Guy de maupassant elbeszélések vol 1 part1 by Vic Chetov

G UY DE MAUP AS S ANT MÜVEI

FORDÍ TOTTA BENYHE JÁNOS DÁNIEL A N N A ILLÉS END RE KOSZTOLÁNYI DEZSŐ LÁNYI VI KTOR PAP G Á B O R P Ó R JUDIT R Ó N A Y G YÖ RG Y SOMOGYI PÁL LÁSZLÓ T ÓT H ÁRP ÁD

GUY DE MAUPASSANT

Elbeszélések 1875-1882

E UR ÓP A KÖNYVKI ADÓ BUDAPEST 1979

GUY DE MAUPASSANT CONTES ET NOUVELLES Ã&#x2030;DITIONS ALBIN MICHEL. 1960

1875-1879

A házaló LE C O L P O R T E U R

M enn yi röp ke em lék, apróság, találkozás, m ennyi szerény drám a, am it észreveszünk, kitalálunk, m eg sejtünk: m ég tapasztalatlan, fiatal lelkünk számára m in d olyanok, m in t egy -egy fonál, m ely lassacskán a leverő igazság ism eretére vezet. H a tű n ő d ő lélekkel, találom ra kószálok, és tétova álm odozásaim közben vissza-visszanézek, egyszeri ben csupa régi, vidám vagy szom orú kis tén yt lá to k : ú g y rebbennek föl m eren g ő gon d o lataim előtt, m int lépteim előtt a m adarak a bok ro k ró l. Ezen a n y á ro n Savoyában já rta m , azon az úton, m ely magasan a b o u rg e t-i tó jo b b partján húzó d ik ; elnéztem ezt a csillogó, páratlanul to m p ak é k v íztük röt, m elyet a lem enő nap elsikló fényei pásztáztak, és lelkem en eláradt a g y ö n g é d v onzalom , m elyet gye re k k o ro m óta a tavak, folyók, tengerek vize iránt ér zek. A lattam terült el a tó olvatag sík lapja, oly tága san, h o g y n em lehetett látni a két végét - az egyik a R h ó n e felé, a másik B o u rg e t felé veszett el a messze ségben - , túlpartján pedig csipkés hegygerinc h ú zó d o tt egyvégtében, egészen a D e n t-d u -C h a t csúcsig. Az út két felén szőlő kúszott fától fáig, elborítva le veleivel tö rék en y tartó ágait; zöld, sárga, piros füzé rekben h ö m p ö ly g ő it a m ező kön, egyik fatörzstől a másikig fodro zód va, fekete fü rtö k tő l tarkán. Az ú t elhagyatott volt, poros és fehér. Egyszer csak egy e m b e r tű n t elő a ligetből, m ely nagy fáival Saint-

In nocent községet övezi ; botjára tám aszkodva s vala m i teher alatt g ö rn y e d v e j ö t t felém. A h o g y közelebb ért, láttam , h o g y házaló, am a vándorárusok egyike, akik faluhelyen házról házra já rv a olcsó apróságokat árulnak; s egyszeriben eszembe j u to tt egy régi em lék, egy sem m iség, egy éj szakai találkozás A rgenteuil és Párizs közt, huszonöt éves k o ro m b ó l. Egyetlen nagy ö rö m ö m volt akkortájt, a csónaká zás. V olt egy kis szobám egy argenteuil-i kocsm árosnál, s m in d en alk o n y a ik o r fölültem a hiv atalno kok vonatára, erre a hosszú, lom ha szerelvényre, m ely m in d en állom áson letesz egy sereg e m b e rt - kis cso m a g o k at cipelő, pocakos, elnehezedett, gyaloglástól elszokott em bereket, kitérdelt n a d rág okban , m ert a hivatalnoki székben a pantallók elform átlanodnak. A rgen teuil-ben szálltam le a vonatról, am ely m intha tele lett volna hivatalszaggal, zöld k arto n o k k al és sorba ra k o tt iratokkal. O tt m á r várt a jo llé m ; alig várta, h o g y a vízen suhanhasson. S én sebes evezőcsa pásokkal igyekeztem hol Bezons-ba, hol C hato uba, hol Epinay-be, hol S aint-O uenba, vacsorázni. Aztán visszatértem, k ik ö tö tte m a hajóm at, s m ik o r fölkelt a hold, gyalog b a k tattam haza Párizsba. Egy éjszaka a ho ld sütötte ú to n észrevettem , hog y valaki m egy előttem . O , m a jd n em m inden alkalom m al találkoztam a párizsi külvárosok éjszakai v án d o raival, akiktől ú g y félnek a m egkésve hazaigyekvő polgárok. Lassan haladt előttem , valam i súlyos terhet cipelt. A n y o m á b a n v o lta m ; gyors léptem k o p o g o tt az úton. M egállt, m eg fo rd u lt; a h ogy egyre közeled tem , átm en t az út túlsó felére. M ik o r sebesen e lm e n te m mellette, odakiálto tta: - H é, j ó estét, u ram ! - Jó estét, b a ráto m - feleltem. 8

- Messzire igyekszik ? - kérdezte. - Párizsba. - J ó gyorsan já r, e g y k ettő re beér. Én n e m bírok si etni, túl sok van a hátam on . Lassítottam. M iért szólított m eg ? M it cipel abban a nagy cso m agban? H alv ány gyanú tá m ad t b ennem , valami b ű n té n y gyanúja, s elfog ott a kíváncsiság. Az újságok hírei annyi ilyen ré m te ttrő l szám olnak be reggelente, olyanokról, m elyeket épp itt, a Gennevilliers-félszigeten k ö vetnek el, h o g y nyilván igaz is akad köztük. M égse lehet pusztán csak kitalálni, az olvasók m u lattatására, azt a sok útonállást és gaztettet, am ellyel tele vannak a riporterek hasábjai. D e ennek az em b e rn e k a hangja inkább félénk volt, m in t v a km erő, s eddig inkább viselkedett óva tosan, m in t tám adólag. M ost én kérdeztem m eg tő le : - Messzire m eg y? - É ppen csak Asniéres-ig. - Asniéres-i? - Igen, u ram , házaló vagyo k, és Asniéres-ben la kom . K ilépett az oldalfasorból, ahol napközben a g yalo gosok já rn a k a lo m b o k árnyékában, s az ú t közepére m ent. U g y a n ú g y te ttem én is. M ég m indig gyana k o d v a m ére g ettü k egym ást, kezünkben a bo tun kkal. M ik o r melléje értem , egyszeriben m e g n y u g o d ta m . N y ilv á n ő is, m e rt azt kérdezte: - N e m m ehetne egy kicsit lassabban? - M iért? - M e rt n e m szeretem ezt az u tat éjszaka. Tele van áruval a hátam , és m in d ig jo b b kettesben, m in t egye dül. K ét e m b e rt eg y ü tt nem igen tám adn ak m eg. É reztem , h o g y őszintén beszél, és fél. E n gedtem hát a kívánságának, s m ost aztán egym ás m ellett b ak 9

tattu n k , ez az ism eretlen m eg én, hajnali egykor, az A rgenteu il-bő l Asniéres-be vivő úton. - M iért m eg y haza ilyen későn, ha ennyire kocká zatos? - kérdeztem tőle. E lm ondta. A znap este nem is akart hazam enni; h á ro m -n é g y napra való árut pakolt föl reggel a hátára. D e a vásár jó l sikerült, olyan jó l, h o g y m ost sürgő sen haza kell m ennie az áruért, am it másnapi h o z o m ra vettek m eg tőle. Elégedetten m agyarázgatta, h o g y érti a mestersé gét, különleges tehetsége van az árusításhoz, s am i cikket m u to g at, főként arra jó , h o g y közben, kellő körítéssel, elhelyezze, am it n e m bír m agával hurcolni a hátán. - B o lto m van Asniéres-ben - tette hozzá. - A fele ségem vezeti. - Ó , hát nős? - Igen, u ram , egy és egynegyed éve. Pom pás kis asszony a feleségem. H o g y m eglepődik m ajd, ha éj szaka beállítok! Beszám olt a házasságáról. K ét évig k erülgette ezt a lányt, de az csak ném i halogatás után szánta el m agát. Ifjúkorától fogva volt egy kis üzlete az egyik utca sarkon; m indenfélét árult benne: szalagokat, n yáron virágot, s főként takaros csatokat, cipőre valókat s egyéb csecsebecséket, ez volt a specialitása egy gyáros jó v o ltáb ó l. Jó l ism erték egész Asniéres-ben, és m ert töb b n y ire kék ruhák at h o rd o tt, Ibolykának hívták. Szépen keresett, ügyes keze volt m indenhez. M ost m intha betegeskednék; talán állapotos - m o n d ta, de azért n em volt biztos benne. Ü zletü k szépen virág z o tt; ő tö b b n y ire ú to n já rt, á ru m in ták at m u ta to tt be a szomszéd helységek szatócsainak; am olyan ü g y nökféléje lett néh ány gyárosnak, s egyszerre do lg o zott nekik is m eg m agának is. 10

- És ön - kérdezte ön m i? N ag y k é p ű sk ö d v e válaszoltam. V an A rgenteuilben, m o n d ta m , egy vitorlás h ajóm m eg két versenyjo llém . E sténként n a g y o k at evezek, és m e rt szeretem a testm ozgást, néha b egy alogo lok Párizsba, ahol van bizonyos foglalkozásom - sejtettem vele, h o g y igen jöved elm ező. - A m indenit - m o n d ta - , ha én olyan jó l állnék, m in t m aga, b izon y n em k o p ta tn á m éjszaka az o r szágutat. N e m valam i biztoriságos errefelé. R á m sandított, és be n n e m egy pillanatra m eg int fö ltám adt a g y a n a k v á s: hátha mégis gonosztevő, aki n em akar fölöslegesen kockáztatni. D e újra m e g n y u g ta to tt, m e rt azt m o rm o lta : - E gy kicsit lassabban, ha szabad kérnem . N a g y o n nehéz a b atyum . F öltűntek Asniéres első házai. - N o , m in d járt itth o n is v ag y u n k - m ondta. N e m az üzletben h á lu n k ; arra éjszaka egy kutya vi gyáz, olyan kutya, h o g y négy em berrel is fölér. Az tán m eg b e n t a városban drága a lakás. H a n e m ide figyeljen, u ram , n agy szolgálatot tett nekem , m ert m eg vallo m , egy kicsit reszket az inam éjszaka az o r szágúton ezzel a zsákkal a h átam on. T érjen hát be hozzánk, m egiszunk egy p o h á r forralt b o rt a felesé g em m el, ha u gy an fölébred, m e rt ú g y alszik, m in t a bunda, és n em szereti, ha fölzavaiják. A ztán fo g o m a fü tyk ösö m et, és elkísérem a városkapuig, m ert ha n em n yom aszt a b a ty u m , n em félek én az ö rd ö g tő l sem. Szabadkoztam , ő m eg unszolt; továb b m akacsko d tam , m ire olyan fájdalmasan, olyan őszinte k ét ségbeeséssel kezdett kérlelni, s olyan ékesszólóan saj nálkozo tt - m e rt beszélni, azt tu d o tt, sértődötten kérdezgetve, vajon „utálo k-e m eginni egy poh ár b o rt egy m agafajta e m b e rre l” - , h o g y végül is bead ii

tam a derekam at, és vele m e n tem , egy elhag yatott ú to n egy nagy, roskatag ház felé - külvárosok kültel kein látni ilyeneket. A ház előtt aztán m egint elfog ott a habozás. O ly an volt ez a n y urga tákolm ány , m in t valam i lebuj, ú tszéli csirkefogók éjjeli m enedékhelye. O azonban előretessékelt, belökve előttem az ajtót, m ely n em volt zárva. V állam nál fogva irán y íto tt a vaksötétben a lépcső felé, m elyet kezem m el-lábam m al p ró b áltam kitapogatni, jo g g a l rettegve közben, h o g y b e lep otytyanok valam i pincegádorba. A h og y végre az első lépcsőfokba b o tlo ttam , azt m o n d ta : - Csak fölfelé, a h a to d ik o n vagyunk. Z sebem ben kotorászva fölfedeztem egy do boz vi aszgyújtót, s ebben a gyér világosságban kapaszkod tu n k föl. H átán a zsákkal, lihegve k övetett, s azt m o n d o g a tta : - M agas. . . m agas. .. M ik o r végre fö lértünk a ház legtetejébe, m eg ke reste a kulcsát, o tt ló g o tt a ruhája alatt, m adzagra k ö tv e ; kinyitotta az ajtót, és beléptünk. Meszelt szoba volt, közepén asztal hat székkel, s a fal m ellett egy konyhaszekrény. - Fölkeltem a feleségemet - m o n d ta - , aztán lem e gyek a pincébe b o ré rt; itt fö nt n e m tartunk. Két ajtó nyílt ebbe az első szobába; odalépett az egyikhez, és b ek iáltott: - I b o ly k a ! Ib o ly k a ! Ibolyka nem válaszolt. Erre erősebben kiálto tt: - I b o ly k a ! I b o ly k a ! Aztán d ö rö m b ö ln i kezdett az ajtódeszkán. - Kelsz föl m ár, a m in d e n ség it! - dün n y ö g te. Várt, fülét a kulcslyukra n y o m ta.

- E h ! - m o n d ta n y u g o d ta n ha alszik, hát hadd aludjék. V árjon egy percet, leszaladok borért. K im e n t; én m eg m i egyebet te h e ttem : leültem. M it keresek itt? H irtelen m eg rem eg tem . M ert az asszony szobájából suttogás hallatszott, és halk m o z gás, szinte nesztelenül. Az ö rd ö g b e is ! K elepcébe estem volna ? Elképzel hető, h o g y ez az Ibolyka ne ébredt volna föl a lárm á ra, am it az ura csapott, a döröm bölésre, ah ogy az aj tó t v erte? N e m egyszerűen csak jeladás volt ez a cim b o rá k n a k : „M ad árka akadt a hálóba. M egyek, ő r zö m a kaput. A töb bi a ti d o lg o to k .” Sem m i kétség, m in d jo b b a n m ozg o ló d tak , a zárral is m atattak, el ford íto tták a kulcsot. H evesen vert a szívem. A szoba sarkába hátráltam . „ N o jó , nem adjuk olcsón!” g o n d o lta m , és tám lájánál fogva m e g ra g ad ta m az egyik széket, harcra készen. N y ílt az ajtó, egy kéz jelen t m eg, arasznyira ta rto t ta ny itva; m ajd egy fej következett, kerek kalapban kió vak odva a nyíláson; két szem m eredt rám . Aztán oly gyorsan, h o g y m ég csak védekező m o zd u lato t sem tehettem , az illető, a vélt gonosztevő, egy n y u r ga legény, m eztéláb, sebtében m agára k ap o tt ruh á ban, n y ak k en d ő nélkül, kezében a cipőjével - egy j ó képű legény, félig-m eddig ú rform a, szavamra - a ki já ra t felé u g ro tt, és eltűnt a lépcsőházban. Én m eg újra leültem ; a kaland mulatságossá vált. V á rta m a férjet; sokáig kereste a borát. V égre aztán hallottam , ah o g y fölfelé c a m m o g a lépcsőn, és lépte zajára elnevettem m agam , azzal a tanúk nélküli neve téssel, m elyet oly nehezen bír abbahagyni az em ber. B elépett két butykossal, s azt kérdezte: - A feleségem m ég m indig alszik. N e m hallotta, h o g y m o c o ro g ? Sejtettem , h o g y odaát az asszony fülét az ajtóra tapasztja. 13

- N e m - m o n d tam . - N e m h allottam sem m it. O m eg újra beszólt neki! - P a u lin e ! Az asszony se n em felelt, se n em m occant. O erre visszajött hozzám . - N o persze - m agyarázta - , n e m szereti, ha éjsza ka m eg invitálom egyik-m ásik b ará to m a t egy pohár borra. - H át azt hiszi, n em alszik ? - Persze h o g y n e m alszik. Bosszús képet vágott. - N o - m o n d ta - , koccintsunk. És n y o m b a n ki akarta inni velem m in d a két ü ve get, egyiket a másik után, egyfolytában. D e m ost m á r erélyes voltam . Ittam egy pohárral, aztán fölálltam. Szó sem esett töb bé arról, h o g y elkí sér; k o m o ra n , az egyszerű em berek zord sértettségé vel m eredt a felesége ajtajára, m in t egy vad, akiben vérengző in dulat szunnyad, s azt d ü n n y ö g te : - Csak ki kell neki nyitni, ha m aga elm ent. N é z te m ezt a hirtelen m e g d ü h ö d ö tt gyávát, aki m aga sem tudta, m iért haragszik, talán valam i h o m á lyos sejtelemből, a m egcsalt h ím ösztönével, aki nem szereti a zárt ajtókat. Az előbb m ég g y ö n g éd en be szélt az asszonyról; m ost nyilván jó l elveri majd. - P a u lin e ! - kiáltotta m ég egyszer, és m egrázta a kilincset. Az ajtó m ö g ü l ébredező hang válaszolt. - N o . . . m i kell? - N e m hallottad, h o g y m e g jö tte m ? - N e m , aludtam . H agyj békén. - Nyiss ajtót. - M ajd ha m agad leszel. N e m szeretem, ha fűt-fát idehurcolsz éjszaka inni a házba. Én pedig szépen elm entem , botladozva a lépcsőn, ahogy elm ent az a másik is, akinek a cinkosa lettem . 14

S m iközben tovább b a k ta tta m Párizs felé, azt g o n doltam : folyik az ö rö k drám a napról napra, számta lan form áb an, m in d en ü tt, a társadalom m in d en réte gében, s az im ént, abban a n y o m orú ságo s o d ú b an eb ből a drám ából láttam egy jelenetet. Keletkezési ideje ismeretlen.

Rónay György fordítása

Aztán APRÉS

- K edveseim - m o n d ta a grófné ideje lesz lefe küdni. A h á ro m gyerek - két lány és egy fiú - felállt, s o d a m e n t nagyanyjához, h o g y megcsókolja. A ztán j ó éjszakát kívántak a plébános úrn a k is, aki, m in t m inden csütörtö kön, m a este a kastélyban va csorázott. M au d u it abbé a térdére ültette kettejüket, s fekete posztóba b ú jta to tt hosszú karját összefonva a gyere kek nyaka m ö g ö tt, atyai m ozdulattal m agáh oz vonta fejüket, és hosszú, g y ö n g éd csókot n y o m o tt a h o m lokukra. M ajd lerakta ők et a földre, s a h á ro m csemete elvo nult, elöl a fiú, n y o m á b a n a lányok. - L átom , szereti a gyerekeket, plébános ú r - je gyezte m eg a grófné. - N a g y o n is, asszonyom . Az idős hölg y a papra függesztette világos szemét. - É s . . . sohasem érezte túl terhesnek a m a g án y t? - N éh a igen. És ném i hallgatás, habozás után h o z z á te tte : - D e én n em arra az életre születtem , m in t a többi. - Ezt h o n n a n tudja? - N a g y o n jó l tu d o m . Papnak való v a gyok, a m a g am útját já ro m . A g rófné m ég m in d ig n em vette le róla a tekinte tét: - Ejnye, plébános úr, beszéljen egy kicsit erről, 16

mesélje el nekem , h o g y a n szánta rá m agát, h o g y le m o n d m indarról, am i nek ünk, világiaknak, m egéde síti az életet, m ind arró l, am iben vigaszt és tám aszt le lünk. M i ösztönözte, bírta rá arra, h o g y letérjen a nagy, természetes útról, a házasság és a család útjáról? Hisz ön n em tú lfű tö tt em ber, n em is vakbuzgó, k o m o r vagy szom o rú természet. T alán egy esem ény, valam ilyen bánat m iatt határozta el, h o g y leteszi az ö rö k fogadalm akat? M au d u it abbé felkelt, s o d am e n t a tűzhöz, o r m ó t lan falusipap-bakancsát a lángok felé tartotta. Ú g y látszott, m ég m ind ig tétovázik, feleljen-e. Magas, fehér hajú ö reg em b er volt, m ár húsz esz tendeje m ű k ö d ö tt a saint-antoine-du-rocher-i plébá nián. A parasztok így beszéltek r ó la : „D erék egy e m ber e’ !” V alóban derék em b er volt, jó szándékú, közvetlen, nyájas és főképp bőkezű. A kár Szent M á rto n , ő is szí vesen kettéhasította volna a köpenyét. Szeretett ne vetni, de a k ö n n y e is h am ar kicsordult, m in t az asszo ny o k n ak , am i kissé á rto tt a tekintélyének a kérges szívű falusiak előtt. Az öreg Savilié grófné, aki fia, m ajd m enye halála után rocher-i kastélyába v onu lt vissza, h o g y fölne velje unokáit, n a g y o n szerette plébánosát, s m indig ezt m o n d ta róla: „A szív em b e re .” Az abbé a kastély úrnőjénél tö ltö tte m inden csü tö rtö k estéjét, s a két idős em b er közt m eg hitt, őszin te barátság szövődött. Fél szóval is m egértették egy m ást szinte bárm iben, m ert m indkettejü ket a jóság jellem ezte, az egyszerű és szelíd em berek egyszerű jósága. A gró fné n em tá g íto tt: - R ajta, plébános úr, g y ó n jo n m eg ö n is. A pap m egism ételte:

N e m arra az életre születtem, m in t a többi. Ezt szerencsére idejekorán észrevettem , s azóta gyakran volt alkalm am tapasztalni, h o g y n em tévedtem . Szüleim, akik rövidáru-kereskedők voltak V erdiers-ben, és m eglehetősen m ódosak, azt rem élték, sokra viszem majd. Igen k orán intézetbe adtak. N os, senki se tudja, m e n n y it szenved ném elyik gyerek a kollégium ban, pusztán m agára maradása, elszigetelt sége m iatt. Ez a m in den változatosság, gyöngédség nélküli élet jó az egyiknek, elviselhetetlen a m ásik nak. A kis em berpalánták szíve sokszor érzőbb, m int gondolják, s ha így túl korán bezárjuk őket, távol azoktól, akiket szeretnek, végletes érzékenység fej lődhet ki b e nn ük, am ely aztán túlzásokba csap át, be tegessé és veszélyessé válik. Sohase játszottam , nem voltak pajtásaim, egyre hazakívánkoztam , éjszaka sírtam az ág yam ban , s ip a rk o d ta m felidézni o tth o n i em lékeim et - csupa je lentéktelen em léket apró dolgokról, apró esetekről. Szüntelenül azon já r t az eszem, mi m in d e n t h ag y tam Verdiers-ben. És lassacskán ú g y belelovaltam m agam a keserűségbe, h o g y a legkisebb kellem etlenség is iszonyúan levert. A m ellett hallgatag és zárkózott m arad tam , soha sem o ld ó d ta m fel, senkit se fo gadtam bizalm am ba. Ö n k ín zó tépelődésem titk o n és szakadatlanul folyt. A gyerekek idegei h am ar felb o ly d u ln ak ; ügyelni kellene, h o g y háborítatlan békében éljenek csaknem serdült ko rukig. D e hát ki g o n d o l arra, h o g y n ém e lyik kollégium i n ö v en déket egy m éltánytalan feladat ép p ú g y m e g g y ö tö r, m in t később egy j ó barát halála; ki vet k o m o ly an szám ot azzal, h o g y egyik-m ásik ifjú lelket egy sem m iség is szörnyen feldúl, s h o g y az ilyenből rövidesen m enthetetlenül beteg lélek lesz? Ez volt az én esetem is; a bánkódásra való hajlam 18

annyira kifejlődött bennem , h og y életem m erő kín szenvedéssé változott. N e m beszéltem róla, egyetlen szóval sem em lítet te m ; de h o v ato v áb b oly érzékeny, vagy jo b b a n m o n d v a, túlérzékeny lettem , h o g y lelkem nyílt seb hez hasonlított. A kárm i ért hozzá, görcsös kínokat, iszonyú zaklatottságot és igazi viharo kat idézett elő. B old o g o k , akiket a term észet közöm bösséggel vérte zett és béketűréssel fegyverzett föl! Tizenhat éves lettem . Az az ad ottságo m , hogy m in den szenvedést o k o zo tt, rendkívül félénkké tett. M ivel védtelennek éreztem m a g a m a véletlen és a végzet támadásaival szemben, féltem m inden kap csolattól, m inden közeledéstől, m inden esem énytől. Á llandó készenlétben éltem, m intha valam i ism eret len és kiszám íthatatlan szerencsétlenség fenyegetne. N yilvánosság előtt n e m m ertem se beszélni, se csele kedni. N a g y o n is átéreztem , h o g y az élet csata, ret tentő harc, m elyben félelmes csapások, fájó, halálos sebek érnek bennün ket. A helyett, h o g y b o ld o g biza kodással v ártam volna a ho ln apo t, m in t bárki más, zavaros félelem tö ltö tt el, és legszívesebben elrejtőz te m volna, k itértem volna a küzdelem elől, m elyben vereség és halál vár rám . T an u lm á n y aim befejeztével fél év szabadságot kaptam , hog y pályát válasszak. E gy igen egyszerű eset hirtelen világosságot g y ú jto tt bennem , ráébresz tett kedélyem beteges voltára, m egértette velem a veszélyt, és m enekülésre késztetett. Verdiers kisváros, m ezők és erd ő k veszik körül. Szüleim háza a főutcában állt. Én azonban m ost egész nap távol v o ltam ettől a hajléktól, am elyet m ég n e m rég is annyit sirattam , am ely után annyira v ágyakoz tam . Ú jra feléledtek be n n e m az álm ok, ú g y h o g y in kább a kö rn y é k en kószáltam , hadd oszoljanak el, hadd kapjanak szárnyra. 19

