Természetfotó Magazin 2011/3 by Természetfotó Magazin

természetfotó magazin

ingyenes online fotómagazin

2011/3-4.

Infravörös fotográfia | Tippek-trükkök Nikon 1 V1 | Terepen tesztelve Szirti sasok | Kalandtúra

köszöntő Kedves Olvasó!

Fotó: © Imre Tamás Canon EOS 7D, EF 180 mm f/3,5 L Macro USM 1/250sec f/4 ISO 640

A Természetfotó magazin szerkesztősége nevében nagyon boldog Karácsonyt és sikerekben gazdag, boldog Újévet kívánunk! A 2011/3-4. számunkban sok érdekes, izgalmas írással és fantasztikus felvételekkel szórakoztatjuk Önöket. „Kalandtúránk” a szirti sasok birodalmába repíti az olvasót, ahol a madarakon kívül mást is érdemes fotózni; szerencsés napokon felragyog az égbolton a sarki fény. Norvégia e természeti csodákkal teli vidékére kalauzoljuk el önöket Imre Anikó és Tamás fotóin keresztül. Újdonságként terepen tesztelhettük a Nikon legújabb termékét, a Nikon 1 V1-et. Szekeres János természetfotós próbálta ki éles helyzetekben a fényképezőgépet. A „Tippek-trükkök” rovatban ismét egy nagyon érdekes és izgalmas fényképezési területet és annak trükkjeit emeltük ki Szabó Béla írásában és felvételein keresztül. Portfoliónkban Kesjár Andrásnét üdvözölhetjük, aki elsősorban fényeket, cseppeket és hangulatokat örökít meg fényképezőgépével. A „Fotósuli” sorozatunkban a fekete-fehér fényképezés világából adunk egy kis ízelítőt. „A világ szürke árnyalatokban” címmel Szabó Béla mutatja be a hangulatokat és a mondanivaló fekete-fehér képpé alakítását. Az „Élet a vízfelszín alatt” rovatunkban Selmeczi Dániel fotográfus a teknősök életének pillanatait fényképezte. Az illusztrációkhoz Németh Szabolcs tengerbiológus írta a szöveget. „Népek-kultúrák-városok” rovatunkban folytatjuk India bemutatását, A szegénység, özvegység és a mindennapos közvetlen halállal való találkozás az európai kultúrában nevelkedett emberek számára nehezen elfogadható, az ebben is megnyilvánuló nyíltság és közvetlenség azonban egész Indiát áthatja. Aki ott járt, talán úgy érkezik haza Európába, hogy másként látja a világot, amely körülöttünk van. Az Év természetfotósa pályázat és könyvbemutatója elmaradhatatlan része az év végi eseményeknek, ezúton gratulálunk a nyerteseknek! Az „Érdekes helyek” sorozatunkban Budapest egyik legismertebb, de kevesek által fényképezett természetvédelmi területének, Hűvösvölgynek a szépségét nyújtjuk át Önöknek. A karácsonyi könyvek közül mindenképpen kiemelném az „Izland - a végletek földje” című fantasztikus albumot, melyben Erlend Haarberg és Haarberg Orsolya fényképei ejtik ámulatba szemlélőjét. Máté Bence a Hidephotography megalakulása történetébe és külföldi leseinek titkaiba kalauzolja el olvasóinkat. Akit érdekelnek Bence írásai, a most megjelent Láthatatlanul című könyvének kicsinyített változatában megismerhetik a híres természetfotós műhelytitkait. Weboldalunk dinamikus oldallá fejlődött, sokkal frissebben tudunk jelentkezni hírekkel, kiállításokkal és egyéb fontos információkkal. Olvassák rendszeresen! www.termeszetfotomagazin.hu Legyen Ön is részese a természetfényképezés ismeretterjesztésének az EYE OF NATURE weboldalunkon, ahol megoszthatják fotósaink egymással képeiket és véleményeiket. Akik szeretnének bemutatkozó anyagokat és fotókat küldeni részünkre, az info@naturephotomagazine. com címre várjuk jelentkezésüket. Fogadják szeretettel tizedik számunkat! Imre Tamás főszerkesztő

Fotós kalandok 6 Szirti sasok

Canon EOS 1D Mark II N, EF 300mm f/2,8 L IS USM 1/1250sec f/3.2 ISO 1250

Terepen tesztelve - Nikon 1 v1

Portfolió - Kesjár Andrásné

Békéscsabán születtem, itt végeztem iskoláimat is, amiket befejezve középfokú szakmai végzettséget szereztem. Életem a munkahely, a család, gyerekek körül forgott a legutóbbi időkig. A fotózással szinte véletlenszerűen kerültem kapcsolatba, mivel első bridge gépemet születésnapi ajándékként kaptam férjemtől. Szakmai előképzettség hiányában, a sok-sok próbálkozás kapcsán egyre inkább ráéreztem arra, hogy hol hibázok és mit kell változtatni, hogy a látásmódomhoz hozzá tudjam igazítani a gépem lehetőségeit.

Fotósuli - feketén-fehéren

A fotográfia kezdetén technikai korlátok miatt az elkészült képek többnyire monochromban jelentek meg. Ezek a felvételek nem a mai értelemben vett fekete-fehér fotók voltak, hanem valamilyen színben megjelenő képek. A cianotipia kék, az argentotipia szépia tónusban jelent meg. A hagyományos ezüstalapú fekete-fehér fotográfia legnagyobb sajnálatomra pillanatnyilag a fényképezés partvonalára szorult.

Pillantás indiára 2. rész

India, Váránaszi: halál, özvegyek, árvaház, ételosztás a szegényeknek és misztikum, alázat és hihetetlen energia övezi Siva városát. Az első részben bemutattam önöknek a szent várost, most megnézzük Siva és a hit erejét, a halálra váró emberek és özvegyek életkörülményeit és az európai ember számára hihetetlennek tűnő sorsok és életérzések számunkra különleges világát. Tartsanak velem most is.

Máté Bence - Láthatatlanul

106

Másodikos középiskolás voltam, amikor először merült fel bennem a természetfotós túrák szervezésének ötlete. Miként oly sok más, ez is egy gondolat volt a temérdek közül, amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy tudnék megélni a természetfotózásból. Annak idején több fotós magániskola is felkért, hogy tartsak a leseimben bemutatót gyakorlati madárfotózásról.

Tippek-trükkök infravörös fotográfia élet a vízfelszín alatt teknősök

Pályázat GDF SUEZ 2011

könyvajánló az év természetfotói 2011 96 tengerlélek 100 izland 102 Érdekes helyek Hűvösvölgy

104

Fotós kalandok

Szirti sasok – sarki fény és rettentő hideg

Az évnek ebben az időszakában Európában tél és sötétség van. Nem sok téma adódik a fotósoknak, de ezekből most összeállítottunk önöknek egy csokorra valót. Mostani fotós kalandunkban ismét Norvégiába utazunk, a Flatanger fjord csúcsragadozó madarához, a GOLDEN EAGLE (nálunk szirti sasként ismert) birodalmába. Az ebben az időszakban jól fényképezhető sarki-fényt is megmutatom önöknek, s a fjordok között rendkívül szép tájakat fotózhatunk novembertől egészen márciusig.

Canon EOS-5D Mark II, EF 16-35mm f/2,8 L USM 1/40sec f/16 ISO 200

A szirti sas a madarak királya, rendkívül nagytermetű ragadozó, a legnagyobbak elérhetik a 90 centiméteres magasságot, a 6 kilós testsúlyt és a 220 cm-es szárnyfesztávolságot. Magányosan vagy párban élnek, főként emlősökre és madarakra vadásznak, de jelentős mértékben dögevők is. Nem ritka, hogy a szirti sasok nagyobb testű emlősökre is vadásznak, mint például az őzre. Hatalmas revírt tartanak, ezért ritka az, hogy több madár is legyen egy helyen, de a norvégiai Flatanger fjord az egyik ilyen kivételes ragadozó madár paradicsom. Itt nem ritka, hogy kisebb területen akár 4-5 szirti sas is tartózkodik. Tele adrenalinnal és kalandvággyal, ismét elmentünk fényképezni erre a vidékre, hogy megörökítsük a madarak királyát. A fotózásra több alkalmat kell szánni, mint más időszakokban. Télen Norvégiában ugyanis rövid ideig van fent a nap, mindössze 3-4 óra áll rendelkezésünkre, hogy valamennyire jó fényben örökíthessük meg a sasokat. Egy előre telepített madárfotós lesbe kellett bemennünk reggel 8 óra környékén, még teljes sötétségben. Az előre kihelyezett madár- vagy emlős tetemre vártuk a szirti sasokat. Rendkívül hideg volt, -5 C° fok körüli hőmérséklet, a leshez vezető utak lefagyva; aki erre adja a fejét, mindenképpen szöges gumis autóval érkezzen Norvégiába. A hideg miatt egy kisebb olajmelegítő volt a lesben, meg rénszarvasbunda, amivel be lehetett takarózni. Összesen öt fotós fért el a lesben, mindenkinek volt egy kis lyuk a les elején, ahol ki lehetett dugni az objektívet és várni a madár érkezését. A sötétben valami motoszkálást hallottunk, próbáltunk a kémlelőnyíláson kinézni, de mivel a testünk melegétől az bepárásodott, nem láttunk semmit. Egyszer csak a les mellett körülbelül két méterre mintha mozgott volna egy nagy fatuskó. Uram isten ez nem fa! - mondtam halkan, hanem egy szirti sas. Jesszusom, ez milyen hatalmas! Szép lassan sétált a kihelyezett rókatetemhez és elkezdte enni. Sajnos még semmi fényünk nem volt, tehát fotózni nem lehetett, de már valamit láttunk a keresőben. Aztán egyik fotóstársam jelezte felém, hogy szeretné kicserélni az objektívjét, mert nem fért bele ez a hatalmas madár a képkivágásba. Mondtam neki, ez nem jó ötlet, ne tedd, elrepülhet, és akkor fuccs a fotótémának! Ő mégis megpróbálta, persze a madár elment.

Canon EOS 1D Mark II N, EF 300mm f/2,8 L IS USM 1/1000sec f/3.2 ISO 800

Canon EOS 1Ds Mark III, EF 300mm f/2,8 L IS USM 1/1600sec f/3.2 ISO 1600

Canon EOS-5D Mark II, EF 16-35mm f/2,8 L USM 1/100sec f/8 ISO 640

Canon EOS-5D Mark II, EF 16-35mm f/2,8 L USM 1/50sec f/8 ISO 640

Nagy volt a felháborodás a lesben, 11 óra körül már jött a fény meg a hóesés, csak a szirti sas nem volt sehol. Telt múlt az idő, de valami hihetetlen lassan, mindenki ötpercenként nézte az óráját. Nem beszélgettünk, csak mutogattunk fotóstársamra: véged van, ha nem lesz sas! Aztán a szerencse mellénk állt, már 13 óra körül járt az idő, a hó még esett, amikor a levegőben megjelent a szirti sas hatalmas szárnyaival és célba vette a rókát, majd lecsapott. Folyamatosan exponáltunk a berepülő madárra, végre mindenki megnyugodott. A nap délután háromkor már le is ment, vége volt a fényképezésnek. Megköszöntük a madaraknak, hogy itt voltak, mert aztán jött több is, összesen három szirti sas látogatta meg a leshely környékét. Már fotóstársunk sem izgult amiatt, amit reggel csinált. A fotós napok teltek, a sasok meg hol jöttek, hol nem, azután a harmadik napon este ránk köszöntött a szerencse. Otthon előre kinéztem, hogy lesz sarki fényünk, de az időjárást még nem láttam tisztán. Vannak olyan weboldalak, ahol 4-5 napra előre meg lehet nézni, mekkora lesz a sarki fény intenzitása. Már hetek óta stagnált, tehát várható volt a túra alatt egy napkitörés, ami természetesen sarki fény formájában jelenik meg Norvégiában az égbolton. Este hatkor kimentünk a párommal és egyik fotóstársammal megvizsgálni a helyszíneket, honnan tudnánk szép képeket készíteni. Ez nem bonyolult dolog, kell hozzá egy iránytű és amerre északot mutat, ott van nagyobb esélyünk a sarki fényt látni. Három helyet be is jelöltünk a térképen. Elindultunk visszafelé a szállásunkra, de még haza sem értünk, jött a sarki fény. Hoppá! mondtam. Most mi lesz, irány ki a terepre, de nem tudtunk fotózni, mert a fényképezőgépeink bent voltak a szálláson. Amikor beértünk, a többiek is mondták, hogy látják a sarki fényt, de nem volt valami látványos. Persze ez teljesen normális, mert még nem volt sötét, inkább csak szürkület. Megbeszéltük, hogy gyorsan megvacsorázunk és utána megyünk ki a bejelölt helyszínekre sarki fényre vadászni. Így is lett, és mit ad isten, olyan élményben volt részünk, mint még soha. Este 10-től hajnali 3-ig folyamatosan láttuk a sarki fényt táncolni az égbolton, voltak olyan pillanatok, amikor nyolc helyen egyszerre jött be a légkörbe és világította meg a norvég tájat.

Canon EOS-5D Mark II, EF 16-35mm f/2,8 L USM 1/800sec f/8 ISO 200

Canon EOS-5D Mark II, EF 16-35mm f/2,8 L USM 30sec f/4 ISO 640

Igazából a full-frame vázhoz a 16 mm-es nagylátószögű objektív is kevés volt ahhoz, hogy a szép fényjelenség minden részét lefotózhassuk. Észak felé nézve egészen a baloldaltól a jobboldalig és a fejünk felett is láthattuk a sarki fényt mintegy 170°-os szögben, fantasztikus volt. Hihetetlen élményt nyújtott számunkra, hogy e rendkívüli fényjelenséget láthattuk és fényképezhettük, amellett a szirti sasok életének is részesei lehettünk. Ajánlom mindenkinek, nagyon jó lehetőség. Senki ne csüggedjen, ha nem elsőre készülnek el az áhított felvételek. A természetfényképezés sok kitartással és rengeteg koránkeléssel jár. Mindenkinek szép fényeket és sok fotós témát kívánok.

Szöveg: Imre Tamás Kép: Imre Anikó és Imre Tamás fotográfusok

Tervezés Hely: Norvégia középső részén. Megközelíthetőség: Trondheim vagy Tromsø repülőtérről az E6-os úton, majd nyugatra a 17-es úton egészen a fjordokig. Mit lehet fotózni: elsősorban sasokat, tájat és amennyiben szerencsénk van, északi fényt. A szigetek közelében érdemes tájakat fényképezni. Mit vigyünk magunkkal: nagylátószögű objektívet 16-35 mm, teleobjektívet 70-200 mm és 300 mm, lehetőség szerint 1,4x telekonverterrel, állványt, ND átmenetes szűrőt és memóriakártyát, amennyit csak lehet. Szállás: Flatanger és Tromsø környékén jó minőségű szállásokat találhatunk. A legjobb időpont: novembertől-márciusig.

Canon EOS-5D Mark II, EF 16-35mm f/2,8 L USM 25sec f/5 ISO 400

Terepen tesztelve Nikon 1 V1

Nagyon vártam a napot, amikor a Nikon Kft. munkatársától, Bata Henriettától átvehettem a dobozt, amiben a Nikon 1V1 volt. Nagy várakozással és elvárással voltam e remek kis gép iránt. Reményeim igazolást nyertek, valóban egy sok és korszerű tudással felvértezett, a mai magas követelményeknek mindenben megfelelő, csúcstechnikájú fényképezőgépet vehettem a kezembe. A tükör nélküli cserélhető objektíves fényképezőgépek piaca igen gyorsan fejlődött, egyre-másra jelennek meg az újabb típusok. Ennek egyik kiforrott képviselője a Nikon cég által kifejlesztett mikro négyharmados gép, az 1V1. A gyártók komoly piacot látnak ebben a kategóriában és jogosan. Sajnos az áruk még egy kicsit magas, de valószínű, hogy a közeljövőben mérséklődik. Amikor a dobozt kibontottam, igen meglepődtem. Egy méretében apró, de minőségében, kidolgozásában, formájában igen kecses, nagyon jó fogású gépet tarthattam a kezemben, köszönhetően a sok fémnek, amiből a gépet kialakították. Igen jól passzol a fekete szín a fémes testhez! Remekül néz ki a három kecses objektív, amit a géphez szállítottak.

