Guy de maupassant elbeszélések vol 1 part2

G UY DE MAUP AS S ANT MÜVEI

FORDÍ TOTTA BENYHE JÁNOS DÁNIEL A N N A ILLÉS END RE KOSZTOLÁNYI DEZSŐ LÁNYI VI KTOR PAP G Á B O R P Ó R JUDIT R Ó N A Y G YÖ RG Y SOMOGYI PÁL LÁSZLÓ T ÓT H ÁRP ÁD

GUY DE MAUPASSANT

Elbeszélések 1875-1882

E UR ÓP A KÖNYVKI ADÓ BUDAPEST 1979

GUY DE MAUPASSANT CONTES ET NOUVELLES ÉDITIONS ALBIN MICHEL. 1960

1882

Vigília U N RÉVEILLON

M ár nem tu d o m pontosan, m elyik esztendőben történt. Egv álló hónapig vadásztam egészen nekife­ ledkezve, szilaj g yönyörűséggel, am ilyen hévvel csak újonnan tá m a d t szenvedélyének h ódol az em ber.

Egy nőtlen ro k o n o m , Jules de Banneville főúri kastélyában, N o rm a n d iá b a n laktam , egyedül vele, a gazdasszonyával, az inasával m eg egy házőrző em b e ­ rével. A kastély - sóhajtozó fenyvesekkel k ö rü lv e tt ódon, szürke épület - hosszú, széljárta tölgyfasorok találkozásában állt, és olyan volt, m intha évszázadok óta senki se lakott volna benne. R é g i b ú to ro k árváskodtak a m indig bezárt szobákban, ahol valaha elő­ kelő szom szédságot láttak vendégül ünnepélyes cere­ móniák közt azok az em berek, kiknek arcképe o tt ló­ gott a fasorokhoz hasonlóan szellős folyosón.

A k o n y h áb an h ú z tu k m eg m ag u n k at, a vén kas­ tély egyetlen lakható helyiségében, m elynek sötét zugai m egvilágosodtak, valahányszor új fahasábot vetettünk az óriási kem encébe. M inden este kellemes félálomban ü ld ö g éltü n k a tűz előtt, m ialatt átázott csizmánk sokáig p áro lgo tt, és lábunk alatt k u p o rg ó vizsláink ho ldkóros vakkantásokkal vadászatról ál­ modtak. U tán a fö lm e n tü n k a szobánkba.

Ez volt az egyetlen szoba, m elynek padozatát és vakolatát m in d e n ü tt helyreállították az egerek hada ellen. D e k op ár m arad t az is, a meszelt falakon né­ hány puska, kutyakorbács m eg vadászkürt függött.

443

D ideregve b ú jtu n k be a szibériai o d ú két sarkában ál­ ló ágyakba.

Szem közt a kastéllyal, vagy egy m érföldnyire m eredeken n y ú lt a tengerbe a sziklapart, és a hatal­ mas óceáni viharok éjjel-nappal n y ö gették a görbe derekú, nagy fákat, ríkatták a tetőt és a szélkakasokat recsegtették a tisztes, ó d o n épületet. A m eglazult tég­ lák résein, a kürtőszerű k ém én yek en és a rosszul zá­ ró d ó ablakokon át keresztül-kasul já rta a házat a szél.

A znap k em én y en fagyott. M ik o r beesteledett, asz­ talhoz ü ltü nk , a kem ence lo b o gó tüze elé, ahol két fogoly k özt egy n yúlgerinc pirult, és igen j ó szagot árasztott.

U n o k a b á ty á m rám nézett.

- N e m lesz m eleg ü nk lefekvéskor - m ondta. Én közönyösen feleltem : - N e m , de holnap reggel találunk kacsát a lápon.

A szolgáló, aki n ek ün k az asztal egyik végére, a szolgaszemélyzetnek a másikra terített, azt kérdezte: - T u d ják -e az urak, h o g y m a este van karácsony vigíliája?

E rről csakugyan n e m tu d tu n k , m e rt egyáltalán n em néztük a kalendárium ot. A társam rámondta: - Ú g y , ak k o r m a van az éjféli mise is. A zért haran­ goztak egész nap.

- N e m egészen, u ra m - válaszolta a szolgáló azért is harangoztak, m ert m egh alt Fournel apó.

Fournel apó, az öreg, kiszolgált juhász volt a falu nevezetessége. M eg ért kilencvenhat esztendőt, de m ég soha beteg ne m volt, egész a m ú lt hónapig. Ak­ k o r m egh ű lt, m e rt sötét éjszaka beleesett egy vizes­ g ödörbe. M ásnap ágynak esett. A zóta élet-halál közt lebegett.

U n o k a b á ty á m hozzám fo rd u lt:

444

- Ha akarod - m o n d ta később m e g láto g ath at­ juk ezeket a szegény em bereket.

Az öreg juhász hozzátartozóira célzott, ötv en n yo lc éves unokájára és ennek egy évvel fiatalabb feleségé­ re. A közbülső n em zedék m ár jó rég kihalt. N y o m o ­ rúságos viskóban laktak, m in d járt jo b b k é z t a tanya bejáratánál.

De valam i o k b ól a karácsony go nd o lata ebben a nagy m ag án y ban beszélgető kedvre h an g olt b e n n ü n ­ ket. N é g y szem k ö zt v oltun k , régi vigíliai tö rténete­ ket szedtünk elő, fölidéztük ennek a b olondos éjsza­ kának pajzán eseteit, véletlenül összekerült párok fu­ tó kalandjait, másnapi fölébredésüket, az egym ásra ismerés váratlan meglepetéseit. így aztán sokáig e lhú zód o tt a vacsoránk. U tána számos pipa d o h á n y t szívtunk e l ; az agglegények vi­ dám közlékenységének hangulatában szünet nélkül beszélgettünk, tu rk á ltu n k az em lékeinkben, h o g y el­ mondjuk egym ásnak régi szívügyeinket, am elyek az ilyen m e g h itt órák ban m ag u k tó l ö m ö ln e k szóba.

A szolgáló, aki jó időre eltűnt, m ost ism ét m egje­ lent: - M eg y ek a misére, nagyságos úr.

- M áris?

- H á ro m n e g y e d óra m úlva éjfél.

- H át mi ne m en jü n k el a te m p lo m b a ? - kérdezte Jules. - Az ilyen karácsonyi mise n ag y o n érdekes faluhelyen.

R áálltam . V adászbundát vettü n k m ag u n k ra, és el­ indultunk.

A rcunkat kicsípte a hideg, és m e g k ö n n y eztette a szemünket. A fagyos levegőtől nehéz lett a tü d ő n k , kiszáradt a gégénk. Az ég m ély, tiszta és k em én y boltján csillagok ák o m b á k o m ja látszott, és m ég a csillagokat is m intha m egsápasztotta volna a der­ mesztő hideg; n e m tüzes fénnyel szikráztak, hanem 445

h olm i üvegszilánkok vagy kristályszemcsék módjára csillogtak.

Az érck em ény re fagyott, rideg és visszhangos tala­ jo n m indenfelé parasztok facipői k o p o g ta k , s az egész határban csilingeltek a kis falusi harangok, éles, szinte didergő h angjuk szerteszóródott a végtelen, jeges éj­ szakában.

N e m aludt a vidék. K u k o réko ltak a kakasok, meg­ tévesztette ők et a lárm a; és az istállók tájékán az élet zajaitól fölizgatott b a rm o k nyüzsgölődése hallat­ szott.

A m in t a tanyához értü nk , Jules-nek eszébe ju to t­ tak Fournelék.

- Itt a viskójuk - m o n d ta - , m en jü n k be!

Sokáig hiába zö rg etett a kapun. E gy szomszédaszszony, aki hazulról épp a te m p lo m b a indult, meglá­ to tt b ennünket.

- A misére m entek, nagyságos ú r - m o n dta im ádkozni akarnak a nagyapjukért.

- M ajd a te m p lo m b ó l kijövet m eglátog atju k őket - m o n d ta ro k o n o m .

A láthatár szélén k irajzolódott a fogyó hold sarló­ ja, a teli m arok k al szétszórt, fénylő m ag vak végtelen vetése közepette. És végig a k o ro m fek ete m ezőn m indenfelől apró, reszketeg fények közeledtek a hegyes to ro n y felé, m elyben szünet nélkül szólt a harang. A fákkal beül­ tetett tan y au d v aro k közt, a sötét rónán, a földet sú­ rolva cikáztak ezek a fények. Parasztem berek világí­ tottak szarulám pásokkal fehér főkötős, hosszú, fekete k ö p en y be bugyolált asszonyaik előtt, akik mögött kézen fogva b a n du k oltak az éjszakában félig alvó csöppségeik.

A te m p lo m tárt ajtaján keresztül látszott a kivilágí­ to tt szentély. Garasos g yerty ák füzére sorakozott a szegényes h ajóban; és az egyik bal oldali kápolnában 446

igazi szalmán, fenyőgallyak közt nagy viasz-Jézuska tárta ki rózsaszínű, édeskés meztelenségét.

A mise m eg k ezd ő d ö tt. A parasztok m e g g ö rn y e d ­ ve, az asszonyok térden állva im ádkoztak. Ezek az együgyű em berek, akik fölkeltek a hideg éjszakában, némán b ám ulták az o tro m b á n kim ázolt, gyerm eteg ábrázolást, s szerény fényűzéstől m egilletődve, naiv hittel kulcsolták össze kezüket.

Jéghideg fuvalom rezzentette m eg a g y erty alán g o ­ kat. Jules a fülem be súgta: - M en jün k ! O t t k ü n n jo b b lesz. És m ialatt a parasztok istenfélő töredelem ben dide­ regtek, mi az elh agy o tt országúton kószálva, m eg in t az em lékeinket idézgettük. M ire visszatértünk a ta­ nyához, m ár vége vo lt a misének.

Fournelék kapuja alól v é k on y fénycsík szűrő­ dött ki.

- Virrasztják a h alottjukat - szólt u n o kab áty ám .

- T érjü n k be m á r ezekhez a szegény em berekhez, örülni fognak nekünk.

A kem encében kevéske parázs h a m v ado zo tt. A sö­ tét falakat piszokfoltok tarkázták, a szúette m esterge­ rendák barnák voltak a régiségtől, az egész szobát a sült hurka fojtó szaga ülte meg. A nag y asztal alatt egész hosszában, m in t egy nagy has, n yú lt el a dagasztóteknő, az asztal közepén girb eg ö rb e vas gy er­ tyatartóban egy fag gy ú gy erty a taplókanócáról csí­ pős füstg om o ly te kerő zö tt föl a m ennyezetig. És a Fournel házaspár kettesben ette a vigíliai vacsorát.

K o m o r, paraszti, durva arccal, k o m o ly a n és szótla­ nul falatoztak. E gyetlen tányér v olt kettejük közt, orrfacsaró szaggal p áro lg o tt rajta egy n agy véres h u r­ ka. O ly k o r a bicskájuk hegyével leszeltek egy-egy darabkát, szétkenték falatokra vagdalt k e ny erü k ön , azután lassan elmajszolták.

447

M ik o r a férfi pohara kiürült, az asszony fogta az alm aboros kancsót, tö ltö tt neki.

J ö ttü n k re fölkeltek, leültettek, m egkínáltak, hogy „részünk legyen b e n n e ” , s m ik o r m egköszöntük, to­ vább ettek.

Pár percnyi hallgatás után az u n o k a b á ty á m meg~ szólalt: - H át, igaz, A nthim e, h o g y m eghalt a nagyapja?

- M eg biz a, ténsuram , ippeg márna.

M e g int csönd lett. Az asszony udvariasságból lek o p p an to ttá a gyertyát. Csak épp h o g y m o nd jak va­ lamit, m egjegy eztem : - N a g y o n öreg volt már.

Az ötvenn y olc éves u n oka ö tv en h ét éves felesége ráhagyta.

- Biz annak letelt a sora, ne m v ót m án keresniva­ lója a földön.

Egyszerre k e d v e m szottyant, h o g y m egnézzem a százesztendős aggastyán holttestét. K értem , hogy mutassák meg.

A paraszt házaspár eddig békésen üldögélt, de m ost egyszerre izgatott lett. K érdő, nyu g talan szem­ mel néztek össze, és nem válaszoltak.

U n o k a b á ty á m , aki látta zavarukat, unszolta őket.

E k ko r a férfi g yanakvó, sunyi képpel megkér­ dezte : - M ire kék az u raknak?

- S em m ire - felelte Jules - , de ez m ár így szokás.

M iért n em akarja kend m e g m u ta tn i?

A paraszt vállat v o n t: - Én? M á m é ne akarnám ! D e hát ilyenkor, sötét éccaka ?

M indenfélére kezd tün k gondolni. M ik o r a halott juhász unokái m ég m in d ig ne m m ozd u ltak , és lesü­ tö tt szemm el ültek egym ás m ellett bosszús faarccal,

4 48

mintha azt akarnák m o n d a n i: „M enjetek a fenébe” ; unokabátyám szigorúan m egszólalt: - E gy-kettő, A nth im e, keljen föl, és vezessen m in ­ ket a halott szobájába.

Az em b er m ost m ár elszánta m agát, és savanyú arccal m o n d ta : - N e tessen fáradni, ténsúr, nincs am m á n ott.

- D e hát ak k o r hol van?

Az asszony a férje szavába v á g o tt: - Máj én m e g m o n d o m : h ónapig ide te ttük a tekenőbe, m er m áshun nem fért el.

Azzal félretette a hurkás tányért, fölem elte az asztal lapját, és a gyertyával lehajolt, h o g y megvilágítsa a nagy teknő táto n g ó öblét, m elyben valam i hosszú, szürke göngyölegfélét pillan to ttu n k m eg. Ennek egyik végéből kuszáit ősz hajú, sovány fej, a m ásik­ ból két m eztelen láb kandikált elő.

A h alott aggastyán tö p ö rö d ö tt teste v o lt; lezárt szemekkel, pásztorsubájába g ö n g y ö lv e aludta utolsó álmát régi, m egfeketedett kenyérm orzsák közt, m e­ lyek szintén vagy százesztendősek lehettek, akár­ csak ő.

Az unokái fölötte vigíliáztak!

Jules felháborodva, d üh től rem egve kiáltotta: - M iért ne m hag yták az ágyában, adta m arha pa­ rasztjai!

E k k or az asszony siránkozva, hadarva m o n d ta : - M e g m o n d o m , drága tekintetes u ram , csak egy ágyunk van a házban. A m ik o r h á rm a n vó tu n k , az apóval a lu ttu n k hármasba. A m ió ta beteg vót, m ink a földön alszunk; csakhogy o tt keserves ám ilyen id ő ­ be, teccik tunnyi. H o g y osztán m árna elpatkótt, aszontuk h o g y aszongya: az öreg m án ússe tu d rulla, hát m inek h agyjuk itt az ágyba? H ó nap ig ellehet a tekenőbe, mi m eg éccakára befekszünk az ágyba,

449

m er h o g y n a g y o n hideg van. T ekintetes uram , csak n em alhatunk egy ágyba a h a lo tta l!. . .

U n o k a b á ty á m m agánkívül fölu grott, kirohant, becsapta m aga m ö g ö tt az ajtót, én rre g utána. Ú gy kacagtam , h o g y a k ö n n y e im p o ty o gtak.

1882. január 5.

Lányi Viktor fordítása

450

Egy botcsinálta nocsábász beadványa P E T I T I O N D ’U N V I V E U R M A L G R É LUI

Tanácselnök urak, Bíró urak, Esküdt urak!

Most, hogy a kérdésben már nem vagyok érdekelve - tekintettel koromra és ősz hajamra - , tiltakozom a z íté­ leteik ellen, ítéleteik felháborító részrehajlása ellen, elva­ kult lovagiasságuk ellen,-amely önöket arra készteti, hogy mindig a nőnek fogják pártját a férfival szemben, vala­ hányszor szerelmi ügy kerül a törvényszék elé. Öreg vagyok, uraim, sokat szerettem, helyesebben: gyakran szerettem. Szegény meggyötört szívem még ma is megrezzen a régi szerelmek emlékére. S magányos, sötét éjszakákon, mikor az elmúlt élet már csak tovatűnt áb­ rándként bukkan elő, mikor a fa ku lt szőttesként elhalvá­ nyult távoli kalandokra felcsuklik bennünk a szomorúság, s amafájó könnyeket csalja szemünkbe, amelyeket a jóvá­ tehetetlenért hullatunk, reszketve nyitok fe l egy szerény diófa ládikát, melyben szánalmas szerelmi zálogaim nyugszanak, melyben ma már lezárult életem szunnyad, s melyben, ha belenyúlok, megmozdul mindannak holt po­ ra, amit valaha imádtam a földön. És könnyel áztatom a cipellőt, a finom selyemcipellőt, mely ma már sárga, defehér volt, s amelyet lehúztam a lá­ báról a kertben, azon a z estén, hogy ne tudjon visszamen­ ni a bálba.

Megcsókolom a kesztyűt, a szőke vagy fekete tincseket, a három selyem harisnyakötőt meg a vérfoltos, csipke zsebkendőt, amelyen a vércsepp ma már halvány rozsda­ 45i

foltnak látszik, s amelynek egyszer még elmesélem a törté­ netét.

De nem ezekről akarok beszélni. Csak azt akartam bi­ zonyítani, hogy sokszor mutattak irántam. . . hajlandósá­ got - bár én vagyok a legfélénkebb, leghatározatlanabbt legbátortalanabb férfi a világon.

O ly félénk vagyok, hogy talán sohasem mertem vol­ na. . . szóval, ha a nők nem mertek volna helyettem.

S azóta megértettem, át- meg átgondolva a dolgot, hogy tíz eset közül kilencszer aférfit csábítják el, fogják meg, szer­ z ik meg, kötik gúzsba szörnyű kötelékekkel, őt, a csábí­ tót, akit önök sújtanak. O a zsákmány, a nő a vadász.

Egy Angliában nemrégen lezajlott per hirtelen megvilá­ gosította bennem a z igazságot.

Egy tengerésztiszt, ahogy önök mondják, elcsábított egy lányt, egy bolti elárusítónőt. M ár nem volt ártatlan, szeretett már előbb is. Kis idő múlva a férfi elhagyta.

A lány öngyilkos lett. Nincs a z a gyalázkodó, becsmérlő, véresen megvető szó, amivel a z angol bírák ne illették volna a z aljas csábítót.

Uraim, önök is így tettek volna. Nos, önök nem isme­ rik, nem értik a nőket, gyűlöletesen igazságtalanok.

Hallgassanak meg!

Akkoriban fiatal kis tiszt voltam, egy tengeri kikötőben állomásoztunk. Társaságba jártam, szerettem keringőzni, ésfélénk voltam, mint említettem. Csakhamar mintha azt vettem volna észre, hogy egy érett asszony, még elég szép, férjes, és úgy mondták, feddhetetlen családanya, fel­ figyelt rám. Am ikor táncoltunk, egyre a szemembe nézett, oly mélyen, hogy semmi kétségem nem lehetett. Mondani persze nem mondott semmit. De hát beszél a nő, kell vagy szabad beszélnie? Egyetlen tekintete nem kihivóbb-e, szemérmetlenebb-e, egyértelműbb-e, mint a mi összes szenvedélyes vallomásunk? Először úgy tettem, mintha nem érteném. A ztá n a kitartó, néma kihívás megzavart.

Gyöngéd szavakat duruzsoltam a fülébe. Egy napon oda­ 452

adta magát. Én csábítottam el, uraim. Szememre is hányta eleget. . . !

Szörnyű, szüntelen, féltékeny, vad szereleminrl szere­ tett. ,.Te akartál engem ” - mondta mindig. M it felelhet­ tem? Szemére vessem a pillantásait? ítéljék meg, uraim!

Nem mondott o semmit!

Végre megtudtam, hogy ezredem továbbindul. Meg voltam mentve. De egy este tizenegy óra tájban egyszer csak beállított kis tiszti szobámba. „Te elmégy - mond­ ta - , s én felajánlom neked a szerelem legnagyobb bizo­ nyítékát, amit csak asszony adhat: veled megyek. Itt ha­ gyok értedférjet, gyereket, családot. Nekem végem a világ szemében, és a szeretteimre is gyalázatot hozok. De teér­ ted teszem, és boldogan. ” Hideg verejtékfutott végig a há­ tamon. Megfogtam a kezét; könyörögtem, hogy ne hozza meg ezt a z áldozatot, úgysem fogadhatnám el semmikép­ pen ; próbáltam megnyugtatni, a lelkére beszélni. Haszta­ lan. Erre kihívóan a szemembe nézve sivította: „Hát te is csak afféle gyáva kukac vagy, aki elcsábít egy nőt, s aztán gondol egyet, és otthagyja?”

Tiltakoztam. De kifejtettem neki, hogy esztelenségre készül, s milyen következményekkel járna ez egész éle­ tünkre. O makacsul csak annyit válaszolt: „Szeretlek! ” A végén kifogytam a béketűrésből, s kereken kijelentet­ tem: „Nem akarom. Megtiltom, hogy velem gyere!” Ő felállt, és szó nélkül elment.

Másnap megtudtam, hogy megmérgezte magát. Egy hé­ tig menthetetlennek látszott. Egy bizalmas barátnője eljött h o z zá m : durván a szememre vetette gyalázatos viselke­ désemet. Hajthatatlan maradtam. Egy hónapig alig hallot­ tam felőle. A z t mondták, nagybeteg. A ztá n egyszerre csak közölte a barátnője, hogy vége, menthetetlen. Csak egy szerelmi ígéret mentheti meg. Megígértem, amit csak akartak. Meggyógyult. Én megszöktettem.

Természetesen lemondtam tiszti rangomról. És két éven

453

át együtt éltünk egy olasz kisvárosban, éltük a bujkáló há­ zasságtörők szörnyű életét.

Egy reggel beállított hozzám a férje. Nem erőszakkal, még csak nem is haraggal. A feleségéért jött, nem önmaga miatt, hanem a gyerekei, a két lánya miatt.

Egyéb vágyam sem volt, mint hogy visszaadjam, higygyék el, esküdt uraim.

Behívattam, s otthagytam kettesben az elhagyott férjjel.

Nem volt hajlandó vele menni. Én is kértem, könyörög­ tem, ésfurcsa, valószerűtlen helyzet: a férj meg én kettes­ ben esdekeltünk, én, hogy hagyjon ott, ő, hogy kövesse.

A z asszony fejü nkhöz vágta: „Szánalmas alakok!” És kiment.

A férj vette a kalapját, elköszönt. „Sajnálom önt, uram” - mondta őszintén, és elment. Én még hat évig éltem vele. Anyám nak nézték. A ztán meghalt.

Nos, uraim, azelőtt ehhez a z asszonyhoz szó sem fért.

Soha semmilyen gyöngeségét nem is sejtették, és mindenki szemében én voltam a veszte, én hurcoltam meg, én öltem meg. Gyalázatot hoztam a családjára, megvetést magam­ ra. Nyomorult bitang vagyok. Ö nök egyhangúan elítéltek.

A z ügy nagy port vert föl. Csábító hírébe kerültem.

Minden nő izgatott kíváncsisággal nézett rám. Csak a kisujjamat kellett kinyújtani, hogy megszöktessem őket.

Néhányba bele is szerettem, de megcsaltak. Mások meg iszonyúan leigáztak. Végül is folyton csak két lehetősé­ gem maradt: vagy Józsefnek kellett lennem, és otthagy­ nom köntösömet, vagy mártírnak, kiszolgáltatva a nős­ tény oroszlánoknak.

Befejezem, uraim.

N é zze n e k körül Párizsban déli tizenkettő és egy óra között. N é z z é k meg a lobogó hajú lányokat, a kis mun­ kásnőket, akik kettesével kószálnak a járdákon, kacéran,

4 54

kihívó pillantással, mindig találkára készen, a z utcán ke­ resve szerelmet.

E zek a z önök ügyfelei.

Vizsgálják meg a lányszíveket. Hallgassák meg, mikor beszélgetnek: „Hja, szívem , ha nekem olyan szerencsém lesz, hogy egy gazdag fiúra akadok, annyit mondhatok, hogy engem nem fog faképnél hagyni, mint Amélie-t a z övé, mert jön a vitriol. ” S ha egy derék fiú elmegy mellette, a z arcába, a szívébe kapja azt a pillantást, amely annyit jelent: „Amikor csak óhajtja.” A fiú megáll; a lány szemrevaló és hajlandó; a fiú enged.

Egy hónappal később önök elmarasztalják és elítélik azt a csirkefogót, aki otthagyta a szegény elcsábított le­ ányt.

Pedig melyik a kopó, és melyik a vad?

Egyet ne felejtsenek el, uraim: A nőknek a szerelem a z életük. Úgy játszanak velünk, mint macska a z egérrel. A lány a lehető legelőnyösebben akar férjhez menni.

A k ik szeretőt keresnek, a zt is ugyanilyen föltételekkel akarják.

Ha egy férfi megszimatolja a csapdát, és kisiklik a ke­ zü k közül, úgy állnak bosszút rajta, mint a vadász, aki lelövi a hálójából szabadult nyulat.

E z a z én szerény véleményem: régi tapasztalaton alapszik. Átadom szíves megfontolásra. És maradok Tanácselnök urak, Bíró urak, Esküdt urak alázatos szolgája M aufrigneuse 1882. január 12.

Pap Gábor fordítása

455

A kalács LE G Á T E A U

N evezzük őt A nscrre-nénak, n eho g y m ég valaki kitalálja az igazi nevét. A m o lyan párizsi üstökös volt - egy a sok közül akinek útját tűzcsóva jelzi. Ver­ seket és novellákat írt, költői lélek volt, elbűvölően szép. Kevés e m b ert fogadott, csak egészen kiváló fér­ fiakat, eg yet-egy et azok közül, akiket valamilyen művészet vagy tu d o m á n y koronázatlan királyának tartottak. H a ő m e g h ív o tt valakit, az ran g ot adott, valódi szellemi ra n g o t; legalábbis így értékelték meghívásait.

Férje a névtelen társ szerepét játszotta. Egy csillag férje - igazán n em k ö n n y ű foglalkozás. Benne azon­ ban egy fenséges eszme é l t : az Á llam ban életre hívni egy állam ot, saját érdem ekkel rendelkezni, ha éppen m ásodrendű érdem ekkel is, így azután felesége foga­ dónapjain ő is fo g a d o tt; m eg vo ltak a saját hívei, akik értékelték őt, m eghallgatták, sőt, n a g y o b b figyelmet szenteltek neki, m in t ra g y og ó feleségének.

A m ezőgazdaságnak szentelte életét, a négy fal közti m ezőgazdaságnak. V annak négy fal közti tá­ b o rn o k o k is - m ert nem azok-e m ind, akik a H ad­ ü gy m in isztériu m valam elyik hivatalos székében, a kerek b ő rp árn án születtek, o tt élnek, és o tt is halnak m eg? - , s vannak négy fal k ö z ö tt hajózó tengerészek - lásd a Tengerészeti M inisztérium ot - , négy fal közt tevékenykedő g yarm atosítók, és így tovább, és így tovább. O tehát a m ezőgazdaságot tanulm ányozta, ám rendkívül alaposan tan u lm án y o zta; kim utatta 456

más tu d o m án y ág ak k al való kapcsolatait, így például a politikai gazdaságtannal, de a m űvészettel is, m ert a művészetet m in d en m ártásba b e m árth atjuk , hiszen művészi alkotásnak nevezzük a förtelmes vasúti hida­ kat is. V égül elérte, h o g y így em legették : „kiváló e m b e r” . M űszaki folyóiratokban idézték őt, és felesé­ ge elérte, h o g y a M ezőgazdasági M inisztérium vala­ melyik bizottsága tagjai közé választotta. Ő t kielégítette e szerény dicsőség.

H o g y a vendéglátás költségeit csökkentsék, baráta­ it u g y a n a k k o r hívta m eg, am ik o r felesége a saját hí­ veit, így összekeveredtek, azaz dehogyis keveredtek össze, két k ü lö n csoportra szakadtak. Ő nagysága és udvara - m űvészek, akadém ikusok, miniszterek egy em pire stílusban b ú to ro z o tt és kárpitozott, kép­ társzerű nagy te rm e t foglaltak el. M íg Anserre úr tö bbnyire egy kisebb szobába h ú z ó d o tt földm űvesei­ vel, a kis dohányzószobába, am it A nserre-né g ú n y o ­ san m ezőgazdasági szalonnak keresztelt el.

A két táb o r erősen k ü lö n b ö z ö tt egym ástól. A n ­ serre úr, cseppet sem irigykedve, néha benézett az A kadém iára, s itt barátságosan kezeltek vele; de az A kadém ia mélységesen lenézte a m ezőgazdaságot, és csak n ag y o n ritkán esett m eg, h o g y a tu d o m á n y o k , a gondolat valam elyik fejedelme, bárm ilyen fejedelem a földm űvesek közé vegyült volna.

Ezek a fogadások n em voltak k öltségesek: egy csé­ sze tea, egy szelet kalács, sem m i több. Anserre ú r ele­ inte azt kívánta, süssenek két kalácsot, egyet az A ka­ démiának és egyet a földm űveseknek, de erről a kí­ vánságáról lem o n d o tt, a m ik o r őnagysága igen helye­ sen m e g á lla p íto tta : a két kalács két tábort, kétféle fo­ gadást, két p árto t jelenten e; így azután egyetlen kalá­ csot szolgáltak fel, mellyel A nserre-né először az A kadém iát tisztelte m eg, m ajd átvitték a fö ld m ű v e ­ sek szalonjába.

4 57

N os, ehhez a kalácshoz az A kadém ián ham arosan a legkülönösebb megfigyelések fűződtek. A kalácsot sohasem A nserre-né vágta fel. Ez a feladat m indig valam elyik neves vendégnek ju to tt. A sajátságos, kü ­ lönlegesen m egtisztelő és kívánatos tisztséget ki-ki hosszabb vagy rövidebb ideig m o n d h a tta magáénak, néha h á ro m hó napig, nagy ritkán to v á b b ; és m eg­ figyelték, h o g y a „kalácsfelvágás” jo g a e g y ü tt járt tö bb más kiváltsággal is, valamiféle erősen hangsú­ ly ozo tt királyi vagy talán inkább alkirályi ranggal.

Az u ra lm o n levő felszeletelő szavát jo b b a n tisztel­ ték, s ő parancsoló hangsúllyal is beszélt; és a ház úr­ nőjének m in d en kegyében részesült, igen, m indben.

Ezeket a b o ld o g o k a t bizalmasan, félhangon egy­ más k ö z ö tt „kalácskegyencnek” nevezték, és a kegyencváltás az A kadém ián belül m in dig forrongást keltett. A kés jo g a r lett, a kalács je lk é p ; a kiválasztot­ tat ünnepelték. A fö ldm űv elő k sohasem vághatták fel a kalácsot. M ég a ház ura is ö rö k re ki volt zárva ebből, bár m egette a részét.

K öltők, festők és reg én yírók k ö v ették egym ást a kalács felszeletelésének m unkájában. Egy ideig a nagy zeneszerző adagolta, utóda egy k ö v e t lett. Néha kevésbé híres, de elegáns és k özkedvelt ú r ült le a jel­ képes értelm ű kalács elé, olyan valaki, akit a közízlés igazi úrnak, tökéletes lovagnak, a divat királyának vagy valam i hasonlónak tartott. M ú ló uralm a alatt m in deg y ik m eg k ü lö n b ö z te tő tisztelettel bánt a férj­ je l; m ajd a m ik o r elérkezett bukásának órája, átadta u tódjának a kést, és ismét elvegyült a tö m egb en, „a szép A nserre-n é” kísérői és b ám u lói közé.

Soká, soká m entek így a dolgok. D e a csillagok n e m ra gy o gn ak ö rö k k é változatlan fénnyel. A világ­ ban m in d en öregszik. Lassan-lassan m inth a csökkent volna a szeletelők buzg alm a; néha ú gy látszott, ha­ b oznak, a m ik o r a tálat feléjük nyújtják. A valam ikor 458

annyira irigyelt tisztségért m á r kevésbé törték m a g u ­ kat; rövidebb ideig is ta rto tták m eg ; s tö bb é n em büszkélkedtek vele annyira. A nserre-né adakozóan m osolygott, kedveskedett, de jaj ! - tö b bé ne m szele­ teltek szívesen. Az ú jo nn an jö tte k m intha ne m vállal­ ták volna. És egym ás után fel-feltűntek a „régi kegyencek” , m in t trónfosztott uralk o dó k , akik rövid időre visszanyerik hatalm ukat. A zután ritkán akadt új választott, egészen ritkán. Egy egész h ó n a p o n át, szinte hihetetlen, A nserre úr vágta fel a kalácsot; majd, ú g y látszik, belefáradt, és egy este Anserre-né, a szép A nserre-né m aga adagolt.

D e ez, ú g y látszik, b á n to tta ; és legközelebb olyan kitartóan kérlelte egyik vendégét, h o g y az nem m e r­ te elutasítani.

C sakhogy a jelképet m ár nag y o n is ism erték; alatto m b an ijedt, aggodalm as tekintetek villantak össze.

Felvágni a kalácsot semm iség volt, de a kiváltságok­ tól, m elyekre ez a kegy feljogosított, rettegtek; am int feltűnt a tál, az akadém ikusok sürgősen átsiet­ tek a m ezőgazdászokhoz, m intha csak m enedéket ke­ resnének a férj háta m ö g ö tt, aki szüntelenül m osoly­ gott. És a m ik o r A nserre-né szorongva m egállt az aj­ tóban, egyik kezében a kalács, m ásikban a kés, m ind a férj kö rü l tülekedtek, m in t akik védelm ét keresik.

M egin t elm últ n éhány év. Senki sem szeletelt m ár, de régi, m e g rö g z ö tt szokásból a háziasszony, akit gá­ lánsán m ég m indig „a szép A n serre-n én ak” neveztek, fogadásain m in d en alkalom m al kutatva körülnézett, s kereste a h ód o ló t, aki átvenné a kést, és m indig ugyanolyan nyu g talan m ozgás tám a d t k ö rülö tte, ál­ talános menekülés, ügyes, kiszám ított, művészi had­ m ozdulatok - n e h o g y elérjen valakit az asszony aj­ kán lebegő kedves ajánlat. És tessék! - valam elyik este egy egészen fiatal férfi jelent m eg a szalonban, eg y ü g y ű és tudatlan ifjú.

459

N e m ism erte a kalács titk át; és a m ik o r m egjelent a kalács, és m in den ki m enekült, am in t A nserre-né át­ vette az inas kezéből a tálat és a k a lácso t: ő n y u g o d ­ tan az asszony m ellett m aradt.

A nserre-né talán azt g o n d o lta : a fiatalem ber tudja, am it tudnia kell. R á m o s o ly g o tt, és m e g h a to tta n kér­ dezte : - Kedves u ra m , m egtenné, h o g y felszeleteli a kalá­ csot?

Az ifjú, a megtiszteltetéstől elbűvoltén, sietve le­ húzta kesztyűjét.

- B oldogan, drága asszonyom .

T áv olabb , a terem sarkában s a földm űvesek sza­ lonjába nyíló ajtóban elképedt arcok b á m ulták az if­ jú t. M ajd a m ik o r látták, h o g y az új vendég habozás nélkül szeletel, gyorsan visszaszivárogtak.

E gy vidám , öreg kö ltő a neofita vállára csapott, s a fülébe s ú g ta : - Fiatalem ber, gratulálok!

Kíváncsian vizsgálgatták. Ú g y látszott, m ég a félj is csodálkozik - benézett. Az ifjú m eg csak ámult: m iért is tisztelik egyszeriben annyira, de legfőként a ház úrnő jének fö ltű n ő kedvessége lepte m eg, a félre­ érthetetlen m egkülönböztetés, a ki n e m m ondott, érezhető hála.

D e ú g y látszik - végül is m egértette.

M ik o r és hol ism erte m eg a titk o t? Senki n e m tud­ ja ; de m ik o r a legközelebbi fogadáson m egjelent, elfo g ó d o ttn ak , csaknem szégyenkezőnek látták; nyug­ talanul körülnézett. Elérkezett a tea ideje. Belépett az inas. A nserre-né m oso ly o gv a ragadta m eg a tálat, te­ kintete fiatal barátját kereste, de az ifjú oly gyorsan m enekült, h o g y m á r ben t sem volt. A nserre-né kere­ sésére indult, és ham arosan ráb u k k a n t a földművesek között. O t t állt, a férjbe karolva, és szorongva kér­

460

dezgette: m ilyen m ó d o n védekezhetünk a filoxérá pusztítása ellen?

- Kedves u ra m - szólította m eg az asszony m eg­ tenné, h o g y felszeli a kalácsot?

Az ifjú fülig v örö sö d ö tt, hebegett, elvesztette a fe­ jét. V égül Anserre m egszánta, és feleségéhez fordult: - D rág ám , n ag y o n kedves lennél, ha m ost nem za­ varnál m in k e t; mezőgazdasági kérdésekről beszé­ lünk. Szeletelje fel a kalácsot Baptiste. És ettől a n aptól kezdve soha töb b é senki n e m vág­ ta fel A nserre-né kalácsát.

1882. január íg.

Illés Endre fordítása

461

A tuskó LA B Ü C H E

A szalon kicsi volt, dús kárpitozású, és finom an il­ latozó. A terebélyes kandallóban vígan lo b o g o tt a tűz, a kandalló sarkán álló egyetlen lám pa ócsipkéből készült ernyőjével lanyha világosságot vetett a hal­ kan beszélgető két em berre.

A hö lgy a ház úrnője volt, fehér hajú öregasszony, de am a bűbájos öregasszonyok közül való, akiknek ránctalan bőre sima, m in t a selyem papír, és csupa il­ lat, m ert egész az élő húsig átjárta a sok finom illat­ szer és eszencia, am iben oly régóta füröszti a bőrét: olyan öregasszony, akinek ha kezet csókolunk, ugyanaz a k ö n n y ű illat csapja m eg a szaglószervünket, m in t m ik o r kin y itu nk egy firenzei íriszporral telt dobozt.

A férfi egy régi barátja volt, aki agglegény maradt, afféle m indennapos barát, igaz életútitárs. D e azonfe­ lül semmi.

V agy egy percre abbahagyták a beszélgetést, és m in d a ketten a kandalló tüzébe bám u ltak , elábrán­ dozva holm i sem m iségen; az ilyen csöndet szeretik az olyan em berek, akiknek nem szükséges folyton beszélniük ahhoz, h og y tessenek egym ásnak.

Egyszerre csak vastag tuskó, egy égő gyökérszá­ lakkal b o ríto tt tö n k ro bb an t ki a kandallóból. Át­ ugrált a fahasábokon, és a szalon szőnyegére gurulva, tüzes szikrákat h án yt m aga körül.

Az öreg hölg y halk sikollyal szökött talpra, mintha m enekülni akarna, m íg a férfi tö b b rúgással visszates462

sékelte a kandallóba a hatalmas tüzes parazsat, aztán a' cipője talpáról leszedegette a rátapadt égő szilánko­ kat.

Eltakarították a baleset n y o m a it m ár, csak erős égésszag terjengett a szalonban. A férfi visszaült a he­ lyére, szem közt a barátnőjével, akit m o solyogva né­ zegetett.

- Látja - szólt a kandallóba visszalökött tuskóra m utatva - , látja, ezért n e m házasodtam én meg.

Az asszony m eglepetten b á m u lt rá, azzal a kíváncsi asszonyi szemm el, m ely m eg akar tudni valam it, olyan asszony szemével, aki m ár túl van a fiatalságán, akinek kíváncsisága m erengő, szövevényes, sokszor g onoszkodó, azután m egkérdezte: - H ogyhogy?

A férfi így válaszolt: - O , annak története van, m ég ped ig szom orú és becstelen története.

R é g i cim bo ráim gyak ran csodálkoztak azon a hir­ telen elhidegülésen, m ely k ö ztem és egyik legjobb barátom - keresztnevén Julién - k ö z ö tt beállott.

N em fért a fejükbe, h o g y a n v álhatott két elválasztha­ tatlan, testi-lelki jó barát hirtelen csaknem idegenné egymás számára. N o s hát, e lm o n d o m a szakításunk okát.

V alam ikor eg y ü tt laktunk. Sülve-főve e g y ü tt vol­ tunk ; és a k ettő n k e t egybefűző barátság oly erősnek látszott, m intha soha sem m i m eg n e m bolygathatná.

Egy este hazajött, és bejelentette, h o g y nősülni készül.

Ez a közlés valósággal mellbe vágott, m inth a m e g ­ lopott vagy elárult volna. H a egy j ó barát m egnősül, akkor vége a barátságnak, tökéletesen vége. Egy fele­ ség féltékeny szerelme, az a g y anakvó, nyugtalan, ér­ zéki szerelem n e m tűri az erős és őszinte vonzalm at, a

463

lélek, a szív, a kölcsönös bizalom vonzódását, amely csak két férfi k ö zö tt lehetséges.

Látja, drága asszonyom, akárm ilyen hatalmas sze­ relem kovácsol is össze egy férfit m eg egy nőt, lélek­ ben, gondo lko d ásban m indig idegenek lesznek; had­ viselő felek m arad nak ; m ás-más fajtát képviselnek; szükségképpen m indig szelídítő az egyik, a másik szelídített, ú r az egyik, a másik m eg rabszolga; a sze­ repek id ő n k én t fölcserélődnek, de két egyenlő fél so­ hasem lesz belőlük. Szorongatják egym ás kezét, s ke­ zük rem eg a belső forróságtól; de nem ismerik az erős, k em ény, becsületes kézszorítást, azt a kézszorí­ tást, m ely m in te g y föltárja, leplezetlenül m egm utatja a szíveket az őszinte, erős, férfias vo n zalom lendüle­ tében. O ko s em ber, ahelyett, h o g y m egházasodik, és öreg napjainak vigaszául olyan gy erm e k e k e t hoz vi­ lágra, akik egy k ettőre elhagyják, jo b b a n teszi, ha m egbízható jó baráto t keres, és szépen megöregszik vele együtt, abban a gondolatközösségben, amely csak két férfi k özt lehet.

Elég az hozzá, h o g y az én Julién b a rá to m meghá­ zasodott. A felesége csinos, kedves terem tés volt, sudribudri, szőke, kövérkés asszonyka, aki szemláto­ mást im ádta az urát.

Eleinte keveset já rta m hozzájuk; féltem, h o gy fe­ szélyezem őket a turbékolásukban, fölöslegesnek éreztem m a g a m kö zöttük . Jóllehet szívesen láttak, folyton hívtak, láthatóan kedveltek.

V o n z o tt ennek a közös életm ód n ak a csendes bája, és enged tem a csábításnak; gyak ran vacsoráztam ná­ luk, és gyak ran m e g fo rd u lt az eszemben éjszaka ha­ zam enet, h o g y úgy fogok tenni, m in t Julién, aszszonyt viszek a házam ba, m ely m ost kü lön b en is le­ hangolóan üres volt.

O k n a g y o n szerelmesek lehettek, m ert folyton

464

együtt voltak. Egy este aztán Julién levélben m eghitt,' hogy vacsorázzak náluk. E lm entem .

- Pajtás - ezzel fo g ad o tt - , m in djárt vacsora után el kell m e n n e m hazulról, fontos d o lg o m van. T izen­ egy előtt nem ig en leszek itth o n ; de tizenegyre p o n ­ tosan m egjövök. R á d g o n d o lta m , ugye leszel szíves addig szórakoztatni B erthe-et.

A m enyecske rám m osolygott.

- K ö z tü n k szólva, nekem j u to t t eszembe, h o g y elküldjünk m agáért - tette hozzá.

M eg szo rítottam a kezét.

- K egyed aranyos, m in t m indig. És m intha m eleg, hosszú szorítást éreztem volna az ujjaimon. D e ne m is g o n d o lta m vele; asztalhoz ül­ tünk; nyolc ó ra k o r Julién m ag u n k ra hagyott.

A lig ho g y kitette a lábát, valam i furcsa feszélyezettség tám ad t hirtelen k ö ztem és az asszony közt.

Még egyszer sem v o ltu n k így kettesben, és jóllehet napról napra m eg h itteb b lett k ö z ö ttü n k a barátság, ez a bizalmas együ ttlét mégis új helyzet volt szá­ munkra. Eleinte m indenféléről beszéltem neki, afféle jelentéktelen sem m iségekről, am in ő kk el a zavart szoktuk áthidalni. O n e m felelt, csak üldö g élt velem szemközt, a kandalló túlsó oldalán, lehajtott fővel, tétova tekintettel, egyik lábát k inyújtva a tűz felé, mintegy nehéz töprengésbe m erülten. M ik o r kifog y ­ tam a közhelyekből, elhallgattam . K ülönös, ho g y milyen nehezen talál az em b e r néha beszélnivalót.

A ztán m eg valami újat éreztem a levegőben, vala­ mi láthatatlan, kifejezhetetlen dolog közeledtét, megszállt az a titokzatos sejtelem, am ely egy másik em bernek hozzánk való jó vagy rossz indulatáról ad hírt.

Ez a kínos csend eltartott egy kis ideig. A zután Berthe azt m o n d ta : 465

- U g y a n , legyen szíves, tegyen egy tuskót a tűzre, látja, h o g y m in d járt elalszik.

K in y ito tta m a fásládát, am ely u g y a n ú g y v olt elhe­ lyezve, m in t itt az öné, k iv ettem egy tuskót, a legvas­ tagabbat, és rátettem a h áro m n eg yed részben elégett többi fahasáb tetejébe.

M eg in t csend lett.

Pár perc m úlva föllobbant a tuskó, ú g y , ho g y szin­ te perzselte az arcunkat.

A fiatalasszony rám em elte a szemét, és én valami különöset láttam a szemében.

- N a g y o n m eleg van - m o n d o tta . - Ü ljü n k in­ kább oda, a pam lagra.

C sakugyan átm e n tü n k a pam laghoz.

Egyszer csak, jó l a szem em be nézve, megszólalt: - M it tenne, ha egy asszony azt m o n dan á, hogy szerelmes m agába?

N a g y o n m egzavarodva feleltem : - Ez csakugyan váratlan eset lenne, és külö nb en is, asszonya válogatja.

Erre elnevette m agát, hideg, ideges, rem egő neve­ téssel, m ely ú g y hangzik, m in tha képes lenne megrepeszteni a fin o m üveget. A zután hozzátette: - M ag u k , férfiak, sem bátrak, sem ravaszak nem tud n ak lenni.

E lhallgatott, aztán újból m egszólalt: - M on d ja, Paul, volt m ár m aga szerelmes?

B evallottam , h o g y igen, m á r voltam .

- Mesélje el - szólt.

E lm o n d ta m neki egy történetet, am i épp eszembe ju to tt. Figyelm esen hallgatta, s gy ako ri helytelenítő, lekicsinylő közbeszólásokkal kísérte; m ajd váratlanul azt m o n d ta : - N e m , b a rá to m , m aga n e m ért a dolgokhoz.

A szerelem, én legalább azt ta rto m , csak ak k o r ér va­ lam it, ha földúlja a szívet, m e g g y ö tri az idegeket, és 466

megszédíti az agyat; az kell. . . h o g y is fejezzem ki’ m a g a m . . . az kell, h o g y veszedelmes, sőt, félelmetes legyen, m a jd n em bűnös, m ajdn em szentségtörő, hogy legyen benne valam i az árulásból; azt a k aro m m ondani, h o g y az igazi szerelem nek le kell ro m b o l­ nia a m egszentelt akadályokat, a tö rvén yek et, a ro ­ koni k ötelékeket; ha a szerelem nyugalm as, k ö n n y ű , veszélytelen, törvényes, vajon szerelem-e a k k o r eg y ­ általában?

N e m tu d ta m , m it válaszoljak, és csak m ag a m b a n b ölcselkedtem : „ O , asszonyi észjárás, rád ism erek !”

Beszéd közb en k ö zö m bö s, ártatlan nebáncsvirágarcot v á g o tt; és a párnákra k ö n y ö k ö lv e elnyújtózott, végigfeküdt a díványon, fejét a vállam ra hajtotta, a szoknyája föllebbent egy kissé, ú g y h o g y kivillant pi­ ros harisnyás lába, m elyen o ly k o r végigcikázott a kandalló tűzsugara.

Kisvártatva így szólt: - M aga fél tőlem .

T iltakoztam . M ost egészen a m ellem re dőlt, és nem nézve rám , azt kérdezte: - M it csinálna, ha én m o n d a n á m m agának, h o g y szeretem ? És m ielőtt válaszolhattam volna, karja a n y a k a m köré fo nó d ott, a fejem et m agához rántotta, ajka az ajkamra tapadt.

Kedves b ará tn ő m , biztosíthatom , h o g y n e m érez­ tem jó l m ag am ! M egcsaljam Ju lien t? L egyek szere­ tője ennek az elvetem ült, ravasz, nyilván rettentően buja, b o lo n d kis nő nek, akinek m á r n e m elég a férje!

Folyton csaljak, ö rö k k é színleljek, szerelmesdit játszszam pusztán a tiltott gyüm ölcs, a veszedelemm el va­ ló szembeszállás, a rászedett barátság édességéért?

Nem , ez n e m m éltó hozzám . D e m it tegyek ? K öves­ sem a bibliai József példáját? N a g y o n buta, s mi több, n agy o n nehéz szerep, m ert észbontó v olt ez a 467

kis szajha a szemtelenségében, tüzes vakm erőségéi ben, lo b o g ó szenvedélyességében. Ó , az vesse rám az első követ, aki sohasem érezte ajkán b ó d ító csókját egy felkínálkozó n ő n e k . . . . . . Elég az hozzá, m ég egy perc é s . . . ug yeb ár ért en g em ? M ég egy perc és é n . . . azazhogy ő . . . vagyis inkább J u l i é n . . . szóval nag y baj eshetett volna, a m ik o r egyszerre csak rémes robajt hallottunk, s m in d k etten fö lu grottun k .

A tuskó, igen, asszonyom , a tuskó esett ki a szalon padlójára, fölfordítva a lapátot és a kályhaellenzőt, gurulva, m in t egy tüzes forgatag, megperzselve a szőnyeget, és elterült egy karosszék alatt, amelyet hajszálon m últ, h o g y lángra n e m lobbantott.

Esz nélkül o d a u g ro tta m , és éppen visszalöktem a kandallóba m e g m e n tő m e t, a tüzes tuskót, amikor hirtelen kitárult az ajtó! Julién lépett be rajta, öröm ­ től sugárzó arccal.

Sikerült elsz a b a d u ln o m ! - kiáltott. - A dolog két órával ham aráb b vég ző dö tt, m in t hittem .

Bizony, kedvesem , ha nincs az a tuskó, tetten ért volna. A k ö v etk ezm én y ek et n e m kell magyaráz­ nom !

N o persze volt rá g o n d o m , h o g y hasonló helyzet­ be soha tö b b é ne kerülhessek. K ésőbb észrevettem, h o g y Julién, m in t m o n dan i szokás, hűvösen foga­ dott. A felesége nyilvánvalóan áskálódott a barátsá­ g u n k ellen; lassanként elidegenített tőle; és az érint­ kezés m egszűnt közöttün k .

N e m nősültem meg. És ezen nyilván nem is cso­ dálkozik.

1882. január 26.

Lányi Viktor fordítása

468

Szerelmes szavak • M O T S D ’A M O U R

Vasárnap Drága kakasom!

Nem írsz, nem mutatkozol, ezer esztendeje nem láttalak. Talán már nem szeretsz? Miért nem? M it vétettem?

Mondd meg nekem, kérlek, édes szerelmem! Én nagyon, de nagyon szeretlek! Szeretném, ha mindig mellettem volnál, ha naphosszat ölelhetnélek, ha elhalmozhatnálak téged, édes szívem, imádott mucuskám, mindenféle gyön­ géd névvel, ami csak eszembe jut. Imádlak, imádlak, szépséges kakasom.

A te kis csirkéd, Sophie Hétfő Kedves Sophie!

Egy szót sem fo g sz megérteni abból, amit most elmon­ dok neked. Sebaj! H a a levelem történetesen más nő kezé­ be kerül, esetleg hasznát veheti.

Ha siketnéma lennél, egész bizonyosan még sokáig, nagyon sokáig tudtalak volna szeretni. A baj ott van, hogy beszélsz; ennyi a z egész. Hogy is mondja a költő: Te nem voltál egyéb - az is csak néha, ritkán - , M int nemtelen hangszer dicső v on óm alatt, S úgy zendült álmaimra szíved, a léha, hitvány, Miként üres gitáron a dal, ha szárnyra kap.

469

Latod, a szerelemben mindig az almok dalait zendítjük meg; de hogy az álmok dalolhassanak, nem szabad őket félbeszakitanunk. Mert ha két csók kö zt beszélünk, azzal mindig félbeszakítjuk a lelkek mámoros álmát, hacsak nem valami magasröptű gondolatot fejezü n k ki; de az ilyesmi nemigen terem meg csinos lányok könnyelmű fejecskéjében.

Ugye nem érted? Annál jobb. Folytatom. Biztosíthat­ lak, hogy nemigen láttam nálad bájosabb, imádnivalóbb nőt.

Van-e még szem a világon, melyben több ábránd ra­ gyogna, több ígéret, több szerelem, mint a te két szemed­ ben? Alig hiszem. És mikor a szád mosolyog, mikor két gömbölyű ajkad közül kivillannak hófehér fogaid, az em­ ber a zt hinné, hogy e bűbájos ajakról kimondhatatlanul édes muzsika fog fölszárnyalni, valami földöntúlian sze­ líd, lágy zene, amitől csak zokogni lehet.

Te pedig nyugodtan azt mondod nekem : „Imádott nyu­ szikám .” És hirtelen úgy érzem, hogy belelátok a z agyad­ ba, látom, miként működik parányi szépasszonylelked. . . Csakhogy elrontja a kedvem, látod, egészen el­ rontja a kedvem . .. Inkább behunyom a szemem.

Ugye, még most sem értesz? Tudtam előre.

Emlékszel, mikor először voltál nálam? Váratlanul nyitottál be, röpke ibolyaillat áradt a ruhádból; sokáig szótlanul néztünk egymásra, aztán összeölelkeztünk, mint két b o lo n d ... a z u tá n ... azután másnapig nem beszéltünk.

De mikor elbúcsúztunk, a kezünk remegett, s a sze­ münk annyi mindent mondott, annyi m in d en t... hogy nincs emberi nyelv, amelyik kifejezhetné. Legalábbis ak­ kor ezt hittem. És mikor elmentél tőlem, halkan rebegted: „Viszontlátásra!” - Csak ennyit mondtál, és soha fogal­ mad sem lesz róla, mily gyönyörű ábrándvilágot hagytál nekem mindazzal, amit megsejtettem, mindazzal, amit kitalálni véltem a gondolataidból.

470

Tudod, szegénykém, a nem éppen ostoba, kifinomult, kissé fölényes szellemű férfiak szemében a szerelem oly bonyolult szerszám, hogy egy semmiség el tudja rontani.

Ti, nők sohasem érzitek bizonyos dolgok nevetséges vol­ tát, ha szeretkeztek, és önkéntelenül elröppenő szavaitok groteszkségét.

Miért van az, hogy egy szó, ami jó l illik egy alacsony, barna nő szájába, éktelenül hamisan és nevetségesen hang­ zik, ha egy magas szőke mondja ki? Miért, hogy az egyiknek kedves, hizelgő kézmozdulata a másikhoz nem illik? Miért, hogy bizonyos becézgetések, melyek aman­ nál bájosak és vonzók, emettől kellemetlen hatást tesz­ nek? Miért? Mert mindenben, de legfőképp a szerelem­ ben, szükséges a mozdulat, a szó, a hang, a gyöngéd meg­ nyilatkozás tökéletes összhangja, hibátlan egybecsengése a cselekvő, megnyilatkozó személlyel, annak korával, ter­ metével, a haja színével és szépségének minéműségével.

Egy harmincöt éves asszony, aki a nagy, viharos szen­ vedélyek korát éli, ha csak egy parányit is megőriz húsz­ éves kora szerelmeinek bájos kényeskedéséből; ha nem lát­ ja be, hogy máshogyan kell magát kifejeznie, máshogyan kell néznie, máshogyan ölelnie, mint akkor; hogy most már nem Júlia, hanem Didó szerepe illeti m eg-föltétlenül elriaszt tíz udvarló közül kilencet, még ha azok egyálta­ lán nem is tudják okát adni elidegenülésüknek. Érted? - Nem. - E z t vártam.

Attól a naptól kezdve, amikor megnyitottad becézgetéseidnek zsilipjét, nekem elég volt, drágám.

Megesett, hogy öt percen át egyetlen, határtalan csókba szédültünk, eszeveszett csókba, amely közben le kell hunyni a szemet, mintha a nézéssel elriasztanák, mintha jobban, tökéletesebben megmaradna a z elbódult lélek befüggönyözött ablaka mögött. Később, mikor ajkaink széj­ jelváltak, te csengő nevetéssel ezt mondtad: „Ez jólesett, aranyos kutyám !” A kkor legszívesebben megvertelek volna.

47i

Mert hovatovább elneveztél mindenféle állatnak és fő ­ zelékfélének a nevével, amiket biztosan a Polgári szakácskönyv-W 7, a Kertészeti ú tm u ta tó -W / vagy a T er­ mészetrajz a középiskolák alsó osztályai számára című munkákból böngésztél össze. De ez még semmi.

A szerelmi gyönyör durva, állati lesz vagy még annál is rosszabb, mihelyt gondolkozunk rajta. Musset azt írja: M ég em lékszem : az ajkak halálos csókba fúlnak.

A vágy tüzelte izm ok vad görcsben ránganak, Az agy szédül, kidülled a szem, a száj harap.

O , földöntúli percek! - ha nem , hát is z o n y ú a k ... vagy egyszerűen groteszkek. . . O , szegénykém, micsoda csúfondáros manó, micsoda fonák tündér sugallhatta neked a szavaidat. . . a befejező szavakat? Összegyűjtöttem valamennyit; de irántad való gyön­ gédségből nem fogom megmutatni senkinek.

A ztá n meg igazán nem volt érzéked az alkalomszerű­ ség iránt, és képes voltál elragadtatva kimondani ezt a szót: „Szeretlek! ” - olyan alkalmakkor, hogy őrületes nevetőrohamokat kellett magamba fojtanom. Mert vannak percek, amikor ez a szó: „szeretlek” - annyira nincs he­ lyén, hogy illetlenségnek hangzik; ezt jó lesz, ha megjegyzed magadnak.

De te nem értesz meg engem.

Sok más nő sem fog megérteni, és ostobának fog tartani.

E zze l különben nem sokat törődöm. A falánk ember hab­ zsolva eszik, de a z ínyenc könnyen megcsömörlik, és sok­ szor egész jelentéktelen okból leküzdhetetlen undort érez valamilyen étel iránt. És a szerelemmel úgy vagyunk, .mint a szakácsművészettel.

Föl nem foghatom például, hogy némely nők, akik oly jó l ismerik egy finom , hímzett selyemharisnya ellenállha­ tatlan vonzóerejét, a színárnyalatok finom báját, az intim ruhadarabok mélységébe rejtett drága csipkék varázsát, a 472

titkos fényűzés, a rafinált patyolat izgató kellemét, a női' elegancia minden tündérkecsességét, hogy ezek a nők soha­ sem értik meg azt a z undort, ami a nem helyénvaló sza­ vak vagy csacsi gyöngédségek hallatára támad bennünk.

Néha egy nyers szó csodákat mível, fölkorbácsolja a vért, megdobbantja a szívet. E zek a szavak megengedet­ tek a csaták hevében. Vagy nem nagyszerű-e Cambronne híres szava? Semmi sem bántó a maga idejében. De bizo­ nyos pillanatokban tudni kell hallgatni, és elkerülni a Paul de Kock-féle kifejezéseket.

Ezer forró csókot küldök, föltéve, hogy nem szólsz egy szót sem.

René 1882. február 2.

Lányi Viktor fordítása

473

Marroca

K edves b a rá to m , arra kértél, írjam m eg neked a benyom ásaim at, a kalandjaim at, főleg pedig szerelmi élm ényeim et innen Afrika földjéről, ahová oly rég­ óta v ág y ó d tam . Sokat nevettél m á r előre a fekete szerelm eimen, ah o g y m o n d an i szoktad, és m ár előre élvezted, h o g y fog o k hazatérni egy nagy, ébentestű nővel, aki a fején sárga fátyoldíszt visel, és rikító szí­ nű ruh ákb an illegeti magát.

A szerecsen h ö lg y ek n ek bizonyára sorát fo g o m ej­ teni, m e rt láttam n e m egyet, akire k e d v e m szottyant, h o g y m e g m á rtsa m m ag am benne, m in t valami feke­ te tén tában ; de egyelőre valami m ég jo b b és rendkí­ vül eredeti dologra b uk k an tam .

L egutóbbi leveledben azt írtad : „H a tu d o m , ho­ gyan szerelm eskednek egy ország lakói, a k ko r annyi­ ra ism erem azt az országot, h o g y részletesen le tud­ n á m írni, m ég ha sohasem láttam is.” T u d d meg, h o g y errefelé a dühös szerelem dívik. M in djárt az el­ ső n a po k ban elfogja az e m b e rt valami rem eg ő hévség, fölgeijednek, feszültté válnak vágyaink, bizsereg az ujjunk hegye, s ez a lehetetlenségig fölfokozza sze­ relm i erőnket, és érzékeinket hihetetlenül fogékonynyá teszi m indenre, a kezek egyszerű érintkezésétől kezdve egészen addig a m egnevezhetetlen, parancso­ ló ösztönig, m ely annyi b olo nd ság ot k ö v e tte t el ve­ lünk. Értsük m eg egym ást. N e m tu d o m , h o g y az, amit te a szív, a lelkek szerelm ének nevezel, az érzelmi 474

idealizmus, szóval a plátói szerelem m e g te re m -e ez alatt az éghajlat alatt; n e m hiszem. D e a másik, az ér­ zéki szerelem, am ely szintén jó , m ég pedig n a g y o n jó , az valóban rettenetes erejű ezen a trópusi vidéken.

A hőség, a levegőnek ez az állandó izzása, m ely láng­ ra gyújtja a vért, a D él fojtó lehelete, ez a tűzáram , m elyet a közeli sivatag küld, ez a nyom asztó sirokkó, mely pusztítóbb, perzselőbb a lángnál, ez az örökös tűzvész, ez az irtóztató, m egsem m isítő napsütés, mely a csupasz kövekig égeti ezt a földet, ez föllobbantja a vért, m egőrjíti a húst, bestiát csinál az e m ­ berből.

D e rátérek a történetem re. N e m m o n d o k el neked sem m it A lgériában való ta rtózko d ásom első idejéről.

Jártam B őn e-b an, C onstantine-ban, B iskrában és Sétifben, azután B o ugie-ba m en tem , a C habet-hegység szorosain s a kabil erd ő k ö n át egy csodaszép úton, amely kétszáz m éter magasságban fut a ten g erp art mellett a magas hegység kanyarulatainak szeszélye szerint egész a csodaszép B o u g ie -ö b ö lig ; ez van olyan szép, m in t a nápolyi, az ajacciói v agy a d o u arnenezi öböl, am elyeknél csodálatosabbat n e m isme­ rek. Kiveszem az összehasonlításból azt a valószerűt­ lennek ható, vörös g ránit övezte p o rtó i öblöt, K orzi­ ka ny u gati partján, m elyet a pianai cölöp ö kn ek m o n d o tt, fantasztikus, vérvörös kőóriások népesíte­ nek be.

Messziről, n a g y o n messziről, m ég m ielőtt kiér­ nénk a nagy m edencébe, m elyben a békés víz ringa­ tózik, szem ünkbe tű n ik Bougie. Egy igen magas, er­ dő koszorúzta h egy m eredek lejtőjén épült. Fehér folt a zöld h á tté rb e n ; olyan, m intha egy tengerbe zu­ hanó vízesés habtajtékja lenne.

M ihelyt b ete tte m a lábam ebbe az elragadó pici városkába, rö g tö n tu d ta m , h o g y soká o tt fog ok m a­ radni. K ö rös-körül, hatalmas kerületben girbegurba, 475

zegzugos, púpos és torz hegycsúcsokat lát a szem, oly szoros láncban, h o g y alig tudja felfedezni a nyílt ten­ gert, és az ö b lö t tón ak nézi. A tejeskék víz csodálato­ san átlátszó, és fölötte m egk ap ó szépségében ível az ég azúrja, m ely sűrű, m intha kettős rétegben rakták volna föl rá a színt. O ly a n az ég és a tenger, mintha egym ásban tü k rö ző d n én ek , és egym ásra vetítenék fényeiket.

B ougie a r o m o k városa. A rak o d ó p artra érve egy nagyszerű om lad ék ra b u k k a n az em ber, m ely úgy hat, m in t egy operai díszlet. Ez a régi Szaracén-kapu, m elyet elborít a futó borostyán. És a várost körülve­ vő hepehupás, erdős területen m in d e n ü tt ro m o k , ró­ mai falak részletei, szaracén paloták rom jai, arab épít­ m ény ek m aradványai láthatók.

A felsővárosban b éreltem egy kis m ó r házat. Isme­ red ezeket az a n n y isz o r leírt hajlékokat. Elöl nincs rajtuk ablak, h a n e m egy belső u d v a rró l kapják a vilá­ gosságot. V an b e n n ü k egy nagy, hűs terem , o tt töltik a nappalt a lakók, fön t pedig egy terasz, o tt éjszakáz­ nak.

H am arosan alk alm azko d tam a forró égövi szoká­ sokhoz, vagyis déli étkezés u tán m ind ig lepihentem egy kicsit. A frikában ez a nap legtikkasztóbb szaka, az az óra, a m ik o r m á r lélegzeni sem lehet, a m ik o r az utcák, a m ezők, a vakítóan fehér, hosszú országutak teljesen néptelenek, a m ik o r m in d en k i alszik, vagy legalább m e g p ró b á l aludni, a lehető legkevesebb ru­ hában.

A rab stílusú oszlopocskákkal díszített szalonom­ ban egy nagy, puha dív án yt állítottam , s egy valódi D zseb el-A m u r szőnyeget terítettem rá. M ajdhogy­ n em ád ám k o sztü m b en h e v e rte m végig rajta, de nem tu d ta m n y u g o d ta n feküdni, annyira k ín ló d tam a hosszú önm eg tartó ztatás m iatt.

B aráto m , van két keserves földi g y ö trelem , kívá476

nőm , h o g y sohase legyen b e n n ü k részed: at egyik a vízhiány, a másik az asszonyhiány. M elyik a rém e­ sebb? N e m tu d o m . A sivatagban az e m b e r képes volna bárm ely gazságra egy p o hár tiszta hideg vízért.

Mit n e m ad nánk n ém ely kikö tőv áro sban egy szép, üde, egészséges leányért! M e rt lán y ok b an éppenség­ gel nincs hiány A frikában! Sőt, dúskálni lehet ben ­ nük ; de, h o g y to v ább fűzzem a hasonlatom at, u g y a n ­ olyan fertőzők és poshadtak, m in t a szaharai kutak pocsolyavize.

H át egy napon, a szokottnál is b ág y ad tab b lévén, próbáltam beh u n y n i a szem em, de hasztalan. A lá­ bam reszketett, m in th a tűvel szurkálták volna, n y u g ­ talan szorongásom ban szüntelenül fo rg o ló d ta m a szőnyegen. V égre n e m b írta m tovább m agam m al, fölkeltem, és e lm e n te m hazulról.

Júliusban volt, egy rekkenő délután. Az utcák k ö ­ vezete oly forró volt, h o g y kenyeret lehetett volna sütni rajta; az ing tüstént csurom vizesen tapadt a tes­ ten; s a láthatáron k ö rö s-k ö rü l kis fehér pára libegett, a sirokkó tikkasztó párája, m ely tapin th ató h ő nek látszik.

L em entem a tengerhez, és a k ik ö tő t m egkerülve, elindultam a p arto n a csinos öböl felé, ahol a fü rd ő k vannak. A m eredek hegység, m elyet sarjerdő, erős il­ latú, magas n ö v én yek bozótja fedett, félkörben h ú ­ zódott az öblöcske k örül, m elynek p erem én nagy, barna sziklákat locsoltak a hullám ok.

Egy lelket se láttam , egy h an g o t se hallo tta m ; állat sem neszezett, m adár sem rebbent, csend volt, m ég csak a víz se csobbant, m intha elszunnyadt volna a napsütésben a m ozdulatlan tenger. Csak m inth a tűzsistergés ü tö tte volna m eg a fülem az izzó levegőből.

Egyszerre csak az egyik ilyen szikla m ö g ü l, am ely félig a csendes h u llám o k b an ázott, valam i m ozgást hallottam, s am int arra fordulok, egy magas, m ezte­ 477

len, flirdőző lányt pillantok m eg, derékig a vízbennyilván azt hitte, ho g y ebben a forró napszakban sen­ ki se jö n ide. Fejét a nyílt tenger felé fordította, és így engem n e m látva, csendesen lubickolt.

Soha m e g k a p ó b b látványt, m int ez a szép nő a kristálytiszta, átlátszó vízben, a vakító napsütésben.

M e rt csodaszép volt ez a magas, szo b orterm etű nő.

M e gfo rdu lt, fÖlsikoltott, és félig úszva, félig gázol­ va a vízben, egészen elbújt a szikla m ögé.

M in th o g y elő b b -u tó b b elő kellett jön n ie , leültem a partra, és vártam .

E k k o r szép lassan kidugta a fejét, m ely szinte meg­ hajlott a lazán m e g k ö tö tt, k o ro m fek ete hajzat terhe alatt. A szája széles volt, duzzadt, kerek; rendkívül nagy, kihívó szeme volt, egész teste, m elyet az éghaj­ lat kissé lebarnított, olyan volt, m in t a k em ény és si­ ma, régi elefántcsont, szép, világos b ő ré t kissé meg­ fogta a négerek napsütése.

R á m k iálto tt: - T ak arod jék! - És telt hangjának, m ely erőteljes volt, akárcsak ő m aga, egy kis to ro k b ó l jö v ő zengése volt. M eg sem m ozd ultam . - N e m ajánlom , h o gy itt m aradjon, tisztelt u ra m - tette hozzá. Az r-ek ú g y re­ csegtek a szájában, m in t a szekérkerék. Csak azért sem m o zdu ltam . A fej eltűnt.

E lm últ tíz perc; és előbb a hajzat, aztán a hom lok, azután a szem pár tünedezett elő lassan, vigyázatosan, m in t m ik o r bújósdit játszó gyerek meglesi az őt kere­ ső pajtását.

Ezúttal haragosnak látszott. Kiabált: - E ng em bajosan fog m egkaparintani. A ddig el n em m egyek, am íg m aga itt van!

E k k o r fölálltam és eltávoztam , de közben többször h átrapillantottam . M ik o r ú gy vélte, m ár elég messzi vagyok, kiszállt a vízből félig m eghajolva, csípőjét

478

fordítva felém, és eltű n t egy sziklamélyedésben, a be­ járat elé függesztett szoknya m ö g ö tt.

M ásnap újra elm entem . A k k o r is fü rd ött, de tető ­ től talpig felöltözve. R á m nevetett, m u to g a tv a fé­ nyes, fehér fogsorát.

Egy hét m úlva j ó barátok v oltunk. M ég egy hét, és még jo b b b aráto k lettünk.

M arrocának hívták, és ezt a szót, m ely nyilván be­ céző neve volt, ú g y ejtette ki, m intha vagy tizenöt r lett volna benne. Spanyol ültetvényes családból szár­ m azott, és egy Pontabéze nevű franciához m e n t fele­ ségül. A félje állami alkalm azott volt. Sohasem vol­ tam tisztában alkalmaztatásának a m iném űségével.

A nnyit m egállapítottam , h o g y fölöttébb elfoglalt úr, többre ne m v olta m kíváncsi.

Egyszóval, M arroca más órára téve át a fürdés ide­ jét, m in d en n ap eljött hozzám ebéd utáni sziesztára.

Micsoda szieszta! Szép kis pihenés, m o n d h a to m .

Igazán csodálatos egy lény volt, kissé bestiatípus, de valam i pom pás terem tés. Szem ében állandóan o tt tüzelt a szenvedély ; félig n y ito tt szájában, hegyes fo­ gaiban, m ég a m osolyában is volt valam i vad érzéki­ ség; melle különös, hosszúkás form ájú, k em én y és hegyes, m in t a húsból való körte, s rugalm as, m intha belülről acélrugók feszítenék; testének ettől valami állatias jellege volt, alantas és mégis fölséges lény, egy rendkívüli szerelemre született terem tés benyom ását keltette, eszembe ju tta tta a buja ó k o ri istenségeket, akik füvek és fák k ö zt áldoztak a féktelen szerelmi g y ö n y örö kn ek. És soha m ég nő n e m rejtett ölében csillapíthatatla­ nabb vágyakat. Bősz nekihevüléseit, h ö rg ő , fogcsi­ ko rgató, vonagló, harapós öleléseit csaknem azon n y o m b a n halálos, m ély ellankadások követték. D e hirtelen fölébredt a karjaim ban, készen új m eg új egybefonódásokra, s a keble csókszomjasan pihegett.

479

E gyébként a lelke egyszerű volt, m in t a kétszer kettő, és a g o n d o la to t nála csengő kacaj helyettesí­ tette. Ö sztönösen hiú lévén a szépségére, irtó zo tt a leg­ lengébb fátylaktól is; hánya veti, v akm erő szemér­ metlenséggel já rt-k e lt, futkosott, u g rá n d o z o tt a há­ zam ban. M ik o r végre jó lla k o tt szerelemmel, s kifá­ radt a kacagásban és hancúrozásban, m ély és nyugodt álom m al aludt el m ellettem a d ív á n y o n ; a tikkasztó hőség apró izzadságcseppeket csillantott m eg barnára sült bőrén, és a feje alatt összefont karja alól, minden titkos redőjéből kiváltotta azt a kábító illatot, amit ú gy szeret a férfinép.