A pám és anyám , akinek az üzlet volt m inden gondja és jö v ő m m inden gondolata, egyre csak a for g alom ról m eg a lehetőségeim ről beszélt, sem m i más ról. G yakorlati, csupán a m e g fo g h a tó t becsülő em b e rek m ódjára szerettek; sokkal inkább az eszükkel sze rettek, m in t a szív ükkel; én viszont g on d o lataim k ö zé zárkózva, ö rökös nyugtalanságtól rem eg ve éltem. Egyik este aztán, am in t hazafelé ta rto tta m hosszú sétám ról, nagy léptekkel, n eh o g y elkéssem, egy k u tyára lettem figyelmes, m ely futva közeledett felém. V örös spánielféle volt, szörnyű girhes, hosszú, bo ly hos füllel. A m ik o r m ár csak tízlépésnyire volt tőlem , m eg állt. Én szintúgy. A k k o r csóválni kezdte a farkát, s apró léptekkel, lelapulva, m intha kegy elem ért k ö n y ö rö g n e, fejét szelíden ingatva ismét elindult - m in den m ozdulata, testének m in den porcikája félelem ről árulkodo tt. Szólítottam . Erre valósággal hason csúsz va j ö t t tovább , oly alázatosan, oly szom orúan és es deklőn, h o g y k ö n n y e k szöktek a szem em be. Elébe m en tem , de elfutott, m ajd visszasom polygott, s ek k o r fél térdre ereszkedve, kedveskedő szavakkal p ró báltam m ag a m h o z csalogatni. V égül is o tt volt kéznyújtásnyira, és lassan, végtelen óvatossággal megsi m o g ath attam . E ttől n ek ib áto ro d o tt, fo k o n k én t fölegyenesedett, mancsát vállam ra tette, és nyalni kezdte az arcom at. A ztán elkísért haza. O volt az első élőlény, am elyet valóban szenvedé lyesen szerettem, m e rt viszonozta gyöngédségem et. Persze állat volt, s így ezt az érzést jo g g a l lehet túlzó nak és nevetségesnek m ondani. V alahogy ú g y érez tem , h o g y testvérek vagyunk , csak b o ly o n g u n k a földön, m a g u n k ra m aradva és védtelenül m in d a ketten. N e m tá g íto tt m ellőlem , az ágy lábánál aludt, az

asztalnál evett, hiába rosszallották ezt a szüleim; és velem ta rto tt m agányos kóborlásaim ban. G yakran m egálltam az áro kparton, és leültem a fű be. Sam azonnal od afu to tt, leheveredett m ellém , v agy az ölem be hajtotta fejét, és orrával m e g b ö k te a kezem et, h o g y simogassam. E gyik nap, jú n iu s vége felé, am ik o r épp a saint-pierre-de-chavroli országúton b an d u k o ltu n k , egyszer csak észrevettem , h o g y jö n a ravereau-i postakocsi. Sebes iram b an közeledett sárga testével és a tetőülé sek fölött kifeszített fekete bőrfedéllel, a n égy ló vág tában repítette. A kocsis n a gyo kat p a tta n to tt ostorá val ; a nehéz b atár kerekei n y o m á n felcsapott a por, és ú g y lebegett m ö g ö tte , m in t egy felhő. És ah o g y a kocsi odaért hozzám , Sam, aki talán m eg riadt a robajtól, és m ellettem akart lenni, hirtelen eléugrott. Az egyik ló felrúgta, láttam , a m in t m e g perdül, felhem peredik, talpra ugrik, m ajd m egin t visszabukik a sok láb alá, aztán a kocsi kétszer n ag y o t zökkent, és egy vonagló valam i m arad t utána az út porában. A kerekek szinte k ettévágták S a m e t: felsza k íto tt hasából kifordult, kicsüngött m inden, s b u g y o g v a folyt a vér. M e g p ró b á lt feltápászkodni, o débb ju tn i, de csak mellső lábai m ozo g tak , kaparták a földet, m intha lyukat akarnának ásn i; a két m ásik ban m ár n e m volt élet. És velőtrázóan v o n íto tt, m e g vadította a kín. N é h á n y perc alatt kiszenvedett. N e m tu d o m el m o ndani, m it éreztem , m ennyire szenvedtem . Egy álló hón apig ki se m o z d u ltam a szobám ból. Egy este aztán apám , m egsokallva, h o g y egy ilyen kicsinység ennyire letör, rám f ö r m e d t: És mi lesz m ajd, ha igazi bánat ér, ha a felesége det, a gyerekeidet veszted el? Ez m ár igazán túlzás! Ez a m o n d a t m egragadt b enn em , n em tu d ta m sza

badulni tő l e : „És m i lesz m ajd, ha igazi bánat ér, ha a feleségedet, a gyerekeidet veszted el?” És kezdtem világosan látni a term észetem et. M e g értettem , m iért n őn ek az apró, m indennapos bosszú ságok valóságos sorscsapássá a szem em ben; fölfedez te m : úgy vagyok m egalkotva, hogy iszonyúan szen vedjek m in den tő l, h o g y fejem re gyűjtsem - m ég pe dig beteges érzékenységem révén felfokozva - m in d azt, am i kínzó, és szörnyű félelem fo g o tt el az élet től. Szenvedélyem , becsvágyam n em v o lt; elhatároz ta m hát, h o g y le m o n d o k az esetleges ö rö m ö k rő l, s így talán elkerülhetem a biztos fájdalm akat. Az élet rö vid - én a m ások szolgálatára szentelem m ajd az enyém et, segítek rajtuk bajukban, részt veszek bol dogságukban. M ivel m in d az előbbi, m ind az utób bi csak közvetve hat rám , k ö n n y ű lesz m eg ő rizn em lel ki békém et. És m ég így is h o g y m e g g y ö tö r, h o g y feldúl m in den ny o m o rú ság - ha tu d n á ! D e am i szám om ra elvi selhetetlen kínt jelentene, részvétté, szánalom m á tom pul. L ép ten -n y o m o n olyan m egpróbáltatásokkal talál ko zo m , am iktől m egszakadt volna a szívem, ha en gem m ag am at érnek. H a m eghal egyik gyerekem , vele h altam volna én is. És m indenn ek ellenére m eg m aradt be n n em valami ösztönös, elnyom hatatlan rettegés - am ik o r beállít a postás, m a is m in den nap összerezzenek, h o lo tt m ár igazán nincs m itől tarta nom . M a u d u it abbé elhallgatott. Ú g y m ered t bele a ha talmas kandalló tüzébe, m intha titk o k at kutatna, an nak az életnek a titkait, am ely neki ju to tt volna, ha nem fél ennyire a szenvedéstől. M ajd halkan hozzá tette : - Igazam volt. N e m vagyok erre a világra való. 22

A grófné hallgatott; és végül, hosszú csend után, csak ennyit m o n d o tt: A m i eng em illet, az u n o k á im nélkül aligha volna erőm , h o g y továb b éljek. A plébános n ém án felállt. M ivel a cselédek m á r bóbiskoltak a k o n yh ában, a ház úrnője m aga kísérte ki vendégét a kertre nyíló aj tóhoz, s utánanézett, m íg csak a nagy, lassan m ozg ó árnyék, m elyre rá-rávillant a lám pás fénye, bele nem olvadt az éjszakába. A ztán visszament, leült a tűz elé, és elg o n d o lk o d o tt azokon a d o lg o k o n , m elyek sose ju tn a k eszébe az em bernek, am íg fiatal. Keletkezési ideje ismeretlen. Somogyi Pál László fordítása

A nyúzott kéz LA M A I N D ’É C O R C H É

K örülbelül nyolc hónapja tö rtén t, h o g y Louis R . . . b a ráto m egyik este m eghívta néhány iskolatár sát; puncsot ittu nk, cigarettáztunk, iro d alo m ró l és festészetről beszélgettünk, de közben, ahogy fiatal em berek összejövetelein m ár szokás, néhány vidám tö rténetre is sor került. H irtelen kinyílt az ajtó, s egyik g y e rm ek k o ri j ó b a rá to m v iharzott be. - Találjátok ki, h o n n a n jö v ö k ! - kiabálta. - Fogadok, h o g y a M abille-ból - vágja rá az egyik fiú. - N e m , nem , n ag y o n is jó k e d v ű vagy, m egvágtál valakit, eltem etted a nagybácsidat, vagy zálogba csaptad az órádat - m ondja a másik. - Leittad m agad - veti közbe a h arm adik - , aztán m egérezted a puncs szagát Louis-nál, és feljöttél, ho g y to vább ihass. - E gytől egyig tévedtek, N o rm a n d iá b ó l jö v ö k , P. községből, egy hetet tö ltö tte m ott, s egy nagy b ű nöst hoztam m ag am m a l; engedélyt kérek, h o g y be m utathassam nektek. - Egy len yúzott kezet h ú zo tt ki a zsebéből; a fekete, összeszáradt, feltűnően hosszú kéz iszonyatos volt, m intha görcsösen összerándult volna, a ren dkívül erős izm okat k ívülről is, belülről is pergam enszerű bőrcsík tartotta össze, a sárga, kes keny k ö rm ö k m e g m a rad ta k az ujjak végén. Aki rá nézett erre a kézre, máris b ű n t szimatolt. - Képzeljétek - m o n d ta b a ráto m - , néhány napja egy vén boszorkánym ester lim lom jait adták el, is 24

m erték az öreget az egész környéken, m inden héten seprűnyélen lovagolt a boszorkányszom batra, fehér és fekete m ágiát űzött, m eg ro n to tta a teheneket, h o g y kék tejet adtak, s farkukat ú g y ho rdták , m int az ördög , aki Szent A ntalt m egkísértette. A nny i bizo nyos, h o g y a vén gazem bernek kedves em léke volt ez a szörnyűség, azt m o n d ta, egy h írhedt bűnös keze, akit 1736-ban kivégeztek, m ert hites feleségét fejjel lefele bedobta a kútba - ezt a tettét n em k árhozta to m - , aztán a papot, aki összeadta őket, felhúzta a te m p lo m to ro n y ra . A kettős hőstett után n ekiv ágott a nagyvilágnak, és rövid, de m ozgalm as pályafutása alatt kifosztott tizenkét utast, rágyújtotta a k olostort vagy húsz szerzetesre, és egy apácazárdából hárem et csinált. - N o de m it akarsz kezdeni ezzel a borzalm as kéz zel ? - kérdeztük tőle. - C sengőhúzót, teringette, azt csinálok belőle, h o g y a hitelezőim et elijesszem. - Kedves b ará to m - m o n d ta H en ry Sm ith, egy hosszúra n yúlt, e g y ked vű angol fiatalem ber - , én azt hiszem, ho g y ez a kéz valam i új eljárással konzervált indiai hús, s ajánlom , főzess belőle levest. - U ra im , ne gún yolódjanak - szólt rájuk egy félig részeg orvostanhallgató - , neked pedig, Pierre, egy tanácsot adok, tem ettesd el keresztény m ó d o n ezt az em beri csonkot, neh o g y m eglátogasson a gazdája, és visszakövetelje tő led; ráadásul m eglehet, h o g y ebbe a kézbe rossz szokások rögződ tek bele, hiszen ismered a m o ndást: aki ölt, az ölni fog. - És aki ivott, inni fog - m o n d ta házigazdánk. Szí n ü k ig tö ltötte punccsal az orvostanhallgató poharát, az egy hajtásra kiitta, és tökrészegen fordult az asztal alá. Eltűnését harsogó kacaj kísérte. Pierre pedig föl em elte a poharát, és ráköszönt a k é z re : - A gazdád legközelebbi látogatására ü ríte m a p o

haram at - m o n d ta ; aztán másra terelő dött a szó, és nem sokára m in denki hazam ent. Másnap éppen Pierre lakása m ellett v itt el az u tam , így hát benéztem hozzá, két óra k ö r ü ljá r t az idő, ba rá to m olvasott és cigarettázott. - N o , h o g y vagy? - kérdeztem . - K itűn ően - felelte. - H át a kezed? - A k e z e m ! O tt láthattad a csengőn, tegnap este, m ik o r hazajöttem , rászereltem ; no de erről ju t eszem be: egy ostoba alak, bizonyosan azért, hog y m egtréfáljon, éjféltájt becsöngetett hozzám . K érdez tem , ki az, de n e m felelt, én m eg visszafeküdtem az ágyam ba, és újra elaludtam . E bben a pillanatban csengettek; a háziúr jö t t Pierre-hez. A durva, m odortal'an em b e r köszönés nél kül ro n to tt be. - U ra m , arra kérem , vegye le tüstént azt a d ö g h u l ladékot, am it a csengő zsinórjára akasztott, m ert ha tovább ra is o tt tartja, kénytelen leszek felm ondani - je le n te tte ki. - U ra m , az a kéz n em szolgált rá az ön sértegetésé re, vegye tudom ásul, h o g y egy talpig becsületes fér fié volt - felelte Pierre ünnepélyes kom olysággal. A háziúr sarkon fordult, és a ho gy jö tt, úg y táv o zott., Pierre az ajtóig m en t a n y o m á b a n , levette a ny ú z o tt kezet, s az ágya m elletti csengőre kötötte. - Ez a kéz hasznosabb nekem , m in t a trappista szerzetesek figyelm eztetése: „Testvér, m eg kell hal n i!” Esténkint magasztos g ondo lato k k al fogok el aludni. M ég egy óra hosszat idő ztem nála, s aztán haza m entem . K övetkező éjjel rosszul aludtam , nyugtalan v oltam és ideges, többszö r is felriadtam , sőt egy ízben az volt az érzésem, h o g y valaki belo p ó zo tt hozzám . Fel is 26

keltem , k in y ito ttam a szekrényem et, és benéztem az ágy alá; m ik o r végre reggel hat óra tájt m á r-m á r el n y o m o tt az álom , d ö rö m b ö lte k az ajtóm on. K iug ro tta m az ágyb ól: b ará to m inasa állt ott, sápadtan, reszketve, sebtében m agára kap o tt ruhában. O , u ram ! - kiáltotta zokogva. - Szegény gazdá m at m eggyilkolták. G yorsan felöltöztem , és Pierre lakására siettem. A házat m á r ellepték az em berek, izgatottan n y ü zsögtek, m egbeszélték, m egvitatták, előadták, m a gyarázták az esem ényt. N a g y nehezen ju to tta m el b a rá to m szobájáig; ajtaját őrizték, és csak ak k o r en gedtek be, am ik o r a n evem m e g m o n d ta m . A szobá ban négy re n d ő r ta rtó z k o d o tt, notesszal a kezükben helyszíni vizsgálatot folytattak, s id ő n k in t egy-két halk szót vált v a j egyeztek; az ágy m ellett, ahol Pierre eszméletlenül feküdt, két orvos beszélgetett. B ará to m n e m halt m eg, de ijesztő állapotban volt. N y i to tt, m eredt szeme, feltűnően kitágult pupillája m intha iszonyú rém ülettel szegeződne valam i ször nyű, ism eretlen jelenségre, ujjai görcsösen összehú zódtak. Testét áliától kezdve lepedő b o ríto tta : fel em eltem róla a takarót. N y a k án , erősen a húsba m élyedve, öt ujj n y o m a látszott, ingén m eg néhány csöpp vér. Ebben a pillanatban véletlenül az ágy m el lett lévő csengőre esett a pillantásom : a n y ú z o tt kéz n em volt rajta. Az o rvosok bizonyára levették, h o g y akik a sebesült szobájába benyitnak, m eg ne ijedjenek az iszonyú kéztől. íg y hát egy szóval se kérdezősköd tem . A másnapi újságból szóról szóra k ö z lö m a b ű n tén y leírását, m indazokkal a részletekkel, am elyeket a rendőrségnek sikerült felderíteni. A cikk így szólt: „T egn ap szörnyű m erényletet k ö v ettek el Pierre B . . . , az előkelő n o rm an d iai családból származó j o g hallgató ellen. A fiatalem ber este tíz óra tájt m en t ha 27

za, B o n v in nevű inasát azzal küldte ki, h o g y fáradt, és lefekszik. B onv in éjfél felé arra ébredt, h o g y gaz dája szobájában vadul szól a csengő. M egijedt, lám pát gy ú jto tt, és v árt egy keveset, a csengő vagy egy percre elhallgatott, aztán olyan erősen csöröm pölt, ho g y a halálra ré m ü lt inas kiro han t, felköltötte a ház m estert, az elszaladt a rendőrségre, s neg yedóra m ú l va a ren d ő rö k betö rték az ajtót. Ijesztő látvány tárult szem ük elé, a b ú to ro k felbo rítva, a feldúlt szobában m in den arra vallott, h o g y az áldozat kétségbeesetten d u la k o d o tt a m erénylővel. A fiatal Pierre B . . . t o tt találták a szoba közepén ha n y att fekve, m ozdulatlanul, m egm erev edve, arca ha lálsápadt, szeme ijesztően tágra m eredt, to rk á n fojtogatás jele, öt m ély u jjn y o m at látszott. B o urdeau d o k to r vélem énye szerint - akit azonnal elhívtak az áldo zathoz - a tám adó m eg d ö b b e n tő en erős, a keze rend kívül hosszú és izmos, m e rt ujjai szinte teljesen össze m arcangolták a fiatalem ber nyakát, és pisztolygo lyókho z hasonló n y o m o k a t hagytak rajta. A b űn tén y oka ez ideig m ég ismeretlen, a bűnös személyéhez sem m i n y o m n e m v ezet.” M ásnap a következő hír je len t m eg az újságban: „Pierre B . . ., annak a szörnyű b ű n tén y n e k az ál dozata, am elyről lapunk tegnapi szám ában ad tunk jelentést, B o urdeau d o k to r két óra hosszat tartó élesztési kísérletei u tán visszanyerte eszméletét. A be teg élete nincs veszélyben, de attól kell tartani, hog y elméje m eg zavarodott. A gonosztevőnek m ég m in dig sem m i n y o m a .” Szegény b a rá to m csakugyan m e g ő rü lt, hét h ó n a pig nap o n k én t láto gattam az elm egyógyintézetben, de állapota n e m jav u lt. R o h a m a ib a n különös szava kat ism ételgetett, és m in t az őrültek általában, ő t is hatalm ába kerítette a rögeszm éje: azt képzelte, h o g y egy kísértet állandóan üldözi. Egyik nap váratlanul 28

azzal a hírrel jö tte k hozzám , h o g y állapota rosszab b o d o tt; m ire odasiettem , m ár önkívületben volt. K ét óra hosszat n ag y o n csendesen feküdt, de hirtelen fel pattant, hiába igyekeztünk lefogni, karjaival hado nászva kiabálni kezdett, m in t aki iszonyú félelm ében m agánkívül van: „Fogd, vidd! M egfojt! Segítség, segítség!” - O rd íto z v a kétszer körülszaladt a szobá ban, aztán h oltan b u k o tt arcra. M in th o g y szülei n e m éltek, e ngem bíztak m eg, ho g y holttestét a kis norm an diai faluba, P . . . be szál lítsam, ahol az anyja m eg az apja nyugszik. E bből a faluból érkezett m eg aznap este, m ik o r Louis R . . . nél eg y ü tt ittu k a puncsot, s ő m e g m u ta tta ne k ü n k a n y ú z o tt kezet. H olttestét ó lo m k o p o rsó b a helyezték, és n égy nap m úlva a kis tem etőben, ahol sírját ásták, szom orúan lépkedtem a plébános oldalán, aki valaha írni-olvasni tanította. G y ö n y ö rű idő volt. A m akulátlanul kék égboltról p atakzo tt a fény, az áro k p art bokrai közt, ahol g y e rm e k k o ru n k b a n gyakran szedtünk szedret, m adarak csicseregtek. Ú g y rém lett, m intha b a rá to m m ost is o tt csatangolna a sövény m entén, s átbújna azon a szűk nyíláson a tem ető végén, a szegénysoron, ahol m ag am is sokszor m ásztam át, és m ik o r haza m e ntünk , m in d k e ttő n k arca maszatos volt, a szájunk fekete a gyüm ölcs levétől. N éz te m a szederrel teli b o k ro k at, gépiesen leszakítottam egy szemet, és megízleltem , a plébános k inyitotta breviárium át, halkan m o rm o lta az O re m u st, s a fasor vége felől el hallatszott hozzánk a sírásók m u nkájának nesze. Az tán váratlanul odah ívtak ben nünket, a plébános be csukta im ak ö n y v ét, s a sírásókhoz siettünk, h o g y m eg tu d ju k , m it akarnak. Egy ko p o rsó t találtak. Ka pával felütötték a fedelét: szokatlanul hosszú csont váz feküdt h anyatt benne, üres szem gödre m intha ki

hívóan m eredne ránk. Kínos érzés, szinte félelem szo ro n g ato tt, bár m ag am se tudtam , m itől félek. - N é z z é t e k csak! - kiáltott az egyik em ber. A fickónak hiányzik csuklóból az egyik keze. Itt van, ni! - És a csontváz m ellől hosszú, összeaszott kezet em elt fel, s o d a n y ú jto tta nekünk. Te, figyeld csak! - m o n d ta a másik sírásó nevet ve - ú gy mereszti rád a szemét, m intha tüstént a nya kadnak akarna esni, h o g y add vissza a kezét. - J ó em berek, ne zavarjátok a halott n yug alm át - m o n d ta a plébános. - Z áijáto k le azt a koporsót, szegény Pierre úr sírját m ajd m áshol ássuk m eg. M ásnap m inden lezajlott, és én visszautaztam Pá rizsba, de előzetesen ötven fran kot adtam át az öreg plébánosnak, h o g y m o n d jo n miséket a h alott lelki üdvéért, akinek síri n y u g alm á t m egh áb o rg attu k . i#75

Dániel Anna fordítása

Héraclius Gloss doktor LE D O C T E U R H É R A C L I U S G L O S S

E L S Ő FEJEZET

arról, hogy milyen volt Héraclius Gloss doktor benseje Héraclius Gloss d o k to r ro p p a n t tudós em b er volt. B ár soha a legparányibb m űvecske se je le n t m eg a város könyvesboltjaiban az ő nevével, Bálánkon híres-nevezetes városának valam ennyi lakosa úgy te k intett Héraclius d o k to rra, m in t ro p p an t tudós e m berre. H o g y a n és m iben volt d o k to r? Senki sem tudta m egm ond ani. Csak azt tudták, h o g y apját és n ag y apját is d o k to rn ak cím ezték polgártársaik. N e v ü k k e l és javaikkal e g y ü tt a cím üket is m e g ö rö k ö lte; csa ládjában apáról fiúra szállt a doktorság, ahogy an apá ról fiúra szállt a Héraclius Gloss név is. K ülönben ha n e m v olt is valam ely nevezetes fakul tás valam ennyi tagja által je g y z e tt és ellenjegyzett oklevele, attól m ég éppoly ro p p a n t tiszteletre m éltó és ro p p an t tudós e m b e r volt Héraclius d o k to r. Csak m eg kellett nézni a hatalm as dolgozószobája falát b o rító, negyven roskadozó könyvespolcot, s m e g g y ő ződhetett róla az em ber, h o g y soha tudósabb d o k to rt nem tisztelt Bálánkon városa. M indenesetre vala hányszor a dékán úr vagy a rek to r ú r jelenlétében szó esett személyéről, m indenki láthatta, h o g y titok zato san m osolyognak. M ég azt is m ondják, h o g y a rektor úr egyszer egy latin nyelvű dicsőítő beszédet m o n d o tt róla a püspök ú rn a k ; a fliltanú, aki elmesélte, m ég idézett is néhány szót abból, am it hallo tt: „P artu riu n t m ontes, nascitur ridiculus m u s.” (V ajúdnak a hegyek, és m egszületik a nevetséges egér.) 3i

Sőt, a dékán ú r m eg a re k to r ú r m in den vasárnap nála vacsorázott, igazán senki se m erte volna kétség be vonni, h o g y Héraclius Gloss d o k to r ro p p an t tudós em ber. M Á S O D I K FEJEZET

arról, hogy milyen volt Héraclius Gloss doktor külseje H a igaz az, am it ném elyik filozófus állít, h o g y az e m b e r külseje és benseje k ö zt tökéletes a harm ónia, és h o g y az arcvonásokról le lehet olvasni az alapvető jellem vonásokat, hát Héraclius d o k to r n em arra szü letett, h o g y megcáfolja ezt az állítást. Kicsi volt, élénk és ideges. V olt benne valami patkány szerű, nyestszerű és tacskókutyaszerű, vagyis a szim atolók, rágcsálók, vadászok és fáradhatatlanok családjába tar tozott. A h o g y ránézett az em ber, n em n a g y o n tudta elgondolni, h o g y az a sok tantétel, am it m egtanult, h o g y a n fér el abban a kicsi fejében, de azt m ár sokkal jo b b a n el tudta képzelni, h o g y talán ő m aga bú jt bele a tu d o m án y b a, és benne lakik és eszegeti, m in t egy patkány egy nagy kön yvet. A legsajátságosabb az volt benne, h o g y olyan szerfelett v ékon y volt; dékán barátja azt állította - talán nem is ok nélkül - , hogy tö b b évszázadon át benne felejthették egy fóliánsban egy szál rózsa m eg ibolya közt, m ert m ind ig nagyon kacér volt és n ag y o n illatos. K ülönösen az arca volt olyan vékony, m in t a bo ro tv ap en g e, olyannyira, h o g y aranykeretes szem üvegének szára m értéktele nül elállt a halántékától, olyan volt, m in t vitorlarúd a hajóárbocon. „H a nem volna tudós Héraclius d o k to r - m o nd ogatta a balan^oni egyetem rektora clm chetne tollkésnek.” P arókát viselt, gondosan ö ltö zk ö d ö tt, sohase volt beteg, szerette az állatokat, n em gyűlölte az em bere ket, és im ádta a nyárson sült furjet.

H A R M A D I K FEJEZET

arról, hogy mivel töltötte Héraclius doktor a nap tizenkét óráját A m in t felkelt, beszappanozkodott, m e g b o ro tv á l kozott, és jó lla k o tt egy csésze vaníliás csokoládéval m eg a b e lem á rto g ato tt zsemlével, lem ent a kertjébe. Kicsi kert volt, akár a többi a városban, de kellemes, árnyas, virágos, csendes, ha m erném , azt m o n d a n ám , h o g y higgadt. Szóval képzeljék el, m ilyennek kell lennie az igazságot kereső filozófus eszm ényi kertjé nek, s máris m egtu dják nagyjából, m ilyen az, am e lyet Héraclius Gloss d o k to r gyors léptekkel kétszerhárom szor körüljárt, m ielőtt átadta volna m ag át az ebéd m indennapi nyárson sült fúrj ének. Felkelés után, m o n d o g a tta , k itű n ő ez a kis testm ozgás; élén kíti az álom zsibbasztotta vérkeringést, kiűzi a nedve ket az agyból, és előkészíti az em észtőutakat. Ezután m egebédelt a d oktor. A kávé után - azt pe dig egy hajtásra m egitta - n em üld ögélt ejtőzve az asztalnál, han em tüstént felvette hosszú császárkabát ját, és elm ent o tth o n ró l. És m indennap, m iután elha ladt az eg yetem előtt, és összehasonlította X V . Lajoskorabeli zsebóráját az egyetem dölyfos to ro n y ó rá já val, elnyelte az Ö re g G alam b sikátor, s vacsoráig elő se jö t t belőle. M it csinált vajon Héraclius Gloss d o k to r az Ö re g G alam b sikátorban? H á t m it csinált volna, u ra m is ten !. . . A filozófiai igazságot kereste - m égpedig a k ö v e tk e z ő k é p p e n : E bben a sötét, piszkos kis sikátorban ad o tt találkát egym ásnak Bálánkon valam ennyi antikváriusa. Évekbe telt volna, m íg csak a cím ét is elolvasta volna valaki annak a töm én telen m eglepő m ű n ek , am ivel az Ö re g G alam b sikátort alkotó ötven barakk a pin cétől a padlásig tele volt gyöm öszölve. 33

Héraclius d o k to r a sikátort, a házakat, az antikvá riusokat és a k ö n y v ek et a tulajdon b irto kának tekin tette. G yakran előfordult, hog y ném elyik antikvárius m á r épp lefeküdni készült, m ik o r neszt hallott a pad lása felől, s m ik o r egy öreg spádéval folfegyverkezve fellopakodott - Héraclius Gloss d o k to rt találta o tt kön yvoszlopo kkal övig elborítva, egyik kezében gyertyavég, am ely m ár az ujjai közül folyt ki, a m á sikkal egy régi kéziratot lapozgatott, azt rem élve ta lán, ho g y m ajd abból csiholja ki az igazságot. És a szegény d o k to r igen m eg volt lepve, m ik o r m e g tu d ta, hog y az ő rto ro n y réges-rég elütötte a kilencet, ő pedig ug yan fertelm es vacsorát fog elkölteni. M e rt Héraclius d o k to r n ag y o n k o m o ly kutatáso kat végzett. T ö v irő l hegyire ism erte valam ennyi régi és m o d ern filozófiát; tanulm ányozta az indiai szektá kat és az afrikai néger vallásokat; nincs olyan csepp törzsük az északi b arb áro k n ak vagy a déli vadaknak, am elynek babonáit ki ne fürkészte volna. D e ó, j a j ! Ó ,ja j! M inél tö b b e t ta nulm ányo zott, keresett, k u ta tott, tű n ő d ö tt, annál tanácstalanabb volt: - M ennyivel b o ld o g ab b ak a kolu m b u szo k m inálunk - m o n d o tta egy este a re k to r úrnak - , akik új vi lágot keresve nekivágnak a tengereknek; csak m e n niük kell előre. Legfeljebb anyagi term észetű akadály gö rd ü lh et elébük, csak az akaszthatja m eg őket, azt m eg az elszánt férfi m indig legyőzheti; m i pedig a bizonytalanság óceánján h án y ó d u n k szüntelenül, el ragad egy-egy hipotézis, m in t hajót az északi szél, s hirtelen szem betaláljuk m ag unkat, akárha ellenszél lel, egy ellentétes tétellel, am ely k ö n y ö rtelen ü l viszszasodor abba a kikötőb e, ah o n n an elindultunk. Egy éjjel, a m in t a dékán úrral filozofálgatott, azt m o n d ta neki: - M ilyen igaz az, b aráto m , h o g y az igazság a k ú t 34

fenekén l a k i k. . . A v ö d rö k sorra lem ennek érte, de' m in dig csak tiszta vizet hoznak f e l. .. S m ind ig csak csöbörből v ö d ö rb e k e rü lü n k . . . Ez volt az egyetlen szójáték, am it életében csinált.

