar falvak jellegzetességeként Györffy István fedezett fel és mutatott ki több alföldi városnál. Két, könyökben karhoz hasonló csordahajtó utunk van: az egyiket a Bakács B. u. és a Rákóczi utca, a másikat a Kossuth u. és a Deák Ferenc utca képezi. Formáját a földrajzi helyzet okolja meg, és részben históriai magyarázata van: a községet egyik oldalról a Gyalogér mosta, erre tehát alkalmas kijáró nem volt, a másik oldalt övező falukerítésen pedig, amit a török időkben palánkszerűen megerősítettek, csak az ellenség járásától félrébb eső déli és délkeleti részén hagytak sorompót. A hajtást tehát a Kossuth, illetőleg a Bakats B. utcán kezdték meg, s úgy terelték végig a növekvő csordát az egyre szélesedő hajlított úton.

Az egyes falurészek és tizedek kialakulásának a sorrendjére nézve semmi bizonyos adatunk nincsen, valószerű feltevésekre, következtetésekre vagyunk utalva. Több helyen láthatjuk, hogy a tizedek formája, elhelyezkedése az ártéri sziget, illetőleg a különböző szintű árterek határvonalaihoz igazodik, sőt imitt-amott az udvarok rajza is árul el ilyesfélét.

Ez a kép azonban a településnél követett - már előbb említett - eljárásból adódott.

Azt bizonyosnak vehetjük, hogy a település magva az ártéri sziget volt és innen terjeszkedett a bekerített ártérre, de a tulajdonképpeni faluvá válás már ezt a területet is lakottan érhette, s így a belső tizedek kialakulása között nemigen van számba vehető idői elkülönülés. Lassabban fejlődhetett a község ÉK-i része a Gyalogér posványában. Alacsonyabb fekvésű részeit csak száradások után vehették birtokba. A vizeket innen ásott árokkal a Nagyfertőbe is vezették.

Ugyancsak vizes volta miatt fokozatosan ülték meg a Sirályt is. Valószínűleg cigányok voltak az első lakói, róluk nevezték el az itteni Cigány-zugot, ahonnan az 1860-as években verték ki őket a mostani helyükre, a faluvégi vályogvető gödrök közé.

Az ártéri szigetre építették a templomot is. Osváth írja, " hogy a régi templom azon a helyen állott, ahol 1875-ben a Lápossy kovács udvara volt, vagyis mint utánjárással megtudtuk, a Kossuth- és a Baross utcák érintkezésénél, tehát a régi falu szélén, a folyás partján. Építkezések alkalmával sírokat találtak itt, ami azt bizonyítja, hogy a templom mellé temetkeztek. A z említett író szerint akkor még kivehetők voltak a templom nyomai. Ma is emlékeznek omladékszerű kis dombra, de arra nem, hogy valaha innen téglákat szedtek volna ki. Sárból vagy vertföldből készülhettek a régi falak. Temető volt azon a helyen is, ahol az Udvari út és a Mátyás utca között egy tágas udvart Telegdi-kertnek hívtak. Az itteni dombon a 60-as esztendőkből még emlékeznek pár besüppedt fejfára. Nem lehetetlen, hogy ezen a helyen Kisbajom temploma állott.

38

39

4

41

38 39 40 41

Ezt a jelenséget ma is megfigyelhetjük.

Györffy István: Az alföldi kcrlcsvárosok. Bp., 1926. - Hajdúböszörmény települése. Föld és Ember, VI. (1926). 4. sz.

L. i.m. 508.1.

Talán erre vonatkoztathatók Osváth (i.m. 508. 1.) azon sorai, mely szerint Pctncházyné azért építtetett a városban templomot, mert restellte, hogy Kisbajomba járjon templomba, súrlódás történvén közte és az ottani birlokosság közölt.

A legszélső tizedek már nagyobb idői elkülönülést mutatnak a belső tizedektől és részben egymástól is.

A mostani templom helyét és a tőle északra eső területet, vagyis az ún. Várkert (másként Újkert) részt, valamint a Bárándi út és a Bakats Béla utca közé eső tized helyét hajdan a vár foglalta el. Ezt Bajom ismert legrégibbi birtokosa, a Bajomi család építette. 1514-ben Dózsa lázadó hívei széjjelhányták, de 1527-ben már ismét fennállt. 1566-ban János Zsigmond kezére jutott, aki Csukath Péter nevű vezérének adományozta s ez bírta 1595-ig. Ez idő után az erdélyi fejedelmek, Bocskai, majd Báthory Gábor tulajdonába ment át, tartozékaival együtt. A fejedelmek hajdúkat telepítettek ide s a vár ezek kapitányainak a kezére került.

Nagy András (vagy Kun András) és Lónyai Farkas maradtak közülök emlékezetesek. A z 1605-ben hajdúi kiváltsággal megajándékozott Bajom vára ez idő tájt játszotta el történelmi szerepét. Tokaj-, Kalló-, Zsáka-, Sarkaddal együtt végvár volt, szemben a török kézen levő Szolnok, Törökszentmiklós, Szarvas és Gyula erősségeivel. Mocsarakkal védett falai között talált menedéket az őgyelgő török csapatok, kurtyánok által fosztogatott, nyomorgatott környékbeli lakosság. Itt kerestek oltalmat a kunok és jászok is. A vár utolsó birtokosául kimutathatólag 1633-ig Petneházy Istvánné Király Anna említtetik. Ez Erdélybe menvén, a vár elhagyatva pusztulásnak indult. A z itten igen emlékezetes 1659-i Szejdi járáskor már nem lehetett védhető állapotban, mert az ütközet a Korhány on folyt le s a lakosság a rétben lelt menedéket, itt rejtegetve a város iratos ládáját is. 1695-ben Galga szultán tatárjai szintén ellenállás nélkül dúlták a helységet, akik elfutni nem tudtak, azokat befűtött kemencében sütötték meg, a fiúkat pedig és a nőket cserélgették, adták-vették egymás között, és szebbjeit hermecszíjra fűzve hajtották el. így szól az emlékezet.

A várról leírás hiányában csak az egyre kopó szájhagyomány alapján alkothatunk képet.

A z említett helyeket döngölt földből és az éppen emiatt elpusztult erdőink fáiból készült hatalmas fal vette körül. Szintén ilyen készületűek voltak a falakon belüli épületek is, csupán a lőszerraktárak, úrilakok, legfőképpen pedig a végső erősséget képező vártorony volt téglából rakva. Mint láttuk, a templomot is fából ácsolták. A várat víz környezte, egyik felől a Gyalogér, másik oldalról pedig ásott sánc. De a belsejét is kettéosztotta a víz, ott, ahol a Vár utca mederszerű mélyedése ma is látszik s körülfolyta a mai Várkertet, amelynek dombján állott a vártorony. A várba hajóval is lehetett ki s bejárni. Dombjai alatt kazamatákkal, alagutakkal volt ellátva. Valamilyen földalatti kijárata a helység déli részére nyílott, de csak végső szükségben használták, mert derékig érő vízben lehetett keresztül vergődni rajta. A hagyomány emleget egy lápon át vezető elrejtett utat, mely a várat kötötte volna össze a Kődombbal, ahol valami erődítmény, menedékhely lett volna.

A Gyalogér felől nem közelíthette meg a várat ellenség, mert az erről eső erek nádasaiban és mocsaraiban a mieink szálanként verték agyon azok vállalkozó csapatait. Mondani sem kellene, hogy a rét felől soha nem is jöttek. Csukath Péter ásatta a helységtől ÉK-re eső és róla nevezett Csutakárkot, mely a Berekből hozott vizet s mely nyomaiban ma is szemlélhető. A vár védelmére szolgált ez. A hajdúkapitányok pedig a falukerítést palánkkal cserélték fel, kiárkolva, feltöltve. Ezen fogadták a mordályosok és a sorompókhoz kötözött szakállas ágyúk a leggyakoribb látogatót, a törököt. A basák halmokat hordattak a palánkon kívül, hogy arról beláthassák a falut és belelövethessenek. Törökök művének tartják a Szöllőhalmot és a Törökhalmot. Mindkettő mellett ott van a begyepesedett nagy gödör, ahonnan kihordták. Úgy mondják, hogy a „Törökhalmon a törökök laktak." A hagyomány 42

43

42 43

Györffy István: A hajdúk eredete. Protestáns Szemle XXXVI. (1927.) cvf. 3-4. sz.

Kurgán

beszél egy óriási törökről, aki a Szöllőhalom tetején csúfondároskodva fordította bő bugyogója ülepét a falu felé, hogy lőjjenek bele, ha senki sem mer vele viadalra szállni. Egy vitéz kiment neki, de bizony nem jött vissza többet, fejét sokáig sütötte a nap egy hosszú póznán. Viszont azt is őrzi az emlékezet, hogy a magyar vitézek a törökök ágyúzása közben a palánkon táncoltak arra a nótára, hogy Egyedem-begyedem hajdú tánc, Hajdú sógor mit kívánsz?

Nem kívánok egyebet, Csak egy kopasz verebet.

A kopasz veréb pedig a kopasz török volt!

Az efféle magyar módra épült várak azonban csak úgy fogták fel az ellenség támadását, ha minden 10-15 esztendőben alapos renoválásnak vetették alá, mert ez idő alatt kissé legyengültek, a fa korhadt, rothadt, földfaluk omladozott. így pusztulhatott el a bajomi vár is. Utolsó birtokosa nem javíttatta, mivel már valószínűleg az erdő is tűnőfélen volt, hiszen mondják, hogy a török is irtotta és égette a sorsára hagyott erősséget, aztán könnyűszerrel megemésztette az idő. Falait elhordták, dombjait lenyesegették az utódok és feltöltötték vele a lapályos udvaraikat, folydogáló utcáikat. Helyét udvaroknak fogták fel és benépesítették.

Már Petneházyné megkezdte a várterület felosztását, amikor Birtalan Szilágyi emlékirata szerint a városnak adta a Várkertet, ahol neki halastava és madaraskertje volt. A fából való vártemplom is annyira rogyadozott már, hogy 1753-ban fel kellett építeni a ma is állót, a vár tönkrement építményeinek tégláiból, Szűcs István bíró, Vasváry István hadnagy, Szalay Mihály és Tunyogi Mihály gondnoksága idején. Kivehetőleg ez időtájban már a város fentebb említett malma is létezett s bizonyára a várhelyet már új tized foglalta el. A z 1800as évek elején a községi óvoda udvarán még volt egy nagy halom maradványa, melynek puszta környékére a szomszédos gazdaudvarokból a trágyát talicskázták fel.

A Gyalogér út és a Kossuth utca közé eső tizedet az ér száradása után szélesítették ki, bekerítve annak alacsonyabb árterét is. A z udvaroknak csak a belső utcára volt nagykapujok a járművek számára, alól csak kiskaput hagytak, mivel erre másként kijárni, mint gyalog nem lehetett. Ezért hívták ezt a folyást Gyalogémek. Nádkévékből, ízíkkórókból összefűzött, cölöpök közé fogott bürük vezettek át rajta, s ugyancsak ilyenen lehetett hajdan Kisbajomba is átjutni.

A községet félkör alakban körülvevő tizedsor a palánk helyén keletkezett, annak pusztulása után ületett meg. A széthányt és részben elhordott töltésen foglal helyet. Emiatt az itteni udvarok általában magasabban fekszenek a rajtuk belül esőknél, különösen szembetűnő ez a volt sorompók helyén. A Sirály-sorompóig levő részt mondják régibbnek. írásos emlék híjával is igaznak vehetjük ezt, mivel a mai Erzsébet körút errűlső szakaszát régen Hajnal utcának hívták, belesütvén a felkelő nap, a túlnan eső Gombosról (a Rudolf körút kiszélesedő részéről) pedig mint faluvégéről beszéltek az öregek. A Sirály-sorompótól tovább eső részeket hadnagy Nemes István mérte és hasította ki ekével az 1700-as évek első felében.

Foglárnak nevezik a régi írások. E tizedeknek együttvéve Újsor a népi nevük, mutatva a belső területekhez való időbeli viszonyát. Térképünkön hiányos a sor vége, a valóságban azonban már nem; az OFB által osztott házhelyek teljessé tették. Ma Újfoglárnak nevezik.

44

45

46

44 45 46

Építéshez igen érdekes népmonda fűződik, melynek feldolgozása olvasható Györffy István: Nagykunsági Krónika; Karcag, 1922. 100. A torony tetejét 1888-ban javították, azért, van ez évszám a szélirányt jelző zászlón, a torony gombja fölött.

Most az utcának megnyitott Cigány-zugot hívják így.

Bajomi kh. Nagy-Bajom Városa Protokolluma, 1832.

A község további növekedése nem olyan alakban történt, ahogyan azt az alaprajzot szemlélve kézenfekvőnek tartanánk: újabb félkör alakú tizedekben, hanem - elnyúlva Kisbajom és Telek nevű régi telephelyek felé. Előbbi formát a közület életét egy gyújtópontba hozó városiasodás szülhette volna, ennek azonban nem lévén meg feltétele, a körülmények a másikat hozták létre.

Kisbajomról már az eddigiek folyamán is láttunk egyet-mást. Hozzátehetjük a mondottakhoz, hogy a hajdúkapitányok védelme alá idemenekült környékbeliek valószínűleg ezen a helyen kaptak szállást. Bár ha az árvizek veszélyeztették is, alkalmas volt erre; a mocsár és az erek (Gyalogér, Keresztér) nádasa elrejtette, az ellenség útjában pedig fedezte a vár és a palánkkal körülvett helység. Amikor már az utóbbiak nem jöttek számításba, és a török gyakran szétkergette, irtotta a lakosságot, a jövevények elszéledtek és így pusztán maradt. Láttuk, tulajdonképpen a vízszabályozásokkal ősi életmódjukban megbolygatott rétész féle népség kezdett ismét ideköltözni, akik ragaszkodtak a réthez, annak utolsó, tenyérnyi maradványáig. Majd pedig teljesen eltűnve az, a helyét elfoglaló uradalmi földek adtak napszámos munkát a foglalkozást változtatott szegénységnek. De a víztől mentesített föld gazdaembereket is hozott ezen telephelyre.

A Teleken valamikor az Esterházy hercegek kastélya volt, de ennek már nyoma sincs.

Földművelő napszámosok lakóhelye lett. 1911-ben épültek itt az első lakóházak.

Kisbajomtól a vasútvonal (Püspökladány-Szeghalom) választja el, melyet 1896-ban adtak át a forgalomnak.

A vízszabályozás utáni határt az 1869-i térkép mutatja be. A község körül az úrbéres közlegelő terül el, összezsugorodott maradványa az ezelőtti nagy területeknek. A z állattenyésztés mindinkább háttérbe szorul, már csak a Szent-Mihály napja utáni határszabadulás és a még mindig jelentékeny kaszálók kedveznek neki. E legelőkön azonban más célokra szolgáló foltok is vannak. A község alatt vályogvető gödrök sorakoznak: a Sorompónál a Somogyi-gödör, a Gál-sorompónál a Gál-gödör, a Deák Ferenc utca végénél a Rózsa-gödör, amarrébb a Sirály-gödör, a Rákóczi út végén a Gamma-gödör, melyet 69ben még megkerült a rabéi országút, ma átvágja, ezen túl vannak a Fertő nevű nagy gödrök.

Ezekből utcákat, udvarokat is töltöttek. A törököktől emelt Szöllőhalmon és Törökhalmon temetők vannak. Még a víz uralma alatt felfogták ezeket, itt nem futotta meg a sírokat az ár.

A községtől északra szöllőskert van, gerágyával kerítve, bent pajtának nevezett kunyhókkal és kis présházakkal. A z 1800-as évek elejéről Sziget-kertnek mondják a protokollumok, mivel valóban szigeten fekszik, a Gyalogér, Malomér, Keresztér között. Hajdan jószágteleltető hely volt ez. A z itt eső Keresztéri porongról azt tartja a régi mendemonda, hogy hét szürke csődör ára van benne eltemetve. - A kiszabott legelőn túl eleinte nagyobb részben még kaszálók, de mindinkább eke alá fogott földek terültek el. Ez a rész a bárándi határ szomszédságában a Kincses, alatta a Gátköz, mellette az Előgátköz, azután a Határranyúló-dülő, Nehézné-laposa, Berek, Csutak-árok, Korhány, Hosszú-dűlő, Koldus-dűlő, Borjú-dűlő, falu felőli végében a Belsők földje, Szil, Görbe-sziget, itt van a város tagja. A Szilben van egy régi ún. Szíl-kút, mely arról nevezetes, hogy a szörnyű emlékezetű 1863. évi aszály idején csak ebben volt víz, sem a határon, sem a faluban másutt. A rét helyén a nemesi tagbirtok és az uradalmi tagbirtok van. A dűlőutak a mocsármaradványok, posványok kerülgetése miatt éppen olyanok voltak, mint a község utcái: szeszélyesen kanyargósak. A tagosításkor tették őket egyenesebbé.

47

48

47 48

Bajomi kh. Haranghy Bálint i. térképe Mint neve mulatja, előzőleg szőlővel lehetett beültetve. Erről azonban sem írás, sem emlékezet nem szól.

A tagosításig többször változott a határ ezen beosztása. A legelő rovására. 1871-ben a szabad telkesek tagbirtokát osztották ki. Ugyanez évben kerültek kiosztás alá a zsellérlegelő illetőségek, a Törökhalomnál és a Keresztérben. Ez utóbbi helyet szőlővel ültették be.

Jelenleg két legelője van a határnak: a község körüli gyep az aprójószág-legelő, a Porosköz pedig a nagyjószág-legelő. A gyepen szokták aratás után összehordani a termést cséplésre, ez a lóger. Szintén itt tartják a - rabéi útfélen - az országos vásárokat. A vásártéren van a cédulaház, és a vásárokra hozott jószágok számára a korlát. A Gyalogér úti gyepen van a heti jószágvásár tartására szolgáló korlát, és itt találjuk a vágóhidat is, mely ezelőtt a Vár utca végénél volt. Ugyancsak a legelőt kevesbítik a kert alatt sorakozó nagy gödrök, melyekből a kertet töltögették fel. Ennek ellenére 1879-ben meg a Tisza gátszakítása következtében 1888-ban, mikor a víz visszakövetelte régi jogait, ár alá került a kert nagy része és a szőlőt magas káka, nád, gyékény verte fel. A Gyalogéri és a Bárándi úton levő udvarok alsó végei és az itt lévő épületek szintén vízben álltak. 88-ban kellett rendbe hozni a régi előgátat.

A határ birtoklási módjáról részint szájhagyományok, részint írott emlékek a hajdú világtól kezdve adnak áttekintést. Györffy István a hajdúk főfészkének mondja a Sárrét mocsarai között épült bajomi várat. Valóban az volt. Elsőül tűzték ki itt a Bocskai-felkelés zászlaját. Elsőül is veszítette el a város a kiváltságot, de azért Nagy András kapitányról és a törökkel viaskodó hajdú vitézeiről, a távolabbi országrészekben folyó csatákra itt is gyülekező hajdú seregekről elég emlékezet vagyon. A z itteni nemesek és a betelepített hajdúk között nem volt valami barátságos a viszony; amazok őslakóknak, foglalóknak, emezek viszont a város védelmezőinek tartották magukat s igazságuk érzetében örökösen torzsalkodtak, egymáson hatalmaskodtak. A város tanácsa élén a bíró és a hadnagy állott, a határ pedig, a nemesi birtokokat kivéve a hajdúk közösségéé, a communitásé volt. Már az első kiosztás után azonban minden hajdú úgy használta a neki jutott földet, mint magántulajdont. Nem osztozkodtak a később beköltözőkkel. Úgy emlékeznek, hogy ez időben keveset vetettek, a szüntelen hadjárás még a szántható szigeteket is elvadította. A m i vetés volt, többnyire legázoltatta vagy felperzseltette a török; a ménes, a gulya, a konda szaporodott csak, mert ezt behajtották előle a rétbe. Mindenki annyi jószágot csaphatott a legelőre, amennyi neki tetszett.

Ez a helyzet 1700-ban megváltozott. Ekkor ugyanis Lipót király a hajdúk szabadalmait megszüntette s birtokaikat a físcus lefoglalta és uradalmi adó alá vetette. Majd pedig 1703ban Bajomot és a környékbeli többi hajdúhelyeket (Derecske, Kaba, Újfalu, Konyár, Sáránd, Bagos, Sass, Kornádi, Gáborján) herceg Esterházy Pálnak adták zálogba 100.000 forintért.

Végül 1745-ben az Esterházyak ezt a területet királyi adományként megkapták. Nagy volt a jogvesztettek elkeseredése, a herceg embereinek ellenszegültek, gulyáit szétugrasztották, pásztorait félholtra verték. Hadnagy Nemes István egy ízben megtiltotta a herceg jószágainak a város alatti elhajtását. 1797-ben pert indítottak jogaik visszaszerzéséért s folytatták azt 1848 után is. A z eredménye 1866-ban létrejött egyezség lett, mely szerint a hercegi háznak örök joggal átengedték a határ bizonyos részét víz alól szabadult föld és legelő illetmény címén, a földesúri jog elismerésével. A hercegi birtok nem sokkal ezután eladásra került. Határunkra eső részét Lovassy Ferenc és Móricz Pál vette meg. Ezek a Lovassy- és Csillag-tanyák.

A Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára (1851. I. k. 72. 1.) szerint községünk határa így oszlik meg: 13.776 hold nádat, gyékényt termő rétség, 1.271 hold úrbéri, 1.000 hold curiális szántó, 526 hold úrbéri, 600 hold curiális kaszáló, 1.100 hold legelő, 100 hold szőlőskert, összesen 18.373 hold. Lakóinak száma 3.895. - Természetesen a rétből

számíthatunk a legelő, a szántóból pedig legjobb esetben a kaszáló javára. Ma a 10.656 kat. hold határból 3.636 kat. hold két nagybirtok közt oszlik meg, 7.020 kat. hold a gazdáké, és ebből 1.272 kat. hold a legelő. A két nagybirtokból 1923-ban 1.200 holdat pár holdas tagokban vagyonváltság címén kiosztattak az igénylők között. A lakosság száma 4.650, a beltelkes házaké: 933. íme, ezen vázlatos előadásból is látjuk községünk kialakulásának főbb mozzanatait s abban a földrajzi és történelmi tényezők szerepét. A réti állattenyésztők által alapított telepet a lakosság szaporodása miatt is súlyt nyerő földművelés a szárazulatok felé vonja, később pedig a víztől mentesített föld termékenysége a növekvő faluval benépesítteti az elhagyott hajdani telephelyeket.

49

35. ábra. Szűcs Sándor: Biharnagybajom térképe

49

A közölt térképvázlatokat Haranghy Bálint: Nagy-Bajom város halárának térképe, 1869. és Korbély J. - Kerekes }.: A Bcrcltyó Vízszabályozó Ármcnlesítő Társulat árterületének átnézeti térképe. Nagyvárad, 1905. alapján készítettem. Ezeken többnyire megtalálhatók a dolgozatom első részében felsorolt vízmedrek is, de nevük nélkül. - Eszközök hiánya miatt nem tüntethettem fel a kisebb szintkülönbségeket, melyek az udvarok elhelyezkedésének olyan érdekes formáit hozták léire, mint amilyet látunk pl. a Rákóczi, Beöthy, Széchenyi utcák sarkán, vagy a Sirályon.

Nádi betyárok Hajdanában, ha a sárréti legény olyasmit cselekedett, amiért a nemes vármegye nem tartotta elegendőnek a belső bűnbánatot, elbúcsúzott a kapufélfától és a rétnek vetette magát.

Pőre erkölcsű vásott kölykök is hova mehettek volna másüvé, miután már ennyihányszor megfeküdték a derest és nem volt számukra hely a faluban.

Gyenge vagyok, nevendék, Fáj a farom, megverték, A vármegye vén hajdúja verte el, Hogy a fene kezeszárát egye el.

Hát bizony, ők is nádban kerestek oltalmat! Ide húzódott be az is, aki messze idegenben megunta már a szigorú katonai reglamát s Majlandból, Brünnből, honnan obsit nélkül hazatért egy szép napon. A négy vármegyébe nyúló Sárrét beláthatatlan nádrengetegeinek, életveszedelemmel járható lápjainak csak a széléig ért a vármegyék hatalma, közéjük nem ment pandúr soha, se zsandár. Nem is lett volna nekik tanácsos! Odabent nyugodtan morzsolhatta napjait, akinek ide kívül szűk volt a világ; ott nem zargatta senki. A rét fiai, mint rideg pásztorok, vagy mint pákászok tengették el komisz, de szabad életüket.

Amelyiknek pedig egyik hivatal se tetszett, betyáréletre adta a fejét. A Sárrét betyárjai a nádas mocsarak legdugottabb helyein, csak madárjárta apró szigetein rejtőzködtek. Ezért hívták őket nádi betyároknak.

Tudjuk, hogy a Rákóczi-felkelés leverésekor nem egy bujdosó kuruc vitézt, majd 49-ben a jobbágyi rendű honvédek közül többeket tett a sors szegénylegénnyé. E politikai üldözöttek révén az egyszerű nép és a köznemesség részéről bizonyos rokonérzést, hagyományos derék bánásmódot élveztek betyárjaink. Sőt, a késői időkben, amikor már nagyon elfajultak, akkor is részesültek elnézésben, azok részéről, akik az „osztráktalálmányú" zsandárokkal való packázásukat a maguk lázadozásának tekintették. A kinn élő emberek: pákászok, pásztorok, csőszök, tanyások meg egyenesen cinkostársaik voltak; szívesen kezükre jártak, rejtegették, menesztették őket a pandúrok, zsandárok, a „vármegye kutyái,, elől. Nem is tehettek volna másként; ha útjokat állják, bizonyosan ők húzzák a rövidebbet. Kutyaharapást szőrével gyógyították tehát.

Nem létezett pásztorember, akinek két-három betyár cimborája ne lett volna. Jószágától ezek hessegették a többieket, s ha mégis kára esett, ezek nyomoztak utána.

Mondja egy öreg kun gazda, hogy mikor gyerkőc korában kinn, a világtól elszakadt tanyán töltötte az esztendőket, akkor még voltak afféle jövő-menő emberek, akik a teleket a határbeli kazlakban, meg azok tüzénél dideregték át. A hetykébbje, amelyik már hírt vert, a tanyákon élősködött. Hányszor megtörtént, hogy a tüzelős ólba csak betoppant valami fattyú: „Mostmán aztán dugjatok el, komám!" A z ilyet kisérték, csak nem érték utol! A z ajtón pustolta utána a havat az idő. A kilincset lekötötték, a vendégre meg szénát hánytak a tartóba, hogy ne érezzék a vármegye szaga. - Egy másik idős gazda is arról beszélt, hogy télen ők is kinn a tanyán, tűz mellett bandáztak a virtikli pásztorokkal meg a kóbori betyárokkal. „Jut eszembe - meséli - , hogy egy derék barna fiatalt valami lövéssel ott duggattunk a szénatartóban. Egy éjszaka aztán azt mondja: Fiúk, a Tíbuc csárda kolonca ahova lejár, ott van a pénzem elásva, legyen a tietek. Na, mondom a többieknek, ez most

testált. Meglássátok, nem éri meg a reggelt. Hajnalban csakugyan arra ébredtünk, hogy hideg a fiú. Mit csináljunk? Én még gyerkőc voltam, a bátyám meg a béreslegények vitték ki, s mire pirkadt, eltették a lapos-oldalban."

Némelyik birtokos tanyáján valósággal komenciót mértek a környékbeli betyároknak; időnként oldal szalonnákat, füstölt disznóhúst, sonkát és nagy púpos kenyereket osztogattak nekik. Beszéltem egy időcserzette vén számadóval, az tudta, kinél hogy volt. „Ha valami ágrólszakadt szegénylegény vetődik kendhez, küldje csak be hozzám a tanyába" - mondta neki az egyik kasznár. Nem hívott az egyet se. Lóduljnak! Evett, ivott, jól lakott, muzsikaszót hallott nála sok híres. De az öregnek is volt egy örökölt vérzett bundája!

Hajtiráromban, amikor még benne volt a juhszag, bőréről Orbán Gábor eszegette a szárított húst.

Ilyen helyekről aztán sohasem loptak a betyárok. Kapcabetyár volt annak a neve, amelyik ilyet cselekedett, és társai lenézték, sőt, ha nem javult, még el is tüntették az elvetemültét. A szegény embert se bántották, ha velük érzett, ha nem keresztezte az útjokat. Kerülték a vérontást is, de azért nem sokat teketóriáztak, ha ilyesmibe keveredtek. Inkább ott fosztogattak, ahol jutott is, maradt is.

Leütötték a béklyót a páskumon legelésző ló lábáról, a lóhátast leszállították a nyeregből, utas emberek lovát kibújtatták a hámból, elzörögtek a csárda előtt álldogáló szekérrel.

Vásározó gazdag lókupecek bukszájában megolvasták a bankót. De még az istállóból is elkötötték a lovakat. Ezt rendszerint virradóra cselekedték, mert az éjfélekig hancúrozó szolgafattyúk ilyenkor aludtak legédesebben. Csillagfénynél felverték a házat, ahol pénzszagot éreztek és kiürítették a ládafiát. Ha beléjük kötött valaki, annak megkopogtatták a fejetetejét. Ügyesek voltak! Bihartorda régi körleveles-jegyzőkönyvéből olvashatjuk, hogy 1838-ban nagykunkerületi számvevő, Atsy Ujj Péter uram ökörszekere Újfaluból volt hazatérőben, s rajok esteledvén, a bajomi nótárius udvarára tértek be meghálni. Reggelre hűlt helyét találták a négy ökörnek.

A z öreg Éles Laci bácsi beszélte, hogy ezelőtt a Fehérló csárda tájékán is eltűnhetett ám az ember, kivált, ha tele volt a zsebje. Jut eszembe - azt mondja - , mikor fattyú koromban az öreg Konccal gyékény után jártunk. Egyszer veszett éjszaka jött ránk, a villa megállt volna a setétben, a hideg eső meg vágott. A csárda ajtaját nehezen tudtuk benyomni, úgy nekifeküdt a nagy marha szél. Ej, de cudar egy idő volt! Rázta, verte az ablakot, még a lámpa is hunyorgatott a gerendán. Füleltünk csak a deci mellett. Mintha szekér zörgött volna. A vén csárdás meg a-padkán pipázott. Egyszer csak kiáltás hallatszott odakinn valahol: Hó!

Messzecske lehetett, de hozta az idő. Nemsokára megint halljuk: Jajajaj! Na, azt már kopasztják, mondja az öreg Konc. Erre a csárdás is megszólalt, de csak annyit mondott: „Látták azokat a begyepesedett apró halmokat ott az érparton?" Ilyen világ volt ezelőtt!

Legszívesebben mégis a méneseket, gulyákat szaggatták meg a betyárok. A Nyírbe is eljártak. De a Hortobágy mellől és a Tiszántúlról hoztak ide legtöbb lovat, az itten nevelteket pedig oda vitték. Ezért a nóta: Hortobágyon nekünk nő fel a csikó, Csaplárosné nekünk adja, ami jó, A menyecskét elszeretjük urától, Jól ismernek Tiszán innen, Tiszán túl.

Aki jószágot lopott, értett annak eladásához is! A betyároknak igen minden faluban, városban voltak bizományosai, legtöbb pedig a pásztori rendből akadt. Szövetségben voltak az itteniek még a mezőcsáti csikósokkal is, az 1800-as évek közepetájának híres lókötőivel.

Hozzájok is hazamentek. A betyárhozta lovat, ökröt, tehenet a számadó rejtegette a ménesben, illetőleg a gulyában, míg kedvező eladási alkalom kínálkozott. A határbeli csárdákban pedig a legényekkel, a híres sárréti bicskásokkal komáskodtak össze a kinnálló betyárok. Ezért volt aztán, hogy azok közül többen - a protokollum szavaival élve: „elorozott lovak tovább szállításában találtattak részvényeseknek". A z orgazdák sem voltak javuk elrontói. A tolvajok a javát, szépeit válogatták a jószágnak, jövedelmező foglalkozás volt hát az orgazdaság. Némelyik tekintélyes polgár is rászánta magát. Ezelőtt a nemesi udvarok menhelyjogosultsággal bírtak, s elöljárók, percekutorok csak a felsőbb hatóságok engedelmével kutathattak a kapuján belől. Alapos gyanú kellett ehhez. Amíg viszont az engedély megérkezett, akkorra minden szépecskén elintéződött. Húst, bort korlátlanul mérhettek a nemesi házaknál s végső szorultságban a görbe úton jött marhát is fontra darabolták.

Bajomban egyik gazda famíliáról, melynek nemesi hadnagyságot is viselt néhány tagja, emlegetik az öregek, hogy udvarukon a nagy szalmakazal belseje ki volt húzva, belől faderekakkal, ágasokkal alá volt támogatva, egy hatalmas avas kazal alá pedig pince volt ásva. A másik gazda meg szalmakazlakból hatalmas aklot rakatott portája hátulján és senkinek se kötötte az orrára, mit tart benne. Ilyen helyeken rejtegették az orozva vett lovakat, míg a kiigazított vagy lesütött bilyog helye be nem gyógyult, s míg jó haszonnal túl nem adhattak rajtuk. Éjszaka fogták szekérbe, vagy tettek rajok nyerget, hogy megjártassák őket. Egyik nevezetes gyarmati családnak pedig a réti nádasban, jó dugott helyen karámja volt s az összeszedett lovakat ott őrizték a betyársorba is bátran számítható szolgafattyúk.

De a mészárosok sem voltak jobbak a Deákné vásznánál! Nem akadt azok közt talán egy se, amelyik haragudott volna, ha éjjeli álmából felverte a betyár és feleszeg áron kínált neki valami jóhúsú tehenet vagy tinót. Erre vall Bihar-vármegye 1794. évi szabályrendelete is, mely szerint a mészárosok tartoznak a levágandó jószágot a vágás előtti napon az utcára, a szék elé kikötni. Hadd lássa mindenki, milyen bőr van rajta! Kikötöttek hát egy rédiával vett borjút tízszer is, a sötétben vett vágót pediglen vígan árulták.

A nagyváradi, karcagi, túri, kevei vásárok, a szeghalmi csali, a debreceni szabadság a betyárok és orgazdák mozgolódásának fő időpontjai voltak. Nem a vásártéren adtak-vettek ezek, hanem a város aljának egy félrébb eső helyén, amelyet zöldvásárnak emlegettek az érdekeltek. Mint ilyenek maradtak emlékezetben Karcagon a KÖdmönösér egyik zuga, Püspökladányban a nádassal eltakart Boldogasszonyhalma, Debrecenben a Tócó melléke, Ványán a Kéthalom. Persze a helyet időnként változtatni kellett, de ez nem okozott nehézséget a venni szándékozóknak, mert az új vásárt sesegték-susogták azok, akik otthon felejtették a passzust.

A betyár aztán, amikor már igen sok protokollumba bejegyezték „személyes leírását" és szorult a kapcája, félrevonult egy kevés időre. Mindenik bandának volt valahol tanyája. Idős emberek beszélik, hogy a bajomi határon, lenn az Oberettyónál, közel a Földláphoz, volt egy betyártanya valamikor. Egy másikat is tudtak, túl a folyón, mélyen a rétben, a Ködmönös egy kis porongján. A réti pásztorok ismerték ezt a helyet. Nagy odvas fűz állott félre dőlve, közel a nádkunyhóhoz, a kis porong oldalában, ha annak ágai közé felmászott a betyár, körül tekinthetett a nádas fölött. Itt hencseregtek a keresett fiúk, nyáron a sűrű nád hűvösében, télen a kunyhó tüze körül. Ha zsandárok leskelődtek rajok, gúnyát hajítottak a pásztorok a

látófára. Ez volt nekik a jel, hogy maradjanak jó helyen. Karcag és Nádudvar között a Tolvajos és a Bengecsek rétjében szintén laktak. Innen tartották szemmel a Pest-Debrecen-i országutak utasait, vámot szedvén tőlük.

Megtörtént az is, hogy amikor szétugrasztottak egy-egy bandát, némelyik szalasztott betyár elszegődött bojtárnak, vagy beállott kocsisnak valamelyik falusi gazdához. A megyeiek a Kunkerületbe, az ottaniak meg emide. Tudták azok azt, kinél kell zörgetni!

Egyik szeghalmi gazdához is beköszöntött alkonyatkor egy gyengeképű, szűrös fiatal. „Beszegődnék nemzetes uramhoz, ha jó szívvel lenne hozzám! Ertek a lóhoz, marhához." „Osztán eddig hol szolgáltál, nagyfiam?" „A vármegye szegődtetett, de otthagytam. Nem volt ott se ló, se marha, amivel bánjak." „Na, majd lesz én nálam, gyerekem!" Afféle rövididejű rab volt. Vagyis olyan, aki rövidebb ideig ült a dutyiban, mint amennyi megillette volna. Közönségesen szólva: megszökött.

Ennyiből is sejthetjük, hogy nem ingyen kapták a pandúrok a vármegye pénzét! Egyik korukbeli író meg is dicsérte őket: „Verekedők hallgatnak rájuk, tolvajok elfutnak előlük, haramiák jobban respektálják, mint a katonát, vasmarkuk fogására megalszik a csárdajáró jó vér, karikásuk pattantása elől bokorba bújik a bitang, és duplapuskájuk csövét kerüli a betyár. Pandúrjaink igazi, válogatott testőrsége az igazságnak és a közrendnek." Igaz volt ez!

Viszont emlékezőink sem hazudnak! Azt mondják, volt olyan percekutor, de még híres komiszáros is, akinek bankóval be lehetett ragasztani a félszemét! Ha pedig nagy volt az a bankó, mind a kettőt is beérte.

Valamikor Hegyesi István, az emlegetett lókötő, nyolc esztendőt töltött a vármegyén egyvégben. Tölthetett volna többet is, de azt dalolgatta a Bajom alatti Kondorosban: Egy pej lovat komiszárosnak adtam, Mikor mondta, de örömmel hallgattam: Bátran jöhetsz, bátran mehetsz, nem bántlak, Akár éjjel, akár nappal talállak.

Hát mikor a múlt század közepetájának Sárrétszerte leghíresebb orgazdája, a sokat emlegetett Sz...y Lajos Gyomára vitte a csikókat! Bajom és Rábé között a Sárszigeten, a nádasban étettek. A z egyik szolgafattyú meg kiállott az útfélre, hogy jobbra is, balra is láthasson. Egyszer csak megy be a szigetre. „Gazduram - azt mondja - , itt van S.. .y (mert csakugyan oda érkezett a híres csendbiztos) és szeretne beszélni kelméddel!" A megrögzött vén orgazda belenyúlt zsíros vastag bukszájába. „Nesze - válaszolta - add oda neki ezt a százforintos bankót s mondd, hogy jöjjön be, ha ezután is diskurálni óhajt, szívesen látom!" így adták el a csikókat a gyomai vásáron. Úgy csinált ez a S...y, hogy faködmönnel vallatott. A befogott ipsének hátára, mellére tetette pandúrjaival a kemény deszkalapot, amit két oldalon összébb-összébb szorítottak egyegy nagy facsavarral. Hanem aztán mindenik csavarintást meg lehetett váltani egy-egy forinttal!"

Mondhatjuk, hogy a sárréti betyárok egyik őse Lengyel Gyurka volt. A furtai református egyház régi jegyzőkönyvében ez a feljegyzés maradt róla: „A kutas melletti Kornádi felől vagyon egy sziget, melyet Tolvaj-szigetnek azért hívnak, mert a Rákóczi kuruc-világ elmúlta után támadták néhány tolvajok, akik az útonjárókat fosztogatták, és az Esi-erdőben lappangottak, amely erdő elpusztult, és nagy szárazság lévén, a vármegyét rájuk csődítették és őket meg is fogdosták. Fegyverrel mentek rájuk, de azok is fegyveresek voltak. Abba a

szigetbe vitték őket, és ott agyonlövöldözték, ilyen kezdésű nótájuk maradt: A sárrété mellett tizenkét katona, kiknek kapitánya híres Lengyel Gyurka." A z aszályos esztendő lett tehát a vesztük. Kiszáradt a mocsár, a vármegye körülfogta a tanyájokat, s miként a hagyomány beszéli, rajok gyújtották a nádast s így füstölték ki őket belőle. A vármegye kópéival folytatott harcukat a gyerekek régi játszó verse imígyen örökítette meg: Jöjj el kópé kopogtatni, Aranyos szekéren, Lengyel Gyurka vagdalkozni, Ezüstös szekéren.

Ahol jön az ördög Zöld köntösében, Lengyel Gyurka is megjelen, Veres üstökös hajáról Csepeg a korom.

Amikor 1850-ben az osztrák zsandárok vették kezükbe a közbiztonság ügyét, nagyon lábra kapott a betyárság. Egy 1856. évi körlevél szerint Biharban „a közbátorság a mások méltó aggodalmaira rablás és gyújtogatás által gyakran veszélyeztetve volt". Ennek némi meggátlása céljából s a tolvajok és marhalopások eltávoztatásáért elrendelték, hogy minden helység végére strázsát állítsanak, a pásztorok pedig figyelemmel kísérendők. Hiába volt mindez! A közgyűlöletben részeltetett osztrák zsandároknak senki sem segített. A strázsák, az utcákon való őrködéssel megbízott éjjeliőrök, bakterek odahaza nyugodtan aludtak, vagy pediglen egyetértve a gyanús személyekkel, se nem láttak, se nem hallottak.

Ez idő után híresedéit el a sárrétudvari születésű Orbán Sándor, Orbán Bálint és a Szerepre való Orbán Gábor, majd pedig Fábián Pista bandája. Orbán Bálint karikásának rézdrótból volt a csapója, akit avval végigvert, foszlott arról nemcsak a dolmány és a nadrág, hanem a hús is.

Gábor még híresebb, még fortélyosabb volt. Lova lábára fordítva üttette a vasat s így azután, ha naplementnek ment, napfeljöttnek tartottak a nyomán elinduló pandúrok. Csellel tudták csak elfogni, gyarmati földön, egy gulyáskunyhóban. A híres békésmegyei csendbiztos, Simay s gyarmati percekutor Szarka Gábor embereivel együtt a gulya közé bújva mentek fel a kunyhóhoz és meglepték a mit sem sejtő betyárt. Hanem, hogy a pandúrokkal paktáló gulyás hova lett? - azt csak Orbán Gábor árván maradt cimborái tudták volna megmondani. Mert egy éjszakán eltűnt nyomtalanul. Mindig bőven volt pénze Orbán Gábornak, sose számolgatta, csak úgy belemarkolt. Nem is sajnálta a szegény embertől.

Egyszer a Meggyes-csárdában egy emberen szép új szűrt látott, rózsást, tulipánost. Levette a válláról, mert megtetszett neki, és a maga ócska, foltos szűrjét hajította oda helyette.

Olykor ugyanis, mikor úgy látta jónak, rongyos ruhában járt, mint a koldusok. Hiába rimánkodott a szűrös ember, hogy ilyen szegény, olyan szegény ... „Hallgass te - kiáltott rá - , hiszen gazdag ember lettél evvel az ócska szűrrel!" A nagy piszkos foltok alá százas bankók voltak simogatva! - Egy teli bukszája Konyár alatt a Villogónál volt elásva, egy másik meg a kevei határban a Gugyori ablaka alatt. Ez utóbbit elfogatása után a csárdás vette ki. De nem járt jól vele, mert a pénz átok alatt volt elrejtve és az átok megfogta. Régen volt ... De mégis igaznak kell lenni, mert azt mondják, hogy a csárdás holta után sokáig visszajárt, és zivataros éjféleken ott kucorgott, vacogott a csárda ablaka alatt.

Kis Víg Miska, a kegyetlen haramia Sárrétudvariban született. Ő lőtte agyon a gazdag ember hírében álló tetétleni papot, társaival fényes nappal törve a házára. Négylovas csengős szekéren érkeztek, mintha jó szándékkal járnának, még fel is öltöztették az egyik fattyút fiatal menyecskének. Hanem azután a nagy lövöldözésre, lármára félreverte valaki a harangot, összecsődült az egész falu. Miskáék mégis sértetlenül nyargaltak el csengős szekerükön. De a sors őt is utolérte. Szabolcs megyében fogták el s ez alkalommal úgy elbántak vele, hogy ügyének tárgyalásakor fogházőreinek kellett támogatni. Nevét, születési helyét eltagadta, a vele szembesített, őt felismerő édesanyját és rokonságát előtte idegeneknek vallva, cudarul átkozta. Debrecenben akasztották fel, bandája pedig szerte széledt. Ezt a nótát dalolgatták róla: Dombra állították az akasztófát, Kire Kis Víg Miskát felakasztották.

Fújja a szél perkál ingét, gatyáját, Veri össze rézsarkantyús csizmáját.

Nyéki Pista szerepi születésű volt. Egyszer egy debreceni nagyvásáron cimboráival összefűzte a sok lovat, de elvinni már nem tudta, mert rácsaptak a pandúrok és körülvette a vásáros nép. A Hatvan-utcán nyargalt végig paripájával. A pandúrok lövöldöztek rá, de hiába, mert - mint mondják - nem járta testét a serét. Majd más alkalommal hűtlen szeretője árulta el, hogy tavaszbúza szemmel lehet agyonlőni. Pista is sokat tanyázott a Péntekhalma mögötti nádasban, amely a berettyószentártoni földön van, a váradi út mentén. Azt beszélték a régiek, hogy aki itt el tudott menni anélkül, hogy a zsebébe belenyúltak, vagy a lovát elvették volna, az már kimehetett a világból is.

Tapasztalt, sokat próbált emberek voltak ezek a régi betyárok! Olyan formán mondják, akik jobban ismerik az effélék csínját-bínját, hogy némelyiknek titkos hatalma is volt.