N éh an ap, a m ik o r a férje - nem tu d o m , hol - szol­ gálatot teljesített, este is eljött hozzám . Ilyenkor kife­ k ü d tü n k a teraszra, testünket alig-alig fedte valami finom , lenge, keleti fátyolszövet.

M ik o r a forró földrészek nagy, tü n d ö k lő teliholdja m egjelent az ég ívén, m egvilágítva a várost és az öb­ löt, m elyet félkörben kereteznek a hegyek, olyankor úg y tű n t föl nék ün k , m intha a töb b i teraszon néma kísértetek seregét látnók, akik o ly k o r fölemelkedtek, helyet cseréltek, és újból lelappadtak a m egenyhült ég lankasztó melegében.

N e m tö rő d v e az afrikai esték világosságával, Marroca ragaszkodott hozzá, h o g y m ég a ra g y og ó hold­ fényben is m eztelenre vetkőzzék; bánta is ő, akárki lát b e n n ü n k e t; és hasztalan volt m in den kérésem és rém üldözésem , sokszor hosszú, trillázó kiáltásokat hallatott az éjszakában, m elyekre a távolból ugatással válaszoltak a kutyák.

Egy este, m ik o r a csillagokkal teleszórt tágas ég­ boltozat alatt elbóbiskoltam , letérdelt elibém a sző­ nyegre, és húsos, duzzadt ajkát a szám hoz közelítve, így szólt: - A zt akaro m , h o g y egyszer nálam aludj.

480

N e m értettem .

- H o g y h o g y nálad?

- Igen, am ik o r a férjem elutazik, te a helyébejössz aludni.

N e m állhattam m eg, h o g y el ne nevessem m agam .

- D e m inek, ha egyszer te id e jö h e ts z ?

Belebeszélt a számba, a to rk o m b a lehelte m eleg le­ heletét, ú g y h o g y a bajuszom m egnedvesedett.

- E m léket akarok tőled - m o n dta. És az „ a k a ro k ” r-je sokáig g ö rg ö tt a sziklák alatt, m in t egy kis hegyi N e m értettem , m ire gondol. Á tkarolta a n yaka­ mat.

- M ajd erre g o n d o lo k , ha m ár n e m leszel itt; és m ikor a férjem et ölelem , arról fogo k álm odni, ho g y te vagy az. És az r-ek ú g y recsegtek a beszédében, m in t egyegy kisebbfajta m ennydörgés.

Szerelmes ellágyulással, de m ag am b an n ag y o n jó l m ulatva g ü g y ö g te m : - Kis b o lo n d o m . H á t ne m jo b b itt nálam ?

A dolog ú g y áll, h o g y ki n e m állhatom a pásztor­ órákat idegen hitvesi fedél alatt; ez az az egérfogó, m elybe m indig beleszaladnak az ostobák. D e ő kért, k ön y ö rg ö tt, m ég sírt is, m ik o r hozzátette: - M ajd m eglátod, m ilyen n a g y on foglak szerrretni.

Ez a „szerrretni” ú g y h angzott, m in t m ik o r ro ­ hamra dobol a dobos.

A kívánságát oly különösnek találtam, h o g y n em tudtam , m ire m agy arázzam ; m ajd m ik o r elg o nd o l­ koztam rajta, mélységes gyűlöletet éreztem ki belőle az ura ellen, azt a titkos asszonyi bosszút, am ely arra ösztönzi a nőt, h o g y gyöny örű ségg el csalja m eg az utált férfit, és m ég a saját o tth o náb an , saját bútorai között, saját ágyn em ű jéb en is m eg akarja csalni.

481

M eg kérdeztem tőle: - N a g y o n rossz hozzád az urad ?

S értő dö tt képet vágott.

- D e h o g y rossz, nagy o n is jó .

- D e te ne m szereted őt?

M eglepett, tágra nyílt szemeket m eresztett rám.

- Sőt, éppen h o g y n ag y o n szeretem, nag yo n , de n agyon, de n e m annyira, m in t téged, drrrágaságom.

M ost m ár éppenséggel n e m értettem , s m íg talál­ gattam , m it is akarhat, m egcsókolta a számat - jó l is­ m erte a hatását - , azután így s u tto g o tt: - Eljössz? íg é rrrd m eg!

D e én m ég ellenkeztem. Erre szó nélkül felöltözött és elment.

Egy hétig n e m m u tatk o zo tt. A kilencedik napon ismét föltűnt, ünnepélyesen m egállt a szobám küszö­ bén, és azt kérdezte: - A karrrsz m a nálam aludni? H a n e m jössz, fakép­ nél hagylak.

Egy hét hosszú idő, öregem , és A frikában egy ilyen hét felér egy hónappal.

- M e g y e k ! - kiáltottam , és kitá rta m a karo m . O a k eblem re vetette m agát. Éjszaka m e g v á rt egy szomszéd utcában, és elveze­ tett.

A k ik ö tő m ellett laktak, egy kis alacsony házban.

Először a k o n y h á n m e n te m keresztül, ahol a háznép étkezni szokott, o n n ét a fehérre meszelt, tiszta szobá­ ba ju to tta m , ahol a falakon családi fotográfiákat meg ü v eg b u rák alatt papírvirág ok at láttam . Marroca m ajd kibújt a b ő réb ő l ö rö m ében , fo lyto n szökdécsel­ ve kiáltotta: - Itth o n vagy, m inth a o tth o n volnál!

C sakugyan ú g y tettem , m intha o tth o n lennék.

Bevallom , kissé feszélyezett, sőt n y u g talan íto tt a 482

helyzet. Sehogy sem tu d ta m rászánni m a g a m eb b en ' az idegen lakásban, h o g y m egváljak attól a bizonyos ruhadarabtól, m ely nélkül a m eglepett férfiem ber félszeggé és nevetségessé válik s képtelenné m in d en ­ féle cselekvésre - de ő erőszakkal leráncigálta rólam , és m inden egyéb c ó k m ó k o m m a l eg y ü tt a szomszéd szobába vitte.

D e aztán n ek ib á to ro d ta m , és ezt oly alaposan bebi­ zo ny íto ttam neki, h o g y m ég két óra m úlva sem g o n ­ d oltunk pihenésre, a m ik o r hirtelen erős a jtó d ön g etésre rezzentünk fel, és egy férfihang azt k iáltotta: - Én vagyok, M arroca.

M arroca talpra szökött.

- A férjem! G yorsan bújj az ágy alá. Ész nélkül kerestem a n adrágom at.

D e ő lihegve sürgetett: - Siess m ár, siess.

Hasra feküdtem , és m ukkanás nélkül bem ásztam az alá az ágy alá, am elyen olyan jó l éreztem m ag am az imént.

A k k o r k im en t a konyhába. H allo ttam , am in t ki­ nyitott, m ajd bezárt egy szekrényt, s b e h o z o tt egy tárgyat, h o g y m it, azt ne m láttam , csak hallottam , hogy hirtelen letette valahová; m ajd m ik o r a férje türelm etlenkedni kezdett, hangosan és n y u g o d ta n fe­ lelt n e k i: - N e m találom a gyufát.

M ajd hirtelen: - M eg v an, n y ito m m árrr. És ajtót nyitott.

A férfi belépett. N e m láttam , csak a lábát, hatalmas pár láb volt. Ha a tö b bi arányban volt ezzel, ak k or valóságos óriásnak kellett lennie.

C sókcuppanást hallottam , m ajd m ezítelen testen egy tenyér csattanását és nevetést, azután a férfi m arseille-i kiejtéssel így szólt:

483

- Itth o n h a g y ta m a bugyellárisom at, haza kellett jö n n ö m érte. U g y a n m élyen aludtál!

A szekrényhez ment, és sokáig kotorászott benne, amíg megtalálta azt, amit keresett; azután Marroca végighevert az ágyán, mint akit ellankasztott a fá­ radtság; az ura hozzálépett, és alkalmasint ölelgetni próbálta, mert az asszony elküldte ingerült szavakkal, melyekben valóságos golyózápora pattogott az r-eknek.

A lábuk oly közel volt hozzám , h o g y bolond, m egm agyarázhatatlan, buta k e d v e m tám adt, hogy óvatosan m egérintsem . D e tü rtő z te tte m m agam .

Látva, h o g y sehogy sem b o ld o g u l vele, a félj fölfo rty an t: - N a g y o n kiállhatatlan vagy ma.

D e aztán beletörődött.

- Szervusz, cicám.

M ég egy csók csattant; azután a nagy lábak meg­ fordultak, táv o zó ban szeges sarkukat m u ta ttá k fe­ lém, áthaladtak a szomszéd szobán, azután bezárult az utcai kapu.

M eg v o lta m m entve!

Lassan előm ásztam a bú v ó h e ly e m rő l, megalázottan, szánalmasan, és m ialatt M arroca, m ég mindig csupaszon, föl-fölcsattanó kacajjal, na g y o k a t tapsolva kánk ánt táncolt k ö rü lö tte m , én lo m h á n levetettem m a g a m egy székre. D e egy ugrással talpon voltam ; hideg tárg y hevert alattam , és m in th o g y rajtam sem volt tö b b ruha, m in t a cinkostársam on, m egijedtem az érintésétől. M e gfordu lok . A k k o r látom , h o g y vé­ letlenül ráü ltem egy beretvaéles kis aprófavágó fej­ szére. H á t ez h o g y került ide? M ik o r b ejöttem , nem láttam ezen a helyen.

M arroca, m ik o r látta, m e k k o rá t u g ró m , majd szétpukkadt nevettében, sikongatva kacagott, köhö­ gö tt, és két kézzel fogta a hasát.

484

Illetlennek találtam a jó k e d v é t. O sto ba m ó d o n kockára te ttü k az életünket; m ég m ost is b orsózo tt a hátam , és ez a b o lo n do s kacagás egy kicsit ingerelt.

- És ha a férjed m eg lá to tt volna? - kérdeztem .

L egyintett.

- N e m veszélyes.

- H o g y h o g y n e m veszélyes? Jaj de nehéz fejed van! Elég lett volna lehajolnia, h o g y rá m találjon.

M ár nem n e v e te tt: csak m o soly go tt, rá m m ereszt­ ve nagy szemét, m ely b en m ár új vágyak csíráztak.

- N e m hajolt volna le.

- D e az áldóját! - erősködtem . - H a például leej­ tette volna a kalapját, azért csak le kellett volna hajol­ nia, h o g y fölvegye, a k k o r a z t á n . . . jó l n éztem volna ki ebben a kosztüm ben.

V állam ra tette g ö m b ö ly ű , izm os karját, és lehalkít­ va a hangját, m inth a csak azt m o n d ta v olna: „Szeret­ lek!” , a fülem be súgta: „ A k k o rrr n e m is kelt volna föl.”

N e m értettem .

- M iért?

Ham iskásan k acsintott, kezével arra a székre m u ta ­ tott, am elyre az im é n t ráü ltem ; s a k in y ú jto tt m u ta ­ tóujja, arcának gödröcskéje, félig n y ito tt ajka, he­ gyes, villogó, vadállati fogsora m ind, m in d m u ta tta nekem a kis faaprító fejszét, m elynek élesre köszörült vasa megcsillant a sötétben.

O ly a n m o z d u la to t tett, m intha m eg m a rk o ln á a fejszét; azután bal karjával m agáh oz rán tott, a c o m b ­ jai közé szorított, a jo b b karját pedig o ly a n fo rm á n lendítette, m in tha lefejezne egy térdeplő e m b e r t ! . . . íg y értelm ezik, b a rá to m , errefelé a házastársi k ö te ­ lességet, a szerelmet és a v e n dég szeretetet!

1882. március 2.

Lányi Viktor fordítása 485

Pásztorugrató LE S A U T D U B E R G E R

D ieppe-től Le H avre-ig egyvégtében vagy száz m éter magas, függőleges sziklafal a part. A fehér sziklák hosszú vonulata h elyenként hirtelen megsza­ kad, és egy szűk völgy, am elynek m eredek oldalait kurta fű és tengeri szittyó borítja, ereszkedik a m eg­ m ű v elt fennsíkról a kavicsos partra, ahol hegyi patak m edréhez hasonló vízmosásba torkollik. A természet csinálta ezeket a völgyeket, a záporok befejezték a m ű v é t a vízmosásokkal, áttörték, am i m ég m eg m a­ radt a sziklafalból, egészen a tengerig kivájták a víz útját, am elyen m ost em berek járnak.

Im itt-a m o tt egy-egy falu is m eg b ú v ik ezekben a völgyekben, ahová besüvít a tengeri szél.

A sziklapart egyik ilyen m élyedésében tö ltö tte m a nyarat, egy parasztházban, am ely a tengerre nézett, s ablakom ból láth attam a völgy zöld lejtőinek kereté­ ben kéklő víz nagy három szögét, am elyet o ly k o r a felvillanó n apfényben to v a tű n ő fehér vitorlák petytyeztek.

A tengerhez vezető út a hegyszoros alján haladt, hirtelen b ehatolt két m árgaszirt közé, m ély kerékvá­ gásféle lett belőle, azután szép kavicsabroszba torkol­ lott, am elynek kerek köveit a hu llám o k évszázados simogatása csiszolta g öm b ö ly ű re.

Ezt a m eredek falú ösvényt nevezik Pásztorugratónak.

E lm o n d o m a tragédiát, am iről a nevét kapta:

486

M on d ják, h o g y valam ik or egy szigorú és erősza­ kos fiatal pap vezetgette ezt a falut. A k k o r kerü lt ki a szem inárium ból, s gyűlölte azokat, akik a term észet törvényei szerint élnek, és n e m az ő istene tö rv ény eit követik. R e n d íth e te tle n ü l szigorú volt önm agával, kö ny ö rtelen ül tü relm etlen m á so k k a l; kivált egyvala­ mi keltette fel haragját és u n d o r á t: a szerelem. H a vá­ rosban él, k im ű v e lt és k ifin om ult lények közt, akik a gyöngédség és érzelem finom fátylával leplezik az ál­ lati aktust, am it a term észet parancsol, ha ékes, nag y te m p lo m h ajó k h o m ály áb an g y ó n ta t illatos b ű nö sö­ ket, akiknek v étkét m in th a enyhítené bukásuk bája és a földi csókot b e b u rk o ló eszményiség, talán n e m fogja el az a veszett düh, az a féktelen felháborodás, m int itt, az árok sarában vagy a pajta szalmáján hentergő ro n g y o so k tisztátalan párzása láttán.

Az állatokhoz hasonlította ezeket az em bereket, akik egyáltalán n e m ism erték a szerelmet, s csak egyesültek, m in t az állatok; utálta őket du rv a lelkű­ kért, ösztöneik mocskos kielégítéséért, azért a vissza­ taszító vidám ságért, ah o gy an az öregek m ég em le­ gették ezeket a tisztátalan g yö n y ö rö k et.

T alán őt m agát is g y ö tö rte öntu datlanu l a csillapítatlan vágy szorongása, s zsarnoki és szűzi lelke és fel­ lázadt teste harcolt b enne titkon.

D e m inden, am i testi, felháborította, kihozta a so d rá b ó l; és dühös fenyegetésekkel és célzásokkal teli vad prédikációin v ih o g tak a lányok és legények, m i­ közben a latto m b an egym ást nézegették a te m p lo m ­ ban; a kék zub b on y os gazdák és fekete kendős gazdánék m eg, miséről jö v e t, a rozzant viskó fele pillan­ tottak, m elynek k é m én y e kék füstcsíkot lövellt az égre, és azt m o n d t á k : - A m i tisztelendő u ru n k n e m ism er tréfát!

Egy ízben egy sem m iségért valósággal elm en t a j ó ­ zan esze. B eteghez indult. D e a m in t belépett volna a 487

tanya udvarára, m eg láto tt egy csapat gyereket, a ház m eg a szomszédság gyerekeit, akik a ku ty aó l körül álldogáltak. M ozdulatlanul, kíváncsian, feszült és né­ m a figyelem m el b á m ultak valam it. A pap odament.

A szuka kölykedzett. Az ól előtt ö t kiskutya nyüzsg ö tt az anyja körül, am ely gyen g éd en nyalogatta őket, és épp abban a pillanatban, m ik o r a pap átnézett a gyerekek feje felett, felbukkant a hato dik kölyök.

A g yerkő cök tapsoltak, kiabáltak ö r ö m ü k b e n : Ehol van ni, m ég egy, ehol van ni, m ég egy!

- J á t é k volt ez nekik, természetes játék , n e m volt ab­ ban sem m i tisztátalan; úg y nézték a szülést, ahogy az alm a hullását nézték volna. H a n e m a fekete ruhás e m b e rt elön tötte a felháborodás, fejébe szállt a vér, felemelte nagy, kék esernyőjét, és n ek im en t a gyere­ keknek. A zok fu tottak, ah o gy a lábuk bírta. Akkor, h o g y egyedül m a ra d t a vajúdó szukával, azt ütötte teljes erejéből. Az m eg volt kötve, n e m szaladhatott el, és a h o g y o tt v e rg ő d ö tt nyüszítve, a pap rárohant, rugdosta, k itip o rt belőle m ég egy kiskutyát, azután a sarkával agyontaposta. És otth a g y ta a vérző testet a nyifogó, esetlen újszülöttek kö zött, am elyek máris az em lő t keresték.

N a g y sétákat tett egyedül, öles léptekkel, vad arc­ cal.

Egyszer egy májusi estén, egy hosszú kirándulásról hazatérőben, ah o g y a sziklafal m entén m e n t a falu fe­ lé, heves vihar érte utol. Sehol egy ház, am erre a szem ellát, csak a csupasz szikla m in d e n ü tt, amelyet víznyilakkal veretett a zápor.

A hullám zó ten g er tajtékot g ö rg e te tt; a látóhatár felől vastag, sötét fellegek tódultak, s egyre jobban z u h o g o tt belőlük az eső. Fütyült, sziszegett a szél, m e g d ö n tö tte a zsenge vetést, és csapkodta a bőrig ázott papot, felkapta és com bjára tapasztotta csuhá­ 488

ját, b e le d ü b ö rg ö tt a fülébe és a háborgástól felzakla­ tott szívébe.

Szem befordult a szélvésszel, fedezetlenül, és lassan­ ként közeledett is a lejtőn a falujához. D e olyan fel­ hőszakadás tám ad t rá, h o g y n e m m eh etett to vább, és egyszerre m eg láto tt egy ju h k a rá m o t, mellette m eg a pásztor v á n d o rku n yh ó ját.

O d a be lehetett húzódni, o d a fu to tt hát.

Az o rkán ostorozta ku ty á k m eg se m o ccan tak k ö ­ zeledtére; és odaért a fabódéhoz: kerekeken n y u g v ó ólféle volt, am it n y á ro n a nyájak őrzői legelőről lege­ lőre vontatnak.

A kis létra felett nyitva volt az alacsony ajtó, látni lehetett a benti szalmát.

A pap épp be akart lépni, m ik o r a h o m ály b an m egpillantott egy ölelkező szerelmespárt. H irtelen becsapta az ajtót, és bereteszelte; azután m eg ragadva a rudakat, m eg görnyesztve ösztövér testét, zihálva átázott vászonruhájában, húzni kezdte, m in t a ló, és futásnak eredt a m eredek lejtő, a halálos lejtő felé; az ölelkezés közben m eglepett fiatalok ököllel d ö r ö m ­ böltek a falon, nyilván azt hitték, valam i arra haladó m egtréfálta őket.

M ik o r az em elkedő tetejére ért, elengedte a k ö n y nyű viskót, am ely g örd ü ln i kezdett a m eredek par­ ton.

G yorsult a futása, eszeveszetten n e k iiram o d ott, m ind sebesebben haladt, ugrálva, botladozva, m in t egy állat, rúdjaival csapkodva a földet.

Egy öreg koldus k u p o rg o tt az árokban, az látta, am int átviharzott a feje fölött, és rém ítő kiáltásokat is hallott a faládából.

Egy ütés hirtelen kiszakította egyik kerekét, olda­ lára dőlt, és újra gu ruln i kezdett, m in t a labda, m int ahogyan egy g yö k ere vesztett ház bukfencezne le a hegycsúcsról, azután o d aért az utolsó vízmosás pere­ 489

mére, m e g u g ro tt nagy ívben, és leesett a mélybe, széttört, m in t egy tojás.

M ik o r m egtalálták a szerelmeseket, egyik is, másik is össze v olt zúzva, m orzsolva, m in d en tagjuk eltör­ ve, de m ég a k k o r is ölelték egym ást, karjukat egy­ más nyaka kö ré fonták a rém ületben, akár a gyö­ nyörben.

A pap m egtilto tta, h o gy holttestüket bevigyék a te m p lo m b a, és a k o p o rsó ju k at se áldotta meg. És vasárnap a szentbeszédében nagy hévvel beszélt az Ú r hetedik parancsolatáról, egy titokzatos, boszszúálló kézzel fenyegetve a szerelmeseket, és a bű­ n ü k b e n lesújtott két szerencsétlen iszonyú példáját idézte.

M ik o r kijött a te m p lo m b ó l, két csendőr letartóz­ tatta.

Egy finánc látta az őrb ód éb ól, ahová behúzódott.

K ényszerm unkára ítélték. És a paraszt, akitől ezt a tö rténetet hallottam , ko­ m o ra n hozzátette: Én ism ertem , uram . K em én y e m b e r volt, azt m eg kell hagyni, h anem hát a szerelmeskedést nem szenvedhette.

1882. március 9.

Pór Judit fordítása

490

A z ágy LE LIT

A m ú lt n y áro n tö rtén t, egy rekkenő m eleg dél­ után; a ro p p a n t árverési csarnok szenderegni látszott, és a becsüsök elhaló h a n g o n m o rm o ltá k a kikiáltási árakat. Valahol az első em elet egyik belső term éb en ódon te m p lo m i selym ek hevertek egy rakáson a sa­ rokban.

V oltak o tt ünnepi karingek m eg g y ö n y ö rű mise­ palástok, m elyeknek hím zett füzérdíszei jelképes ér­ telmű b etűk körü l kígyóztak, kissé időrágta selyem ­ kelm éjük fehére pedig m á r sárgára fakult.

N é h á n y árverési hiéna v árako zo tt a terem b en, k éthárom piszkos szakállú férfi m eg egy kövér, nag y ha­ sú asszony, afféle „ruháskofa” ; így hívják a tilalmas szerelmek hivatalos tanácsadóit és istápolóit, akik úgy k ufárk o dn ak a fiatal és vén em berhússal, m in t az új m eg ócska dísztárgyakkal.

Egyszerre csak egy X V . Lajos-korabeli bűbájos misepalást került dobra, olyan szép, m in t egy m á rk iné köntöse, üde színekben m arad tak m eg rajta a ke­ resztet k ö rülv ev ő g y ö n g y v irá g o k , a szent jelk é p lá­ báig felkúszó kék íriszek m eg a négy sarkában a ró ­ zsakoszorúk. M ik o r m e g v e tte m , csak a k k o r éreztem , hogy ném i kósza illat is m arad t benne, m intha tö m ­ jénfüst já rta volna át, v agy inkább m intha azokból a régi, k ö n n y ű és édes szagokból vett volna m agába valamit, m elyeket a tű n t illatok em lékeinek, elillant virágeszenciák lelkének sejtünk.

H azam entem , és egy, ugyanab bó l a bájos ko rb ó l 491

való kis széket akartam leteríteni a palásttal; amint forgatom, méregetem, papír zörren m eg az ujjaim alatt. Fölfejtettem a bélést, és néhány levél hullott elibém. A papirosuk megsárgult, az elm osódott tinta rozsdavörösre fakult. A régi m ódi szerint összehajtott lap egyik oldalán finom kéz írása: „d*Argencé főtisz­ telendő úrnak”.

A három első levél csak légyottok idejének a meg­ jelölését tartalmazta. A negyediket ide írom: Barátom, gyengélkedem, beteg vagyok, nem kelhetek fö l az ágyból Eső csapkodja a z ablakomat, és én puhán, melegen ábrándozva heverek a pihés párnák langyosságá­ ban. Egy könyv van nálam, tetszik nekem, mintha egy ki­ csit rólam is szólna. Eláruljam, miféle könyv? Nem. összeszidna érte. Elolvastam, most pedig elgondolko­ zom . . . hogy miről, azt meg fogom mondani.

A fejem alá vánkosokat raktak, úgyhogy ülök az ágy­ ban, és azon a kis polcon írok, amit magától kaptam.

Minthogy már három napja nyomom a z ágyat, az ágyamról gondolkozom, és még álmomban is azon jár az eszem.

A z ágy egész életünk kerete, barátom. Abban szüle­ tünk, abban szeretkezünk, abban halunk meg.

H a úgy tudnék írni, mint Crébillon, megírnám egy ágynak a történetét. M ily megrendítő, szörnyű sorok len­ nének abban, de elbájolók és meghatók is ám! Mennyi okulást lehetne leszűrni belőle, mennyi mindenkinek szóló tanulságot!

Barátom, maga ismeri a z ágyamat. És el sem képzeli, mi mindent fedeztem fö l benne az elmúlt három napban, és hogy mennyivel jobban szeretem most, mint azelőtt. Úgy rémlik, mintha kísértetek laknák, olyan emberek hazaj áró lelkei, akikről nem is gyanítom, hogy kicsodák, akik azonban valamennyien hagytak magukból valamit ezen a fekvőhelyen.

492

N em tudom megérteni azokat, akik új ágyat vásárol­ nak, élettörténet nélküli ágyakat! A z enyém, a miénk, ez a jó régi, sokat használt, tágas nyoszolya bizonyára egy sereg emberi életet ölelt magába a bölcsőtől a koporsóig.

Gondolja el, barátom, gondolja végig; képzelje el azt a sok-sok életet itt e négy oszlopfa között, a fejün k fölött ki­ feszítettfigurális kárpit alatt, mely annyi mindennek volt a tanúja. M iket látott három évszázad alatt, amióta itt van?

Egy fiatal nő fe k s z ik benne. Időnként felsóhajt, utána fájdalmasan felnyög; körülötte öreg szülei sürgölődnek; és nini, egy gyűrött, ráncos, macska módra miákoló kis jó ­ szág bújik ki belőle. Egy ember, aki most kezdi a z életet.

A z ifjú anya szívét fájdalmas öröm önti el; torkát elszo­ rítja a boldogság gyermeke első kiabálásának hallatára, és amint kitárja felé a karját, zihál; és a körülötte levők édes könnyeket hullatnak; mert ez a kis darab élőlény, amely belőle kivált, folytatója a családnak, benne él tovább a z őt remegve figyelő aggok vére, szíve, lelke.

Emitt először olvad egybe két szerelmes forró teste az életnek e szentségtartójában. Reszketnek, de a z öröm lá­ zában kéjjel érzik egymás közeiét, és lassanként összeér az ajkuk. Beleszédülnek ebbe az isteni csókba, ez a csók a földi mennyország kapuja, ez a csók a testi gyönyör him­ nusza, a gyönyör ígérete, hírnöke és előzenéje. És meg­ mozdul alattuk a z ágy, mint a viharzó tenger, zúg és tombol, maga is szinte átlelkesül és ujjong, mert rajta megy végbe a szerelem mámoros misztériuma. Van-e gyö­ nyörűbb, van-e tökéletesebb dolog a világon, mint ezek az ölelések, melyek két lényt eggyé forrasztanak, és mindket­ tejüknek ugyanabban a pillanatban ugyanazt a gondolatot sugallják, ugyanazzal afeszültséggel, ugyanazzal az égő gyönyörrel töltik el őket, mely úgy lobog végig rajtuk, mint a perzselő mennyei láng?

Emlékszik-e még arra a versre, amit tavaly olvasott ne­ kem valamelyik régi költőből, már nem is tudom, talán az édes szavú Ronsard könyvéből?

S m ajd fekszünk összebújva Az ágyban, m int a buja Szerelmesek a nász előtt, Kik egym áshoz tapadnak És kéjesen kacagnak, Fejükre húzva jó l a lepedőt.

Szeretném, ha ezek a verssorok lennének ráhímezve az ágyam mennyezetére, ahonnét most szünet nélkül Pyramus és Thisbe meresztik le rám hímzett szemüket. És gondoljon, barátom, mindazoknak a halálára, akik ebben a z ágyban küldték Istenhez utolsó leheletüket. Mert az ágy a temetője is a tört reményeknek, ajtó, mely mögé minden bezárul, aminthogy az ágy tárt utat a világ elé is.

M inő sikolyok, minő szorongások, szenvedések, mily szörnyű kétségbeesések, halálos jajveszékelések, az el­ múltak felé tárt karok, örökre letűnt boldogságot visszahí­ vó sirámok; minő vonaglások és hörgések, mily eltorzult arcok, vonagló ajkak, kifordult szemek látója volt ez az ágy, ahol e sorokat írom, ama három évszázad alatt, ami­ óta embereknek menedéket adott!

Tudja-e, mi a z ágy? A z élet szimbóluma; ebben a há­ rom napban jöttem erre rá. Minden nagyszerű dolog az ágyban történik.

Vajon nem a legtöbbet érő perceink azok, amelyeket átalszunk?

De az ágy a színhelye a szenvedéseinknek is! Betegek mentsvára, a kimerült test fájdalmainak tanyája.

A z ágy: a z ember. A mi Urunk J ézu s Krisztus, bi­ zonyságául annak, hogy nem volt benne semmi emberi, úgy latszik, sohasem érezte szükségét az ágynak. A z is­ tálló szalmáján született, és a keresztfán halt meg, ne­ künk, földi halandóknak hagyván a z ágy puhaságát és kényelmét.

M ennyi minden jutott még eszembe, de nincs időm, hogy minden gondolatomat följegyezzem magának, de 4 94

rneg hogyan is emlékezhetnék valamennyire? N o és aztán Iki is fáradtam nagyon, úgyhogy legjobb lesz, ha megiga­ zítom a vánkosaimat, kinyújtózkodom, és alszom egy keveset.

Látogasson meg holnap három óra tájban; akkorra talán jobban leszek, és ezt be is bizonyíthatom magának.

Isten vele, édes barátom; itt a kezem, csókolja meg, és csókra nyújtom magának a számat is.

1882. március 16.

Lányi Viktor fordítása

495

Ócskaságok V I E U X OBJETS

Drága Colette-em!

Nem tudom, emlékszel-e még Saint-Beuve egyik vers­ sorára? Együtt olvastuk, és nagyon bevésődött a z emléke­ zetembe, mert nekem sokat mond, gyakran nyugtatta meg szegény szívemet, különösen egy idő óta. így hangzik: Született, élt, m eghalt a régi házban. Én most egymagam vagyok ebben a házban, ahol szü­ lettem, ahol éltem, és remélem, hogy majd itt halok meg.

A napok nem telnek vidáman, de jólesően békések, hiszen csupa emlék vesz körül.

Henri fiam ügyvéd: minden esztendőben két hónapot nálam tölt. Jeanne a z ország másik végében lakik, hozzá én látogatok el minden ősszel. így hát egyedül, teljesen egyedül élek itt, de ismerős tárgyak között, amelyek az enyéimről, a halottakról s a távol élő hozzátartozóimról beszélnek nekem. Öreg vagyok, nem sokat olvasok, de sokat gondolko­ dom vagy inkább álmodozom. O , nem úgy, mint valaha.

Emlékszel bolondos képzelődéseinkre, a kalandokra, ame­ lyeket húszéves fejjel tervezgettünk, meg a távoli, sejtel­ mes boldogságról szőtt álmokra?

Semmi sem valósult meg belőlük, vagy inkább minden egészen másként alakult, s a valóság nem olyan kedves, nem olyan költői, mint a z ábránd, de elegendő azoknak, akik derekasan megállják helyüket a z életben.

Tudod, mért vagyunk mi, nők oly gyakran boldogtala­ n é

nők? Mert fiatal korunkban arra tanítanak bennünket, hogy nagyon higgyünk a boldogságban. Nem készítenek fel a küzdelemre, a harcra, a szenvedésre. A z első csapás összetöri szívünket. Kitárult lélekkel várjuk a boldog ese­ mények hosszú sorát, és zokogunk, ha a z élet felesben osztja a jó t a rosszal. Én már tudom, mi a boldogság, az igazi boldogság, amiről ábrándoztunk. Nem a nagy öröm nyomában jön, mert a nagy örömök ritkák, és gyorsan szétfoszlanak; egyszerűen csak várakozás, szüntelen vá­ rakozás a beteljesülésekre, amelyek sose érkeznek el. E z a várakozás maga a boldogság: a reménységek végtelen táv­ lata, szakadatlan illúzió. Igen, drágám, csak a z ábrándok érnek valamit, és nekem még most, öregkoromban is van­ nak ábrándjaim, persze a tartalmuk megváltozott, hiszen másra vágyódom, mint valaha. A z t írtam neked, hogy időm java részét álmodozással töltöm. M i mást tehetnék? Álmodozni kétféleképpen szoktam. Elmondom neked mind a két módját, talán hasznát veheted.

A z egyik nagyon egyszerű. A tű z mellé telepszem - a kényelmes karosszék jólesik öreg csontjaimnak - , és gon­ dolatban az életem hátrahagyott része felé fordulok.

M ilyen rövid is az élet! különösen, ha mindig egy he­ lyen töltöttük.

Született, élt, m eghalt a régi házban.

A z emlékek felgyülemlenek, egymásra rakódnak, és mikor az ember megöregszik, néha úgy érzi, alig tíz napja, hogy fiatal volt. Igen, oly gyorsan elmúlt, mintha egyetlen nap lett volna: reggel, dél, este, és aztán jön az éjszaka, amelyet nem vált fe l virradat.

Elnézem a tüzet órákig, és feléled a múlt, mintha csak tegnap lett volna. A z ember már azt se tudja, hol van, a révedezés sodorja, s újra végigjárja az egész életét.

Gyakran megrohannak a messzi emlékek, a z ifjúság érzései, lelkesedése, s úgy érzem, ismét fiatal lány va497

gyök, néha még a szivem is vadul ver, szinte a tizennyolc éves kor életereje buzog bennem, s az elfelejtett részletek oly élesen bukkannak fe l, mintha a jelenből tódulnának felém.

A lánykori séták emléke különösen elevenen megmaradt bennem. Egyik este a karosszékemben újra magam előtt láttam a naplementét a Saint-Michel-hegyen, és rögtön utána a z uville-i erdőben lovagoltam, a nedves talaj szaga összevegyült a harmatos levelek illatával, a z erdőt átjárta a vízben úszó napkorong melege, a vágásban galoppoz­ tam, s éreztem az első sugarak cirógató langyosságát. . . És felzsongott bennem mindaz, amire akkor gondoltam, elérzékenyült lelkesedésem a tenger végtelenje láttán, a boldog életöröm, mikor egy-egy ág hozzám ért, az átciká­ zó képzetek; vágyaimnak, ábrándjaimnak, érzéseimnek a legparányibb részlete is újraéledt, mintha valóban ott len­ nék, mintha azóta nem telt volna el ötven esztendő, le­ csendesítve a véremet, megváltoztatva a reményeimet. De az a másik mód, ahogy a múltat felidézem , még sokkal jobb.

Talán tudod, talán nem, drága Colette-em, hogy sose dobtuk ki a régi holmikat. A padlásunkon van egy nagy, elkülönített helyiség, limlomszobának nevezzük. Oda ke­ rül minden, amit már nem használunk. Gyakran megyek fe l abba a helyiségbe, és körülnézek. Egy csomó ócska hol­ mi gyűlt ott össze, meg is feledkeztem róluk, és hirtelen oly sok emléket hívnak elő. Nem gyermekkorunk óta is­ merős, meghitt bútorok állnak ott, amelyekhez annyi ese­ mény, öröm vagy szomorúság emléke, életünknek egy-egy szakasza fű ző d ik , s annyira és oly szorosan hozzátartoz­ nak életünkhöz, hogy már-már egyéniségük, arckifejezé­ sük van, meghitt vagy komor óráinknak társai, sajnos! az egyedüli társai ők, és nem kell rettegnünk, hogy egyszer elveszítjük őket, nem fognak meghalni, mint a többiek, akiknek vonásai, szerető tekintete, szája, hangja örökre elnémult, eltűnt. Hanem temérdek ócska limlom között je­ 498

lentéktelen apró tárgyakat találok azon a padlásrészen, negyven esztendeig hányódtak mellettünk, ügyet se vetet­ tünk rájuk, és mikor váratlanul viszontlátjuk őket, hirte­ lenfontossá válnak, a múlt jelentős tanúivá alakulnak át.

Azokra az emberekre hasonlítanak, akiket csak felülete­ sen ismertünk, mert mindig zárkózottak voltak, s aztán hirtelen egy este, különösebb ok nélkül megered a szavuk, és számtalan meglepő részletet tárnak fe l önmagukról.

Egyik holmitól a másikhoz lépek, és szívem gyorsab­ ban ver. A z t mondom magamban: „No nézd csak, ezt akkor este törtem el, mikor Paul Lyonba u t a z o t t V a g y azt gondolom: „Nini, a mama kis lámpája, ezzel járt té­ len a templomba, vecsernyére.”

A ztá n akad olyan holmi is, ami semmit se mond ne­ kem, ezek a z ócskaságok a nagy szüleimtől maradtak rám, az élők közül már senki se emlékszik rájuk, senki nem tudja a történetüket, a hozzájuk fű ző d ő eseményeket, sen­ ki nem ismerte a gazdáikat. A holtakat, akik ezeket a tár­ gyakat megfogták, nézegették, senki sem idézi fel. Sokáig pihen rajtuk a tekintetem: akár a magányos emberek, akik körül minden barát elpusztult.

Te, drága Colette-em, nemigen érted meg ezt, és moso­ lyogsz az együgyűségemen, gyerekes és érzelmes hóborto­ mon. Te párizsi vagy, és ti, párizsiak nem ismeritek ezt a befeléfordult életet, mikor a z embert az emlékei táplálják.

Ti kifelé éltek, gyorsan változó benyomások között. De én egyedül élek, én csak magamról szólhatok neked. Vála­ szodban beszélj egy keveset magadról, hogy beleképzel­ hessem magam a te helyedbe, mint ahogy holnap már te is beleképzelheted magad az enyémbe.

De Saint-Beuve verssorát sose fogod megérteni: Született, élt, m eghalt a régi házban.

Számtalanszor csókol öreg barátnőd Adélaide 1882. március 29.

Dániel Anna fordítása

A vak L’AVEUGLE

M iért olyan n agy ö rö m az első napsütés? Miért csap fel ú g y b e n n ü n k az életörö m ennek a földünkre zuhogó fényességnek láttán? Az ég tü n d ö k lő é n kék, a rét tün d ök lőén zöld, a házak tü n d ö k lő é n feh én k; szem ünk beissza ezeket az élénk színeket, s feldetfti velük a lelkünket. És táncolni, futkározni, dalohi volna ked v ün k , g o n do lko d ásun k kellemesen meg­ élénkül, a felbuzgó gyöngédség teret k ér - szeret, nénk m egcsókolni a napot!

A kapuk alatt álldogáló, egy ked vű vakok azon­ ban, akikre örökös sötétség borul, éppoly nyugodtak e hirtelen tám a d t vidám ság közepette, m in t máskor, és nem tud v án m ire vélni a d olgot, egyre csitítják ficánkolni vágyó kutyájukat.

D e ho gy h a aztán vége a napnak, s hazafelé menet öccsük vagy kishúguk vezeti őket, és megjegyzi: „D e szép idő volt m a ! ” - ráfelelik: „Én is észrevet­ tem , h o g y szép idő volt, Lulu m ajd kibújt a bőré­ b ő l.”

Ism ertem egy ilyen szerencsétlent, akinek olyan kínszenvedés vo lt az élete, h o g y elképzelni se lehet szörnyűbbet.

Paraszt volt, egy norm an diai gazdának a fia. Míg apja és anyja élt, m o nd h atn i, n em volt hiánya sem­ m ib en ; alig is szenvedett szörnyű fogyatékosságától; de m ihelyt a két öreg lehunyta a szemét, keservesre fordult a sorsa. Egyik nővére vette m agához, s a ma­ jo rb a n m indenki ú g y kezelte, m in t valami koldust, 500

aki eleszi a kenyeret a többi elől. M ind en étkezésnél' felhánytorgatták, h o g y etetik; naplopónak, sem m i­ rekellőnek n evezték; és bár sógora m eg k ap arinto tta örökrészét, levesen tartották , s abból is épp csak anynyit m értek neki, h o g y éhen ne pusztuljon.

Arca egészen halvány volt, szeme nagy és fehér, akár a levélragasztó ostya; s oly egykedvűen, annyira m agába fordulva fogadta a szidást, h o g y n e m lehetett tudni, bántja-e. Szeretetet eg yébként sohase tapasz­ talt, anyja se szívelte, s kissé g o ro m b á n b án t vele, m ert falun teher, aki n e m hajt hasznot, és a parasztok szívesen tennének úgy, m in t a ty ú k o k , m elyek m e g ­ ölik n y o m o ré k társukat.

M ih ely t lenyelte levesét, n y áron kiült a kapu elé, télen o d a k u c o ro d o tt a kem ence mellé, s o tt m aradt egész estig. E gyetlen m o zd ulat nélkül, m ereven ült; csak a szemhéja, m ely valam i idegbaj m iatt m e g ­ m egrándult, ereszkedett rá néha szeme fehér foltjára.

V ajon eszmélt-e, g o n d o lk o d o tt-e , szám ot vetett-e sorsával? Ezzel n e m tö rő d ö tt senki. íg y m en t ez n éhány évig. H asznavehetetlensége és egykedvűsége a zonban egyre jo b b a n bőszítette ro k o ­ nait, s lassan a g ú n y állandó céltáblája, afféle b o h ó c ­ m ártír lett, a kö rü lö tte élő faragatlan em b erek term é ­ szetes kegyetlenségének, vad jó k e d v é n e k k ö n n y ű prédája.

Vaksága egy sereg durva tréfát sugallt nekik. És h og y m egv egy ék rajta, am it megeszik, étkezéseiből valóságos színjátékot rendeztek, a szom szédok ö rö ­ mére és a szerencsétlen keserűségére.

A közelben lakók m in d eljöttek erre a m ulatságra; híre házról házra szállt, s a m ajo r konyhája m in d e n ­ nap m egtelt. N éh a egy macskát vagy k u ty á t tettek az asztalra, a tányérja elé, a m ik o r kanalazni kezdte a húslevest. Az állat m egérezte az em ber fogyatékossá­ gát, lassan közelebb h ú z ó d o tt, s óvatosan lefetyelve, 501

nesztelenül enni kezdett; és ha egy kissé hangosabb csobbanás felkeltette a szegény ö rd ö g figyelmét, ügyesen félresiklott a vaktában lesújtó kanál elől.

A k k o r aztán n agy hahota, m ozgolódás, dobogás tám ad t a falak m en tén to lon g ó nézők közt. O azon­ ban egy árva szót sem szólt, csak evett to v ább a jobb kezével, m íg elő ren y ú jto tt baljával eltakarta, védte tányérját.

M áskor m eg, m ivel n e m vette észre, dug ó kat, fa­ darabokat, leveleket, sőt szemetet szórtak az ételébe.

A ztán ráuntak ezekre a m ó kák ra is, és sógora, dü­ h öngve, h o g y m ég m indig etetnie kell, szüntelenül ü tö tte-v erte, pofozta, s rö h ö g ö tt, ha m egp rób álta ki­ védeni vagy viszonozni az ütéseit, persze hasztalan. És ezzel új já té k k e z d ő d ö tt: az üsd-ahol-éred játék.

A parasztok, béresek, szolgálók lép te n -n y o m o n arcul csapták, am itől szemhéja m ég hevesebben rángató­ zott. N e m tudta, hova bújjék előlük, s örökösen ki­ n yújtva tartotta a karját, h o g y ne lehessen hozzáférni.

V égül koldulásra fogták. V ásárnapokon kiállítot­ ták az útfélre, s lépések vagy elhaladó kocsi zaját hall­ va, előrenyújtotta kalapját, és ezt m o rm o lta : - K ö n y örü ljetek rajtam !

D e a paraszt n e m szórja a pénzt, és voltak hetek, h o g y egy fillért sem vitt haza.

A k k o r aztán k iro b b a n t a gyűlölet, ne m volt irga­ lom . És a kö v etk ezők épp en halt meg.

Egy télen hó b o ríto tt m indent, iszonyúan fagyott.

N os, sógora egyik reggel j ó messzire kivitte az or­ szágúira, h o g y kéregessen. O tt hagyta egész nap, s este azt állította háznépének, h o g y n e m találta meg.

M ajd hozzátette: - E b b ü le lé g ! N e m kő tö rő d n i vele, alighanem fá­ zott, és elvitte m agával valaki. A fenébe is! N e m ve­

502

szett el. H o lnap biztosan m eg g y ü n , h o g y m egegye a levesit.

D e csak nem j ö t t m eg másnap.

M iután hosszú órákig várt, átfagyott, s érezte, hogy közelít a halál, elindult. D e a jégpáncél fedte úton nem tu d o tt kiigazodni, s csak tévelygett ideoda, belezuhant az árkokba, feltápászkodott - m ost is hang nélkül - , valami házat keresett.

Tagjai azonban egyre jo b b a n elgém beredtek a h ó tól-fagytól, g yönge lába is alig vitte m ár, hát leült egy m ező közepén. N e m is kelt fel többé.

A m ég m indig hulló fehér pelyhek eltem ették.

M eg m erevedett teste eltűnt szüntelenül gyarapodó roppant tö m e g ü k alatt, és ham arosan sem m i se jelez­ te, hol fekszik a tetem.

R o k o n a i színleg kérdezősködtek utána, keresték egy hétig. M ég m eg is gyászolták.

A tél k em én y volt, s az olvadás nem sietett. Egy vasárnap aztán a misére tartó gazdák nagy sereg ho l­ lót vettek észre - folyton-folyvást keringtek a mező felett, majd lehullottak, m in t valami fekete eső, egy pontra, m indig ugyanarra, aztán felreppentek, újra­ kezdték.

A következő héten m ég m indig o tt voltak ezek a sötét tollú m adarak, valóságos felhőként lebegtek az égen, m intha a láthatár m inden szögletéből idesereglettek volna; nagy károgással csaptak le a tün d ö k lő hóra, mely furcsán foltossá vált tőlük, és makacsul ástak-kutattak.

Egy legény odam en t, ho g y m egnézi, m it m ű vel­ nek, s felfedezte a vak holttestét, m ár félig felfalva, széttépve. H alvány szeme is eltűnt, kivájták a hosszú, falánk csőrök. És azóta sose tu d o m ú g y élvezni a napsütéses na­

503

pok élénk vidámságát, h o g y ne tám adna fel bennem egy nyom asztó em lék, s ne szentelnék egy szomorú gon d o lato t annak a szegény n y o m o ru ltn a k , akinek oly keserves sors ju to tt, h o g y szörnyű halálát is meg­ könnyebbüléssel fogadta m inden ismerőse.

1882. március 31.

Somogyi Pál László fordítása

504

Telepátia MAGNÉTISME

Egy férfivacsora végén történt, a szűnni n em akaró szivarozgatások és poharazgatások közt, füstben s az emésztés meleg zsibbadtságában, a m ik o r a sok hús és likőr összevissza fogyasztása után m ár enyhén k ö d ö ­ sek a fejek.

A delejességre terelődött a szó, D o n a to m u ta tv á ­ nyaira és C harcot d o k to r kísérleteire. Erre ezek a szkeptikus, nyájas, m inden vallás iránt k özö m b ö s fér­ fiak fura eseteket kezdtek mesélni, hihetetlen, de sze­ rintük m e g tö rtén t históriákat. Egyszeriben visszazu­ hantak babonás hiedelm eikbe, belefogództak ez uto l­ só csodam aradványba, s a telepátia titkát b igottul vé­ delmezték, a tu d o m á n y nevében.

Csak egyikük m osolygott, egy életerős fickó, nagy szoknyavadász és nőcsábász, akiben olyan mélyen gyökerezett a hitetlenség m inden iránt, h o g y m ég csak vitába sem szállt velük.

Egyre csak azt hajtogatta gúnyosan: M esebeszéd! M esebeszéd! Csak n e m fogunk D onatóról vitatkozni, aki egyszerűen csak agyafúrt bűvész. C harcot d o k to r pedig, hiába tartják figye­ lemre m éltó tudósnak, szerintem csak am olyan Ed­ gár Poe-féle m esem ondó, aki annyit töpreng a m egőrülés furcsa esetein, h o g y végül m aga is belebolon­ dul. Tapasztalt egyes, m eg n em m ag yarázott s egy­ előre m egm agyarázhatatlan idegjelenségeket, járja azt az ismeretlent, am elyre napról napra több fény derül, s mivel m ég n em tudja egészen m egérteni, 505

am it lát, a m isztik um ok vallásos m agyarázatának kis­ sé talán túl élénk emlékképei tám adnak fel benne.

K ülönben is, szeretném őt m agát hallani, az nyilván más, m int am it önök regélnek.

A hitetlen em b er körül felm orajlott a szánalom, m intha Istent károm olta volna szerzetesek gyüleke­ zetében.

Az urak közül az egyik megszólalt: - Pedig valaha voltak csodák.

De a másik rá v á g ta : - T agadom . M ért ne lenne ak k o r m ost is?

Erre ki-ki felhozott egy-egy esetet, képtelen előérzetekről, nagy távolságokat áthidaló lelki találkozá­ sokról, egyik lényről a másikra átterjedő, titkos hatá­ sokról. S erősködtek, ho gy ezek vitathatatlanul té­ nyek, m iközben a k o n o k tagadó egyre csak azt fújta: „M esebeszéd! M esebeszéd!”

Végül fölállt, eldobta szivarját, és zsebre tett kézzel kijelentette: - N o jó , hát én is elm o n d o k ön ö k n ek két történe­ tet, s m eg is fo g o m magyarázni. ím e: Étretat falucskában a férfiak - m ind hajósok - év­ ről évre eljárnak az új-fundlandi sziklapadra tőkeha­ lat halászni. N os, egy éjjel az egyik tengerész gyereke fölriadt álmából, és azt kiabálta, h o g y „apa a tenger­ be h ó tt” . M e g n y u g tatták a legénykét, de az megint fölébredt, üvöltve, h o g y „apa m egfu lladt”. Egy hó­ nappal később csakugyan m eg tudták, h o g y az apa m eghalt, m ert egy hirtelen hullám lesodorta a fedél­ zetről. Az özvegynek eszébe ju to tta k a gyerm e k fölriadozásai. C sodáról beszéltek, m indenki m egdöb­ bent, egyeztették az időp o n to k at, és kiderült, hogy a baleset m eg az álom körülbelül egy időre esett; és m ár kész is volt a megállapítás, hogy ugyanazon az éjszakán, ugyanabban az órában történt. És tessék, m egvolt a rejtelmes delejesség.

A mesélő elhallgatott. Erre a hallgatóságból valaki mélységes m egindultsággal m egkérdezte: - És ön erre tud m agyarázatot?

- Természetesen, u ram , rájöttem a titokra. Az eset először m eglepett, sőt hallatlanul m egzavart; csak­ hogy én, kérem , elvből n e m hiszek. A h o g y mások eleve hisznek, én eleve k ételk edem ; s ha sem m ikép­ pen n em értem , m ég a k k o r is tag ad o m a lelkek m in ­ denféle telepatikus érintkezését, m ert bizonyos va­ g yok benne, h o g y m a g a m is végére tu d o k járn i a do­ lognak. N os, addig-addig ku tattam , am íg kifaggatva a távol levő hajósok feleségét, m eg n em g y ő z ő d tem róla, hog y m ind en áldott héten vagy ők, vagy vala­ m elyik gyerek erről álm odik, és fölébredve azt m ondja, h o g y „apa belehótt a te n g e rb e ”. A szeren­ csétlenségtől való iszonyú és állandó félelem teszi, hogy m indig beszélnek róla, szüntelenül gondolnak rá. Ha aztán a gyakori jóslatok közül az egyik, puszta véletlen folytán, egybevág egy halálesettel, m indjárt csodáról beszélnek, m e rt egyszeriben elfelejtik az összes töb bi álm ot, az összes többi rossz előérzetet, az összes többi m eg n em valósult baljóslatot. Csak én m agam is több m in t ötven esetet szám oltam meg, am ikor az álm o d o k egy hét m úlva n e m is em lékez­ tek az egészre. De ha az az em b er csakugyan m eghalt volna, az em lékezet tüstént feltámad, és egyesek iste­ ni, m ások telepátiás m egnyilatkozásról beszéltek volna.

Az egyik szivarozgató kijelentette: - Ez elég helytálló megállapítás, de halljuk a másik esetet!

- Hja, a m ásodik tö rtén ete m n ag yon kényes ügy.

Velem m a g a m m al történt, s ezért egy szem ernyit ké­ telkedem is m egítélésem helyességében. A m aga ügyében sohasem igazságos bíró az em ber. D e el­ m ondom .

50 7

Társaságbeli ismerőseim k özött volt egy fiatal nő, akire sohasem g o n d o ltam , akit alaposabban még m eg sem néztem soha, ahogy m o n d já k : sohasem vettem észre.

Beskatulyáztam a jelentéktelen n ő k közé, pedig ne m volt csúnya. Egyszóval, úgy g o n d o lta m , van szeme, orra, szája, valamiféle haja, m indenestül szür­ ke megjelenésű. O ly a n teremtés volt, aki felé a g o n ­ dolat csak véletlenül száll, de n em tud m egakadni raj­ ta; olyan, akire n em csap le a vágy.

A ztán egy este lefekvés előtt, m ik o r leveleket íro­ gattam a kandalló mellett, a képzelet féktelen csapongásai közben, m ik o r képek serege tolul az em ber eszébe, m ik o r levegőbe m eredő tollal néhány percre elm élázunk, éreztem , h o g y egy röpke ihlet járja át el­ m ém et, s valami icipicit m egbizsergeti a szívem.

Egyszeriben - m in den ok és m in den logikus g o n d o ­ latsor n é l k ü l - m ag am előtt láttam világosan, m intha akár m eg is érinthetném , o tt láttam tetőtől talpig meztelenül azt a fiatal n őt, akire azelőtt sohasem gon­ doltam h á ro m m ásodpercnél tovább, csak éppen am íg a neve átsuhant az elm ém en. S hirtelen fölfe­ deztem benne egy csom ó j ó tulajdonságot, am it az­ előtt sohasem ve tte m észre: szelíd bájt, vonzó sóvár­ gást; fölkeltette b en n em azt a szerelmi nyugtalansá­ got, am i egy nő n y o m á b a hajtja az em bert. D e nem sokáig g o n d o lk o z tam rajta. Lefeküdtem , elaludtam. És álm ot láttam.

U g y e m in d n y áju k n ak volt m ár olyan furcsa álma, am elyben a lehetetlen fölött is úrrá lesz az em ber, s am ely tilalmas kapukat, n em rem élt ö rö m ö k e t, be­ vehetetlen öleket n yit m eg?

M elyikünk n e m ölelte, szorongatta, fogdosta, bir­ tokolta e zavart, ideges, ziháló álm okban valami rendkívül éles érzékletességgel a nőt, aki a gondolata­

508

it uralta? És m egfigyelték-e, micsoda em berfölötti g y ö n y ö rö k e t hoz ez az álombéli szerencse? M ilyen őrült m á m o rb a vet, m ilyen vad rángással ráz, és m i­ lyen végtelen cirógató, átható gyöngédséget plántál a szívbe a nő iránt, akit pihegve és m elegen ölelünk ab­ ban a felséges és vadállati képzelgésben, m elyet való­ nak érzünk!

M indezt felejthetetlen élességgel éreztem akkor.

A nő az enyém lett, annyira enyém , h o g y bőrének langy bársonyossága o tt m ara d t az ujjaim on, a bőre illata az agyam ban, a csókja íze az ajkam on, a hangja csendülése a fülemben, ölelésének helye az ág y ék o m körül, s gyöngédségének forró bája egész valóm ban, még gyön yörteli és lehangoló ébredésem után is sokáig. És ugyanazon az éjszakán három szor m egism étlő­ d ött ez az álom. R eggelre a nő u ra lk o d o tt rajtam , az övé voltam , fogva tartotta e lm ém et és érzékeim et, ú g y h o g y egy pillanatra sem tu d ta m m eglenni anél­ kül, h o g y rágondolnék.

Végül, nem tudván m it tenni, felöltöztem , és el­ m en tem hozzá. A lépcsőházában m ár valósággal reszkettem elfogódottságom ban, kalapált a szívem: m o h ó vágy ö n tö tt el a talpam tól a fejem búbjáig.

Beléptem. Fölegyenesedett, m ik o r a n evem et m eghallotta, s tekintetünk egyszeriben m eglepő éles­ séggel fú ró d o tt egymásba. Leültem.

Elhebegtem néhány közhelyet, de ő láthatólag n em is ügyelt rá. N e m tudtam , m it m ondjak, m it te­ g yek; hirtelen rávetettem m agam , átöleltem ; s egész á lm o m oly gyorsan, oly könnyen, oly őrületesen tel­ jesült, h ogy hirtelen elfogott a kétség, vajon feléb­ redtem -e egyáltalában. . . Két évig a szeretőm v o lt. . .

- M i ebből a tanulság? - hallatszott egy hang.

Az elbeszélő m intha habozott volna.

- Szerintem . . . szerintem véletlen egybeesés, h o g y a csudába ne! V agy hát, ki tudja? Talán egy pillantása tette, am elyre n e m figyeltem fel korábban, de azon az estén fölelevenítette bennem az em léke­ zetnek afféle rejtelmes és öntudatlan szólítása, amely gyakran elénkbe tár olyasmit, am ire a tu d atu n k nem ügyelt, s az értelm ü n k számára észrevétlenül maradt.

- A kárm icsoda is - vonta le a tanulságot az egyik vendég - , ha ezek után ön n e m hisz a telepátiában, akkor hálátlan alak, kedves uram !

1882. április 3.

Pap Gábor fordítása

510

A fiam UN

FILS

Két régi barát sétálgatott a virágba b o ru lt kertben, ahol a vidám tavasz m indenfelé új életet fakasztott.

Az egyik szenátor, a másik a francia A kadém ia tagja; logikus érveket hangoztató, higgadt, tekinté­ lyes és kiváló férfi m in dkettő, de kissé ünnepélyes.

Először politikáról beszélgettek, de nem az Esz­ m ékről, hanem az em berekről, m ert ezen a területen az egyéniség súlya m indig nagy obb, m int az Értele­ mé. Aztán elővették a m últat, m ajd elhallgattak, s a langyos tavaszi levegőben elbágyadva lépegettek egymás oldalán. Egy nagy, kerek virágágyból repcsények édes lehelete csapta m eg őket, a szellőben a sokfajta tarka virág illata összevegyült, a sárga fürtű aranyesőről szerteszállt a finom porzó, a mézszagú aranyfüst, az illatos h ím p o r lebegve terjedt szét, akár a púderszóróból a selymes rizspor.

A szenátor megállt, és a m eg term ék en y ítő illatfel­ hőből m élyet szippantva nézte az aranysárgán p o m ­ pázó szerelmes fát, am elynek hím p o ra o tt szállt a le­ vegőben, s azt m o n d t a : Ha az e m ber m eggondolja, h o g y ezek a parányi, jó szagú porszemecskék talán száz kilom éterre innen új egyedeket terem tenek, a bibék nedvükkel és rost­ jaikkal rem egve m ag ukba fogadják őket, s új g y ö k e ­ reket eresztő lények származnak belőlük, sejtből szü­ letők, m int mi, halandók, m int mi, s idővel őket is, akárcsak bennünket, hozzájuk hasonló lények váltják fel!

5ii

Egyre a sugárzó aranyesőt nézte, am elyről a szellő m inden rezzenése új életet adó illatfelhőt sodort tova, s így fo ly ta tta : - Hej, aranyeső cim bora, ha számot kellene adni a fajzataidról, nagy zavarban lennél, u gye? Ez itt aztán kön n y en fabrikálja, lelkiismeret-furdalás nélkül dob­ ja el az utódait, és soha többé nem törődik velük.

- Akárcsak mi - jegyezte m eg az akadémikus.

- H át igen, nem tagadom , oly k o r mi is ezt tesszük, de legalább tudjuk, h o g y eldobtuk, s ebben rejlik a m agasabbrendűségünk.

A másik a fejét rázta.

- N e k e m más a v élem ényem ; higgye el, barátom, alig akad olyan férfi, akinek ne lennének elkallódott gyerm ekei, azok a bizonyos gyerekek, akiknek „ap­ ju k ism eretlen” . Életnek indítottuk őket, szinte öntu­ datlanul, m int ez a fa.

Képzelje el, h o g y számot kellene adni m indazok­ ról a nőkről, akikkel dolgu nk volt, ugye h o g y zavar­ ba jö n n é n k , m in t ez az aranyeső itt, ha azt követelnék tőle, sorolja fel a leszármazottait.

Ha felvonultatnánk valam ennyi viszonyunkat, a futó kalandjainkat is, tizennyolc éves korunktól negyvenig, k ét- vagy háromszázat tenne ki azoknak a nőknek a száma, akikkel bizalmas testi kapcsola­ tunk volt.

N os hát, kedves barátom , olyan bizonyosan tudja, ho g y a sok közül egyet sem term ékenyített meg, ho g y nem csatangol éppen m ost az utcán, vagy nem ül valamelyik b ö rtö n b e n egy sem m irekellő, a maga fia, aki fosztogatja, gyilkolja a becsületes embereket, azaz bennünket, h o g y nem él egy lánya valamelyik lebujbán, esetleg - ha szerencséje volt, és az anyja el­ dobta - talán szolgál, szakácsnő egy családnál.

A rról se feledkezzék meg, h o g y szinte valamennyi nőnek, akit mi utcainak nevezünk, a tíz- és húszfran­ 512

kos ölelések véletlenjéből született egy-két gyereke, s az anyáknak sejtelmük sincs, ki lehet az apa. M inden mesterségnek van nyereség- és veszteségszámlája.

Ebben a szakmában ezek a p o ro n ty o k jelentik a „veszteséget” . Kik nem zették őket? M aga, én, m in d ­ annyian, az úgynevezett úriem berek. O k a következ­ ményei a vid ám baráti vacsoráknak, az á tm u la to tt es­ téknek, azoknak az óráknak, a m ik o r jó lla k o tt tes­ tünk alkalmi szeretkezésekre ösztönöz.

A zsebmetszők, a csavargók, szóval a n y o m o ru lta k egytől egyig a mi gyerekeink. És így m ég m indig jobb, m in t ha mi lennénk az övéik, hiszen ezek a hit­ vány alakok is szaporodnak.

Tudja, az én lelkem et is terheli egy n ag y o n csúnya ügy; szeretném elm ondani. Szüntelen önv ád k én t ne­ hezedik rám , de ez az örökös kétség, ez a bizon yta­ lanság rosszabb az önvádnál is, s időnkén t iszonyúan gyötör.

H uszo nöt esztendős voltam , egyik barátom m al, aki jelenleg államtanácsos, nekiv ágtunk gyalog Bretagne-nak.

T izenöt vagy húsz napig m e n tü n k erős iram ban, végigjártuk az egész északi partvidéket, a Finistére egy részét, elértünk D ouarnenezbe, s on n an eg yhu­ zam ban a Trépassé-öblön át egészen a kietlen R a z fokig g y a lo g o ltu n k ; valamelyik „ o f ’-ra végződő fa­ luban háltunk m eg, de reggel b a rá to m olyan kim e­ rült volt, hog y n em bírt felkelni az ágyból. Csak megszokásból m o n d ta m az „ á g y ” szót, valójában egy-egy köteg szalmán háltunk.

Ilyen helyen az e m b er ne legyen beteg. A ddig n o ­ szogattam, h o g y feltápászkodott, és délután négy vagy öt óra tájt m egérkeztünk A udierne-be.

M ásnapra m á r egy kicsit összeszedte m agát, s út­ nak indulhattunk , de m enet közben ijesztően rosszul 513

lett, csak nagy kínnal-bajjal vonszolta el m agát PontLabbéig.

O tt legalább fogadóban szálltunk meg. Barátom ágynak esett, s az orvos, akit Q u im p e rb ő l hívattunk el, magas lázt állapított m eg, de más diagnózist nem adott.

Ismeri P ont-L abbét ?. . . N e m ? . . . N o h át, ez a leg töm ényebben bretagne-i város a R az -fo k tó l egé­ szen M o rb eh an ig elterülő vidéken, vagyis Bretagnenak abban a részében, ahol a legelevenebbek a sajátos szokások, a néphit, a hag y o m á n y o k . Ez a vidék még manapság is szinte változatlan. Azt m o n d ta m : ma­ napság, m ert sajnos évről évre visszatérek oda.

Egy régi kastély tornya tövében k o m o r tó sötétlik, a víz felett vadm adarak cikáznak, kis folyó ered in­ nen, a kereskedőbárkák egészen a városig mennek rajta. A város keskeny utcáiban régi házak, a járó-ke­ lő férfiak széles kalapot, hím zett m ellényt és négy ze­ két hordanak, az alsó alig n agyobb a tenyerem nél, és csak lapockáig ér, a legfelső egészen a nadrág ülepéig.

A magas, szemrevaló lányok m ellüket páncélszerű posztóm ellénybe préselik, oly szorosan, h o g y elgyö­ tö rt keblük körvonalait sejteni se lehet. Pártájuk is szokatlan: arcukat a halántéknál színes fonállal ki­ hím zett pánt keretezi, ez fogja össze a simán, szélesen hátrao m ló hajat, am it aztán a fejük búbjára fésülnek, és többnyire furcsa alakú arany- vagy ezüstszőttes fő­ kötővel szorítanak le.

Az a lány, aki a m i fogad ónkban szolgált, legfel­ jeb b tizennyolc esztendős lehetett. A szeme halvány­ kék, kékségét a pupilla fekete p o n tk é n t fúrta át; gyakran nevetett, ilyenkor elővillantak apró, sűrű fo­ gai, s az e m ber arra go ndolt, hog y ezek a fogak még a kavicsot is szétropogtatnák.

Egyetlen szót se tu d o tt franciául, m in t a legtöbb odavalósi, csak b retonul beszélt.

5H

B arátom állapota n em javult, semmiféle betegség ^netei nem m utatk oztak, de az orvos m eghagyta, |j0gy ne m ozduljunk, és teljes ny u g alm at rendelt nejj. így hát naphosszat mellette voltam , s a kis szolgá­ ld sűrűn b enyitott hozzánk, hol az én ebédem m el, j^l az ő herbateájával.

Incselkedtem vele egy k icsit: nyilván kedvére volt; beszélgetésre persze n em került sor, hiszen nem ^tettük egym ás nyelvét.

Egyik éjszaka sokáig elidőztem a betegem mellett, és szobámba tartva, szem betalálkoztam a leánnyal, aki éppen lefeküdni készült. Szobája szem közt volt az enyémmel, s én hirtelen - n e m is tudtam , m it csiná­ lok inkább csak tréfából, m int k om olyan, derékon kaptam, és m ielőtt m ég felocsúdott volna, bezártam az ajtót. R iadtan, rém ülten, kétségbeesve m eredt rám, de nem m ert kiabálni, félt a bo trán y tó l, attól, hogy a fogadós elzavarná, kidobná, és talán m ég az apja is elkergetné.

T réfából vonszoltam be, de m ik o r m á r o tt volt ná­ lam, m eg ro h a n t a vágy. Sokáig du lak o d tu n k han g ta ­ lanul, test test ellen, kinyújto tt, megfeszülő, kicsava­ rodó karokkal, m int a birkózók, lihegve szedtük a lé­ legzetet, b ő rü n k e t ellepte a veríték. A lány bátran harcolt; néha n e k iü tő d tü n k egy b ú to rn ak , a falnak, egy széknek, ilyenkor egym ásba fonódva néhány pil­ lanatig m ozdulatlanul m aradtunk, féltünk, h o g y a zaj felriaszt valakit, aztán folytattuk a vad küzdel­ met: én tám adtam , ő védekezett.

Végre k im erültén leroskadt, s én o tt a földön állati durvasággal a m agam évá tettem .

M ihelyt felkelt, az ajtóhoz szaladt, elhúzta a re­ teszt, és elmenekült.

A következő napokban alig láttam , n em hagyta, hogy közeledjek hozzá. A ztán m eg g y ó g y u lt a bará­ tom, útra készülődtünk, de az indulás előtti este, alig— 515

hogy lefeküdtem , bejött hozzám éjfélkor, mezítláb egy szál ingben.

Szenvedélyesen a karjaim közé vetette magát, elhalm o zott a gyöngédség és kétségbeesés valamennyi tanújelével, am it csak adhat egy nő, aki egyetlen szót sem tud a n yelvünkön.

Egy hét m úlva m ár m eg is feledkeztem kalandom­ ról, gyakori és m egszok ott eset ez utazás közben, hi­ szen a cselédlányoknak a fogadókban általában az a rendeltetésük, hog y ily m ó d o n is kiszolgálják a ven­ dégeket.

H arm inc esztendő telt el, a lány egyszer se jutott eszembe, egyszer se látogattam el Pont-Labbéba.

1876-ban véletlenül o d a v e tő d te m ; Bretagne-ban utazgattam , egy k ö n y v h ö z g y ű jtö tte m adatokat, és be akartam já rn i a vidéket.

M intha sem m i se változott volna. A kis város kö­ zelében o tt állt a kastély, szürkés falait a tó vize mos­ ta, a fogadó is a régi, csak azóta helyrehozták, kitata­ rozták, és valamivel m od ern eb b külsőt öltött. Benyi­ tottam , két kedves, üde bretagne-i lány fogadott, ti­ zennyolc esztendősek lehettek, m in d k ettő posztó­ mellénye vértjébe szorítva, fő kö tő jü k akár az ezüstsi­ sak, fülüket széles, h ím zett pánt takarta.

Este hat óra k ö r ü ljá rh a to tt az idő. Leültem az asz­ talhoz, vacsorát rendeltem , a fogadós személyesen szolgált ki, s én, m intha a végzet sugallta volna, azt kérdeztem tőle: - Ismerte a fogadó hajdani gazdáit? V agy tíz napot tö ltö ttem itt harm inc esztendővel ezelőtt. Bizony, régen volt. . .

- A kkoriban a szüléimé volt a fogadó - mondta.

Elbeszéltem neki, h o g y itt ragadtam , a barátom beteg lett, s én vele m aradtam . A szavamba vágo tt.

- O , világosan emlékszem. T izenöt éves lehettem

516

vagy tizenhat. Az úr a hátsó szobában aludt, a barátja meg az utcára nyílóban; m ost m i lakunk ott.

A kis cseléd képe csak e k k o r b u k k an t fel ben n em nagyon elevenen, és m eg k é rd e zte m : - Emlékszik arra a helyes kislányra, aki abban az időben a m aga apjánál szolgált? H a n em csalódom, szép szeme volt és csillogó fogsora.

- Igen, uram . G yerekágy ban halt m eg, n em soká­ ra, h o g y az úr elutazott - felelt a fogadós.

Az u dvar felé m u ta to tt, ahol egy sovány, sánta em ber a trágyát forgatta, és hozzátette: - Az o tt a fia.

E lnevettem m agam .

- N e m valami szép legény, n em hasonlít az anyjá­ ra. N y ilv án az apjára ütött.

- M eglehet - hagyta rám a fogadós. - D e m i sose tudtuk meg, ki az apja. A lány hallgatott róla, m e g ­ halt, az idevalósiak azt se tudták, hog y szeretője volt.

M indenki álm élkodott, m ik o r kiderült, h o g y terhes.

El se akarták hinni.

B orzongás futott végig rajtam , kínos érzés szorí­ totta el a szívemet, m intha m ély bánat jö tté t jelezné.

Kinéztem az udvarra, azt az e m b ert néztem . Vizet m ert a lovaknak, keservesen bicegve cipelte a két vödröt. R o n g y o s volt, visszataszítóan piszkos, s a hosszú, fakósárga haja, m in t a kötél, csim bókokban hullott az arcába.

A fogadós m ég hozzátette: - N e m sokat ér a m unkája, k ö n y ö rü letb ő l tartjuk.

Talán különb em ber vált volna belőle, ha ő is úgy nő fel, m in t más. D e hát m it teh ettü n k volna? Se anyja, se apja, se pénze! A szüleim megszánták, de ha egy­ szer n e m az ő gyerekük volt!

H allgattam .

Az ág yam at a hajdani szobám ban vetették m eg, s

517

nekem egész éjszaka az a szörnyű istállószolga já rt az eszemben. E gyre azt ism ételgettem m a g a m b a n : Hátha az én fiam ? H át lehetséges, ho g y én öltem m eg azt a lányt, s én n em zettem ezt az alakot?

Végül is lehetséges!

Elhatároztam , beszélni fogok vele, h o g y m egtud­ ja m , m ik o r született. K éthónapos eltolódás megsza­ badíto tt volna aggodalm aim tól.

M ásnap m a g am h o z hívattam , de egy szót se értett franciául. E gyébként is gyengeelm éjűnek látszott.

B am bán állt előttem , n em tu d o tt felelni, m ik o r az egyik szolgáló a n ev em ben m egkérdezte tőle, hány esztendős. B ütykös, piszkos kezével a kalapját gyö­ möszölve, hülyén v iho g o tt, de nevetésében, a szája szögletében m eg a szeme sarkában volt valami az anyja hajdani nevetéséből.

A fogadós, aki közben odajött, előkereste a nyo­ m o ru lt születési bizonyítványát. Elutazásom után nyolc hónapra és huszonhat napra született, m ert vi­ lágosan em lékeztem , augusztus tizenötödikén érkez­ tü n k Lorient-ba. A születési b izonyítvány on o tt a be­ jegyzés: az apa ismeretlen, az anya neve Jeanne Kerradec.