N E G Y E D I K FEJEZET

arról, hogy mivel töltötte Héraclius doktor a z éjszaka tizenkét óráját M ik o r Héraclius d o k to r este hazatért, általában sokkal k ö véreb b volt, m in t m ik o r elm ent otth o n ró l. U gy anis valam ennyi zsebe, pedig tizennyolc volt ne ki, telis-tele volt régi filozófiai kön yvekkel, am elye ket az Ö re g G alam b sikátorban vásárolt; az a b o lo n dos re k to r azt m o n d ta , h o g y ha ilyen kor elemezné egy vegyész, m egállapítaná, h o g y a d o k to r h á ro m negyedrészt ócska papírból áll. H ét ó ra k o r H éraclius Gloss asztalhoz ült, és evés közben átlapozta a régi k öny veket, am elyeket az im ént kerített hatalm ába. Fél kilenckor a d o k to r tekintélyt parancsolóan felem elkedett, s m ost m á r n em az volt, aki egész nap, az a fürge, sziporkázó kis em ber, hanem k o m o ly g o n dolkodó , akinek h o m lo k a ú g y m e g ro g g y a n a fennk ö lt elmélkedés súlyától, m in t ho rd á r a nehéz teher alatt. H ázvezetőnőjének odav etett egy fenséges „nem v agyo k itth o n senkinek”-et, és eltűnt a dolgozószo bájában. O tt aztán leült a k ö ny vekkel telezsúfolt író asztalához, és. . . g o n d o lk o d o tt. M ilyen különös lát ványban lett volna része annak, aki belelát a d o k to r fejébe!. . . A legellentétesebb istenségek és a legve gyesebb hiedelm ek ro p p a n t felvonulása, a do ktrínák és hipotézisek fantasztikus elegye! M in t egy aréna, ahol valam ennyi filozófia bajnoka hatalm as lovagi to rn áb an csap össze. Összeolvasztotta, összekeverte, 35

összevegyítette a régi keleti spiritualizm ust a ném et materializmussal, az A postolok erkölcstanát az Epikuroszéval. M eg p ró b álta elegyíteni a tételeket, aho gyan a la b o ra tó riu m b an a vegyületekkel kísérletez nek, de sohasem láthatta m eg, m in t fo rr fel a felszí nen az annyira áh íto tt igazság - és jó barátja, a rek tor m o n d ta is, h o g y ez az ö rö k k ö n várt filozófiai igazság ro p p a n t hasonlít a b ö lc se k . . . koloncára. Éjfélkor lefeküdt - és alva ugyanazt álm odta, m int ébren. Ö T Ö D I K FEJEZET

arról, hogy a dékán úr mindent az eklekticizmustól, a doktor mindent a kinyilatkoztatástól, a rektor úr meg mindent a z emésztéstől vár Egy este a dékán úr, a re k to r ú r és a d o k to r eg y ü tt ült a d o k to r hatalm as dolgozószobájában, és egyik legérdekesebb beszélgetésüket folytatták. - Eklektikusnak és epikureistának kell lennünk, b ará to m - szólt a dékán. - Válasszuk ki, am i jó , d o b j u k el, am i rossz. Ó riási kert a filozófia, beborítja az egész földet. Szedjük le Kelet rag y o g ó virágait, Észak sápatag szirmait, a mezei ibolyát és a kerti rózsát, kössük csokorba, és szagoljuk. Illata talán n em a leg finom abb illat, am iről csak á lm o d tu n k valaha, de bi zonyosan n a g y o n kellemes, és ezerszerte édesebb, m in t a világ legillatosabb virágszáláé. - V áltozatosabb, az biztos - fűzte továb b a d o k to r - , de édesebbnek n em édesebb, m in t azé - ha m egtaláljuk valaha - , am elyik valam ennyi virág illa tát egyesíti és sűríti m agában. M e rt azt m eg n e m aka dályozhatná, h o g y csokra illatai közül ném elyik el ne rontsa egym ást, valam int h o g y a filozófiában ném ely eszmék e lle n tm o n d ó k ne legyenek. Egy az igazság, s eklekticizm usával csak egy darabját, egy m orzsáját 36

lelheti meg. M ag am is eklekticista voltam , de ma m á r a kizárólagosság híve vagyok. N e m h ozzávető leges m etszéspontot akarok, h an em az abszolút igaz ságot. Ú g y hiszem, a szellem em beréb en benne él az abszolút igazság sejtelme, s ha m ajd útjában egyszer megleli, felkiált: „ím e, itt v a n !” M ég a szépségnek is m egvan az abszo lú tum a; én például huszonöt éves k o ro m ig n em v o ltam szerelmes; észrevettem én a szép nőket, de sem m i különöset n em találtam rajtuk - ahhoz, h o g y m egalkossam a ben n em felsejlő esz m én yi lényt, m indeg yikbő l v enn em kellett volna va lam it, és m ég így is hasonlított volna ahhoz a csokor hoz, am iről az im é n t beszélt, ily m ó d o n sose tere m t he tte m volna m eg a tökéletes szépséget, am ely m eg bonthatatlan, m in t az arany és az igazság. V égül az tán egy szép n apon találkoztam azzal a nővel, tu d ta m rö g tö n , h o g y ő az - és m egszerettem . A d o k to r kicsit m e g h a to ttan elhallgatott, s a re k to r ú r finom an elm osoly odott, és ránézett a dékán úrra. Héraclius Gloss egy perc m úlva fo ly ta tta : - A kinyilatkoztatás az, am ire m in d n y áju n k n ak várn u n k kell. A kinyilatkoztatás, am ely m egvilágosí totta Pál apostolt a D am aszkuszba vezető ú to n , és m egajándékozta a keresztény hittel. . . - am ely n em az igazi - szakította félbe nevetve a re k to r m ivelho gy m aga nem hisz benne. K övetk e zésképpen a kinyilatkoztatás sem biztosabb, m in t az eklekticizmus. - M ár megbocsásson, b a rá to m - vette át a szót a d o k to r - , Pál n em volt filozófus, neki csak hozzáve tőleges kinyilatkoztatása volt. Szelleme n e m foghatta fel az abszolút igazságot, am ely elvont. D e azóta ha ladt a filozófia, s ha egyszer valam ely k ö rü lm én y , egy k ö n y v vagy egy szó talán, felfedné valaki előtt, aki elég felvilágosult, hog y m egértse, hirtelen m eg

világosítaná, és a b ab o n ák m ind elm osódnának, m in t napk elteko r a csillagok. - Á m en - m o n d ta a re k to r - , csakhogy másnap tá m adna m ég egy m egvilágosodott, h a rm adnap m e gint egy, s aztán egym ás fejéhez vagdosnák a kinyi latkoztatásukat, m ég az a szerencse, h o g y n e m na g y o n veszélyes fegyver. - D e hát m aga sem m iben sem hisz? - kiáltott fel a d o k to r egy kicsit sértődötten. - Én az Emésztésben hiszek - felelte ünnepélyesen a rektor. - Én válogatás nélkül elnyelek m in d en hie delm et, m ind en tételt, m ind en erkölcsöt, m in d en ba bonát, m inden feltételezést, m inden téveszm ét, am in th o g y e gyfo rm a élvezettel eszem - ha j ó a va csora - a levest, az előételt, a sültet, a főzeléket, az édes tésztát és a csemegét, azután pedig bölcs n y u g a lom m al elnyúlok az ágyam on, abban a biztos tu d a t ban, h o g y n y u g o d t emésztésem kellemes álm ot hoz rám éjszakára, életet, egészséget m ásnapra. - H a m aga is ú g y gondolja - jegy ezte m eg sebesen a dékán - , ne folytassuk a hasonlatot. Egy óra m úlva, m ik o r kiléptek a tudós Héraclius házából, a rek to r hirtelen elnevette m agát, és azt m o n d ta : - Szegény d o k to r! H a az igazság is a szeretett nő alakjában jelenik m eg neki, ak k o r em b e rt m ég úgy m eg nem csaltak, m in t őt, m ióta világ a világ. S egy részeg em ber, aki épp azon volt, h o g y haza találjon, leült ijedtében, m eghallva a dékán hatalmas nevetésének öblös basszusát, am ely a re k to r éles fej hangját kísérte.

H A T O D I K FEJEZET

arról, hogy hogyan lett a z Öreg Galamb sikátor a doktor damaszkuszi útja, és hogyan nyilatkozott meg neki a z igazság egy kézirat alakjában, amely a lélekvándorlásról szólt Az Ú r ezerhétszáz ennyi m eg ennyiedik esztende jé n e k m árcius tizenhetedik napján a d o k to r lázas iz galom m al ébredt. Az éjszaka töb bször is m egjelent neki álm ában egy ó k o ri ruhába ö ltö z ö tt magas, fehér férfi, ujjával m egérintette h o m lo k á t, és érthetetlen szavakat m o n d o tt, s a tudós Héraclius ú g y érezte, h o g y igen jelentős figyelm eztetés ez az álom . D e m i re f ig y e lm e z te ti? ... És m ilyen jelentőséggel tel j e s ? . . . A zt n em tud ta pontosan a d o k to r, hanem azért n ag y o n várt valam it. Ebéd u tán szokása szerint elm ent az Ö re g G alam b sikátorba, és b e m e n t a harm incegyes szám alá, N ic o las B ricolet-hoz, aki jelm ezkölcsönző, an tik b ú to r kereskedő és antikvárius volt, s ha ideje engedte, a régi cipők helyreállítója is, vagyis foltozó varga. A d o k to r, m intha sugallat irányította volna, azonnal felm ent a padlásra, felnyúlt egy XIII. Lajos-korabeli szekrény h arm adik polcára, és levett egy vastag per gam en kéziratot, am ely a következő cím et viselte: Lelkem tizennyolc vándorlása. Életeim története a kereszténynek nevezett korszak 184. esztendejétől R ö g tö n ez után a sajátságos cím után az alábbi be vezető következett, am elyet Héraclius Gloss n y o m ban silabizálni kezd ett:

Ezt a kéziratot, am ely vándorlásaim hiteles tö rté netét tartalm azza, a róm ai városállam ban kezd tem el, Krisztus után C L X X X IV -b e n , am int m ár em lítet tem. E m agyarázatot, m ely a lélek többszöri m egjelené sének változatairól van hivatva felvilágosítani az e m beri nem et, m a íro m alá, az 1748-adik esztendő ápri lis havának tizenhetedik napján, Bálánkon városában, ahová sorsom viszontagságai vetettek. A filozófiai kérdésekkel foglalkozó m ű v e lt em b e r nek csak egy pillantást kell vetnie ezekre a lapokra, és vakító világosság árasztja el elméjét. Ezért néhány sorban összefoglalom tö rtén etem ve lejét, am elyet az alábbiakban olvashat bárki, aki né m iképp tud latinul, gö rögü l, ném etül, olaszul, spa nyolul és franciául; m ert újjászületéseim k ülönbö ző korszakaiban ezek k ö z t a különféle népek kö zt éltem. Azután előadom , m ilyen eszmeláncolat, m ilyen lé lektani fogások és m ilyen m nem o techn ikai eszközök révén ju to tta m el a lélekvándorlásról alk o to tt m eg ingathatatlan m egállapításaim hoz. A 184. esztendőben R ó m á b a n laktam , és filozófus voltam . A m in t egy nap o n sétálok a Via A ppián, az ju t eszembe, h o g y Püthagorasz olyan lehetett, m in t a születendő fényes nappal alig pirkadó hajnala. Ettől a perctől fogva csak egy vágyam , egy célom , egy szüntelen g o n d o m vo lt: h o g y m ú ltam ra em lékez zem. Sajnos hasztalan volt m inden erőfeszítésem, sem m i sem d eren gett fel előző léteim ből. H an e m egyszer csak m eglátok az á triu m o m b a n ál ló J u p iter-szo b o r talapzatán néhány vonást, am elyet m ég ifjú k o ro m b an véstem bele, s hirtelen felidézett benn em egy rég elfeledett esem ényt. O ly a n volt, akár egy fénysugár; és m egértettem , h o g y ha néhány év, o ly k o r egy éj, elegendő ahhoz, h o g y eltöröljön egy em léket, m ennyivel több okkal tűnhetnek el e m 40

lékezetünkből az előző életeinkben vég b em en t dol gok, am elyek fölött m ég a közbenső állati létek is elsuhantak. A k k o r hát kőtáblákra véstem történetem et, rem él ve, h o g y a sors egy szép napon talán m ajd clőm be veti, s olyan lesz nekem , m in t a szobor talapzatán fel lelt írás. A m it k ívántam , m egvalósult. Egy évszázaddal ké sőbb, m ik o r építész voltam , m egbíztak, h o g y b o n t sak le egy régi házat, s építsek a helyére egy palotát. Egyszer csak a kezem alatt dolgozó m unkáso k eléb e m hoztak egy írással b o ríto tt, tö rö tt követ, am it a ház alapozásából ástak ki. N ekiláttam , h o g y kibetűz zem - és ah ogy olvastam az életét annak, aki ezeket a jeleket hátrahagyta, akárha gyors villám ok világá ban, felrém lett elő ttem egy elfeledett m últ. Lassankint felkelt a nap a lelkem ben, értettem és em lékez tem . Ezt a k öv et én, én ró tta m tele! D e vajon m it csináltam az évszázadnyi idő közben ? M i voltam ? M ilyen alakban szenvedtem ? Sehonnan m eg n em tudh attam . Egyszer u g y an n y o m ra b u k k an ta m , de az oly hal vány volt, oly ködös, ho g y idézni se igen m erem . Ö re g szom szédom mesélte, ho g y ö tven esztendővel ezelőtt (épp kilenc hónappal születésem előtt) sokat m u la to tt R ó m á b a n egy eseten, am i A ntonius C o rn elius Lipa szenátorral esett m eg. Igen szép és - m in t m o n d ják - igen ro m lo tt felesége föníciai kereskedők től vásárolt egy nagy m ajm o t, és nag y o n m egszeret te. C ornelius Lipa szenátor féltékeny lett, h o g y élete párja ennyira ragaszkodik az em berarcú négykezű höz, és m egölte. M íg a történetet hallgattam , felködlött bennem , h o g y az a m ajo m én voltam , h o g y so káig szenvedtem abban az alakban m integy a süllye désem em lékétől. D e világosan, pontosan sem m it sem tu d ta m felidézni belőle. M indazonáltal elveze 4i

tett a következő, legalábbis igen valószínű feltétele zéshez : Az állati lét a lélekre k iró tt vezeklés azokért a b ű nö k ért, am elyeket em beri alakban elkövetett. A m a gasabb rend ű létre való emlékezés azért ad ato tt m eg az állatnak, h o g y hanyatlásának tudata által b ű n h ő d jö n . Csak a szenvedésben m egtisztult lélek ölthet újra em beri alakot, a k k o r pedig n em em lékezik több é ál latkorára, am elyet m egélt, m in th o g y m egjavult, s ez a tud at m eg n e m érdem elt büntetés lenne számára. K övetkezésképp az em bernek védenie és tisztelnie kell az állatot, aho g y an a vezeklő bű nöst tiszteljük, s azért is, h o g y m ások is védjék őt, ha m ajd ő születik újjá ebben az alakban. És ez igen közel áll a keresz tény erkölcsnek ehhez a tételéhez: „ M it n e m kívánsz m agadnak, ne ted d em b ertársad nak.” Lélekvándorlásaim elbeszéléséből kiviláglik m ajd, m iképp lehetett részem abban a boldogságban, hog y valam ennyi létem ben fellelhettem az em lékeim et; hog y an írtam át ezt a történetet érctáblácskákra, az után egy ip to m i papiruszra és végül sokkal később ném et perg am enre, am it m a is használok. M ég hátra van, h o g y levonjam a következtetést ebből a tételből. V alam ennyi filozófia m e g to rp an t a lélek rendelte tésének m egoldh atatlan problém ája előtt. A m a ural ko d ó keresztény d o g m á k azt tanítják, h o g y Isten az igazakat a m ennyországba gyűjti, a g onoszokat pe dig poko lra küldi, ahol az ö rd ö g társaságában égnek. H a n e m a m o d e rn jó z a n ész n e m hisz m ár a pátriár kaarcú Istenben, aki szárnya alá m enekíti a jó k lelkét, m in t kotlós a csibéit; sőt m i több, m aga az értelem m o n d ellent a keresztény do gm áknak . M e rt sem m ennyország n em lehet sehol, sem p o kol n em lehet se h o l: 42

m ivel a végtelen tér a m i világunkh oz hasonlatos világokkal van benépesítve; m ivel ha m egszorozzuk a nem zedékeket, am elyek e világ kezdete óta egym ást követték, azokkal a n e m zedékekkel, am elyek a m ienkhez hasonlóan lakott számtalan világon nyüzsögtek valaha, oly term észetfeletti és képtelen lélekm ennyiséget kap unk, lévén, ho g y a szorzószám végtelen, h o g y az Isten óhatatla nul belezavarodik, akárm ilyen j ó feje van, és az Ö r dög u g y an ú g y já r, am iből aztán bosszantó felfordu lás tám adna; mivel az igaz lelkek száma végtelen lévén, m iképp a gonosz lelkek száma és a tér is, végtelen m e n n y o r szág és végtelen p o k o l kellene, am i azt ered m ényez né, h o g y m in d e n ü tt lenne m ennyország és m inde n ü tt lenne pokol, vagyis sehol. T ehát az ész n e m m o n d ellent a lélekvándorlásban való hitnek. A lélek a k íg y ó b ó l a disznóba vándo rol, a disznó ból a m adárba, a m ad árb ó l a kutyába, s végül elérke zik a m ajo m ba és az em berbe. A zután valahányszor újra vétkezik, kezdi elölről, m íg el n e m j u t a földi m egtisztultság csúcsára, s ak k o r átvándorol egy m a gasabb rendű világba. így száll szüntelenül állatból állatba, szféráról szférára, a tökéletlenből a tökéletes felé haladva, m íg végül m egérkezik a legnagyobb boldogság planétájára, ah onnan egy vétke levetheti a legnagyobb szenvedés rétegeibe, és kezdi elölről a vándorlást. A kör, ez az egyetem es és végzetes ábra, m agába záija hát életeink hányattatásait, s egyszersm ind vilá g ok forgását igazgatja.

H E T E D I K FEJEZET

arról, hogy hogyan értelmezhetünk kétféleképp egy Corneille-sort M ik o r Héraclius d o k to r befejezte a különös d o k u m e n tu m olvasását, döbb enetében d erm ed te n ült egy ideig, azután alku nélkül, tizenkét frank tizenegy centim e-ért m e g v ette; az antikvárius azt állította, h o g y a pom peji ásatásoknál m eglelt héber kézirat. N é g y nap, négy éjjel ki n e m j ö t t a d o k to r a do lg o zószobájából, s tü relem m el és szótárakkal ú g y -ah o g y sikerült m egfejtenie az irat n ém et és spanyol szaka szait; m ert g ö rö g ü l, latinul tu d o tt, egy kicsit olaszul is, hanem a ném ethez és spanyolhoz n e m sokat k o nyított. V égül, attól tartva, h o g y a legd urvább félre értéseknek esik áldozatul, m eg kérte re k to r barátját, aki igen jó l ism erte m in d k ét nyelvet, u g y an olvasná m ár át a fordítását. A rek to r igen szívesen m egtette; de h á ro m álló napig n e m láthatott hozzá annak rend je és m ódja szerint a m unkán ak, m ert valahányszor beletekintett a d o k to r szövegébe, ú g y rájött a neve tés, de olyan hosszan és hevesen rázta, h o g y kétszer is m ajdnem szívszélhűdést kapott. M ik o r m egkérdez ték, m i az oka szokatlan vidám ságának, azt felelte: H o g y mi az oka? Először is h á ro m v a n : i. az én k itű n ő Héraclius kartársam derűs ábrázata, 2. derűt fakasztó fordítása, am ely körülbelül annyira hasonlít az eredetire, m in t a gitár a szélm alom ra, 3. végül pe dig m aga a szöveg, am ely bizonnyal a legm ulatságo sabb dolog, am it csak el lehet képzelni. Ó , az a m e g átalk o d o tt rektor! Sem m i se győzheti m eg. H a m aga a N a p jö n n e el hozzá személyesen, és leperzselné a szakállát m eg a haját, azt m ond aná rá, h o g y gyertya! A m i Héraclius Gloss d o k to rt illeti, ő, m o n d a n o m

sem kell, h o g y sugárzott, m egdicsőült, újjászületett, s folyton azt hajtog atta - m in t Pauline - , h o g y : Láttam, hallottam, és ekképp elébbre mentem, de a re k to r m indahányszor félbeszakította, s m egje gyezte, h o g y azt így is lehet m o n d a n i: Láttam, hallottam, és ekképp e lépre mentem.

N Y O L C A D I K FEJEZET

arról, hogy ahogyan lehet valaki királypártibh a királynál, pápább a pápánál, lehet lelkesebb hive is a lélekvándorlásnak Püthagorasznál A ká rm ek k o ra az ö rö m e a h ajó tö rö ttn ek , aki hoszszú n a p o k o n és hosszú éjszakákon át b o ly o n g a vég telen tengeren egyedül, tö réken y tutaján, árboc nél kül, vitorla nélkül, k o rm á n y nélkül és rem én y nél kül, és hirtelen m egpillantja az áhíto tt p arto t, nem fogható ahhoz az ö rö m h ö z , am i Héraclius Gloss d o k to rt elöntötte, m ik o r - oly sokáig h á n yódv a a filozó fiák hullám ain, a kétségek tutaján - végre diadalm a san és m egv ilágo sod ott elm ével beevezhetett a lélek vándorlás kikötőjébe. E tételnek igazsága ú g y m egrendítette, h o g y leg szélsőségesebb következtetéseivel e g y ü tt egy csapásra m agáévá tette. Egyetlen h om ályos p o n to t sem észlelt benne, és néhány napi elmélkedés és számítás után odáig ju to tt, h o g y pontosan m eg tu d ta határozni, m ik o r kell visszatérnie a földre annak, aki ebben m eg ebben az évben halt m eg. Csekély eltéréssel m eg tu d ta állapítani valam ely lélek alacsonyrendű lényekbe való vándorlásainak időp ontját, és az em beri élet utolsó szakaszában elkövetett j ó és rossz cselekedetek 45

feltételezett összegét alapul véve, m eg tudta jelölni azt a percet, m ik o r a lélek kígyó, disznó, igásló, ökör, kutya, elefánt vagy m ajo m testébe száll. E gy-egy lé lek legm agasabb rendű bu rk áb an m ind ig szabályos id őkö zökben jelenik m eg újra a földön, bárm ilyen vétkei voltak azelőtt. így tehát a büntetés, am ely m indig arányos a b ű n nel, nem az állatalakba való hosszabb-rövidebb száműzetés tartam áb an áll, hanem abban, h o g y m ennyi időt kell a léleknek egy tisztátalan állatban eltöltenie. Az állatok rangsora az alacsonyrendű kí gyóval és disznóval kezdődik, és a m ajo m m a l végző dik, am ely „a beszéd képességétől m egfosztott em b e r” , a hog yan a d o k to r m o n d ta ; am ire az ő k itűnő barátja, a rek to r m indig azt felelte, h o g y ennek az el m életnek alapján Héraclius Gloss n e m más, m in t a beszéd képességével m eg áld o tt m ajom .

K I L E N C E D I K FEJEZET

A z érem meg a fonákja Héraclius d o k to r igen b o ldo g volt a m e g d ö b b e n tő felfedezését k ö v e tő néhány napon. N a g y -n a g y diadal tö ltö tte el, a leg y ő zö tt akadályok, a leleplezett titkok, a teljesülő nagy rem énységek ö rö m m á m o rá b a n úszott. Ú g y b o ru lt rá a lélekvándorlás, m in t az ég bolt. Ú g y érezte, hirtelen széthasadt a fátyol, s szeme rányílt az ism eretlen dolgokra. K utyáját az asztalához ültette, m aga mellé, elüldö gélt vele kettesben a kályha m ellett, n agy k o m olyan, egyre csak előző életek titkát fürkészve az eg y ü g y ű állat szemében. Csak két fekete felleg zavarta b o ld o g sá g á t: a dékán ú r m eg a re k to r úr. A dékán dühösen vállat vont, valahányszor H érac46

lius m eg akarta ny erni a lélekvándorlás tanának, a rek to r m eg a legilletlenebb tréfákkal bosszantotta. Kivált ez volt elviselhetetlen. V alahányszor a d o k to r kifejtette m eggyőződését, a sátáni rek to r tüstént csat lakozott a vélem ényéhez; úg y tett, m in t a hivő, aki a nagy apostolt hallgatja, és m indenkinek, aki csak élt k ö rü lö ttü k , a legképtelenebb állati családfákat k o h o l ta. - így például - m o n d o tta - L abonde apó, a székesegyház harangozója, vándorlásának első állomásán csakis dinnye lehetett, azóta egy ébk ént ro p p an t ke veset változott, épp csak h o g y reggel m eg este m e g húzza a haran got, am ely alatt felnőtt. A zt állította, hog y R o sen cro ix tisztelendő úr, a Szent Eulália-tem p lo m első vikáriusa kétségtelenül v aíjú volt, egy k á rogó varjú, m e rt hiszen a ruháját m eg a hatás k örét m eg is tartotta. A zután a legsajnálatosabb m ó don összezavarva a sorrendet azt állította, h o g y B o caille uram , a gyógyszerész tulajd onképpen egy elkorcsosult ibisz, m iv elh o g y kénytelen egy eszköz se gítségével befecskendezni azt az egyszerű orvosságot, am ivel H érodotosz szerint a szent m adár saját m aga látta el m agát, s a puszta hosszú csőrével is elboldo gult. T I Z E D I K FEJEZET

arról, hogy egy bohóc agyafúrtabb lehet egy tudós doktornál Héraclius d o k to r azért n e m csüggedt el, folytatta a felfedezések sorozatát. Szem ében ezentúl m in den ál lat titkos jelentés hordozója lett: töb bé n e m az állatot látta benne, h an em az állat képében m egtisztuló e m bert, s pusztán a vezeklő m ez alakjából kitalálta haj dani vétkeit. Egyszer Bálánkon főterén já rtáb a n m eg pillantott egy nagy fabódét, am elyből szörnyű üvöltözés áradt 47

ki, az em elvényen pedig egy n y o m o ré k pojáca hív o gatta a népet, h o g y m enjen be, nézze m eg, hogyan dolgozik a rettenetes T o m a h a w k vagy a M e n n y d ö r gés M énkű, az indián állatszelídítő. Héraclius m eg illetődött, kifizette a tíz centim e-ot, am it kértek, és bem ent. O , Fortuna, nagy szellemek patrónája! A lighogy belépett a bódéba, m eg láto tt egy óriási ketrecet, am elyen m intha hirtelen lángo t vetett volna káprázó szeme előtt ez a kétszavas felirat: „Erdei e m b e r.” A do k to rra azonnal rájött a nagy lelki m egráz kódtatások ideges remegése, s a felindulástól ro g y a dozó lábbal odam en t. A k k o r hát m e g lá to tt egy ha talmas m ajm o t, am ely n y u g o d ta n ült a fenekén, ke resztbe tett lábbal, ah o g y a szabók m eg a tö rö k ö k ül nek, s Héraclius Gloss ö rö m é b e n elsápadva nézegette a vándorlása utolsó stációjában levő e m b e r e nag y szerű m intapéldányát, s mélységes elm élkedésbe m e rült. N é h á n y perc m úlva az erdei e m b er nyilván m egérezte a m e rő n b ám uló városi em b e r szívében hirtelen kivirágzó ellenállhatatlan rokonszenvet, m e rt olyan szörnyű fin to rt v á g o tt m egigazult testvé rére, h o g y a d o k to rn ak égnek állt a haja. A zután m ég a b ű n b e esett e m b e r méltóságával teljesen összee gyeztethetetlen, káprázatos egyensúlygyakorlatokat végzett a négykezű polgár, m ajd a legneveletlenebb m ó d o n a d o k to r szeme közé rö h ö g ö tt. Az u gyan egyáltalán n e m ü tk ö z ö tt m eg a régi eltévelyedések áldozatának jó k e d v é n ; épp h o g y az em beri nem m el való hasonlatosságot látta benne, a rokonság valószí nűségének m ég nyilvánvalóbb jelét, s oly heves tu dom ányos érdeklődés tám ad t benne, h o g y elhatároz ta, megveszi a fintorgás e m esterét, akárm ennyibe kerül, h o g y kedvére tanulm ányozhassa. M e kkora di csősége lesz őneki, m ekkora diadala a nagy tannak, ha végre sikerül kapcsolatot találnia az em beriség ál

lati létben élő részével, ha sikerül m egértenie ezt a szegény m a jm o t, és m egértetnie m agát vele. Az állatsereglet tulajdonosa természetesen nagy dicshim nuszt zengett társulata e tagjáról; ez volt a legokosabb, legszelídebb, legkedvesebb, legszeretet rem éltóbb állat, am ellyel hosszú vadállat-szelídítői pályafutása alatt találkozott; s h o g y n ag y o b b n y o m atékot adjon szavának, o d a m e n t a rácshoz, és be dugta a kezét, am elyet a m ajo m tréfásan tüstént m eg is harapott. Az is természetes, h o g y iszonyú árat kért érte, am it Héraclius alku nélkül kifizetett. A zután di adalmasan elindult hazafelé - előtte két teh erh o rd ó roskadozott az irdatlan ketrec alatt.