Teszem azt: vasfüvet húzott a tenyerébe, a hüvelyk és a mutatóujj közé és így puszta kézzel ki tudta nyitni a zárt ajtót, le tudta törni a bilincset. Csakhogy roppant nehéz volt ám ilyen füvet találni, ma meg tán már nincs is! A dévaványai születésű betyár, Virág Károly tenyerében is ez volt, azt beszélték róla. Ezért tudott megugrani a híres-neves sárréti csendbiztos, Osváth Pál keze közül is. Elfogásakor vasba verték, és bezárták a biharkeresztesi községház egyik kis cselédszobájába. Pandúr állott az ajtóban, pandúr sétálgatott a parányi ablak alatt és reggel mégis csak az üres bilincset találták odabenn. De úgy látszik, hogy a vasfűvel történhetett valami, mert később Hevesben elfogták Virágot és a nagy főbiztoshoz, gróf Rádayhoz kísérték Szegedre, mert nagyon sok volt már a rováson.

Nem is jött többé vissza. Csak a híre maradt.

Virág Károly mit tett betyár korában?

Lovat lopott Debrecen városában.

A z a hat ló mind a hat egyszőrű volt, Virág Károly Nagyváradon rajta volt.

Találkozik egy ember a vásárban, Kérdi tőle: ki ennek a gazdája?

Ne kérdje azt, ki ennek a gazdája, Itt a hat ló, hatszáz forint az ára.

A mendemonda szerint a bajomi Bagdi Imre tenyerében is volt vasfű. A roppant találmányú Gönci-békót, amit semmiféle reszelő nem fogott, le tudta simogatni a ló lábáról.

De a varázsos fű őt is cserbenhagyta! Mikor kézrekerült, a bilincseitől nem szabadította meg.

Püspökladány alatt akasztották fel egy halom tetején. Nézésére tódult a szomszédos helységek népe. Emlékére ilyen kezdetű nótát költöttek: Bagdi Imre tizenkét szél gatyája, Sok harmatot felszedett a pusztába ...

Az öreg Orbán András juhász volt világéletében. A Háromföldet, vagyis a Sárrétet, a Kunságot, meg a Hajdúságot, ezeknek minden zegét-zugát úgy ismerte, mint mi közönséges emberek a tenyerünk közepét. Elfogadhatjuk hát nem-ezidén előttem tett ama vallomását, hogy a régi világban a Hortobágy volt a betyárok vásártere, a sárréti és a kunsági nádas pediglen az országútja. Pedig az ő idejében már úgy volt, hogy Bihar, Békés, Szabolcs, Szatmár, Mindenfelől szorítnak már...

Vagyis egyszerűen szólva, végét járta a kinvalló betyárság. Öreg tanyai magyarok úgy emlegetik azt az időt, hogy akkor már az igazi betyárt pohárba lehetett volna tenni, mint a virágot, dísznek. A java pusztult, a sepredéke szaporodott, ez meg aztán elherdálta a betyárbecsületet. Ezeket már meg is lehetett górálni!

Egyszer, még bojtár volt Orbán András, valahol Madaras és Nagyiván közt, egy morotva hajlatában készülődtek éppen a csendes éjszakának. Jócskán késett a hold. A hol itt, hol ott mégis megvillanó pusztai setétségben, ahogy körül jársokálják a számadóval a nyájat, hát csak elébük pottyan valami lóhátas. Már a gyepre is ugrott egy nagy vállas vékony fiú. Adj Isten, Péter bátyám! - azt mondja. Jó estét, fiam! - így a számadó. M i szél hozott, jó vagy rossz; Körül vagyunk bátyám - kezdi a fiú. Tegnap a Sárosérig jöttek utánunk, azóta itt kóvályognak a halmok megett. Puskahegyről lesnek ránk. Hanem menjek be kend Madarasra ezekhez meg ezekhez az urakhoz (fel is sorolta a jógazdák nevét), oszt szóljék nekik egy pár szót. Ha pedig majd megtér, oldalogja körül a kunkápolnási nádast. - Másnap tömött tarisznyát és nagy tele kulacsot szamarazott a számadó Patkó Sándor szorongatott három fiatal legényének.

Patkó Sándornak nyolc gyönyörű lova volt akkor heverőben a csáki csikósoknál. Azokat szállították az erdélyi komákkal. Harmadnap éjszaka az Ágotában mulattak. Ott verte a gerendát a három kápolnási fiú is. Hajnalra már eltűntek a sárréti nádasok közt, arra Gyarmat, Szeghalom irányába, Nagyszalonta felé. Verte őket az eső, mely záporozott csúnyán.

A nyolcvanas esztendőkben szereplő Dobos Gáborra még többen emlékezhetnek. O is nagy lószállító volt. Lengyelországig elfuttatta a Hortobágyon kifogott fényesszőrű portékát.

De visszafelé se lógatott üres kötőféket. A karcagi nagy utcán is lakott jógazda, akinek az óljában lengyel földön nevelődött csikók rugdostak. A betyár is ezen a portán rejtőzködött sokáig, amikor az angyalházi csárdában egy őszi éjszakán mulatozás közben meglepte és combjába lőtt Barcza Dani, a híres debreceni komiszáros. Vérző sebével cimborái nyomták nyeregbe. A Hortobágy folyás mellett az Ágotáig jöttek a sarkantyú közé kapott lovakkal s ott besuvadtak a Bengecsek és a Zádor titokzatosan zúgó nádasába, eltűnvén a nyomukban

lohajtó pandúrok elől. De a Ködmönöstől már szekéren kellett behozni a vérző betyárt. - De ebcsont összeforr! Még azután történt, hogy elhajtotta az akasztói gulya harmadát s a kecskeméti nagyvásáron kótyavetyélte el. Mert az akasztói számadó nem fogadta be az ökreit, azt üzenvén neki, hogy inkább minden vasárnap bemegy a templomba, mintsem ezt tegye.

Csali Pali is az utolsó híresek közül való. Nevezetes ember, Rimóczi Lajos, a hortobágyi vándorhegedűs emlegette előttem ennyihány esztendővel ezelőtt. Szépen el is muzsikált egy róla szóló nótát. Örökre bánom, hogy pontosan meg nem jegyeztem. A betyár leghíresebb tettéről szólt; hogyan vitt el a debreceni nagyvásárról tizenkét lovat egymaga.

Csali Pista cifraszűrje vállára van vetve, A kötélen tizenkét ló vágtat már mellette.

Mester-utcán zsandár káplán nyargal a nyomába, De hiába, Csali Pistát a golyó se járja ...

A z Angyalházi-csárdába sokat járt. Itt csípte el egy késő őszi éjszakán a nádudvari juhászok tolvaját, egy szurkáló kapcabetyárt. Éppen akkor is egy kis falkát terelt. Azt mondja neki Pista: „Na hé, még csak népek sincsenek most ebben a csárdában, hogy siratod akadna közülök!" Majd meg a csárdás fiához fordult: „Eredj Ferke, add hírül a vén Márton juhásznak, hogy a nyáj az állásban van, Csálé meg kútkoloncon." - Hát mikor a madarasi nagyvásáron csizmát, ujjast vett a nagyiváni szegényembernek! - Egy történetet valahol a Kunságban is hallottam róla. Egyszer a kunhegyesi bitangistállóban négy jó ló állott a jászlon. Ő is betoppant a derzsi uraság paripáival, de épp csak annyi ideje volt, hogy beköthette őket, már jöttek is az üldöző zsandárok. Nosza elibük sietett s a község bírájának adva ki magát, betessékelte az urakat a tanácsházba. Ahogy beléptek, hirtelen rajok zárta az ajtót s a négy bitang lovat is magával vitte.

A karcagi születésű Kátai Bandiról se feledkezzünk el. A Tisza két partján termett csikókat csereberélte ő is, amíg lehetett. Persze passzus nélkül, de annál nagyobb haszonnal és virtussággal. Sokszor átúsztatta a szőke folyót, mikor odaát várták, eme parton pedig öklöket ráztak utána. Azt mondják, nem volt rossz pára, csak a vére volt sűrű. Nekem csak egyetlen cselekedete tetszik. A z , amikor lobogós pőre gatyában átvetette lábát a Tíbuc-csárda havas gerincén, s a ködmönben is didergő csárdásgazda létrán hordta fel neki a bort, réz iccében.

Volt még egy Bandi az utolsó híresek között. Ezt László Bandinak hívták. Szép, nyalka, fiatal legény volt. Olyan csodálatosan táncolt, hogy az már a mesébe is oda illett volna.

Mikor a toborzót járta, ember, fehércseléd, gyerek köréje sereglett, és úgy gyönyörködtek benne. Csárdától csárdáig vezetett az útja. „Bemegyek és táncolok - mondta cinkosainak mindenki oda jön majd nézni, ti meg addig idekinn szedjétek össze a lovakat.,, Vidáman teltek a napjai, mert ezelőtt sok csárda állt szanaszéjjel a határokon, nem úgy mint korunkban. Csak a hajdúböszörményi földön tizenegyet számlál elő a régi jó nóta, pedig a Pelikán még ki is felejtődött belőle: Poródon a Békás, Réten a Tirimpó, Túlsó városszélen van a Messzilátó, Cifra, Külsőcsárda, Táncos, a Novella, Átkozott, a Zöldág, Gyilkos, a Kaszárnya.

Ezek közül főképpen a Tirimpót kedvelték. Nádas közt volt, bele süppedve a réti földbe s a margitai erdő is közel esett hozzá. Lehetett körülötte lappangani. Innen izengetett haza László Bandi. O ugyanis bajomi fiú volt s így inkább a Hajdúság, Nagykunság tájain jeleskedett. Onnan hozogatták a hírét, akik jártukban-keltükben arra vetődtek.

A híres Haj laticsárdától is elég lovat elhoztak. Szolnok alatt állott ez, a Tisza vezsenyi kanyarulatánál. Már csak a híre van, vasúti őrház épült a helyére. A múlt század közepén Pápai Mihály volt benne a csapláros. Szomorú vég méretett rá; családjával együtt meggyilkolták a betyárok, 1859-ben áldozócsütörtökre virradóan. Balladát is költöttek erről a véres esetről. László András késő öregségében, otthon Bajomban, sokszor énekelte: Jaj de széles, jaj de hosszú az az út, Amelyiken kilenc betyár elindult, Amelyiken kilenc betyár elindult, Pápainé udvarába befordult.

Pápainé adjon Isten jóestét!

Adjon Isten kilenc betyár, szerencsét!

Pápainé ne kívánjon szerencsét, Még ma éjjel kés járja át a szívét ...

A hosszú ballada mindenik szereplőjét ismerte László András. Kaszakovácsot is, aki keresztkomája volt Pápainak s aki a maga mellé vett betyárokkal a gyilkosságot kitervelte és végrehajtotta. Pápait, feleségét, két eladólányát, a csárdában megszállt kunszentmártoni kovácsot, ennek fiát és segédjét szúrták le. A csárdás kétéves kislányát és ennél is kisebbidős fiát, akik Kaszakovács keresztgyerekei voltak, életben hagyták. Megmenekült a kemencébe bújt szolgáló is. Ez ismerte fel a tetteseket és vallott rájuk.

Hanem az Ágota-csárda is nagy betyárnevelő intézet volt ám! Kívánni se lehetett volna már csárdásnak jobb helyet! Karcag és Nádudvar között, a régi Pest-Debreceni országút mellett, pont Jásznagykunszolnok és Hajdú határán állott, ahol a Hortobágy folyás a Sárrétjébe vész s ahova Bihar és Békés vármegyék se esnek messzire. Gazdag utas is akadt, a szorongatott betyár is tudott merre menekülni. Rejtekhelyeivel, titkos kijárataival ez utóbbiaknak kedvezett. A pénzes vendégnek tán még kijárat se kellett! Néhány évvel ezelőtt, amikor lebontották a több százados épületet, hatalmas pincéjében harminc emberi csontvázat találtak elásva.

Hírhedt csárda volt ezelőtt a b.-szentmártoni Hámszárító. Itt aztán egy pillanatig se lehetett szekeret őrizetlenül hagyni! Mert máskülönben a bent iddogáló vendégek arra jöttek ki, hogy a rúdra van teregetve a hám, mintha szárítanák, a lovak meg nincsenek sehol sem.

Elsőbbet nem vitték azokat nagyon messzire!

A Sárrét utolsó csendbiztosa, Osváth Pál írja, hogy (talán valamikor a múlt század hatvanas éveiben) egy vásári kereskedő szekereit vasárnap, fényes délben fosztották ki Szentmárton főutcáján, de egy szál tanú se akadt, aki tudott volna róla. Egyszer meg a Csáky-féle vad gulyából hajtottak marhákat holmi akasztófavirágok. Úgy elküszködtek, kínlódtak a tereléssel, hogy rajok virradt, mire Szentmártonba értek és a Berettyón keresztül zürték-zavarták a rideg marhákat. Ezt se látta szentmártoni ember! - Na, de volt ez így másutt is! Bajom mezőváros piacterén el is tudott veszni a tehén, a hazatérő csordából!

Hanem aztán a vaskezű Ráday, meg a tőle tanult csendbiztosok végre mégis ráncba szedték a betyárokat! A hurokra került híreseket még csak elkárogta a varjú, de a szegénylegények sepredékét, a házásókat, csihét ütő bajkeverőket, késelő kapcabetyárokat, akik ott is loptak, ahol jóllaktak s akik a szegényember zsebét is kifordították, ezeket tán még a kutya se vonította el. Vén pásztoroktól és régimódi tanyai emberektől tudom, hogy az ilyenekkel egy cseppet sem teketóriáztak, hanem ha tetten kapták, keresztül rántották rajtuk a vonót. A fokos, az ólmosbot vagy a kútkolonc hallgatott. A szik meg kilúgozta belőlük a rosszaságot.

36. ábra. Finta Sándor: Pusztai emberek

Régi híres sárréti csárdák Éltes öregek, ha szájukra veszik a múlt idők viselt dolgait, az apáiktól hallott történeteket, sokszor emlegetik a régi híres-neves csárdákat. Ezek körül zajlottak le a valamikori magyar népi élet érdekes epizódjai. Ennek hírmondói azonban egyre fogynak! Örökítsük meg hát emléküket ezen néhány rövid sorban.

Mondják, hogy hajdan leghírhedtebb volt ezen a tájon a Karcag határbeli Ágota - csárda.

A néphagyomány szerint apácakolostor romjaiból épült s az elpusztult zárda utolsó fejedelemasszonyának nevéről nevezték el. Két vármegye, Jásznagykunszolnok és Hajdú határán állt; a régi Pest - Debrecen-i út mellett, ahol a Hortobágy folyása a Sárrétjébe vész.

Regék maradtak róla. Emlékezetes a Samarja, Kismarja mellett, meg a Kaba-Derecske közötti úton, Hajdú és Bihar határán levő Aranyos. A rét szélére épült a b.-nagybajomi Kondoros, hol nem egy betyár nevelkedett, a bakonszegi Sándor-csárda, melyben Rózsa Sándor szeretett mulatozni; a beretyószentmártoni Hámszárító, mely onnét kapta a nevét, hogy a benn idogáló utasok sokszor arra jöttek ki, hogy szekerük rúdjára vannak teregetve a hámok, mintha szárítanák, - lovaikkal pedig ki tudná hol vágtat azóta a betyár! De a B.-újfalu és Derecske közötti Darucsárda is tudott hírnevet szerezni magának. Három vármegye, Jásznagykunszolnok, Bihar és Békés összeérő határánál, hova Hajdú sincs messze, állott hajdanában az Elvesztem-csárda, kb. a Csuka halom és a Töviskesér tájékán.

K i tudná ma már, hogy mi van ezen névben elrejtve!

Amolyan vályog vagy vertfalu, nádtetejes pusztai házak voltak ezek. Nagy, tágas szoba szolgált ivóhelységül, másik kisebbikben lakott a csárdás, egy benyílóban pedig a megháló vendégek tértek nyugovóra, tarkadunyhás ágyak várták itt őket. Téli időben széles padkájú, hatalmas sárkemence melegítette be az ivót, melynek közepén két, három súlyos tölgyfa asztal nyújtózkodott végig, mellettük hosszú lócák ülőhelyül. Szokás volt az asztalt és lócát úgy készíteni, hogy lábai földbe áshatok legyenek, nehogy felborogassák a duhaj módra mulató legények, vagy egymáshoz ne verjék, ha elszámolni valójuk akadt. Földes volt a csárda, nem pedig pádimentumos. A z ivó egyik sarkát a lécből készült kármentő foglalta el, oda rakta be üvegjeit, törékeny holmiját a csárdás s maga is behúzódott, mikor jobbnak látta.

A csárda mellé hosszú istállót építettek és hatalmas szalmatetejű szint, úgy nevezett állást, ahova a szekerekkel álltak be a csúnya időben.

Utonjárók pihenőhelyéül építették a csárdákat.

Virágzásuk idején még nem szelték keresztül-kasul az országot a vasutak s ha valaki útra szánta magát, nem kis vállalkozás volt az. Dédapáink az ország legtávolabbi részébe is tengelyen, vagyis szekéren rázatták magukat. Eladott jószágaikat csordába verve, lábon terelték a hajdúk, hajcsárok. Bécsig, meg tovább, mert többnyire német kupecek szedték össze őket. De az utak sem ilyenek voltak hajdan, mint most. A z emmitt-amott rájuk szánt jobbágyi robot munka annyit ért csak! - legtöbbet törődött velük az idő: a nyár kiszárította, az ősz eláztatta, a tél meg jókora rögöket fagyasztott rájuk. A z akkor még szabályozatlan folyóktól gyakorta elöntött területeken pedig valóban úttalan utak voltak. így a Sárréten is, a Berettyó és a Körösök mocsarai között, hova többször elért a Tisza áradása is. A községek jobbára csolnakon közlekedtek egymással. A mocsárszéli utakat kotuból hányták és esőzések idején hasig járt beléjük a ló, agyig a kerék és csak háromszoros erővel lehetett vontatni a járművet. Száraz nyarakon pedig ha gondatlan utasok tüzet raktak mellettük, kigyulladtak és a kojtolva, füstölögve égő utat meg sem lehetett közelíteni. De eleget mond róluk az

emlékezetben maradt nevük! Kornádi határban volt a Kerékkötő, Bajomén a Maradj, amiben benne maradt a szekér - a karcagi földön volt a Keserves, amelyen keservesen lehetett átvergődni stb.

Egy- egy ilyen útszakaszt átkínlódva, kocsis és ló egyaránt óhajtotta a pihenő stációt. Ősszel nyakig sáros, ázott utasok nyitottak be a csárdába, nicg kértek segítséget kátyúba jutott szekereik vontatásához. Télen a csikorgó hideg és a hófergeteg verte be őket. Még a telek is szigorúbbak voltak azelőtt! Avult községi jegyzőkönyvek miduntalan arról panaszkodnak, mennyi jószágot vett meg a fagy a határban s hány szegény utasember maradt az útfélen. Bizony előfordult, hogy a szánoldalban vitt szalmából kellet tüzet gyújtani s annak enyhébe állott a meggémberedett ember és jószág. De nemcsak az idő volt a járókelő ellensége! A Sárrétjén rengeteg vörhenyes szőrű, csikasz nádifarkas élt. Ezért aztán az útnak induló sárrétiek vasvillát akasztottak a szekéroldalra, a szűr és a bunda alatt pedig mordályt, majd duplapuskát szorongattak. Na, meg útonállók eltávoztatására is kellett gondolni. Ilyen formán tehát elszánt emberekből verődött össze a csárda népe. Kénytelenségből járkáló ügyes - bajos emberek, vásárokra igyekvő kereskedők és vevők, pénzes kupecek, üres zsebű lócsiszárok, vándorló mesterlegények, sehonnai csavargók és ki tudhatná, mi szél hordta alakok ültek az asztalnál. Ittak, ki többet, ki kevesebbet s hol barátságosan biztatták egymást: „Esik, fú, de az utas mehet"-, hol pedig összerúgták a patkót. Ez utóbbit tán még inkább cselekedték.

De szívesen látta a csárdás a betyárokat is; szánalomból, haszonból egyaránt. Eleget áztak-fáztak az ég alatt, pogányság lett volna a tetőt megtagadni tőlük! Miként láttuk, a híres csárdák igen jó helyen álltak: megyehatáron, mocsárszélen. Nyugodtan mulathattak a betyárok, mert ha az egyik megye pandúrjai jöttek, átugrottak előlük a másik megyébe, oda nem követték őket, mivel az a terület már nem tartozott hatáskörükbe. Ha pedig úgy gondolta a betyár, hogy „illa berek, nádak, erek" és megpattant a rétbe, akkor üthették bottal a nyomát. - Tudták a régiek, hová kell a csárdát építeni.

A betyárok aztán a csárdában is betyár módon viselkedtek; szilajságot, legénykedést tanulhatott tőlük, akinek erre volt szíve vágya. Mikor szűknek találták az ivót, a fokossal megkopogtatták a mestergerendát s ilyenkor kitakarodott, aki nem óhajtotta megtudni, ki a legény a csárdában. A z is igaz viszont, hogy többet, mint nem, rovásra ittak. Nóta szól róla: Csaplárosné én már kendnél nem iszom, Mert én kendnek nagyon sokkal /ej-haj/ tartozom!

Rójja fel a rézfokosom nyelére, Hány icce bort ittam már meg /ej-haj/ hitelbe.

Hiába a nóta, a rovást mégsem a fokos nyelére, hanem a kármentő egyik- egyik lécére tette a csaplárosné. K i lett az fizetve; hiszen sok ménes, gulya legelt a két Sárréten és a Nagyhortobágyon s többször esett egy esztendőben debreceni szabadság, szeghalmi csali (így hívták ezen helyek vásárjait) és úri nagyvásár. A nagybajszú orgazda sem hiába üldögélt a csárdaasztalnál. Ünnepnapokon a környékbeli falvak legénysége gyülekezett a csárdába. Nem lett ennek jó vége soha! Addig tartott csak a kulacsürítgető barátkozás, míg valaki el nem kurjantotta a falu gúnynevét s akkor aztán fokoshoz, ólmosbothoz kaptak és lett nagy rebellió. Ha a belső csapszékben történt ilyesmi, mindjárt jött az ajtóra, ablakra a jajveszékelő, siránkozó fehérnépség és szaladgáltak pecekutorért, zsandárért, idekinn azonban úgy elverték egymást

a legények, amennyire csak nekik jólesett. Ünnep közeledvén, a gondos csárdás már előre összeszedte a vastag pókhálókat - színből, ólakból, honnan-, hogy legyen elegendő a bevert fejekre. Legalább egy jóképű fattyút mindig lepedőben kellett elvinni a pogány elégtétel helyéről, de ezt már nem fűzte e földi világhoz még a pókháló sem.

A csökmőieket örökösen a sárkány húzás históriájával bosszantották, a bárándiakat tojásoknak csúfolták, az udvariakról pedig azt beszélték, hogy disznó helyett a talicskát perzselték meg, viszont a tépeiek állítólag megborotválták a lámpaüveget, a dancsháziak meg puttonyban hordták a papot, azt is mindenki tudta, hogy mi történt a hencidai gát előtt.

De igen mindegyik faluban történt olyan esemény, aminek említését nem szívesen hallották az odavalók. A csökmőiek és a berekböszörményiek voltak a legveszedelmesebb verekedők, de egy-két súlyos kezű legény Bajomból is mindig időzött a vármegyén.

A szilaj betyárok, mulatozó hegyes legények közé tartozott muzsikája révén a gyáva, de ravasz cigány.

De a csárdás sem akármi ember volt ám! A csárdákat a városok és a földesurak építtették földjük határára, a haszna is az övéké lett, ők fogatták bele a csárdást is. A csárdás vagy csapláros - úgy is hívták: csárdagazda - csak olyan ember lehetet, aki ezen sajátságos környezetben meg tudott állni a talpán. Mondják, hogy némelyik időt töltött vén zsivány jó útra térvén, ezt a foglalkozást választotta. Efféle, sokat próbált emberek váltak be leginkább.

A gazdag embernek puha ágyat vetettek, de azért néha belenyúltak a batyujába, gondolván: jut is, marad is; ágról szakadt szegény ördögöket jó szívvel támogatták; azon segítettek előbb, akinek nyakán legjobban szorult a hurok; a betérő pandúrokkal jelentősen összenéztek, de egyidejűleg félrebillentették a cégért vagy jelet tettek a csárda elé és ilyenkor a tájékára sem jött a betyár. Legfőképpen pedig se nem láttak se nem hallottak. Úgy tartják az emlékezők, hogy ha annak idején a Kondoros csárdása egy rongyos gubáját ki nem akasztotta volna egyszer-másszor a tornácágasra, sok betyárnak összeverte volna a szél a bokáját.

A régifajta csárdák helyét elfújta a szél, a csárdagazdák is régóta pihennek már. Maholnap csak ez az írás emlegeti őket.

37. ábra. Márton Ferenc: Heverésző

csikósok

Nagyerejű András bátyánk históriája A múlt héten az Ecseg-pusztán jártam. Ez a hely volt az, ahol a nagykunok őshazából hozott nomád módú szilaj pásztorkodása a maga valóságában legtovább élt. A múlt század derekán még a nádasok zugaiban, halmok enyhében telelt a fehér gulya, szélfogó nádkarámokban dacolt a hóviharral a hosszúgyapjú juhnyáj. A pásztor csak az Ördögárka magas pontjáról látta tiszta időben a végtelenben sillámló karcagi és kevi tornyot. S igazában nem parancsolt neki sem a Jászság, sem a Kunság, sem a karcagi bíróság. A z elmúlt évek emlékeit gyűjtögettem s kutattam ősi hiedelmünk maradványait, amik ott szunnyadoznak a pusztai nép lelkében. Sok szép történetet jegyeztem fel. Itt hallottam a Nagyerejű András bátyánk igaz magyar históriáját is, amit most elmondandó vagyok.

Nagyerejű András bátyánk valamikor a múlt század elején élhetett. Bizonyosan volt más neve is, de már csak így emlegetik a késő ivadékok. Öregbojtár volt Ecsegen. Roppant nagy erején kívül arról volt híres, nevezetes, hogy világéletében sose húzott lábbelit. Szűnösszüntelen mezítláb járt, télen-nyáron egyaránt. Volt is a talpán olyan vastag bőr, akár az ujjam. A vastag tavalyi nádtor eltört, az idei elhajlott alatta, a sás élét pedig kicsorbította. Egy kegyetlen téli napon valami szerepi nádvágó emberek a szigetről lecsalták a nádba s ott elkezdték néki a kunsági ártán történetét. Úgy gondolták, majd kinevetik, ha kapkodja a lábát. Igen ám, de az lett a vége, hogy az ő patkójuk lefagyott, András bátyánk talpa alatt pedig elolvadt a vastag jégtábla.

Egyszer meg az történt vele, hogy amint egy bujkálás holdvilágnál a gulyaállás körül jár, hát keresztül vágódik valami nagy testen. Hát ez mi lehet? Megtudta nyomba. A kivert bika ugrott csülökre a térdig érő mezőből. A daruszőrű, kormosnyakú fene nagy marha hátára csapta a farkát, szarvát meg leszegte. Bődült olyat, belezendült a határ. De András bátyánk is megvetette a sarkát és nagyot rikkantott: - Ha te bika, én is bika! Buuu!

Elkapta a szarvát. De amilyen erős volt András bátyánk, olyan szelíd is volt. Ezért aztán elébb csak szólongatta: Hogy aztán a bika nem adott a jámbor szóra, András bátyánk egyet fordított a fején, úgy féloldalra, és egyik szarvát leszúrta a földbe, mutatóujjára meg rácsavarta a zacskóját. Ettől olyan szelíd lett, mint valami kis veres bornyú.

Hát mikor el akarták vinni katonának!

Ez úgy esett, hogy bement sorkosztért Karcagra. Ott meg éppenséggel katonafogdosás járta. Mert akkoriban kötéllel fogatta a német a legényeket s úgy töltötte meg a majlandi, brünni és egyéb kaszárnyáit. A k i kötélre került, vagy húsz esztendeig hírét se igen hallotta ennek a tájnak. András bátyánk se ácsingózott egy kicsit se a bécsi császár prófontjára.

Váltig kerülgették, méregették pedig a paszomántos vitézek. Éppen a Fanzugnál járt, mikor odaért a kifentbajuszú káplár is. Azt mondja ez: Hopp! Ezt a megtermett legényt meg nekünk szülte az anyja. Be régen keresem. - Avval rá az embereivel.

András bátyánk azonban csak megrázkódott, oszt hulltak róla a vitézek, némelyiknek a sarkantyúja akadt össze, némelyik meg belől pottyant a berenán.

Igen ám, de kigyültek azok százra is, mert a káplár futárt meresztett a Kisújszálláson portyázókért, hogy jöjjenek azonnal, mert szégyent vallanak.

András bátyánk nem akart életet oltani, így osztán csak curikkolt. Azok meg karddal, kötéllel ott hadonásztak körülötte. Addig curikkolt, míg elérte a karajánosi csárdát. Ide beugrott. A z ajtót meg bereteszelte jól. Ott tanakodtak osztán a vitézek, hogy mitévők legyenek. A káplár volt köztük a legokosabb. Megparancsolta, hogy bontsák le a csárda tetejét s úgy vegyék ki András bátyánkat.

Nosza megijedt a csárdagazda. Rimánkodott a küszöbön: - Drága szép öcsém! Ha Istent ismersz, gyere ki, ne hányasd le ezt a jó nádtetőmet.

András bátyánk szívére vette a kunyorálást. Kijött s azt mondja a káplárnak. Mert az meg az ajtónyitásra a kútágas mögé állt.

- Hallja-e káplár uram? Merre van, Szedje a sátorfát, vagy megkapom a kend nyakcsigáját, oszt felhajítom az égbe, de nem kapom ám meg!

Igaz, hogy ekkor már vérben forgott a szeme s ahogy mondta a szót, minden szónál megcsikordult a foga. A káplár fülét bántotta a csikorgás, ezért osztán megütötte a dobot és elmasírozott a katonáival. Azt mondják, hogy sose jött többé a Hétkunság tájára a németkoppó. Úgy tudják, hogy András bátyánk afféle táltos forma ember volt, de a próbán kitörte a fogát. így osztán nem maradt egyéb tudománya a nagy erejénél. Nem volna ez baj, csak volna most is egy pár regementre való ilyen emberünk, mint Nagyerejű András bátyánk volt, - Isten nyugtassa.

38. ábra. Finta Sándor: Támadó bika

Tulok Balogh a Morgóban A régi élet emlékei után firtatva, sejtelmes történeteket hallottam Tulok Balogh Mártonról.

Pusztai karámok szélenyhében vénséges pásztorok csodálatosan szőtték-fonták köréje a históriát. Némelyik karcagi öreg kun is emlékezik még rá. Afféle ágrólszakadt vén dudás volt, valamikor a hatvanas-hetvenes esztendőkben. Hóna alatt bűvös szavú kecskebőr dudájával, széltébe-hosszába barangolta a „három földet": a kerek Kunságot, a sárréti nádasok közeit meg a szabadhajdúk határát.

Bardócz Pál hortobágyi öreg kospásztortól is hallottam felőle egy furcsa történetet.

Egyszer a Borzugban, a Nyugszom csárda tájékán, valamilyen szoboszlai gazda hatökrös szekere mellett baktatott el. Odakiált néki a béres: „Üljék fel kend, bátyám!" A z meg azt mondja; „Csak a dudámat teszem fel, hé: ne cipeljem tovább". De mihelyt fellökte a sarogjába, rögtön megállt a hat ökör. Nem segített azon se ostor, se villa, nem bírták a szekeret meg se moccantani. „No ládd-é, - azt mondja az öreg Balogh - hát még hajómagam is felkuporodtam volna!"

Azt beszélik, sokszor a forgószéllel vitette magát. Belelépett csak s mintha fédères ülésen kocsikázna. A vén Orbán András juhász szerint arra indult mindétig, amerre ócska szűrjét lebbentette a kósza pusztai szél. A Morgóba is így jutott el egyszer. Híres csárda volt ez valaha, Karcag város szélén. Ma is áll még a háromszáz esztendős kun ház, de már körülnőtte a város. Még akkor szél gyalulta a féloldalát. Éjszakának idején toppant be a vén Tulok Balogh. Mihály-nap utáni komisz szél verte a fodrot a Morgó melletti tóra.

- Kinn a fuvarosom, - monda - itatja lovait.

Csárda előtt a kút, le-fel járt a veder, dőlt a víz a vályúba, de kocsis, ló, szekér nem volt sehol. Amint Perge Pista elkáromkodta magát ez ördöngös tünemény láttán, úgy farba rúgta valami láthatatlan paripa, hogy holtáig viselte patája nyomát. így tehát nem annyira zeneművészete révén híresedett el Tulok Balogh Márton, hanem még inkább, mert roppant tudománya volt néki. De a kíváncsiskodást mindig elütötte a dudaszóval. Belefújt a dudájába s ilyenkor csak a köszvényes maradt ülve. A k i legény, rögtön kőtára illesztette lábát.

Perge Pista is kirúgta maga alól a széket, hiába vereslett gatyáján a vérfolt.

- Hej, bátyám, törjék el a lova lába, mért veret rá patkót!

Járják a komák is, kancsók is! Egymásnak hajtott fejjel körbe-karikába ölelkeztek a legények.

De vénsége dacára Tulok Balogh Márton járta jómaga is. Felakasztotta mesébe illő dudáját a gerendába s úgy fújta az a szebbnél szebb nótát tovább, magától. Szedte egyiket a másik után.

Sárga csizmám, sej van nékem, Menyecske szerető kell nékem.

A csaplár meg a híres lányok alig győzték járni a pincét, egymásnak szaladtak a gádorban. „Nótát a talpamra, üveget a számba, még a madzagom is letáncolom máma! - így a fattyúk, míg telt a szöszből. De mikor már ott tartott a duda, hogy Percekutor, komiszáros, csendbiztos, Nem leszek én egyiknél se bennkosztos, - bizony akkor már meglankadt a leghegyesebb legény is. Csak a vén Tulok Balogh Márton kurjongatott:

Illik a tánc a rongyosnak, Minden foltja lebeg annak Nem hátuljára büszke, Elől fityeg a dísze!

Száz tű hosszát megjárt öreg lábai fürge bocskorba voltak fűzve. Nagy legény volt Kangur Pista, de végtére mégis kifakadt; - A mindenét a kend dudájának! Kifordítom kendnek a szűröm ujját, csak hagyassa abba mán kend!

Erre az öreg szép csendesen leakasztotta a gerendából a szóló dudát és az asztal közepére helyezte.

- No, szépöcsém, ha negyedmagaddal kiteszed a csárda elébe, százszor annyit adok, amennyi a szűröd ujjában van!

Elébb három szálas legényt válogatott maga mellé Kangur Pista, de még heten is hiába veselkedtek neki az ördöngös instrumentumnak. Nem bírták odább se moccantani! Még meg osztán úgy rászedte őket az istentelen duda, hogy amint ott markolászták, egyszercsak elkezdte fújni a tekergő bojtárokat feddő éneket: Setétedik, alkonyodik Gulya, ménes takarodik, Vén számadó káromkodik.

Három bojtárja bort iszik.

Egyik iszik a Meggyesbe, A másik a Cserepesbe, A harmadik a Morgóba, Gulya, ménes csavargóba.

Honnét tudta az a duda, hogy böszörményi híres gulyás, Szolnoki Ferenc uram egyik bojtárja, Cseppentő Inci már harmadnapja az ivóban hőzöng? Csakis Tulok Balogh adta belé, azért kereste rá ilyen pászentosan.

- Héj, Márton bátyám, aki lelke van, de rám adta ezt az inget!

- Tiéd az, ha rád illik, édes öcsém! De kösd meg a nyakát, mert lekavarítja rólad a szél!

Szandalék eréből szól a kolomp, hallom, a macsi nádasban játszik az idő a bika szavával. Hő, Inci, Inci, Cseppentő Inci! Kerítheted őket, szép fiam! Viszi a szél, hozza a szél!

Igen ám, de Inci beleölelkezett megint a komáiba, mint szem a láncba. Tele volt már rovással a fokosa nyele. De szólt a duda, hiába! Bika bőghetett, kolompos mehetett, gulya széledhetett szana-széjjel! Még egy kancsó, még egy rovás. Felforgott a kupák feneke.

Gondolhatjuk, milyen legény-dáridó lehetett, hogy még rigmust is faragott róla valami históriás. Benne szépen számba volt szedve Cseppentő Inci, Perge Pista, a Király meg a Csokai fiú, Kangur Pista, összevissza hét kemény legény. De idővel a vers is elkopik. A vén Orbán juhásznak még eszébe jutott az eleje. Ilyen formán kezdődött: Hét szál legény a Morgóba, Szépen peng a sarkantyúja, Járja a tánc, járja egyre, Tulok Balogh fújja benne.

Szól a duda, pattanj táncra, Izzadjon a gatyád ránca, Hadd peregjen a sarkantyú, Lássuk, ki a kemény fattyú.

Szól a dudából a nóta, Nem lesz ennek vége, hossza, Hej, haj, víg cimborám, Hej, haj, járjad komám!

Kangur Pista így kiáltott; Alljék meg kend, aki áldott, Kiment mán az inam sodra!

Tulok Balogh tovább fújja ...

Régen volt! Azóta a Morgó körül nagyot fordult a világ. Tulok Balogh is elvegyült a „három föld" porával. De neve fennmaradt, mert nagy ember volt. Kun pásztorok, sárréti pákászok sámánainak késő ivadéka.

3°. á/3ra. Valerio: Mulató

legények

Úri mulatság A régi világból tarka históriák maradtak fenn napos oldalon járó emberekről, akik életük java részét, semmi gondjuk lévén, hóbortos passzióik művelésére fordították. Voltak köztük messze földön ismert pajkosok, akik mindig olyasmiken törték kobakjukat, aminek fele se volt tréfa, de ők maguk annak tartották. Sajnos, főztjüknek nem mindig ők maguk itták meg a levét, hanem legtöbbször mások vagy a közösség vallotta kárát.

Ilyen fordított dolgú ember volt a múlt század derekán Józsa Gyuri tiszafüredi földesúr, akit Füredi Gyuri néven is emleget a tiszamenti és kunsági hagyomány. Petőfi Sándor írta felőle 1847-ben kelt egyik úti levelében: „Átkelve a Tiszán, éri az ember Füredet s mindjárt ennek szélén az Istenben boldogult vagy ördögben boldogtalanult Józsa Gyuri elkezdett s abbahagyott palotáját." Volt ennek a palotának hossza, szélessége, volt aránytalansága, komor ízléstelensége, csak éppen ablaka nem volt egy se. Ilyenre tervezte a gazdája, ki tudni mi okból! Feltehetően azért, mert ilyen volt az ő belső mivolta is. Különc életmódjáról sokat beszéltek a malomsátor alatt, ahol vasárnap délutánonként tanyát ütött a falu férfinépe. Kört ülve a szárazmalom nagy-fogaskerekén, a világ sorjával egy füst alatt meghányták-vetették az ő dolgát is. Faluzó öreg koldusoknak is volt róla históriás énekük. Ok pótolták akkoriban az újságot: hordták-vitték a híreket, amiket őgyelgésük során felszedtek.

Hallottátok hírét Füredi Gyurinak, Tisza mellett lakó nemzetes uramnak!

- adták fel a kérdést, fennen rezegtetve az énekszót. Nem mintha feleletet vártak volna, mert már folytatták is: Ha nem hallottátok, éneklek róla, Nincsen a megyében több ily kelekótya.

Ezt sem azért mondták, mintha csakugyan nem lett volna több, csupán hogy kellő súlyt adjanak hírverő költésüknek. Őkelméről könnyűszerrel szerezhettek éneket, mert se szeri, se száma nem volt dévaj cselekedeteinek, amelyekre azt mondta a célszerű szegény ember, hogy „úri fogás", egyiknek sem ismervén a nyitját. Mindenkivel tengelyt akasztott. Nemcsak jobbágyait figurázta ki, cselédségét tette lóvá, hanem a környékbeli kurtanemeseket is minduntalan hergelte.

De legtöbbet huzalkodott a nádudvari atyafiakkal, valamelyik birtoka szomszédos lévén velük. Pásztoraikat megcsapatta: suttyó fiaikat, akik igás lovakat őriztek a páskumon, hajdúival gúzsba tetette; nyájaikból kifogott magjószágaikat kiheréltette, és egyéb hasonló duhaj tréfákat agyalt ki bosszantásukra.

Persze, a nádudvari nemeseknek is főtt a fejük, latolgatván, hogy miként kellene hatékonyan és illő módon viszonozni Gyuri nemzetes úr tréfáit. Egyszer aztán, nem győzvén már tovább tűrömfűvel, elküldték hozzá a postát valami kurázsis fickó személyében. Elébb kedvük szerint kioktatták, miképpen viselkedjen, azután felültették egy jólábú csikó hátára, amit a szilaj ménesből törtek nyereg alá, egyenesen erre a célra.

Addig ólálkodott a fiú a jó alkalom után, míg végre megtalálta. A z Ágota csárda tornácán táborozott nemzetes uram úri barátaival, kulacsaik száját szopogatva a jó hűvösön. A csárdai vinkót a pórnépnek ítélték. Fogyasztották is ezek, mert voltak szép számmal, éppen nagyvásár lévén Karcagon. A nádudvari suttyó aztán a sokadalmon keresztül, csakúgy lóhátról kiáltotta oda Gyuri nemzetes úrnak a leírhatatlan üzenetet, amihez hitelesítő pecsétként, a kapott utasításnak megfelelően, bizonyos testrészét leplezetlenül fordította a címzett felé. Avval, illa berek, sarkantyúba kapta lovát és elporzott, akár a szélvész, nehogy bilyogot kapjon.

A röviden, de cifrán fogalmazott üzenet summája az volt, hogy ha a nemzetes úr minden köpésnyire egy-egy strázsát cövekéi a mesgyéjére, akkor is meglegeltetik dűlőin a veres kakast. S a felborsolt nádudvari felek be is váltották fenyegetésüket. A gödrökben, kupacok mögött hiába silbakoltak a nemzetes úr lesipuskásai éjjel-nappal, nem ért semmit. Hol emerre, hol amarra vetett lobbot egy-egy szénakazal, hol meg a nádhodályba dugtak taplót.

Minden éjszaka ki volt világítva a nemzetes úr birodalma.

Addig-addig, hogy már őkelme is gondolóra fogta a dolgot. Megüzente a nádudvariaknak, hogy ne bolondozzanak tovább, a veres kakast rekesszék ülőre, s legyen köztük szent a barátság és örök a béke. Sejthetően forgatott is a fejében valami tervet, miképpen kellene a megbillent egyensúlyt helyre zökkenteni.

Learatott búzatermését olyformán rakatta hatalmas asztagba, hogy egy általa előre kiléniázott négyszögű teret teljesen bekerítsen. Csupán annyicska rést hagytak rajta, amelyen át erre a bekerített térségbe belehetett menni. Ezzel elkészülvén, baráti jobbot ígérve, békelakomára hívta meg a nádudvari nemes hadnagyi széket, az elöljáróságot és minden kutyabőröst ijastól-fiastól. Tulkot vágtak, hordót csapoltak részükre és a falvak végéről szekérderékszámra hordták össze a muzsikus cigányokat. Már szinte Nádudvar alá hordta­ vitte a szél a pecsenye illatát, muzsikaszóval vegyesen. Érezvén és hallván a meghívottak e nagy tisztességet, el is mentek mindahányan! Nem tagadhatom, hogy így volt, mert a krónikás ének is ezt bizonyítja: Sült ökörnek szaga Nádudvarra hatván, Mentek a nemesek, fiakat se hagyván, Ellepték az asztaggal övezett térséget, az lévén a lakoma színhelye. Roskadozó asztalok mellett folyt a dáridó. A nadrágszíjat eresztett, elázott társaság észre se vette, hogy éjféltájban elillant közülük a háziúr, a kijárat is beomlott. Akkor kapdostak csak borgőzös fejükhöz, amikor az asztag mindenfelől lángba borult. A lángokon keresztül, egymás hegyén-hátán, megpörgölődve, leperzselt hajjal, hamvadó bajusszal, csúnyán átkozódva menekültek nemzetes uraimék a békelakomáról. Annál is inkább nehezen ment ez, mert a jóféle borital mián mozogni is alig tudtak. Nem csoda hát, ha felhadnagy uramnak a farmatringját is lenyalta a láng paszományos mentéjéről.

Gyuri nemzetes úr távolabb, egy rakott szekér tetejéről, nevetve szemlélte újabb „tréfája,, sikerét. Hogy sok ezer kéve búza elhamvadt, azzal ő vajmi keveset törődött. „Ne inaljatok el, kedves barátaim, hiszen ti szeretitek a tüzet, hát gyönyörködjetek benne! Látjátok, ebben is kedveteket kerestem!" - így szónokolt tele torokkal, emésztvén amazokat még a méreggel is. Fütykösökkel, mordályokkal fegyverzett emberei őrizték testi épségét, csatárláncban a szekér körül.

Különös passziója volt, hogy olykor-olykor bőgatyába, kurta ingbe öltözött, vállára cifraszürt vetett, fejére árvalányhajas pörge kalapot csapott, s lóra ülve pusztáról-pusztára, csárdáról-csárdára csatangolt, valamelyik neves betyárnak adván ki magát. Nagyon tetszett neki, ha elhitték.

Meséli a szájhagyomány, hogy egyszer Biharban, Esztár környékén „betyárkodott". Azt azonban még csak nem is sejtette, mely igen nagyon eltalálta a helynek is, az időnek is az alkalmatos voltát. Valami igazándi betyárok éppen előtte való napokban dézsmálták meg a híres esztári szilaj ménest, a talán még híresebb Gurzók elől megugrasztva nyolc-tíz rideg csikót. Valamennyi pandúr volt a megyében, meg a szomszédban, mind a betyárok nyomát ütötte. Tele volt leselkedő haddal annak a csárdának a padlása is, amelyiknek az ajtaját Gyuri nemzetes úr berúgta, nagy lövöldözéssel riogatva a poharazó népet. Még arra jutott ideje, hogy fokosát a gerendába vágja, és bort parancsoljon az asztalra, de hogy a fokost kivegye, a bort megigya, arra már nem. Mert előrontottak a pandúrok, s elhivén hogy betyárral van dolguk, vasba verték és a főszolgabíró elé kísérték.