Szívem vadul d o b o g o tt. T o r k o m elszorult, a sza­ vam is elakadt, csak néztem ezt az állatem bert, csimbókos, sárga haja akár a trágya, s m ég a trágyánál is m ocskosabbnak látszott. T e k in te te m tő l megriadt, abbahagyta a nevetést, elfordította a fejét, látszott rajta, hog y szeretne továbbállni.

Fájdalmas g o n d olatokba m erülve ő d ö n g te m egész nap a kis folyó partján. D e hiába tö p ren g te m , sehogy se bírtam dűlőre ju tni. Hosszú órák o n át latolgattam az apaságom m ellett és ellen szóló külö n b ö ző érve­ ket, kibogozhatatlan feltevésekkel g y ö tö rte m ma­ gam , s újra m eg újra csak a szörnyű bizonytalanság­ hoz vagy a bizonytalanságnál is irtózatosabb meg518

győződcshez tértem vissza, hogy ez a n y o m o ru lt az én fiam.

A vacsorához hozzá se nyúltam , b e m e n tem a szo­ bámba. Sokáig ébren feküdtem , aztán e ln y o m o tt az álom, iszonyú, lidércnyom ásos álom. Az állatem ber a szem em be rö h ö g ö tt, „pap á n a k ” szólított, kutyává változott, és belem art a lábikrám ba, hiába m en ek ü l­ tem előle, o tt loholt a n y o m o m b a n , de n em ugatott, hanem beszélt, szitkozódott, m ajd az A kadém ia ülé­ sén b u k k an t fel, ahol kartársaim azért gyűltek össze, hogy eldöntsék, én vagyok -e az apja, vagy sem, s egyikük felkiáltott: „S em m i kétség! N ézzék csak, hogy hasonlít r á ! . . . ” És csakugyan, m agam is észre­ vettem, h o g y ez a szörnyű alak hasonlít rám. Ébre­ déskor ez a gondolat hasogatta az agyam at, s eszeve­ szett vágy feszített, h o g y újra m egnézzem , és m eg ­ állapítsam, hasonlítunk-e egymásra, vagy sem.

Melléje szegődtem , m ik o r misére indult (vasárnap volt), öt frankot n y o m ta m a m arkába, és közben ag­ godalmasan figyeltem az arcát. Visszataszítóan rö ­ högve zsebre vágta a pénzt, látszott rajta, h o g y a te­ kintetem m egint zavarba hozta, egy szinte tagolatlan szót, köszönésfélét m o ty o g o tt, s elszaladt.

Ez a nap is oly kínosan telt el, m int az előző. Este­ felé behívtam a fogadóst, és nagy elővigyázatosság­ gal, ügyesen köntörfalazva előadtam neki, hog y megsajnáltam azt a n y o m o ru ltat, akinek senkije sincs, és szeretnék segíteni a sorsán.

- Én n em ajánlom az úrnak - m o n d ta a fogadós.

- Ö rö k ö s baja lenne ezzel a senkiházival. N á la m az. istállót takarítja, másra úgyse jó. Ételt kap érte, és el­ hál a lovaknál. T ö b b re nincs is szüksége. H a van egy ócska nadrágja, adja oda neki, de egy hét se telik bele, cafatokká nyüvi.

N e m erősködtem , előbb fontolóra akartam venni a dolgot.

519

Aznap este, bőkezűségem következm ényeként tökrészegen került haza, kis híja, h o g y fel nem gyúj­ totta a házat, az egyik lovat kapával félig agyonverte, és végül elaludt a sárban, az esőben.

Másnap arra kértek, ne adjak neki több pénzt.

A pálinkától m indig nekivadul, és m ihelyt egy-két fitying üti a m arkát, elissza. A fogadós m ég hozzá­ tette : - Elveszejti, aki pénzt ad neki.

N e m is volt pénze soha, kivéve azt a néhány centimes-ot, am it egyik-m ásik szállóvendég odavetett neki, s ő ezekről a fém darabokról csak annyit tudott, h o g y a kocsm ában italt kapni értük. Ó rá k hosszat gub basztottam a szobám ban, nyitott könyvv el a kezem ben, de nem olvastam, egyre csak azt az állatcm bert lestem, a fiamat! az én fiamat! Azt figyeltem, felismerek-e benne valam it önm agám ból.

A ddig fürkésztem az arcát, h o g y végül is úgy rém­ lett, a hom loka m eg az orra töve hasonlít az enyém­ re, és csakhamar m eggyőződéssé vált bennem , hogy hasonlítunk egymásra, csak elütő ruházatunk meg az ocsm ány, lógó haja m iatt n em venni észre.

N e m m ara d h attam tovább, hiszen gyanússá vál­ tam volna; h ag y ta m egy kevés pénzt a fogadósnál, hog y vegyen a szolgájának, am it jó n a k lát, és nehéz szívvel elutaztam.

H at éve m ú lt ennek, és b en n em o tt él szüntelenül az a szörnyű bizonytalanság, az iszonyú kétség. És m inden esztendőben ellenállhatatlan erő húz PontLabbéba. Évről évre rá m érem m agam ra a kínszenve­ dést, figyelem azt az állatem bert, aho gy o tt tocsog a híg trágyában, elképzelem, h o g y hasonlít rám, s igyekszem - m indig hasztalanul - segíteni rajta. És egyre tanác stalan a b b á, elkínzottabban, egyre jobban szorongva térek haza.

520

M e g p ró b á lta m taníttatni. R e m én y te len ü l gy enge­ elméjű.

M eg p ró b álta m tű rh e tő b b é tenni az életét. G y ó gyíthatatlanul iszákos, ha pénzt kap, tüstént elissza, pálinkáért elkótyavetyéli az új gúnyáját.

M e g p ró b á lta m m eglágyítani a gazdája szívét, hogy bánjon vele jo b b a n , és m egint csak pénzt kínál­ tam fel. A fogadós végül is elcsodálkozott, és bölcsen azt válaszolta: A k árm it tesz érte az úr, csak kárára válik. Ú g y kell tartani, m int a foglyot. M ihelyt szabad ideje vagy pénze van, bajt csinál. Ha az úr j ó t akar csele­ kedni, akad rá elég alkalom , talál elhagyott gyereket, de olyat válasszon, aki m egérdem li a gondoskodást.

M it felelhettem volna?

S ha akár a legapróbb jellel is elárulnám g y ö trő kétségeimet, ebben a hülyében feltámadna a kom iszság, kihasználna, csúffá tenne, a vesztem be döntene, és m in t álm om ban, azt kiabálná: „P ap a” !

H ányszor m o n d o m el m agam nak, h o g y én öltem meg az anyját, én vagyo k felelős ezért a korcsért, ezért az istállóféregért, aki a trágyából kelt ki, a trá­ gyában n ő tt fel, pedig e m b e r válhatott volna belőle is, a többiekhez hasonló em ber, ha ú gy nevelik, m int a többit.

Talán el se tudja képzelni különös, zavaros, szinte elviselhetetlen felindulásomat, valahányszor erre az ágrólszakadtra nézek, s arra g o n dolok, hog y én n e m ­ zettem, hozzám kötik azok a titkos szálak, am elyek a fiút az apjához fűzik, h o g y az átöröklés szörnyű tö r­ vényei hozzám kapcsolják m inden porcikáját, a vé­ rét, a húsát, h o g y m in d k e ttő n k b en ugyanazok a be­ tegségek csíráznak, ugyanazok a szenvedélyek erjed­ nek.

Szüntelenül v á g y ó d o m , m o h ó n , g y ö trő d v e vá­ gyódom , hog y láthassam, ha pedig látom , iszonyúan 521

szenvedek; az ab lakom ból órák hosszat figyelem ahogy az állatok ürülékét lapátolja, talicskázza, s azt ism ételgetem m a g am b an : - Ez a fiam!

N éha elviselhetetlen kívánságot érzek, ho gy meg­ öleljem, m egcsókoljam . D e a mocskos kezét se érin­ tettem m eg soha.

Az akadém ikus elhallgatott. Barátja, a politikus diinnyögve m o n d ta : H át igen, egy kicsit többet kellene tö rő d n ü n k az apátlan gyerekekkel.

Szél suhant a nagy, sárga fa ágai közt, megrázta a fürtöket, illatos, finom virágporfelhőt szórva a két idős férfira, s ők m ély lélegzettel szívták be.

- J ó dolog huszonöt esztendősnek lenni, még ha ilyen gyereket csinál is az e m b e r - m o n d ta aztán a szenátor.

1882. április tg.

Dániel Anna forditása

Úti kaland EN V O Y A G E

Sainte-Ágnes, május 6.

Kedves barátnőm!

Kért, hogy gyakran írjak magának, és főleg a z élmé­ nyeimről számoljak be. Arra is kért, hogy kutassak úti emlékeim közt, és keressek rövid történeteket, amiket egyegy véletlenül elénk kerülő paraszttól, fogadóstól, egy-egy ismeretlen utastól hallunk, és amelyek mintegy a vidék je ­ gyét vésik emlékezetünkbe. Egypár vonással fölvázolt táj­ képpel, egypár mondattal elmondott kis történettel, maga szerint, érzékeltethetjük egy vidék igazi jellegzetességét, megeleveníthetjük, megjeleníthetjük és láthatóvá tehetjük.

Kívánsága szerint megpróbálom. Időnként olyan leveleket küldök hát magának, amelyekben nem beszélek sem ma­ gáról, sem magamról, csak a tájról és a benne járó-kelő emberekről. M ár kezdem is.

A z t hiszem, a tavasz olyan évszak, amikor enni, inni kell a tájat. E z a borzongások idénye, ahogy a z ősz a gondolatok idénye. Tavasszal a határ a testet bolydítja meg, ősszel a szellemet hatja át.

A z idén narancsvirágillatot akartam szippantani, és le­ utaztam délre, olyankor, amikor mindenki elutazik on­ nan. Átmentem Monacón, a zarándokok városán, M ekka és Jeruzsálem vetélytársán, úgy, hogy a pénzemből egy vasat sem hagytam a más zsebében; megmásztam a magas hegyet citrom-, narancs- és olajfák mennyezete alatt.

Aludt valaha virágzó narancsligetben, barátnőm? El­ vezettel leheli be az ember a levegőt, minden parfümök 523

közt a legkellemesebbet. E z az erős és édes illat zamatos mint egy-egy csemege, mintha belénk vegyülne, átitat megrészegít és elhódít bennünket, szendergő és álmodozó ernyedtséget bocsát ránk. Olyan, mint az ópium, csak nem a gyógyszerész, hanem tündérkéz műve.

E z a vízmosások hazája. A hegyek összeszabdalt háta mindenütt szakadékos, és ezekben az öblös mélyedésekben valóságos citromerdők nőnek. Helyenként, ahol a meredek völgy valamiféle lépcsőhöz ér, a z emberek tartályt építet­ tek, hogy felfogja a záporok vizét. Sima fa lú , nagy göd­ rök ezek, ha valaki beleesik, a keze nem talál kapaszko­ dót.

Lassan ballagtam a z egyik dimbes-dombos völgyben, és a lombokon át az ágakon maradt csillogó gyümölcsöket néztem. A szű k völgytorok még áthatóbbá tette a virágok nehéz illatát, a levegő mintha megsűrűsödött volna benne.

Fáradtság vett erőt rajtam, és le akartam ülni. Pár csepp v íz csillogott a fü vö n , azt hittem, forrás van a közelben, és kissé magasabbra kapaszkodtam, hogy megkeressem.

De egy ilyen nagy és mély tartály szélére jutottam.

Keresztbe tettem a lábam, leültem törökülésben, s ott merengtem egy ideig a gödör mellett; mintha tintával lett volna tele, olyan fekete és áporodott v íz volt benne.

Amott, a z ágakon át, mint foltokat vettem ki a Földközitenger vakítóan csillogó darabjait. De a pillantásom mind­ annyiszor visszatévedt a széles és sötét kútra, amelynek olyan mozdulatlan volt a felszíne, hogy nyilván semmifé­ le úszó állat nem élt benne.

Hirtelen összerezzentem egy hangra. Egy idős úr, aki virágot szedett ( mert a növénygyűjtők számára ez Európa leggazdagabb vidéke), ezt kérdezte tőlem: - Ö n, uram, rokona azoknak a szegény gyerekeknek? Értetlenül néztem rá.

- M ilyen gyerekeknek, uram ?

Ekkor láthatóan ő jött zavarba, ismét megszólalt, is köszöntött: 524

- Bocsánatot kérek. Láttam, hogy úgy elmerült e mellett ntároló mellett, és azt hittem, hogy arra a szörnyű drámá­ bagondol, ami itt történt.

Most már tudni akartam, hogy mi történt, és kértem, tnesélje el.

Elég komor, elég siralmas történet, kedves barátnőm, s egyszersmind elég köznapi is. Közönséges napi hir. Nem tudom, minek tulajdonítsam megindultságomat, a z elbe­ szélő drámai előadásmódjának, a hegyek díszletének, a vidító napsütés és a virágok meg a sötét és gyilkos gödör el­ lentétének, de a szívem elfacsarodott, minden idegszálaftiatfelborzolta ez a z elbeszélés, amelyet talán nem is ta­ lál olyan rémítően megkapónak, ha a szobájában olvassa, is nem lesz a szeme előtt a dráma színtere.

Pár éve történt, tavasszal. Két kisfiú járt ide gyakran játszani a vízgyűjtő partjára, míg nevelőjük egy fa alatt keverészve olvasgatott. Hát egy forró délután egy átható kiáltás ébresztette fö l a szundikáló embert, hirtelen fö lug­ rott, mert zuhanást és vízcsobbanást hallott. A fiatalab­ bik, a tizenegy éves fiú ordítva állt a medence szélén, melynek víztükre ringott, gyűrűzött, összecsapódott az idősebbnek afeje fölött, aki a kőszegélyen fu tv a , beleesett.

A nevelő nem gondolkozott, nem várt egy pillanatig sem, ész nélkül beleugrott a mélybe, és fö l se bukkant töb­ bé, mert a v íz fenekén összezúzta a koponyáját.

A fiúcska abban a pillanatban felszínre került, és a test­ vérefelé nyújtogatta a karját. A másik fiú a parton leha­ salt, kinyújtózott, a nagyobb úszva próbált a gödör falá­ hoz közeledni, és a négy kis k éz csakhamar összeért, öszszekapaszkodott, görcsösen összefonódott. M ind a ketten ^pestek örömükben, hogy megmenekültek, és remegtek az elmúlt veszedelemtől.

A z idősebb megpróbált fölkapaszkodni, de nem tudott,

525

mert a fal meredek volt; a kistestvére pedig gyenge, és lQs^ san csúszott a gödör felé.

Nem mozdultak többet, ismét elfogta őket a rémület Vártak.

A kisebbik minden erejét összeszedte, úgy szoritotta a nagyobbiknak a kezét, és feldúltan sirva hajtogatta• „Nem tudlak kihúzni, nem tudlak kihúzni ” Hirtelen eU kiáltotta magát: „Segítség! Segítség! ” De vékony hangja alig hasította át fe jü k fölött a lombok kupoláját.

Sokáig voltak ott, órákig nézte egymást a két gyerek ugyanazzal a gondolattal, ugyanazzal a szorongással, s a zza l a szörnyű félelemmel, hogy egyikük kimerül, és elernyeszti gyönge kezét. Kiáltoztak, de mindhiába.

A nagyobb már didergett a hidegtől, s végül így szólt a kisebbhez: „Nem bírom tovább. Elengedem magam. Isten veled, kisöcsém.” A másik zihálva ismételgette: „Még ne még ne, még v á r já lL e s z á llt a z este, a nyugalmas este a vízben tükröződő csillagaival.

A nagyobbik, már elcsigázva, ismét megszólalt: „En­ gedd el a z egyik kezemet, odaadom a z órámat. ” Pár nap­ pal azelőtt kapta ajándékba, és azóta a z óra volt szíve minden dobbanása. Elő tudta venni, fölnyújtotta, és a kicsi zokogva tette maga mellé a fűbe. Éjszaka lett. A két szegény kimerült gyerek már alig tartotta egymást. Végül a nagyobbik úgy érezte, hogy vé­ ge, és ismét ezt mormolta : „Isten veled, kisöcsém, csókold meg anyukát és a p u k á tG é m b e r e d e tt ujjai szétnyíltak.

Lebukott, és nem is jött fe l többé.

A kicsi egyedül maradt, és őrjöngve kiáltozott utána: „Paul! Paul! ” - de a másik már nem került elő.

Futásnak eredt a hegyek közt, köveken botladozott, szívét a legnagyobb gyötrelem dúlta, ami gyerekszivet szorongathat, és halálra váltan ért a szalonba, ahol szülei várakoztak. A zu tá n , amikor a sötét víztárolóhoz vezette őket, ismét eltévedt. Nem találta az utat. Végül fölismerte a helyet. „Ott, igen, ott.”

526

K i kellett volna üriteni a víztárolót, de a gazdája nem akarta megengedni, mert a citromfáinak vízre volt szüksé­ gük. Úgyhogy csak másnap találták meg a két holttestet.

Látja, kedves barátnőm, ez egy egyszerű napi hír. De ha látta volna magát a gödröt, magának is szívébe markolt volna, mint nekem, a z a gondolat, hogy ott tusázott egy gyerek a halállal, a testvére kezébe kapaszkodva, és mi­ lyen végtelen küzdelmet vívtak ezek a gyerkőcök, akik csak játszani és nevetni szoktak, és ez az egész egyszerű részlet: az elajándékozott óra.

E zt gondoltam magamban: „Óvjon meg engem a vélet­ len, hogy sose kapjak ilyen emléktárgyat! ” Nem tudok iszonyúbbat elképzelni, mint azt, ha ilyen emlék kapcso­ lódik egy kedves tárgyhoz, s azt nem lehet elhessegetni.

Gondolja el, hogy aki életben maradt, valahányszor ah­ hoz az átkozott órához nyúl, látni fogja a borzasztó jele­ netet, a pocsolyát, a falat, a nyugodt víztükröt és testvére földúlt arcát, aki még él, de elveszett, mintha már halott lenne. És egész életében, minden órában ott kísért a láto­ más, ésfelvillan, valahányszor az ujja hegyével akár csak a mellényéhez ér is. Estig szomorkodtam. A zu tá n egyre följebb haladtam, elhagytam a narancsfák övezetét, s elér­ tem az olajfák övezetébe, az olajfákéból pedig a fenyvesek övezetébe; azután egy köves völgybe jutottam, majd egy régi kastély romjaihoz értem, azt mondják, hogy a kas­ télyt a X . században építette egy szaracén főnök, egy bölcs ember, aki egy lány kedvéért megkeresztelkedett.

Körülöttem mindenütt hegyek, s előttem a tenger, a ten­ ger egy majdnem \ivehetetlen fo ltta l: Korzikával, vagy inkább csak Korzika árnyékával.

A zé rt jöttem, hogy a kilátásban gyönyörködjem, de a lenyugvó naptól vérbe borult csúcsok fölött, a tágas égbol­ ton és a tengeren, ezen az egész pompás látóhatáron, csak két szegény gyereket láttam, az egyik egy fekete v ízze l teli gödör szélén hasalt, a másik nyakig volt a vízben, fog ­ ták egymás kezét, tébolyultan nézték egymást, és sírtak; 527

mintha szüntelenül hallottam volna egy gyönge, elcsigáz zott hangot, amint ezt hajtogatja: „Isten veled, kisöcsém, neked adom a z órámat. ” Bizonyára nagyon komornak találja ezt a levelet, ked­ vesbarátnőm. Máskor iparkodom, hogy vidámabb legyen.

1882. május tó.

Benyhe Jánosforditása

528

Úti kaland EN V O Y A G E

I Canncs-tól kezdve tö m v e volt a fülke; az em berek társalogtak, m indenki ismert m indenkit. A m ik o r Tarasconon haladtak át, valaki megszólalt: „Itt az a sok gyilkosság.” S beszélgetni kezdtek arról a tito k ­ zatos és kézre keríthetetlen gyilkosról, akinek két év óta id ő n k én t eg y-egy utas esik áldozatul. M ind enki találgatott, m indenki elm ondta a vélem ényét; a n ők borzongva nézték a sötét éjszakát az üvegablak m ö ­ gött, rettegtek, h o g y egyszer csak m egjelenik egy férfifej a kocsi ajtajában. Iszonyatos történeteket kezdtek mesélni, m ilyen kellem etlen találkozásokban és együttlétekben volt részük bolondok kal a gyors­ vonaton, m ilyen órákat töltöttek gyanús idegenek­ kel.

M inden férfi eldicsekedett valami anekdotával, ki­ ki m óresre tanított, m egzabolázott és ártalm atlanná tett egy-eg y go nosztevőt bám ulatos k ö rü lm é n y e k közt, csodálatos lélekjelenléttel és bátorsággal. Egy orvos, aki m inden telet délen töltött, szintén el akart mondani egy történetet.

- É nnekem - m o n d ta - sose volt alkalm am ilyes­ miben kipróbálni a báto rsá g o m a t; de ism ertem egy hölgyet, aki a beteg em volt, és m ár m eghalt, akivel a világ legkülönösebb és egyszersm ind a legrejtélyesebb és legm e g h a tó b b esete tö rtén t meg.

O rosz nő volt, M arié B aranov grófnő, egy nagyon előkelő és különleges szépségű hölgy. T udják, m i­ 529

lyen szépek az orosz nők, legalábbis m ilyen szépnek tartjuk mi őket, azzal a kecses orrukkal, finom szá­ ju k k a l, m eghatározhatatlan színű, szürkéskék, közel álló szemükkel és hideg, kissé kem é n y bájukkal! Van b e nnük valami gonosz és m egejtő, büszke és szelíd, gy ö n g é d és szigorú, s ez olyan kedves egy franciának.

T ulajdo nképpen talán csak a fajta és a típus különbö­ zősége m iatt látok annyit bennük.

Az orvosa, aki szerint m ár évek óta súlyos tüdőbe­ teg volt, igyekezett rábeszélni a hölgyet, ho g y men­ je n le Dél-Franciaországba, de ő sem m iképpen sem akarta elhagyni Pétervárt. V égül a m ú lt ősszel az or­ vos ú gy gondolta, h o g y m ár halálos beteg; értesítette a férjét, s ő tüstént ráparancsolt az asszonyra, hogy utazzon el M entonba.

Az asszony vonatra ült; egyedül volt a fülkében, a cselédsége egy másik szakaszba telepedett. O tt ült az ajtó mellett, kissé szom orúan, nézte, h o g y maradnak el a földek és a falvak; úg y érezte, nag y o n egyedül van, nag y o n m agányos az életben; n e m voltak gye­ rekei, rokonai is alig, m ár a férjének is kihűlt a szerel­ me, lám, nem j ö t t el vele, csak száműzte a világ végé­ re, ahogy egy beteg inast küld kórházba az ember.

A szolgája, Iván m inden állomáson benézett hozzá, nincs-e valam ire szüksége az úrnőjének. Elvakultan hű, öreg cseléd volt, a hölgy nem tu d o tt olyat kérni tőle, am it ne teljesített volna.

Leszállt az éjszaka, és a vonat teljes gőzzel robo­ gott. Túlfeszített idegei n em hagyták aludni a gróf­ nőt. Egyszer csak az a gondolata tám adt, ho g y meg­ számlálja, m en nyi pénzt a d o tt neki a férje az utolsó pillanatban, francia aranyban. K inyitotta kis táskáját, és a térdére ö n tö tte a csillogó fém áradatot.

H anem egyszeriben hideg fuvallat csapott az arcaba. M eglepetten fölkapta a fejét. Az ajtó kinyílt. Ma­ rié gró fn ő hirtelen ész nélkül egy sálat d o b o tt a ruha530

jába szórt pénzre, és várt. Pár m ásodperc telt el, m ajd megjelent egy sebesült kezű em ber, zihálva, hajadonfőtt, sötét ruhában. Becsukta az ajtót, leült, csillogó szemmel nézett útitársnőjére, m ajd vérző csuklójára csavarta a zsebkendőjét.

A fiatalasszony ú g y érezte, h o g y m in djárt elájul ijedtében. Ez az e m b e r biztos látta, h o g y az aranyát számlálja, azért jö tt, h o g y kirabolja és m egölje őt.

A kifulladt férfi egyre csak rám ered, görcsbe rándult arccal, nyilván rá akarja vetni magát.

H irtelen a férfi m egszólalt: - N e féljen, asszonyom!

A h ölgy n em válaszolt, ki se tudta nyitni a száját, a füle zúgott, tulajdon szívverését hallotta.

A férfi ismét m egszólalt: - N e m vagyok gonosztevő, asszonyom.

A hölgy m ég m indig egy szót sem szólt, de egy hirtelen m ozdulatától a két térde összezárult, és foly­ ni kezdett az arany a szőnyegre, ahogy a víz folyik az ereszcsatornából.

Az em ber m eglepetten nézte ezt a fém patakot, és rögtön lehajolt, ho g y fölszedje.

A hölgy riadtan fölugrott, m inden v agyonát a földre dobta, az ajtóhoz futott, h o g y kirohan jon a fo­ lyosóra. D e a férfi rájött, h o g y m it akar, utánavetette magát, karjába ragadta, erőszakkal leültette, és m eg ­ szorította a csuklóját: - Hallgasson m eg, asszonyom , n em v ag yok g o ­ nosztevő, s ezt be is b izonyítom , összeszedem és viszszaadom a pénzét. D e elvesztem, halál fia v agyok, ha nem segít á tju tn o m a határon. T ö b b e t n em m o n d h a ­ tok. Egy óra m úlva az utolsó orosz állomásra érünk ; egy óra húsz perc m úlva átlépjük a biro d a lo m hatá­ rát. Ha nem segít, elvesztem. Pedig én, asszonyom, se Nem öltem , se nem loptam , sem m i becstelenséget el nem követtem . Esküszöm. T ö b b e t nem m o n d h ato k .

531

A zután letérdelt, összeszedte az aranyakat még az ülés alól is, m egkereste m ég a messze elgurult utolsó darabokat is. M ajd am ik o r a kis bőrtáska ismét meg­ telt, szó nélkül visszaadta útitársnőjénck, és visszaült a fülke másik sarkába. A zután egyikük sem moccant.

A hölgy csak ült ném án, m ozdulatlanul, m ég szédelgett a rém ülettől, de lassanként lecsillapodott. A férfi m eg se rebbent, csak várt, feszesen, m ereven nézett maga elé, halálsápadtan. A hölgy idő n k én t egy-egy pillantást vetett rá, de gyorsan félrenézett. Ú g y har­ mincéves lehetett a férfi, nag y o n szép volt, és minden jel szerint nem esem ber.

A vonat száguldott a sötétben, fülsértő jelzéseket kü ld ö tt az éjszakában, idő nként lassította a futását, m ajd teljes sebességgel ismét nekieredt. D e hirtelen elcsitult a robogása, R ittyentett néhányat, m ajd meg is állt.

Az ajtóban Iván jelent m eg, hog y utasításokat kér­ jenM arié g rófn ő m ég utoljára szem ügyre vette furcsa útitársát, m ajd hirtelen, rem egő hangon így szólt a szolgájához: - Iván, visszautazol a grófhoz, nincs szükségem rád.

Az em b er nem tudta, m ire vélje, nagy szemeket meresztett. Csak hebegett: - D e. . . asszonyom.

A hölgy ismét m egszólalt: - N e m . te nem jössz velem, m eg g o n d o lta m ma­ gam , a z ta k a ro m , h o g y O roszországban maradj. Ne­ sze, itt a pénz, hog y visszamehess. A dd ide a sapkádat és a kabátodat.

Az öreg cseléd m eg ü tk ö zv e levette a sapkáját, és átnyújtotta a kabátját; m ost is szótlanul engedelmes­ kedett, megszokta a gazdák gyors parancsait és ellen­

532

állhatatlan szeszélyét. A zután könnyes szemmel távo­ zott.

A vonat ismét elindult, és a határ felé ro b o g o tt.

Ekkor M arié g rófn ő így szólt a szomszédjához: - V egye m agához, uram , ezeket a ho lm ik at: ön Iván, a szolgám. A m it teszek, egy feltétellel teszem: hogy n em beszélget velem , egy szót se szól hozzám , köszönetét se m o n d , se sem m it!

Az ismeretlen egyetlen szó nélkül meghajolt.

C sakham ar ismét m egálltak, és egyenruhás tisztvi­ selők já rtá k végig a vonatot. A g rófnő átnyújtotta nekik a papírjait, és az em berre m u tato tt, aki o tt ült a fülke sarkában.

- Ez az inasom, Iván, itt az útlevele.

A vonat újra m egindult.

Egész éjjel o tt ültek együtt, m indketten szótlanul.

A h o g y m egvirradt, és megálltak egy n ém et állo­ máson, az idegen leszállt; aztán az ajtóból m egszó­ lalt: - Bocsásson meg, asszonyom, h o g y m egszegem az ígéretem; de m egfosztottam ön t az inasától, illő, hogy pótoljam őt. Nincs szüksége sem m ire?

A hölgy hidegen válaszolt: - Szóljon a szobalányom nak.

A férfi el is m ent a lányért. Azután eltűnt.

A m ik o r a hölgy leszállt egy falatozónál, észrevette, hogy a férfi távolról nézi.

M egérkeztek M entonba.

2

Az orvos egy pillanatra elhallgatott, majd újrak e z d te : Egyszer am int a betegeim et fog adtam a rendelőm ­ ben, egy magas fiatalem ber lépett be, és így szólt: - D o k to r úr, M arié B aranov g ró fn ő rő l szeretnék érdeklődni. O n e m ismer engem , de férjének barátja vagyok.

- Halálán van. N e m j u t vissza Oroszországba válaszoltam.

S ez a férfi hirtelen zokogásban tö rt ki, m ajd fölállt és elm ent, tántoro gva, m in t egy részeg.

M ég aznap este szóltam a grófnőnek , hog y egy idegen tu d a k o z ó d o tt az egészsége felől; láthatóan m eg h ató d o tt, és elmesélte ezt a történetet, am it most hallottak tőlem . A zután hozzátette: - Ez az em ber, akit n em ismerek, m ost árnyként követ, m indig találkozom vele, valahányszor elme­ gyek hazulról; furcsán néz rám , de soha m eg nem szólított.

E lgondolk ozott, m ajd hozzátette: - N ézze, lefogadom , ho g y itt van az ablak alatt.

Fölkelt a kerevetről, széthúzta a fü ggön yt, és csak­ u gyan m e g m u tatta azt a férfit, aki fölkeresett; ott ült a sétány egyik padján, és a szálló felé nézett. Meglá­ to tt bennünket, fölkelt és távozott, vissza se fordult.

Furcsa és fájdalmas dolog tanúja lettem , két ember ném a szerelmének, akik nem is ism erték egymást.

A férfi a m e g m e n te tt, hálás és halálra szánt vadállat elszántságával szerette a hölgyet. M indennap meglá­ togatott, és m egkérdezte, ho g y van a g ró fn ő ; tudta, h o g y a szívébe látok. R ettenetesen sírt, am ik o r látta, h o g y a hölgy napról napra gyen gébb és sápadtabb.

- Én csak egyszer beszéltem ezzel a rendkívüli em534

bcrrcl - m o n d ta a g ró fn ő de úgy érzem , h o g y húsz év óta ismerem. És ha találkoztak, k o m o ly és kedves mosollyal fo­ gadta a férfi köszönését. Éreztem , h o g y bold o g , ő, aki olyan elhagyatottan élt, és tudta, h o g y cl van veszve; éreztem , h o g y bold o g , m ert így szeretik, ilyen tisztelettel és ilyen állhatatosan, ilyen túláradó költőiséggcl, ilyen m indenre kész odaadással. D e egy felzaklatott lélek makacsságával mégis kétségbeeset­ ten v o n a k o d o tt, ho g y fogadja a férfit, m egtudja a ne­ vét, és beszéljen vele. Ezt m o n d t a : - N e m , nem , ez elrontaná ezt a különös barátsá­ got. Idegennek kell m arad n u n k egym ás számára.

A férfi bizonyára szintén valami D o n Q u ijo te volt, m ert m eg se próbálta, h o g y a h ölgy közelébe jusson.

A végsőkig m eg akarta tartani képtelen ígéretét, am it a v o naton tett neki, h o g y sohasem szól hozzá.

Gyöngélkedése hosszú órái alatt a hölgy g yakran fölkelt kercvctéről, és elhúzta a fü ggönyt, h o g y m eg ­ nézze, o tt van-e a férfi az ablak alatt. A m ik o r m eglát­ ta, h o g y m ég m in dig o tt ül a pádon, m ozdulatlanul, egy m osoly jelen t m eg az ajkán, és visszafeküdt.

Egy reggel tíz óra felé halt meg. A m in t kiléptem a szállóból, a férfi feldúlt arccal j ö t t hozzám ; m ár tudta a hírt.

- Szeretném látni egy pillanatra, önnel eg y ü tt - m ondta.

K aron fogtam , és visszam entünk az épületbe.

A m ik o r a halott ágya elé ért, m egragadta a kezét, végtelen hosszan m egcsókolta, : zután, m in t az őrült, elrohant.

Az orvos ismét elhallgatott, m ajd m egszólalt: - H át bizony, én ennél különösebb vasúti kalandot nem ismerek. D e mi tagadás, a férfiak is csodaboga­ rak.

535

Egy asszony ezt m o rm o lta csendesen: Ez a két e m b e r n em is volt olyan bolond, m int gondolja. . . C sak. . . csak. . .

D e ú gy sírt, h o g y n e m tudta folytatni. Csillapítani akarták, és másról kezdtek beszélni, így n em derült ki, h o g y m it akart m ondani.

1882. május 10.

Benyhe János fordítása

536

Egy korzikai bandita UN BANDIT CORSE

Az út enyhén em elkedett az aitóne-i erdőben.

A hatalmas fenyők fölénk b o ríto tták sóhajtozó bol­ tozatukat, szüntelen, szom orú panasszal zúgtak, m íg jobbra és balra úgy álltak a nyúlánk, nyílegyenes tö r­ zsek, m in t egy sereg orgonasíp, s m intha belőlük áradt volna a csúcsok kö zt tovahúzó szél m o n o to n muzsikája.

H á ro m ó ra i gyaloglás után a sudarak kusza tö m eg e kezdett kivilágosodni; külö n a többitől, m in t ro p ­ pant, n y ito tt napernyő, itt is, o tt is egy-egy óriásfe­ nyő tárta szét sötétzöld sátrát; aztán egyszerre csak kiértünk az erdő szélére, néhány száz m étern yire a szoros alatt, am ely a vad N io lo -v ö lg y b e vezet.

Két hegycsúcs fogta közre a h á g ó t; az a néhány form átlan fa m intha nagy keservesen mászta volna meg őket, előőrseként a m ö g ö tte to long ó sokaság­ nak. A h o g y m e g fo rd u ltu n k , végigláttunk az egész erdőn, o tt n yúlt el alattunk, akár egy ropp ant, zöld medence, szélén kö rö s-k ö rü l ko p á r sziklaperemmel, mely m intha egész az égig n y ú lt volna.

Ismét útnak eredtü nk, és tíz perc m úlva elértük a hágót.

M eglepő táj tárult elém. T úl egy másik erdőn egy völgy; egy völgy, am ilyet m ég sosem láttam , egy tíz mérföld hosszú kősivatag, kétezer m éter magas he­ gyek közé vájva, egyetlen fa, egyetlen tenyérnyi m e­ ző nélkül. Ez a N io lo , a korzikai szabadság hazája, a

537

hozzáférhetetlen fellegvár, a honnét a hó d ító k sosem bírták kiűzni a hegylakókat.

U titársam azt m o n d ta : - A banditáink is m ind ide m enekültek.

C sakham ar lejutottu nk ennek a vad és elm ondha­ tatlanul szép zugnak az aljába.

Sehol egy fűszál, sehol egy n ö v é n y : m indenütt csak gránit és gránit. Előttünk, am eddig a szemünk ellátott, csillogó gránitpusztaság, forrón, m int egy kem ence, a to m b o ló nap alatt, m elyet m intha egye­ nesen e sziklatorok fölé függesztettek volna. Aki föl­ néz a hegygerincre, elvakulva és elképedve áll meg.

A szirtek taraja vörös és csipkés, akár a korallfüzérek, m ert valam ennyi csúcs színtiszta porfír; fölöttük az ég lilás, ibolyaszínű, m ert fakóvá teszi e különös hegyláncok szomszédsága. Lejjebb a gránit csillámlóan szürke, és m intha szétmorzsolták, leráspolyozták volna: csillogó p o ro n lépkedtünk. Jo b b o ld alt hoszszan elnyúló, ide-oda kanyarg ó m edrében vad hegyi ár rohan zubogva. Az em b er szinte tá m o ly o g ebben a hőségben, ebben a metsző fényben, ebben az izzó, kopár, vadon völgyben, m elyet átszel a folyó kavar­ gó áradata; s ez a víz is m intha sietve menekülne, m ert nem bírja m egterm ékenyíteni a sziklákat, s el­ vész a tűzkatlanban, m ely m o h ó n issza, de sosem itatódik át, és sosem ü dül föl tőle.

Jo b b ra ek k o r váratlanul föltűnt egy kis fakereszt, beleszúrva egy kőrakásba. Valakit m egöltek itt; s én a társam hoz f o r d u lta m : - Beszéljen hát a banditáikról.

Azt m o n d ta : - Ism ertem a leghíresebbet, legfélelmetesebbet, Sainte-Lucie-t. E lm o n d o m a történetét.

Apja valami verekedésben vesztette el életét; úgy m ondják, egy fiatal legény ölte m eg, egy földije; 53«

Sainte-Lucie egyedül m aradt a nővérével. G yönge, félénk, aprócska gyerek volt, sokat betegeskedett, nem volt abban egy szikrányi tűz sem. N e m is foga­ dott vérbosszút az apja gyilkosára. A hány rokona volt, m in d fölkereste; kérve kérték, torolja m eg a bűntettet; könyörgéseik is, fenyegetőzéseik is süket fülekre találtak.

A kkor, ősi korzikai szokás szerint, nővére fölhábo­ rodva leszedte róla a fekete ru h á t: ne viseljen gyászt a bosszulatlanul m aradt halott után. D e ő t ez a gyalázat sem hozta ki a sodrából, s ahelyett, h o g y leakasztotta volna a szögről apja puskáját, m elyben m ég benne volt a töltény, inkább bezárkózott, ki se m o zd u lt többé a házból, nem m erte kitenni m agát a helybéli legények m egvető tekintetének.

H ó n a p o k teltek el. O m intha m ég a b ű n te ttrő l is megfeledkezett volna, és házába h úzódva élt a n ő v é ­ rével.

Egy szép napon aztán az, akit a gyilkossággal gya­ núsítottak, m egházasodott. Ú g y látszott, a hír egy ­ általán nem izgatja Sainte-Lucie-t; hanem ak k o r az történt, h o g y a vőlegény, nyilván kihívásból, o tt v o ­ nult el tem p lo m b a m enet az árvák háza előtt.

A zok ketten, a fiú m eg a lány, ablakukban éppen valami sütem ényt ettek, m ik o r a fiú m egpillantotta a ház előtt elhaladó m enyegzős menetet. H irtelen resz­ ketni kezdett, szó nélkül fölállt, keresztet vetett, le­ akasztotta a tűzhely fölül a puskát, és kim ent.

Később, ha erről beszélt, azt m o n d ta : N e m tu d o m , mi volt velem ; m intha egyszerre fölforrt volna a v érem ; ú g y éreztem , m eg kell ten­ nem; h o g y m inden hiába, ennek n e m lehet ellenállni, s eldugtam a puskát a corte-i ú to n a bozótban.

Egy óra m úlva tért haza, üres kézzel, fáradt, szo­ morú képpel, m int m indig. N ő v é re azt hitte, hogy már nem is já r sem m i a fejében.

539

D e a m ik o r leszállt az este, a fiú eltűnt.

Ellenségének m ég aznap este C o rte-b a kellett gya, logolnia a két vőféllyel.

N ótázv a m entek, m ik o r Sainte-Lucie egyszerre csak előttük term ett, szembenézett a gyilkossal, azt k iá lto tta : - Elérkezett az ideje!

Azzal közvetlen közelből mellbe lőtte.

Az egyik vőfély elszaladt, a másik rám eredt a le­ gényre, s egyre azt hajtogatta: - Sainte-Lucie, m it tettél?

Aztán be akart futni C o rte-b a segítségért. De Sainte-Lucie rákiáltott : - Ha m ég egy lépést teszel, e ltö rö m a lábadat!

Am az meg, m ert eddig olyan félénknek ismerte, azt m o n d ta neki: - Ú gyse mered.

S indult tovább. Össze is esett n y o m b a n , egy go­ lyó szétzúzta a csípejét.

Sainte-Lucie o d a m e n t hozzá.

- M egnézem a sebedet - m ondta. - Ha nem sú­ lyos, itthagylak. Ha halálos, végzek veled.

Megszemlélte a sebet, ú g y találta, halálos; lassan m e g tö ltö tte a puskát, fölszólította a sebesültet, imád­ kozzék, aztán szétlőtte a fejét.

Másnap m ár a hegyekben volt. És tudja, m it csinált aztán ez a Sainte-Lucie?

A csendőrök egész családját letartóztatták. Bebör­ tönözték nagybátyját, a plébánost is; a halott rokonai őt is bevádolták, s azzal gyanúsították, ő bujtogatta Sainte-Lucie-t a gyilkosságra. A pap azonban meg­ szökött, puskát fogott, és csatlakozott unokaöccséhez a vadonban.

Sainte-Lucie aztán egym ás után m egölte nagy­ bátyja vádlóit, és kivájta a szemüket, okulásul a töb­

540

bieknek, h o g y soha olyasm it ne állítsanak, am it a sa­ ját szemükkel n em láttak.

Kiirtotta az ellenséges család m in den ro k o n át és m inden szövetségesét. T izennégy csendőrt pusztított el életében, fölgyújtotta ellenfelei házát, s holtáig a legfélelmetesebb bandita volt. M áig is emlegetik.

A nap eltűnt a M o n té C in to m ö g ö tt, s a g ránit­ hegy hatalmas árnyéka végigfeküdt a gránitvölgy ön.

Gyorsabbra fogtuk lépteinket, hogy m ég az éj beállta előtt elérjük a legközelebbi kis falut, Albertaccét, ezt a vad v ö lg y to ro k köves oldalára tapasztott kőhal­ mot. N e k e m egyre a bandita já r t az eszemben.

- R e tte n tő e n kegyetlen szokás ez a m ag u k vendettája - m o n d tam .

- M iért? - felelte társam rezignáltan. - Csak a kö­ telességünket teljesítjük.

1882. május 23.

Rónay György fordítása

54i

Virrasztás LA VEI LLÉE

Haláltusa nélkül, csendben h u n y t el, ahogy olyan asszonyhoz illik, akinek m akulátlan volt az élete; m ost csukott szemmel hanyatt feküdt az ágyán, vo­ násai n y u g o d tak , hosszú, ősz haja gondosan lesimít­ va, m intha halála előtt néhány perccel m ég rendbe hozta volna m ag át; a sápadt, élettelen arc ünnepé­ lyes, békés, m egadó kifejezése arról tanúskodik, h o g y ebben a testben szelíd lélek lakott, ho g y ennek a derűsen n y u g v ó öregasszonynak tiszta volt minden tette, ho g y a tisztes élet végén önvád és m egrázkód­ tatás nélkül nézett szembe a halállal.

Agya m ellett zokogva térdelt a fia, a puritán, hajt­ hatatlan bíró, és apáca lánya, M arguerite, aki a szer­ zetben az Eulalie nevet viselte. A nyjuk kezdettől fog­ va szigorúan, szilárd vallásosságra, m egalkuvást nem ismerő kötelességteljesítésre nevelte őket. A fiúból bíró lett, s a tö rv én y erejével irgalm atlanul sújtott le a gyengékre, a m egtévedtekre, a lányra pedig annyira ha to tt ennek a zord családi életnek tisztasága, hogy a férfiaktól und o ro d v a, zárdába ment.

A pjukat alig ismerték, csak annyit tudtak róla, h o g y anyjuk boldogtalan volt mellette, de a részle­ tekről n e m volt tudom ásuk.

Az apáca szenvedélyesen csókolgatta a halott le­ csüngő kezét, am ely elefántcsontszínű volt, akárcsak Krisztus teste az ágyon ny u g v ó , nagy feszületen.

A n y u g v ó test másik oldalán a másik kéz m intha még m indig fogná a g y ű rö tt lepedőt, azzal a vak m ozdu­ 5 42

lattal, am elyet a haldoklók szorításának neveznek, és az ágy n e m ű vászna apró hullám o k képében m intha az ö rö k derm edtséget m egelőző m o zd u la to t őrizné.

H alkan k o p o g ta tta k az ajtón, a két zo kogó testvér fölemelte a fejét: a pap n y ito tt be; m egvacsorázott, és m ost visszajött a halott mellé. Szuszogott, és az ar­ ca kiv ö rö sö d ö tt az evés-ivástól, m ert nagy adag k o ­ nyakot ö n tö tt a feketéjébe, h o g y legyűrje az előző ál­ matlan éjszakák fáradtságát, és felkészüljön az átvir­ rasztandó éjszakára.

S zom orú nak látszott, annak a fajta papnak m ű b á ­ nata rítt le róla, akinek a halál csak kenyérkereset.

Keresztet vetett, és kenetes m ozdulattal közeledett a gyászolókhoz.

- N o s hát, szegény g y erm ek eim , hadd segítsek át­ virrasztani ezeket a szom orú órákat.

Eulalie nővér hirtelen fölegyenesedett.

- K öszönöm , atyám , de fivérem és én kettesben óhajtunk mellette m aradni. M ost látjuk utoljára, sze­ retnénk eg y ü tt lenni, hárm an, m in t valaha, am i­ kor. . . m i. . . mi m ég kicsik voltunk, és szegény. . . szegény éd esan y á n k . . .

Hangja elcsuklott, feltörő könnyei elfojtották a szavát.

A pap m eghajolt, m e g k ö n n y eb b ü lten g o n d o lt az ágyára.

- A h o g y akarják, gyerm ekeim . - Letérdelt, ke­ resztet vetett, im ádkozott, aztán felállt, s m íg neszte­ len lépésekkel kifelé indult, azt m o rm o lta : - Szent életű asszony volt.

A halott m eg a gyerm ekei m agukra m aradtak.

Egy láthatatlan falióra halk tiktakolása hatolt át a h o ­ mályon, a n y ito tt ablakon a hold bág yadt fényével együtt b etódult a széna és az erdő illata. K örös-körül az egész vidék csendes, csak a békák brekegése hallat­ szott, s idő n k én t egy-egy éjjeli bo g ár z ü m m ö g ö tt, 543

m ik o r sebesen berepült, és nek iv ág ó d o tt a falnak.

H atártalan békesség, magasztos bánat és csendes m egnyugvás vette körül a halottat, m intha belőle áradna, s a természet is m egilletődne tőle.

A bíró m ég m indig az ágy előtt térdelt, fejét az ág ynem ű közé fúrta, szívszaggató hangja tom pán hallatszott ki a takarók m eg az ágy huzat közül, ahogy azt kiáltotta: - M am a, m am a, m am a! - Az apáca a földre roskadt, fejét a padló fájához verve fa­ natikus, görcsös m ozdulatokkal von aglott, reszke­ tett, m in t egy epilepsziás, és jajgatva n y ö g te: - Jézus, Jézus! M am a, Jézus!

M in t akikre a fájdalom vihara zúdult, m indketten lihegtek, hörögtek.

Aztán a vad szenvedés lecsillapult, könn yeik már csendesebben folytak, ahogy a zivatarokat is nyugodt eső váltja fel a viharos tengeren.

N a g y sokára felálltak, és nézték drága halottjukat.

Em lékek rohanták m eg őket a messze m últból, teg­ nap m ég oly kedves, m a m ár gyötrelm es emlékek, elfelejtett apró részletek villantak fel, azok a meghitt, m indennapi részletek, am elyekből élővé válik az el­ költözött. K épek buk k a n ta k fel, az ő mosolya, beszé­ de, a hangsúlya, az övé, aki többé m ár n e m szól hoz­ zájuk. M a g u k előtt látták bo ld o g és n y u g o d t arcát, visszaemlékeztek a szavaira, arra a kézmozdulatra, amellyel m intha a ritm ust verte volna, ha fontos dol­ g o t közölt.

Soha senkit nem szerettek úgy, m in t anyjukat. És most, ahogy kétségbeesésük súlyát m eg m érték , rá­ döbbentek, m ilyen egyedül lesznek ezentúl.

O volt támaszuk, ú tm u ta tó ju k , vele e g y ü tt tűnt el a fiatalságuk, az életük b o ld o g szakasza, általa kötőd­ tek az élethez; az anya, az ő m am ájuk, akinek testé­ ből kiszakadtak, az őseikhez fűződő kapocs nincs

5 44

többe. M agányosak lettek, elkülönültek, n em néz­ h etnek tö b b é m a g u k mögé.

Az apáca fivéréhez fordult: - Emlékszel, anyánk hányszor olvasgatta a régi le­ veleit, o tt tartotta valam ennyit a fiókjában. Ha m ost m i olvasnánk el a leveleket, ha ezen az éjjelen, az ágya mellett virrasztva végigjárnánk az egész életét!

Az em lékek k á lv á r iá já n ...

M egism erkednén k a nyánk anyjával, a nagyszüleinkkel, akiket sose lát­ tunk, akiknek írásait o tt őrzi, s akikről, tu d o d , bá­ tyám , oly gyakran beszélt.

K ivettek a fiókból egy tucatnyi elsárgult levélcso­ m ó t: valam ennyi gondosan összekötve, egym ás m el­ lé rakva. A drága ereklyéket a halottas ágyra tették, és kiválasztottak egy köteget. „ A p a ” - ez volt ráírva.

K ibontották, és olvasni kezdték.

R é g i levelek, a m in ő k e t ó d o n családi íróasztalok fiókjában találni, s egy letűnt századot idéznek. Az el­ ső így k e zd ő d ö tt: „Édes kicsim ” , egy másik „D rága kicsi lá n y o m ” , később ez volt a megszólítás: „Kedves g y e rm e k e m ” és „D rága lá n y o m ” . Az apáca hirtelen hangosan kezdte olvasni a leveleket, felolvasta a ha­ lottnak élete történetét, kedves emlékeit. A bíró pe­ dig, k ö n y ö k é t az ágyon nyugtatva, hallgatta, tekin­ tete anyjára tapadt. A m ozdulatlan halott bold o g n ak látszott.

Eulalie n ővér abbahagyta az olvasást, fivéréhez fordult: - A koporsójába kellene tenni a leveleit, szem fedőt készíteni belőlük, hadd borítsák be a sírban.

Aztán egy másik levélcsom óhoz nyúlt, am elyen sem m i felirat n e m volt. H angosan olvasta: „Egyetle­ nem , szeretlek, imádlak. T eg n ap óta szenvedek, m int a kárhozott, éget az emléked. Érzem szádat a számon, az egym ásba olvadó tekintetün ket, a testedet a testem 545

alatt. Szeretlek, szeretlek! M egőrjítettél. A k aro m ki­ tárul, lihegek, tom b o lv a árad szét b enn em a vágy, h ogy újra az enyém légy. A testem m inden porcikája hív, követel. A szám csókjaid em lékét ő r z i. . . ” A bíró fölegyenesedett; az apáca hangja elakadt, fivére kitépte kezéből a levelet, az aláírást kereste.

A legvégén csak az v olt: „Im ádlak. H e n ry .” Apjukat R e n é n e k hívták. így hát n e m ő írta. A bíró heves m ozdulattal egy másik levelet húzott elő az írások közül. „ N e m bírok m eglenni az ölelésed nélkül. .

Szigorú arccal állt, m intha a törvényszéken lenne, és nézte a szenvtelen halottat. Az apáca szoboregyene­ sen állt, szeme szögletében m e g d e rm e d t a k ö nn y, te­ kintetét testvérére emelte, és várt. Az lassú lépésekkel v égigm ent a szobán, az ablakhoz lépett, és a sötétség­ be bám ulva gondolataiba merült.

M ik o r hátrafordult, Eulalie n ő v ér szeme m ár szá­ raz v olt; fejét lehorgasztva m ég m ind ig az ágy mel­ lett állt.

A bíró o d am ent, gyorsan összeszedte a leveleket, és csak úg y rendezetlenül valam ennyit a fiókba dobta, aztán összehúzta a halottas ágy függönyét. És m ik o r a hajnal világosságában az asztalon égő gyertyák elhalványodtak, a bíró lassan felkelt karos­ székéből, s egy utolsó pillantást sem vetve anyjára, akit a függö nnyel elválasztott m a guktól, és elítélt, csöndesen csak ennyit m o n d o tt az apácának: - Pihenjünk le, nővérem .

1882. június 7.

Dániel Anna fordítása

546

Más idők A U T R E S T E MP S

Ha a m ú lt században egy n em esem ber okosan ki­ fosztotta a szeretőjét, rö g tö n jó híre tám adt. És ha a kifosztott nő előkelő nő volt, és vagyonáb ól kifor­ gatva rö g tö n elhagyták, m ajd más nő lépett a helyé­ be, akit csábítója éppen olyan k ö n n y e n s ugyanolyan jó étvággyal m egkopasztott, a férfi világfi lett, diva­ tos em ber, tekintélyes, irigyelt, tisztelt úr, féltéke­ nyen figyelték, földig hajolva köszöntötték, kényez­ tették, a hatalm asok és az asszonyok m ind en kegyét élvezte.

H e j ! hej ! - de száz év m úlva a fiatalság egészen más erkölcsöknek hódol, és m ásként él, m in t régi n ag y ­ uraink, szigorú elvekért lelkesedik, szenvedélyesen nekiront a keveseknek, akik m ég a h a g y o m á n y o k ­ hoz, nagy m últu n k h o z , arisztokratikus előkelősé­ gü n k h ö z ragaszkodnak, s belöki őket a vízbe: lássuk, tudnak-e úszni?

Ezek a pusztulásra ítélt, de m ég vád alá nem helye­ zett Jények, a világfiak utódai, tulajdonképpen sze­ rencsétlen, pénztelen, sorsüldözött figurák, akik Pá­ rizsban m ár sem m ilyen segítségre n e m szám íthatnak, pedig m illiom oshajlam okkal születtek; attól virulná­ nak, ha szórhatnák a pénzt; de puha em bernek szü­ lettek, kerülik a m unkát, a pénz m eg őket kerüli el.

K idolgoztak hát egy elméletet, m ely igaznak lát­ szanék, ha nem tudná az em ber, hog y az elmélet ha­ mis: ezer és ezer asszony él a földön csak azért, ho g y tönkretegy e a férfiakat, hasznot húzzon az őrült szen­ 547

vedélyből, am it áldozatukban felkeltettek: így csak természetes és méltányos, h o g y ugyanezektől a n ők­ től visszavegyék a becstelen eszközökkel szerzett pénzt, s n em másként, m int hogy ők keltenek fel be n n ü k ugyanolyan őrült érzelmeket. ím e a h o m ö p ata g y ó g y m ó d elve az erkölcsre al­ kalm azva: kezeld a rosszat m ég rosszabbal; s ha a ho­ m öpata g y ó g y m ó d valóban hatásos. . . lássuk, mi történik ?

S em m i más, m in t ho g y a rendőrség, m elynek az a feladata, h o g y vigyázza a közrendet, a becsület baj­ nokait elkapta, lecsukta, laposra verte, széttiporta; ho g y a szerencsétlen üldözöttek egyszerű, ártalm at­ lan, a hivatal után o tth o n u k b a hazatérő polgárok voltak; hogy a kerítők, azaz a nők pártfogói, csak hasznot húztak az ing y en rek lám b ó l; s következni fog m ég v a la m i: a rend őreit, akik csak kötelességü­ ket teljesítették, m ajd elbocsátják, s a tehetetlen rend­ ő rfő n ö k bizonyára meghátrál.

Szóval m inden a legtökéletesebb az elképzelhető világok legtökéletesebbjében.

Láthatjuk, hová torkollanak a jó ü g y ért küzdő fel­ kelések, a forradalm ak, a háborgások, általában m in­ den nemes érzelem, m ely az önzetlenül lángoló em ­ berek kezébe fegyvert ad.

Vidéken az em berek m indenesetre bölcsebbek. H í­ ven m o n d o m el a következő jelenetet.

M a g a m láttam , igen, a saját szem em m el láttam és hallottam .

N o rm a n d iá b a n vagyunk, a békebíróság term ében.

A bíró kövér, asztmás férfi, széles asztalnál ül, mel­ lette az írnoka. F ém gom bo s, szürke kabátot visel, las­ san beszél, kö h ö g , s közben ú g y sípol a légcsöve, m intha m eg rep ed t volna.

A n agy szoba m élyén, a pado kban kék zubbonyos 548

parasztok ülnek, sapkájuk vagy kalapjuk a térdükközött. K o m olyak, egy ü g y ű ek és ravaszak; egyre ar­ ra gondolnak , és azt form álgatják m agukban, h o ­ gyan védjék meg érdekeiket, ha rájuk kerül a sor.

Percenként k öpnek egyet, leköpnek a földre, a cipő­ jü k mellé, m ely olyan hatalmas, m in t egy halászbár­ ka. M indeg yik m ellett egy-egy nyáltócsa.

A bíróval szem közt, az asztal túlsó felén foglalnak helyet a sorra kerülő pereskedők.

A panaszos éppen egy vidéki hölgy, ötvenéves le­ het, rezes arca lángol főzelékestálra em lékeztető ka­ lapja alatt; a kalapon - ú g y g o n d o lo m - spárga, retek és hagym a díszlik. Kiszáradt, hegyes, ijesztő és nagy hangú asszony, a tárgyalásra k ö tö tt kesztyűt h ú z o tt; kalapja szalagjai úgy repkednek feje körül, m in t a hajózászlók.

A vádlott kövérkés, huszonnyolc éves, pufók, m u lya képű fiatalem ber; olyan, m int egy kissé gyorsan n ő tt és m eghízo tt ministránsgyerek. A nő és a fiú vad tekintettel m éregeti egymást.

A fiút ketten kísérik: az apja, egy patkányképű öreg paraszt, és fiatal felesége, aki vörös a dühtől, de üde, nagy darab, egészséges, beolajozott hajú tanyai lány, a faj fenntartására alkalmas test, valam ilyen ver­ senyen díjazhatnák is. És m ost halljuk az adatokat! A vidéki hölg y egy felcser özvegye, ő nevelte a fiút, tejbe-vajba fíirösztötte, n e m feledkezve m eg a saját ö rö m érő l sem.

Sok-sok szolgálat után egy kisebb tanyát ajándéko­ zott neki, ekképpen is m egköszönve buzgólkodását.

De a m egajánd ékozott fiú erre rö g tö n m egházaso­ dott, o tthagyta a vénasszonyt, aki m ost felindultan követeli a jussát: vagy a fiút, vagy a tanyát - válassza­ nak!

A bíró elhűlve hallgatja a hölgy panaszát. A terem ­

549

ben senki nem nevet. Az ügy k o m o ly , m egérdem li a mérlegelést.

M ost a fiúra kerül a sor. Feláll.

- M it tud a védelm ére felhozni? - kérdi a bíró.

- N é k e m adta azt a tanyát.

- M iért adta m agának? M ivel érdem elte ki?

A felháborodott fiú fülig elvörösödik.

- M ivel érd e m ő tte m ki? Bíró uram , tizenöt évig v ó ta m a ribanca ennek a vénasszonynak! N em m o n d h atty a , h o g y n em é rd e m ő tte m m e g !

A hallgatóságon m ost moraj fut végig, m eg g y ő ző ­ déssel, k o m o ly an suttogják: - Szóval, ezér! Ezér bizon m eg érd em ő tte!

Az apa elérkezettnek látja a pillanatot, h o g y köz­ belépjen : - Azt hiszi, o d aa d o m a g y erö k ö t má tizenöt éves korában, ha nem számítok a hálájára?

E kk or a fiatalasszony lép előre, hevesen és felindultan, s a rezes arcú, m ozdulatlan öregasszonyra m u tat: - N ézze m eg őt, bíró úr, nézze csak m eg, há lehet azt m ondani, h o g y n e m érd em ő tte ki?

A békebíró figyelmesen m egnézi az öregasszonyt, tanácskozik írnokával, s végül úgy d ö n t: a fiú való­ ban megszolgálta, am it k a p o tt; és ezzel elküldi a panaszost.

A szoba m élyében m indenki helyesel.

Et nunc erudim ini.

1882. június 14.

Illés Endre forditása

550

így történt HISTOIRE VRAIE

Sosthene bácsi O d a k in t erős szél fújt, d ü h ö n g ő , robajló őszi szél, mely végez az utolsó falevelekkel is, a felhőkig röpíti valam ennyit.

A vadászok éppen m ost fejezték be a vacsorát, csiz­ m ában ültek, kivörösödve, jó k e d v ű e n , felhevülve.

N o rm an d ia i félurak és félparasztok, falusi nemesek.

G azdagok, erősek; azok, akik m egragadják a bika szarvát, ha a vásáron m egtám adja őket.

Egész nap B londelnek, az éparville-i bírónak bir­ tokán vadásztak; és m ost a hatalmas asztal körül et­ tek, vendéglátó gazdájuk tágas, falusi házában.

O rd íto z v a beszélgettek, nevetésük olyan volt, akár az állatok üvöltése. L ezúdították m agukba az italt, m in t egy hord óba. A lábukat szétvetették, rá k ö n y ö ­ költek az asztalra, szem ük csillogott a lám pa fényé­ ben. M elegük volt - a hatalmas kandalló vörös fény­ foltokat vetett a m ennyezetre. Vadászatokról és k u ­ tyákról beszéltek. D e a b o r m ár a fejükbe szállt, s ilyenkor a férfiak kezdenek másra is g ondolni - vala­ m ennyien jó l m egnézték a telt arcú, alaposan m e g ­ term ett lányt, aki vörös tenyerén köriilhordta az óri­ ás, m eg rak o tt tálakat.

O t t ült kö z ö ttü k Séjour is, a hatalmas testű kan, aki valam ikor pap akart lenni, s végül állatorvos lett.

Ez a Séjour kiáltott fel először: Az istenedet, Blondel, te aztán rem ek lányt csíp­ tél fel m agadnak, m i?

Harsogva felröhögtek.

551

M ost egy lecsúszott nemes, az öreg, részeges Varnetot em elte fel hangját: - Hallgassatok csak ide!. . . V alam ikor jó esetem volt egy ilyenfajta lánnyal! Ha rágondolok, mindig M irza j u t eszem be. . . ezt a k u ty á m a t d ’Haussonnel grófnak adtam el. A m in t a gróféknál eleresztették, M irza m indennap visszaszökött hozzám . Hiába, no, n em tu d o tt e lh a g y n i ! ... Végül m ár bosszantott a dolog, és szóltam a grófnak, tartsák láncon. H á t tud­ já to k , m it csinált ez az állat? Belepusztult a bánkódá sb a! . . .D e visszatérek a lányra, e lm o n d o m az 6 törté­ netét is.

A kk o rib an huszonöt éves v oltam , nőtlen, a villeboni házam ban éltem. T i is tudjátok, m i az, ha az e m b e r fiatal, pénze van, és m in den este, a m ik o r m eg­ vacsorázott, unatkozni kezd. Ilyenkor bizony m in­ denkit alaposan m egnézünk.

N em sokára kiszem eltem m a g a m n a k egy fiatal lányt - D é b o u lto t-n á l szolgált, Cauville-ban. Blondel, t e j ó l ism erted D éb o u lto t-t! Szóval a kis cudar ú g y elcsavarta a fejemet, h o g y egy nap elm entem a gazdájához, és m e g alk u d tam vele. O átengedi nekem a cselédjét, én m eg eladom neki C o c o tte-o t, a fekete kancám at, am elyre m á r két éve vágyott. R ö g tö n nyújtotta a kezét: - C sapjon bele, V arn eto t úr!

Az üzletet m e g k ö tö ttü k . A kicsike hozzám költö­ zött, én pedig m a g a m vezettem át a kancát Cauvilleba; három száz tallért kap tam érte.

Eleinte m in d en ú g y m ent, m in t a karikacsapás.

Senki n em g y an akodott. D e mégis volt valami kis baj - R o se jo b b a n szeretett, m in t ahogyan én kíván­ tam. T u d játo k , ez a lány n e m volt akárki. Az anyja is 552

nyilván lefeküdt a gazdájával, egészen j ó keresztezés volt!

D e m it cifrázom - a lány egészen belém habaro­ d ott ! M indig csak hízelgett, m indenféle becéző, ked­ veskedő szavakat sugdosott a fülem be, annyit „szívecském ezett” , h o g y végül is g o n d o lk o d ó b a estem: „ N e m foly ta th a to m így tovább, m ég m e g fo g !”

D e e n g e m n e m olyan k ö n n y ű m egfogni! Két csók m ég n e m vesz le a lábam ról! Józan m ara d tam a kkor is, a m ik o r m egsúgta, h o g y teherben van.

B u m m ! B u m m ! M intha kétszer m ellbe lőttek vol­ na. O m eg csak ölelt, csókolt, nevetett, táncolt, egé­ szen m egőrült! Első nap m ég n em m o n d ta m neki sem m it, de éjszaka g o n d o lk o d n i kezdtem . „ H á t ez m eg tö rtén t! M ost aztán tisztába kell tenni m indent, itt az ideje, h o g y befejezzük az ü g y e t! ” Értitek, ugye? Az apám m eg az a n y á m B arneville-ban él, a h ú g o m pedig d ’Yspare m árki felesége R ollebecben, két m érföldn yire Villebontól. Itt nem lehetett tré­ fálni !

D e h o g y an másszak ki a bajból? Ha a lányt egysze­ rűen elküldöm , az em berek megsejtenek valam it, és pletykálni kezdenek. Ha m eg itt ta rto m , egykettőre észreveszik, hol szorít a sz o k n y a . . . És n em is d o b ­ h attam így ki!

A nagy b á ty á m h o z, C reteuil b á róhoz ford ultam - vén róka, n em egy lánnyal volt m ár dolga; egy­ kedvűen felelte: - Férjhez kell adni, fiam!

Felugrottam .

- Féijhez adni, b á ty á m . . . de kihez?

K edvesen vállat vont.

- A kihez akarod. Ez m á r igazán a te dolgod, s n e m az enyém . Ha n em vagy nag y o n ügyetlen, találsz valakit.

553

Egy hétig fo n tolgattam tanácsát, és végül rájöt­ te m : a na g y b áty ám n ak igaza van.

M ost aztán tö rte m a fejem, keresgéltem az em be­ remet. Azt m ondja egy este a bíró, akivel együtt va cso ráz ta m : - Paum ellc anyó fia m ár m eg int belekeveredett valamibe. E nnek rossz vége lesz egyszer. . . Hiába, az alma n em esik messze a fájától!

Ez a Paum elle anyó ravasz vén banya volt, a múltja is nagyon gyanús. Egy tallérért bizonyára eladja az üdvösségét s ráadásul az akasztófára való fiát is.

E lm entem hozzá, s szépen e lm o n d ta m , m iről van szó.

D e kissé belezavarodtam a beszédbe, ő m eg egy­ szerűen félbeszakított: - És mi lesz a m ó rin g ?

Eszes vén dög volt, de én se voltam éppen buta - m ár m in d en t előre elrendeztem .

Sasseville m ellett volt h á ro m haszontalan kis földecském, villeboni tany áim hoz tartoztak. A bérlőim m indig panaszkodtak, h o g y nag y o n messze esnek.

Ezt a h á ro m földcsíkot m ost elvettem tőlük, és ami­ k o r siránkozni kezdtek, bérletük végéig elengedtem nekik a barom fijárandóságot. így aztán rendbe jö tt m inden. M ég egy d o m b o ld alt is vettem a szomszé­ d o m tó l, d ’A um o n tétó l, de egy kis házat em eltettem , ezerötszáz frankba került az egész. így valahogy öszszekapartam a birto k o t, igazán n em került sokba.

M e g m o n d ta m : ez a m óring.

A banya alk u d o zo tt: n em elég! D e én tartottam m agam , s úgy váltunk el, ho gy nem egyeztünk meg.

De m ásnap m ár hajnalban b ek o p o g ta to tt hozzám a fiú. N e m em lékeztem rá. M ost m eg néztem , s m eg­ n y u g o d ta m ; elég jó k é p ű parasztlcgény volt, de lát­ szott rajta, h o g y nagy lókötő.

N a g y körülm ényességgel beszélt, m intha csak tc554

henct vásárolna. A m ik o r végre m egértettük egy­ mást, látni akarta a b irto k o t; n ekivágtunk a határ­ nak. A gazem ber h á ro m óráig tarto tt k in t; felm érte a földeket, alaposan megszem lélt m indent, egy-egy rö g ö t is szétmorzsolt, egészen úgy viselkedett, m int aki attól tart, becsapják az áruval. A házat m ég nem fedték be - zsúp helyett cseréptetőt követelt, azzal kevesebb a gond.

Végül ezt m o n d ta : - D e maga rendezi be!

Ezt m ár nem vállaltam.

- D e h o g y rendezem ! Éppen elég, h o g y egy tanyát kapsz tőlem.

G únyosan rám nevetett.

- Egy tanyát m eg egy gyereket.

Elpirultam . O m eg folytatta: - A d egy ágyat, asztalt, szekrényt, h á ro m széket és a konyhaedényt. V agy visszalépek.

R áh a g y ta m .

M e g in d u ltu n k visszafelé. A lányt eddig m eg sem említette. D e m ost váratlanul alattom osan, kissé za­ vartan ezt kérdezte: - És ha m eghal, kié lesz a föld?

R án éztem .

- Természetesen a tiéd!

R eg g el óta csak ezt akarta tudni. M ost, h o g y tu d ­ ta, rö g tö n elégedetten kezet nyú jtott. M egegyez­ tünk.

D e R ose-zal fene sok b ajo m volt. A lábam hoz ve­ tette m agát, zo k o g o tt, folyton csak ezt ismételgette: - M aga ajánlja ezt n ekem ? M aga? M aga?

Egy hétig hiába k értem és érveltem. Buta dolog ez a nőkkel: ha szerelmesek, sem m it sem értenek meg.

Egészen elvesztik az eszüket - csak szerelem, szere­ lem! M in d e n t odad o b n ak a szerelemért!

Végül is m e g d ü h ö d te m ; m egfenyegettem , hogy 555

k idobom . Lassan-lassan engedelm eskedett, de volt egy feltétele: időnként m eglátogathat.

M ag am vezettem az oltár elé, fizettem az esketést, m egven dégeltem az egész lakodalmas társaságot. Gavallérosan fejeztem be az ügyet.

A z u tá n : - J ó éjszakát, gyerekeim ! És hat hónapra T ouraine-be utaztam , a bátyám ­ hoz.

A m ik o r visszajöttem, elm on dták, hog y minden héten keresett. S egy óráig sem voltam m ég itthon, máris m egjelent, csecsemővel a karján. A kár hiszitek, akár nem , am ik o r m egláttam a kis p o ro n ty o t, m eg­ m o z d u lt b en nem valami. Azt hiszem, m ég m eg is csókoltam.

H a n e m az anyja - annak vége volt, csontváz lett, árnyék. M egsovány odott, m egöregedett. Ennek az­ tán nem használt a házasság! K özöm bösen kérdez­ tem : - B oldo g vagy?

Z o k o g n i kezdett, öm lö tte k a könnyei, csuklott és fuldokolt.

- N e m tudok, m ost m ár n e m tu d o k elszakadni m a g á tó l! Inkább m e g h a lo k ! D e n em tu d o k elmenni! Ú g y sírt, h o g y felverte az egész házat. Vigasztal­ tam , ahogy tu d tam , és szépen kivezettem az útra.

Később hallottam , ho g y a férje veri, az anyósa m eg, ez a vén bagoly, halálra kínozza.

Két nap m úlva m egint csak nálam volt. Átölelt, a földre rogyo tt.

- Ö ljö n m eg! Inkább öljön meg, de nem megyek vissza hozzájuk.

U gy a n ez t m o n d ta volna M irza is, ha beszélni tud.

U n ta m a históriát, legalábbis unni kezdtem - és hat hónapra m egint szépen clszcleltem. A m ik o r vissza­ té rte m . . . N o hát, am ik o r visszatértem, m egtudtam , 556

hogy h á ro m hete m eghalt, de addig m inden vasár­ nap m egjelent a házam e l ő t t . . . Szakasztott úgy, m int Mirza. Egy hét m úlva a gyerek is meghalt. És a férje. . . ez a m in den hájjal m e g k e n t gazem ber valóban „ ö rö k ö lt” . Ú g y látszik, azóta ügyesen for­ golódik, m ert m ár a községtanácsba is bekerült.

V arnetot m ég nevetve hozzátette: - N o , m in d e g y . . . D e ennek aztán igazán én hoz­ tam m eg a szerencséjét!

Séjour, az állatorvos felhajtott egy pohárral, és k o ­ m olyan levonta a tanulságot: - M o n d h a tto k , am it akartok, de az ilyen nőkre nincs szükség!

1882. június 18.

Illés Endre forditása

557

A tolvaj LE V O L E U R

- D e ha m o n d o m , h og y úgysem fogják elhinni!

- A zért csak mesélje el.

- H á t isten neki. D e szükségesnek látom előre kije­ lenteni, h o g y a történetem , bárm ily hihetetlenül hangzik is, szóról szóra igaz. Csak a festők n em fog­ nak csodálkozni rajta, kivált az öregebbek, akik még átélték azt az időt, a m ik o r olyannyira burjánzott a tréfálkozó szellem, h o g y a legnehezebb k ö rü lm é­ nyek közt sem h ag y o tt cserben minket. És az öreg m űvész lovaglóülésbe helyezkedett egy széken.