T I Z E N E G Y E D I K FEJEZET

melyből kiderül, hogy Héraclius Gloss egyáltalán nem volt ment a z erősebb nem minden gyengéjétől H a n e m m inél közelebb ért a házához, annál lassab ban lépegetett, m ivel szelleme egy egészen másfajta, de n em kevésbé nehéz problém ával v ív ó d o tt, m in t a filozófiai igazság; s ezt a p ro b lém át ily m ó d o n fogal m azta m eg a boldogtalan d o k to r: „ U g y a n miféle fortéllyal vihetném be a házba ezt a kezdetleges e m bert az én H o n o rin e -o m tudta nélk ü l?” M e rt hát a szegény Héraclius, aki rettenthetetlenül szembeszállt a dékán ú r félelmetes vállvonogatásaival és a re k to r úr iszonyú tréfáival, H o n o rin e szolgálójának d ü h k i töréseit korántsem viselte el ilyen bátran. V ajon m i ért ta rto tt oly n a g y o n ettől a m ég üde és kedves kicsi nőtől, akiben annyi élet volt, s ú gy tetszett, annyira szívén viseli a gazdája érdekeit? M iért? K érdezzétek, h o g y Hercules m iért font O m p h a le lábainál, h o g y Sám son m iért engedte m eg Delilának, h o g y elrabolja

a hajában lakozó erejét és bátorságát, am iképp a B ib lia tanítja! Ó , j a j ! Egy szép napon, m ik o r a d o k to r épp m eg csalt nagy szenvedélyét sétáltatta a m ezőn (m ert n em volt az o k nélkül való, h o g y a dékán ú r m eg a re k to r ú r azon a bizonyos estén, m ik o r hazafelé tartottak, annyit m ulattak a Héraclius rovására), egy sövény szegletében m e g láto tt egy kis birkapásztorlányt. A tudós férfiú n e m m indig csak a filozófiai igazságot kutatta, és k ü lö n b e n se sejtett m ég sem m it a lélek vándorlás nagy m isztérium áról, így hát ahelyett, h o g y a bárányok kal tö rő d ö tt volna, m e rt bizonyára ú g y cselekedett volna, ha tudja, am it n e m tu d o tt, saj nos azzal elegyedett szóba, aki őrizte őket. H a m a ro san szolgálatába fogadta, s az első gyengeség polgár j o g o t ad ott a többinek. N e m sok idő telt bele, és ő lett a pásztorlányka birkája, s azt suttogták, h o g y ha ez a paraszt Delila, akár a bibliabeli, levágná a sze gény hiszékeny em b e r haját, korántsem fosztaná m eg h o m lo k á t valam ennyi díszétől. O , jaj! A m itő l tarto tt, bekövetkezett, m éghozzá várakozásán felül: alighogy H o n o rin e m eglátta a drótházába zárt erdőlakót, éktelen d ü h ro h a m vett erő t rajta, és m iu tán rém ü lt gazdájára ro p p a n t rosszul hangzó jelzők záporát zúdította, haragja a váratlan vendég ellen fordult. H an em az, nyilván n em lévén rá hasonló ok,a, m in t a d o k to rn a k , h o g y kím élje a ne veletlen házvezetőnőt, ordítani kezdett, ü v ö ltö zö tt, toporzékolt, csikorgatta a fogát; ő ijö n g v e beleka paszkodott a rácsba, s oly illetlen m o z d u lato k a t tett - egy olyan személy jelenlétében, akit ak k o r látott először életében - , h o g y H o n o rin e kénytelen v olt visszavonulót fújni, s m e g fu ta m íto tt harcosként be zárkózni a konyhába.

így azután Héraclius, egyedül m aradva a csataté ren, bold ogan, h o g y okos társa váratlanul kihúzta a bajból, bevitette a ketrecet a dolgozószobájába, és la kójával e g y ü tt a kályha mellé állíttatta, az asztala elé.

T I Z E N K E T T E D I K FEJEZET

arról, hogy a doktori cím nem képesít a z állatszelidítésre M ik o r a két egyén négyszem közt m aradt, rendk í vül jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással; és a d o k to r egy álló hétig m indennap hosszú órákat szentelt az érdekes alanynak, am elyre szert tett, és a szemével beszélgetett vele (legalábbis azt hitte). D e ez nem volt elegendő. Héraclius a szabad állatot akarta tan ulm ányozni, kifürkészni titkait, vágyait, g on d o la tait, azt akarta, h o g y kedvére járjon-k eljen, s a m in dennapi élet m e g h itt környezetében figyelhesse, m int lel rá újra elfeledett szokásaira, s így bizonyos jelekből felismerhesse az előző lét em lékét. D e ehhez az kellett, h o g y vendége szabad legyen, tehát ki kel lett nyitni a ketrecét. H a n e m ez a vállalkozás egy cseppet sem volt bátorságos. H iába p ró b á lk o zo tt a d o k to r a delejezéssel, valam int sütem énnyel m eg dióval, valahányszor túl közel m e n t a rácshoz, a négykezű olyan m o zd u lato k at tett, am elyek Héracli us előtt ny ugtalanító nak tűntek fel. Egy szép napon aztán n em tu d o tt ellenállni a g y ö trő vágynak, hirte len odalépett, m egforgatta a kulcsot a lakatban, sar kig kitárta az ajtót, odébb m e n t néhány lépéssel, és rem egő izgalom m al várta az esem ényt, am ire egyéb ként n e m kellett sokáig várnia. A m eglepett m ajo m először hab ozo tt, m ajd egy ugrással k inn term ett, egy másik ugrással m á r fent is volt az asztalon, egy m ásodperc se telt bele, és felfor gatta a papírokat és köny veket, harm adjára pedig a 5i

d o k to r nyakába u g ro tt, s ragaszkodását oly hevesen nyilvánította, h o g y ha Héraclius n em h o rd parókát, m aradék haja bizonyosan irtózatos testvérének k ö r m e k özt m arad. H a n e m a d o k to r legalább olyan für ge volt, m int a m a jo m : jo b b ra u g ro tt, balra u g ro tt, átsiklott az asztal alatt, m in t egy angolna, á tug rotta a karosszékeket, m in t egy agár, és sarkában üldözőjé vel odaért végre az ajtóhoz, s hirtelen becsapta m aga u tá n ; ak k o r azután lihegve, m in t versenyló a célban, nekidőlt a falnak, h o g y össze ne roskadjon. A nap hátralevő részében Héraclius Gloss se ele ven, se holt n em v o lt; egy világ o m lo tt össze benne, de a legjobban az aggasztotta, h o g y fogalm a se volt róla, m iképpen kerü l ki m e ggon dolatlan vendége m eg ő m aga ebből a helyzetből. O d a v itt egy széket az átléphetetlen küszöbhöz, és a kulcslyukból m egfi gyelőhelyet létesített. És m it lát, ó, csodák csodája! O , n e m rem élt szerencse! A bo ld o g győztes egy ka rosszékben ül, és m elengeti a lábát a tűznél! K itörő ö rö m é b e n kis híján b em en t, de a jó z a n ész m e g to rp antotta, és m in t akinek hirtelen világosság gyűl a fe jéb en , eszébe ju to tt, h o g y az éhség m ajd nyilván el végzi, am it a kedvesség n em tu d o tt megcselekedni. Ezúttal az esem ények őt igazolták, a kiéhezett m ajom m egadta m a g á t; tulajdon kép pen ez a m ajo m derék fiú volt, kibékültek, és attól fogva a d o k to r m eg a m ajo m úgy élt, m in t két régi j ó barát.

T I Z E N H A R M A D I K FEJEZET

arról, hogy hogyan került Héraclius Gloss doktor hajszálra ugyanabba a helyzetbe, mint jó királyunk, IV . Henrik, mikor meghallgatván két nagy tekintélyű ügyvéd párbeszédét, úgy Ítélte, hogy mind a kettőnek igaza van Kis idővel az emlékezetes nap után egy ízben H é raclius d o k to r n e m m eh etett le szokása szerint a k e rt be, m e rt szakadt az eső. R eg g e ltő l fogva b enn ült dolgozószobájában, és elm élyülten figyelte a m aj mát, am ely egy kis íróasztal tetején gubbasztott, és azzal szórakozott, h o g y papírgalacsinnal hajigálta a tűz előtt heverő Püthagorasz kutyát. A d o k to r e le süllyedt em berek értelm ének fokozatait és fejlődését vizsgálta, összevetette az előtte levő két állat fogé konyságát. „A kutyánál - gon dolta m agában - m ég az ösztön az uralk odó, a m ajom nál viszont m ár az ér telem diadalm askodik. Az egyik szellemi képességei nek felét alkotó, kiváló érzékszerveivel szimatol, fü lel, észlel, a másik tervez és g o n d o lk o d ik .” E k k o r a m ajm o t kihozta a sodrából, hogy ellenfele, fejét lá bán nyu gtatv a, oly csöndesen fekszik, s épp csak hogy felpillant o ly k o r magas védelm i állásában k u po rg ó tám adójára, és elhatározta, h o g y felderítésre indul. K ö n nyedén leszökkent az asztalról, s oly hal kan, oly halkan közelítette m eg, h o g y a tűz patto g á sán m eg a falióra tiktakolásán kívül, am ely m intha vad zajjal d ü b ö rg ö tt volna bele a szoba csendjébe, sem m it, de sem m it n e m lehetett hallani. A zután gyors és váratlan m ozdulattal két kézre fogta a sze rencsétlen P üthagorasz loboncos farkát. H a n e m a k u tya, m eg se m occant bár, figyelte eddig is a négykezű m inden m o zdulatát: nyug alm a csapda volt csupán, m agához akarta csalogatni eddig m egtám adh atatlan ellenségét, és abban a pillanatban, a m ik o r a n agy m a 53

jó m , boldogan, h o g y ilyen jó l sikerült a csele, m egra gadta a farknyúlványát, egy ugrással talpon term ett, s m ielőtt a másik kereket o ld h a to tt volna, erős vadászkutya-szájával belekapott versenytársának abba a részébe, am it a borjúnál szemérmesen diónak neve zünk. N e m lehet tudni, h og yan v é g z ő d ö tt volna a harc, ha Héraclius be nem a v a tk o z ik ; m ik o r helyre állította a békét, és alaposan kifulladva újra leült, el tű n ő d ö tt rajta, h o g y h a jó i m eg g o n d o lju k , kutyája ez esetben több agyafúrtságról tett tanúbizonyságot, m in t az az állat, am elyet „a ravaszak ravaszának” ne veznek ; s zavart tépelődésbe m erült.

T I Z E N N E G Y E D I K FEJEZET

arról, hogyan evett meg Héraclius kis hiján egy hajdani szépasszonyt, nyárson sütve M ik o r elérkezett az ebéd ideje, a d o k to r b e m e n t az ebédlőbe, leült az asztalhoz, szalvétáját betűrte a csá szárkabátjába, m aga mellé tette és k inyitotta a n ag y becsű kéziratot, és a szájához em elt egy szép, kö v é r és j ó szagú fíirjszárnyacskát; ek k o r a szent k ö n y v re ve tette szemét, s ráesett a tekintete néhány sorra, am ely iszonyúbban viliódzott előtte, mint* am a nevezetes h á ro m szó, am it egy titokzatos kéz egy Belzacar ne vű híres király lako m aterm én ek falára írt. ím e, m it olvasott a d o k t o r : . . . Tartóztasd meg hát magadat mindennemű élőlény ből lett tápláléktól, mert aki állatot eszik, akárha a feleba rátját enné meg, s aki megismerte a lélekvándorlás nagy igazságát, és mégis megöli és felfalja a z állatokat, ame lyek nem egyebek, mint alacsonyabb rendű alakban megje lenő emberek, a zt éppoly bűnösnek tartom, mint a vad emberevőt, aki megeszi legyőzött ellenségét. 54

És az asztalon egym ás m ellett, pici ezüstnyársra fűzve, egy fél tucat friss, k ö v é r fiiij árasztja étvágygerjesztő illatát. Iszonyú volt a küzdelem a lélek és a g y o m o r közt, de dicsőségére váljék H éracliusnak, h o g y rö v id volt. A szegény, porig sújtott em ber, attól való féltében, hog y sokáig nem állhat ellent a szörnyű kísértésnek, csengetett a szolgálójának, m egparancsolta neki, h o g y tüstént vigye el azt a förtelm es étket, és ezentúl csak tojást, tejet m eg zöldségfélét szolgáljon föl neki. H o n o rin e m ajd h an y att esett, m eghallván ezt a m eg lepő szót, tiltakozni p róbált, de gazdája oly kérlelhe tetlenül nézett rá, h o g y kim en ekült az elítélt szárnya sokkal, azzal a kellemes gondolattal vigasztalva m a gát, h o g y am i az egyik számára elveszett, n e m ve szett el m indenki számára. „Fürj! Fürj! M i lehetett a fiiij a másik életében? - tű n ő d ö tt a b oldog talan Héraclius, m íg a rem ek tej feles karfiolt ette szom orúan, s ú g y érezte, h o g y az nap pocsékul sikerült - m elyik az az elegáns, tö ré keny, fino m em beri lény, am ely belebújhat az előke lő kicsi állat szép, kacér testébe? O , hát n em lehet más, m in t az u tó b b i századok aranyos, kicsi asszo nya . . . ” - és a d o k to r m ég jo b b a n elsápadt arra a gondolatra, h o g y harm inc esztendeje m in dennap fel falt egy fél tucatot a letűnt idők szép asszonyaiból.

T I Z E N Ö T Ö D I K FEJEZET

arról, hogy hogyan értelmezi a rektor úr Isten parancsát E nnek a szerencsétlen napnak az estéjén a dékán úr m eg a re k to r ú r eljött H éracliushoz, h o g y beszélges senek eg y-két órát a dolgozószobában. A d o k to r m in djárt elm ondta nekik, m ilyen bajban van, és elé-

bü k tárta, m iképp lett őneki a fúrj m eg a több i ehető állat éppoly tilalmas, m in t zsidónak a sonka. A dékán ú r nyilván rossz vacsorát k apott, m ert olyan iszonyú m ó d o n leterem tette, h o g y az m ár több volt a soknál, és a szegény d o k to r, aki nagyon tisztelte, habár kárhoztatta vakságáért, azt se tudta, hova bújjon. A m i a rek to r urat illeti, ő rö g tö n m eg erősítette a Héraclius aggályait, sőt, rá m u ta to tt arra, h o g y ha egy Püthagorasz-tanítvány állatok húsával él, kiteheti m agát annak, h o g y elfogyasztja atyja b o r dáját csiperkével vagy dédatyja lábát szarvasgom bá val, és szavai alátámasztására idézte a keresztények Is tenének negyedik parancsolatát: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön. Igaz - tette hozzá - , h o g y én, aki n e m vagy ok hivő, inkább m e g v álto ztatn ám egy kicsit az Isten utasítását, m in t h o g y éhen haljak, vagy pedig így ala kítanám át: Fald fe l atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön.

T I Z E N H A T O D I K FEJEZET

arról, hogyan g yúlt fé n y megint a doktor fejében, mikor negyvenkettedszer olvasta el a kéziratot A m iképp en a gazdag e m ber napról napra új élve zetet, új ö rö m e t m eríthet nagy v agyonából, H éracli us d o k to r, a felbecsülhetetlen értékű kézirat tulajdo nosa is m eglepő felfedezéseket tett benne, valahány szor elolvasta.

Egy este, m ik o r negyvenkettedszer olvasta az ira tot, s m ár a vége felé já rt, egyszerre isteni sugallat szállta m eg, oly hirtelen csapott le rá, m in t a villám. A h o g y an m ár fentebb láttuk, a d o k to r hozzávető legesen m eg tudta állapítani, ho g y az eltávozott e m ber vádorlásai m ely k o rb a n fejeződnek be, és m ik o r jelenik m eg újra eredeti alakjában; így érte hát vil lámcsapásként a g ondolat, h o g y a kézirat szerzője visszahódíthatta m ár helyét az em beriség körében. Lázas izgalom m al, m in t az alkimista, aki azt véli, hog y tüstént megtalálja a bölcsek köv ét, belem erült hát a legaprólékosabb számításokba, h o g y m egálla pítsa feltételezése valószínűségét, és tö b b órás állhata tos m u nka és tudós lélekvándorlástani kom b in áció után arra a m eggyőződésre ju to tt, h o g y ez az em b er kortársa, vagy legalábbis m ostanában kell a g o n d o l kod ó életre újjászületnie. N e m lévén b irto kában semmiféle érdem leges adat, am ely a nagy lélekvándorló halálának idő pontjára utalt volna, csakugyan nem határozhatta m eg pontosan visszatértének pilla natát. A h o g y felködlött benne, h o g y m egtalálhatja azt a lényt, aki em bernél, filozófusnál, szinte m ég Istennél is tö b b volt neki, oly határtalan izgalom já rta át, m intha valaki azt venné hírül, h o g y évek óta holtnak hitt apja él, és o tt van a közelében. A szent rem etét, akit Krisztus szerelme és em léke éltetett egész életé ben, azt se kavarná fel jo b b a n a váratlan hír, h o g y is tene m egjelenik neki, m in t Héraclius Gloss d o k to rt az a felfedezése, h o g y egy szép n apon összetalálkoz hat a kézirat szerzőjével.

T I Z E N H E T E D I K FEJEZET

arról, hogy hogyan lat h o zzá Héraclius Gloss doktor a kézirat szerzőjének megtalálásához N é h á n y nappal később a Balangon csillaga olvasói az újság negyedik oldalán a következő m eglepő fel hívást fedezték f e l: Püthagorasz - Róma, 184 - a Jupiter-szobor talapza tán fellelt emlékezet - Filozófus - Épitész - Katona - Földmives - Szerzetes - Mértantudós - Orvos - Költő - Tengerész - Satöbbi. Elmélkedj és em lékezz. Életed története nálam van. Választ a b a la to n i postafiókba H . G. jelzéssel. A d o k to r biztosra vette, h o g y ha az az em ber, aki után oly fo rró n vágyakozik, elolvassa ezt a bárki más számára érthetetlen figyelm eztetést, tüstént felfogja rejtett értelm ét, s megjelenik. M ind ennap , m ielőtt asztalhoz ült volna, elm en t hát a postahivatalba m e g kérdezni, n e m kaptak-e H. G. jelzésű levelet; annyi bizonyos, h o g y a m ik o r b e n y ito tt a „Postafiók, felvi lágosítás, postai értékcik kek” feliratú ajtón, izgatottabb volt, m in t a szerelmes, m ik o r a szeretett nő első levélkéjét bontja ki. H a n e m hát sajnos teltek a napok, és kétségbeejtően hasonlítottak e g y m á sra ; a tisztviselő m in d en délelőtt ugyanazt válaszolta, s a d o k to r m inden délelőtt b ú sabban és csüggedtebben tért haza. H a n e m am ilyen találékony, tapintatlan, rosszmájú és pletykaéhes volt a balan^oni nép - m in t a fold valam ennyi népe csakham ar kapcsolatba hozta a Csillag-bán m egjelent m eglepő felhívást a d o k to r m indennapos postai láto gatásaival. Es eltű n ő d tek rajta, vajon m icsoda titok rejlik e m ö g ö tt, és suttogni kezdtek.

T I Z E N N Y O L C A D I K FEJEZET

amelyben Héraclius doktor döbbenten fed ezi fe l a kézirat szerzőjét Egy éjjel a d o k to r n em tu d o tt aludni, és éjfél után egy és k ettő k ö z ö tt felkelt, h o g y újra elolvasson egy részt, m ert ú gy érezte, n em értette m eg eléggé. Fel húzta a papucsát, és kinyito tta a szobája ajtaját, nag y o n -n a g y o n halkan, h o g y m eg ne zavarja a m inden rendű és ran gú állatem berek álm át, akik vele egy fe dél alatt vezekeltek. H a n e m hát bárm ily k ö rü lm é nyek k ö zö tt éltek is előző életeikben ezek a b oldog állatok, annyi bizonyos, ho gy ekkora ny ugalm at, ilyen tökéletes b oldo gság ot n em élveztek, m ert eb ben a vendégszerető házban jó vacsorára, kényelm es vacokra leltek, sőt, ráadásképpen a k itű n ő em ber együttérző szíve is övék volt. Nesztelenül od alopa k o d o tt a dolgozószobájához, és b enyitott. O , azt m eg kell hagyni, h o g y Héraclius b á to r volt, n em félt ő se kísértetektől, se jelenésektől; de bárm ily retten t hetetlen legyen is valaki, vannak borzadályos dol gok, am elyek m ég a legrendíthetetlenebb bátorságot is úgy kilyukasztják, m in t az ágyúgolyó, és a d o k to r m e g to rp a n t, ellilult, elborzadt, a szeme kiguv adt, a haja égnek m eredt, a foga vacogott, és m inden ízé ben irtózatosan rem eg ett az elébe táruló érthetetlen látványt szemlélve. Asztali lám pája égett, és a kályha előtt, háttal az aj tónak, am elyen belépett, o tt l át t a. . . Héraclius Gloss d o k to rt, am int figyelm esen olvassa a kéziratot. Sem mi kétség. . . Ez ő m ag a . . . Vállán az ő nagy, piros virágos, antik selyem ből való, hosszú kö penye, fején az ő arannyal hím zett, fekete bársony g ö rö g sipkája. A d o k to r érezte, h o g y ha az a másik énje m egfordul, és a két Héraclius szem benéz egymással, hát ő, m ár m int az, aki m ost reszket a bőrében, villám sújtottan 59

esik össze m ásodpéldánya előtt. H a n e m ek k o r valami ideges görcs jö tt rá, kinyitotta a m arkát, és a gy erty a tartó, am i a kezében volt, nagy zajjal legurult a pad lóra. Ő maga iszonyút u g ro tt a csattanásra. A másik hirtelen m egfo rdult, és a d o k to r elszörnyedve lát t a . . . h o g y a m ajm a az. N é h á n y pillanatig úg y kava ro gtak a fejében a g o n dolatok, m in t száraz levelek az ork án forgatagában. A zután hirtelen elárasztotta az ö rö m , a legnagyobb ö rö m , am iben része volt valaha, m e rt rájött, h o g y a szerző, akit úgy várt, úgy áhított, m in t zsidók a Messiást, itt van előtte - a m ajm a! M ajd belebolond ult a boldogságába, odarohant, m egölelte a tisztelt lényt, és m egcsókolta, olyan he vesen, h o g y férfi m ég olyan szenvedélyesen m eg nem csókolta im á d o tt szeretőjét. A zután leült szem ben vele, a kandalló másik oldalára, és reggelig bá m ulta áhítatosan.

T I Z E N K I L E N C E D I K FEJEZET

arról, hogy hogyan került a doktor a legszörnyűbb dilemmába H a n e m a hog yan a legszebb nyári nap o k at is oly k o r félelmetes vihar zavarja m eg hirtelen, a d o k to r boldogságát is egyszerre e legszörnyűbb g ondolat hasította ketté. Igen, m egtalálta, akit keresett, de ó, jaj, csak m ajom ! M egértik egym ást, sem m i kétség, de beszélni n e m tu d n ak egym ással: m in t aki a m ennyországból a földre pottyant. B úcsút m o n d h a t a hosszú beszélgetéseknek, am elyektől oly sokat várt, búcsút m o n d h a t a szép keresztes hadjáratnak, am it e g y ü tt in dítottak volna a babona ellen. M ert a d o k to r fegyverzete ön m a g á b a n n e m elegendő, h o g y le terítse vele a tudatlanság sárkányát. Egy férfira, egy apostolra, egy hitvallóra, egy vértanúra lett volna 60

szüksége - ezt a szerepkört pedig egy m ajo m sajnos* nem töltheti be. M it tegyen? Egy iszonyú hang belekiáltott a fülébe: „ Ö ld i»> m eg! Héraclius m eg b o rz o n g o tt. Egy szempillantás alatt kiszám ította, h o g y ha m egöli, a felszabadult lélek b e leköltözik egy nem sokára m egszülető g y e rm ek testé be. S h o g y húsz évbe is beletelik, m íg érett ko rb a ju t. A k k o r a d o k to r hetvenesztendős lesz. Lehetséges, hogy megéri. Csak vajon megtalálja-e m ajd azt az em b ert? A zután m eg hite gyilkosság b űnében m a rasztalja el azt, aki bárm ilyen élőlényt m eg ö l: és az ő lelke, a Héracliusé, halála után egy vadállatba v án d o rol, m in t a gyilkosoké. H á t aztán? A tu d o m á n y áldo zata lesz - m eg a hité! Felragadott egy nagy görbe tö rö k k a rd o t a fegyvergy űjtem ény ébő l, és m á r-m á r lesújtott vele, m in t A brah ám a hegyen, m ik o r egy gon dolat lefogta a k e z é t . . . És ha annak az em b ernek a vezeklése m ég n e m ért véget, és ha ahelyett, h o g y egy gy e rm ek testébe költözne, m egint csak egy m a jo m b a ván d o ro l? Ez lehetséges, sőt, valószínű - csak nem bizonyos! Ily m ó d o n fölöslegesen kö v e tn é el a bűn t, em bertársainak n e m használna vele, ö n m a g á t pedig szörnyű bűnhődésre kárhoztatná. E rnyedten hanyatlott hátra ültében. A m egújuló izgalom kim e rítette, és elájult.