Ez ismerte már látásból a nemzetes urat, valami pesti tivornya emléke rémlett fel előtte, mikor bevezették, de a felismerésnek jelét se mutatta. Sőt éppenséggel a komiszáros gondjaira bízta a „vén betyárt", mondván: „Hivatalból utasítom, hogy a foglyot hatékony elbánásban részesítse, mert az a súlyos gyanú forog fenn, hogy részese az esztári lótolvajlásnak s kielégítő vallomása cinkostársai elfogatását is megkönnyíti." Gondolhatjuk, milyen lehetett az a „hatékony elbánás". De hiába, a gyanúsított nem vallhatott egyebet, mint hogy ő nemes, nemzetes és vitézlő Józsa György tiszafüredi földbirtokos, és holmi nemtelen pandúrok rá ne merjék tenni a kezüket! De bizony rá merték azok! S ráadásul egy hétig száraz kenyéren, hideg vízen, dutyiban tartották. Csak akkor hittek neki, amikor a szembesítésre megidézett füredi hites elöljárók felismerték. Nosza, kérte az engedelmet a főszolgabíró, az akaratán kívül előidézett méltánytalanságért. Józsa Gyuri persze megbocsájtott. Mindketten a hozzájuk illő őszinteséggel. Még nagy lakomát is csaptak, szépen összebarátkoztak. Gyuri nemzetes úr meghívta új barátját füredi rókavadászatra.

A rétségek, tiszai kiöntések nádasaiban, bozótjaiban vígan lakozott akkoriban a róka s az agarászat úri foglalkozás volt. Eljött hát Füredre a bihari főszolgabíró is. Gyuri nemzetes úr nagy vendégsereggel és ovációval fogadta. A végeszakadatlan dínomdánom közt aztán összenéztek és megszöktek egy kis rókavadászatra.

Két nagy agárral indultak el, de hogy történt, hogy nem, mire a vadászat színhelyére értek, megszökött tőlük mind a kettő. „Most mi lesz?" - kérdé a vendég. De nemzetes uram csak legyintett: „Mi lenne? ... húzódj lesbe, kedves barátom uram, én meg a kutyaugatást utánozva annyi rókát hajtok neked, nem győzöd ellövöldözni." Hát az ugatás és a hajtás megtörtént, de róka nem mutatkozott. „Nem értei te, barátom uram, a réti rókavadászathoz, hiszen az imént is bornyúnyi rókát hajtottam feléd. Hadd húzódjam csak lesbe én", - szólt Gyuri nemzetes úr. Amíg azonban a vendég a hajtással volt elfoglalva, addig ő elindult hazafelé. De már jött is vele szembe vagy húsz falubeli ember. így szólt hozzájuk: „Én dologra rendeltem ide kenteket, de más fontos teendő akadt. Itt a nádas szélében valami veszett ember dühöng, menjenek, fogják meg, tegyenek rá kötelet, és hozzák be az udvaromba. De vigyázzanak rá, el ne szabaduljon!" Kiadván a parancsot, kedve szerint végezvén, haza tért.

Hát csodálkozva látják az emberek, hogy valami úrféle nagyban hadonászva, agár módjára ugatva, szaladozik végig-végig a nádasban, le s fel. „Nem bámészkodni, emberek, - kiált a hangadó, - hanem egy-kettőre megfogni a szegény szerencsétlent! Csak vigyázni,

meg ne harapjon valakit!" A z úr védekezett, előbb szóval, majd tettel is, de nem volt eredménye. Addig-addig kerülgették, míg szűrt hajítottak a fejére, s így megkötözték istenesen, és pórázon vezették, kisérték faluhosszat. „Vigyázat! - kiáltoztak jó előre - veszett embert hozunk, meg ne találjon kapni valakit!"

Mikor befordultak Józsa Gyuri portájára, a fél falu kísérte őket, visongó gyereksereg handarikázott előttük. „Nemzetes uram - jelentette a hangadó-, itt hozzuk a veszett embert!

Meszet neki! Hű, de nehéz volt megfogni! Kicsibe múlt, hogy midőnket össze nem mart."

Nekem is a faromba harapott, - tódította egy legény, látván, hogy ilyesmire most könnyű tanút szerezni - , csak az a szerencsém, hogy bőrnadrág van rajtam." Azután egy nagybajuszú öreg állt elő, javasolván, hogy „veszettorvost kell hozatni hozzá, hátha az eltalálná a medicinát!"

Gyuri nemzetes úr azonban nem kért tanácsot. Udvarából kiostoroztatta a csődületet és hahotázó vendégeivel kiszabadította a főszolgabírót a kötelek kasornyájából. Mondanom se kell, hogy a jó úr tajtékzott a dühtől. Jól ismerték ők egymást, s azonnal rájött, hogy az egész dolog kitervelt csúfságos tréfa volt! Éppen ezért legyűrte indulatát, s Gyuri nemzetes úr felé jó képet fintorítva, a bosszú tervét kezdte forralni magában. Ez a bosszú bizonyára meg is született, de hogyan, miképpen, arról már nem szól az emlékezet. Elég is ebből ennyi, hogy meglássuk, milyen volt Józsa Gyuri és ráérő cimboráinak úri mulatsága.

De mégse állhatom meg, hogy el ne mondjam egy másik betyárkodás históriáját is.

Történt egyszer, hogy Gyuri nemzetes úr két-három úri barátjával betyáros gúnyába öltözködve jólábú paripákon elindultak, hogy éjszakának idején „megtréfálják" a pásztorokat. Elsőbbet is a híres-neves kunsági számadót, az öreg Fintát szemelték ki: lemennek hozzá az Ecseg pusztára, kiszakítanak a gulyájából néhány darab marhát, behajtják valamelyik sárréti kis falu bitang-istállójába, ott aztán kótyavetyélés előtt megtalálhatja őkelme, ha elég ügyes.

Hát az öreg Finta valóban elég ügyes volt. Ugyszinte a bojtárok is! Három olyan fáin legény, akár a túri torony! Akit azok megmarkoltak, abban meghűtőzött a vér. Gyuri nemzetes urat is megmarkolták, még mielőtt a ravaszul kifundált gulyaszakítást megkezdhette volna. Úri barátainak sikerült ugyan nyúlpasszussal a nádasok közt eligazodni, de őt magát olyan takarosan helybenhagyták a mérges pásztorok, hogy azt mi még csak el sem tudjuk képzelni! Nyögött ugyan olyasmit, hogy hozzá ne merjenek nyúlni, mert ő nem Rózsa Sándor, se nem holmi kapcabetyár, hanem így és így áll a dolog - de rá se hederítettek a szavára. A hagyomány - ügyesen - azt vallja, hogy nem hitték el neki. Pedig hát - hej, dehogynem! ... A virtikli pásztorember tévesztené össze a nyulat a farkassal?! ... Éppen azért oldalgatták el olyan takarosan, hogy térjen eszére a kezük súlya alatt. Éjszakára a kunyhó előtt magára hagyták a megpuhított „betyárt", nem kellett attól tartani, hogy kereket old. Hajnali harmatszálltakor azon tanakodott a három bojtárfiú, hogy kibírnáé, ha még egyet ütnének rajta. Olyan kíváncsiak voltak erre, hogy talán meg is próbálják, ha váratlanul meg nem érkeznek érte a barátai. Számítottak rá, hogy esetleg nem találják jó egészségben, s ezért aztán nem is nyeregben jöttek, hanem fédères hintóval. És lepedőt is hoztak magukkal. Ebben aztán felmarkolták a nemzetes urat, mint a törött diót, és lassú hajtásban hazahintókáztak ablaktalan rezidenciájába.

Hogy felgyógyulása után tett-é valamelyes lépéseket a pásztorok megjutalmazása érdekében, arról nem szól a krónika. De ismervén őt, elgondolhatjuk. Mert megjavulni nem javult meg.

A karcagi lejtős Mit jelentett a kunsági népnyelvben ez a kifejezés, hogy „karcagi lejtős"? - ezt ma már a legöregebb emberek közül is kevesen tudják. Arra gondolhatnánk, hogy talán valamiféle tánc lehetett ez a lejtős.

- Bizony az volt! - mondotta a karcagi öreg Padár János bácsi, akitől valamikor az 1930as években kérdezősködtem erről. - Mégpediglen olyan keserves tánc volt, amit az a legény járt, akit valami gyanúja alapján vallatóra fogtak, osztán mogyorófa husánggal húzták a nótáját a pandúrok vagy a zsandárok.

Annak idején Karcag volt a Nagykun Kerület székhelye, itt e város piacán állt a kerületi székház. Régi öregek tudnak róla, hogy vastagfalu, boltíves dutyijában súlyos vallatás alá vetették a vasravert rabokat, meg azokat, akik betyárkodás gyanújába keveredtek. így született meg a karcagi lejtős hajdanában közismert fogalma. Sokan tapasztalták s hírét vitték.

Demeter István öreg juhász akként magyarázta, hogy „veszekedős, izgága legénnyel, meg csínytevő, virgonc sihederrel is hamarosan eljáratták. Deresre szíjazták, úgy csapkodtak a meztelen talpára. Rugdalózott bizony szegény fiú, amennyire engedte a szíj, de többnyire nagyon szorosra csatolták."

Kérges szívű vén kutya pandúrok biztatták is közben a deresen fekvőt: Nagyobbat rúgj, fattyú, Ne sajnáld a lábod!

A görbe utadat Szaporábban járod ...

Nem számított az szégyennek, ha némelyik „nevendék legény" még rí vasra is fakadt szegény: „Nem is érnek engem többé utói kendtek, csak szabaduljak innen!" így tehát a karcagi lejtős ama bizonyos „régi jó világ" egyik rossz emléke. De majd csak végképp feledésbe merül már! Pedig abban az időben még nóta is szólt róla: Vármegye kutyái Befogának engem, A karcagi lejtőst Táncoltatták velem.

Jártam, míg járatták, Megfájdult a lábom, A farom is viszket, Le se is tagadom.

Mulatság árával Adós nem maradok, Ha Isten megsegít, Kamatot is adok!

Sejteti ez a nóta, hogy a legények nemigen restelkedtek a megtáncoltatás miatt és szándékukat se rejtették véka alá. Sőt, arra is van példa, hogy a nótában világgá kürtölt szándékukat valóra is váltották. Öregek emlegetik, hogy működött valamikor Kisújszálláson egy komisz csendbiztos.

Borsos Gubának csúfolták az ügyesbajos emberek. Azt mondják, hogy nem ésszel, hanem vassal, bottal kereste az igazságot, de ha volt, aki bankót terítsen a szemére, akkor nem is kereste. A k i egy lovat adott neki, az kettőt elvihetett, - persze nem az övéből!

Egyszer valami tolvajlási ügyben nyomozódva, negyedmagával a határbeli tanyákat, pásztorszállásokat zargatta. Gondolván, majd hűsölnek, és isznak egy keveset, beültek a karcagi határ szélén, a kunhegyesi út mellett álló Tíbuci-csárdába. Mikor kijöttek, a lovának csak a hűlt helyét találták. Valaki elkötötte a kútágasról. Soha nem került meg se a ló, se a tettes. Egy Birkás Ferkó nevezetű bojtárt vettek gyanúba. Hiába istenkedett, hogy ő ártatlan, színét se látta a lónak, vallatás során cudarul eljáratták vele a karcagi lejtőst.

Ettől kezdve Ferkó gyakran dalolgatta az imént idézett nótát. Bújában, keservében addig dalolgatta, míg egyszer a Kőhalmi-csárdában, Kunhegyes alatt, rászólt egy ott csendeskedő, magánosan borozgató nagy barna legény: Abban a kamatfizetésben részvényes leszek, komám! Mégpedig hamarosan, nem hónap, hanem ma! ...

Senki se ismerte a legényt. Kicsoda, hová való? - senki se tudta. O azonban járatos lehetett errefelé, mert nagyon jól tudta a dörgést. Talán bizony a Ferkó ügyébe se illetéktelenül avatkozott ... K i tudná! ...

Ferkóval mindjárt összedugták a fejüket és szót értettek egymással.

Borsos Guba, mint násznagy, egy kunhegyesi lakodalomba igyekezett. De csak a Kakatér gátjáig jutott. A nádas szélén közrekapta a két nagy markos legény, és se irgalom, se kegyelem, duplán megtáncoltatták. Kitöltvén rajta mérgüket, otthagyták a gáton, gyalog és mezítláb, hogy csúfságát le se tagadhassa. - Sarkantyús csizmáját amúgy is le kellett húzni a lábáról, mert a táncszabály így kívánta. A lován meg Ferkó nyargalt el távolabbi vidékre, miután bebizonyította, hogy a karcagi lejtőst csendbiztos is el tudja járni, ha van, aki muzsikáljon neki.

40. ábra. Valerio: Betyár

Szolgalegény hasa meg a vereshagyma Akkoriban történt, mikortájt megszervezték a közellátási minisztériumot. Früstökidőben üldögéltünk egy rozzant pajta tornácán. A gazda, három fiával, a zöld gyepen terítette ki a szeredást.

A fiúknak szemük villanásán látszott, hogy kedvük szerint szeretnének kanyarítani a szalonnából. De körmükön az apjok szeme.

- Csínján véle, fiaim! Ránk dekázta a német. Épp hogy a bicska éle ne nyiszorogjék a kenyérben olyan szegényesen.

- De jó közellátási miniszter válna idesapámból.

- Csiba te! Nézze meg az ember az ebadta fattyút!

- Hol kerék, hol talp. Egyszer hopp, másszor kopp. így kerek a világ, fiam, - hangol a vén csősz, mint a muzsikás, mielőtt nótába kezd. O is köztünk tanyázik. Fekete cseréppipából orrcsavaró kapadohányt szipákol.

- Még mikor én olyan idős voltam, mint te! Oszt szolga voltam, Bajomban. Gazda Nemes Sándor uramnál. Nyolc hízót öltünk esztendőt által, hé. Kettőt meg csak úgy ráadásnak.

Mégsem avasodott ránk. Mert avval tartotta gazduram, hogy aki nem szereti a szalonnát, nem szereti az a dolgot se. Emberek, legények! Fenn jár a nap. Elférne mán alatta egy pirítós.

Olyat szeltünk, hogy eljárhatnád rajta a csárdást, komótosan. A nyársra meg ilyen darab szalonnát, ni. Csurgattuk a zsírját. Nyalod a szád, ugyi? Hát a disznóláb? Erre meg nyári dologidőben került sor. Két-három nagy vászonfazék a tűz mellett. Úgy főzött nagyasszonyom. Eszti, Perzsi még rakta a tüzet. Adták a téfelt, mit a keze alá. Meg ótán az öreg Rebeka nénémasszony. Őkelme volt a főmindenes, hát fajin zsufást meg kaszáslevet tudott készíteni! Aratáskor. Mikor úgy inná az ember a teméntelen vizet, mint a gödény. Hej, mint a Dobiék kutyájok, annyira teleszíttuk a hasunkat a jó savanykás lével.

- Olyan bundánk volt! Veteményföldnek is elég lenne, amennyit beért. Annak is zsír kellett némelykor. Hát a csidmának! Kenetlen csidmában járt volna a legény!? Hogy megszólják véle! Még az utcán is utána fordult a csatarálóbb: Sáros csidma, redves kapca, Azért nem kap a jány rajta.

Ha csidmáját kenegetné, Akkor volna valakié.

- A testiruhának megint újra kellett a zsír. Inget-gatyát bérébe kapott az olyan fiatal fattyú, mint mink is voltunk akkor. Abból a valóságos szép magaszőtte vászonból. De ránk se vettük addig, mindjárt beavattuk. Kabai András bátyánk volt fejősjuhász. Tele töltötte a kis dézsát jó sűrű juhtejjel. Abba beleáztattuk. Ótán mikor mán a terítőn kiszikkadt, imitt-amott megköszörültük szalonnával. Kiváltképpen korcba. Jól volt ez kitanálva! Mér azért, mert akkor még ahol volt ni a Sárrétje. A réti víz. Micsoda harmat volt még déltájon is! Nagy mező.

Mentünk ki a határba, oszt ráncig ért a lucsok. Eső is gyakrabban volt. Szél is. De így oszt nem járta egyik se. Tartani is tovább tartott. Olyan volt alatta a bőrünk, akár azoké a gróf kisasszonyoké. Na, nem mondom, bolond divat abban az időben is volt. így körül ni, a derekunkat meg a gyomrot megfináncolta az idő. Mert az ingnek akkor még nem csináltak derekát. Kopaszon maradtunk, oszt avval hivalkodtunk. El ne felejtsem mán. Még a hajunkat is avval kentük. Zsírral. Egy kis kerek tükör szépen oda volt tapasztva az óla falára, az ablak mellé.

Az előtt kentük-fentük, fésültük magunkat. Vasárnaponként. Mikor megtisztálkodtunk.

Csepeg a hajamról a zsír, Szeretnek a jányok azír ...

- Hagyja abba mán kend! - rimánkodik az egyik fiú. - Még hallására is úgy összeszaladt a számban a nyál. Mindjárt elolvadna benne az a darab szalonna, ha bekapnám.

Igen ám, de eldugja előle az apja a szeredásba. Csak úgy koppan tőle a szeme.

- Tejben-vajban fúrdöttek kendtek.

- Hát a tejet szereted-é? - ingerkedik a vén kujon.

- Ne kérdezze kend, hanem adj ék a számra egy nagy rocskával.

- Na, nékem volt módomban! A két tehenész dézsaszámra borogatta össze fejeskor. Ott van Bucsi Gál. A z még meg tudja mondani. Früstökre mindőnknek egy-egy kis tál. Oszt alá aprítottunk. Rá a jó habos tejet. A szalonna előtt, - így értve. Ha úgy fordult, még a kutyák is részeltek belőle. Hallottam. Mikor gazduramat tizenkilenc esztendős korában elvitték katonának. Pedig nemes ember volt. De nem hederített arra a német! Úgy tett az csak, ahogy neki jó volt! Tíz esztendőt töltetett vele Grácban, ótán nyomta kezébe az obsitot. Osztán, mikor hazajött, este, éppen fejtek. Összeszaladt ott mindenki. Örvendeztek. Csak ótán kaptak észbe, hogy a fene komondorok lőtyölik a tejet a dézsákból.

- Ne higyjétek ám, hékás, hogy meglöttyent rajtuk a rest hús! Hő, majd egymásnak szaladtunk a sok dologban! Ekével, szerszámmal az utcán? Na, minket oszt senki se látott napvilágnál! A szekeret mán este megkentük. Bavarrott hájjal. Még akkor ez is fatengelyes volt. A hajnal mán kinn ért bennünket a Farkasérháton vagy a Sárszigeten. Mikor megdagadtak az erek, úgy éltünk véle, hogy korcba dugtuk a gatyaszárat. Oszt lóra ültünk.

Mégis elcsapott alattunk a víz, helyen-helyen. Úgy vittük be az ekét is. Ez is fából volt, Bíbiceke. A terméssel szinte bajoskodtunk. Volt úgy, hogy csak hajóval hordhattuk ki.

Bizony ott nem nőtt meg a karma egy fattyúnak se!

- Fajin jó ember volt gazduram. Kezébe adta az a dolgot rnindenkinek. Tudom, egyszer nyomtattunk. Ahhoz is jó fej kell ám, halljátok! Napszámra ott állni a szérű közepén. A lovak meg keringenek körülötted. A fékszárat cserélgeted a kezedben. Előre, hátra. Szépen süt rád a nap. Meg szérűt forgatni. Szórni. Zsákolni. Oszt azt mondja Csala Pista. Mert míg helyhez nem szokott, komája volt a dolog. Tartsad a lovakat! Tartanám én, tartanám, de ott meg a fejem kóvályog. Akkor csupa beteg vagy te, fiam. Eredj ízibe, jó hűvös az ól, jóvádzál egy kicsit! - azt mondja gazduram.

Rebeka nénémasszonnyal pediglen hozatott egy ciha tollat. Ezt meg fosztogasd meg hevertedben, Pista fiam! De hát milyen ez a fehércseléd? Kíváncsi, meg beszédes. Mindjárt került lesekedő még a másik utcából is. Hallom, Pista tollat foszt, nézzem mán! - azt mondják. A z meg beleugrott a cihába. Erre-arra ezt a sok csahos, szájtáti asszonyt! Úgy donganák körül, mint legyek a dögöt!

Nem fájt tovább a dereka. Ej, de könnyen kapta a zsákot!

- Volt már egy. Jólbeteszi Gyuszi. Fekete sigir kölyök. Nagy hupacér. Ez meg rosszul hajlott. Egyik ló a két kerékvágás közt, a másik meg kijjebb nyűtte a lábát a göröngyön.

Dicegett-döcögött a szekér. Farok ez a szekér, gazduram. Ez volt a kifogása, ha rászóltak.

Próbáljuk azért, fiam, hátha ráválik. Szálljunk le csak, oszt tegyük helyre. Kétfelől megmarkolták a tengely végét, a kereket úgy tették bele a vágásba. Megtörtént ez ennyihányszor, de sohase többet. Vékony volt még Gyuszi ina, a szekér meg nehéz, oszt úgy gondolta, hogy a fene emelgesse. Rossz bordában szűtték, de embert szabott belőle a gazda.

- Azért került, amelyiken nem fogott se a jó koszt, se a szép szó. A z ilyen hamarosan szélről kötötte a derest. A rétség, a náderdő meg a puszta. A z volt neki való.

- De hát csak úgy van az, hogy étit-bérit várja a szolgalegény. Meglép, ha szájába olvassák a betevő falatot.

Mint hajdanában az öreg béres, aki a Sárrét kunsági szélén, egy óltanya előtt mondta volt el nekem a nótája történetét, ostorfonás közben.

Két fej vereshagyma Van a szeredásba, Keserű magába.

Huncut a gazda.

Nem néz a napra, Csak a szép asszonyra.

- Azért ez az én választott nótám, - magyarázta - mert egyszer éppen úgy történt az eset, ahogy ebben van. Mikor suttyókoromban elszegődtem, oszt legelsőbbet kiküldtek az ökrökkel szántani, csak két nagy fej vereshagymát, meg egy karéj kenyeret löktek a tarisznyámba, semmi egyebet. Alkalmasint az a tűzrevaló gazdasszony is tudta ezt a nótát. Nesze neked Mikii fattyú, vesd ki a degeszt, - gondoltam. Csakhogy nem a sakter faragott ám engem! Hogy hagymán is eléljek. No csak osztán, este behajtottam az ökröket. A tarisznyát pediglen a két fej vereshagymával meg a madárlátta pilissel, oda akasztottam az ajtókilincsre. Búcsút vettem én a kapufélfától, oszt beálltam másik gazdához. Ahol nem háborgattak a giliszták.

- Mert úgy volt az, hogy a nagyvérű gazda szeretőket tartott. A felesége meg a férficselédségen töltötte bosszúját. Csak a fakanalat főzte a levesbe. Bezzeg, vágta is a legényeket a gatyamadzag, mert nem lökött hájat a derekuk.

- Hanem osztán volt egy fajin béreslegény, Labonc Ferke. Azt mondja egyszer a többieknek, amint éjszakának idején ott dombéroznak az ólban: Nézzétek csak, te!

Megszámolhatjátok az oldalbordám. Még három hét az esztendő, de ha kitöltőm, karóra kerül az irhám. Volt egy korosabb béres, Csikós Miska bátyánk. Szálas, darab ember. Ez meg azt mondja erre: Na te, nehogy megdögöljetek éhei, fordítok én ezen a fonák világon. Ferke, add ide a gatyád, oszt a többivel ne törődjetek! Hát hittek neki. Majd csinál valami babonát.

Mert biztos, hogy volt ő néki valamilyen tudománya. Úgy jártak még abban az időben csak.

Télen is. Két gatyában. Alól a fehér, felül pediglen a zsíros tőgyfagatya. Ezt adta oda Ferke.

Miska bátyánk meg a hóna alá gyűrte, rajta a bunda, avval kifordult az ajtón. Hol járt, hol nem járt? Elég az hozzá, hogy reggel mán ott nyújtózkodott a padkán. A szénatartó oldalánál.

Azt mondja Ferkének: Te fiú, ha netán fehércseléd kérdi, mért jársz pőregatyáson, mondjad néki, hogy tudhatná azt maga. Osztán a jobbik eszed meg vedd elő.

- Kutya egy ember volt ez a Miska bátyánk! Nem hiába szorult el az akasztói tanyából is.

K i tudná, hogy csinálta. Húsokat főzött, mint a két öklöm, ilyen cubákokat. Váltig hivácskoltak a cimborák. Menjek vissza, van mán jó koszt. Hát csak egyétek, - mondom.

Ferke, az csak töltötte az esztendőket, egyhuzomban. Hanem, hiába verték hasuk alá az ennivalót, a többi csak elszéledt. Mert beléesett mán a szú az olyan házba, oszt takaros ember húzódik onnét.

- Volt mán nékem. Kenyerem, szalonnám. Háromszor is öltünk egy télen. Mint máma némelyik lakodalomban, annyi volt a nép ilyenkor. De jöttek azok a dologra is. Kaszálás, nyomtatás, tengeritörés. Mikor mi adódott. Ura volt annak atyafi, szomszéd, utcabeli.

Amelyiktől csak telhetett. Hívás nélkül. Oszt ez volt a fizetség: disznótor, szüret, mi. Meg fuvar, amelyiknek nem volt lova, szekere. Máma? Még a halott felett is órabért virrasztana mán a mai nép! Ez a baj. így volt, amikor még bőven volt szalonna. A z időt jól élt a szolgalegény. Hasa se korgott, fakószekér se nyikorgott. Bárha a vereshagymáról is maradt nóta.

Mikor zivatart vittem a Karahátra Mintha most is látnám azt a nyári zivatart, amely évekkel ezelőtt, egyik néprajzi gyűjtőutam alkalmával ért, a karcagi és kisújszállási határközben, valahol a Karaháton.

Hamarosan támad ez az idő. Elejét se láttam. De hát milyen is ez a pásztortudomány !

Messzecske esett hozzám valami rozoga hodály s már tán jó órával előbb láttam, hogy a juhászok arrafelé terelgetik a nyájat. Ok már neszét vették, mi készül nyugaton, arra a láthatár szélén. Én csak akkor ocsúdtam fel a buzgó fényképezésből, amikor hirtelenében egyre erősödő szél kavarodott, elkomorult az ég alja s mint valami viharnak eresztett fekete fátyol, sötét felhő borította be a tájat. Bíbicek kiáltoztak s fenn meg-megvillant egy-egy csapongó, fehérhasú madár. Sebtében összekaptam cók-mókomat, ezután meg magamon a felleghajtó bő cserkészgallért s elszántan és reménykedve én is a bagolyrugta hodály felé irányítottam szekerem rúdját. A dudáló vihar és a sötétség pedig utánam. Valóban úgy tetszett, mintha együvé tartoznánk, én meg a felleg, annyira egy úton haladtunk. A hodályhoz is pont egyszerre érkeztünk, szerencsémre nem előzött meg. Amint beléptem az ajtón, ágasbogas villám darabolta szét egy pillanatra a zord kárpitot, irtóztatót csattant és megeredt a zúgó zápor. Három lépésnél messzebre nem láttunk ki az ajtón, úgy vágta, seperte a vihar az esőt.

Különösen az egyik juhász, roppant élvezte esetemet. Tetszett neki pontos érkezésem.

Piros, kerek arca ragyogott a mosolygástól.

- Hát megvenné-e most ezt a hitvány hodályt, fiatalúr? - kérdezte dévajkodva.

- Meg én, ha volna pénzem.

Evvel meg is indult a kedélyes beszélgetés. Helyet csináltak számomra, ennivalóval is kínáltak. Úgy kenyereztünk, mint a fejősjuhászok, - szokás mondani. A bojtárok fogadoztak, hogy ingó-bingó hodályunkat a villám üti-é oldalba, a szél borítja-é fel vagy az eső mossaé bele a földbe. Volt, amelyik azt vallotta, épségben marad. Kezet adtak egymásnak, velem meg széjjelvágatták. A legöregebb juhász erre csak a fejét csóválta s úgy dörmögött, hegyesre fent ősz bajusza alatt.

- Meglátszik, hogy oskolába jártatok. Meg hogy leventébe. Meg télen a körbe ...

Egyébként azonban nem elegyedett társalgásunkba. Ott ült szótlan-mogorván az ajtófélen, maga alá gyűrt bundán s nézte az időt. Én meg suttyomban őt figyeltem. Vén volt már.

Időcserzett, élesmetszésű szikár arca, időbe nézése a régi rideg pásztorokra, azok sorsára emlékeztetett. Azután oda is ültem átellenébe, a másik ajtófélhez. Megpróbáltam, hátha szóra bírhatnám.

- Hát kuruc idő!

- Mégis van olyan, aki csinálja. Érezhető nehezteléssel mondta. Ez után még jönni kell valaminek, gondoltam. Sanda pillantást vetett a zsebemből előcsúszó noteszre. Még csak éppenséggel ez hiányzott!

Tekintetet se vetett rám többször. Befelé fordulva, a többi juhászhoz intézte a szót.

- Gyerkőckoromban az öreg Korpás bojtárja voltam Ecsegen. Jól benn, az Ördögárkánál voltunk. Osztánhát egyszer jön oda a karámhoz valami siheder. De annak fekete gérokkja volt, nem ilyen. (Itt a felakasztott galléromra bökött a pipaszárral, azután folytatta.) De hát egykutya az! Na osztán, azt mondja a gérokkos, hogy ő befekszik a karám oldalához. Mert jött ám az idő felfele, ugyancsak! Éppen úgy, mint most. Hozta is magával. Igenám, de az öreg a siheder elé állt! Felfogta a kampót, oszt ráförmedt, hogy ujjával se piszintsa a

karámunkat, mert kutya nyalja fel a vérit. Hanem hát le is út, fel is út! így osztán tovább lódult szó nélkül, az igaz. De el is bánt velük csúnyán! Jól értsétek meg, amit mondok: a viharral szálószálanként szóratta széjjel a jó karámot! Hogy volt pedig az korcolva! Még a Templomzugban is karisztolt a szél némely részével. Hát hiába lett volna tapasztalt ember az öreg Korpás! Meg tudománya is volt pedig. Ezt az egyet mégis elhibázta. Hadd feküdt volna oda! Hát így biz a ...

Egyet-kettőt szippantott fekete pipáján és a mondottaknak nyomatékosan utána tette, mindnyájok okulására: - Mink is könnyen így járhattunk volna.

Ebből aztán azok is megérthették, kire volt alkalmazva a lecke, akik oskolába jártak.

Bárha elveszítették is a fogadást, örülhettek, hogy épségben maradt a hodály. Örültem én is, bátor nekem meg az lett értésemre adva, hogy le vagyok leplezve. De nem igen illetődtek meg a bojtárok a titokzatos hatalmak hírére. Még közelebb húzódtak.

- Hát Nagyerejű András? Akivel az öreg Korpás komázott legénykorában ... Mondja mán, Miklós bátyám, hogy volt ...

Faggathatták azt! A vén konok meg se kukkant.

Egy másik öreg juhász szólalt meg a hodály mélyén.

- A z volt ám csak egyszer az ember! Nagyerejű András! Nem viselt az, hallja-e, világéletében se lábbelit. Mindétig úgy járt, mezítláb. Télen-nyáron szűnös-szüntelen. Volt is oszt a talpán ilyen vastag bőr la, mint az ujjom. A Karajancsiban papucsszeget hintettek a csárda földjére. Egész tarisznyáravalót. Oszt azon járta el a juhásztáncot.

Nézd meg jányom, nézd meg jól, K i kopogtat az ajtón?

A szeretőm, a juhász, Hej, be szépen furulyáz...

Az kell nékem, az!

- Meg is nyerte az akó bort. Felkapta a hordót, oszt az asztal közepére tette.

- Egyszer meg oda át Zódonyban ... Kutyagombolyító tél volt. Valami szerepi nádvágók lecsalták a szigetről a nádba. Avval voltak, majd jól kinevetik, ha kapkodja a lábát. Igen ám, de az lett a vége, hogy az ő patkójuk lefagyott, András bátyánk talpa alatt pedig elolvadt az araszos jégtábla.

- Ez meg mán emide történt ni, a Pingyóban. Időt töltött vén zsivány ember volt a csapláros.

Oszt, hogy ittas volt mán egy cseppet, hát belenyúlt a szűre ujjába. Ezt meg elöntötte a méreg, mikor keresi a pénzét, oszt nincs. Erre-arra az áldóját, hol az erszényem!? Széjjel hányok mindent, megkeresem! Olyan karja volt! Nekifeszíti a mestergerendának. Nem enged. Még jobban nyomja. Hát csak hull a mész, még a vakolat is, emelkedik a tető, recseg az ereszték. Erre mán megszeppent a vén pejnahajder. Drága szép öcsém, ha Istent ismersz! Megvan mán a pénzed. Ide esett a kuciklyukba, a pernyébe keveredett. Ehole, kamatot is adok rá.

- Hát mikor majd elvitték katonának? - azt mondja mán, bátyám.

- A z ám! Még abban az időben úgy volt, hogy A gazdagnak öt-hat fia, nem bánják, A szegénynek ha egy van is elrántják, Mert a gazdag győzi pénzzel, bankóval, De a szegény siralommal, jajszóval.

- Mint gyerekeknek, sokszor eldanolta Cseppentő István bátyám. Ő meg kóstolta. Kötéllel fogatta a német a legényeket. Mikor híre jött, nappal vagy éjszaka, mindegy volt, szökdöstek előlük a rétbe. Őkelmére ráhúzták volt a mondért. Szép feszes nadrág, paszományos mente meg csákó. A z volt. De nem ért ez fenét se, mert elhervasztotta húsz komisz esztendő. Oda szolgált Brünnben. A brünni kaszárnyában. Hát ez így volt! András bátyánkkal meg osztán úgy történt, hogy mint olyan bojtár, bement sorkosztért Karcagra. Ott meg éppenséggel katonafogdosás járta. Hát csak hadd fogjanak, ha lelnek! András bátyánk nem ácsingózott a császár prófontjára. Váltig kerülgették, méregették pedig a paszományos vitézek. Éppen a Fanzugnál járt, mikor odaérkezett a kovászfalábú hosszú német cugszfider is. Azt mondja; Haltberdók! Fir füng cugg. Ez a mi emberünk! Ezt a kézzel-lábbal termett legényt meg nekünk szülte az anyja. Be régen keresem! Egyenest rá az embereivel. O magának ugyan nem volt mersze, csak a többit kísztette. András bátyánk azonban félvállról vette őket. Csak megrázkódott, oszt hulltak róla a vasasok. Némelyiknek a sarkantyúja akadt össze, a másik meg belől pottyant a berenán. Igen ám, de kigyűlt ez a sisera had tán százra is. Mert a káplár futárt meresztett a Kisújszálláson portyázókért, hogy rögvest jöjjenek, lóhalálával is, mert szégyent vallanak. Hiszen, ha András bátyánk kikapja a kardot valamelyiknek a kezéből! De szelíd ember volt. Nem akart életet ontani. így osztán csak curikkolt. Azok meg karddal, kötéllel ott hadonáztak az orra alatt. Addig curikkolt, amíg becurikkolt a Fanzugba. Fogva vagy legény, azt mondja cugszfider. Add meg magad, mert felgyújtjuk körülötted a berenát.

Megperzselünk, megsütünk. A zugbeliek is rákezdtek: András fiam, ne égettess fel bennünket evvel a pogánnyal! A kunyorálásra oszt kijött a zugból. Nosza a cugszfider!

Meglapult volna az egy kapufélfánál, de András bátyánk belemarkolt a gellesébe. Káplár uram! Vagy elkofercel kend innét, vagy megkapom a nyakcsigáját, oszt felhajítom az égbe.

De nem kapom ám meg! Igaz, hogy akkor már elhagyta a türelme. Vérben forgott a szeme, oszt a foga is megcsikordult minden szóra. Azt mondja a cugszfider: Niksz, niksz, fir füng.

Mán mint, hogy bántja fülét a csikorgás. Ezért osztán megütötte a dobot, oszt elmasírozott a katonáival. Ráijesztett András bátyánk a huncut németjére!

- Hanem annyit mondok, hogy igencsak ő is másképp gondolkozott volna, ha Kis Lajost találja ott a karcagi templom előtt. Ennek hallotta-e hírét? Egres Kis Lajosnak.

Mintha régi jó ismerőssel hozott volna össze a sors e pusztai hodályban, amint ezt a nevet hallom. Györffy István a Nagykunsági Krónika „Tánciskola a dűlőúton" című fejezetében szépen leírta, ki volt, mi volt Egres Kis Lajos. Túrkevei árva gyerek volt, akiből a múlt század elejének leghíresebb verbungos huszárja lett. Én azonban a hagyomány élő szavára voltam kíváncsi.

-Agenerálisa mindig csak őtet küldözte. Eridj Lajos fiam, verbuválni! Annak nem kellett kötél. Kipenderedett a középre, oszt rakta a táncot. Megszédítette véle a fattyúkat, aki látta.

Tenyerébe csaptak, oszt mán diktálták is befelé a nevüket.

- Még a császár udvarát is felverte Egres Kis Lajos híre. Egyszer osztán magának a császárnak is fülébe jutott. Nosza, rögtön kiadta a parancsot, hogy ő azt a huszárt látni akarja. Éppen, szerencsére, Brünnben volt. Vezetik oszt elébe. Nagy lakoma volt. Ott ültek az asztalnál.

Gyere fiam, azt mondja neki a császár, mutasd meg a tudományodat. Bezzeg még a kanalat is elejtette csodálkozásában! Annyiba vette Lajkó csak, mintha itt járt volna ni, a kevi piactéren.

Oszt az a temérdek sok úr, kevi nép lett volna. Ótán maga mellé ültette a császár. A saját tányérjából etette. Mikor oszt vége lett az ebédnek, oszt Lajos elköszönt, egy zacskó aranyat erőszakkal beledugott a tarsolyába. Mert nem akarta elfogadni. Hő, a nagy lompos morva katonák tanulták volna a táncot, minden áron! De tán ennek a birkának is jobban állott volna.

- Negyvennyolcban meg honvéd volt. Osztán mikor a végén hazakerült Kevibe, egyszer hívatják. A német generális kovártéjára. Azt mondják néki, mutassa meg, milyen az a hajdútánc. Akit a hajdú katonák táncoltak. Mutatja osztán. De elébb egy kivont kardot kért.

Oszt avval. Vasasok fogták közre, úgy merték a kezébe adni. Két aranyat kapott a generálistól. De megparancsolta néki, hogy holnap megint eljöjjek, mert ezt a táncot meg akarja tanulni. Hanem osztán a két aranyat megtanálták a kapu küszöbjén, de Lajosért hiába tették tűvé a várost! Inkább a réten bujkált, minthogy németet tanítson. Fenegyerek volt. így hirdeti a legenda, amit a közösség szőtt e két fia köré. Amiért orrára koppantottak az önkénynek s amiért a császár aranya se kötelezte el őket.

Míg emléküket újítgatjuk, a zivatar elvonult, csak a vén Miklós maradt mogorva. Ő nem engedett ősi hitéből. Mikor le akartam fényképezni, hatalmas bundáját és zsíros kalapját fordította a lencse felé, K i tudná, mit gondolt! Valamilyen, vén Korpástól örökölt pogány átkot nem mormolt-e rám?

41. ábra. Fodor Gergely: Vándorló legény

A sárkány a sárréti nép hiedelmében A sárkány nem tartozik a sárréti néphit emlegetett alakjai közé. Úgy is mondhatnánk, hogy ma már nem szerepel. Nem így ezelőtt! A régi feljegyzésekből kitetszőleg s a legöregebb emberek babonás históriái szerint gyakran megjelent és hozzáillő cselekedeteivel foglalkoztatta a falvaink népét. Alkalmasint a két Sárrét pusztulásával költözött el erről a vidékről.

1. A múlt évszázad derekán még virágjában volt a Nagysárrét, BiharnagybajomDévaványa-Karcag-Füzesgyarmat közt, úgyszintén a Kissárrét is Kornádi és Csökmő és környékén. E két nagy összefüggő lapályt az öreg Berettyó és a Körös vize, meg a Tisza árja tartotta uralma alatt. Lápjait, végeláthatatlan náderdőit a pákász bújta, szárazulatain a rétipásztor barangolt. Falubeli ember csak a széleit ismerte. De még a 70-es években is voltak nádasaink, melyeket a falusi ember útja elkerült, s amik életében tartották jó ideig a réthez fűződő hagyományokat.

Minden adatunk megegyezik abban, hogy ez a hatalmas mocsárvilág volt a sárkányok tanyája. Csupán Nagyrábé község tanácsa mondott némileg ellent, 1829-ben. Több lakos panaszára körülményes vizsgálatot tartott, hajóba szállva még a nádvágó és a gyékénytermelő helyeket is végigszemlélte s az így szerzett tapasztalatai alapján kihirdette, hogy „senki hazudozásának ne hidjenek, Varjúfij új falusi dezentortól, sem senkitől tejet ki ne küldözgessenek, se tüzet ne rakjanak, mert a mi rétünkben sárkány nem lakik". - Lakott azonban egyebütt. Szerepi földön a két Kárászos közé eső egyik halom is ezért volt nevezetes.

Bajomban a vén Demjén János, aki valamikor szilaj gulyásbojtár volt a rétben, beszélgette ezelőtt, hogy kútformájú nagy lyuk tátongott ennek oldalán és abban lakott a sárkány.

Sohasem merészkedtek odáig, csak a Pocosról leskelődtek némelykor egy nagy odvas bodzafa lombjai közül. A lyuk szája körül szétszórtan lerágott csontok hevertek, mert a sárkány a gulyákat és méneseket dézsmálta, a szegény pásztorember kárára lakmározott.

Mikor jóllakott, kifeküdt a holdvilágra. Akkora volt, hogy körülérte a halmot, a farkát meg becsapta a nádasba. Nappal nem bújt elő. Tudni való, hogy a nap melegét nem állja, a fénye pedig szúrja a szemét. A hűvöst szereti, mert a vére amúgy is forró, megfőne benne a tojás. E halom tájékán kanyarodott el a Gyarmat - Karcag közti vízi út Ladánynak vezető ága.

Bajomi Szabó Gábor, a hatvanas esztendők nagytapasztalatú vízi fuvarosa számtalanszor végighajókázott rajta. Télidőn, mikor a hajócsapások beálltak, a fűtött kemence padkáján tanyázó szomszédoknak emlegette azt is, hogy elégszer hallotta a halombeli sárkány bőgését.

Sőt egy éjszaka, történetesen a karcagi vásárra igyekezvén, látta is. Úgy szökött a magasba, mint a szivárvány, csakhogy veres színű volt. Farkával nagy zörgést csapva tördelte a nádast.

Alig mutatkozott meg, hirtelenséggel beborult az ég s olyan orkán kerekedett, hogy ő a Kiritón egy pásztorkunyhóba szorult és csak virradatkor indulhatott tovább, mikorra elült az idő. - Ilyen lyukban fészkelt a sárkánykígyó a füzesgyarmati Cséfa-pusztán is. Nyolcvan esztendőn felül lévő Békési Sándor gyermekkorából emlékszik rá, hogy ásóval, lapáttal mentek ki az emberek, még Szeghalomról is, és egy kis halmot egészen belehánytak ebbe az odúba. De nem értek célt vele, mert azután meg a Kátasarokban, a Korhányhalom tetején bújt ki a sárkány. Azt mondták, olyan feje volt, mint a lónak, csak ötször-hatszorta hosszabb. Még sörénye is volt s úgy hányta-vetette jobbra, balra. Sokan féltek tőle. A Cséfán járt emberek megölt kakast akasztottak ki a falu szélén egy fára. - Valahol az Aklos körül is tudtak

sárkányt, egy kis halomban. Erről azt híresztelték a régi öregek, hogy egy láda pénzt őriz a halom gyomrában. Összetekergőzve ott ül a kincsen, kampós körmeit belevetvén a vas ládába. Maga gyűjtötte, azért félti. Mindegyik sárkány szereti a pénzt. Ha mérges, avval kell meghajítani. - Ritkaborz egyik laponyagjában szintén lakott sárkány. A lyukból messzire hallatszott a szuszogása, éjszakának idején pedig Zsombokakolig feltetszett a belőle kiáradó kék, meg veres világosság. A z ecsegi gulyások tejet öntöttek bele. Nem is esett semmi káruk.

A szomszédos határokról, Magyarkáról, Karahátról tünedeztek a tehenek. - Mikor az irázi rétről elvitték a vizet, ott is találtak nagy kerek sárkánylyukat. A földkúthoz hasonlított.

Csökmőről, Komádiból. Ugráról járt ki a nép a nézésére. Aztán még sokáig ijesztgették vele a rakoncátlan gyerekeket: „Belelöklek az irázi lyukba". - Pákászféle emberek azt mondják, hogy néha a láp alá is bebújt a sárkány. Ezt arról lehetett megismerni, hogy ahol volt, azon a helyen felpúposodott a láp. Ilyenkor összeverődtek a kurázsis emberek és közös erővel sárkányt öltek. Lápmetszőt, csáklyát, horgot vertek a lápba. Volt olyan is, akitől nem messze úszott el a sárkány. A Dobti-tisztán történt ez. Egészen alá volt merülve és úgy verte a farkával a vizet, mintha eső esett volna. - Szerepi lakos öreg Rácz Páltól hallottam, hogy az ő idejében a Tapogatósnál, az Oberettyó partján fekvő kékszájú sárkánytól rémüldözött a falu hiszékenyebb népe; fehércselédek, gyerkőcök, de még némelyik ember is. A z egyik azt mondta, be talál jönni a faluba /(oszt mit csinálunk akkor!), a másik attól félt, hogy dögvészt csinál. No, mikor aztán itt voltak a mérnökök, partot is megbizgatták, de bizony nem találtak ott semmit. Élt Ecsegen bizonyos Perge nevezetű számadó. Bajomi öreg Demjén Sándor mondta, hogy ez sokat tudott volna beszélni a sárkányokról. Tőle hallotta, hogy a sárkányok azért nem szaporodnak el, mert a nőstény hét esztendeig hordja a fiát, a másik hét évig pediglen szoptatja. Azután pedig szüntelenül vívnak, marakodnak és így egymást is pusztítják. Ha valamelyik szopós gyereknek csak egy gyúszűnyi sárkánytejet adnának, már annyival elörökölné tőlük a mérgüket. A vérük ellenben hasznos. A k i megkeni vele a szemét, az meglátja a földbe elásott pénzt. A z is szerencsés ember, aki a fogára szert tehet. - Ez utóbbira maga az öreg Demjén is tudott példát. Volt egy Túrkevére való komája, ez szántás alkalmával talált egy akkora sárkányfogat, mint az ember két hüvelykje összetéve.