Ez egy barbizoni szálloda étterm ében történt. Az öreg elkezdte: Aznap este a szegény Sorieulnél v o ltu nk vacsorán, m ár n em él, ő volt a legbolondabb m ind n y áju n k kö­ zött. Mindössze hárm an v o ltu n k : Soriéul, én, és ha jó l emlékszem, Le P oittevin; de m egesküdni nem m ernék rá, h o g y ő volt. T udniillik Eugéne Le Poittevinről, a tengerfestőről beszélek, nem a nagy tehetsé­ gű tájképfestőről, aki ma is él.

Ha azt m o n d o m , h o g y Sorieulnél vacsoráztunk, ez annyit jelent, h o g y be vo ltu n k rúgva. Csak Le Poit­ tevin volt józan, noha neki is fejébe szállt a bor, de nem nagyon. A bban az időben fiatalok voltunk.

A m ű te re m m el szomszédos kis szoba szőnyegén he­ verve, hóbortosán társalogtunk. Soriéul hany att fe­ küdt, lábát egy székre rakta föl, és csatákról beszélt,

558

m ajd szóba hozta a császárság korabeli eg yenruhákat; egyszerre fölállt, kellékes szekrényéből kivett egy tel­ jes huszáruniform ist, és fölvette. A zután rábeszélte Le Poittevint, hog y öltözzön gránátosnak. M ik o r ellen­ kezett, m e g ragadtuk, levetkőztettük, és ráhúztunk egy rettentő bő egyenru hát, am ely lö ty ö g ö tt rajta. Én vértes vitéznek öltöztem . Soriéul pedig b o n y o ­ lult katonai m o zd u lato k a t végeztetett velünk. Az­ után így kiáltott: - M in th o g y ma este bakák vagyunk, igyunk is, m int a bakák.

M e g g y ú jto ttu k a puncsot, benyakaltuk, azután másodszor is föllobbant a láng a ru m m a l teli üstben. És teli to ro k b ó l régi nótákat gajdoltunk, am ilyeneket a nagy árm ádia vén bakancsosai óbégattak valaha.

Egyszerre Le Poittevin, akinek m indezek ellenére szinte teljesen tiszta m aradt a feje, csendre intett ben­ n ü n k e t; azután néhány m ásodpercnyi hallgatás után halkan így szólt: - Biztosra veszem, hog y já r valaki a m űterem ben.

Soriéul nagy nehezen felkelt, és elbődült: - Egy tolvaj! É pp a legjobbkor!

Azzal hirtelen rázendített a Marseillaise-re: Fegyverre, honfiak! És nekiesve egy fegyvergyűjtem énynek, ellátott b en n ü n k e t az egyenruháinkhoz illő fegyverekkel. Én egy m én k ű nagy m o rd á ly t m eg egy szablyát k a p ta m ; Le Poittevin egy óriási, szuronyos puskát, Soriéul pe­ dig, n em találva azt, am ire szüksége volt, egy nye­ regpisztolyt d u g o tt az övébe. A zután óvatosan kinyi­ totta a m ű te re m ajtaját, és a hadsereg b e v o n u lt a gya­ nús területre.

M ik o r benn vo ltu n k a hatalmas szobában, mely óriási vásznakkal, b ú to ro k k al m eg egyéb furcsa és 559

szokatlan tárgyakkal volt telizsúfolva, Soriéul azt m o n d ta : - K inevezem m ag am tábornoknak . T artsun k ha­ ditanácsot! T e m in t vértescsapat el fog od vágni az el­ lenség visszavonulásának útját, vagyis ráfordítod az ajtóra a kulcsot. T e m in t gránátos század a kíséretem leszel.

V égrehajtottam az elrendelt h a d m ozdulatot, az­ után csatlakoztam a csapatok zöm éhez, m ely m eg­ kezdte a földerítést.

A bban a pillanatban, a m ik o r a csapatot utolértem , egy nagy kályhaellenző m ö g ö tt éktelen lárm át hal­ lok. O d a u g ro m , a kezem ben égő g yertyát tartva. Le Poittevin épp a k k o r döfött keresztül a szuronyával egy m odellbábot, m elynek Soriéul a csatabárdjával széthasította a fejét. A m ik o r rájöttek a tévedésre, a táb o rn o k kiadta a vezényszót: - L együnk óvatosak.

Azzal újból m egkezdőd tek a hadm űveletek.

M á r vagy húsz perce k u ta ttu k a m ű te re m m inden zegét-zugát, m inden ered m én y nélkül, a m ik o r Le P oittevinnek az a gondolata tám adt, h o g y kinyisson egy ro p p a n t nagy faliszekrényt. M ély volt és sötét; én o d atarto ttam a gyertyát, de m eg d ö b b e n v e u g ro t­ tam vissza: egy em b e r v olt benne, egy eleven em ber nézett rám a szekrényből.

R ö g tö n kétszer is rá fo rd íto tta m a kulcsot a fali­ szekrényre, azután újból haditanácsot tartottunk.

A vélem ények nag y o n eltértek, Soriéul ki akarta füstölni a tolvajt, Le P oittevin olyasm it emlegetett, hog y ki kell éheztetni. Én azt indítványoztam , hogy röpítsük levegőbe a faliszekrényt.

Le Poittevin vélem énye m aradt fölül, és m ialatt ő őrt állt nagy puskájával, mi á tm e n tü n k a maradék puncsunkért és a pipáinkért, azután a csukott ajtó elé telepedtünk, és ittunk a foglyunk egészségére.

560

N eg y ed ó ra m úlva Soriéul azt m o n d ta : - A zért mégis szeretném közelről látni az ipsét. M i lenne, ha erőszakkal kézre kerítenők?

- B r a v ó ! - b ö m b ö ltem .

Azzal ki-ki a fegyvereihez kapott. K in y ito ttu k a faliszekrény ajtaját, és Soriéul, töltetlen pisztolyát szorongatva, elsőnek ro h an t előre.

M i ordítozva k ö v ettü k n y o m o n . R e tte n tő dula­ kodás tám adt a sötétben; öt percig tartó em berfeletti küzdelem után egy fehér hajú, topron gyos, piszkos alakot, afféle vén zsiványt h ú z tu n k napvilágra.

M e g k ö tö z tü k kezét-lábát, azután leültettük egy karosszékbe. M eg se m ukkant.

E k k o r Soriéul a b e rú g o tt e m ber ünnepélyességével fordult felénk: - M ost pedig tö rv é n y t ü lünk e n y o m o ru lt fölött. Én olyan részeg voltam , hog y ezt az in dítványt egész természetesnek találtam.

Le Poittevin a védelem ellátására kap o tt m egbí­ zást, én pedig a vád képviseletére.

E gy szavazat, a védő szavazata híján, egyhangúlag halálra ítéltük.

- Ki fogjuk végezni - szólt Soriéul.

D e hirtelen aggálya tá m a d t: - Ez az em ber n em halhat m eg úgy, h o g y a vallás vigaszában ne részesüljön. Jó lenne papot hívni.

A zt vetettem ellene, h o g y késő van. E k k o r Soriéul azt ajánlotta, h o g y én töltsem be ezt a tisztet, és buz­ dította a bűnöst, h o g y g y ó n jo n m eg nekem .

E m b e rü n k vagy öt perce rém ülten forgatta a sze­ mét, azon töprengve, h o g y miféle népséggel van dolga. E k k o r szesztől rekedtre m art h an g o n d a d o g ta : - Az urak biztosan tréfálnak.

D e Soriéul erővel letérdepeltette, és attól tartva, hogy a szülei esetleg elm ulasztották megkeresztelni, egy p ohár ru m o t ö n tö tt a feje búbjára.

561

A zután így szólt hozzá: - Gyónj m eg ennek az ú r n a k ; ü tö tt az utolsó órád.

A vén csirkefogó rém ülten ordítozni kezdett: - Segítség! Ú g y böm bölt, hogy kénytelenek voltunk betömni a száját, nehogy fölébressze a szomszédokat. Ekkor rugdalózva, kapálózva hempergett a földön, fölfor­ dította a bútorokat, kiszakította a vásznakat. Végre Soriéul kijött a béketűrésből.

- V égezzünk vele! - kiáltotta. És célba véve a földön fetrengő nyom orultat, m e g n y o m ta a pisztolya ravaszát. A kakas kis, rekedt csattanással csapott le. Példáján fölbuzdulva m ost én lőttem . Kovás fustélyom szikrát vetett, am in nagyon m eglepődtem .

E kkor Le Poittevin így szólt nagy k o m o ly an : - V an-e jo g u n k m egölni ezt az e m bert?

Soriéul m eg rö k ö n y ö d v e felelte: - H a egyszer halálra ítéltük ?

D e Le Poittevin fo ly ta tta : - Polgári személyeket nem szokás főbe lőni, ha­ nem ki kell szolgáltatni az állami hóhérnak. Vezessük el ezt az em b ert az őrszobára.

Ezt az érvelést m e g g yőzőnek találtuk. Fölszedtük a földről a tolvajt, s m in th o g y járni nem tu d o tt, a m o­ dellemel vény egyik deszkájára fektettük, jó erősen rákötö ztük, én m eg Le Poittevin vittük, az állig fölfegyverzett Soriéul zárta le a m enetet.

Az őrszoba előtt m egállított ben n ü n k e t az őrszem.

A k ih ívott parancsnok fölismert bennü nket, és m int­ hog y m ajd m indennap tanúja volt a bolondságaink­ nak, az ugratásainknak, hihetetlen ötleteinknek, be­ érte azzal, h o g y elnevette m agát, és m egtagadta a foglyunk átvételét.

Soriéul k ö vetelőzött; ekk or a katona szigorúan ránk szólt, h o g y jó lesz csendben hazamenni.

56 2

A csapat m egfordult, és visszatért a m űterem be.

- M it csináljunk m ost a tolvajjal? - kérdeztem én.

Le Poittevin elérzékenyülten m o n d ta, h o g y sze­ gény feje biztosan n ag y o n fáradt lehet. C sakugyan úgy látszott, végét járja, olyan kegyetlenül gúzsba volt kötve, odaszíjazva a deszkához, szája betöm ve.

E nrajtam is nagy szánalom, a b e rú g o tt em b er szá­ nalma vett erőt, és kivéve a szájából amivel b e tö m ­ tük, m egk érdeztem tőle: - N o , ö regem , h o g y érzi m agát?

A tolvaj ny ö szö rg ő it: - Elég volt, a kutyafáját!

M ost Soriéul kezdett atyáskodni felette. Levett ró ­ la m inden köteléket, leültette, letegezte, és ho g y öszszeszedhesse m agát, m in d a há rm a n nekiláttunk, hogy egykettőre újabb puncsot készítsünk. A tolvaj ny ugodtan ült a karosszékben, és nézett m inket. M i­ kor az itóka elkészült, ő t is m egkínáltuk egy po h ár­ ral; a fejét is öröm est ta rto ttu k volna hozzá; és koc­ cintottunk.

A fogoly annyit ivott, m in t egy regim ent. D e m i­ kor m egvirradt, fölállt, és igen n y u g o d t h an g o n azt m o n d ta : - K énytelen v agyok elbúcsúzni az uraktól, m ert haza kell m ennem .

R o p p a n tu l sajnáltuk. T a rtó z ta ttu k is, de n em akart tovább m aradni.

E kkor kezet szorítottunk vele, és Soriéul g yertyá­ jával m egvilágítva az előcsarnokot, után a szó lt: - V igyázzon, a kapu alatt is van m ég egy lépcső!

Az elbeszélő körül jó íz ű nevetés han gzott fel. Az öregúr felállt, pipára g yújtott, és m egállva velünk szemközt, hozzátette: - D e a legérdekesebb a históriában az, h o g y m e g ­ történt.

1882. június 21.

Lányi Viktor fordítása

Egy no vallomása C O N F E S S I O N D ’U N E F E MME

Arra kért, barátom , meséljem el m agának életem legm élyebb emlékeit. N a g y o n öreg vagyo k, se roko­ naim , se g y e rm ek eim ; tehát szabadon vallhatok.

Csak azt engedje m eg, h o g y nevek nélkül tegyem.

M in t tudja, sokszor szerettek; szerettem elégszer én is. N a g y o n szép voltam , ma m ár n y u g o d ta n meg­ állapíthatom , hiszen sem m i sem m aradt a szépségem­ ből. Lelkem nek é p púg y életszükséglete volt a szere­ lem, m int testem nek a levegő. Inkább meghaltam volna, m in t h o g y szerelem nélkül éljek, anélkül, h o g y valakinek a lelke állandóan felém forduljon.

A n ő k nem egyszer hangoztatják, h o g y tiszta szívből szeretni csak egyszer lehet; én többször is szerettem heves szenvedéllyel, és el sem bírtam képzelni, hogy tüzem valaha is kialudhat. Mégis kiham vadt, term é­ szetes m ó d o n , m in t a láng, ha nincs elég fája.

Elmesélem m ost m agának első k alandom at; meg­ lehetősen ártatlan vo ltam benne, de valam ennyi kö­ v etkezőt ez határozta meg.

A szörnyeteg Pecq patikus borzalm as bosszúja egyszeriben eszembe ju tta tta a rettenetes drámát, m elynek a k ara to m o n kívül részese lettem.

E gy éve v oltam féijnél; gazdag e m b e r volt az uram , H ervé de K ér. . . gróf, régi b re to n család saija; szeretni n em szerettem. A szerelemhez, az igazihoz - legalábbis azt hiszem - egyszerre kell szabadság is m eg akadályok is. D e szerelem-e a kényszerű szere-

564

lem, tö rv é n y szentesítése, pap áldása m ellett? E gy ' törvényes csók sose ér föl egy lo p o tt csókkal.

Férjem magas, elegáns férfi volt, és valóban n ag y ­ úri m o d o rú . D e n e m volt elég eszes. P ontosan fogal­ m azva beszélt, vélem ényei m etszettek, m in t a penge. Érezni lehetett, h o g y elméje tele van kész g o n d o la ­ tokkal, m elyeket apja és anyja ültetett el benne, azok viszont az őseiktől kapták őket. Soha ne m tétovázott, m indenre azonnal válaszolt, korlátoltan, habozás nél­ kül, m ég csak n em is gyanítva, h o g y a d o lg ok at más­ ként is lehet látni. Érezni lehetett rajta, ho g y a feje végérvényesen be van zárva, és sem m ilyen eszme sem kering benne, egyetlen olyan g o n d o lat sem, m ely m egújítja és fölfrissíti az elm ét, m in t a szél a há­ zat, ha ajtót-ablakot kitárnak.

A kastély, ahol laktunk, egy pusztaság kellős köze­ pén állt. N a g y , szo m o rú épület, óriási fák közt, olyan volt rajtuk a m oha, m in t az aggastyánok ősz szakálla.

A park valóságos erdő, m ély árok vette k örül, farkasugratónak hívják az effajta á rk o kat; leghátul, a pusz­ ta felé volt két tav u n k is, tele náddal, hínárral. A két tavat patak k ö tö tte össze; a patak partján féljem kis k u n y hó t építtetett, o nn ét lődözte a vadkacsákat.

R en des cselédségünkön kívül volt egy éjjeliőrünk, am olyan oktalan b aro m , aki haláláig rajongó hűség­ gel ragaszkodott az u ram ho z, m eg egy szobalá­ nyunk, aki m á r-m á r b a rá tn ő m n e k szám ított, és tűz­ be m ent volna értem . Spanyolországból h o ztam m a­ gam m al, öt évvel azelőtt. Talált gyerek v o lt; cigány­ nak nézhették volna, olyan sötétbarna volt a bőre, olyan fekete a szeme; haja valóságos erdő, és m indig borzas. T izenhat esztendős volt, de húszat m u tato tt.

M e g jö tt az ősz, sűrű vadászatokkal, hol a szomszé­ doknál, hol nálunk. F igyelm em m eg ak adt egy fiatal­ em beren, C . . . b á r ó n : föltű nő en sokat lá to gatott el hozzánk. A ztán egyszer csak elm aradt, és nekem 565

eszembe se ju t o tt tö b b e t; de észrevettem , h ogy fér­ je m viselkedése m eg v álto zo tt irány o m b an .

H allgatag lett, go ndterhelt, s m ár m eg se csókolt; és bár soha n e m lépett be a szobám ba - ragaszkodtam hozzá, ho g y külö n szobám legyen, és ha akarok, egyedül lehessek - , éjszakánként néha surranó lépte­ ket h allo ttam : ajtóm ig jö tte k , m ajd néhány perc m úlva eltávoztak.

A b lak o m földszintre nyílt; id ő nk ént olyasféle neszt véltem hallani, m intha járkálna valaki a kastély körül a sötétben. Szóltam a férjem nek; ő pár pillana­ tig fürkészve rám nézett, aztán azt m o n d ta : - Sem m i, csak az őr.

Egy este H ervé kivételesen igen v id ám n ak m u tat­ kozott, furcsa, alattom os vidám sággal; ah o gy befe­ je z tü k a vacsorát, azt kérdezte: - N e m lenne kedve pár órai vadászlesre? Puska­ végre akarok kapni egy ró k át; m in d en éjjel m eg­ dézsmálja a barom fiólam at.

M eg le p ő d te m , té to v áztam ; de m e rt olyan különös makacssággal nézett rám , végül is azt feleltem: - H o g y n e , b arátom , n a g y o n szívesen.

K ö z b e v e tő le g : férfi se vadászott nálam különbül farkasra, vadkanra. Egészen természetes volt hát, h o g y m agával h ív o tt erre a lesre.

D e egyszeriben furcsa idegesség vett erőt rajta; egész este izgett-m o z g o tt, hol fölpattant, hol m egint leült, izgatottan.

Tíz óra kö rül hirtelen hozzám fordult.

- N os, készen van?

Fölálltam. O maga hozta oda a vadászfegyvere­ m e t; m e g k érd eztem hát tőle: - M ire kell tölteni, golyóra vagy sörétre?

M e g h ö k k e n t; aztán azt felelte: - O , csak sörétre, az is elég lesz, legyen nyugodt.

566

N é h á n y pillanat m úlva hozzátette furcsa h a n g o n : - H idegvére, az aztán van!

E lnevettem m agam .

- N e k e m ? M iért ne? Egy rók át lepuffantani! De hát m it g ondol, b a rá to m ?

E lindultunk nesztelenül a p ark o n át. A ház aludt.

A telehold m intha sárgára festette volna az ó d o n épü­ letet; a palatető csillogott. A kastély két végében a két to rn y o n egy-egy fényfolt; és sehol sem m i nesz: halottnak tetszett a világos, szom orú, enyhe és súlyos éjszaka. F uvalóm se reb b en t; ne m b rek eg ett egyetlen béka, n e m h u h o g o tt egyetlen bago ly sem ; m in den re valami gyászos zsibbadás nehezedett.

M ik o r a park fái alá értü nk , hűvösség csapott m eg és avarszag. Férjem egy szót se szólt, csak fülelt, k é m ­ lelt, szim atolt a sötétben, tetőtől talpig elborította a vadászszenvedély.

C sakham ar o tt vo ltu n k a két tó partján.

N á d h a ju k ne m m occant, n e m borzolta m eg a leg­ kisebb légáram lat sem; de a vízben volt valami alig észlelhető kis mozgás. A fölszín eg y-egy pontja néha m egrebbent, és k ö rö k futo ttak szét belőle, egyre tá­ guló, fényes ráncok.

A ku n yh ó nál, ahol lesben kellett állnunk, férjem előretessékelt; csak u tá n a m lépett be, és lassan m e g ­ töltötte fegyverét. V alahogy összeborzongtam a závár kattanására. O megérezte. A zt kérdezte: - M i az, talán elege volt a m egpróbáltatásból? A k ­ k o r m enjen haza.

- Egyáltalán n e m - feleltem m eglepődve. - N e m azért jö tte m idáig, h o g y m ost visszaforduljak. H o gy maga m ilyen furcsa m a este!

- A h o g y akarja - m o rm olta.

S o tt m aradtu nk , m ozdulatlanul.

M in teg y félóra m úlva, m e rt sem m i n e m zavarta

567

m eg az őszi éjszaka súlyos és fényes n yugalm át, hal­ kan m eg k érd eztem tőle: - Biztos, h o g y erre jö n ?

H ervé m egránd u lt, m in tha m e g m a rta m volna.

A fülem hez hajolt.

- Biztos vag yo k benne, érti? És ú jrak ezd őd ö tt a csönd.

A zt hiszem, m á r-m á r éppen elszunnyadtam , m i­ k o r férjem k aron ragadott, és sziszegő, torz hangon s u tto g ta : - Látja, ott, a fák alatt?

H iába néztem , ne m láttam sem m it. H ervé lassan vállához em elte a puskáját, s kö zben egyre a szemem­ be m eredt. M a g a m is lövésre készen á llta m ; s akkor egyszerre egy férfi tű n t föl a holdfényben, harminc lépésnyire elő ttü nk , sebes léptekkel, előrehajolva, m intha futna.

A nnyira m e g d ö b b e n te m , h o g y éleset kiáltottam ; de m ielő tt elfo rd u lh attam volna, szem em előtt láng lobbant, fülsiketítő csattanás hallatszott, és láttam, h o g y a férfi végig h em p ered ik a földön, m in t egy te­ libe talált farkas.

Sikoltozni kezdtem , rém ülten, eszelősen; akkor egy d ü h ö d t kéz, H erv é keze, to rk o n ragadott. Földre taszított, aztán erős kaijaiba kapott. A levegőben tar­ tott, és szaladt, szaladt velem a fü vö n heverő test felé, és vadul ráhajított, olyan durván, m in tha szét akarná zúzni a fejemet.

A zt hittem , vé g e m ; azt hittem , m eg öl; m á r h o m ­ lo k o m felé közeledett a sa rk a ; de a k k o r őt is átkap­ ták, földre ránto tták, anélkül, h o g y hirtelenében föl­ fo g hattam volna, m i történt.

D e aztán fölegyenesedtem , s o tt láttam Paquitát, a szobalányom at: az u ra m mellén térdelt, ú g y csim­ paszkodott rajta, görcsösen, tébolyultan, m in t egy

568

dühös macska, és szaggatta a szakállát, tépte a baju­ szát, karm olta az arcát.

M ajd, m intha hirtelen valam i más ju tn a eszébe, fölállt, a holttestre vetette m agát, átölelte, és csókol­ gatni kezdte, a szemét, a száját, ajkával ny ito g atva a halott ajkakat, lélegzetét keresve, m ély, szerelmes csókját kutatva.

Férjem m á r talpon volt, és csak b ám ult. V égre m egértette a d o lg o t; térdre esett előttem .

Bocsáss m eg, d rágám ! T éged gyanúsítottalak, és ennek a lánynak a kedvesét ö ltem m e g ; az éjjeliőr ve­ zetett félre. Én csak őket n éztem : az élő és a h alott különös csókjait; és a lányt, a h o g y zokog, a ho g y rázkódik kétségbeesett szerelmében.

A ttó l a pillanattól fogva tu d ta m , h o g y hűtlen le­ szek a férjemhez.

1882. június 28.

Rónay György fordítása

569

Holdfény C L A I R DE L U N E

Julié R o u b é re a nénjét várta, H enriette Létorét, aki svájci utazásából tért vissza.

A L étoré házaspár m in teg y öt hete kelt útra. A fér­ je t házaszólították a dolgai, egyedül tért vissza calvadosi birto k u k ra , az asszony néhány n ap ot Párizsban akart tölteni a húgánál.

Esteledett. A polgári ízlésű kis szalont kezdte elön­ teni az alkonyati hom ály. R o u b é re -n é olvasott, szó­ rakozottan, szemét m in den neszre föl-fölkapva.

V égre megszólalt a csengő, és vastag útiruháiba b urkolózva m egjelent a nénje. Szinte m ég rá sem is­ m ertek egym ásra, s máris egym ás karjába borultak; ha szétváltak, csak azért, h o g y n y o m b a n újra össze­ ölelkezzenek.

Aztán beszélgetni kezdtek, kérdezősködtek egy­ más egészségéről, családjáról m eg ezer más apróság­ ról; szaggatottan, gyors szavakkal, egyik tárgyról a másikra szökkenve csevegtek; H enriette közben le­ vette fátylát és kalapját.

Egészen sötét volt már. R o u b é re -n é világosságért csöngetett, s ah og y behozták a lám pát, ismét a nővé­ rére tekintett, újabb ölelésre készen. D e m intha m eg­ d erm ed t v o ln a : csak állt d ö b ben ten , szótlanul. Létoréné halántékán egy-egy vastag ősz fürt fehérlett.

Haja egy ébk én t feketén csillogott; de ott, és csak ott, kétoldalt m intha ezüst patakok kígyóznának, s ol­ vadnának aztán n y o m b a n a hajzat sötét töm egébe.

Pedig alig volt huszonnégy éves; hirtelen őszült meg, 570

azóta, h o g y Svájcba utazott. R o u b é re -n é m ozd ulat-' lanul, m e g rö k ö n y ö d v e nézte, m intha valam ilyen rej­ telmes és szörnyű szerencsétlenség szakadt volna a nénjére.

- M i tö rté n t veled, H enriette? - kérdezte.

- Sem m i, igazán sem m i - felelte a másik szom orú, beteg mosollyal. - Az ősz hajam at nézed?

R o u b é re -n é hirtelen vállon ragadta; rászegezte fürkésző szemét, és m egism ételte: - M i tö rté n t veled? A zonnal m o n d d m eg, m i van veled! D e ne hazudj, úgyis észreveszem.

O t t álltak egymással szemben. H enriette holtsá­ padt lett, szemét lesütötte, k ö n n y rezgett a szeme sarkában.

- M i tö rté n t veled? - unszolta a húga. - M i van veled ? Felelj!

Erre m eg adó han g o n azt suttogta: - Szeretőm v an . . .

N ő v é re vállára b oru lt, és zo kogni kezdett.

Aztán m ik o r kissé m e g n y u g o d o tt, s melle m ár n em h u llám zo tt olyan hevesen, egyszerre m egered t a szava, m intha ki akarná vetni m agából ezt a titkot, ki akarná önteni ezt a fájdalmat egy baráti szív előtt.

A k k o r kézen fogva, egym ás kezét szorongatva a két asszony leült a sötét szalon m élyén a k erevetre; a fiatalabbik átkarolta az idősebbet, szívére vonta, és hallgatta, m it m ond.

- O , tu d o m , h o g y nincs m en tség em ; n em is értem m agam at, és attól a naptól fogva m intha őrü lt vol­ nék. Vigyázz, kedveském , vigyázz m agad ra; ha tu d ­ nád, m ilyen g yö n g ék vagyunk, m ilyen k ö n n y e n en­ g edünk, m ilyen h am ar elbukunk! Elég hozzá egy semmiség, egy kis m eghatottság, elég, ha szívedet éppen csak m eglegyinti valami kis szom orúság, s ép­ pen csak földereng benned a vágy, ami m in d n y á ju n 57i

kát m egkísért o lyk o r, az ölelés, csók, simogatás váR á­ ism ered a férjem et, és tu d o d , m en n yire szeretem; de 6 érett és bölcs férfi, sem m it sem ért a női szívnek ezekből a g y ö n g é d remegéseiből. O m indig, kivétel nélkül m in dig egy és ugyanaz, m indig jó , mindig m osolyog, m in dig előzékeny, m in dig tökéletes. Ó , h o g y szerettem volna néha, ha karjába szorít, las­ sú és édes csókkal, m ely olyan, m in t egy ném a vallo­ más, és m elyb en a két k ü lö n lény eggyé fo rrad ; hogy szerettem volna, ha néha egy kicsit elhagyja magát, egy kicsit akár g y ö n g e is, és szüksége van rám , a sim ogatásom ra, a k ö nn y eim re!

T u d o m , ostobaság; de ha egyszer ilyenek va­ g y u n k, mi n ők! M it tehetünk ellene?

D e azért soha eszembe sem ju t o tt volna, hogy megcsaljam. És mégis m e g tö rtén t, csak úgy, ok nél­ kül, szerelem nélkül; csak m ert egy éjszaka holdvilág volt a luzerni tavon.

Egy hónapig utaztunk együtt, s az alatt az egy hó­ nap alatt férjem n y u g o d t egykedvűsége m inden lel­ kesedésemet m egb én íto tta, m in den rajongásom at ki­ oltotta. M ik o r egy-egy hajnalon, szem közt a kelő nappal, egy h egyoldalon lefelé g ö rd ü lt velünk a négylovas postakocsi, s én, m egpillantva a reggeli k ö d áttetsző fátylán a hosszú völgyeket, az erdőket és patakokat m eg a falvakat, ujjongva tapsolni kezd­ tem , és fö lk iá lto tta m : „ O , m ilyen g y ö n y ö rű ! Csó­ kolj m eg, k ed v esem !” - ő csak m eg vo n ta a vállát, és hűvösen jó in d u la tú mosollyal azt felelte: „Az még n em o k a csókolózásra, ha az em b ern ek tetszik egy táj.”

N e k e m ettől szinte m eg fag y o tt a szívem. M ert én ú gy g o n d o lo m , ha ketten szeretik egym ást, vala­ hányszor valami n ag y o n szépet látnak, szeretnék egym ást m ég jo b b a n szeretni.

572

Egyszóval szinte b u z g o tt b e n n e m a költészet, ő azonban n e m hagyta kiáradni. M it m o n d ja k ? Vala­ h o g y ú gy v oltam , m in t egy fölfűtött kazán, m elyben a gőz m in d en szelepét légm entesen lezárták.

E gy este - negyednapja laktunk a flueleni szállodá­ ban - R o b e rt-n e k fájt a feje, vacsora után n y o m b a n lefeküdt, s én egyedül m e n te m sétálni a tópartra.

T ü n d é ri éjszaka volt. T elehold ra g y o g o tt az égen; a havasokat m intha ezüsttel v o n ták volna be; a víz ^Ci)ines tükre m eg-m egD uizoloctoit. S a levegő eny­ he volt, tele azzal az átható langyossággal, am itől végképp elbágyadunk, és m in d en különösebb ok nélkül ellágyulunk. D e m ilyen érzékenyen rem eg ilyenkor a lelkünk! M ilyen k ö n n y e n m egrezdül, s m ilyen m élyen érez!

Leültem a fűbe, és csak néztem , n éztem ezt a nagy, elbűvölő, mélabús tavat, s valami különös dolog m en t végbe b e n n e m : szívem ben csillapíthatatlan vágy tám ad t a szerelemre, s arra, h o g y föllázadjak életem lapos és rideg egyhangúsága ellen. H át soha nem sétálhatok a holdsütötte p arto n olyan férfinak a karján, akit szerelemmel szeretek? Sosem érezhetem azoknak a m ély, édes és őrjítő csókoknak az ízét, m e ­ lyeket egy-egy m ám o ro s éjszakán v áltunk - éjszaká­ kon, m elyeket Isten is a szerelemre te rem tett? E ngem sosem fognak szenvedélyes k aro k lázasan átfonni, nyári éjek világos árnyai közt? És sírni kezdtem , sírtam esztelenül.

Z ajt hallottam a h átam m ögül. Egy férfi állt m ö ­ gö ttem , és nézett. A ho g y m eg ford ultam , m egism ert, felém lépett.

- M iért sír, asszonyom ?

Egy fiatal ü g y v é d volt, édesanyjával utazott, és m ár többször találkoztunk vele. G y akran n y o m o n követett a tekintete.

O ly a n földúlt voltam , ho g y azt sem tu d ta m , m it 573

feleljek, m it gondoljak. Fölálltam, s azt m ondtam , nem jó l érzem m agam .

M ellém szegődött, m agától értetődőleg, de tiszte­ letteljesen, és az utazásunkról kezdett beszélni. M ind­ azt, am it éreztem , m egfogalm azta, k im o n d ta ; m ind­ azt, am ibe b ele b o rz o n g o tt a lelkem, m egértette, akárcsak én, jo b b a n , m in t én. S egyszerre csak verse­ ket kezdett idézni, M usset v e rse it! F ölzokogtam , el­ m o n dh atatlan fölindulás lett úrrá rajtam . M intha a hegyek, a tó, a holdfény m in d dalba fogtak volna, csodálatosan édes d a lb a . . .

S ak k o r tö rtént, n e m tu d o m , h o gy an , n em tudom , m iért, valam ilyen révült ö n k ív ü le tb e n . . .

O m e g . . . ő t csak m ásnap láttam viszont, az indu­ lás pillanatában. Á tn y ú jto tta a n é vjeg y ét!. . . És Létoréné, szinte félájultan húga karjaiban, fölföljajdult, néha m á r-m á r kiáltva.

A k k o r R o u b é re -n é m egfo nto ltan, szelíden, ko­ m o lyan azt m o n d ta : Látod, nő v é rk é m , sokszor n e m is férfiba va­ g y u n k szerelmesek, hanem m agába a szerelembe.

A zon az éjszakán a te igazi szeretőd is a holdfény volt.

1882. július 1.

R ónay György fordítása

574

Egy kakas kukorékolt UN COQ CHANTA

B erthe d ’Avancelles m in d ed dig visszautasította m á r-m á r rem énytelen lovagjának, Joseph de C roissard bárónak m inden könyörgését. T élen Párizsban a férfi lángolva ostrom o lta, m ost pedig estélyeket és vadászatokat rendezett tiszteletére n orm an d iai kasté­ lyában, C arville-ban.

D ’Avancelles, a félj n e m látott sem m it, n e m tu ­ d o tt sem m it, m in t a férjek általában. A zt beszélték, egy lakásban s mégis k ü lö n élnek, m ert az asszony nem bocsátotta m eg férfiúi erőtlenségét. K ö vér kis em b er volt, kopasz; karja, lába, nyaka, orra, m in d e­ ne rövid.

D ’Avancelles-né éppen az ellentéte: magas, barna, merész fiatal n ő ; csengőn arcába nevetett féijének, aki társaságban gy ak ran m egjegyezte: „Főzni, azt t u d !” - s az asszony bizonyos m eg n yerő, gyengéd te­ kintettel figyelte állandó, epedő lovagjának, Joseph de Croissard b árón ak széles vállát, erőteljes alkatát, hosszú, szőke bajuszát.

D e eddig n e m hallgatta meg. A báró m in d en ét fel­ áldozta érte. Egym ás után rendezte az estélyeket, a vadászatokat, újabb és újabb szórakozásokat, és ezek­ re m eghívta a szomszédos kastélyok nemességét.

E rdeiben napról napra csaholó vizslák rohantak róka és vaddisznó n y o m á b a n , és esténként káprázatos tűzijáték égő tollbokrétái keveredtek a csillagok k ö ­ zé, m íg a szalon ablakai fénysávokat vetettek a hatal­ mas gyepen im b o ly g ó árnyékokra.

575

Ősz volt, a rózsaszínű évszak. A gyep felett - m int m adárcsapatok - levelek rö p kö d tek . A levegőben nedves földszag úszott, a vetkőző föld szaga, s ugyan­ ú gy megcsapta az em bert, ah o gyan m egérezzük a meztelen test szagát, am ik o r bál után lehull a ruha egy nőről.

A báró állandóan kérlelte és g y ö tö rte az asszonyt, s egy este valam elyik bálon, m ég az elm últ tavaszon, d ’Avancelles-né ezt felelte: - B arátom , ha el kell b u k n o m , n e m kerülhet rá előbb sor, csak a m ik o r a levelek m á r lehullottak. N a ­ g y o n sok d o lg o m van ezen a nyáron, n e m érek rá.

A férfi n e m felejtette el a nevető, merész szavakat; s n apról napra egyre közelebb k ü zd ö tte m ag át hozzá, szívósan eg y-egy lépést tett előre a szép, merész aszszony kegyeiben; és ú gy látszott, h o g y B erthe talán m ár csak illendőségből áll ellen.

N a g y vadászatra készülődtek. És előző este az aszszony nevetve fo rdu lt a fé rfih o z : - H a m aga ejti el a vadat, báró, szám íthat rá, hogy m egjutalm azom .

A férfi hajnalban talpon volt, h o g y m egtudja, m erre tanyázik a vadkan. H elyü k re kísérte a hajtó­ kát, felállította a kutyafalkát, m in d en t m aga rende­ zett el, h o g y biztosítsa diadalát; s m ik o r a k ü rtö k az indulást jelezték, testhez álló, v örös-arany vadászru­ hában je len t m eg, csípője keskeny volt, melle hatal­ mas boltozatú, szeme sugárzott - friss és erős volt, m intha m ost lépett volna ki az ágyból.

A vadászok elindultak. A felvert vadkan a bozótba m enekült, n y o m á b a n a csaholó kutyák. A lovak vág­ tában vitték az e rd ő k szűk ösvényein a D ianákat és lovagjaikat, m íg a felázott u ta k o n zajtalanul gurultak a társaságot messziről k öv ető kocsik.

B erthe d ’Avancelles kajánul m aga mellett tartotta a bárót, s lovát lépésre fogva h átram aradt az egyik 576

széles, vég nélküli, egyenes úton, m ely fölött négy sor tölgy koronája hajolt össze boltozatként.

A férfi - szerelemtől és nyugtalanságtól rem egve - egyik fülével a fiatalasszony csipkedő fecsegését hallgatta, a másikkal a kürtszót figyelte, a távolodó k u ty á k csaholását.

- H át m á r ne m szeret ? - kérdezte a nő.

Croissard feléje fo rd u lt: - H o g y m o n d h a t ily e t!

Az asszony to v áb b kínozta : - P e d i g a vadászat, ú g y látom , jo b b a n érdekli!

A férfi feljajdult: - H át ne m azt parancsolta, h o g y én terítsem le a kant?

D ’Avancelles-né k o m o ly a n r á h a g y ta : - D e m e n n y ir e ! R a g a sz k o d o m h o z z á ! E lőttem kell m egölnie!

Erre a férfi m e g re m e g e tt a nyeregben, m egsarkantyúzta lovát, m ely rö g tö n felágaskodott - s türelm ét vesztve felkiáltott: - H á t a k k o r ! . . . H a itt m arad u nk , n e m teljesíthe­ te m a parancsát!

Az asszony azonban tov áb bra is kedvesen társal­ g ó it vele, m egfogta karját, vagy lova sörényét sim o­ gatta, m in th a csak szórakozottságból tenné. És nevetve, k ön n y e d é n odavetette: - Pedig m eg kell le n n ie . . . k ü lö n b e n . . . m aga lát­ ja kárát!

Ezután jo b b ra ford ult az egyik kis ösvényre, m ely fölé sűrű lo m b o k boru ltak, s egyszer csak egy ág el­ állta útjukat, s h o g y elke rü ljé k : B erthe a férfihoz ha­ jo lt, oly közel, h o g y a báró nyakán érezte a nő hajá­ nak csiklandozását. Hevesen átölelte, és sűrű bajuszát Berthe halántékára szorítva, vadul m egcsókolta.

A fiatalasszony először m ozdulatlanul engedett a szenvedélyes csókoknak; m ajd hirtelen m egrázkódva 577

hátrafordította fejét és - véletlenül-e vagy szándéko­ s a n ? - kis szája összeakadt azzal a másik szájjal a sűrű, szőke férfibajusz alatt.

E k k o r - zavarában-e vagy lelkifurdalásból - osto­ rával rácsapott lova oldalára, és az állat vágtatni kez­ dett. Sokáig ro hantak így, s m ég csak egym ásra sem néztek.

A vadászat gom olygása m in d közelebbről hang­ zott, a sűrű erdő m ár szinte rem egett, s egyszerre a b o k ro k közül kitörve, véresen elrohant előttük n vadkan, lerázta m agáról az üldöző kutyákat.

A báró diadalmasan felnevetett, s o dakiáltott az asszonynak: - Aki szeret: k ö v e t ! És eltűn t a sűrűben, m intha az erdő elnyelte volna.

A m ik o r d ’Avancelles-né n éhány perccel később egy tisztásra ért, a férfi sárosán, tépett vadászruhában éppen felegyenesedett, keze csupa vér volt - s az elte­ rült kan lapockája m ö g ö tt o tt m eredezett a m arkola­ tig beledöfött vadászkés.

Enyhe, szom orkás estében, tűz m ellett tö rték fel a kant. A fáklyák vörös lángjába sárgás holdfény keve­ redett, a gyantás füst ködösen áradt szét az esti leve­ gőben. A k u ty á k a kan bűzös beleit ették, m o ro g va és verekedve. A hajtok és a vadászvendégek körbeállták a feltört vadat, és teli tüd őv el m egfújták a k ü rtö ­ ket. Az erős hang elszállt a tiszta estében az erd ők fe­ lett, elhaló visszhangját to v á b b re m e g te tté k a távoli v ö lg y e k ; a kürtszó felriasztotta a nyu g talan szarvaso­ kat, a csaholó rókákat, és m egzavarta a tisztások szé­ lén ugráló kis szürke nyulákat.

Az éjjeli m adarak riadtan rö p k ö d te k a m ohó, m e g v ad u lt falka fölött. A szép és szilaj percek h ang u ­ lata elérzékenyítette az asszonyokat, kissé ránehezed­ tek a férfiak karjára, s máris szétszóródtak a fasorok-

578

bán, m ég m ielőtt a k u ty á k befejezték volna lak om á­ jukat.

A fárasztó naptól és g y ö n g é d érzéseitől elbágyadva d ’Avancelles-né a b áró h o z fordult.

- N e m volna kedve já rn i egyet a parkban, bará­ to m ?

A férfi n e m felelt, reszketve, szinte öntudatlanul vitte magával. És rö g tö n átkarolták egym ást. Lassú lépésekkel m en tek a félig m á r lo m btalan ágak alatt, m elyeken keresztülbújt a hold fén y ; olyan hevességgel rohanta m eg ők et a szerelem, a vágy, a parancs, h o g y össze­ ölelkezzenek - szinte lezuhantak az egyik fa alá.

A k ü rtö k m ár elhallgattak. A kim e rü lt kuty ák aludtak az ólakban.

- M e n jü n k be! - m o n d ta a fiatalasszony.

Visszafordultak.

M ajd a m ik o r a kastély elé értek, a nő elhalóan s u tto g ta : - O ly a n fáradt v a g y o k ! Lefekszem . . .

S a m ik o r a férfi kitárta karját, h o g y m ég egyszer m egcsókolja: elsiklott előle - búcsúzóul odavetette: - N e m ! . . . L e fe k s z e m ... Aki szeret: követ!

Egy óra m úlva a csendes kastély halo ttn ak látszott m á r; ek k o r a báró óvatosan kilépett szobájából, és halkan k o p o g ta to tt barátnője ajtaján. N e m j ö tt fele­ l e t - len yo m ta a kilincset. Az ajtót n em reteszelték el.

A fiatalasszony az ablakban k ö n y ö k ö lv e á bránd o ­ zott.

A báró eléje borult, és éjszakai köntösén át forrón csókolta térdét. O n em szólt; vékony ujjait kedves­ kedve m élyesztette a férfi hajába.

Egyszerre kiszabadította m agát, m in t aki m ost ko ­ m oly an d ö n tö tt - szokott merészségével, de egészen halkan o d a s ú g ta : - Visszajövök! V árjon m eg!

579

És sötétben k in y ú jto tt ujja a szoba m élyébe, az ágy elm osódó, fehér foltjára m u tatott.

E k k o r a férfi tapogatózva, m egszédültén, rem egő kézzel gyorsan levetkőzött, és beb újt a hűvös takaró alá. G yöny ö rű ségg el n y ú jtó z o tt el, hajszában kifá­ radt teste ú g y élvezte a vászon simogatását, hog y ba­ rátnőjéről is m ajd n em m egfeledkezett.

D e az asszony m ég m indig n e m j ö t t ; bizonyára él­ vezte, h o g y m egkínozhatja. A férfi végtelen b o ld o g ­ sággal h u n y ta le szem ét; álm odozva, édes várakozás­ sal g o n d o lt arra, am ire annyira vágyott. Teste m in d ­ jo b b a n zsibbadni kezdett; elbódult gondolatai bi­ zonytalanul lebegtek. V égül is legyőzte a hatalmas fáradtság, elaludt.

A k im erü lt vadászem ber súlyos, elűzhetetlen ál­ m ával aludt. Hajnalig. És a félig n y ito tt ablakon át a szomszédos fákról egyszerre beszökkent egy kakas kukorékolása. Az éles hang m eg h ö k k e n te tte - a báró hirtelen felnyitot­ ta szemét.

M aga m ellett egy n ő testét érezte, n e m ismerte az ágyat, m elyben feküdt, m eglepetten és sem m ire nem em lékezve m o ty o g ta az ébredés riad tságában : - M i az? H o l v ag y o k ? M i tö rté n t?

A fiatalasszony, aki egész éjszaka ne m hu n yta le szemét, m ost ránézett a kócos férfira, gyulladt szemé­ re, duzzadt ajkára - és azzal a megvetéssel, ahogyan a férjével beszélt, megszólalt: - O , sem m i! Egy kakas k u k o r é k o l . . . A ludjon csak to váb b, b ará to m ! Ez ne zavarja m agát!

1882. július 3.

Illés Endre fordítása

580

Álmok RÉVES

Vacsora után voltak, barátok, öreg barátok. Ö te n : egy író, egy orvos és h á ro m gazdag m agánzó, ők h árm an agglegények.

Beszéltek m á r m indenről, és elfogta őket a bágyadtság, az a bágyadtság, am ely m egelőzi éc m eg ­ érleli a szétszéledést az összejövetelek után. Az egyik jelenlevő, aki m á r öt perce szótlanul bám u lta a hu l­ lám zó, gázlámpa-csillagos, zajos kö ru ta t, hirtelen m egszó lalt: - Ha az e m b e r reggeltől estig n e m csinál sem m it, oly hosszúak a napok!

- M eg az éjszakák is - fűzte hozzá a szomszédja.

- Én alig alszom, a szórakozás fáraszt, a beszélgetések is oly e g y fo rm á k ; sose akadok egy új gondolatra, és akárkivel beszélek, m indahányszor dühös vágy fog el, ho g y ne m o n djak sem m it, és ne figyeljek oda semmire. N e m tu d o k m it kezdeni az estéimmel. És a h arm ad ik m u n k átlan is kijelentette: - M it nem adnék érte, ha csak két kellemes órám lenne naponta!

Erre az író, aki m á r karjára vetette felöltőjét, o d a ­ lépett : - H a valaki újfajta kicsapongást találna fel m o n d ta - , és m egajándékozná vele felebarátait, felére rö v id ítv én életüket, n a g yo b b szolgálatot tenne az em beriségnek, m in t az, aki felfedezné az ö rö k egész­ ség és ö rö k ifjúság m egőrzésének szerét.

581

Az orvos clnevette m agát, és szivarját rágva m eg­ szólalt: - Igen, csak azt ne m lehet csak ú g y feltalálni. Pe­ dig sokat keresték, és alaposan feldolgozták az anya­ got, am ióta csak áll a világ. M ik o r az első em ber megjelent, m ár tökéletes volt e nem ben. M i alig tud­ ju k utolérni.

- Kár! - m o rm o g ta a h á ro m m u n k átlan közül az egyik.

H allgatott egy pillanatig, m ajd hozzátette: - Ha legalább aludni tudna az em ber, jó l aludni, úgy, h o g y ne érezzen se hideget, se m eleget, megsem m isülten aludni, m in t a kim erültség éjszakáin, aludni álom talanul.

- M iért álom talanul? - kérdezte a szomszédja.

- M e rt az álm ok n em m in d ig kellemesek, viszont m in d ig furcsák, valószínűtlenek, kuszák, és álm unk­ ban m ég a legjobb álm o k at se élvezhetjük k ed v ü n k ­ re. Ébren kell álm odni.

- M i akadályoz m eg benne? - kérdezte az író.

Az orvos eldobta szivarját.

- Az éber álom hoz, b aráto m , nagy erő és megfe­ szített akarat kell, következésképp nag y o n kim eríti az em bert. Pedig annyi bizonyos, h o g y az igazi álom, gond o lataink sétája bűvös látom ások között, a legna­ g y o b b élvezet a világon; de csak úgy, ha természete­ sen születik m eg, n e m g y ö trő d v e idézzük elő, és jó testi közérzet já ru l hozzá. Én m egajándékozhatlak benneteket ezzel az álom m al, de csak akkor, ha m eg­ ígéritek, h o g y n e m éltek vissza vele.

Az író vállat v o n t: - O ! Igen, tu d o m , a hasis, az óp iu m , a kokain, a mesterséges m ennyországok. O lv astam Baudelaire-t; m ég m eg is kóstoltam a híres kábítószert, bele is betegedtem .

H a n e m az orvos leült: 582

- N e m ! Éter, csak éter, és m ég hozzáteszem azt is, h og y nektek, íróknak o ly k o r élnetek kellene vele.

A h á ro m gazdag e m b e r közelebb m ent. Az egyik m e g k é r te : - M o n d d hát el n ek ün k , m ilyen a hatása! És az orvos belefog o tt: - T e g y ü k félre a nagy szavakat, j ó ? N e m egész­ ségügyi tanácsokat adok, s nem is erkölcsöt prédiká­ lok: a g y ö n y ö rrő l beszélek. T i n apról napra életete­ ket felemésztő kicsapongásokra adjátok m agatokat. Én egy újfajta érzésre a k a ro m felhívni a figyelm ete­ ket, am elyre csak okos em b e r képes, m o n d ju k in­ kább : nag y o n okos, s am ely veszedelmes, m in t m in ­ den, am i felcsigázza szerveinket, de gyönyörűséges.

Azt is hozzá kell tenn em , h o g y bizonyos előkészület, vagyis bizonyos megszokás szükséges hozzá, h o g y tökéletesen átéljük az éter sajátságos hatását.

Egészen más, m in t a hasis, m in t az ó p iu m , m in t a m o rfiu m hatása; és tüstént m egszűnik, m ih ely t m e g ­ szakítjuk az orvosság felszívását, a töb b i kábítószer pedig m ég órákig hat.

M ost igyekszem elemezni, am ilyen világosan csak lehet, h og y m it érez az em ber. D e ne m k ö n n y ű , oly finom ak, csaknem m eg fog h atatlan o k ezek az érze­ tek.

H eves idegzsába lepett meg, ak k o r használtam ezt a szert, és azóta talán egy kicsit visszaéltem vele.

N a g y o n fájt a fejem és a n yakam , elviselhetetlen forróságot éreztem a b ő rö m ö n , és lázas nyugtalansá­ got. F og tam egy nagy üveg étert, lefeküdtem , és las­ san belélegeztem.

N é h á n y m ásodperc m úlva halk m ora jt véltem hal­ lani, am ely ham arosan valam i duruzsolásfélévé erő­ södött, és ú g y éreztem , bensőm k ö n n y ű v é válik, k ö n ny ű vé, m in t a lég, h og y lég n em ű vé válik.

583

A zután a lélek elzsibbadása, szendergő, jó közérzet - habár a fájdalom n em szűnt m eg, de m á r n em volt g yö trő . O ly a n szenvedés, am ilyennek elviselésébe beletörődik az em ber, m á r n e m az a szörnyű szagga­ tás, am i ellen tiltakozik elkínzott testünk.

Az üresség furcsa és varázslatos érzése mellem ből nem sokára szétáradt m in den tago m b a, s legkisebb ízem is oly k ö n n y ű v é vált, oly k ö n n y ű v é , mintha h úsom és csontom elolvadt volna, s csak a b ő rö m m aradt volna m eg, a b ő rö m , h o g y érezhessem, mi­ lyen édes élni, m ilyen j ó így feküdni. A k k o r észre­ vettem , h o g y m á r sem m im se fáj. A fájdalom elha­ gy ott, elolvadt, elp árolg ott az is. És h a ng o kat hallot­ tam , négy han go t, két párbeszédet, de a szavakat n em értettem . O ly k o r csak összefolyó han g o k vol­ tak, o ly k o r m eg egy-egy szó azért elhatolt hozzám.

D e rájöttem , h o g y az is csak fülem fel-felerősödő zú­ gása volt. N e m aludtam , v irra sz to tta m ; tisztán, mé­ lyen, szokatlan erővel éreztem , g o n d o lk o d ta m , lát­ tam , szellemi ö rö m fo g o tt el, szellemi képességeim m egsokszorozódásának valam i különös m ám ora.

N e m olyan volt, m in t a hasis kábulata, ne m is m int az ó p iu m kissé beteges látom ásai; a szertelenül éles gondolkodás állapota volt, a világ dolgai látásának, megítélésének, érzékelésének új m ódja, s a bizonyos­ ság, a tökéletes m eggyőződés, h o g y ez a m ó d az igazi. És hirtelen felötlött b en n em a Szentírás régi képe. Ú g y éreztem , ettem a tudás fájáról, h o g y m inden ti­ to kró l lehullt a lepel, annyira hatalm ába kerített egy újfajta, furcsa, m egcáfolhatatlan logika. Sereglettek agyam ba az érvek, következtetések, bizonyítékok, s egy érv, egy következtetés, egy bizonyíték m enten m e g d ö n tö tte őket. Fejem az eszmék csatatere lett.

G yőzhetetlen szellemmel felfegyverkezett, magasabb

584

rendű lény lettem , s h atalm am tudatával csodás g y ö ­ n y ö rt íz le lte m . . .

S ez így folyt sokáig, sokáig. E gyre csak szívtam az éteres ü v e g e m tartalm át. Egyszer csak veszem észre, h o g y üres. És retten tő bánat tö rt rám .

A négy férfi egyszerre szólalt m e g : - G yorsan egy receptet egy liter éterre, do k to r!

H a n e m az orvos fogta a kalapját, és azt felelte: - A zt m á r n e m ; csak mérgeztessétek m eg mással m agatokat! - És elm ent.

H ö lg y e im és uraim , mi a vélem én y ük ?

1882. július 8.

Pór Judit fordítása

5*5

A retesz LE V E R R O U

A négy p o h á r csak félig ü rü lt ki, am i általában an­ nak a jele, h o g y a társaság m á r teleitta m agát. Elkez­ d ő d ö tt az a b o rk ö zi állapot, m ik o r a beszélők nem figyelnek a válaszokra, m e rt m ind en ki a saját kikí­ v ánkozó gondolataival foglalkozik, m ik o r harsá­ n yabb lesz a hang, csillogóbb a tekintet, és fesztele­ nebbek a m ozdulatok.

Csupa nőtlen férfi, m egcso nto so d ott agglegény vacsorázott itt együtt. Idestova húsz esztendő óta rendszeresen ültek össze, s a N őtlenségi Fogadalom Asztaltársaságának keresztelték el m agukat. A kkori­ ban tizennégyen voltak, és m in d e g y ik ü k elhatározta, h o g y sose házasodik meg. A zóta n égyre apadt a szá­ m uk. H á rm a n m eghaltak, heten m egnősültek.

A négy agglegény állta a sarat, és a m enn y ire tőlük telt, m e g ta rto ttá k a furcsa társaság alapszabályait.

M egalakuláskor egym ás kezét fogva esküt tettek, h o g y m in d en nőt, akit csak lehet - elsősorban a bará­ taik, legelsősorban pedig a legjobb barátaik feleségét - letérítik az úgy n evezett erényes útról. Természetes, h o g y akik az asztaltársaságból kilépve családot alapí­ tottak, tüstént és véglegesen összevesztek hajdani cim boráikkal.

A társaság tagjai arra is kötelezték m agu k at, hogy vacsora közben m indig m eg g y ó n ják egym ásnak leg­ u tó b b i kalandjaikat: részletesen, a neveket is m eg­ em lítve, aprólékos pontossággal szám olnak be róla.

586

így vált kö ztü k szállóigévé a m o ndás: H azudik, m int egy agglegény.

L é p te n -n y o m o n hirdették, m en n yire m egvetik a nőt, h o g y csupán „ á g y tö ltelék n ek ” tekintik. U n o suntalan Schopenhauert, az atyaistenüket idézték, azt hangoztatták, h o g y engedélyezni kellene a hárem e­ ket m eg a to ro n y b ö rtö n ö k e t, s az asztalnem űbe, am it a vacsorákra felterítettek, belehím eztették a régi latin m ondást: „M ulier perpetuus infans” , alája m eg A lfréd de V igny verssorát: Beteg gyermek a nő, szá zszor tisztátalan.

A nnyira m eg v etették a nőket, h o g y végül egyre csak velük foglalkoztak, rájuk go nd o ltak, értük él­ tek, m ind en igyekezetük, vág yu k feléjük irányult.

Az asztaltársaság egyk o ri tagjai, akik m egházasod­ tak, vén k a n d ú ro k n a k nevezték őket, a n yelvüket köszörülték rajtuk, és féltek tőlük.

A bizalmas vallom ásokra pezsgőbontáskor került sor a N őtlenségi F ogadalom asztalánál.

Ezen az estén be n e m állt az öregek szája - m ert öreg volt m á r valam ennyi - , és m inél jo b b a n elszállt felettük az idő, annál m e g h ö k k e n tő b b kalandokkal kérkedtek. Az u tó b b i hó n ap folyam án napo n ta leg­ alább egy n ő t csábított el m ind eg yik , és micsoda n ő ­ ket! R a g y o g ó , fiatal, előkelő, csodaszép asszonyo­ kat!

M ik o r a hódítások krónikája véget ért, felállt az, aki elsőnek kezdte beszám olóját, s így kénytelen-kel­ letlen végighallgatta a többit.

M ost, h o g y a hencegéseket befejeztük, szeret­ ném elm ondani nem a legutolsó, h anem a legelső ka­ landom at, m á rm in t életem első kalandját, m ik o r leg­ először beleb u ktam (m ert bukás az) egy nő karjaiba.

587

N o , n e m az első. .. h o g y is m o n d ja m csak?. .. n em az első próbálkozásom at fo g o m elbeszélni. Az első árok, am elyen átu g ru n k - az árok szót átvitt értelem­ ben használom egyáltalán n e m érdekes. Rendsze­ rint sáros, és m i egy kissé m ocskosán, egy szép illúzi­ óval szegényebben, szívünkben a szom orúság ful­ lánkjával és ném i un d o rra l tápászkodunk fel. A szere­ lem nek ez a kézzelfogható valósága kissé visszataszí­ tó, m ik o r először m eg ism erjü k ; másnak képzeltük el, légiesebbnek, finom abbnak. Testi-lelki viszolygás m arad utána, m intha véletlenül valami ragacsos anyagba n y ú ltu n k volna, és nincs víz a közelben, ho gy kezet m oshatnánk. H iába dörzsölgetjük, rajta marad.

H át igen! D e m ilyen gyorsan, m ilyen könnyen megszokja az em ber! Ú g y bizony, egykettőre! De azért. . . azért én m indig sajnáltam, h o g y n em adhat­ tam tanácsot a T e re m tő n e k , m ik o r azt a bizonyos do lg o t megszervezte. M a g a m sem tu d o m pontosan, m it eszeltem volna ki, de azt hiszem, én m ásként ren­ deztem volna el. Illendőbb és költőib b, igen, költőibb m egoldást kerestem volna. Ú g y vélem, a Jóisten ebben az esetben igazán tú­ lo n tú l. . . igen, tú lo n tú l. . . naturalista volt. Találm á­ nyából hiányzik a költészet.

H át m ost el a k a ro m beszélni az első társaságbeli k alandom at, az én első esetemet egy társaságbeli aszszonnyal, akit elcsábítottam. Bocsánat, tévedés, úgy akartam m o n d a n i: az első társaságbeli nővel, aki el­ csábított engem . M e rt kezdő k o ru n k b a n m i me­ g y ü n k lépre, később p e d ig . . . később szintén.

A n y ám barátnője volt, eg yéb k ént igazán bájos aszszony. Az a fajta, am elyik általában csak ostobaság­ ból m arad tiszta, és nekivadul, ha szerelmes. Azzal vádolnak b e nn ü nk et, h o g y m i visszük őket a rossz 588

útra. N o persze! H a n ő k rő l van szó, m in d ig a nyúl kezdi, sose a vadász. T u d o m , m in d egy ik ú g y tesz, m intha a m egtestesült ártatlanság lenne, pedig váltig csak azon já r az esz ü k ; észre se vesszük, máris az ujjuk k öré csavartak b e n n ün k et, s utána azzal vádolnak, h o g y rom lásba d ö n tö ttü k , elcsábítottuk, m egbecstelenítettük őket, és m ég isten tudja, m it k ö v e ttü n k el.

A b ban a nőben, akiről m ost beszélek, nyilván csak úg y izzott a vágy, h o g y megbecstelenítsem. K ö rü l­ belül h a rm in c ö t éves lehetett, jó m a g a m alig huszon­ kettő. Éppen ú g y eszem ágában sem vo lt elcsábítani, m in t trappista szerzetesnek beállni. H át egy szép na­ pon, m ik o r m eg láto g attam , és m eg h ö k k e n v e b á m u l­ tam öltözékét - pongyolája merész kivágása olyan hívogató volt, m in t a te m p lo m kapuja, ha misére ha­ rangoznak - , m egfogta a kezem et, az alkalom hoz il­ lően m egszorongatta, s epekedő sóhaja m in tha a legbensejéből tö rt volna fel.

- O , ne nézzen rám így, fiam! - rebegte.

V örösebb lettem a paprikánál is, és természetesen m ég félénkebb, m in t m áskor. Legszívesebben to vábbálltam volna, de ő szorosan fogta a kezem et, s a mellére, terjedelm es keblére szorítva, így szólt: - Érzi, h o g y d o b o g a szívem ?

Persze h o g y d o b o g o tt. N e k e m m ár nyilad o zo tt a szemem, de ne m tu d ta m , hol és h o g y an fogjak neki a dolognak. A zóta m egváltoztam . így hát egyik kezem et szíve húsos burk ára szorí­ to ttam , a másikkal a k alapom at m a rk o ltam , és csak néztem rá zavartan, b am b án , félénken m osolyogva, ő m eg hirtelen kihúzta m agát, és ingerülten rám sz ó lt: - Ejnye, m it csinál ? Fiatalember, m aga illetlen és n eveletlen !

G yorsan visszarántottam a kezem , m o so ly o m fel—

589

bem aradt, m entegetőző szavakat dadogva felálltam, és zavartan, elképedve távoztam . Á m a kelepce m ár m e g f o g o tt: róla ábrándoztam .

Bájosnak, im ád an d ó n ak találtam, elhitettem ma­ g am m al, ho g y szeretem, h o g y kezdettől fogva sze­ relmes vo ltam belé, és elhatároztam , h o g y v akm erő ­ én m eg ro h a m o z o m .

M ik o r újra találkoztunk, so k atm o n d ó an m osoly­ g o tt rám . O , az a m osoly, h o g y felkavart. És hossza­ san, jelentősen, m intha sürgetne, m egszorította a ke­ zem.

Ettől kezdve, ú gy hiszem, u d v a ro lta m neki. Ő m indenesetre azt állította, h o g y kivételes ravasz­ sággal, mesteri ügyességgel, m atem atikushoz méltó kitartással és fondorlatosán, m in t egy apacs, elcsábí­ tottam , tő rbe csaltam, m egbecstelenítettem .

D e hol tetőzzem be d ia d a lo m a t? .. . Ez a kérdés erősen n yugtalanított. C saládom nál laktam , és csalá­ d o m ebben a tekintetben hajthatatlannak m u ta tk o ­ zott. A hh o z n e m volt elég m erszem , h o g y egy nővel karonfogva, fényes nappal belépjek egy szállodába.

N e m tu d tam , kitől kérjek tanácsot.

N o h á t, a b a rá tn ő m bizalmas, tréfás csevegés köz­ ben kijelentette, ú gy volna rendjén, ha m in den fiatal­ em bern ek lenne valahol a városban egy b ú to ro zo tt szobája. Párizsban laktunk. Világosság g y últ az agy am ban, szobát szereztem, s ő eljött hozzám .

Egy n o v em b eri nap on j ö t t el. N a g y zavarban vol­ tam , szerettem volna elodázni a látogatását, m ert a kandallóban n e m égett a tűz. A zért n e m égett, m ert a kandalló füstölt. Éppen előző este csaptam nagy patáliát a háziúrnak, egy n y u g alo m b a v o n u lt kereskedő­ nek ; ő m egígérte, h o g y két napo n belül személyesen jö n el a kém ényseprővel, s alaposan megvizsgálják, mi a baj.

A lighogy a nő belépett, ezzel fo rd u ltam hozzá: 590

- N incs tüzem , m e rt a kandalló füstöl.

O , m intha csak fél füllel hallaná, azt rebegte: - Sebaj, van b e n n e m . ..

M e g h ö k k e n v e m e re d te m rá, ő zavartan elhallga­ tott, m ajd így folytatta: - A zt se tu d o m , m it beszélek. . . m e g ő rü lte m . . . elvesztettem a fejem . .. O , édes j ó istenem, m it te­ szek! M iért jö tte m ide, én boldogtalan! Ó ! Micsoda szég yen !. . . És zokogva a karjaim ba om lott.

K o m o ly a n v ettem aggodalm ait, és szavam at ad­ tam , h o g y egy ujjal se n y ú lo k hozzá. Erre leroskadt, és azt n y ö gd écselte: - H át n e m látod, h o g y szeretlek, h o g y a tied va­ g y o k ? M egőrjítettél! Ú g y véltem , m ost m ár haladéktalanul el kell kez­ deni az o stro m o t. D e ő reszketett, felpattant, elm ene­ kült, be egy szekrénybe, s o tt m egbújva k iáltozott: - O , ne nézzen rám ! N e, ne! Szégyellem m ag am napvilágnál. H a legalább n e m látnál, ha sötétben len­ nénk, teljesen sötétben m indketten. U g y e , drág ám ?

M ilyen boldogság lenne! O , ez a világosság!

Az ablakhoz roh a n ta m , b e h ajto ttam a zsalukat, összehúztam a függönyszárnyakat, a beszivárgó fénycsíkokat felöltőm m el rekesztettem ki, aztán két kezem et kinyújtva, h o g y m eg ne b otoljak a székek­ ben, d o b o g ó szívvel feléje ind u ltam , és m egtaláltam .

M ost m á r kettesben, csókban összeforrva tapoga­ tóztunk, v án d o ro ltu n k a szoba másik vége felé, ahol az ágy állt. Bizonyos, h o g y kerülőkkel ju to ttu n k oda, m ert először a kandallónak ü tk ö z te m , m ajd a fiókos szekrénynek, és csak aztán értü n k el célunk­ hoz.

E k ko r to m b o ló g y ön y örű ségb e feledkeztem.

A m á m o r, a szenvedély, a féktelen ö rö m perceit él­

59i

tem át, m ajd jóleső fáradtság tepert le bennünket, s egym ást átkarolva elaludtunk. Á lm o d tam . D e ú g y rém lett, h o g y á lm o m b a n szólítgatnak, segítségért kiáltoznak, m ajd belém rúgott valaki. K in y ito tta m a szem em . .. . . . A n y ito tt ablakon át a len y ug v ó nap fenséges b íb o r ko ron g ja a láthatár széléről m inth a egyenest ránk m eredne, sugarai dicsfényként ö m lö tte k végig szétdúlt á gy am on , és rajta a halálra rém ü lt nőn, aki kétségbeesve von ag lott, visítozott, vadul h án ykoló­ d ott, kézzel-lábbal kapálózott, h o g y elkapjon egy le­ pedőcsücsköt, a fü g g ö n y szélét, akárm it, a szoba kö­ zepén pedig a házm ester m eg egy szurokfekete ké­ m ényseprő k ö z ö tt o tt állt elképedve az ünnepélyesen kiöltözö tt háziúr, és m in d a h á rm a n b a m b á n elkere­ kedett szem m el b á m u ltak rám.

D ühösen felug rottam , neki ak artam roh ann i a há­ ziúrnak, és rájuk o rd íto tta m : - Az istenit a do lgu k nak ! M it keresnek itt nálam?

A kém ényseprő olyan harsány hahotába tö rt ki, h o g y a pléhlem ezét is leejtette. A házm ester képe olyan volt, m in th a m e g b o lo n d u lt volna, a háziúr pe­ dig d a d o g o tt: - D e u ra m . . . m i . . . a kandalló m i a t t . ..

R á ü v ö lt ö tte m : - K o tró d jan ak innen, az istenfáját!

A háziúr zavartan és udvariasan m egem elte a ka­ lapját, s a szobából kifelé hátrálva azt m o ty o g ta: - Bocsánat, u ram , engedelm et kérek, ha tudtam volna, h o g y zavarok, n e m n y ito k be. A házmester azt m o nd ta, h o g y uraságod elm ent hazulról. Elnézést kérek. És kim entek.

H át én azóta sose csukom be az ablakom at, de az ajtót m in dig bereteszelem.

1882. július 23.

Dániel Anna fordítása

Bgy igazi dráma UN DR AM E VRAI

A valóság néha valószínűtlen

E lm o n d ta m itt a m inap, h o g y a tegnapi irodalm i iskola az élet kivételes valóságait vagy kalandjait használta föl regényeiben, a mai viszont csak azt be­ csüli, am i valószerű, és a köznapi esem ények valam i­ féle átlagát ábrázolja.

S m ost hallottam egy - alighanem m e g tö rté n t - esetet, m elyet m intha egy népszerűséget hajhászó regényíró vagy egy hagym ázos d rám aíró talált volna ki.

Különlegességében m indenesetre m egragadó, for­ dulatos és érdekes.

Egy vidéki házban - félig kastély volt, félig ud v a r­ ház - élt egy család; lányuknak két fiatalem ber u d v a­ rolt, két testvér.

R é g i, jó házból való fiúk voltak ; egy szomszédos b irto k o n éltek.

Az idősebbiket részesítették előnyben. A kisebbik­ nek a szívét földúlta a zavaros szerelem; k o m o r lett, álm odozó, magányos. Egész n apokra elkóborolt, vagy szobájába zárkózott, olvasott, tű n ő d ö tt.

M inél inkább közeledett az esküvő napja, kedélye annál inkább elborult.

A vőlegény m ind enn ap m eglátogatta a lányt. Egy este hazatérőben, egy erdőszélen közvetlen közelből lelőtték. H ajnalban találtak rá a parasztok; haza vitték a holttestet. Ö ccsén m érhetetlen kétségbeesés vett

593

e rő t; két álló esztendeig b án k ó d o tt. M á r-m á r azt hit­ ték, papnak m egy, vagy öngyilkos lesz.

Kétévi vigasztalan gyász után feleségül vette a test­ vére menyasszonyát.

K özben a gyilkost hiába keresték. Sem m i biztos n y o m ne m m ara d t utána ; az egyetlen, am in elindul­ hattak volna, egy darabka m e g p ö rk ö lő d ö tt papír volt, p uskaportól fekete papírdarab, a gyilkos fegy­ ver fojtásának m aradványa. A papírfoszlányon né­ hány n y o m ta to tt verssor, egy dal végső sorai nyil­ vánvalóan, de a kö ny v et, aho n nét a lapot kitépték, n em sikerült megtalálni.

A g yanú egy orvvadászra hárult, akinek am ú g y is volt egy és más a füle m ö g ö tt. Elfogták, lecsukták, vallatták, g y ö tö rté k ; n em lehetett vallomásra bírni, ezért aztán, kellő bizon y íték ok hiányában, fölm en­ tették.

Ez a drám a nyitánya. A kár egy idegborzoló ka­ landregény. M in den szükséges kellék m eg van benne: a testvérek közös szerelme, eg y ik ü k féltékenysége, a szerencsésebbik halála, b ű n té n y az erdőszélen, a bíró­ ság tanácstalansága, a gyan ú sított fölm entése s egy g y ö n g e kis szál a bírák k e z é b e n : a puskaportól fekete papírdarab.

Aztán eltelik húsz esztendő. A kisebbik testvér, a félj b o ld o g, gazdag, tekintélyes p o lgár; h á ro m lánya van. A h á ro m közül az egyik rövidesen férjhez m egy egy hajdanvolt b író nak a fiához. A bíró egyike volt az ü ln ö k ö k n e k annak idején, az idősebbik testvér gyilkossági ügyében.

A fiatalok egybekelnek; igazi falusi lakodalom ez, valódi m enyegző. A két apa n e m győzi egym ás kezét szorongatni; az ifjú pár b oldog. A kastély csarnoká­ ban vacsoráznak; isznak, tréfálnak, csemege közben valaki azt ajánlja, daloljanak, régi j ó szokás szerint.

594

Az ötlet tetszik; ki-ki énekel egyet.

M ik o r rá kerül a sor, a menyasszony apja eltűnő­ dik, m egpróbálja fölidézni m agában azokat a divatos dalokat, m elyeket valaha régen d ú d o lg a to tt; lassacs­ kán eszébe is ju tn a k .

A vendégek m ulatnak a nótáko n , tapsolnak hozzá; az ö rö m ap a folytatja, rákezd az u to ls ó ra ; m ik o r befe­ jezi, szomszédja, a bíró m egkérdezi: H o l az ö rd ö g b e szedte ezt a dalt ? Ism erem a vé­ gét. És m in tha életem valami k o m o ly m ozzanatához kapcsolódnék. D e n e m tu d o m , m ihez; kezd k ihagy­ ni az em lékezetem .

M ásnap a fiatalok nászútra m ennek.

A fiatal férj apja azonban n e m n y u g h a to tt; váltig zaklatta ez a levegőben lógó em lék, váltig ezen rágó­ d ott, m in t m ik o r m in d en áro n n y o m ára akarunk j u t ­ ni valam inek, am i m in d eg y re eisiklik előlünk. Foly­ to n a barátjától hallott refrént dúdolta, és sehogy sem bírt rájönni, h o n n é t ismeri, pedig ú gy érezte, régtől fogva o tt van a fejében, jó l bevésve, m in th a valam i­ k o r n ag y o n fontos lett volna neki, h o g y alaposan m egjegyezze.

Ismét eltelik két év. A k k o r egy szép napon, régi papírjai k özt lapozgatva, rábu k kan saját kezű m áso­ latában a keresett sorokra.

A fojtáson lehetett olvasni őket, a puska fojtásán, am ivel eg y k o r a gyilkosságot elkövették.

