Szoke Judit - Emlekkonyv by Tamara Dancs

1961-2015

„Hogy ne múljunk el nyom nélkül, ránk találhassanak, ha keresnének.”

Szőke Judit újságíró 1961-2015 Tiszalökön született 1961-ben. Tanulmányait is itt kezdte, a Teleki Blanka Gimnáziumban érettségizett. Nyíregyházán a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerzett általános iskolai orosz szakos tanári és népművelő diplomát. Még abban az évben férjhez ment, házasságából három gyermek született. 1994-ben Budapesten, a Kereskedelmi Főiskolán marketing-kommunikációs szakközgazdászként végzett. Társadalompolitikai újságíróként 1990-től dolgozott a Kelet-Magyarország című megyei napilapnál. Emellett PR-t és üzleti kommunikációt tanított. Tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Sipkay-díjas. 2003-tól a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Elnöki Tanácsadói Kabinetében, a megyei közgyűlés elnökének kommunikációs tanácsadója, majd kabinetfőnöke. Sclerosismultiplex betegsége miatt 2007-ben munkaképessége megváltozott. Szabadúszóként a regionális akadémiai bizottságnak sajtóelemzéseket készített. Régiómarketing-koncepciót dolgozott ki az Észak-alföldi Regionális Fejlesztési Ügynökségnek. PR tanácsadóként szerződésben állt a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karával. Cikkei rendszeresen megjelentek a Nyíregyházi Napló című hetilapban. A „nyíregyházi beez” honlapon. Távmunkában dolgozott különböző internetes újságoknál, mint a Családinet vagy az ATV-online. Alázattal elszenvedett, hosszan tartó betegsége gyötrelmeit méltósággal viselve, tartalmas életének 54. esztendejében 2015. június 30-án megváltó végső álomra szenderült.

Elmegyek világgá (Szőke Judit) Elmegyek világgá. De elviszlek magammal. Ha szabadkozol, unalmas kifogásokat találsz, hogy a munka, meg hogy a család, akkor felkaplak és legyömöszöllek a hátizsákomba. Ne félj; hagyok egy parányi rést... Élve van szükségem rád. Ha megérkezünk, jöhetsz, játékosan beletúrok a hajadba, kajánul csapok egyet a fenekedre most már szabad vagy! — te erre grimasszal válaszolsz. Elmegyek világgá. Felviszlek a lomnici csúcsra. Lihegve, némi dobhártyaszaggatás közepette (fogadkozás, ki tudja hányadszor egy kiadós fogyókúráról), felkapaszkodunk, egyre inkább eltűnnek a hangok, mígnem foszlányok sem maradnak, egy szótag, egy sikkantás sem kivehető, az emberek porszemekké válnak, ha akarnánk, elfújhatnánk őket. De miért tennénk? Ezer méter magasban már nem zavar senki. Csak ha a szél fúj, akkor érezzük, kettesben is, milyen egyedül vagyunk. Felkucorodunk egy kőtömbre, átöleljük egymást, s hallgatjuk, hogyan zsolozsmázik a jeges levegő. Míg meg nem fagyunk, nem mozdulunk onnan. Elmegyek világgá. Mondvacsinált ürüggyel, magammal csallak egy tópartra. Okos vagy, tudod, mire megy ki a játék, de belemész. A cinkosommá teszlek. Akkor végre nincs idő és elfogy a rend. Nem kell erőltetnünk az alvást. Nézzük a partról a szinte mozdulatlan halászokat a vízen. Csónakjaik apró szigetek az ébredő hullámokon. Iszunk egy gyenge nescafét, hirtelen ötlettől fellelkesülve sétálni megyünk, de kikerüljük az embereket. Igézetten bámulunk a virágok szemeibe, elhagyatott kertek titkát kutatjuk, belesünk a házak ablakán — az akváriumokban tátogó kétlábúak. Mondjuk, forróság van, fürdünk össze-vissza, szokatlan időben, a nap szétaprózódik kellemes mozaikokra, melyeket kényünk-kedvünk szerint rakosgatunk. Végre egy nap előjegyzés, naptár, mobiltelefon nélkül. Ambíciók szüneteltetve, zakatolás elnapolva. Időtlenség, szertelen szabadság. Óh! Elmegyek világgá. Ellopom egy napodat, elcipellek egy búvóhelyre, hanyatt löklek a heverőn, és azt akarom, hallgass meg. Fejedhez könyöklök, de ha felém mersz fordulni és feltámasztod azt a dacos, akaratos álladat, és főleg, ha mulatsz rajtam, isten bizony, legurítalak. Megengedem, hogy feltápászkodj, nagyokat, hangosakat, felszabadultakat nevetünk majd, nem zavarunk senkit. Persze, olykor elkomorulunk, ilyenkor te, mint mindig, oldva a szorongást, ahogy a betegen segít a simogatás, ráteszed meleg kezedet a karomra. Szinte észrevétlen, miközben közös munkánkról beszélek, kisiklok az ujjaimmal, mutatómat végigsimítom lüktető ereiden, felcsúsztatom csontos válladig, de ekkor már a politika piszkos ügyeinél tartok, levegőt sem véve átkozom a korrupciót, kezem közben nem áll meg csiklandós derekadnál, végigrajzolom a tested kontúrját, arcod sziluettjét, mintha sejtjeidet egyenként a tapintásom memóriájába akarnám vésni. Kicselezlek és elterelve a vitatémákkal figyelmedet, a fejed mögé csusszanok, s kihasználva foglalatosságodat a racionális cáfolatokkal, egy óvatlan pillanatban ölembe kerülsz, s mire felocsúdsz a kritikából, már csak (egy félmondat a levegőben marad) át kell adnod magad a puha ujjbegyeknek, melyek körkörös mozdulatokkal halántékodon át, űzik ki testedből a bénító feszültséget, amitől a hétköznapokon ideges, néha, lásd be, kissé ripacsos a nevetésed. Időnként megroppannak a mesterien rakott tűzben a magad vágta hasábok. Hess, kiröppen becéző ujjaim közt, ami szomorított, hess, kiröppennek a kéményen át a gonosz gondok. Az odaadó oldódás után édes az alvás. Mint az álom, mely arról szól, hogy elmegyek világgá. Kettesben veled.

Lefler György: Egy

szüfrazsett performansza

– Istenem! – fakadtam ki reggeli beviharzásakor, a legújabb turis szerzeményét, egy minden színben csicsázó, minden mértani alakzatot felvonultató, szűkített szárú, kantáros nadrágját látva. Nyakában hozzáillő kendőcske díszelgett, csábos masnira kötve. – Na?! – Na, elég szüfrazsettes a performansz?! – kérdezte azzal az utánozhatatlan szőkejutkás, a szemét egész a szemünkbe lopó mosolyával. S mintegy bátorításként megspékelte, ha a beszélgetőtársat a válaszában késni találta: – Na?! – Hát… – válaszoltam, de ennyivel nem érte be. A vele egy légtérben lévőnek illett mindenkor határozott véleményének lenni. A világról, a harcainkról, egy szóban forgó kollégáról éppúgy, mint mondjuk a divatról. Így az ő káprázatos nacijáról is. A szerkesztőségi szobatársnak meg (aki akkor én voltam) különösképpen rezonálnia illett egy valódi szüfrazsett valódi performanszára. Amin aztán ő is jót derült. – A három gyermekes anyát elfogadom, de Papagéna maradjon csak a Varázsfuvolában! – fuvolázta kellemes hangján, majd a táskájából kikapva, gondosan a falra helyezte legújabb, saját kézzel megrajzolt, felszabadító idézetét. S majd, mint az előbb a nadrágjáról, ugyanazzal a figyelemmel az arcán megkérdezte: – Na?! Jutkával a tiszalöki Teleki Blanka Gimnázium is kötelék volt közöttünk. A néhai igazgató, Szakács Feri bácsi parasztgimnáziuma jó nevet vívott ki a megyében, de országos elismertségnek azért híján volt. Nem úgy, mint az azonos nevű, patinás fővárosi oktatási intézmény. – Ha sznobkörbe keveredek, csak annyit mondok, én a Telekiben végeztem. Ezzel aztán be is viszem nekik a maflást! – kuncogott csibészesen. Ezt a csibészességét kedveltem. Meg az okosságát. A szépen fűzött szavait. E gondolatrózsafüzéreken az ő szájából az idegen szavak sem hatottak idegennek, fitogtatásnak meg végképp nem. Ültek, odavalóak voltak. Kellő biztonsággal kezelte őket, olyanokat is, amelyek az én szókészletemben még passzív formában sem szunyókáltak. Szerettem a figyelmét is. Tudott az arcokról olvasni. De nem takargatta a maga fizimiskáját sem: olyan rettenetesen nyitott tudott lenni! Egészen más értelemben, nekem a mai napig a Páratlan párost Szőke Jutka és Cservenyák Kata kettőse jelenti. A hat nappal korosabb Jutka, s így az ugyanannyival zsengébb Cseka szép, iker-kapcsolata. Majdnem az Ikrek jegyében születtek, de Bikák voltak mindketten, e csillagjegy markáns képviselői. E páratlan páros együttgondolkodásának leginkább a Kelet akkori olvasói örülhettek. Végtelenül sajnálom, hogy a mai lapforgatókból talán már az ebbéli hiányérzet is kikopott. –…és pont! – mondta vehemensen Jutka, ha cikkemet véleményezésre átadtam. – A végét tördeld szét. Ha lehet, csak egyetlen szó maradjon. A legütősebb. Az, amiért az egészet megírtad – okított egykoron. –

Íme az írás. Rólad. Neked. S egy kicsit Nekünk. Teljesen széttördelve. Teljesen! Miként magunk is. …és itt a pont, Jutka! Itt! Na?!