Madzagon a nyakába akasztva, az inge alatt hordta. Attól kezdve senki sem mert ujjathúzni a fiúval, olyan erőt adott neki. Félkarral hányta a tele zsákokat s egymaga húzta el a nagy szekér búzát. Bezzeg pályáztak is rá a fattyúk! Hányszor volt úgy, hogy altában kiakasztják a nyakából! A jog adott-e neki valamilyen sejtést, vagy hogy', de legmélyebb álmából is felserkent. Mindig csak dolgozott a nagy erejével, nem törődött se a lánnyal, se a kocsmával.

A sárkány fölött csak a táltosnak van hatalma. Ez nála is erősebb. Ennek hívására fényes nappal is előbúvik lyukából. A vén Vicsak táltos mondta volt: „Ott a Ferendeki-halom, abban van az én lovam, annak nem kell kantár!" Mindenki tudta, hogy a sárkányra gondolt. A gyarmati táltos meg az Apavára hatalmában lévő kincset akarta a sárkánnyal felkapartatni.

2. A leghíresebb sárréti táltos, a XVIII. és X I X . század fordulóján élt békési születésű Csuba Ferenc is elsősorban a sárkánnyal együtt említődik az írásokban és a szájhagyományban.

1

2

1 2

A sárréti táltos-hitről: Szűcs Sándor: Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten. (Elhn. 1936.) Ua.: Néprajzi vonatkozások Bihar Vármegyében.

(Nadányí Z.: Bihar vm. Monográfiája. Bp. 1938.)

Csubáról és a csökmőieket csúfoló sárkány-históriáról: Györffy István: Nagykunsági krónika. Karcag 1922. 106.1. és Dömötör Sándor: A csökmői sárkány históriája. (Debreceni Szemle, 1934.) Az ott mondottakat nem ismételve, néhány adattal járulok c témakörhöz. Megemlítem azt is, hogy a sárréti mendc-monda ma is élőink tüntetik fel Cs.-t. Van öreg ember, aki gyenneksége idejéből, mint személyes ismerőse emlékszik rá. Valamelyik szellemi utóda használhatta fel nevét. - Értesüléseim szerint Biharmegyc levéltárában is vannak Cs. Ügyét tartalmazó periratok. Ezek átnézése azonban nincs módomban. (1794-ben, derecskéi csalása miatti vallatása során "szegény együgyű zsellér cmbcr"-nck mondotta magát.)

Csuba ezen a tájon volt otthonos. Itt bolyongott a rétségi falvakban, Bihar, Békés és a Nagykunság szomszédos részein. Hívei sokat járhatták vele a mocsár szigeteit, a nádasok mélyén meghúzódó laponyagokat, elásott kincset keresgélve és sárkányokkal fortélyoskodva. Eleget gáncsolták pedig a hivatalos személyek. így Sárrétudvari tanácsa is.

Egy sokáig használt mindenes protokulumban, 1807-es évszám alatt bejegyezve találjuk ezt az ellene szóló hirdetményt: „Lakosainknak jó akarattal tudtokra adjuk, hogy helységünkben is megforduló s magát táltosnak, valamint sárkányokkal társalkodónak mondó Csuba Ferenc szavára ne hajtsanak, véle ne őgyelegjenek, szállásra be ne fogadják, mert kinek miatta kára esik, magát okolja, senkin sem kereskedhet.,, E hivatalos óvásnak aligha volt foganatja.

Csuba továbbra is népszerű maradhatott. Fodor Gergely bajomi nótárius 1830-ban íródott feljegyzési könyvében színes rajz örökíti meg a „huncut táltost", a piros nyelvű, piros-fekete pikkelyes farkú, fekete-sárga szárnyú veres sárkánnyal együtt. Gyaníthatjuk tehát, hogy még akkoriban is szerepeigetett.

Országszerte ismert cselekedete a csökmői sárkányhúzatás. A hagyomány szerint ezt bosszúból eszelte ki, hogy általa világcsúfjává tegye a falu népét. A históriát több változatban is ismerik a sárrétiek. A közönségesebb variáns azon a versen alapul, amelyet Szívós János írt, aki az 1700-as évek végén berekböszörményi jegyző volt, s amelyet Osváth Pál terjesztett el „Bihar vármegye Sárréti járása leírása" (Nagyvárad, 1875.) című könyve révén. Szempontunkból érdekesebb adatot tartalmaz egy másik versezet. Szabadszájú népi verselő faraghatta. A szöveghez illő ábrákkal bőven ékesítve, ügyesebb-ügyetlenebb másolatokban a legények kezén kallódik. Egy 1907-ben „leírt" változat szerint Csuba ezeket mondta a sárkányról (elhagyva innen a nyomdafestékre nem való sorokat): 3

„ A kondér aranyat kani sárkány őrzi. Éjfélkor Váradig hallik a bőgése, Debrecen alá ér veszett nyerítése.

Szárnyát teregeti, farkát kunkorítja, Hasogató körmét fogába aggatja.

Szőrös pofájából ölnyire lóg nyelve, Akármelyikünket könnyedén elnyelne.

De nekem cimborám, bízzák csak rám kendtek, Hozzanak kötelet, rája hurkot vetek."

A további részben a versíró körülményesen előadja, miként játszódott le a híressé vált eset. Csuba a hosszú kötelet egy vén fűz derekára görcsölte. De ekkor már fenn az ágak közt ott kuncogott cinkosa, bojtár Tóth Miska és hatalmas tülkét szorongatva arra várt, mikor érkezik el az ő szerepe. Midőn aztán a Csökmőiek javában rángatták a nádasból kiérő kötél végét, Miska a szép holdvilágnál feléjük fordította mezítelen hátulját, ugyanakkor rémes hangokat csalva ki a tülökből. A tanácsbeliekből és a legviálisabb legényekből összeválogatott húzók az egészen jól ki nem vehető látottakat, valamint hallottakat a sárkány tulajdonainak vélték és igen megfélemlettek. Egy ,jószemű" legény el is sorolta, mit látott a fa tetején. „Tyüh, akkor már baj van"- szólt Csuba imigyen. „Szörnyű vérengzés lesz hamarosan itten. Nem kell mán azt húzni, kijön az magától. Egy ugrás csak annak idáig a 3

Elscdy Gábor szerint 1817 körül, Imre S. és Tóth B. szerint 1828-ban hall meg Cs. (Dömötör idézett dolgozata.) A közölt kép az 1830-as évekből származó eredeti rajz másolata. A szerző 1926-ban találta meg Bihamagybajom régi. Csubára vonatkozó iratai között.

fától." Majd pedig azt ajánlotta, hogy akinek valaha is titkos ügye volt más ember asszonyával, az rögtön eressze el a kötelet és iszkoljon a sárkány elől. „Ilyenre haragszik és ha itt kaphatja, körme és foga közt szerteszét szaggatja." Nem kellett kétszer mondania. A csökmőiek, élükön a főbíróval, csúfos futásnak eredtek.

Előbbi adatainkkal való egybevetésből látjuk, hogy a versíró nem szabadon, a saját fantáziája, hanem a népi elképzelés szerint formálta meg a sárkányt. Ezek a vándorló históriák, mendemondák egyebekben is tartalmazhatnak igazságnak megfelelőt. Ha lehetetlennek tartanánk, hogy a kipellengérezett csökmőiek csúfságukból még az igazságszolgáltatás előtt is elhallgattak egyet-mást, akkor a sárkányhúzás minden tekintetben hiteles történetének azt a jegyzőkönyvet tekinthetnénk, amelyet 1789. október 11-én vettek fel a szeghalmi bírák, Csuba és a tanúk kihallgatása alapján.

Azt mondja ez a jegyzőkönyv, hogy midőn a csökmői határban lévő Sóstóhalom ásásához fogtak, Csuba „a rét oldalra elment imádkozni." Visszatérvén, azzal ijesztgette az ásós embereket, hogy a gödörből jöjjenek ki, mert a pince bolthajtása már közel van és be talál szakadni alattuk, akkor pedig mindnyájan ott fulladnak a pince büdössége miatt. Azt ajánlotta, hogy a faluból hozzanak ki új kétöles kötelet s az ő vezetése mellett fogjanak sárkányt és azt vezessék a gödörbe, avval töressék le a pince boltozatát. A z emberek ráálltak és kötelet hozva ki, elmentek a tordai lápra, hogy sárkány után nézzenek. Csuba azt is megkérdezte tőlük, hogy „micsodás sárkányt akarnának fogni, kant -é vagy nőstényt, avagy azoknak tavalyi fijait?" Úgy látszik, hogy a jó csökmőiek a kant túlságosan mérgesnek, a fiaikat pedig könnyűeknek vélhették, mert a nőstényre tették fel a célt. Csuba aztán a tordai lápon is fondorkodott. Úgy leásatta a kötelet, hogy az emberek bármiként is neki veselkedtek a végének, nem bírták kihúzni a földből. Annál is inkább, mert a gonosz táltos azzal intette őket, hogy „ha kendtek közt van olyan ember, akinek nőtlen korában köze volt más asszonyával, az innét távozzék el, mert azt azonnal széjjel szagattyák." így aztán hárman kiálltak a sorból. Nem sikerülvén a sárkányfogás, a kincskeresők nagy haraggal támadtak Csubára. Megragadván, beledobták a kiásott gödörbe, hogy hadd törje le ő a bolthajtást. A földet is kezdték már ráhányni. Csavaros esze azonban innen is kiszabadította. Erősen ígérte, hogy hétfőn csakugyan pénzt mutat nekik. „És a terminált hétfün ismét vele kimenvén, vélek vasvillákat vitetett. Hogy majd őrá sok bikák fognak menni, ha a pénzt ássák, de ne féllyenek, csak aggasák a bika hasaajjának a vasvillákat, eltágulnak róluk." De bizony az ásogató embereket semmiféle bikák nem háborgatták. Ekkor meg azt mondta Csuba: „Bocsássanak kendtek engem szabadon, mert nékem meg kell a sárkányokkal előbb vívnom, harcolnom, azután lesz meg a pénz." El is engedték, azután vissza is jött, de pénzre csak nem akadtak. „Akkor ismét azt mondta, hogy még a fidélibusz kasszának három forint hijja van, míg azt meg nem adnák az ásósok, addig pénzt nem lelnének." Dehát a fidélibusz kasszát is hiába egyenlítették ki! A vége az lett a dolognak, hogy a szeghalmi bírák Csubát keresztvasba téve helységről-helységre vissza küldöttek Tek. Nemes Biharvármegyének.

Tudnunk kell még azt az érdekes körülményt, hogy Csuba eme kincskeresés idején Biharmegye rabja volt. „Feles kincskeresés végett helységünkben küldetett rab." olvashatjuk a jegyzőkönyvből. De azt is feljegyezték róla a szeghalmi bírák, hogy helységünkben a „hozzá hasonlóakkal való szünteleni bor ivásában és mások az ő kincs találásával való ámításával töltötte egész idejét" és csak az elöljárók unszolására, sokszori kényszerítésére indult el hébe-hóba kincset keresni, majd minden laponyagot és halmot 4

4

Békés vm. Levéltárban. Közölve: Bihari Hírlap 1938. dec. 22. - Ebből az iratból is az látszik, hogy "sok pogány szokást őrizhetett Cs."

megásatva. - A z is kiviláglik tehát ebből a hivatalos iratból, hogy Csuba „ámításainak" nem csak azok voltak a hívői, akik nyíltan színt vallottak mellette.

Ha adatainkat közelebbi összehasonlításul egybevetjük hazánk egyéb tájairól eddig előkerült ilynemű anyaggal, a sárréti sárkánynak néhány igen lényeges sajátsága tűnik fel.

Egyik az, hogy a rét halmában, laponyagjában lakik, de vízhez alig van köze, nem úgy, mint a mocsárban hét évig elbújva élt kígyóból, vagy az ott tizenhárom esztendeig rejtőzködő vén harcsából lett sárkánynak. Nem is átváltozás által lesz, miként azok, hanem születik. Másik jellegzetessége a táltossal való szoros kapcsolat. Ez nem csupán abban a körülményben merül ki, hogy a nála erősebb táltosnak hatalma van fölötte, hanem sokkal inkább utal erre a hosszú ideig való szopás, a tej kedvelése, az egymással való viaskodás, nagy erőt adó fog, a kincslátás.

A sárréti néphitben a sárkány és a táltos-hit köre (1. és az 1. sz jegyz.) eléggé határozottnak tetszik s arra gondolhatunk, hogy nem ezek elhalványodása, illetőleg egymásba mosódása okozta ezeket a sajátosságokat. Viszont messzebb menő következtetésre mégsem nyújtanak adataink minden tekintetben megnyugtató alapot. Ehhez további anyaggyűjtés szükséges nemcsak a Sárrétről, hanem elsősorban a hozzá etnikailag és földrajzilag a hasonló, ősi magyar hagyományokat viszonylag még épebben őrző területekről is.

42. ábra. Demjén Sándor: Mérges a sárkány, szalad a bíró

Nagysárréti babonák és mendemondák az elásott kincsről A sárréti nép képzeletét semmi sem foglalkoztatja olyan élénken, mint az elásott kincs babonája. Szántáskor, építkezéskor vagy egyéb alkalommal felszínre vetődő őskori szerszámok, edénytöredékek és a halmokból előkerülő archeológiai leletek régi mendemondák hamvadó parazsát lobbantják lángra.

Azt mondják, hogy legtöbb kincs a török időkben került a föld alá. A z Örökös háborúskodásra való tekintettel a tehetős polgárok elföldelve tartották pénzüket, futáskor pedig elásták. Szokszor aztán ott is maradt az; szétszóródott, elpusztult a család, vagy ha visszajött is, nem akadt rá megint. A törökök is nagyon sokat ástak el, kiűzetésükkor nem győzvén magukkal cipelni minden prédát. Némely részéért azonban később visszalopakodtak.

Emlegetik, hogy amikor Bajomban voltak a törökök, a falualatti Törökhalmon ütötték fel a basa selyem sátorát. Ide volt elásva a basa kincseivel megterhelt hajó (csolnak) is. Ezt azonban már csak későn tudták meg a bajomiak! Egyszer - több lehet hetven esztendejénél, még akkor megvolt a rét - két fiatal idegen jött a faluba. Pár napig itt tekeregtek, itt csavarogtak; egy ízben az öreg Kótiéknál háltak, mint vándorló legények. Senki sem gondolta, hogy törökök, pedig azok voltak! Egy sötét éjszakán (erre vártak csak) kiásták a hajót, lehúzták a halom aljára, ott kezdődött a rét, ráeresztették a vízre, és eleveztek. Jól megmagyarázták azoknak otthon, hogy hol kereskedjenek! A gödör most is látható a halom oldalán, de már belepte e fű. - A z is régen volt már, amikor egy nagyszakállú török érkezett Püspökladányba. Négy turbános, bugyogós emberrel jött, hosszú ekhós szekéren. Azt mondotta, hogy kereskedő, portéka azonban igen kevés hánykolódott a szekérderékban.

Ajánlották neki, hogy éjszakára álljon be szekerével a városháza udvarára, idegen utasok szokása szerint. De ehelyett egy gazdánál szállásolta el magát. Jó pénzt ígért, hát szívesen fogadták. Kora hajnalban már továbbmentek. Búcsúzáskor a török száz aranyat olvasott le a gazda tenyerébe. A z nem akart elfogadni ilyen sok pénzt egy éjszakáért. „Vegye el, gazduram - így a török - jut is, marad is a dédapám vagyonából!" Jól van, hát elfogadta.

Majd napok multával lemenvén nagy udvara hátuljára, az egyik sarokban betemetett gödörre talált. Ekkor világosodott meg minden az elméjében: miért húzták a lovak befelé a szekeret olyan könnyedén és miért nyikorgott a kerék, amikor kifele mentek a kapun. Ástak el pénzt 49-ben is, amikor bejött a muszka. Egy ládányi ember a nagyapjától hallott ilyen esetet. Valamikor a kunmadarasi vásáron járt az és szóba ereszkedett egy világtalan koldussal, aki elpanaszolta neki gyászos élete történetét. Negyvenkilencben, mint árvagyerek Ladányban szolgált a gazdagságukról híres Bojároknál. A z orosz jövetelének a hírére gazdái is összeszedték arany-, ezüst drágaságaikat, hordóba rakták, és szekéren kivitték a Nagytanyára. A temetőtől délre nagy mélyen a földbe ásták a hordót, téglát raktak rá több sorral s betemetvén, nyolc lóval megtapostatták. O is ott volt e műveletnél. Kérdezték tőle, hogy ide találna-é ezen helyre? „Ide találnék könnyen" - válaszolta. Erre a hét Bojár, apa és fiai megragadták, szemét kivették és rettenetes átok közben a kincsre helyezték. „Két emberi szemmel tudjanak felvenni!" - mondották. Ővele pedig mit sem törődve, útjára engedték. - A z öreg koldus szavain elindulva, kereskedtek is a kincs után. Heten fogtak ásáshoz. Már szedtek is ki sok téglát, amikor - miért, miért nem, nem mondták meg hirtelen félbehagyták a munkát. A következő esztendőben pedig egymás után elhalt mind a hét ember.

Meggazdagodott uzsorások, zsugoriak, akik sajnálják, hogy nem vihetik magukkal mindenüket a túlvilágra, szintén elföldelik összeharácsolt kincseiket. Bajomban hallottam olyan gyermektelen öreg házaspárról, aki a szőlőskertben ásta el pénzét. Mielőtt betemették volna, a vénasszony „ráürítette magát", hogy soha senki ki ne vehesse. - Egy régi karcagi főbíró, amikor el kellett hagyni hivatalát, három napig mulatott a Karajánosi-csárdában.

Harmadnap éjszaka kiment a csárdamelletti laponyagra és elásta a bukszáját. Nagyon sok igazságtalan pénz volt benne. Háromszor utána köpött a gödörbe, hogy sohse tisztuljon meg.

- Egy füzesgyarmati gazdag kupec halálos ágyán árulta el, hogy a Sütötthalom oldalában van a pénze, délnek, - de el ne felejtsék hétszer körüljárni, mert csak úgy vehetik ki.

Nem egy üldözött zsivány is föld alatt tartotta a rablott pénzt. Onnan költögette. A híres nádibetyár, Orbán Gábor pénze a Gugyori ablaka alatt volt elásva. Amikor egy gulyáskunyhóban csellel elfogták, a csárdás vette ki. A villogónál is volt neki, Konyár alatt.

Szilasi nevezetű szerepi betyáros pásztorember pénze pedig még mindig ott van a gyarmati földön, a Divíki-zug egy kis laponyagjában. Idáig még senki sem találta el, milyen fortéllyal lehetne kivenni.

De vannak olyan kincsek is, melyek valamilyen titokzatos, ismeretlen módon kerültek a földbe. A z ilyeneket többnyire boszorkányok őrzik.

Hosszúháttól le Zódonynak vezet egy út. Ezen az úton van egy olyan hely Hármashídon erről, ahol Szent György éjszakáján tizenkét órától egyig nem lehet elmenni, se szekérrel, se gyalog. Valami megállítja az utast, és nem engedi tovább, míg az idő le nem telik. Olyan pénz van ott, amit a boszorkányok őriznek. Hogy mi haszon háramlik ebből rajok? - azt ember még el sem képzelheti.

A k i ilyen helyen nem vigyáz, az könnyen megjárhatja, mint a szeghalmi juhászbojtár.

Legeltetvén a nyájat, a számadóval felmentek egy halom tetejére. „Na, fiam, - így szól a számadó - régi öregektől hallottam, hogy ebben is pénz van." Valami kis rongydarab volt a halom tetején. „Ni, - azt mondja a tudatlan bojtár - , milyen nagy szél fúj, osztán ezt mégse viszi el!" Avval belerúgott, még mielőtt a számadó rákiálthatott volna. Azóta térdben nem hajlik a lába. Nem igazi rongy volt az! Azért volt ott, hogy a pénzt ki ne áshassák.

Ilyesvalami lehetett az a sötét csomó is, ami minden éjszaka ott lapul a bárándi Kincseshalom tetején.

A bajomi rétben van egy terebélyes halom: Nagygazos. Ezelőtt nem olyan volt, mint most, hanem egészen belepte a giz-gaz, szamártövis, ragadófű, bojtorján és más efféle, körülötte pedig vizek, nádasok terültek el. Egy vidéki juhásznak, akit csak Kuriburi ragadványnéven emlegetnek - ide fiadzott a pulija. Mikor előjött, bojtorjánnal összekócolt szőre között egy aranyat lelt Kuriburi. Egy éjszaka aztán harmad magával így ment el a halomra, kereskedni.

A kutyakaparás helyén ásni kezdtek. Ástak, ástak szorgalmasan ... A közeli bokorban pedig ott pipázott egy ember és figyelte őket. Észre sem vették míg meg nem szólalt „Vigyázzanak - azt mondja - , mert agyonüti kendteket a malomkő!" Egy nagy malomkő csakugyan ott forgott fölöttük a levegőben, az öreg Kuriburi még jól bele is vágta a fejét, amint hirtelen felegyenesedett. Ha ástak, a malomkő lejjebb jött, ha behányták a gödröt, eltűnt. „Ne fáradozzanak, bátyám - folytatá a pipázó ember - nem lehet ezt a pénzt kivenni. Én már csak tudom, mert számtalanszor próbáltam. Boszorkányok keze van benne."

A kisrábai határon a Korgórét közepéből emelkedik ki egy magas halom: a Békáshalom.

No, hát ez a halom meg széjjel szokott nyílni! A tetején látszik is amolyan nyeregféle bemélyedés, mintha két púpja volna. Éjszakára gyakran ennek oldalára hajtotta fel nyáját egy kondás. Nem látott, nem hallott soha semmi titokzatosságot, míg aztán ennek is

elérkezett az ideje. Egyszer éjfélkor költegetni kezdték, hogy keljen fel, mert nem jó helyen fekszik. Előbb azt hitte, álmodik, de mégsem tudta mire vélni a dolgot, mert a konda is felkelt és húzódott lefelé, elmaradozva hol egyik, hol másik része, mintha terelnék. Ment hát ő is utána. Amint leért és visszafordult, látta, hogy a halom túlsó oldaláról egy széles nyíláson átvilágított a hold. A nyílásnál pedig különös emberi árnyékok suhantak el. Nagy lárma és pénzcsörgés hallatszott! Pár szempillantásig tartott ez, azután eltűnt minden és még nagyobb csendesség lett, mint azelőtt volt. Na, ez sem istenes dolog! - gondolta a kondás.

Amikor elbeszélte egy nevezetes tordai öreg embernek, az csak bólintott rá. „Hát tudd meg fiam, - azt mondja - hogy ez így történik minden hetedik esztendőben. De fogadd meg a szavamat, és ne leselkedj utánok." A z öreg ugyanis egyszer - még fiatal korában - meg akarta lesni a titokzatos alakok műveletét, de azok úgy lehajították a halomról, hogy elnyomorodott.

Van ilyen rossz hely több is, szanaszét a határokon.

Igazán jól csak a régi bolyongó táltosok ismerték a földeket! Leginkább a rét rejtelmeiről szerettek beszélni. Azonban sok minden feledésbe merült már abból, amit ők hirdettek. De még így is nehéz lenne észben tartani azoknak a kis laponyagoknak és halmoknak a nevét (Bajomtól Dévaványáig, Szeghalomtól Karcagig, Nádudvarig, továbbá Kornádi és Csökmő környékén), amelyeket megásásra érdemesnek tartottak. Nekik ugyanis megvolt az a hatalmuk, hogy az aranyat, ezüstöt, rezet és drágakövet, akármilyen mélységbe voltak is elásva, meglátták. Többnyire azt is tudták, hogy miképpen lehet azokat megszerezni.

Többek között beszélték, hogy a Nadányiak temérdek kincse Apavára halmában van. Két török fej van rajta. Minden hetedik esztendőben van olyan nap, amikor ki lehetne venni. De, hogy melyik az a jeles nap, - az már elfelejtődött. - A gyarmati Jányhalomban egy arannyá vált leányzó fekszik. - Szeghalmon a Turbuchalomban a török császárné drágamívű ékszereit látta valamelyik. Egy szép magyar katona ásta el ide, akit a fiatal császárné szabadított ki a rabságból. Hogy miként szabadult meg, és miért ásta el az ékszereket - azt itt nem lehet elmondani. A bajomi szőlőskert mögött domborodó Keresztéri porongról pedig azt híresztelték, hogy hét szürke csődör ára van benne eltemetve.

Bizonyos Békési nevezetű gyarmati táltos többször ajánlotta Bajomban az öreg Somogyinak, hogy a Szurdoki porongot ássa meg, mert ezen és ezen a helyen pénz van. A z öreg Somogyi - saját szájavallása szerint - meg is jelölte a helyet, de jámbor ember lévén, nem kereskedett. Pedig ő kivehette volna, mert egyszer sem káromkodott életében.

Ezelőtt még hivatalt viselő tekintélyes emberek is útra keltek csillagtalan éjféleken a múlandó földijavak után, amerre a táltos igazította őket.

A hagyomány szerint egy emlegetett nevű bajomi főbíró is talált pénzből vásárolta a sok földet. A tordai táltos megmondta neki (egy köcsög jó aludttejért), hogy az Óberettyó mellett melyik kis porongban van a pénz. Igaz, hogy ült rajta egy nagy göndörszőrű, fekete kutya, de megmondta a táltos, hogy avval ne törődjön, hanem álljon meg a porong hajlásánál, nézzen a szemébe, és háromszor kiáltson rá: vakk, vakk, vakk! Megijedt-e a kutya a főbíró ugatásától avagy megértette? -elég az hozzá, hogy sarkon fordult és elkullogott, le a Berettyónak. A főbíró pedig gyorsan kiásta a pénzt, mert csak addig lehetett, míg a kutya helye meleg volt.

Igen mindenik faluban van talált kincsből gyűlt vagyon, meg olyan szegény ember, aki másként meg nem magyarázható módon hirtelen összeszedte magát.

Vannak más módjai is a kincskeresésnek.

1

]

Szűcs Sándor: A csökmői sárkány cs egyéb régi mendemondák. (ZiszafSldvár és vidéke, 1936. évi 22. szám.)

A sokat tapasztalt öreg Demjéntől hallottam, hogy - 70 esztendeje lehet - valami nagybajuszú ember őgyelgett a bajomi határon. Egy hetedik gyerek volt vele, aki acéltükörrel nézte a kincset. Sorba járták a halmokat. Azt állította a gyerek, hogy a Lyukaslaponyagban sok kincset lát (így mondták már a táltosok is, hát igaznak kell lenni), de ha kivennék, elsüllyedne Bajom városa. Ilyen gonosz szándékkal ásták el valamikor! A Nemesföldön levő Disznóslaponyagban szintén látott. Ennek meg az a hibája, hogy minél mélyebbre ásnak utána, annál lejjebb süllyed. Nem lehet kivenni!

Szent György éjszakáján tisztul a kincs. Ahol el van ásva, ott kis láng vetődik fel a földből.

Ilyenkor tehát a kinn járó emberek: pásztorok, csőszök figyelemmel szoktak lenni. Egy bojtár a Kecskés-zugban, gyarmati földön látta a lidérc-láng fellobbanását, éppen egy régi csárda helyén. De azt mondta a számadója: „Betyárfészek volt ott, fiam. Átkos pénz az, bajt hozna rád!"

Olyan eset is fordult már elő, hogy ősz ember mutatta meg a kincset. Egy püspökladányi gulyást is ilyen szerencse ért régen. Történt egyszer, hogy a Peres-kút közelében levő halomnál hálatta a gulyát. Szép holdvilág volt. A bojtárok elpihentek, a gulyás pedig botjára támaszkodva álldogált. Pontosan éjfélkor egy elhanyagolt külsejű öreg ősz ember jött elő a halom túlsó oldaláról. Egyenesen a gulyáshoz ment és csendesen így szólt hozzá: „Látom, fiam, hogy jólelkű ember vagy, tedd meg hát velem azt a szívességet, vezessél oda a kúthoz, és mosdassál meg, fésüljél meg". A gulyás csak ásítozott, nyújtózkodott, mintha igen elnehezítette volna az álom. A z ősz ember azonban tudta, hogy mire gondol. „Ne félj tőlem, fiam - monda - , nincs énbennem tetű, csak már régen nem mosakodtam, régen nem fésülködtem." Megsajnálta a gulyás, mivel csakugyan jó ember volt, s odavezetvén a kúthoz, megmosdatta és megfésülte. Visszamenvén akkor látja, hogy a halom túlsó oldala széjjel van nyílva. A z ősz ember belépett a nyíláson. „Sose félj, fiam - szólt vissza - , hanem gyere utánam, hadd háláljam meg a jóságodat". Lementek a halom nagy üreges gyomrába. Hét hatalmas vaskondér előtt állott előttük.. A z ősz ember leemelte az egyikről a fedőt. Színültig volt aranypénzzel. „Markold tele, fiam, két szűröd ujját, - így szólt - azután hagyjál magamra, mert éjfél után bezárul a halom, és megint nem nyílik meg hét hosszú esztendeig."

A gulyás engedelmeskedett és megköszönve az ajándékot, kifelé igyekezett a megnehezedett szűrrel. Alig ért ki, összecsukódott a nyílás, még nyoma sem maradt. A gulyás házat, földet vett Ladányban, s gazdag ivadékai most is ott élnek.

Egy udvari tanyást éjjeli álmából költött fel az ősz ember. Megrázta a vállát. „Kellj fel, fiam! Ne aludj most, hanem eredj ki a Tigicsérgáthoz s a hídtól naplementnek mérj ki a parton hétszer hét lépést,,. Ennyit mondott csak, azután eltűnt. Rögtön gondolta a tanyás, hogy azon a helyen pénznek kell lennie. Nem szólt a feleségének sem. Felrántotta magára a nadrágot, magára kapta az ujjast és egy ásóval kiment a mondott helyre. Jó marsot tett, mert nem volt közel. Sarkát a hídhoz illesztvén, mérni kezdte a hétszer hét lépést. Előszörre azonban elvétette a számolást. Kezdte másodszorra, harmadszorra, hetedszerre ... mindig eltévesztette! Addig bajlódott, vesződött, míg rávirradt. „Tudhattad volna, - mondta neki otthon a felesége, - hogy harmadszori felkeltésre kell elindulni!"

Némelykor az álom is rávezeti az embert a földbe rejtett kincsre.

Egy sápi csősz három éjszaka álmodott egymás után a Kálló-laposon lévő halomról.

Mintha rajta lett volna s lejövet roppant bánkódott, hogy ottfelejtett valamit, de hogy mit, azt már nem álmodta meg. A negyedik éjszakán ásót fogott, és elindult szétnézni, nem lel-é valamit. Amint a halom tetején kihajított egy ásó földet, azonnal kifordult belőle egy kis mázolatlan cserép csupor. No, azt mondja, emiatt bánkódtam én álmomban. Mert a kis

csupor telistele volt arany pénzzel. Jó ideig tartogatták otthon a komótfiában (mert nagyon régi pénz volt már, nem lehetett elkölteni), míg aztán egy csontot, rongyot szedő zsidó tíz pengőt ígért érte, és eladták neki.

Egy sárrétudvari ember meg az Árkoshalomhoz álmodott és egy zimankós éjszakán kiment, hogy megássa. Meg is lelte volna már a kincset, de a nagy munkában a bőrnadrágja fenekéről levált a folt és amint szélnek fordult, elkezdett rajta csattogni s azt gondolván, hogy hátulról a boszorkányok tenyerezik, meg sem állott hazáig. - A monda szerint ezen a halmon a régi időkben nagy épület állott, amelyben valami nőtlen emberek (némelyek úgy tudják: barátok) laktak. Gyakran elunták azonban a maguk rideg társaságát, és a környékbeli falvakból leányokat raboltak el. Emiatt sok átkot szórtak rájuk. Egyszer Kábáról hozták el egy gazdag úr leányát. Ez lett a vesztük. A z apa embereivel körülvette a halmot, felgyújtotta a házat, és szétszóratta üszkös romjait. A bentlevők végső pusztulásuk előtt ásták el a kincseiket a halom földjébe.

Akavára szintén igen jeles hely, már a régi táltosok hagyománya szerint is. Ide egy bakonszegi gazda álmodott, többször egymás után. Egy éjszaka aztán kiballagott a fiával együtt. Amint ásták, furkálták a földet, egyszer csak felkiáltott a fiú: „Megvan, apám!" De bár ne lett volna meg! ... Egy jókora kantát emeltek ki. Nézik, belenyúlnak, hát arany- és ezüstpénzt tartalmaz. Hamarosan elsimítván a földet, a kantát kivitték a tanyára, és a fal tövében elásták. Harmadnap éjszaka valami rossz emberek (soha sem akadtak nyomukra) rátörtek a tanyára, a tanyást agyonütötték, az ólból pedig négy lovat elkötöttek. Féltette a gazda a talált pénzt, hogy más kezébe kerül, hazavitte tehát és a kamarában elásta. Rá harmadnapra talpig leégett a háza. Mivel maguk is kiköltöztek a tanyára, a pénzt megint ott ásta el az ágy alá. Eltelvén három nap, a nagy legény fiú ágynak dőlt s egy hét múlva már el is temették. A tűzoltásnál esett valami baja - mondogatták. A gazda azonban tudta már, hogy a talált pénz átok alatt van. Hogy a további szerencsétlenségnek elejét vegye, visszaásta a kantát Akavára halmába.

A z átok volt a kincsásók legnagyobb veszedelme. Egy ványai ember minden éjfélkor táncol ereje fogytáig. Rálestek már többször, de sohasem látták, kivel járja. Van olyan ember is, aki a határban szaladgál, a dűlőúton le, dűlőúton fel. Minden esztendőben hétszer van ilyen éjfél, amikor nem tud otthon maradni. Egy másik ember meg bizonyos éjszakákon kiáll a falu szélére, és ott áll. Néz egyenesen előre, meg se mozdul. Hiába köszönnek neki, nem fogadja. Éjfél után, mint aki megretten hirtelen megfordul és hazamegy. Átok alatt lévő pénzt ástak ki ezek valahol!

Hogy a kincs elásásakor miképpen mondták rá az átkot a megtalálóra? - azt a mostani emberek már nem tudják. A régiek tudták csak. Annyi azonban bizonyos, hogy nem jó az átok alatt levő pénzt a háznál tartani, de még elkölteni sem.

43. ábra. Szűcs Sándor: Szaru sótartó rajza

44. ábra. Horváth Viktor: Szaru rühzsírtartó

45. ábra. Gaál Gyula: Szaru paprikatartó rajza

Boszorkány-történetek a Nagysárrétről Sárréti öregekkel beszélgetve kihozza a szó, hogy ezelőtt az itteni falvakban bizony sok olyan személy élt, aki bűbájossággal, rontással, varázslással foglalkozott és abban lelte örömét, ha ártalmára lehetett felebarátjának, - egyszóval boszorkány volt.

Azt mondják, hogy különösen Szeghalmon lakott sok ilyen elkárhozott lény. Ezek még meg sem elégedettek a maguk falujával, hanem éjszakánként más helységekbe is átjárogattak kártékonykodni. Úgy látszik nem ijedtek meg a máglya tüzétől, amelyen 1724ben megégették az idevaló Kós Andrásnét, akiről szavahihető tanúk esküvel bebizonyították, hogy ördögi mesterséget űzött, valóságos boszorkány volt és sokszor még emberi formáját is elhagyta. (Oláh Gy.: Boszorkányperek Békésmegyében.)

Biharnagybajomban történt régen, már csak hallomás után emlékeznek rá, hogy éjszaka az utcákon csavargó legények elébe, azt se látták honnan, odatoppant egy fekete ló. Girhes volt. Úgy gondolták jártányi ereje sincs, mégis hirtelen felágaskodott és első lábait a közelben álló legény vállára tette, de az korántsem ijedt meg, hanem balkézzel megragadta a fékszárat. Boszorkány ez - monda a többieknek -, vigyük a kovácshoz, patkoltassuk meg!

Az álmából felzavart kovács, mint sokat hallott, tapasztalt ember, jól tudta, hogy itt gyorsan kell cselekedni. Patkót vert hát a ló bal első patájára, azután végig vágott a hátán. Úgy elnyargalt az avval, amit kapott, hogy utána is alig tekinthettek. Majd napok múlva, úgy estenden, egy vén asszony állított be a kovács feleségéhez; azt mondta gyalog jött Szeghalomról és úgy elfáradt, mint a kutya. Nagy siránkozással mutatta bal tenyerét: egy patkó volt rászegezve.

K i járhatott volna végére a boszorkányok fondorlatainak? Mit miért cselekedetek? sokszor nem lehetett azt tudni.

Egy bajomi ember abba betegedett meg, hogy minden éjszaka rángatta valami boszorkány, hol a lábát, hol a karját. Hiába vertek kést, villát az ajtószemöldökbe, hiába kötötték körül a kemencét lánccal, ablakra, küszöbre is hiába tettek nyírfaágat, nem ért az semmit, a boszorkány tovább garázdálkodott. Végre is egy bakonszegi javasasszonytól kértek tanácsot. Ez azután különbféle füvekből főzött fürdőt kommendált és megmondta, hogy amidőn a beteg először fürdik, megjelenik az, aki megrontotta, de semmiképpen be ne eresszék, mert a gyógyszer hatását veszíti. Csakugyan alig készült el a víz, teljes erejéből verte a bezárt kaput és egy túlsóvégesi öreg asszony, aki sohasem volt bejáratos a házhoz.

Persze nem engedték be.

Volt olyan ember is, akinek fejét rúgta meg a boszorkány. Úgy történt, hogy este munkából jött haza az illető s amint belépett a kapun, mintha hátulról jól fejberúgták volna. Visszanéz, hát látja, hogy egy reá régóta haragos, boszorkány hírében álló vén asszony ül a kapu tetején, majd átveti rajta a lábát és úgy elugrat vele, mintha lóháton ülne. Kis idő múlva kimentek megnézni a kaput, de a tetejét csakugyan nem lelték sehol.

Egy püspökladányi gazda is megjárta. A feleségével a karcagi vásárra ment, más nem is ült a szekéren, csak ők ketten, teri sem volt rajta, mégis majdnem kidőltek a lovak a hámból mire célhoz értek. Már útközben nyilván látták, hogy nincs rendjén a dolog, de hiába tekingettek előre, hátra és vizsgálták meg a kerekeket, semmi gyanúsat sem vettek észre. Hát amikor a vásártéren szállnak lefele a székérről, látják, hogy a saroglyánál ott szöszmötöl egy falujukbéli szipirtyó. Köszönöm a fuvart, - azt mondja és már megy is tovább.

Olyan fortélyos boszorkány volt ez, hogy nem csupán a kútágasba ütött késen tudta kifejni a tejet, hanem azt is látták, amikor béka képében csüngött a tehén tőgyén. Elszedte a tyúk tojását is. Neki csak három tyúkja volt, mégis kaskaszámra árulta a tojást a hetipiacon. Egy asszonyt így fenyegetett meg: Van három kakasod, de azért hiába teszed kotló alá a tojást, nem lesz abból csirke, mert elbánok én vele! - átkozták sokan.

Szerelmesek dolgába különös előszeretettel avatkoztak be a boszorkányok: cselekedettel, tanácsokkal, különb-különbféle bűbájos szerekkel. Bár a vélük való cimboraság sohasem volt valami nagy tisztesség, mégis sokszor hozzájuk folyamodtak titokban a lányok és menyecskék. Kerítési praktikáinak se szeri, se száma.

A z egyszeri rabéi menyecske is jobban szerette a legényt, mint a hites urát. Észrevette ezt a szomszédasszony s áthajolt este a berenán, amikor a gazda odajárt valahol a Kunságban.

Ha én akarnám - mondta a menyecskének - a Hámszárító-hídnál megkötném a szomszéd szekerének kerekét, annyira, hogy egy óraütésnyi ideig nem mehetne onnan se té, se tova.

Emerrébb megint megkötném.

Sőt lányok, menyecskék között is nem egy akadt, aki megátalkodott boszorkány volt.

Ezekkel kiváltképpen a legényeknek és fiatal férjeknek gyűlt meg a bajok, őket rontották, bántották, ha érzelmeiket semmi módon sem sikerült nekik maguk felé hajtani.

Emlékeznek rá az öregek, hogy egy legényre azért haragudtak a boszorkányok, mert nem kedvükre való szeretőt tartott. Emiatt többször megnyergelték éjszaka, hol pedig a mellére és a másik testrészére ültek. Egyszer azt tanácsolta neki valami hozzáértő, hogy olyan kakukkfüvet hordjon a kalapja mellett, amelyet éjszaka szakított a temető árkában. A z ilyen kakukkfű ugyanis távol tartotta a boszorkányokat.

Egy másik boszorkány pedig egy suttyó legényt nyomott éjszakánként. A fiú felakasztotta a gatyáját a gerendára, de az nem használt. Azt eszelték tehát ki, hogy a fiúnak bent a házban vetettek nyughelyet, ágyára pedig - mely a pitvarban állott - az apja feküdt, éles kést téve a párna alá. Első éjjel a kulcslyukon jött be a boszorkány, az öreg gazda a bal markában fogva a kést, felé vágott, de nem érte. Következő éjszakán a szabadkéményen ugrott be. Ekkor azonban valahol megvágta a kés, mert dugott és eltűnt újfent a kéményen keresztül. Másnap a kútra menvén a fiú, a sarkon lakó menyecske oda intette a kerítéshez, ahol azelőtt is szokott volt már vele beszélgetni. - Jó túrósbélest sütöttem, kóstold meg! A fiú elfogadta, nem ette meg, hanem zsebre vágta. Észre vette, hogy a fiatalasszony keze be van kötve. Kenyeret szegtem - mondta az - és neki szaladt a kés.

Egy hírben álló menyecske meg így nyelvelt rá asszony ismerősére: Hiába félted tőlem az uradat; tudd meg az hál vélem, akit én akarok.

A z ilyen fajtájú boszorkányoknak az volt a mondásuk: „Az én szemem olyan kerek, ahányat lát annyit szeret". Róluk szólva utca címer, falu dísze és ehhez hasonló jelzőkkel illeték őket. Némelyik azonban rajtaveszített. A helység tanácsa hivatalosan tudomást szerezvén a parázna életmódjáról, a tanúk vallomása és a bába vizsgálata alapján ítélkezett felette. Eklézsia követés, a templom előtti szégyenkőre állítás, vagy megkorbácsol tatás voltak a gyakoribb büntetések, ha pedig javíthatatlannak tapasztaltatott a vádlott, akkor kicsapták a faluból. Ha az elöljáróság egyik-másik híresebbről véletlenül megfeledkezett, őtet szidták. Sáp község 1827. évi jegyzőkönyvében olvassuk, hogy ilyen személy magaviselete miatt Nagy András ily illetlen szókkal dehonesztálta az elöljáróságot: „b... meg a nemes Tanács, miért nincs rá gondja!"

E parázna személyek ellem pereket a régebbi boszorkányperek folytatásának tekinthetjük. A magyar ember szótárában: kurva és boszorkány ma is csaknem teljesen azonos fogalmat jelöl.

Mondják, hogy azelőtt a bábák is boszorkányok voltak. Sőt egy öreg asszony azt állítja, hogy ma is értik ezek a gonosz mesterséget, de mivel már minden faluban van doktor, miattuk nem merik gyakorolni.

Akire megharagudtak, annak rontották a gyermekét. Olyat is cselekedtek, hogy az újszülöttet elcserélték az ördög gyerekével. (Ez úgy neveli a fiát, hogy enni ad, de inni nem.)

A váltott gyereken azonban mindig ül valamilyen jel. Emlékeznek egy ilyen fiúra, ennek az ágyékában látszott egy lencsényi fekete bilyog.

Egy bajomi öreg bába különösen elhíresedett. Ma is élnek itt gyerekei, unokái hallgassuk el hát neki is a nevét. Környékszerte féltek tőle, mert állítólag sok gonoszságot vitt véghez. Emlegetik, hogy még a saját gyermekeit is megette (^megétette). Egyszer nagyon megjárta! Rontotta egy Sirály-zugi ember gyerekét; hiába telt az ideje, nem nőtt az semmit. Amikor éppen arra járt, az ember összecsődítette a szomszédokat: Vasvillára Sirály zugi emberek, itt a boszorkány! - és kicsi híja, hogy agyon nem verték. Másnap elizent és el is ment a haragosához, felkapta a gyereket és így szólt: Ha megettelek, most meg is gyógyítalak. Nem lett azután semmi baj.

De nemigen vallottak ezek egymás ellen. A z öreg Sáfrán Sára bábát elhívták egyszer valamelyik gyerekhez, akinek ebagja volt, mivel egy másik bába bántotta. Éjjel-nappal acsarkodott volna a gyerek, de hogy ezt ne tehesse, ruhába csavart cukrot dugtak a szájába.

Az öreg Sára mérgesen kirántotta a szájából, csak úgy cubbant. Nem ebagja van ennek - azt mondja - hanem ebanyja.

Egy másfalusi asszony a fiaival és szolgáival alkonyatkor kint dolgozott az udvarán, amikor fenn a magasban kiabáló vadlibákat vettek észre. Alig számolták meg - éppen heten voltak - hirtelen összevesztek azok és egyet lehajítottak maguk közül. Esett, esett a vadliba lefele, de mire a földreért, vén szipirtyóvá változott. Rögtön ráismertek: a bábaasszony volt.

De a boszorkányok nem csupán a faluban működtek, hanem - miként az öreg pásztorok és rétjárók emlékezetében hagyták - a határ sem volt miattuk biztonságos.