Technika Mit kínál a Nikon cég az 1V1-ben? - teljesen új, CX formátumú, 13,2×8,8 mm-es, 2,7-es szorzójú ultragyors CMOS szenzort, jelenleg 10.1 megapixeles felbontást, ISO 100- ISO 6400 érzékenységig. A vázba épített nagyon jó minőségű és felbontású elektronikus keresőt, 3 collos, 4:3-os, 921 ezer pixel felbontású monitort a gép hátulján, FULL HD videó felvételt H.264 tömörítéssel, MOV rendszerben, 60 kép/mp képfrissítéssel, SlowMotion videók is készíthetők 400 és 1200 kép/mp sebességgel (640×240 és 320×120 pixeles felbontásban). Általunk előre választható elektronikus és mechanikus zárral, sorozatfelvétellel 60 kép/mp-ig, kontraszt és fáziseltolás alapú fókuszrendszerrel rendelkezik. Szabadon mozgatható fókuszpontok, belső szenzortisztítás, RAW formátum támogatás is van. Találunk egy kiegészítő Accessory portot, amelybe vakut vagy GPS modult, később állandó fényű videó lámpát vagy felhajtható LCD-t is illeszthetünk. A teljesség igénye nélkül nézzünk meg egy-két, a természetfotós gyakorlatban is jól használható gyakorlati megoldást ebben

a kisméretű remekműben. Az automatikus élességállítás területén kiemelkedő az új Nikon 1V1gép. Az ebben a kategóriában megszokott kontraszt alapú autófókusz mellett fáziskülönbség elvén működő mód is elérhető. A próbák során bebizonyosodott, hogy valóban sok esetben tudja a gép, merre kell indulnia a helyes élesség eléréséhez, s ilyenkor DSLR-hez hasonló sebességű élességállítást kapunk. Néha azonban kontraszt alapúra vált át és előre-hátra keres a gép, de ez a művelet sem lassú, az átlag kompaktokhoz képest ez is sokkal gyorsabb. Az autófókusz mérőmezőt 15x9-es mátrix pontjaira állíthatjuk, de állíthatjuk úgy is, hogy a gép automatikusan ismerje fel a pozíciót. Ezen túl a témakövetés és az arcfelismerés is a rendelkezésünkre áll. A fókusz módok közül az egyszeri és a folyamatos is a lehetőségek között van, valamint a manuális is elérhető, ilyenkor a digitális zoom könnyítheti meg a munkánkat. Gyenge megvilágítás esetén egy zöld LED fény segíti a pontos élességállítást. A fénymérésnél spot, középre súlyozott vagy mátrix mérés közül választhatunk. A kitűnő CMOS szenzor alkalmazása miatt rendkívül gyors a sorozatfelvétel lehetősége.

A Nikon 1V1-nél a redőnyzár használata 4.2 kép/ mp-es, az elektronikus zár használata 10-3060 kép/mp-es sorozatot is engedélyez. Extrém tudást mutat az 1/16000-es zársebesség is. Az exponálás normál vagy 2-5-10 mp-es időzítést tesz lehetővé. Videó felvételt 1920x1080 vagy 1280x720 felbontásban készíthetünk. A képfrissítés FULL HD módban 60 kép/mp is lehet. A felvételek során a gép sztereó hangot rögzít és folyamatosan állítja az élességet. A felvételek mérete kb. 2 GB lehet. A videó készítés alatt maximum 15 állóképet menthetünk el úgy, hogy nem tapasztalunk szaggatást a lejátszás alatt.

Képzaj Itt is nagyot alkotott a Nikon: 100-tól 800 ISO-ig szinte észrevehetetlen a zaj az elkészült fotókon, 800 ISO fölött is kitűnő a minőség, megközelíti egy jobb tükörreflexes gépváz tudását és ez bizony nagyon jól jön gyenge fényviszonyok során. A DSLR vázaknál már ismert D-Lighting funkciót is választhatjuk, akár a felvétel előtt, akár a felvétel után, a sötét részeket kivilágosíthatjuk vele.

Nikon 1 V1, 1 NIKKOR VR 30-110mm f/3.8-5.6 1/25sec f/3.8 ISO 800

Sebesség Extra gyors a sorozat, 60 kép/mp, eddig még nem alkalmazott tudás ezeknél a gépeknél, sőt a nagyobb testvérek /tükörreflexesek/ sem tudják, és ezt valódi, 10 megapixeles felbontásban éri el. Ezzel felvértezve a Nikon 1V1 igen nagy előnyre tett szert a konkurenciával szemben. Kipróbáltam a gyakorlatban, hogy mire alkalmas egy természetfotós kezében. A Pilisben, a Budakeszi vadasparkban és a Gerecsében készítettem vele fotókat, igen gyenge, borús, helyenként ködös fényviszonyok között. Az eredmény elképesztő volt. Nagyon szépen dolgozott a stabilizátor és az elkészült fotók igen meggyőzőek, részletgazdagok voltak.

Kinek ajánlom a Nikon 1V1-et? Azoknak, akik nem tűrnek kompromisszumot a képminőségben, a jelenlegi csúcstechnikát és korszerű megoldásokat szeretnének a magukénak tudni, de nem akarnak tükörreflexes gépet vásárolni, viszont hasonló tudású, cserélhető objektíves, kisméretű gépet szeretnének a birtokukban tartani. Azoknak is ajánlom, akiknek már van komoly gépváz a birtokukban, második, állandóan maguknál tartott, utazó gépnek, amivel nagyon szép, részletgazdag és kitűnő minőségű képeket készíthetnek. A megvásárolható adapterrel - amivel az eredeti Nikon objektíveket is használhatjuk - lesz igazán elemében a Nikon 1V1. Ennél a pontnál a fantáziánkat nyugodtan engedjük szabadon…

Szöveg és kép: Szekeres János

FORRADALMI VÁLTOZÁS | VAGYOK

AZ ÚJ NIKON1 V1 VAGYOK. Tökéletesen új fejlesztés vagyok. Többé egy pillanatról sem maradsz le, mert azelőtt és azután is készítek képeket, hogy teljesen lenyomnád a gombot. Kis rendszer vagyok cserélhető objektívvel és innovatív tulajdonságokkal, elektromos keresővel és egy szupergyors autofókusszal. A képalkotás új fejezete vagyok. www.nikon.hu Választható színeim:

Tippek-trükkök

Az infravörös fotográfia A fotográfusi pályafutásom kezdetekor, az 1980-as évek közepén találkoztam először külföldi fotós szaklapokban az infravörös fotográfia csodálatos világával. Ebben az időszakban elképzelhetetlen volt, hogy szocialista hazánkban földi halandó ilyen nyersanyaghoz jusson. A határok megnyitása után lehetőségem volt megpróbálni a hagyományos, ezüstalapú infravörös fotográfiát, amely rögtön magával ragadott. Az emberi szem számára ismeretlen új világot tárt fel számomra. Mikor áttértem a digitális képrögzítésre, elkezdett izgatni, hogy milyen lehetőségek vannak az infravörös fényképezésre. Igyekeztem beszerezni a szükséges információkat, erre nagyon jó segítséget jelentett az internet.

Mi az infra fény? Az elektromágneses sugárzás emberi szem számára érzékelhető részét nevezzük „fénynek”, ez a 400-760 nanométer (nm) hullámhosszúságú rész. Minden fotós számára ismert tény, hogy a 400 nm-nél rövidebb hullámhosszú sugárzást ultraibolya (UV) fénynek nevezzük. A vörösnél, a 760 nm-nél hosszabb hullámhosszúságú sugárzás pedig az infravörös (IR). Mind a kettőt lehet fotográfiai célokra is használni. Az infravörös fényképezésnek számtalan tudományos, hadászati, kriminológiai stb. felhasználása létezik, jelen esetben a fotóművészet tárházában való alkalmazás lehetőségeit vesszük szemügyre. Az infravörös fekete-fehér képrögzítésnél a növényi zöld, amennyiben a napfény süti, fehérben jelenik meg, az ég kékje feketében, amiből kiemelkednek a felhők, a vizet is sötét tónusban adja vissza. Az örökzöldek sötét tónusúak, az árnyékben lévő részek is sötétek, mármár feketék. A keletkezett kép nagyon szemcsés, zajos. A digitális fényképezőgépekben használt érzékelők belelátnak az infravörös tartományba. Mivel ez a sugárzás a képminőség romlását okozza, ezért a gyártók igyekeznek szűrők alkalmazásával ezt a fényt a képalkotásból kizárni. Bízzunk benne, hogy ezt nem sikerül teljes mértékben megoldaniuk, mivel mi ezt a sugárzást szeretnénk fotográfiai célokra használni.

rovatszponzor:

Legegyszerűbben a fényképezőgépünk infravörös érzékenységéről úgy győződhetünk meg, ha egy sötét szobában a televízió távirányítójának fényét megpróbáljuk lefényképezni. Ha a LED, amely infrafényt ad, világít, akkor megpróbálkozhatunk a fotóval megfelelő szűrő segítségével. Az infravörös digitális képrögzítéshez én egy Fuji FinePix S2 Pro fényképezőgépet használok, objektívnek az AF Nikkor 2,8/28-ast, Hoya R72 típusú infra szűrővel. A fénymérő által mért értéket 1 blendével túlexponálom a megfelelő fedettség eléréséhez. Az élességállításhoz tökéletesen működik az autófókusz. Némi gond csak a komponáláskor adódik, mivel a sötétvörös szűrőn nem igazán lehet átlátni. A képkivágás meghatározásához nagyon jó segítséget jelent a valamikori távmérős fényképezőgépekhez használt „revolver” kereső, ezt felhelyezve a vakupapucsba, segít a képkivágás elképzelésében.

Másik lehetőség az, hogy állványra helyezett fényképezőgéppel dolgozunk. Szűrő nélkül komponálunk, rögzítjük az élességet, majd felhelyezzük az infra szűrőt. A rögzített képünk vörös színű. Ezt a Photoshop -Image-Adjustments-Auto Levels parancssorával megszüntetjük, ekkor egy érdekes színkombináció jön létre. Ha fekete-fehér képet szeretnénk létrehozni, akkor a Desaturate paranccsal ezt megtehetjük. Így megmarad az RGB színmódunk, sokkal több módosítási lehetőségünk lesz, mind ha Grayscale módba állítjuk át a képet. Érdekes kísérletet végeztem az általam most használt Canon EOS 5D MarkII fényképezőgéppel. Ugyanott készítettem felvételt szűrő nélkül, majd szűrővel, és ezt követően szűrővel, de élőkép üzemmódban. A szűrővel készült képen képnyom sem látható, a hisztogramon csak halvány jelek vannak. Ezzel szemben az élőkép használatával pontosan exponált kép készíthető. Minden alkalommal a fényképezőgép Av üzemmódját használtam. Hasznos segítséget jelenthetnek a következő honlapok: www.atsf.co.uk/ilight/index.html www.wrotniak.net/photo/infrared/index.html Jó kísérletezést mindenkinek.

Szöveg és kép: Szabó Béla

Szűrő nélkül

Nyers kép hoya R 72-es szűrővel

Kesjár Andrásné Békéscsabán születtem, itt végeztem iskoláimat is, amiket befejezve középfokú szakmai végzettséget szereztem. Életem a munkahely, a család, gyerekek körül forgott a legutóbbi időkig. A fotózással szinte véletlenszerűen kerültem kapcsolatba, mivel első bridge gépemet születésnapi ajándékként kaptam férjemtől. Szakmai előképzettség hiányában, a sok-sok próbálkozás kapcsán egyre inkább ráéreztem arra, hogy hol hibázok és mit kell változtatni, hogy a látásmódomhoz hozzá tudjam igazítani a gépem lehetőségeit. Ez az időszak a keresés időszaka 2008ban kezdődött és jóformán egy évig tartott, míg lehetőségem nyílt arra, hogy egy komolyabb DSLR gépre cseréljem a gépemet, amihez vásároltam egy jobbnak számító makró objektívet (Canon 450D, Sigma 105). A lehetőségeim behatárolták a szakmai irányultságot, ami így a makró fotózás lett. A keresőn keresztül elém tárult egy olyan csodálatos világ, amit eddig nem ismertem és az emberek többsége rálép, vagy elmegy mellette, anélkül, hogy észrevenné. Ezeknek a csodáknak a részletgazdagsága, színei, fényei, formái olyan hatással vannak rám, ami végleg megfogott. Számomra a fotózás elsősorban örömforrás a magam és közvetlen környezetem számára. Képeimet nem azzal a céllal készítettem, hogy különböző szakmai fórumokon elismerést, vagy pályázati díjakat gyűjtsek be, ezért ilyen megmérettetéseken nem is vettem részt, kivéve egy városi fotópályázatot, ahol karácsonyi fotómmal 3. helyezést értem el. Számomra a fotózás nem más, mint lehetőség arra, hogy Isten csodálatos teremtményeit megláthassam valódi szépségükben és megmutathassam azoknak, akik kíváncsiak és fogékonyak rá. http://marcsisfotok.blogspot.com/ kesjarne@gmail.com

Portfolió

Cseppbezárt színek

FÃ©nys

seprĹą

Aranylรณ s

szรกrnyak

Napf

fürdő

Az ĂŠn h

hรกzam

Ragy

yogรกs

Canon EOS 5D Mark II, EF17-40mm f/4L USM, 120s f/16 ISO 100

Fotósuli

Feketén-fehéren A világ szürke árnyalatokban megjelenítve A fotográfia kezdetén technikai korlátok miatt az elkészült képek többnyire monochromban jelentek meg. Ezek a felvételek nem a mai értelemben vett fekete-fehér fotók voltak, hanem valamilyen színben megjelenő képek. A cianotipia kék, az argentotipia szépia tónusban jelent meg. A hagyományos ezüstalapú feketefehér fotográfia legnagyobb sajnálatomra pillanatnyilag a fényképezés partvonalára szorult. Beszűkültek a szükséges eszközök beszerzésének lehetőségei. Nem gondoltam volna, hogy a 13x18 cm-es negatív méretű nagyítógépem gondosan becsomagolva áll a közel 200 db-os eszközgyűjteményemben a nagyformátumú fényképezőgépeim mellett. Egykoron csak síkfilmre készítettem a fekete-fehér tájképeimet, igaz, ennek már majd egy évtizede. Bármennyire is fáj, sajnos a világ fejlődése nem állítható meg, tudomásul kellett vennem, hogy pillanatnyilag a fényképezést a digitális technika uralja.

rovatszponzor:

Canon EOS 5D, EF 24-70mm f/2,8 USM L, 1/30s f/16 ISO 200

Canon EOS 5D, EF 70-200mm f/2,8 USM L, 1/400s f/13 ISO250

Canon EOS 5D Mark II, EF 24-70mm f/2

2,8 USM L, 1/200s f/8 ISO 200

Napjainkban a fotográfusok többnyire két teljesen eltérő módon jutnak el a fekete-fehér (monochrom) fényképezéshez. Egy részük még az ezüst alapú fekete-fehér filmek segítségével indult el a képalkotás gyötrelmes útján, ez alapvetően meghatározza számukra a fotográfiához való kapcsolatukat. A másik csoport - és itt elsősorban a digitális kor nagyszámú képkészítőjét értem, - a színes képből készít napjainkban elsősorban digitálisan fekete-fehér alkotást. Teszik ezt a fényképezőgép beépített funkcióinak segítségével, vagy utólag a Lightroom-ban, a digitális feldolgozásnál. A digitális fotózásnak számos előnye van, laborálás közben el lehet menni ebédelni anélkül, hogy igazából abba kellene hagyni a munkát, nem úgy, mint a hagyományos sötétkamrában. Ha elrontottunk valamit és nem vagyunk elégedettek a végeredménnyel, nem kell kidobnunk az addigi munkát, vissza lehet lépni a feldolgozás során és újból kezdeni a folyamatokat. A fényképezőgép gyártók, különösen a nem professzionális szegmensben, igyekeznek minél több, ún. kreatív szűrőt, funkciót beépíteni az eszközeikbe, többek között a különféle fekete-fehér (monochrom) képhatásokat. Napjainkban egyfajta, a színes világgal való szembenállásként ismét divat lett a fekete-fehér fotográfia. Sokan használják a riport-, esküvői- és modellfotózásnál, de ismét hódít a monochrom tájkép is. Utóbbi sikerének titka nagy valószínűséggel az, hogy a nézőnek egyfajta időtlenséget sugároz egy jól sikerült tájkép. Hogyan készítsünk sikeresen szép feketefehér (monochrom) képet? Legfontosabb a jó kompozíció. Sajnos sokan vannak úgy, hogy amikor nem érzik jónak a képet, „akkor próbáljuk meg fekete-fehérben” felkiáltással készítenek monochrom fotót. Ez az út nem vezethet sikeres képhez. Egy jó fotóhoz meg kell tanulni a szürke árnyalatokban gondolkodni és látni. A monochrom kép sokkal feszesebb kompozíciót kíván, mint a színes. Ott sokat segíthetnek a kép mondanivalójának értelmezésében a képalkotó színek, ezzel szemben a fekete-fehér nagyfokú elvonatkoztatást kíván a nézőtől. A tónus viszonyok megítélésében nagy segítséget jelenthet a Kodak Wratten 90 szűrő, amellyel a színeket monochrom árnyalatokban jeleníthetjük meg a szemünk előtt.