Majd elmúlik (Szőke Judit) Már a gondolat—terápiás eszköz, korántsem pirula —mint egy sóhaj, megnyugtat, lecsendesít. Most azt írom le, mi történt, mikor a Nő elment az abc-be. — Majd elmúlik — motyogott az orra elé a felvágottakkal teli pult előtt. Nem vette észre, hogy épp ő következik, s hogy a fejében kattogó zaklatott mondatok nem rekedtek benn, hanem akarata ellenére el is hagyták a száját. Arra a szokványos, ezerszer hallott kérdésre adott imigyen választ, hogy a sonka után „parancsol-e még valamit?", kétségkívül meghökkentő reakció volt a kereskedő gépies érdeklődésére. Nem is a saját hangjára riadt fel, hanem a fehér fityulás előbb értetlenségtől szúrós, majd sajnálkozóra váltó tekintetére. Zavarában vett valamit, amire az égvilágon semmi szüksége nem volt. A szégyenteljes akció után a pír csak lassan szívódott fel sápadt arcbőréről, a meleget, ami elöntötte, a lábától lassan felfelé kúszva váltotta fel a libabőr. Rázni kezdte a hideg. Tétován kotorászott a hűtőpultban, réveteg szemmel, merev arccal pakolta be a kosárba, majd azonnal onnan ki a nemtudnimiket. Volt egy pillanattöredék, amikor nem biztos, hogy meg tudta volna mondani, milyen nap van, hol van, s ki is ő. Valahogy odakóválygott a pénztárhoz, miután körbe-körbe kóborolt az volt az érzése, mindenki őt nézi, ujjal mutogatnak rá, merthogy kihallatszik a lelkéből az a vad fegyver-zörgés, mely már régóta őt magát is majd megőrjítette. Fizetett, pakolt, s elindult. Túl hamar ért volna haza... Soha ilyen jól nem esett a karjának a súlyos szatyor. Minden lépésnél megpróbált egyre határozottabb, egyre inkább maga lenni. Nagy erőfeszítésébe került, hogy reszkető lábain uralkodni tudjon. Nem bírta a zűrzavar, különösen nem, ha maga kotyvasztotta. Pedig most itt volt már régóta, az élete kellős közepén. Minden más mellékessé vált, mióta az újszerű érzések elárasztották, befurakodtak minden egyes órába. Negyven körül ezt hihetetlennek, félelmetesnek, sőt illetlennek találta. A Férfi, aki a lelki káoszt okozta, igazgyöngy volt, ott lapult a kagyló páncéljában, ahogy illik, a feneketlen tó mélyén. Csak egyetlen út vezetett hozzá. Először azt kellett megtalálni. És közben küzdeni is kellett. Legyőzni magát, a víziszonyt, le a levegőtlenséget, le a házasságbéli magányt, le a dobhártyájához feszülő csendet. Veszélyek leselkedtek az úton a Nőre, óriáscápák, piócák, szörnyek (voltak köztük zöld szeműek is) keresztezték az útját. Tudta, ha még sikerül is a kezébe simítania, a felszínre rugaszkodni vele, akkor is, a visszafelé, a szárazföld is pokoli gyötrelmeket rejteget még. De azért ekkorára nem számított, s arra főleg nem, hogy ez magából a gyöngyből érkezik majd. A Férfi ereje, biztonságsugárzása volt számára a legvonzóbb. Vágyott rá, hogy odasimulhasson hozzá, hogy felvegye testének alakját. De amikor a Férfi megtette az első kezdeményező lépést, visszarettent, s ha el nem is húzódott, mert fel volt készülve, valami megmagyarázhatatlan érzésnek engedve időt kért. Nem kapott. Pedig még egyszer-kétszer meg is alázkodott, önmagához képest a porban csúszott, azt suttogva, szükségem van rád. A Nő majdnem beleroppant. Csak a sörrel kevert konyak provokálta órákig tartó sírógörcs mentette meg. Reménykedve nyitva hagyta a kapukat... s azt írta egy levélkében: csak hívnod kell, s megyek. Az abc-be indult, a telefoncsörgés az ajtóban érte. A száraz hangú hivatalos szöveg után egy bizonytalan hétköznapi kérdés érkezett: — hogy vagy? Mit is válaszolhatott volna? —Hát, nem valami jól. — Majd elmúlik. Szia. Katt. Na, ez volt az a két szó, ami miatt körbefordult a világ. Egy darabig még kószált a kóválygó esti csöndben. Próbálta összeszedni magát, nem tudta eldönteni, mi volna jobb, bőgni vagy ordítani. Ezért hát fegyelmezett lévén, lépegetett az utálatos ütemre: majd el-múlik, majd el-mú-lik... Az utca végére tudta a választ, de vigyázott; csak bent mondja ki: majd elmú-lik, hát, persze. Velem együtt. Soha ilyen áhitatosan nem zárta be maga után a lépcsőházajtót.

Cservenyák Katalin: Levél Jutkának Hahó! (Ezt a megszólítást tőled tanultam, szeretem.) Hát, jól megkaptam a legutóbbi leveledben, de igazad volt, tényleg elhanyagoltalak mostanában. Mondtam, hogy nem való nekem az irodai munka, túl sok a kötöttség. Akkor is ott kell ülni, amikor nincs dolog, amikor meg lenne, akkor vége a munkaidőnek. Micsoda hülyeség?! Mi nem ilyenek vagyunk. Egyébként arra a levélre válaszoltam, de megígértem, megint írok, mindenfélét, ami eszembe jut. Sosem felejtem el, amikor a kezembe adtad azt a könyvet, hogy olvassam el. Minden oldalon volt néhány aláhúzott sor a szövegben, a margón pedig megjegyzések: „még nem”… „még nem.” Ceruzával, persze. Hogy utána ki lehessen radírozni, s odaírni valami mást… A betegségedből – amiről attól a naptól kezdve nem beszéltünk - ugyanolyan precízen felkészültél, mint amilyen alapossággal egy-egy riportra, interjúra. Emlékszel, mikor elszöktünk falusi riportra? Azt mondták, nekünk ad elég témát Nyíregyháza, a falut hagyjuk meg a fiúknak. De vágytunk, hát ellógtunk. Téged kitettelek egy korábbi településen, én pedig mentem eggyel tovább. Visszafelé jövet már messziről tudtam: a gyorsan közeledő, két, nagy szatyor között Te loholsz... Behuppantál az első ülésre, s már újságoltad: „Kata, olyan turkálót találtam!!!” Nem tudom, hogy csináltad, de nem volt az a falu, ahol ne találtad volna meg elsőre a kilós boltot. Emlékszel, egyszer turkáló jegyet kaptál tőlünk névnapodra. Nem vettünk ajándékot, hanem az arra szánt pénzt beraktuk egy borítékba, és nyomtattunk mellé „turkáló ajándékutalványt”. Örültél. Emlékszel a királykék bőrzakóra? Mindketten szerettük volna, de én rábeszéltelek, legyen inkább a tied. Mert olyan jól állt az arcodhoz a vagány fazonja! Három éve felhívtál: feltétlen szaladjak fel, mert valami nagyon fontosat akarsz. Ki volt készítve a kék bőrzakó. Nekem. Hogy mostantól az enyém. Pár nap múlva abban mentem nyelvvizsgázni. Az a kék zakó lett a kabalám. Hát Sanyi lóra emlékszel-e? Akit állítólag Ukrajnából „dobtak át” a határon, betegen, sebesen Csernobil után? Majd kiestél a röhögéstől a kis polszkimból, mikor odamentem a meglehetősen kapatos öregekhez, hogy szeretném lefényképezni őket, amint a kertben lóval szántanak. Az addig csak álldogáló, pityókás öregek egyszerre kihúzták magukat, majd egyikük így szólt a rozzant gebéhez: „Sanyikám, ha lennél olyan szíves…” Ezt megírjuk a szilveszteribe! – mondtuk egyszerre, és hahotázva hajtottunk haza. Eljött az év vége, írtuk a történetet, de hát, beláttuk, Sanyi mégse lehetett a ló neve. Hangosan gondolkodtunk, végül úgy döntöttünk, a cikk kedvéért legyen a ló: Gyuri. Mire az asztal végén ülő Lefler György kollégánk felkapta a fejét: „Na, megálljatok!” Ó, milyen édesen tudtad eljátszani, mennyire irigyled azt a hat napot, amennyivel fiatalabb vagyok tőled. Én meg cukkoltalak, hogy ez már így marad az idők végezetéig. De tévedtem. Már én vagyok az idősebb. Minden nappal öregebb. Most örülsz? Ma is előttem van, amikor egymás mellett ültünk a lépcsőn. A legalsó fokon. Előző nap megbeszéltük, hogy találkozunk a piacon, mert valami „barátságsüti” addtovábbos alapanyagát szeretnéd ideadni, de másnap reggel felhívtál, nem jössz a piacra, vársz a lépcsőházatokban. Ott ültünk a lépcsőn, és már nem is emlékszem, miről beszélgettünk, csak azt tudom, nem akartad, hogy felkísérjelek. Nem akartad, hogy lássam, hogy mész fel. Pár óra múlva jött az sms: „lementem, feljöttem.” Nyolc éve őrzőm az üzeneted. Nyolc éve nem jöttél le. Te, aki folyton szaladtál. Vajon hányszor álmodtad azóta, hogy szaladsz? Hát most fuss, szaladj! Végre! Újra! Odafönt. Hiányzol: Cseka

Ui: Leadás előtt mindig elküldöm neked a cikkeimet, mert számít a véleményed. Ez a levél, meg fog jelenni egy kiadványban. Szerinted? Lefler Görgy: SÁNDOR

ÉS SANYI

Sanyi. Saaanyi te nem hallasz? Na, majd az ostorral kipiszkálom a vattát abból a süket füledből. Saanyi hogy az a jó isten… (innen elhallgatnám a mondat terjedelmesebb részét, amely a szép tavaszidőben teljes verbalitást öltött a lovával szántó gazda szájából, mondhatni folklór volt a javából.) – Sándor lennék, a ló meg, Sanyi – mutatkozott be illendően a gazda a nyíregyházi bokorvilágban riportútját járó két kolléganőmnek – a pacit nem szükséges bemutatni, már az autóból megtudhattuk a nevét együtt említve a teremtővel – mondta a realisztikusabbnak ismert kolléganőm. Talán az újságírói jelenlét és a fényképezőgép hozhatta ki azt a finom stílust Sándorunkból, amiről maga sem tudott, hogy birtokol. E lelkiségre az elköszönés után tette fel Sándorunk a koronát midőn a szántás folytatására imígyen biztatta lovát – Sanyikám légy szíves! Sanyikám légy oly szíves – ám a ló nem indult. Az effajta nógatást vagy nem értette, vagy a röhögés merevíthette le szegény párát. A két lány még az autóban is hallhatta Sándorunk erőteljes hangulatváltását: – Saaanyi te süket vagy… A kollégák aztán ízes riportot kerekítettek, fifikásan átírták a gazda s a ló nevét. Nem akartak átesni egy másik ló másik oldalára ott ahol a főszerkesztő meg a főszerkesztő-helyettes de még csak a heti szerkesztő is Sanyi.