H U S Z A D I K FEJEZET

amelyben a doktor beszélget egy kicsit a szolgálójával M ik o r kin yitotta a szemét, H o n o rin e szolgálója épp ecettel locsolta a halántékát. R e g g e l hét óra volt. A d o k to r első g ondolata a m ajo m volt. A m ajo m eltűnt. - A m a jm o m ! H o v á lett a m a jm o m ? - kiáltott fel. 61

- Jaj bizony, de nagy k ár is volna, ha valam i baj ér né! - nyelvelt a m indig sértődésre kész szolgáló-úrnő. - A ranyos egy állat, m o n d h a to m ! A m it az ú r csi nál, m ind utánacsinálja; a m inap is, lá to m ám , hog y veszi felfele a csizmáját, márna reggel m eg, m ik o r itt m egtalálom az urat, m ert isten tudja, micsoda átko zott g on d o lato k já rn a k a#fejében egy idő óta, h o g y kiveti az ágy, hát az a gonosz állat, az a m ajo m b ő rb e b ú jt ö rdö g, n e m felveszi a m aga házisapkáját, és ahogy nézi m agát, m ég rö h ö g is, m intha bizony olyan nevetnivaló volna egy ájult em ber. A ztán m eg m ik o r oda akarok m enni, nekem ugrik, m inth a m eg akarna enni. D e hála istennek, nem v ag yok ijedős, m egvan m ég az ö k lö m ; fo g tam a lapátot, és ú g y m eg ra k ta m azt a pocsék hátát, h o g y beinalt az úr szobájába, o tt m eg nyilván épp m egin t valam i istentelenséget m űvel. - M eg ü tö tte a m ajm o m a t! - ü v ö ltö tt fel a d o k to r kétségbeesetten. - V egye tudom ásul, kisasszony, ezentúl elvárom , h o g y ú g y tiszteljék és ú g y g o n d o z zák, m int a ház urát! - M eghiszem azt, nem csak a ház ura m ár régesrég, hanem az ú r ura is - m o ro g ta H o n o rin e, és viszszavonult a konyhába, abban a m eggyőződésben, h o g y Héraclius Gloss d o k to rn a k végképp elm ent az esze. H U S Z O N E G Y E D I K FEJEZET

amelyben bebizonyítjuk, hogy csak egy jó barát kell, akit igazán szeretünk, s a legnagyobb bánat is megenyhül A h o g y an a d o k to r m ond ta, attól a naptól fogva valóban a m a jo m lett a ház ura, H éraclius pedig alá zatos szolgája a nem es állatnak. V égtelen szeretettel szemlélte ó r á k ig ; szerelmes gyöngédséggel volt irán 62

ta; a kedves szavak valóságos szótárával halm ozta el lé p te n -n y o m o n ; m egszorította a kezét, m in tha a ba rátja lenne; beszélt hozzá, és figyelm esen tek in tett rá; m egm agyarázta neki elm efuttatásainak azokat a ré szeit, am elyek esetleg hom ályosnak tetszhettek; jósá gos gondoskodással, g y ö n g é d figyelem m el vette k ö rül az állat életét. És a m ajo m tűrte, n y u g o d ta n , m in t egy hívei h ó dolatát fogadó isten. M in t m inden nagy szellem, aki fennköltségének m agányába zárva lebeg az ostoba nép átlagszínvonala felett, Héraclius is egyedül érezte m agát eddig. Egye dül volt m unkájával, egyedül a rem énységével, egyedül a győzelm ével. T an á t m ég n em fogadtatta el a töm egekkel, m ég k ét legjobb barátját, a re k to r urat és a dékán u rat se g yőzte m eg. D e attól a nap tó l fog va, h o g y m ajm ában felismerte a nag y filozófust, aki ről oly sokat álm o d o z o tt, m ár n e m érezte m agát annyira egyedül. M ik o r m e g g y ő z ő d ö tt róla, h o g y a m a jo m csak azért n e m tu d beszélni, m ert régi vétkeiért b ű n h ő d ik így, s ugyancsak vezeklésképpen előző életeinek em lékét hordozza, tiszta szívből m egszerette társát, és ezzel az érzéssel vigasztalódott azért a sok bajért, am i érte. M e rt egy idő óta csakugyan szom o rúbb lett a d o k to r élete. A dékán ú r m eg a rek to r ú r sokkal ritkáb ban látogatta m eg, és ettől na g y -n a g y üresség tám ad t körülötte. M ég vasárnap se jö tte k el m ind ig vacsorá ra, am ióta m egtiltotta, h o g y olyan eledelt szolgálja nak fel asztalán, am i eleven volt valaha. Az életrendje m egváltozása is n a g y o n m egpróbálta, néha annyira, m inth a valam i nagy bánat gy ötö rné. A ki oly türel m etlenül várta hajdanában az ebéd kellemes perceit, m ost szinte félt tőle. Búsan lépett be az ebédlőbe, jó l tudva, h o g y m ár sem m i jó t n em várhat, és szüntele

nül kísértette a nyárson sült fuij em léke, gyötörte, m in t m aga a lelkiismeret-furdalás, ó, jaj, n e m is anynyira a lelkifurdalás, h o g y oly sok furjet felfalt, in kább a kétségbeesés, h o g y örö k re le m o n d o tt róla.

H U S Z O N K E T T E D I K FEJEZET

amelyben a doktor rájön, hogy a majma még sokkal jobban hasonlít rá, mint gondolta volna Egy reggel szokatlan lárm ára ébredt a d o k to r; ki u g ro tt az ágyból, sebtében felöltözött, és m en t a konyhába, a h onn an heves kiabálást és toporzékolást hallott. Az álnok H o n o rin e m á r j ó ideje sötét bosszúterve ket fo rg ato tt a fejében a betolakod ó ellen, aki elra bolta tőle gazdája szeretetét: ism erte állatainak ízlését és étvágyát, s valam i fortéllyal sikerült jó szorosan a konyhaasztal lábához kötöznie a szegény m ajm ot. A zután m egbizonyo sodv a afelől, h o g y jó l oda van kötve, elm ent a helyiség másik végébe, és azzal szóra k ozott, h o g y sóvárgását végsőkig csigázó lak om át m u to g a to tt neki, iszonyú tantaloszi k íno kra k árhoz tatva a m a jm o t, am ilyeneket m ég a p o k o lb an is csak a legelvetem ültebb bűnösökre rónak k i ; és a gonosz gazdasszony torkaszakadtából kacagott, és olyan vá lo g ato tt kínzásokat talált ki, am ilyenek csak egy n ő nek ju th a tn a k eszébe. Az e m b e rm a jo m dühösen rú g kapált a messziről elébe táruló finom étkek láttán, és kínjában, h o g y oda van k ö tv e az erős asztal lábához, irtózatosan fin to rg o tt, hanem az csak fokozta az al kalm i hó h ér gyönyörűségét. V égre épp abban a percben, m ik o r a d o k to r, a fél tékeny gazda m egjelent a küszöbön, a szörnyű lesál lás áldozatának sikerült iszonyatos erőfeszítéssel el

tépni kötelékeit, s ha a felh áb o ro d o tt H éraclius közbe n em lép, isten tudja, miféle nyalánkságokkal lakott volna jó l a négykezű, új Tantalosz.

H U S Z O N H A R M A D I K FEJEZET

arról, hogyan jö tt rá a doktor, hogy a majma becstelenül rászedte Ezúttal a harag g y ő z ö tt a tiszteleten, a d o k to r to r ko n ragadta a m ajom filozófust, bevonszolta a d o lg o zószobájába, és olyan borzasztó fenyítésben részesí tette, am ilyen vándo rló lélek hátát aligha érte valaha. M ik o r a Héraclius fáradt keze m eglazult egy kicsit a szegény állat torkán, am elynek csak az volt a bűne, ho g y ízlése a kelleténél jo b b a n hasonlított m agasabb ren dű testvéréére, k ib o n ta k o z o tt a m eggy alázott gazda öleléséből, á tu g ro tt az asztalon, felkapta egy k ö n y v rő l a d o k to r nag y tubákos szelencéjét, és ú g y a h o gy volt, gazdája fejéhez vágta. A m a n n ak épp csak annyi ideje volt, h o g y becsukja a szemét a d o h á n y förgeteg elől, am elytől bizonyára m e g v a k u lt volna, de m ire kinyito tta, a bűnösnek hű lt helye volt, s el tű n t az ő m ű v én ek tulajd o n íto tt kézirat is. H éraclius elszörnyedt - és n y o m á b a eredt a szöke vénynek, m in t az ő rült, készen a legn agyob b áldoza tok ra is, h o g y az értékes p erg am en t visszaszerezze. A pincétől a padlásig végigfutkosta a házát, k in y ito t ta valam ennyi szekrényt, alánézett m in d en b ú to rn ak . Kutatása teljesen m e d d ő m aradt. V égül kétségbeeset ten k im en t a kertbe, és leült egy fa alá. Egyszerre úg y rém lett neki, h o g y k ö n n y ű , kicsi tárg yak súrolják a kopon yáját, azt g o ndolta, h o g y szélsodorta, hulló fa levelek, m ik o r m e g lá to tt m aga előtt az ú to n egy g ö r gő pap írg o m b ó co t. Felvette, széthajtogatta. Iszo nyat! A kéziratának egyik lapja volt! Ijedten felné 65

zett, és m eg pillantotta a förtelm es á lla to t: n y u g alm a san g yártogatta a hasonló term észetű lövedékeket, s ezenközben oly irtózatosan, oly torzul, oly elégedet ten m oso lyg ott, h o g y a Sátán sem k ülönb en, vala hányszor azt látja, h o g y A d ám elveszi a végzetes al m át, am ivel Évától H o n o rin e -ig szüntelenül m egkí nálnak b e n n ü n k e t a nők. Erre a látványra szörnyű vi lágosság g yűlt a d o k to r fejében, rájött, h o g y fertelmesen rászedte, kijátszotta, elbolondította ez a szőrös csaló, aki csak annyira volt az epedve várt szerző, m in t a tö rö k szultán vagy a róm ai pápa. A becses m ű teljesen m egsem m isül, ha Héraclius m eg n e m pillant ja m aga m ellett az egyik locsolófecskendőt, am ivel a kertészek a távolabb eső virágágyakat szokták ö n tö z ni. G yorsan felkapta, s em berfeletti erővel m űk ödés be hozva, oly váratlan fü rd ő t zú d íto tt a gonoszra, h o g y ágról ágra u g o rv a éles kiáltozással m e g fu ta m o d ott, és hirtelen a leleményes hadviselés egyik forté lyához fo ly am o d o tt, nyilván, h o g y egy pillanatnyi id ő t n y elje n : a m e g tép e tt perg a m e n t ellenfele szeme közé vágta, és sebesen elhagyva hadállását, a ház felé rohant. M ielőtt a d o k to r csak hozzáérhetett volna a kéz irathoz, han yatt esett, m in d a négy végtagjával a le v eg őben kalim pálva, lesújtotta az izg alom villáma. M ire felkelt, m ár n e m vo lt ereje m egbosszulni ezt az újabb felcsúfolását, b eván szorgo tt a dolgozószobájá ba, és m eg k ö n n y e b b ü lte n állapította m eg, h o g y csak h á ro m lap sem m isült meg.

H U S Z O N N E G Y E D I K FEJEZET

Heuréka A dékán úr m eg a re k to r úr látogatása rázta fel elesettségéből. Egy vagy két órát beszélgettek hárm as ban, s m ég csak egy szót se ejtettek a lélekvándorlás ról; h anem m ik o r két barátja m ár szedelőzködött, Héraclius n e m tudta tovább tü rtő ztetn i m agát. M íg a dékán úr vette fel nagy m ed v e b ő r bundáját, félre vonta a rekto r urat, m e rt attól n em félt annyira, és töviről hegyire elm on dta neki a baját. Elmesélte, h o gyan vélte feltalálni k ö n y v e szerzőjét, h o g y an téve dett, m ilyen becstelenül jára tta vele a b o londját a nyavalyás m ajm a, s h o g y m ost m ily csüggedt és re m énye vesztett. S Héraclius könn yel ö ntö zte ábránd jai rom halm azát. A re k to r m e g h a to tta n fogta m eg a k e z é t; m ár épp m egszólalt volna, m ik o r az előcsar nokban m e g d ö n d ü lt a dékán öblös hangja: - N o h á t gyerünk, rektor! Erre aztán a re k to r m ég egyszer m egszorította a b oldogtalan d o k to r kezét, és szelíden m osolyogva, aho gyan egy rossz gyereket vigasztal az em ber, így szólt hozzá: - N o , n y u g o d jo n m á r m eg, b ará to m , ki tudja, hátha a kézirat szerzője n e m más, m in t maga. A zután belem erült az utca sötétjébe, o tt hagyva a küszöbön az elképedt Héracliust. A d o k to r lassan m e n t felfele a dolgozószobájába, és pillanatonkint azt m o rm o lta a foga k ö z t: - Lehet, h o g y én v ag yok a kézirat szerzője. - Figyelmesen elolvasta újra, h o g y a szerző m iképpen találta m eg ezt a d o k u m e n tu m o t, valahányszor újjászületett; az után arra g ondo lt, h o g y ő h ogy an találta m eg. Az álom ra, am ely m egelőzte, m integy gondviselésszerű figyelm eztetésként, arra, h o g y m ilyen izgalom fogta el, m ik o r b efordult az Ö re g G alam b utcába - m indez 67

világosan, éles fényben állott előtte. E k k o r felállt, fel m agasodott, kitárta a karját, m in t akit isteni sugallat láto g ato tt m eg, és d ö rg ő han g o n fe lk iá lto tt: - Én va g y o k az, én vag y o k az! - Belereszketett az egész ház, P üthagorasz vadul felugatott, a m eg zavart állatok felriadtak hirtelen, fészkelődni kezdtek, m intha m ind egyik a m aga nyelvén ünnepelni akarná a lélek vándorlás prófétájának magasztos feltámadását. S ek k o r az em berfeletti izgalom dúlta Héraclius leült, fel lapozta az új biblia utolsó oldalát, s folytatásképpen áhítatosan beleírta egész élete történetét.

H U S Z O N Ö T Ö D I K FEJEZET

Ego sum qui sum Ettől a naptól fogva Héraclius Glosst ro p p an t g őg feszítette. A h o g y a Messiás követi az A tyaistent, ú gy köv eti ő közvetlenül Püthagoraszt, v agy m ég inkább ő m aga Püthagorasz, valam ikor a filozófus testében élt. Származása felér a legelőkelőbb nem esi családok családfájával. Fensőbbséges megvetéssel sújtotta az em beriség valam ennyi nagy em berét, legm agasztosabb tetteik is sem m iségnek tetszettek neki az ő csele kedeteihez képest, s világok és állatok közepette fennk ölt m agán yba zárkózott; ő volt a lélekvándor lás, s háza a lélekvándorlás tem plom a. M eg tilto tta a szolgálójának m eg a kertészének, h o g y m egöljék a kárték o n y n ak nevezett állatokat. K ertjében hem zsegtek a h e rn y ó k m eg csigák, és dol gozószobájának falán szőrös lábú, nagy p ó k o k képé ben hajdani halandók sétáltatták u n d o rító átalakulá sukat; m o n d ta is az az utálatos rektor, h o g y ha ez a m aga m ó dján átváltozott sok valaha volt ingyenélő a túl érzékeny d o k to r kop onyáján adna egym ásnak ta lálkát, ak k o r is ó v a kod na harcba szállni a szegény 68

deklasszálódott élősködőkkel. Csak az zavarta a H é raclius fenséges derűjét, h o g y látnia kellett, m in t fal já k fel egym ást szakadatlanul az állatok, h o g y a pó k lesi a legyet, a m adár elragadja a pó k o t, a macska el ropogtatja a m adarat, és a Püthagorasz k u ty a b o ld o gan kitekeri a nyakát m inden m acskának, am ely a fo ga ügyébe kerül. R e g g eltő l estig figyelte az állati lét létrájának vala m ennyi fokán a lélekvándorlás lassú és fokozatos ha ladását. H irtelen felfedezéseket tett, a m in t elnézte az ereszcsatornán kapirgáló verebeket; a szüntelenül m u nkálk odó, előrelátó h angyák végtelen m e g h a to tt sággal töltö tték el; a naplopókat, m ihasznákat látta bennük, akik m últbéli dologtalanságukért és ha n y a g ságukért vezekelnek ezzel a kitartó m unkával. Ó rá kig hasalt a fűben, és tanulm án yozta őket, és el volt bűv ölv e a tulajdon éleslátásától. A zután, akár N a b u k o d o n o z o r, négykézláb mász kált, a p o rban fetrengett kutyájával, e g y ü tt élt álla taival, he m p e rg e tt velük. Lassankint eltűnt számára a terem tésből az em ber, ham arosan m ár csak az állato kat látta. A h o g y tanu lm ányozta őket, érezte, h o g y a testvérük; m ár csak velük beszélgetett, és ha véletle nül em berekhez volt kénytelen szólni, ú g y érezte, m egbénul, m intha idegenek közt lenne, és m agában m éltatlank odott, h o g y m ily ostobák az ő felebarátai.

H U S Z O N H A T O D I K FEJEZET

arról, amit a Konyhakert utca 26-ban, a gyümölcskereskedésben, a Labotte-né pultja körül beszéltek V ictoire kisasszony, a balan^oni egyetem dékánjá nak szakácsnő-gyöngyszem e, G ertru de kisasszony, ugyanez egyetem rekto rának szolgálója és Anastasie kisasszony, a Beaufleury abbénak, a Szent Eulália plé bánosának házvezetőnője - ez a tiszteletre m éltó g y ü lekezet jö tt össze egy csütörtöki nap reggelén Labo tte-n é pultja előtt, a gyüm ölcskereskedésben, a K o n y h a k e rt utca 26-ban. A hölgyek bal karján bevásárlókosár, fejükön csip kével, guvrírozással ékesített, kacér kis fehér főkötő, am elynek szalagjai a hátu kra csüngnek, s érdeklődve hallgatják Anastasie kisasszony előadását, h o g y az es te h o g y a n űzte ki Beaufleury tisztelendő ú r egy sze gény m egszállott asszonynak m in d az öt ördögét. H irtelen b e ro b b a n t H o n o rin e kisasszony, a H érac lius d o k to r gazdasszonya, m in t a szélvész, leroskadt egy székre, zihált heves izgalm ában, azután, m ik o r látta, h og y kellőképp felcsigázta m ind enki érdeklő dését, k itö rt: - H á t ez m ár tö b b a soknál, m o n d jo n a világ, am it akar, én nem m a ra d o k továb b abban a házban. Aztán két kezébe tem ette arcát, és sírva fakadt. Egy perc m úlva kicsit m e g n y u g o d v a folytatta: - N e m tehet róla az a szegény em ber, h o g y b o lond. - K icsoda? - kérdezte Labotte-né. - H át a gazdám , Héraclius d o k to r - felelte H o n o rine kisasszony. - H át igaz, am it a dékán úr beszél, h o g y a m aga gazdájának elm ent az esze? - érd ek lő d ö tt Victoire kisasszony. 70

- D e m enn yire h o g y ig a z ! - kiáltott fel Anastasie kisasszony. - A tisztelendő ú r m o n d ta is valam elyik nap R osencroix abbé ú rnak, h o g y Héraclius d o k to r kárhozott lélek; h o g y im ádja az állatokat, valami Püthagorasz ú r példájára, aki, azt hiszem, valami olyan förtelm es istentelen, m in t Luther. - T ö rté n t tán valam i m eg in t? - szakította félbe G ertrud e kisasszony. - G ondolják el - folytatta H o n o rin e kisasszony kön nyeit törölgetve a k ötény e sarkával - , in n e n -o n nan fél éve m ár, h o g y szegény gazdám nak ez az állat— bolondériája van, és ha m eglátná, h o g y csak egy le gyet is m egölök, h át kitenné a szűröm et, nek em , aki tíz esztendeje v a g y o k nála. Szép, szép, ha valaki sze reti az állatokat, de hát csak m iérettü n k terem tette őket az Isten, a d o k to r m eg m ár n e m nézi sem m ibe se az em bereket, nincs előtte más, csak az állatok, azt hi szi, azért j ö t t a világra, h o g y őket szolgálja, ú g y be szél hozzájuk, m in t a lelkes te rem tm én yekhez, és m intha hallana a lelkűk m élyéből egy han g o t, am ely felel neki. T eg n ap este aztán, m ivel veszem észre, h o g y az egerek eszik az élelemkészleteimet, b etettem egy egérfogót a konyhaszekrénybe. M a reggel lá to m , h o g y van benne egy egér, h ív o m a macskát, és m ár o d aadnám neki azt a férget, m ik o r b e ro n t a gaz dám , m in t a m egveszekedett, kikapja a kezem ből az egérfogót, beereszti az egeret a c u k ro z o tt g y ü m ö l csöm közé, és m ik o r m eg h ara g u d tam érte, fogja m a gát, m egfordu l, és ú g y leterem t, ah ogy az utolsó ro n g y o t se szokás. N é h á n y pillanatra nagy csend tám adt, aztán H o norine kisasszony fo ly ta tta : - H á t tulajdonk épp en nem haragszom én arra a szegény em berre, hiszen bolond. K ét óra alatt a d o k to r m eg az egér históriája bejár ta Bálánkon konyháit. D élre ez lett a város polgárai 7i

nak anekdotája az ebéd mellé. N y o lc ó ra k o r a tö r vényszéki tanácselnök ú r kávézás közben elmesélte hat bírónak, aki nála vacsorázott, s az urak k ü lö n b ö ző méltóságteljes testtartásokban elmélázva hallgat ták, m osolytalanul, fejüket ingatva. T izenegy ó ra k o r a polgárm ester, akinél estély volt, nyugtalanságának ad o tt kifejezést m iatta hat hivatalnok-szalm abáb je lenlétében, m ajd m egkérdezte a re k to r vélem ényét, aki csoportról csoportra h ordozta a gon oszkodó megjegyzéseit m eg a fehér nyakkendőjét, és azt fe lelte : T ulajd o n k ép p en csak azt bizonyítja, h o g y ha La Fontaine élne, írhatna egy új mesét a Filozófus egere cím m el, am ely így v égződne: „ N e m tudni, állatnak m elyikük a n a g y o b b .”

H U S Z O N H E T E D I K FEJEZET

amelyből kiderül, hogy Héraclius doktor egyáltalán nem úgy gondolkodott, mint a trónörökös, aki kihúzván a vízből egy majmot, visszamerült, hogy most már őt magát is mentse ki valaki M ik o r Héraclius m ásnap elm ent o tth o n ró l, észre vette, h o g y am erre elhalad, m indenki kíváncsian megnézi, sőt m ég utána is fordulnak. Eleinte nagyo n m eglepte a feléje irányuló érdeklődés; eltöprengett, h o g y m i lehet az oka, és azt gondolta, h o g y talán tu d tán kívül elterjedt a tana, s h o g y ez az a pillanat, m ik o r polgártársai m egértik őt. H irtelen nagy szere tet tö ltö tte el e po lg áro k iránt, akikben m ár a lelkes tanítványo kat látta, és m osolyogva köszöngetni kez dett jo b b ra-b a lra, m in t a herceg az ő népe között. A n y o m á b a n szálló suttogást dicsőítő m orajnak hal lotta, és sugárzó ö rö m m e l g o n d o lt arra, h o g y a rek to r m eg a dékán m ily nagy zavarban lesz.

így érkezett el a Brille rakpartra. N éh án y lépésnyi re tőle gyerekek hada han cú ro zo tt és hahotázott, kö veket hajigáltak a vízbe, hajósok pipáztak a napon, és látható érdeklődéssel szemlélték a k ö ly k ö k játékát. Héraclius közelebb m ent, m ajd hirtelen m eghők ölt, m in t akit jó l m ellbe vágtak. T íz m éterre a p arttó l egy fiatal macska fu ld o k lo tt a folyóban, hol elm erült, hol m eg felbukkant. A szegény kis állat kétségbeesetten törekedett, h o g y p arto t érjen, de valahányszor ki dugta a fejét a vízből, a haláltusájában g y ö n y ö rk ö d ő gazfickók közül valam élyik m egdob ta kővel, s újra víz alá kényszerült. A gonosz k ö ly k ö k ügyesen csa táztak, s egyik a másikát uszította, és valahányszor egy jó l irányzott dobás eltalálta a szerencsétlen álla tot, kacagó orkán és b o ldog ugrándozás verte fel a rakpartot. Egyszer csak egy éles kavics h o m lo k o n ta lálta a macskát, és a fehér szőrre vércsík csordult. Erre a h ó h é ro k körében őrjö n g ő üvöltés és taps tö rt ki, am ely hirtelen szörnyű riadalom m á változott. A d o k to r sápadtan, d ü h tő l rem egve, feldöntve m in denkit, aki elébe került, lábbal, ököllel vagdalkozva b e ro n to tt a gyereksereg közepébe, m in t farkas a bá rán yok közé. O ly n agy volt az ijedelem, s oly gyors a m egfutam odás, h o g y az egyik gyerek riadalm ában b eleug rott a folyóba, és lebukott. Erre Héraclius tüs tént lerántotta a császárkabátját, a cipőjét, és ő is bele vetette m agát a vízbe. Látták, am in t néhány pillana tig erőteljesen úszik, m egragadja a fiatal m acskát, épp abban a pillanatban, m ik o r elm erült volna, és diadal masan kiúszik a partra. A zután leült egy k ik ö tő cö vekre, m egtörölte, m egcsókolta, m egsim ogatta a kis tere m tm é n y t, am elyet elragadott a haláltól, kaijába vette szeretettel, m intha a fia lett volna, s rá se ügyel ve a gyerekre, akit két hajós hú zo tt ki a szárazra, nem tö rő d v e a m ö g ö tte zajgó felfordulással, nagy léptek kel elindult a háza felé, m ég a cipőjét m eg a császár kabátját is ottfelejtette a parton.

H U S Z O N N Y O L C A D I K FEJEZET Megtudod, olvasó, ha elolvasod ezt, hogy aki társai erényeit v ig y á z z a , ki macskaéletet ment meg ember helyett, a szomszédság dühét miképp vonj üt magára, s hogy mindig minden út csak Rómába vezet, a lélekvándorlás pedig a sárga házba. (Bálánkon csillaga)

K ét órával később hatalmas m orajló, o rd íto zó tö m eg to lo n g o tt Héraclius Gloss d o k to r ablaka alatt. H am arosan k ő zá p o r zúzta be az ablaküvegeket, s a sokaság m ár épp azon volt, h o g y b etö ije a kaput, m i k o r az utca sarkán feltűnt a csendőrség. Igen lassan állt helyre a n y u g a lo m ; végül csak eloszlott a csődü let; de másnap reggelig két csendőr ő rk ö d ö tt a d o k to r háza előtt. A d o k to r estéje szörnyű izgalom ban telt. A csőcselék tom bolását a papok alattom os mes terkedéseinek tulajdonította, m eg annak a k irob banó gyűlöletnek, am it az új vallás eljövetele m indig ki vált a régi vallás m e g rö g z ö tt hívei körében. V értan ú vá magasztosult, s ú g y érezte, hóhérai előtt is kész hitvallást tenni. A hány állat csak befért, azt m in d be terelte a dolgozószobájába, s a felkelő nap kutyája, kecskéje és báránya kö zt lepte m eg. O tt szundikált k ö rü k b en , szívére szorítva a m e g m e n te tt kicsi macs kát. Erős kopogás riasztotta fel, s H o n o rin e bevezetett az ajtón egy ro p p a n t ünnepélyes urat, aki után a rendőrség közbiztonsági osztályának két em bere lé pett be. M ö g ö ttü k , egy kicsit odébb, az elöljáróság orvosa bujd okolt. Az ünnepélyes ú r b e m u ta tk o z o tt, s a rendő rk ap itán y n ak b iz o n y u lt; udvariasan m e g k é r te Héracliust, h o g y m enjen vele; a d o k to r d ö bb enten szót fogadott. A kap u előtt kocsi várt rájuk, b eültet ték. A zután, a hogy o tt ült a rend ő rk ap itán y m ellett, szem ben az orvossal m eg az egyik ren dőrrel - a m á 74

sik a kocsis m ellett foglalt helyet látta, h o g y a Zsi dó utcán m ennek, m ajd átvágva a Városháza téren, végig a Jeanne k ö rú to n , s végül m egállapodnak egy k o m o r, nagy épület előtt, am elynek kapujára az volt felírva, h o g y : „E lm eg y ó g y in tézet” . H irtelen m eg v i lágosodott előtte, h o g y m ily szörnyű csapdába esett; rájött, h o g y m ilyen h átb o rzo n g ató an ügyesek az el lenségei, s m ind en erejét összeszedve ki akart törni az utcára; két erős kéz visszanyom ta a helyére. E kko r iszonyú küzdelem m e n t végbe közte m eg h á ro m őrizője k ö zt; v e rg ő d ö tt, kapálózott, rú g o tt, harap ott, ü v ö ltö tt m érgében; végül legyőzték, jó erősen m e g kötözték, és becipelték a gyászos házba, m elynek nagy kapuja baljós döndüléssel zárult be m ögötte. B evitték egy keskeny, igen különös cellába. K ály ha, ablak, tü k ö r sűrű ráccsal fedve, az ágy m eg az egyetlen szék vaslánccal erősen a padlóhoz láncolva. Egyetlen olyan b ú to rd a ra b se volt, am it felem elhet ne, vagy b árm it csinálhatna vele a zárka lakója. Az esem ények egyébként b ebizonyították, h o g y ez az elővigyázatosság korántsem túlzott. A d o k to r, o tt ta lálva m agát ebben a számára m erőben újfajta lakás ban, tüstént szabadjára eresztette elfojtott dühét. N e kiesett a b ú to ro k n a k , ki akarta szakítani a rácsokat, be akarta törni az ablakot. M ik o r látta, h o g y n e m si kerül, levetette m agát a földre, és olyan iszonyúan üv ö ltö zö tt, h o g y azonnal belépett két köpenyes, egyensapkás em b er m eg egy kopasz fejű, magas úr, talpig feketében. Az u tóbbi intett, a két em b er ráro han t Héracliusra, és egy pillanat alatt kényszerzub b o n y b a d ugta; azután ránéztek a fekete úrra. Az el nézte egy pillanatig a d o k to rt, és a segédeihez for dult : - A fü rd ő sz o b áb a! - m ondo tta. Erre H éracliust behurcolták egy nagy, hideg helyi ségbe, am elynek a közepén egy m edence volt, de víz 75