Canon EOS 5D Mark II, EF 24-70mm f/2,8 USM L, 1/100s f/10 ISO 100

A másik lehetőség, hogy a digitális fényképezőgépünket RAW fájlformátumban használva monochrom módba állítjuk, így fekete-fehér nézőképet látunk az LCD kijelzőn. Miért használjunk RAW formátumot? Így lehetőségünk van a képfeldolgozás során megfelelő minőségű fekete-fehér képet létrehoznunk. Hogyan tehetjük ezt meg? A RAW fájlból létrehozzuk a lehető legtökéletesebb színes képet. Én egy kicsit túl szoktam szaturálni, hogy még erősebb színek legyenek. Innét több lehetőség áll rendelkezésünkre. Amit soha ne tegyünk, hogy a Photoshop desaturate funkciójával készítünk fekete-fehér képet. Ez általában lapos, tónusszegény fotót eredményez. Megoldás lehet a black & white funkció használata. Itt nagyon sok állítási lehetőség nyújt segítséget a megfelelő tónusviszonyok létrehozásában. Sokan a channel mixert használják. Itt a színcsatornák keverésével tudjuk szabályozni a fekete-fehér tónusokat. Nagyon jól használható a Lightroom Develop moduljának B&W funkciója. Ebben a feldolgozási lehetőségben nagyon sok beállítás segítségével alkothatjuk meg azt a tónusgazdag feketefehér képet, amit a képi látvány legjobb megfogalmazásának tekintünk. Végül, de nem utolsó sorban a Nick Silver Efex Pro programjának használatával tudjuk ellenőrzésünk alatt tartani a színek fekete-fehér tónusokká alakítását. Ebben a programban lehetőségünk van a tónusviszonyok ellenőrzésére az Ansel Adams által kifejlesztett Zónarendszerben. Sok, a programalkotók által előre definiált beállítás segíti képalkotó munkánkat. Ezeket szabadon változtathatjuk a saját látványvilágunk létrehozásához. Remélem, hogy ezzel a néhány gondolattal sikerült felkelteni az érdeklődést a fekete-fehér fotográfia iránt.

Szöveg és kép: Szabó Béla

Élet a vízfelszín alatt Lassan járj, gyorsan ússz, ez a hosszú élet titka Avagy, a tengeri teknősökről röviden Az emberfia (lánya), hogy könnyebben el tudjon igazodni a világban, kénytelen a dolgokat (mint a gyufát) beskatulyázni. Egyik ilyen sztereotípia, hogy a teknősök lassúak. Ez a szárazföldi teknősökre igaz is, de a víziekre csak hellyel-közzel (pl. az alvó teknőst utol lehet érni, de az ébert nemigen). Könnyen romba dől az emberi faj felsőbbrendűségébe vetett hit, amikor a búvár a legmodernebb anyagokból készült, legáramvonalasabb, leghiperszuperebb és az eladó által az egekig magasztalt uszonnyal próbál egy egyes sebességben úszó tengeri teknőst utolérni. A végeredmény általában ugyanaz. Egykét nagyon szép, kecses és lassú evezőmozdulat a teknős részéről, és a búvár rögtön átérzi a prérifarkas létet, amikor a kengyelfutó gyalogkakukk faképnél hagyta. Bip-bip...

A teknősök rendjének (Testudines) jelen pillanatban kb. 220 faja él. Ennek túlnyomó többsége szárazföldi, vagy édesvízi, és csupán töredékük tengeri. A teknősök családfája nagyon ősi, a mai fajokra nagyon hasonlító teknősök már 200 millió évvel ezelőtt is éltek. Vessük egy pillantást a tengeri teknősökre. Bár a fajok számában eltérő a rendszertanászok véleménye, de nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy jelenleg 7 fajukat különböztetik meg. • • • • • • •

álcserepes teknős (Caretta caretta) cserepes teknős (Erethmochelys imbricata) zöldteknős (Chelonia mydas) bastard teknős (Lepidochelys olivacea) Kemp bastard teknőse (Lepidochelys kempii) laposhátú teknős (Natator depressus) kérges teknős (Dermochelys coriacea)

Tengeri teknős statisztika: • Legkisebb: bastard teknős (Lepidochelys olivacea) – kb. 50-75 cm és 50 kg • Legnagyobb: kérges teknős (Dermochelys coriacea) – kb. 120-210 cm és 900 kg • Legmélyebb merülés: 1.500 méter • Átlag vízalatt eltöltött idő: 3 óra

A páncélosok: Sir Lancelot, Sir Bedevir és a teknős A testüket fedő páncél 2 részre bontható (konyhakéssel szó szerint is, de most csak elméletileg). Az ívelt hátpáncél (carapax) és a lapos mellvért (plastron) között van maga a teknős (mint a hamburgerben a hús – illetve szója). Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a hátpáncél a gerincoszloppal és a bordákkal összenőtt, így a teknős (sérülés nélkül) nem vehető ki a páncéljából. A páncél szaru és csontpáncél részekre oszlik, melyek aránya fajtól függően jelentősen eltérhet. Például a tengerieknél a szarupáncélhoz képest a csontpáncél mennyisége tetemesen csökkent. A páncél a szárazföldi fajoknál szinte tökéletes védelmet nyújt, hiszen elegendő hely van belül ahhoz, hogy az állat veszély esetében visszahúzódhat a védelmébe. Náluk hátrány az, hogy a lábak oldalra nyúlnak ki, és nem alsó állásúak. A tengeri fajoknál egy kicsit más a helyzet.

Ezek az állatok nem tudják páncéljukba visszahúzni lábaikat, és a fejüket is csak korlátozott mértékben. Ellenben az oldalsó állású lábak kitűnő lehetőséget nyújtanak az úszásra (amint a bevezetőben már említettük). A tengeri fajok egymástól való elkülönítése a hátpáncélt alkotó, fedőlemezek száma és azok alakja alapján történik. Ezek a lemezek általában szegélyükkel pontosan illeszkednek egymáshoz. Ez alól csupán a cserepes teknős a kivétel, ahol a lemezek háztető cserepeinek megfelelően egymáson ülnek. De idősebb cserepes teknősöknél ez már nem figyelhető meg. A tengeri teknősöknél a hát és a haspáncél között nincs szilárd összeköttetés, így a szárazföldre szaporodni kimászó nőstényeknek minden egyes lélegzetvételnél fel kell emelkedniük, mivel saját súlyuk nyomja őket. Ez olyannyira fárasztó munka, hogy ha a tengeri teknősöket mozdulatlanul fogva tartják a szárazon, akkor néhány óra, vagy nap alatt elpusztulnak

Hogyan úsznak a teknősök? Gyorsan. Egy búvár részéről azt hiszem ez a rövid, tömör összefoglalása a tengeri teknősök mozgásának. A mellső végtagok lapos uszonyszerű kialakítása, és oldalirányú elhelyezkedése tökéletesen alkalmas az úszásra. Ilyenkor csupán mellső végtagjaikkal eveznek, és rövid, lekerekített hátsó lábaik mozdulatlanul állnak. Utóbbiakat a tengerfenékre való leüléskor, táplálkozáskor mászásra, vagy tojásrakáskor a homokgödör kiásására használják. Az evezőlábak elülső szélén csupán az első, vagy az első két ujjon vannak karmok. A felülnézetben csepp alakú, oldalnézetben enyhén domború páncél nagyon áramvonalas, és a vízben, mint sűrű közegben való mozgáskor a lehető legkisebb hidrodinamikai ellenállást fejti ki. Egy emberhez képest a tengeri teknősök már alapjáraton is gyorsak, de meneküléskor, vagy zsákmányszerzéskor (pl. egy rák elkapásakor) meglepően sebesen tudnak úszni. (De azt hiszem, erről a búvárfotósok, filmesek sokkal többet tudnának mesélni.)

Teknős-étlap (a la Levin) A tengeri teknősök olyanok, mint amilyennek az óvonénik az ideális óvodásokat elképzelik. Azaz nem rohangálnak össze-vissza üvöltözve, nem ráncigálják meg fajtársaik copfját, és mindent megesznek, amit eléjük raknak. Valóban, étlapjuk meglehetősen széles skálájú. Bár betűtésztás paradicsomleves és finomfőzelék nem szerepel rajta, de moszatok, tengeri füvek, szivacsok, medúzák, korallok,

lágykorallok, kalmárok, rákok, zsákállatok, halak egyaránt megtalálhatók ott. Trópusi vizekben gyakran lehet látni korallokat rágcsáló teknősöket. A búvárban rögtön felmerül a kérdés, hogyan bírja ezt a foguk? A válasz meglepően egyszerű. Sehogy, merthogy nincs. Viszont erős állkapcsukat alul és felül is éles szarulemez borítja. Ezzel, mint egy éles ollóval vágják, harapják, darabolják zsákmányukat. Ha nyitott szemmel úszunk a tengerekben (ehhez maszkot azért nem árt fölvenni), gyakran lehet látni szivacsokon teknősharapás-nyomokat. Főleg azért szivacsokon, mert ezek az állatok nem pusztulnak el egy-egy ilyen étlapon menüként való szerepléstől, hanem jól tudják telepüket regenerálni. Meglepő, hogy a halakhoz, rákokhoz képest lassúnak tűnő teknősök mégis zsákmányul tudják ejteni ezeket az állatokat. A hihetetlen erejű teknős állkapcsoknak nem okoz túl nagy gondot egy-egy keményebb héjú rák, vagy csiga feltörése. Ezen oknál fogva, meglehetősen botor dolog kíváncsiságból a szájukba nyúlni (bár utána könnyen eljátszhatjuk Kilencujjú Frodó szerepét).

Egy kis teknős erotika - avagy szaporodunk, tehát vagyunk (bár már nem sokáig): A páncélból hátul a lekerekített hátsó lábak között a farok nyúlik ki. A farok méretéből könnyen meg lehet állapítani, hogy hölggyel vagy úriemberrel (illetve úriteknőssel) állunk e szemben. A nőstények farka igen rövid, a hímeké viszont hosszú. (Hmm. Deja vu. A kedves Olvasónak nem rémlik úgy, hogy valamely egyéb élőlényeknél is ugyanígy van ez?!). Szóval a teknősök ivari dimorfizmusa szembetűnő. A szerelmi légyott a tengerben történik, de a tojásokat a szárazföldön rakják le. Ennek oka, hogy a tojások kikeléséhez szükséges hőt a napfény által felmelegített homokfészek biztosítja. A tojásokat körülvevő hőmérséklet fontos a kisteknősök ivarának meghatározásában is. Ha a gödör hőmérséklete eléri a 30 ºC-t, az embriókból nőstények válnak, ha alacsonyabb marad, akkor viszont hímek lesznek. A lerakástól a kikelésig eltelt idő kb. 2 hónap. A hőmérséklet mellett a homok nedvességtartalma is lényeges. Száraz homok esetén a tojások befulladnak, és a benne lévő embriók elpusztulnak. Ezért választják meg oly alaposan tojásrakó helyeiket. Jól megfigyelhető, hogy a gödör ásásakor és tojásrakáskor a teknősök „sírnak”. Ez azonban nem a megerőltetés könnyei, hanem egy speciális sókiválasztási módszer. A táplálékkal felvett nagymennyiségű sót a szemeknél lévő sómirigyeken keresztül távolítják el. Ez

a folyamat a tengerben is lezajlik, csak ott nem látszik. A tengeri teknősök egyéb hüllő kollégáikhoz képest meglepően nagyszámú tojást raknak. Ezek száma fajonként eltérő, de úgy 70-200 közötti lehet. A pingponglabda méretű tojások lágyhéjúak, és a nőstény által ásott homokgödörben kezdik meg teknősön kívüli pályafutásukat. A nőstények évente visszatérnek kedvelt homokos tengerpartjaikra (ebben is hasonlítanak a Homo sapiens sapiensre), és ott 2 hetes időközönként – 2-5 alkalommal rakják le tojásaikat. A kiásott gödör akár 1 méter mély is lehet. Bár más hüllőkhöz képest a teknős szaporának tekinthető, fajaik kivétel nélkül a kipusztulás

szélére sodródtak. Ennek okát egyrészt abban kell keresnünk, hogy a tojásrakás idejét nemcsak a teknősök, hanem ragadozók is tudják, és kiássák a fészkeket, vagy a vízbe igyekvő apró teknősöket ejtik zsákmányul. Szárazföldi ragadozóik közé tartoznak a varánuszok, majmok, cibetmacskafélék, sirályok, és egyéb nagyobb tengeri madarak. Az ivadékok tengeri ragadozói a cápák, barrakudák, murénák és egyéb nagyobb ragadozó halak. (A kifejlett teknősökre csupán a cápák jelentenek veszélyt). A kipusztulás okának másik, és úgy tűnik jelentősebb szereplője maga az ember. Egyrészt beépíti és szennyezi a tojásrakó helyeket, másrészt

afrodiziákumnak (szerelmi vágykeltőnek) hiszi, és begyűjti a tojásokat.

Mely teknősfajok a legközelebbi szomszédaink – az Adria teknősállománya: Egy kezemen meg tudnám számolni azon búvárok számát, akik élő környezetben láttak tengeri teknőst az Adrián. Pedig ott is élnek. Betérő vendégként több fajt is regisztráltak már, így bizonyított az alábbi fajok megjelenése:

• • • •

álcserepes teknős (Caretta caretta) cserepes teknős (Erethmochelys imbricata) zöldteknős (Chelonia mydas) kérges teknős (Dermochelys coriacea)

Ezek közül az álcserepes teknős (Caretta caretta) él nagyobb egyedszámban az Adriában. Évente a horvát részen kb. 2.500 db (!), az olasz részen 3.500 db (!) álcserepes teknőst fognak ki a halászok. Ezen számokban nyilvánvalóan lehetnek visszafogások is, de mégis több ezer álcserepes teknősről beszélhetünk. Miért nem találkozunk akkor búvárként velük? Azért, mert

nem a partok közelében, hanem a nyíltvizen keresik táplálékukat, és ott is alszanak. Szaporodni pedig Görögország, Ciprus, Törökország, Tunézia homokos tengerpartjaira járnak. Idén szeptemberben volt szerencsém Pulában részt venni az ottani akváriumban ápolt, és meggyógyult álcserepes teknősök visszaengedésében. Megkapó látvány volt, amit az összesereglett kíváncsiskodók (köztük magyar egyetemisták) nagy örömére a két teknős, levegőért fel-felbukkanva, szép lassan kiúszott a nyílt tengerre. (Viszont üröm az örömben, hogy a nagy bámészkodásban bokáig beleléptem a vízbe. És nem voltam gumicsizmában…) Minden tengeri teknős CITES listás, azaz szigorúan védett. Sem élő állapotban, sem kitömöttként nem

lehet birtokolni őket, sőt a belőlük készült termékek vásárlása, használata is büntetést von maga után. Ki tudja mennyi idejük van még a tengeri teknősöknek az élet nagy színpadán?! De annyi bizonyos, hogy a 200 millió éves történet napjainkban könnyen véget érhet, ha nem figyelünk oda. „Mit tehetek én?” – kérdezi az egyszeri búvár. A válasz pedig: „Sokat.” A tengeri teknősöknek már az is nagy segítség, ha békén hagyják őket a vízalatt, és nem kapaszkodnak beléjük egy „jópofa” vontatás kedvéért. Merthogy a tengeri teknősök is légköri levegőt lélegeznek, és a búvár sem örülne, ha palackja fogytán egy nagy tengeri teknős kapaszkodna a lábába, hogy maradjon, és húzza még egy kicsit, mert az olyan vicces…

Kép: Selmeczi Dániel Szöveg: Németh Szabolcs tengerbiológus

Az égető ghát melletti Hospiceban idős asszony várja élete utolsó beteljesülését.

Népek-kultúrák-városok

Pillantás Indiára

Váránaszi, A HALÁL KÖZELSÉGE, 2 rész. India, Váránaszi: halál, özvegyek, árvaház, ételosztás a szegényeknek és misztikum, alázat és hihetetlen energia övezi Siva városát. Az első részben bemutattam önöknek a szent várost, most megnézzük Siva és a hit erejét, a halálra váró emberek és özvegyek életkörülményeit és az európai ember számára hihetetlennek tűnő sorsok és életérzések számunkra különleges világát. Tartsanak velem most is.

Váránaszi özvegyek háza

Régen megözvegyült asszony mindennapi elfoglaltsága

Leprás fiatalasszony húszas éveiben

ÖZVEGYEK HÁZA Az első rész folytatásaként a következő fotós napunkon egy helyi muzulmán kereskedő segítségét kértük. Mondtuk neki, vigyen el bennünket a Váránasziban található özvegyek házába, hogy fényképezhessünk és elbeszélgethessünk a helyi özvegyen maradt asszonyokkal. Szűk sikátorok, mocskos utcák és fegyveres katonák forgataga között jutottunk el egy kis kapuhoz, mely mélyen eldugottan és csendesen fogadott bennünket. Ebben a házban olyan megözvegyült asszonyok élnek, akiknek vagy meghalt a férjük és a család nem akarta őket tovább eltartani, vagy egyszerűen elhagyták őket, és a hitük révén nem mehetnek férjhez máshoz, így kell leélni az életüket. Számunkra ez azért volt fontos, mert fotóriporterként profi felszereléssel még nem nagyon járt itt senki, de a bejutás sem olyan egyszerű, mint más intézményekbe. A kapun belépve egy kétszintes épületbe kerültünk. Kék színűre festett falak között sok kis sötétszobás szeparált alvókamrában élnek az özvegyek. Vannak itt olyanok, akik már több mint hatvan éve itt élnek. Az állapotok szörnyűek. Szinte senki sem beszél angolul, végre előkerül egy szép, nem is olyan idős özvegy, aki négy különböző nyelvjárásban beszéli a hindit és tud angolul is, sikerül beszélnünk vele. Nem igazán örült nekünk, elsőként azonnal eltetette a fényképezőgépet és kérte az újságíró igazolványainkat, megbizonyosodni arról, hogy igazat beszélünk. Kérdezte, mit akarunk itt és kinek fotózunk? Hosszas ismerkedés és beszélgetés következett, minek hatására előkerültek a többi özvegyek is pici, körülbelül négy négyzetméteres sötét szobáikból és mosolyogva hallgatták a beszélgetésünket. Sok mindenre fény derült: nem mindenki önszántából jött ide, volt egy nagyon fiatal lány, olyan húsz év körüli leprás, aki egy piszkos és bűzös alvókamrában szomorúan várta sorsának beteljesedését. Mondták az özvegyek, hogy az állapota napról napra rosszabbodik, és az orvos is már csak hetente egyszer nézi meg, mi van vele. Engem lelkileg nagyon megrázott ez a helyzet, itt vagyunk a huszonegyedik században, és a saját szememmel kell lássak olyat, hogy egy megözvegyült fiatalasszonyt a családja kitagadott, majd a mocsokban összeszedett fertőzésből, leprásan várja sorsának beteljesülését egy sötét, bűzös és mocskos szobában, huszonévesen.