Hajléktalan hold (Szőke Judit) A jajszó sokszor még a dupla ajtón át is kihallik, a nyögés kikúszik a nyitott ablakon a járdára. A kintiek ösztönösen lépnek hátrébb, arcukra sápadtság költözik — illetlenség a más fájdalmába belehallgatni. A csapóajtó egy nap százszor is felsír —nyikorog a zsanér. Ott bent már zajos a sürgés-forgás. A szülőszobában ritka vendég a csend. Undok zöld a csempe. Az agyonkeményített lepedő dörzsöli a bőröm. Itt vagyok hát... Egyelőre fázom. Talán az izgalom, a várakozás hűti jólesően a testem. A vastag falakon túl forró párát lehel az aszfalt, az ablak alatti fa levelén, vastagon ül az augusztusi por, meg se lebben. Valahonnan a távolból a déli krónika szignálja szól. Mi történt a nagyvilágban? Ma nem ez érdekel. Ami velem ma itt történik, kívülről aligha látható, jele nincs, híre nem száll az éteren át. Kilenc hónapon át, őrizgettem őt, — gyöngyöt a kagylóban. Őrjítőek az utolsó napok restellem, de teher lett, amitől végre meg kell valahogy szabadulni. Mégis, amikor itt az idő, szeretném visszacsinálni. Már mocorgok is, nyitnám a szám: "doktor úr, ez valami tévedés, összetéveszt valakivel", mint a fogorvosi rendelő előtt: "majd később visszajövök", mint a hivatalban: "nekem most nem alkalmas az időpont, majd küldök magam helyett mást". Feszítő érzés, loccsanás, megrepesztette a burkot. Mégis maradok, nem lehet másként. Megadom magam. Néhány órán át nagyon egyedül leszek. Egy szülő nőnél nincs magányosabb, bár sokan vannak körülötte. Társtalan, mert magába fordul, befelé figyel, saját teste jelzéseit lesi — hajléktalan hold. Borzongva emlékszem a lomnici csúcson átélt egyedül-élményemre. A kapaszkodás és a tengerszint feletti magasság okozta szapora pulzusra, a dübörgésre a fülemben, amit csak tetézett az orkánszerű szél, mely tépte-cibálta a ruhámat. Messze, a ködön át, sejlettek fel a többiek. Emberi hang oda fel, se onnan le nem hallatszhatott, se diadalüvöltés, sem segélykiáltás. Pánikba estem az elemi erőtől, melyet puszta kézzel és egyedül képtelen az ember legyőzni. Menekültem a saját individuumomtól. A szél itt nem

ordít, de zakatol. A magzati szívhangot felerősítő készülék. Kibírhatatlan, de ennél borzasztóbb csak az lenne, ha elhallgatna. Milyen messze van a plafon! A poros gömblámpáról — most veszem csak észre — egy buta póknak épp most jutott eszébe lejjebb ereszkedni. A fejem fölött akadt tennivalója. Hozz szerencsét, pókocska, ha már összetalálkoztunk! A gyógyszeres szekrény ajtaja idevágja ágyamra a napfényt. Valakit kitolnak — de jó már neki — nyikorog a zsanér. Balra egy vajúdó orvosért kiált, egy hang a férjét szidja, (már késő, asszonyom), a túloldalon fájdalomcsillapítóért könyörög valaki, adnak neki — C vitamin injekciót. Megnyugszik. Mellettem a lepedőfüggöny egyre gyakrabban rebben. A szomszédom hangtalanul dobálja magát. Az elmozduló lepel mögött csak az ujjait látom — el elfehéredik a markolástól. Aztán egyszer csak nem bírja tovább, eddig görcsösen összeszorított száját elhagyja az első jajkiáltás, egyre szaporábban követi a többi is, már eléri a mennyezetet (a pók mintha hallaná, visszahőköl), betölti a termet, utat keres az ablak résein. A nővér helyet csinál, kötényt köt, az orvos kesztyűt húz, szájuk elé kanyarítják a kendőt, csengő üzen a csecsemőosztályra. Mintha egymást akarnák túllicitálni, felváltva biztatják őt. Csak a lábukat látom. Fehér zokni a vékony bokán, gyógypapucs kissé terpeszben. Egy farmernadrágszár, alatta lyukacsos nyári cipő, a párja valahol fentebb támaszkodik. Hatalmas hangos harapás a levegőbe, az orvos szól: kész! Megkönnyebbült nyöszörgés. Halkan felzümmög a gép, majd egy éles síró hang túlharsogja. Az életet jelentő, a csecsemőé. Az anya néhány aggódó kérdést tesz fel, reszket a hangja. Én is mindjárt bőgni kezdek. Ki tudja, miért. Talán, mert mások boldogságának is lehet örülni, talán, mert magamat sajnálom vagy, mert megható— szinte látom a baba kerekded testét, rúgkapáló lábait. Mintha fájna ez a váratlanul felcsattanó lárma, ez az édes csilingelő hang. Ugye, letörli valaki az édesanya homlokát? Talán a következő én leszek. Igen, ez lesz az, ez az első baljós rezdülés. Évezredek óta ugyanígy kezdődik. A nők, amikor anyává lesznek, milliószor újraélik, újrapróbálják. Valami, ami állandó: a születés. Ezt nem lehet számítógéppel elvégeztetni, lényegét nem képes érinteni sem a tudomány, sem a technika. Az egyetlen, amihez a nő nélkülözhetetlen. Jó lenne innen, a várható szenvedés, a kín magánzárkájából mielőbb szabadulni. Azt mondják, kinn iszonyú a hőség. Szívesen ennék egy citrom fagyit, azzal is eltelne néhány perc ebből a tétova várakozásból. Nem úgy nyalnám,'ahogy szoktam, hanem komótosan, megfontoltan, ahogy fontos dolgot csinál az ember. Halkan konzultálnak mellettem. Rekedt hangon válaszolok (kicsit jeges volt az a fagyi). Izgulok, mint a színész a fellépés előtt, bár végtére ez is egy produkció, méghozzá világraszóló: "hölgyeim és uraim, ladys and gentlemens, íme az ember, ecce homo, aki még, hogy úgy mondjam, kezdő, fogadják hát ennek megfelelő megértéssel!". Döntenek végre, a nővér a vénámba böki a tűt, beállítja az infúziót. Igaza van, ne vacakoljunk, ezt a palackot azért gyártották szorgos gépsorok. Még csak egy-két csepp csorgott végig az átlátszó gumicsövön, máris jobbnak látom oldalamra fordulni. Mert elkezdődött. Próbálok fittyet hányni a görcsökre. Egyelőre sikerül. A tv-ben bemutatott dokumentumfilmben a pápua asszony, mikor elérkezett a szülés ideje —engedelmeskedve ösztöneinek és a hagyományozott tapasztalatokat — elvonult egy bokros, füves helyre, leguggolt és némi nyögés közepette világra pottyantotta gyermekét. Legfeljebb egy sokat látott öregasszony enyhítette fájdalmait hátsimogatással. (Se közel, se távol ilyen segítő kéz. Csupa fiatal szülésznő, akik könyvből tanulták a szakmát. Röpdolgozatot írtak a szülés különböző szakaszairól. Aki mellettem tesz-vesz, vajon milyen tanuló volt?) Becsomagolják az újszülöttet egy nagyobb fa levelébe és mennek a dolgukra. Injekció, vitaminok? Ugyan már... Vajon meddig kellene magyarázni annak a pápua nőnek a pszichoprofilaktikus előkészítés elméleti alapjait? Ki legyintene hamarabb? Talán könnyebb lenne minden civilizáció nélkül. Ki merte először mondani a természeti népekre: primitívek? Ezt a szülőá-

gyat (mely magasabb rendű abban az értelemben, hogy szülés előtt is megpróbáltatás leszállni róla) például biztos, hogy európai férfi tervezte. Nyilván ki is tüntették érte. Szabad kezemmel óvatosan a derekamhoz nyúlok. Meg mertem volna esküdni, hogy már darabokban van. Ideje bedobni a légzőgyakorlatot, egy-kettő, ki-be, hasi-légzés, teljes légzés. Összezavarom a számokat. Itt most már nincs mellébeszélés, ez nem békekonferencia. Hátrálni még lehet, kitérni már nem. "Gyévocska, gyévocsku, gyévocski..." élvezem a fájdalomszüneteket, tűzszüneteket. "A derékszögű háromszögre rajzolt négyzetek területének összege egyenlő az átfogóra rajzolt négyzet területével, ez már kimondottan fájt, bálit, auweh, labour. Próbálok lazítani. Ez a szusszanásnyi csend pusztán azért van, hogy még rosszabbra, új facsarásra gyűjtsem az ante, apud, (papának fogja nevezni), add (add, hogy egészséges legyen!), adversus, circum... Az oldalt fekvés egyedül már csak arra jó, hogy így a könnyem könnyebben össze tud folyni a verejtékkel, majd együttesen csípik-marják a tarkóm. Ez az átkozott fejtámasz meg persze, hogy műbőrből van… Hol késik az a citromfagylalt? A fakókék kincstári hálóingen egyetlen gomb sincs. Hozni kellett volna tűt és cérnát (hogy, hogy jutott épp most ilyen hülye ötlet az eszembe?) Rövid a kegyelem pillanata, kezdi újra, lassan, hogy aztán rákapcsoljon, kegyetlen, durva közönnyel. Ez a megmagyarázhatatlan valami kutyába se veszi a tűrőképességemet. Csak nyögni, kiabálni nem szabad, mert megfosztanám Őt is attól a kis oxigéntől. Neki még rosszabb lehet, mert nem tud semmit, nem játszhat a gondolataival (bár ennek ellenére igen elfoglalt lehet, hisz most van születőfélben). Ami azt illeti, nekem is elmúlt a pajkos jókedvem. Csak most kapok észbe: meg sem kérdeztük, akar-e egyáltalán megszületni. Mi lesz, ha egyszer a szememre veti, amiért a világra varázsoltam? Szerencse, hogy nem emlékszünk magzati létünkre, mert akkor mindig visszavágynánk abba a puha, oltalmazó, meleg, lágy homályba, mely ölelő karként szorított... Valami után kapni kell, belekapaszkodni valami fixbe, valamit szorítani, átadni ezt az erősödő szörnyűséget. Megmarkolom a vaságy kopott rácsát, érzem, felmelegszik. Mennyi lehet az acél olvadáspontja? Aranyos lesz, kedves, szép és okos, érdemes érte ezt az egészet átélni, hisz millióan kibírják, és még kevesen haltak bele. Tényleg, mi lenne ha...? Valószínűleg nélkülem is kerek marad a világ. El is hessegetem a gondolatot, ez az izé az állványon azért van itt, hogy segítsen. Mellém lép egy fehér köpeny, babrál valamit. Nem merem kinyitni a számat, mert nem fogom tudni visszazárni — összeszorított fogú hallgatás. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy eltorzult vonásaimat összerendezzem —van nekem méltóságom) — nem bánnám, ha elmenne már innen, félek nem tart soká az önfegyelmem. "Majd szólok, doktor úr, ha szükségem lesz Önre, beszélgessen nyugodtan a fociról, a nyaralásról, vagy menjen ebédelni, hisz ma még nemigen evett egy falatot sem. Ez most itt az én „magánügyem". Úgy látszik, olvas a testemből, diszkréten magamra hagy. Tisztán érzem, hogy a koponya benn forog a szülőcsatornában, utána szólok: meggondoltam magam, mégse menjen el! (de hiszen ez nem is az én hangom!) Higgadt, nyugodt utasítások, pergő, de csendes rutinmozdulatok, műszerek hideg csörrenése, némi taktikai megbeszélés velem, összepillantások, bátorító szavak. Minden félelmem elszállt, egy vágy tartja bennem az erőt: túl lenni már rajta, minél gyorsabban. Csak rajtam múlik, hiszen kívülem senki más nem tudja megszülni. Összemosódnak a kontúrok, minden és mindenki elmozdul a helyéről, kibillen az idő, a lomnici szél megsüketít, rám csapódik a plafon, jaj, csak a pók el ne menjen, agyam behunyt szemem vetítőernyőjére vágtató képeket rajzol, hasamban nyomás, apró gyermekem a darálóban, valami az egész belsőmet kifordítja, hosszába –keresztbe - haránt megreped, habzik, lüktet, tajtékzik néhány másodperc, háborgó vízben kapálózom... Aztán hirtelen süvöltve szakad ki torkomból a bepréselt levegő, a hullámok összecsapnak a fejem felett, valami hideg loccsan az arcomba... snitt.... szinte hasít a csend. Újra hallom a külvilágot, látom a közelt s távolt.