Szerep alatt, mélyen bent a rétben az Ó-Berettyó mellett van egy kis halom, állítólag ezen mulatoztak volt az összesereglett boszorkányok, bandáztak, duhajkodtak, fajtalankodtak éjnek idején, de nem lehetett látni őket, csak nagy lármájuk hallatszott. Pákász féle emberek emlegették, hogy a Vészszegéren és Csarnán boszorkányok jártak fel a Berettyó felől. Holdvilágnál látták mint ültek a víz tetején, felhúzott lábbal - mint öreg asszonyok a kucikban télen - és úgy úsztak hátrafele. Bajom és Udvari határán folyó Tigicsérben is vén banyák csatangoltak sötét éjszakákon, rontva az utasokat, de akadt köztük olykor leányféle is, aki becsalta a legényt az érparti nádasba és ott elaltatva tönkre tette, elvette az erejét. A sokat tapasztaltak kioktatták a legényeket, hogy ne találkozzanak vele, mit mutassanak meg és mit mutassanak neki.

Beszéltem egy nyolcvan esztendőn felüli öreg emberrel, aki gulyásbojtár volt gyerkőc korában. Akkor hallotta, hogy a szeghalmi boszorkányok is kijártak a rétbe és sokszor zavarászták a gulyát, ménest. Egy gyarmati számadó összeszövetkezett velük. Éjszakánként öt hat tehenet vertek a gulyába, mindegyiken rajta volt a számadó bilyogja. Igen, de ennek fejében éjszakánként elvitték hol egyik, hol másik bojtárt és három óráig megállás nélkül táncoltatták és jól megfincoItatták őket. Egyszer azonban rájöttek a bojtárok, hogy milyen parolát adott a számadó a boszorkányoknak. Nem is sokat teketóriáztak hát, hanem agyonütötték és eltemették az Ösvényhalom érfelőli oldalába. Máig sem tudták meg, mi módon veszett nyoma a gulyásnak. De egy nagy fekete kutya azóta minden éjszaka ott ül a halom oldalán. Minden hetedik esztendőben vakkant csak egyet, ha éppen akkor arra tévelyeg valaki, máskor olyan, mintha néma volna. Jaj annak, akire rámordul.

A z is egy gulyásbojtárral esett meg, hogy a fölröppenő varjak közé vágta a botját s egyet eltalált közülük, éppen a fejére esett. Na, ha rám estél - káromkodott egyet - az enyém vagy és kipányvázlak, mint a csirkés kotlót szokták. A még élő varjút kikötötte a kunyhó oldalához. A strázsáló bojtár másnap esküdözött, hogy éjfélkor a varjú kotló módjára rikácsolt, majd így szólt: Megkeserülöd Bénkó, amiért így bántál a világra segítő bábáddal.

A kevi bába volt, aki csakugyan meghalt azon az éjszakán. A varjú nem érte meg a reggelt.

Nem sok idő multán a bojtárt megtaposta a bika. Attól kezdve mindig kornyadozott, jobbára a karám körül lézengett csak. E l is pusztult, esztendőt sem töltött.

Egy csikós pedig az ülőhelyül használt lókoponyával járta meg. Este a tűz mellett éppen rá akart telepedni, amikor hirtelen megmozdult az és rányerített. Még akkor elvitték egy távolabb eső halom tetejére, ahonnan heted napra eltűnt. Élnek régi mende-mondák, melyek szerint a határ bizonyos helyein, a rét némely szárazulatán kincs van elásva. Ezeket a tatár elől menekülők rejtették el, vagy üldözött zsiványok, esetleg egyéb titokzatos módon kerültek oda. A legtöbbön átok van s ördög és boszorkány őrzi. Azt tartják pl., hogy a püspökladányi Kincses-dombot csak félig lehetett kiásni, mert amikor idáig jutnak, egy nagy fekete kutya megjelenik és megakadályozza a további munkát.

Ma már azonban a boszorkányoknak nincs otthonuk a Sárréten. - E felvetődő régi adatok után említsük még meg két érdekes körülményt. Feltűnő, hogy Bucsa, Zódony, Ösvényfő, Középér, Vészszegér, Csarna, Ferendek-gát környékéhez mennyi boszorkányos és egyéb babonás mendemonda (nem csupán a közöltek) fűződik. Bizonyára van ennek valami oka.

Talán gondolhatunk Bucsának a tatárok által 1693-ban történt elpusztítására, vagy arra, hogy az e tájra eső Kemény-sziget és a rét apróbb szárazulatai a török-tatár időkben fő búvóhelye volt falvaink népének. Érdekes még, hogy a bihari rész legemlegetettebb boszorkányai - az öregek vallomása szerint - a Kunságból ide származó családokból kerültek ki.

46. ábra. Horváth Viktor - Gaál Gyula: Tükrös

borotvatartó

Az „égbenyúló fa" a sárréti néphitben A magyar népmesék egyik sajátos eleme az égbenyúló vagy tetejetlen fa. A néprajzi kutatások bebizonyították, hogy e meseelemben samanisztikus, ősvallási képzet emléke rejtőzködik.

Szibéria és Közép-Ázsia ugor-török népeinél elterjedt az a samanisztikus világkép, amellyel az égbenyúló fa képzete kapcsolatos. A z altáji tatárok Bai Ülgön ünnepén vallási szertartásaikhoz felállítják a világfája (az égbenyúló fa) szimbólumát. Kivágott nyírfa ez, amelyet sátrukban, a jurtában ültetnek el, oly módon, hogy a lombja a füstlyukon át kiér a szabadba. Törzsébe lépcsőszerűen bevágásokat eszközölnek, s szertartás közben a sámán ezen lépked fel a sátor mennyezete fölé, jelképezvén égbe menetelét, ahol az emberek ügyét­ baját intézi és megtudakolja, milyen áldozatot mutassanak be.

Az alább közölt adatok pedig amellett szólnak, hogy az égbenyúló fa hiedelmi képzetként a Sárréten is él, főképpen pedig élt még a múlt évszázadban, amikor még az ősi pákász és pásztori életformák végső pusztulásával a hagyományok is el nem halványultak, s az azokat hordozó rétbeli öregek sírba nem szálltak.

Elsőbbet egy írásban ránk maradt emléket idézek Sárrétudvari község 1820-as években használt jegyzőkönyvéből: „Parázsó Istvánné feljővén a helység házához, bejelentette, hogy Szeghalmon vagy Ványán lakos jövő-menő Hő Balázs a múlt vasárnapi alkalommal a nagy csapszék eleibe gajdjával lakostársainkat öszvelármázta, ottan nagy csihét ütött, s nevezetesen azt is mondotta, hogy lemegyen ő tudja hová és a nagy fára felmenvén, majd megtudja akkor, milyen kutya lakik a bíróban, megcselekszi, hogy miként ő akarja, a bíróval az lészen, s a faluval is az lészen, mert huncfut a bíró meg a faluja is huncfut. Nyíriné kiáltozva biztatgatta, tegye csak a bíróval mentől hamarébb, edgy oldal szalonnát terít a hátára, edgy egész kenyeret ád a mejjére, de a faluval semmi károst ne tegyen. Valamely ládányi szekérre felkapaszkodván, arról is visszakiabálta, hogy aki Udvariban nem huncfut, mind eltérne mellette a sarogjában." - Varga Mátyásné szintén „saját fülével hallotta Hő Balázs mondását, midőn azt mondotta, hogy a nagy fán, akit ő bizonyosan tud, éjtzaka is nap süt, oda ő felmegyen, s a bírót kankutyává teszi, mert huncfut a garázda, mint a harapós kutya". - A z elöljáróság csak arról faggatta a tanúkat, hogy mit is mondott még Hő Balázs a bíróra, „gajdjával" nem törődött, s a „nagyfa"-ról szóló tudományából is mindössze ennyit jegyzett fel a nótárius. Úgy határoztak, hogy Hő Balázst, mihelyt a lábát a községbe még egyszer beteszi, fel kell hozni a bírák elébe, hogy a bíró gyalázásáért és a „lakosoknak maga hatalma hazudozásával s az ő szokott csalárd beszédjével való ámításáért" méltó büntetését elvegye.

Hő Balázs táltoskodásának ez írott emlékénél többet mond az az adat, amelyet Sárrétudvariban lakó Víg Sámuel nyolcvankilenc esztendős juhász szájavallása után jegyeztem fel (1921-ben). Mint bojtár, már gyerkőckorában a rétben bódorgott a nyájjal, Bihar és Békés nádasai közt. S e mocsári rengetegben többször összehozta a sors bizonyos Bütöm nevezetű öreg darvásszal, akiről jellemzésképpen jegyezzük meg itt, hogy „szelídített darvai úgy sompolyogtak utána, mint asszony után az anyás gyerekek, de ha rajok szólt, megfordultak, oszt visszalépkedtek szépecskén a kunyhóhoz, olyan ember volt". Tőle hallotta, hogy „van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, 1

2

1 2

E kutatások összefoglalása a vonatkozó irodalommal Solymossy Sándortól: A magyar ősi hitvilág (Magyarság Néprajza IV) Bihar vármegye levéltárában, a számozatlan községi jegyzőkönyvek közt.

mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha ezek elkezdenek kavarogni, ombolyogni, abból támad a szél. Olyan csudálatos nagy fa ez, hogy nem csak a hold jár el az ága közt, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc álló esztendeig nem vesz a szájába tejnél egyebet. A z meg tudni való, hogy tátus az ilyen. Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá. A z ilyen ember csak hírét hallja, hogy van, de látni nem láthatja."

Ez az adat az égbenyúló fa (a magyar világfája) és a táltos (a magyar sámán) közti összefüggésre mutat rá, de ezenkívül a keleti hagyománnyal való egyéb hasonlóságokat is sejtet. Feltehetjük, hogy a kilenc „elhajló ág" a sámán világkép égi rétegeire utal, amelyekbe a fa belenyúlik. A keleti hagyomány szerint hét, kilenc, tizenhat rétegű az ég. A z altáji tatárok ez utóbbit képzelik el s azt hiszik, hogy a hatodik rétegben a Holdapa, a fölötte levőben pedig a Napanya lakik.

Hogy a táltos igénybe veszi-e a fát, mint az égi hatalmasságokhoz való feljutás lehetőségét? - erről a maga is „tudományos" hírben álló vén réti juhász nem szólt. A z előbbi adatból azonban feleletet kapunk erre a kérdésre.

E két adalékot a Gali Bálint fájáról szóló hagyomány egészíti ki.

Gali Bálint öregbojtár volt. Ha jól számlálják az öregek, a hetvenes évek legelején még élt. Honnan származott? - nem tudják, talán Szerepről. Ezelőtt a rétjárók sokat emlegették, mert mint amolyan táltosféle ember több rejtélyes cselekedetet vitt véghez. A Berettyó folyása mentén a Vész-szeg rónája, az Ördögsziget, Monostorsziget, Fektó tájékán volt a Gali Bálint-rónája nevű vízút, gulyacsapás, amit ő töretett, járatott ki a nádasban. Vizében hasig, meg lejjebb merült a jószág, de ha akarta, úgy végig terelte rajta a gulyát, hogy a körme hegye is alig lett vizes. Ittenkörül állt valahol a róla elnevezett nagy fa is. A z öreg Zagyva juhásznak, mikor bojtárkorában a Középérszigetben kórászoltak a nyájjal, mutatta a gazdája: „Na te fattyú, amoda van ni a Gali Bálint fája! Arra messzire látszott a rét felett magányoson." Elbeszélte, hogy máskor is járt arrafelé: „Egyszer, hűvös éjszaka volt, Mihály nap után, álltunk a bundában a nádas szélénél. - Halljátok? - azt kérdi Péter bátyám. A fa irányából kiabálás hallatszott, úgy elmúlón. Messze volt. Nyútó Gyurka komám bedugta a fülét. Történni kellett ott valaminek, bizonyosan. De már akkoriban Gali nem élt, több esztendők óta nem látták." - Dajkatörök Csák Sándor, aki 1855-ben született, még látta.

Keviből igyekeztek az apjával hazafelé, Bajomba s egy ecsegi csárda sarkánál üldögélt őkelme, néhány szót váltottak is vele. De az öreg Dajkatörök akkor még csak 10-12 esztendős gyerek lehetett s így csupán arra emlékszik, hogy a vén Gali bezsírozott ősz haja csontkarikába volt húzva, amilyet régen a pásztorok szárcsontból reszeltek.

A szintén bajomi öreg Demjén Sándor gyermekkorában hallotta a nagyapjától, aki a rétben pásztorkodott, hogy „Gali Bálint fája tőgyfa vót. Osztán kis tüzet rakott alatta. A füst nem szállt el a lombja közül, még ha fújdogált a szél, akkor se. Mikor már egy nagy gomolyag volt az egész, az öreg Gali Bálint felment. Mihelyst az első ágra lépett, mindjárt elkezdtek vele civakodni a boszorkányok. Ezek ott gunnyasztottak meg mi, osztán nem eresztették volna fel. De csak ment feljebb. Akinek a nevét kiáltotta, az már fül volt, hogy vajon mit mond neki. Demjén János! Demjén János! Könnyen elbitangolt akkor a tehén a nádban, nagyapám is az után járt az idősebbik fiával. Megmondta nekik, merre vegyék az utat. Ótán meg, hogy: Csonka Mihály! Nagyfúró András, hé, visz a ménes, hajt az idő! Mind a kettő régen meghalt már akkor. De ő látta őket. Arra legeltet, ni, Mihály bátyád, fiam! Csonka Mihály nagyapám számadója volt egy időben. Sokat emlegette. Nagyfúró Andris meg csikós volt, híres legény, a vetélkedés lett veszte."

íme, eggyel több hasonlóság a keleti hagyományhoz: Gali Bálint látja az elhalt pásztorokat, kiált hozzájok, megmondja, mit csinálnak. Miként a tatár sámán is felfelé haladva a világfáján, a harmadik égrétegben találja a földön elhalt embereket, akik ott tovább élnek.

Bár érezhetően hiányos az öreg Demjén adata, mégis szinte egy samanisztikus ceremónia körvonalait sejteti velünk. Kérdés azonban, hogy Gali Bálint ismerhetett-é hagyományozott ceremoniális eljárást és ahhoz igazodva használta-é fáját az égbenyúló fa szimbólumául, vagy pedig egyéb adottság vezette rá, hogy rétlakó társainak adandó tanácsait, a rajok örökítendő hagyományt ez adatban megőrzött módon közölje, amely ez esetben csupán véletlenül hasonlít az általunk ismert sámáni szertartáshoz.

A rétben több jeles fát ismertek a pásztorok, pákászok és azok a falubeliek, akik élelmeskedni oda kijárogattak. így pl. egy régi írás szerint: „A Kárászostól nem messze, Zódony felé egy nagy magas fűzfa állott, mely mintegy cél és az ott járó emberek vezérfájának tartatott." A hajdani szerepi hajóút egyik kanyarodójánál az Oldalszigeten állt az öregek emlékezete szerint az Egy fa. Somogyi Antal bajomi öreg rétész ember beszélte volt, meg Szerepen az öreg Rácz Pál, hogy némelyiknek rovátkákat vágtak a kérgébe s így a rétben bolyongó könnyen felmászhatott és onnan körültekintve a náderdővel borított, helyt-helyt cseretes mocsár felett, tájékozódást szerezhetett. - Vájjon Gali Bálint nem azért ment-é fel a fára, hogy miként az egyszerű emberek a tájba, ő viszont a láthatatlan dolgok világába onnan még inkább belelásson? Ám azt is feltehetjük, hogy a Sárrét hagyományőrzői az égbenyúló fával kapcsolatosan valamilyen ceremóniát ismerhettek. Erősen támogatni látszanak ezt a feltevést azon hiedelmek, amelyek éppen e „cél és vezérfák" egyik-másikához fűződnek.

Egy öreg pásztortól hallottam, hogy még az ő idejében volt a nagyrábéi Délőlápon, a Berettyó felé egy nagy odvas, összetördelődzött vén fűzfa. A bakonszegi meg a füzesgyarmati boszorkányok éjszakánként oda jártak veszekedni, fondorlataikon osztóperelni. Előtte élő öregektől úgy hallotta, hogy ez a fa valami számadóé volt, aki nagy tudománnyal bírt. Kilenc bojtárt tartott. Mikor aztán elhalt, majd pedig a legfiatalabbik bojtárja is megvénült és utána ment, akkor kaptak oda a fa alá a boszorkányok. - Kóti Balázs bajomi öreg ember meg pákász elődeitől tudta, hogy a gyarmati Cséfán nevű határrész nádasai közt, a Kerekszigetben állt egy roppant nagy szilfa, s ez alatt is gyülekezés volt némely éjszakán. „Nem látszott senki, csak hogy nagy tüzet csaptak. Felverte a környéket a sípolás, csengőzés, dübörgés. Majd azután egyroppra tátus ménes termett oda, elkezdett rajcsűrözni a fa körül, vágtában keringelni. De reggelre nyomuk se volt, csak a halom pernyét találták az éjszakai lobogó nádtűz helyén." - Ilyen emlegetett fa volt a Félfa is valahol az ecsegpusztai rétségben. Bizonyos éjszakák idején hirtelenül világosság támadt körülötte, és furcsa alakok nyüzsögtek alatta. Jöttek-mentek. Hangok is hallatszottak, nóta vagy énekszó. Ilyesmiben járatlan ember nem tudta volna mire vélni, mit művelnek ott.

Egyszer egy bojtár legény oda merészkedett az éjszakai alakokhoz és közéjük vegyült. Éjfél után úgy tért vissza, hogy az inge gatyának, a gatyája ingnek volt felvéve, a lába közt meg egy lókoponyát szorongatott. Hiába faggatták a cimborái - mi történt vele? - nem szólt róla, csak ment, mikor az az éjszaka elérkezett. De - miként a már említett öreg Rácz Pál mondotta: „Csak kitudódott hamaroson, hányadán van a dolog. Olyan tudományra tett szert 3

3

Györffy István: Nagykunsági krónika. Karcag, 1922. 38. old. - Valószínűleg ez a faemlítődik Bajom 1836. évi jegyzőkönyveben is. A szerepi kanális ásásakor a vízrendezést ellenző sárrétiek egyike így förmedt rá a város emberére: "Ott a zádonyi nagy lűzfa, rá kéne húzni, aki ilyenekért tördeli a föld népét!"

a bojtár, hogy a számadóját is lefőzte. Ördögökkel cimborált az öreg, oszt meg akarta kötni a fiút, hogy ne mehessen. Igenám, de az lett belőle, hogy az kötötte meg őtet. Míg odavolt a fiú, adduJ a vén gonosz csont ott kucorgott az álláson, a dörzsölődző fa tövében, nem tudott odébb menni. Próbált volna ő elsittyenni, hanem a kötél nem engedte ám! Nem látszott az, csak a szorítása érzett."

Első tekintetre mintha boszorkány-gyűlésről szóló mondák volnának ezek, de már egyszerű szemügyre vétel után is tárgyunkhoz tartozóknak tekinthetjük mindegyiket, nem csupán a „tátus-ménes" említése miatt, hanem még inkább ama megnyugtatóbb körülmény alapján, hogy főszereplőik a boszorkányok ellenfelei. Ez a tulajdonság a sárréti hiedelem szerint a táltos egyik legjellemzőbb vonása.

Nyilván ide tartoznak azok az adatok is, amelyek a táltost fán, fa tetején szerepeltetik. Igen gyakoriak az ilyenek, de csak néhányat említsünk meg.

A vén Árva Gyurka szalontai táltosról beszélik, hogy tanyáját nagy diófák vették körül, s látták, amint „a vén Gyurka bácsi a nagy testivel ott ugrált egyik fáról a másikra, mint a madár". - Vicsak, a nevezetes sárréti táltos egyszer a karcagi gátnál egy fűzfa tetejében üldögélt vékony kis ágon, mely talán még a madár alatt is hajladozott volna. Csak felugrott oda. - Látták a töviskesi nagy fán is. Azon a tájon állott ez, ahol ezelőtt a Hortobágy folyó beömlött a Berettyóba. Pákász és halász járt itt csak, mert víz, mocsár meg nádas terült el mindenfelé. Egyszer az öreg Somogyi Antal idesapja két rétészkedő társával a fa alá húzódott be egy nagy felhőszakadás elől. Amint ott beszélgetnek a fa tövén, valami éneklést hallanak. Ilyenformán valahogy: 4

5

6

Eső bugyborékolj ék, Szél lenn, fenn nyugodjék, Ember szűre, jószág szőre Hadd ázzék...

Akkor veszik észre, hogy a vén Vicsak tanyázik felettük az ágon. Hiába szólongatták, rajok se hederített, mondta a magáét tovább a szűre alatt. Nem jött le. - Köteles táltosról is beszélnek hasonló históriát a sárrétiek. Egy este a lovakat itatták a kocsisok a Vesszősudvarban. Hallja az egyik fattyú, hogy nevén szólítják: Búcsi Lajkó! Néztek jobbra, balra.

Merről jön a hang? Hát, volt az ól végénél egy nagy régi eperfa, a vén Köteles éppen abban a pillanatban jött lefele róla. Könnyebb-é ez a veder, fiam, mint amelyik a templomzugi kúton van? - kérdezte. Akkor derült ki, hogy bojtár volt a fattyú előtte való esztendőkben, de megnyújtotta a bottal valamelyik cimboráját, s így nagyon elnehezült a veder, nagyon szűk lett számára a gulyajárás. Csak azon törte a fejét, honnan tudja ez a vén ember az ő dolgát, meg a nevét, hiszen sose látta. - A földesi Balogh Gáspár is táltosféle ember volt.

Gyógyításai révén híresedéit el. „Gyerkőckorában minden este le kellett mennie a hegyen túlra leckét hallgatni, ott is aludt egy fa tetejében, s hajnalban indult vissza."

Mindezen adatokból kiviláglik, hogy az égbenyúló fa mint hiedelmi képzet a táltos köréhez kapcsolódva, a Sárréten korunkig megőrződött, a hozzátartozó ceremónia emlékével együtt. Azt is megállapíthatjuk adatainkból, hogy az égbenyúló fa képzete nem a népmese világából került vissza a hiedelmek körébe, mert ennek semmi nyomát se viseli magán.

7

4 5 6 7

Szűcs Sándor: Táltosok cs boszorkányok a Nagysárréten (Ethnographia, XLV1I, 39.)

Fazekas F.: A lidérc és a táltos a szalontai nép hiedelmében. (Ethnographia, XXXVII. 38. old.)

Szűcs Sándor: i.m. 41. old.

Szűcs Sándor: Javasok a Nagysárréten. (Ethnographia, LII. 272. old.)

Csuba Ferenc és a ványai juhbehajtás A múlt század elején az egész Tiszántúlon ismert ember volt Csuba Ferke, az „imposztor".

Kortársa, Etsedy Gábor uram azt írta róla „némely feljegyzései-"ben, hogy: „Békésen lakó, látó vak koldus volt. Nagy hangos torkú, úgy hogy a vásárokban, mikor énekelve kérte az alamizsnát, az egész vásár tudta, merre jár. Nagy család volt, 1817 körül halt meg.

Különösen pénzásással sokakat rászedett".

Sok rendbeli és szüntelen való csalárdságai miatt a hivatalos iratokban is gyakran említődött a neve. Túrkeve egyik régi jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy 1801-ben köröző levelet adtak ki róla, amely így szól: „Leírása békési születésű Csuba Ferencnek, aki már 12 esztendeje, mióta a népet azzal hitegeti, hogy ő tátus, és a földbe rejtett kincseket meglátja.

Harmincnégy éves, református, feleséges, gyermekes, barna, szikár termetű; hibás szemeivel csak sajdít, de jól nem lát. Ha gondolkozik, úgy beszél, annyival inkább, ha csalni akar.

Azon rossz szemeit csodálatosan forgatja, nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódítja a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van.

Rendszerint szűrben, csizmában s gatyában szokott járni."

Sárrétudvari község egyik avas Kurrentáló Protocollumában is találtam egy róla szóló hirdetményt, 1807-es évszám alatt bejegyezve. Azt mondja: „Lakosainknak jó akarattal tudtokra adjuk, hogy helységünkben is megforduló s magát táltosnak, valamint sárkányokkal társalkodónak mondó Csuba Ferenc szavára ne hajtsanak, véle ne őgyelegjenek, szállásra bé ne fogadják, mert kinek miatta kára esik, magát okolja, senkin nem kereskedhet."

A kurrentáló paksamétát faluról falura küldözgették, jegyzőkönyvbe másolták, körmölték a nótáriusok, dobra is ütötték a tartalmát. A z utcasarkokon „közhírré" kiáltatták a falu dobosával. Ámde ha alkonyatkor vagy vásári alkalom végeztével valamelyik faluszéli kis házikó ajtaján illendőképpen benyitott Csuba Ferke, elfelejtődött a hivatalos óvás. Mint szegény, látó vak koldusnak, szállást adtak neki. Majd pedig amikor táltosi mivoltában verselgetni kezdett, és csodálatos történésekről csendesen mesélt, begyűltek a szomszédok is, és lankadatlan érdeklődéssel hallgatták. És mert „nagyon tudta szóval" - bizony még „őgyelegni" is elindultak vele ki a határba, rétszéli halmokra, rétbeli szigetekre, egyik érpartról a másikra, elásott kincsek jeles helyeit keresgélve.

Fodor Gergely bajomi nótárius az 1800-as évek elején jegyezte fel kéziratos könyvébe, hogy Csuba „eklézsia majorosa Gál Jánoshoz oda bemenvén, tejet kért tőle. Mit a kemence padkája mellett elébe egy székre letévén, azon hirtelenséggel a felét felvetette. így bekortyolgatva, ezen közben azt is mondotta, hogy míg a Szurdoki Porongot meg nem nézik, ő a fejét se tudja elhajtani. Éjtszaka Diós Andrással meg az által ellenben lakó szomszéddal négyen kimentek, és mutatta, itt van, itt ássanak, de akármint is, szólni nem kell. A gödörben már a földből előtetszék valamely edénynek kerek karimája. Félre az ásóval, azt mondja Diós András, kézzel bánjunk vele, mire le is hajolt, de már akkor semmit se lelt. Másnap is jártak kinn több helyeken is, a Demjén szállását is nézni. Gál Jánosnak magának mondotta, hogy meghitt cimborájával mely éjtszakán ide kijöjjenek, s meglesvén azon helyet, ahol hét nagy csődör táncol és kerengel, biztosan a kincset azon a helyen megtalálják. Harmadnap este felé pedig azt mondja Csuba, nékem tovább kell mennem még most Kardszagra Vajóékhoz, mert nékem oda mennem muszáj, de megtérek onnan. Egy kis rovás forma fát adott Gálnak, mely még most is megvagyon, de néki nem sokat érhet, mert érte máig se jött."

Csuháról bőven maradtak ránk feljegyzések, hivatalos írások és népi emlékezések.

Böngészve az elsárgult, avas írásokat, figyelve az íratlan hagyomány szavát s egybevetve a kettőt, úgy ítélhetjük, hogy ez a „látó vak koldus" a régi babonás hiedelmek hívője és Ludas Matyi-féle igazságtevő volt. Fortélyos ésszel kiagyalt csalárdságaiban pénzesebb gazduramékat és a vele keményen bánó hivatalbelieket részeltette.

Egyszer a dévaványai főbíró is ráolvastatott huszonötöt valami csintalanság miatt. Ezt nem is felejtette el; nagyon kívánkozott vissza Ványára. De addig nem ment, amíg ki nem agyalta, miként viselkedjék a „jó napot kívánok" után. Mikor aztán számot vetett magával, egyenesen a városházához nyitott be.

Nagy csendesség honolt a széles ámbitussal megépített hajlékban, ahol a város gondját­ baját intézik. Ebéd után volt az idő. A főbíró félimetten szendergett terjedelmes karszékében.

Hirtelenében azt hitte, rosszat álmodott, amikor az ajtónyikorgásra felserkent, és Csuba ráköszönt.

- Jó napot kívánok, főbíró uram! Használjon a pihenés ...

A felijesztett főbíró nem szólt a nyájaskodásra, hanem mérgesen körülnézett ültéből, vane a közelben hajdú vagy kisbíró. De Csuba is látta, hogy egyetlen fogdmeg sincs kéznél.

- Csak azért tértem be - azt mondja - hogy jó szándékkal megérdeklődjem: főbíró uram árandába adta-e a határt?

- M i közöd hozzá?! Nincs helyén az eszed, hé! De mindjárt helyére veretem én, csak várjál egy kicsit, ha már megint idemerészkedtél!

- A z é r t bátorkodom szólni, nemzetes uram, mert láttam erre jártomban, hogy valamennyi juhnyája van Túrkevének, tán mind ideát legel a ványai földön. A Farkas-zugnál ellepték a kaszálót! Vígan beretválják a jó tippanfüvet ...

Na, ez már szeget ütött a főbíró fejébe, s léken át elszállt belőle a szendergés köde. „Igaz volna ez? Vagy csak fecseg ez a pernahajder? ... Ennek végére kellene járni . . . " - így magában. De mivel lassú észjárású volt, Csuba tovább „tódította a dolgot", miként írva vagyon róla.

- Ha főbíró uram testi fáradsága engedné, a toronyablakból kitekintve igen csak meggyőződhetne szavam igazáról.

- Na, hékás, gyere! Mutasd azt a nyájat, ha nem félted a bőröd! Éppen visszaérkezett az előbb borért szalajtott hajdú. Főbíró uram pár pohárral felfrissítette magát, azután Csuhával együtt felbotorkált a toronyba a szúette lépcsőkön. A z ablakból kitekintvén, Csubát megnyugtatta a látvány.

- A h o l van ni! Látja-e, főbíró uram? A nádas szélénél feltetszik a juhnyáj egy része.

A főbíró látta, amit látott, s elöntötte a méreg.

- A rézangyalát! ... Hát ez a szomszédbarátság?! No, akkor én is szegre akasztom!

Lássuk, melyikőnk bánja meg!

A városháza ámbitusáról kiosztotta a parancsot: - Hé, hajdúk, kisbírók, pecérek, kilincsnyomók! Csülökre mind, akik vagytok! Rúgjátok a farmatringot. A bitangságban kapott juhnyájat hajtsátok be ide a város udvarára, egy fia se inaljon el belőle. Imónus!

Hát ez már nagy eset! A z évszázados szomszédi jó viszony bomlása. Egybe kell citálni az egész elöljáróságot.

- Sürögjön-forogjon kend is, kisbíróné asszonyom! Noszogtassa a fehércselédeket! Tüzet, vizet a konyhára. Városgazda uram pediglen gondoskodjék elegendő boritalról. Telik a bírságból.

Lásson ki-ki dolgához, tisztéhez! - így szónokolt bíró uram, az esemény fontosságához mérten.

Bezzeg lett lárma, lótás-futás az előbbi csendesség után. A k i bírta lábbal és tüdővel, az a nyájért szaladt. A fehérnép tyúkot fogott, tüzet rakott. Városgazda uram csapot ütött a kántorkocsmából átgörgetett hasas hordóba.

Közben kellő méltósággal szállingóztak befelé a nemes, nemzetes tanács tagjai. Főbíró uram roppant ésszel trónolt a karszékben.

- Rovok olyan bírságot a szomszéd atyafiakra, késő ivadékuk is emlegeti majd! De hát nem tehetek róla, ha ennek is az én főbíróságom idején kellett megtörténni. Magukra vessenek! Engem a mi városunk érdeke kötelez.

- Ugy van! - bólintottak a tanácsbeliek, s így nem történt semmi fennakadás.

Minden simán ment a maga rendje-módja szerint, mint máskor is, fontos tanácsülések alkalmával. A jó bor folyt a csapon, a tyúkhús emelgette a fazékfedőt a tűzhelyen, a kemencéből húzgálták kifelé a tepsiket, a tanácsterem hosszú asztala is meg volt már terítve.

Csak akkor tört ki a patália, amikor a határba szalasztott emberek nyáj nélkül, csüngő orral tértek vissza.

- Hát a juhokat hol hagyták kendtek? - förmedt rájuk a főbíró.

A szószóló szomorúan legyintett.

- Elrepültek ... - sóhajtotta, mintha gyászesetet jelentene.

Iszonyúan felgerjedt erre a főbíró.

- Velem ne kukoricázzék kend, mert deresre húzatom!

- Megkövetem főbíró uramat, de szakasztott úgy igaz, amint mondám. Mert amit az a gézengúz juhnyájnak mondott, és főbíró uram is annak látott, az bizony egy falkányi kövér gödénymadár volt. Szépecskén ődöngtek a zsombékosban. Juhnyájnak nyomát se leltük. Ha kettőbe hasit főbíró uram, akkor sincs ez másképpen.

Mit határozott a hoppon maradt tanács? Erről már nem szól az emlékezet. A tyúkhúst igen csak elfogyasztották, alkalmasint megitták rá a bort is. De Csuba ezt a fonák áldomást már nem várta meg; még a vidámság tetőfokán eltávozott, egy sült tyúkkal a hóna alatt.

Gondolhatjuk, hogy az elöljáróság nem doboltatta ki az esetet. Mégse maradt titokban.

Mert nem hiába volt Csuhának a „magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága". Hamarosan ráébredtek a ványaiak, hogy tréfás kedvű emberek verselgetnek itt is, ott is a környékbeli falvakban.

Hallották hírét Hogy mi történt Ványán?

Ilyen se esik meg Minden ember fián.

Ha nem hallottátok, Hát elmondom néktek.

Ha nem én mondanám, Tán el se hinnétek.

Gyermekkoromban az akkori öregek mesélgető téli estéken még emlegették a juhbehajtást és a vele kapcsolatos történeteket, s volt, aki végig tudta mondani a históriás verset. Tőlük hallottam, hogy egy vásári alkalommal a szeghalmi híres Széles csárda úgy megtelt vendéggel, hogy az ajtaját is kiemelték a sarkából, mert nem lehetett benyitni. Körhajas, fésűs öregek, darutollas legények, degesz bukszájú kupecek, ágrólszakadt hajcsárok békességes egyetértésben töltötték az időt, emelgetve az üveget. Szólt a duda, s a kótájára

három nyalka legény, ványai fattyú sarkantyúzta a csárda földjét. Egy országjáró zsíros kupec rájuk emelte a poharát. „Na, komék, ezt a verbunkot takarosan eljárjátok! Csak azt restellem, hogy elröpült előletek a keviek juhnyája." Nosza, kitört erre a rebellió! Összegabalyodtak az emberek, a fokosok, ónos fák. Nem is oldódtak szét, amíg a csárdagazda híradására be nem vágódott Simay csendbiztos a puskás, kardos pandúrjaival és bilincset csörgetve külön nem választotta az eleveneket a holtaktól.

De ez már régen volt. Hosszú idő múlt el azóta, s elszállt Csuba főztjének a heve.

47. ábra. Csuba Ferenc a sárkánnyal (rajz az 1830-as évekből)

Ludas Matyi cimborái K i ne hallotta volna már hírét Ludas Matyinak! Annak a hetyke legénykének, aki a Nyíren-é vagy az Erdőháton élt valaha, s az igazságtalanul rámért botbüntetést háromszorosan olvasta vissza a dölyfös Döbrögi nemzetes úrnak. De Matyi nem állt egyedül, akadt párja másutt is, máskor is. A nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány a régiségből több olyan karakán legény emlékezetét őrzi, aki a jobbágyi, zselléri sors békójával se ment el a megtorlásra méltó cselekedet mellett, hanem móresre tanította a hetvenkedő és hóbortoskodó földesurat. Ha hírük nem futott is szerte határtól-határig, mint a Ludas Matyié, öregek elbeszéléseiben fel-feléled még. Elmondok itt egyet-mást ezekből a históriákból úgy, ahogyan néprajzi adatgyűjtéseim során nagyidejű emberektől hallottam.

Csere Ferke nevét említem talán elsőnek. Na, azt a legényt se lehetett csak úgy a maga hamvába halasztani, - azt mondja róla a hagyomány. Én el is hiszem. A Tisza mentén ma is emlegetik, ki volt, mi volt. Ott élt azon a tájon, valamikor a múlt században, fekete kenyéren, zselléri sorban. Viselt dolgait vigasztalóul mesélgették jobbágyi sérelmekre. Apró házak, füstös ólak padkáin hosszú téli estéken történeteket fontak neve köré.

Egyszer pogányul megbotoztatta földesura, mert szélcsendes idő lévén, nem járt a szélmalom, s liszt helyett a búzát hozta vissza. Szegény Ferke a derest hasalván úgy érezte, hogy a botok helyére az lesz az igazi gyógyír, amit majd ő a földesúrra ráken. Egy alkalommal aztán megleste, midőn az ura tele ette, itta pocakját és delelni a méhes hűvösébe tért. Éppen alkalmatos fekvésben szundított el egy nagy ócska súlyos tölgyfalócán.

Besittyenvén Ferke, hamar is, jól is lekötötte derekát, bokáját és úgy eldöngette egy jókora fütykössel, hogy jobban már nem lehetett volna. - Valamelyik versfaragó régi kántor szerint: Hogy ne legyen hamar mersze, Botozáshoz könnyen kedve, Kétszeresen visszaverte Fenekére Csere Ferke.

Fáj a bot nyomán nőtt hurka, Megpróbálván, jól tudhatja, így eszében megforgatja, Jobbágyát ha botoztatja.

Bár kedvelték a régiek a rigmust, ez a kádencia, úgy látszik, mégse jutott el idejében ahhoz a füredi földesúrhoz, akinek udvarába az eset után Ferke bevette magát. Mert ha fülébe jut, bizonyosan nem kívánta volna tőle, hogy a nyári tűző napon, a szérű közepében, nyomtató lovak kötele végén még a karcagi káplán táncát is járja el az ő mulattatására. Járta Ferke a parancsra j á r t a , de csak ímmel-ámmal. Nemigen cifrázta a figurákat. Nem is tetszett ám az úrnak a lassú móka. Léhűtőivel íziben egy fához kötöztette Ferkét, és égő kanócot húzatott a lábujja közé. „Most nézzétek meg az álomszuszék fattyút, ni hogy szaporázza!"

De szaporán bokázott ő is negyednapra! Történetesen ugyanis esti csizmahúzásra Ferkét vetette ki. Annak meg éppen tervébe illett ez a munkabeosztás. Szépen le is húzta nemzetes ura sárga sarkantyús csizmáját, de mihelyt elszenderedett, a Piszra meg a Kesely fékszárával pászintosan le is kötözte a mennyezetes, tornyos nyoszolyába. - „No, még ezt az öklömnyi

jóféle diófataplót ide madzagolom a lába ujjai közé, belecsiholok, hadd sziporkázzék, azután pediglen én elballagok, hátha véletlenül olyan úrra találnék, aki nem táncoltatja a cselédjét.

Szerencsét próbálok!" Eképpen szólt és cselekedett Ferke. Nemzetes uram nem válaszolt erre semmit. Merthogy a sallangos kostökzacskó, tele dohánnyal, akkurátusan bele volt illesztve a szájába. Rúgott-vágott csak, de így még inkább lobogott a tapló. Belátta hát j o b b , ha nem kapálódzik, mert kigyullad a strázsák meg a dunyha, s elhamvad nyoszolyástól. így csupán csak a lába égett össze, mire rányitottak.

Bezzeg Miska, a békési tájak békétlenje se volt ám kisebb ember! Már a neve se akármilyen! Nem hinném, hogy az apjától örökölte volna. Inkább avval tartom, hogy száraz keresztelőben ragasztották rá, célzásul, hogy amit ő elintézett, az bezzeg el volt intézve ...

Talán éppen az akasztói kasznár hozta ki legelőször a sodrából, amikor hatnapos robot után a hetedikre is hajtatni akarta. Éppen a gyarmati kántor-kocsmában komázott cimboráival, s az ősi soron szabad pákászok nótáját dalolgatta vasárnapi mulatságul: Nem járok én robotolni az urak földjére, Se tenyerem nem köpködöm a kapa nyelére, A Sárrétje terem halat, vadat, Nem esik ki a számból a falat.

Nosza, felcsattant a pitykés hajdú: „Megállj csak, te pernahajder! Hová nem jársz te?!"

Elkapta a gatyakorcát s a percekutorokkal az ispán elébe vitette. De ez csak a fejét kaparta, mikor a pálcázás után meglódulván Miska, nótaszóval szólt vissza neki: Se vége, se hossza, kerek a Sárrétje, Odajöjjön én utánam a kutya vármegye!

A pálcáját a faromra nem teszi, A fene a kezeszárát megeszi. „Kutyafog lehet ez a siheder, megkaphatja az embert! Tegyék láncra, ha elcsípik kendtek!"

Csakhogy nem csíphették ám el! Kiszökvén a faluból, a rétnek vette magát s nyoma veszett. Talán a kasznár fejéből is kiesett volna, ha télidőben egy nádvágó ember eszébe nem juttatja. Rétet bérel, azzal a szándékkal nyitott be hozzá. Toprongyos csizmában, vérzett dakuban bandukolt mellette az ipse, nádat nézni menvén. Avas süvegje állig ért, csak csepüszin jeges bajusza lógott ki alóla. De amikor a náderdőben, a jég hátán kettesben maradtak, egyszer csak azt kérdi: „Emlékszik-e még, nemzetes uram, Bezzeg Miskára?" „Hol van az a gazember? A nyáron csapattam meg." „Ihol van ni! Osztán most meg az csapja meg kendet!"

Uccu rajta boszorkányos! Lerepült a maskura bajusz, eltűnt a vénember, s ott sudárzott Miska, mint a túri torony. A z elámult kasznárnak a fejébe rántott egy nagy zsíros szeredást, mint borjúnak szokták a kötőféket, a lábának meg gáncsot vetett. Egy görcsös kezebelivel úgy eltángálta a Berettyó jegén, hogy talán még csontját is törte itt-ott.

Hetet-havat ígért a kékre vert ispán annak a derék embernek, aki Miskát kézre keríti. De hát könnyebb lett volna egy tűt meglelni a szalmakazalban, mint egy legényt a náderdők mélyén! Nem is kereste senki. Miska a maga jószántából jött ki némelykor, hogy megadja kinek-kinek, ami megilleti.

Száműzetésében csendesen halászva, madarászva a nádasok árnyán, egy nyalka csendbiztossal történt esete jutott eszébe.

Házunk szomszédságában egy özvegyült fiatal asszony lakott. S egyszer, szénaboglyát rakván, éppen akkor talált az udvarára átpillantani, mikor a kis kert bazsalyikom és rozmaring bokrai közt csendbiztos uram ugyancsak enyelgett a kackiás menyecskével. Ez még hagyján, hanem abból támadt a baj, hogy azok is észrevették őt. Nosza, még aznap érte jöttek a pandúrok és felkísérték a helység házához. A csendbiztos recsegve fogadta, hegyesre fent bajusszal az elkoptatott deres mellett állván: „Hát osztán, te boglyamászó, hogyan merészkedtél hivatalos szemle alkalmával a hatóság emberei után leselkedni?" Hiába szabadkozott a fiú, meg se hallgatták. Suhogós mogyorópálcával olyan huszonötöt húztak rá, harminc is fölösen kitelt volna belőle. Úgy gondolta Miska, ez az adóssága se maradhat fenn ítélet napjáig. K i kellene egyenlíteni, míg a hitelező fejét be nem lepi a dér.

Bement tehát réti portékájával a heti piacra, hátha az emberével összehozza a sors. Jól számított! Őkelme csakugyan ott csörgette a sarkantyút, szokása szerint a kofa asszonyok közt.

Nyomába szegődvén, azt mondja neki: „Hej, csendbiztos uram, ha én ma éjszaka oda állíthatnám a kerekszigeti nagy fűzfához, tudom holtáig megemlegetné!" „Osztán miért, te fattyú?" „Azért, mert a fa mögül megleshetné, amikor az a betyár legény, akit régóta szeretne köröm közé kapni, az orgazdájának leolvassa a tartozását." Szóra szó, addig, hogy Miska esti sötétedéskor ötödmagával koporcolt kifelé a rétbe; a csendbiztossal és három pandúrral.

Emezeket távolabb a nádasban bújtatták el, hogy majd az adott jelre rohanjanak elő. A csendbiztost meg a vastag fűzfa mellé állította Miska, de a törzs odvába már előre készenlétbe helyezett kötéllel villámgyorsan hozzá is kötötte, elébb a derekát, azután a kezét, lábát. A gyöngyös dohányzacskót meg a szájába dugta, hogy csak a pipaszurkáló lógott ki belőle.

Azután így magyarázta meg a cifra helyzetet: „Na, mostmár értsen szót, csendbiztos uram! A z a betyár fattyú, akit emlegettem, én vagyok: Bezzeg Miska. A nevemről eszébe jut kendnek a tartozásom is, amit mindjárt leolvasok." Le is olvasta, adván rá olyan percent kamatot, akármelyik vén uzsorás megsokallta volna. „Használjék!" - mondván még s odébb állt.

A pandúrok hiába várták a jeladást. Már belezsibbadtak a lapulásba. Reggel aztán eljöttek hívatlanul is. Látván feljebbvalójukat, megvillant agyukban, hogy vajon kiszabadítsák-e, mert igen vereslett a méregtől. Végre mégis csak a köteles tisztelet győzött, bár köszönet helyett szidást kaptak. „Három fegyveres ember, mégis ilyen csúfság esik!" Arról el is felejtkezett csendbiztos uram, hogy ő meg a negyedik fegyveres volt. Attól kezdve sokat ólálkodott legényeivel a nádas szélén, Miskára lesve. De a gézengúz mindig a másik szélén jött ki, nem ott, ahol lestek rá.

Egyszer azért jött ki, hogy egy kényes földesúrral való ügyét elintézze, mert azt se bízhatta az úriszék csalfa igazára.

Valahol a határban találkozott vele először. Kevélyen lépkedett az úr az út kellős közepén, három agarával, három hajdújával és három hajtóval. Miska meg gazdája hatökrös szénás szekerével nyikorgott vele szemben. Valakinek húzódni kellett, annyit ő is látott, de úgy gondolta, könnyebben tér a gyalogszeres ember. Ám az uraság más véleményen volt. „Megállj, pimasz fattyú!" - rikkantá el magát. „Megtanítalak én a tisztességre, ha eddig nem akadt, aki kioktasson! Rántsd le a gatyáját, ne nyüjjék!" Lekapták Miskát, és az árokparton úgy elhányták, hogy azt se tudta hamarjában, dél van-é, vagy éjfél. „Szaladj el, hé, oszt dörzsöld a meszes falhoz!" - röhögtek utána.