Szomorú özvegy

Az özvegy gyapjúszálat sodor a folyosón

Több máglyán egyszerre is égetik a halottakat

Az idős zarándokok ide jönnek meghaln

Nehéz volt ezt elfogadnom, talán a mai napig sem tudtam. Annyira érdekelt, mi lett vele, hogy most novemberben visszamentem Váránasziba meglátogatni őt, sajnálattal kellett hallanom, hogy már nem él. A hindu hagyomány szerint az özvegyeket a társadalom felesleges élőlényeknek tartja, akiknek a férjükkel együtt kellene meghalniuk, azonban ezt a mai törvények már tiltják, ezért ilyen házakban kell leélniük a hátralévő életüket. Amennyiben nem ezt választják és hazamennek szüleikhez, a legalantasabb elbánásban részesülnek a családban, nem hordhatnak ékszereket, nekik kell végezniük otthon a legpiszkosabb munkákat, és jóformán ők lesznek a legmegvetettebb cselédek a háznál. A hindu özvegyek talán nem mindegy, melyiket választják a megaláztatások közül, de nekünk európaiaknak ezek mind furcsa és elfogadhatatlan hagyományok. A beszélgetés során sorsokról érdeklődünk, van, aki már 16 évesen került be ide, s van, akit mostanában küldött a sors Váránasziba. Szemükben szomorúságot láttam, és mindannyian mondták, el kell fogadniuk ezt az életet, mert aki újraházasodik, azt már nem tiszteli senki sem, és nekik az a legnagyobb megalázottság, ha nem néznek a szemükbe és megvetik őket. Így viszont hitük szerint Siva városában várhatják a halálukat és az égetés után egyesülhetnek az anyaistennel.

Váránaszi „Siva és a halál városa” Váránasziban a nap huszonnégy órájában folyamatosan égetik a halottakat. Két égető is működik a városban, mely a hinduk hite szerint a reinkarnáció utolsó állomása. A hindi vallásban a lélek folyamatos újjászületése szerint Siva városa az a szent hely, ahol ennek a körforgásnak vége szakad és az anyaistennel találkozik a lélek, végleg megnyugodva földi létéből, így megszűnik a földi szenvedés, ezt nevezik ők móksának.

Manikarnika Ghát India legforgalmasabb égetője Évente több tízezren zarándokolnak ide meghalni és nem félnek a haláltól, sőt igazából várják azt. Az idősek szerint ez a legnagyobb áldás, ami érheti őket. Szereztünk ide is egy vezetőt, aki összeismertetett bennünket a Manikarnika Ghát égető főnökével; ő elmondta nekünk, hogy a halottak égetését fotózni csak szigorúan engedéllyel lehet.

Egy turistát sem láttunk, aki fel merte volna emelni fényképezőgépét, mert a helyiek ezt nagyon komolyan veszik. A mi úticélunk egyik fontos pontja az volt, hogy az európai olvasóknak is bemutathassunk néhány exkluzív fotót a helyi szertartásról. Hosszas egyeztetés után megállapodtunk, hogy mi, hol fog megjelenni, és a vezetőség adott mellénk egy helyi kísérőt, aki

biztosította, hogy nem szólnak ránk a szertartáson részt vevő családtagok az égetés alatt, amiért mi fotózunk. Kísérőnk nagyon rendes volt velünk, sok értékes információval látott el bennünket. Többek között a központi tűzhöz is felvitt a templomba. Itt elmondta, hogy ez a láng már közel 3000 ezer éves és sohasem alszik el, folyamatosan égve tartják. Siva tüzét éjjel-nappal őrzik az érinthetetlenek,

akik a kaszton kívüliek csoportjához tartoznak. A hagyományos indiai társadalomban az érinthetetlenek (asprisjákok) a legalacsonyabb rangú emberek mindenki közül, Manikarnika Ghátnál azonban hatalmas tiszteletnek örvendenek. Általában csak azokat égetik el, akik természetes halállal vagy idősen haltak meg.

A Gangeszen folyamatosan érkeznek a farönkök

Az utolsó út

Egy halott égetéséhez közel 2 mázsa fa szükséges

Áldás

A máglyához szükséges lángot Siva örök tűzéből hozzák

„Por és hamu”, csak ez marad

Akiket baleset ért, nagyon fiatalon vagy gyerekként hunytak el, azokat nem égetik, hanem egy követ rájuk erősítve, bedobják őket a Gangesz vizébe, hogy az enyészet felbomlaszthassa testüket, így még ők újjá fognak születni, hiszen nem éltek eleget ahhoz, hogy kilépjenek a körforgásból. Volt alkalmunk látni kis egyéves csecsemőt, ahogy a víz visszadobta a felszínre, és úszott a folyó sodrásában, alig öt méterre

a fürdőző emberektől. A halottakat a folyó partján megmossák, majd mint egy múmiát, fehér lepedőbe csavarják, azután színes, díszes anyagokba tekerik, és két bambuszrúdra erősítve a szűk sikátorok között viszik a fejük felett az égetőkhöz a holttestet. A szertartáson kizárólag férfiak vehetnek részt. Ők intézik az anyagiakat az égető vezetőjével; a szertartás nagyon sokba kerül az itteni fizetésekhez képest, de a család

áldoz erre, hiszen a legszentebb dolog, amit megtesznek szeretteikért. Egy ember elégetéséhez közel 2 mázsa fát használnak fel, az égetőkhöz közeli utcákban hatalmas farakások mutatják azt a mennyiséget, ami itt naponta felhasználásra kerül. Sorban fekszenek a holttestek a lépcsőkön, s amikor eljön az idő, a család férfitagjai és az érinthetetlenek kicsomagolják a díszes, színes

szalagokból a tetemet, majd a fehér lepedővel együtt felhelyezik a máglyarakásra. Ilyenkor a család legidősebb férfitagja levágott hajjal felmegy az örök tűzhöz, és egy maroknyi szalmával a kezében a parázsból elviszi Siva tüzét a halotti máglyához, többször körbemegy a holttest körül, imákat mormol és meggyújtja azt. A test egy-két órán keresztül lángol és teljesen hamuvá ég.

A tűzből visszanéz a lélek egy „érinthetetlen” munkásra

A családokat nem zavarta, hogy fényképezzük a szertartást, de nagyon nehéz volt közeli felvételeket készíteni, mert a máglyák körzetében óriási forróság volt. Szinte elolvadt a kezemben a fényképezőgép. Egy helyi érinthetetlen piszkált egy már szinte elégett máglyát, amit én lefotóztam; a kép elkészítésekor az elképzelésem

a tűz melegének hatására elmosódott dolgozó emberi alak és a forróság visszaadása volt. Az exponálás után visszanézett fotón láttam meg a jobb felső sarokban, hogy egy emberi arcra hasonlító alakforma nézi az asprisjákot, mit csinál. Azt hittem eldobom a vázat ijedtemben, olyan érzésem volt, mintha a lélek az utolsó út előtt

visszanézett volna a földi élet pillanataira. Nagyon misztikus kép lett belőle. A következő pillanatban már nem volt ott, Siva magához vette örökre, beteljesült a móksa. A teljesen elégett testek hamvait az érinthetetlenek összeszedik és a Gangeszbe öntik. Itt két érinthetetlen dolgozott azon, hogy a halottak

hamvait megszűrjék, hátha találnak benne ékszereket. Fotóriporterként olykor a legnehezebb helyzetekben is tudósítanunk kell képekben, pedig szívem szerint nem exponáltam volna. Még éjszaka álmomban is többször találkoztam a halottak félig elégett testrészeivel, és az arcukkal.

Farakás tetején

Testek hamvainak összeszedése

Halotti máglya

Hamvak átmosása a szerencse reményében

A sikรกtorokban รถreg zarรกndokok vesztegelnek

Teréz anya árvaháza

Koldus a templomnál

Asszonyok készítik a nánt

Árvaház és nincstelenek, adomány és ételosztás A következő napon elmentünk Teréz anya árvaházába. A katolikus egyház által fenntartott helyen sok kisgyermek, főleg fogyatékosok és pár napos csecsemők voltak. A szolgálatos nővértől (apácától) megtudtuk, hogy éppen csendes pihenő van, amikor odaérkeztünk, így vele készítettünk interjút és beszélgettünk az egyház szerepéről Indiában. Az anya elmondta, hogy a gyermekeknek itt jobb életük van, mint kint az utcán. Itt mindenki árva, így a koldulástól és az esetleges leprás és más halálos fertőzésektől menekülhettek meg a gyermekek ebben a kemény világban, ahová születtek. Sok gyermek, főleg lányok közel ötven ágyon voltak elszállásolva, korosztályonként különkülön. Megjelenésünkre a tíz év körüliek felkeltek és rögtön megrohamoztak minket, de ahogy felemeltem a fényképezőgépet, ijedtében az egyik kislány bepisilt: ez volt az a pont, ahol már nem tudtam fotózni, lelkileg teljesen megrendültem az előző napok nyomasztó élményei miatt, így az apácáról készült felvételemmel megelégedve és az adományt befizetve távoztunk az árvaházból. A nap hátralévő részében az utca forgatagát és a mindennapi élet jeleneteit fényképeztük. Másnap visszatérve a ghátakhoz, a Visvanáth templom főpapjával készítettünk egy interjút, aki elmondta, hogy ő sokat tesz Benáresz szegény embereiért. Az esti arti alatt befolyt adományokból, a zarándokok adományaiból minden nap megetet több mint kétszáz nincstelent vagy olyan zarándokokat, akik az utcán töltik utolsó napjaikat, várva a halált itt, Siva városában. Megkért minket, hogy másnap reggel 9 órára legyünk a templom bejáratánál, ahol szemtanúi lehetünk jótékonyságának. Másnap ott is voltunk a kért időben: felvezetett bennünket a templom felső szintjére, ahol asszonyok szorgos kezei gyúrták és sütötték ki a tésztát, amiből készül a sok száz nán (indiai kenyér) a szegényeknek. Hamarosan meg is érkeztek a nincstelenek, volt köztük asszony gyermekkel, szent emberek (szádu), öregek és leprásak is. A főpap megkérte a barátomat, hogy vegyen részt az étel szétosztásában, mi pedig fényképezhetjük őket. Érdekes és misztikus volt Váránaszi legszegényebb nincstelenjei között lenni és ételt adni azoknak, akiknek semmijük sincs a hitükön kívül. A többnapos megpróbáltatás és interjúk után elbúcsúztunk a szent várostól és tovább repültünk India más vidékére, de ez már egy másik történet. Folytatása következik!

Étel osztás a Visvanáth templom teraszán

Kéregető a templomnál

Nincstelenek

Ingyen ebĂŠd

Szádhuk az utcán az égető ghát mellett

Tervezés Hely: India északi része. Megközelíthetőség: Delhi repülőteréről átszállással Váránasziba. Mit lehet fotózni: népek, kultúrák, templomok, piacok, vallási szertartások. Mit vigyünk magunkkal: nagylátószögű objektívet 24-105 mm, egy közepes teleobjektívet 70-200 mm, lehetőség szerint 1,4x telekonverterrel; memóriakártyát és akkumulátort, amennyit csak lehet. Szállás: Váránasziban mindenki talál a pénztárcájának megfelelő szállásokat. A legjobb időpont: Indiába bármelyik évszakban érdemes elutazni, mindig más arcát mutatja.

Kép: Imre Anikó és Imre Tamás Szöveg: Imre Tamás

PÁLYÁZAT

ETF 2011

A rekordok rekordjait könyvelhették el a szervezők a GDF SUEZ – Az Év Természetfotósa idei pályázatán. Noha immár sok éve hozzászokhattak ahhoz, hogy esztendőről esztendőre egyre több pályázó egyre több pályaművel jelentkezik, ezúttal a már-már megszokott „évi rendes” rekord többet érdemel egy mellékmondatnál. A 2011-es pályázatra 234 pályázó 5309 fotóval nevezett, ami mindkét szám tekintetében majd’ húsz százalékos növekedést jelent az előző évihez képest! Mindezidáig arra sem volt még példa, hogy Az Év Természetfotósa pályázat mindkét fődíját hölgy nyerje el!

Izland lomán

“GDF SUEZ Az év természetfotósa 2011”

3. kategória: Az emlősök viselkedése - II. díj Haarberg Orsolya - Verekedő sarki rókák

don, a Nyugati-fjordok vidékén nem vadásszák a sarki rókákat, ezért kivételesen nagy a rókaálny sűrűsége. Télen zömében tengeri élőlények partra dobott maradványaival táplálkoznak, és miután ennek mennyisége korlátozott, gyakran kerül sor összetűzésre az állatok között. Nikon D700, Nikon 2,8/300mm ISO 800, 1/1000 s, f/2.8

“GDF SUEZ Az év természetfotósa 2011”

1. kategória: Kezünkben a Föld - I. díj Ritzel Zoltán - Sodrásban

A halastó befolyó zsilipjébe a tóba igyekszik a víz sodrásával érkező barna varangypár, hogy gondos utódlásról, azonban a halrács ebben megakadályozza őket. Február végén, március elején, vonulás idején naponta kell a halrácsot kiemelni, hogy a békák zöld utat kapjanak a szaporodásho Canon EOS 7D, Canon L IS USM 400 mm ISO 250, 1/20 s, f/20

skodjanak az s (sodródás) oz.

A naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége immár tizenkilencedik alkalommal írta ki Magyarország - és egyben a régió - legjelentősebb természetfotós pályázatát. A továbbra is egyre növekvő érdeklődés mellett nagy sikerként könyvelhették el a beérkezett pályaművek, s egyúttal az egész megmérettetés színvonalának az emelkedését is. Persze erre valójában eddig sem lehetett panasz, hiszen a magyar természetfotósok – akik színejava évről évre részt vesz a pályázaton–, amint korábban, úgy napjainkban is a világ élvonalába tartoznak. Ezt a kijelentést mi sem támasztja alá jobban, mint az a tény, hogy Az Év Természetfotósa pályázat előző évi nyertese, Máté Bence – aki a pályázat egyik zsűritagja volt – az idén immár negyedik alkalommal vehette át Londonban a kiemelkedő portfolióért járó Eric Hosking díjat a világ legfontosabb természetfotós pályázatán, a Veolia-Wildlife Photographer of the Year pályázaton. A növekvő színvonallal együtt folyamatosan szigorodik a pályaművek értékelése is, ezért 2011-ben új kategóriával egészítették ki a pályázati kiírást. Az Állatok a saját környezetükben elnevezésű kategóriába olyan képeket várt a zsűri, amelyek tájképszerűen mutatják be az állatok élőhelyét, és egyúttal tükrözik az állatok és környezetük szétválaszthatatlan kapcsolatát. Ezzel voltaképpen a saját munkáját könnyítette meg a zsűri, ugyanis a korábbi pályázatokra rengeteg kiváló fotó érkezett, amelyek valahogy mégis „kilógtak” a hagyományos, az állatok viselkedéséhez kapcsolódó kategóriákból. Ugyancsak első alkalommal ad publicitást a „werkfotók” számára a GDF SUEZ – Az Év Természetfotósa pályázat. Habár ebben az új műfajban nem osztanak díjat, mégis érdekes lehetőség, hogy a pályázók bemutathatják, hogyan készültek a szebbnél szebb természetfotók. A legjobbak a pályázat anyagából rendezett kiállításon és a kiállítás anyagát tartalmazó kötetben is bemutatkoznak a nagyközönség előtt.

Az Év Természetfotósa pályázat névadó szponzora idén is a GDF SUEZ. A természeti környezet megőrzése mellett elkötelezett energetikai cégnek köszönhető, hogy ezúttal is szerepelhetett a kiírásban A természet energiái kategória, amelyben még a tavalyinál is magasabb színvonalú verseny alakult ki. A vállalat nem csak támogatóként jeleskedik a környezeti értékek megőrzése és bemutatása terén, hanem tettekben is: a százhalombattai Dunamenti Erőmű nyáron befejezett fejlesztése oly mértékben csökkentette az erőmű emisszióját, hogy ezzel a legnagyobb környezetvédelmi beruházásnak számít idén hazánkban. A pályázatra 13 kategóriában lehetett nevezni: 1. Kezünkben a Föld 2. A madarak viselkedése 3. Az emlősök viselkedése 4. Az állatok viselkedése 5. Az állatok a saját környetetükben 6. Az állatok szemtől szemben 7. Növények és gombák 8. Kompozíció, forma és kísérletezés 9. Tájak 10. Élet a vízfelszín alatt 11. Napnyugtától napkeltéig 12. A természet energiái 13. Ifjúsági kategória (felső korhatár 18 év). A kategóriákon túl pályázni lehetett a Dr. Tildy Zoltán-díjra, amelyet annak a 24 év alatti pályázónak ítél oda a zsűri, aki a legszínvonalasabb kollekciót küldte be a „Madarak viselkedése” kategóriában. Pályázni lehetett továbbá a leginkább humoros felvételre. Azok a kategóriadíjat nyert képek, amelyek a Pannon Ökorégióban készültek, további elismerő oklevelet és a különdíjhoz járó + 1 pontot kaptak; emellett a legszebb magyarországi tájkép is különdíjat kapott. Végül ne feledkezzünk meg még két rekordról! A pályázat csaknem két évtizedes történetében most először fordult elő, hogy első díjat nyert valamelyik kategóriában egy határon túli természetfotós – Marosvásárhelyi születésű Nagy Zoltán Gergely, aki az angliai Bristoli Egyetemen tanulja a fotográfia fortélyait.