S ek k o r újrakezdi a nyom ozást, teljesen egyedül.

Fáradhatatlanul kérdezősködik, átkutatja barátja b ú ­ torait, olyan alaposan, olyan kitartással, h o g y végül megtalálja a k ön y v et, ah on n ét a lapot kitépték.

A drám a m ost ennek az apának a szívében folyik tovább. G yanúsít valakit, aki fiának az apósa; viszont ha a gyanúsított valóban vétkes, ak k o r az elképzelhe­ tő legszörnyűbb b ű n terheli: m egölte a testvérét, ho g y elrabolja tőle a menyasszonyát.

595

A bíró erősebbnek bizonyul az apánál. -A pert újra fölveszik. Az igazi gyilkos valóban az áldozat öccse.

Elítélik.

N os, ú g y látom , nem csak az életben, hanem az iro d alo m b an is föltétlenül érvényes a tétel: „ N e m m in d en igazság való arra, h o g y k im o n d já k .”

Bizonyság rá ez a p é ld a ; épp elég csattanósnak ta­ lálom. H a valaki ilyen anyagból írna regényt, az ol­ vasók n e m h innének neki, a valódi m űvészek pedig fölh áb oro d nának rajta.

1882. augusztus 6.

R ónay György fordítása

596

Normand tréfa FARCE N O R M A N D E

A lakodalm as nép a m é ly ú to n haladt, a d o m b os ta­ nyam ezsgyék nagy fáinak árnyékában. Elöl a fiatal pár m ent, azután a ro k o n o k , azután a vendégek, az­ után a vidék szegényei m eg a k öly k ö k , akik ú g y csapo n g tak a násznép k örül, m in t a legyek, futkostak a sorok közt, fára m ásztak, h o g y jo b b a n lássanak.

A vőlegény jó k é p ű fiatalem ber volt, Jean Patu, a k ö rn y é k legm ódosabb gazdája. D e elsősorban szen­ vedélyes vadász, m á r az eszét is elvette a passziója, és, m int ő maga, az a su m m a is tekintélyes volt, am it k u ­ tyára, vadőrre, vadászgörényre és puskára költött.

A m enyasszonynak, R osalie R ousselnek erősen u dv arolt a tájék m ind en tehetős legénye, m ert v o n ­ zónak találták, és tu d ták , h o g y szép h o z o m á n y vár rá; de ő P atu t választotta, talán azért, m e rt jo b b a n tetszett neki, m in t a többi, de talán inkább azért, m e rt a számító n o rm a n d lány ú g y g ondolta, neki van a legtöbb tejbe-aprítni valója.

A m in t befo rd u ltak a lakodalmas tanya n a g y k a p u ­ ján, neg y ven puskalövés d ö rd ü lt el, de a lövö ld ö zők n em látszottak, m e rt az árokban rejtőzködtek. Ettől a durrogástól vaskos vidám ság szállta m eg a férfiakat, akik lo m h á n to p o ro g ta k ünn eplő ru h á ju k b a n ; Patu o tthag yta a feleségét, n e k iu g ro tt egy béresnek, akit m eg látott egy fa m ö g ö tt, m eg m ark o lta a fegyverét, és m aga is lőtt egyet; ú g y ficánkolt, m in t a csikó.

A zután ism ét ú tn a k indultak a m á r gyüm ölcstől roskadozó alm afák alatt, a nagy fűben, a bo rjak közt, 597

m elyek m eg b á m u ltá k őket nagy szem ükkel: foltápászkodtak, és csak álltak, pofájukat a násznép felé nyújtva.

A h o g y közeledett az étkezés ideje, a férfiak úgy k o m o ly o d ta k el. N ém ely ik, a gazdagabbja magas, fényes selyem kalapban volt, am i valahogy ne m illett a helyhez; a többiek öreg, hosszú szőrű fejfedőket vi­ seltek, m elyek m intha v a k o n d o k b ő rb ő l lettek volna.

A legszegényebbek sapkát h o rd ta k a fejükön.

M ind en asszonynak k endő volt a hátára kanyarítva, a végét szertartásosan a karjukra vetették. R ikító, piros, tarka volt a kendőjük, csillogását m intha m eg­ csodálták volna a fekete ty ú k o k a trá g y a d o m b o n , a kacsák a pocsolya szélén és a g alam bo k a szalmatető­ kön.

A határ m ind en zöldje, a fű és a fák zöldje m intha nekikeseredett volna, h o g y így találkozott ezzel az égő vörössel; így, egym ás m ellett vakító volt ez a két szín a déli verő tüzében.

A nagy tanyaház m intha várta volna őket ott messze, az alm afák boltíves folyosója végén. Valami pára g o m o ly g o tt kifelé a n y ito tt ajtón, ablakon, sűrű eledelillat g ő z ö lg ö tt a tágas épületből, m in d en nyílá­ sából, m a g u k b ó l a falakból is.

A vendégek m enete kígyózva v o n u lt végig az ud­ varon. Az elsők, akik elérték a házat, szétszéledtek, szétszóródtak, hátul pedig egyre jö tte k befelé a nagy­ kapun. Az árk ok m egteltek suhancokkal és kíváncsis­ k o d ó szegényekkel; szüntelenül lövöldöztek, egy­ szerre m indenfelé d ö rö g te k a puskák, lőporfiistöt ke­ vertek a levegőbe, és az illatuk olyan részegítő volt, m int az abszint.

Az ajtóban az asszonyok m eg veregették a ruháju­ kat, leporolták m ag u kat, leoldozták a lobogókat, m elyeket szalagnak k ö tö tte k a kalapjukra, levetették

598

és a k a iju kra terítették a k endőjüket, m ajd beléptek a házba, h og y végleg m egszabaduljanak a díszeiktől.

Az asztal a tágas k o n y h á b a n volt m egterítve, oda száz em b er is befért.

K ét ó ra k o r ültek neki az evésnek. N y o lc k o r m ég ettek. A férfiak k ig o m b o lk o ztak , ingujjra vetkőztek, és kipirult arccal ú g y nyeldekeltek, m in t az örvény.

A sárga a lm ab or derűsen, világosan és aranyosan csil­ lo g o tt a n agy po h arakb an a sötét színű b o r, a v é rv ö ­ rös b o r mellett.

M in d en fogás u tán n o rm a n d m ó d ra ittak egyet, egy p o h á r pálinkát, am ely tüzet lo b b a n to tt a testben és őrületet a fejekben.

Id ő n k é n t eg y-egy pukkadásig telt vendég félre­ m e n t a közeli fákig, k ö n n y íte tt m agán, és m ire viszszatért, m eg int m e g jö tt az étvágya.

A piros képű, degesz parasztasszonyok - olyan fe­ szes volt rajtuk a ruha, m in t a lég g ö m b , a fűző ketté­ szelte őket, alul-folül dagadoztak - szemérmességből n e m m o zd u ltak az asztaltól. D e az egyiket jo b b a n hajtotta a szükség, és k im ent, s a k k o r m in d fölkere­ k edett a n y o m ában. V ígabban jö tte k vissza, neveth etnékjük tám adt. E lk ezd őd ö tt a vaskos tréfálkozás. Ö zö n év el rö p k ö d te k a m alacságok az asztalon át, és m in d a nászéjszakával volt kapcsolatos. A paraszti szellemesség tárháza kim erült. Száz év óta u gyanazok a tréfák já rtá k m in d en alkalom m al, és, b ár m indenki ismerte őket, m ég célba találtak, és harsány kacajra fakasztották a két sor vendéget.

E gy ősz hajú öreg elkiáltotta m ag át: M ézidoni utasok, indulás. - O rd íto z ta k jó k e d ­ vükben.

Az asztal legvégén négy szomszéd legény m eg akarta tréfálni a fiatal p árt; ki is eszelhettek valam it, m e rt am íg sugdolóztak, alig fértek a b ő rü kb en.

599

Egyszer csak az egyikük kihasználta a pillanatnyi csendet, és felkiálto tt: - J ó világ lesz ma éccaka a vadorzókra, ú g y süt a h ó d ! . . . H a n e m te n em a h ód at nézed, ugye, Jean?

Az ifjú férj hirtelen o d afo rd u lt: - Csak gyöjjenek azok a vadorzók!

D e a másik fölnevetett: - G y öh etn ek azok, azér te abba n e m h a g y od a d ógodat!

Az egész asztal rázk ó d o tt a vigalom tól. A föld is d o n g o tt, a p oharak is rem egtek belé. D e a féijnek szöget ü tö tt a fejébe, h o g y a vad o rzó k kihasználhat­ já k a nászéjszakát, és ettől m e g d ü h ö d ö tt: - M o n d o m ! Csak gyöjjenek.

Z á p o ro z o tt a kétértelm ű élcelődés, és a várakozás­ tól b o rz o n g ó fiatalasszony kissé belepirult.

H ord ószám ra itták a pálinkát, m ajd ki-ki n y u g o ­ vóra tért; a fiatal pár visszavonult a szobájába, m ely a földszinten volt, m in t m in d en szoba a tanyában; ki­ csit m eleg volt, ezért k in y ito tták az ablakot, és csak a zsalugátert zárták be. A k o m ó d o n egy ízléstelen kis lám pa égett, a m enyasszony apjának az ajándéka; az ágy elkészítve várta az új párt, m ely egyáltalán n em a városi p olg áro k szertartásosságával készült az első ölelésre.

A fiatalasszony m á r levetette a ken d őjét és ruháját, alsószoknyára v etk ő zö tt, és a cipőjét fűzte kifelé, Jean m eg elszívta a cigarettáját, és a szeme sarkából nézte a párját.

Csillogó, inkább buja, m in t g y ö n g é d pillantással leste; m e rt inkább kívánta, m in t szerette; egyszer csak egy hirtelen m ozdulattal, m in t a férfiem ber, aki tüstént d o lo gh o z lát, levetette a kabátját.

Az asszony m á r letette a cipőjét, m ost a harisnyáját húzta lefelé, m ajd így szólt a férjéhez, akit gyerek k o­ ra óta tegezett: 600

- Bújj csak oda a fü g g ö n y m ögé, hadd fekszek le.A félje ú g y tett, m intha ellenkezne, aztán sunyi képpel mégis félrevonult, és elrejtőzött, csak a fejét hagyta kinn. Az asszony nevetett, be akarta kö tn i az ura szem ét; így játszadoztak vígan, szerelmesen, fesz­ telenül, álszem érem nélkül.

V égül a férj en ged ett; e k k o r az asszony egy szempillantás alatt m eg o ld o tta utolsó alsószoknyáját, m ely végigcsúszott a lába szárán, lehullt a lábához, és elterült k ö rü lö tte a földön. O tth a g y ta , kilépett belőle - m eztelen vo lt a lebegő hálóing alatt - , és b ebújt az ágyba; a ru g ó k n y ik o ro g ta k alatta.

Az ura rö g tö n u tán am en t, m á r m aga is mezítláb, pantallóban, és az asszony fölé hajolt, felesége párná­ ba rejtett ajkát kereste, a m ik o r a távolban eldördült egy lövés; ú g y go n do lta, a rápées-i erdő felől.

S zorongó szívvel, nyugtalanul állt fel, az ablakhoz szaladt, és kitám asztotta a zsalugátert.

A telihold sárgás fényben fürösztötte az udvart. Az alm afák árnyéka sötét foltokat vetett a tö v ü k re ; tá­ vol az érett gabonával b o ríto tt határ fénylett.

Jean kihajolt, fülelt az éjszaka m ind en neszére, de két m eztelen kar átfogta a n y ak át; a felesége húzta visszafelé, és ezt s ú g ta : - H agyjad m án, n e m baj az, gyere.

A férje m eg fo rd u lt, elkapta, átölelte, m e g ta p o g a t­ ta a k ö n n y ű gyolcs alatt, azután erős karjába emelte, és a fekvőhelyük felé vitte. Éppen, a m ik o r lefektette az ágyba, am ely lesülylyedt a súly alatt, újabb dörrenés han gzo tt, de m ár közelebb.

M ost aztán ro p p a n t haragra lob b an t Jean, és elkáro m k o d ta m ag át: - A z istenfáját! A zt hiszik, ki n e m m ék tem iatta d ? . . . Várjál csak, várjál csak! - C ip ő t húzo tt, le­ akasztotta a puskáját, m ely m ind ig o tt ló g o tt a keze 601

ügyében, és m in th o g y a felesége a lába elé o m lo tt, és kétségbeesetten k ö n y ö rg ö tt neki, hevesen m egira­ m o d o tt, odaszaladt az ablakhoz, és k iu g ro tt az u d ­ varra.

Az asszony várt egy órát, két órát, egész reggelig.

A félje ne m tért vissza. Az asszony elvesztette a fejét, előszólította a tanyabelieket, elm on d ta, h o g y Jean dü hb e gurult, és a v a d orzó k u tán szaladt.

A cselédek, kocsisok, legények tüstént a gazda ke­ resésére indultak.

A tanyától két m érföldnyire találták m eg, tetőtől talpig gúzsba k ö tv e ; m ajd m e g p u k k a d t d ü héb en : a puskája összetörve, a nadrágja kifordítva, a nyakában h á ro m d ö g lö tt nyúl, és a m ellén egy c é d u la : „A ki m o h ó n űz vadat, e g y h am ar h o p p o n m arad .”

Később, a m ik o r elmesélte ennek a lakodalm as éj­ szakának a történetét, m ég h o z z á te tte : Ez oszt igen! J ó kis tréfa volt. H u r k o t vetettek a nyakam ba, m in t egy nyúlnak, ezek a bitan go k , és zsákot húztak a fejemre, de ha egyszer e lkap om őket, jaj nekik!

H át így szórakoznak n o rm a n d földön a lakoda­ lom ban.

1882. augusztus 8.

Benyhe János fordítása

602

Sosthene bácsi MO N ONCLE SOSTHÉNE

Sosthéne n a g y b á ty á m szabadgondolkodó volt, ab­ ból a n em ritka fajtából, aki butaságból az, m int ahogy sokan butaságból vallásosak. A p ap o kn ak m ár a látása is felm érgesítette; öklével fenyegette őket, szamárfület m u ta to tt nekik, s a h átu k m ö g ö tt vasat k o p o g ta to tt, am i pedig máris valamiféle hitre vall; hitt a szemm el verésben. N o , am i az értelm etlen hie­ delm et illeti, vagy h iggyen az em b e r m indenben, vagy ne h ig gy en sem m iben. Én is szabadgondolkodó v a g y o k : lázadok m in d en do g m a ellen, am elyet a ha­ lálfélelem találtatott ki az em berrel, de én n e m harag­ szom a te m p lo m ra , akár katolikus, apostoli, róm ai, akár protestáns, görögkeleti, g ö rögkatolikus, b u d d ­ hista, zsidó vagy m u zulm án . N e k e m úgyis m egv an róluk a m a g a m vélem énye és magyarázata. A te m p ­ lom hódolat az ism eretlennek. A h o g y terebélyesedik a gondolat, ú g y lesz egyre kevesebb az ismeretlen, és ú gy om lanak le a te m p lo m o k . T ö m jén ező helyett én egyszerűen teleszkópot, m ik roszk óp o t, villamos gé­ peket tennék a te m p lo m b a, és kész.

Sosthéne bácsi m eg én szinte m ind en p o n tb a n k ü ­ lö n b ö ztü n k egym ástól. O hazafi volt, én n e m va­ g y o k az, m ert a hazafiság is vallás és m in den h áború csírája.

A bácsikám szabadkőm űves volt. Én a szabadkő­ m űveseket b utá b b n a k ta rto m , m in t a szentes öreg ­ asszonyokat. Ez a vélem ényem , és állom is. H a m ár vallás kell, n ek em m e g ten né a régi.

603

Ezek a fajankók jószerint csak a p ap o kat m ajm ol­ ják. Je lv ény ü k kereszt helyett három szög. T e m p lo ­ m aikat páh o ly n ak nevezik, s egy sereg különféle szertartásuk v an : a skót rítus, a francia rítus, a N ag y O riens s egy csom ó zagyvaság. Kész nevetség.

M it is akarnak egyáltalán? Segíteni, egym ás m ar­ kát csiklandozva. Az m ég ne m baj. M egvalósították a keresztény elvet: „Segítsétek e g y m á s t/’ Az egyet­ len különbség a csiklandozás. D e hát érdem es-e anynyit teketóriázni azért, h o g y valaki száz sout adjon kölcsön egy szegény ö rd ö g n e k ? A szerzetesek, akik számára az alamizsna m eg a segítés kötelesség és mes­ terség, leveleik elé h á ro m b e tű t k a n y a ríta n a k : J. M. J. A szabadkőm űvesek h á ro m p o n to t biggyesztenek a nevü k után. E gym ásnak háttal - de egy gyékényen árulnak.

A bácsikám csak azt hajtogatta: - N o persze h o g y vallást szegeztünk szem be a val­ lással. A szabad g o n d olatb ól kovácsoljuk a fegyvert, am ely m eg fogja ölni a klerikalizmust. A szabadkő­ művesség az a vár, ahol az összes istenségrom bolók egybesereglenek. Én azt fe le lte m : - D e drága bácsikám (m agam ban azt g o n d o lta m : „öreg szivar”), éppen ezt v etem én a m a g u k szemére.

R o m b o lá s helyett megszervezik a k o n k u rre n c iá t: le­ n y o m já k az árat, ennyi az egész. M eg aztán, ha csak szabad g on d olk od ó kat fogadnának m a g u k közé, m e g é rte n é m ; de m a g u k befogadnak m indenkit. Egy sereg katolikus van kö ztü k, m ég pedig vezető egyéni­ ségek. IX. Pius is m a g u k közé tarto zo tt, m ielő tt pápa lett. H a egy ilyen összetételű társaságot m a g u k a klerikalizmus elleni várnak neveznek, hát én ezt a várat g y ö n gén ek vélem.

N a g y b á ty á m ilyenkor h u n y o ríto tt egyet, s azt m o n d ta : 604

- A m i igazi, leghatalm asabb m egm o zd u lásun k politikai akció. Folytonosan és biztosan sorvasztjuk a m onarchikus szellemet.

N o , erre k itö rt belőlem a nevetés.

- Az ám , nagy h u n c u to k m agu k ! H a azt m o ndják, h o g y a szabadkőm űvesség választási üzem , az m ég hagyján: h o g y olyan gépezet, am ely m indenféle ár­ nyalathoz tartozó jelö ltek re szavaztat, sohase taga­ d o m ; h o g y nincs más szerepe, m in t rászedni a j ó né­ pet, felsorakoztatni az urnák elé, m in t a h o gy kato n á­ kat küldenek a tűzbe, osztozom a nézetü kb en ; h o g y m indenféle politikai becsvágy számára hasznos, sőt elengedhetetlen, m e rt m in d en tagjából kortest csinál, harsányan kijelentem : „napnál világosabb!” D e ha azt állítják, h o g y a m onarchista szellem gyöngítésére való, a szem ükbe nevetek. Csak nézzék m eg ezt a nagy és titokzatos dem ok ratik us társaságot, am ely­ nek a császárság idején Franciaországban N a p ó le o n herceg volt a nagym estere, am elynek m ost N é m e t­ országban a tró n ö rö k ö s, O roszországban pedig a cár testvére a nagym estere, am elynek tagja U m b e r to ki­ rály és a walesi herceg m eg a világ összes koronás kobakja!

Erre a bácsikám a fülem be s ú g ta : - Ez igaz, de ezek az u ra lk o d ó k a m i terveinket szolgálják, anélkül, h o g y sejtenék.

- És viszont, ugye?

S m a g a m b a n h o zzátettem : „O sto b a fráterek !”

Az volt m ég csak a furcsa látvány, a m ik o r Sosthé­ ne bácsinak szabadkőm űves vendége volt vacsorára.

K ezd ő d ö tt a találkozással: m eg érintették egym ás kezét valam i fura, titokzatos ábrázattal, s látszott raj­ tuk, h o g y lopva n y o m o g a tjá k egym ást. H a fel akar­ tam bosszantani, csak em lékezetébe kellett idéznem , h o g y a k u ty á k is egészen szabadkőm űves m ó d ra is­ m erkednek.

605

A ztán n a g y b á ty á m egyik sarokból a másikba kí­ sérte barátját, m in t akinek fontos súgnivalói vannak; s az asztalnál szem közt ülve úg y néztek egymásra, úg y keresztezte egym ást a tekintetük, ú g y h u ny o rí­ tottak, m ik o r ittak, m in t akik egyre csak azt bizony­ gatják: „E gyüvé tartozunk, igaz-e?”

S ha m e g g o n d o lo m , h o g y m illiószámra vannak em berek a földön, akik ilyen h ókuszpókuszokban le­ lik kedvüket! A k k o r m á r inkább lennék jezsuita.

N os, volt a városunkban egy öreg jezsuita, aki ki­ váltképp szálka volt Sosthéne bácsi szemében. Vala­ hányszor találkozott vele, vagy ha csak messziről is látta, ezt d ü n n y ö g te : - T e gézengúz! - M ajd k aron fog ott, és a fülembe s ú g ta : - M eglátod, h o g y ez a gazfickó egyszer még bajt hoz rám . Érzem.

N a g y b á ty á m n a k igaza lett. A baleset az én h ibám ­ ból történt, a következőképpen.

K özeledett a nagyhét. N a g y b á ty á m n a k az az ötlete tám adt, h o g y nag yp éntek re disznótoros lakom át rendez, igazi d ín o m d á n o m o t. Én tő lem telhetőleg szabadkoztam , m o n d v á n : - Én ugy an fogo k húst enni, m in t más napo n is, de csak egyedül, o tth o n . O stoba dolog ez a m a g u k tü n ­ tetése. M inek tü n tetn i? M it zavarja az m ag uk at, ha valaki n em eszik húst?

De a bácsikám n e m tágított. M eghívta h á ro m ba­ rátját a város legjobb vendéglőjébe, s m ivel ő fizetett, én sem zárkóztam el a tüntetéstől.

M ár négy ó ra k o r b eültünk, jó l látható helyre, a legforgalm asabb kávéházba, a Pénélope-ba. Sosthéne bácsi harsányan előadta, h o g y m it óhajt.

H at ó ra k o r ü ltü n k asztalhoz. T íz ó ra k o r m ég m in ­ dig ettünk, s m e g ittu n k öten tizennyolc üveg nemes b o rt m eg négy üveg pezsgőt. N a g y b á ty á m ak k o r azt 60 6

javasolta, h o g y játsszunk „püspökjárást” . M in denk i hat p o hárk át állított m aga elé, ezeket különféle likőr­ rel tö ltö ttü k m eg, aztán eg y enk én t h ö rp in te ttü k ki, m ialatt a jelenlevő k egyike húszig számolt. Butaság volt, de Sosthéne bácsi „alkalom szerűnek” találta.

T izenegy órára részeg volt, m in t a csap. Kocsiban kellett h azavinnünk, ágyba fektettük, s látszott, h o g y antiklerikális tüntetése éktelen g y o m o rro n tá sb a fog átcsapni. M ik o r m a g a m is illum ináltan, de v id ám m ám o ro san h azam entem , pokoli ö tletem tám adt, am ely m in den szkeptikus ö sztön ö m et kielégítette.

M e g ig azíto ttam a n y a k k e n d ő m e t, kétségbeesett ábrázatot vág tam , és őrü lten elkezdtem csöngetni a jezsuita kapuján. Süket volt az öreg, m eg v árato tt. D e m ivel ú g y rú g ta m a k aput, h o g y a ház is ren gett belé, végül k idugta k ö tö tt sapkás fejét az ablakon, és m e g ­ kérdezte : - M i az ?

K ia b á lta m : - G yorsan, gyorsan, tisztelendő atyám , nyisson k a p u t; egy kétségbeesett beteg k ö n y ö rö g a szent szolgálatáért!

A szegény e m b e r tüstént n ad rág o t h ú zo tt, és lesie­ tett, reverenda nélkül. Lihegve beszéltem el neki, h o g y bácsikám at, a szabad go n do lko d ót hirtelen iszo­ n y ú rosszullét fogta el, am iből n a g y o n súlyos beteg­ ségre következtetek. R ettenetes halálfélelme tám adt, és látni szeretné őt, beszélni szeretne vele, m eghall­ gatni tanácsait, jo b b a n m egism erni a hit dolgait, k ö ­ zelebb kerülni az egyházhoz, m eg bizonyára gyó n ni és áldozni is, h o g y ön m ag áv al m egbékélten léphesse át a rettegett küszöböt. És kaján h an g o n ho zzátettem : - Egyszóval, ez a k ívánság a; ha talán haszna n e m is lesz belőle, de kára sem.

607

Az öreg jezsuita d ö bbenten, elragadtatva, reszket­ ve m o n d ta : - V árjon egy percig, gy e rm e k e m , m eg yek máris.

D e én h o zzátettem : - E ngedelm et, tisztelendő atyám , de én ne m m egy ek önnel, a m eggyőződésem ne m engedi. A zt se vállaltam, h o g y eljövök önért, azért k érem is, ne vallja be, h o g y találkozott velem, h anem m ondja, h o g y m in tegy sugallatra értesült a bácsikám betegségéről.

Beleegyezett a já m b o r, és elsietett Sosthéne bácsi­ hoz. Becsöngetett. A szolgáló, aki a beteget ápolta, ham arosan ajtót n yitott. Láttam , am in t a fekete reve­ renda eltűnik a szabadgondolkodásnak em e fellegvá­ rában.

Elrejtőztem egy szomszéd kapualjban, és vártam , m i lesz. H a a bácsikám j ó erőben lett volna, agyonüti a jezsuitát, de tu d ta m , h o g y a karját sem képes m oz­ dítani, és repeső ö rö m m e l latolgattam , micsoda hihe­ tetlen jelen et fog lezajlani a két ellenlábas k özött. H o ­ gyan kelnek birokra, h o g y a n m agyarázkodnak, m ek k ora lesz az elképedésük, micsoda felfordulás lesz ebből, és h o g y an fog m eg o ld ó d n i ez a kib o go zh atat­ lan helyzet, am elyet a na g y b á ty á m felháborodása bi­ zonyára m ég tragikusabbá tesz majd.

Az oldalam at fo g tam nevettem b en , s félhangon d ü n n y ö g te m : - H ű , micsoda tréfa, hű, micsoda tréfa!

D e hideg volt, s ráeszméltem, h o g y a jezsuita jócs­ kán elidőz. G o n d o lta m : m agyarázkodnak.

E lm últ egy óra, m ajd kettő, h áro m . A tisztelendő úr csak n e m j ö t t ki. M i tö rté n t? Sosthéne bácsit m eg ­ ü tö tte a guta, m ik o r m eglátta? V agy ő ölte m eg a csuhást? V agy felfalták egym ást? Ez u tó b bi föltevés ugyan elég valószínűtlennek látszott, m e rt úgy g on ­ doltam , h o g y bácsikám nak e pillanatban egyetlen fa­ lat sem m en ne le a torkán. Fölkelt a nap.

6 08

N y u g ta la n k o d n i kezdtem , de n e m m e rte m be­ m enni hozzá. Eszembe ju to tt, h o g y egy b a rá to m ép­ pen szem közt lakik. E lm en tem hozzá, elmeséltem neki a dolgot, am ivel m eg is d ö b b e n te tte m , m eg is n evettettem . A ztán lesbe álltam az ablakában.

Kilenc ó ra k o r fölváltott, s én alu dtam egy kicsit.

K ét ó ra k o r m eg int én v álto ttam fel őt. R o p p a n t za­ varban voltunk.

H at ó ra k o r a jezsuita békés, elégedett arccal elő­ jö tt, és láttuk, am int n y u g o d t léptekkel távozik.

Erre szégyenlősen és félénken m ag am is becsönget­ tem a bácsikám hoz. A szolgáló j ö t t ki. N e m m e rte m kérdezni tőle sem m it, szótlanul m e n te m fel a lép­ csőn.

Sosthéne bácsi sápadtan, ziláltan, letaglózva, k o ­ m o r tekintettel, ern y ed t arccal feküdt az ágyban. Egy kis szentkép volt a k árpitra tűzve.

A szobában erős g yo m orrontásszag terjengett.

M eg sz ó la lta m : - N o , bácsikám, ágyban van? H át n e m jó l érzi m agát?

L evert h an go n felelt: - J a j , fiacskám, olyan beteg voltam , m ajd m eghal­ tam.

- H o g y h o g y , bácsikám?

- N e m tu d o m ; elképesztő dolog. D e az m ég fur­ csább, h o g y az a jezsuita atya, aki m ost m e n t el tő ­ lem, tu d od , az a derék em ber, akit én ki n em állhat­ tam, suggallatszerűen megérezte, m i van velem , és eljött hozzám .

Irtózatos n e v e th etn ék em tám adt.

- Ú g y ? Igazán?

- Igen, eljött. E gy h a n g o t hallott, am ely azt m o n d ta neki, h o g y keljen föl, és jö jjö n , m e rt halálo­ m o n vagyok. V alam i sugallat volt. Ú g y tettem , m in tha tüsszentenék, h o g y ki ne 609

b u g g y a n jo n belőlem a nevetés, m e rt ugyancsak bi­ rizgált.

Egy percre rá folytattam , m éltatlank o dó , bár vi­ dám ságtól csukló h a n g o n : - És m aga beengedte, bácsikám ? M aga, a szabad­ g o n d o lk o d ó ? A szabadkőm űves? N e m dobta ki?

Z av artn ak látszott, h ebegett: - Ide figyelj, olyan m e g d ö b b e n tő volt, olyan gondviselésszerű! M eg aztán az apám ró l beszélt. Is­ m erte az édesapámat.

- Az édesapját, bácsikám?

- Azt. Ú g y látszik, ismerte.

- D e az m ég n e m ok rá, h o g y valaki fogadjon egy jezsuitát.

- T u d o m , de beteg v o ltam ám , olyan beteg, h o g y . . . O m eg n agy odaadással ápolt egész éjjel.

K ifogástalanul viselkedett. O m e n te tt m eg. Ezek az em berek egy kicsit orv o so k is.

- Ejha, egész éjjel ápolta m agát! D e m ost m ondta, bácsikám, h o g y csak az im ént m e n t el.

- Igen, ú g y is van. M ivel olyan k itűn ő en viselke­ dett velem , itt ta rto tta m ebédre. Itt evett az ágyam m ellett egy asztalkán, m íg én m e g itta m egy csésze teát.

- Aztán legalább húst ebédelt?

N a g y b á ty á m sértődötten fo rd u lt felém, mintha valami durva neveletlenséget k ö v e tte m volna el, és csak annyit m o n d o tt: - N e tréfálj, G aston, n e m m in d ig helyénvaló a gú­ nyolódás. Ez az em b er az a d o tt helyzetben odaadóbb volt irántam , m in t bárm ilyen ro k o n ; elvárom , hogy tartsák tiszteletben a m eggyőződését.

Ez lesújtott; de annyit azért feleltem : - N a g y o n helyes, bácsikám. H á t ebéd után mit csináltak ?

- J á ts z o t tu n k egy parti bésigue-et, aztán ő elvégez610

te a breviárium át, én pedig, volt nála egy könyvecs­ ke, azt olvastam , egészen jó l m eg írt kis köny v .

- Vallásos k ö n y v ?

- Igen is, n em is, de inkább n e m : a közép-afrikai misszióik története. Inkább útleírás és kalandregény.

N a g y o n szép d o lgo k at csináltak o tt ezek.

K ezdtem érezni, h o g y rossz irányban haladnak a dolgok. Felálltam: - N o , isten áldja, bácsikám. L átom , h o g y o tth a g y ­ ja a szabadkőm űvességet, és a vallást választja. R e n e ­ gáttá lett.

M egin t zavarba j ö t t egy kissé, és azt d ü n n y ö g te : - D e hiszen a vallás egyfajta szabadkőművesség.

M e g k é rd e z te m : - M ik o r jö n el újra a jezsuita barátja?

A bácsikám d a d o g o tt: - N e m . . . n e m is tu d o m , talán h o l n a p . . . nem biztos.

S én mélységes elképedéssel távoztam .

Rosszul sült el a tréfám ! A bácsikám teljességgel m egtért. S ezzel m ég n e m sokat tö rő d te m volna. N e ­ kem m indegy, h o g y klerikális-e vagy szab adk ő m ű ­ ves; csak az a baj, h o g y m egcsinálta a végrendeletét, az ám, a végrendeletét, s engem , uram , k itag ado tt az örökségből a jezsuita páter javára.

1882. augusztus 12.

Pap Gábor fordítása

611

Nászút V O Y A G E DE N O C E

S z e re p lő k : R iv o iln é (ötvenéves) Bevelinné (hatvanéves) Szín: Egy szalon. A kis kerek asztalon nyitott k ö n yv , Juliette L am ber regénye, az Ifjú házasok epo­ sza.

R iv o iln é : Ez a k ö n y v felkavart. A saját eposzomat olvastam : harm in c esztendeje én v o ltam a hősnője.

D rága b a rá tn ő m , láthatja, m ilyen vörös a szemem, m á r két órája hull a k ö n n y e m , akár a záporeső; a m últat siratom , oly rö vid volt, és vége, v é g e .. . vége!

B evelinné: H á t érdem es ennyire keseregni azért, am i m á r nincs?

R iv o iln é : O , én csak a nászutam at sírom vissza.

Ezért rendített m eg az Ifjú házasok eposza.

Az életben ez az egyetlen álm u n k teljesedik b e . ..

G ondolja csak m e g ! B árki is ő, elutazunk vele kettes­ ben. M indenfelé kettesben já ru n k -k e lü n k , összeforr­ va, csodálatos, felejthetetlen gyöngédség egyesít ben­ nünket. É letünknek csupán ez az egyetlen szakasza m erő varázs, ez az egyetlen á b ránd u nk , am ely oly za­ vartalan, h o g y csak h ó n a p o k m últá n ocsúdunk fel belőle, ez az egyetlen b ódulat, am ely oly erős, hogy R ajta kívül m in th a az egész világ m egszűnt volna.

U g y e m ost azt akarja m o nd an i, h o g y gy ak ran nem is vag y u n k igazán szerelmesek. M indegy. A k k o r min­ denesetre azt hisszük, h o g y szeretünk, a szerelembe 612

vag y u n k szerelmesek. Az a férfi m ellettü n k m aga a szerelem, ő a testet ö ltö tt illúziónk, beteljesült vára­ kozásunk, m egvalósult rem ény ü nk . N e k i szenteljük ezentúl az életünket, neki a d tu k oda m ag u n k at, ő a b arátu nk , u ru n k , parancsolónk, m in d en ü nk .

M i, n ő k szerelem ről á lm o do zu n k, azt akarnánk, ho g y szerelmesünk csak a m iénk, teljesen a m iénk m aradjon, h o g y szüntelenül édes kettesben legyünk azzal, akit im ád u n k , aki - ú g y hisszük - im ád ben ­ nünket. A házasság első hónapja valóra váltja áb rán d ­ jainkat. D e csak ez az egyetlen hó n ap az egész éle­ tünkben. T ö b b n i n c s . . . nincs! Én végigjártam azt a csodálatos szerelmes utat, am elyről az Ifjú házasok eposza szól, és m a délelőtt, m ik o r ebben a k ö n y v b e n újra m egtaláltam a felejthe­ tetlen vidéket, am elyhez életem egyetlen igazán b o l­ d og szakaszának em lékei fűződnek, szívem hol vadul kalim pált, hol m eg rem egv e elszorult. M ost, h o g y harm in c esztendő m úlv a ismét elolvastam m indazt, am it n ekem hajdanában jelen tett, m inth a feléledt volna az egész gyönyörűséges m ú l t . . . H a llo tta m a férjem hangját, m a g a m előtt láttam a szemét. Ó ! A ztán m e n n y it szenvedtem m ia tta !

H á t igen, az én igazi b old o g ság o m at a nászút őrzi.

O ly tisztán em lékszem rá, m in tha tegnap tö rté n t volna.

N e m k ö v e ttü k az általános szokást, az esküvő nap ­ já n n e m u taztu n k el, h o g y valam elyik szálló szokvá­ nyos környezetében ízleljük m eg az első boldogsá­ got, h o g y fehér kötényes pincérek és vasúti alkalm a­ zottak jelenlétükkel m eg to lj ék szerelmes m eghittsé­ g ü n k friss varázsát. M i kettesben m a ra d tu n k , csak ő m eg én, egym ást átölelve, egy m agányos kis vidéki házban.

K ésőbb, m ik o r félénk, nyugtalan, eleinte oly této­

613

vázó szerelm em felb áto rod o tt csókjaitól, m ik o r szí­ vem b en az a szikra lánggá n ő tt és perzselt, utazni vitt: olyan volt, m in t az álom.

Igen, igen, emlékszem. Ú g y k ezd őd ö tt, h o g y hat napig ü ltem m ellette a postakocsiban. Id ő nk ént az ablakon át m egak ad t te­ kin tetem a vidék egy-egy részén, de egészen bizo­ nyos, h o g y sokkal élesebben láttam azt a szőke, bod o ríto tt bajuszt, am ely szinte m in den percben az ar­ com h oz közeledett.

Egy városba érkeztünk, sem m it se láttam belőle, aztán hajón találtam m agam , úg y m o n d tá k , N áp o ly ­ ba tart.

O tt álltunk szorosan egym ás mellett a him bálózó padlón, egyik kezem a vállán pihent. A k k o r kezdett kibontakozni m indaz, am i körülvett.

Szem ünk előtt Provence partjai futottak, m ert a postakocsin P rov en ce-on v á g tu n k át. A végeláthatat­ lan ég alatt a m ozdulatlan tenger szinte ólmossá me­ revedett a n apból leöm lő nehéz m elegben. A hajó kerekei a vizet paskolták, felzavarták n y u g o d t álmá­ ból. M ö g ö ttü n k hosszú, tajtékos csík: a felkavart víz nagy, fehéres sávban habzott, m in t a pezsgő, s a hajó v onta barázda beleveszett a messzeségbe.

E lő ttü nk mindössze néhány ölnyire óriási hal, egy delfin szökkent fel a vízből, m ajd fejjel lefelé vissza­ bukva, eltűnt. R é m ü lte n felsikoltottam , és R ené mellére b o rultam . A ztán j ó t n evettem ijedségemen, és izgatottan figyeltem , felbukkan-e újból a delfin.

N é h á n y m ásodperc m úlva, akár egy rug ó ra já ró rop­ p antjáték szer, ism ét kipattant a tengerből, újra viszszahuppant, és ism ét felszökkent. A ztán m ár ketten, hárm an, hatan u g ránd o ztak a hajó nehéz teste körül, m intha elkísérnék fatestű, vasuszonyú, óriási haltest­ vérüket. Elsuhantak bal felé, visszatértek a hajó jo b b

614

oldalán, hol csapatostul, hol m eg libasorban, m intha játszanának, m intha tréfából k ergetnék egy m ást; újra m eg újra felszökelltek, nagy g ö rb é t húzva a levegő­ ben, m ajd egym ás u tán visszahulltak a vízbe.

Elragadtatva tapsoltam , valahányszor ezek a behem ó t, fürge úszók felvetették m agukat. Ó , ezek a ha­ lak, ezek az óriási halak! O ly csodálatos az em lékük.

H o g y m iért? N e m tu d o m , fo g alm am sincs róla. D e m ost is m a g a m előtt láto m őket, bevésődtek az agyam ba, a szívembe.

H irtelen eltűntek. M ég egyszer m e g p illan to ttam őket, n ag y o n messze já rta k a nyílt tengeren, aztán el­ vesztek a szem em elől, s e n g em eg y -k ét pillanatig bá­ nat fo g o tt el, h o g y így elhagytak b en nünket. C sön­ des, enyhe, csillagfényt sugárzó este szállt le, b o ld o g békességet árasztva. A levegőben, a vízen egyetlen fuvallat se rezdült, s a tengernek m eg az égnek ez a határtalan n y ug alm a k ö ltö z ö tt az én zsibbadt lelkem b e is: lankadtságát egyetlen rezzenés se zavarta.

A nagy n ap k o ro n g lassan lesiklott a láthatatlan A fri­ ka partjai felé. A frika! M in th a m á r érezném forró földje hevét; de enyhe fuvallat - m ég csak ne m is szellő - sim ogatta végig az arcom , m ik o r a nap lebu­ k o tt a látóhatárról.

Ez volt a legszebb este életem ben. Éjszakára n e m akartam a kabin u nk b a m enni, utál­ tam azt a fülledt hajószagot. K abátokba bónyálva m in dk etten a fedélzeten p ihen tü n k le, és n e m alud­ tunk. Á lm o d o z tu n k ! O , azok a g y ö n y ö rű álm ok!

A kerekek e g y h an g ú zaja elringatott, néztem fe­ je m fölött a tem érd ek csillagot; éles, szikrázó, szinte nedves fényben rag y o g tak a m akulátlan délvidéki égen.

R e g g e l felé mégis elszenderedtem. Zajra és daloló

615

h an gokra ébredtem . A m atró z o k a hajót takarítot­ ták, és énekeltek. Fölkeltünk.

M o h ó n szívtam m ag am b a a sós párát, egész tes­ tem b en szétáradt az íze. A láthatárt néztem . O tt elöl, m ég belem osódva a virradatba, m in th a furcsa, he­ gyes, szakadozott fe lhő g om oly ag ho z hasonló szür­ keség lebegett volna a tengeren.

E gyre kiveh etőb b é vált, a k ö rv o nalak kirajzolód­ tak a világos ég b o lto n : k ö n n y ű fátyolba burkolva, m eredek csúcsokkal a magasba nyúló, különös hegy­ lánc em elkedett előttünk. K orzika!

A kapitány - apró, öreg em ber, akit az éles, sós tengeri szél kicserzett, megaszalt, összetöpörített, szikkadttá k em én y ített - m egjelent a fedélzeten, és rekedt hangján, am elyet elny ű tt a harm incévi ve­ zénylés, hiszen számtalanszor kellett túlharsognia a vihart, azt kérdezte tő lem : - Érzi annak o tt az illatát? És csakugyan m egcsapott valam i fűszeres illat, a vadvirágok erős illata.

- Ez K orzika lehelete - folytatta a kapitány. - Ha húsz esztendő u tán m ost já rn é k újra erre, ak k or is m egérezném öt m érföldre, a n yílt tengeren. Korzikai vagyok, asszonyom . O ott, Szent Ilonán egyre a szü­ lőföldje illatát em legette. E gy fajtából vagyunk. És a kapitány sapkáját levéve kö szö ntö tte az isme­ retlen messzeségben a korzikait, a császárt, aki az ő fajtájából való.

Sírni szerettem volna.

M ásnap N á p o ly b a értünk, és én végigjártam sza­ kaszról szakaszra azt az utazást a boldogság birodal­ m ában, am elyről Juliette L am ber k ö n y v e szól.

R en év el e g y ü tt sorra já r ta m a regény állomásait, s az olasz táj em léke eggyé fo rrt a sz ív e m m e l; ez a re­ gény a fiatal házasok köny v e, ezt kellene m agukkal

6 16

vinniük, és hazatérve ereklyeként őrizniük, ezt olvas­ sa el a nő újra m eg újra.

M ik o r az olasz kékségből egy hó nap m úlva M arseille-be érkeztünk, m eg m ag yarázh atatlan szo m orú ­ ság fo g o tt el. H o m ály osan éreztem , h o g y vége; vé­ gigjártam a boldogság útját.

1882. augusztus 18.

Dániel Anna fordítása

617

Szenvedélyes szerelem UNE PASSIÓN

A tenger n y u g o d ta n csillogott, alig m o z g o tt a da­ gályban; egész Le H av re kint volt a m ó lón , nézték a kikö tőb e beúszó hajókat.

M á r m esszünnen látszottak sűrű rajban a nagy gő­ zösök fiistzászlósan, a vitorlások, m elyeket szinte ész­ revehetetlen kis révhajók vo n tattak, égnek mereszt­ ve, m in t lo m b ju k vesztett fákat, k o p á r árbocaikat.

Jö tte k a n égy égtáj felől, to lo n gv a közeledtek a m ó ló k szűk szája felé, m ely sorra nyelte el ezeket a szörnyetegeket; azok m eg ny ö g te k , ü v ö ltö ttek , fü­ tyültek, s lihegő lélegzéssel g ő z b o d ro k a t löktek ki m agukból.

K ét fiatal tiszt sétált a m ó ló n a tö m e g b e n ; ide-oda kőszöngettek, s innét is, o n n é t is kö szön tötték őket; néha m egálltak beszélgetni.

Egyszerre csak az egyik, a m agasabbik, Paul d ’Henricel m egszorította barátja, Jean R e n o ld i kar­ já t, és halkan azt m o n d ta : N ézd, o tt j ö n P o in ^ ot-n é; jó l figyelj: esküszöm rá, h o g y rajtad felejti a szemét.

Az asszony a férje, egy gazdag hajósgazda karján közelgett. N eg yv enéves lehetett, de m ég m indig na­ g y o n szép; kissé testes, de hála teltségének, üde ma­ radt, m in t húszéves korában. Barátai k öréb en úgy h ív ták : „az istennő” , büszke m agatartása, nagy, feke­ te szeme, egész lényének nemessége m iatt. Feddhe­ tetlen volt, g y a n ú nak soha m ég csak árnyéka sem férhetett hozzá. Ú g y em legették, m in t az egyszerű, 618

tisztes asszonyok m in tak ép ét; a férfiak g o n d oln i sem m ertek erre a m akulátlan nőre. És m ost Paul d ’H enricel egy hónapja folyton azt erősgette barátjának, R e n o ld in a k , h o g y P oin^ot-né g y ö n g é d szem mel néz rá; m ég m akacsko d ott is: - Biztos lehetsz benne, h o g y n e m csalódom m on d ta. - Világosan látom , h o g y szeret; szenvedé­ lyesen, m in t egy tiszta nő, aki m ég sosem szeretett igazán. N e g y v e n év: félelmetes k o r ez a tisztességes asszonyoknak, ha van b e n n ü k érzékiség; eszüket vesztik, és esztelenségeket m űvelnek. O is m e g p ö rk ö lőd ö tt, öre g e m ; leesik, m in t a sebzett m adár, egyenest a k a r o d b a . . . O tt van, nézd csak.

Az asszony feléjük ta rto tt; előtte a két lánya, az egyik tizenkét, a másik tizenöt éves; a h o gy észrevette a tisztet, egyszerre elsápadt. Izzó, m erev szemm el nézte, s m intha sem m i mást n e m látott volna többé m aga körül, sem a gyerm ekeit, sem a férjét, sem a tö ­ meget. Viszonozta a fiatalem berek köszönését, anél­ kül, h o g y közben akár csak parányit is lesütötte vol­ na a szemét, és tekintetében olyan tűz lo b o g o tt, h o g y R e n o ld i hadnagy lelkében végre mégis föltám adt ném i gyanú.

- Fogadni m e rte m volna rá - d ü n n y ö g te a barátja.

- H á t láttad végre? A m indenit, ez aztán szép falat!

Jean R e n o ld in a k azonban semmiféle társaságbeli b o n y o d a lo m h o z n e m volt kedve. N e m volt k ü lö n ö ­ sebben szerelmes term észetű, m in d en ek elő tt n y u ­ g o d t életre vág yo tt, s beérte az olyan futó kis viszo­ nyokkal, am ilyenekkel egy fiatalem ber úto n-ú tfélen kö n n y en találkozik. U n ta ttá k az érzelmi já ru lé k o k m eg a figyelmességek és gyöngédségek, am ikre a jó l nevelt n ő k igényt szoktak tartani. Az ilyesfajta ka­ land m indig béklyóba veri az e m b e rt; s akárm ilyen k ö n n y ű is a lánc, ő félt tőle. A zt g o n d o lta : „E gy h ó ­ 619

nap m úlva to rk ig v a g y o k vele, de udvariasságból m ég egy fél évig v á rn o m kell.” A ztán a szakítás: a célzások, jelenetek, az elh agy o tt asszony görcsös ka­ paszkodása - m indez az idegeire m ent. Ó v a k o d o tt hát tőle, h o g y Poin^ot-néval találkoz­ zék.

H a n e m egy este egy vacsorán mégis o tt találta ma­ gát mellette az asztalnál; állandóan a b őrén, a szemé­ ben, sőt a lelkében érezte szom szédnőjének izzó te­ kintetét; kezük összeért, és szinte akaratlanul összekulcsolódott. M á r-m á r egy viszony kezdete volt ez.

A ztán többször is találkozott vele, m ind ig akaratán kívül. Érezte, h o g y az asszony szereti; m egh atód o tt, valamiféle hiú szánalom tám a d t benne az asszony he­ ves szenvedélye iránt. H ag yta hát, h o g y im ádják, és ne m m en t túl a gáláns u d variasság on ; rem élte, hogy m eg m arad n ak az érzelmeknél.

E gy n ap o n azonban P oin ^o t-n é találkát a d o tt neki, h o g y m in t m o n d ta , négyszem közt szabadon kibe­ szélhessék m agukat. A k k o r a kaijába áléit, és R e n o ldi kénytelen-kelletlen a szeretője lett.

Fél évig tarto tt. Az asszony féktelen, lihegő szere­ lem m el szerette. Befalazva fanatikus szenvedélyébe, m á r sem m ivel sem tö rő d ö tt; m indenestül odaadta m ag át; testét, lelkét, hírnevét, rangját, boldogságát: m in d e n t belevetett szíve lo bo g ó tüzébe, ah o g y áldo­ zati m áglyára veti oda az em b e r m indenét, ami drága.

A férfinak m á r régóta elege volt a dologból, és szánta-bánta ezt a tiszti szépfiú-sikerét; de béklyóban volt, fogoly rab volt. Az asszony m in du n talan azt m o n d ta neki: - M in d e n t neked ad ta m ; m it akarsz m ég?

Legszívesebben azt felelte v o ln a :

620

„D e hiszen n em k é rte m tőled sem m it, és nag yo n szépen kérlek, vedd vissza, am it adtál.”

Az asszony estéről estére elm ent hozzá, estéről es­ tére lo bo g ó b b an , s n e m bánta, ha m eglátják, ha rossz hírbe keveredik, ha elvész. K aijába vetette m agát, fulladásig ölelte, és rajo n gó csókokba ájult, csókok­ ba, m elyek iszonyúan u n tatták a férfit. Fáradt han ­ go n m o n d ta n e k i : - N é z d csak, légy egy kicsit o k o s . . .

- Szeretlek - felelte rá az asszony, s a lába elé k u p o ­ ro d o tt; hosszan, im ádattal nézte.

Ez a makacs, kitartó tekintet v égképp elkeserítette a férfit. Föl akarta em elni: - Ülj le, beszélgessünk - m ondta.

- N e m , hagyj itt - suttogta az asszony, és o tt m a­ radt, elragadtatásban.

- H id d el, egyszer m e g ü tö m - m o n d ta R e n o ld i a barátjának. - Elegem van belőle, elegem ! A zt aka­ ro m , h o g y vége legyen, m égpedig azonnal! - A ztán hozzátette: - M it teg y ek ? M it tanácsolsz?

- Szakíts - felelte d ’Henricel.

R e n o ld i vállat vont.

- Csak beszélsz a levegőbe. A zt hiszed, k ö n n y ű szakítani valakivel, aki vérig g y ö tö r a figyelm ével, halálra kínoz a jóságával, üldöz a szerelmével; akinek egyetlen gondja van: h o g y neked tessék, és egyetlen vétke: h o g y akaratod ellenére adta neked m agát.

Egy délelőtt aztán m eg tu d ták , h o g y az ezredet át­ helyezik egy másik garnizonba. R e n o ld i táncolni kezdett öröm ében. M e g m enekü lt! Jelenetek nélkül, sikoltozások n é lk ü l! M e g m e n e k ü lt! . . . M o st m ár csak két hónapig kell tü relem m el le n n ie . . . M e g m e ­ nekült !

A znap este az asszony a szokottnál is folhevültebben állított be hozzá. M á r tudta a szörnyű h írt ; le se tette a kalapját, csak m egrag ad ta R e n o ld i kezét, ide­ 621

gesen m egszorította, szemét szemébe fúrta, s eltökélt rem egő han g o n így szólt: - El fogsz m enni, tu d o m . Ez a hír először összetör­ te a lelkem et; de aztán m eg értettem , mi a teendőm. És m ost m ár n e m h abozom . O ly a n bizonyságot adok neked szerelm em ről, am inél n a g y o b b a t asszony nem is adhat: veled m egyek. E lh agy o m érted férjemet, g yerm ek eim et, családomat. V esztem be rohanok, de bo ld o g va g y o k ; ú g y érzem , m intha m ég egyszer, új­ ra neked ad nám m agam at. Ez a végső és legnagyobb áldozat; örö k re a tiéd vagyok.

A férfi hátát kiverte a hideg verejték; vad, süket harag fogta el, a g y ö n g é k dühe. D e erő t vett indula­ tán, és lecsillapodva, önzetlen h a ng n em b en, gyöngéd hang o n visszautasította az asszony áldozatát, igyeke­ zett m eg n y u g tatn i, észre téríteni, ráeszméltetni őrült­ ségére. P oin^ot-né rászegezte fekete szemét, úgy hallgatta, szó nélkül, ajkán m eg v ető kifejezéssel.

S m ik o r befejezte, csak en n yit kérdezett tőle: - H itv ány , gyáva alak lennél? O ly an , aki elcsábít egy nőt, aztán g o n d o l egyet, és faképnél hagyja?

A férfi elsápadt, és újra m agy arázko d ni kezdett; el­ m o n d ta neki, m ilyen holtu kig tartó következm é­ nyekkel já r egy ilyen te tt: életük kettétö rik , bezárul előttük a v ilá g . . . D e az asszony makacsul csak azt felelte m in denre: - M it számít, ha egyszer szeretjük egym ást!

A k k o r R e n o ld i váratlanul kitört.

- H á t nem ! N e m ak aro m ! Érted? N e m akarom, és m e g tilto m neked! És m e rt elragadta a sokáig visszanyelt indulat, egy­ szerre kiö n tö tte a szívét: - A m indenségit, hát m ár épp elég régóta szeretsz akaratom ellenére! M ég csak az hiányoznék, hogy m ag a m m a l vigyelekJ M ég m it nem !

Az asszony n e m felelt, de holtsápadt arca fájdalma­ 62 2

san m eg v o n ag lo tt, m inth a valam ennyi idege és izma összerándulna. S elm ent, búcsú nélkül.

M ég aznap éjjel m eg m érg ezte m agát. Egy hétig ú g y látszott, n e m éli túl. S az egész város róla sutto­ g o tt, ő t sajnálta; és szenvedélye hevességéért m e g b o ­ csátották a botlását. M e rt a nag y érzelm ekben, ha h ő ­ sivé fo k ozódnak, m in dig m egbocsátják azt, am i kárhozatos bennük. A hűtlen asszonynak, ha m egöli m agát, m in te g y m egszűnik a hűtlensége. És h a m a ro ­ san széltében-hosszában szapulni kezdték R e n o ld i had nag yo t, s e g y értelm űen elítélték, m e rt n e m akar­ ta látni az áldozatot.

A zt rebesgették, h o g y elhagyta, elárulta, m eg v er­ te. Az ezredes is részvétre geijedt, és segédtisztje előtt tapintatos célzást tett a dologra. Paul d ’H enricel föl­ kereste a barátját: A m indenit, öreg em , egy asszonyt m égse lehet m eghalni hagyni! Az ilyesmi n e m tisztességes d o ló g ...

R e n o ld i elkeseredésében rákiáltott a barátjára, h o g y hallgasson; az m eg valam i olyasm it m o n d o tt, h o g y „ez gyalázat” . M e g v e re k e d te k ; R e n o ld i m e g ­ sebesült a párbajban, am i általános m egelégedést kel­ tett, és sokáig n y o m ta az ágyat.

Az asszony tu d o m ást szerzett az ü g y rő l, és csak an­ nál jo b b a n szerette, m e rt azt hitte, érte párb ajo zo tt; de m e rt n e m h ag y hatta el a szobáját, az ezred távozá­ sa előtt n e m is láthatta viszont.

R e n o ld i h á ro m hónapja vo lt Lille-ben, am ik o r egy délelőtt egy fiatal h ö lgy kereste f ö l: eg y k o ri ked­ vesének a húga.

A hosszú szenvedés és a leírhatatlan kétségbeesés a sír szélére vitte P oin^ot-nét. Sem m i re m é n y n em volt életben m aradásához. És látni akarta őt egy perc­ re, csupán egyetlen percre, m ielőtt ö rö k re lehunyná a szemét.

623

A távoliét és az idő m egen yh ítette a fiatalember csöm örét és haragját. M e g h a tó d o tt, m ég könnyezett is, és útra kelt Le H avre-ba.

Az asszony, ú g y látszott, a végét járja. M agukra h agy ták ők et; és a haldokló ágya mellett, akit akara­ tán kívül ő gyilkolt m eg, R e n o ld it szinte leteperte a roham szerű megbánás. Z o k o g n i kezdett, lágyan és szenvedélyesen csókolgatta az asszonyt, úgy, aho­ g yan soha még. S azt rebegte: - N e m , nem , ne m fogsz m egh alni; m eggyó­ gyulsz, és szeretni fogjuk e g y m á s t .. . s z e re tn i... ö rö k re . . .

O m eg azt suttogta: - H át szeretsz? Igazán?

A férfi bánatában m eg eskü d ött hát, és megígérte, h o g y m egvárja, m íg m eg nem gyó g yu l. Az asszony szíve ki-kihagyva v ert; s ő hosszasan csókolgatta a szegény terem tés csontig fo g y o tt kezét.

M ásnap visszautazott a garnizonjába.

H at hét m úlva P oin^ot-né beállított hozzá, meg­ öregedve, fölism erhetetlenül, és szerelmesebben, m in t valaha.

M it tehetett - visszafogadta. H a n e m aztán, mert ú gy éltek, m in t törvényesen összeadott házastársak, ugyanaz az ezredes, aki annak idején R e n o ld i hűtlen­ sége m iatt m é ltatlank o do tt, m ost helyzetük törvény­ telenségén h á b o ro d o tt föl, s ú g y találta, semmiképp sem egyeztethető össze azzal a j ó példával, am it ezrede tisztjeinek kell adniuk. Figyelm eztette alárendelt­ jé t, aztán intézkedett, és R e n o ld i leköszönt a rangjá­ ról.

A ttól fogva egy villában éltek a szerelmesek klaszszikus tengere, a Földközi-tenger partján. És m egin t eltelt h á ro m esztendő. R e n o ld i b etö rt az igába, m egadta m agát, m egszokta ezt az állhatatos szerelmet. Az asszonynak m ár ősz volt a haja.

624

R e n o ld i kisiklott, bezápult em bernek tartotta m a-' g á t : n em nyílt töb b é számára sem m i rem én y, sem m i pálya, sem m i elégtétel, sem m i ö röm .

N os, egy délelőtt névjegyet n y ú jto tta k át neki: „Joseph Poin^ot, hajósgazda. Le H a v re .” A férj! a férj, aki m in d edd ig egy árva szót sem szólt, m ert m egértette, h o g y egy nő kétségbeesett makacsságá­ val úgysem lehet harcolni. Vajon m it akarhat?

A k ertben várakozott, n e m volt hajlandó belépni a villába. U dvariasan köszönt, s n e m akart leülni, m ég a fasorban egy kerti padra sem; beszélni kezdett, las­ san és világosan.

- U ra m , n em azért jö tte m , h o g y szem rehányáso­ kat tegyek ö n n ek ; n ag y o n is jó l tu d o m , h o g y a n tö r­ tént, am i történt. V alam i végzet hatalm a alá kerül­ te m . . . kerültünk. Soha n em h á b o rg a tta m volna m agányában, ha a helyzet nem változott volna meg.

K ét lán y om van, uram . Az egyik, az idősebbik, sze­ ret valakit; az illető is szereti őt. A fiú családja azon­ ban ellenzi a házasságot, a lehetetlen helyzetre hivat­ k o z i k . . . a lán yo m anyjának helyzetére. B ennem , u ram , nincs se harag, se indulat, de im á d o m a gyere­ keim et. Azért jö tte m hát önhöz, h o g y visszakérjem a . . . a feleségemet; rem élem , h o g y m ost hajlandó lesz visszatérni a h á z a m b a . . . a házába. A m i en gem illet, én ú g y teszek, m intha m in dent elfelejtettem v o ln a . . . a lányaim ért.

R en o ld in a k n a g y o t do b b an t a szíve; m ám oros ö rö m ragadta el, m int a halálraítéltet, aki váratlanul k egyelm et kap.

- P ersze. . . k étsé g k ív ü l.. . u r a m . . . - rebegte - , m ag am is . . . higgye m e g . . . k é tsé g k ív ü l. . . így van rendjén. . . n ag y on is így van rendjén. . .

Szerette volna m egragadni ennek az em b ern ek a kezét, szerette volna megölelni, jo b b ró l-b a lró l m eg­ csókolni.

625

- D e jö jjö n m á r be - unszolta. - O d a b e n t a szalon­ ban mégiscsak j o b b ; m egyek, m e g k e r e s e m .. .

Poin^ot ezúttal m ár nem ellenkezett, és helyet fog­ lalt.

R e n o ld i fölrohant a lépcsőn, aztán kedvese ajtaja előtt n y u g alm at erőltetett m agára; kellő kom olyság­ gal lépett be hozzá.

- V árnak lent a szalonban - m on d ta. - V alam it tu­ datni akarnak veled. A lányaid ügyében.

Az asszony felrezzent.

- A lányaim ügyéb en ? H o g y a n ? Csak n e m haltak m eg?

- N e m - m o n d ta a férfi. - D e valami súlyos hely­ zet a d ó do tt, am it egyedül te oldhatsz m eg.

Az asszony a többire n e m volt kíváncsi; sietve lement.

A k k o r a férfi leroskadt egy székre, és feldúltan várakozott.

Sokáig, n a g y o n sokáig várt. K ésőbb, m e rt ingerült h an g o k h atoltak föl hozzá a m en nyezeten át, elszánta m agát, és lem ent.

P oin^ot-né távozásra készen, ingerülten állt, férje a szoknyájánál fogva tarto tta vissza, s azt hajtogatta: - D e értse m eg, tönkreteszi a lányait, a lányainkat, a gyerekeinket!

O pedig makacsul azt felelte: - N e m m eg yek vissza m agához.

R e n o ld i m in d e n t m egértett. E rny edten lépett hoz­ zájuk.

- M i az - dadogta m egtagadja?

Az asszony m ost hozzá fordult.

- T udja, m ire kér? - kérdezte, és szeméremből n e m tegezte ő t a törvényes férj előtt. - A zt akarja, h o g y visszamenjek a házába! És gúnyosan elnevette m agát, végtelen megvetés­

626

sel a férfi iránt, aki szinte térden állva k ö n y ö rg ö tt neki.

Erre R e n o ld i, hirtelen elhatározással, m in t egy kétségbeesett, aki kijátssza utolsó ütő k árty áját, m aga is beszélni kezdett, és p ö rbe szállt a szerencsétlen lá­ n y o k ügyéért, a férj ügyéért, a saját ügyéért. S ha közben el-elakadt új érvet keresve, Poin^ot, jo b b hí­ já n és tegezve, a régi megszokás ösztönével azt he­ b egte: - N é z d csak, D elphine, gondolj a lányaidra. ..

Az asszony ek k o r m egföllebbezhetetlen m egvetés­ sel vég ig m érte a két férfit, m ajd a lépcső felé ro h a n ­ va, o davágta n ekik: - N y o m o ru lta k !

A h o g y m ag u kra m aradtak, egy percig eg y fo rm án leverten, e g y fo rm á n elkínzottan nézték egymást.

Poin^ot fölvette kalapját, m ely leesett mellé a földre, térdéről leveregette tenyerével a padló porát, aztán m ik o r R e n o ld i az ajtóhoz kísérte, kétségbeesett le­ gyintéssel azt m o n d ta búcsúzóul: - B izony, u ram , n ag y o n szerencsétlenek vagyunk. És nehézkes léptekkel eltávozott.

1882. augusztus 22.

Rónay György fordítása

627

Bolond vagyok?

FOU ?

B o lo n d vag y ok , vagy csak féltékeny? N e m tu­ d o m , de borzalm asan szenvedtem . Igaz, őrültséget v itte m véghez, m in t egy d ü h ö n g ő ő rü lt; de a lihegő féltékenység, de a rajongó, megcsalt, k á rh o z o tt sze­ relem , de a rettenetes fájdalom , a m it kiállók, mindez ne m kényszeríthet b e n n ü n k e t b ű n ö k és őrültségek elkövetésére ú gy, h o g y m egő rizzük szívünk és ag y u n k ártatlanságát?

O , szenvedtem , szenvedtem , szenvedtem szaka­ datlanul, gyötrelm esen, iszonyúan. T o m b o ló hévvel szerettem ezt a n ő t . . . de hát igaz ez? Szerettem?

N e m , nem , nem . M egk a p a rin to tta testem et, lelkem et, betöltötte, m agához láncolta. Eszköze, játéksze­ re v o ltam és vagyok. A m osolya az istenem , a szája, a pillantása, testének vonalai, arcának alakja, látható külsejének bűv ö letéb en pihegek, de Ő t, az asszonyt, ennek a testnek és m in d en n ek gazdáját gyűlölöm , m eg vetem , u tálo m , és m in dig is g y ű löltem , m egve­ tettem , u tá lta m ; m e rt álnok, vadállati, aljas és mocs­ kos, ő „a k árho zat asszonya” , a hamis és érzéki állat, akiben n e m számít a lélek, akiben sosem kering a gondolat, m in t szabad és éltető fuv a lo m ; ő az em ber­ állat. . . m ég az se: csak egy csípő, egy édes és g ö m ­ bö ly ű húscsoda, ahol a G yalázat lakozik.

Szerelm ünk első ideje furcsa és g y ö n y ö rű volt.

M ind ig n y ito tt karja kö zt a csillapíthatatlan vágy té­ bolyában em észtettem m agam at. A szem étől mintha szomjas lettem volna, m indig kinyílt tőle a szám.

628

D élben szürke szeme volt, alk o n y aik o r zöldes árnya­ latú és napk eltek o r kék. N e m vag y ok b o lo n d : eskü­ szöm, h o g y h á ro m színű szeme volt.

A szerelmes órák b an kék volt, szinte m e g tö rt, és hatalmas, ideges pupillája volt. R eszk ető ajka néha kivillantotta nyelve nedves és rózsaszín hegyét, mely lüktetett, m in t egy csúszómászóé. És súlyos szemhé­ jai lassan fölnyíltak, és föltárták őrjítő, izzó és olvatag tekintetét.

H a karo m b a öleltem , a szemét néztem , és re m e g ­ tem , reszkettem az indulattól, h o g y m eg ö ljem ezt az állatot, de a vág y tó l is, h o g y szüntelenül az eny ém legyen.

H a v ég ig m e n t a szobám on, m in den lépése neszére m e g d o b b a n t a szívem ; és ha vetkőzni kezdett, lehul­ latta a ruháját, és gyalázatosan és sugárzóan lépett ki a k ö rü lö tte leom ló fehérnem űből, m in d en tag o m b an , végig a karo m b a n , végig a lábam ban, ziháló m ellem ­ ben végtelen és gyáva ernyedtséget éreztem .

Egyszer észrevettem , h o g y m egu n t. L áttam a sze­ m ében, a m ik o r fölébredt. M ind en reggel fölébe ha­ jo lta m , és v á rta m ezt az első pillantást. V ártam , és közben to m b o lt b e n n e m a düh, a g y űlölet és a m e g ­ vetés ez iránt az alvó vadállat iránt, am elynek rab­ szolgája vagyok. D e a m ik o r szem bogarának sápadt kékje, ez a vizesen nedves kék kitárult, m ég b ágy ad­ tan, m ég fáradtan, m ég betegen a friss öleléstől, m in th a hirtelen láng g y ú jto tt volna fel, fölkorbácsol­ va hevem et. A znap, a m ik o r kinyitotta a szemét, k ö ­ zönyös és k o m o r tekintetet láttam , am ely m á r n em v á g y o tt semmire. Ó , rö g tö n láttam , tu d ta m , éreztem , m eg értettem .

Vége, vége örökre. M in d e n óra, m in d en pillanat ezt b izonyította.

H a k a ro m m a l és ajkam m al szólítottam , u n o tta n fo rd ult m eg, és ezt m o rm o lta : 629

„ H ag y jo n m á r ! ” „M aga utálatos!” - v ag y : „Sose lesz m ár n y u g to m ? ” Féltékeny voltam , de olyan, m in t a kutya, és ra­ vasz és gyanakv ó és sunyi. Jó l tu d ta m , h o g y nemsoká újrakezdi, j ö n egy másik, és újra fölgyújtja érzékeit. Ő rjö n g te m féltékenységem ben, de n e m vagyok b olo nd , nem én, nem .

V árta m ; ó, k é m k e d te m ; en gem u g y a n m eg nem csal; de hideg m aradt, álmatag. N é h a ezt m o n d ta: „ U n d o r o d o m a férfiaktól.” S ú g y is volt.

E k k o r ön m agára lettem féltékeny; féltékeny a k ö ­ zönyére, féltékeny az éjszakáinak magányosságára; féltékeny a m ozdulataira, a gondolataira, m elyeket m ég m in dig gyalázatosnak éreztem , féltékeny m in­ denre, am i csak az eszembe ju to tt. És ha néha, am ikor fölébredt, olyan ellágyult volt a tekintete, m in t haj­ dan, forró éjszakáink után, m intha valam i buja só­ várgás suhant volna át a lelkén, és borzolta volna föl vágyait, fu ld o k o ltam harag o m b an, reszkettem fölin­ dulásom ban, bizsergett a kezem , h o g y m egfojtsam , a térd em alá teperjem , és a to rk á t szorongatva vallas­ sam ki szíve m in d en szégyenletes titkát.

B o lo n d v ag y o k ? - N e m .

Egyszer csak, egy este ú g y éreztem , h o g y boldog. Éreztem , h o g y új szenvedély rem eg benne. Biztos voltam benne, tántoríthatatlanul biztos. Ú g y repe­ sett, m in t öleléseim u tán ; a szeme lángolt, a keze tü­ zelt, egész rem eg ő lényéből áradt a szerelmi pára, m ely elvette az eszemet. Ú g y tettem , m in tha m it se látnék, de a figyelm em hálót szőtt köré.

D e sem m it se tu d ta m kideríteni.

V ártam egy hetet, egy h ó n ap o t, egy évszakot. Ki­ virult, m egm agyarázhatatlan hévvel b o ru lt virágba; egy m egfoghatatlan ölelés boldogságában talált n y u­ galmat.

63 0

S egyszer csak rájö ttem ! N e m vag y o k b olond. Es­ k üszöm , h o g y n em vag y ok bo lond!

H o g y m o n d ja m el? H o g y értessem m eg m a g am ?

H o g y m agyarázzam m eg ezt a förtelm es és érthetet­ len d olg ot?

Lám, h o g y derítettem ki: Egy este, a m in t m o n d ta m , egy este, h o g y hazajött egy hosszú sétalovaglásról, leroskadt velem szemben egy alacsony székre, k ipirult orcával, ziháló mellel, elg y ö tö rt lábbal, m e g tö rt szemmel. L áttam m ár ilyennek! Szerelmes! N e m lehet kétség!

Elvesztettem a fejem et; h o g y ne lássam tovább, az ablak felé fo rd u ltam , és m egláttam egy inast, aki kantárszáron vezette ficánkoló, nagy lovát az istál­ lóba.

O is szemmel kísérte a szilaj, to po rzék oló állatot.

A zután a m ik o r a ló eltűnt, ő is rö g tö n elaludt.

Egész éjjel tö p re n g te m , és m intha sosem g y an íto tt rejtelm ek nyitjára b u k k a n ta m volna. Ki hatolhat va­ laha is a női érzékiség elfajzásainak m élyére? Ki ért­ heti m eg valószínűtlen szeszélyeiket és a legfurább képzelgések fura kielégítését?

M ind en reggel, hajnalban kivágta to tt a síkságra és az erd őb e; és m indannyiszor bág yad tan tért haza, m in t egy d ü h ö d t szerelmi tusából.

M ost m á r értettem , és m á r az ideges, vágtató lóra v o lta m fé lté k e n y ; féltékeny a szélre, m ely az arcát ci­ rógatta b o lo n d vágtájában; féltékeny a falevelekre, m elyek a fülét csókolták, ha elhaladt alattuk; a nap­ sugár pettyeire, m elyek az ágak k ö zt ho m lok ára h ulltak; féltékeny a nyeregre, m ely h ord ozta, és am elyet á tfo go tt combjaival.

M e rt ezek tették b o ld o g g á m ind, ezek hevítették, ezek elégítették ki, ezek csigázták el, ezek tették érzé­ ketlenné irántam , ezektől tért haza m ajd n e m kéjes bódulatban.

631

Elhatároztam , h o g y bosszút állok. Kedves és nag y ó n figyelmes v o ltam hozzá. A kezem et ny ú jto t­ tam neki, a m ik o r leszállt a lóról, féktelen száguldása után. A to m b o ló állat felém ro h a n t; ő cirógatta gan­ gos nyakát, m egcsókolta rem eg ő o rrlyukait, s azután m eg se törölte az ajkát; izzadó teste illata olyan volt, m in t am ik o r a meleg ágyból kelt ki, de az o rro m b a n m ost összevegyült az állat csípős és vad illatával.

V ártam a n a p o m a t és az órám at. M ind en reggel ugyanazon az ösvényen haladt el egy kis fehér nyírfa­ ligetben, m ely az erdőbe veszett.

Hajnal előtt e lm entem hazulról; a kezem ben egy kötél, pisztolyaim at a keblem be rejtettem , m intha párbajra készülnék.

Az út felé siettem, am it úg y szeretett, kifeszítettem a kötelet két fa közt, m ajd elrejtőztem a fűben.