Igen ám, de ez a földesúr a kevélysége mellett, mint vadász is híres volt. Nagy kedvvel gyűjtögette a különleges réti madarakat, sokat kóválygott a sárréti és kunsági mocsarak náderdői körül. Egy-egy ritkább madárért víznek-sárnak ment. Most aztán ezen vesztett rajta

Éppen vadászi mániában leledzett, mikor beköszöntött hozzá a fortélyos Miska. Mint afféle nádasban élelmeskedő pákásznak, egyik kezében gyékényszatyor volt, telve hatékony gyógyfüvekkel, a másikban piócás kobaktök. Mintha azokat árulgatná s házról házra járna.

Megmosdott az ombolyos mocsári vízben, s még tulajdon édesanyja se ismert volna rá az ábrázatjára. Azt mondja jámbor, szelíd szóval: „Hej, nagyságos uram, a Pityeri-fánál fészkel egy sárgatollú olyan fajta madár, amelyik nem tojik, hanem fiadzik." Nosza, megörült ennek az uraság, mint Vak Laci a félszemének. „Ezüst forintot kapsz, te fattyú, ha puskacsőre vehetem!" Mindjárt kiadta a kemény parancsot: „Szakácsok, kukták, lusta népség! Mihamar tegyétek elébe, ami jó. Etessétek, itassátok ezt a derék legényt!" Vendégelték szakadatlan, s úgy sugorgatták, mint szegény ember az egyetlen árva garasát. Éjszakára felvetett ágyba fektették, dagadó dunyhával takarták. Bazsalyikom ággal integették el képéről a legyeket.

Másnap aztán bevezette Miska az urat mélyen a rétbe, a nádas sűrűjébe, ahol már csak a madarak szállnak, a pákászok, hajárnak elvétve, de ahova más ember fia még véletlenül se téved. Egy nagy kidőlt odvas fűz mellett megállt vele. „Helyben vagyunk!" - azt mondja. „Nagyságos uram ráhasmál erre a mohás fatörzsre, mint valamely kanapéra, nádlevéllel, hatigyékénnyel szépen betakargatom, hogy rejtve legyen, a többi pedig az én dolgom." Úgy is lett. De addig-addig babrált a nádtakaróval, míg úgy lekötözte az uraságot, meg se bírt moccanni.

Aztán következett az a bizonyos „többi", ami az ő dolga volt. Szép nagy mogyoróbokrok nőttek a réti szigeten, azokról vágott bottal végezte. „Ezt a huszonötöt régi adósságba adtam, a másik huszonötöt szívesen kamatba", - számolt hűségesen, markát is megköpve. „De egyebekben se hazudtam. Ezt a fát azért neveztem el Pityerinek, mert a jómadár pityereghet alatta, van neki rá oka. Ennek a jómadárnak meg azért sárga a tolla, mert kikapott. Amiért meg kani a madár, erről én igazán nem tehetek."

Persze a földesúr ígérte jóakaratát: „Megállj, beste fattya, ezt nem viszed el nyersen. Csak szabaduljak ki!" - „Igenám - monda Miska -, de én mindjárt itt hagyom, csak előbb pipára gyújtok. Belódulok a városba, osztán küldök ki valami jókörmű embert, hadd bogozza ki ezt a görcsös kötelet, mert nagyon alászorult kend. Ha csak addigra a réti farkasok ide nem tévednek! Mert azoknak osztán olyan komisz hegyes foguk van, hogy az még a csontot is megjárja!"

Füstölgő pipával elbaktatott Miska, és színét se látta többé a földesúr. Pedig kényszerű hevertében erősen kifundálta, miként hajtatja meg érte a rétet faluja népével s miképpen szedeti majd szeme szőrét.

De bizony leszállt az éj, millió szúnyoggal, a nádast zörgető farkasokkal, eljött a harmatos reggel is, a déli meleg is. Azután minden újfent elölről kezdődött. Végre az udvari vadászok és vadhajtók valami rétjáró vénember kalauzolása mellett, hosszas kajtatás, kurjongatás, hógatás után ráakadtak a földesúrra, és kiszabadították a szoros görcsök közül, hogy elsőbbet is a visszakapott ütlegek helyét legalább óvatosan megtapogathassa.

Miként mondám is már jogtalanságok, sérelmek idején emlegette dolgozó népünk Cserke Ferke és Bezzeg Miska viselt dolgait, önvigasztalásul. Apák fiaikra hagyományozták. A humor és derű fénye mellett mint sötét árnyékot, megtaláljuk bennük a régi rendi világ emlékét is.

A sámánizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban A múlt század derekáig a Kunság földje nagyobb részében árterület volt. A Hortobágy folyócska akkor még széles, kanyargós medre és számtalan érhalás (mint a Mirhó, Kakát, Cinaderék) vezette ide a Tisza partbontó vizét, amely meggyűlt a laposokban, fenekekben és nagy kiterjedésű nádas rétségeket képezett. Másik felől a Berettyó meg a Körös áradásait hozták a szomszédos Sárréti-mocsár idáig elérő nyúlványai. Szántani, vetni csak az ártérből kiemelkedő szigeteket, hátakat, szárazulatokat lehetett. Nagyarányú külterjes állattenyésztés volt a fő foglalkozás. A z ártéri legelőkön télszakán is szabadban (karámokban, félszerekben) tartott rideg gulyák, juhnyájak, ménesek jártak, a mocsárszéleket kondák dúrták. A szegényebb népréteg e vízivilág természetadta javakat gyűjtögette: mint halász, csíkász, madarász és gyékényszövő tengette életét. Forgalmasabb utak messze elkerülték ezt a vidéket. A falvak jobbára hajón (=csolnakon) közlekedtek egymással. A z itt lakóknak csak gyér kapcsolatuk volt a környező területek népével.

A z elzáró jellegű földrajzi adottság útját állta a kultúrának is. A primitív anyagi élet jáailékaként ősi hagyományok őrződtek itt meg hozzánk közel eső időkig, régi hiedelmek, babonák, amelyeknek már azidőt is a szomszédos tájakon csupán elmosódott nyomai voltak.

Ezeket főként itt is a pásztorok hordozták, akik a városok, falvak társadalmi közösségéből kiszakadva a pusztákon éltek, s azok a pákászok, akik a nádasok rengetegében, apró mocsári szigeteken nádból eszkábált, földből hányt magános kunyhókban laktak. E pákászok közül kerültek ki a gyógyfüveket és nadályt árulgató „füves emberek". Ezek gyógyítottak is.

Jellemző azonban, hogy ők maguk füveket, szereket csak elvétve alkalmaztak. Gyógyító módjuk ezt a realitást is nélkülözve, olyan „babonás" eljárásokból állt, amelyek a néprajzi irodalomban már részleteiben is tárgyalt sámánizmus emlékeinek tekinthetők s mint ilyenek a magyar népi kultúra legősibb rétegébe tartoznak. - Ez eljárásokat mutatom be a kunsági öregek emlékezetéből általam lejegyzett adatokkal, nem hagyva figyelmen kívül azt a járulékos, de jellemző körülményt sem, ahogyan a gyakran táltosnak is mondott „füvesek" a gyógyításaikhoz szükséges „légkört" megteremtették, illetőleg felfokozták különös megjelenésükkel, sajátos egyéniségükkel. Legismertebb ilyen gyógyító volt a kunságszerte emlegetett és a Sárréten is jól ismert öreg Hódas. Azért hívták így, mert félholdformájú folt vagy forradás húzódott végig a bal arcán, álla hegyétől a füléig. De ő maga is azt vallotta, ha valaki kíváncsiskodott, hogy ez a neve. Vékonybajszú, hosszú, sovány ember volt.

Bocskorban, bőrkapcában, bokában szorosra kötött szűk gatyaszárban, nagy szűrben járt.

Haját két oldalt szíjba fonva viselte. Sokfelé bolyongott őkelme. Volt úgy, hogy esztendőszámra színét se látták, míg egyszercsak megint előtűnt. Nagyvásárokon meg hetipiacon nadályt, gyógyerejű füveket árult. Rétes ember lehetett, aki megtapasztalta a mocsári füvek, virágok hatékony erejét. Megálmodta, melyik miről jó. Határbeli tanyákon, városszéli kis házaknál, ahol szívesen fogadták, többször megfordult. Ahol betegeskedett valaki, oda váratlanul betért, többnyire alkonyatkor vagy este, amikor kiszűrődött az ablakon a lámpavilág. - így emlékezett rá vissza kilencvenhat esztendős korában a karcagi Bondor Márki Sándor. Ő még sokat hallott felőle és mint kisgyerek látta is.

1

2

1 2

Györffy István: Nagykunsági krónika. Budapest, 1955. (III. kiadás); Szűcs Sándor: A regi Sárrét világa. Budapest, 1942. - Pusztai szabadok.

Budapest, 1957.

A magyar táltoshicdclcm és a sámánizmus kapcsolatát tárgyalja eredeti kutatások és a vonatkozó irodalom alapján Diószegi V.: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Budapest, 1958.

Egyszer a Barna Bálint Pista fia betegeskedett, a melle fájt. Komyadozva került haza a tanyáról, itthon meg ágynak dőlt. A Ködszálláson béreskedett. Lakni meg a Rétoldalon laktak.

Egy este aztán bezörgetett az öreg Hódas. Hogy régen nem látták, hát csodálkoztak: ez a vénember még mindig megvan: „Hol jár itt kend?" - kérdik. „Hő, nagy úton indultam - azt mondja - , hegyen, síkon jöttem, rónákat kerültem, nagyon kihevültem". Két inge ujjával törölgette a képét. Pedig szigorú tél volt, de szép csendes idő, nagy pelyhekben hullt a hó.

Mihelyt azonban belépett az öreg, osztán leereszkedett a kemencepadkára, odakinn szél támadt.

Vihar kerekedett. Zörgött a zsalugáter az ablakon, azt hitték, feszegeti valaki. Az öreg Balázs úgy gondolta, kinéz már. De a rettenetes pustolás televágta hóval a pitart, amint kinyitotta az ajtót. „Nem kell avval törődni, majd lecsendesedik az mindjárt, osztán a gyerek is felgyógyul" - azt mondja az öreg Hódas. Rostát kért. Egy fakanalat is hoztak neki. Megnézte a rostát, megforgatta, háromszor belelehelt. Azután a fia mellére tette, osztán a kanállal elkezdett rajta csendesen dobolni. Hármat ütött, egyet bókolt, - hármat ütött, egyet bókolt, - megint hármat ütött, egyet bókolt. Kilencet ütött a rostán. De jóformán még ki se verte a kilencet, különös zúgás támadt a házban. Mintha valami nagy madár repkedett volna összevissza. Csak bámuldozott mindenki. Tanyázok is voltak a szomszédból. De nem látszott semmi. Hogy valami madár szállt volna be ... Csak a nagy repdesés hallatszott. Akkor osztán az öreg Hódas még egyszer nagyot ütött háromszor a rostára, azután mintha a két karjába akarná kapni azt a repkedő nagy madarat vagy mit. „Hej"! - nagyon kiáltott, sóhajtott egyet, mintha nehéz volna neki valami. Osztán mikor egyet sóhajtott, nem volt tovább semmi. „Nem beteg már ez a gyerek - azt mondja.

Rontás volt rajta, de már levétettem róla. Oda van az már"! Egy nagy gyékény szeredása volt az öregnek, abból kivett egy maréknyi összekötött füvet, egy kis kobakból pohárnyi port töltött. „Ezt főzzék össze, osztán háromszor fürödjön meg benne, este, ilyen időtájban. Azután elmehet bátran". El is ment, nem lett semmi baja.

Karcagi hetipiac alkalmakor, ha erre járt, az öreg Hódas mindig a Nagy takarék (takarékpénztár) sarkánál árulta a portékáját. Még akkor más épület állt ott. Mikor Porcsin Pista nyomta az ágyat, onnan hívták el, hogy nézze meg, mert már kikoptak a kommendáló asszonyok tudományából. Lemenni lement az öreg mindjárt, de éppen csak rápillantott a betegre, nem ürgette-forgatta, nem vizitérozta. „Tudom én, mi itt a baj. Akkor járná meg igazán, ha én se tudnám!" Azután egy ideig nem szólt. Tanyázott, gondolkozott. Majd intette a házbelieket, hogy ne rebegjenek, ne szóljanak semmit, hanem cselekedjék, amit őt mond. „Hozzanak be parazsat".

Még akkor sok helyen a kemence szája előtt főztek, padkán rakott szabad tűzön, ott a pernyében eleven parázs volt befedve. Zsoldos Mári (a beteg felesége) kiment a pitarba és cserép kaszrojban behozta a parazsat. A z öreg Hódas letette az ágy előtti kis gyalogszékre. Elébb hétszer körüljárt, azután oda állt mellé. A nagy csendben háromszor kiáltott: „Hé, hé, hé!"

Minden kiáltásra a parázs felé csapott, mintha hajított volna bele valamit. De nem hajított semmit. Mégis minden kiáltásra nagy sistergéssel láng csapott fel, harmadjára egészen a gerendáig. Megrettent mindenki, de szólni nem mertek. Abban a pillanatban el is aludt a láng, se füstje, se nyoma. Osztán mintha az ablakon beszólt volna valaki: „Hozzák ki!" Egészen jól hallatszott. A z öreg intett, hogy vigyék. Vitték, de már nem volt a kaszrojban még csak pernye se. A beteghez hozzá se nyúlt, mégis meggyógyult. Három nap múlva már lóháton ment a madarasi nagyvásárra. De azt mondták, hogy ha fel nem lobban a parázs, akkor meghalt volna. Ám arról is szól az emlékezet, hogy az öreg Hódas tudományának se mindenkor volt foganatja! Ezt részint a régi bölcsességgel magyarázták: Halál ellen nincs orvosság, - részint pedig azzal, hogy ilyen esetben a gyógyításnál jelenlevők követtek el valami hibát: nem úgy viselkedtek, ahogy kellett volna.

Egyszer a karcagi Fanzugon járt az öreg. Egy ott lakó ember a kunhegyesi vásárról jövet a Tíbuc-csárdánál találkozott vele és beteg fia nézésére hívta. „Most nem mehetek - azt mondja-, mert tudom én, mi baj van ott. Előbb vívnom kell még nekem azért a gyerekért. E l van az választva. Azután majd megyek. Várhatnak." Nem is vártak hiába. Ahogy megígérte.

Másnap lámpagyújtáskor benyitott. „Adjanak kezem ügyébe egy rostát. De a magukét, ne kölcsön kérjék. A kamrában van felakasztva, hozzák be." Elébb nem is ment a házba, hanem a pitarban pakolt le. Kanalat is adtak volna neki, de nem vette el. „Kés kell - azt mondja - , kenyérvágó kés." Egy kis követ vagy mit vett elő, osztán avval vonalat húzott a rosta fenekén végig. A vonal mellé egyik felől tenyérnyi karikát rajzolt, másik felől darulábforma jelet. A gyerek benn az ajtómegetti dikón feküdt. Mikor bement az öreg Hódas, megmutatta, hogy az apja álljon ide az ajtóhoz, az anyja pedig oda az ablakhoz. „Ennek így kell lenni" - azt mondja. A gyerek lábához tette a rostát: a karikába meg egy búzaszemet tett. Azután egy ideig nézte. Nézte a rostát, amint a gyerek lábánál volt. „A nagyapja hívja - szólt csendesen.

- Egy nagy fa alatt ül, odaát a parton. Egy nagy fa alól integet." Igenám, de az már régen meghalt, a gyerek még meg se született akkor. A kés hegyével hármat ütött a rostára. A búzaszem háromszor felpattant, de mindig visszaesett a kis karikába. A z öreg mintha beszélt volna valakivel. Aztán kettőt ütött. De erre már átpattant a búzaszem a hosszú lénia másik oldalára. Evvel az öreg be is fejezte. Kilépett az ajtón, felszedte a cókmókját, elment. Hiába beszéltek hozzá, hiába kérdezték, nem szólt semmit. Másnap este meghalt a gyerek.

Másszor egy túrkevei embert gyógyított volna. Nevezetes orgazda, betyárcimbora hírében állt az, nem is hiába. Egy éjszakai adás-vétel alkalmával a kabai csárdánál úgy összeverték üzletfelei, hogy lepedőben vitték haza. A z öreg Hódas is, mint sokattudó jövőmenő, jól ismerte. Éppen a csárdában időzvén, azzal vigasztalta, hogy talpra állítja. A hagyomány szerint: nem lehet tudni, szánalomból-e, vagy egyéb érdeke is fűződött a felgyógyulásához.

Még azon éjjel megjelent betegágyánál. Ott volt adatközlőm nagyapja is, aki emlékezetben hagyta a történteket.

Bemenvén az öreg Hódas, elhúzódott a sut szájához. Nem szólt bele a beszélgetésbe, csak ült csendesen. Lehajtotta a fejét, sokáig úgy nézett maga elé. Hiába volt nyitva a szeme, mégis mintha aludna. Várták, cselekszik-e már valamit. Egyszer-egyszer bólintott, legyintett ingatta a fejét. A z asszony rostát vett elő az ágy alól, egy hosszúnyelú fakanállal a padkára tette. Erre megszólalt „Legyenek csendben kendtek. Ne tegyenek semmit, csak csendben legyenek. - azt mondja. - Ne zavarják, aki jön." Melléhez fogta a rostát, behunyta a szemét, úgy ütögette. Elébb ritkábban, majd szaporán. Mondogatott valamit. „Haj, nőtt nagy fa, három ágra út alatta ..." így kezdte. Mire befejezte mondókáját, akkor már keményebben dobolt a rostán. Egyszer csak nagy kutyaugaj támadt kinn a pitarban. Mintha valami komondor ugatna. Megijedtek, hogy vajon miféle kutya lehet az, hiszen bezárták az ajtót! A z egyik ember felugrott ültéből és kinézett. A z öreg Hódas erre nagyot kiáltott. Mindjárt le is tette a rostát. „Majd elküldtem volna én. így itt hagyta a bajt" - mondta csendesen.

Csakugyan ott hagyta, mert másnap meghalt az ember.

A régi kunsági népéletnek Hódashoz hasonló másik alakja a vén Tambura Gyula volt.

Száraz keresztelőben kapta ezt a nevet, mert valójában „valamiféle" Gyulának hívták s azért, mert a citerát mindig tamburának mondta. Sokan verték neki a tanyasi legények. Szerette hallgatni, míg el nem szundított mellette. Szótlan, morózus öreg volt. Sose láttak csizmát a lábán, ócska csizmafejben, szennyes nagy szűrben járt, cifrán ólmozott, faragott hosszú bottal. Kócos körhajában elette a zsír a szaru görbefésűt. Gyékénykosarakat árult meg ritkán található jó gyógyfüvet fedeles gyékény kupujkóban. Jött meg ment. Olykor megszállt

ismerős házaknál, tanyákon. Azt tartották felőle, hogy táltos. Kisújszálláson egy-két éltes ember emlékezett még róla szóló történetekre. Mondták, hogy az öreg „háromszor vívott meg a város határráért, mikor a hortobágyi táltos arra akarta hajtani a marhavészt." Egyszer egy karaháti tanyába tért be. Naplementekor ért oda. Késő ősz volt már, tüzeltek az ól földjén, a pendelykémény alatt. A z öreg lekuporodott mellé, élesztgette szalma csüvával, árvaganét rakott rá, otthonosan. Többször hált már ott. A szénatartóba szokott befeküdni. A z egyik tanyasi legény, bizonyos Csabai Jóska nevezetű, éppen maródi volt. Azt mondja: „Kapóra jött most kend. Javasoljon nekem valami jót, mert kegyetlenül fáj a hasam." Elébb mintha meg se hallotta volna. Csak idő teltével szólt rá: „Hogyne fájna hé, hiszen megétettek! Pogácsában étettek meg." „Három helyen kínáltak a héten, melyik sütetbe tettek valamit?" így a fiú. „Mit érnél vele, ha megmondanám! Inkább teszek ellene, avval többet érsz." Rábökött a vályogból, sárból rakott fekvőpadkára. „Ehol a part, feküdj rá, mint akit kinyújtóztattak. „Leakasztotta a szegről a tanyásné rostáját, rátette a fiú hasára. A süvegje karimájában volt dugva a kanala, avval dobolt rajta. A tanyabeliek csak nézték. Amint dobolt, amint pergette a rostát, mondott is hozzá valamit, de nem volt értelme. A z is lehet, hogy nem mondott semmit, csak motyogott magában. Annyit lehetett kivenni belőle, hogy többször kiáltotta: „Hejere, hejere, hejere!" Mindig háromszor egymás után. A rostát meg még jobban verte, míg egyszercsak nagy kalamajka kerekedett az ólban, verődés, csapódás.

Olyanformán, mintha vadliba vagy nagy bagoly esett volna be a kéményen, osztán az vegődne benn, csapódva falhoz, ágashoz. Ekkor hirtelenséggel a Jóska szájához kapott az öreg, osztán csodálatosképpen egy tollat húzott ki belőle. A két kezével feltartotta, sebesen forgatta, forgatta. „Hejere, hejere, hejere!" Akkor meg mintha vércse visongana, élesen. De nem látszott semmiféle madár. Csak eltűnt a toll egy szempillantás alatt, mintha ott se lett volna. Aztán csend lett, nem hallatszott semmi, se repkedés, se visongás. „Jó szerencséd azt mondja az öreg egy kis idő múlva - , hogy kivehettem belőled a nyavalyát, mert ez a föld alá dugott volna ..." így meg másnap már semmi baja sem volt Jóskának.

Ezerkilencszázötvennyolcban az akkor már 93 esztendős Cseppentő Mihály is beszélt nekem Karcagon egy kóbori gyógyítóról. Úgy vélekedett róla, hogy igencsak táltosféle ember lehetett. Úgy hívták, hogy „öreg Sudri". Gyógyfúveken kívül ez is kosarakat árult.

Természetét, ruházatát pontosan olyannak festette le, mint amilyen Tamburás Gyuláé volt.

Feltételezhető, hogy vele azonos személy lehetett. K i tudná, hányféle ragadványnevet viselhetett még! Cseppentő Mihály kisgyermekkorában látta, hogyan gyógyította meg Boldizsár Ferencet. Egyívású volt ennek a fiával, vele pajtáskodott s így történt, hogy jelen lehetett az esetnél. S a látott és hallott dolgokat jól megőrizte emlékezetében.

Estefelé érkezett meg az öreg Sudri. Mikor bejöttek, éppen akkor gyújtották meg a mécsest. Avval világoltak. A beteg keresztkomája vezette oda, mert már előzőleg szót ejtettek róla, hogy elő kellene keríteni. De az ilyen meg is érzi, ha várják valahol. A k i keresi, annak útjába akad. Mondta is: „Jönni akartam én már a múlt hét péntekjén, de Ladányban még régebb vártak. Nagyon szálldostak elébem a madarak. Egy le is szállt, osztán úgy lépkedett előttem az úton. Oda kellett mennem". Egyebet nem is szólt, hanem letelepedett a lócára, osztán sokáig hallgatott. Azután a szűre ujjában kezdett kaparászni, keresgélni.

Elővett egy diónyi kis csíkos fekete követ, azt nézegette. Nézegette, visszatette. Eleinte beszéltek volna hozzá, hogy majd elmondják neki a betegséget, kérdezősködni is akartak tőle, de nem szólt semmit. Mintha nem is hallotta volna. Fel se vette. Majd egyszer felnézett, 3

3

A hagyomány szerint az öreg Sudri férfiakat gyógyított. Surdimankó a kunsági népnyelvben: penis. Ezért kapta ragadványnevet.

osztán azt mondja: „Hozzanak egy rostát, ha van. Elő kell dobolni valakit". Kezét, lábát mozdítani se bírta a beteg Boldizsár Ferenc. „Meg van kötve" - azt mondja az öreg. Süvegje mellől kihúzott egy kanalat, amilyet régen a pásztorok faragtak, mikor fészkelt itt a rétben botonyamadár (=gődény), annak a csőréből. Avval kezdett dobolni a rostán. Oda állt az ágy elébe, a rostát meg a kezébe fogta. Verte szaporán. Bele-beleszórt nagy fennhangon: „Hő, kiáltok, hő, kiáltok! Járva járjon, fogva fogjon!" De ki értette volna! Tele volt a ház lármával.

Rostazörgés, vijjogás, mint mikor madarak kergetőznek a levegőben. Egyszercsak, mintha a rosta elől hallatszott volna. Az öreg a melléhez kapta (a rostát), egyet kiáltott: „Hő!" - avval összebicsaklott, osztán elterült a földön, hadonászott a kezével, rúgott a lábával. Nagyon megijedt mindenki. Tán valami baja esett hirtelen? De nem mozdult senki, mert előre megmondta, semmit ne szóljanak, ne tegyenek, akármi történik, mert akkor mindennek vége jóvátehetetlenül. Pár szempillantásig tartott csak, amíg ott vergődött a földön. Mire talpra állt, akkorra Boldizsár Ferenc leszállt az ágyról: nem volt semmi baja.

Cseppentő Mihály világéletében pásztor volt, mint tizenhárom éves gyerek került ki a határba.

A katymári részen ismerkedett meg az öreg Kállai Józsi számadó gulyással, aki jó állatgyógyító hírében állt. El-elhivogatták gyógyítani. Kiváltképpen a marhához meg a lóhoz értett. Kis bama ember volt, Szűkszavú. Sokszor naphosszat se nyitotta ki a száját. Két derék bojtárlegénye a szeme intését is értette, azokhoz nem kellett szólni. A z egyik Szeghalomról szökött meg. Valami ügye volt, azért lappangott. Nádból olyan fáin kerek kunyhót ültettek, városi udvarra is oda illett volna háznak. Teleltek is benne, tüzeltek a közepén. Az öreg fekvőhelye felett korcba akasztva díszelgett egy tálkerekségű veres réz lap. A fülénél szépen ki volt cirkalmazva, középen leveles fa látszott, kétfelől egy-egy nagyszarvú marha, bika meg tehén, legalul kicakkozott egyenes vonal. Az alsó szélén három réz pengő lógott rajta karikán. „Gulyás-címer ez, hé!" - azt mondta az öreg, ha kérdezte valaki. A bojtárok rézlángosnak hívták. Beszélték, hogy „amelyik farkast evvel elküld Józsi bátyánk, az nem jön vissza többet". Akkoriban még jártak farkasok, legkivált a Sárrétjéből, de egyebütt is meghúzódtak a nádbozótokban. Nemcsak vérengzést vittek véghez a gulyában, hanem dögvészt is hoztak.

Egyszer hallatódott, hogy a Hortobágy mellett hull a jószág. Zámon, Óhaton nagy a veszte.

Túlnan ütötte fel a fejét, úgy jött, jött a Kunság irányába errébb-errébb. A kápolnási rét mellől, madarasi földről jött egy öreg pásztor, az hozta a hírt. A kunyhóban letanyázva elkeseregte, milyen rettenetes a kár, csak a bőre marad a marhának, dögnyúzók lettek a pásztorok. Váltig kesergett, hogy „nehéz sor ez, komám!" Szomorú volt nagyon. Búsult az öreg Kállai is, csóválta a fejét: „Meg kéne állítani ..." A z idegen valamelyik nagyiváni pásztort említette, aki „meghúzta volna már a határt, de hiába, nem lett foganatja". Erre mindjárt felfigyelt az öreg Kállai. „El kéne téríteni - azt mondja. - A ladányiáknak jobb a legelőjük, neménap láttam odaát a gulyát." Gondolkozott magában. Piszkálta a tüzet. Hallgattak. A szeghalmi bojtár meg leakasztotta a címert, osztán hosszú bicskájával elkezdte furcsán ütögetni valamilyen kőtára.

Egy idő múlva kilépett a kunyhóból az öreg Kállai. Mikor visszajött, ki volt rajta fordítva a mejjbőr, a sipkája is fonákul, csak a bajusza lógott ki alóla. Megint a tűzhöz ült, a bojtár meg odanyújtotta neki a rezet. Most már ő verte, énekelt is hozzá: „Rongyos a gúnyám, csontos a gulyám, halmon erre nincs út, nádba veszhetsz, fán akadhatsz, ága közé felszorulhatsz, halmon arra kerek puszta nyaralgathatsz, jól lakhatsz!" Az eleje szelíd volt, mint valami nóta, a vége meg, mint a káromkodás. „Hő, hő, hő!" A madarasi ember is kiabált, a bojtárok is, mintha gulyát gyűrtek volna valami korlátba. - A z öreg Kállai ilyen sámáni varázslással igyekezett más irányba téríteni a közelgő marhavészt. Alkalmasint éppen evégett kereste fel a madarasi pásztor is, jól ismerhetvén ebbéli „tudományát".

Máskor az történt, hogy Bucsa felől jött a baj. A gyarmati táltos, akivel többször megvívott, az ő gulyájára küldött valami rosszat. Egyik napról a másikra elbágyadt a jószág, nem legelt, csak lézengett a mezőn, botladozott, elfeküdt. Belefészkelt a haragból gonoszul küldött valamiféle rossz, osztán az beteggé tette. Búsult, bánkódott az öreg. Mondogatta a bojtároknak: „Tenni kell ez ellen, halljátok, mert egy fia tehén se marad előttünk''. A szeghalmi fiú leginkább egyhúron pendült vele. Ez már elértette, mire készül a számadója. Este távolacska az állástól, nagy tüzet rakott, de úgy hogy a füstéjét ne a gulyára hajtsa a szél. Amikor osztán mellé telepedtek, a fiú kihozta a kunyhóból a kerek réztáblát egy nagy hosszú szárcsonttal együtt. A sötétségből meg előkoporcolt az egyik kutya, mintha hívták volna. Egyenesen az öreg Kállai elé állt, osztán szimatolva, fülét hegyezve hallgatta mint dobolt, meg furcsa mondókáját gajdolta, valamiféle feneséges vénemberről, aki valami folyóból, vagy miből fekete éjszakának idején kijön, fészekaljnyi nyavalyát felrebbent. „Pondróféreg van a dögben, pondró - féreg nincsen ebben, ne légy abban, legyél ebben, hej, légy ebben, hej légy ebben!" Hej, hej kiáltozására elvakkantotta magát a kutya, az öreg meg hirtelen fejére húzott a nagy szárcsonttal, amelyikkel dobolt. Nem kellett rá többet ütni. Tűzbe vetették, abban elégették. Csapkodó, lihegő nagy lánggal égett a nád. Még több kévét löktek rá. Osztán temérdek sok hosszú, fekete madártoll szóródott fel a tűzből, vitte a szél a füsttel meg a parázsló nádbörlővel együtt. De egy darab tehén se pusztult el a gulyából. Pár nap alatt még az is megjovádzott, amelyik már teljességgel leesett a lábáról. A népi emlékezet több hasonló históriát őriz arról, miképpen igyekeztek a régi pásztorok elhárítani a nyájukat fenyegető vészt.

A karcagi határban hallottam Demeter István juhásztól, aki 1868-ban született, hogy valamikor a nyolcvanas években az egyik makkodi tanyába majorosnak szegődött el Ecseg-pusztáról valami kiöregedett pásztor ember. - Annyiból állt a hivatala, hogy tett-vett, apró-cseprő munkát végzett, felügyelt a tanyára, meg ő tartott rendet a tanyabeli szolga legények közt. Táltoskinézetű, idővásott, darutollas vénember volt. Sokat dünnyögött magában. Csak akkor bökött szót, ha valami nem esett ínyére, vagy valamelyik fattyú hetvenkedett. Máskor szavát se lehetett venni.

De ha nagyritkán kedve szottyant, végeszakadatlan mesékbe kezdett. Inkább ősszel, télen, amikor hamar beköszöntött az este, osztán futotta az időből. Olyan rémséges történeteket sorolt el, még a kurázsisabb legénynek is derogált, ha valamiért ki kellett menni a pusztai éjszakába. Mikor a tanyába jött, nem hozott oda egyebet egy foltos zsáknál. Egy bogrács volt benne meg egy kantárnélküli bőrös kulacs meg egy rovásfa meg ezeken kívül egy feneketlen csobándonga. Ez egyik felől bőrrel volt befenekelve, fa abroncssal rászorítva. Elmagyarázta, hogy még amikor ő kikerült Ecsegre, a számadója evvel a rovással vette át a ménesbeli lovakat. „Hát ez micsoda, János bátyám?" A fiúk a csobánmesterségre, mire, voltak kíváncsiak. „Ez hé, az én csikóm" - azt mondja. Csikőbőr volt ráfeszítve. Megütötte a tenyerével. „Halljátok, hogy nyerít, ha megveregetem!" „Nyargalni oszt tud-é?" „Jobban, mint ti. De hadd pihenjen, míg el nem jön az ideje!" Tréfálkoztak volna a fiúk, de ő meg se hallotta. Jól bekötötte a zsák száját, azután felakasztotta a szénatartó ágasára. Ott volt állandó helye. Különleges ember lévén, senki se nyúlt a holmijához. Valamelyik azt, bizonygatta, hogy némelykor éjféltájon a zsákban fel-felnyerít a csikaja. - Majd osztán nyár derekán valami vész ütötte fel a fejét. Számítóbb gazdák másfelé kezdték elhajtogatni a jószágaikat, hátha így elkerülhetnék a kárt. De az öreg János úgy tett, hogy „semerre egy tapodtat se, hadd maradjon a jószág a tanyán". - Egy este, már csak pislogó parázs maradt a kémény alatt, el akarták paráholni, de az öreg intett, hogy csak hagyják. „Azon járassátok az eszeteket, hogy ki ne dögöljék a jószág a tanyából" - azt mondja a legénynek. Két kocsis volt, meg egy tehenész, mellette egy surbankó fiú. „Üljetek le, hallgassatok, vagy haladjatok ki!" Inkább meghúzták magukat a padkákon. Elővette a bőrös csobánt, leült vele a tűz

mellé, forgatta a térde közt. Addig forgatta, nézegette, úgy tetszett, már el is aludt rajta. De egyszercsak felkapta a fejét, osztán a csobánnal kis időre leborította a parazsat, motyorászott magában valamit, azután hirtelen két kézzel felmarkolta. A kéményig csapott fel alóla a láng, lobogott, lobogott hegyesen, mintha jól ráraktak volna. Őkelme pedig verte csakugyan a csobán bőrét. Közben fel-felkiáltott: „Hejterem, hejterem!" Erre nagy lárma támadt a csobán alatt: madarak kiáltozása, vadlibák gágogása. Ekkor az öreg abbahagyta a dobolást: a rovást, amivel dobolt meg a csobánt a földre lökte. Szétrepültek belőle a madarak. Nem látszott egy se, de sok lehetett, szárnyuk csapdosása jól hallatszott egy kis ideig. Azután csend lett. A tűz lelohodt. Mire megint felébresztették, az öreg már a padkán tanyázott, úgy nézelődött szerteszét, mint aki álmából ocsúdik. „Az érpárt iránt indulva kongassátok körül a tanyát, hé" - azt mondja. „Osztán nem kell félteni a jószágot, nem lesz itt semmi kár." Igaz, nem is lett. A négy fiú, egy-egy karikással, megtette a kört. Olyan jól kiszámította az öreg, hogy éppenséggel balkézről esett a tanyakészség.

Bolyongó természetű volt az öreg. Egy-egy időre otthagyta Ecseget, osztán barangolt Békésben, a sárréti nádasban, a Hortobágy mellett. Ismerte mindenik helyet, mint a tenyere közepét. Halmát, erét mindeniknek. Lakott itt is, ott is. Mindig nagy útja volt őkelmének, nem hiába emlegette. Makkodon se eresztett gyökeret, tovább fújta a szél. Mondhatjuk, hogy csakugyan így történt. Úgy ősz táján, mikor a madarak is költözködnek, vállára vette az ócska zsákot. Kiállt a tanya sarkához, szájába dugta a mutatóujját, azután felnyújtotta a feje felé, hogy melyik irányból páhol a szél. Amerre fújt, arra indult. Instálhatták azt: „Hova menne kend?

Maradjon Kend!" Akárha lóval imádkoztak volna ... Vissza se tekintett a vén Hajha János. Erre a névre keresztelték a tanyai legények, mert annyit hajházott. A kornyadozó jószágra mikor ráolvasott, osztán mondta, kilenc ágra, fodorkorpára, mindig így kezdte, így végezte: Haj terem, haj terem, Nagy utam rekkenem, Haj terem, haj terem, Kilenc ágra fogom, Kilenc ágra mondom.

Ezek a szegény, otthontalan „bolyongó táltosok", akikről a fentebbi történeteket őrizte meg a kunsági öregek hagyománya, a „bűvölök-bájolók" ama „felekezetéhez" tartoztak, amely ellen még 240 évvel ezelőtt is I. István és I. László királyok dekrétuma alapján, Werbőczyre, Khitonichra hivatkozva folytatott sorozatos pert és hozott ítéletet a szomszédos Békés vármegye törvényszéke.

Többek között két sárréti kis faluban is máglyát rakatott. Füzesgyarmaton Sánta Mihálynét 1716ban, Szeghalmon Kós Andrásnét 1724-ben megégették, ,inasoknak elrettentő példájára", mint „nyilvánvaló" boszorkányokat. A harangöntő néven ismert Suppony Andrást pedig 1721-ben azzal a váddal fogták el, hogy „istentelen gonosz táltos, aki erdők sűrűiben éjjel maga köré gyújté társait és felgyújtatá velük a babonahit tüzeit, s pogány módra énekelt, imádkozott velük s fogadalmat tett s tettetett a sötétség fejedelmének. Sőt a mindenható és irgalmas Istent elhagyva, gonosz szellemek társaságában ördöngös énekekkel a sötétség fejedelmét magához hívta és ugyanezen szellemekkel pogány tüzet gyújtva, a sötétség fejedelmének segítségét kérelmezte, ezenkívül sok cselekedetével vétetett a természet ellen, időt és alkalmat felhasználva fenyegetett másokat, szerzett nyavalyákat s a szenvedőknek bűbájos orvosságot csinált. A sötétség fejedelmére esküdött, melyet áldozati ékességgel fólcifrálkodva vitt véghez".

4

4

Oláh Gy.: A boszorkányperek Békés vármegyében. (Békés vm.-i régészeti és művelődéstört.-i társ. évkönyve, 1888.) Csákabonyi K..: Békés megyei boszorkányperek a XVIII. században. Gyula, 1960. (A gyulai Erkel F. Múzeum Kiadványai. 17,sz.).

Ez a sötét elmével szerkesztett vád tartalmilag lényegesen eltér attól az Európaszerte szokványostól, amilyet a boszorkánypereknél előterjesztettek. Eltekintve az „ördöngös" - és a „sötétség fejedelme"-féle kitételektől, egész sámáni ceremónia, szertartás körvonalai bontakoznak ki belőle. S így adatul szolgál arra nézve, hogy abban az időben a sámánizmusnak- még sok maradványa élt és hatott a békési, sárréti, kunsági nép köreiben, hiszen a vád feljelentők, tanúk állításainak, vallomásainak summája. Szempontunkból tehát jelentős ez a történeti-néprajzi adalék. Bolyongó táltosaink örökhagyóira, előzőire utal. S közelebbi okát is adja annak, hogy ezek a sámánizmus megkopott, széthulló emlékeit némileg még összefüggésükben alkalmazták gyógyító vagy betegséget megelőző, elhárító varázslásaiknál.

Az erről szóló, itt közölt adatokból a táltos mint magyar sámán tűnik elő, s gyógyító eljárásában megtaláljuk a sámáni gyógyítás legjellemzőbb vonásait. E cikk keretében csupán néhányat kiemelve.

1. ) Szerepel a sámán legfontosabb kultikus tárgya: a dob, - illetőleg valamilyen helyettesítő eszköznek kifejezetten dobként való használata. Leginkább kéznél levő, formára és hangosságra is hasonló helyettesítő: a rosta. Többnyire fakanállal, ritkábban késsel „dobolnak" rajta. De nem csupán a formai hasonlatosság és a vele való művelet „dobolás" elnevezése avatja dobbá, hanem esetenként olyan rávetett rajz is, amilyenről az egyik adat beszél s amely hevenyészett vonásaival a sámándobokon fellelhető ábrázolásokra emlékeztet. Még inkább hasonlít ezekhez egy másik adatban leírt dobhelyettesítő rézkorong karcolt díszítése, az életfával . Ezen pergők is lógnak, akár a sámándobon a csörgők, zörgő karikák. Hajha Jánosnak már valóságos dobja volt, bárha csobándongából készült is. „Ez az én csikóm" - mondta róla. A dob a sámán képzeletében is: ló s azon nyargal a szellemvilág útjain: azt hajtja, mikor veri s úgy dobog az, mint a ló patája. — De táltosaink dobjára vonatkozó ismereteinket egy sárréti adat is gyarapítja: 1931-ben beszélte a biharnagybajomi öreg Somogyi Antal, hogy ifjú legény korában gyékényvágó emberekkel eljárt az irázi rétbe, Kornádi felé s a rét közepén ráakadtak a vén Hódas táltos kunyhójára. Ott látta, hogy „faabroncsra feszített nagykerekségű, lyukatlan bőr rostája volt, abban rázta össze a szárított virágot, a nagyját (t.i. a szirmokat) kézzel kiszedegette, a porát külön töltötte." Otthonában bizonyosan nem rostával, hanem ezzel a dobbal gyógyított volna, miként a minden cókmókjával költözködő Hajha János.

2. ) A sámán a dobbal idézi meg segítő szellemeit. Ennek zajára jelennek meg a táltos segítői is, leginkább madáralakban. Nem láthatók, csak szárnyuk csapdosása és hangjuk hallható. Említik a vércsét, vadlibát, bagolyt. A bagoly sámán-madár. S miként a sámán varázslásakor, úgy a táltos madarai is gyakran a dobban (a rosta alatt) gyűlnek össze és onnan röppennek szét. - A sámán olykor sóhajtással fogadja magába segítő szellemét. így a táltos is. Pl. az öreg Hódas is belelehelt a rostába. Másik alkalommal úgy tett, mintha két karjával el akarná kapni a láthatatlan nagy madarat és sóhajtott egyet. - A kunsági öregek és a sárrétiek érdekes történeteket tudnak arról, hogy a régi pákászok milyen meglepő hűséggel utánozták a réti madarak és egyéb állatok hangját. Táltosaink varázslásaiban könnyen általános maradhatott tehát ez a motívum.

5

6

7

5 6

7

Hasonló díszítéseket láthatunk kunsági és sárréti pásztorok használati tárgyain is. Szűcs S..: Ősi mintájú ábrázolások pásztorok díszítőművészetében.

(Múzeumi Levelek, l.sz. Szolnok, 1958.) Kaposvári Gy.: Élclfa-ábrázolásos lőporlarló szaru. (Uo. 2.sz. 1959.)

Sárréti öregek emlékezete szerint téli időben ólbeli legényjáték volta „lóugratás". A kémény alatt felszították a földön égő tüzel s láb közé szorított rostával azt kellett átugrani, dc úgy, hogy a ló háromszor nyerítsen. Háromszor ráütöttek ugrás közben a rostára. Akinek a lova nem nyerített, az kikapott. Kiáltották a nevét a soron következőnek: Vcsszős Pista most ugral,\ Haj, most ugrat, most ugrat,\ Kanyarilja az utalA Ha nem nyerít a lova, Majd vereslik a fara!

Szűcs S.: Pusztai krónika. Bp. 1946.(Pákásztanyán.)

3. ) A dob szavára járta a sámán kultikus táncát s ezzel lovalta bele magát a révületbe. A z öreg Hódas is: „Hármat ütött, egyet bókolt." - így többször. Tambura Gyula a rostát „még jobban,, verve tollat húzott ki a beteg szájából s „két kezével feltartotta, sebesen forgatta, forgatta". Sudri addig verte a rostát, míg egyszercsak „összebicsaklott, osztán elterült a földön, hadonászott a kezével, rúgott a lábával". Hajha addig verte a dobját, míg leejtette s a padkára ülve „úgy nézelődött szerteszét, mint aki álmából ocsúdik". Azután szólt, mint a révület alatt a szellemek világában járt s onnan visszatért sámán.

4. ) A gyógyítás előtti elrejtezésre is emlékeznek az adatok. Egy ideig magukba mélyednek táltosaink. Hiába szólnak hozzájuk, meg se hallják, ha kérdezik őket, nem válaszolnak.

Néznek maguk elé. Ha nyitva tartják is a szemüket, úgy tetszenek mintha aludnának.

Némelyik olykor bólogat, majd legyint a kezével.

5. ) A gyógyító eljárás fontos része: az ének, a sámán beszélgetése a segítő- és a betegségeket előidéző szellemmel. A z adatok is említik, hogy amikor dobolt a táltos, „énekelt is hozzá" - „mondott valamit" - „mintha beszélt volna valakivel", de nem lehetett jól értelmét venni. A táltos-ének jellemzésére mondta az egyik adatközlő, hogy „olyan volt, mint a siratóasszonyoké", vagyis rögtönzött, szaggatott, homályosan összefüggő. így tehát nem jegyezhették meg, inkább csak a refrénszerűen ismételtetett részletét. Ezek a refrének a táltos állandó rigmusai lehettek, miként a sámán-énekben is voltak ilyenek. S a kettő közt több érdekes kapcsolat van. Legjellemzőbb a haj, hej, hő indulatszók állandó használata, mint az obi-ugor sámánoknál a haj, manysiknál az o-ho-ho, a nyenyeceknél a he he hej, je hej, he hej, szagájoknál soroknál a kai, jukatoknál a hij. A segítő szellemekhez kiáltott hívószó ez s mint ilyen ősi eleme a sámánéneknek. A z obi ugoroktól az eszkimókig minden nép sámánja ismeri. - Másik fontos motívuma a sámánéneknek a nagy út a szellemvilágban s a sámánt megszálló hév, a „bálvány heve". Ennek emléke Hódas táltos énekében: „... nagy úton indultam, ... nagyon kihevültem", és Hajha Jánosnál: „Nagy utam rekkenem".

6. ) Gyógyítási mód az is, hogy a sámán a betegség szellemét az áldozatra kiszemelt állatba igyekszik átcsalni, böcsmérelve a beteget, dicsérve emezt. így tett az öreg Kállai Józsi, mondókáját gajdolva: „Pondró féreg van a dögben, pondró féreg nincsen ebben".