Megtörtént. Idegeim és izmaim óriási erőfeszítéssel sűrű, nehéz vérzések közepette világra rántottak egy testet. Csak befelé nyöszörgök. Behunyt szemmel lebegek valami könnyű felszabadultságban (ha ez az anyaság, az nagyon jó), míg fel nem élénkít egy hangocska, mely előbb gurgulázva, majd egyre tisztábban harsan. Produkálja annak rendje s módja szerint az egyetemes, kizárólagos emberi reakciót. Lármázik, hiszen sötéthez szokott szemébe elementáris fényzuhatag csapott, tüdeje megtelt valami ismeretlennel, a száraz hideg új világot kényszerít rá. Sír. Trombitaszó a tábor éjszakai csöndjébe. Hadd hallja meg az egész világ: ember született, szorítsatok hát helyet neki! Áldott legyen az út, melyen most elindul... Fáj, hogy máris elvitték. Nem táncolnak többé hasam dudorodó halmai, nem rugdal már bennem, nem zavar fel éjszakai álmomból. A hiány maradt, mely létét igazolja. Ő eleven valóság, én tettem azzá. Az ölelő érpályák szétszakadtak, csodálatos és elrettentő dolgoknak adják át helyüket. Minden kavarog, a megnyugvás puha párnái között, megkönnyebbülés és aggódás, kíváncsiság és fátyolos szomorúság szövik át egymást. Miért beszélünk olyan keveset a jövőről?... Születés. Mikor a test, a korpusz, a kéz és az arc megadatik. Testben létezünk, mint kölcsönvett holmiban (inasnak a libré). Az ember születik — férfinak vagy nőnek. A születés és a halál között van az élet, minden emberi lét terjengős vagy novellisztikus története. Sokan kihullanak belőle, de teremnek új remények, új fontos dolgok, új kemény diók. Itt van például ez a szuszogó, rugdaló, tejszagú, pihegő, puha pici jószág. Mi végre is mentem el érte a halál küszöbéig? Miért hoztam őt erre a véres-veszett világra? A test belső parancsának engedelmeskedve, önzőségből, a magam örömére, kényszerből, jövőhitből, szerelemből? Hogy gyönyörködhessek, amikor az édes anyatej utolsó kortya legördül a szája szegletén? Hogy legyen valaki, aki kutatja a tekintetemet? Pedig lemondással jár, fakulással, színvesztéssel, miközben ők egyre fényesednek. Egyébként is cafat idegeinket tovább roncsolják... és mégis, ha egy láthatatlan mérleg serpenyőjére pillantok... Gyereket szülünk, azt az anyagot, amik vagyunk, tovább adjuk, miként ránk bízott titkot, oltalmazzuk. Hogy ne múljunk el nyom nélkül, ránk találhassanak, ha keresnének (a vonuló vadak is csapást hagynak maguk után). A gyermek ajándék és ünnep. Úgy kell viselkednünk, hogy kedve legyen köztünk maradni! Bár a természet nehéz játszmára szemelte ki, idegen társaságba keveredett (talán nem rosszba) és mindehhez még mosolyog is (ez korai bölcsességre vall). Még csak néhány nap a múltja e kicsiny csodának, de máris keresi az átjárót a semmi és a minden között. A világot mohón faggatni kezdi, mihamarább piszkálná ki, keresi a tátongó üreget, melyikből is csinálhatna ablakot. Majd állni is megtanul, állva veszi szemügyre a világot — az nem baj, ha meggörnyed, csak állva is maradjon. Míg megtudja, mi ellen él, el kell gyalogolnia hosszú, nehéz utakra. Félteni tudom, óvni már nem. Vagy hazudjak neki inkább? Végtére is én vagyok az anyja. Talán nemcsak számokkal fogják jelezni, tesztekkel vizsgálni, monitoron tapogatni, hanem nevén is szólítják. Most csupa kicsinyesség veszi körül, agyonelemzett világ — bár őrizné meg benne szelídségét! Ez itt gyilkos akadályverseny, tülekedéssel, sivár és bárgyú elvontságokkal. Gondviselés, ne kösd gúzsba minden moccanását, adj neki szárnyat, hogy találjon új meg új eget, ahol istenként lehet élni az istenek között, de ha mégis kell, hát szabadítsd Őt meg Te, a gonosztól! Ámen.

Gyüre Ágnes: Citromfagyi (In memoriam Szőke Judit) Az első emlékem Róla, hogy irigy voltam a tálentumára. Megjelent egy tárcája a megyei napilapban a kisebbik lánya születéséről. A mű címe: Hajléktalan hold. Érzékelteti a vajúdása számos kínját. Rám mégis az hatott a legerősebben: mennyire kívánta mindvégig a citromfagyit. Ez annyira bennem maradt, hogy — biztos, ami biztos — a saját lányunk érkezésekor is ott várakozott bevetésre a szülőszobában, a gyermekünk édesapjának nadrágzsebében egy közepes citrom. Szőkét — így hívtuk — öt esztendeig a kollégámnak mondhattam, és hamar kiderült, hogy csak szeretni lehet. Okos volt, modern, humoros, segítőkész és szerény. Fogalmam sincs, mikor evett, ivott vagy aludt. Pedig barátokká is váltunk, tehát — amíg lehetett — viszonylag sok időt töltöttünk együtt. Szőke örökké jött-ment, intézkedett, szervezett, pörgött. Mindenkit ismert, mindenütt ott termett, mindig lehetett rá számítani. Két végén égette a gyertyát. Másoddiplomát szerzett, három gyerkőcről gondoskodott és közben ugyanúgy otthonosan mozgott a legújabb szépirodalomban, mint a ruhaturkálókban. A tehetsége szerint válhatott volna nívós magyar művésszé vagy neves politikussá. De valami szemérem megakadályozta ezt. Képtelen volt rá, hogy igazán előtérbe helyezze magát. Erre megint egy tárcáját tudom példaként felhozni. Egy kihűlőben lévő szerelemről szól, ahol a nő várja még a férfi ölelését, de nem kéri. Egy éjjel a férfi álmában véletlenül megrúgja. A nő pedig úgy reagál: végül is ez is érintés. Szőke maga volt az elrejtett fájdalom. Pedig nekem gyakran mondta, ha valaki vagy valami miatt szenvedtem: na, gyerünk, ventillálj csak! Ahogy múltak az évek, egyre inkább bebörtönözte a betegsége, és ettől Ő is bezárkózott. Ráadásul én is elköltöztem Nyíregyházáról. Nem hagy nyugodni a lelkiismeretem, mert nem tudtam neki visszaadni azt a törődést és figyelmet, amit tőle kaptam. Szőke egyszerre jelent számomra gyógyító balzsamot és maradandó sebet. Meg azt, hogy egy valamirevaló nő csak két végén égő gyertya lehet. Még akkor is, ha belepusztul, és mindeközben senki nem hozza oda neki azt a nyamvadt citromfagyit.

Egy j-ért két bónusz palacsinta (Szőke Judit) Gondoltam egyet pénteken: dolgoztam egy csomót, miért ne kényeztetném magam kedvenc desszertemmel, amit bevált helyről szoktam nagy ritkán telefonon rendelni. Telefonszám keresési szándékkal rávetettem magam a netre. Jé, új, méghozzá jópofa honlapjuk van! A felfedezés örömét azért némiképp rontotta, hogy a desszert desszertnek volt feltüntetve. A megrendelést követően a kedves hölgynek meg is jegyeztem, ha már ilyen klassz a weboldal, ugyan javítsák már ki ezt az apró hibát. Megköszönte, mondván, szól az informatikusnak. Telefon le, zárnám be az oldalt, de puff, egy szarvashiba! Egy birtokos személyrag ly-vel… brrr. Telefon újra, erre már a rendelőfelvevő is felnyögött. Szépen újra megköszönte. Pár perc múlva jött a finomság, mellette egy nem kért és nem várt dobozban két isteni finom palacsinta. Gondolom, ez volt a hála az észrevételért. Azért egy j ennyit megért, nem? Még hogy kiveszett az emberekből a figyelmesség! Lehet, hogy ezt a szokást bevezetem. Üzletszerűen. Megélnék belőle. Persze, ha mindenkiben, aki vét a magyar nyelv ellen, lenne önkritika és fogadókészség. Ám nincs. Bizton állítom. Így beérem ezzel a két palival.

Elbújtatnálak (Szőke Judit) Pihegő nyári éjszaka volt megint, tárt ablakú, olyan, amikor fel-felsírnak a gyerekek. A legkisebb is nyugtalanul szuszogott, forgolódott párnáról párnára, keresve, melyik a hűsebb. Kis talpait a falhoz nyomta. Míg ott is fel nem melegedett, talán üdítőbb volt az álomtöredék. Odakucorodtam mellé. Ahogy megérezte, belesimult az ölelésbe. Az utca és az éjszaka fényei is egymásba kapaszkodva kúsztak be a szobába. Az a ritkás halk autósuhanás nem zavarta az éji nyugodalmat. Ilyen virrasztós percekben már annyiszor jutottak eszembe távoli tájak emberei, a háborúban felnevelkedők, a fegyverropogásban élni kénytelenek. Most is hiába hessegettem volna el a toluló képeket, újból és újból felzaklattak. Vajon hány anya tartja most kezét gyermeke lázas homlokán, imádkozva, hogy bár halna meg természetes halállal, kívánva betegséget, gyorsan ölőt. Miközben mormoló szavait a pincében bombarobbanás szakítja félbe. Nincsenek is messze, ha most kinyújtanám a kezem, talán meg is érinthetném. Ha tudnám, kisimítanám gyötrelem gyűrte vonásait. Mennyit dünnyögünk, elégedetlenkedek én magam is, bosszankodunk, sóhajtozunk, milyen nehéz az életünk. Hogyne, holott a hűtőben azért mindig akad ez az, a kattanásra rebben a lámpafény, egy mozdulat és folyik a víz. Nem mondom én, hogy könnyű egérutat nyerni a nyomorúság elöl, kétségbeesettén nyúlni a vasmacska után. De ha fegyverek okádják a halált a nap minden órájában, minden pillanatában, annál semmi sem nehezebb. Meg a szomáliaiaknak az erdőben falevelet enni... Reggeli közben a nagyobbik lányom — ötéves koravén — minden átmenet nélkül rám nézett és két korty kakaó között kérdezett egyet. Nem is tőlem, csak úgy bele a világba: -Tudod, mit csinálnék, ha háború lenne és te terhes lennél? Elbújtatnálak. Réti János:

Karakter

Készülőben a Szőke Jutkát búcsúztató, Rá emlékező kiadvány. Már a lapzárta közeleg. Ilyen nincs! És mégis van! Amikor megtudtam a betegségét – én már Debrecenben éltem –, magamban arra kértem Istent, hogy egyszer nehogy el kelljen köszönnöm Tőle! Ha magához szólítja az ismeretlen erő. Most pedig mégis! Odaülök a géphez, várom a monitor felfénylését, behívok egy üres dokumentum oldalt. El kell köszönnöm Szőke Jutkától! Nekem ő munkatárs volt, barát, haver, újságíró, családanya és minden! Egy igazán jó ember, csupa jósággal megáldva. Jó volt hallani reggelente, a lépcsőház felöl, hogy már jön, csak épp szót vált valakivel, jó volt hallani neszeit a szobából, hogy telefonál, hogy egyeztet, aztán „csak úgy” átbeszél hozzám, nekem a falon túlról. Ha nem ütközött valamilyen eseményünk, akkor nyári delek meleg óráiban átmentünk a Zrínyi utca árnyékos oldalára fagylaltozni egy jót. Aztán az élet ment tovább. Az én szememben Ő volt Az Újságíró: mindent tudott, mindenről tudott, mindenkiről tudott, legtöbbször mindenkinél előbb. És ha olyannak érezte, hogy érdekli a dolog, már meg is írta! Félelmetes reakcióidővel élt. Gondolatban, döntésben, cselekvésben. Mindent tudott a „szakmáról”! Talán még többet is. Nem volt soha kirobbanó kedvű, de rosszkedvű se! Mindig Szőke Jutka volt! Mert ő volt a Szőke Jutka! Egy igazi karakter! Karakter egy leütés a billentyűzeten és egy betű a dokumentumban vagy olyan egyedi személyiség, aki, egyszeri, utánozhatatlan és nem lesz soha többé… A mi folyosónkon, a mi rovatunkat Nellike vezette. Meg nem bántott volna soha senkit. Elől Mán Laci, Máté Csaba, meg a gazdaságisok, Nyéki Zsolték élték világukat.

Mellettünk, balról, Cseka uralta a helyzetet. Szó szerint És akkor még nem esett szó Pál Gézáról, Nagy István Attiláról és Dankó Misiről sem. Cselényi Gyuri meg csak űzte a bűnt és várta a katasztrófát. Tapolcai Zoli külön szám volt, mint Jutka. Ő volt a Tapolcai és kész! Tehetséges és eredeti. Ő gyakorolta be velünk az első számítógép park használatát. A másik oldalon Balogh Józsi és Balogh Géza volt a sztár és Seress Ernő. „Stohanek”! Egyedül meg tudta volna írni a lapot. A fotósok, Elek Emil és Balázs Attila.a maguk módján uralták az újságot!. Agyal Sándor főszerk. főszerkesztett, - az „aranytoll” később jött,– Marik Sanyi szervezte szárnyalásainkat, Ésik, meg tudta, hogy ha valamire már ő sem emlékszik, azt nem megírni, de felírni sem lett volna érdemes. Varázsolták a lapot, illetve azon voltak, hogy a mi iparkodásunk varázslat legyen. Pötyike, pedig elől, a lépcsőházhoz közel, bevételekről álmodott. Mi a Szőke Jutka féle szoba mellett a villámló és mindenképp telitalálat Kovács Évával dübörögtük a médiát, aztán a helyére, mármint szobatársilag Gyüre Ági jött. Jó volt vele lelkizgetni, az közel állt hozzá. Jó társaság voltunk… Bár mindnyájan fagylaltozni járnánk még. Együtt. Szőke Jutka jelenség volt. Egyszerre tudott kontaktusban lenni mindenkivel. Érdemben. Hogy csinálta? Erre csak születni lehet. Most pedig itt vagyunk nélküle. Meg akarom kérdezni, valakitől hány karakter legyen, mennyi lehet a Tőle elköszönő írás a Róla emlékező kiadványba? Egy. Ő.

Dobálós süti (Szőke Judit) Lusta voltam bekapcsolni a számítógépet, így hát, ami volt a kamrában, a hűtőben (eszembe jutott kisebbik lányom mélyen filozofikus morgása: üres a hűtő –lehet, hogy azért, mert nincs benne semmi?) az emlékeimben, valamint csekélyke háziasszonyi tapasztalati kincsestáramban, azt összeadtam. Ebből lett a dobálós süti. Előre bocsátom, mikor a tepsit betoltam a sütőbe, rögtön megnéztem, lesz-e a kukában elég hely?… Esküdni mertem volna, hogy ott fog kikötni. De nem úgy lett, sőt. Vettem egy pohár lisztet (csak az amatőrök méricskélnek), az olyan 3 deci lehetett, belekevertem kb. 2 deci cukrot (lehet, hogy jobb a porcukor, de nem volt kedvem vacakolni). A tepsi aljára kevéske vajat dobáltam, csak úgy találomra, majd a cukros-lisztes porkeverék felét elegyengettem benne. Szilikonsütő esetében kevéske étolaj is megteszi. Találtam a frigóban negyed kilo túrót, amit tuningoltam vaníliacukorral, pár csepp citromlével. Ezt kanállal szétpotyogtattam a száraz cuccon. Rögtön kiderült, kevés, ezért mivel megláttam két árva almát, azokat karikára szeletelve, fahéjjal megszórva a lukakat „befoldoztam”. Rászórtam, majd elegyengettem a maradék cukros-lisztes elegyet, és akkor rájöttem, hogy kell valami, ami összefogja. Nosza, rajta! Saccra 3 egész tojást villával felvertem és beleöntöttem egy pohár tejet, majd ezt az egész alapra ráöntöttem. Segítettem, hogy a folyékony rész eljusson mindenhová, az aljáig. Ehhez elég volt egy villa. Meg ne ijedjenek! Ennél a pontnál mindenre hasonlít, csak sütihez nem. De gondoltam, hogy a fizika és a hő teszi a dolgát. Nem csalódtam. Kb. 20 perc múlva kellemes túró, sült alma és fahéj illat áradt a sütőből. És az íze! A végeredmény életem legkellemesebb édessége lett. Tessék kipróbálni és továbbfejleszteni (csak túró, más gyümi stb.)! Sok a benne megbúvó lehetőség, arról nem beszélve, hogy gyorsan elkészül és tartalmas.

A pörgettyűs rajzon innen és túl (Szőke Judit) Első gyermekem, egyetlen fiam érdekes jelenséggel lepett meg középsős óvodáskorában. Mint korosztályának többsége, ő is szívesen rajzolt. Hiszen az ovisoknál a rajz: közlés. Neki pedig világéletében volt mondanivalója a világról, a világnak. Szerencsénk volt a nevelőkkel, olyanokat fogtunk ki, akik – nagyon helyesen – hagyták kibontakozni a kicsiket, nem akarták rájuk kényszeríteni a felnőttek ostoba, berögzött, sztereotip világlátását. Értem ez alatt azokat az eléggé el nem ítélhető utasításokat, hogy „ne menj ki a vonalból”, meg hogy ”nem is ilyen színű a szilva”…Fura módon mindig miniatűr módon ábrázolt, picik voltak az alakok, alig láthatók az autók (már ha volt járműféle egyáltalán). A nem létező állatok, vagy a valamikor élt, általa különösen kedvelt dinoszauruszok voltak ábrázolásának főszereplői. Eddig még semmi különös. Az azonban hamar feltűnt, hogy noha biztosítva voltak számára a legváltozatosabb eszközök (festék, zsírkréta, sok színes ceruza), megfelelő papír - a grafitceruzán kívül semmihez nem nyúlt. Maga vágta-szabta-tépte, közel egyforma méretű fecniket kezdett használni felület gyanánt. Rajzolt rájuk a grafitjával, méghozzá apró bonyolultságokat, egymáshoz fogta őket apró ujjaival, majd nagy élvezettel pörgetni kezdte. Képes volt órákon át, tanulmányozni, finomítani a számomra ákombákom vonalakat. Nem csak otthon, az óvodában is ebben lelte örömét, a többiek körbevették, ámultak, sikertelenül próbálták utánozni. Amint kiderült, történetek is kerekedtek a fekete vonalak és a libbenő lapok köré. Na, de épp ez az, ami aggasztani kezdett: a színtelenség és a pörgetés, az utóbbi azért, mert nem tudhatta-láthatta, hogy ez a rajzfilm alapja. Képzőművész barátaim férfitagja festőművész, a kolor ismerője, felkaptam a munkákat, rohantam hozzá, mondván, ez annyira nem normális, mitévő legyek. Mikor tisztáztuk életkorát, kissé csodálkozott – rögvest meg is kérdeztem: súlyos? Felnevetett, majd megállapította a diagnózist: grafikus alkat és mozgásban, animációban, kinetikusan gondolkodik. Fiam évekig csiszolta ezen képességeit, művészeti középiskolában elektronikus grafikus lett, aki színeket csak akkor használt, ha muszáj volt, ma kiválóan alkalmazza a flash szoftvereket. Ezek olyan professzionális multimédiafejlesztő-alkalmazások, amelynek segítségével könnyedén fejleszthetünk webes alkalmazásokat, játékokat, mozikat, vagy akár mobil tartalmakat. Hatékonyan ötvözi a vektoros rajzolóprogramot és a professzionális animációt, dinamikus honlapokat tervez. Ehhez én semmit nem konyítok, de visszagondolva kicsiny pörgettyűs rajzaira, már értem, mi érlelődött oly korán benne. Gyermekrajzai ösztönösen már a jövőről üzentek. Olyan élmények, ismeretek, érzések és indulatok jelentek meg nála, amelyeket szavakban nem tudott, vagy nem akart kifejezni. Tetten érhető volt a Mérei Ferenc által leírt élménygondolkodás, amely abban jut kifejezésre, hogy az érzelmi és az értelmi összetevők nem választhatók el egymástól, összefonódnak a gyermek pszichikumában, tevékenységében. Hozzá kell tennem, fiam egész kamaszkorában szerepjátékot játszott barátaival, azokhoz rengeteg vázlatot készített, ma is gondosan mappában vannak. Jól bizonyítja példája, hogy a rajzolás, a vizuális kreativitás sok mindenre jó: feszültség-levezető, vágyteljesítő, önismeretre tanító. Nem firkák voltak ezek, hanem ő maga. A maga intellektusával. Van még egy fontos momentum, amire érdemes kitérni. Fiam nem csak rajzaiban volt mozgékony, hanem egész valójában. Fiatal felnőttként is órákig állva nézi a tévét, járkálva beszélget, úgy is tanult. (Mindenkinek van saját tanulási módszere. Ebből a szempontból vannak vizuális (aláhúz, jegyzetel, tudja, hogy a könyv melyik oldalán, hol van az adott téma), akusztikus (hangosan tanul, vagy másvalakit hallgat, úgy jegyzi meg legkönnyebben) és kinetikus (mozgásos: fel-alá járkál, gesztikulál tanulás közben) típusú tanulók.) Már tudom, hogy ez nem volt más, mint a mozgási vagy kinetikus intelligencia jelenléte. A fizikai koordinációnak megvannak a bizonyított következményei a mentális koordinációban, ezért nagyon fontos a kinetikus intelligencia fejlesztése. Ő magát fejlesztette e téren. Olyan