Soksz minth a szán legjo árnyéka vezetőjé

“GDF SUEZ Az év természetfotósa 2011”

1. kategória: Kezünkben a Föld - III. díj Daróczi Csaba - Zöld út

zor nézegetem a Google Earth alkalmazásban a környékünket, hiszen így majdnem azt látom, ha repülőről szemlélném a tájat. Észrevettem, hogy a hajdani folyók nyomai remekül láthatók ntóföldeken. Így egy repülés alkalmával erre kerültünk, és néhány kört megtéve igyekeztem a obb szögből lefotózni ezt a képződményt. A fényekkel ismételten nagy szerencsém volt, a fák a szépen rávetült a szántóföldre. Külön köszönet Szekeres Zoltán barátomnak, a sárkányrepülő ének, aki – saját bevallása szerint – nem tudta elképzelni, mi lehet ebben a szántóföldben olyan érdekes. A képet meglátva viszont mindent megértett. Nikon D700, Nikkor 28–70 ISO 800, 1/250 s, f/4.5

“GDF SUEZ Az év természetfotósa 2011”

XIII. kategória: Ifjúsági Kategória - I. díj Vadász Anna - Csíplek

Tavasszal a szegedi Plaza-tó (Búvár-tó) nyüzsög az élettől. Érdekes jelenség ilyenkor a szárcsák foglalása. A vízen futva, csipkedve próbálják elűzni egymást féltve őrzött területükről. Nag megtetszett ez a látványos viselkedés. Sok fotót készítettem, de úgy éreztem ez lett a legjo Canon EOS 7D, Canon EF 500mm f/4L IS USM; 1,4x telekonverter ISO 400, 1/3200 s, f/4

k revírgyon obb.

Ráadásként a Varjúdominancia című felvételével még a Dr. Tildy Zoltán-díjat is hazaviheti. Mind ez idáig arra sem volt még példa, hogy Az Év Természetfotósa pályázat mindkét fődíját hölgy nyerte volna el! A megtisztelő Év Természetfotósa 2011 címet kiemelkedő kollekcióval Haarberg Orsolya nyerte, aki - a zsűri döntése alapján - egyben szerzője Az Év Természetfotója címet kiérdemlő fotónak is, amely az izlandi Hverfell krátert ábrázolja. Fődíjként átvehette a forradalmian új, alapoktól felépített Nikon 1 digitális fényképezőgép szettet, és a Kiss Jenő makói szobrász kisplasztikáját. Az Év Ifjú Természetfotósa címet az idén Vadász Anna, 1994-ben született szegedi diák kapta, aki egyben az ifjúsági kategória győztese lett. A legjobb búvárfotós elismerést az idén Selmeczi Dániel érdemelte ki, aki egy ponttal előzte meg Somodi Ferencet a legjobb vízlatti fotókollekciók versenyében. A kategóriák díjazottjai pénz-, illetve tárgyjutalomban részesültek; a pályázat támogatói ezen túlmenően számos értékes különdíjat is felajánlottak. A díjak összesen mintegy 2 000 000 Ft értékűek. A zsűri tagjai: Eifert János – fotóművész, a zsűri elnöke Dombovári Tibor – fotóművész, Az Év Természetfotósa 2002 Kármán Balázs – fotóművész, Az Év Természetfotósa 1993, 1994, 1996, 2000 Lóránt Attila – fotográfus, író Bánkuti András – fotóművész, fotóriporter, a HVG rovatvezetője, Pulitzer-emlékdíjas Dr. Kalotás Zsolt – fotóművész, Az Év Természetfotósa 2001 Máté Bence – természetfotós, Az Év Természetfotósa és Az Év Ifjú Természetfotósa díj többszörös nyertese, Veolia Wildlife Photographer of the Year 2010 fődíjasa

Könyvajánló Az Év Természetfotói Magyarország 2011

A pályázat kiállításának – és ennek a könyvnek – az összképét a beküldött pályaművekből válogatott és díjazott, több mint száz kép határozza meg, ami a zsűri által a pályázati kiírásában megfogalmazott célok és feltételek alapján, szakmai felkészültségének legjavát adva „hozott össze”. Milyen szempontok, elvárások jelentek meg a héttagú zsűri részéről? Milyen technikával, módszerekkel történt a válogatás? Kik voltak a bírálók, s vajon jól döntöttek? Dombovári Tibor fotóművész (Az Év Természetfotósa 2002), aki évtizedek óta búvárkodik a világ tengerein – és a víz alatti fényképezés nemzetközi viszonylatban is elismert szaktekintélye – mércéjét a saját példaképeihez igazítja. Tobias Bernhard, a BBC Wildlife Photographer of the Year 2002 kitüntetettje, David Doubilet, a National Geographic fotósa vagy a jó néhány éve elhunyt Jacques-Yves Cousteau francia tengerésztiszt, oceanográfus és polihisztor csodálatos víz alatti felvételei az azóta sokat fejlődött technikák ellenére is meghatározóak és különlegesek, és számára az „abszolút mértéket” jelentik. Nem elfogult saját területét illetően, sőt ő maga is végigjárta, megízlelte a fotográfia más területeit, stílusait és törekvéseit. A zsűrizés során nagy alapossággal, odafigyeléssel, akár a korábbi körökben már „kihullott” képeket újraszavaztatva igyekezett

Sutyák János - Transzformer

minden értéket továbbjuttatni. A több mint ötezer kép gördülékeny elbírálását a VoteShow pályázatzsűriző rendszer segítette, és a FotoKlikk internetes oldal online közvetítése lehetővé tette, hogy az érdeklődők figyelemmel kísérhessék a képek értékelését, valamint véleményeikkel, hozzászólásaikkal aktívvá tegyék jelenlétüket. Dombovári Tibor szükségét érezte, hogy a hozzászólásokra is reagáljon. Bánkuti András fotóművész, fotóriporter (a HVG rovatvezetője, Pulitzer-emlékdíjas) jól tudja, hogy egy vadonélő állat, növény illetve természeti jelenség lefényképezése másfajta

előkészület, felkészülést igényel, mint például a fotóriport esetében. A folyón átgázoló őzet nem kérhetjük oda a szerkesztőség közeli parkjába, a vaddisznó sem trappol velünk szemben a körúton. A vöröspofájú vöcsök nem adja meg az elérhetőségeit, hanem élőhelyén kell megtalálnunk, hogy lefényképezhessük. Viszont a természetfotósnak „oknyomozó” fotóriporternek kell lennie, olykor a sportriporter gyors reflexével, az eseményfotós jó helyzetfelismerő képességével és jó adag, a személyfényképezésnél is nélkülözhetetlen pszichológiai érzékkel. A fénykép igazmondása, ami a hitelességét adja, fontos számára.

Daróczi Csaba - Hagyásfa

Szakmai felkészültsége elméleti téren is magas színvonalú. Jól bírta a terhelést, hiszen az első fordulóban, otthon, az ötezerről ezerre kellett szűkíteni az anyagot, majd az első nyilvános zsűrizés is a késő éjszakába nyúlt. A természetfotósnak – dr. Kalotás Zsolt (természetvédelmi szakember, természetfotós, a naturArt egykori elnöke, Az Év Természetfotósa 2001) szerint – ismernie kell az állat- és növényvilág tudományos rendszerezését, az állatok viselkedését, az élőhelyek, növénytársulások jellegzetességeit, hogy tudja, mit, mikor és hogyan fényképezhessen. Amint vallja, természetfotósnak már-már tudósnak kell lennie, és természettudományos alapossággal, hitelesen kell témáját megjelenítenie. Nagy tudású, és tapasztalt szakember. Sok esetben ő volt a „tanácsadó”, az állatok, növények olykor ritkaságszámba menő értékét, a faj gyakoriságát, sőt latin elnevezését is fejből idézte. Kármán Balázs fotóművész (Az Év Természetfotósa 1993, 1994, 1996, 2000) szerint is nélkülözhetetlen a természetfotós számára – a fényképezési tudáson kívül – a biológiai, vadászati és természetvédelmi alapok ismerete, s emellett szükség van művészi érzékre, etikus beállítottságra, egy jó fotófelszerelésre, és persze magára a témára. Kármán Balázs bírálati munkájában szigorú és következetes, az etikát eltökélten kéri számon.

Lóránt Attila fotográfus, szakíró az elkötelezettséget, az ember és a természet, illetve az ember és környezete viszonyában a fotográfus határozott állásfoglalását hangsúlyozza és igényli, ami alapvetően meghatározza a „mit, miért, mikor és hogyan fényképezzünk” kérdését. Úgy gondolja, hogy a természetfényképezés nemcsak művészi eszközöket és látásmódot, valamint biológiai és geológiai ismereteket, de emellett például etnikai műveltséget is követel. Lóránt Attila könyvei, kiállításai, amelyek jószerint az egész világot bejárták, jól tükrözik ezt a tudást. A legfiatalabb zsűritag, Máté Bence természetfotós (naturArt – Az Év Természetfotósa: Az Év Ifjú Természetfotósa 2001–2004, Az Év Természetfotósa 2006, 2008, 2010; Wildlife Photographer of the Year: Eric Hosking-díj 2005, 2007, 2010, 2011, Az Év Ifjú Természetfotósa 2002, Az Év Természetfotósa 2010) tizenöt éves korától a személyes erőfeszítéseinek köszönhetően néhány év alatt jutott el a szakmai világhírig. Egyedülálló tapasztalatait, újszerű látásmódját és különleges ötletekkel gazdagított madárfotózási technikáját veszi alapul mások képeinek elbírálásakor is. Kevésbé kötik a konvenciók, viszont lelkes pártolója a szívós, kitartó munkával, átgondolt és jól előkészített, ám könnyed kivitelezéssel megvalósított nagy teljesítményeknek.

Somodi Ferenc - Kiskunság

Jómagam évtizedek óta veszek részt hazai és nemzetközi zsűrikben, többek között a Találkozás a természettel és a naturArt – Az Év Természetfotósa pályázatok anyagainak elbírálásában. A bizalom jele, hogy szinte minden évben felkértek bírálati munkára. Ezúttal, a zsűri elnökként nem szorultam rá, hogy éljek e tisztemmel. Volt ugyan sok vita, egy-egy kép újraszavaztatása, egymás győzködése – ám mindig a szakmaiság, és nem az erőfölény döntött. Jó iskoláim voltak: a magyarországi „zöldek” társaságában eltöltött természet- és környezetvédő múltam, a TermészetBúvár magazin fotóriporter munkatársaként eltöltött tíz évem, valamint a Nimród Fotóklub, majd a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökeként szerzett társadalmi, kulturális tapasztalataim, amelyek szuverén fotóművészi tevékenységem hazai és nemzetközi ismertségével párosulnak. Vallom, hogy elkötelezettség nélkül nincs fotográfia, és az elkötelezett fotográfusnak nem csupán az öncélúan szép képek – gyönyörű tájképek, vonzó állat- és növényfotók – készítése a feladata, hanem az ember és környezete viszonyában megmutatni azt, amit szavakkal már képtelenség elmondani. Képeinkkel – mint művészek, tudósok, gondolkodók, természet- és környezetvédők – nemcsak gyönyörködtetünk, hanem figyelünk és figyelmeztetünk is.

Mint ahogy ezt a magatartáskutató és természettudós Konrad Lorenz Der Abbau des Menschlichen (Az emberi leépülése) című, 1983-ban megjelent könyvében is teszi. Többek között ezt írja: „…az emberiség jövőbeli kilátásai – az ember és a természet, illetve a környezet vonatkozásában rendkívül homályosak. Vagy az atomfegyverrel történő gyors, fájdalommentes öngyilkosság, vagy a környezetpusztítással járó lassú halál, mérgezés, emberi tulajdonságainak, teljesítményeinek leépülése következik be vak és hihetetlenül ostoba tevékenységeinek következményeként.” Más gondolkodók szerint az annihilizációval együtt jár a kultúra dekadenciája. Akad persze más tapasztalat, és más vélemény is. A GDF SUEZ – Az Év Természetfotósa 2011 pályázat kiállításának képei a természetet hozzák emberi közelségbe, és az esztétikai értelemben gondolt szépség felmutatásával, a tágabb összefüggések értelmezésével hitet kapunk ahhoz, hogy az emberiség jövőbéli kilátásait ne kelljen ennyire reménytelenül pesszimista módon megítélnünk. A képek azt mutatják, hogy van remény az ember és a természet megbomlott harmóniájának helyreállítására. Eifert János fotóművész, a zsűri elnöke

Könyvajánló Brian Skerry: TengerLélek A National Geographic könyvsorozat magyar nyelven megjelent köteteinek sorát gazdagítja a Geographia Kiadó frissen megjelent albuma, mely nagy formátumban, 262 oldalon tárja fel az olvasóknak az óceánok varázslatos víz alatti világát. A szerző, Brian Skerry – mint sokan mások – fiatal korában arról álmodozott, hogy olyan színvonalú búvárfotókat készít, amelyekkel bekerülhet az NG Magazinba, s egyike azon keveseknek, akik ezt képesek voltak megvalósítani. A kötet 30 dolgos év munkáját foglalja össze a meleg, hűvös, hideg, vagy éppen érintetlen vizekben való merülések élményanyaga és elkészült fotói alapján. Számos album jelent már meg az óceánok világáról: mi az, ami kiemeli a sorból ezt a kötetet? A szerzője sokoldalú tehetség. Egyrészt felkészült, világklasszis óceánkutató, másrészt remek búvár, aki saját bevallása szerint első merülése alkalmával azonnal otthon érezte magát a tengerben. Nem rettentik vissza a veszélyes mélységek és ismeretlen helyek, igazi felfedező alkat. Vérbeli fotóriporter, aki utánozhatatlan szimattal „érzi a sztorit”, biztos kézzel uralja irigylésre méltó felszerelését, páratlan hozzáértéssel valósítja meg képi elképzeléseit. Fotóművész, aki témaválasztásával, különleges látásmódjával, kompozíciós tehetségével képes arra - amely keveseknek adatik meg - hogy befolyásolni tudja képei nézőinek gondolat- és érzésvilágát. Nem utolsó sorban pedig lebilincselő mesélő alkat: kalandokkal, izgalmas és megható történetekkel, a fotók készítésének menetével is megismerkedhet a könyv lapjait forgató olvasó. Brian Skerry a környezetet óvó, felelősen gondolkodó ember is, aki merülési tapasztalatai alapján felismerte, hogy fel kellene hagyni a vizek szennyezésével, a tengerek élővilágának gátlástalan legyilkolásával, a víz alatti ökoszisztémák meggondolatlan pusztításával, mert a roppant és feneketlen óceán nem kimeríthetetlen forrás: ha már ezer sebből vérzik, nem bírja tovább. Forgassák élvezettel és haszonnal e „tengerlelkű ember” - akit „az óceánról szőtt álmai vezérelnek”, akit „elragadtak az árapályerők” szemhez és szívhez szóló kötetét. A könyvkészítő stáb hozzáértő és lelkes munkájának köszönhetően a tördelés és a nyomdai kivitelezés is méltó a képi- és szövegtartalom magas színvonalához. Krivánszky Árpád

Utazz és fotózz!

Hogyan léphetsz a profi fotósok világába? Mûhelytitkok profiktól – hobbifotósoknak Legújabb könyvünk

Digitális fotózás kezdôknek 2011 – CD-melléklettel

Tájak, városok digitális fényképezôgéppel

Fogy. ár: 3490 Ft

Fogy. ár: 2990 Ft

Interneten: 2250 Ft + postaköltség

Interneten: 1950 Ft + postaköltség

Makrofotózás és Teleobjektíves fényképezés

Digitális fotózás tükörreflexes géppel

Fogy. ár: 2990 Ft

Fogy. ár: 3490 Ft

Interneten: 1950 Ft + postaköltség

Interneten: 2250 Ft + postaköltség

Keresd a könyvesboltokban, nézz rá weboldalunkra: www.fotoszakkonyv.hu vagy rendeld meg postai utánvéttel (csomagban megéri) a következô e-mail címen: dfoto@digikabel.hu

Könyvajánló Izland - a végletek földje Erlend Haarberg és Haarberg Orsolya

A korábbi, Lappföldet bemutató fotóalbum után megjelent magyar nyelven a National Geographic sorozatában a szimpatikus természetfotós pár: Erlend Haarberg és Haarberg Orsolya második albuma ezúttal Izlandról, a Geographia Kiadó gondozásában. A két fiatal páratlan lehetőséget kapott a Wild Wonders of Europe – az Európa természeti értékeit népszerűsítő médiakezdeményezés – szervezőitől, amikor az általuk verbuvált 65 fős nemzetközi fotós csapatból őket bízták meg e Magyarországnyi területű ország természeti értékeinek megörökítésével. Bár csak 16 millió éve emelkedett ki az Atlanti óceánból – először Európát Amerikával összekötő földhídként, majd szigetté alakulva – Izland, szinte tobzódik a természeti szépségekben. Északias, alacsony napállásban fürdő tájjal dicsekedhetnek a skandináv országok is, azonban e sziget egy geológiailag aktív óceáni hátságon terül el, így ehhez járulnak még a vulkáni, utóvulkáni működés lenyűgöző jelenségei. Az életben is párt alkotó két fotós nagyszerűen kiegészíti egymást: Erlendet inkább az állatok, madarak világa érdekli, míg Orsolya a táji szépségek ihletett megörökítője. Mind a négy évszak hangulatát visszaadja a 256 oldalas kötetben szereplő csaknem 200 fotójuk.