A fülem et a földre tapasztottam : hallo ttam távoli vágtáját; m ajd észrevettem a m o tt a lo m b o k alatt, m in t egy árkádsor végén, a m in t szélsebesen közele­ dett. O , nem csalódtam , jó l sejtettem! M inth a szár­ n yat a d o tt volna neki az ö rö m , az arcát elöntötte a vér, a szemében téboly csillogott: és a vágta sebes m ozgásától m agányos és ádáz g y ön y örű ség táncolt az idegeiben.

Az állat a két első lábával szaladt neki a csapdám­ nak, és felbukott, összetörte m agát. Ő t a karom ba kaptam . Erős vag yo k , egy ö k rö t is elbírok. Azután, a m ik o r letettem a földre, o d a m e n te m a lóhoz, amely nézett b e n n ü n k e t: m ég m ost is harapni próbált, de én a fülébe n y o m ta m az egyik pisztolyom at, és m eg­ öltem . .. m in t egy férfit.

D e m agam is fölbukfenceztem , egy lo v ag lók o r­ bács vág ott kétszer az arco m b a; s a m ik o r ismét ne­ k em rohant, a másik g o ly ó m m a l hasba lőttem .

M o n d já to k m eg, b o lo n d vag yok?

1882. augusztus 23.

Benyhe János fordítása

Levélváltás CORRESPONDANCE

Z...NÉ

X...NÉNEK

Etretat, péntek Kedves nénikém!

Lassan lejutok magához. Szeptember másodikán Les Fresnes-ben leszek, a vadászidény megnyitására; a zt el nem szalasztóm, mert a körmükre akarok nézni a z urak­ nak. Maga túl jó , nénikém, és ezen a napon, amikor maga egyedül van velük, megengedi nekik, hogy ingujjban va­ csorázzanak, és ha hazatérnek, ne borotválkozzanak meg, azon a címen, hogy fáradtak. Örvendeznek is, ha én nem vagyok ott. D e ott leszek, és vacsorakor szemlét tartok, mint egy tábornok; és ha csak egyet is kissé, akár csak egy icipicit elhanyagoltnak találok, bezavarom a konyhába a cselédlányok közé.

Manapság aférfiakban oly kevés a jó modor és a figyel­ messég, hogy mindig szigorúnak kell lenni hozzájuk.

Eluralkodott a faragatlanság. Ha veszekednek, olyan go­ rombaságokat vágnak egymás fejéhez, mint egy hordár, és a szemünk láttára még inasainkon is túltesznek. D e a ten­ geri fürdőhelyeken kell csak látni őket. O tt népes csapa­ tokban tanyáznak, és egyszerre mindet megfigyelheti az ember. Ó , milyen otromba fráterek! Képzelje, a vonaton egy férfi, aki első pillantásra, hála a szabójának, elég jól nézett ki, tapintatosan lehúzta a csizmáját, és papucsot húzott. Egy másik, egy öreg, aki újgazdag lehetett (ezek a legneveletlenebbek), és velem szem közt ült, tapintatosan föltette mindkét lábát mellém a padra. E z t megtehetik!

A fürdőhelyeken tombol a modortalanság. H o z z á kell tennem: talán az okozza a felháborodásomat, hogy álta633

Iában nem szoktam olyanokkal érintkezni, akikbe ott botlik bele a z ember; ha gyakrabban látnám, nem ütköznék meg annyira ezen a fajtán.

A szállodaportán majdnem fellökött egy fiatalember, amint a fejem fölött vette át a kulcsát. Egy másik pedig a kaszinó báljáról kilépve, úgy nekem jö tt - és a zt sem mondta, „bocsánat”, a kalapját se vette le - , hogy megfáj­ dult a mellem. H át ilyen mindahány. N é z z é k csak meg, hogy szólítják meg a nőket a teraszon, alig köszönnek, csak afejfedőjükhöz emelik a kezüket. Különben jobban is teszik, mert mind kopasz.

De van valami, ami mindennél jobban elkeserít és meg­ botránkoztat: hogy milyen tapintatlanul, fesztelenül be­ szélnek nyilvánosan a legfelháborítóbb kalandokról. H at két férfi együtt van, a legnyersebb szavakkal és a legutála­ tosabb megjegyzésekkel valóban szörnyű történeteket me­ sélnek egymásnak, a legkevésbé sem izgatja őket, hogy van-e hallótávolságban női fü l. Tegnap a fövenyen kény­ telen voltam félrevonulni, hogy ne legyek továbbra is egy olyan durva szavakkal előadott sikamlós történet akarat­ lan, bizalmas fültanúja, hogy megalázva éreztem magam, s egyszersmind fölháborodtam, hogy egyáltalán megérthet­ tem. Nemde, a legelemibb jó modor is arra bírná őket, hogy halkan beszéljenek ilyesmiről, ha nők vannak a közelben ?

E zenkívül Etretat a suskus hazája is, ennél fogva a trécselő nőszemélyek földje is. Öttől hétig lótnak-futnak a pletykák után, aztán hordják-viszik őket társaságról tár­ saságra. Ahogy maga mondta, kedves nénikém, a pletyka a kicsinyes emberek és kicsinyes lelkek sajátja. Meg azok­ nak a z asszonyoknak a vigasza is, akiket már nem szeret­ nek, akiknek már nem udvarolnak. Elég, ha ránézek a legpletykásabbnak tartott hölgyekre, s máris látom, hogy maga nem csalódik, nénikém.

A napokban egy kiváló művésznő, Masson asszony es­ ti hangversenyén voltam a kaszinóban: igazán elragadóan 63 4

énekel. Alkalmam volt ezenkívül megtapsolni a csodálatos Coquelint, valamint a Vaudeville két kedves ösztöndíja­ sát, M . . . tés Meillet-t. Ezúttal a z évad minden fürdőzőjé t együtt láttam. Nincs köztük sok figyelemre méltó.

Másnap Yport-ba mentem ebédelni. Egy szakállas em­ berre figyeltem fö l, aki egy nagy, kastélyszerű házból lé­ pett ki. Jean-Paul Laurens volt, a festő. N yilván nem elég neki, hogy az alakjait fa la z z a be, maga is be akarja f a ­ lazni magát.

A zu tá n kinn ültem a kavicsos teraszon, egy csendes mozgású, szelíd és finom külsejű, még fiatal ember mel­ lett, aki verseket olvasott. D e olyan figyelmesen, mond­ hatnám, olyan szenvedélyesen olvasott, hogy egyetlenegy­ szer se pillantott rám. Kicsit sértett a dolog; közönyt szín­ lelve megkérdeztem a z úszómestertől a z úriember nevét.

Magamban nevettem egy kicsit ezen a rímolvasón; férfi­ nak elég elmaradott - állapítottam meg. A z t gondoltam, hogy ez egy gyermeteg lélek. Nos, nénikém, most már bo­ londulok az ismeretlenemért. Képzeld el, úgy hívják, hogy Sully-Prudhomme. Visszaültem mellé, hogy ké­ nyelmesen szemügyre vehessem. Különösen a z arcán öm­ lik el valami nagy Jellegzetes nyugalom és kifinomultság.

Am ikor valaki megszólította, hallottam, hogy milyen nyájas, majdnem félénk a hangja. Ő biztosan nem ordít gorombaságokat nyilvánosan, nőknek se megy neki bocsá­ natkérés nélkül. Biztos gyöngéd ember, de majdnem bete­ gesen gyöngéd, érzékeny lélek. A télen módját találom, hogy valaki bemutassa.

Többet már nem tudok, kedves nénikém, sietve búcsú­ zom , mindjárt viszik a postát. Csókolom a kezét, arcát.

Szerető unokahúga Berthe de X . ..

635

P. s. A zé rt h o zzá kell tennem a francia udvariasság vé­ delmében, hogy utazás közben honfitársaink a jó modor mintaképei a z utálatos angolokhoz képest, akik aztán nem zavartatják magukat, de útitársaikat mindig és buz­ gón zavarják, mintha istállóban nevelkedtek volna.

Z...NÉ X...NÉNEK

Les Fresnes, szombat Kedves kicsikém!

Sok okos dolgot írsz nekem, de azért nincs igazad.

M in t te, valamikor magam is fölháborodtam a férfiak ud­ variatlansága miatt, mert úgy éreztem, mindig udvariatla­ nok hozzá m ; de ahogy öregedtem, ahogy mindenen elgon­ dolkoztam, ahogy kiveszett belőlem a kacérság, és ahogy elfogulatlanul szemlélődtem, rájöttem, hogy a férfiak ugyan nem mindig udvariasak, de a nők mindig minősíthe­ tetlenül otrombák. A z t hisszük, kedvesem, hogy nekünk mindent szabad, és egyszersmind nekünk minden kijár, és szíves örömest követünk el olyan dolgokat, amikben nyo­ ma sincs annak a z elemi jó modornak, amiről olyan szen­ vedélyesen írsz.

Most fordítva, úgy találom, hogy a férfiak nagyon f i ­ gyelmesek h o zzán k ahhoz képest, ahogy mi viselkedünk velük. Egyébként, drágám, a férfiaknak olyannak kell lenniük, és olyanok is, amilyenné mi tesszük őket. Olyan társadalomban, amelyben minden asszony igazi úriaszszony, minden férfi igazi úriember. Lássuk csak, figyeld meg, és gondolkozz!

N é z z meg két nőt, ha találkoznak a z utcán. Hogy vi­ selkednek! Micsoda becsmérlő pillantások, micsoda lenéző tekintet! Micsodafejrándítás, amikor tetőtől talpig lesújtóan végigmérik egymást! És ha keskeny a gyalogjáró, azt hiszed, a z egyik előrebocsátja a másikat, és bocsánatot kér? Soha! Ha két férfi összeszalad egy szű k sikátorban, 636

mindkettő köszönti a másikat, és egyszerre félreáll; mi pe­ dig egymásnak ugrunk, ölre megyünk, és szemtelenül fa r­ kasszemet nézünk.

N é z z meg két nőt, akik ismerik egymást, és összetalál­ koznak a lépcsőházban egy barátnőjük ajtaja előtt, akitől a z egyik éppen elköszönt, s akihez a másik látogatóba megy. Elkezdenek traccsolni, és egészen elállják a z utat.

H a valaki mögöttük halad, férfi vagy nő, gondolod, hogy egy tapodtat is elmoccannak? Soha, soha!

A z elmúlt télen huszonöt percet vártam órával a ke­ zemben egy műcsarnok ajtajában. Két úr is várakozott mögöttem, de nyoma se volt rajtuk a z én kirobbanni ké­ szülő dühömnek. Ugyanis már régen megszokták önkén­ telen szemtelenségünket.

A minap, mielőtt elutaztam Párizsból, elmentem va­ csorázni, épp a férjeddel, a Champs-Elysées egyik étter­ mébe, hogy levegőzzünk egy kicsit. Minden asztal foglalt volt. A pincér kért, hogy várjunk egy kicsit.

Megláttam egy előkelő viselkedésű, idős hölgyet, aki éppen fizetett, és láthatóan távozni készült. Észrevett, végigmért, és nem moccant. O tt is maradt mozdulatlanul, több m integy negyedóráig, a kesztyűjét húzogatta, végig­ járatta a tekintetét minden asztalon, nyugodtan szem ­ ügyre vett mindenkit, akik hozzám hasonlóan várakoz­ tak. Két fiatalember befejezte a z étkezését, szintén meglá­ tott, sebtiben odahívta a pincért, fizetett, és azonnal fe l­ ajánlotta a z asztalt, sőt, már a visszajáró p én zt is állva várták meg. Gondold meg, szívem , hogy már nem is va­ gyok csinos, mint te, hanem öreg és fehér hajú.

Látod, inkább minket kellene udvariasságra tanítani, de e z olyan munka volna, hogy még Herkules is belesza­ kadna. Étretat-ról írsz, és a z emberekről, akik pletykálnak ezen a kedves fürdőhelyen. Nekem már semmi közöm eh­ hez a vidékhez, annak már számomra vége, de valamikor nagyon jó l mulattam ott. Csak néhányan voltunk, társasá­

u l

gi emberek, igazi társasági emberek, m űvészek, és szépen összefértünk. Akkoriban nem pletykáltak. A kkor még nem volt meg az a z izetlen kaszinó, ahol nagyzolnak, pusmognak, ostobán táncolnak, és kiadósan unatkoznak, és mi törtük a fejünket, hogyan töltsük vidáman a z esté­ ket. N a, mit gondolsz, mit talált ki egyikünk férje? A z t, hogy minden este menjünk ki táncolni a környékbe, egy tanyára.

Csapatostul indultunk útnak egy verklivel, amelyen rendszerint Le Poittevin, afestő játszott; kötött sapka volt a fején. Két férfi lámpást vitt. Bandában vonultunk, bo­ londul csevegve, kacarászva.

Fölébresztettük a gazdát, a cselédeket, a béreseket. Még hagymalevest is csináltattunk (borzalom!), s ott táncol­ tunk a z almafák alatt, a sipláda zenéjére. A fölriadt kaka­ sok kukorékoltak a gazdasági épületekben; a lovak izegtek-mozogtak a z istállóban, a z almon. A hűs mezei szél a f ű és a learatott gabona illatával simogatta a z arcunkat.

De régen volt, de régen volt! M ár harminc éve!

Nem szeretném, drágám, ha lejönnél a vadászat meg­ nyitására. M inek rontanánk el barátaink örömét, minek öltöztetnénk nagyvilági ruhába őket a kirobbanó és pa­ raszti öröm napján? így kell kényeztetni a férfiakat, kicsikém.

Csókollak. Öreg nénéd G eneviéve de Z . . .

1882. augusztus 30.

Benyhe János fordítása

638

A z özvegy U N E VEUVE

A banneville-i kastélyban történt, vadászatok ide­ jén. Esős, szom orú ősz volt. A vörhenyes falevelek n e m zizegtek a léptek alatt, o tt roth ad tak a kerékvá­ gásokban, a k o n o k u l hulló esőben.

Az erdő szinte teljesen elhullatta lom bját, és n y ir­ kos volt, akár a fürdőszoba levegője. A ki az esőpaskolta, magas fák k ö z ö tt elindult, azt m egcsapta a nedves fű m eg a sáros fold penészes szaga, és ruháját átjárta a pára; a vadászok hajlott háttal lépkedtek a szüntelen csepergésben, a csapzott szőrű, m o g o rv a k u ty á k behúzták farkukat, a fiatal n ő k testhez tapadó ruhája csurom vizes lett, és estefelé m ind ann y ian ki­ m erü ltén tértek haza.

Vacsora u tán kedvetlenül ültek le a n agy szalonban a társasjátékhoz, a szél vadul rázta az ablaktáblákat, és p ö rg ette a rozoga szélkakast. Később a vendégek el­ határozták, h o g y érdekes történetekkel, regényekbe illő históriákkal m ulattatják egym ást, de egy ik ü k se tu d o tt szórakoztató elbeszélést kiagyalni. A férfiak vadászkalandjaikat, a nyulak ellen viselt hadjárataikat adták elő, a nő k pedig hasztalan törték a fejüket, hi­ án yzo tt belőlük Seherezáde képzelete.

M á r éppen abba akarták hagyni az egészet, m ik o r egy fiatal asszonynak, aki szórakozottan cirógatta pártában m arad t idős nagynénje kezét, szőke hajból sodort g y ű rű n akadt m eg a szeme. G y akran látta, de m ég sose figyelt fel rá.

G yeng éd m ozdulattal m egforgatta.

63 9

- M ilyen furcsa gyűrű. M in tha egy gyerek hajából készült volna.

A vénkisasszony elvörösödött, m ajd elsápadt, az­ tán reszkető han g o n válaszolt.

- E nnek a g y ű rű n e k szom orú a története, olyan szom orú, ho g y n e m akarok beszélni róla. Az életem m in den bánata itt van, ebben a g yű rűb en. A kkoriban m ég nag y o n fiatal voltam , de az em lék m ég m ost is olyan fájdalmas, h o g y sírva fakadok, valahányszor eszembe ju t.

Szerették volna hallani a g y ű rű történetét, de az öreg h ölgy v o n ak o d o tt. V égül a sok unszolásra rá­ szánta m agát, h o g y elm ondja.

- G yakran beszéltem a Santéze családról . . . ma m á r senki sem él közülük. Én a h á ro m utolsó férfi­ tagját ism ertem . M in d h á rm a n egy form a m ó d o n hal­ tak m e g ; ez a g y ű rű az u jjam on az utolsó Santéze ha­ já b ó l készült. T iz e n h á ro m esztendős korában m eg­ ölte m agát énm iattam . K ülönösen hangzik, ugye?

Furcsa család v o lt; lehet, h o g y egytől egyig bo lo n ­ dok, de elragadó em berek, a szerelem bolondjai.

A páról fiúra szálltak a lo bo g ó szenvedélyek, viharos erők hajtották egész lényüket végletes érzések és tet­ tek, fanatikus önfeláldozás, sőt b ű n ö k felé is. A szen­ vedély ugyanazt jelentette nekik, m in t bizonyos em ­ bereknek az áhítatos vallásosság. Aki trappista szerze­ tes lesz, annak egészen más a természete, m in t a szalo­ no k széptevőinek. A rokonságban ez a m ondás já rta : „Szerelmes, m in t egy Santéze.” E gyéniségüket való­ sággal a külsejükön viselték. H ullám os hajuk a h o m ­ lokukba hullt, szakálluk g ö n d ö r, a szemük nagy, fel­ tű nő en nagy, s a tekin tetü k - n em tu d n á m m e g m o n ­ dani, m iért - felzaklatta az em bert.

Ennek a gyereknek - akinek itt ő rz ö m a haját - a nagyapja, úgy h atv an ö t éves korában, tem érdek ka640

land, párbaj, asszonyszöktetés után szenvedélyesen' beleszeretett egy m ajorosgazda lányába. M in d k e ttő ­ jü k e t ism ertem . A szőke, sápadt lány bájos volt, lágy, v o n ta to tt h an g on beszélt, a tekintete szelíd, akár egy m adonnáé. Az öreg földbirtokos a kastélyába vitte, és ham arosan annyira belebolondult, h o g y egy per­ cig sem b írt m eglenni nélküle. A szerelemnek olyan h ag y om ány ai voltak a családban, h o g y az öreg San­ téze lánya m eg a m enye, akik a kastélyban laktak, természetesnek találták ezt a helyzetet. M ih ely t szen­ vedélyről volt szó, sem m in n em álm élkodtak, és ha b old o gtalan szerelemről, egym ástól elszakított pá­ ro k ró l vagy akár hűtlenség m iatti bosszúról hallot­ tak, részvevőén sóhajtottak fel: - O , m it szenvedhetett szegény, h o g y idáig ju to tt!

- egy szóval se m o n d ta k tö b b et; a szívbéli d rám ák részvétüket keltették fel, s a bűnös szerelem n e m há­ b oríto tta fel őket.

Az egyik őszi vadászaton Gradelle úr, aki a kas­ télyban vendégeskedett, m egszöktette a fiatal nőt.

A házigazdán sem m i felindulás n e m látszott, ú gy viselkedett, m intha m i se tö rté n t volna, de egy reggel o tt találták felakasztva a vadászkutyái között.

A fia is felakasztotta m agát egy párizsi szállóban, 1841-ben; őt az O p era egyik énekesnője csalta meg.

Az özvegyén, a n y ám n ő vérén kívül csak a tizenkét éves gyereke m arad t utána. N a g y n é n é m a gyerekkel e g y ü tt hozzánk k ö ltö z ö tt Bertillonba, a b irto ku n kra.

El se tu d o m m ondani, m ilyen rendkívüli, m ilyen ko raérett fiú volt a kis Santéze. M in th a családjának m in den gyöngédsége és végletessége felhalm ozódott volna az utolsó saijban. Á lm od o zó volt, órák hosszat sétált egyedül a kastélytól az erdőig vezető hosszú szilfasoron. Én a b lak om b ól figyeltem ezt az ábrándos gyerek et: két kezét hátán összekulcsolva, fejét lehorgasztva, lassan lépkedett, m eg-m egállt, s o ly k o r föl641

em elte a tekintetét, m intha olyan d o lg o k at látna, érezne és értene m eg, am elyek m eghaladják a korát.

H a az idő derűs volt, vacsora u tán g y ak ran m o n dta nekem : - G y erün k á lm o d o z n i. . .

E g yü tt m e n tü n k ki a parkba, ő néha m egállt egyegy nagy tisztás előtt, ahol a holdfény lebegő, fehér páraként ö m lö tt szét, és m inth a vattával bélelte volna ki a fák övezte, széles pázsitot. M egszorította a ke­ zem, s azt m o n d t a : - N ézz oda! L átod? D e érzem , h o g y te ne m értesz m eg engem . H a m egértenél, b o ld o g o k lennénk. Ezt csak az érti, aki s z e r e t ... Én m eg nev ettem , és m egcsókoltam ezt a gyere­ ket, aki rajongva im ádott.

Vacsora u tán g y ak ran a n y ám ölébe ült.

- N é n ik é m , mesélj n e k ü n k szerelmes történeteket. És an yám csak ú g y tréfából sorra elbeszélte a szen­ vedélyes szerelmi históriákat, am elyeknek hősei egy­ től egyig a család férfitagjai voltak, m e rt tem érdek, részint igaz, részint k ö ltö tt történ et já r t szájról szájra.

A n y á m családjában a férfiak vesztét a h írü k okozta, hírnevü k a fejükbe szállt, s aztán m á r a világért se en­ gedték volna, h o g y csorba essék a dicsőségükön.

A kisfiú lelkesen hallgatta az érzelmes vagy ijesztő drám ákat, néha m ég tapsolt is hozzá, s azt ismétel­ gette : - Én is, én is olyan vag y ok , m int ők, de én náluk is erősebben tu d o k szeretni.

A ztán udv aro lni kezdett nekem , félénken, n agyon gyö n géd en , m i m eg n ev ettü n k ezen a furcsa, epekedő kisfiún. R e g g e le n k é n t virág ot szedett n ekem , es­ te, m ielőtt felm ent volna a szobájába, kezet csókolt, és azt su tto g ta : - Szeretlek.

H ibáztam , n a g y o n súlyosan hibáztam , és m ég ma 642

is szenvedek m iatta, halálom napjáig vezeklek érte: vénlány m arad tam , v agy inkább a menyasszonya s az ö zvegye lettem , igen, az özvegye. A k k o r m ulatta to tt ez a lángoló gyerekszerelem , am elyet m a g a m is szí­ to tta m ; kacér v oltam , csábító, cirógató, és álnok, m in th a felnőtt lett volna. M eg őrjítettem . Játszottam vele, és anyáink is jó l szórakoztak ezen a játék o n. T i­ zenkét esztendős volt. U g y a n ! Ki vette volna k o m o ­ lyan egy gyerek szerelmét. M egcsókoltam , vala­ hányszor csak akarta, g y ö n g é d sorokat is írta m neki - a n yám m eg a na g y n é n é m m indig elolvasták - , s ő rajongó levelekben válaszolt; valam ennyi levelét m egőriztem . A zt hitte, ez a szerelem a k e ttő n k titka, férfinak képzelte m agát. M i pedig m egfeledkeztünk róla, h o g y ez a gyerek Santéze-vér.

K örülbelül egy esztendő telt így el. Egyik este a p arkban letérdelt előttem , és túláradó szenvedéllyel csókolgatta a ru h á m szegélyét.

- Szeretlek! Szeretlek! Halálosan szeretlek! - is­ m ételte egyre. - H a megcsalsz, ha valaha is elhagysz más kedvéért, én is azt teszem, am it az a p á m . .. - Es olyan k o m o r hang o n, h o g y b e leb o rzon g tam , hozzá­ tette: - T e tu d o d , m it tett az apám !

M e g d ö b b e n v e hallgattam , ő felállt, és lábujjhe­ gyen ágaskodva, m e rt alacsonyabb volt nálam , fü­ lem be suttogta a keresztnevem et.

- G eneviéve! - m o n d ta , olyan kedvesen, olyan m elegen, annyi áhítattal, h o g y az egész testem m e g ­ rem egett.

- G y erün k , m en jü n k be! - csak ennyit dadogtam . Ő n e m szólt tö bb et, m e g in d ult velem , de m ik o r a lépcsőhöz értünk, visszatartott: - T u d o d , ugye, h o g y m e g ö lö m m ag am , ha el­ hagysz?

M ost m ár ráébredtem , h o g y túl messzire m entem , és visszahúzódtam . Szemrehányásaira azt feleltem : 643

- T e m á r nagy vagy a játék h oz, szerelmes lovag­ nak pedig m ég kicsi. V árok.

A zt képzeltem , m ost m á r m ind en rendben van. Ősszel intézetbe m ent. M ik o r n y á ro n hazakerült, én m enyasszony voltam . R ö g t ö n m egértette, m i tör­ tént, és egy álló hétig olyan eltökélt arccal járt-kelt, h o g y n a g y o n n y u gtalan lettem .

A kilencedik napo n , m ik o r felkeltem , összehajtott papírlapot találtam a szobám ajtaja alatt. Felkaptam, k in y ito ttam , elolvastam : Elhagytál, pedig tudod, mit mondtam neked. A halálo­ mat rendelted e l Nem akarom, hogy más találjon rám, menj le a parkba arra a helyre, ahol tavaly megmondtam neked, hogy szeretlek, és ott n é z z fe l a magasba.

O ly a n voltam , m in t az eszeveszett. G yorsan m a­ gam ra k a p k o d ta m a ruháim at, és ro h an tam , léleksza­ kadva ro h a n ta m a m egjelölt helyre. Intézeti sapkája o tt hevert a földön, a sárban. Egész éjjel esett. Felnéz­ tem , és m eg p illa n to tta m ; o tt h im b á ló z o tt a lo m b o k kö zött, m e rt szél fújt, erősen fújt a szél.

A ztán m á r n e m tu d o m , m i történt. A zt hiszem, először o rd íto tta m , talán elájultam, összeestem, majd visszarohantam a kastélyba. Az ág yam b an tértem m ag am h oz, a n y ám o tt ült m ellettem .

A zt hittem , h o g y csak álm o d tam , h o g y szörnyű lidércnyom ásos á lm o m volt.

- És ő, G o n t r a n ? . . . - d adogtam . N e m válaszol­ tak. íg y hát igaz volt.

N e m m e rte m m ég egyszer m egnézni, és a szőke hajából elkértem egy hosszú tincset. E z t . . . i t t . . . e z t. . . És az öreg nő kétségbeesett m ozdulattal nyújtotta ki reszkető kezét. M ajd az o rrát fújogatta, m e g tö rö l­ te a szemét, és ú g y fo ly ta tta : 644

- Eljegyzésemet m agyarázkodás nélkül felb o n to t­ tam . . . É s. . . így m a ra d ta m azóta is . . . m in d ö rö k ­ r e . . . ennek a tizen háro m esztendős g y erek n ek az özvegye.

Feje lecsuklott, sokáig csendesen folytak a k ö n y nyei.

M ik o r a társaság szétoszlott és aludni indult, az egyik köpcös vadász, akinek n y u g a lm á t felkavarta ez a tö rténet, a m ellette lépkedőhöz hajolt: - Kész szerencsétlenség, ha valaki ennyire érzel­ mes!

1882. szeptember 1.

Dániel A nna fordítása

645

A rozsda LA R O U I L L E

Életének egyetlen csillapíthatatlan szenvedélye v o lt: a vadászat. M ind enn ap reggeltől estig vadá­ szott, valami dühös nekibuzdulással. V adászott télen csakúgy, m in t n yáron , tavasszal csakúgy, m in t ősszel, m ég a m ocsárban is, a m ik o r a szabályok eltiltották a rétről és az erd ő rő l; vadászott golyóval, hajtókkal, k opóval, agárral, lesből, húzáskor, csapáson. Másról sem beszélt, m in t a vadászatról, folyton azon já r t az esze, s azt szokta m o n d a n i: „M ilyen bo ld o gtalan le­ het az olyan em ber, aki ne m szeret vadászni.”

M ár túl volt az ötvenen, de azért jó l tartotta m a­ gát, m ég egész friss erőben volt, bár a feje kopasz, kissé elhízott, de azért m ég v irg on c; a bajszát pedig alul egészen kiborotválta, az ajkát és a szájnyílását szabadon tartva, h o g y k ö n n y eb b en megfújhassa a vadászkürtöt.

A k ö rn y ék en m indenfelé csak a keresztnevén: H ecto r úrn ak szólították. Teljes neve báró H ecto r G o n tra n de C o utelier volt. Ö rö k ség k ép p en reászállott kis erdei kastélyában lakott; s jólleh et ism erte a m egye egész nemességét, és vadászatokon össze szokott találkozni annak m in­ den nevezetesebb férfi tagjával, csak egy családot lá­ to g a to tt szorgalm asan: a szomszédban lakó kedves C ourville családot, m elyhez tö b b évszázados v érro ­ koni kötelék fűzte.

E bben a házban szerették, dédelgették, kényeztet­ ték, és ő azt szokta m o n d a n i: 646

- H a n e m lennék vadász, sohasem m enn ék el titő letek.

C ourville ú r barátja és g y e rm e k k o ri pajtása volt.

G azdálkodó nem esem berkén t békességben élt a fele­ ségével, leányával és D a rn e to t úrral, a vejével, aki tö rtén elm i ta n u lm á n y o k ü rü g y é n semmittevéssel foglalkozott.

C o u telier báró g y a k ra n vacsorázott barátainál, fő­ leg azért, h o g y vadászhistóriákkal tartsa j ó l őket.

Hosszú a d o m ák at tu d o tt k u ty á k ró l és vadászgöré­ n yekről, s ú g y beszélt róluk, m in t h o lm i nevezetes személyiségekről, akiket igen jó l ismer. Fölfedte, ele­ mezte, m agyarázgatta gondolataikat, szándékaikat.

- M ik o r a M é d o r látta, h o g y a harism adár ilyen csúnyán m egfuttatta, azt m o n d ta m ag áb an : „ M e g ­ állj, h un cut, a végén mégicsak mi fo g un k n ev etn i.”

A zután intett ne k e m a fejével, h o g y lapuljak m eg a lóherésben, ő m aga pedig nagy zajjal űzőbe vette, fölverte a rétet, h o g y a prédát beszorítsa egy zugba, a h o n n ét nem m enekülhet. M in d en ú g y tö rtén t, a ho g y előre lá tta ; a haris egyszerre csak az erdőszélre ért. Csak ú g y m eh et to vább, ha előbújik a fedezék­ ből. „M egcsípett, ku ty a terin g e tte !” - gondolja, és m eglapul. A M é d o r m ost ugrásra készen áll, közben foly to n en gem néz; je lt adok, m ire nekiront. - H ö rrr - a haris fölrepül - célzok - puff! - leesik; a M é d o r pedig farkcsóválva hozza a prédát, m in th a azt m o n ­ daná: „Ez jó l sikerült, ugye, H e c to r ú r ? ” Courville, D a rn e to t m eg a két nő pom pásan m u ­ lattak ezeken a színes elbeszéléseken, m elyeket a báró szívvel-lélekkel a d o tt elő. Föllelkesülten hadonászott, kézzel-lábbal gesztikulált; és ezzel a kérdéssel tett p o n to t a tö rtén et végére: „ N o , ugye j ó ? ” A m in t egyébre fo rd u lt a szó, n em hallgatott oda, és m ag ában üldögélt, kürtjeleket dudorászva. M e g ­ esett, h o g y két m o n d a t közö tti pillanatnyi hallgatás­ 647

bán, abban a hirtelen elcsendesedésben, m ely elvágja a beszéd m oraját, hirtelen fölhangzott egy vadászdal: „T rarará, trará, trará, trarará” , am it a báró felfújt képpel énekelt, m in th o g y h a k ü rtö t fújna.

Egész élete a vadászaté volt, és észre se vette, meg se sejtette, h o g y ú g y öreg ed ett meg. Egyszer hirtelen köszv én y ro h am tö rt rá, és két hónapig n y o m ta az ágyat. M a jd h o g y el n e m vitte a bánkódás és az una­ lom . M in th o g y gazdasszonyt n e m tarto tt, hanem egy öreg szolgával főzetett m agának, n e m volt, aki meleg lenmaglisztes borogatásokat adjon neki, gon­ dosan ápolja, s ellássa az egyéb teendőket, am ikre egy betegnek szüksége van. A kopóhajcsárja lett az ápo­ lója, és a vén csatlós, aki legalább ú g y unta magát, m in t a gazdája, éjjel-nappal a karosszékben g un y nyasztott, m ialatt a báró ágyban, párnák kö zt ká­ r o m k o d o tt és d ü h ö n g ö tt.

N a g y néha m egláto g atták őt a C ourville hölgyek, és pár órára n y u g a lm a t és fölüdülést hoztak. H erbateát főztek neki, g o n d ju k volt a tűzre, az ágya mellé ízlésesen felszolgálták a villásreggelijét, m ik o r elm en­ tek, a báró így d ö r m ö g ö tt: - T erem tuccse, m a g u k idejöhetnének lakni hoz­ zám!

M ire m ind k etten szívből nevettek.

M ik o r jo b b a n lett, és m egint kezdett kijárni lesre a mocsárba, egy este a barátainál vacsorázott; de már oda volt a régi virgoncsága és jók edv e. Szünet nélkül egy gon do lat gy ö tö rte , az a félelem, h o g y a vadász­ idény kezdete előtt újból elfogják a fájdalmak. B ú­ csúzáskor, a m ik o r a h ölgyek meleg ken d őb e bu rk o l­ ták, a nyakára m eg selyemsálat tekertek, am it életé­ ben először engedett m egtenni m agával, azt dörm ö g te : - Ha m egint elővesz, nekem befellegzett.

648

M ik o r elm ent, D a rn e to t-n é így szólt az anyjához:' - M eg kéne házasítani a bárót.

M in d en ki a fejéhez kapott. H o g y lehet, h o g y erre m ég n e m g on d o ltak ?

Sorra vették az ismerős özvegyasszonyokat, egész este tanakodtak, végül a választás egy negyvenéves asszonyra esett, a m ég csinos, elég jó m ó d ú , egészsé­ ges, j ó kedélyű B erthe Vilers-re.

M eghívták, h o g y töltsön egy h ó n a p o t a kastély­ ban. M in th o g y éppen u n a tk ozott, elm ent. M o z g é ­ k o n y, vid ám asszony v o lt; C outelier úr tüstént m e g ­ tetszett neki. M u la to tt rajta, m in t egy élő játékszeren, és órákat tö ltö tt azzal, h o g y h un cutu l kikérdezgette a n yulak érzelm eiről és a rókák furfangjairól. A férfi k o m o ly a n fejtegette a k ü lö nb ö ző állatok nézeteit, és olyan fin om terveket és okoskodásokat tulajd o nított nekik, akár az ismeretségi körébe tartozó e m b e re k ­ nek.

Egészen elbájolta az asszony áhítatos figyelm e; egy este, h o g y megm utassa, m ily nagyra becsüli, m e g ­ hívta vadászatra, am it m ég soha nővel n e m cseleke­ dett. Az ind ítv án y t B erthe oly m ulatságosnak találta, h o g y elfogadta. A felszerelése valóságos ü n nep volt; m in den ki részt vett benne, m indenki ad ott hozzá ezt vagy azt; végül is am azo nö ltö zetben jelen t m eg, csiz­ m ában, férfinadrágban, kurta szoknyában, testhez ál­ ló bársonykabátban, m ely a keble táján n a g y o n szűk volt, fején ebhajcsárnak való kalpaggal.

A báró izgatottnak látszott, m intha életében az első puskát készült volna elsütni. A pró ra elm agyarázta neki a szél irányát, h o g y m elyik kutya h o g y állja a vadat, m elyik vadra h og y an kell lőni; azután kive­ zette a rétre, oly a g gó d ó g onddal kö vetv e n y o m o n , m in t egy dajka, aki először látja já rn i kisdedét.

A M é d o r m eg h ő k ö lt, lehasalt, szimatolt, em elget­

6 49

te a lábát. A báró tanítványa m ö g ö tt reszketett, mint a nyárfalevél. Csak dadogni tu d o tt: - Vigyázat, vigyázat, f o .. . f o . .. foglyok.

M ég ki sem m o n d ta , am ik o r a földről nagy robaj­ j a l - brrr, b rrr, b rrr - egy sereg jó k o ra m ad ár szállott szárnycsapkodva a levegőbe. Ö z v e g y Vilers-né ijedten hu ny ta le a szemét, kilőt­ te a két g olyót, a puska taszításától hátrált egy lépést; s m ik o r m agához tért, m eglátta a bárót, aki bolond m ódjára ugrált, és a M éd o rt, a m in t két fo gly ot cipelt a szájában.

Ettől a naptól kezdve C outelier ú r szerelmes volt belé.

- M icsoda asszony! - m o n d o g a tta égre emelt szemmel, és m ost m á r m in den este elm en t a szom ­ szédba vadászatról beszélgetni. Egy na p o n Courville ú r hazakísérte, és hallgatta, h o gy an áradozik új barátnéjáról. Egyszer csak, m ind en átm en et nélkül, m eg­ kérdezte : - M iért n e m veszed el?

A báró m e g h ö k k e n t: - Én? H o g y én e l v e g y e m ? ... d e . . . hát tulajdon­ képpen .. .

Elhallgatott. A zután hirtelen m egragadva kísérője kezét, csak en n yit su tto g o tt: - Viszontlátásra, b aráto m . És nagy léptekkel eltűnt az éjszakában.

H á ro m napig n e m m u tatk o zo tt. M ik o r újból megjelent, egészen sápadt volt a sok töprengéstől, és k o m o ly a b b a szokottnál. Félrevonta C ourville urat, és azt m o n d ta n e k i: - N ag yszerű eszme, am it a m ú ltk o r említettél.

P rób áld m eg szépszerével kitapogatni, h o g y hozzám jön n e-e. Isten en g em , ezt az asszonyt m inth a csak ne­ k e m terem tették volna. Egész esztendőben együtt vadászunk majd.

650

C ourville ú r biztos lévén afelől, h o g y barátja néni kap kosarat, így felelt: - K érd m eg m ind járt a kezét, kedvesem . A karod, h o g y m eg k érjem a n ev edben?

D e a báró egyszerre zavarba jö tt, és azt rebegte: - N e m . . . n e m . . . először egy kis utazást kell ten­ n e m . . . egy kis utazást. . . Párizsba. H a visszajövök, m ajd végleges választ adok.

K özelebbi felvilágosítást ne m lehetett kivenni be­ lőle, és m ásnap csakugyan elutazott.

Az utazás soká tarto tt. Eltelt egy hét, két hét, há­ ro m hét. C ou telier ú r csak n e m m u ta tk o z o tt. C o u rville-ék m eg d ö b b e n te k , n y u g talan ko d tak , ne m tu d ­ ták, m it m o nd jan ak barátn ő jü k nek, akit m á r értesí­ tettek a báró tervbe vett lépéséről. M in d e n másnap elküldtek a lakására, m egtu dn i, van-e m á r hír róla; de egyik szolgája sem tu d o tt semmit.

Egy este - V ilers-né éppen énekelt, z o n go rán kí­ sérve m ag át - beállít egy nőcseléd, ro p p a n t titokzatos arccal hívja C ourville urat, és azt m on d ja neki súgva, h o g y egy ú r keresi. A báró volt, egészen m egv áltoz­ va, m egöregedve, utazóruhában. M ik o r m eglátta öreg barátját, m egrag adta a két kezét, és kissé bá­ gy a d t h a n g o n így szólt: - E bben a percben érkeztem , pajtás, és idesiettem hozzátok, n e m b íro m tovább.

Elakadt, láthatóan zavarban volt: - El akartam neked m o n d a n i. . . tü s té n t. . . h o g y az a . . . az a d o lo g . . . tu d o d , m e ly ik . . . n e m sike­ rült.

- H o g y h o g y ? N e m sikerült ? És m iért n e m ? - kér­ dezte d ö b b en ten C ourville.

- O , ne kérdezz, n ag y o n kérlek, sokkal kínosabb, sem h og y felelni tu dn ék, de légy m e g g y ő z ő d v e róla, h o g y ú g y cselekszem, m i n t . .. m in t becsületes e m ­ 651

berhez illik. N e m t e h e t e m . . . N incs hozzá jo g o m , érted, nincs jo g o m , h o g y elvegyem azt a hölgyet.

M eg fo g o m várni, m íg elutazik, csak azután jö v ö k el újra. N a g y o n fájdalmas lenne viszo ntlátn o m őt. Isten áldjon meg.

Es elfutott.

Az egész család ezerféleképpen forgatta, vitatta, ta­ lálgatta, m i lehet em ö g ö tt. A b ban egyeztek meg, h o g y a báró életében valam i nagy titok lappang, ta­ lán törvén y telen g y erm ekei vannak egy régebbi vi­ szonyból. D e hát az eset k o m o ly n a k látszott, és sú­ lyosabb b o n y o d a lm a k elkerülése végett tapintatosan tájékoztatták V ilers-nét, aki u g y an o ly özvegyen tá­ vozott, a h o gy jö tt. Ú ja b b h á ro m h ó n ap telt el. E gy este C outelier úr, aki jó l teleette m agát, és egy kicsit be is v olt csípve, C ourville ú r társaságában szíttá el rendes pipa dohá­ n y át: - Hej, ha tu dnád, hányszor g o n d o lo k a ti b arátn ő ­ tökre, megesne a szíved rajtam.

A másik, akit a m ú g y is bosszantott egy kissé a bá­ ró n ak ebben a d o lo g b an tanúsított viselkedése, kere­ ken k im o n d ta , am it g o n d o lt: - Ejnye, kedves b ará to m , ha az em b e rn e k titkai vannak az életében, a k k o r n e m viselkedik olyan m eggondolatlanul, m in t te; m ert hiszen bizonyára előre tu d h attad m eghátrálásod okát.

A báró zavarában abbahagyta a pöfékelést.

- Igen is m eg n e m is. A rra igazán n e m szám ítot­ tam , am i történt.

C ourville ú r türelm etlenül válaszolt: - Eh, m in den re kell számítani.

A zonban C outelier úr, m iu tán szemét a sötétségbe meresztette, h o g y m eg gy ő ző d jék, n e m hallgatózik-e valaki, halk h a n g o n folytatta: - B elátom , h o g y m egbántottalak, és h o g y m e g b o ­ 652

csáss n ekem , m ost m in d e n t el fog o k m ondani. Bará­ to m , én húsz év óta kizárólag a vadászatnak élek. T u ­ dod, h o g y csak azt szeretem, csak azzal foglalkozom . Épp ezért, a m ik o r arról v olt szó, h o g y kötelezettsé­ geket kell vállalnom őnagyságával szem ben, lelkiis­ m ereti ag g ály o m tám adt. A zóta, h o g y leszoktam a . . . a . . . a szerelemről, elég az hozzá, n e m tu d ta m , képes leszek-e m é g . . . a. . . tu d o d , h o g y m ire. ..

Képzeld csak e l ! . . . éppen tizenhat esztendeje annak, h o g y . . . h o g y . . . utoljára, hiszen érted. Itt vidéken n e m k ö n n y ű a . . . a . . . eltaláltad! A ztán m eg egyéb d o lg o m volt, tö b b re becsülök egy puskalövést. Elég az hozzá, m ik o r pap és polgárm ester előtt kötelez­ n e m kellett volna m ag am , h o g y . . . h o g y . . . nos az ism ert dologra - m egijedtem . - Patvarba - g o n d o l­ tam - , m i lesz, h a . . . h a . . . csü tö rtö k ö t m o n d o k .

Tisztességes em b e r soha n e m m arad adós azzal, am ire kötelezi m ag át; m árpedig én szent kötelezettséget vállalnék azzal a fehérnéppel szemben. Egyszóval, h o g y a szívem et ne n y o m ja tehát, föltettem m a g a m ­ ban, h o g y egy hetet Párizsban töltök. E lm últ az egy hét, de sem m i eredm ény. Pedig kísérletezésben ne m v olt hiány. K iválasztottam m a g a m n a k a legjobbat m in d en zsánerből. M o n d h a to m , h o g y m in d e n tőlük telhetőt e lk ö v e tte k . . . I g e n . . . annyi szent, h o g y sem m it el n e m h a n y a g o lta k . . . D e hasztalan, m in d ­ annyiszor úg y távoztak el, h o g y nem értek el sem­ m it. . . de sem m it. V á rta m m ég ezután két hétig, há­ r o m hétig, folytonosan rem énykedve. T ö m é n te le n borsos ételt m e g e tte m a vendéglőkben, elro n to tta m velük a g y o m ro m a t, és. . . és. . . sem m i. . . ö rö k k é sem m i. M eg fo g o d érteni, h o g y ilyen k ö rü lm é n y e k kö zö tt, ily szom orú ténnyel szem ben ne m lehet mást tenni, m i n t . . . m i n t . . . visszavonulni. M eg is tet­ tem .

C ourville ú r v o n a g lo tt a visszafojtott nevetéstől.

653

K o m o ly an kezet szorított a báróval, és azt m ondta neki: „Sajnállak” - és félúton elkísérte. M ik o r azon­ ban négyszem közt m arad t a feleségével, a kacagástól fuldokolva m in d e n t e lm o n d o tt neki. A zonban C ourville-né éppenséggel n em n e v e te tt; nagy figye­ lem m el hallgatta férjét, s m ik o r befejezte, így felelt ro p p an t k o m o ly a n : - D rág ám , a báró nagy szamár; félt, annyi az egész. íro k B erthe-nek, ho g y jö jjö n vissza minél előbb. És a m ik o r C ourville ú r ellenvetésül fölhozta barát­ já n a k hosszú és eredm ény telen kísérletezését, az aszszony azt m o n d ta : - Eh, ha valaki szereti a feleségét, tanuld m eg, az a d o l o g . . . m in dig visszatér. És C ourville úr, m in th o g y ném ik ép p találva érezte m agát, egy m u k k o t sem felelt.

1882. szeptember 14.

Lányi Viktor forditása

654

A székfonólány LA R E M P A I L L E U S E

V ége felé já r t a B ertrans m árki vadászatnyitó lako­ mája. T izenegy férfi, nyolc fiatal hö lgy és a k öro rv o s ü ltek a nagy fényben úszó, gyüm ölccsel és virág o k ­ kal roskadozó asztal körül.

M á r a szerelem tém ájánál tartottak , s parázs vita k erekedett - az ö rö k vita - arról, vajon csak egyszer lehet-e szeretni vagy többször is. Példákat em leget­ tek föl, az egyetlen, életre szóló szenvedély példáit; aztán oly an ok at is, m elyek gy akran és m egannyiszor hevesen k igyúló szívekről szóltak. A férfiak általában azt hangoztatták, h o g y a szerelem, m in t a betegség, töb b ször érheti ugyanazt a lényt, viszont érheti halá­ losan is, ha valami akadály áll útjában. Jóllehet ez a felfogás n e m volt kárhozatosnak m o n d h a tó , mégis a n ő k - inkább kö ltő i hajlam ukra tám aszkodva, m in t m egfigyeléseikre - azt erősítgették, h o g y a szerelem, az igazi, nagy érzés, csak egyszer lepheti m eg az e m ­ bert, s ak k o r olyan, m in t a villámcsapás, m ely a szí­ vet kopáran, foldúltan, kiégve hagyja m aga után, képtelenül bárm ely más érzésre, m ég egy szegény utó á b rá n d n a k a kizsendítésére is.

A m árki, sok-sok szerelem hőse, hevesen tiltako­ zo tt ez ellen a hiedelem e lle n : Én csak azt m o n d h a to m , h o g y az e m b e r tö b b ­ ször is szerethet m in den erejével és egész leikével. Ö n ö k a szerelem öngyilkosaira hivatkoznak, m int a m ásodik szenvedély lehetőségének cáfolóira. Erre azt felelhetném , h o g y ha az illetők ne m k ö v ették volna 655

el azt a csacsiságot, m ely m egfosztotta őket a vissza­ esés lehetőségétől, bizonyára m e g g y ó g y u lta k volna, s újra- és újrakezdték volna a szerelmet, egészen a ter­ mészetes halálig. A szerelmesekkel ú g y vagyunk, m in t a részegesekkel. Aki egyszer ivott, az m indig inni fog, aki egyszer szeretett, többször is szeret. Az egész csak te m p e ra m e n tu m dolga.

D ö n tő b író u l a d o k to rt választották: öreg párizsi orvos volt, aki vidékre v on u lt vissza. M egkérték, m o n d jo n vélem ényt.

N e m volt h atáro zott véleménye.

- J ó l m o n d ta a m árki, te m p e ra m e n tu m dolga az egész. A m i en gem illet, én tu d o k egy szenvedélyről, m ely ötv e n ö t évig tartott, percnyi lankadás nélkül, s m ely csak a halálban ért véget.

A m árki felesége tapsolt.

- M ily szép ! M ily álom béli m ó d o n j ó lehet, ha így szeretnek egy férfit! M ily szerencsés az, uraim , akit teljes ötv e n ö t éven át elborít egy ilyen végletes és el­ ragadó é rz e le m ! M ily b o ldo g lehet, s h o g y an áldhat­ ja életét egy ily im ádat hőse!

Az orvos m o so ly g o tt: - C sakugyan, asszonyom , ön helyesen sejti, ennek a szerelemnek férfi volt a tárgya. M in dn y ájan isme­ rik őt, C h o u q u e t az illető, a községi patikárius. És a n ő t is ismerik, aki n e m más, m in t az az öreg székfo­ nóasszony, aki m in d en évben eljött a kastélyba is. De hadd m agyarázzam el érth ető bb en a dolgot!

A hölgyek lelkesedése lecsappant, s kiábrándult ar­ cukon ez állt: „V agy«úgy?” - m intha a szerelem csak kiváltságos és fin om lényeket érhetne, csak ők ér­ dem lik m eg a c o m m e il faut társaság érdeklődését.

Az orvos újra m egszólalt: - H á ro m h ónappal ezelőtt elhívtak ehhez az öreg­ asszonyhoz; halálos ágyán feküdt. Előtte való nap ér­ 656

kezett a faluba vándorlakásul szolgáló kocsiján, m e­ lyet az ö nö k által ism ert gebe húzott, s két nagy feke­ te kutya k ísé rt: az asszony barátai és testőrei. A plé­ bános m ár o tt volt mellette. M in ket kért m eg vég­ akarata teljesítésére, s h o g y ezt a rendelkezést érthe­ tőb b é tegye előttünk, elmesélte egész életét. N e m tu ­ do k ennél furcsább és m eg h ató b b históriát.

Apja is, anyja is ván d o r székfonatjavítók voltak.

Sohasem lakott földbe alapozott épületben.

C söp p ny i kora óta a k ó b o ro k életét élte, rongyos, férgekkel lepett, piszkos kis csavargó. A faluvégeken állom ásoztak, árkok m e n tén ; kifogták a kocsit, a ló legelészett, a kutya szundikált körü lötte, fejét lábára fektetve. Az apró leány o tt h e m p e rg e tt a fiivön, m i­ közben az apja és anyja az útszéli szilfák árnyékában a falusiak olcsó székeit foltozgatta. A vándorkocsi la­ kói n em igen beszélgettek. A néhány legszükségesebb szó után, m elyekkel eld ön tötték, ki fogja végigjárni a falut a jó l ism ert kiáltással: „Szé-é-ékeket fó to z -n i!”

- leültek, szem ben egymással vagy egym ás mellé, s elk ezdő d ött a szalmafonás. H a a g y e rm e k kissé meszszebb b ó d o rg o tt, vagy játékb a pró bált elegyedni egyik-m ásik falusi gyerkőccel, dühös apai hang recscsent rá: „Jössz vissza, rusnya férge!” Sohasem hal­ lotta egyéb hangját a gyöngédségnek.

M ik o r nagyobbacska lett, őt küldték összeszedni a ro k k a n t ülőkéjű székeket. M ost m á r m e g p ró b á lk o ­ zott itt-o tt összeismerkedni a falusi suhancokkal; ezúttal azonban új barátainak a szülei ü v ö ltö tte k rá haraggal g y erm ekeik re: „Jössz be, disznó kölyke!

M ajd adok én, csavargókkal beszélgetni!”

Az apró fickók gy akran dobálták m eg kővel. Ú rin ő k tő l o ly k o r néhány sout kap o tt, ezeket g o n ­ dosan eldugta.

Egy n apon - tizenegyedik évében já r t a k ko riban - , m ik o r m eg int ide kerültek, a tem ető m ö g ö tt a kis 657

C h o u q u e t akadt útjába, aki éppen keservesen sírt, m e rt valam elyik pajtása két liard-t ello p ott tőle. Ezek a k ön n yek , egy apró úrigy erek k önnyei, teljesen ki­ forgatták a kislányt, aki szegény, n yo m o r-pask o lta buksijával váltig azt képzelte, h o g y az ilyen úrficskák ö rö k k é vidám ak és elégedettek. O d a m e n t a fiúhoz, s m ik o r m e g tud ta, m i baja, tenyerébe b o ríto tta egész m eg ta k a ríto tt vagy o nát, hét sout, am it a kis C h o u ­ quet természetesen elfogadott, szemeit rö g tö n m eg­ törülve. Ekkor, b o lo n d ö röm ében, a leány vakm erő lett, m egcsókolta a fiút. C h o u q u e t, m iu tán figyelm e­ sen m egnézte a k a p o tt pénzt, n y u g o d ta n tű rte a ro ­ h am ot. A leány pedig, m ivel se el n e m taszították, se m eg n e m ü tö tté k , újrakezdte: istenigazában össze­ csókolgatta a fiút, aztán elszaladt.

M i m eh etett végbe n y o m o rú kis ko p onyájában?

T alán azért ragaszkodott ahhoz a fickóhoz, m e rt neki áldozta csavargókeresetét, vagy m ert neki adta legel­ ső g y ö n g é d csókját? A titok eg y fo rm án tito k m arad, kicsinyeknél és felnőtteknél egyaránt.

H ó n a p o k o n át áb rá n d o z o tt arról a tem ető zu g ró l és a fiúról. A b ban a rem én yb en, h o g y m ajd újra látja, m eglopta szüleit, hol itt, hol o tt csent el egy -eg y sout valam ely székfonat díjából vagy a rábízott bevásárlá­ sok árából.

M ik o r újra errefelé került, két frank vo lt a zsebé­ ben, a kis patikáriust azonban csak az ablakon át pil­ lanthatta m eg, az apai üzletben, tisztára mosdatva, egy vörös csillogású palack és egy galandférges üv eg­ h eng er között.

E zután csak annál őrü ltebb en szerette, beleandalodva és -káprázva a színes folyadékok em e csudájá­ ba, a villogó kristályok apoteózisába.

A fiú képe eltörülhetetlenné rö g z ő d ö tt benne, s m ik o r a k övetkező évben újra m eglátta, ezúttal az is­ kola m ö g ö tt, tekéző pajtások társaságában, rávetette 658

m agát, karjai közé ragadta, s oly m o h ó vadsággal csókolta meg, h o g y a fiú ordítani kezdett féltében.

A k k o r, h o g y elcsitítsa, nekiadta a pénzét: h á ro m fran ko t és húsz centim e-ot, egész kincsét, am it a fiú tágra nyílt szem m el bám ult.

A kis C h o u q u e t elfogadta a pénzt, s hagyta, h o g y a leány kedvére ölelgesse. így szórta a fiú kezébe m ég négy egym ást k ö vető évben m ind en m e g ta k a ríto tt fillérét, am it a patikáriusgyerek n y u g o d ta n v á g o tt zsebre m in t a tű rt csó­ k o k m egszolgált ellenértékét. Egyszer harm in c sout tett ki az összeg, másszor csak tizenkét sout (a leány sírt nagy szégyenében, de hát rossz volt az esztendő), legutoljára pedig öt frankot, egy szép, k övér, ezüst ötfrankost, m elynek láttára a fiú n evetett öröm ében.

A leány m ind en g ondolata a fiú lett, C h o u q u e t pe­ dig bizonyos nyugtalansággal várta a leány érkezését, s m ihelyt m egpillantotta, elébe futott, am itő l a kis csavargó szíve lüktetve d o b o g o tt fel.

A patikáriusgyerek azután eltűnt. G im n áziu m b a adták. A leány ügyes kérdezősködéssel já r t a dolog végére. M ost kö rülm én y es diplom áciai m u n k a k ö ­ vetkezett, rávenni a szüleit az útirán y m egváltoztatá­ sára, oly m ó d o n , h o g y m ifelénk csak a nagy vakáció idején kerüljenek. Ez is sikerült, de a cselszövésbe egész év beletelt. így hát m ár két év óta n e m látta a fiút, s alig ism ert rá m eg in t, ú g y m e g v á lto z o tt: na­ g y o b b lett és szebb, nagyszerűen m utatós az aran y g o m b ú iskolai zub b on y ban . Ú g y tett, m intha nem látná m eg a leányt, s büszkén lépdelt el mellette.

A leány két napig sírt, s attól fogva végtelen szen­ vedés volt az élete.

M in d en évben visszatért; elm ent a fiú előtt, de k ö ­ szönni sem m e rt neki, az pedig m ég tekintetére sem m éltatta. A leány eszeveszetten szerette. N e k e m így m o n d t a : „Az egyetlen férfi volt, akire szemet vetet­ 659

tem , d o k to r ú r: a töb b irő l azt se tu d o m , voltak-e a világon, vagy se.”

Szülei elhaltak. Folytatta m esterségüket, de egy k utya helyébe k e ttő t tartott, két rettenetes k o m o n ­ d ort, akikkel senki sem m ert ingerkedni.

Egy nap, m ik o r m eg int ebbe a faluba tért vissza, ahol szíve m aradt, egy fiatal hö lg y et pillantott meg, aki a C h o u q u e t-é k üzletéből az im á d o tt férfi k aq án lépett ki. A felesége volt! T eh át m e g h á z a s o d o tt...

A székfonólány m ég aznap este b e u g ro tt a község­ háza előtti itató tóba. Egy később hazavetődő részeg em b er halászta ki, s becipelte a gyógyszertárba.

A C h o u q u e t fiú hálókabátban j ö t t le hozzá, h o g y se­ gélyben részesítse; ú g y látszott, h o g y nem ismeri fel; levetkőztette, dörzsölgette, m ajd k e m é n y h an g o n rá­ szólt: „ N a g y bolondság volt! N e m szabad ilyen sza­ m árságokat csinálni!”

Ez elég volt arra, h o g y a leány m eg gy ó gy u ljo n.

Im ádottja beszélt hozzá! Hosszú időre bo ld o g volt.

C h o u q u e t sem m it sem akart elfogadni a segélynyújtás fejében, b ár a leány m in d en áron fizetni akart. És így telt el aztán ez az egész furcsa élet. A leány fonta a székszalmát, s k ö zben C h o u q u e t-ró l ábrándo­ zott. M ind en évben látta ő t a patikaablakok m ö gö tt.

M ajd azt a szokást vette fel, h o g y apró-cseprő orvos­ ságokat vásárolgatott nála. íg y legalább egész közel­ ről nézhette, beszélhetett hozzá, s ism ét pénzt adha­ to tt neki.

M in t m ár a legelején em lítettem , a szom orú szere­ lem hősnője ezen a tavaszon m eghalt. M iu tá n el­ m o n d ta történetét, arra kért, h o g y annak, akiért oly állhatatosan rajo n go tt, adjam át m egta k a ríto tt pén­ zét, egész élete ered m én y ét, m e rt csak őérte do lgo ­ zott, csak őérte - m o n d ta - , o ly k o r m ég koplalva is, csak h o g y félrerakhassa garasait, s bizton remélhesse a

66 0

percet, m ik o r - legalább egyszer, ha ő m á r h alott lesz - az im á d o tt férfi reá fog g o n d o ln i. . .

K étezer-három százhuszonhét fran k ot a d o tt át ke­ zem be. E bből huszonhét frankot a plébános úrnak fizettem, a temetési költségekre, a tö b b it pedig, m i­ k o r a haldokló végsőt sóhajtott, m a g a m h o z vettem .

M ásnap elm en tem C h o u q u et-ék h o z. É ppen ebéd­ j ü k végén jártak , szem ben ültek egymással, k ö véren és vörösen, patikaszagot árasztva, tekintélyesen és elégedetten.

Leültettek, egy p o h á r cseresznyelikőrrel is m egk í­ náltak, am it elfogadtam , aztán belekezdtem a m o n d ó k ám ba, m e g h a to tt hang o n, azzal a m eg gy ő ző dés­ sel, h o g y itt m ost m in d járt sírni fognak.

C h o u q u e t, m ihelyt m egtu dta, h o g y őt ez a csavar­ gó koldus szeretni m erte, m éltatlankodva u g ro tt fel, m in t akitől a jó hírn ev ét rabolták el, polgártársai tisz­ teletét, becsülete legszentebb javát, élete legdrágább és legkényesebb kincsét.

Felesége, n em kevésbé felháborodva, ism é te lg e tte : „A z a koldus! Az a koldus, az a k o ld u s!” - és ne m ta­ lált egyéb szót.

C h o u q u e t felkelt, s n agy léptekkel já r t le s föl az asztal m entén, fél fülére csúszott, fityegős sipkájában.

D a d o g o tt: „H át érti ezt valaki, d o k to r? M icsoda borzasztó d olg ok érik az em b ert! M it csináljak? H ű ! ha addig tu d ta m volna a dologról, am íg m ég élt az a perszóna, zsandárokkal fo gattam volna le, dutyiba d u g a tta m v o ln a ! N e m m ászott volna ki belőle, foga­ do m !”

Kegyeletes küldetésem ered m én ye tökéletesen le­ forrázott. N e m tu d ta m m it m o nd an i vagy csinálni.

F eladatom at azonban be kellett fejeznem. M egszólal­ tam tehát: „A z e lh un y t m eg b ízo tt azzal, h o g y ju tta s­ sam ö n ö k h ö z m eg ta k a ríto tt keresm ényét, am i két­ ezer-három száz fran k ot tesz ki. M ivel ú g y látom , 661

h og y ö n ö kre nézve az ü g y n ag y on kellem etlen, leg­ jo b b lenne talán ezt a pénzt a szegényeknek a d n u n k .”

Férj és feleség m e g k ö v ü lté n m eredtek rám.

E lővettem zsebem ből a pénzt, ezt a százféle vidék­ ről összekerült, tarkabarka n y o m o rú sá g ú pénzt, m elyben aranyak és rézgarasok keveredtek. Feltet­ tem a kérdést: „M i a szándékuk?”

Előbb C h o u q u e t-n é szólalt m e g : „ N o , ha m ár ép­ pen ez volt annak a n ém b ern ek az utolsó kívánsá­ g a. . . ú g y g o n d o lo m , bajos volna k ité rn ü n k előle.”

A férj, ném i hom ályo s zavarral, átvette a szót: „G y erm ekein k számára vehetnénk esetleg egyetmást ezen a pén zen !”

Szárazon feleltem : „ A h o g y g o n d o ljá k !”

C h o u q u e t folytatta: „A dja csak ide, ha m ár így hagyta m eg önnek az a n ő ; m i m ajd m ó d ját találjuk, miféle jó té k o n y célra fo rd ítsu k !” Á tszolgáltattam a pénzt, köszöntem és távoztam .

M ásnap beállított hozzám C h o u q u e t, s nyersen k érdezte: „A nnak a z . . . a s s z o n y n a k ... kocsija is m aradt. M i lett a kocsival ?” „Sem m i. V igye el, ha akarja.” „El is viszem; j ó lesz szerszám oskunyhónak a vete­ m én y eskertbe.”

Indult. Visszahívtam. „Itt van m ég a gebe is m eg a két kutya. Akarja ő k e t? ” M eg lep ő dv e állt m e g : „Ej­ nye! N o , nem ! M it csináljak velük? Intézkedjék, a h og y a k ar.” És nevetett. Aztán kezét n y ú jto tta; m egszorítottam . Persze. Elvégre n em lehet, hogy egy helység orvosa és gyógyszerésze haragban élje­ nek.

A k u tyák at én ta rto tta m m eg. A plébános, akinek nagy udvara van, a lovat vállalta. A kocsiból k u n yh ó lett C h o u q u e t-é k n á l; a pénzen pedig öt vasútrészvenyt vásárolt.

662

Egész életem ben ezzel az egyetlen nag y szerelem­ m el találkoztam .

Az orvos elhallgatott.

E k k o r a m árk i felesége, akinek k ö n n y e k ültek a szemében, felsóhajtott: - H iába, csak a n ő k tu d n ak igazán szeretni!

1882. szeptember 17.

Tóth Árpád fordítása

663

A mentő ötlet UNE RUSE

A tűz mellett beszélgettek, az öreg orvos és fiatalasszony betege. Az asszony éppen csak gyengélkedett - a szép n ő k gyak ran k é n y e sk e d n e k : kissé vérszegé­ nyek, az idegeikkel van baj, vagy fáradtak, ifjú, sze­ relmes házasok érzik ezt a leheletnyi fáradtságot az első hetek után.

A fiatalasszony elnyúlt a pam lagon, és fecsegett: - N e m , d o k to r, n em ! Soha n em fo g o m m egérte­ ni, ho g y an csalhatja m eg egy nő a férjét! M ert azt m ég elfogadom , h o g y nem szereti. . . H o g y az ígére­ te, az esküje n e m k ö ti. . . D e h o g yan m eri m agát odaadni egy másik férfinak? H o g y a n titkolja el a vi­ lág előtt? H o g y a n tu d szeretni, m ikö zb en hazudik, és elárul valakit?

Az orvos m osolygott.

- H át ez igazán k ö n n y ű ! H ig g ye el, senki nem g o n do l ilyen finom ságokra, a m ik o r arra tám ad ked­ ve, ho g y elbukjék. S őt. . . én azt hiszem, h o g y egy asszony csak ak k o r érik m eg az igazi szerelemre, ha m á r k eresztülvergődött a házasság m in den szerelmi m ocskán és kiábrándulásán. Egy híres em b e r m eg h a­ tározása szerint a házasság n em egyéb, m in t a nappali rosszkedv és az éjjeli rossz illatok cseréje. Tökéletesen igaz. A nő csak ak k o r tud szenvedélyesen szeretni, ha volt m ár férje. Szabad egy házhoz hasonlítanom ?

Csak ak k o r válik lakhatóvá, a m ik o r a férj m á r kiköl­ tö z ö tt belőle.

F o ly ta tta : 664

- És h og y nehéz színlelni? Ha kell: m in d en aszszony száz szerepet is el tu d játszani. A legegyszerűbb nő k is csodálatosak; káprázatos ügyességgel oldják m eg a legnehezebb helyzeteket.

A fiatalasszony to váb b hitetlenkedett.

- N e m , d o k to r! M in d ig csak utólag tudjuk, m it kellett volna tenni a bajban és veszélyben. És a nők sokkal k ö n n y e b b e n vesztik el a fejüket, m in t a férfi­ ak.

Az öreg orvos tiltakozva em elte fel a kezét.

- A zt m ondja, utó lag ? H át nem ! N e k ü n k , férfiak­ nak j u t eszünkbe utólag a m egoldás. D e m a g u k ? . . .

V á r j o n . . . E lm o n d o k egy kis történetet, egyik bete­ g e m a hősnője. . . Sohasem hab o ztam volna, h o g y akár gyónás nélkül m egáldoztassam ezt az asszonyt.

E gy vidéki városban rendeltem akkoriban.

V alam elyik este m élyen alu dtam , az első órák sú­ lyos, nehezen m egzavarható kábultságában; kusza álom ba süllyedtem , s egyszerre úg y hallottam , h o g y félreverik a haran g o k at: tűz van.

H irtelen felriadtam - az én csengőm volt, az utcai, kétségbeesetten szólt. Az inasom m ég m in dig nem m ozd ult, erre m e g rá n to tta m az ágyam nál lógó csen­ gőzsinórt. H am arosan ajtók csapódtak, lépések ver­ ték fel az alvó ház csendjét, m ajd m egjelent Jean, ke­ zében levél - ezt o lv a sta m : Leliévre-né könyörögve kéri Siméon doktor urat: azon­ nal keresse fe l!

N é h á n y pillanatig g o n d o lk o z ta m - sorra v ettem a lehetőségeket: id eg roh am , h ób o rto s szeszély, vihar egy p o h á r vízben - n em , nem , túlságosan fáradt va­ g yo k ! Ezt feleltem:

665

Siméon doktor nem érzi jó l magát - arra kéri Leliévrené őnagyságát: hívassa el kartársát, Bonnet doktort.

B orítékba zártam üzenetem et, k ik ü ld tem , és újra elaludtam . Félóra sem telhetett el, az utcai csengő m eg int m eg rán du lt, és Jean je lentette: - Itt van v a la k i. . . n e m is tu d o m , férfi-e vagy nő, annyira b e bu rko lózo tt. R ö g tö n beszélni akar a dok­ to r úrral! A zt m o n d ja : két e m b e r életéről van szó.

Felültem.

- H á t a k ko r jö jjö n be.

A g y a m b a n ülve vártam .

V alam ilyen sötét jelenség lépett szobámba. M i­ helyt Jean k im en t, hátra vetette fátyolát. B erth e Leliévre volt. Egészen fiatal asszony - h á ro m éve lett a felesége a város egyik nagykereskedőjének. M in d en ­ ki azt m o n d ta : a férfi a m egy e legszebb lányát kapta meg.

A fiatalasszony m ost ijesztően sápadt volt, arca ráng atózo tt, m in t aki félelm ében m eg té b o ly o d o tt, keze rem egett. Kétszer is m eg akart szólalni - és nem volt hangja.

-D o k to r!...

G y o rs a n ... g y o rs a n ... g y o r­ san!. . . - tördelte végre. - J ö jjö n . . . A . . . a szere­ tő m m eg halt a szobám ban!

Elfulladva m eg ak adt, csak azután fo ly ta tta : - A f é l j e m . . . a f é l j e m . . . rö g tö n visszajön a k lu b b ó l. ..

K iu g ro tta m ; eszem be sem ju to tt, h o g y hálóingben vagyok. N é h á n y perc alatt felöltöztem .

- M aga volt itt az előbb is ? - kérdeztem .

Csak állt, m in t egy szobor; a félelem m egderm esztette.

- N e m . . . - suttogta. - A szobalányom v o l t . ..

O m in d en t t u d . . .

M ajd kis hallgatás után: 666

- Én o tt m a ra d ta m . . . m ellette. . . És hirtelen a fájdalom szörnyű sikoltása szakadt ki belőle, fuldokolva h ö rg ö tt, azután sírni kezdett, né­ hány percig fejét vesztve, fel-felzokogva, görcsösen sírt. M ajd egyszerre elapadt, elfogyott m inden k ö n y nye, m intha csak tűz szárította volna fel belülről va­ lam enn y it; tragikusan n y u g o d t lett.

- Siessünk! - m on d ta.

M á r elkészültem, de m ost fe lk iá lto tta m : - Istenem! N e m fogattam be a kocsim ba!

- N e k e m van kocsim . Itt az öv é. . . Várta őt.

M e g in t fátylaiba b u rk o ló zott. Elindultunk.

A m ik o r m ár a kocsi sötétjében ültü n k, hirtelen m egragadta kezem et, v é k o ny ujjai közt m orzsolta, s m íg dadogva beszélt, hangja m eg -m eg csu k lo tt a g y ö trö tt szív ü tem ére: - Ha tu d n á . . . ha t u d n á . . . m en n yire szenve­ d e k !. . . Szerettem . . . rettenetesen szerettem . . . M ár fél é v e . . . m in t egy őrült!

M egk érd eztem tőle: - Felébredtek m agu k nál?

A zt felelte: senki; csak R ose, aki m in d e n t tud.

M egálltunk a kapu előtt. A házban valóban m in ­ denki aludt; kulcsunk volt, csendesen beléptünk, s lábujjhegyen m á r m e n tü n k is felfelé. A ré m ü lt szoba­ lány a legfelső lépcsőfokon ült a földön; m ellette lo­ b o g ó gyertya, ne m m e rt a halott m ellett m aradni.

B eny ito ttam . A szobában olyan vad rendetlenség, m intha verekedtek volna benne. Az összegyűrt, fel­ dúlt ágy kitárulkozva v á rak o zo tt; egyik takarója a szőnyegre lógott. A padlón m osdótál és pohár, m el­ lette vizes tö rü lk ö ző k - a fiatal férfi halántékát d ö r­ g ölhették velük. És m á r az ajtóban ém elyített a k ü lö ­ nös ecetszag, m elybe erős illatszerek párái kevered­ tek.

6 67

A szoba közepén - a hátán fekve - egész hosszában elnyúlt a holttest.

H ozzáléptem , figyelmesen m egnéztem . M e g ta p o ­ g attam , feltoltam a szemhéját, a csuklóját fo g tam ; m ajd a két nő felé fo rdu ltam , akik ú g y vacogtak, m intha m egfagytak volna.

- Segítsenek az ágyra tenni! És óvatosan lefektették. Ezután m eg h allgattam a szívét, tü k rö t ta rto tta m a szája elé; halkan k ö zö ltem : - M eghalt. Ö ltöztessük fel gyorsan!

Szörnyű m u n k a volt.

M in t egy óriás babát em elgettem , egyik tagját a másik u tán ; a két nő ezalatt sorra odahozta ruhada­ rabjait. R á h ú z tá k a cipőjét, az alsónadrágját, a mellé­ nyét, végül a kabátját, m elybe nag y o n nehezen tu d ­ tuk csak b ebújtatni a karját.

M ik o r a cipőt kellett beg o m b o ln i, az asszony és szobalánya letérdelt, én m eg világ íto ttam nekik; de a férfi lába kissé m eg dagad t, a gom bolás rettenetesen nehezen m ent. A cip ő g o m b o ló t n e m találták, erre haj tűkkel próbálkoztak.

V égre befejeződött a borzalm as öltöztetés - m eg ­ szem léltem m u nk ánk at.

- M eg kellene fésülni! - m o n d ta m még.