nélkül. L evetkőztették, m iközben egyre o rd íto tt, az után betették a k ádba; és m ielőtt m ég felocsúdhatott volna, olyan lélegzetelállítóan iszonyú jeges vízzuhatag szakadt rá, h o g y olyan a sarkvidéken $e zúdult m ég halandó hátára. Héraclius egyszeriben elhallga tott. A feke ú r egyre figyelte; k o m o r arccal m egfog ta az ü tőerét, azután így sz ó lt: - M ég egyszer! M ég egy zuhany szakadt le a m ennyezetről, és a d o k to r vacogva, elcsigázva, zihálva han y atlo tt hátra a jég h id eg fürdőkádban. A zután felemelték, jó meleg takaróba csavarták, és cellájában ágyba fektették, ahol m élyen aludt h arm in cö t óra hosszat. N y u g o d t érveréssel, tiszta fejjel ébredt. N éh án y pillanatig e ltű n ő d ö tt a helyzetén, azután nekilátott a kézirata olvasásának, m e rt azért arra gon dolt, hogy m agával hozza. H am arosan bejött a fekete úr. H o z tak egy terített asztalt, és kettesben m egreggeliztek. A d o k to r n em felejtette el a tegnapi fürdőt, ro p p an t n y u g o d t volt hát, és ro p p an t udvarias; egy szóval se em lítette, h o g y ne volnának ínyére az effajta kelle metlenségek, hosszan beszélt, nag y o n érdekesen, és igyekezett bebizonyítani vendégének, h o g y oly ép az elméje, m in t a hét g ö rö g bölcsnek. M ik o r k im en t a fekete úr, azt javasolta H éracliusnak, h o g y já ijo n egyet az intézm ény kertjében. N a g y , négyszögletes, fával b eültetett u d v a r volt a kert. V agy ötv en egyén sétált benne, ném elyik ne vetve, ordítozva, szónokolva, ném elyik m eg ü n n e pélyesen és búskom o ran. A d o k to rn ak legelőször egy magas férfi tű n t fel: hosszú szakálla volt és hosszú ősz haja, egyedül, lehaj to tt fejjel járkált. N e m tudta, m iért éppen ennek az em bernek a sorsa érdekli, és ugy an ab b an a pillanat ban az ism eretlen is felnézett, és rám ered t H éracliusra. A zután m e g in d u lt egyik a másika felé, és szertar 76

tásosan üd vözölték egym ást. Beszélgetni kezdtek. A d o k to r m egtu dta, h o g y társát D a g o b e rt Félorm enak hívják, és az élő nyelvek tanára a halandóm g im názium ban. S em m i zavarodottságot n em fedezett fel ebben az em berben, s épp azon tű n ő d ö tt, vajon h o gyan került ide, m ik o r a másik hirtelen m egállt, m egfogta a kezét, erősen m egszorította, és halkan azt k é rd e z te : - Hisz m aga a lélekvándorlásban? A d o k to r m e g tá n to ro d o tt, d a d o g o tt; pillantásuk találkozott, és néhány pillanatig csak álltak, és nézték egymást. V égül H éracliuson erőt vett az izgalom , k ö n n y b e lábadt a szeme - kitárta a kaiját, és m egcsó kolták egym ást. A k k o r hát k iö n tö tté k egym ásnak a szívüket, és ham arosan rájöttek, h o g y egyazon fény világította m eg elm éjüket, egyazon tan hatotta át őket. Eszméik hajszálra m egegyeztek. D e m inél j o b ban m e g g y ő z ő d ö tt a d o k to r erről a m e g d ö b b e n tő hasonlatosságról, annál jo b b a n hatalm ába kerítette valam i különös, rossz érzés; ú g y érezte, h o g y m ennél nag yobbra nő szem ében az ismeretlen, ő m aga annál kisebb lesz ö n m aga előtt. Szívébe belem art a félté kenység. A m az egyszer csak felkiáltott: - Én v agyok a lélekv ánd orlás; én fedeztem fel a lé lek fejlődésének törvényét, én fürkésztem ki az e m ber rendeltetését. Én v o ltam Püthagorasz. A d o k to r hirtelen szem fedőnél fehérebbre sápadt, és m egtorpant. - Bocsánat - szólt - , az én vagyok. És m eg in t egym ásra m eredtek. A tanár fo ly ta tta : - V oltam Filozófus, m ajd Építész, K atona, Föld míves, Szerzetes, M értantudós, O rvo s, K öltő és T e n gerész. - Én is - m o n d ta Héraclius. - L eírtam életem történetét latinul, g ö rögül, né 77

m etül, olaszul, spanyolul és franciául - o rd íto tta az ismeretlen. - Én is - m o n d ta Héraclius. M in dketten m egálltak, tekintetük oly éle^pn fúró d o tt egym ásba, m in t a kard hegye. - A 184. esztendőben R ó m á b a n éltem , és filozófus voltam - harsogta a tanár. Erre a d o k to r rem egve, m in t vihar tépte falevél, kirán totta zsebéből becses kéziratát, és m e g su h o g tat ta ellenfele orra előtt, m in t a fegyvert. Az h á tra h ő költ. - Az én k é z ira to m ! - ü v ö ltö tt fel, és k in y ú jto tta a kezét, h o g y m egragadja. - Az e n y é m ! - o rd íto tta Héraclius, és m eglepő fürgeséggel a feje fölé kapta az elvitatott tárgyat, a háta m ö g ö tt a másik kezébe vette, különösebbnél k ü lönösebb m u ta tv án y o k at végzett vele, h o g y m ene kítse vetélytársa m egveszekedett üldözése elől. Az a fogát csikorgatta, to p o rzék o lt és o rd íto tt: - T olvaj! T olvaj! T olvaj! V égül egy éppoly gyors, m int ügyes m ozdulattal sikerült elkapni a sarkát a papírnak, am it Héraclius igyekezett eltüntetni előle. N é h á n y m ásodpercig ki ki hasonló erővel és dühvei rángatta a m aga részét, azután - m in th o g y egyik sem en ged ett - a kézirat, am ely összekötötte őket, véget vetett a harcnak, oly bölcsen, h o g y a m eg b o ld o g u lt Salam on király se tette volna különben, m agától két egyenlő részre hasadt, am itől a hadviselő felek rendkívül gyorsan leültek, egym ástól tízlépésnyire, s ki-ki görcsösen szorongatta egyre a félgyőzelm ét. N e m keltek fel, h an em nézegetni kezdték egy mást, m in t két erős ellenfél, akik erejüket latolva ha boznak, ho g y vajon ismét birokra keljenek-e. D a g o b e rt Félorm e vette fel elsőnek a harcot. - H o g y én vag y o k ennek a kéziratnak a szerzője,

azt az bizonyítja, h o g y ham arab b ism ertem , m in t maga. Héraclius n e m felelt. A tanár fo ly ta tta : - H o g y én vag y o k ennek a kéziratnak a szerzője, azt az bizonyítja, h o g y el tu d o m m o n d a n i elejétől végig m in d a hét nyelven, am in íród ott. H éraclius n em felelt. M élyen e lg o n d o lk o d o tt. For radalo m tö rt ki benne. A z kétségtelen, h o g y a g yőze lem vetélytársáé; h an em a szerző, akinek m egjelené sét áhítva áhította, m ost felháborította, m in t valam i álisten. M ost, h o g y m aga m ár csak letaszított isten, fellázadt az istenség ellen. A m ed d ig n e m m agát hitte a kézirat szerzőjének, eszeveszetten kívánta, h o g y ta lálkozzon vele; de attól a naptól fogva, m ik o r elju to tt odáig, h o g y azt gon d o lta : „Én csináltam ezt, én v ag yok a vándorló lélek” , m ár n em tu d o tt beletö rődni, h o g y más foglalja el a helyét. M in t aki inkább felgyújtja a házát, m in t h o g y elnézze, h o g y más köl tözik bele, abban a percben, m ik o r egy idegen m en t fel arra az oltárra, am it m agának em elt, felgyújtotta a te m p lo m o t és az istent, felgyújtotta a lélek ván dor lást. íg y hát hosszú csend u tán azt m o n d ta lassan, k o m o ly a n : - M aga bolond. Erre a szóra ellenfele ő ijö n g v e ro h an t rá, s m ég ádázabb harc tö r ki, ha az ápolók össze n em szalad nak, és vissza n em viszik a vallásháborúk két m eg újítóját az őket m egillető lakóhelyre. A d o k to r m ajd egy hónap ig ki n e m tette a lábát a szobájából; m agánosan tö ltö tte napjait, fejét kezébe tem ette, és gondolataiba m erült. A dékán ú r és a rek to r ú r id ő n k in t m eglátog atták, és óvatosan, ügyes hasonlatokkal és tapintatos célzásokkal segítették az agyában folyó m unk át. E lm on dták neki például, h o gyan b o lo n d u lt m eg a balan^oni gim n áziu m nyelv79

tanára, egy bizonyos D a g o b e rt Félorm e n evű em ber: írt egy filozófiai értekezést Püthagorasz, A risztote lész, Platón tanairól, s azt képzelte, h o g y m ég C o m m odus császár idejében kezdte. % V égül egy napsütötte, szép reggelen ism ét a régi lett a d o k to r, a régi jó idők Héracliusa, élénken kezet szorított két barátjával, és közölte velük, h o g y ö rö k re szakított a lélekvándorlással, az állati létben való vezekléssel m eg az átváltozásokkal, és m ellét verve vallja m eg, h o g y tévedett. E gy hét m úlva kitárult előtte az őrültek házának kapuja. H U S Z O N K I L E N C E D I K FEJEZET

arról, hogyan esik a z ember olykor Charybdistől Scylláig A h o g y a d o k to r kilépett a végzetes házból, m egállt egy pillanatra a küszöbön, és teleszívta tüdejét a sza badság levegőjével. A zután hajdani k ö n n y ű lépteivel elindult a háza felé. V agy öt perce m ehetett, m ik o r egy k ö ly ö k m eglátta, s hirtelen R ittyentett egy hoszszút, am elyre tüstént egy hasonló fü tty felelt a szom szédos utcából. N y o m b a n oda is fu to tt egy másik siheder is, s az előbbi, rám utatva Héracliusra, elordí totta m agát, ah o g y a to rk á n kifért: - Itt az állatok em bere, kijött a bolondok házáb ól! - És m in d k e tte n n y o m á b a szegődtek a d o k to rn a k , s figyelem re m éltó tehetséggel utánozni kezdték az összes elképzelhető állat hangját. H am arosan m ég egy tucatra való utcagyerek csat lakozott az elsőkhöz, és a volt lélekvándorlás-tudósnak ép poly zajos, m in t am ily kellem etlen kíséretet szolgáltattak. E g yikük a d o k to r előtt haladt tízlépés nyire, és egy seprűnyélre tű zö tt n y ú lb ő rt h o rd o z o tt lo bog ó gyanánt, am elyet alighanem a szem étben ta80

Iáit; közvetlenül utána h árm an von ultak, dobpergést utánozva, után u k pedig a rém ü lt d o k to r, aki hosszú, feszes császárkabátjában, szemére h ú zo tt kalapjában olyan volt, m in t egy tá b o rn o k a serege közepette. M ö g ö tte futo tt, u g rá n d o z o tt, cigánykereket h án y t az u tcakö lykö k hada, csipogtak, bégettek, ugattak, nyá vogtak, nyerítettek, m ekegtek, k u k o rék o ltak , és ezer m ulatságos d o lg o t eszeltek ki a k apu ju kba tóduló polgárok ro p p a n t nagy öröm ére. A kétségbeesett Héraclius egyre jo b b a n sietett. Egyszerre csak egy k ó b o r kutya szaladt neki a lábának. A d o k to rn a k a fejébe szállt a vér, s oly iszonyúan b e lerú g o tt a sze gény állatba, am elyet hajdan m agához vett volna, hog y az fájdalm ában nyíva elm enekült. Héraclius k örü l oly hatalm as tetszésnyilvánítás harsant fel, hog y halálra rém ült, és futni kezdett, ah o g y a lába bírta, n y o m á b a n pokoli kíséretével. A banda forgószélként zúdult végig a város főú t vonalain, s a d o k to r házának falán tö rt m e g ; H éracli us látta, h o g y nyitva az ajtó, b e u g ro tt, és bezárta m a ga után, m ajd m ég egyre futva felm ent a do lg o z ó szobájába, ahol a m ajm a fogadta, nagy n y elvöltögetéssel fejezve ki az isten ho zottat. Erre a látványra hátrahők ölt, m intha kísértetet látna. M ajm a eleven em léke volt m in den bajának, egyik oka hób ortjának, a m egaláztatásnak m eg a gyalázatnak, am i érte. Egy tölgyfa zsám oly volt a keze ügyéb en, azt felkapta, és egy csapással b etö rte a k op o n y áját a szerencsétlen négykezűnek, am ely lo m h á n d őlt le gyilkosa lába elé. A d o k to r m e g k ö n n y e b b ü lt a kivégzéstől, bele roskadt egy karosszékbe, és k ig o m b o lta a császárka bátját. E k k o r m egjelent H o n o rin e , és m ajd elájult ö rö m é ben, m ik o r m eglátta H éracliust. B oldogságában gaz dája nyakába u g ro tt, jo b b ró l-b a lró l m egcsókolta, m egfeledkezve ily m ó d o n a különbségről, am ely a 81

világ szemében gazdát és szolgálót elválaszt; habár azt m o ndják, ebben valaha a d o k to r já r t elöl j ó példá val. H a n e m a csibészek hada csak n em oszlott szét, s ak kora zenebonát csapott a ház előtt, h o g y fléraclius nem állhatta továb b, és lem ent a kertbe. Szörnyű látvány táru lt elébe. H o n o rin e, aki őszintén szerette gazdáját, ha pana szolta is a hó bortjait, kellemes m eglepetést akart neki szerezni. Ú g y ő rk ö d ö tt a régebben idem enek ített ál latok felett, m in t egy anya, ú g y h o g y - hála a vala m en n y i állatfajra jellem ző term ékenységnek - olyan volt a kert, am ilyen az özönvíz elapadásakor a bárka lehetett, ahol N o é összegyűjtötte valam ennyi állat fajtát. Z űrzavaros tö m eg , nyüzsgő állatsereg, fű, fa, b o k o r és föld eltűnt alattuk. Az ágak m eghajoltak a m adárhad súlya alatt, odalenn pedig k uty ák , macs kák, kecskék, b árányo k, ty ú k o k , kacsák, pulykák hem peregtek a porban. A lég rezgett a különféle ki áltásoktól, am elyek rendkívül hasonlítottak azokhoz a h angokh oz, am elyeket a ház másik oldalán a gyerekfalka hallatott. Ez a látvány Héracliust teljesen kihozta a sodrából. O d a ro h a n t az ásóhoz, am elyet ottfeledtek a falnak tám asztva, és akár am a híres harcosok, akiknek hős tetteit H om érosz beszéli el, haragos szívvel, habzó szájjal, hol előre, hol hátra ugorva, jo b b ra -b a lra vagdalkozva, iszonyú mészárlást vitt véghez védtelen barátai között. A rém ü lt ty ú k o k átrepültek a keríté sen, a macskák felmásztak a fákra. E gynek se kegyel m ezett; leírhatatlan zűrzavar tám adt. A zután, m ik o r m ár m in d e n ü tt holttestek hevertek szanaszét a föl dön, m aga is összeroskadt a fáradtságtól, és m in t egy győztes hadvezér, elaludt a vérfürdő színhelyén. M ásnapra elszállt a dühe, szeretett volna sétálni egyet a városban. D e alig lépte át a kapuja küszöbét, 82

az utcasarkon lesben álló k ö ly k ö k ismét o rd ítozva ül dözőbe vették: - H u , hu, hu, az állatem ber, az álla tok b a rá tja ! - És e lkezdődö tt elölről az előző napi o rdítozás, m egszám lálhatatlan változatban. A d o k to r sebesen hazatért. Fojtogatta a düh, s m i vel az em bereken n em tö lthette ki, olthatatlan g y ű lö letre g yűlt és elkeseredett h á b o rú t esküdött m inden állatfaj ellen. A ttól fogva csak egy vágya, egy célja, egy gondja v o lt: öldösni az állatokat. Leste őket reg geltől estig, kertjében tő rt vetett a m adaraknak, csap dát állított az ereszcsatornán a szomszédság macskái nak elveszejtésére. M in dig n y ito tt kapuja ínycsiklan dó húsokat kínált az arra haladó kutyákn ak, s tüstént becsukódott, am in t az óvatlan áldozat enged ett a kí sértésnek. H am arosan innen is, o n nan is panaszok ér keztek ellene. A ren d ő rk ap itán y m aga m e n t el hozzá többször is, h o g y felszólítsa az ádáz harc m egszünte tésére; pereket akasztottak a nyakába, de bosszújának semmi se vethetett gátat. V égül általános felháboro dás tö rt ki. M eg in t felzúdult a város, s ha a fegyveres erők közbe n e m lépnek, aligha ízekre n e m szaggat ják. Bálánkon valam ennyi orvosát összehívták az elöljáróságra, azok pedig egyhan gúan b o lo n d n a k nyilvánították Héraclius Gloss d o k to rt. M ásodszor is végigm ent a városon két ren d ő r közt, és b ecsu kódott utána annak a háznak a nehéz kapuja, am elyre az volt felírva, h o g y : „E lm eg y ó g y in tézet” .

H A R M I N C A D I K FEJEZET

arról, hogy a z a közmondás, hogy „A ki a legbolondabb, az nevet a legnagyobbat”, nem mindig k y Vaz

M ásnap lem ent az intézm ény udvarába, s az első em ber, aki a szemébe ötlött, a lélekv án d o rló -k ö n y v szerzője volt. A két ellenfél egym ást m éregetve el indult egym ás felé. K örülállták őket. D a g o b e rt Félorm e felkiáltott: - ím e, itt az az em ber, aki el akarta rabolni életm ű vem et, el akarta orozni felfedezésem dicsőségét. A csődület felm oraj lőtt. Héraclius m egfelelt neki: - ím e, itt van, aki azt állítja, h o g y az állatok em be rek, az em berek pedig állatok. A zután egyszerre beszéltek m in d a ketten, egyre jo b b a n nekihevültek, és akárcsak első ízben, h a m aro san ölre m entek. A nézők választották szét őket. Ettől kezdve k i-ki káprázatosán szívósan és állhata tosan párthíveket to b o rz o tt m agának, ú g y h o g y kis idő m úlva az egész telep két ellenséges táborra sza kadt, s m indegyik oly lelkes, oly elszánt és oly en gesztelhetetlen volt, h o g y egy lélekvándorló el nem m eh etett egyetlen ellenfele m ellett se úgy, h o g y ször n y ű csata ne tö rt volna ki. Az igazgató, h o g y elkerül jé k a véres összecsapásokat, kénytelen volt k ü lö n -k ü lön sétaidőt kijelölni a lázadó p árto knak, m ert a Guelfek és G hibellinek nevezetes harca óta m akacsabb gyűlölet ellenséges p árto k at n em hevített. A továbbiakban, hála ennek az óvintézkedésnek, az el lenséges érdekszövetkezetek vezérei bo ld o g an éltek figyelmes, engedelm es, tiszteletteljes, szerető tanítvá nyaik körében. Héraclius és D a g o b e rt o ly k o r összerezzent éjszaka az ágyában; egy k utya k ó d o ro g vonítva a falak tövé 84

ben - a hűséges Püthagorasz az, csodam ód m e g m e nekült gazdája bosszújától, n y o m a in eljutott új lakó helye küszöbéig, s próbálkozik, hátha m egnyílna előtte annak a háznak a kapuja, ahová csak az e m b er nek van bejárása. 1875

Pór Judit fordítása

A szenteltvíznyújtó LE D O N N E U R D ’EAU BÉNITE

A falu szélén lakott valam ikor egy kis házban, nem messze az országúttól. Elvette egy kö rnyékbeli ta nyásgazda lányát, és b o g n á rm ű h e ly t rendezett be, s m ivel m ind a ketten sokat dolgoztak, össze is gyűj tö ttek egy kis vagyo nt. Csak az búsította őket na g y on, h o g y nem volt gyerekük. V égre aztán szüle tett egy fiuk; elnevezték Jeannak, s hol egyik dédel gette, hol a másik, kö rü lv ették szeretetükkel, úgy im ádták, h o g y egy óráig se bírták ki, h o g y ne lássák. Ö tesztendős volt, m ik o r cirkuszosok já rta k a vidé ken, és felállították bódéjukat a K özségháza téren. Jean m eglátta őket, kiszökött a házból, és az apja hosszas keresgélés után tudós kecskék és táncoló k u tyák közt talált rá, egy öreg b o hóc ölében ült, és na g y o k at nevetett. H á ro m nap m úlva, vacsoraidőben, m ik o r asztal hoz akartak ülni, a b o g n á r m eg a felesége észrevette, h o g y fiuk nincs a házban. Keresték a kertben, és h o g y n e m találták, apja kiállt az ú t szélére, és kiálto zott, ah ogy a to rk á n kifért: -Jean ! B e sö té te d e tt; a láthatárt barna pára lepte be, am ely távolinak, sötétnek és ijesztőnek m u tatta a dolgokat. Egészen közel h á ro m nagy fenyőfa m intha sírt volna. Egy hang se felelt; de valam i elm osódó jajgatás sod ró d o tt a levegőben. Az apa sokáig fülelt, folyton hal lani vélt valam it, hol jo b b ró l, hol balról, és kétségbe

esetten ro h an t bele az éjszakába, szüntelenül kiál tozva : - J e a n ! Jean! így fu to tt reggelig, kiabálásával felverve az éjsza kát, megijesztve a kószáló állatokat, szörnyű ag g o d a lom hajszolta, s o ly k o r m á r azt hitte, m egőrült. Fele sége a küszöbön ült, és z o k o g o tt reggelig. N e m találták m eg a fiukat. Mélységes bán atu k b an gyorsan m eg öregedtek. V égül eladták a házukat, és elindultak, h o g y m e g keresik m aguk. K érdezgették a pásztorokat a h egyoldalakon, a vándorkereskedőket, a parasztokat a falvakban, a hi vatalos em berek et a városokban. D e hát hosszú idő telt el azóta, h o g y elveszett a fiuk; senki n e m tu d o tt sem m it; nyilván m ár ő is elfelejtette a nevét m eg a falujáét is; és rem é n y ü k vesztve zokogtak. H am arosan elfo g y o tt a p énzük; a k k o r elszegődtek napszám ba tanyákra és vendégfog adó kba, a legalantasabb m u n k á t végezték, azt ették, am it m ások m eg hagytak, ke m é n y fekhelyen háltak, és dideregtek. D e m ik o r m ár a ro b o t n ag y o n elgyengítette őket, n em adtak m u n k á t nekik, és kénytelenek voltak koldulni az utakon. S zo m o rú arccal, rim án k o d v a m egszólí tották az ú to n já ró k a t; k o ld ultak eg y -eg y falat ke nyeret az aratóktól, akik egy fa kö rü l ebédeltek dél ben a m ező n ; leültek az árokpartra, és szótlanul m e g ették. Egy vendégfogadós, akinek e lm o n d ták szerencsét lenségüket, azt m o n d ta nekik egy n a p o n : Ism ertem én is valakit, akinek elveszett a lánya; Párizsban találta m eg. T ü stén t elindultak Párizsba. M ik o r beértek a nagy városba, elszörnyedtek, h o g y m ilyen óriási, és h o g y m ilyen tö m é rd e k em b e r jár-kel benne. 87

H a n em azt m indjárt látták, h o g y itt kell lennie va lahol e közt a sok e m b e r közt, csak nem tudták, h o gyan fogjanak hozzá a kereséséhez. M eg attól is tar tottak, h o g y n em ism erik m eg, hiszen tizenöt éve n em látták. V égigfiirkésztek m inden teret, m inden utcát, ahol csoportosulást láttak, m egálltak, sorsszerű találkozás ban, csodálatos véletlenben, a gondviselés kegyelm é ben rem énykedtek. G yakran csak ú g y céltalanul ő d ö n g tek egym ás m ellett, oly szom orú arccal, oly szánalmasan, h o g y kéretlenül is kaptak alamizsnát. V asárnaponként egész napjukat a te m p lo m o k ka pujában tö ltö tték , elnézték a ki-be özönlő töm eget, fürkészték az arcokat valami csekély hasonlatosság rem ényében. T ö b b szö r is felismerni vélték, de m in dig csalódtak. Az egyik te m p lo m küszöbén, ahová a leg töb bet jártak , álldogált egy öreg szenteltvíznyújtó, azzal összebarátkoztak. Az ő tö rtén ete is ro p p a n t szom orú volt, és a részvétből, am it éreztek iránta, nagy b arát ság született k ö zö ttü k . V égül össze is kö ltöztek egy n y o m orú ságo s odúb a, a legfelső em eletére egy nagy háznak, am ely igen messze volt, egészen kinn a m e zők szélén; és a b o g n á r o ly k o r helyettesítette is új ba rátját a te m p lo m b a n , ha m egbetegedett. R o p p a n t k em é n y tél k ö szö n tö tt rájuk. A szegény szenteltvíz n y ú jtó m eghalt, és az egyházközség papja a b o g n árt tette m eg u tódjának, akinek szerencsétlen sorsát is m erte már. A ttó l fogva m in d en reggel leült ugyan arra a hely re, s egy oszlopnak dörzsölgetve a hátát, szüntelenül k o p ta tta -n y ű tte a régi követ. M e rő n nézett m inden férfit, aki b em e n t, és olyan türelm etlen ül várta a va sárnapot, m in t a bentlakó diák, m e rt o ly a n k o r a te m p lo m egész nap tele volt. 88

N a g y o n m eg öreg edett, a bolthajtások nyirkossága* csak m ég jo b b a n m eg tö rte az erejét; és m inden nap pal fo g y atk o z o tt a rem énye. M á r m in d en k it ism ert, aki misére já r t; tudta, m i k or jö n n e k , ism erte a szokásaikat, m egism erte a k ő k ockák on k o p o g ó lépteiket. O ly szűk m ederben folyt az élete, h o g y az is nagy esem ény volt neki, ha idegen jö t t a tem p lo m b a. Egy n apon két h ölgy érkezett. Az egyik öreg volt, a m á sik fiatal. Valószínűleg anya és lánya. M ö g ö ttü k fel tűn t egy férfi, és csatlakozott hozzájuk. Kifelé m enet köszöntötte őket, s m iu tá n m eg h in tették m agukat szenteltvízzel, karját n y ú jto tta az idősebbiknek. „N y ilv á n a fiatal v őlegénye” - gon d o lta a bognár. És estig k u ta to tt em lékezetében, hol láth ato tt vala ha egy fiatalem bert, aki hasonlított em erre. D e az, akire em lékeztetett, az m ost öreg e m b er lehet, m ert úgy rém lett neki, h o g y ő m ég fiatal ko rában ismerte. Ez a férfi gyakran eljött a két hölggyel, és a h o m á lyos, távoli és m egfoghatatlan hasonlatosság annyira nyu gtalan ította az öreg szenteltvíznyújtót, h o g y m a gával vitte a feleségét is, hadd támogassa m e g g y e n gült em lékezetét. Egy este, a lkon yaiko r, belépett m ind a h áro m ide gen. M ik o r elhaladtak m ellettük, az öreg m e g k é r dezte : - N o ! N e m ism ered? Az asszony m aga is izgatottan k u ta to tt em lékeze tében. H irtelen egészen halkan azt m o n d ta : - D e igen . . . de igen. . . csak ez sötétebb hajú, m agasabb, erősebb, és úri ruhát visel; h anem azért, apja, ez a te fiatalkori arcod! Az öreg összerezzent. C sak ugyan ; őrá hasonlít m eg a testvérére is, aki m eghalt, m eg apjára, akit m ég ism ert fiatalon. Ú g y m eg voltak rendülve, h o g y n em ju to tta k szóhoz. 89

A zok h árm an jö tte k visszafelé, távozni készültek. A férfi egy ujjal m egérintette a szenteltvíztartót. A k k o r az öreg, akinek ú g y reszketett a keze, h o g y szen teltvízeső z áp o ro zo tt a földre, felkiáltott: * -Jean? A férfi m eg to rp a n t, ránézett. Az öreg halkabban m egism ételte: -Jean? A két nő bám ulta, n em értették a dolgot. A k k o r zokogva harm ad szor is azt m o n d ta : -Jean? A férfi egészen közel hajolt az arcához, és egy g ye rekko ri em lék fénye g y ú lt ki az agyában : - Pierre papa, Jeanne m am a! M in d e n t elfelejtett, az apja másik nevét is, a falujá ét is; de erre a nég y szóra em lékezett, hiszen annyi szor e lm o n d ta: Pierre papa, Jeanne m am a. T érd re esett, arcát az ö reg em b er lábának támasz totta, és sírt, és csókolgatta apját és anyját, akiknek el akad t a lélegzetük határtalan ö rö m ü k b en . A két hö lg y is sírt, m egértették , h o g y nagy b ol dogság szakadt rájuk. A zután m indannyian elm entek a fiatalem berhez, ő pedig elmesélte a történetét. A cirkuszosok m ag ukkal vitték. H á ro m esztendeig sok földet bejárt velük. A zután a társulat feloszlott, és egy szép napon egy kastélyban egy öreg hö lg y pénzt adott, h o g y neveljék fel, m ert m egtetszett neki a kis fiú. M ivel okos volt, iskolába adták, g im názium ba is járatták , és az öreg hölgy, neki m agának nem lévén gyerm eke, ráhagyta a vagyonát. O is kereste a szü leit, de mivel csak erre a két névre em lékezett, hogy „Pierre papa, Jeanne m a m a ” , n e m találhatta m eg őket. M ost házasodni készült, és b em u ta tta a je g y e sét, aki n ag y o n j ó volt és n a gyo n szép.