7. ) Legközelebbi rokon népünk a jakutok sámánja oly módon is gyógyít, hogy megküzd a betegség okozójával. Hódasról mondták, hogy midőn egy beteghez hívták, így szólt: „Elébb vívnom kell még nekem azért a gyerekért". Tambura Gyuláról pedig az hírlelték, hogy háromszor vívott meg a hortobágyi táltossal, nehogy az a kisújszállási határra hajtsa a marhavészt.

8. ) Gyakori, hogy a sámánnak „segédje" van, aki a ceremóniához való felkészülésnél közreműködik, kezébe adja a felszerelést, dobját. Ahogy Kállai esetében a Szeghalomból szakadt bojtárja. A z ilyen kisegítőn kívül a táltosi gyógyító ténykedésében sokszor bizonyos mértékig szerepet kapnak a jelenlevők is. A táltos utasítja őket, miképpen viselkedjenek, hova üljenek, hova álljanak, mert „ennek így kell lenni" - mondta az öreg Hódas. Ha nem viselkednek meghagyás szerint, azzal a gyógyítás sikerét kockáztatják. Viszont olykor a siker érdekében be is avatkozhatnak a varázslás műveletébe. Kállai Józsival együtt kiáltozták: „Hő, hő, hő!" A sámánnal együtt kiáltják a hívó szót pl. a nyenyecek is, a szomjédek kórusban zengik vele: ho, ho, ho!

E múlt század derekán és második felében ténykedő táltosok gyógymódjának egyes mozzanatai még a közelebbi időkben is megtalálhatók voltak a javasasszonyok kuruzslásaiban. Karcagi adatközlők még emlékeznek rá, hogyan volt „kifestve" Kiss Mári néni, bába és gyógyító, bőrrostája. - A kunsági városok óriási határain teljesen magára hagyottan élt a tanyai lakosság, kulturális, szociális gondozás nélkül. A felszabadulás előtt Szolnok-Debrecen közt több mint 130 kilométeres körzetben csupán egyetlen kórház működött. Orvoshoz, gyógyszerhez nem jutott a beteg, s így ősi babonák nem létező erejében bizakodott."

48. ábra. Szűcs Sándor: Gulya. Szaru sótartó

díszítése

49. ábra. Szűcs Sándor: Viaskodó táltosbikák rajza. Szaru sótartó

8

Azokat az adatokat, melyeknek gyűjtési idejét a szövegben nem tüntetem tél, 1923-1937 közt jegyeztem le.

Jegyzetek Szűcs Sándor-válogatásunk anyagát a legkülönbfélék helyről szedtük össze. Szó szerint pontos közlésre törekedtünk, a Szűcs Sándor által használt írásjeleken, írásmódokon mit sem változtattunk. Mindössze néhány nyilvánvaló sajtóhibát javítottunk ki. Szűcs Sándor munkáinak nagyobb hányada szűk publicitást biztosító vidéki hírlapok, hetilapok tárcáiként jelent meg. Füzetei, könyvei is kis példányszámban láttak napvilágot és azonnal elfogytak.

Válogatásunk során felearányban használtunk fel hírlapi közléseket, illetve tudományos­ közművelődési folyóiratokban, könyveiben megjelent munkákat. Szűcs Sándor egy-egy témát többszörösen is feldolgozott. Nem ritka az az eset, hogy egy-egy téma első és egyben legjobb feldolgozása eldugott, mára már teljességgel hozzáférhetetlen újságok tárcája, elbeszélése, históriája. A z anyag kiválasztásában és sorrendbe állításában arra törekedtünk, hogy azok azon túl, hogy jellemzőek legyenek Szűcs Sándorra, meghatározóak, eligazítóak legyenek a további közlemények irányában is. A közlemények helyes sorrendjével sok magyarázattól, jegyzeteléstől szabadultunk meg. A közleményeket úgy igyekeztünk összeválogatni és olyan sorrendben közölni, hogy azok egymást magyarázzák, hogy egyes táj szavak, kifejezések a közlemény előzményeiből, tartalmából, nyelvi-szövegkörnyezetéből következően érthetővé váljanak. Ettől függetlenül a legszembetűnőbb szavakat, kifejezéseket a jegyzetekben magyarázzuk.

Dankó Eva: Emlékezés az utolsó

tanúra...

Bevezető tanulmány Szűcs Sándor életéről és munkásságáról. Utalással Vass László: A magyar Atlantisz (Reggeli Magyarország 1942. febr. 22.); Antalffy Gyula: A puszta utolsó krónikása (Magyar Nemzet 1964. jan. 12.) és A z utolsó tanú (Magyar Nemzet 1973. jún. 17.) c. írásaira.

A legfontosabb nekrológok: Molnár Zoltán: Szűcs Sándor halálára. Élet és irodalom 1982. aug.20.; Selmeczi-Kovács Attila: Szűcs Sándor (1903-1982). Néprajzi Hírek 1982. 3-4. sz.; Molnár Balázs: Szűcs Sándor (1903-1982). Honismeret 1982. 6. sz.; Antalffy Gyula: A z utolsó tanú. Emlékezés Szűcs Sándorra. Magyar Nemzet 1982. 225. sz.; Kaposvári Gyula: Szűcs Sándorra emlékezünk. Jászkunság 1982. 4. sz.; Molnár Balázs: Szűcs Sándor (1903-1982). Ethnographia 1983. 4. sz.; Bellon Tibor: Szűcs Sándor (1903-1982). Békési Élet 1983. 4. sz. - Vö.: Dankó Éva: Szűcs Sándor élete és munkássága. Folklór és Ethnográfía 18. Debrecen, 1984.

Birtalan Szilágyi János = bajomi református lelkész. 1827-ben írt terjedelmes feljegyzéseit Szűcs Sándor forrásként használta. Egy részüket pedig Györffy István ki is adta (A Biharvármegyei Sárrét leírása 1827. Aquila X X V I I . 1920. 60-70).

Györffy István (Karcag 1884- Budapest 1939) = etnográfus, egyetemi tanár. Munkássága egésze, de különösen az 1922-ben kiadott Nagykunsági Krónika című munkája nagy hatással volt Szűcs Sándorra.

Kurtáncsapatok = kóborló török martalóc csapatok.

Pusztakovácsi = Bakonszeg sárréti község határrésze.

Bessenyei György (Tiszabercel 1747-Pusztakovácsi 1811) = író, filozófus, a magyar felvilágosodás első szakaszának vezéregyénisége. Mária Terézia testőre, visszavonultan élt Pusztakovácsin. Bihari remete.

Városháza = a bajomi községháza neve, a település mezővárosi jogállása miatt.

Graz = ausztrai város.

Földes = eredetileg Bihar megyei; sárrétszéli, kisnemesi falu.

Oskola = iskola.

Kötéllel verbuválni = kötéllel összefogdosni és katonának elvinni a legényeket.

Méhes = a kasokat, kaptárakat tartó, kerti gazdasági épület.

Gyékénykas = gyékényből szőtt szekéroldal, szekérvég.

Almás oláhok = a bihari hegyekből szekerekkel almát hordó románok.

Ekhós szekér = fedeles szekér.

Rostaalja = rossz minőségű, ocsút tartalmazó, a szelelő rosta alján maradt gabona.

Roknitói mocsarak = az első világháborúban nagy szerepet játszott lengyel­ fehéroroszországi mocsárvilág, csatahely.

Első világháború = 1914-1918 közt a Központi Hatalmak - melyek közé az OsztrákMagyar Monarchián belül Magyarország is tartozott - vívták az Antant ellen. A Központi Hatalmak vereségével és a Párizs környéki békékkel ért véget.

Polgári iskola = az elemi iskola négy osztályára épült középiskola. A z ország számos helyén működött, Püspökladányban és Berettyóújfaluban is volt.

Darvász = daru madárral foglalkozó ember.

Rétenjáró /ember/ = rétész, a rétségből élő, gyűjtögető-, zsákmányoló életmódot folytató ember. Más néven pákász.

Karikás = rövid nyelű szíjostor, a végén csapóval. Egyaránt használták a csikósok, gulyások, juhászok, kondások.

Lókoponya ülés = a szilaj pásztorok az állásokon, szállásokon, kunyhóik előtt, a tűzrakás mellett, előszeretettel használtak ülőalkalmatosságnak lókoponyát.

Ethnographia - eredetileg Ethnographia-Népélet, a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, indul 1890-ben.

O N C S A - Országos Népi- és Családvédelmi Alap. Szociális kormányszerv, mely többek között házhelyosztással és családi házastelepek építésével - O N C S A telepek - támogatta a sokgyermekes szegényparasztságot (1940-es évek).

Nagykun Múzeum = a karcagi múzeum, teljes nevén Györffy István Nagykun Múzeum.

Bihartorda = gyakran csak Torda. Sárréti falu Bajom és Nagyrábé szomszédságában. A Szűcs Sándor szervezte és vezette Bihari, más néven Sárréti Népfőiskola székhelye.

Országos Szabadművelődési Tanács = a felszabadulás után Karácsony Sándor vezetésével működött népművelési-közművelődési irányító társadalmi szervezet. A megyékben a megyei Szabadművelődési Felügyelőségek működtek, fogták össze a városokban, a falvakban tevékenykedő szabadművelődési felügyelők munkáját.

2. Szűcs Sándor: A Sárrét címét mi adtuk. Részlet a Pusztai Krónika (Bp. 1946. 5-6.) c. könyvből. - A Sárrét a Tiszántúl középső részén elterülő kettős teknő. A Nagysárrét, az északi rész, a Berettyó; a déli kisebb rész pedig a Kissárrét, a Sebes-Körös árterülete. Összetartozó kistájak, lakosaik önálló magyar néprajzi csoportot alkotnak; sárrétiek. Nagykunság önálló kistáj és magyar néprajzi csoport, ugyancsak a Tiszántúl középső részén.

Lakosai a XIII-XIV. században letelepedett (nagy-) kunok leszármazói. Nagykunvárosok: Karcag, Kisújszállás, Kunmadaras, Kunhegyes, Túrkeve. A jász kirajzás Kunszentmártonnal együttesen alkották a Nagykun-Kerületet, mint a Jász- és Kiskun Kerületekkel közös Hármas Kerület részét. - A Hajdúság kevésbé mondható önálló kistájnak, mint a Sárrét,

Nagykunság. Önálló magyar néprajzi csoport a Tiszántúl északkeleti részén. A Hét Hajdúböszörmény, Hajdúváros (az „öreg hajdúvárosok") alkotta a Hajdúkerület: Hajdúhadház, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Hajdúdorog, Vámospércs, Polgár. Lakóik zöme a Bocskai István által letelepített és kiváltságolt hajdúk leszármazói. Polgár a XVIII. század folyamán kivált a Kerületből. - Három Föld, Szűcs Sándor alkotta kistáj-név és népcsoport elnevezése. A Sárrét, a Nagykunság és a Hajdúság területéről, illetve lakóiról van szó. Szűcs Sándor a három kistáj lakosságának közel egyforma társadalmi helyzete, azonos kultúrája, a feudalizmus megkötöttségei közt élvezett viszonylagos szabadsága alapján látta együtt őket.

- Vö.: Kása László - Filep Antal: A magyar nép táji-történet tagolódása. Néprajzi Tanulmányok. Bp. 1975. - A z egyes településekre vonatkozóan legjobb eligazítást nyújt, az úgynevezett „Vizes világ" utolsó éveiből származó, a közelmúltban reprint kiadásban is megjelent: Fényes Elek: Magyarország Geographiai Szótára. I-IV. Pest. 1851.

Pákász = rétes ember, rétész; gyűjtögető-, zsákmányoló ember, lápi ember (halász, vadász, madarász, méhész stb. egy személyben).

Karám = nádkerítés az állatok számára, enyhet ád, széltől óv, az állatokat összetartja.

Lecsapolás ideje = a Sárrét lecsapolása bizonyos XVIII. századi kezdetek után a múlt század derekán indult meg. Legnagyobb jelentőségű munkálata a Berettyó csatorna (új meder) megépítése volt Bakonszeg és Szeghalom között, 1855-1860.

Szárazulat = alacsony hátság, a vizes világban szárazon maradó terület.

Sziget = a vizes világban a vízből, mocsárból kiemelkedő, vízmentes, településre és mezőgazdasági munkára alkalmas terület.

Réti pásztor - rideg pásztor; olyan pásztor, aki a településektől távol, a rétségben él és télen-nyáron kint tartott jószágait őrzi.

Tisza ártere = az árvízvédelem, a vízszabályozás előtti időkben óriási kiterjedésű alföldi terület, mind a Tisza, mind mellékfolyói (Szamos, Körösök és a Berettyó stb.) mindkét oldalán.

Hortobágy = a Berettyóba ömlő folyó, illetve a Hortobágy mindkét oldalán, Debrecentől nyugatra elterülő legelőterület, puszta.

Hujjogató hajdúk = Huj, huj! Kiáltásokkal ijesztgető, jelt adó hajdúk.

3. Szűcs Sándor: Bevezető a Pusztai szabadokhoz. Szemelvény a Pusztai szabadokból (Bp. 1957. 5-6.).

Tiszántúl = a Tisza bal, keleti oldalán elterülő síkság, több kistáj foglalata. A Nagyalföld szerves része.

Sárrét = kétszeres (Kis- és Nagysárrét) kistáj a Tiszántúlon.

Kunság = itt Nagykunság jelentésben szerepel.

Hajdúság = a hajdúvárosok területe és lakossága.

Békés = Békés megye, itt, mint önálló alföldi táj, a Sárréttel szoros kapcsolatban álló terület szerepel. Középkori eredetű vármegye. Neve Békés városától, illetve az ott állt várától származik.

Szilaj pásztorok - rideg pásztorok, télen-nyáron egyaránt kint lévő, legeltető pásztorok.

Rétes emberek = reteszek, lápi emberek, pákászok; a rétből élő, gyűjtögető, zsákmányoló életmódot folytató emberek.

Pákászok - rétes emberek, reteszek, a rétből élő, gyűjtögető, zsákmányoló életmódot folytató emberek. A pákászok sokrétű tevékenységében mintha nagyobb részt kapott volna a halászat.

Betyárok = törvényen kívül álló, főleg pásztorokból származó; lopásból, „szerzés"-ből, rablásból élő, magukat a rétségben, erdőkben elrejtő emberek. Szűcs Sándor kétféle betyárt különböztet meg. A z egyik csoport kissé népi hős, a kuruc kor, az 1848/49-es szabadságharc megtorlásai elől elbujdosott jólelkű legényekből állt. Ezek a szegény nép védelmezői, a tényleges rablókkal, haramiákkal harcban álltak, a békés termelőmunkát végzők védelmét is szolgálták (réti betyárok). A másik csoport gonosztevő, tolvaj, rabló, gyilkos, ugyancsak a rétek, erdők lakója, a csárdák, orgazdák látogatói, barátai (futó betyárok). Útonjárók = a gyalogosan vagy szekereken, esetleg lóháton egymagukban vagy csoportosan utazók népes, sokrétű tábora: vásározók, piacolók, vándor-, alamizsnát gyűjtő diákok, vándorútra kelt mesterlegények, szabadságos katonák, kupecek, kalmárok, kofák, vándorzenészek, énekesek, komédiások stb.

Csárdai és tanyasi népek = az útonjárók találkozó és pihenőhelye volt a csárda. A tanyasiak - külterületen lakók - találkozó helyei is a csárdák voltak.

Jászság = északalföldi kistáj és (jász) népcsoport. Főhelyük Jászberény, nemcsak a Jászkerület, hanem a Kis- és Nagykunkerületekkel közös Hármas Kerület székhelye is.

Karcagi bíróság = nagykun-kerületi bíróság.

4. Szűcs Sándor: A Sárrét meghatározása. A szemelvény címét mi adtuk. Megjelent: A régi Sárrét világa (Bp. 1942. 5-8.) c. munkában. - A Sárrét volt Szűcs Sándor központi tárgyköre. Földrajzi, történelmi, néprajzi vonatkozásait számtalan formában bemutatta.

Szemelvényünkben a Sárrét néprajzi-emberföldrajzi meghatározását kísérli meg.

Püspökladány = Ladány, P.-ladány, sárrétszéli mezőváros, ma fontos közlekedési csomópont.

Szerep = sárréti kisnemesi falu, szigettelepülés.

Sárrétudvar = Udvari, sárréti falu, Püspökladány és Biharnagybajom között.

Biharnagybajom = Bajom, sárréti mezőváros, Kis- és Nagybajomra tagolódott. A XVII. században vára miatt is jelentős helység. Szűcs Sándor szülőhelye, szerinte a „Sárrét fővárosa".

Nagyrábé = Rábé, Rábi, sárréti falu, Biharnagybajomtól keletre. Kis- és Nagyrábéra tagolódott.

Bihartodra = Torda, sárréti falu, Nagyrábétól északkeletre. A Szűcs Sándor vezette Sárréti Népfőiskola székhelye.

Szeghalom = a Kissárrét központja, honfoglaláskori település, mezőváros, a Péter András által alapított gimnáziuma a sárréti írók, művészek (Sinka István, Szabó Pál, Fehér Lajos, Fehér Gyula stb.) „otthona" volt. Szűcs Sándor Szeghalom díszpolgára volt. Itt működik a Sárréti Múzeum.

Dévaványa = Ványa, sárrétszéli mezőváros.

Túrkeve = Túrkevi, Kevi, nagykunkerületi város a Berettyó mellett. A hozzátartozó Ecseg pusztán nevezetes az állattartás. Sárrétszéli település, története, népélete a leginkább kutatottak közé tartozik. Múzeuma a sárréti népélet bemutatása szempontjából is jelentős.

Kisújszállás = Kisúj, nagykunkerületi város, Túrkevétől északra, az egész ország életében oly fontos Pest-Szolnok-Debrecen útban. Partikulájából kinőtt gimnáziuma fontos kulturális központ (Arany János, Móricz Zsigmond).

Karcag = nagykunkerületi város, itt működött a Kerület több intézménye (például bírósága), bár a kerületi központ nem Karcag, hanem Kunszentmárton volt. Györffy István szülőhelye. Korán a néprajzi érdeklődés előterébe került; múzeuma, melynek Szűcs Sándor tíz évig igazgatója volt, a magyar vidék leggazdagabb néprajzi gyűjteményei közé tartozik.

Nagysárrét - a Berettyó árterülete, a Tiszántúl közepén fekvő mély teknő.

Bakonszeg = sárréti falu, egyik volt határrésze Pusztakovácsi. Bessenyei György lakó- és halálozási helye.

Berettyó = folyó, nagy tavaszi áradásokkal. A szabályozását megelőző időkben, az úgynevezett „vizes világban" folyása, medre Bakonszegnél „elveszett", vize szétterült, és legfontosabb alkotó eleme volt a Nagysárrétnek.

Bihar = Bihar megye. A Sárrét nagyobb hányadát magába foglaló megye. Biharország; egyben jelent tájat és népcsoportot is: bihari magyarság.

Békés - Békés megye, a Kissárrét legnagyobb részét magába foglaló középkori megye.

Jásznagykunszolnok Vármegye = 1876-ban a Jász- és a Nagykunkerületből, valamint néhány Tisza menti „vármegyés" faluból és neves mezővárosból, melyek előzőleg KülsőSzolnok megyéhez tartoztak, alakult megye, a Tisza két oldalán Szolnok székhellyel.

Hármashatár - itt a Hajdúság, a Nagysárrét és a Nagykunság közös, hármas határpontjáról van szó.

Tisza = a Kárpát-medence legnagyobb folyója, a Keleti Kárpátokban ered és Titelnél ömlik a Dunába. Baloldali mellékfolyói jelentékenyek, tájképző szereppel bírtak: Szamos, Körösök, Maros. Szabályozása előtt óriási árterületei összeköttetésben álltak mellékfolyói árterületeivel és a Tiszántúl tekintélyes részén mocsárvilágot, vizes rétséget alkottak.

Fok = nevezetes vízjárási pont, hely, általában szárazulat, amelyen település létesülhet, földművelés folyhat (Foktő, Siófok stb.). Ér - általában kis patak, vízfolyás, egy esetben sajátos folyónév: az Ér (az Érmellék folyója) az észak-északnyugati szilágysági dombokról ered és Pocsajnál a Berettyóba ömlik.

Tiszaszőllős = Szőllős, vármegyés falu a Tisza mentén, Jásznagykun-Szolnok megye.

Tiszadob = Dob, vármegyés falu.

Nádudvar = jeles (történeti) Szabolcs megyei mezőváros, majd járási székhely.

Kunmadaras - Madaras, nagykunkerületi város.

Morotva = kákával, gyékénnyel és náddal benőtt, alacsony vízállású holtág, vízterület.

Csökmő = sárréti falu, Csuba Ferenc „sárkányhúzása" tette nevezetessé.

Kornádi = a Kissárrét központi helye, a XVII. században erődített mezőváros.

Vésztő = kissárréti helység, nagylélekszámú település: mezőváros.

Okány = sárrétszéli falu, virágzó mezőgazdasággal.

Kissárrét = „a Körösök Kissárrétje", „a Sebes-Körös Sárrétje".

Zsáka = sárrétszéli helység, vára a XVII. században jelentős volt.

Derzs = Tiszaderzs, tiszamenti, „vármegyés,, falu.

Gyarmat = Füzesgyarmat = sárréti nevezetes mezőváros, Biharnagybajomtól délre.

Kaba = bihari hajdúváros, majd a derecskéi uradalom tagjaként mezőváros.

Derecske = bihari hajdúváros, a Tiszántúl középső részén létesített Eszterházy uradalom (Derecskéi uradalom) központja; mezőváros.

Konyár = volt bihari hajdúváros.

Tó = kisebb-nagyobb állóvíz.

Fertő = mocsár.

Lapos = talajmélyedés, vízállás.

Aszály = növényzetet pusztító csapadéktalan meleg, tikkasztó időjárási szakasz.

Derék = sekély vízállás, lapos mélyedés.

Hajó = egyetlen fából faragott, égetett csónak; bodon vagy bödönhajó. A Sárréten elterjedt vízi közlekedési eszköz.

Sziget = a vizes rétekből, mocsarakból, tavakból kiálló, vízetlen területek. Települési helyek, szántók (szigetszántás) helyei.

Páskum = latin eredetű szó; legelő, rét jelentésben.

Megreguláz = megrendszabályoz.

Indzsellérek = mérnökök.

Porong = apró, vízből kiálló szárazulat, szigetecske.

Fattyú = az egész Tiszántúlon, de főleg a Három Földön a fiatal suttyók, a legények neve.

Csíkász = csíkhalász, csíkszedő ember.

Madarász = madárfogó (rendszerint léppel, tőrrel, hajítófával, csapdával); madártojást gyűjtő ember.

Gyékényszövő = a gyékény hántolt, előkészített hajlékony leveleiből ponyvát (gyékényponyva) szövő asszonyok neve.

Nádvágó = a nádat vágó ember, illetve a nádvágó eszköz (éles tolópenge két tartószarvval) neve.

Csorda = szarvasmarha-csoport.

Csürhe = disznó-, sertéscsoport.

Rideg gulya = télen-nyáron a legelőn tartott szarvasmarha csoport.

Konda = sertés-, disznócsoport.

Juhnyáj = juhcsoport.

Ménes = lócsoport.

Számadó = vezető pásztor, aki számadással tartozik a kezeire bízott állatokról. Ő választja ki és alkalmazza, tartja munkatársait, a bojtárokat, az öregbojtárokat.

Bojtár = pásztor, a számadók alkalmazottai.

Gyerkőc = a fiatal fiú neve.

Kisbojtár = most beszegődött, fiatal, kezdő pásztor. Állás = a legelő csorda, gulya, ménes stb. hosszabb ideig való tartózkodási helye, pihenőhelye. Rendszerint kúttal felszerelt hely, és itt találhatók a pásztorépítmények is.

Kunyhó = általában nádból készült hajlék: pásztorkunyhó, nádkunyhó, földkunyhó (ha vesszőből, nádból készült földhányással vagy ha egymásra helyezett hantokból hantkunyhó - áll).

Sebes-Körös = a legészakibb Köröság, árterülete képezi a Kissárrétet.

Ekeszarvat fogni = földművelést folytatni.

Kapanyelet fogni = földművelést folytatni.

Ordas réti disznók = vöröses, vad, illetve félvad sertések.

Libegő lápok = növényi törekből, porból összeállt úszó, a vízen libegő „szigetek". Veszélyes volt rámenni. Lápi bottal kellett előre kitapogatni, hogy megbírja-e az embert, vagy se.

Kotu - kotus talaj, az ármentesítés után keletkezett az egykori lápok, vízállások helyén.

Kiszáradt, elszáradt vízinövények maradványaiból keletkezett talaj.

Ecseg = középkori faluhely, ma híres puszta, legelőterület Túrkeve határában.

Porong - alacsony magaslat, kis földhát, vizetlen terület.

Horkan = hirtelen felhördül.

Hópustoló = apró, sűrű hóeséses idő.

Komondor = kedvenc pásztorkutya fajta.

Nyüszítenek = a kutyák veszélyt érezve, vonító, vinnyogó hangot adnak.

Táltoshírű = olyan emberek, akikről az hírlik, hogy „tudományuk" van, hogy táltosok.

Hetyke = büszke, öntudatos. Őgyelegni = várakozva sétálni, álldogálni.

Cimbora = legénybarát, társ; jó koma, közös munkák, kalandok társa.

5. Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében. Szűcs programot adó, de már az összegző jellegű tanulmánya is, a Sárrét életéről. Megjelent a Nadányi Zoltán szerkesztette Bihar-vármegye c. kötetben, (Bp. 1938. 164-245.). A monografikus igénnyel írt munka egyetlen szavához, kifejezéséhez sem fűzünk magyarázatot egyrészt azért, mert minden szó, kifejezés magyarázó szövegkörnyezetben szerepel, másrészt pedig más közlemények magyarázataiban is előfordulnak.

6. Szűcs Sándor: A pákászok. Szemelvény A régi Sárrét világából (Bp. 1942. 61-68.)

Rétészkedés = gyűjtögető, zsákmányoló életmódot folytató foglalkozások.

Gyarmati = füzesgyarmati lakos.

Sikóci = síksági; itt pusztaságbeli, „semmi" jelentéssel.

Felsurjánzott = felnőtt.

Ormó = kicsi, kiemelkedő földkupac, fóldhányás, apró dombocska. Ágas = ágasfa, többféle jelentésben használták. A népi építkezésnél ismeretes a szelementartó ágas, ágasfa(k). A z egyik kútfajtánál - kútágas - is ismeretes. Ágas, minden a földbe leásott, ott felállított tartó-fa is. A pásztorszállásokon többféle ágast, ágasfát találhatunk.

Szelemen = a népi építkezésből ismert szakszó, a két ágasfán keresztbetett, a hélyazatot (tetőzetet) tartó gerenda neve.

Szarufa - a tetőzet anyagát tartó gerendák.

Tetőt ver - nádból. A z apró kévékbe vágott nádat fel kell verni a nádtetőzetbe (nádazóval).

Vertfal = egyfajta sárfal, amit két deszka között döngölve készítenek.

Zsombék = a vízből, mocsaras talajból kiálló, gyökereinél talajt képzett növényi csomók, apró szigetecskék. Leginkább kákából.

Padka = sárpadka; a tűzhely, a kemence köré tapasztott földpad, ülőhely.

Vacok = ágy. Sok helyen vacoknak nevezik a sutba (a kemence és a házfal közti rész) vetett ágyat, valamint az ajtó mögött, a sarokba állított háncs dikóra készített ágyat is.

Bajomi = biharnagybaj omi.

Füstfogó = a szabad tűzhely fölé épített kürtő, ami elszívta és a kéménybe vitte a füstöt.

Hajolka = hajléka.

Kankó = durva posztóból készült ujjas; szűrkankó, rövid kabát.

Sinkó = a kankóhoz hasonló; durva posztóból készült ruhadarab.

Korc = gatyakorc, gatyamadzag.

Böngyöle = vízinövény, ehető.

Súlyom = vízinövény, ehető.

Pákászkofa = olyan pákász vagy pákászfeleség, aki más pákászoktól is összevásárolt halat, csíkot, madarat, nadályt, madártollat, gyógynövényt, tojást stb. A piacokon, hetivásárokon, nagyvásárokon árult.

7. Szűcs Sándor: Pákásztanyán. Szemelvény a Pusztai krónikából (Bp. 1964. 102-110.).

Pákásztanya = a rétek mélyén, a vizek rejtekén álló kunyhó, kis kikötővel, hálókkal, varsákkal, rétészkedő eszközökkel.

Vadvíz = elhagyatott, nem járt, nem halászott víz. Eredetét tekintve árhullám, legtöbb esetben azonban „földárja", feljött víz.

Burjánzó = buján termo, tenyésző.

Réti férgek = réti, pusztai kártevő vadállatok; különösen farkasokra mondják.

Bakancs = durva, erős, fűzős férfi lábbeli.

Spekulálni = tervezgetni, gondolkodni; törni a fejét valami jó megoldáson. Ádám módjára = meztelenül.

Sipka = sapka.

Cicoma - dísz, felesleges dísz.

Bekukkant = Hirtelen, rövid időre benéz, betekint, tájékozódik.

Suvadásos oldal = behorpadt, besüppedt oldal.

Rókafarkúnád = nádfajta.

Hijunád = nádfajta; tetőfedő nád.

Sárganád = nádfajta.

Verestövűnád = nádfajta, az egyik legjobb építő nádfajta.

Bordanád - nádfajta, szövőborda készítésére igen jó.

Hát - hátság; víztelen, alacsony, hátszerű magaslat.

Laponyag = lapos, igen alacsony hátság; réti tájnév.

Sarcolták - ostromolták; sáncokkal védve magukat, vívták.

Kutyafejű tatárok = a tatárok széleskörűen elterjedt és használatos jelzője. Nem a XIII. századi tatárokra, mongolokra, hanem a török háborúságokban megismert tatárokra és egyéb keleti népekre, illetőleg az 1849-ben, az intervenciós cári hadseregben szolgált ázsiai származású,, tatár" katonára vonatkozik.

Dideli = dilis, gyenge.

Dágvány = fertő mocsár, poshadó vízállás.

Ugor rokonaink - a votjákok és osztjákok.

Csónakos temetkezés = igen vitatott néprajzi kérdés, amire a legutóbbi intenzív kutatás sem adott megnyugtató választ.

Pákásztemetkezés - pákász temetése, csónakos temetkezés.

Faggyúzni = megfaggyúzni, megoldani, kivágni magát a bajból.

Bélhúr = állati bélből sodrott húr (zeneszerszámra és fegyverre).

Uszvány = libegő lápok.

Daru = nagytestű, rendkívül óvatos, éber (őrdaru) madár. A darvászok háziasításával is foglalkoztak.

Kócsag = nemes, tolla miatt keresett vízimadár.

Gödény = vízimadár.

Bölömbika = kedves hangú, kistestű vízimadár.

Osztópereltek - örökségen összeveszettek közötti per, perlekedés.

Ruca = kacsa.

Csörmő = káka, nád és egyéb vízinövény törmelék.

Kereceruca = Kistermetű vadkacsa.

Hajítófa = hegyes végű, népi fegyver, madarászeszköz.

Tekefa = fagolyó, vadászeszköz.

Bibic = madárfajta.

Sirály = vízimadárfajta.

Gém = Vízimadárfaj ; tolláért keresett.

Fortélyos = ravasz, csavart gondolkodású.

Kölyök = fiatal állat; fiúgyerekekre is mondják.

Süveg = posztó fejfedő.

Vész = vejsze; halfogó nádfal a vízben (Vésztő).

Kanördög = nagy ördög, vezérördög.

Pityke = díszes fémgomb.

Bilyog = itt anyajegy. Különben bilyog az állatok bőrén tulajdonjegy.

Róna = vízi út; vízbe tört útvonal hajók számára. Ótán = azután.

Hatvanháromban = 1863-ban a „nagy ínség" évében.

Bakó = tarisznya.

Moslékos dézsa = a házi tartású sertések etetéséhez, ételkészítéséhez /moslék/ szükséges fa edény.

Elfucserálták - elfuserálták, elrontották.

Lápi kút = a lápon állított olyan kút, amely a mély, tiszta vízből szolgáltatta a vizet.

Gyakran nádkút.

Elszivácskolták = elszívogatták, lassan elszívták.

Rábé = rabéi. Nagyrábé.

Dinomdánomoztak = mulattak, orgiáztak.

Nádtutaj = nádkévékből összeállított vízi jármű.

Csákja = hosszú nyelű, kéfelé hajlított ágú, középhegyes vaseszköz.

8. Szűcs Sándor: A pákászokról. Szemelvény a Pusztai Szabadokból. (Bp. 1957.

158-163.) .

Futó betyár = szegénylegény; ellentétben a nádi betyárral, gonosztevő, bűnöző.

Búvó-buvácskoló = búvó, magátmentő.

Rákász — rákhalász, rákfogó.

Békász = békahalász; békát fogó ember (teknősbékát is!) .

Füvesek = ehető- és gyógyfüveket szedő és árusító emberek.

Felekezetekre szakad = részekre oszlott.

Puttony = háti gyékénykosár vagy deszkából készült, háti kosár formájú hordóedény.

Kobak - tökedény. Éhenkórász = éhesen csavargó, nem dolgozó, semmirevaló ember.

Zselléri vinnyójuk = zselléri kunyhójuk.

Nádvarkus = nádkunyhó. Élelmeskedni = élelmet szerezni.

Korhelkedés = dologtalan henyélés, iszákosság.

Restanciái = el nem végzett munkái.

Portékája = áruja.

Egzekváltak - végrehajtottak, eljártak vele szemben. Összegüzülni = összegyűjteni, összeszedni.

Cókmók = szegényes heme-humi; személyes tulajdon, főleg ruhafélék.

Ingó láp = úszvány, libegő láp.

Szállás = pásztorszállás, téli szállás; olyan álláshely, állás, ahol az állatok és a pásztorok huzamosabb időt töltenek. Őgyelegni = semmittevőén járkálni, sétálni.

Száraz keresztelő = úgy, a pusztán, a rétben ráragasztott név adása.

Matrikula = anyakönyv. ÁBC = Ábécés könyv, ÁBÉCÉ. A z elemi iskola első osztályának tankönyve.

Eklézsia = egyház, vallásos gyülekezet.

Ne verje fel = ne rohanja le, ne pusztítsa el.

Ne élje ki = ne pusztítsa ki élelméből, értékeiből; ne tegye tönkre.

Szeg = szög; folyó-fordulat, kanyar által bezárt, körülvett földterület. Településrész-név (alsószeg, felszeg stb. ) .

Gabalyított kunyhó = könnyű szerrel, olcsó anyagokból, gyorsan csinált, összehozott kunyhó.

Elhantolták = eltemették, hantot raktak rá.

9. Szűcs Sándor : Emlékezés az utolsó lápi emberre. Kétrészes újságcikk a nyíregyházi Keletmagyarországban jelent meg (XIV. évf. 1957. nov. 3. és 10.).

Szatmár = Szatmár megye, Biharhoz hasonló táj és népcsoportbeli meghatározást is tartalmazó megyenév.

Ecsedi láp = hazánk legkésőbb lecsapolt lápja, a Kraszna árterülete volt. Tájilag sok hasonlóság van a Sárréttel.

Tyúkod = szatmári kisnemesi falu; az Ecsedi láp vidékének legnevezetesebb települése.

Börvely = szatmári sváb telepes falu.

Ecsed alatt = Nagyecsed volt mezőváros alatt fekvő.

Rálesni = kivárni megfogni.

Kötésig érő gyerek voltam = a felnőttek derekáig érő (kötés) gyerek voltam.

Gorzsa = kis kézi vágó.

Pernye halom = a nádtűz hamuja a kunyhó előtti tűzhely mellett.

10. Szűcs Sándor: Gyékény vágás. Szemelvény A régi Sárrét világából (Bp. 1942.

108-110.).

Váradiak = nagyváradiak.

Háti gyékény = gyékény faj ta.

Köttgyékény - gyékényfajta.

Mogyorógyékény = gyékényfajta.

Kúp = gyékénykúp, a levágott gyékényt kúpokba rakták.

Suskol = hangutánzó szó; a gyékénymunka egy bizonyos, tisztító részét nevezik így.

Jova = java.

Selyming = gyékénymunkás műszó.

Sodring = gyékénymunkás műszó.

Talpalló = gyékény munkás műszó.

11. Szűcs Sándor: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten. Megjelent a Debreceni Szemlében (VII. évf. 1933. 10. sz.392^108.).

Bihar megyei sárréti járás = a Biharmegyéhez tartozó Nagysárrét és a közvetlenül szomszédos területek (sárrétszéli) falvaiból, mezővárosaiból alakult járás. Egy időben Biharnagybajom is volt a székhelye. O'sváth Pál /Kismarja 1831 - Budapest 1908./ híres könyve erről a járásról, ezekről a településekről szól: Bihar vármegye Sárréti Járásának leírása. Nagyvárad, 1875. Szűcs Sándor egyik legfontosabb forrása.

Gyékény = kötésre szövésre alkalmas vízinövény.

Gyíkínyezők - gyékénnyel foglalkozók, gyékénymunkát végzők.

Früstök = reggeli.

12. Szűcs Sándor: Nádvágás. Szemelvény A régi Sárrét világából (Bp. 1942. 111-118).

Káva = kútkáva, a kút száján lévő erős fakeret.

Hodály = juhhodály, hosszú, alacsony, ágas-szelemenes, nyeregtetős, nádfedésű pásztor építmény a réten, legelőn.

Borda = szövőborda, nádból készült fésűszerű szövőalkatrész. Másodlagosan csiga (tészta) csinálására is használhatták.

Csigacsináló = bordázottan faragott, nyeles falap, amin a csigapálcával a csigatésztát sodorták. Cserépből is készítették, sőt legújabban törött, bordázott, vastag üvegből is csinálták. Csigacsinálónak nevezték azt a lakodalom előtti női összejövetelt is, amin a lakodalmi húsleveshez szükséges csigatésztát közös munkával elkészítették. A csigacsináló általában tánccal végződött, „tapossuk be a végét"- mondták.

Sajtrács = farács, amin a sajtot szárították és tartották.

Pihseprű = könnyű, finom seprű, rendszerint nádvirágból készítették, porolásra (porseprű) használták.

Kvártélyos katona = a falvakban, mezővárosokban állomásozó katonaságot szétosztották kvártélyra (lakásra és ellátásra, esetleg lovával együtt) a lakosság között. Nagyobb településeken, ahol a kvártélyozás állandó, rendszeres volt, a lakosok portáikon külön épületeket emeltek a kvártélyos katonák részére, vagy házaikhoz „ragasztottak" egy helységet erre e célra (katonaól, németól).

Bürű = nádkévéből, növényi hulladékból trágyából készített híd.

Tutaj = itt nádtutaj; nádkévékből összekötözött (hánccsal, fűzvesszővel) tutaj.

Csökmeiek = csökmőiek, csökmői emberek.

Láp = lápokba kötözve, azaz a szálfákat összekötözve, láponként úsztatták le a folyókon (lápolás).

Szárközépig = lábszárközépig érő.

Bordanád = nádfajta, szövőborda készítésére alkalmas.

Bördős = bördősnád, egyfajta nád.

Bokor = nádbokor.

Rongyember = hazug, szavát nem álló, jellemtelen ember.

Kacor = nádvágó.

Köpű = vaseszközöknél alkalmazott hüvelyes nyéltartó.

Fabocskor = fapapucs.

Bőrkapca - bőrből kanyarított kapca, téli munkákhoz.

Toló = nádvágó, toló nádvágó.

Futótűz = a száraz nádban, avarban gyorsan terjedő, futó tűz.

Feltetszik = feltűnik, láthatóvá válik.

Gazszál - valamilyen szálas növény száraz szálja.

Bunda = ujjas vagy ujjatlan bőrkabát, bőrruha. Kis vagy nagybunda. Rendszerint báránybőrből készítik.

Vityiló = szegényes, ideiglenes, viharvert nádkunyhó; kunyhó.

Sodróka = gyékénymunkaalkalom, társasmunka, jó mesélő alkalom.

Táltos = tudományos pásztor, tudománnyal bíró ember.

Gyógyító = gyógyító ember, tudománnyal bíró ember, táltos.

Révület = a sámán révülete, a táltosok - tudományos emberek, gyógyítók stb. - tűnődése.

75. Szűcs Sándor: Farkasokkal a nádasban. Megjelent a Kis Újság Régi idők, régi emberek rovatában (LVIII. évf. 1944. jan. 23. 6.).

Megpocskolta a nyájat = kárt tett az állatokban.

Kárt vallani = kárt, veszteséget elszenvedni.

Tőr = állat (madár) fogására készített csapda, hurok.

Veremmel fogni = állatot, vadállatot. Meredek falú, mély gödröt - vermet - laza, gyenge tetővel befednek. A tető közepére csalit tesznek. A tetőre rálépő vagy ráugró vadállat alatt beszakad a tető és beleesik a verembe. Nem tud kijönni, ott fogják.

Tőrísz = tőrt vető, tőrt készítő, alkalmazó ember.

Böszörményi föld = itt hajdúböszörményi határ.

Vidi föld - az egykori Vid falu határa, a hajdúnánási, hajdúböszörményi, hajdúhadházi határrész. A terület központjában 1951-ben Hajdúvid néven új falu keletkezett.

Határper = a feudalizmus idején a bizonytalan falu-, mezőváros, nemkülönben uradalmi határok miatt keletkezett perek.

Patikárius = patikus, gyógyszerész.

Indzsellérek = földmérők, mérnökök.

14. Szűcs Sándor: A réti pásztorkodás. Szemelvény A régi Sárrét világából (Bp. 1942.

8-17.).

Dágvány = vízinövénnyel, növényi törmelékkel teli, mély mocsár.

Elbitangol = elkószál (állat).

Kupec - állatkereskedő.

Cenzár = vagy szenzál. A kupecek segítője, felderítik az alkalmas jószágot, üzletet közvetítenek, ajánlanak.

Fortély = ügyeskedés, rászedés.

Girinc = hosszan elnyúló, keskeny, alacsony szárazulat, gát.

Gorond = alacsony, lapos szárazulat.

Ormány = ormányok, a vízből kiálló kis szigetek gazdag növényzettel. Ódal = oldal, fóldterületrész, alacsony magaslat.

Part = partosabb, tehát a vízből kiálló szárazulat.

Róna = a vízbe vágott, hajtott hajóút (a nádasban, gyékényesben). Ökörút = keskeny földút az ökrösszekerek számára.

Gulyacsapás = széles, kitaposott földút a gulya számára.

Meggémberedve = megmeredve (a hidegtől).

Cívis - mezővárosi parasztpolgár, kézműves.

Túri süveg = mezőtúri posztó fejfedő; olyan süveg, amit a túri vásárban vettek.

Beavatni = a ruhát; szennyeződést, rovarok, átázás ellen.

Szárnyadék - nádkarámfal.

Bánya = a kondák disznai által túrt nagy és mély gödrök.

Kanta = füles cserépedény. Víz és bor hordására, tartására használták.

Strázsál - őrködik, őrt áll.

Csikasz = farkas. Örv = nyakörv, szöges védő örv a kutyán, hogy a farkasok ne tudják a nyakát átharapni.

Féreg = itt farkas.

Plántál = elültet, valakinek a lelkébe plántálni, elültetni például a gyanút.

Suhantz - suhanc, fiatal legény.

Elkórászol = elcsavarog.

Csapszék = egyszerű korcsma, ahol közvetlenül a csapravert hordóból mérik a bort (kancsókba, órosokba stb.).

75. Szűcs Sándor: A nagysárréti juhászat. Megjelent a Debreceni Szemlében (XI. évf.

1937. 7-8. szám. 167-173.).

Báránd = sárrétszéli falu.

Határszabadítás = a behordás, a terménybetakarítás után, Szent Mihály napján (szept. 29.) „felszabadították" a határt; szabad volt a földeken legeltetni, a kintmaradt, elszórt terményt felszedni.

Kihajlás = a legelőre való kihajtás ideje. Március 1-től Szent György napig történt.

Klasszikus időpontja Szent György napja, jeles vásáros nap és pásztorünnep (ápr. 24.).

Juhszín = szín, oldalfalak nélküli juhól.

Birkaszín = szín, oldalfalak nélküli birkaól.

Vágónak szánt = állat, továbbtenyésztésre nem tartják.

Meddő = juh.

Tokjó = bárány.

Kosnyáj = kosokból álló nyáj. Úsztató = fürösztő, a juhok részére.

Beszorítja az idő = a rossz időjárás, vihar, hideg beszorítja az állatokat a karámba, a pásztorokat a kunyhókba.

Gúnya = szegényes ruha, ruházat.

Kezebelije = juhásznak a kampó (juhászkampó), ami egyben mestersége címere is.

Ugar = learatott, üres földterület.

Csobán = dobalakú fahordócska, ivóvíz tartására, szállítására használták. 6-10 liternyi volt.

Szolgafa = a földbe leszúrható olyan oldalágas fa, amelyikre a tűz fölé ráakasztották a bográcsot.

Bogrács = vasbogrács; keresztfüles, nagyjából félgömb alakú vasedény. Pásztoredény, szekerező utasok főzőedénye.

Kosár = kosárkarám, hordozható nádkarám.

Kerek kunyhó = kerek, kúpos, kontyos nádkunyhó, juhászkunyhó.

Gerágya = gerálja, gerád: alacsony, kerítésként használt föld-, növényi törmelék-, trágyarakás.

Zsombék = vízből kiálló növényi kupac. Felszedve falat is raktak belőle.

Rovás = pásztorszámadás. A számadó a rovásfára különféle rovásokkal felvési a gondjaira bízott állatok számát. A rovásfát felibe vágják, az egyik fél a „nyugta". A z elszámolás a két rovásfafél összeillesztésével történik.

16. Szűcs Sándor: Sárréti pásztorszállások a múlt évszázadban. Megjelent a Debreceni Szemlében (XVIII. évf. 1944. 5. szám. 101-107.).

Hógatták = hó! Hó! kiáltásokkal terelték, igazították az állatokat.

Avarfű = elszáradt tavalyi fű.