A szobalány odahozta úrnője bontófésűjét és haj­ keféjét. D e reszketett, és akaratlanul is bele-beletépett a hosszú, összekócolódott hajba. Az asszony izgatot­ tan kikapta kezéből a fésűt, és olyan g y ö n g é d e n hoz­ ta rendbe kedvese haját, m intha csak sim ogatta vol­ na. H elyreállította a választékot, m egkefélte szakállát, m ajd lassan ujj ára tekerte bajuszát, bizonyára sok­ szor tett így szerelm ük m eg h itt pillanataiban.

D e ujjai hirtelen elengedték, am it egy pillanattal előbb m ég dédelgettek - m egragadta szeretője tehe­ tetlen fejét: hosszan, kétségbeesetten nézte a halott arcát: töb b é soha-soha n e m m o solyog rá! R á b o ru lt, 668

átölelte, szenvedélyesen csókolta. Csókjai ú g y hull* tak csukott szájára, kilo bb ant szemére, a halántékára, a h o m lo kára, m in t az ütések. A füléhez hajolt, m in t­ ha a férfi m ég hallaná - m intha azt a szót akarná elda­ dogni, m elytől az ölelés m ég fo rrób b lesz, és szívet tépő h an go n tízszer is e lm o n d ta : - Isten veled, drágám !

D e az óra éjfélt ü tö tt. Összerezzentem.

- A sszonyom , éjfél van! A klubban zárnak. Sies­ sünk! Legyen erős!

Kiegyenesedett.

- V ig yü k át a szalonba! - rendelkeztem .

M in d a h árm an m e g fo g tu k , s a m ik o r bev ittü k, az egyik pam lagra ültettem , m ajd m e g g y ú jto tta m a g yertyákat.

Az utcai kapu súlyosan nyílt és csukódott. Ez m ár ő volt.

- R o s e ! G yorsan ide a tö rü lk ö ző k et és a m osd ó tá­ lat! Hozza rendbe a szobát! Az ég áldja m eg, siessen!

Leliévre ú r itt van!

H allo ttam lépéseit, egyre közeledtek a lépcsőn.

M ég azt a kis m o zd u latát is m eghallottam , ahogyan a falat tapogatta. E k k or k ikiálto ttam : - Id e jö jjö n , kedves b ará to m ! E gy kis baj történt!

A férj m e g h ö k k e n te n állt m eg a küszöbön, szájá­ ban cigaretta.

- M i az? M i tö rté n t? M i van itt?

Eléje léptem.

- Kedves bará to m , kínos helyzetben vagyunk. So­ káig m arad tam itt m aguknál, jó l elbeszélgettem a fe­ leségével m eg a b a rá to m m a l; ő h o z o tt ide a kocsiján. És a ba rá to m egyszerre összecsuklott, s m ár két órája hiába teszünk m eg m in d en t, n e m tér eszméletre.

N e m akartam idegeneket hívni. Segítsen, v igyük le!

A lakásán tö bb et tu d o k tenni.

669

A férj m eglepetten, de gyanakvás nélkül levette kalapját; m ajd erőteljesen m egfo gta m ár m ind ö rö kre veszélytelen vetélytársa két karját a hóna alatt. Én a két lábszár közé álltam, m in t kocsirudak közé a ló; s m eg in d u ltu n k le a lépcsőn. Az asszony világított ne­ künk.

A kapuhoz értü n k - kiegyenesítettem a halott tes­ tet, és bátorítóan szólongattam , h og y m egtévesszem a kocsist.

- G y erü n k, kedves b aráto m ! G y erü nk ! Sem m i az egész! U g y e, máris jo b b a n érzi m agát? Bátorság, bá­ torság! Szedje össze m agát, és elm úlik! É reztem , ho g y rö g tö n kicsúszik a k ezem b ől; jó l a vállára csaptam, ettől előredőlt, és bebillent a kocsi­ ba. Én m eg beszálltam utána.

A férj nyugtalanul kezdte: - Azt hiszi, k o m o ly ?

- O , nem ! - feleltem m osolyogva, és az asszonyra néztem .

K arját a törvényes férj karjába fűzte, m erev tekin­ tete a kocsi sötétjét kutatta.

Kezet szorítottam velük.

- Indulh atu n k - m o n d ta m a kocsisnak. Az egész ú to n a halott a jo b b fülem re dőlt.

A m ik o r m eg érk eztü nk a lakáshoz, kiszóltam a ko­ csisnak: gazdája ú tkö zben eszméletét vesztette. Ketten felvittük a szobájába, m ajd m egállap íto ttam : ha­ lott.

S új kom édiába k e zd tem ; m ost m ár a kétségbe­ esett család előtt. És végre, végre ágyam ba kerültem , átkozva a szerelmeseket.

A d o k to r befejezte, m ég m indig m osolygott.

A fiatalasszony dúltan kérdezte:

670

- D e m iért m o n d ta el ezt a rémséges történetet?Az orvos gálánsán m eg h ajo lt: - H o g y felajánljam szolgálataimat, ha szüksége lesz rá!

1882. szeptember 25.

Illés Endre fordítása

671

A z öregember U N VIEUX

„R ondelis, az ú jo n nan m eg n yílt fürdőhely, kivá­ lóan alkalmas hosszabb tartózkodásra, sőt állandó le­ telepedésre is. V astartalm ú vize az egész világon a leghathatósabb a vér m indenfajta betegsége ellen, s azonfelül oly tulajdonságokkal is rendelkezik, am ely az em beri élet ta rtam át meghosszabbítja. Ez a rendkí­ vüli hatás részben talán annak is tulajdonítható, hog y a városka fenyvesekkel b o ríto tt hegyen épült. Évszá­ zadok óta kétségkívül m egállapított tény, hogy R on d elis lakói közül számosán m eglepően magas k o rt értek cl.”

Ez a reklám cikk valam ennyi újságban m egjelent.

Az üd ü lő k töm egesen jötte k .

Egy reggel új vendég hívatta m agához a fü rd ő o r­ vost: D a ro n úr néhány napja érkezett, s egy szép kis villát bérelt ki az erdő szélén. A nyo lcvan h at éves, szikár aggastyán m ég jó l bírta m agát, fürge és egész­ séges volt, és nagy igyekezettel palástolta öregségét.

H ellyel kínálta az orvost, és rö g tö n ezzel kezdte: D o k to r úr, én az egészségemet az életrendem nek k öszönhetem . M ég ne m vag y ok n ag y o n öreg, de koros m á r igen, és hála egészséges é le tm ó d o m n a k , a betegségeket, m ég a m úló , k ö n n y ű rosszulléteket is m in d ig elkerültem . Azt hallottam , h o g y R ondelis éghajlata igen kedvezően hat az egészségre. Szívesen elhiszem, de m ielőtt véglegesen letelepednék, bizo­ n yíték o kat óhajtok. Arra fo g o m kérni, h o g y heten­ k ént egyszer keressen fel, és tájékoztasson pontosan a 672

k ö v etk ező k rő l: először is egy listát, m égpedig teljes, listát kérek a város és a k ö rn y é k valam ennyi lakójá­ ról, aki elm últ nyolcvanéves. Testi és lelki állapotuk­ ról is kérek néhány adatot. T o v áb b á tu dn i ó hajto m , mi a foglalkozásuk, m ilyen életm ó d o t folytatnak, m ilyenek a szokásaik. Ha valam elyik m eghal, lesz szíves értesíteni e ng em és közölni velem az elhalálo­ zás ok át és körü lm én y eit.

A ztán m ég kedvesen hozzátette: R e m é le m , d o k to r úr, jó b aráto k leszünk - s o d a­ n y ú jto tta aszott, ráncos kezét. Az orvos m eg szo rítot­ ta, és m egígérte, h og y kívánságait lelkiismeretesen teljesíti.

D a ro n ú r egész életében reszketett a haláltól. Ú g y ­ szólván m inden ö rö m rő l lem o n d o tt, m e rt az ö rö ­ m ö k veszélyesek. H a ismerősei álm élkodtak, h og y soha életében m eg se kóstolta a kedvet és képzeletet felpezsdítő b o rt, ő azt felelte: „Én ragaszkodom az életem hez.” H angján á tü tö tt a félelem, s az „életem ” szót ú g y ejtette ki, m intha ennek az életnek, az o éle­ tének ro p pant értéke lenne, am elyet rajta kívül senki sem ismer. Az „életem ” szóval úg y elkülönítette m a­ gát a többi em b er életétől, ho g y n em volt m it fe­ lelni rá.

Valahányszor a saját személyéről vagy a tulajdoná­ ban levő dolg ok ró l beszélt, különös n y om aték k ai hangsúlyozta a birtokosjeleket. H a azt m o n d ta : „Az én szem em , lábam , k aro m , k ez e m ” - m in d en ki érez­ te, h o g y itt sem m i kétség n e m le h e t: ezek a testrészek nem akárkiéi, ezek őhozzá tartoznak. Ez a m e g k ü lö n ­ böztetés kiváltképpen a k k o r volt feltűnő, m ik o r az orvosát em legette: „Az én d o k to r o m .” M inth a az orvos kizárólagos tulajdona lenne, s egyedüli rendel­ tetése, h o g y vele, csak az ő betegségével foglalkoz-

673

zék, soha sem m i mással, és felette állna a világ vala­ m en n yi orvosának, kivétel nélkül valam ennyinek.

A többi em b e rt m ind ig is holm i bábnak tekintette; arra valók, h o g y a földet benépesítsék. Két csoportba sorolta ő k et: az egyikbe azok tartoztak, akiknek k ö ­ szönni szokott, m ert a véletlen folytán m egism erke­ dett velük, a másik azokból állt, akiknek n e m k ö ­ szönt. E gyébként az em beriség m in d k ét csoportja tö ­ kéletesen közönyös volt neki.

A ttól a naptól kezdve, h o g y a fü rd ő orv o s elhozta a listát a tizenhét rondelisi lakos nevével, akik vala­ m ennyien tú ljá rta k m á r a n yolcvanon, D a ro n ú r szí­ vében a gg ó dó érdeklődés ébredt az öregek iránt, akik m ajd egym ás után halnak m eg előtte.

N e m kív ánt m egism erkedni velük, de alaposan tájé­ k o zódni akart szem élyükről, s az orvoson kívül - aki m inden csü tö rtök ö n nála vacsorázott - senkivel se be­ szélt róluk. C sü tö rtö k ö n k é n t aztán tu d a k o z ó d o tt: - M ondja csak, d o k to r, h o g y van Joseph Poin^ot?

M ú lt héten azzal váltun k el, h o g y g y e n g é lk e d ik . .. És m ik o r az orvos beszám olt a beteg állapotáról, D a ro n ú r azt tanácsolta, h o g y változtasson valam it a kúrán, próbálkozzék újfajta eljárásokkal, más keze­ léssel; ha sikerül, rajta is alkalmazhatja. Ezek az öre­ gek az ő kísérleti nyulai voltak, belőlük vonta le a tapasztalatait.

Egyik este az orvos, alighogy belépett, azt újsá­ golta : - R osalie T o u rn e l m eghalt.

- M iben ? - kérdezte rem eg v e D aron.

- Anginás roham .

A kis öreg m eg k ö n n y e b b ü lte n sóhajtott fel, és m egered t a szava: - N a g y o n testes, k ö v é r asszony v o lt. . . N y ilv án

674

túl sokat e v e tt . . . H a én m ajd az ő korába ju to k , jo b ­ ban vigyázok m agam ra.

(Két esztendővel volt idősebb az asszonynál, de csak hetvenet vallott be.)

N é h á n y hó nap m úlva H enri Brissot-ra került a sor. D a ro n úr n agy o n m egrendült. Ezúttal férfi halt m eg, m égpedig sovány, elővigyázatos és h á ro m h ó ­ nap híján egyidős vele. N y ílt kérdést nem m ert fel­ tenni, aggódva várta, h o g y az orvos beszéljen.

- O , hát csak úgy hirtelen halt m eg? - p u h ato ló ­ zott. - M ú lt héten m ég egész jó l érezte m agát! Vala­ mi m eggo nd o latlanság ot csinált, ugye, d o k to r úr?

Az orvos m u la to tt az öregen.

- N e m hiszem, h o g y m egg o nd o latlan lett volna.

A gyerekei azt m o n dják , h o g y n a g y on elővigyázato­ san élt.

D a ro n ú r m á r ne m állta tovább az aggodalm at, és m e g k é rd e z te : - D e h á t. . . h át. . . m iben halt m eg a kk o r?

- M ellhártyagyulladásban.

M icsoda ö rö m , micsoda nagy ö rö m ! A kis öreg aszott keze boldogságában tapsra lendült.

- N a persze, m o n d ta m én, ho g y m egg on d olatlan volt. O k nélkül nem jö n a mellhártyagyulladás. Va­ csora után nyilván k ik íván ko zo tt a friss levegőre, és a hideg megcsapta a tüdejét. M ellhártyagyulladás!

N e m is betegség, h anem baleset. M ellhártyagyulla­ dásban csak a m eg go n do latlan b o lo n d o k pusztul­ nak el.

Jó k e d v ű e n m egvacsorázott, s az asztalnál az élet­ ben m aradtak ró l beszélt. M ár csak tizenöten vannak, de valam ennyien szívósak, ugye. Hiába, ez az élet tö rvénye, először a g y ön g éb b ek hullanak el; akik a harm incadik esztendejüket betö ltö tték , valószínű, h o g y elérik a hatvanadikat is, a hatvanévesek g yak­

675

ran a nyolcvanat, s aki m á r nyolcvan elm últ, csak­ n em m indig százéves koráig él, m ert ez a fajta a lege­ rősebb, a legóvatosabb, a legedzettebb.

U g y a n e b b e n az esztendőben m ég két öreg halt m eg, az egyiket fuldoklási ro h am , a másikat vérhas vitte el. Az u tób b i esete igen jó l elszórakoztatta D a­ ron urat, m ert arra a következtetésre ju to tt, h o g y az elh un y t a halála előtti este bizonyára izgató ételeket evett.

- A vérhas a m eg g o n d o latlan o k betegsége, a te­ rem buráját, d o k to r úr! J o b b a n kellett volna vigyáz­ nia a tisztaságra.

A m i pedig a másik öreget illeti, akivel fuldoklási ro h a m végzett, az effajta ro h a m általában az elhanya­ g o lt szívbaj következm énye.

E gyik este az orvos Paul T im o n e t haláláról szá­ m o lt be, ez a v én em b er valóságos m ú m ia volt, és azt rem élték, h o g y ő lesz a fürdő százesztendős reklámja.

M ik o r D a ro n ú r szokása szerint m e g k é rd e z te : - És m iben halt m eg ? - az orvos azt felelte r á : - H á t bi­ zony ne m tud o m .

- H o g y h o g y n em tudja? Ezt m indig tudni kell.

Talán valami sérülés?

Az orvos a fejét rá z ta : - N em .

- A májával vagy a veséjével volt baj ?

- D eh o g y , m in d k ét szerv kifogástalanul m ű k ö ­ dött.

- H á t a g y o m ra ? Emésztési zavarok gy ak ran vál­ tanak ki szívroham ot.

- N e m volt szívrohama.

- N o de csak m eghalt valam iben! - erő sk ö d ö tt iz­ g atottan a m e g rö k ö n y ö d ö tt D aron. - V élem énye szerint m iben halt m eg, d o k to r?

Az orvos égnek em elte két karját.

676

- N e m tu d o m , fo g alm am sincs róla. M eghalt, m e r t . . . m eghalt, csak en n yit m o n d h a to k .

D a ro n ú r erre m e g in d ult h an g o n kérdezte: - H á n y esztendős volt? M á r n em is em lékszem a korára.

- N yolcvankilenc.

- N yolcvankilenc! H á t ak k o r ne m az öregség vitte e l ! - kiáltott fel hitetlenkedve és m eg n y u g o d v a a kis vénem ber.

1882. szeptember 26.

Dániel Anna fordítása

677

Pierrot

Lefevre-né özvegyasszony volt, a vidéki félparasz­ ti, fodros-szalagos, cifra kalapos nők fajtájából, akik zsíros tájszólással beszélnek, a nagy nyilvánosság előtt rátartin fújják föl m agukat, s úri igényű, de nyers lel­ kű ket kom ik u s és tarka külsővel takarják, úgy, aho g y vaskos, vörös kezük b úvik el nyersselyem kesztyűikbe.

V olt neki egy jó lélek, egyszerű parasztcselédje, akit R o se-n ak hívtak.

A két nő egy apró, zöld zsalus házban lakott N o rm andiában, az országút m entén, a C a u x-v idék köze­ pe táján.

M ivel portájuk előtt holm i szűk kertecske volt, fő­ zeléket term esztettek benne.

Egy éjszaka aztán ellopták vagy egy tucat h a g y m á ­ ju k a t.

R ose, am in t észrevette a tolvajlást, tüstént asszo­ n yáért szaladt, aki gyapjúszoknyában sietett le. K ét­ ségbeesés és iszonyat! Lefevre-nét m eglopták, m eg­ lophatták! És ha egyszer tolvaj van a körn y ék en , az m ost m ár vissza is térhet m egint!

A két rém ült nő nézegette a láb n y o m o k at, össze­ vissza beszélt, találgatott: N é z d csak, erre já rta k ! Felkapaszkodtak a falra, b e u g ro tta k az ágyásba.

R e tte g te k a jö v ő tő l. M ost m ár aludniok sem lehet tö bb é n y u g o d ta n !

Az eset híre szétfutott. Eljöttek a szomszédok, ők is 678

m egállapításokat tettek, vitatkoztak, s a két nő m in ­ den ú jonnan érkezőnek kitálalta nézeteit és feltevé­ seit.

A m ellettük lakó egyik m ajorosgazda ezt a taná­ csot a d t a : - K u ty á t kéne ta r ta n iu k !

Persze, ez az igazság! K u ty á t kéne tartaniuk, ha egyébre nem , arra, h o g y fellármázza a házat. N e m valam i nag y d ö g ö t, az istenért, d e h o g y is ! M it csinál­ nak egy nagy ku tyáv al? T önkrezabálná őket! H a ­ n e m valam i apró ebet (N o rm a n d iá b a n q u innek hív­ ják), olyat - egy kis csaholó, jelentéktelen jószágot.

M ih ely t az utolsó látogató is elvonult, Lefévre-né hosszasan m eg vitatta ezt a kutyaötletet. Alaposan m eg fon tolta, ezerféle kifogást tu d o tt m o n dan i, m ert az ételm aradékkal teli ku ty atál képe rettegéssel töl­ tö tte el. A bb ó l a takarékos vidéki asszony fajtából va­ ló volt, akik m in d ig c e n tim e-ok at ho rd an ak a zse­ bü kb en, h o g y tü n te tő m ó d o n csúsztathassák az ú tszéli k oldusok m arkába vagy a vasárnapi perse­ lyekbe.

R ose, aki szerette az állatokat, fö lvonultatta érveit, s agyafúrtan vitatkozott. V égre elhatározták, h o g y szereznek egy k uty át, egy egészen csöpp kutyát.

K érdezősködni kezdtek, de csak nagy k o m o n d o ­ ro k at kaphattak volna, léhabzsoló, sokat zabáló dö­ göket. A rolleville-i fűszeresnek lett volna u g y an egy egészen pici kutyája, de két fran k ot kellett volna érte fizetni, az eddigi tartás fejében. Lefevre-né kijelentet­ te, h o g y szívesen tart koszttal egy apró ebet, pénzt azonban n em ad ki érte.

V égre aztán a pék, aki tu d o tt a d o lg o k állásáról, egyik reggel a kocsiján egy furcsa, p ö ttö m n y i te­ re m tm é n y t ho z o tt m agával, am ely egészen sárga volt, szinte lábak nélkül, k ro k o d ilfo rm a testtel, ró kafejjel, s m indehhez egy k u n k o rg ó farok, valóságos si­ 679

sakforgó, egym aga olyan nagy, m in t az egész állat.

Valam elyik vevő így akart m egszabadulni a kutyájá­ tól. Lefevre-né határozottan csinosnak találta ezt a piszkos, teljesen értéktelen korcsot. R o se m eg is csó­ kolta, s m egkérdezte a nevét. A pék felelt: - Pierrot.

Egy ócska szappanosládába kvártélyozták, s elő­ ször is ivóvizet tettek elébe. Ivott. A zután egy darab k en y ér következett. Evett. Lefevre-nének, aki n y u g ­ talankodott, j ó ötlete tá m a d t: - Később, ha m á r m egszokik, m ajd szabadon en­ gedjük. Ide-oda kószálás közben ennivalót is fog ta­ lálni.

C sakugyan szabadon engedték, am i a k u ty á t nem akadályozta m eg abban, h o g y állandóan éhes ne le­ gyen. Általában csak o ly a n k o r u g ato tt, ha a falnivalóját követelte; ek k o r azonban annál dühösebben.

Bárki bátran beléphetett a kertbe. P ierrot farkcsó­ válva k öszö n tö tt m inden érkezőt, s teljesen ném a m aradt.

Lefevre-né azonban hozzászokott az állathoz. Sőt m á r szerette is, és o ly k o r saját kezűleg n y ú jto tt oda neki raguja levébe m á rto g a to tt kenyérdarabkákat.

N e m g o n d o lt azonban az cbadóra, s m ik o r egy­ szerre nyolc frankot követeltek tőle - nyolc frankot, asszonyom ! - ezért a sem m i kis m itugrászért, am ely m ég csak nem is u g ato tt, m ajd n em elájult elképedé­ sében.

A zonnal határozattá vált, h o g y P ierro t-n ak kiad­ já k az útját. D e senki sem vállalta. T íz m érföldnyi k ö rzetben m indenki visszautasította. E k k o r abban ál­ lapodtak m eg más m egoldás híján, h o g y „földet fog­ nak vele szagoltatni” . „Földet szagoltatni” annyit tesz, m in t a mezei m árgás g ö d ö rb e dobni. Ez tö rtén ik m inden kutyával, am elytől m eg akarnak szabadulni.

680

A lapos sík közepén ku ny h ófélét pillant m eg az e m b e r vagy inkább egy egészen tö rpe szalmafödelet, am ely a földön guggol. Ez a m árgás g ö d ö r szája.

Húsz m éter m élységű, nagy k ú t indul itt m eredeken a föld alá, s fenekén hosszú öregjáratok csom ópontja van.

E venként egyszer szokás leszállni ebbe a bányába, m ik o r a földeket m árgázzák. Az év többi idején ez a halálra ítélt k uty ák tem etője, s ha az em b er a k ú tn y ílás táján halad el, gyakran hatol föl hozzá panaszos vonítás, vad és kétségbeesett ugatás, keserves, segít­ ségkérő üvöltözés.

A vadász- és ju h ászk u ty ák rém ülten rohannak el a n yö szörgő k ú t széléről, s ha az em b er föléje hajol, u n d o rító rothadásszag üti orron.

R e tte n tő d rám ák játszódnak le a kú t hom ályában.

Ha egy -eg y állat m á r tíz vagy tizenkét napja vív ó­ dik a m élységben, az előtte elhullt állatok ro m lo tt m aradványain tengődve, egyszerre csak egy új kutya zuhan mellé, am ely bizonyára tápláltabb és erősebb nála. S m ost itt vannak együvé zárva, kiéhezetten, csillogó szemekkel. Lesik, kerülgetik egym ást, ha­ bozva, félve. Az éhség azonban űzi őket, egym ásra rohannak, sokáig, elkeseredetten m arak od n ak - és az erősebb megeszi, elevenen falja föl a gyöngébbet.

M ik o r határozattá lett, ho g y Pierrot-val „földet szagoltatnak” , e m b e rt kerestek, aki az ítéletet végre­ hajtsa. Az útkap aró tíz sout kért. Lefevre-né ezt őrült követelésnek m ondta. A szomszéd hetese öt souval is beérte volna, de őt is drágállották. M ik o r aztán R o se kifejtette, h o g y tulajdonképp helyesebben tennék, ha ők m a g u k vinnék ki az állatot, m ivel így útközben sem bántalm aznák, s nem kapna ízelítőt a rája váró szom orú sorsból - elhatározták, ho g y az éj leszálltá­ val kettesben indulnak el a kutyával.

A k k o r este kivételesen j ó levest ka p o tt az áldozat, 681

ném i vajjal. Az utolsó csöppig fölhabzsolta, s m ik o r elégedetten kezdte csóválni a farkát, R o se a k ö tén y é­ be emelte.

N a g y léptekkel osontak át a síkon, m in t a tolva­ jo k . N em so k ára m eg pillan tották a m árgás v erm et, s o d a é r te k : Lefevre-né a nyílás fölé hajolt hallgatózni.

N e m h ang zott föl nyöszörgés. P ierrot egyedül lesz odalent. A k k o r a zo k o g ó R o se m egcsókolta az ebet, aztán ledobta a lyukba. M ost m in d a k etten a káva fölé hajoltak, fülüket hallásra feszítve.

Előbb valami to m p a zaj ü tő d ö tt föl, m ajd egy éles, fültépő vonítás: a megsebesült állat panasza, apró, fájdalmas vakkantások, kétségbeesett, lázadó ordítás, a k uty a fölszedett to rk ú , esengő jajgatása. És ugatás! O , ugatás!

A két n ő t lelkiism eret-furdalás tám adta m eg, vala­ mi ő rü lt és m egm ag yarázh atatlan rém ület és borzadály - futva m enekültek. Lefevre-né kiabált a g y o r­ sabban roh anó R o se u tán : - Várj m eg! R ose, várj m eg!

Egész éjszaka lidérces rém látások k özt h á n y k o ló d ­ tak.

Lefevre-né azt álm odta, h o g y az asztalnál ül, s ép­ pen a leveshez akar kezdeni, m ik o r a fedőt fölemelve, egyszerre csak P ierro t u grik ki a tálból, s o rro n ha­ rapja őt.

Fölriadt, s ú g y rém lett neki, h o g y m ég m indig hallja a kutya ugatását. Fülelt: csak káprázat volt. Ú jra álom ba m erült, s m ost valam i végtelen hoszszú ú t közepén találta m agát. M ent, m endegélt, s egyszerre csak egy nagy, befö d ött, e lh agy ato tt pa­ rasztkosár tű n t eléje, am ely félelem mel tö ltö tte el. És mégis ki kellett nyitnia a kosarat: P ierro t k u ­ p o rg o tt benne, a keze u tán kapo tt, s n e m engedte el többé. Lefevre-né kétségbeesetten m enekült, de ke­

682

zén összeszorított állkapcsokkal, lerázhatatlanul csügg ö tt a kutya.

Alig pitym allott, Lefevre-né fölkelt, s félig őrülten ro h an t ki újra a m árgás g ödörhöz.

A kutya m ég m indig u g atott, egész éjjel ugatott.

Az asszony zokogni kezdett, s ezer becéző szócskát g ü g y ö g ö tt le a verem be. Pierrot a kutyái h ang összes hízelgő árnyalataival n y ö sz ö rg ö tt vissza.

Lefevre-né újra látni akarta az ebet, s esküdözött, h o g y m indhalálig tejben-vajban fogja füröszteni.

E lrohant a kútvájóhoz, aki a m árgás g ö d rö t k o to r­ ni szokta, s előadta neki az ügyet. Az em b e r szótlanul hallgatta. M ik o r vége szakadt a lelkendezésnek, csak ennyit m o n d o tt: - A kutyáját akarja? N é g y frank!

Lefevre-né összerázkódott; szívfájdalma egy pilla­ nat alatt elm últ.

- N é g y frank! N e m fél a Jóistentől? N é g y frank!

A m árgásem ber felelt: - H á t az asszonyság azt hiszi, h o g y a c ó k m ó kjaim at, a kötelet m eg a tek e rő ru d a m a t csak úg y odacepelem , oszt lemászok abba az odú b a az inasgyerekkel e g yü tt, m eg h arap tatn i m a g a m azzal a döggel, csak azér, h o g y maga visszakapja a kutyáját?

Lefevre-né bőszükén távozott.

- N é g y frank!

M ih ely t hazaért, R o se után kiabált, s elm o nd ta ne­ ki a kútásó követelését R o se szokott le m o n d ó h an gsúlyozásával ism ételg ette: - H j a , négy frank! A bbizony sok pénz, asszo­ nyom !

Aztán fölvetette az ötletet: - H át ha ennivalót h o rd an ánk szegény kutyusn a k ? . . . A k k o r n em pusztulna el. . .

Lefevre-né örvendezve helyeselt, s jó k o ra vajas ke­ nyeret kanyarítva, máris útnak indultak.

683

A pró darabokra szelve d o b ták le a karéjt, s felvált­ va szólongatták P ierrot-t. A ku tya m inden lenyelt fa­ lat után ugatva sürgette a következőt.

Este újra kim entek , m ásnap m eg in t - és így tovább m indennap. C sak h og y m ost m á r csupán egy fo rd u ­ lót tettek a göd ö rh ö z.

Egy reggel aztán, m in djárt az első led o b o tt falat után, rettenetes zenebona tö rt föl a m élységből. Két k u tya vo lt odalenn! E gy új, nagy halálraítélt került P ierrot mellé!

R o se lekiáltott: - Pierrot!

S az eb lelkendezve u g a to tt vissza. E k k o r újra le­ m enesztettek néhány kenyérdarabot. M indannyiszor világosan hallották a felzúduló m arakodást, m ely Pi­ erro t panaszos m orgásába fúlt, m ert az erősebb vetélytárs m egharapta, s m in d e n t elvett előle.

H iába m a g y a rá z g a ttá k : - Ez a tiéd, Pierrot!

Pierro t nyilván é h k o p p o n m aradt.

A két nő zav aro d ottan bá m u lt egymásra. Lefevrené elkeseredetten n y ö g te k i : - Elvégre n e m táplálhatom az összes le d o b o tt ku­ tyákat. A bba kell h agyni az egészet!

S lesújtva a go n do lattól, h o g y az a sok kutya m ind az ő élelmét élné föl, visszaindult a g ö dö rtő l. M ég a m e g m a ra d t kenyeret sem hagyta ott, hanem ú tkö z­ ben m aga kezdte majszolni.

R o se követte, kék kö tény e sarkával törülgetve szemét.

1882. október 9.

Tóth Árpád fordítása

684

Egy igazi normand UN NORMAND

E lhagytuk R o u e n t, sebes iram b an h aladtunk a j u miéges-i országúton. Csak ú g y suhant a k ö n n y ű k o ­ csi, réteken v ág tun k keresztül, aztán a ló lassított, lé­ pésben k a p ta to tt föl a canteleu-i lejtőn.

Ez a világ egyik legszebb tájképe. M ö g ö ttü n k R o u e n a te m p lo m o k városa, gótikus tornyai, m int finom an faragott elefántcsont ékszerek; elő ttü nk Saint-Sever a gyárak külvárosa nyújtja a tágas égre ezernyi füstölgő kém én y ét, szem közt az óváros j á m ­ b o r harangtornyaival.

E m itt a katedrális csúcsa, a legm agasabb, am it e m ­ berkéz em elt; a m o tt m ajd n em ugyan oly an óriási vetélytársa, a „V illám ” gőzkém énye, m ely egy m éter­ rel fölülm úlja a legm agasabb e g y ip to m i piram ist is.

E lő ttü n k a Szajna k an y arg o tt, szigetekkel telehint­ ve, jo b b partján fehér sziklafallal, m elynek tetején er­ dő zöldellik, bal partján ro p p a n t m ezőségekkel, m e­ lyeket messze, n a g y o n messze szintén erdő határol.

A széles foly am o n a p arto k m en tén itt is, o tt is nagy hajók h o rg o n y o ztak . H á ro m hatalm as gőzhajó libasorban Le H avre felé ta rto tt; egy karaván pedig, egy három árbocos, két kétárbocos halászhajó m eg egy b rigg, árral szem ben, R o u e n felé úszott; fekete füstöt o kádó kis gőzös vontatta őket.

U titársam idevalósi volt, egy pillantást sem vetett a m eglepő tájra; egyre csak m osoly go tt, m intha m a­ gában nevetgélne. Egyszerre csak k itö rt belőle:

685

- N o , m ost m ajd lát valami fura d olgot! M e rt az bizony nem akárm i ám , a M athieu apó kápolnája!

C sodálkozva néztem rá.

- Belekóstolhat N o rm a n d iá b a , de úgy, hogy ö rök re az ínyén m arad az íze. M athieu apó messze földön a legszebb n o rm a n d példány, kápolnája pedig egyszerűen világcsoda; de előbb pár szót m o n d o k m agyarázatul.

M athieu apó, akit „Itóka a p ó n a k ” is hívnak, ki­ szolgált szám vevő őrm ester, aki hazatért a szülőföld­ jére. A tökéletességig csodálatos m érték b en egyesíti m agában a kvietált katona hetvenkedését a rosszmájú n o rm a n d ravaszsággal. H azatérte után, egy sereg protekció és hallatlan ügyessége révén, valahogy elérte, h og y m eg tették egy kis kegykápolna g o n d n o ­ kának; a kápolna a Szűzanya pártfogása alatt áll, és főképp a m egesett lányok zarándokolnak oda. A cso­ datévő szobrot elnevezte „N ag y hasú M iasszonyunk­ n a k ” , és csúfondáros bizalmassággal kezeli, am elyben azért egy adag tisztelet is van. Irt és ki is n y o m ta to tt egy im ádságot; egyenest az ő Jóságos Szüzéhez szól.

M esterm ű ve az akaratlan iróniának, annak a hamisí­ tatlan n o rm a n d szellemnek, m elyben a csúfondárosság m ellett o tt van a szent d olgok félelme is, a titkos hatásoktól való babonás félelem. N e m n ag y o n hisz a patrónájában, de egy kicsit azért mégis hisz óvatos­ ságból, és csínján bánik vele politikából.

Az elképesztő im ádság a követk ezők épp en kezdő­ dik : „Jóságos Szűz M ária Asszonyunk, a leányanyák természetes pártfogója ezen a vidéken s m in d az egész földön, oltalm azd szolgálóleányodat, aki egy m eg­ gondolatlan pillanatban b ű nbe esett. . . ” És így v é g z ő d ik : 686

„F ők ént szent Jegyesed előtt ne feledkezzél m eg rólam , és járj közbe értem Isten A tyánknál, h o g y a te férjedhez hasonló jó férjet juttasson n e k e m .”

A körny ék beli papság eltiltotta ezt az im ádságot, ő azonban suba alatt to v áb b árulja, és állítólag használ is azoknak, akik kellő áhítattal im ádkozzák.

Látnivaló tehát, h o g y ú gy beszél a Szűzanyáról, m in t egy inas félelmes fejedelmi gazdájáról, akinek valam ennyi bizalmas kis titkát ismeri. T u d róla egy sereg m ulatságos történetet, és barátok közt, su tto g­ va, el is meséli őket, ha m á r iv o tt valamicskét.

N o de m ajd láthatja a tulajdon szemével.

M in th o g y ú gy találta, patrónája n e m jö v ed elm ez eleget, a k ö zp o n tb a n álló Szűzanya mellé beszerve­ zett egy sereg szentet az üzletébe. M eg v an neki vala­ m ennyi, vagy m ajd nem valam ennyi. A kápolnában azonban n e m volt elég hely, ezért a fáskam rában a d o tt szállást nekik, de ha egy -eg y hivő kívánja, n y o m b a n elővezeti őket. A szobrocskákat ő m aga fa­ ragta fából, elm o n dh atatlan ul kom ik us figurák, s egyszer, m ik o r a házát meszelték, v alam ennyit befes­ tette élénkzöldre. Bizonyára tudja, h o g y a szentek betegségeket g y ó g y íta n a k ; de m in degy ikn ek m e g ­ van a m aga specialitása; n e m szabad tévedni, nem szabad összekeverni a dolgokat. Féltékenyek eg y­ másra, m in t a kuruzslók.

A j á m b o r vénasszonyok, h o g y tévedésbe ne esse­ nek, M athieu apótól kérnek tanácsot.

- M ellik a jó flilszaggatásra ?

- H á t o tt a Szent O zim isz, az j ó ; de a Szent P am filus se rossz.

D e ez m ég n em m inden.

M athieu apónak b ő v e n van ráérő ideje, tehát iszik; m űvészien, m eggyőződéssel iszik, ennek követk ezté­ ben m ind en áldott este részeg. R észeg, de tudja, h o g y részeg; olyan jó l tudja, h o g y m ind enn ap p o n ­ 687

tosan följegyzi a részegsége fokát és m értékét. Ez a fő foglalkozása, és csak ezután következik a kápolna.

M ost jó l figyeljen, és kapaszkodjék m e g : fölfedez­ te a részegségmérőt.

A m űszer nem létezik, M athieu apó megfigyelései azonban olyan pontosak, akár egy m atem atikusé.

A zt m o n dja például: - H etflin tú lm e n te m a neg yv en ö tö n .

V agy: - Ö tv e n k e ttő m eg ötv en n yo lc közt vótam .

V agy: - H atv an h at és hetv en közt lehettem .

V agy : - A m indenit, azt h ittem , valahun ötv en m eg hat­ van kö zt v agyok, hát egyszer csak veszem észre, h o g y h etvenöt!

T év ed n i sosem téved.

A zt állítja, a m étert m ég sosem ü tö tte m eg, de m i­ vel ő m aga is elismeri, h o g y m egfigyelései kilencven fölött m á r ne m pontosak, állításának ne m lehet föl­ tétlenül hitelt adni.

M ik o r M athieu elismeri, h o g y tú lm e n t a kilencvenen, holtbiztos, h o g y tökrészeg volt.

Ily enk o r aztán felesége, Mélie, ez a másik csodabo­ gár, m érhetetlen haragra gerjed. A küszöbön várja az urát, s ahogy hazatér, üvölteni kezd vele: - O , te hitvány, mocskos, részeg disznó!

M athieu arcáról lefagy ily enk o r a vigyorgás, odacövekeli m agát az asszony elé, és nagy k om oly an kijelenti: - Hallgass, Mélie, m ost nincs itt a beszéd ideje.

M ajd holnap.

H a az asszony to váb b óbégat, elindul felé, és resz­ kető h an g o n ráreccsen: - Pofa be, kilencven fölött vagyok, nincs mese, vi­ gyázz, m e r odavágok.

688

Mélie erre m eghátrál. És ha m ásnap esetleg vissza akar térni a dologra, M athieu a szemébe nevet, és azt m o n d ja : - J ó , j ó , elég a locsogásból, volt, nincs. M íg a m é­ ter alatt m aradok, addig sem m i baj. D e ha tú lm e ­ gyek a m éteren, szavamra, m eg eng ed em , h o g y kár-

páij.

Fölértünk a lejtő tetejére. Az út a csodálatos ro u m are-i erdőben vitt tovább. Ősz volt, g y ö n y ö rű ősz, rőtje és aranya elvegyült a lo m b o k utolsó zöldjével; m intha az égről nagy, ol­ v adt napcsöppek hullottak volna az erdő sűrűjébe. Á tv á g tu n k D uclairen; h an em aztán ahelyett, hog y to v á b b m e n tü n k volna Jum iéges felé, b a rá to m letért az útról, s egy balra nyúló d űlő n n e k ivágtu nk a sarjerdőnek.

S egy nagy d o m b tetejéről csakham ar újra elénk tárult a pom pás S z a jn a -v ö lg y : o tt k íg y ó z o tt alattunk a folyam .

Jo b b ra palatetős kis épület állt, tetején parányi ha­ ra n g to ro n y , nem n a g y o b b egy n aperny ő nél; hátát egy zöld zsalus, lonccal, vadrózsával befu ttato tt, ta­ karos kis háznak vetette. Ö b lö s hang harsant: - H ahó, barátok g yü ttek !

M athieu jele n t m eg a küszöbön. H a tv a n körüli so­ vány férfi volt, lógó fehér bajusszal, kecskeszakállal.

U titársam kezet szorított vele, m ajd b e m u ta to tt eng em is, M athieu pedig bevezetett a házba, egy hűs kony h ába, m ely egyúttal szobául is szolgált.

- N e k e m , u ra m - m o n d ta nincsen k ü lö n szo­ b á m ; nekem ahol a zupa, o tt a szoba. M eg oszt nincs jo b b társaság a ro ty o g ó serpenyőknél.

A ztán a b a rá to m h o z fo rd u lt: - M inek g y ü n c sü tö rtö k ön ? T udhatja, az a P atró na tanácsnapja. M a délután ki se tehetem a lábom at.

689

Az ajtóhoz szaladt, rém ítő n ag y o t b ö m b ö lt.

- Mélie!

M ég a m atró zo k is fölkaphatták erre a fejüket a ha­ jó k o n , am elyek fölfelé vánszorogtak vagy lefelé sik­ lottak a folyón, odalent a völgyben.

M élie azonban n e m válaszolt.

M athieu kajánul csippentett a szemével.

- O rró l rám az asszony, tudják, m ert h o g y tegnap kilencven fölött jártam .

Szom szédom elnevette m agát.

- Kilencven fölött, M athieu! D e hát h o g y an csi­ nálta?

- M ing y án e lm o n d o m - felelte M athieu. - N e m v ó t tavai, csak húsz p u tto n y barackom . T ö b b egy szem se; de hát csak abbul van az igazi gyüm ölcsbor.

C sináltam hát belüle egy hordócskával; oszt tegnap n y ito tta m meg. M in t a n ektár; m ajd láthatja.

A P olyte v ó t itt nálam , oszt iszogattunk, egy slukkot m eg m ég egyet, nem tu d tu n k betelni vele (elinná az em b e r ítéletnapig), oszt egyszerre csak érzem , h og y hűl ki a g y o m ro m . M o n d o m P o ly te -n a k : „E gy po ­ hár tö rk ö ly kéne, h o g y fölm eleg ed jün k .” O m eg rá­ áll; csak hát ez a törk öly , ez olyan, m int a tűz, ég az em berben, így hát vissza kellett térni a borra. O szt m eg y így tovább, hidegbül m elegbe, m elegbül hi­ degbe, s egyszer csak láto m ám , h o g y o tt vagy o k, túl a kilencvenen. Polyte m eg m á r a m éternél jár.

N y ílt az ajtó, Mélie lépett be, s m ég m ielőtt ü d v ö ­ zölne m in ket: - A dta disznaja, m e g v ó t tennap a m éter m in d a kettőtöknél.

K itűnő ebédet k aptu nk , kint ettü n k a ház előtt, két hársfa alatt, a „N agy h asú M iasszonyunk” kisded ká­ polnája mellett, szem közt a ro p p a n t látóhatárral. És M athieu mesélt, tréfásan és u g y a n a k k o r m eglepő hi­ székenységgel, különféle valószínűtlen csodákról.

690

Ittu n k is hozzá jócskán, pom pás, csípősen édes, üde és m á m o rító barackbort, am it az öreg m ind enekfölött kedvelt; és pipázgattunk lovaglóülésben a szé­ k ü n k ö n , m ik o r két já m b o r asszonyság jelen t meg.

V ének voltak, szikkadtak, g ö rnyedtek. K öszöntek, és Szent Blancust kívánták. M athieu ránk h u n y o rí­ to tt, és azt m o n d ta : - M in g yán hozom .

Azzal eltűnt a fáskamrában.

V agy öt percig m ara d t el; m e g rö k ö n y ö d ö tt kép ­ pel j ö t t vissza. Karját em elgette.

- N e m lelem, n em tu d o m , hova lett. Pedig biztos, h o g y m egvót.

T en yeréb ől tölcsért form ált a szája elé, és belebő­ g ö tt a levegőbe: - Mélie!

A folyosó végéről M élie azt kérdezte: - M i kéne?

- H u n a Szent Blancus? N e m lelem a kam rában.

M ire Mélie így adta m eg a m ag yarázatot: - B izton az az, akivel a m ú lt héten a lukat tö m te d be a nyulak ólján.

M athieu m eg rázk ó do tt.

- A m én k űb e, a lehet! N o , gyüjjenek - m o n d ta a két öregasszonynak.

A zok vele m entek. M i is, fuldokolva a visszafojtott nevetéstől.

Szent Blancus valóban o tt volt, belecövekelve a földbe, sárosán, piszkosan m in t a nyúlketrec cölöpje.

A két já m b o r öregasszony, m ihelyt meglátta, térdre esett, keresztet vetett, és im ádkozni kezdett.

M athieu m eg szorgoskodott.

- V árjanak m án, nagy itt a gané m eg a sár; hozok egy köteg szalmát.

H o z o tt is, abból csinált nekik térdeplőt. Aztán, 691

szem ügyre véve szutykos szentjét, s nyilván attól tartva, h o g y rossz fényt vet az üzletére, hozzátette: - M in g yán rendbe teszem egy k icsit. . .

H o z o tt egy v ö d ö r vizet m eg egy kefét, s elkezdte szaporán m osogatni a faszentjét; a két öregasszony m eg egyre csak im ádk o zott.

- N o - m o n d ta M athieu, m ik o r végzett - , m ost m ár sem m i hiba. És visszam entünk vele, h o g y ig yu n k rá egyet.

A h o g y szájához em elte a poharat, keze egyszerre m egállt a levegőben; arcán ném i kis zavar látszott.

- N o , m in deg y - m on d ta. - M ik o r a nyulakhoz te ttem a Szent Blancust, azt g o n d o lta m , n e m hoz tö b b e t a házhoz; két éve is m eg v o lt m ár, ho g y senki se kérte. D e így van ez, látják, a szentek sose m ennek ki a divatbul.

Ivott, azt m o n d ta rá: - N o , m ég egy ko rty o t. B arátok közt legalább ötvenig el kell m enni, m i m eg m ég csak harm in cn y o l­ con vagyunk.

1882. október 10.

Rónay György fordítása

692

Megbocsátás LE P A R D O N

A lány am oly an m agának való családban n ő tt föl, am ely m indig m in d en től távol m arad. N e m veszi tu ­ dom ásul a politikai esem ényeket; szóba kerülnek u gy an az asztalnál, de hát a korm ány v álto záso k na­ g y o n messze tö rtén nek , olyan messze, h o g y úg y be­ szélnek róluk, m in t történ elm i esem ényről, m in t X V I. Lajos haláláról vagy N a p ó le o n partraszállásá­ ról.

V áltoznak az erkölcsök, változik a divat. A békés család, am ely m ég m ind ig a h a gy o m ány o s szokáso­ kat követi, alig szerez tu do m ást m inderről. S ha a k ö rn y é k e n valami sikamlós eset történik, a b o trá n y elhal a ház küszöbén. Csak az apa m eg az anya vált róla n éhány szót este, de suttogva, m ert a falnak is fü­ le van. És az apa tartó zk o d ó an csak annyit m o n d : - H allottad azt a szörnyű esetet a R iv o il család­ ban?

Az anya így felel: - Ki hitte volna? Borzasztó.

A g y erm ekek m it sem sejtenek, és m ik o r kilépnek az életbe, ellenző van a szem ükön és az eszükön; sej­ telm ük sincs az élet sötét oldalairól, ne m tudják, h o g y az em berek n e m azt m o nd ják, am it g ondolnak, s n e m azt teszik, am it m o n d a n a k ; nem tudják, h o g y m indenkivel hadilábon, de legalább fegyveres béké­ ben kell élni; n e m sejtik, h o g y aki naiv, azt m in d u n ­ talan becsapják, aki őszinte, azt kijátsszák, aki jó , azt bántják.

693

Van, aki holtáig a lelkiismeretességnek, a becsület­ nek, a tisztességnek e vakságában él, annyira hozzá­ férhetetlenül, h o g y sem m itől sem nyílik ki a szeme.

M ások kiábrándultán, értetlenül, riadtan és kétség­ beesve bukdácsolnak, és halálukig valam i kivételes végzet játékainak, gyászos esem ények és rendkívül gonosz em berek szánalmas áldozatainak hiszik m a­ gukat.

Savignolék tizennyolc éves korában adták férjhez Berthe lányukat. Egy párizsi fiatalem bernek, Georges B aronnak a felesége lett, aki tőzsdeügyletek­ kel foglalkozott. B áro n szép fiú volt, ügyesen beszélt, m eg v o lt rajta a becsületesség m ind en külső je g y e ; de a szíve m élyén kissé k igúnyolta m aradi apósát, an y ó ­ sát, akiket baráti k ö rb en csak ú g y em lített: „ásatag szeretteim ” .

A fiú j ó családból való volt, és a lány gazdag. Fel­ költöztek Párizsba.

B erthe-tel is g y a ra p o d o tt a Párizsban élő vidéki asszonyok nagy száma. A nagyvárosról, az elegáns társaságról, a szórakozásokról, ruhák ról az asszony ezután sem sokat tu d o tt, m in t ah og y n e m ismerte az életet sem, álnokságait és titkait.

Háztartása rabjaként jó fo rm á n csak a saját utcáját ismerte, s ha egy másik kerületbe kalandozott, úgy érezte, valahol messze jár, ism eretlen és idegen város­ ban. M o n d ta is este: - M a a bu lv áro k on túl já rta m .

A férje évente kétszer vagy három szor elvitte szín­ házba. Ez olyan ünnepszám ba m ent, h o g y em léke élénken m egm arad t, s újra m eg újra beszéltek róla.

E lőfordult, h o g y h á ro m hónappal később, vacso­ ránál, B erthe hirtelen elnevette m ag át: - Emlékszel arra a tá b o rn o k n a k ö ltö zö tt színészre, aki utánozta a kakaskukorékolást?

Kapcsolatai két baráti családra k o rlá to z ó d ta k : azok 6 94

képviselték számára az emberiséget. Ú g y beszélt ró ­ luk, h o g y „a M a rtin e t-é k ” m eg a „ M ichelin t-ék ” .

A férje m eg élte világát, üzleti ügyeire hivatkozva a k k o r já r t haza, am ik o r jólesett, néha hajnaltájban: n e m zavartatta m agát, m ert biztosra vette, h o g y eb­ ben a tiszta lélekben soha a leghalványabb gyanú sem tám ad.

H a n e m egy reggel az asszony névtelen levelet ka­ pott.

Egészen belekábult, m e rt sokkal egyenesebb volt, m in th o g y fel tudta volna fogni az árulkodás aljassá­ gát, és félrehajította volna a levelet, am elynek íróját - ú g y m o n d - csak az asszony boldogsága, a ro m lo tt­ ság gyűlölete és az igazság szeretete vezérelte.

A rról értesítették, h o g y férjének két év óta szere­ tője egy fiatal özvegyasszony, annál tölti m inden estéjét.

Az asszony ne m tu d o tt sem színlelni, sem alakoskodni, sem leskelődni, sem ravaszkodni. M ik o r a fér­ je m eg jö tt ebédre, zo k ogva elébe dobta a levelet, és b em en ek ü lt a szobájába.

A férfinak volt ideje, ho g y megértse a helyzetet, kiagyalja a választ, s b e k o p o g ta to tt a feleségéhez. Az tüstént ajtót n y ito tt, de nem m e rt ránézni. A férfi m o so ly g o tt; leült, oda vonta az ölébe, és szelíd, kissé g u n yo ro s h an g o n m o n d ta : D rága kicsikém, nekem csakugyan b a rá tn ő m R o sset-n é: tíz éve ism erem , és n ag y o n kedvelem .

Hozzáteszem , h o g y ism erek én húsz más családot is, akikről sohasem beszéltem neked, m e rt tu d tam , h o g y a társaság, a vendégeskedés m eg az új ism eret­ ségek n em érdekelnek téged. D e h o g y egyszer s m in ­ d enkorra végezzünk az ilyen aljas hazugságokkal, ar­ ra kérlek, öltözz fel ebéd után, és m egláto gatjuk azt a fiatalasszonyt, m ert - biztosra veszem - jó barátnő k lesztek.

6 95

Az asszony szorosan átölelte férjét, és m ivel a női kíváncsiság n em szunnyad el, ha egyszer fölébredt, nem ellenezte, h og y meglátogassák azt az ismeretlen nőt, aki azért kissé gyanús m arad t neki. Ö sztönösen érezte, h o g y a m egism ert veszély csak félveszély.

Egy csecsebecsékkel telerakott, ízlésesen berende­ zett, csinos kis lakásba ju to tta k , egy szép ház negye­ dik emeletén. Ö t percig sem kellett v árniuk a kárp it­ tól, drapériáktól, kecsesen redő zött füg g ö n y ö k tő l hom ályos szalonban, nyílt egy ajtó, s m egjelent egy alacsony, g ö m b ö ly d e d , m eglepett és m osolygó, fe­ kete fiatalasszony.

G eorges b em u tatta őket egym ásnak.

- A feleségem - Julié R osset asszony.

A fiatal özvegy felkiáltott m eglepetésében és ö rö ­ m ében, s tárt karokkal sietett feléje. N e m is remélte, m o n d ta , ezt a szerencsét, hisz ú gy tudta, h o g y Ba­ rom ié sohasem já r társaságba; de micsoda boldogság, micsoda boldogság! Hiszen ú gy szereti G eorges-ot (csak egyszerűen G eorges-nak m on d ta, családias m eghittséggel), h o g y retten tően v á g y o tt m á r m eg­ ismerni a fiatalasszonyt, hadd szeresse ő t is.

Egy h ónap alatt elválhatatlan b arátn ő k lettek. N a ­ ponta találkoztak, gyak ran kétszer is, és m in den este eg y ü tt vacsoráztak, hol egyiküknél, hol másikuknál.

G eorges m ostanában m á r ritkán já r t el hazulról, nem h iv atk o zo tt üzleti ügyeire, m in t m o n d ta, imádja a családi fészket.

Végül, m ik o r m e g ü rü lt egy lakás abban a házban, ahol R osset-né lakott, B aron n é k ap o tt rajta: bérbe vette, h o g y m ég közelebb kerüljenek, m ég tö bb et le­ g yenek együtt. És két éven át felhőtlen volt a barátság, a testi-lelki, foltétien, g y ö ng éd, önzetlen, m eg h itt barátság.

B erthe m in d u n ta la n Ju lie -t em lítette példaként: ő je ­ lentette számára a tökéletességet.

69 6

B o ld o g volt, n y u g o d t, tökéletes és szelíd b o ld o g ­ sággal.

H a n e m egyszer R osset-né m egbetegedett. Berthe n e m m o z d u lt mellőle. N ála tö ltö tte az éjszakát is, na­ g y o n szívére vette, a férje m aga is kétségbe esett.

Egy délelőtt aztán az orvos a beteg tő l távozóban félrevonta G eorges-ot m eg a feleségét, és kijelentette, h o g y igen súlyosnak látja barátn ő jü k állapotát.

A h o g y elm ent, a fiatalok, m in t akiket letaglóztak, leültek egymással szem ben, m ajd hirtelen elsírták m agukat. Éjjel e g y ü tt virrasztottak a beteg ágya m el­ lett, és B erthe folyvást gy ö n g é d e n csókolgatta a bete­ get, m ik özb en az ágy lábánál álló Georges csak nézte őt, szótlanul, k o n o k kitartással.

M ásnapra Julié m ég rosszabbul lett.

V égre estefelé kijelentette, h o g y jo b b a n van, és u n ­ szolta barátait, h o g y csak m enjenek haza vacsorázni.

B aronék szom orúan ültek az ebédlőben, n e m is igen ettek, m ik o r a cselédlány egy b o ríté k o t ad o tt át Georges-nak. A férfi felbontotta, elolvasta a levelet, elsápadt, fölállt, különös arckifejezéssel csak annyit m o n d o tt a feleségének: Várj m eg, egy pillanatra el kell m enn em . Tíz perc m úlva itth o n leszek. D e föltétlenül maradj itt­ hon! És ro h an t a szobájába a kalapjáért.

B erth e-et valami új nyugtalanság g y ötö rte. Várt.

D e m in den ben engedelm es volt, s n em akart fölm en­ ni a barátnőjéhez, am íg a férje m eg n e m jö n .

M ivel m ég n e m jö tt, B erth e-n ek eszébe ju to tt, h o g y m egnézi a szobájában, vett-e kesztyűt, m ert ha igen, az arra vall, h o g y valahová hivatalos.

Első pillantásra látta, h o g y a kesztyű o tt van.

S m ellette egy összegyűrt papiros.

T ü stén t felismerte: az a levél volt, am elyet az im ént hoztak Georges-nak.

6 97

És életében először m ardosni kezdte a kísértés: elolvasni, m egtu dn i, m i van benne. T iltakozó lelkiis­ m erete m ég viaskodott, de a felcsigázott, fájdalmas kíváncsiság vitte a kezét. Fogta a papirost, széthajto­ gatta, rö g tö n ráism ert az írásra, Julié reszkető ceruza­ vonásaira. Elolvasta: „G yere egyedül, és csókolj m eg, b a rá to m ; m e g h a lo k .”

Először m eg sem értette, csak állt b am b án , rásza­ k adt a halál gondolata. A ztán egyszerre csak szöget ü tö tt fejébe a tegezés; m in th a egy nagy villám vetett volna fényt az életére, elébevillantva az ocsm ány va­ lót, egész árulásukat, egész álnokságukat. M egértette a pillantásaikat, rá d ö b b e n t hosszan tartó ravaszkodá­ sukra, az ő kijátszott jóhiszem űségére, megcsalt bi­ zalmára. M aga előtt látta őket, a m int egymással szem ben ülnek este a lám paern y ő alatt, egy k ö n y v ­ ből olvasnak, s egym ás pillantásaira lesnek m inden oldal végén.

S felháborodott, m e g g y ö tö rt szíve határtalan két­ ségbeesésbe süllyedt.

Léptek hallatszottak; az asszony beszaladt a szobá­ jába, és bezárkózott.

H am arosan szólította a férje: - G yere gyorsan, R osset-né halálán van.

B erthe m egjelent az ajtóban, és reszkető ajakkal m o n d ta : - M enjen csak egyedül hozzá, rám nincs neki szüksége.

A férfi felháb o ro d ottan nézett rá, m in t akinek eszét vette a bánat. A n n y it m o n d o tt: - G yorsan, gyorsan, haldoklik.

B erthe azt felelte: - M aga jo b b szeretné, ha én lennék a helyében.

Erre talán m egértette a férfi; elm ent, vissza a hal­ doklóhoz.

Georges nem színészkedett: szem érm etlenül m eg ­ 69 8

siratta R osset-nét, m it sem tö rő d v e a felesége fájdal­ mával. Az nem szólt hozzá, rá sem nézett, m a g á n y o ­ san élt, befalazva a kiábrándultságba, a felh áb o ro d ott haragba, és este-reggel egyre im ádkozott.

M égis eg y ü tt laktak; egy asztalnál étkeztek, szótla­ nul és rem énytelenül.

A ztán a férfi lassacskán m e g n y u g o d o tt, de az aszszony n e m bocsátott m eg neki.

S az élet m en t tovább, m in d k e ttő jü k n e k nehéz volt.

Egy évig olyan idegenek m aradtak, m intha soha­ sem ism erték volna egymást. B erthe m ajd h o g y bele nem őrült.

Aztán egy n apon az asszony kora reggel elm ent hazulról, s nyolc óra tájban ért haza, karján hatalmas rózsacsokor, csupa fehér rózsa.

S m egüzente a férjének, h o g y beszélni óhajt vele.

J ö tt a férfi, izgatottan, zavartan.

- E g y ü tt fo g u nk elm enni hazulról - m o n d ta - , fogja ezt a virágot, n ekem nehéz.

G eorges fogta a csokrot, és kö v ette a feleségét. K o ­ csi várta őket, s m ihelyt beszálltak, elindult.

A tem ető kap un ál állt meg. B erthe szeme m egtelt könnyel. A zt m o n d ta G eorges-nak: - Vezessen el a sírjához!

A férfi reszketett, n em értette; s indult előre, kar­ já n m ég m ind ig a virág. V égül m egállt egy fehér m árv ány sírkő előtt, s szótlanul rám u tato tt.

Erre az asszony fogta a nagy csokrot, s térdre eresz­ kedve letette a sírkő lábához. A ztán egy ismeretlen k ö n y ö rg ő im ába m élyedt.

A férj m ö g ö tte állt. M e g ro h an ták az em lékek; sírt.

B erthe fölegyenesedett, a kezét n y ú jto tta : - H a akarja, legyünk jó barátok - m ondta.

1882. október 16.

Pap Gábor fordítása 699

A z ereklye LA R E L I Q U E

Főtisztelendő Louis d'Ennemare úrnak Soissons Kedves papom !

Tudatom veled, hogy az unokahúgoddal tervezett há­ zasságom dugába dőlt, mégpedig a legostobább módon, egy rossz tréfa miatt, amelyet félig-meddig akaratlanul követ­ tem el a menyasszonyom rovására.

H o zz á d fordulok, öreg cimborám, kínos helyzetemben; mert csak te húzhatsz ki a csávából. Mindhalálig hálás le­ szek neked érte.

Te ismered Gilberte-et, vagy inkább azt hiszed, hogy ismered; de lehet-e valaha kiismerni a nőket? Minden né­ zetük, minden véleményük, minden gondolatuk egy-egy meglepetés. Csupa tekervény, vargabetű és váratlan fordu­ lat, csupa érthetetlen okoskodás és hajmeresztő logika, csupa megátalkodott makacsság, mely véglegesnek látszik, de ha egy kismadár rászáll egy ablakpárkányra, össze­ omlik.

A z t tudod, ha nem is mondom, hogy unokahúgod a végletekig vallásos nő, a nancyi fehér vagy fekete apácák­ nál nevelkedett.

E zt jobban tudod, mint én. Viszont a zt bizonyára nem tudod, hogy mindent ugyanúgy túlzásba visz, mint az ájtatoskodást. A z eszecskéje csapong, mint szélben a fale­ vél : igazi nő vagy inkább minden más kislánynál igazibb kislány, gyorsan ellágyul vagy megharagszik, és viharse­ besen csap át szerelemből gyűlöletbe meg vissza; és

7 00

szép. . . tudod, hogy milyen szép; és édes. . . kimondha­ tatlanul, soha nem fogod megtudni, milyen nagyon édes.

Jegyben já rtu n k : én imádtam őt, még most is imádom. Úgy látszott, hogy ő is szeret.

Egy este sürgönyt kaptam. Kölnbe hívtak, hogy meg­ vizsgáljak egy beteget, akin esetleg súlyos és veszélyes műtétet kell végrehajtani. Minthogy másnap reggel utaz­ nom kellett, elszaladtam Gilberte-hez, hogy elbúcsúzzam tőle, és bejelentsem leendő anyósomnak, hogy szerdán nem ebédelek náluk, hanem csak pénteken, amikor visszajöt­ tem. Óvakodjál a pénteki naptól, én mondom, hogy sze­ rencsétlen nap!

M ikor az elutazásomról beszéltem, láttam, hogy könny csillant meg a szemében, de amikor jeleztem , hogy hamarosan megjövök, tüstént tapsikolva kiáltotta: - J a j de jó lesz! Ugye hoz nekem valamit; akármilyen semmiséget, valami egyszerű emléktárgyat; de olyat, ami nekem való. K i kell találnia, mivel szerzi nekem a legna­ gyobb örömet, megértette? M ajd meglátom, van-e magá­ ban képzelőtehetség.

Eltűnődött pár pillanatig, azután hozzátette: - De húsz franknál nem szabad, hogy többe kerüljön.

A z t akarom, hogy ötlettel, leleménnyel hasson meg, ne valami drága portékával.

M ajd újabb szünet után halkan, lesütött szemmel mondta: - Ha olyasmit hoz, ami nem kerül pénzbe, de mégis öt­ letes és finom dolog lesz, akkor. . . akkor kap egy csókot.

Másnap Kölnben voltam. Egy rettentő balesetnél akadt dolgom, mely kétségbe ejtett egy egész családot. A műtét sürgősnek mutatkozott. Elszállásoltak, valósággal bebör­ tönöztek; csupa síró-rívó embert láttam magam körül, úgyhogy szinte belekábultam; egy haldoklót operáltam meg, aki kis híján elpusztult a kezem között; két éjsza­ kán át virrasztottam mellette, azután, mikor láttam, hogy 701

a fölgyógyulása valószínű, a pályaudvarra vitettem magam' De elvétettem a z időt, úgyhogy maradt egy üres órám.

Kószáltam az utcákon, és még a z én szegény betegemen járt a z eszem, amikor megszólított egy ismeretlen ember.

N em értek németül, ő viszont nem tudott franciául.

Nagy nehezen kivettem a szavából, hogy ereklyéket aján­ lott megvételre. Megdobbant a szívem , eszembe jutott Gilberte óhajtott emléktárgya. Ismertem buzgó vallásossá­ gát. A z ajándék ötlete megvolt. Elkísértem a z idegent egy boltba, ahol vallásos tárgyakat árultak, és megvettem a „diszenetyeszer szüszneg ety tarapga csontyád”.

A z állítólagos ereklyét bezártuk egy csinos kis antik ezüstszelencébe, melyet magam választottam ki.

Zsebre tettem, és fölszálltam a vonatra.

Hazaérve újból szemügyre akartam venni, amit vásá­ roltam. Előveszem . . . A szelence nyitva volt, a z ereklye eltűnt. Hiába kutattam át, hiába forgattam ki a zsebemet; a kis csont, mely akkorka volt, mint egy gombostűnek a f e ­ le, nem volt sehol.

M in t tudod, kedves papom, hit dolgában meglehetős gyengén állok; te elég nagylelkű vagy, és elég jó barátom ahhoz, hogy szemet hunyj a közömbösségem előtt, és meghagyj szabad fölfogásának, amint mondod, a jobb jövő reményében; ellenben a kegyelet ócskásainak ereklyetár­ gyaival szemben a tökéletes hitetlenség álláspontján va­ gyok, és ebbeli kételyeimet te is osztod. így hát ennek a birkacsont-szilánknak elvesztése csöppet sem bántott; minden nehézség nélkül be tudtam szerezni egy ho zzá hasonló darabkát, gondosan elhelyeztem apró dísztárgyam belsejében.

A ztá n elmentem a menyasszonyomhoz.

M ikor meglátott, félénk várakozással, mosolyogva sie­ tett elejbém: - M it hozott nekem ? Úgy tettem, mintha megfeledkeztem volna a dologról.

702

Kérettem magamat, sőt hagytam, hogy könyörögjön, s mi­ kor láttam, hogy szinte odavan a kíváncsiságtól, átnyúj­ tottam neki a szelencét. Szólni is alig tudott a z örömtől.

- Ereklye! O , egy ereklye! És hévvel megcsókolta a szelencét. Elszégyelltem ma­ gam a csalafintaságomért.

De egyszerre balsejtelem fogta el, mely rögtön iszonyú félelembe csapott át, és mélyen a szemembe nézve, azt kérdezte: - Bizonyos benne, hogy hiteles?

- Tökéletesen.

- Honnan tudja ?

Megfogott. Egyéb se kellett volna, mint hogy bevallj a m : egy utcai árustól vettem ezt a csontocskát. M it felel­ je k ? Bolond ötlet nyilallt át az agyamon. Halkan, titok­ zatosan feleltem: - Úgy loptam magának.

Elámult, elragadtatott szemmel nézett rám.

- Igazán? Lopta? És hol?

- A dómban; egyenest a tizenegyezer s z ű z ereklye­ kamrájából csentem el.

A szívem erősen vert; a boldogságtól bágyadtan su­ sogta : - Ó , ezt te tte ... énérettem. Mesélje e l . . . mondjon el mindent.

Benne voltam, nem visszakozhattam. Kapásból kivág­ tam egy szédületes történetet, pontos és meglepő részletek­ kel. S z á z frankot adtam a z épület gondnokának, hogy egyedül nézhessem meg; a z ereklyekamra éppen javítás alatt volt; véletlenül éppen a munkások és a papok ebéd­ idejében jutottam oda; fölfeszítvén egy deszkát, melyet mindjárt gondosan visszatettem a helyére, egy halom csont közül (azt mondtam: egy halom, mert arra gondoltam, hogy tizenegyezer s z ű z csontvázából tömérdek soknak kellett maradnia) sikerült megszereznem egy kis szilánkot

703

- egy egész picikét! A zutá n elmentem egy ötvöshöz, és az ereklyéhez méltó foglalatot vásároltam.

Nem átallottam tudtára adni, hogy a medalion ötszáz frankomba került.

De erre ügyet sem vetett; remegő eksztázisban hallga­ tott végig.

M ilyen nagyon szeretem magát! - susogta, és a kar­ jaimba borult.

Jól jegyezd m eg: a kedvéért szentségtörést követtem el.

Loptam, kiraboltam egy templomot, egy ereklyekamrát; szent ereklyét raboltam és loptam. És ő imádott ezért; gyöngéd, tökéletes, isteni férfiúnak tartott. Ilyen a nő, kedves papom, e z: a Nő.

Két hónapig én voltam a világ legnagyszerűbb vőlegé­ nye. Berendezett a szobájában egy gyönyörű kis kápolna­ félét, elhelyezte benne a kis bordacsontszilánkot, mely mi­ att, mint ő hitte, elkövettem azt a bizonyos isteni, szere­ lem sugallta bűnt, és este-reggel buzgón imádkozott előtte.

Titoktartásra kértem, a zt mondtam neki, félek, hogy elfognak, elitéinek és kiszolgáltatnak Németországnak.

Megígérte, és állta is a szavát.

N yár elején azután a z a bolondos vágya támadt, hogy megnézze fosztogatásom színhelyét. Addig könyörgött az apjának ( nem árulva el a titkos okát), amíg az el nem vit­ te Kölnbe, velem azonban (leányának óhajához képest) nem tudatta ezt a kiruccanást.

Mondanom sem kell neked, hogy belülről nem is láttam a dómot. A z t sem tudom, hol van a sírja ( van-e egyáltalá­ ban?) a tizenegyezer szűznek. Alighanem valami meg­ közelíthetetlen sírbolt lehet!

Egy hét múlva a menyasszonyom tízsornyi írással fö l­ oldott szavam alól; ezt követte apja magyarázó levele, de most már késő volt a közlékeny ség.

M ihelyt Gilberte meglátta a z ereklyekamrát, tüstént tisztában volt a csalafintaságommal, a hazugságommal, és egyszersmind a zza l is, hogy valójában ártatlan vagyok.

704

M ikor az ereklyék gondozójától megkérdezte, történt-é valami lopás, a derék ember elnevette magát, és kimutatta, hogy efféle merénylet a lehetetlenségek birodalmába tarto­ zik.

De amely percben megtudta, hogy nem törtem be a szent helyre, és nem turkáltam szentségtelen k é zze l a tisztelni való tárgyak között, az én szőke és érzékeny szivű menyasszonyom többé nem tartott magához méltó­ nak.

Eltiltottak a házuktól. Hasztalan minden kérésem, kö­ nyörgésem, ájtatos szépem szivét nem tudtam meglágyí­ tani.

Betege lettem a búbánatnak.

A múlt héten azután a z unokatestvére, d'Arville-né, aki neked is rokonod, kéretett, hogy keressem föl.

Tudatta velem, milyen feltétellel nyerhetek bocsánatot.

Vinnem kell neki egy ereklyét, mégpedig igazi, hiteles ereklyét, melynek valamely szent szűztő l vagy vértanútól származását őszentsége a római pápa igazolta.

Egész bolond vagyok, annyira megzavar és nyugtalanit ez a dolog.

Elmegyek Rómába is, ha kell. De csak nem ronthatok be ajtóstul őszentségéhez, és nem adhatom elő neki ostoba kalandomat. A ztá n meg alig hiszem, hogy magánember kezére adjanak valódi ereklyéket.

Nem tudnál ajánlani valamelyik bíboroshoz, vagy akár csak egy francia prelátushoz, akinek a birtokában szent csontmaradványok vannak? Neked magadnak sincs a gyűjteményeid k ö zt a kívánt drágaság?

Ments meg, édes papom, ígérem, hogy mához tíz évre megtérek.

D ' Arville-né, aki komoly oldaláról fogja fe l a z ügyet, azt mondta nekem : „Szegény Gilberte sohasem fog férj­ hez menni.”

Kedves, jó cimborám, csak nem akarod, hogy az édes unokahúgod áldozatul essék egy buta füllentésnek? Ö s z705

szetett k é zze l kérlek, csinálj valamit, hogy ne legyen o a tizenegy ezer-egyedik.

Bocsáss meg bűnös lelkemnek. Tudom, hogy nem va­ gyok méltó, de ölellek, és tiszta szívemből szeretlek.

Régi barátod H enri Pontal 1882. október 17.

Lányi Viktor fordítása

7 06

Holdfény C L A I R DE L U N E

M a rig n a n abbéhoz jó l illett harcias neve. Magas, szikár pap volt, vak bu zg ó , m in d ig tú lfű tö tt, de be­ csületes lélek. H ite m in d e n b e n rendíthetetlen, ne m ism erte az ingadozást. Ú g y érezte: ismeri az ő U rát, érti terveit, akaratát, szándékát.

A m ik o r n agy léptekkel sétált kis vidéki plébániája kertjében, néha-néha feltám adt benne a kérdés: „Ezt vajon m iért tetted, Istenem ?” És makacsul kereste a választ, g o n d o latban elfoglalta az Ú r helyét, s végül m a jd n e m m in d ig m egtalálta a feleletet. N e m ta rto ­ zott azok közé, akik a já m b o r alázat áhítatában így su tto g n ak : „K ifürkészhetetlen a te akaratod, U r a m ! ” O ezt g o n d o lta : „Isten szolgája vagyok, tu d n o m kell, m it m iért tesz, és ha n e m tu d o m , ki kell ta láln o m .” Ú g y é re z te : a világot tökéletes és csodálatos logi­ kával terem tette az Ú r. M in d e n „ m ié rt”-n ek m egfe­ lel egy „azért” . A hajnalok rendeltetése, h o g y v id á m ­ m á tegyék az ébredést, a nappaloké, h o g y érleljék a vetést, az esőké, h o g y m egö ntö zzék , az esték előké­ szítenek az álom ra, és a sötét éjszakák azért vannak, h o g y aludjunk.

A négy évszak tökéletesen kielégíti m indazt, am it a föld művelése m eg k ív á n ; és az abbéban soha n em tám a d t olyan gyanú, h o g y a term észetnek nincsen sem m ilyen szándéka - ellenkezőleg: am i él, az m in d ­ m in d évszázadok, égtájak és az anyag k e m é n y felté­ teleihez igazodik.