Izland valóban a végletek, a kontrasztok, ellentétek földje, tükrözik ezt a fejezetcímek is: Sötétség és fény; Izzás/fagy; Kopár világ és zöldellő vadon; Forróság/hideg; Hangok özöne/éteri csönd; Szürke tónusok és vibráló színek. A fotók magas színvonalához méltó az általuk felkért izlandi írónő, Unnur Jökulsdóttir összekötő szövege, mely egyszerre precíz és tudományos, amellett költői képekben bővelkedő - és titokzatos, mint az izlandi mondák. Nem bánja meg, akinek birtokába kerül ez a szép album, a magas színvonalon komponált, művészi fotókból jó néhány szinte „beleég” az olvasó retinájába, mélyen megérinti a lelkét. Rabul ejti a háborítatlan, romlatlan természet hol vad, hol szelíd

szépsége: az óceán hullámai által vadul ostromolt sziklák, a gejzírek gőzgomolya, az éppen ottlétükkor kitörő Eyjafjalla vulkán ijesztő szépsége, a hajnali fényben megszelídülő zord táj, a smaragdzöld hegyoldalon szökellő, szivárványt szülő, vagy télen megfagyó vízesés. Hótiszta gleccser, izzóvörös láva és földöntúlian zöldes északi fény együtt, a sarki róka bumfordi kedvessége, a fiókáját utolérhetetlen kecsességgel etető sarki csér, a mókás külsejű lunda, a szártalan habszegfű üde rózsaszín párnája, ősszel az áfonyabokrok vöröséből sárga lombbal kiemelkedő fehér törzsű nyírfák – ez mind Izland. Krivánszky Árpád

Érdekes helyek

Budapest, Hűvösvölgy

Sokan nem gondolnák, hogy egy nagyváros szélén is vannak igazán jó fotózási lehetőségek, csak a megfelelő időben kell ott lenni a megfelelő helyen. A Fazekas-hegyi védett területet elsősorban geológiai ritkaságok iránt érdeklődők szokták felkeresni, de a budapestiek kedvenc kirándulóhelye is egyben. A Hűvösvölgy kisvasútállomás és a Nagyrét közvetlen közelében található a kirándulók által kevésbé ismert Fazekas-hegy. A Nagyrétről gyalogtúrák tehetők a Hárshegyre vagy a Feketefej-hegyre. Szerencsére az érintetlenebb budai erdők megfelelő ökológiai folyosót biztosítanak a Fazekas-hegy élővilága számára. A fotót még 2003-ban fényképeztem Canon EOS 1 VHs vázzal Fuji Velvia 50 diára. Aznap éppen a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület székhelyén tartózkodtunk, egy természetvédelmi projekten dolgoztunk közösen. A rádióban hallottuk, hogy aki teheti, menjen haza, mert a hirtelen érkezett ónos eső és a mínusz fokok miatt egész Hűvösvölgy lefagyott, a fákról lógnak a jégcsapok, az erdőben tartózkodni életveszélyes. Párommal gondoltuk, megnézzük, milyen ez a jelenség, mert ritka alkalom lehet érdekes tájképet készíteni a fővárosban. Felmentünk autóval a helyszínre és a legnagyobb meglepetésünkre gyönyörű látvány fogadott bennünket: a fák ágai úgy meg voltak hajolva, mint egy meseerdőben, fantasztikus volt az élmény. Kerestünk egy olyan kilátópontot, ahol nem vagyunk a fák alatt, nehogy baleset érjen minket, s mivel rendkívül tiszta, száraz idő volt, vártuk a naplementét. A nap lapos, meleg sugarai szinte végigsimogatták a fagyban meghajlott erdő ágait, az ellenfényben megcsillanó jeges erdő pedig táncra perdült a fény csodálatos árnyalataiban. Állványról a megfelelő időben exponáltam és elkészült az azóta megismételhetetlen fénykép.

Szöveg és kép: Imre Tamás

Tervezés Hely: Közép-Magyarország, Budapest. Megközelíthetőség: Budapesten belül kisvasúttal, busszal vagy autóval. Mit lehet fotózni: elsősorban tájat.

Mit vigyünk magunkkal: nagy látószögű és teleobjektíveket, állványt, kioldózsinórt polárszűrőt, átmenetes szürke szűrőt.

Szállás: rengeteg fogadó, panzió, vendégház működik Hűvösvölgyben. A legjobb időpont: a januári hidegben lehet ilyen zúzmarás képeket készíteni.

Máté Bence - ízelítő a könyvből

A Hidephotography megalakulása Lesépítések Magyarországon, Costa Ricában és Brazíliában

Amikor tizenegy évvel ezelőtt fotózni kezdtem, a természetfotós közéletben nagy titkolózás volt a jellemző. A fotósok mélyen elhallgatták egymás elől képeik készítésének fortélyait, és ha valakitől megkérdezték, hol készítette azokat, legtöbbször arra a diplomatikus válaszra számíthatott, hogy „belső Somogyban”. Mivel én is ebben a szemléletben nevelkedtem, először kitérő válaszokat adtam a leseim használatával kapcsolatos kérdésekre. Később mégis elgondolkodtam: mi lenne, ha titkolózás helyett inkább bérbe adnám azokat? Akkor abból a keresetből talán fedezni tudnám az újabb építkezéseket, és ilyen formán akár profitálhatnék is a fotózásból. Várható volt, hogy a hazai fotósok növekvő és lelkes tábora kevés lesz a hosszú távú fejlődéshez, szükségem volt tehát nyelvtudásra, a lehető leghamarabb. Ezen ötlettől vezérelve fél évre Londonba utaztam, ahol kezdetleges angoltudásomat feltornásztam egy éppen elégséges szintre, mellyel, ha helyesen nem is, de legalább már folyékonyan tudtam beszélni. Az év természetfotósa világpályázaton aztán minden évben kaptam valamilyen elismerést, így évente Londonba utazhattam, ahol találkoztam a szakma legnagyobbjaival. Olyan emberekkel barátkozhattam össze, akikre azelőtt félistenként néztem fel, és a legnagyobb nemzetközi magazinokban megjelent képeiket látva csak ámultam. Ezzel egy időben munkáimat olyan kiadványokban kezdték publikálni, melyeket korábban még csak meg sem tudtam vásárolni. A díjaimon keresztül rengetegen megismerték a fotóimat, és egyre gyakrabban hívtak előadást tartani külföldi természetfotós szemináriumokra. Észre sem vettem, hogy akaratomon kívül gyakorlatilag egy hosszú távú reklámkampány vette kezdetét. Mindenhol azt kérték, beszéljek a madárfotózásról… Mi másról is szólhattak volna ezek az előadások, mint azokról az újszerű lesekről, amelyeket éppen építettem, azokból milyen fotókat készítettem, és persze arról, hogy bárkinek lehetősége nyílik kipróbálni ezeket. Két év alatt Európa nyolc országában tartottam előadásokat, ahol sok száz fotós a saját szemével láthatta, milyen képek készültek a rejtekeimből. Tizennyolc évesen saját céget alapítottam, és ezzel elkezdhettem felépíteni életem első, komoly vállalkozását. Akkor még nem gondoltam, mekkora fába vágom a fejszémet! Kezdetben egy kedves barátommal képzeltük el, hogy majd turizmussal foglakozunk. Az üzleti érdekké formálódott barátság azonban tönkretette kapcsolatunkat. Úgy éreztem, együttműködésünkben túlságosan eltolódtak a befektetett energiák, ezért kezdeményezésemre

szétváltunk. Hosszú előkészületi munkára volt szükség, mire a fotósokat vendégül láthattam. A Pusztaszeri Tájvédelmi körzetben felújítottam egy tanyát, melynek lakhatóvá tétele egy egész évre kivont a forgalomból. Ebben az évben építettem a legtöbb lesemet is, melyek közül párat még most is használok. Az első szezon nagy izgalommal kezdődött! Tudtam, hogy hiába minden terepi ismeretem, az időjárás kiszámíthatatlansága miatt előfordulnak majd napok, amikor érdemesebb lesz a házban pókerezni, mintsem a lesben vesztegetni az időt. Nagy felelősség nyomta emiatt a vállamat… Hatalmas szerencse, hogy a technikai fejlődés pont erre az időszakra időzítette a digitális fotózás elterjedését, melynek köszönhetően robbanásszerűen megnőtt a professzionális felszerelést birtokló, de kevés szabadidővel és rutinnal rendelkező, lelkes hobbifotósok száma. A fotózások úgy néztek ki, hogy én felkutattam a témákat, megismertem az állatok viselkedését, megteremtettem fotózásuk körülményeit, majd a munka utolsó fázisában elkísért még két-három ember, akik sokkal inkább tűntek társaknak, mint turistáknak. Éreztem, hogy a világ legjobb állását választottam! Az emberek a szabadságukat jöttek eltölteni hozzám, és legtöbbjükkel együtt ünnepeltük, ha valamelyikünk készített egy jó képet. Sikerült elérnem, hogy a hobbim a munkámmá váljon, amire nemhogy ráuntam volna, még inkább fanatikussá váltam. Még élvezetesebbé tette a fotózásokat, hogy a mellettem ülő emberek hétről hétre olyan extázisba estek a lesekben, mint én tettem azt valamennyi munkám elején! A második fotósszezon végén Hivekovics Ákos, világkörüli túraszervező azzal az ötlettel keresett meg, hogy fogjunk össze, és építsünk fotósközpontokat világszerte. Nem ujjongtam az ötletért, hiszen frissek voltak az emlékeim azzal kapcsolatban, milyen tud lenni, ha két barát üzlettárssá válik. Ákos jelzésképpen lefoglaltatta a www.hidephotography.com webcímet, és kéthavonta e-mailekkel bombázott, különféle lehetőségekről, hogy a világ mely tájára mehetnénk leseket építeni, ahol „tárt karokkal várnak”. Őt legalább annyira érdekelte az utazás, mint engem a fotózás, mindig úton volt (és egész biztosan van is). Az egyik héten az Antarktiszról Tűzföldre érve, a másikon meg már Afrikából küldött levelet. Saját erejéből, harmincegy éves korára százhét országba jutott el. Rajta keresztül ismerkedtem meg Gődény Csabával is, ismertebb nevén Pelikánnal, akinek szintén az utazás és a fotózás töltötte ki élete azon részét, melyben épp nem a számítógép előtt ülve ügyködött egy „NASA-program feltörésén”.

A következő madárfotósszezon szintén nagyon kellemesen telt. Ismét rengeteg kiváló fotó és elégedetten hazatérő fotós jellemezte. Az egyik ilyen jól sikerült fotózáson ismerkedtem meg Ágival, akivel ma már harmadik éve élünk együtt. Lassan mi is fantáziát láttunk egy világméretű hálózat felépítésében, két barátunk annyit járt a nyakunkra. Így 2008 áprilisától mindegyikünk úgy kezdte alakítani az életét, hogy a lehető leghamarabb felépíthessünk egy közös, külföldi fotósközpontot. A helyszínt sokáig kerestük. Először egy európai bázis felépítésén gondolkodtunk az ismert klientúra és a közelség miatt, majd mégis Costa Ricára esett a választás. Ákos hat évvel azelőtt egy évig volt menedzser a Laguna del Lagarto lodge-ban, mellyel azóta is jó kapcsolatot ápolt, és úgy gondolta, ez a hely minden szempontból kielégíti az igényeinket. Costa Rica esetében, annak páratlan esőerdei élővilágán túl, a turizmus miatt fontosnak tartom megemlíteni, hogy ez az egyetlen ország KözépAmerikában, ahol 1948 óta nem létezik katonaság, ennek köszönhetően fejlettsége és közbiztonsága messze megelőzi a többi latin-amerikai országét. A katonaság felszámolása óta polgárháborúktól mentes övezetet így méltán hívják Közép-Amerika Svájcának. Szeptemberre elkészítettük a hidephotography. com honlapot, melyen minden magyarországi lesről részletes leírást adunk. Októberben közös céget alapítottunk, megvettük a november 8-ára szóló Costa Rica-i jegyünket, és innentől már nem volt visszaút. Ági, Csaba és én Magyarországról indultunk, Ákos (aki végül csak egy hónapot maradt velünk) szokás szerint valahonnan a föld másik oldaláról keveredett elő. Costa Ricában viszont már mindenki együtt volt, ami azelőtt talán kétszer fordult elő. A Laguna De Lagarto lodge ötszáz hektáros észak Costa Rica-i területét egy hét terepi tapasztalat után alkalmasnak találtuk, így az utolsó elem is a helyére került, és megköthettük a szerződést a tulajdonossal. Első körben csak ízlelgettük a területet, ismerkedtünk a helyi emberekkel, szokásaikkal, és kerestük a leseink esetleges helyét. A lodge udvarában felállított madáretetőt figyelve biztosra vettük, hogy tizenöt-húsz madárfajt (mely magában foglalja a legszínesebb csőrű madarakat, a tukánokat és az arasszárikat) banánnal bárhová oda lehet csalni. Hatalmas feladat előtt álltunk. Rövid idő alatt a lehető legjobban meg kellett ismernünk az állatvilágot, amely küldetésben a szakirodalomban fellelhető csekély ismeretanyag sajnos nem nyújtott túl sok segítséget. Mivel azonban egy-egy jól sikerült les mérete, alakja, megközelíthetősége, tájolása és pontos helye sokrétű ismeretet igényel, minél több információra volt szükségünk. Zömmel csak saját

tapasztalatainkra alapozhattunk. Az igazi az lett volna, ha egy egész évet eltölthetünk a területen, mielőtt nekikezdünk az építkezésnek. Hiszen otthon évekig madarásztam, mire megépítettem az első lesemet... Ennyi időt persze nem szántunk a dologra. Két hét alatt két lest terveztem, melyeknek a pontos helyét is kinéztem. Az egyiket kőből, föld alá, a királykeselyű fotózására szántam, a másikat pedig fából, hétméteres magasságba, az esőerdő szélére, banánevő madarakra. Az idő leginkább azért sürgetett, mert az összes építőanyagot a lodge-ban akartuk tudni, mielőtt Ákos elutazik. Hiába beszéltünk mindannyian angolul, annak kint nem sok hasznát vettük, így tudtuk, hogy társunk spanyoltudása nélkül rohamosan csökkennek majd a lehetőségeink. Hamar meg kellett tanulnunk együtt élni azzal is, hogy ez az ország a „Pura Vida” kifejezésre épül, amely a „minden rendben”, „happy az élet”, „Ne aggódj!”, „Tégy a gondokra!”, „Ej, ráérünk arra még!” életszemléleteket tömöríti két szóba. Ha egy kicsi is jutna az első négy jelentéséből a mi kultúránkba, rájönnénk: a boldogságnak a pénztelenség nem szab gátat. Az ötödik pont azonban megkeserítette ottani életünket A repülőjegyünk hazafelé március 16-ára szólt. Eddig az időpontig négy-öt les felépítését terveztük, s azokból olyan fotók készítését, melyek láttán kedvet kaphatnak a fotósok, hogy nálunk töltsenek pár napot. A keselyűsles alapanyaga néhány nap késéssel ugyan, de megérkezett. Két hatalmas kamion küzdötte végig magát a legközelebbi várostól, Pitaltól a hozzánk vezető negyvenöt kilométeres, sáros földúton. Megérkezésüket a „Pura Vida” megoldás követte: a huszonnégy tonnányi téglát, sódert, cementet és számos egyéb építőelemet traktoros és kézi erővel szállítottuk át végleges felhasználási helyükre. A környéken fellelhető egyetlen traktortulajdonossal, Leoncióval megállapodtunk, hogy segít nekünk a szállításban. Munkagépe valamikor a hatvanas évek végén élhette fénykorát, ennek megfelelően nem sok felület maradt rajta, amin ne látszódott volna valami „sufnituning” nyoma. Négy napon keresztül csak lapátoltunk és pakolásztunk a kis traktor utánfutójára. Minden egyes fuvar újabb kihívást jelentett: minden út alkalmával más romlott el a traktoron. Az utolsó napon például kidurrant a járgány bal első kereke, de Leonciót ez sem tántorította el. Deszkával kiékelte a kerék felfüggesztését, mire az tíz centivel magasabbra emelkedett a másiknál, így az utolsó öt fordulót már ezzel, a háromkerekűvé változott paraszthummerral teljesítettük. Első lesünket tehát még az első hónapban elkezdhettük gőzerővel építeni. Úgy gondoltuk,