Jégpatkó = a csizma talpára erősíthető, hegyekkel ellátott vaspánt. Biztonságossá teszi a járást a jégen.

Telelő = a rideg tartásban lévő állatok téli szállása, olyan hely, ahol a telet kihúzzák.

Szákkáment - tönkrement, ronggyá lett (szák = háló).

Fickó = fiatal, hetyke, mozgékony legény.

Nagyvásár = országos vásár.

Ibn Roszteh = Inb Ruszta, arab utazó.

77. Szűcs Sándor: A Nagysárrét régi disznótartása. Megjelent a Debreceni Szemlében (XIV. évf. 1940. 7. szám. 145-154.).

Réti disznó = a réten tartott disznó.

Szalontai disznó = magas, vöröses szőrű réti sertésfajta.

Csürhe = naponta kijáró sertéskonda.

Konda = ridegtartású, vagy csak nyaranta, vagy az egész évben kint tartott sertéscsapat (konda).

Csicsóka = egyszerű, semmi gondozást nem igénylő gumós növény. Édes gumóját a falusi gyerekek igen szerették. A szegények krumplija.

Böngyöle - a gyékény lisztes, gumós gyökere.

Paré = gyomnövény, a disznók igen szeretik.

Hidas = faragott keményfákból összeállított sertésól. Itt Oláhól néven is szerepel: a Bihar hegységből román árusok hozták eladni az Alföldre, vagy pedig úsztatták le a Körösön és mellékfolyóin.

Közlegelőbirtokosság = a község, mezővárosok fel nem osztott, közös legelőit a közbirtokosság kezelte.

Pévás sár = tapasztáshoz, vályogvetéshez pelyvás sarat készítettek.

Szegődött bér = pásztorfogadásnál, bojtár szegődtetésnél kikötött bér (ami pénz és tartás - ruházat, élelmezés - volt).

Sarjú malac = őszi ellésű malac.

Merettyű = kézihálófajta.

18. Szűcs Sándor: Veszettorvosok a Nagysárréten. Megjelent az Ethnographia - Népélet­ ben ( X L I X . évf. 1938. 3-4. szám 394-399.).

Javasok = gyógyító, tudományos emberek, táltosok.

Veszettorvosok = veszettséget gyógyító javasok.

Köböl = közvetlenül űr-, közvetve területmérték.

Cédulában számított = váltócédulában, papírpénzben számított.

Kelemed = kelmed. Megszólítás: Kelmédnek adom.

Sáp = sárrétszéli, bihari kisnemesi község. Érhajlás = folyóvizecske (ér) hajlása, kanyarulata.

Gyalogszék = alacsony, négylábú, keményfából faragott kisszék.

Faképnél hagyta őket = otthagyta őket, előre ment.

19. Szűcs Sándor: Javasok a Nagysárréten. Megjelent az Ethnographia - Népéletben (LII. évf. 1941. 3^1. szám. 265-273.).

Bagadoztatta = nehezen olvasta, illetve olvastatta.

Kommendáló asszony = ajánló asszony.

Kenés = gyógyító eljárás, a beteg testrész megdörzsölése, megkenése.

A Sz. Eccl. Tiszt. Prédikátorához = a Szent Ecclésia (egyház) Tiszteletes prédikátorához (papjához).

Compó = itt koma, segítőtárs.

Erzus = Erzse, Örzse, Erzsébet.

Porcikája = kicsi része, darabja, darabkája.

Gyékényszeredás = gyékénytarisznya.

Nádkorc = nádkötés (például kunyhófalon).

Tüzelős ól = az ólaskertekben lévő ólak (férfi tartózkodó-, lakóhelyek) nyílt tűzhelyekkel épültek. Nevük innen: tüzelős ól.

Fehércseléd: fiatal nő; lány, menyecske.

Szénatartó = az ólak, istállók erre a célra kialakított helye, illetve az udvarokon, az ólaskertekben álló, fedeles szénatartó építmények.

Kommenciót mértek neki - rendszeresen fizették pénzzel, terménnyel.

Virtus = bátor kiállás, erőfitogtatás, legénykedés.

20. Szűcs Sándor: Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten. Megjelent az Ethnographia -Népéletben (XLVII. évf. 1936. 1. szám. 39-48.).

Táltos = a sámánok utóda, tudományos pásztorok, természetfeletti erővel bíró emberek.

Bakar - bunda.

Szovát alatt = Hajdúszovát község alatt.

Porta = házastelek. Üsző = növendék; fiatal, még nem borjazott tehén.

Kolera = nagy „dögvész" 1873-ban.

Hídivásáron = a hortobágyi hídivásáron, a hortobágyi kilenclyukú hídnál tartott vásárokon.

Karimáskása = bográcsban főtt kása.

Szélmolnár = szélmalomban dolgozó molnár.

Kazal = szalmakazal, szalmarakás.

Szűr = abaposztóból, álujjakkal, nagy, négyzetes gallérral készült férfi felsőruha.

Hímzéssel és rátétes díszítéssel készítették. Cifraszűr. Bocskor = általánosan viselt lábbeli a századfordulóig. Egy darab bőrből ráncraszedett szélek felkötésével készült, kéreg és sarok nélküli lábbeli.

Vitorla = malomvitorla; szélmalmoknál a szél-energiát felfogó és áttételekkel hasznosító eszköz. Ólmos bot = farkas elleni védekezéshez, számosállat tereléséhez, verekedéshez használt erős bot, amelynek a végébe ólmot öntöttek. Üszög gyerek = gyenge, beteges gyerek.

Bába = általában tudós asszony, gyógyító-javas asszony, aki a szüléseknél rendszeresen segédkezik. Többjük boszorkány hírében állt.

Lóca = pad.

Gyarmati legény = füzesgyarmati legény.

Tornác = fa- vagy kőlábon álló, a lakóház elejének hosszában elnyúló fedett folyosó.

História = mesés történet.

Csősz = legelők, erdők, kertek fogadott őrzője, vigyázója. Népi tisztségviselő.

Panukás = panukás ember, furfangos, kitanult ember.

Lidérc = lúdvérc, rossz álmokat okozó gonosz szellem, sok helyt madárformájú.

Lidércnyomás, lidércfény.

Lidércia = gyenge csirke.

Keresztút = két út kereszteződése, a hiedelem- és szokásvilág, a varázslás, mágia jeles helye.

Mestergerenda = a ház mennyezetén végighúzódó, a keresztgerendákat, a mennyezetet tartó, vastag gerenda.

Trappoltak a lovak = trappban, lépésben mentek.

Kucorog = magát összehúzva várakozik, figyel.

Kornádi =a Kissárét egyik fontos települése.

Szőlőskert = az alföldi, így a sárréti falvakat, mezővárosokat is körülvevő szőlősgyümölcsöskertségek része, egy-egy szőlőskert.

Gyep = a sárréti falvak, mezővárosok alján, a települések szélén elterülő füves rész, libalegelő. A századfordulón még vásár- és ünnepnapokon a fiatalság játszóhelye.

Gazduram = gazda uram, megszólítás.

Tekézni = kuglizni.

Csődör = hím ló.

Csikó = fiatal ló.

Körleveles jegyzőkönyv = körözőleveles jegyzőkönyv, Currentália.

Berekböszörmény = középkori vásároshely, mezőváros, bihari falu.

Békés (város) = Csuba Ferenc szülővárosa.

21. Szűcs Sándor: Hogyan utaztak a régi sárrétiek. Megjelent a Püspökladány és vidékében (II. évf. 1937. 50. szám 2-3.). Önálló különlenyomatfüzetben is.

22. Szűcs Sándor: Jeles helyek. A régi Sárrét világából (Bp. 1942. 147-60.).

Rossz, rosszak = rontók, bűbájosak, ártó boszorkányok.

Boszorkány = a sárréti néphit szerint inkább nők, akik természetfeletti erővel, tudománnyal bírnak. Általában gonoszak, rontók, ártalmasak. Legfontosabb sajátságuk az alakváltoztatás. Az ördöggel cimborálnak.

Dévánkozik = bizonytalankodik, haboz.

Górálni = dobálni, eldobni.

Ricsaj = lárma.

Kornyadozik = gyengélkedik, betegeskedik.

Kucik = kuckó.

Városgazda = népi tisztség a mezővárosokban; a városi gazdálkodást intéző „belső ember".

Kisbíró = a falusi, mezővárosi elöljáróság rangban legutolsó tagja; tanácsi „hivatalsegéd".

Sajátos tiszte volt a dobolás, a dobszóval való értesítés, hirdetés.

Bajomi vár = a biharnagybajomi középkori eredetű földvár. Szűcs Sándor egyik korai munkája róla szól: A bajomi vár. Püspökladány, 1937. Énekes koldus = a vásárokat és egyéb sokadalmat járó koldus. Énekszóval kért alamizsnát és énekszóval köszönte is meg az adományokat.

Köcsög = egyfülű mázas vagy mázatlan (csak belül) mázas cserépedény, leginkább tej tartására, hordására használták.

Dűlőút - a határban, a szántók, kertek, erdők, legelők közt vezető földutak.

23. Szűcs Sándor: Ekével a vizek közt. Szemelvény a Pusztai szabadokból (Bp. 1957.

226-232.).

Nótárius - jegyző, a falusi elöljáróság fontos tisztségviselője.

Ostoros gyerek = kis gyerek.

Lucskos = nedves.

Kereki = Nagykereki.

Szegedében = Szegeden.

Tyúkod — szatmári kisnemesi falu, az Ecsedi láp mellett.

Halas = Kiskunhalas = , a Kiskun-Kerület neves városa.

Szarvas = Békés megyei, nagyobbára szlovák lakosú mezőváros.

Szentes = régi város a Kurca partján, Csongrád megye volt székhelye.

Kenderes = vármegyés falu a Nagykun-Kerület szélén, Kisújszállástól északnyugatra.

Sarkad = Bihar megye jeles mezővárosa, a megye déli sarkában (a népetimológia ebből származtatja a nevét).

Vásárhely = Hódmezővásárhely, jeles vásárhely.

Ekevas = az eke legfontosabb része.

Csoroszlya = az eke egyik része, erős vaskés az ekevas előtt. A barázda felvágására, hasítására szolgál.

Kerékszeg = a kereket a tengelyen, tengelyvégen megtartó vas szög. Itt az eketaliga tengelyvégén.

Kakasszeg = az eke része.

Címervas = az eke része, vaspálca, az ekevasat a gerendelyhez erősíti.

Kormány deszka = az eke része, vastag fa, a föld széttúrására szolgál.

Eketalp = az eke farésze, erre erősítették fel a szántóvasat.

Eketaliga = kétkerekű taliga, amihez a gerendelyt erősítik.

Ostornyél - a lovak hajtására szolgáló ostor hosszú fanyele.

Gyeplőszár = a lószerszám fontos része, a gyeplő szárán, a húzást biztosító szíjazat.

Bíbic eke = faeke vaspapuccsal.

Laposvas = ekerész.

Barázda = az eke által húzott árok.

Szamárhátú eke = ekefajta, forma.

Ilványos = kötött talajú.

Takarás = az aratás egyik, régebbi módja.

Ugar = learatott, üres földterület.

Kétszeres = kétszerbúza; búza és rozs keveréke. Minthogy a rozs korábban virágzik és érik, mint a búza, a kétszeres vetés két időpontban és így biztonságban érik. Árpa = gyakran termesztett gabonafajta.

Köles = régi, kedvelt, igen szapora gabonafajta. Köleskenyér, köleskása.

Kásamalom = kölesmalom, daráló.

Vékánnyi = véka; űrmérték; faedény; annyi mint egy véka.

Kökény = kékes, fanyar bogyótermést hozó cserje.

Galagonya = apró, fekete gyümölcsöt adó tövises cserje.

Tövisborona = kökény és egyéb vesszőkből készített borona, szántást elsimító eszköz.

Aratás = a gabona levágása beéréskor. A z aratás hagyományos kezdete Péter-Pál napja (jún. 29.).

Rigmus = köszöntő, esetleg csúfoló versike.

Péter-Pál gazda - az aratás megkezdésének napja Péter-Pál napja. Ezért Péter-Pál a gazda.

Cubák = nagy darab csontos főtt hús.

Kanecetes lé — savanyú leves Szilke = ételhordó, fedős cserépedény.

Rend = rendvágás kaszáláskor, az aratáskor a gabonában.

Petrence =kisebb, villahegyen elférő szénacsomó.

Vontatókba hordani = nagyobb mennyiségű, kisebb boglya szénát vontatólánccal körülkötve lóval húzatni.

Huncutkodó = ficánkoló, csúfolódó, hamis.

Hatlólánc = hárompár ló befogásához szükséges lánc.

Stikelve = hímezve.

Szérű = a falvak szélén elterülő olyan száraz terület, ahová nyomtatásra, cséplésre összehordtak a learatott gabonát.

Nyomták el = elnyomtatták.

Gurdin = gyom.

Szérűnyeső = éles vágó szerszám.

Agyas = a nyomtatásra előkészített gabona helye, ahol a voltaképpeni nyomtatás folyt.

Hittyes = híres Fékszár = lószerszám része.

Villások = a nyomtatásnál, a boglya-, kazalrakásnál villával dolgozó emberek.

Surjáng = fiatal, surja.

Nyoszolya = kezdetleges ágy.

Derékalj = az ágy része; betét, amin tulajdonképpen fekszenek az ágyban.

Nem koptatták a gatyafeneket = nem ültek, nem üldögéltek, lopták a napot.

Karimázták = körbe-körbe járatták a nyomtató lovakat.

Rugdaló gereblye = gereblyefajta, nyomtatás után a törek összegyűjtésére használták.

Húzató deszka = lapos faeszköz, a nyomtatás után ezzel vonták össze a gabonaszemeket.

Törek = nyomtatáskor (csépléskor) keletkező apró tört szalma.

Garmada = gabonarakás.

Szórni = szelelni (lapáttal) a gabonát.

Szórólapát = a cséplést követő szóráshoz (tisztításhoz) használatos falapát.

Ocsú = gyomnövény magvakkal hátramaradt hibás vagy csak nem kellően kiszelelt gabona.

Péva = pelyva, a cséplésnél levált tokiász és törmeléke.

Pletyka = hírelés; kétesértékű, általában rosszindulatú mende-monda.

Fúvás = szélfúvás; a szelelésnél fontos a fúvás iránya, erőssége.

Dűlőre kimenni = kimenni a szabadba, a földekre.

Gaz = itt a nyomtatásra kerülő gabona szára. Általában a növények szárának, levelének összefoglaló neve.

Jégszérű = a későre, a hideg beálltára húzódott nyomtatás = cséplés helye. Száraz hidegben jégszérűn szeleltek, nyomtattak.

Fújta a körme alját - melegítette magát.

24. Szűcs Sándor: Téli utazás az Alföldön. Megjelent a Kis Újság Régi idők, régi emberek rovatában (LVI1I. évf. 1944. jan. 16. 6.)

Falampás = faragott falécek közé fogott üveglapokból álló lámpás. Középen gyertya égett.

Bandukolni = lassan, meggondoltan menni.

Ványa = Dévaványa, sárrétszéli mezőváros.

Matyó = népcsoport a Mátra alján, fő- és legismertebb helyük Mezőkövesd.

Antalffy Gyula = Szűcs Sándor jó barátja; karcagi születésű író, újságíró, a Kis Újság szerkesztője.

Kulacs = inkább bor, mint víz tartására használatos, cserépből, fából készült, vállkantáros edény. Csikósbőrös kulacs.

25. Szűcs Sándor: Bihar nagybajom határának vízrajza és a község kialakulása.

Megjelent a Debreceni Szemlében (VIII. évf. 1934. 10. szám. 429-453.).

Biharnagybajom Szűcs Sándor szülőfaluja, hajdan mezőváros, járási székhely. Szűcs Sándor szerint a Sárrét főhelye, központja. Ez a tanulmány Szűcs Sándor legjelentősebb munkái közé tartozik.

Síkvizek = vízinövények által nem „megtört", sima vízfelületek.

Ganéj = gané, trágya.

Esztár = bihari, sárrétszéli falu.

Konyár = bihari, sárrétszéli, szikes földjéről híres falu.

Dancsháza - Bihardancsháza, sárrétszéli kisnemesi falu, Bakonszeg és Bihartorda között. Újfalu = Berettyóújfalu, jeles mezőváros, vásáros hely, az első világháború után Bihar­ megye székhelye. Szűcs Sándor egyik indulási helye (polgári iskola, nyomda, könyvkiadás, hírlapírás, népi írók, Nadányi Zoltán).

Bucsa - nagykunsági falu, Karcagtól délre.

Füzesek = az erek, patakok, vízfolyások, a Berettyó partjain fűzfások.

Sírkutak = kezdetleges, béllet nélküli ásott kutak.

Gátak = hosszan elnyúló, keskeny víztelen földnyelvek, amelyeken ösvények, utak húzódtak. - Mesterséges fóldhányások, amelyeket közlekedési célokra is használtak.

Neolit kori = kőkori.

Anonymus =IV. Béla király jegyzője, a XIII. sz. derekán készült Gesta Hungarorum szerzője.

Turáni nép = korábban a török, majd általában a keleti, ázsiai származású népek neve.

Szállás = pásztorszállás, ideiglenes építményekkel.

Váradi Regestrum = a Váradi Káptalan XIII. századi bűnnyomozati, bírósági (tüzes vaspróba) jegyzőkönyve.

Fuka = mérték.

Szejdi Járás = 1660-ban Szejdi pasa büntető hadjárata II. Rákóczi György és a hozzá hű hajdúvárosok ellen.

Magyar módra épült vár - földvár, ágasok közé kötött sövénytapasztással.

Tagosítás = az egy tulajdonban, de több darabban lévő földek egyesítése.

Herceg Eszterházy Pál = császárhű főúr, aki 1703-ban szolgálatai jutalmául megkapta többek között a Tiszántúl középső részének (benne az úgynevezett bihari hajdú telepeknek is) nagy hányadát. Eszterházy ezekből a településekből alakította ki a derecskéi uradalmat.

Birtoklása ellen a bihari hajdúk évszázadig tartó perrel éltek.

Fényes Elek (Csokaj 1807- Újpest 1876) statisztikus, történész. Munkái rendkívül fontosak, forrásértékkel bírnak.

26. Szűcs Sándor: Nádi betyárok. Szemelvény A régi sárrét világából (Bp. 1942. 42-60.).

Pőre erkölcsű = erkölcstelen.

Vásott = rossz, rossz magaviseletű.

Nevendék = fiatal ember, fiatal állat.

Obsit - a katonaságot kiszolgáltak elbocsátó oklevele.

Majland = Milánó.

Brünn - Brno, Morvaország fővárosa.

Zsandár = csendőr, pusztázó lovas rendőr.

Kutyaharapást szőrével gyógyítják = általánosan ismert szólás: ami a bajt okozta, az mulasztja is el.

Cimbora - fiatal legény vagy lánybarát.

Virtikli = virtigli, igazi, valódi.

Kolonc = fából készült mozgásgátló a kutya nyakában. Ellensúly a gémeskúton.

Testál = ráhagy, neki ajándékoz, ad.

Kommenció = rendszeres, több részből (pénz és természetbeliek) álló fizetség. Ágról szakadt - szegény, gyámoltalan.

Szárított hús = pásztor eledel.

Kapcabetyár = becstelen bűnöző, züllött betyár.

Béklyó = kulcsra járó vas mozgásgátló a ló lábán.

Hám = a lószerszám egyik része.

Nyereg = a hátasló sajátos szerszáma, lovagló nyereg. Rendszerint fából készült bőr borítással.

Hancsírozó = hancúrozó, rendetlenkedő.

Szagatták = kiszaggatták a lovat a ménesből, szarvasmarhát a gulyából. Kifogták.

Megszaggatták a rablók, a betyárok a ménest, a gulyát.

Lókötő = lótolvaj, aki elkötötte a lovat.

Família = család.

Fontra darabolni = a húst fontnyi (kb. 70dkg) darabokra vagdalni.

Nemesi hadnagy = a nemesi falu elöljárója.

Faderék = a fa dereka, legerősebb része.

Avas kazal = régi, megavasodott kazal, széna, szalma.

Tinó = fiatal, még nem jármolt ökör.

Rédia = passzus, járatlevél, a számosállatok tulajdonosi oklevele.

Csali = csali vásár. Nem legális vásár.

Szabadság = a nagyvásárok neve. Debreceni szabadság.

Zöldvásár = csali, nem legális vásár.

Szorult a kapcája = fenyegetett helyzetben volt. Üldözőbe vették.

Hencseregtek = henteregtek, semmittevéssel töltötték a napot.

Látófa = a csőszkunyhó elé állított ágas, amiről be lehetett látni a környéket, a határt.

Nemzetes uram! - a nemesek - kisnemesek - megszólítása.

Dutyi = tömlöc, börtön.

Pandúrok = rendszerint lovas, pusztázó rendőrök.

Haramia = betyár, tolvaj, gonosztevő.

Respektál = figyelembe vesz, elismer.

Percekútor = betyárüldöző lovas rendőr.

Komisszárus = kommiszárius, a pandúrok, zsandárok stb. vezetője, egyben alacsonyabb rendú bírói tisztséget is betöltött.

Bitang = gazember; bitang jószág = elbitangolt, eltévedt állat.

Pej = barnás színű, sötét sörényű ló.

Faködmön = vallatóeszköz a szegedi Várbörtönben. Őrködő katonák fabódéja a kapuknál, épület sarkánál, határoknál, vámoknál, fontos útkereszteződéseknél.

Kópé = csintalan, játékosan rossz, hamis fiatalember, legény.

Fogdosták = a katonának való legényeket.

Paktál - tanácskozik, egyezséget köt.

Cudarul = kegyetlenül, nagyon.

Tavaszbúza = tavasszal vetett búza.

Vasfű = csodatévő fű, zárnyitó, kötésoldó tulajdonságot tulajdonítottak neki.

Sok van a rovásán = sok rosszat tett, sok bűne van.

Bilincs - kulcsra járó kettős vaskarika, az elfogott bűnösök kezeinek megkötésére.

Lábbilincsek is voltak.

Jársikálják = körül a nyájat; figyelik, járkálva figyelik.

Bátyám! = idősebb férfiak megszólítása a fiatalabbak részéről.

Oldalog = eloldalog, feltűnés nélkül mászkál, elmegy.

Csáti csikós = mezőcsáti csikós Besuvadtak = besüllyedtek, beolvadtak.

Elkótyavetyélte = alkalmi vásáron könnyelműen, áron alul eladta a zsákmányt.

Ferke = Ferkó, Feri, Ferenc Bitangistálló = az elkóborolt, de befogott állatok istállója.

Passzus = járlatlevél, rédia, a számosállatok tulajdonigazoló okmánya.

Házásó = olyan tolvaj, aki a földház (vertfalu stb.) falának megásásával, kiásásával jut a zsákmányhoz.

Fokos = legényi fegyver. Hosszú nyélen kis alakú balta, fokos véggel.

Kútkolonc = ellensúly a gémeskúton.

Teketóriázik = késlekedik, húzza az időt, aggályoskodik.

Keresztül rántották rajta a vonót = megölték.

27. Szűcs Sándor: Régi híres sárréti csárdák. Megjelent a Tiszaföldvár és Vidékében (VII. évf. 1935. ápr. 21.)

Csárda = külterületi kocsma, utazók, vásározók pihenőhelye. Rendszerint szekérállással.

29. Szűcs Sándor: Nagyerejű András bátyánk históriája.

Nagykunsági Lapokban (V. évf. 1942. 67. szám aug. 22. 2-3.).

História = igaz történet.

Megjelent a karcagi

30. Szűcs Sándor: Tulok Balogh a Morgóban. Szemelvény a Pusztai krónikából (Bp. 1946. 127-130.).

Szoboszlai = szoboszlai, hajdúszoboszlói. j Saroglya - a szekér lánccal felcsatolható vége.Teherhordásra használt rácsozat.

Fédères ülés = rugós ülés.

Gádor = folyosó.

Míg telt a szöszből = addig fontak, azaz addig csináltak valamit, amíg bírták.

Csendbiztos = komiszárus, a percekutorok, a zsandárok, a pandúrok vezetője, parancsnoka.

Macsi nádas = Macs egykori faluhely a balmazújváros-hajdúböszörmény-debreceni határban.

30. Szűcs Sándor: Úri mulatság. Szemelvény a Pusztai szabadokból (Bp. 1957.

288-295.).

Pajkos = rossz, gonosz, rossz erkölcsű.

Kobakjok = kobakjuk, fejük.

Füred = Tiszafüred.

Malomsátor = a szárazmalom nyomott kúp alakú tetőzete.

Tanyát ütött = letelepedett, megállapodott, beszélgetni, tanyázni leállt.

Kelekótya = dilis, féleszű, felelőtlenül kapkodó.

Dévaj = rikító, feltűnést keltő, kötekedő.

Kurtanemes = kisnemes, szegény, paraszti sorban élő nemes.

Nádudvari atyafiak = nádudvari kurtanemesek.

Suttyó = legényke.

Hajdúival = földesúri szolgálatban álló hajdúkról van szó, olyanokról, akikkel Döbrögi uram megfogatta és elverette Ludas Matyit.

Gúzsba kötni = rövidre kötni a kezeket és a lábakat.

Igás ló = fogatolt ló.

Duhaj = féktelen kedvű, korlátlan, pusztító.

Postát küld = hírt vitet, hírt ad.

Kurázsis fickó = bátor, vakmerő fiatalember.

Vinkó = gyenge minőségű bor.

Pór nép = parasztok.

Sokadalom = vásár, piac, búcsú.

Illa berek = megszökött, meglógott.

Bilyogot kapjon = nyomot hagyón elverjék.

Lesipuskások = zsákmányra lesők, ingyenélők, jellemtelen, gyáva, orvul, támadó emberek.

Nádhodályba dugtunk taplót = a legjobb helyre dugtuk a tüzet.

Veres kakas = tűzvész.

Kiléniázott = eltervezett, előre megrajzolt, kivonalazott.

Békalakoma = békaételekből álló lakoma.

Nemes hadnagyi szék = a nemesi falu egyeztető bírósága.

Kutyabőrös = nemesi diplomával, kutyabőrrel rendelkező nemes, általában kisnemes.

Tulok = ökör, ostoba, esetlen ember.

Dáridó = féktelen, hangos mulatság.

Felhadnagy = főhadnagy.

Farmatring = a lószerszám része; a nyereg farokra hurkolódó párnázott szíjazata.

Paszományos mente - disznókötéses felsőkabát.

Fütykös = erős, nagy bot.

Mordály = pisztoly.

Passziója = kedvtelése.

Bőgatya = több szélből készült gatya, férfi viseleti darab.

Kurta ing = rövid ing.

Pörge kalap = keskeny szélű, felfelé fordított keskeny szélű kalap.

Igazándi = igazi, valódi.

Főszolgabíró = a nemesi megye járási vezető tisztviselője.

Nemtelen = nem nemes, jobbágy.

Hites elöljárók = esküdt tett - esküdtek - tisztségviselők.

Ovációval = kitörő örömmel.

Kend = megszólítás, a magázás egy fajtája (tartózkodó, lenéző).

Hadonászva = kezét-lábát jártatva.

Póráz = kötél.

Faluhosszat = az egész faluban.

Handarikázott - szaladgált.

Kasornya = kenderfonalból kötött edényhordó háló.

Fáin = nagyszerű.

Kifundált = jól kigondolt, jól kitervelt, előkészített.

Nyúlpasszussal = futással, meneküléssel.

Rezidencia = székhely.

57. Szűcs Sándor: A karcagi lejtős. A Szolnok megyei Néplapban jelent meg (XVI. évf.

1965. aug. 20. 7.)

Lejtős = táncfajta.

Husáng = erős fadarab, bot.

Deres = pad, amelyre lefektetve mérték ki a botütéseket.

Markos fiú = erős, bátor fiú.

Sarkantyús csizma = olyan csizma, amelyen a sarokra pengő hangot adó sarkantyú van felerősítve.

32. Szűcs Sándor: Szolga legény hasa meg a veres hagyma. Szemelvény a Puszt krónikából (Bp. 1946. 83-87.).

Früstökidő = a reggelizés ideje.

Szeredás = szőrtarisznya.

Ránk dekázta = ránk mérte.

Nyiszorog = vinnyog, sajátos nyugtalan, figyelmeztető hangot ad.

Csiba te! = Hallgass! Kutya csitító szólás.

Ebadta = kutyaházi; becsmérlő jelző.

Hol kerék, hol talp = hol így, hol úgy; hol jól, hol rosszul fordul a szerencse; a sora.

Egyszer hopp, máskor kopp = egyszer bőség, máskor szegénység.

Tanyázni - beszélgetni.

Oszt = aztán.

Ugyi = ugye.

Disztóláb = disznóláb.

Vászonfazék = kívül mázatlan cserépfazék.

Téfel = tejföl.

Zsufás = disznó vagy juhhússal főzött savanykás leves.

Kaszáslé = hígleves.

Gödény = sok víz ivásáról híres madár.

Csidma = csizma.

Csatarálóbb = veszekedősebb, hangoskodóbb.

Reves kapca - öreg, rossz kapca.

Jány = lány.

Testi ruha = alsóruha.

Lucsok = szennyes víz, nedvesség.

Megfináncolta = megvámolta, megvizsgálta.

Rocska = vödör Fatengelyes szekér - kezdetleges szekér.

Jovádzál — pihenj.

Sigér kölyök = vékony, egyszál bél kölyök; legényke.

Bordában szőtték = ugyanabban a bordában szőtték; rokon, azonos, hasonlóan rossz vagy jó. Étit-bérit várja a szolgalegény = élelmét-bérét várja.

Sakter = a zsidó hitközség metszője.

Dombéroznak = mulatnak.

Madárlátta pilissel = madárlátta - messziről hozott - kenyérvéggel, kenyérdarabbal.

Tőgyfagatya - tölgyfagatya, a víztől, nedvességtől megkérgesedő gatya.

33. Szűcs Sándor: Mikor zivatart vittem a Karahátra. Szemelvény a Pusztai krónikából (Bp. 1946. 7-12.).

Oskola = iskola.

Piszintsa = érintse, bántsa.

Karisztol = szél; fú.

Pernahajder = csirkefogó.

Elrántják = kötéllel katonák fogják.

Sorkoszt = a bérezés sajátos formája; beosztás szerint minden nap másnál étkezik.

Cugszfider - cugszfürer, alacsony katonai rang, tizedes. Ácsingózott = kívánkozott, kívánkozva ácsorgott.

Kovácsfalábú = a német katonák csúfoló jelzője.

Vasasok = vértes katonák.

Káplár - alacsony katonai rang, őrmester.

Futár = hírvivő.

Portyázok - vigyázó, felderítő katonák.

Curikkolt = hátrált.

Berena = fonott, rakott kerítés.

Gelles = gallér.

Elkofercel = elmegy, elfut.

Elmasírozott = elvonult, elment.

Generális = magas katonai rang, ezredes.

Lajkó = Lajcsi, a Lajos beceneve.

Tarsoly = a huszárok felszereléséhez tartozó díszes táska.

Kovártélyra = kvártélyra, lakásra.

Fenegyerek = vakmerő, fékeveszett legény.

34. Szűcs Sándor: A sárkány a sárréti nép hiedelmében. Megjelent az EtnographiaNépéletben (II. évf. 1940. 4. szám 454-459.).

Sárkány = néphitben élő, természetfeletti erővel bíró állat. Legtöbbször kígyó alakú, több feje, keze, lába van és kénköves lángot lehel.

Csuba Ferenc = az „imposztor" táltosszerű szélhámos, aki furfangos módon többeket megcsúfolt, megtorolta a rajta esett sérelmet. Szűcs Sándor számtalanszor megírta históriáit.

Cséfa = bihari falu, a középkorban vásáros hely, mezőváros.

Ritkaborz = bihari puszta.

Ugra = bihari falu, Biharugra.

35. Szűcs Sándor: Nagysárréti babonák és mende-mondák az elásott kincsről.

Megjelent az Ethnographia Népéletben (XLVII. évf. 1936. 299-306.).

Vándorló legények = vándorló mesterlegények.

Muszka = orosz.

Bojár = gazdag család, birtokai a nádudvari határban terültek el.

Puli = pásztorkutyafajta.

Nadányiak = a Nadányiak, ősrégi középnemes család, székhelyük, birtokaik központja Bakonszeg.

Komótfia - komódfia, fiók.

Zug — zsákutca.

36. Szűcs Sándor: Boszorkány-történetek a Nagysárrétről. Megjelent az EthnographiaNépéletben (XLVII. évf. 1936. 151-155.).

Teri = teher.

Kornyadozott = betegeskedett, gyengélkedett.

Kevi bába = túrkevei bába.

37. Szűcs Sándor: Az „égbenyúló fa" a sárréti néphitben. Megjelent az EthnographiaNépéletben (LVI. Éévf. 1945. 23-26.).

Tetejetlen fa = magas, égbenyúló fa.

Világfa = óriási az egész világot hordozó fa.

Jurta = mongol (sátor) hajlék.

Csihét üt = zajt kelt.

Szájavallása után = saját mondása szerint.

Ombolyogni - gomolyogni. Öregbojtár = régi pásztor, de nem számadó.

Kórászoltak = kavarogtak, kószáltak.

Tőgyfa = tölgyfa.

Szalontai = nagyszalontai.

Ceremónia = szertartás.

38. Szűcs Sándor: Csuba Ferenc és a ványai juhbehajtás. vízivilágból (Bp. 1977. 203-210.).

Imposztor = rendetlenkedő, csínytevő, gazember.

Pénzásás = kincskeresés.

S aj dit = rosszul néz.

Szemelvény a Régi magyar

Paksaméta = irat.

Dobra üt = kihirdet, elárverez, elkógyavetyél.

Majoros = tanyás.

Ambitus = nemesi házak boltíves tornáca.

Tippanfű - rossz legelőt adó, cérnaszerű, hosszú levelű fű; meszelőt, seprűt csinálnak belőle.

Bitangságban kapott = elcsavargásban rajtakapott, elfogott.

Patália = lárma.

Rebellió = lárma, zendülés, villongás, forradalom.

39. Szűcs Sándor: Ludas Matyi cimborái. Szemelvény a Ludas Matyi cimboráiból (Jászkunsági Füzetek 1. Szolnok, 1954. 3-8.).

Ludas Matyi = Fazekas Mihály furfangos, az igazságtalanul, jogtalanul elszenvedett sérelmet háromszorosan visszafizető legény - hőse.

40. Szűcs Sándor: A sámánizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban. az Alföldben ( X X V I . évf. 1975. 6. szám. 45-54.).

Hetipiac = hetivásár.

Nadály = pióca.

Zsalugáter = farolló ablakon.

Rosta = nagyméretű szita /bőr-, selyem, rézhálós, vászon/.

Kaszroj = kézi, kari kosár.

Egyívású = egyidejű.

Megjelent

Összeállította: Dankó Imre a kötet szerkesztője

4. kép. Szűcs Sándor gyűjtés közben. Biharnagybajom, 1966

5. £ép. Szűcs Sándor és munkatársa Kovács István. Biharnagybajom, 1966

6. kép. Szűcs Sándor a Györffy István emlékülésen. Karcag, 1974

7. kép. Szűcs Sándor a felesége szalmakép kiállításán. Karcag, 1975

A MACYAK r Aj ES Nf.nSMEHF.T ttÖNYVXA H A tznnun : GYÖKFFY ISTVÁN

A NÉPHAGYOMÁNY ÉS A NEMZETI MŰVELŐDÉS ÍRTA GYORFFY

ISTVÁN

8. kép. Györfjy István dedikációja Szűcs

Sándornak

9. kép. Látogatóban a 75 éves Szűcs Sándornál (Örsi Julianna és Korkes Zsuzsa)

10. kép. Györfi Sándor: Szűcs Sándor domborműve a karcagi Múzeum falán

11. kép. Györfi Sándor: Szűcs Sándor táj- és népkutató díj plakettje

MELLÉKLETEK Rajzok, ábrák 1. ábra. Csikós Tóth András: Halászélet. (A Néprazi Múzeum rajzgyűjteményéből) 2. ábra. Szűcs Sándor: A Hortobágy folyó a Sárrétben. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből) 3. ábra. Szűcs Sándor szülőházának alaprajzai. Biharnagybajom. (Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében c. írásából) 4. ábra. Szűcs Sándor telekrajzai: az ősi porta Biharnagybajomban. (Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar vármegyében c. írásából) 5. ábra. Finta Sándor: Pásztor subában. (A Finta Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből) 6. ábra. Szűcs Sándor: Pákásztanya. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből) 7. ábra. Szűcs Sándor: Pákász a lápon. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből) 8. ábra. Szűcs Sándor: A gyékény felhasználása. (Szűcs Sándor: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten c. írásából) 9. ábra. Szűcs Sándor: Szállítás és tárolás. (Szűcs Sándor: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten c. írásából) 10. ábra. A gyékény feldolgozása. (Szűcs Sándor: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten c. írásából) 11. ábra. Szűcs Sándor: Gyékénykötés. (Szűcs Sándor: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten c. írásából) 12. Szűcs Sándor: A tolókasza használata. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből) 13. Kelemen István: Tolókasza mintázata. (A Györffy István Nagykun Múzeum néprajzi gyűjteményéből) 14. Szűcs Sándor: Küzdelem a farkasokkal. (Balassa Iván: Szűcs Sándor az etnográfus c. írásából) 15. Horváth Viktor: Karikás ostor nyele. Túrkeve. (A Finta Múzeum néprajzi gyűjteményéből) 16. Szűcs Sándor: Karikás ostor mintája. Csökmő. (A Néprajzi Múzeum rajztárából) 17. Kelemen István: Karikás ostor nyele. Túrkeve. (A Finta Múzeum néprajzi gyűjteményéből) 18. Kelemen István: Karikás ostor nyele. Túrkeve. (A Finta Múzeum néprajzi gyűjteményéből) 19. Márton Ferenc: Makra Lajos csikós számadó. Túrkeve. (A Néprajzi Múzeum rajztárából) 20. Finta Sándor: A csikós és lova Túrkeve. (A Finta Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből) 21. Csikós Tóth András: Kontyos kunyhó. Kisújszállás. (A Néprajzi Múzeum rajztárából) 22. Csikós Tóth András: Pásztorépítmény. Kunmadaras. (A Néprajzi Múzeum rajztárából) 23. Csikós Tóth András: Nádkunyhó. Kunmadaras. (A Néprajzi Múzeum rajztárából) 24. Csikós Tóth András: Akol és hodály közti átmenet. Kunmadaras. (A Néprajzi Múzeum rajztárából) 25. Szűcs Sándor: Kondástülők díszítése. (Szűcs Sándor: Pusztai krónika c. könyvéből) 26. Kelemen István: Gulyásbot díszítése. Túrkeve. (A Finta Múzeum néprajzi gyűjteményéből) 27. Kelemen István: Ólmosbot díszítése. (Szűcs Sándor adománya a karcagi Györffy István Nagykun Múzeumnak)

28. Szűcs Sándor Hagyományozódás. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből) 29. Szűcs Sándor: Kecskeduda mellett múlató legények. (Balassa Iván: Szűcs Sándor az etnográfus c. írásából) 30. Finta Sándor: Kisbojtár Túrkeve. (A Finta Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből) 31. Finta Sándor: Küzdelem Mocskossal, a táltos lóval. Túrkeve (A Finta Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből).

32. Finta Sándor: Utazás a Kunságban. Túrkeve. (A Finta Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből) 33. Szűcs Sándor: Faeke és tövisborona. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből) 34. Szűcs Sándor: Nyomtatás két lóval. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből) 35. Szűcs Sándor: Biharnagybajom térképe. (Szűcs Sándor: Biharnagybajom határának régi vízrajza és a község kialakulása c. tanulmányból) 36. Finta Sándor: Pusztai emberek. Túrkeve. (A Finta Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből) 37. Márton Ferenc: Heverésző csikósok. Kisújszállás. (A Néprajzi Múzeum rajztárából) 38. Finta Sándor: Támadó bika. Túrkeve. (A Finta Múzeum képzőművészeti gyűjteményéből) 39. Valerio: Mulató legények. (Kresz Mária: Magyar parasztviselet c. könyvből) 40. Valerio: Betyár. (Kresz Mária: Magyar parasztviselet c. könyvből) 41. Fodor Gergely: Vándorló legény. (Szűcs Sándor: Ludas Matyi cimborái c. könyvből) 42. Demjén Sándor: Mérges a sárkány, szalad a bíró. (Szűcs Sándor: Békési históriák c. könyvből) 43. Szűcs Sándor: Szaru sótartó. (A Néprajzi Múzeum rajztárából) 44. Horváth Viktor: Szaru rühzsírtartó. Túrkeve. (A Finta Múzeum néprajzi gyűjteményéből) 45. Gaál Gyula: Szaru paprikatartó rajza. Túrkeve. (A Finta Múzeum néprajzi gyűjteményéből) 46. Horváth Viktor - Gaál Gyula: Tükrös borotvatartó. Túrkeve. (A Finta Múzeum néprajzi gyűjteményéből) 47. Csuba Ferenc a sárkánnyal - rajz az 1830-as évekből. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből) 48. Szűcs Sándor: Gulya. Szaru sótartó díszítése. (Balassa Iván: Szűcs Sándor az etnográfus c. írásából) 49. Szűcs Sándor: Viaskodó táltos bikák rajza szaru sótartón. (Szűcs Sándor: Viaskodó táltosok c. írásából) A borítón: Fodor Gergely: Vándorló legény - rajz az 1830-as évekből. (Szűcs Sándor: Ludas Matyi cimborái c. könyvből) Disznót kergető kondásbojtár - rajz az 1830-as évekből. (Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa c. könyvből)

Fényképek 1. Györffy Péter: Szűcs Sándor - Szentmihályi Endre felvétele (A Finta Múzeum fotótára) A z olajfestmény a Györffy István Nagykun Múzeum tulajdona.

2. Szűcs Sándor szülői háza. Biharnagybajom, 1966 - Bellon Tibor felvétele. (A Györffy István Nagykun Múzeum fotótárából) 3. Szűcs Sándor: Gyékény kosarak. (Szűcs Sándor: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten c. írásából) 4. Szűcs Sándor gyűjtés közben. Biharnagybajom, 1966 - Bellon Tibor felvétele. (A Györffy István Nagykun Múzeum fotótárából) 5. Szűcs Sándor és munkatársa Kovács István. Biharnagybajom, 1966 - Bellon Tibor felvétele. (A Györffy István Nagykun Múzeum fotótárából) 6. Szűcs Sándor a Györffy István emlékülésen. Karcag, 1974 - Kovács István felvétele. (A Györffy István Nagykun Múzeum fotótárából) 7. Szűcs Sándor a felesége szalmaképkiállításán. Karcag, 1975. - Örsi Julianna felvétele. (A Györffy István Nagykun Múzeum fotótárából) 8. Györffy István dedikációja Szűcs Sándornak. A könyv Örsi Julianna tulajdonában van.

9. Látogatóban a 75 éves Szűcs Sándornál (Örsi Julianna és Korkes Zsuzsa).

Biharnagybajom, 1978. - Bellon Tibor felvétele. (A Györffy István Nagykun Múzeum fotótárából) 10. Györfi Sándor: Szűcs Sándor a Háromfőid tudósa. Bronz dombormű a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum falán. - Szentmihályi Endre felvétele. (A Finta Múzeum fotótárából) 11. Györfi Sándor: Szűcs Sándor táj- és népkutató díj bronz plakettje - Örsi Julianna felvétele. (Finta Múzeum fotótárából) A mellékleteket

összeállította: Orsi Julianna

A kötet számítógéprevitelét és az újabb tárgyrajzokat a Túrkevei Kulturális Egyesület és a Finta Múzeumért Alapítvány tagjai (Bosnyák Piroska, Gaál Gyula, Horváth Viktor, Kelemen István, Könnyüné Gion Ida, Márki Gábor, Szilágyi Marianna és Tóthné Ozsváth Ilona) készítették.

Tördelő: Szabó Éva Korrektor: Márki Gábor

Köszönetet mondunk Dankó Imre szerkesztőnek a munkájáért, a Magyar Néprajzi Társaságnak a kiadási jog átengedéséért, valamint a Néprajzi Múzeumnak, a Finta Múzeumnak és a Györffy István Nagykun Múzeumnak az eredeti tárgyak, dokumentumok közlésében való közreműködéséért. Ugyancsak köszönet illet minden Támogatót. a Kiadók

Hallott Ön már a „Háromföldről"? Szűcs Sándor nevezte így íráí Nagykunságot é s a Hajdúságot. Ennek rejtelmeibe, rég letűnt világába vezeti a • Olvasót. Oh/an táj ez, ahol a 19. században - főleg a vízszabályozások előtt - a víz volt az úr. A magaslatokon fekvő falvak, mezővárosok n é p e évszázadokon keresztül megtanult élni a természet szabta körülmények között, kihasználva annak minden előnyét é s elviselve az időnként bekövetkező természeti csapásokat. A 21. század elején rácsodálkozunk az alföldi pusztán élő ember gazdag tudására. Ismerte a víz, a föld, a szél természetét, a csillagok állását, a pusztán élő apró é s nagyállatok viselkedését, a növények nevét é s hasznát. D é g letűnt foglalkozások - csíkász, madarász, darvász, pákász - elaggott, utolsó képviselőivel beszélgethetett az 1920-1930-as években még a biharnagybajomi Szűcs Sándor, aki maga is az ízes bihari nyelvet beszélte é s így örökítette meg a hallottakat.

A pusztákat járva még a nyájak sokaságával é s annak őrzőivel találkozott. A nyájak mellett vagy kunyhóknál elidőzve micsoda történetek keltek életre! Ősi hitvilágunk, a sámánizmus emlékei ezek. Táltosok, kincsásók, lidércek, boszorkányok népesítették be a pusztai ember képzeletét. Történeteik csodákkal é s megélt valósággal egybefuzve olyan mondákká, mesékké, legendákká kerekedtek, amelyet szívesen hallgatott a közönség. Abban a reményben ajánljuk e könyvet Felnőttnek é s Fiatalnak egyaránt, hogy maga is örömét leli benne, ha fellapozza é s elolvassa.

*****