tevékenységeket végzett, amelyek segítették a kinetikus intelligencia és a kétkezi problémamegoldó képesség fejlődését: tudás- és készségfejlesztés a kosárlabdában, a kézművesség, a művészi alkotások, a főzés, a síkbeli és térbeli kirakós játékok. Egyes elméletek szerint az alkotókészség, kreativitás pszichológiai összetevői: technikai, mesterségbeli tudás, különleges képesség, talentum, akarat/motiváció. Bármelyik hiányzik, az alkotókészség nem tud kiteljesedni. Ha az 1. hiányzik, fiatalkori tehetségről beszélünk. Ha a 2., a talentum, „frusztrált" az alkotni vágyó. Ha pedig az 1. és a 2. is adott, de a motiváció hiányzik, üres marad, hiábavaló a kreativitás. A három együtt, egy személynél nagyon ritkán találkozik. Ezért ritkák az igazán sikeres kreatív, alkotó emberek. A fiam is ezek közé tartozik, sajnos, pedig pörgettyűs rajzai sokat sejtettek. No, nem is a motiváció és az alkotókedv hiányzik belőle, hanem körülötte a befogadó közeg. Ebben az országban a kreatív, gondolkodó emberekre – annyi, de annyi a példa - a világon semmi szükség. Lopj, hazudj, csalj, könyökölj, gáncsolj, fiam, különben semmi sem lesz belőled! Talán ezt kellett volna mondanom neki, a lányos arcú, szőke, göndör fürtűnek. Ma sikeres lánykereskedő, drogdíler, s…nyaló lenne. S még pörgethetne is kedvére. Mondjuk egy köteg olyan színes papírt, amin egy arisztokratikus, helyes nő van. De lehetőleg ám valami királynéféle, édes-drága kisfiam! Orémus Kálmán: Jutka

elrejtett fiókjai

Többet érdemelt volna. Jóval több volt, mint egy jó tollú újságíró (bár az sem terem manapság minden bokorban). Nemigen találkoztam emberrel, aki ennyire örülni tudott a más sikerének. Aki ennyire tudta értékelni a más teljesítményét. Afféle emberi kovász volt annak idején a szerkesztőségben, aki csapatot csinált egy néhány újságíróból és műhelyt egy munkahelyből. Sohasem felejtem el, milyen lelkesen rohant át a szomszéd irodába, hogy elsőnek gratuláljon a kollégának, aki valami nagyon jót, nagyon szépen, nagyon emberit írt. De volt egy kör, amely már a kéziratot is bevihette hozzá, adjon tanácsot, hol kellene rajta igazítani, s ő is hozta a saját munkáidat. Mindezt tele energiával, mosollyal, jó szándékkal, néha olyan harsány kacagások közepette, hogy a másik folyosóról átjött Marik Sanyi, megnézni, ugyan mi folyik itt. Félek, ma már sehol, egyetlen újságnál sincs ilyen. Többet érdemelt volna. Milyen aljas fintora a sorsnak, hogy őt, aki tele volt energiával, akinek lételeme volt a csapatmunka és a társaság, évekig a négy fal közzé zárt! Milyen kár, hogy a nekünk kedves embereket, mint a régi könyveket, nem tudjuk néha levenni a polcról. Hogy nincs valami emberpolc. Nem csupán azért, mert hiányoznak, nem csupán azért, hogy együtt legyünk velük, hanem hogy tanulhassunk tőlük, belőlük. Most például rengeteget lehetne, kellene tőle tanulni. Például azt, hogy lehet szeretni és tisztelni azokat is, akikkel nem értünk mindenben egyet. Azt, hogy mindig a jót kellene látni az emberekben, sohasem a rosszat. Hogy nem egymás ellen kellene harcolnunk, hanem egymásért. De ilyen polc nincs. Ám a helyzet, talán, nem reménytelen. Ahogy korosodik az ember, rájön, hogy mindnyájan hozott anyagból gazdálkodunk, melyet azoktól a szívünkhöz közel állóktól csipegettünk össze, akikkel földi pályánkon összesodort minket a sors. Úgy képzelem, hogy ezek az emberek lopva, észrevétlenül elhelyeznek bennünk, a lelkünk mélyén egy fiókot. Minél többet kapunk tőlük, annál nagyobb a fiók. Sok minden van ezekben a fiókokban. Emberi tartás, példa, tanulság, mosolyok, gesztusok, egy-egy frappáns mondat, néhány szép emlék. Minél többet jelentett nekünk ez az ember, annál nagyobb a fiók. Valamennyien építkezünk.

Biztos vagyok abban Jutka bennünk, barátokban, kollégákban egy-egy nagy fiókot helyezett el, kitörölhetetlenül. Hogy, míg ezen a világon járunk- kelünk, mindig eszünkbe fog jutni: „Vajon mit szólna ehhez Szőke Jutka.” Sőt az is biztos, hogy ezek a fiókba rejtett kincsek, nem múlnak el velünk. Én kaptam már azon magam, hogy egy-egy írásomban előbukkantak, mint egy búvópatak, öntudatlanul. Hálátlan szakma az újságírás. Ritkán tarthat számot az örökkévalóságra. A papír mulandó anyag. Ahogy Faludy írta: „hogy sárgul, törik, elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég – és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég?’” Ám, a lényeg megmarad. Az olvasók sokszor évtizedek múlva is emlékeznek egy-egy cikkre, Bennünk meg itt vannak Jutka fiókjai. Kitörölhetetlenül. Többet érdemelt volna. És mi is többet érdemeltünk volna. Legalább azt, hogy közöttünk lehessen még néhány évtized erejéig.

Te is egyedül sírsz? (Szőke Judit) Sokkal könnyebb annak a nőnek, aki kertes házban lakik. Feltéve persze, ha nem felejti nyitva a fürdőszoba ablakát…. Ellenben a papírfalú panelházban élő asszonynak körültekintően kell megválasztania az időpontot. Már amikor jól kibőgheti magát. Erre szerintem a legalkalmasabb a korai zuhanyzás, nem könnyű ugyanis elkülöníteni a vízcsobogást a könnypataktól, a tusoló csapkodását a visszafojtott zokogás görcsös rohamának hangjától… Én egy éve befelé sírok. Azóta vagyok a ksz (értsd kerekesszék) rabságában. Ha jól számolok, 16 éve, mióta SM-beteg vagyok, csak az utóbbi négy évben gyengültem el eddig a pontig. Azóta nem tudok lemenni a lifttelen negyedikről és nem voltam a levegőn, csak ha orvoshoz vittek, visznek. Havonta egyszer irigylek mindenkit, aki ott sétál, ahol én is járkáltam és akár korzózhatnék most is, közvetlen közelről hallanám a fülemülét, ha… Jobb napokon, ha a gondozónők elmentek, majd pedig mikor az ebédhordó pasas becsapta maga mögött az ajtót, akkor pityergek kicsit. A gyerekeim előtt? Kemény anyához szoktak, meg miért terheljem őket a kesergésemmel? Anyám? Amikor a szememben megcsillan a könny, vagy elcsuklik a hangom, rám pirít: nem sírunk! Nyilván én és persze ő. A férjem? Ha rákezdem, indul a letoló hang: el ne kezdj rinyálni nekem! Értik, ugye? Neki… Mitévő lehetnék hát? Akkor könnyezek, amikor módom van rá. És akkor is gyorsan. Mert a mai ember mindent siettet. A születést (programozzuk, mikorra essék), az esküvőt (jaj, már ott tolong a következő násznép!,) a halált (hamvasszuk el, szórjuk szét, a temetés ideje mindenkinek smakkoljon és igyekezzünk, mert ránk jön a másik feketéllő sereg), és közben az élet? Vagy az annak nevezett őrület? Óh, arról már ne is beszéljünk! Mindig mindenütt ott lenni, mindenbe beleszólni, befolyást gyakorolni, csak le ne, ki ne maradjak, muszáj elmenni, hátha lesz valami fontos… Pedig nincs. Csak az emocionális teherbírásunk határait feszegetjük. A végsőkig. Mellőzöttségi szorongásnak hívják azt a szegycsont mögött keletkező sürgető érzést, mely belehajszol minket a gyorsan élésbe. Pedig hasznosan és lassan kellene élni… Igen, lassan. Én már tudom. Kemény az ár. Azt szokták mondani, élj úgy mindennap, mintha ez lenne az utolsó. Ha tudnám, fiam, lá-

nyom, szerelmem, hogy ezek az utolsó percek, hogy járhatok, hogy láthatlak, azt mondanám neked, „szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy „hiszen tudod”. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Akár odafutva. Óh, futás! Már megint… A legjobb bőgni egy jót. De nem közönség előtt. Ez a darab keveseket vonz. Hogy is van? Aki nevet, azzal együtt nevet a világ, aki sír, az egyedül sír. Tegnap a havi ellenőrzésen voltam, fanyar őszi illat fájdította a szívemet. Ráadásul sírós volt az ég, tele véraláfutással. Dajka Antal: Hogy

vagy?