M ik o r a két öreg is beszám olt bánatáról és fárado zásairól, m eg in t összecsókolóztak; és ezen az estén nagyon sokáig fennm aradtak, n em m ertek lefeküdni, féltek, h o g y a boldogság, am it oly sokáig kerestek, álm ukban m egint elhagyja őket. D e a keserűség, am i osztályrészükül ju to tt, m ind elfogyhatott m ár, m e rt h oltuk ig b o ld o g o k voltak. 1877. szeptember

Pór Judit fordítása

Friss limonádét tessék! C O C O , C O C O , C O C O FRAIS!

H allottam , aho gy elmesélték O llivier bácsi halálát. T u d ta m , h o g y a m ik o r szelíden, békén elszenderült nagy szobájának hom ályában, m ert a fü g g ö n y ö k e t behúzták a rettentő júliusi hőség m iatt, az izzó nyári délután fojtó csöndjében az utcáról egyszerre behal latszott egy ezüstös kis csengő szava. N y o m b a n utána éles hang hasított át a to m p a forróságon: Friss lim on ádét tessék! Itt a friss lim onádé! Tes sék, hölgyek, tessék, friss lim onádét tessék! N a g y b á ty á m m eg m o z d u lt, halvány m osolyféle j e lent m eg ajkán, szem ében m ég egyszer fölcsillant va lam i vidám ság, aztán csakham ar ki is aludt, örökre. Jelen voltam a végrendelet fölbontásánál. T e rm é szetesen nag y b áty ám , Jacques örökölte apja v ag y o n át; az én apám ra néhány b ú to r m aradt, em lékül. Az utolsó p o n t rám v o natko zott. így szólt: Unokaöcsémre, Pierre-re hagyományozom néhány lapnyi kéziratomat, e z Íróasztalom bal oldali fiókjában talál ható; hagyok rá továbbá ötszáz frankot, a zza l a céllal, hogy vadászfegyvert vegyen rajta magának, valamint szá z frankot a zza l, hogy ajándékozza nevemben a z első limonádéárusnak, aki a z útjába kerül. . . Általános elképedés tám adt. Á tadták a kéziratot; abból világosság derült a furcsa hagyom ányozásra. Itt következik, szó szerint való m ásolatban:

A z ember mindig babonák jármában élt. Hajdanában azt hitték, valahányszor gyermek születik, kigyullad egy csillag; ez a csillag követi őt élete során, szerencséjét ra gyogásával, balsorsát elhomályosulásával je lzi. H isznek az üstökösök, a szökőévek, a péntek, a tizenhármas szám bűvös erejében. Úgy gondolják, vannak, akik sorsot vet nek, és vannak, akik szemmel vernek. „Mindig balsze rencsét hoz rám, ahányszor csak találkozom vele” mondják. M indez igaz. Én is hiszek benne. Igyekszem jobban megmagyarázni. Nem a dolgok és élőlények rejtélyes hatásában hiszek, hanem a véletlen rendjében. Tagadhatatlan, hogy a véletlen jóvoltából fo n tos dolgok történtek olyankor, amikor üstökös járt a z égen, és estek fontos dolgok szökőévekben is, és bizonyos neve zetes balesetek pénteken történtek, vagy kapcsolatban áll tak a tizenhármas számmal; előfordult, hogy némely sze mélyek megjelenésével egyidőben némely események is megismétlődtek, és igy tovább. Ebből származnak a babo nák. Hiányos és fölületes megfigyelésből, mely a z egybe esést oknak veszi, és nem nyom oz tovább. Nos, a z én csillagom, üstökösöm, péntekem, tizenhár mas számom, sorsvetőm kétségkívül egy-egy limonádéárus volt. Születésem napján, mondják, ablakunk alatt egész álló nap ott kiáltozott egy ilyen limonádés. Nyolcesztendős koromban nevelőnőmmel sétálni men tünk egyszer a Champs-Élysées-re, s ahogy át akartunk kelni a z úttesten, hátunk mögött hirtelen megszólalt egy limonádéárus csengőcskéje. Távolabb katonák meneteltek, nevelőnőm azokat figyelte; én meg hátrafordultam, és a limonádést bámultam. Kétlovas hintó közelgett, egyenest ránk hajtott, villámsebesen. A kocsis kiáltott. Nevelőnőm nem hallotta; nem hallottam meg én sem. Éreztem, hogy elesem, hempergek, végem. . . s egyszerre csak, hogyan, hogyan nem, ott találtam magam a limonádés karjában; hogy magamhoz térítsen, a limonádéstömlő kis csöve alá 93

tartotta a számat, kinyitotta a csapot, limonádét permete zett arcomba. . . s ettől egészen helyrejöttem. Nevelőnőmnek betörött a z orra. És ha eztán is buzgón nézegette a katonákat, a katonák bizony neqx nagyon nézték meg többé. Tizenhat éves koromban vettem meg az első vadász puskámat; a vadászat előtti napon a postakocsi-állomás felé tartottam, karomon vezetve öreg édesanyámat, aki na gyon lassan lépkedett a reumás lábaival. Egyszerre csak kiáltás harsan mögöttünk: - Friss limonádét! Friss limonádét! A hang mind közelebb jött, a nyomunkba szegődött, követett, üldözött. M intha egyenesen nekem szólt volna, mint egy kihivás, mint egy sértés. Úgy éreztem, mindenki engem néz, és rajtam nevet; az árus meg csak kiabálta, hogy „Friss limonádét! ” - mintha engem akarna csúfolni vele, csillogófegyveremet, vadonatúj vadásztáskámat, vadonat,friss”, gesztenyebarna, bársony vadászöltönyömet. Még a kocsiban is hallottam. Másnap egyetlen vadat sem lőttem; lőttem viszont egy kutyát,futtában nyúlnak néztem ; és lőttem egy jércét, ab ban a hiszemben, hogy fogoly. Madárka szállt előttem egy sövényre; megcéloztam, elrepült; de valami keserves bőgéstől földbe gyökerezett a lábom. Késő éjszakáig hallat szott. . . Sajnos, apámnak meg kellett fizetnie a szegény parasztgazda tehenét. Huszonöt éves koromban egy reggel egy öreg limonádé árust láttam, arca csupa ránc volt, a háta görnyedt, botjára támaszkodva alig vonszolta magát, s majdhogy össze nem roskadt a tartálya alatt. M intha valamiféle istenség lett volna, a világ összes limonádéárusának patriarchája, ős atyja, nagyfőnöke. Ittam nála egy pohár limonádét, és húsz sout adtam neki érte. Egy mélyről jö v ő hang, mely mintha inkább a bádogtömlőből hangzott volna, mint az emberből, aki a tömlőt cipelte, azt nyögte: - E z majd szerencsét hoz magának, kedves jó uram. 94

A z n a p ismerkedtem meg a feleségemmel, aki egész éle temre boldoggá tett. Végül a zt is egy limonádéárusnak köszönhetem, hogy nem lettem prefektus. Kitört aforradalom. Erőt vett rajtam a közszereplés vá gya. Gazdag voltam, köztiszteletben álltam, és ismertem egy minisztert; kihallgatást kértem tőle, jelezve látogatá som célját. Hajlandó volt fogadni, s e zt a lehető legbarát ságosabb formában adta tudomásomra. A kijelölt napon (nyár volt, irgalmatlan hőség) világos nadrágot vettem, világos kesztyűt, lakk orrú, világos drapp cipőt. A z utcák csak úgy izzottak. A z ember majd beleragadt a járdák megpuhult aszfaltjába; a z úttestet pe dig valóságos szennycsatornává változtatták a z öntözőko csik. E z t a meleg, mondhatni mesterséges sarat a z utcasep rők itt is, ott is egybekotorták, s a púpokat aztán belökdösték a lefolyókba. Nekem csak a kihallgatás járt a z eszem ben; és siettemben egyszer csak elémbe került egy ilyen iszapfolyó. Nekirugaszkodtam: e g y . . . k e ttő .. . Éles, ri asztó kiáltás hasított a fülembe: - Limonádé! Kinek kell friss limonádé? Önkéntelen mozdulatot tettem, mint akit hirtelen meg lepetés ér; és elcsúsztam. Szánalmas, keserves dolog volt. . . ott ültem a sár kellős közepén. . . nadrágom fekete lett, ingem sárfoltos; a kalapom mellettem úszott. A vad, üvöltéstől rekedt hang pedig szakadatlanul harsogott: - Limonádé! Friss limonádé! Előttem vagy húszán szinte vonaglottak a nevetéstől, és féktelen fintorgással bámultak rám. Hazarohantam. Átöltöztem. De a kihallgatás ideje közben lejárt. A kézirat így v ég z ő d ö tt:

Barátkozzál össze egy limonádéárussal, kedves kis Pi erre. A m i engem illet, én boldogan mondok búcsút a világ nak, ha halálom pillanatában egy limonádés kiabáló hang já t hallom. M ásnap találkoztam eggyel a C ham ps-É lysées-n; öreg volt, n a g y o n öreg, és nag y o n n y o m o ru ltn a k látszott. O d a a d ta m neki a n ag y b áty á m száz frankját. Elképedt, m e g rem eg ett, m ajd azt m o n d ta : K öszönöm szépen, úrfi, ez szerencsét hoz m agá nak. 1878. szeptember 14.

Rónay György fordítása

Simon apja LE P A P A DE S I M O N

Elhangzott a déli csöngetés. Az iskola kapuja kivá g ó d o tt, és a gyerekek egym ást taszigálva rohantak kifelé, h o g y m inél h am arabb az utcán legyenek. D e ma n em széledtek el r ö g t ö n ; n em siettek haza ebédel ni, m in t m ásko r; eg y -k ét lépés után m egálltak, cso po rto k b a verődtek, és sugdolózni kezdtek. M a reggel ültették be az osztályba S im ont, a B lanchotte fiát. O tth o n v alam ennyien hallottak m ár B lanchotteról. Szem től szem ben m ind en h o l szívesen fogadták, de egym ás k ö z ö tt az asszonyok csak szánakozó jó in dulattal beszéltek róla - s ez a hang átragadt a gyere kekre is, anélkül, h o g y tu d ták volna, m iről van szó. S im ont, a fiát azonban nem ism erték, ő soha n em m o zd u lt ki hazulról, egyszer sem rohangált velük a kisváros utcáin vagy a folyóparton. N e m is szerették; s m ost m eglepődve és b o ld o g a n hallgatták és adták tovább egy tizennégy-tizenöt éves kamasz híreit, ez a nagy fiú, úgy látszik, sok m in dent tu d o tt, és ravaszul h u n y o rg a to tt: - T u d j á t o k . . . ez a S i m o n . . . e z . . . hát ennek nincs apja! A B lanchotte fia m ost tű n t fel az iskola kapujában. H ét-n y o lc éves lehetett. Kissé sápadt volt, n agyon tiszta, arca félénkségről és ném i ü g yefog yottságról árulkodott. Hazafelé indu lt anyjához; a szanaszét álldogáló csoportokból m ég m indig sugdolózva, gonosz, ke 97

gyeden gyerekpillantásokkal m é re g e tté k ; látszott, hog y készülnek valamire. Lassan melléje szállingóz tak, és egészen körülvették . Csodálkozva, zavartan állt kö zö ttü k , nem értette, m it akarnak tőle* Az a ka masz, aki leleplezte őt, s aki m ost büszkén élvezte a hatást, végre odaszólt neki : - T ég ed h o g y hívnak? - Sim on - felelte ő. - S im o n. . . és aztán? M i a másik neved? A gyerek zavartan ism ételte: - Sim on. A kamasz rákiáltott: - Simon. . . ez így m ég sem m i! N e m hívnak vala kit csak S im o n n a k ! A kisfiú m ajd n em sírt, m ár harm adszor ism ételte: - D e Sim on a nevem . A kö ly k ö k rö h ö g n i kezdtek. A kamasz diadalm a san kiáltotta: - Látjátok, nincs apja! N a g y csend tám adt. A g yerekeket m e g d ö b b e n te t te a rendkívüli, lehetetlen, szörnyű eset - egy fiú, aki nek nincsen a p ja ! Ú g y néztek rá, m in t egy csodára, m in t egy szörnyszülöttre, az ö ntudatlan m egvetés to lult fel bennü k, am it odahaza éreztek m eg, ha anyjuk B lanchotte-ról beszélt. A kis S im on egy fának dőlt, n e h o g y összeessék. M intha valam ilyen jóvátehetetlen szerencsétlenség szakadt volna rá. Szerette volna m e g m a g y a r á z n i... de m it is? N e m tudta m egcáfolni a rettenetes vádat, ho g y nincs apja. V égül ólom szürke arccal, anélkül, h o g y m eg g o n d o lta volna, m it m o n d - feléjük kiál totta : - Igenis v a n ! - U g y a n hol? - g ú n y o ló d o tt a kamasz. A kisfiú h allgatott; n em tudta. A gyerekek izga tottan felnevettek. Ezekben a vidéki fiúkban m ég

erősen élt az állati ö s z tö n : ugyanazt a kegyetlen vá gyat érezték, m in t a b a ro m fiu d v a r tyúkjai, am ik o r széttépik m ag u k közül azt, am elyik megsebesült. Si m o n hirtelen rászólt egy kisfiúra, aki a szomszédban lakott. Az anyja özvegy volt, és Sim on látta, ho g y ő is m in dig egyedül van az anyjával. - H á t te? - m on dta. - Hiszen neked sincs apád! - D e h o g y n e m ! - kiáltotta a másik. - N e k e m van! - H o l ? - kérdezte Sim on. - M e g h a lt! - jelen tette ki a gyerek büszkén és fen séggel. - Az én apám a tem ető b en van! A gonosz taknyosok m o ro g v a helyeseltek, m intha a tem e tő b en fekvő apa előkelőbbé tette volna társu kat, s végképp m egsem m isítené a másikat, akinek sem m ilyen apja sincs. A legtöbb k ö ly ö k apja kom isz fráter volt, részeges vagy tolvaj, durva a feleségével, s ezek a fiúk m ost mégis közelébb n y o m u lta k S im on hoz, d urv án lö kdösődtek, m intha ők, a törvényesek, m eg akarták volna fojtani, akit nem védett a tö r vény. Az egyik, aki m á r-m á r rádőlt, hirtelen kiöltötte a nyelvét, és g únyosan ordítozni kezdte: - N incs a p j a ! . . . N incs apja! Sim on m in d k ét m arkával belekapott a hajába, va dul rugdosni kezdte a fiú lábát, és teljes erejével az ar cába harapott. H atalm as kavarodás tám adt. A két ve rekedőt szétválasztották, m ajd m indny ájan S im on nak estek, s a kisfiú végül o tt m arad t a földön, össze rugdalva, m egtépve, m egsebesítve, az ujjongó k ö r közepén. A m ik o r felállt, s gépiesen tisztogatni kezdte bém o csk o ló d o tt kis kabátját, valaki feléje kiáltotta: - N o , és m ost e r e d j . . . m o n d d el az apádnak! Ebben a pillanatban adta fel a harcot. Ezek erő sebbek voltak, m in t ő, m egverték , s m ég válaszolni sem tu d o tt nekik, m e rt m egsejtette, h o g y igazat m o n d ta k : n em volt a p ja ! N é h á n y pillanatig dacosan 99

k ü z d ö tt könnyeivel, torka összeszorult, fulladozott, m ajd hangtalanul sírni kezdett, egész teste rázkódott. Ellenségeit vad ö rö m kapta el, m e gragadták egy más kezét, s akár az em b erevő k, borzalm as jó k e d v ükben körültáncolták, s egyre csak ezt ü v ö ltö tté k : - N incsen apja! N incsen apja! S im on hirtelen elhallgatott. Eszét vesztette a d ü h től. A lába előtt k ö v e k hevertek, sorra felkapta őket, és m inden erejét összeszedve, hóhérai közé hajigálta valam ennyit. K é t-h á ro m fiút eltalált, ezek feljajdulva m enekültek. A kisfiú arca olyan félelmetesen eltor zult, h o g y a tö b b i is m egrém ü lt. G yáván m egfuta m odtak. A tá m a d ó k m indig így m enekülnek, ha szem bekerülnek valakivel, aki végsőkig elkeseredett. A kis apátlan gyerek egyedül m aradt, s ek k o r ő is futni kezdett, futni kifelé, a rét felé - egy em lék tá m ad t fel benne, s n y o m b a n utána a nagy elhatározás. B eugrik a folyóba! T alán egy hete látta, h o g y egy szerencsétlen koldus a vízbe fojtotta m agát, m e rt sem m ije sem volt már. Sim on o tt állt, a m ik o r kihalászták; és ez a szom orú alak, aki m indig olyan szánalmas, piszkos és csúnya volt, m ost békésen feküdt. A kisfiút m eglepte: sápadt arcával, hosszú, nedves szakállával, n y ito tt szemével m ilyen m eg n y u g o d o tt. „ M e g h a lt” - m o n d tá k k ö rü lötte. Valaki hozzátette: „ M ár b o ld o g !” - És Sim on is a vízbe akart ugrani, m in t az a szerencsétlen, akinek n em volt pénze; neki apja n em volt. A víz fölé hajolt, és nézte a folyását. H alak villan tak ide-oda a tiszta áram lásban, néha felvetették m a gukat, és elkapták a víz színén rö p k ö d ő legyeket. M á r n em sírt, figyelm ét teljesen lek ö tö tte a halak mesterkedése. D e ahogy a nagy v iharok rö v id szüne teiben hirtelen szélroham ok ropo gtatják m eg a fákat, s máris to v á b b ro h a n n a k és elenyésznek, benne is éles

ioo

fájdalom m al újra feltám adt az elhatározás: „A vízbe fo jtom m agam , m e rt nincs a p á m !” Jóleső m eleg volt. Az enyhe nap átlangyosította a füvet. A víz tü k ö rk é n t rag y o g o tt. S im on m ost b o l dog volt, a k ö n n y e k u tán elbágyadt, aludni szeretett volna, itt a fíivön, a m elegben. Kicsi zöld béka u g ro tt a lába elé. M eg akarta fogni. De a béka to v á b b u g ro tt. Erre u tánav etette m agát - három szor is elhibázta. V égre mégis elkapta egyik hátsó lábát, s nevetnie kellett, h o g y a n ficánkolt a kis o sto b a : szabadulni akart. M egfeszítette vastag c o m b jait, m ajd hirtelen kilökte m in d k ettő t, m in t két m e rev r u d a t; arany karikás szeme egészen nekim ereve dett, s elülső lábával ú g y csapkodott a levegőbe, m intha keze volna. A kisfiúnak a békáról egy já té k sze rju to tt eszébe: a cikcakkban egym áshoz szegezett, keskeny falécek, am elyek hasonlóképpen m ozgatták a rájuk illesztett kis katonákat. A lakásuk is eszébe j u tott, m ajd az édesanyja; m egint n ag y o n szom orú lett, és sírni kezdett. M eg re m eg ett; letérdelt, im ád kozott, m in t este, elalvás előtt. D e im áját n e m tudta befejezni, m e rt a zokogás annyira elővette, h o g y tes te szüntelen görcsökben rángott. M ár ne m is g o n d o l k o d o tt, a világ elhom ályosult kö rü lö tte, teljesen átadta m agát a sírásnak. H irtelen súlyos kéz ereszkedett a vállára. M ély h a n g o n kérdezte v a la k i: - M iért vagy annyira elkeseredve, ö reg em ? S im on hátrafordult. Magas, erős m unkás nézett rá barátságosan. H ullám o s fekete haja s u gyanilyen sza kálla volt. A kisfiú szeme s torka tele volt könnyel. - M e g v e rte k . . . - m ondta. - M e g v e rte k . . . m ert é n . . . m e rt n e k e m . . . n in c s. . . a p á m ! - U g y an ! - m o so ly g o tt a férfi. - M indenkinek van apja. D e a gyerek g y ö trő d v e , fuldokolva ism é te lte : 10 1

- D e n e k e m . . . nincs! A m unkás elk o m o ly o d o tt, m egism erte a Blanchotte fiát. Csak n em régiben került a kisvárosba, de m ár hallotta történetét. % - N o , gyere szépen. . . N y u g o d j m eg, k isfia m !. . . Haza viszlek a m am ához. És m ajd szerzünk neked apát! M egindultak az úto n , a nagy a kicsi kezét fogta, és a férfi m egint m o so ly g o tt - n em bánta, h o g y m e g ismeri B lan ch o tte-o t; azt beszélték, h o g y a városka legszebb lányai közé tartozik. És ha egy lány m ár fél relépett - valam i ilyesfélét g o n d o lt - , talán m ásod szor is m e g te szi.. . N a g y o n tiszta, kicsi, fehér ház elé értek. - Itt vag y u n k - m o n d ta a gyerek, és elkiáltotta m a g á t: - M a m a ! M a m a ! . . . K ijött az asszony, és a m unkás m ár n e m m osoly g o tt : rö g tö n tudta, h o g y ezzel a magas, sápadt lány nyal n em lehet tréfálni. Szigorúan állt a kapuban, m in t aki a ház küszöbét védelm ezi a férfitól, a házét, m elyben egy másik m ár elárulta őt. E lbátortalanodva kezében tartotta sapkáját, bizonytalanul kezdte: - V isszahoztam, asszonyom , a kisfiát. . . Eltévedt a fo ly ó p a rto n .. . Sim on felágaskodott, és átkulcsolta anyja ny akát; m ár m eg in t sírt. - N e m , nem , m a m a !. .. Én be akartam ugrani a v íz b e . . . a fiúk m e g v e r te k ! .. . M e g v e r te k . .. m ert nincs apám ! Fellángoló pirosság ö n tö tte el az asszony arcát, h ú sába hasított a fájdalom , gyerekét hevesen m agához szorította, és a k ö n n y ek csak ú g y folytak lefelé az ar cán. Az em ber m eg in d u ltan állt ott, n e m tudta, h o gyan m enjen el. A kisfiú hirtelen hozzászaladt: - A kar az apám lenni? N a g y csend lett. B lanchotte a falnak dőlt, kezét 102

szívére szorította, hallg ato tt; átjárta a szégyen. A m i kor a gyerek látta, h o g y senki n em felel neki, m egint csak ő sz ó lt: - H a nem akar. . . visszamegyek, és b e u g ró m a v íz b e ! A férfi tréfával próbálta m egoldani a helyzetet, ne vetve m o n d ta : - M ár h o g y n e akarnék? - A k k o r m o n d d m eg, h o g y hívnak - m akacskodo tt a gyerek. - M o n d d m eg a nevedet, h o g y felelni tudjak nekik! - Philippe v ag y o k - felelte a férfi. Sim on néhány pillanatig hallgatott, m intha jó l m eg akarná jegyezni a nevet, azután egészen m eg ny u g o d v a tárta feléje m in d k ét kaiját: - H á t a k k o r te vagy a papám , Philippe! A m unkás m agasba em elte a kisfiút, gyorsan két csókot n y o m o tt az arcára, s nagy léptekkel m ár m en t is. A m ik o r m ásnap a gyerek belépett az osztályba, kom isz röhögés fogadta; tanítás után a kamasz újra akarta kezdeni, de S im on ú g y vágta fejéhez a kész m o n d a to t, m in t a k ö v e t: - Az apám at Philippe-nek hívják! G y ö n y ö rk ö d ő üvöltés harsant fel m inden o ld a lró l: - Ki az a Philippe ? . . . Miféle Philippe ?. . . H ol szedted ezt a Philippe-et? S im on n e m felelt n e k ik ; hitében m egin gathatatla nul, kihívó pillantással nézte őket, készen arra: bár ho g y an m egkínozhatják, de n em fu tam o d ik m eg előlük. A tanító szabadította ki, békén hazam ehetett anyjához. Az elkövetkező h á ro m h ó n apban a nagy darab Philippe gy akran m e n t el B lanchotte háza előtt, és néha-néha, a m ik o r az asszony az ablaknál varrt, n e k ib áto ro d o tt, s m egszólította. B lanchotte udvaria 10 3

san felelt neki, m indig k o m o ly m aradt, sohasem ne vetgélt, és n em engedte be házába. M égis - hiszen m inden férfi ostoba - olyasfélét go n d o lt, h o g y az aszszony néha elpirul, am ik o r vele beszél. „ D e olyan nehéz az elvesztett jó hírt visszanyerni; ha sikerül is, nag y o n törékeny. H iába volt B lanchotte g yanak vó és tartó z k o d ó , máris fecsegtek róla. Sim on azonban n ag y o n szerette ú jo nnan szerzett apját, m ajd n em m in den este, am in t a m u n k a befeje ződ ött, sétára in dult vele. Szorgalm asan já r t az isko lába, és osztálytársaival n ag y o n önérzetesen viselke dett, soha nem felelt nekik. D e a nagy kamasz, aki először m eg tám adta, egy szer m egint csak odaszólt n e k i: - H azudtál, fiam! N incs apád, szóval n em is hív hatják P h ilip p e -n e k ! - M iért ne volna? - kérdezte Sim on izgatottan. A kamasz kezét dörzsölte. - M e rt ha volna, férje lenne az anyádnak. Sim ont m egzavarta a helyesnek látszó érvelés, de azért így felelt: - Mégiscsak az apám ! - H á t az le h e t. . . - rö h ö g ö tt a kamasz - , de azért nem egészen. A kisfiú lehajtott fejjel, tű n ő d v e m e n t az öreg Loizot kovácsm űhelye felé - itt d o lg o z o tt Philippe. Ezt a ko vácsm űhely t sűrűn körülállták a fák. B ent nag y o n sötét volt, csak az óriás tűzhely vörös fénye világította m eg hatalm as lobbanásokkal az öt m ezte len karú kovácsot, akik siketítő csattogással verték az üllőt. Álltak, v öröslöttek, m in t az ö rd ö g ö k , szem ü ket az izzó vasra szögezték, m elyen éppen d olgoztak ; nehézkes g ondolataik eg y ü tt já rta k az em elkedő és lehulló kalapáccsal. S im on észrevétlenül lépett be, halkan o d am e n t, és m eghúzta barátja kabátját. A férfi hátrafordult. 104

A m u n k a hirtelen m egakadt, valam ennyien figyel mesen odanéztek. E bben a szokatlan csendben szár nyalt fel Sim on tö rék en y g y e re k h a n g ja : - Ide hallgass, Philippe! A M ichaud fiú azt m o n d ta ma, h o g y te n em vagy egészen az apám . - M ár m iért ne volnék ? - kérdezte a kovács. A gyerek ártatlanul felelte: - M e rt nem vag y a m am a férje. Senki n em nevetett. Philippe, a kovács az üllőre tá m asztotta a kalapácsot, s fejét hatalm as kezére hajtva e lgon dolk odott. N é g y barátja nézte, s az óriások k ö zött a kis Sim on szorongva várt. V égül az egyik k o vács - m in th a csak m ind n y áju k go n d o latát m o n d ta volna ki - Philippe-hez fo r d u lt: - Pedig rendes, jó lány az a B lanch otte. . . és tisz tességes, ha m eg is já r ta . . . Jó feleség lenne egy be csületes férfinak! - Igaz! - hagyta rá a másik három . A kovács fo ly ta tta : - A ztán az ő hibája-e, h o g y elb u k o tt? A zt m o n d ták neki, feleségül v eszik . . . H án y asszonyt ism erek, akit m a m indenki tisztel, és ug yanazt t e tte . . . - D e m ennyire! - felelte kórusban a másik három . Az első to vább beszélt: - És csak az isten tudja, m e n n y it k ín ló d h a to tt sze gény, am íg egyedül nevelte a g y e re k é t! M en n y it sír hatott, soha n em já r sehová, legfeljebb a tem p lo m b a! - Igaz, igaz! - helyeseltek a többiek. Csak a fújtató lihegése hallatszott, a m in t a tüzet élesztgette. Philippe hirtelen S im onho z hajolt. - M enj haza, és m o n d d m eg a m am ádn ak, h o g y ma este beszélni szeretnék vele. A zután vállánál fogva kitette a gyereket. Visszafordult m u n k ájáh o z; az ö t kalapács egyszer re zuhant le az üllőre. Késő estig verték a v a sa t; erő vel, hatalm asan, vidám an zengtek az elégedett kala 105

pácsok. D e aho gyan ü n n e p n a p o k o n a székesegyház nagy harangjának zúgása kiválik a többi harang sza vából, Philippe kalapácsa is túlharsogta a másik né gyet, am int óriási csattanással m ásodpercenként le-lecsapott. K ig yúlt szemmel, szenvedélyesen dolgo zott, valósággal szikraözönben állt. A csillagok m á r a m agasban fénylettek, a m ik o r k o p o g o tt B lanchotte ajtaján. Vasárnapi ruháját ö ltö t te m agára, tiszta inget vett, a szakállát is megfésülte. A fiatal nő m egjelent, és zavartan m o n d ta : - N e m illik ily enkor este j ö n n i . .. A kovács felelni akart valam it, de csak d a d o g o tt, és zavartan állt előtte. - M egértheti, h o g y n em szeretném , ha m egint a szájukra vennének - tette hozzá az asszony. M ost hirtelen m egszólalt a férfi: - M it árthat m agának, ha a feleségem lesz? Sem m ilyen válasz n e m jö tt, de m intha azt látta v o ln a : a sötét szobában valaki m eginog. G yorsan be lépett, s a kis Sim on, akit m á r lefektettek, egy csók bizonytalan neszét hallotta. M ajd néhány szót, anyja halk szavait. E k k o r váratlanul azt érezte, h o g y b arát ja felemeli; herkulesi karjában magasba emeli, és ezt k iá ltja : - M e g m o n d o d a fiúknak, h o g y Philippe R e m y , a kovács az apád! És akárkinek leken egyet, ha bántani m e r téged! És m ásnap, a m ik o r m á r az osztályban ültek, az első óra előtt a kis S im on felállt, sápadt volt, az ajka rem e gett, de csengő h an g o n kiáltotta: - Az én ap ám Philippe R e m y , a kovács! És azt m o n d ta : akárkinek leken egyet, ha bántani m e r en gem ! M ost aztán senki n em nevetett. Jó l ism erték P hi lippe R e m y t, a kovácsot - ez aztán olyan apa volt, akire m inden ki büszke lehetett. 1879. december 1.