a betonozással azért várunk, amíg az eső elmúlik, elvégre mégsem ideális szakadó esőben keverni. Arra azonban sajnos senki sem figyelmeztetett minket, hogy a határátlépéskor nem csak mi érkeztünk meg Costa Ricába, de az esős évszak is, melynek jelentését ezen a vidéken szó szerint kell venni: olyan évszak, amikor esik az eső. Így nem maradt más választásunk, meg kellett tanulnunk együtt élni az égi áldással. Már egy hete megállás nélkül szakadt, és a legkisebb jele sem mutatkozott annak, hogy a nap átröntgenezné a vastag felhőréteget. Erre válaszul – Mekk Elekhez hasonlóan – úgy döntöttünk, mi is a tető összeácsolásával látunk neki az építkezésnek. Azzal a különbséggel, hogy először nem a lesünk tetejét, hanem egy lemeztetőt építettünk, ami alatt tovább folyhattak a munkálatok. Vesztünkre hagytam magam lebeszélni a betonkeverő vásárlásáról, hiszen mindenki győzködött, hogy itt senki sem használ ilyet, minden betont kézzel kevernek. Hát, ha mindent azzal kevernek, akkor egy lessel sem lehet probléma – gondoltam (halkan jegyzem meg, már ekkor gyanúsnak kellett volna lennie, hogy az egész faluban nincs annyi beton, amennyi a keselyűsleshez kellett, errefelé ugyanis fából építkeznek). Betonlest sem építettem még azelőtt soha, így ehhez is úgy álltam hozzá, mint korábban az összes többihez: ha az egyenes egyenes, a függőleges függőleges, a derékszög pedig derékszög, és a cementtel, betonvassal nem spórolunk, a többit valahogy csak kitalálom. Közben a magasles alapanyagának elkészítésére leszerződtünk egy fűrészüzem nagyon szimpatikusnak tűnő tulajdonosával. Azt ígérték, hogy tizenöt napon belül kiszállítják nekünk az első torony nyersanyagát, amely még a „Pura Vida” állandóval felszorozva is jól hangzott. Ákos közben továbbállt, ezért a mesteri fokra fejlesztett kézjeleinket és meglehetősen szűkös szókincsünket használva érvényesültünk tovább. Nem is volt olyan bonyolult! Nyelvtudás híján minden angol szót spanyolosan ejtettem, a végére odabiggyesztettem egy „o” hangot, így a szavak egytizedét – erős testi rásegítéssel – megértették a helyiek. Már majdnem befejeztük a keselyűsles födémbetonozását is, mikor számtalan könyörgés és telefonálgatás után, egy hónapos késéssel, végre megérkezett a faanyag. Még el sem kezdtük a lepakolást a kamionról, amikor feltűnt, hogy a számtalan gerenda között szabad szemmel nézve sem találni két egyforma méretűt, melyek jó része egyébként is sokkal puhább fából lett kifűrészelve, mint amit kiválasztottunk. Az is hamar kiderült, hogy az anyagokat nem gyalulták le, és ráadásul mindenből kevesebbet hoztak. Vigasztalásul közölték, hogy a számla végösszege viszont több

lett, mint amiben megállapodtunk. Isten hozott „Pura Vida” országban! Hosszas vitatkozás után sem volt más választásunk, mint lepakolni a rakományt, és kézigyaluval, illetve kézifűrésszel nekiállni a további feldolgozásnak. Ha visszaküldtük volna az egészet fizetés nélkül, ki tudja, mikorra szerzünk újakat, és semmi garanciát nem láttunk arra, hogy az inchnyi (2,54 cm) pontosságnál bárhol is többre képesek. Errefelé nagyjából úgy álltak az emberek az építkezéshez, mint én az angoltanuláshoz. Épp csak addig a pontig készítenek, szerelnek és javítanak mindent, ameddig az működni kezd. Ha gurul a kocsi, akkor az „normal”-nak nyilvánítható. Bele kellett hát törődnünk, hogy itt is köbgyököt vonjunk abból, amit ígértek, hogy megkaphassuk, amire talán képesek. Ez volt a Costa Rica-i építkezés mélypontja: a második les félkész építőelemeit nagyjából akkor hozták, amikor már állnia kellett volna a belőlük készülő rejtekhelynek. Ekkorra már csak két hónapunk maradt a hazaútig, és már egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy addig végezni tudunk. Két segédmunkással mindennap reggeltől estig építkeztünk, a dolgok mégis csigalassúsággal haladtak. Harminc fok, szakadó eső, kezdetleges szerszámok, kézi szállítás… Ilyen körülmények között igazi kihívás volt magaslest építeni, ami azelőtt itthon – Grósz Sanyi asztalos barátom csapatának köszönhetően – gördülékenyen ment. A legnagyobb fejtörést a vázszerkezet összeácsolása okozta. Csillagászati összegért néhány órára béreltünk egy villanyoszlop-állító daruskocsit, melynek segítségével szakadó esőben lefúrtuk a les lábait a lejtős és sáros talajba, majd azonos szintre vágtuk a tetejüket, és ráemeltük az előre elkészített kabin hatszáz kilós vázát. Ez volt a legizgalmasabb munkanap. Nyolc ember munkáját kellett összehangolni, és számtalanszor előre végiggondolni a munkafolyamatok stratégiáját, megtervezni a B, C, D és E verziókat is arra az esetre, ha hiba csúszna a rendszerbe. Megnyugtató volt, amikor végre az utolsó biztosítószeg is a helyére került, és a les – mindennemű balesettől mentesen – megállt a saját lábán. A costa-ricaiak örömükben a magasba emelt kabin gerendáin táncoltak. Az első sikerélményt követően feszített tempóban haladtunk tovább, így nagyon kevés időt tudtunk újabb témák keresésére fordítani. A fúrógép csak akkor esett ki a kezünkből, ha valaki rábukkant egy érdekes kígyóra, amit azonnal meg kellett örökíteni. Costa Ricában él ugyanis a világon a legtöbb különböző kígyófaj egy adott területen, melyek jó része veszélyes az emberre. Az építkezések alatt tizenhat különböző fajjal találkoztunk, ezért a divatot – praktikus okokból – végig a hosszúszárú gumicsizma jelentette. A rögtönzött fotózásokat leszámítva talán kéthetente vettünk objektívet a

kezünkbe, és elsősorban a környék hihetetlenül változatos makrovilágát fotóztuk. Két komoly témára azonban muszáj volt több időt szánnom. Az egyik a jézusgyík, az ottani lagúnák egyik leglátványosabb jelensége. Könnyen megfigyelhető állat, amely elképesztő sebességének köszönhetően képes szaladni a víz felszínén, próbára téve ezzel a fotósok reflexeit. A másik a levélhordó hangya, mely faj képviselői a legkitartóbb dolgozói az itteni esőerdőknek. Fotózásukat sajnos addig halogattam, hogy hazautazásom előtt nem sokkal még készítettem róluk pár kockát, de igazából csak akkor tudtam fényképezni őket, amikor egy évvel később visszatértem Costa Ricába. Az általában faleveleket szállító hangyák alkalmanként meglátogatták a lodge virágoskertjét, s a rágóikkal könnyen kivágható színpompás „zsákmányt” a kétszáz méterre lévő földalatti várukba szállítják, ahol táplálékul szolgáló gombákat termesztenek rajtuk. Kihagyhatatlan témának tűnt, így kerestem egy alkalmas helyet a fotózáshoz, ahol a dolgozók útja egy faágon vezetett keresztül, s azt terveztem, hogy minél több – színes növényi részt fuvarozó – hangyát örökítek majd meg egy képen. Mikor Adolfo barátom, a lodge menedzsere meghallotta, mire készülök, elpanaszolta, hogy nem örül a hangyáknak, mert időről időre az ő kertjét is megszállják, és lecsupaszítják a növényeit. Mivel a hangyák kizárólag éjszaka mutatkoztak, négy vaku fényének segítségével világítottam ki a képeket. Az első fotós napon kétezer kockát készítettem, melyek közül akadt ugyan pár használható, ám a hangyák csupán néhányszor estek ugyanabba a mélységélességi síkba. Reménytelennek tűnt, hogy egyszerre háromnál többet élesen tudjak lefotózni, kellett hát valami fortély, amivel rávehettem őket, hogy libasorban fuvarozzanak. Először eléjük tettem egy vékony, két centi átmérőjű ágat. Ezen masírozva nagy eséllyel kerülhettek volna a fényképezőgéptől egyforma távolságba, ám eszük ágában sem volt rámászni! Jobban bíztak az előttük haladó munkatársuk által hagyott szagnyom követésében, mintsem az általam biztosított, rövidebb, de ismeretlen útban. Ezért betettem az ágat pár órára a járatukba, hogy ellássák szaganyaggal, s onnan kivéve azonnal el is fogadták autópályául a gallyamat. A három-négy milliméteres mélységélesség miatt azonban így sem lettem sokkal hatékonyabb. Gyors, egyszerű, a helyszínen kivitelezhető megoldást kellett találnom. Kiszereltem a lodge számítógépének 12V-os hűtőventillátorát (amit éjszaka lévén éppen nem használtak), megtápláltam a lodge kocsijának akkumulátorával, majd a szerkezetet betettem az ágacska alá. Amikor a keresőbe megfelelő színű hangyák érkeztek, bekapcsoltam a ventillátort,

amitől minden, levelet szállító dolgozó a legkisebb légellenállású helyre vándorolt, vagyis pontosan az ágam tetejére. Ezzel az ötlettel megtízszereztem a fotózás eredményességét, és már az első napon jobb képeket csináltam, mint azelőtt bármikor. A párás klímának köszönhetően két hónap alatt a makroobjektívem belső lencsetagjain összefüggő gombafonalak növekedtek, aminek hála, minimum 8-as blendével kellett fotóznom, hogy valamelyest kontrasztosodjon az általuk okozott fátyolosság. Megfordult a fejemben az objektív szétszerelésének lehetősége is, de a harmadik két milliméteres csavarnál – melyet egy kihegyezett hegesztőpákával csavartam ki – a beletörődés útját választottam. Mindeközben megéltünk egy 5,7-es erősségű földrengést is, ami levizsgáztatta félkész betonlesünk stabilitását. Tőlünk száz kilométerre viszont tizenöt kilométer hosszan lebontott egy hegyoldalt, ami elvágta a legrövidebb utat a főváros felé, tovább nehezítve ezzel az építőanyagok beszerzését. Szokásunkhoz híven a január elsejét lesben töltöttük. A félig kész, cementszagú építményből ekkor fotóztunk életünkben először királykondort! Ezek után kétség se merült fel bennünk a les sikerességét illetően. A szerencsésen induló januárban ráadásul egy fantasztikus helyet is találtunk az őserdőben, amelyre a második magasles helyének keresése közben akadtunk rá. Mivel az erdő mélyén, a zárt lombkorona alatt a talajszintre már alig jut fény, itt kifejezetten sokat számított, ha pár méterrel magasabbra tudtunk emelkedni. A kiszemelt helyet, amely rendkívül ideálisnak tűnt a fotózáshoz – azon túl, hogy érintetlen esőerdő vette körül – egy húsz éve kidőlt, huszonöt méteres fatörzsön végigsétálva lehetett elérni. Az építéshez szükséges faanyag a korábbiakhoz hasonló kondíciókkal érkezett. Közben mindenki nyugtatgatott, hogy ne idegeskedjünk, ez LatinAmerikában így természetes. De végre több helyszínen is építkezhettünk egyszerre! Sűrű, elsődleges esőerdő lévén nem használhattunk daruskocsit, a gödröket így kézzel ástuk, majd – szintén kézi erővel – minden oszlopot a helyére állítottunk, miközben kötelekkel a környező fákhoz kötözve biztosítottuk azokat. A második magasleshez kivezettük a lodgeból a hálózati áramot, a többi helyszínen pedig aggregátorról üzemeltettük a gépeket. Azt szerettük volna, ha leseink nemcsak kiváló fotók elkészítésére adnak lehetőséget, de a természetbe illők, időtállók, valamint olyan exkluzívak és kényelmesek is, mint sehol máshol a világon. (A tartósságra eddig nem lehet panasz, hiszen a földrengés óta sértetlenül megéltek már egy hurrikánt is, melyben az erdő fái jórészt kidőltek.) A keselyűslessel annyi munkánk

akadt, mint egy kisebb házzal, ami soha nem akar teljesen elkészülni. Belülről az aljzattól a mennyezetig kicsempéztük, kívül pedig vastagon beborítottuk agyaggal és gyeptéglákkal, hogy a tájba illeszkedjen és kellemes legyen a belső klímája is. Az ablakaira otthonról hozott Stopsol Classic Clear üvegek kerültek, minthogy – bejárva San Jose összes üvegkereskedését – egyetlen olyan típusú üveget sem találtunk, amely felválthatta volna az otthon már bizonyított márkát. Ez azzal az egyetlen „aprócska” kompromisszummal járt, hogy a repülőn való szállíthatóság érdekében minden les ablakát 100x50 centisre kellett terveznem, és mindvégig úgy bánni velük, mint a hímes tojásokkal. Az üvegek beragasztásával egy időben leszerveztük, hogy háromhetente hozzanak nekünk egy mélyhűtőnyi marhafejet, melyekkel naponta etettük a keselyűket. Közben megkezdtük a banánnal való szoktatást is, hogy már az építkezés során megfigyelhessük, milyen madarak érdeklődnek iránta. Az eső ekkor már gyakorlatilag negyedik hónapja folyamatosan esett, így teljesen megszoktuk, hogy rendszeresen gatyáig ázunk. Mindössze négy olyan napra tudok visszaemlékezni, amelyeken egy csepp csapadékkal sem találkoztunk. A folyamatos eső okozta megpróbáltatásokat a száraz évszak kezdetekor a természet tovább fokozta. Innentől a nap egyik felében perzselő napsütésben, másikban szakadó esőben folyt a munka, melynek köszönhetően a hatalmas páratartalom óriási dagonyával párosult. Kizárólag csizmában volt érdemes bárhová is elindulni, öt hónap alatt négy gumicsizmát tettem tönkre. Körvonalazódott, hogy első nekifutásra három lesnél biztosan nem építünk többet. Azok befejezése is komoly áldozatokkal járt, s miként minden pénzünknek, úgy az építkezésre szánt időnek is a végére értünk. Részben emiatt is, módosítanunk kellett a repülőjegyeinket. Áginak többek közt azért, mert felvették a főiskolára, és az oktatás február végén kezdődött, a miénket pedig azért, hogy befejezhessük a munkát. A magyarországi szezon április végén indult, ezért április 24-ére írattuk át a hazautat. Ahogy egyre lendületesebben haladt előre az építkezés, úgy jöttek elő az újabb nehézségek is. A keselyűetetőre a madarakkal együtt a kóbor kutyák is rászoktak, ezért az egész területet körbe kellett kerítenünk. Következő programpontként, márciusban megérkezett a folyamatos, eső nélküli hőség, mely sajnos hasonló hatással volt az állatok aktivitására, mint az otthoni kánikula, így biztosra vehettük, hogy a fotósszezon február végével lezárul. Ellenben az építkezés nagyon jól haladt, egyszerre két-három helyszínen is folytak a munkálatok. Reálisnak tűnt, hogy április végére

készen legyünk, ám még nagyon messze álltunk attól, hogy a magyarországi központhoz hasonlóan, felelősséggel tudjuk ajánlani a leseket fotósoknak. Úgy döntöttünk hát, Pelikán mindannyiunknál tovább marad, és bejáratja a helyet. Közben Ákos Brazíliában leszerződött a következő építkezés, a Xaraes lodge tulajdonosával. Úgy tűnt, a helyszín minden elvárásunknak megfelel. Először június végére terveztük az ottani központ felépítésének kezdetét, de hamar beláttuk, jobb, ha lassabb és biztosabb léptekkel haladunk. Pelikán ezalatt egészen szeptemberig Costa Ricában maradt tesztelni a leseket. Időközben Ákos, egyéb elfoglaltságai miatt, sajnos kilépett a cégből. Szeptember elején így Ágival ketten utaztunk Brazíliába, hogy feltérképezzük a területet, és leseket tervezzünk. Ez a terület jobban feküdt nekünk, mint az esőerdő. Pantanal a világ legnagyobb kiterjedésű vizes élőhelye, már ami a vizes évszakot jellemzi: a szárazban a bugacihoz hasonló sárga homokkal borított, füves, erdőfoltos terület, mely tájkép olyasféle hangulatot áraszt, mint amilyen a Kiskunság lehetett a folyószabályozások előtt. Az első hetekben csak ismerkedtünk a terület sajátosságaival, ízlelgettük, tanulgattuk az állatok viselkedését. Ismeretlen vadonba érkeztünk, az első lépéseket még a lodge udvarában is óvatosan tettük meg. A terület madársűrűségét elnézve nem volt kérdés, hogy alkalmas-e a fotózásra. A szárnyasok mellett a vidék egyéb állatfajtákban is szép számmal bővelkedett: jaguár, puma, óriás- és kis sörényes hangyász, kapibara, ocelot, kajmánok, kígyók, számos különleges emlős, hüllő és kétéltű. Ami ezek közül számunkra elsőre izgalmasnak tűnt, az a jaguár jelenléte volt. A pantanali szavannák királya képes leteríteni egy kifejlett marhát is, így joggal merült fel a kérdés: mennyire kell tartanunk tőle, mikor a terepen kószálunk? Az első helyi, akit megkérdeztünk, csak nevetett. Azt mondta, jó, ha ezt komolyan vesszük, mert az ő bátyját egyszer már megtámadta egy, és épphogy életben maradt. Mi volt pontosan a szituáció? – kérdeztem. Hát az, hogy kirándultak a Pantanalban, és találtak egy jaguárkölyköt, amit bevittek éjszaka a sátrukba. Mondtam Áginak, hogy ezt azért ne számoljuk mint esetet... Komolyra fordítva a szót: nem messze a mi lodgeunktól, két évvel korábban egy jaguár megevett egy helybélit, de nem verték nagydobra. A baleset képeit látván pár napig még a házból is alig mertünk kilépni... A Pantanal közepén, százharminc kilométerre a legközelebbi településtől, négyezer hektáros magánterületen fekszik, mely a tehenek kerítésétől eltekintve emberi beavatkozástól látszólag mentes. A lodge légkondicionált, tágas, színvonalas