Ezzel a szokásos kérdéssel hívtam fel. Közben rájöttem a hibámra, ez egy tilos kérdés. Jött is rögtön a replika a vonal túlsó végéről: „tudod, hogy ilyet nem kérdezünk, megmondtam már ezerszer”! (Az utóbbi években a rettenetes betegség miatt sajnos csak telefonon tudtunk kommunikálni.) Igen, persze, hogy tudtam – akkorra már eszembe jutott, de mivel mindannyian gyarló és ostoba lények vagyunk, sokszor előbb jár a szánk, mintsem gondolkodnánk. Megszokásból indítunk gyakran egy beszélgetést a bevált panelekkel. Pedig vele nem lehetett csak úgy megszokásból…! Így aztán váltottam a Mi újság?-ra, ami először nem tetszett neki, de rájött, hogy ez nem az a bizonyos kérdés. Aztán kezdhettünk valóban beszélgetni. Hogy miről? Semmiről! És mindenről! Mert vele lehetett! Kivételesen tájékozott volt, intelligens, határozott és következetes. Volt, amikor egy óráig beszéltünk, vitáztunk egy-egy filmről, a szereplőkről, sokszor a politikáról. Mert vele lehetett! Megtisztelő volt, mikor véleményt, tanácsot kért tőlem. Nem igaz, hogy nem fogadta el mások véleményét, ha logikusan indokoltunk. Jó volt együtt gondolkodni, tervezgetni, világot megváltani, vagy csak pl. egy nyelvi problémát boncolgatni. Mert vele lehetett! Bármely magyartanár megirigyelhette volna a műveltségét, tudását. Naprakész volt korunk irodalmában, újságírásában is, a fiatal újságírók felfedezésében. Emlékszem, mikor ajánlott egy-két cikk után egy ifjú publicistajelöltet: „Majd nézd meg, ebből jó lesz, nagyon tehetséges ez a gyerek!” – és az lett. Aztán néha főztünk telefonon! Döbbenetes, hogy micsoda új ételeket tudott kitalálni mikor még megengedte az állapota, s küldte a receptet, hogy feltétlenül próbáljuk ki, mert nagyon finom. És tényleg az volt! Mert vele ezt is lehetett! És a leggyakrabban a gyerekek voltak a középpontban – róluk tudtunk a legtovább beszélgetni, mert mindene volt a három gyereke, nekem pedig hivatásomból eredően állnak ők a középpontban. S mivel személyesen is ismerem őket, így nem volt nehéz vele örülni a sikereiknek. Nagy ajándék nekem az élettől, hogy barátok lehettünk! Jó volt, mikor elküldte egy-egy cikkét a megjelenés előtt, mert nem volt benne biztos, hogy elég jó-e. Pedig szinte mindig tökéletes volt, csak valószínűleg kellett egy megerősítés, egy bólintás, hogy rendben van. De ezek ritka alkalmak voltak. S boldog volt, ha segíthetett. Ma is őrzök tőle néhány hasznos dolgot, melyet azért küldött, mert szerinte „oltári”, s igaza volt, azóta is használom őket. A legtöbb vitánk az irodalomról volt. Itt mindketten határozottan kiálltunk az elveink mellett, meg akartuk győzni a másikat egy könyv, egy vers szépségéről, érdekességéről. Ma is van több olyan könyvem, amit az ő tanácsára vettem meg, s legalább tízszer elolvastam már azóta, s még fogom is. Sokat tudott – mert hát a betegség az ágyhoz kötötte, így gyakran nézte a tévét –, az éppen aktuális eseményekről, a legújabb változásokról. Szívesen olvastam az interjúit, mert nagyon emberiek, közvetlenek és mégis tárgyilagosak voltak. Ezt nem lehet csak úgy megtanulni, erre születni kell, hogy az ember tudjon úgy kérdezni, hogy a riportalany ne érezze tolakodásnak, ne csak a szokásos sablo-

nok alapján ismerjünk meg valakit, hanem az embert, a személyiséget lássuk benne, aki olyan éppen, mint mi, csak kicsit ismertebb, netán érdekesebb, de neki is éppúgy vannak gondjai és problémái mint a többieknek. És most mi lesz? Kivel fogok beszélni úgy, mint vele? Önző vagyok! Igen! Mert űrt hagyott maga után. S csak az hagyhat űrt, aki előtte nyomot hagyott bennünk, aki kitöltött az életünkben egy teret. Az idő talán majd begyógyítja a sebet – mondanám már megint ösztönösen, de mindketten utáltuk a közhelyeket. De akkor Hogy vagy Judit? Hol vagy Judit? Remélem, az égi postás viszi neked az olvasói leveleket, hogy mennyire szerettünk, mennyire hiányzol már most is, kellene a véleményed, a tanácsod! Szóval Hogy vagy? Ugye vagy! Mert mindig leszel! Itt – bennünk! „Szabad és csodálatos lehetne az élet útja, de az utat eltévesztettük. Kapzsiság mérgezi az ember lelkét, gyűlöletbe rekeszti a világot, nyomorúságba és vérontásba masíroztat bennünket. Robogunk, repülünk, mégis kalodába zárjuk magunkat. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. A gépesítés mellé emberség kellene. A bölcsesség mellé kedvesség és jóság. Ha ez nincs, könyörtelen lesz az élet és mindennek vége.” (Részlet A diktátor c. filmből)

Manézs (Szőke Judit) Szeretem a cirkuszt. A hatásosság kedvéért a kelleténél mindig kicsit hangosabb zenéjét, a titokzatosan kikötött, majd alkalomadtán dolgozni kezdő karnyi köteleket, a lengő trapézokat, rajta a lányokkal. Akik mindig mosolyognak. Lazán, halványan, szemérmesen, mintha folytonosan egy kissé pikáns bókot fogadnának. Mintha nem is az életüket kockáztatnák, mintha a kifogástalan produkciók nem hónapok, évek munkái lennének, hanem így születtek volna, fenn a törékeny lengő hintón, a fénylő porondon, a rohanó lovakon! Csak elől szeretek ülni, mert számomra a legnagyobb élmény, ha látom a nem mosolygós pillanatokat, amikor az erőfeszítés, a kínlódás megszületik. Az első sorból, hiába a csalóka fény, világosan láthatóak az izzadságcseppek, a ráncok homlokok, a koncentrálás gyötrelmei. S az az összhang, együttdolgozás, mely nélkül nem cirkusz a cirkusz. A reflektoron kívüliek, a részlet-emberek is szurkolnak, odafigyelnek a másikra, s hányszor biztatják ütemes tapssal, rigmussal társaikat. Szeretem látni, ahogy örülnek egymás sikerének. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy vajon mindig egyformán szeretik-e egymást? Vajon a magánéletben is szövetségesek? Nem létezik, hogy nincsenek köztük irigységek, gyűlöletek, hogy egyikük-másikuk különben nem utálkozik. De ha eljön a műsoridő, a függönyön kívül félreteszik a negatív érzelmeket. Amikor felhangzik a zene, s a taps, akkor a teljesítményen kívül nincs helye semmi másnak. Nem szeretem a cirkuszt. Elvetemültségnek tartom benne az állatszámokat. Milyen nagy találékonysággal és alapossággal kínozza, terrorizálja agyon az ember rabszolgáit, a kisebbrendűségi érzésbe taszított állatokat! Nincs szomorúbb jelenség, mint mondjuk az elefánt, amely barátságos indiai őserdők helyett kietlen európai varietékben keresi meg a kenyerét. Van valami siratni való kiszolgáltatottság és reménytelenség az ilyen elefánt apró szemében és széles pálmalevél fülében. Nincs szánalmasabb és megszégyenítőbb, mint a lelkibeteg, szelíd vadállat, amint két lábra áll és kínos erőlködéssel, beléjevert fegyelemmel utánoz esetlen emberi mozdulatokat. Rémes érzés látni a két lábon járó lovakat, a természetellenes viselkedésre kényszerített fodros ruhájú kiskutyákat. Nem beszélve a cilinderből elővarázsolt, mit sem sejtő tapsifülesről… Elterelvén a figyelmemet a fogoly élőlényekkel, a barátainkkal összeerőltetett mutatványokról, elképzelem, hogy egyszer összebeszél a világ minden cirkuszának állata, s kitörvén a mozgó ketrecekből, politikai menedékjogot kérnek a legnagyobb állatkertben. Mert az a cirkuszhoz képest maga a Szabadság. De álom az álomban: ilyenkor mindig a nyúl viszi a puskát.

H. Németh Katalin: Levél Neked-Nekünk Egy nap kézzel írt üzenetet találtam a postaládámban. Tőle jött és arról szólt, hogy a Téli Magazinba szeretne velem egy riportot csinálni. Még az is írta, hogy elnézést a megkeresés formájáért, merthogy személyesen még nem találkoztunk. Ez 1991-ben volt, a mobil mindenhatóság előtt. És mint ahogy az, sokszor van, a beszélgetés közel hozott minket egymáshoz. Ebből még az is lett – a többi fontos mellett, - hogy alig ismert alkotókra felhívtuk egymás figyelmét. Ekkor már észrevettem, hogy milyen természetesen tudja megérzéseit a tények közé tenni, miközben ő háttérben marad. S mivel nem vezetett, gyakran együtt mentünk ki helyszínekre, ahogy ugyanezt tapasztaltam, miközben az újságíró szakma szabályait is megismertem tőle. Minden helyzetben tapintatosság jellemezte. Mindennapos kapcsolatunk eredményeképp a felvetődött beszélgetőkönyv ötletét nagy örömmel vette, szakmailag is támogatta, segített a szponzorok keresésében és a kapcsolatfelvételben. Munkatársat ajánlott az anyag begépeléséhez. Később, mikor betegsége elhatalmasodott rajta, is kérte, olvassam fel egyéb írásaimat. Mindig volt hozzáfűznivalója, javaslata a stílusról, a szerkesztésről, és sose mulasztotta el, hogy megdicsérjen. Később a könyvbemutatót megszervezte a Megyeháza Dísztermében, bár akkor már nehezére esett a mozgás. Betegsége tünetei egyre fokozódtak, amit látszólag belenyugvással élt meg, bár nem beszéltünk róla. Tudtam, nem kis erőfeszítésébe kerül, de ebből semmi nem jutott a külvilág tudomására, legalábbis ezt ő így akarta. Csendesen fogadta egyre rosszabbodó állapotát, a segítő esernyőt, a kerekesszéket, a munkaszéket, majd a betegágyat, ahol mindvégig élnie kellett. Még míg ülni tudott, számítógépen dolgozott és tartotta a kapcsolatot a külvilággal, barátaival, Engem mobilon hívott. Mindig volt benne egy kedves szemérmesség, tartózkodás és intelligencia. Számtalan helyzet adódott, hogy fel kellett volna mennem hozzá az emeletre, de valahogy nagyon tapintatosan elhárította, nem akarta magát mutatni ebben az állapotban. Végül, - már most a vége felé egyszer felmehettem, de ezt is csak végszükségben, mert nem lehetett másképp megszervezni a felügyeletét. Fogyatkozó erejével azt próbálta megmutatni, hogy elfogadta a terhet, amit az Élet tett rá. Erőtlenség, bezártság, eleven, mozgó tudatállapot, állandó gondolatok szeretett gyermekei felé, - ez volt az utóbbi napok tartalma. De az, hogy mi és milyen sebességgel, mélységben forgott benne, csak sejteni lehetett, -ennyit engedett meg nekünk- kifejező tekintetével, - ami mindvégig megmaradt, sőt, erősödött, és egyre halkuló, kevés szavával. Jutka, - ugye megengeded, - vagy legalábbis nem bánod, hogy mindezt leírtam? Mindezt, ami már csak az én megérzésem Felőled! Minden látogatás után, - órákig a hatásod alatt álltam, hogy hogyan vagy képes ekkora méltósággal viselni sorsodat? Hogy volt-e fájdalmad, nem tudom, de már önmagában a tény, hogy a múló idő nem gyógyulást, hanem rosszabbodást hoz, már önmagában is elég. Csendesen mentél el és szerényen, ahogy éltél és csak a döbbent csend, a szeretet marad utánad. Ezt és ennyit tudtam Rólad, és ennyit tesznek hozzád mindazok, akik szerettek! És sokan szerettek! Nyugodj békében ott fent!