D e az asszonyt gyű lö lte; ö n tudatlanul gyűlölte, és 707

ösztönösen m egvetette. G yakran elismételte Krisztus szavait: „Asszony, mi d o lg o m lehet véled?” És M arignan abbé m agában hozzátette: „ M in th a az Ú r is elégedetlen lett volna ezzel a m ű v é v e l!” Az asszonyt 6 valóban annak a tizenkétszeresen tisztátalan g y er­ m ekn ek tartotta, akiről a költő beszél. A kísértő volt, aki az első férfit m e g ro n to tta , és aki azóta is folytatja kárhozatba vivő m un k áját - gyenge, veszélyes, tito k ­ zatosan izgató lény. D e az elkárhozó asszonyi testnél is jo b b a n gyűlölte szerető lelkűket.

G y akran érezte feléje áram ló gyengédségüket, és bár tudta, h o g y ő m eg tám ad hatatlan , végképp fel­ izgatta a b e n n ü k rem eg ő örökös szomjúság, ho g y szerethessenek. Ú g y hitte, Isten csak azért terem tette az asszonyt, h o g y kísértésbe vigye és próbára tegye a férfit. V éde­ kező óvatossággal szabad csak közeledni hozzá, félni kell tőle, akár a csapdától. És úg y lá tta : a férfi elé tárt asszonyi kar és n y ito tt ajak valóban csapdára em lé­ keztet.

Csak az apácákkal volt elnéző, fo gadalm uk ártal­ m atlanná tette ő k et; de azért velük is kem én yen bánt, m e rt érezte, h o g y m ég az ő m egláncolt, aláza­ tos szívük m élyén is kiolthatatlanul él az az ö rök gyöngédség, m ely hozzá, a paphoz is elér.

A tekin tetük b en érezte ezt, m ely az áhítattól párásabb, m in t a szerzetesek tekintete, rajongó felindultságukban, m elybe n e m ü k is belekeveredett, Krisztus­ hoz szárnyaló szerelm ükben, m ely felháborította, m e rt asszonyi szerelem volt, a test szerelme; jó l érez­ te ezt az átk o zo tt gyengédséget m ég az engedelm es­ ségükben is, a han g ju k lágyságában, a m ik o r vele be­ széltek, a lesütött szem ükben és a lem o n d ó k ö n n y e ­ ikben, ha nyersen m egfeddte őket.

H a a zárda kapuin kijutott, m egrázta reverendáját, 708

m ajd olyan nag y o k at lépett, m intha csak valam ilyen veszedelem elől m enekülne.

V olt egy u no k ah ú ga, aki anyjával egy közeli kis házban élt. Szinte kényszeríteni akarta ő k et: lépjen be a húga az irgalm as nőv érek közé.

A lány csinos volt, szeles, csipkelődő kedvű. H a az abbé leckéztette, ő csak nev etett; s ha nagybátyja m eg h a ra g u d o tt rá, ő hevesen átölelte, m agához szo­ ríto tta; az abbé akaratlanul is szabadulni prób ált a szorításból, m ely mégis valam ilyen édes ö rö m e t ízleltetett m eg vele, és felébresztette benne a m in den férfiban szunnyadó apai érzést.

G yak ran beszélt neki Istenről, az ő Istenéről, m íg egym ás m ellett sétáltak a mezei utakon. A lány oda se hallgatott, az eget nézte, a füvet, a virágokat, sze­ m ében az élet boldogsága fény lett. N é h a n ek iiram o ­ do tt, h o g y elfogjon egy -eg y repülő bogarat, és szinte kiáltotta, a m ik o r o d ahozta: - N ézd , bácsi, m ilyen szép! K ed v em volna m e g ­ csókolni ! És ez a vágy, h o g y „m egcsókolja” a legyeket, vagy az o rg o n a fü rtö k kicsi csészéit, n yugtalanította, izgat­ ta, felháborította az abbét, m e rt ismét a kiirthatatlan gyengédséggel találkozott, m ely ö rö k k é o tt csírázik a n ő k szívében. És azután egy nap a sekrestyés felesége - ő vezette M arign an abbé háztartását - óvatosan elárulta neki, h o g y un o k ah ú g án ak van valakije.

A hír ijesztően m egrázta; beszappanozott arccal csak állt, állt - m e rt éppen b o ro tv á lk o z o tt - , s úgy érezte, azonnal megfullad.

M ajd a m ik o r ism ét g o n d o lk o d n i és szólni tu d ott, felkiáltott: - N e m igaz! M aga hazudik, Mélanie!

D e a parasztasszony kezét szívére szorította: - V erjen m eg az Isten, ha hazudok, plébános úr!

709

A zt m o n d o m , m in d en este o d a m e g y , m ihelyst az anyja lefekszik. A folyó m ellett találkoznak. Csak nézze m eg őket, o tt vannak azok tíztől éjfélig.

N e m kaparta to v ább az állát, hevesen járk álni kez­ dett, m in t m ind ig a k o m o ly m editáció óráiban.

A m ik o r később folytatta a borotválkozást, h á ro m ­ szor is m eg vág ta m agát, az o rrátó l a füléig. Egész nap ném a m aradt, a harag s a felháborodás feszítette.

A legyőzhetetlen szerelem váltotta ki haragját, s a pap haragja találkozott a lelki apa, a gy ám , a szellemi vezető elkeseredésével: megcsalta, m eglopta, kiját­ szotta - egy gyerek! A szülők önző elszörnyedése v olt ez, a m ik o r lányuk bejelenti: n élkülük és elle­ nü kre választott m agának férjet. Vacsorája után ol­ vasni próbált, de n e m sikerült; egyre izgatottabb lett.

A m ik o r tízet ü tö tt az óra, vette a botját, a félelmetes tölgyfa b o to t, m ely éjszakai útjainak kísérője volt, ha beteget látogatott. N ézte a hatalmas fütyköst, s el­ m oso ly o d o tt, erős, paraszti kezével m egfo rgatta, fe­ nyegető k ö rö k e t írva a levegőben. M ajd hirtelen fel­ em elte, fogcsikorgatva egy székhez vágta, a szék m eghasadt támlája a földre esett.

K ivágta az ajtót, h o g y in d u ljo n ; de a küszöbön m egállt: csodálatos h oldfény állította m eg, ilyen h old fén y t soha n e m látott. És m e rt szertelen és szenvedélyes lélek volt (ilye­ nek lehettek az egyházatyák, ezek az álm o d ozó köl­ tők), egyszerre lecsillapodott; m eg ren d ítette a sápadt éjszaka hatalmas, derült szépsége.

Kis kertje lágy fényben ázott, s a felsorakozó g y ü ­ m ölcsfák az útra v etették alig lo m b oso dó , törékeny tagjaik á rny k ép ét; a ház falára felfutó dús jerik ói loncból bó d ító , édes lehelet áradt, ez az illat lebegett a langyos és világos éjszakában.

M ély lélegzetet vett, beleivott a levegőbe, ú g y itta, m in t a részegek a b o rt, s elragadtatva, elbűvölve las­ 7 10

san m eg in d u lt - m á r-m á r m egfeledkezve u n o k a h ú ­ gáról.

A m in t k iért a rétre, m egállt, nézte a nagy, sík terü ­ letet; a sim ogató fénytől e lön tött rét szinte beleful­ ladt a világos éjszaka gyen géd és b ágy adt szépségébe.

A békák pillanatonként belekiáltottak az űrbe, k u r­ tán és telten, messziről fülem ülék hangja g y ö n g y ö ­ zött, elkeverték a levegőben k ö n n y e d és rem eg ő ze­ néjüket, m ely álm okat hoz, anélkül, h o g y g o n d o la ­ tokkal terhelne - a varázslatos ho ldfényben csak a csókért szól.

Az abbé ismét m egindult, szíve elnehezedett, n e m tudta, m iért. H irtelen gyenge lett, s n a g y o n fáradt; szeretett volna leülni, o tt m aradni, szem lélődni és csodálni Isten terem te tt világát.

O dalen t, a kis folyó hullám zó vonalát követve, nyárfák hosszú sora kígyózott. F inom pára és füstsze­ rű fehérség lebegett a m eredek part m en tén s a folyó fölött, a hold sugarai áttörtek rajta, berag y og ták , beezüstözték, m in th a k ö n n y ű , áttetsző vatta takarta volna végig a kan yargó vizet.

A pap m ég egyszer megállt, egész lényét erősödő, ellenállhatatlan m egindultság já rta át. És valam ilyen kétely, bizonytalan nyugtalanság m oz d u lt benne; olyan kérdés, mellyel m áskor is szem benézett már.

M i célja lehetett mindezzel Istennek? H a az éjszaka rendeltetése az álom , az öntudatlanság, a n y u g alo m , a n agy feledés, m iért kell szebbé tenni az éjszakát, m in t a nappalt, m iért édesebb, m in t a hajnal és az es­ te, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőib b csillag olyan tapintatos, m intha csak az volna a fel­ adata, h o g y felkeresse, am i az erős fény elől érzéke­ nyen elrejtőzik - m iért világítja át mégis oly ra g y o ­ g óan a sötétséget?

711

És a szép han gú m adarak közül a legszebb hangú énekes m iért n e m pihen úgy, m in t a többi, m iért énekli dalát a nyu gtalanító h o m ály b an ?

M iért bo rul a világra ez a fátyol? M iért rem eg a szív, szorong a lélek, s m iért bágyad el a test?

M ire való ennyiféle csábítás, ha n e m az em berhez szól, aki n e m is látja, hiszen ágyában fekszik. Kinek szánják ezt a felséges látványt, a m agasból a földre áradó költészetet?

Az abbé n e m értette.

D e e k k o r a távolban, a rét szélén, a ra gy o gó k ö d ­ ben fürdő fák boltozata alatt két árny jele n t meg, egym ás m ellett lépkedve.

A férfi magasabb volt, keze a lány vállát fogta, s m eg-m egcsókolta szerelmese hom lok át. Egyetlen pillanat alatt élővé varázsolták a m ozdulatlan tájat, m ely ú g y körülölelte ő ket, m in t egy nekik készült is­ teni keret. K etten voltak, mégis egyetlen lénynek lát­ szottak, annak az egynek, akinek ez a hangtalan, n y u g o d t éjszaka rendeltetett; s jö tte k -jö tte k a pap fe­ lé, m in t az eleven felelet, am it T ere m tő je k ü ld ö tt kérdésére.

Feldúltan állt, szíve hevesebben d o bb ant, ú g y érez­ te, valam ilyen bibliai látom ás je len t m eg előtte, ilyen lehetett R u t h és Boáz szerelme, az Ú r akaratának be­ teljesülése, olyan hatalmas díszletek kö zött, am ilye­ nekről a szent k ö n y v e k b e n esik szó. Fejében m ár zsongott is az Énekek éneke, a forróság kiáltása, a test hívása, a gyengédségtől égő vers tüzes költészete. „Isten talán azért tere m te tt ilyen éjszakákat - g o n ­ dolta a k k o r - , h o g y megnem esítse az em berek szerel­ m é t.”

Visszahúzódott az egym ást átölelő pár elől, akik egyre közeledtek. Jó l sejtette, az u n o k ah úg a volt; mégis azt g o n d o lta : m ost n e m fog engedelm eskedni 712

Istennek. És arra g o n d o lt: igazán tiltja-e Isten a sze­ relm et, ha ilyen csodálatos ragyogással veszi körül. És m enekült, zavarodottan, m á r-m á r szégyenkez­ ve, m intha olyan te m p lo m b a lépett volna be, ahová nincs jo g a belépni.

1882. október íg.

Illés Endre fordítása

713

Afélelem LA P E U R

Vacsora után újra felm en tün k a fedélzetre. A m e d ­ dig ellátott a szem ünk, m ég csak egy kis borzongás se fu to tt a Földközi-tenger színén, csak a n y u g o d t teli­ hold tarkázta selyemragyogással.

Siklott a nagy hajó, s a csillaggal teleszórt égre vas­ tag fekete fustkígyót lövellt. M ö g ö ttü n k a fehér ha­ b o t felkavarta a nehéz hajótest siklása, fölverte a ha­ jócsavar, h ullám hullám ra o m o lv a tajtékzott, s annyi fényt csillantott fel, h o g y olyan volt, m in t a pezsgő holdvilág.

H atan -ny o lcan v o ltu n k ott, szótlanul, csodálkozva álltunk, szem ünkkel a távoli A frikát keresve, ahová ta rto ttu n k. A parancsnok, aki kö z tü n k szivarozott, folytatta a vacsorai beszélgetést.

- Bizony, a k k o r elfogott a félelem. A hajóm fenn­ akadt azon a szirten, s hat óra hosszat csak csapdosta a tenger. M ég szerencse, h o g y estefelé észrevett és föl­ vett ben n ü n k et egy angol szénszállító hajó.

E k ko r egy égett arcú, súlyos megjelenésű, magas férfi szólalt m eg, olyan em ber, akin érezni, h o g y sok ism eretlen o rszágot já r t be, szüntelen veszélyek köze­ pette, és akinek n y u g o d t szeme m intha m e g ő rz ö tt volna valam it a látott furcsa v idékekből; olyanfajta férfi, akiről sejtjük, h o g y bátorságban edződött.

- A zt állítja, parancsnok úr, h o g y félt; én ne m hi­ szem. Félreismeri a szót és az érzést, am elyet átélt.

Erős lelkű em b er sohasem fél, ha szemtől szemben 7 14

van a szorongató veszéllyel. Felindul, izgul, a gg ó dik ; de a félelem, az más.

A parancsnok nevetve válaszolt: - H o g y a csudába ne! Féltem bizony, ha m o n d o m .

Erre a n ap b a rn íto tt férfi lassan beszélni kezdett.

- H a d d m agyarázzam m e g ! A félelem (m árpedig a legm erészebb férfi is félhet) valami iszonyatos, va­ lam i szörnyű érzés, a léleknek m in te g y szétzilálódása, az elm e és a szív borzalm as görcse, am elynek puszta em léke is borzadályt kelt. Ez azonban b á to r e m b e r­ nél n e m fordul elő sem tám adáskor, sem az elkerül­ hetetlen halál közelében, sem pedig a veszély összes ism ert form ái esetén, hanem bizonyos rendellenes k ö ­ rü lm én y ek között, bizonyos rejtélyes hatásokra, m i­ k o r alig sejlik a kockázat. Az igazi félelem m in teg y újraéledése hajdani fantasztikus rettegéseknek. H a valaki hisz a szellemekben, és úg y képzeli, h o g y hazajáró lélekkel találkozik éjnek idején, az érzi a félelmet teljes borzalm as iszonyatában. Én fényes nappal sejtettem m eg, h o g y m i a féle­ lem , m in te g y tíz évvel ezelőtt. S a m ú lt télen ismét éreztem , egy decem beri éjszakán.

Pedig sok kockázatot, sok kalandot éltem át, am ely halállal fenyegetett. G y akran m eg is vereked­ tem . R a b ló k holtnak hittek, és ú g y hagy tak ott. V ol­ tam bitóra ítélve m in t felkelő A m erikában, és a ten­ gerbe d o btak egy hajó fedélzetéről Kína partjainál.

M in d eg y ik alkalom m al azt hittem , elvesztem, s tüs­ tént bele is tö rő d te m , elérzékenyülés, sőt bánkódás nélkül.

D e a félelem n em ez.

Azt A frikában éreztem m eg. Pedig a félelem az Észak szülöttje; a nap szétoszlatja, m in t a köd ö t. Fi­ gyeljék csak m eg, uraim , a keleti népeknél az életnek nincs becse, o tt k ö n n y e b b a lem ondás; az éjszakák vi­ 715

lágosak és legendátlanok, s a lelkekben sincs m eg az a sötét nyugtalanság, am ely a hideg országokban zak­ latja az elmét. Keleten ism erheti az em b e r a pánikot, de a félelmet nem .

N os, ez tö rté n t velem o tt A frikában: A nagy dűnéken át haladtam O u a rg lá tó l délre. Az a világ egyik legfurcsább tája. Ö n ö k az eg y hangú h o m o k o t ismerik, az óceáni p artok végtelen, sík fö­ v eny ét. . . N os, képzeljék el, h o g y maga az óceán vá­ lik h o m o k k á egy o rkán k özepette; képzeljenek el m ozdulatlan, sárga p o rh u llá m o k b ó l egy hangtalan vihart. H egym agasak ezek az egyenetlen, különféle hullám ok, és szakasztott ú g y ágaskodnak, m in t a taj­ tékzó habok, csak m ég n agy o bb ak , és barázdáltak, m in t a habselyem. E d ü h ö n g ő , ném a és m ozdulatlan tengerre a perzselő déli nap kön y örtelen, m erőleges lángcsóvákat lövell. S m eg kell mászni ez arany ha­ m u b ó l álló hullám okat, lem enni róluk, újra föl, föl, szüntelenül, pihenés és árnyék nélkül. A lovak h ö ­ rögnek, térdig süppednek, és csúszva rontanak le e döbbenetes d o m b o k túlsó oldalán.

K etten v o ltu n k a b aráto m m al, s m ö g ö ttü n k nyolc szpáhi és négy teve a hajcsárokkal. M á r szavunk sem volt, ú g y letaglózott a forróság és a fáradtság, s a szomjúság kiszárított, akár a perzselő sivatagot. E gy­ szerre az egyik em b er feljajdult; m in dn y ájan m egáll­ tu n k ; s a lábunk földbe gyökerezett, ú g y m e g h ö k ­ k en tett b en n ü n k e t egy m egm ag y arázh atatlan tüne­ m ény. Ez Istentől elrugaszkodott vidékek utasai is­ m erik ezt.

V alahol a közelünkben, m eghatározhatatlan irány­ ban dob perdült, a h o m o k d o m b o k titokzatos d o b ja : tisztán hallhatóan d o b o g o tt, hol rezgőbben, hol gyengébben, abbahagyva, m ajd újrakezdve félelme­ tes pergését.

Az arabok riadtan pillogtak egym ásra, s egyikük 716

m eg szó lalta m aga nyelvén: „ R a jtu n k a halál.” S ek-. k o r társam és b ará to m , szinte a testvérem , fejjel előre lezuhant a lóról, villám csapásként érte a napszúrás. És két óra hosszat, m íg hiába p ró b áltam m e g m e n ­ teni, ez a m egfo gh atatlan dobpergés tö ltö tte be füle­ m et eg yhangú, m eg-m egszakadó és érthetetlen d ü ­ börgésével, s éreztem , h o g y o tt a szeretett holttest mellett, ebben a nap perzselte lyukban, a négy h o ­ m o k h e g y k ö z ö tt csontjaim ba kúszik a félelem, az igazi félelem, az iszonyú félelem, m ikö zben kétszáz m érföldnyire m in d en francia településtől az ism eret­ len visszhang visszaverte ránk a d ob szapora pergését.

A znap é rtettem m eg, m i az, h o g y félni, s egy más alkalom m al m ég jo b b a n m e g tu d ta m . . .

A parancsnok félbeszakította a m esélőt: - Bocsánat, uram , de m i v olt az a dobpergés?

Az utas így felelt: - F o g alm am sincs róla. Senki sem tudja. A tisztek, akiket g y akran lep m eg ez a furcsa dobolás, általában annak tulajdonítják, h o g y a szélfújta és száraz fűre hulló h o m o kszem ek záporát a dű nék d o m b v o n u latai felnagyítva, m egsokszorozva és m érhetetlenül felfo­ kozva visszhangozzák; m e rt azt m ind ig m egfigyel­ ték, h o g y ez a jelenség napégette, p e rg am enk em én y , satnya növén yzet közelében jelentkezik.

A dobpergés tehát a hangnak m in teg y káprázata lenne csak, és kész. D e ezt csak később tu d ta m meg.

E lm o n d o m a m ásodik döbbenetem et.

A m ú lt télen tö rté n t egy északkelet-franciaországi erdőben. O ly a n borús volt az ég, h o g y két órával ha­ m arabb esteledett. Egy parasztem ber volt a vezető m : m ellettem b an d u k o lt egy keskeny kis ú ton , fenyőfák boltíve alatt, m elyeket a veszett szél ríkatott. A fák csúcsai kö zt eltévedt felhők futkostak, riadt felhők, 717

m elyek valami rém elől m enekültek. N é h a egy-egy óriási szélroham ban az egész erdő egyfelé hajolt n y ö ­ szörögve; s átjárt a hideg, bár m elegen öltöztem , és szaporán szedtem a lábam.

Egy erdők erü lőn él kellett vacsoráznunk és m e g ­ szállnunk. A háza m á r n e m v olt messze. Vadászatra készültem hozzá.

V ezető m néha fölnézett, és azt d ü n n y ö g te : „K e­ serves id ő ! ” A ztán azokról az e m berek ről mesélt, akikhez ta rto ttu n k . Az apa két évvel azelőtt lelőtt egy vadorzót, és azóta b ú sk o m o rn a k látszik, m in t akit egy em lék m ardos. K ét nős fia lakik vele.

Mélységes volt a sötétség. Az o rro m ig se láttam , s az egym áshoz v e rő d ő faágak folytonos robajjal töl­ tö tték m eg az éjszakát. V égre fényt pillantottam m eg, s útitársam csakham ar egy kapuba b o tlo tt. Aszszonyi sivítás felelt, m ajd egy fo jto tt férfihang kér­ dezte: „K i az?” V ezetőm m e g m o n d ta a nevét. Be­ léptünk. Feledhetetlen volt a kép.

Egy ősz hajú, ő rü lt tek intetű öre g e m b e r - kezében tö ltö tt puska - várt b e n n ü n k e t a ko n y h a közepén áll­ va, két nyakigláb legény pedig fejszével őrizte az aj­ tót. A sötét sarokban két térdelő nő látszott h o m á ­ lyosan, arcukat a falhoz rejtették.

E lm o n d tu k , m i já ra tb a n vag y un k . Az öreg vissza­ tám asztotta fegyverét a falhoz, s elrendelte, h o g y ké­ szítsék el a szobám at; m ajd, m ivel a két nő m eg se m occant, hirtelen h ozzám fordu lt: „T udja, u ram , m a éjszaka lesz két éve, h o g y lelőt­ te m egy em bert. T av aly eljött értem . M a estére is v á ro m .”

S olyan han g o n tette hozzá, h o g y m eg m o so ly o g ­ tato tt : „N incs n y u g sá g u n k .”

T ő le m telhetőleg m e g n y u g ta tta m . Ö rü lte m , h o g y éppen aznap este érkeztem , s m ost végignézhetem ezt 718

a babonás rettegést. A nekd o táztam , és nagyjából m in den kit sikerült lecsillapítanom.

A tűzhely m ellett egy öreg, csaknem vak és baju­ szos kutya, olyasféle am ely egy -eg y ism erősünkhöz hasonlít, lába közé d u g o tt orral aludt.

K inn a bősz vihar csapkodta a házikót, s egy kis ab­ laktáblán, az ajtó mellé elhelyezett kém lelőnyílás-félén hirtelen erős villám fénynél a szélrázta fák egész tö m e g é t pillanto ttam meg. Éreztem , h o g y m inden igyekezetem ellenére mélységes rém ület tartja fogva ezeket az em bereket, és valahányszor elhallgattam , m ind en fiil a távolba figyelt. U nalm assá vált szám om ra ostoba félelm ük, s m á r éppen kérni akartam , h o g y lefekhessek, m ik o r az öreg v adő r felpattant székéről, m egin t puskát ra­ gadott, azt hebegve: „Itt van! Itt van! H a llo m !”

A két nő újra térdre b o ru lt a sarokban, eltakarták ar­ cukat, s a fiúk újra fejszét fogtak. Ismét csitítani akar­ tam őket, m ik o r az alvó kutya fölriadt, fölkapta fejét, nyakát előrenyújtotta, és vakuló szemével a tűz felé nézve, olyan baljósan v o n íto tt, h o g y attól este m e g ­ b o rzo n g a mezei vándor. M in d en szem rászegeződött. M ost veszteg ült, megfeszítve lábát, m intha lá­ tom ás g y ötö rné, s aztán ismét vonítani kezdett vala­ mi láthatatlan, ism eretlen és bizonyára rémes dolog felé, m e rt m ind en szál szőre felborzolódott. A v adőr halálsápadtan k iáltotta: „Érzi! Érzi! Ő is o tt volt, m i­ k o r le lő ttem .” S a két eszelős nő a kutyával együtt nyüszíteni kezdett.

N e m teh ettem róla, de b orsó d zo tt a hátam . Iszo­ n y ú látvány volt az állat ott, akkor, azok k ö z ö tt a fej­ vesztett em berek között.

Egy óra hosszat m ozdulatlanul nyüszített a kutya, m int egy álom szorongásában, s eng em elfogott a ré­ m ület, az iszonyat, a félelem. M itő l? H át tu d o m én?

A félelem volt, na.

719

M ozdulatlanul, falfehéren v á rtu n k valami ször­ nyűséget, fülünket hegyezve, s a legkisebb nesztől is m egrettenve, kalapáló szívvel. A kutya m ost kö rb e indult a szobában, szaglászta a falakat, és egyre n y ü ­ szített. M eg őrjített ben n ün k et! A k k o r a parasztem ­ ber, aki odakísért, rá ro n to tt a ku tyára végső rém ü le­ tében, s kinyitva a kis udvarra nyíló ajtót, kidobta.

Az állat tüstént elhallgatott; s m i m ég rém isztőbb csöndbe m erültün k . A ztán egyszerre m in d ny ájan fel­ p a ttantu nk : egy élőlény suhant a külső fal m ellett az erdő felé; m ajd az ajtóhoz osont, s m intha tétova kézzel tapogatta volna; aztán sem m i sem hallatszott k ét észbontó percen át; aztán visszajött, m ég m in dig a falat sú ro lv a ; s kaparászott, m in t egy gyerek a k ö r ­ m ével; m ajd egy fej b u k k a n t fel a kém lelőablak ü v e­ génél, egy fehér fej, fénylő vadállat-szem mel. S artikulátlan hang j ö t t ki a száján, valam i panaszos m o r ­ gás.

H atalm as dörrenés rem eg tette m eg a ko nyhát. Az öreg v adő r lőtt. Fiai m eg előrohantak, eltorlaszolták a kém lelőablakot a nagy asztallal, am elyre m ég a po ­ hárszéket is ráállították.

Esküszöm, h o g y a váratlan puskadörrenésre szíve­ m et, lelkem et, testem et olyan rettegés fogta el, h o g y azt hittem , elájulok, m eghalok a félelemtől.

H ajnalig ú g y m aradtu nk . K éptelenek lettü n k vol­ na m egm o zd u ln i, szót ejteni, valami elm ondhatatlan riadalom görcsében.

Csak ak k o r m e rtü k elvenni a torlaszt a kijárat ejpl, m ik o r az eresz résén át m eg láttu n k egy keskeny fénycsíkot.

A fal lábánál az ajtónak dőlve hevert az öreg k u ­ tya; to rk át g olyó roncsolta szét.

Lyukat ásott az éjjel a kerítés alatt, ú g y m e n t ki az udvarból.

A barna arcú férfi elhallgatott, m ajd hozzátette: 7 20

Pedig azon az éjszakán n e m fenyegetett sem m i veszély; de szívesebben élném át újra azokat az órá­ kat, m ik o r a leg szö m y űb b veszedelm ekkel szálltam szembe, m in t a kém lelőablakon át a szakállas fejre irán yított lövés egyetlen pillanatát.

1882. október 23.

Pap Gábor fordítása

721

Falun AUX CHAMFS

A két viskó szorosan egym ás m ellett állt egy d o m b tövében, nem messze az egyik fiirdővároskától.

A két paraszt kem én yen ro b o to lt a zsíros földön, ho g y fölnevelhesse számos gyerm ekét. M e rt négy volt belőlük m indegyik családban. A két szomszéd portán napestig kint nyüzsgött az egész fészekalja.

A két legidősebb hatéves volt, a két legfiatalabb vagy tizenöt h ónapos; az esküvő, m ajd a gyerekek születé­ se körülbelül egy időre esett itt is, o tt is.

A két anya is alig tudta m e g k ü lö n b ö ztetn i m agza­ tait a nagy g o m o lyg ásb an; a két apa pedig végképp összekavarta m indet. A nyolc név egyre táncolt, z songott a fejükben; és sokszor h á rm a t is kiáltottak, m íg végre n yelvükre j ö t t az igazi.

A rolleport-i g y óg y fo rrások felől jö v e t az elsőt a két ház közül T u v ache-ék lakták, akiknek h á ro m lá­ n y u k v olt m eg egy fiuk; a másik vityillóban Vallinék éltek, akiknek egy lányuk volt m eg h á ro m fiuk. Éppen csak te n g ő d ö tt m indnyája, leves, k ru m p li és a j ó levegő tarto tta b e n n ü k a lelket. R e g g e l hétkor, délben s este h a tk o r az anyák összegyűjtötték cseme­ téiket, akár a libapásztor a libáit, h o g y eleséget ossza­ nak. A gyerekek k o r szerinti rendben ültek a fából készült asztalnál, m elyet fényesre k o p ta to tt az ö tv en évi használat. A legifjabbiknak alig ért fel a szája az asztallapig. O d a te tte k eléjük egy tányért, tele k rum plilében ázó kenyérdarabokkal, fél fej káposztát m eg h á ro m h a g y m á t; és a gyerekraj falt, m íg jó l 722

n e m lakott. A kicsit az anya m aga etette meg. Vasár­ nap ünn ep i é te l: húsleves és egy kevés fő tt hús került az asztalra; ily enk o r az apa n e m sietett az evéssel, és egyre ezt h a jto g a tta : „Biz n em b án n ám , ha így volna m in d e n n a p .”

Egy augusztusi délután egyszer csak k ö n n y ű brics­ ka állt m eg a két viskó előtt, s a fiatalasszony, aki m a­ ga hajtotta, odaszólt a m ellette ülő ú rn a k : - O , nézd csak, H enri, m en ny i gyerek! H á t n e m aranyosak, ah o g y hancú ro znak a porban!

A férfi n e m felelt, m egszokta az ilyen kitöréseket, am elyek fájdalmasan érintették, s szinte szem rehá­ nyásként hangzottak.

A fiatalasszony folytatta: - M egyek, m eg csó ko lom őket! O , ha az en yém lehetne valam elyik, az o tt, az a csöppség!

L eu g ro tt a kocsiról, odaszaladt a gyerekekhez, fel­ kapta az egyik legapróbbat, a T uv ach e-ékét, m agá­ hoz szorította, és csókolta, ahol érte: a maszatos arcocskáját, a földdel teleszórt, g ö n d ö r, szőke üstökét, a hadonászó kis kacsóját, ah o g y szabadulni iparko ­ d o tt a kényelm etlen ölelésből.

A ztán felszállt kocsijára, és e lro bo g ott. A k ö v etk e­ ző héten azonban újra eljött, leült a gyerekek közé a földre, ölébe vette a kicsit, m e g tö m te sütem énnyel, cu k o rk át ad ott a tö b b ie k n e k ; és ú g y játszo tt velük, m in t egy kislány, m íg félje türelm esen várt rá a tö ré­ k eny csézában.

Eljött m ásk o r is, m egism erk ed ett a szülőkkel, ha­ m arosan m indennapos vendég lett, zsebei duzzadtak az édességtől és a krajcároktól.

D ’H ubiéres-nének hívták.

E gyik reggel aztán, a ho g y m egérkeztek, a férje is leszállt v e le ; de az asszony n e m állt m eg a csem eték­ nél, akik m ost m á r jó l ism erték - egyenest b e m e n t a házba.

723

T uv ach e-ék éppen fát hasogattak a leveshez; za­ vartan egyenesedtek föl, székkel szolgáltak, és vártak.

A fiatalasszony törte m eg a csendet, akadozva, rem e­ gő han g o n m o n d ta : - B arátaim , azért kerestem föl m agu k at, m ert sze­ retném . . . szeretném elvinni m a g a m m a l. . . a kicsi fiút. . .

T u vach e-ék hallgattak, dö b b en ten és értetlenül.

D ’H ubiéres-né m élyet lélegzett, és folytatta: - N e k ü n k nincs g y e re k ü n k ; csak ketten vagy u nk a férjem m el. . . M a g u n k h o z vennénk a kicsit. .. Be­ leegyeznének?

A parasztasszony kezdte sejteni, m it kívánnak tőle.

- El akarják venni tő lü n k C h a rlo t-t? - kiáltotta.

- A bbul ug y an n e m lesz sem m i!

D ’H ubiéres úr sietve közbeszólt: - A feleségem rosszul fejezte ki m agát. Ö rö k b e fo­ gad nán k a kisfiút, de azért eljönne m eglátogatni m a­ gukat. H a derék em b e r válik belőle, s erre m in den rem én y m egvan, ő lesz az örökösünk. H a esetleg mégis születnének gy erm ekein k, egyenlően osztozik velük. Ha pedig n em szeret m eg b e nn ü nk et, m ihelyt a n a g yk o rú ság ot eléri, húszezer frank o t kap tőlünk, am it m á r m ost letétbe helyezünk nevére egy kö z­ jegyzőnél. És végül m ag u kra is g o n d o ltu n k : havi száz frank já ra d é k o t húznának halálukig. M o st m ár értik ?

A m ajorosnét elöntötte a düh, felpattant.

- Szóval adjuk el m a g u k n a k C h a rlo t-t? N e m , azt m ár nem ! H á t való ilyet kérni egy anyától? N e m és nem ! Gazság vóna!

A férfi n em szólt sem m it, de arcán kom olyság és figyelem tü k rö z ő d ö tt, és többször is ráb ó lin to tt fele­ sége szavára.

D ’H ubiéres-né keserves sírásra fakadt, s férjéhez fordulva, a zokogástól el-elcsukló han go n , az elké­ 7 24

nyeztetett gyerek hangján, akinek m áskor m inden kívánsága teljesül, ezt tördelte: - N e m akarják, H enri, nem akarják!

E k k o r m ég egy kísérletet tettek.

- G ondoljanak a g y e rm e k ü k jöv ő jére, barátaim , a boldogulására, a. . .

A parasztasszony, végképp tü relm ét vesztve, sza­ vába v ág o tt: - M eg g o n d o ltu n k , m e g fo n to ltu n k , m e g h á n y tu n k -v e te ttü n k mi m in d e n t. . . E riggyenek isten hí­ rivei, és tö b b e t m eg ne lássam itt m agukat. H át sza­ bad így elszakítani egy gyereket a szülőjétől?

T áv o z ó b a n d ’H ubiéres-né észrevette, h o g y két ap­ róság van, s az akaratos és elkapatott n ő makacsságá­ val, aki sohase hajlandó várni, k ö n n y eit nyeldesve m e g k é rd e z te : - D e a másik kicsi n e m a m aguké, ugye?

A férfi felelt n e k i : - N e m , a szom szédéké; próbálkozzanak m eg ná­ luk, ha van k ed v ük hozzá.

Azzal b efordult a házba, ahon n an kihallatszott az asszony fe lhábo ro do tt kiáltozása.

Vallinék asztalnál ültek, s n agy karéj kenyeret m aj­ szoltak m in d ketten, vékonyan, n a g y o n v ékonyan szétkenve rajta a csepp vajat, am it a k ö z tü k álló tá­ n y érb ó l szedegettek a kés hegyével.

D ’Hubiéres ú r nekik is előadta ajánlatát, de m ost m á r tö b b rábeszélőerővel, szónoki fogással, ravasz­ sággal.

A két falusi először a fejét rázta; a havi száz frank említésére azonban m e g in o g ta k : szem ük összevil­ lant, egym ás vélem ényét fürkészték.

Sokáig hallgattak aztán, vívódva, tétovázva. V é­ gül is az asszony o d a ford u lt férjéhez: - M it m ondasz hozzá, apjuk?

A m az tö m ö re n válaszolt: 725

- A szon d om , h o g y n e m bolondság e.

M ost beszélni kezdett d ’H ubiéres-né is, aki rem e­ gett az izgalom tól, a kicsi jö v ő jé t, boldogságát em le­ gette m eg a sok pénzt, am ivel elhalm ozhatja őket később.

A paraszt m egkérdezte: - Ez az ezerkétszáz frank járadék , ez a je g y z ő előtt lesz m egígérve?

- H o g y n e , akár holnap - felelte d ’H ubiéres úr.

A m ajorosné e lgo n do lko zott, m ajd kijelentette: - H avi száz frank ? E nnyiér n e m tu d u n k m egválni a kicsitül; e g y -k ét év, és dógozni fog az m á n ; adja­ nak százhúszat.

D ’H ubiéres-né m á r to p o g o tt idegességében: azon­ nal ráállt, s h o g y máris vihesse a kicsit, átn y ú jto tt száz fran ko t ajándékként, férje pedig írást szerkesztett. Elszalajtottak a bíró ért és az egyik szomszédért, akik szívesen vállalták a tanú szerepét.

A ztán a fiatalasszony sugárzó arccal karjára kapta a b ö m b ö lő p o ro n ty o t, s vitte, m in t valam i hő n áhított csecsebecsét az üzletből.

T u v ach e-ék az ajtóból néztek utána, ném án, k o ­ m o ran , és talán bánva is m ár, h o g y n e m álltak kötél­ nek.

Senki se hallott tö bb é a kis Jean Vallinről. A szülők m in d en h ó n apb an felvették százhúsz frankjukat a je g y z ő n é l; és összevesztek szomszédaikkal, m ert T u vache-né m egszégyenítette őket az egész falu előtt, azt hajtogatva szüntelen, h o g y lelketlen e m b er az, aki eladja a gyerekét, s h o g y az ilyesmi szörnyűség, alávalóság, kufárkodás. És néha tüntetőleg kaijára vette C h a rlo t-t, s m in t­ ha értené, harsogva m agyarázta neki: - Én bezzeg n e m adtalak el tégedet, n em adtalak 726

el, kicsim. Én n e m a d o m el a gyerekeim et, ne m én.

N e m vet föl a pénz, de a g y erekeim et n em ad o m el. És ez így m e n t éveken át m ind en áldott n a p ; m in ­ den áldott nap g o ro m b a célzások han gzo ttak el az aj­ tó előtt, a szomszéd házbelieknek címezve. T ü vache-né végül k ü lö n b n e k képzelte m agát bárkinél az egész kö rny éken, am iért n e m adta el C harlo t-t. És ha szóba került, így vélekedtek róla: - N a g y kísértés vót, szent igaz, mégis ú g y tett, ah og y jó anyának kő.

Példaképpé vált; és C h arlot, aki m á r tizennyolca­ dik évét taposta, s ebben a g o n d o latb an n ő tt fel, erről hallott örökké, szintén kü lö n b n ek érezte m agát tár­ sainál, am iért n e m adták el.

Vallinék k ö n n y e b b e n éldegéltek, tellett a já ra d é k ­ ból. T uv ach e-ék engesztelhetetlen gyűlöletének épp ez volt a forrása - ők ugyan oly an n y o m o ru lta k m a ­ radtak, m int voltak.

A legidősebb fiúnak be kellett vonulnia. A m áso­ dik m eg h alt; egyedül C h a rlo t segített veszkődő, öreg apjának, h o g y előterem tsék a m in den nap it any ­ ja és két húga számára.

H uszonegyedik évében járt, a m ik o r egy reggel pom pás kocsi állt m eg a két vityilló előtt. A ran y ó ra­ láncos, előkelő külsejű fiatalem ber u g ro tt le róla, ke­ zét n yújtva egy fehér hajú, idős hölgynek. A h ölgy ezt m o n d ta neki: - Az az, fiam, o tt a m ásodik ház. És a fiatalem ber - m intha csak hazam enne - benyi­ to tt Vallinék viskójába.

Az öregasszony a kö tén y eit m osta; Valiin, aki be­ teges volt m ár, a tűzhely előtt szunyókált. M in d k e t­ ten felnéztek, s a fiatalem ber rájuk köszönt: - J ó reggelt, apus; jó reggelt, anyus.

A két öreg ijedten egyenesedett föl. Az asszony a 727

szappant is beleejtette a vízbe felindultságában, s csak d adogni tu d o tt: - T e vagy a, édes fiam ? T e vagy a, édes fiam ?

A fiú a karjába kapta, m egölelte, s m ég egyszer e lm o n d ta : - J ó reggelt, anyus.

Az öre g e m b e r m eg, egész testében rem egve, de n y u g o d t h an g on , m e rt a hangja m ind ig n y u g o d t m aradt, így szólt: - H á t m eg g yü ttél, Jean?

M in tha egy hónapja váltak volna el.

M ajd m iu tán a viszontlátás jelenete lezajlott, k ö r­ sétára indultak m in d a h árm an, m e rt a szülők alig várták m ár, h o g y eldicsekedhessenek a fiukkal. Elvit­ ték a bíróhoz, a segédtanítóhoz, a plébánoshoz, a tanítóhoz.

C h a rlo t a viskójuk küszöbén állt, s jó l m egnézte, a m ik o r arra m entek.

Este a vacsoránál így szólt a két öreghez: - M a g u k is nagy b o lo n d o k vótak, a m ik o r enged­ ték, h o g y a Valiin fiút vigyék el!

A nyja m ost is csak azt felelte: - N e m ak artu k eladni a gyerekünket.

Apja n e m szólt sem m it.

A fiú azonban f o ly ta tta : - Pedig n e m láttam vóna kárát, ha lem o nd an ak rólam .

Erre m á r az öreg T u v ach e is felcsattant: - T á n csak n e m veted szem ünkre, h o g y itt ta rto t­ tu n k ?

A fiú nyersen oda v á g ta : - D e igenis a szem ükre vetem , h o g y oktalanok.

Az ilyen szülők, m in t m agu k , tönkreteszik a gyere­ küket. M egérdem elnék, h o g y itthag yjam m agukat.

A szerencsétlen anya sírva fakadt, kö nn y ei belepo­

728

ty o g ta k a tányérjába. D e azért kanalazott tovább, bár a leves fele kiloccsant, s csak en n yit sóhajtott: - így gürcöljön az em ber a gyerekeiér!

A legény k iro b b a n t: - B ár m eg se születtem vóna inkább, m in t h o g y az legyek, aki m ostan. A m ik o r m e g láttam a másikat az elébb, a vér is m egállt bennem . A rra g o n d o lta m : én lehetnék a helyibe.

Felkelt.

- Ide hallgassanak, úg y érzem , jo b b lesz, ha n e m m arad o k itt, hisz reggeltül estéiig csak szem rehányást tennék m agu k nak , és m egkeseríteném az életüket.

M e rt soha, de soha se bocsátok m eg m ag u k n ak , ezt e lh ih e tik !

A két öreg hallgatott, összetörve, könnyes szem­ mel.

A fiú m eg in t m egszólalt: - N e m , n e m vóna n yugságom . Inkább elm egyek, m ásutt pró bálok szerencsét.

K inyitotta az ajtót. V idám lárm a csapott be. Valli­ nék lakom áztak a m eg té rt fiúval.

C h a rlo t d o b b a n to tt, és szülei felé fordulva odakiál­ totta : - B u g ris o k !

Azzal eltűnt az éjszakában.

1882. október 31.

Somogyi Pál László fordítása

729

A végrendelet LE T E S T A M E N T

Az a nagy darab fiú, R e n é de B ourneval, jó isme­ rő söm volt. Szeretetre m éltó, bár kissé szom orkás le­ génynek látszott, aki ú gy iTiutatta, h o g y m á r túlju­ to tt m ind en en; n ag y on szkeptikus volt, m aró és ha­ tá ro zo tt kétellyel, s különösen értett ahhoz, h o gy an kell eg y-egy szóval kipécézni a világ képm utatásait.

G yakran ismételte: - N incsenek tö b bé becsületes e m berek; legfeljebb olyanok, akik a csirkefogókhoz képest becsületesek.

K ét bátyja volt, akikkel egyáltalán n em érintke­ zett: a Courcils fivérek. N e v ü k különbözőségéből azt k ö vetk eztettem , h o g y anyjuk két k ü lön b öző há­ zasságából származtak. T ö b b sz ö r is hallottam , h o g y a családban valami különös história já tsz ó d o tt le; de a rászleteket egyszer sem tu d ta m meg.

M ivel B ourneval nag y o n k ed v em re való barát volt, csakham ar összem elegedtünk. Egy este, m ik o r éppen nála vacsoráztam , bizalmas kettesben m eg k ér­ d eztem , egészen véletlenül: - M ondja csak, m aga édesanyjának első vagy m á­ sodik házasságából született?

Láttam , h o g y kissé elsápad, azután elpirul; néhány m ásodpercig szótlan m aradt, látható zavarban. A ztán m elankolikus, szelíd mosollyal, m ely jellegzetes tu ­ lajdonsága volt, m egszólalt: - Kedves baráto m , ha n e m fogja untatni, igen k ü ­ lönös dolg ok at m o n d o k el m agának szárm azásom ­

7 30

ról. M agát értelm es em b ern ek ism erem , s n e m tarto k tőle, h o g y ez a tö rtén et árthat barátság u nk n ak; ha pedig árt, a k k o r n e m is ó h a jto m továb bra a barátsá­ gát.

Szegény anyám , C ourcils-né, félénk kis terem tés volt, akit férje csak a pénzéért vett feleségül. Egész élete m ártírso rb an tellett. R agaszko d ó, m egriadó, tö rék en y lelkét szünet nélkül vad igába g y ű rte az a férfi, akinek a ty ám n ak kellett volna lennie, s aki a vi­ déki földesurak paraszti nyájába tartozott. Ez az e m ­ b er egyhavi házasélet után m á r egy cseléddel állott össze. A bérlők feleségeivel és leányaival szőtt egyremásra szerelmi viszonyokat, am i azonban n e m aka­ dályozta m eg abban, h o g y feleségétől is ne legyen két gy e rm e k e ; tulajd o nk ép p en h á rm a t kellene m o n ­ da n o m , m ag a m a t is beleszámítva. A n y á m egy szót sem szólt: ú g y élt ebben a m ind ig zajos házban, m in t a b ú to ro k alá surranó egérkék. Elhúzódva, rejtőz­ k ödve, rem egv e nézett föl az em berekre, nyugtalan, világos, szüntelen m o zgéko n yság ú szemmel, a riadozó lények ö rö k félelem lakta tekintetével. És mégis, csinos is volt, n a g y o n csinos, szőke nő, valam i szür­ kés, szinte félénk szőkeséggel: m in th a az ö rökös ret­ tegés haja színét is m egsápasztotta volna.

Courcils barátai közt, akik állandóan látogatták a kastélyt, v olt egy n y u g a lm a z o tt lovassági tiszt is, öz­ veg yem b er, félelmes nim buszú, g y ö n g é d és egyben heves term észetű férfi, friss készséggel a legenergikusabb vállalkozásokra is, B o u m e v a l nevű, am ely név m a az e n yém is. N a g y , sovány legény volt, hatalmas, fekete bajusszal. N a g y o n hasonlítok rá. Szeretett ol­ vasgatni, s egészen m ásképp g o n d o lk o d o tt, m in t baj­ társai általában. D édanyja J.-J. R ou sseau-n ak volt ba­ rátnője, s azt lehetett volna m o n dan i, h o g y a déd­ u noka is ö rö k ö lt v alam it ebből a régi viszonyból.

73i

K ö n y v nélkül tudta a Társadalmi szerződés-t, az Új Hélo'ise-t s m ind azo kat a filozofálgató kö nyveket, m elyek távoli előkészítői voltak ősi szokásaink, elő­ ítéleteink, elavult tö rv én yeink s ostoba erkölcsünk jö v e n d ő felforgatásának.

Szerette - ú g y látszik - anyám at, s viszontszerette­ tett. V iszonyukat ú g y titok b an tu d ták tartani, hogy senki sem sejthette. Szegény elhagy ato tt és szom orú asszony bizonyára kétségbeesett hévvel ragaszkodott hozzá, s a vele való érintkezésből m agába szívta m in ­ den g ondolatát, a korlátlan érzés, a szabad szerelem m ind en v ak m erő elméletét. M in th o g y azonban fé­ lénksége m iatt ne m m e rt megszólalni, m indez zsúfo­ lódva rekedt m eg a soha m eg n e m táruló szívben.

Két fivérem , akárcsak apjuk, m in d ig durva volt hozzá, sohasem becézték, s hozzászokva ahhoz, h o g y anyjuk egyáltalán n e m számít a háztartásban, vala­ h o g y ú g y bántak vele, m in t valam i cseléddel. Én v o ltam egyetlen gy erm ek e, aki igazán szerette, s akit ő is szeretett.

A ztán m eghalt. T izennyolc éves v oltam akkor.

A továbbiak m egértésére m eg kell je g y e z n e m , h o gy any ám férje m ár előzőleg gond n ok ság alá került, s a v ag y o n megosztását m o n d tá k ki, any ám javára, aki a tö rv é n y rendelkezései és közjegyzője odaadó fárado­ zásai révén saját tetszése szerint végrendelkezhetett. Értesültünk tehát, h o g y ennél a közjegyzőnél csak­ u g y an van egy végrendelet, s m eghívást k ap tu n k felbontására. Ú g y em lékszem rá, m intha tegnap tö rté n t volna.

N agyszerű jelenet volt, drám ai, bohókás is, m egk a­ pó, m in teg y halál utáni fellázadása a léleknek, felsza­ baduló kiáltás, sírból kitö rő bosszúja a m ártírnak, akit életében eltiport a köznapi erkölcs, s aki a bezárt k o p orsó b ól kétségbeesve jajd ul a függetlenség után. Á l-apám , a vaskos, vérm es külsejű, mészárosra

732

em lékeztető em ber, s fivéreim, ez a két húsz-huszonkét éves, erős suhanc n y u g o d ta n várakoztak székei­ ken. Bourneval, aki szintén m eghívást k ap ott, am int belépett, m ö g ö tte m helyezkedett cl. Feszes rcding ote-ban je le n t m eg, halálos sápadtan, gy akran harapdálva im m á r kissé szürkülő bajuszát. O bizonyára tudta, m i következik.

A közjegyző bezárta a szobaajtót, s elkezdte a fel­ olvasást, m iután előttün k tö rte föl a vörös viaszpecsé­ tes borítéko t, m elynek tartalm át ő sem ismerte.

B aráto m hirtelen elhallgatott, felkelt, s íróasztalá­ hoz lépve, egy ócska papírlapot vett elő, széthajto­ gatta, hosszú csókkal illette, aztán újra megszólalt: - ím e, drága jó an y ám végrendelete: Alulírott Anne-Catherine-Geneviéve-Mathilde de Croixluce, férjezett Jean-Léopold-Joseph-Gontran de Courcils-né, testi és lelki egészségem birtokában, követke­ zőkben nyilvánítom végső akaratomat.

Mindenekelőtt a jó Isten bocsánatát kérem és a z én drá­ ga Rétié fiamét, azért, amit ezennel cselekedni szándékszom. Gyermekemet eléggé nemes lelkűnek ismerem ah­ hoz, hogy megértsen, s bocsánatával ajándékozzon meg engem. Egész életem csupa szenvedés volt. Férjem számí­ tásból vettfeleségül, utóbb pedig megvetett, félreismert, el­ nyomott, s lépten-nyomon megcsalt.

Megbocsátok neki, de semmi egyébbel adósa nem vagy o k'„ Idősebb fiaim nem szerettek, nem becéztek, alig bántak velem úgy, mint anyjukkal. Életemben olyan voltam hozzájuk, amilyennek lennem kellett, halálom után nekik sem tartozom semmivel. A vér kötelékei az állandó, megszentelt, minden nappal mélyülő szeretet nélkül semmisek. A hálátlan gyermek rosszabb az

733

idegennél: bűnös, mert senkinek sincs joga közönyt mutat­ ni édesanyja iránt.

Mindig reszkettem a z emberek előtt, féltem igaztalan törvényeiktől, embertelen szokásaiktól, kárhozatos előíté­ leteiktől. Isten előtt nincs bennem többé félelem. Halálom­ ban elvetem magamtól a szégyenteljes képmutatást: ki merem mondani gondolataimat, bevallom és szentesítem szívem titkát.

Ezennel tehát vagyonomból mindazt, ami fölött a tör­ vény értelmében rendelkezem, imádott szeretőmre, PierreGermer-Simon de Bourneval gondozására bízom, mind­ addig, míg átszáll a mi drága fiunkra, Renére. ( E z a z akaratom külön, pontos fogalmazásban is meg­ van, közjegyzői okiratban letéve.)

S most, a nagy Isten színe előtt, aki olvas szívemben, kinyilvánítom, hogy megátkoztam volna a mennyet és az életet, ha részem nem lett volna az én kedvesem mély, odaadó, gyöngéd és változatlan szerelmében, ha az ő kar­ ja i k ö zt meg nem értettem volna, hogy az Alkotó egymás szeretetére rendelte teremtményeit, egymás támogatására, vigasztalására és arra, hogy együtt sírjanak a szomorúság óráiban.

Két idősebb fiamnak Courcils az atyja, egyedül René köszöni életét Bournevalnak. Kérem az emberek és sorsok Urát, hogy emelje fölül a z atyát ésfiú t a társadalmi előíté­ leteken, adjon szívükbe halálig hű szeretetet egymás iránt, s irántam is, a koporsóban is.

E z utolsó gondolatom és végső akaratom.

Mathilde de Croixluce.

Courcils felpattant helyéből, ú g y k iá lto tta : - Ez egy őrültnek a végrendelete!

E k k o r előlépett B ourneval, s erős, éles han g on je ­ lentette ki: - Én, Sim on de B ourneval, igazolom , h o g y ez az írás a tiszta igazságot tartalmazza. Kész vagy o k helyt­ 7 34

állni érte bárki előtt, s a b irto k o m b a n levő levelekkel megerősíteni.

M ost Courcils B o u rnev al felé rohant. Azt hittem , összeverekszenek. R e m e g v e álltak szemközt, két nagy darab em ber, az egyik kövér, a másik sovány.

A n y á m férje dadogva kiabált.

- Ö n n y o m o ru lt!

A másik u g y an o ly an hangosan, erős, száraz han­ g on felelte: - U ra m , m ajd találkozunk másutt. M á r régóta fel­ po foztam és k ih ívtam volna önt, ha m ind enek előtt ne m annak a szegény asszonynak a ny u g a lm á t ta rto t­ tam volna szem előtt, aki életében annyit szenvedett ön miatt.

Aztán felém f o r d u lt: - Ö n a fiam. A kar velem jö n n i? N incs jo g o m arra, ho g y m ag am h o z kössem, de lesz, ha ö n k én t követni fog.

Felelet helyett m egszo ríto ttam a kezét. És eg yü tt távoztunk. Bizonyos, h o g y csaknem teljesen őrü lt ál­ lapotban voltam .

Két nappal u tó b b B ourneval párbajban m egölte Courcils-t. Fivéreim , félve a szörnyű botrány tól, hallgattak. Én is engedtem , s az a ny ám ról m arad t va­ g y o n felét ők kapták.

Fölvettem igazi aty ám nevét, lem ondva a tö rv én y által rám szabott m ásikról, m ely azonban n e m volt az enyém .

B ourneval ö t évvel ezelőtt halt meg. Én m ég m ost is gyászolom.

B aráto m fölkelt, tett néhány lépést, aztán szembe­ állt v e le m : - Igen, és én azt m o n d o m , h o g y an yám végrende­ lete egyike a legszebb, legnem esebb, legnagyobb

735

do lgoknak, am ikre női lélek csak képes lehet. Vajon ez az ön vélem énye is?

M in d k ét kezem et feléje n y ú jto tta m : - Tökéletesen ez, kedves b aráto m !

1882. november 7.

Tóth Árpád fordítása

736

Afarkas LE L O U P

Az öreg d ’Arville m árki mesélte a H ub ertus-n ap i vacsora végeztével R avels báróéknál. Aznap egy szarvast hajtottak. A m árki volt az egyetlen vendég, aki n em vett részt a hajtásban; ő sohasem vadászott.

Az egész lakom a alatt alig is esett szó másról, m int állatok lemészárlásáról. M ég a n ő k e t is érdekelték a véres és gyakran valószínűtlen elbeszélések, s a mesélők eljátszották a rajtaütéseket m eg az em ber-állat viadalokat, hadonásztak, m e n n y d ö rö g te k .

D ’Arville jó l mesélt, kissé dagályos, de nag y o n ha­ tásos költőiséggel. B izonyára gyakran elm o nd ta m ár ezt a történetet, m ert fo lyékonyan adta elő, n e m ke­ resgélte találó, képszerű kifejezéseit.

U ra im , én sohasem vadásztam, apám sem, n ag y­ apám sem, sőt a dédapám sem. Az u tó b b in a k olyan e m b er volt az apja, aki tö b bet vadászott, m in t ö nök valam ennyien. 1764-ben halt meg. E lm o n d o m , h o gyan.

Jeannak hívták, nős volt, apja annak a gyereknek, aki az én d édapám lett, és öccsével, Francois d ’A rville-lal lotaringiai kastélyunkban élt, az erdő kellős közepén.

Francois d ’Arville vadászszenvedélye m iatt aggle­ gény m aradt.

Kettesben vadásztak egész éven át, pihenés, m e g ­ állás nélkül, fáradhatatlanul. Csak ezért rajongtak, máshoz n em is értettek, csak erről beszéltek, csak en­ nek éltek.

737

Szívüket rabul ejtette ez az iszonyú, kielégíthetet­ len szenvedély. Égette, m indenestül elárasztotta őket, n em h ag y o tt helyet sem m i egyébnek.

M egtiltották, h o g y vadászat közben b árm i cím en b á rm ik o r zavarják őket. A m ik o r dédapám született, az apja éppen egy rókát h ajto tt; félbe se hagyta a haj­ szát, csak szitkozódott: „A m indenségit, ez a kö lyö k igazán v árhatott volna a hallali u tá n ig !” Öccse, Francois m ég szenvedélyesebb volt. Alig­ h o g y fölkelt, m egnézte a kop ó kat, aztán a lovakat, azután m adarakra lő d ö zö tt a kastély körül, egészen a nagyvadászatra indulás percéig.

A kö rn y ék en m árki úrnak m eg fiatalúrnak szólí­ to tták őket, m ert az akkori nemesek n em ú g y tettek, m in t m anapság az újdonsült nemesség, am ely a cí­ m ekb en csökkenő hierarchiát akar bevezetni; hiszen egy m árki fiának nincs töb b köze a grófsághoz, sem egy vicom te fiának a bárósághoz, m int egy tá b o rn o k fiának, születésénél fogva, az ezredességhez. De m a­ napság a kicsinyes rangkórságnak kapóra jö n ez a megoldás.

Visszatérek az őseimre. Állítólag n a g y o n magasak, csontosak, szőrösek, erőszakosak és életerősek voltak. A fiatalabbiknak, aki m ég magasabbra n ő tt, m in t a bátyja, olyan erős hangja volt, h o g y a m en d em o n d a szerint - am elyre büszke volt - ha ő egyet k u rjanto tt, az erdőben m in ­ den levél m egrezdült.

Ha aztán nyeregbe ültek, h o g y kettesben vadászni induljanak, felséges látvány lehetett, am in t ez a két óriás m eglovagolja hatalmas lovát.

N os, ama bizonyos 1764-es esztendő telének a de­ rekán ro p p a n t hideg járta, s a farkasok v ak m e rő b b é váltak.

M ég magányos parasztokra is rátámadtak, éjsza­

738

k ánként a házak k ö rü l ólálkodtak, n a p n y u g tá tó l nap­ keltéig ü v ö ltö ttek , és irtották a lábasjószágot.

C sak ham ar egy ré m h ír terjedt el. V alam i óriás, szürke, m ajdn em fehér szőrű farkasról beszéltek, am ely két gyereket felfalt, szétm arcangolta egy nő karját, a vidék összes házőrző kutyájának átharapta a torkát, vakm erő en b e tö rt az u dv aro k b a is, és az ajtók előtt szimatolt. A falubeliek m in d ny ájan azt állítot­ ták, h o g y m ég a fújtatását is érezték, am ely m eglibb entette a lángot a lám pában. H am arosan az egész vi­ dék pánikba esett. Sötétedés után senki sem m e rt ki­ m ozdulni. Az éjszakában a vadállat alakja kísér­ tett . . .

A d ’Arville testvérek elhatározták, h o g y kézre ke­ rítik, és m egölik. N agyvadászatra hívták a k ö rny ék m ind en nem esem berét.

Hiába. Fölverhették az erdőt, k u tath atták a b o z ó ­ tot, n e m találkoztak vele sehol. L őttek farkast, de n e m azt. S a hajsza után a vadállat m in den éjjel m e g ­ tá m a d o tt eg y-egy v ánd o rt, vagy széttépett valami jószágot, m in dig távol attól a helytől, ahol keresték.

V égre egy éjjel az arville-i kastély óljaiba tö rt be, és fölfalta a két legszebb süldőt.

A két testvér haragra lobbant, m e rt ú g y tekintet­ ték ezt a tám adást, m in t a szörny kihívását, közvetlen sértést, bosszantást. M ag u kk al vitték valam ennyi erős ko p óju kat, am elyek m egszokták, h o g y félelme­ tes fenevadakat űzzenek, és d ü h ö d te n vadászni indul­ tak.

H ajnaltól, am íg csak a b íb o r nap le n e m b u k o tt a nagy, k o p á r fák m ö g ö tt, felverték a b o zó tot, de nem találtak semmit.

Végül dühösen és letörten poroszkáltak hazafelé egy cserjével szegélyezett fasoron át. M eg d ö b b en tek , h o g y a farkas túljárt a tu d o m á n y u k o n , s valam i rej­ telmes félelem fogta el őket.

7 39

M ondja az idősebbik: - N e m m indennapi bestia ez. M o n d h atn i, em b er m ó d ra gondolkozik.

Az öccse ráfelelt: - Talán áldassunk m eg egy g o ly ó t a püspök u n o ­ kaöcsénkkel, vagy kérjü nk m eg egy papot, h o gy m o n dja el a kellő igéket.

A ztán elhallgattak.

Jean újrakezdte: - N ézd csak, m ilyen vörös a nap. A nagy farkas m eg int valami bajt csinál az éjjel.

M ég végig se m o n d ta, felágaskodott a lova; Fran£ois-é pedig rúgkapálni kezdett. Egy száraz levéllel b o ríto tt nagy b o k o r kettévált előttük, s egy b eh e m ó t szürke vadállat b u k k a n t elő, s végigcsörtetett az er­ dőn. Ö r ö m ü k b e n m in d k etten felhördültek, s ráhajolva hatalmas lovaik nyakára, egész testükkel ugrattak előre, vágtára serkentették, sarkallták, késztették, szóval, m ozdulattal, sarkantyúval tüzelték paripáju­ kat, h o g y ú g y látszott, m intha az erős lovasok a co m b ju k k ö z ö tt vinnék a súlyos lovakat, m intha rö ­ pülnének. így száguldottak, begázoltak a sűrűbe, átvágtak a vízm osásokon, d o m b ra föl, szakadékba le, s teli tü ­ dővel fújták a k ü rtö t, h o g y odagyűjtsék a szolgané­ pet m eg a kutyákat.

S ebben az eszeveszett rohanásban az ü k a p á m neki­ v á g ó d o tt az hom lo káv al egy hatalmas ágnak. B eha­ sadt a koponyája, s holtan zuhant a földre, a m e g b o k ­ roso do tt ló pedig m e g u g ro tt, s eltűnt az erdőre b o ru ­ ló hom ályban.

A fiatalabb d ’A rville megállt, leug rott a földre, karjába kapta bátyját, s látta, h og y a vérrel eg y ü tt agyvelő is folyik a sebből.

A k k o r leült a holttest mellé, ölébe vette az eltor­ 740

zult, vörös fejet, és várt, a bátyja m ozdulatlan arcát szemlélve. Lassanként rászállt a félelem, valam i sajá­ tos félelem, am ilyent m ég sohasem érezett, rettegett a hom ály tó l, a m agánytól, a kihalt erd őtő l m eg a csodafarkastól is, am ely m egölte a bátyját, h og y bosszút álljon rajtuk.

S űrűsödött a hom ály , ro p o g ta k a fák a metsző hi­ degben. Francois b o rzo n g v a fölállt, képtelen lett vol­ na tovább o tt m aradni, m ajd h o g y el n e m áléit. M ár n e m hallatszott sem m i, sem az ebek csaholása, sem a kürtszó, m in den ném a volt a láthatatlan látó határo n; s a fagyos este k o m o r csöndjében volt valam i k ü lö­ nös és iszonyatos. Ó riás kezével m egragadta Jean hatalmas testét, föl­ emelte, s a nyeregbe fektette, h o g y visszavigye a kas­ télyba ; aztán lassan elindult, zavaros fejjel, szinte ré­ szegen; szörnyű és m e g d ö b b e n tő képek kísértették.

S a h o m ály b o ríto tta ösvényen egyszerre valami nagy alak suhant át. A vad. M e g b o rz o n g o tt a vadász, hideg fu to tt végig a hátán, s m int ö rd ö g kísértette barát, keresztet vetett, halálosan m eg rém ü lv e az ólál­ k o d ó rém váratlan fölbukkanásától. D e tekintete rá­ tévedt az előtte fekvő élettelen testre, s félelme egy­ szeriben haragba csapott át. M eg re m e g e tt szertelen dühében.

M egsarkantyúzta a lovát, s a farkas után rúgtatott. Ű zte sarjerdőn, vízmosáson, szálerdőkön át, át­ vágtatva ligeteken, am elyekre n e m ism ert rá, szeme egyre csak a világos folton já rt, am ely m enekü lt a földre szállott éjszakában.

Lova is m intha m eg táltosod o tt volna. N y ú jto tt nyakkal v á g tatott á rk o n -b o k ro n át, fáknak, sziklák­ nak csapta a nyerg en átvetett holttest fejét és lábát.

Szederindák tépték a haját; h o m lo k a óriási fatörzsek­ be ütk ö zve vért fröccsentett rájuk; sarkantyúi faháncsdarabokat hasítottak le.

74i

Ló és lovasa éppen k ib u k k a n t az erdőből, és bevág­ tato tt a völgybe, m ik o r a hold fö ltű n t a hegyek fö­ lött. A völgy köves volt, hatalmas sziklák zárták el, n em m arad t m enekvés: a beszorított farkas hátrafor­ dult.

Erre Francois k u rja n to tt egyet, s kiáltását m e n n y ­ dörgésként morzsolta tovább a visszhang. L eugrott lováról, kezében vadászkése.

A vad fölpúposított hátán b o rz o ló d o tt a szőr; v árt; szeme villogott, m in t két csillag. D e az erős va­ dász, m ielőtt birokra kelt volna, m egragadta a b áty ­ ját, egy sziklára ültette, csupa vér fejét kövekkel tá­ m asztotta m eg, s a fülébe kiáltotta, m intha süketnek beszélne: „Ezt nézd m eg, Jean, ide n ézz!”

A ztán rá ro n to tt a szörnyetegre. O ly a n erősnek érezte m agát, h o g y hegyeket tu d o tt volna k im o zg at­ ni helyükből, s köv eket m orzsolt volna szét a m ark á­ ban. Az állat m eg akarta harapni, s a hasát kereste; de ő m egfogta a nyakát, s m ég fegyverét sem használva, lassan m eg fo jto tta, m ikö zb en hallgatta, h o gy an szo­ rul ki belőle a pára, és áll m eg a szívverése. És neve­ tett h á b o ro d o tt g y ö ny ö rrel, egyre szorosabbra zárva iszonyú szorítását, s ö rö m m á m o rb a n kiáltotta: „Ide nézz, Jean, ide nézz!” M in d en ellenállás m egszűnt; a farkas lo tty ad t húsdarabbá vált. K im últ.

A k k o r Francois ölre kapta, odavitte, ledobta a bátyja lába elé, és elérzékenyült h an g o n rebegte: „Tessék, tessék, tessék, édes Je a n o m , itt v a n !”

A ztán föltette a nyeregbe a két tetem et egym ásra, és útnak indult.

M ik o r hazaért a kastélyba, kacagott és sírt, m int G argantua Pantagruel születésekor: diadalujjongással és jó k e d v é b e n táncolva mesélte az állat vesztét, sóhaj­ tozva s a szakállát tépve a bátyja halálát.

S később is, ha erről a napról beszélt, gyakran m o n d o g a tta könnyes szem m el: „H a legalább láthatta 742

volna szegény Jean, ho g yan fo jto m m eg azt a to p o r­ tyánt, biztosra veszem, h ogy bold og an halt volna m e g !”

Az ü k ap ám özvegye árván m ara d t g y erm ek éb e beleplántálta a vadászattól való irtózást, s ez apáról fiúra száll jó m a g a m ig .

D ’Arville m árki elhallgatott. Valaki m egkérdezte: - Ez, ugye, csak m o n da ?

A mesélő így fele lt: - Esküszöm , h o g y az utolsó szóig igaz.

S az egyik nő k ö z b e k o tty a n to tta : - A zért hiába, szép az ilyen szenvedély!

1882. november 14.

Pap Gábor fordítása

743

Tartalom

1875-1879

A házaló (Rónay György) ....................................

Aztán (Somogyi Pál László) ...............................

A n y ú z o tt kéz (Dániel Anna) .............................

Héraclius Gloss d o k to r (Pór Judit) ....................

A szenteltvíznyújtó (Pór Judit) ...........................

Friss lim onádét tessék! (Rónay György) .........

Sim on apja (Illés Endre) ......................................

7 16 24 31 86 92 97

1880

G ö m b ö c ( Kosztolányi Dezső) .............................

Egy párizsi polgár vasárnapjai (Pór Judit) . . . .

H ajdan (Rónay György) ......................................

A m i a tö rté n e le m k ö n y v e k b ő l k im arad t (D áni­ el A n n a ) ......................................................................

109 155 219 225

1 88 1

Sírmelléki nők (Rónay György) .........................

Paul asszonya (Benyhe János) .............................

Vízen (Rónay G y ö r g y ) ...........................................

A Tellier ház (Illés Endre) ....................................

Családi gyász (Illés E n d r e ) ....................................

K özvélem ény (Pap Gábor) ..................................

745

237 247 269 277 311 343

A tanyai lány (Illés Endre) ..................................

K irándulás (Illés Endre) ........................................

E gy tavaszi estén (Pap Gábor) ...........................

Tavasszal (Somogyi Pál László) .........................

Korzikai tö rtén et (Benyhe János) .......................

R o n c so k (Rónay György) ....................................

Párizsi kaland (Lányi Viktor) .............................

Fifi kisasszony (Lányi Viktor) .............................

349 372 388 394 402 409 415 424

1882

Vigília (Lányi Viktor) ...........................................

E gy botcsinálta nőcsábász beadványa (Pap Gá­ bor) ...............................................................................

A kalács ( Illés Endre) .............................................

A tuskó (Lányi Viktor) ........................................

Szerelmes szavak (Lányi Viktor) .......................

M arroca (Lányi Viktor) ........................................

Pásztorugrató (Pór J u d i t ) ......................................

Az ágy (Lányi Viktor) ........................................... Ó cskaságok (Dániel Anna) ..................................

A vak (Somogyi Pál László) ................................

Telepátia (Pap Gábor) ...........................................

A fiam (Dániel Anna) ........................................... Ú ti kaland (Benyhe János) .................................... Ú ti kaland (Benyhe János) ....................................

Egy korzikai bandita (Rónay György) Virrasztás (Dániel Anna) ......................................

Más idők (Illés Endre) ........................................... így tö rtén t (Illés Endre) .........................................

A tolvaj (Lányi Viktor) .........................................

Egy nő vallomása (Rónay György) ..................

H o ldfény (Rónay György) ..................................

E gy kakas k u k o ré k o lt (Illés Endre) .................. Á lm o k (Pór Judit) ..................................................

746

443 451 456 462 469 474 486 491 496 500 505 511 523 529 537 542 547 551 558 564 570 575 581

A retesz (Dániel Anna) ........................................

Egy igazi drám a (Rónay György) ....................

N o rm a n d tréfa (Benyhe János) ...........................

Sosthéne bácsi (Pap G á b o r ) ..................................

N ászút (Dániel Anna) ...........................................

Szenvedélyes szerelem (Rónay György) .........

B o lo n d v ag y o k ? (Benyhe János) .......................

Levélváltás (Benyhe J á n o s ) ....................................

Az özvegy (Dániel Anna) ....................................

A rozsda (Lányi Viktor) .......................................

A székfonólány (T óth Á r p á d ) .............................

A m en tő ötlet (Illés Endre) ..................................

Az öreg em b er (Dániel Anna) .............................

P ierrot (T óth Árpád) .............................................

Egy igazi n o rm a n d (Rónay György) ................

Megbocsátás (Pap Gábor) ....................................

Az ereklye (Lányi Viktor) ....................................

H oldfény (Illés Endre) ...........................................

A félelem (Pap Gábor) ........................................

Falun (Somogyi Pál László) ..................................

A végrendelet (T óth Árpád) ................................

A farkas (Pap Gábor) .............................................

747

586 593 597 603 612 618 628 633 639 646 655 664 672 678 685 693 700 707 714 722 730 737

KIADTA AZ EURÓP A KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE AZ ALFÖLDI NYOMDA NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 7 0 6 4 . 6 6 - 1 4 - 1 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1 9 7 9 - b e n .

FELELŐS SZERKESZTŐ: PÓR JUDIT A KÖTETET MIKLÓSI IMRE TERVEZTE MŰSZAKI VEZ ETŐ: ANDRÁSI G Y Ő Z Ő N E KÉSZÜLT: 80000 PÉLDÁNYBAN.

31 .3 2

(A/5) ÍV TERJEDELEMBEN

BEMBO BETŰVEL, TEKERCSOFSZET NYOMÁSSAL

E U -c-7 9 8 1 ISBN 9 6 3 0 7 1 6 7 1 2 ÖSSZKIADÁS ISBN 9 6 3 0 7 1 6 9 6 8