szobákkal, műholdas internettel, medencével, teniszpályával felszerelt, s igazán ideális lehetőségeket biztosít a kikapcsolódni vágyó utazó számára. Tulajdonosa egy Portugáliából származó farmer, akivel hasonló hullámhosszon mozogtunk, jól megértettük egymást, nagyon szimpatikusnak találtuk az együttműködésre. A többiekkel egyébként az volt a megállapodásunk, hogy a korábbiaknál olcsóbb leseket építünk, melyekkel kevesebbet kockáztatunk. A tervezéskor ezt figyelembe is vettem, de a végén valahogy mégsem olcsóságuk lett a legnagyobb erényük. A számunkra legérdekesebb madarat, a világ legnagyobb arafaját, a ritka kékarát már az első hónapban sikerült beetetnünk a területen természetesen termő pálmamaggal. Egy ilyen tekintélynek pedig mégsem tervezhettem valami aprócska kalyibát! A Costa Rica-i tapasztaltatokat igyekeztünk előrelátóan használni, hogy fotózásra is több idő maradhasson, és ne pusztán az építkezés tegyen ki fél évet. Valószínűsítettük, hogy jó alkalmazottat nehezen fogunk találni, ezért hozott munkaerővel dolgoztunk. Fodor András és párja, Szűcs Csilla önkéntesekként jöttek segíteni nekünk, három hónapra. Összesen tizenegy les építését terveztük négy különböző témára: egy magaslest az aráknak, két madáritatót, öt különálló kis lest keselyűknek és három vízpartit. A vízileseknek csak a lábait készítettük el, befejezésükkel még vártunk, amíg több tapasztalatot nem szerzünk a vízszint változásáról. Szerencsénkre kivételesen száraz évben érkeztünk, így olyan helyeken is szárazon tudtunk építkezni, ahonnan csak tizenévente tűnik el a víz. A tájat szemlélve nehéz volt elképzelni, milyen lehet, amikor tengerré változik. A helybéliek jóslatainak bizonyítékaként azonban minden fa törzsén megfigyelhettük azt a halvány csíkot, melyet a 2002-es rekord vízszint festett a kérgekre. A lesek helyének kiválasztásakor ezeket mindig szem előtt kellett tartanom, nem akartam úgy járni, mint a szegedi ártérre épült Kiskőrössy halászcsárda, melynek a bejáratánál minden árvíz után festhetnek egy újabb csíkot, amely a legutóbbi vízszintet jelzi. Mázliként könyveltük el, hogy a területen lévő összes erdőfolt dombra nőtt, ahová a víz soha nem ér fel. Talán nem véletlenül… Vajon azért vannak ott az erdők, mert eredetileg dombok voltak, és a víz miatt csak oda tudtak nőni, vagy azért vannak ott a dombok, mert az erdők nem engedik kimosni a talajt? Ezen a kérdésen addig méláztunk, míg az itatók földbe ásott leseinek gödre el nem érte az ötven centis mélységet. Eddig a pontig csak barna erdőtalajon és gyökereken kellett átküzdeni az ásókat, alatta azonban mészkő keménységű talajréteg várt, melyről a csákányok is visszapattantak.

A terület feltérképezésekor öt különböző, apró tesztitatót építettünk, végül aztán a legjobban működők helyére tettük a valódiakat. Az építkezések alatt a „Pura Vida” érzésnek itt is minden formája erősen megmutatkozott, csak errefelé épp tranquilonak hívják azt az életformát, amit a portugál telepesek és indiánok leszármazottai magukénak vallanak. Első két helyi alkalmazottunk a második napon, munkakezdés előtt, köszönés nélkül szívódott fel. Fogalmunk sem volt gyalog hová tűnhettek… A lodge tulajdonosa, Joao Ramos azonban csak mosolygott ezen. Mint kiderült, nála nyolc év alatt hatszáz ember fordult meg… A kézi betonkeveréssel itt is próbáltak minket rémisztgetni, de nem engedtem, hisz ekkor még tisztán éltek bennem a recski munkatábor hangulatát idéző trópusi betonkeverések okozta emlékek. A féligáteresztő üvegeknek kényszerhelyzetben ugyanaz lett a sorsuk, mint Costa Ricában, vagyis az importálás. Öten összesen húsz táblát tudtunk elhozni csomagként, s ez egy híján elég is lett minden lesre. Az arás rejtek tervezésekor hosszú volt a vonalzóm, oda ötméteres panoráma kilátást rajzoltam, melyből lett nyugati és keleti irány is, következésképp ehhez az egy leshez használtuk fel az üvegek felét. Ilyen terveket embert próbáló feladat volt megvalósítani a semmi közepén! Itt, Brazíliában nem az eső, hanem a kibírhatatlan hőség és a civilizációtól való távolság nehezítette a munkát. Minden vásárlás előtt nagyon át kellett gondolni, mire lehet majd szükségünk, hiszen nem volt lehetőségünk elszaladni a sarki boltba egy kiló szögért. A magasles lábainak hatalmas oszlopait 800 kilométerről, egy eukaliptuszültetvényről hoztuk, minthogy a Pantanalban nem engednek fát kivágni. Daruskocsi hiányában pedig kézzel ástuk ki az oszlopoknak szánt, két méter mély gödröket, és a háromszáz kilós lábakat drótkötelekkel biztosítva, traktorral állítottuk a helyükre. Ezen az emlékezetes, forró napon határoztuk el, hogy átállunk éjszakai üzemmódra, amikor a hőmérséklet végre harminc fok alá zuhan. Lámpákkal kivilágítottuk a munkaterületet, ami egész jó ötletnek tűnt. Legalábbis egy darabig… Míg meg nem tapasztaltuk, hogy naplemente után milliónyi rovar lepi el a holdnak hitt izzókat, támadásaik alól minket sem kímélve. Az izzadt testünkre tapadt több száz ízeltlábú okozta kellemetlen érzés miatt négy éjszakai műszak után mégis inkább a hőséget választottuk. Mindent összevetve, a magasles építése ebben az országban is a kihívások csúcsát jelentette. Ezek után a keselyűfotózásra épített egyszemélyes lesek és az itthonihoz hasonló két itató rutinfeladatnak számított. Feltéve, hogy nem vesszük azt a szúnyogmennyiséget, amely

az itatók erdejében várta, hogy tengerentúli vért csapolhasson. A kis vérszívók felhőben támadtak bennünket, ami ellen a munkaterület körül tíz, különböző helyen gyújtott tűzzel, vastag ruházattal és vakolókanállal magunkra kent szúnyogriasztóval vettük fel a harcot. Akadtak is szerencsésebb napok, amikor ily módon sikerült kétszáz alá szorítanunk a fejenkénti csípések számát. Szakadó esőben és perzselő napon együtt sem volt olyan nehéz építkezni, mint a szúnyogok erdejében. A lesek közti távolságok miatt nem maradt más választásunk, mint kocsit vásárolni. Pénztárcánkból egy harminckét éves Toyota Bandeirante terepjáró és teherszállító klónra futotta. Ennek a kocsinak a legnagyobb előnye, hogy – rajtunk kívül – mindenki értett a szereléséhez, s alig tettünk pár kilométert a járgányba, máris kiderült, miért. Ebben a kocsiban az tűnt garantáltnak, hogy mindennap elromlik valami, a különlegességet pedig az jelentette, hogy mindennap más. A kilométerszámlálója alapból nem működött, ellenben az üzemanyagmérője már az első napon kiakadt, ezért végig érzésre tankoltunk a lodge két köbméteres gázolajtartályából. Már az autó megvételkor sem oldott rendesen a kuplung, mely probléma odáig fajult, hogy lassan teljesen meg is szűnt annak funkciója, mialatt szépen megtanított bennünket kuplung nélkül sebességet váltani. Felfelé ez ment is könnyedén, de visszaváltani kuplung nélkül sajnos nem lehetett, ezért lassítás után meg kellett állni és elölről kezdeni az egész műveletet. A kuplung nyugdíjba menetelét követte a csökkenő fékhatás, majd a fék nélküli közlekedés. Végül is, jobban belegondolva, ha az autó nem vesz részt forgalomban, nincs is szükség fékre, ami egyébként csak üzemanyag-pazarlás. Egy alkalommal épp a kuplung és fék nélküli vezetést gyakoroltam a hazafelé vezető úton, mikor éreztem, nagyobb a sebességünk, mint hogy a lodge kapuja előtt meg bírnánk állni. Leállítottam a jármű motorját, hirtelen bevágtam a sebességet egyesbe (bízva a motorfékben), melynek hatására a kocsi újraindult, és teljes sebességgel áttörte a kaput, a platón kapaszkodó barátaimmal együtt. A vezetési ismeretek középhaladó szintjét mégis akkor értük el, mikor megszűnt a gáz is, és egy intenzívebbre beállított alapjárattal közlekedtünk tovább, immár mindhárom pedál használata nélkül. Ezt a folyamatot mindig színesítette valamelyik kerék kitörése, vagy az indítómotor elromlása, melynek következtében csak lejtőn lefelé volt szabad megállni. Ám, a dolog látszólagos súlya ellenére is ritkán akadt akkora probléma, amit valaki egy darab dróttal orvosolni ne tudott volna. Egyik nap, mikor az autó valamennyi, a guruláshoz feltétlenül szükséges szerve

épp működött, munkából hazafelé hatalmas bozóttüzet pillantottunk meg a szürkületben. Hazamentünk a felszerelésekért, és a lángok felé vettük az irányt. A sötét éjszakában világító, ötszáz méter hosszan elterülő „szörnyeteget” könnyű volt megtalálni. Mikor odaértünk, földöntúli élményben volt részünk: a fények játéka, a szagok és a bennünket teljesen körülvevő tűz látványa a legnagyobb pantanali fotós élményemként égett az emlékezetembe. Gyorsan ki kellett találnom, miként tudom egy képre csalogatni a gyönyörű csillagos eget és a hatalmas lángnyelveket, minthogy a kettő fényereje között több százszoros eltérés van. Húszharminc másodperces expozíciós időt alkalmaztam, amely nyitott blendén és magas érzékenységen elegendő a csillagok kiexponálásához. Eközben a gyorsan terjedő, fényes tüzet különböző formákban kitakartam a kezemmel, és az expozíciónak csak az utolsó egy-két másodpercében vettem el a kezemet a lángok elől, hogy azok is beexponálódhassanak. Ezzel a megoldással elkísérletezgettem pár órát, mígnem Andrásék már kérlelhetetlenül vágytak vissza a szúnyogmentes hálószobába. Gondoltam, hazaviszem őket, aztán visszajövök, és folytatom egyedül. A hazaút azonban reménytelen, irányvesztett bolyongásba torkollott. Úttalan utakon kóvályogtunk az ismeretlen éjszakában, míg végül egy földútra nem keveredtünk. Két óra elteltével aztán a lodge-ot is megtaláltuk. Közben, mondanom sem kell, vihar kerekedett, ezért még nagyobb motivációt éreztem, hogy visszamenjek, és a tüzet villámokkal együtt fotózzam. Már majdnem a helyszínre értem, mikor egy mocsaras részen elakadtam a kocsival. A legközelebbi lángnyelvek tőlem mindössze húsz méterre nyaldosták az eget, és ráadásul pont felém fújta őket a szél. Óhatatlanul is bevillant a kép, amin a bentragadt kocsi a szemem láttára fog felniig égni, ezért – jobb híján – egy darab kötéllel oltani kezdtem a tüzet. Tizenöt perc alatt elcsapkodtam a veszélyt jelentő lángokat, ám ekkor annyira sötét lett, hogy a kinyújtott karom végén még a kézfejemet sem láttam. A kocsit is csak véletlenül találtam meg, és mivel úgy néztem ki, mint egy hajléktalan kéményseprő, elszántságomtól fosztottan a fotózás helyett én is az alvást választottam. Illetve csak választottam volna, ha hálótársként nem osztanak mellém vagy ötszáz szúnyogot, melyek családostul tódultak be a hiányosan összerakott autó résein. Lassan múló, kínkeserves éjszakának néztem elébe, de – mivel öt kilométerre voltam a lodge-tól, és még fel tudtam idézni a jaguárbaleset képeit – inkább megvártam, míg kivilágosodik. Másnap itatóbetonozással lazítottunk, melyet csak azért valósíthattunk meg, mert a sódert és a cementet még időben a helyszínre szállíttattuk.

A lodge-hoz vezető egyetlen úton épült fahíd tizenöt tonna teherbírásra figyelmeztető tábláját ugyanis félreértelmezte az a derék állampolgár, aki a húsztonnás trélerén még egy 15 tonnás markolót is szeretett volna átfuvarozni. A több mint kétszeres túlterhelés pedig még a „tránquilón” is túlcsordult: a fahíd a Tiszánál kétszer nagyobb folyó közepén beszakadt, mindössze egy héttel azután, hogy minden építőelemet a lodge-ba vitettünk. Barátaink segítségének köszönhetően négy hónap alatt végül minden lessel szerkezetkész állapotig jutottunk. Majd, míg én januárban Costa Ricába utaztam fotósokat vezetni, addig a többiek folytatták az építkezést. Az árvíz szintén ekkorra időzítette támadását, tovább nehezítve ezzel a csapat munkáját. A száraz, poros vidék két hét alatt tengerré változott. Mire február elején visszaértem a Pantanalba, a magaslesünkhöz már csak lóháton vagy három órás kenuzással lehetett kijutni. Az út így olyan hosszú lett, hogy sötétedéskor jobbnak láttam felerősíteni egy függőágyat a magasles mennyezetére, és abban tölteni az éjszakát,

mintsem hazaevezni. Újabb fejleményként fogadott, hogy az arák etetését is abba kellett hagyni, mert amikor nem dolgoztunk, teljesen birtokba vették a lest, és hatalmas csőreikkel hevesen dolgoztak a félig kész les aljzatának szétforgácsolásán. Costa Rica után tehát hiába készültünk fel jobban, a helyi nehézségek miatt a leseket itt sem tudtuk teljesen befejezni, és ami a legfontosabb: hiányzott a használatban szerzett tapasztalat. Pelikán megint ráhúzott pár hónapot, hogy az utolsó simításokat egyedül fejezze be, és tesztelhesse az építményeket. A lesek állapota mindenesetre örömmel, fotós tevékenységem ezzel szemben szomorúsággal töltött el. Megint eltöltöttem fél évet egy egzotikus helyen úgy, hogy összesen huszonöt órát fotóztam. Sebaj! A lesek már három kontinensen kész vannak, jól működnek, és hamarosan több kocka készül majd belőlük, mint amennyi szúnyogcsípéssel fizettünk értük. Addig is, várjuk az elszánt fotósok érdeklődését… Szöveg és kép: Máté Bence A könyv megrendelhető: www.matebence.hu

Szerkesztőség Főszerkesztő: Imre Tamás Imre Tamás

Imre Anikó

Szekeres János

Szabó Béla

Krivánszky Árpád

Suhayda László

Imre Adrien

Éder Iván

tamas.imre@naturephotomagazine.com

Szerkesztők: Imre Anikó Krivánszky Árpád Suhayda László Szabó Béla Szekeres János Munkatársak: Éder Iván Eifert János Imre Adrien Kiss Ágnes Máté Bence Perhiniák Márton Selmeczi Dániel Olvasó szerkesztő: Krivánszky Árpád Művészeti Vezető: Imre Anikó Grafikai tervezés: Perhiniák Márton Web Design: FX designport Web product: Thomas Picture Fordító: Tóth Péter Pál Hirdetési vezető: Imre Anikó

aniko.imre@naturephotomagazine.com

Természetfotó magazin www.termeszetfotomagazin.hu ISSN 2061-2397 info@naturephotomagazine.com

Kiadja: Thomas Picture Kiadó Kft.

Máté Bence

Kiss Ágnes

Cím: Magyarország Budapest; 1143. Semsey Andor utca 25. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője. Minden jog fenntartva! © 2011 Thomas Picture kiadó Kft A magazin teljes tartalma, írásos és képes anyagait, beleértve a weboldalt is. A kiadó kizárólagos tulajdonát képezik. A meg nem rendelt kéziratokért és

Perhiniák Márton

Selmeczi Dániel

illusztrációs anyagokért a kiadó nem vállal felelőséget.

természetfotó magazin

ingyenes online fotómagazin

Következő szám megjelenése

2012. 03. 06.