Hajnal (Szőke Judit) De aztán egyszer csak először a félhomály dől rád, majd melledre nehezedik az áthatolhatatlan sötétségpaplan, a jövő, miközben pattanásig feszül a csönd, az álmatlan percek, órákká dagadnak, rémlátomások lepnek meg, elvarázsolt kastéllyá torzítják a nappal különben szabályos szobád, idegeidben titkos erők kezdenek dalba, ki tudja, honnan jönnek, csak mennének már!, rád tör a kitapinthatatlan félelem, homlokodra izzadságcseppek tapadnak, hátad alatt lucskos lesz a lepedő. Érvénytelenek lesznek az apró szabályok, az előítéletek elolvadnak, a fontosnak hitt dolgok beleúsznak a margók mögé, értékrendek borulnak fel, döcög a biztonság, az elért eredmények súlytalanná válnak, a kiharcolt előnyök hátramenetbe kapcsolnak, ütni kezd a belső óra. Minden kongatására beszivárog porcikáid közé adag az éjszakából, mígnem szemedre tejes vakság költözik, de ekkorra már fáj fülednek minden nesz. Mint ki haláltusáját vívja, hanyatt dobod magad, vacogva adod fel a küzdelmet, de azért várod, még ha bénán is, a felmentő álmot. Jó lenne ugye, egy spiritiszta szeánsz megidézni bolyongó lelkedet, vagy egy bugyor, belekötni gondjaidat, a kínlódásokat? Este bevágnád az ágy alá, majd másnap cipeled tovább. Petyhüdt karod nem bírja a takarót. Az álom, ha könnyű, jól jön. Ha jön, bele lehet süppedni. Remény és hit szertegurulnak a csöndben. Befelé mormolsz még egy imát, tartogatsz egy sóhajt: hozhatná végre valami a megváltó reggelt. Legyen meg végre a te akaratod. Most az egyszer még jöjjön el, lopakodjon lassan a szabadulást szülő, a szinte csak sejthetően derengő, várva várt virradat. A hajnal egy hős.

Érintkezés (Szőke Judit) Megnyúlt az arcod, reszket a kezed, minek titkolod... Ma sem esik jól a frissen szelt kenyér. Látom én. Egy rágó? - csak úgy sebtében kérdem. - Keserű a szád íze, kevés rá a fogkrém menthola. Én erre megyek, te arra. Én a szavakat rakosgatom egymás mellé, te mész az ügyeid után. Szanaszéjjel hagytam otthon a holmikat, s a gondolataimat, Hazafutok, s ott hevernek még mindig. Belekezdünk egy beszélgetésbe, hamar abba is hagyjuk. Hol is tartottam? Ha fontos, majd holnap, vagy azután folytatod tovább. A szemed rajtam, ahogy beszélek, de a tekintet túlnéz, máshol jár, nem kérdezel, ha a mondatot elharapom. Megfogyatkozott volna a figyelem? Miért égeted mindkét végén a gyertyát, kedvesem, mert olyan szép lánggal ég igy? Apró láng. A szalmalángot csak lényegtelen dolgokra szabad tartogatni. Jó lenne egy spiritiszta szeánsz, megidézném bolyongó lelkemet. Vagy egy kandalló. Vagy a napnak egyetlen olyan órája, amikor kizárhatjuk a hülyeségeket. Na, a kandalló az jó. Este mellette sziesztáznánk. Te pipáznál, kezemben szorgosan ugrálna a kötőtű. A kicsik olvasnának, halkan beszélgetnénk, tiktakolna az óra. Okos kérdésekre nyugodt, bölcs válaszokat adnánk. Időnként megroppannának a hasábok, ha kialudni készülne, valaki tenne újra rá. A bosszúságok, huss, kiröppennének a kéményen, fel a magasba. Legfeljebb összeállnának fekete felhővé. Ott állnánk az ablaknál, s szótlanul hallgatnánk az esőkoppanást. Itt ez a bugyor. Gondjaimé. A kínlódásoké, berúgom az ágy alá. Másnap majd cipelem tovább. Ha akartál volna, se szólj, nem fér benne több teher el. Petyhüdt karom nem bírja a takarót. Nincs gomb a paplanon (óh, még ez is!). Zakatol mellemben a tehetetlenség sikító mozdonya, vadul rohan neki a meg nem értés torlaszainak. Mennyi mindent nem csináltam még meg! Mit törlesztettem az ideiglenes kölcsönkapott évektől? Ma sem tettem táp-rudat a cserépbe, s elmaradt a mese. Közben pedig felnőnek a gyerekek. Meg fognak bennünket fejteni, mint egy összefirkált skandináv keresztrejtvényt. Majd reggel, majd este, majd holnap. Nincs idő, nincs rend. Az álom, ha könnyű, jól jön. Bele lehet süppedni. Legalább néhány óráig hadd engedjem kimerülni agyam megbízható galvánelemeit! Zaklatott álmodban oldalt dobva magad belém rúgtál. Végső soron ez is érintkezés

Dancs Tamás: Tizenegyezer-nyolcszázötvenegy Kötött sapka, kerek arc, rövid bongyor haj, vágott mandula szemek, fülig érő széles mosoly. Bordó fél lábszárig érő irhakabát, alóla kikandikáló farmer szára és egyszerű világosbarna bőrcipő. Vállán egy nagy irattáskával a vállalati ifjúsági klub vezetőjét kereste. Fellépése határozott volt, magabiztos és ellentmondást nem tűrő. – Megtalálta! - mondtam. Ekkor lendülettel kezet nyújtott és egy szuszra elhadarta: „- Szőke Judit orosz-népművelés szakos hallgató vagyok innen a tanárképző főiskoláról külső közművelődési kapcsolat-”… hogy mi az, ma sem tudom, de ekkor találkoztunk először. Mi történt ezután? Még eltelt 11851 nap. Vagyis harminckét év, öt hónap és tizenkettő nap mindössze. Ő nap-nap után szinte szakadatlan munkálkodott, nyitott szemmel járt és mindig volt mondanivalója. Beszéd közben sziporkázott és persze a kiválasztott hajtincsét csavargatta az ujjára. Korán kelt, mert reggel írt. Kávézott, rágta a ceruza végét, és szerényen megosztotta zsenijét az olvasóközönséggel kisebb nagyobb nyomokat hagyva e világban. Mélyen hitte, hogy nyom nélkül elmúlni, az elfecsérelt élet, ami ostobaság! Ö gyűlölte az ostobákat! Szőke okos volt és praktikus, makacs és munkamániás, akaratos és gyakran ellentmondást nem tűrő személyiség, de szerethető. Sokan szerettük is, akik meg nem, azok csak olvasták! Tartalmas élete során számtalan nyomot hagyott szanaszét, a barátai szívében, az ismerősei gondolataiban, vagy írásai sorai közé rejtve. Mindközül háromra nagyon büszke volt! Az utolsó négy óra békésen telt. Mint a sivatagi homok mikor alászáll vihar után, úgy lepett be mindent a csend. Először a szivacsból kifacsart mosdóvíz csobogó csorgása törte meg, majd a fésű diszkrét surrogása, végül csak az órák ütemes kattogásának kvartettje maradt. Ruhásszekrénye előtt állva azon kaptam magam, hogy hozzá beszélek: - Igazán segíthetnél! Ez itt mind női holmi! Én, pasi vagyok! Adhatnál valami instrukció…t- haraptam el a szó végét, hiszen minden hiába, már NINCS válasz! Pedig teste börtönéből kiszabadult ujjongó lelke még a szobában cikázott, betöltve azt. Mikor öltöztettem, csak ez járt a fejemben monoton mormolva szűnni nem akaró szerzetesi imaként „Sic transit gloria mundi”, „Sic transit gloria mundi”… A harsány csengő riasztott! A két gyászhuszár –mint kiket skatulyából húztak elő- diszkrét volt és együtt érző. Kesztyűt húztak, s mint a régészek az ezeréves porceláncsipkét, oly óvatosan emelték le az ágyról és teste lenyomatát hátrahagyva már vitték is hangtalanul, szinte suhanva, óvatosan, meg ne zavarják álmát. A négy emelet egy röpke pillanatnak tűnt. Én hátul kullogtam, mint Mozart kutyája. Az autó feltáruló gyomra előtt is csak a szemek szavaztak. Jól döntöttek! A felső polcra tették. Mikor a kocsi távolodó fényeit végleg elnyelte az éj, ekkor értettem meg: - Hát, így múlik el a világ…Szőke férje

Harmincnyolc gyertya (Szőke Judit) Kedvencem a csokitorta, de csak a nagyon csokis. Most 38 gyertyaszál kerül rá. 1. gyertya. Kedvenc kék szemű nőgyógyászomtól kifelé jövet még visszafordultam — farmer, póló — s úgy, mint valami lényegtelent, kérdeztem: Te, divatban van még a Postinor? Végigmért, nem tudni pontosan mit gondolt magában (kerek szeme két búzavirág): a te korodban?! Na, ekkor döbbentem rá, öregszem. Nem megyek többet hozzá. 2. gyertya. A fiam a felfogásom, a szemléletem. 3. gyertya. A lányom a hús-vér szeretet, a melegség, a szenvedély, az életöröm. 4. gyertya A lányom az életmarasztalás. Azt súgta egyszer a fülembe: nekem te vagy a világon a legjobb anyukám. Majd máskor: ha sírni akarsz, szólj, majd segítek… 5. gyertya Imádott engem, a tenyerén hordott volna, de eldobtam, más életnívóra vágytam. Uram add, hogy visszapörgessem az időt! 6. gyertya Minden pici sejtjük értem dolgozott, szereteterejüket rám pazarolták. Áldja őket a teremtő! 7. gyertya Egy a vér — lényéből fakadóan soha nem képes ártani nekem. 8. gyertya Bársonyos volt, a nesz, melyet ő teremtett. A kötelék keserédes, de huroktemplomába bármikor van bebocsáttatás. Az utolsó ajándék. 9. gyertya A köteleket elvágtam, a súlyokat kidobáltam —szállj, szállj léghajóm! 10. gyertya Amíg a szavak csak a fejedben vannak, könnyűek, ledérek. De amint elhagyják ajkaid, vagy kiszaladnak az ujjaid közül, roppant súly nehezedik rájuk, belőlük - akár agyon is nyomhatják a másikat. 11. gyertya Arra születtem, hogy szolgáljak. Nem magamat, másokat. Megfojt a küldetés. 12. gyertya Ne légy rám tekintettel, de a tekinteted ne fordítsd el! Nem gáncsollak, fuss, nem akadályozlak, szabadulj! 13. gyertya Aki hazudik, előnyben Van. 14. gyertya Az élet játék, játszd, az élet szomorúság, győzd le, no meg kaland, hát gyerünk, vállald! Itt elfogyott a hely, de gyertya maradt, sajnos, még bőven. Most összeölelem Őket és az ég felé hasító fényükben, azokat látom, akiket szeretek, akiket szerettem. Ködsapka rejti a jövőt... A legjobban a csokis tortát szeretem. A nagyon csokisat.

Szőke Judit Barátai és kedves Ismerősei! Gyászoló családja mély megrendüléssel tudatja mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy

Szőke Judit újságíró, marketing-kommunikációs szakközgazdász alázattal elszenvedett, hosszantartó betegsége gyötrelmeit méltósággal viselve, tartalmas életének 54. esztendejében 2015. június 30-án megváltó végső álomra szenderült. Utolsó útjáról az elhunyt akarata szerint később gondoskodunk. Emlékét szeretettel őrizzük!