Illés Endre fordítása

1880

Gömböc BOULE SUIF

A tö n k re v e rt hadsereg roncsai tö b b napig v o n u l tak át a városon. M á r n em is volt töb bé csapat, csak összevissza csorda. A kato nák hosszú és piszkos sza kállal, cafatos egyenruhában, csüggedten tá m o ly o g tak, zászló és ezredkeret nélkül. Ú g y látszott, vala m enny ien levertek, elcsigázottak, képtelenek egyet len gond olatra vagy elhatározásra, s m á r csak m e g szokásból m enetelnek, és m ihelyt m egállottak, összeroskadtak a fáradtságtól. T ö b b n y ire népfelkelők vol tak, békés polgárok, n y u g o d t tőkepénzesek, kik g ö rnyedeztek a puska súlya alatt, h am ar rém ü ld ö ző és ham ar lelkesedő, fürge n em zető rö k , tám adásra és m egfutam odásra eg yarán t készek, kö zbül néhány vörös nadrágos, valam elyik nagy ütk ö zetb en szétol vadt hadosztály m aradványai, k o m o r tüzérek, m in denféle fajta bakákkal elkeverődzve, s néha egy-egy nehéz járású dragonyos, rag y o g ó sisakban, ki alig bírta kö vetni k ö n n y e b b e n haladó társait. E gym ás után jö tte k a bandita külsejű felkelők csa patai is, m elyeket hatásos n é v e n : a Vereség M egboszszulóinak, a Sír Polgártársainak, a Halál O szto g ató i nak neveztek. V ezéreik, haj.dani p osztó kalm árok vagy gabonakereskedők, egy kori zsiradék- vagy szappanárusok, alkalmi hadakozók, kiket p én zük ért vagy hatalmas bajuszukért neveztek ki tisztekké, alaposan el voltak látva fegyverekkel, m eleg alsóruhával és sujtással, harsogó h an gon beszéltek, haditerveken vitatkoztak, 109

és azzal hetvenkedtek, ho g y a haldokló Franciaorszá g o t egyedül az ő vasgyúróvállaik tartják fenn, pedig néha saját katonáiktól is rettegtek, kik m in t afféle hejehuja-legények gyak ran a végletekig vak m erőek, fosztogatók és korhelyek voltak. A poroszok, m in t m o n d ták , ham arosan b e v o n u l nak R o u e n b a . A nem zetőrség, m ely két h ónap óta a szomszédos erdőben óvatosan tapogatta a terepet, nem ritk án tulajdon őrszem eit lövöldözte le, és ha nyúl m occant a b o k o rb a n , ütközetre készült, m ost azonban hazatakarodott. Fegyvereik, egy enruhájuk, m inden öldöklő szerszámuk, mellyel m ég az im ént h á ro m mérfÖldnyi területen riasztgatták az ország utak határköveit, hirtelen eltűntek. V égül az utolsó francia katona is átkelt a Szajnán, h o g y Saint-Severen és B o u rg -A c h a rd -o n át P o n t A u dem erb e jusson. Legutoljára m indn yájuk m ö g ö tt a kétségbeesett, szétzüllött em bereivel tehetetlen tá b o rn o k b an d u kolt, gyalogosan, két szárnysegéde között, szinte m a gánkívül, ho g y a győzelem hez szokott nem zetet le gendás hősiessége ellenére is ily csúfosan leverték. A ztán mélységes csönd, ájult és ném a várakozás nehezült a városra. Pohos kispolgárok, pipogya kal m áro k szorongva várták a gy őzőket, és rem egtek, hog y pecsenyesütő nyársaikat és konyhakéseiket fegyvernek m inősítik. Ú g y rém lett, m in den élet m egszűnt. A b o lto k be voltak zárva, az utcák ném ák és süketek. N éha-néha valaki a csöndtől rém ü lten osont végig a falak m e n tén. A várakozás szorongásában m ár látni vágyták az ellenséget. A francia csapatok távozását kö v ető nap délután já n néhány ulánus száguldott végig a városon. Kis idő m últán nagy fekete tö m eg ereszkedett le a Sainte-C atherine felől, aztán másik két megszálló

110

csapat a darnetali és boisguillaum e-i u ta k o n tö rt elő.* A h á ro m hadtest előcsapatai ek k o r a Városház téren találkoztak, és egyszerre valam ennyi szomszédos u t cán j ö t t a n ém et katonaság, és a zászlóaljak durva, ütemes lépései alatt d o n g o tt a kövezet. Az ism eretlen, to ro k h a n g o n rik o lto z o tt vezény szavak v égigrohan tak a kihaltnak és elh agyato ttnak tetsző házsorok m entén, de a zárt ablaktáblák m ö g ü l kíváncsi szemek lesték a gy őző ket, kik a h áb o rú j o gán uralk o d tak a város v agyon án és életén. A lakos ság az elsötétített szobákban oly hatalm as m ozgásba jö tt, m in t a delejtű földrengés idején, a föld nagy és gyilkos forrongásakor, m ely ellen m in d en bölcses ség, m in den erő hiábavaló. M e rt ilyesm it érzünk, va lahányszor az esem ények rendje m eg b o m lik , b iz o n y talanság uralkodik, s az em beri és term észeti tö rv é nyek lelkiismeretlen és vadállati kegyetlenségek ál dozatává lesznek. A földrengés, m ely leom ló házak alá tem et népeket, az árvíz, m ely vízbe fulladt parasz tok és ö k rö k tetem eit e g y ü tt h ö m p ö ly ö g te d a házte tők led ö n tö tt gerendáival, vagy a győzelm es hadse reg, m ely legyilkolja a védekezőket, m ásokat fogság ba vet, fosztogat a K ard jo g á n , és ágyúszóval ad hálát istenének, m eganny i csapás, m ely m e g b o n tja az Ö rö k Igazságba vetett h itü n k e t s m indazt a régen be lénk edzett bizo dalm u nkat, m elyet az Ég O ltalm ába és az Em beri Észbe helyeztünk. D e m inden k apun egy-egy kis csapat k o p o g ta to tt, aztán b e m en t a házakba. Előbb b etö rtek a városba, most elfoglalták. A leg yőzőitek kötelessége m ost az volt, h o g y előzékenyek legyenek a győzőkkel. N em sok ára, h o g y az első rém ület elült, újabb csönd következett. Sok családnál a porosz tiszt az asz talnál evett. A tiszt o ly k o r illedelmes volt, és u d v ari asságból sajnálkozott Franciaország sorsán, azt állít va, h o g y n em szívesen v ett részt ebben a háb orúb an. 111

Vendéglátói hálásak voltak ezért, s eszükbe ju to tt, ho g y később m ég szükségük lehet pártfogására. T a lán ha kedveskednek, kevesebb kato n át szállásolnak m ajd hozzájuk. És m inek m egsérteni valakit, akitől függenek? Ilyesmi inkább vakm erőség, m in t hősies ség. És R o u e n polgárai töb bé n em is va k m e rő sk ö d tek, m in t hősies védekezésük idején, m ik o r kitü ntette m ag át városuk. V égül azt m o n d tá k , h o g y a francia udvariasság szabályai szerint o tth o n szabad vendégszeretőnek lenni idegen katonával, csak nyilvánosan tilos bizalm askodni. K ü n n n em ism erték m eg egy mást, de o tth o n szívesen elcsevegtek, és a n ém et m in den este tovább m elegedett a közös tűzhelynél. Lassacskán a város is visszakapta régi képét. A fran ciák u g yan alig m u ta tk o z ta k m ég, de a porosz kato nák csak úg y hem zsegtek az utcán. E g yéb kén t kék dolm ányos huszártisztjeik, kik gyilkos fegyverüket hetykén csörgették a kövezeten, n e m vetették m eg jo b b a n az egyszerű polgárokat, m in t azok a francia vadásztisztek, akik tavaly iddogáltak ug yan azokban a kávéházakban. M égis volt valam i a levegőben alig érezhetően, va lam i idegen, ism eretlen és tűrh etetlen párakör, vala mi tov alo p ak o d ó szag, a h ó d ító k szaga. Elárasztotta a házakat, a nyilvános tereket, m eg válto ztatta az ételek ízét, s azt az érzést gerjesztette, m inth a ú to n volnának vad és veszedelmes törzsek között. A gy ő ző k pénzt követeltek, sok-sok pénzt. A la kó k fizettek, m in t a köles, hiszen gazdagok voltak. C sakho gy a norm an d iai kereskedő m ennél v ag y o n o sabb, annál jo b b a n szenved az áldozattól, annál j o b ban fáj neki, ha pénzének csak egy morzsácskája is más kezébe kerül. D e két m érfÖldnyire a várostól, a folyó m entén, Croisset, D ieppedalle vagy Biessart felé, a tengeré szek és halászok gy akran halásztak ki a vízből fölpuf112

fadt, egyenruhás n ém et hullákat, összeszurkálva és m egrugdalva, kiknek kő zúzta szét ko pony ájukat, vagy a hídról lökték őket a vízbe. A folyó iszapja m agába tem ette ezeket a sötét, vad és jo g o s bosszú kat, ezeket az ism eretlen hőstetteket és ném a tám ad á sokat, m elyek veszedelmesebbek a nyílt ütközetnél, és zajos dicsőség se já r értük. M e rt az Idegen iránt való gyűlölet m indig fegy vert ad a rettenthetetlenek kezébe, kik készek m eg halni egy Eszméért. M iu tán azonban a megszállók, bár k ö n y ö rtelen fe gyelem já rm á b a n ta rto ttá k a várost, a rájuk fogo tt kegyetlenségekből sem m it se kö vettek el diadalútjü kön, az em berek lassanként nekibátorodtak, és a honi kereskedők szíve ism ét feld o b o g o tt az üzlet g o n d o la tára. E gyikének-m ásikának nagy érdekeltsége volt a franciák által m egszállott Le H avre-ban, és ú g y igye keztek eljutni a kikötő be, h o g y D ieppe-ig szárazföl dön m ennek, és csak o tt szállnak hajóra. Fölhasználták az ismerős ném et tisztek befolyását is, a parancsnoktól kaptak is engedélyt az útra. H át egy nagy, négylovas postakocsit le is foglaltak az utazásra, és m iután tíz résztvevő jelentk ezett a k o csi gazdájánál, elhatározták, h o g y kedden reggel in dulnak, m égpedig napkelte előtt, h o g y sem m i cso portosulás ne legyen. A fagy egy idő óta m ár m egkem ény ítette a földet, és hétfőn h á ro m óra tájt nagy, fekete felhők jö tte k , m elyekből egész este és egész éjszaka szakadatlanul hullott a hó. Hajnali fél öt ó ra k o r az utasok a N o rm a n d ie -v e n dégfogadó udvarán gyülekeztek, ahol kocsira kellett szállniok. V alam ennyien álmosak voltak m ég, és dideregtek a hidegtől takaróik alatt. A sötétben alig látták egy mást, vastag téli ruháikba bugyolálva o ly anok vol

113

tak, m in t a kö v é r plébánosok, kik hosszú csuhát vi selnek. D e k ettő egym ásra ism ert, a h arm adik m eg szólította őket, beszélgetni kezdtek: - E lhozíam a feleségemet - szólt az egyik. - M a g am is. - Én is. Az első fo ly ta tta : - M i n em jö v ü n k vissza R o u e n b a , és ha a p o ro szok Le H av re felé közelednek, A ngliába m együ nk. M indnyájan egyet terveztek, m e rt a term észetük is eg yfo rm a volt. D e csak nem akartak befogni. A kislámpás a lo vászfiú kezében id ő k ö z ö n k é n t kicsillám lott egyik sö tét ajtóból, és n y o m b a n eltűnt a másik ajtóban. A ló dobogás zaja to m p á n h an g zo tt az alo m ganaján, az épület belsejében pedig egy szitkozódó férfihang szólongatta az állatokat. H alk csengettyűcsilingelés je lezte, h o g y m ár kantároznak, s ez m ind inkáb b élén kebbé és gyak oribbá vált, am in t a lovak ütem esen m o zogtak, o ly k o r elm aradt, m ajd egy hirtelen ráz kódás kö vetkeztében újrakezdő dött, s ak k o r hallani lehetett a vaspatkók to m p a dobaját is a földön. Az ajtó egyszerre bezárult. M in d e n zaj m egszűnt. A g ém beredett p olgárok elhallgattak. M o zdu latla n o k voltak és m eredtek. V égtelen, fehér hó pihefiiggö ny ereszkedett le a földre, tündökletesen. Eltüntette a tárgy ak alakját, és jé g m o h á v a l p o rz o tt be m indent. A nyugalm as és tél be tem etkezett város nagy csendjében n e m hallat szott más, csak a hu llon gó hó tétova, névtelen és len ge suhogása, inkább sejtelem, m in t zaj, k ö n n y ű parán y o k elegyülése, m ely m in th a betöltené az űrt, és el takarná a világot. A lámpásos e m b e r újra m egjelent, kötélen szom o rú lovat v o n t m aga után, m ely sehogy sem akart j ö n ni. O daállította a rú d mellé, felcsatolta az istrángot, 114

és sokáig fo rg o ló d o tt k örülötte, csak aztán kantározta föl, m ivel csak egyik kezével dolgozhatott, a m á sikban a lámpást tartotta. M ik o r a másik lóért akart m enni, m egpillantotta a m ozdulatlan, h ótó l fehérülő utasokat, és így szólt: - M iért nem ülnek a kocsiba, o tt legalább védve vannak. Erre, ú g y látszik, n em is gondo ltak , m ost azonban odarohantak. A h á ro m férfi a kocsi belsejébe ültette feleségét, aztán beszálltak m agu k is. M ajd a többi ha tározatlan és bebu gyolált figura is leült egyenként a m eg m arad t helyekre, szó nélkül. A kocsi padlója szalmával volt behintve, m elybe belesüppedtek a lábak. A hölgyek a kocsi m élyében a m agukkal h ozott rézm elegítőben m e g g y ú jto tták a faszenet, és egy darabig halk h ang on m agyarázták annak jó tulajdonságait, olyan do lg okat ismételve, m elyeket m á r m indenki régóta tud ott. Végül, m iután a kocsiba a nehéz út m iatt négy ló helyett h atot fogtak, egy hang kívülről m e g k é r dezte : - Beszállt m ár m indenki? Egy hang belül ezt felelte: - Be. Elindultak. A kocsi lassan, nag y o n lassan, lépésben d ö c ö g ö tt előre. A kerekek besüppedtek a hóba, a hintó egész teste n yöszö rgött to m p a ropogással; a lovak csúsz káltak, fújtak, páráztak, a kocsis óriási ostora szaka datlanul p atto g o tt, ide-oda lökdösött, b eg ö n g y ö lő dött és k ig ö n g y ö lő d ö tt, m in t valam i vékonyka kí gyó, aztán hirtelen o d av ág o tt a ló k ig ö m b ö ly ö d ő fa rára, m ely o lyankor a szilaj erőfeszítésben m egfe szült. Lassacskán azonban reggeledett. A havazás - m e lyet egy vérbeli roueni utas pam utesőhöz hasonlított

115

- elállt. Piszkos fény szürem kedett át a vastag, sötét és nehéz felhőkön, s m ég vakítóbbá tette a táj fehérsé gét, m elyen itt-o tt zúzm arás fasorok tünedeztek föl, vagy egy kis k u n y h ó , hókucsm ával. % A kocsiban ülők kíváncsian vizsgálgatták egym ást ebben a szo m orú hajnali világításban. Egészen belül, a legjobb helyen, szem közt egym ás sal bóbiskolt Loiseau úr, a G ran d P o n t utcai b o r nagykereskedő m eg a felesége. Valaha kereskedősegéd volt, gazdája csődbe ke rült, ő m egvette boltját, és v a g y o n t g yűjtött. Silány lőréjét p o to m áron vesztegette kis vidéki szatócsok nak, és ismerősei, barátai ravasz kópén ak, csalafinta, de jó kedélyű norm an d iain ak tarto tták. Zsiványsága annyira közism ert volt, h o g y egyszer este a m egyefőnöknél T o u rn el, a m ese- és dalköltő - afféle fino m és csípős szellem, helyi nagyság - azt ajánlotta a hölgyeknek, akik m á r elálm osodtak, játszszanak ra b ló-pan dúrt, és a rabló term észetesen Loi seau legyen. Ezt azonnal szájról szájra adták a m e gyefőnök szalonjában, aztán egy hónap ig nevetett rajta az egész körn yék . Loiseau k ülö nben híres volt tréfáiról, j ó és rossz ö t leteiről, és senki sem em lítette nevét anélkül, hog y rö g tö n utána ne m o n d ja: - Ennek a Loiseau-nak igazán nincs páija. Kis term ete volt k id u d o ro d ó , gö m b szerű pocak kal, m ely fölött az orcája v örö slőit két deresedő p o faszakáll között. Felesége, a nagy, erős, határozott, hangosan beszé lő és talpraesett n ém b er a rendet és számítást je le n te t te a kereskedőcsaládban, m elyet v id á m serénységével egészen felvidított. M ellettük n ag y -n ag y m éltósággal, m in t magasabb társadalmi osztály képviselője, C arré -L am a d o n úr foglalt helyet, tekintélyes em b er a pam utszakm ából, 116

három szövőgyár tulajdonosa, a becsületrend tisztje és a m egyei törvényhatósági bizottság tagja. A csá szárság egész ideje alatt az enyhe ellenzék vezére volt, de aztán annál drágábban adta el m agát annak az ügynek, m elyet eddig, saját szavai szerint, udvarias fegyverekkel tám ad ott. C arré-L am ad o n n é őnagysága sokkal fiatalabb férjénél, és állandó vigasztalója a roueni helyőrség jó családból származó tisztjeinek. Szem közt ült férjével, egész aprón, kecsesen, b u n dájába bugyolálva, és kétségbeesett pillantásokat ve tett a kocsi szánalmas belsejére. Szomszédai, H u b e rt de Bréville g r ó f és neje, a leg régibb és legelőkelőbb norm an diai nevek egyikének viselői voltak. A gróf, finom m o d o rú öregúr, ravasz öltözködésével igyekezett hangsúlyozni IV. H enrik királlyal való hasonlatosságát, ki a család dicső szájha g yom ány a szerint teherbe ejté valam elyik Bréville feleségét, am iért is a féijből g r ó f lett és ta rto m á n y i korm ányzó. H u b e rt g r ó f C arré-L am ad o n kartársa volt a leg főbb tanácsban, s az orléanista p á rto t képviselte a m e gyében. Házasságának története egy nantes-i hajós gazda leányával m in d m áig titokzatos m aradt. M ivel azonban a gró fn ő n ek nagyvilági megjelenése volt, és olyan társadalm i életet élt, m in t senki, s aztán azt is beszélték róla, h o g y Lajos Fülöp egyik fia szerette őt, az egész nemesség körülrajong ta, és szalonja első volt a körny éken, az egyetlen, m ely m egőrizte a régi galantériát, és n em fo g ad o tt be m indenkit. Bréville vagyona m inden ingatlanával egy ütt, hír szerint, körülbelül ötszázezer livre-t jö v ed elm ezett. Ez a hat személy ü lt a kocsi m élyében, s o tt a va gyonos, derűs és erős társadalm at képviselte, azokat a becsületes és m eg állapo dott em bereket, kiknek Val lásuk és E lvük van. K ülönös véletlen folytán valam ennyi nő egy padra 117

k erü lt: a gró fn ő n ek m ég két szomszédja is volt, két apáca, kik hosszú rózsafiizéreket m orzsoltak, és hol a Páter nostert, hol az A vét m o rm o lták . E gyik öreg és him lőhelyes volt, m intha közvetlen közelből csapó d o tt volna arcába egy csom ó kartács. A másik na g y o n félénk volt, tüdővésztől roncsolt melle fölött szép és beteges fejjel, azzal az emésztő hittel, am i a vértanúkat és rajong ókat jellem zi. A két apácával szem közt egy férfi és egy nő vonta m agára m indnyájuk figyelm ét. A férfi a közism ert C o rn u d e t, a szoci, a köztiszte letben álló em berek réme. H úsz esztendő óta áztatta m ár nagy, vörös szakállát a dem okratikus kávéházak söröskancsóiban. Testvéreivel és barátaival eg y ü tt föl ette azt a tekintélyes vagyont, m elyet atyjától, a né hai cukrásztól örö k ö lt, s türelm etlenül várta a köztár saságot, ho gy végre elfoglalhassa forradalm i vacso rák által m éltán m eg érdem elt helyét. Szeptem ber 4-én, úgy látszik, beugratták, és elhitették vele, hog y kinevezték m egy efőnö knek, de m ik o r hivatalába akart ülni, az írn o k o k , a helyzet egyedüli urai, nem akarták elismerni, m ire kénytelen volt visszavonulni. E gyébként n e m volt rossz em ber, a légynek se vétett, és szolgálatkész, lángoló b u zgalom m al szervezte a védelm et. A m ező k ö n v erm et ásatott, a szomszédos erdő m ind en fiatal fáját kidö n tö tte, az u tak o n kelep céket állított m indenfelé, és az ellenség közeledtére, m egelégedvén ezekkel az előkészületekkel, vidám an visszavonult a városba. A zt gondolta, ezúttal na g y o b b szükség van rá Le H arve-ban, ahol újabb sánc ásatások kellenek. A nő, ú gynevezett „afféle” , korai elhízásáról volt nevezetes, am iért is G ö m b ö c n e k csúfolták. Alacsony, g ö m bölyd ed, szalonnásan-hájas nőcske volt, s duzzatag ujjai, m elyeknek ízei felpüffedtek, kurta kolbászfüzérekre e m lé k e z te ttek : b őre feszes és fényes, renge 118

teg melle m ajd k ib u g g y an t ruhájából, de azért a fér fiak ingerlőnek és kívánatosnak tartották, m ert üdeséget árasztott m agából. O rcája piros alma, nyilado zó bazsaró zsab im bó: fenn két g y ö n y ö rű , fekete sze me tü n d ö k ö lt, m elyekre sűrű pillák vetettek árnyé kot; lenn bájos, keskeny, nedves, csókra te rm e tt szájacskájában ragyogó , icipici gyöngyfogacskák vil logtak. H ír szerint ezenkívül m ég számos egyéb j ó tulaj donsággal is rendelkezett. M ihelyt felismerték, a tisztességes asszonyok ny o m b an elkezdtek susogni, és ezeket a szavakat, m int „utcai lán y ” és „ k ö z b o trá n y ” , olyan hangosan em legették, h o g y G ö m b ö c felfigyelt. T ek in te té t oly kihívóan és merészen já ratta szomszédain, h o g y azonnal csönd lett, és m indenki lesütötte szemét, Loiseau kivételével, aki a lányt som o lyo gva nézegette. A h á ro m h ölg y azonban, kiket a lány jelenléte ha marosan összébb b arátk o ztato tt, és szinte m eg h itt közelségbe hozott, ismét beszélgetni kezdett. Ú g y érezték, hitvesi véd- és dacszövetségre kell lépniök e szem érm etlen utcaro ngya ellen, m ert a törvényes szerelem m indig lenézi szabad versenytársát. C o rn u d e t láttán a h á ro m konzervatív férfiú is öszszemelegedett, pénzről beszélt, s ú g y beszéltek, h o g y az sértő volt a szegényekre. H u b e rt g r ó f a poroszok által szenvedett ká ro k ró l szólt, az elrabolt b a rm o k és tö n k rem en t vetések okozta veszteségekről, a tízszeres m illiom os hetvenkedésével, akit alig érintenek egy esztendeig ezek a pusztítások. C arré-L am adon, aki nagyon tapasztalt volt a p am utip arban , jó előre g o n dolt arra is, h o g y hatszázezer fran k o t A ngliába k ü ld jö n - végső esetre-, am ire m inden alkalom m al szá m íthatott. Loiseau összes m eg m a rad t vinkóját a fran cia hadsereg nyakába sózta, és m ost az állam tól já ró rengeteg pénzért indult Le H avre-ba. 119

M in d h á rm a n gyors és baráti pillantásokat vetettek egymásra. K ü lönbö ző életkörülm ényeik ellenére a pénz szabadkőm űves-testvéreinek érezték egym ást, kik csak belenyúlnak nadrágzsebükbe, és aranyakat varázsolnak elő onnan. A kocsi oly lassan d ö c ö g ö tt, ho g y reggel tíz óráig m ég négy m érföldnyi utat sem tettek m eg. A férfiak h á ro m ízben is leszálltak, és a kocsi m ellett baktattak föl a lejtőn. N y u g ta la n k o d n i kezdtek, m e rt T otesban kellett volna ebédelniök, és m ost azt sem rem él ték, ho g y napszállat előtt odaérnek. M indenki útszéli kocsm a után k u ta k o d o tt, m ik o r a postakocsi bele süppedt egy hóbuckába, és két órába került m íg ki kecm eregtek. Az étvágy n ő ttö n -n ő tt, és egészen m egzavarta a kedélyeket; sehol egy kocsm a vagy borm érés nem látszott, a poroszok közeledte és a kiéhezett francia csapatok átvonulása m inden ipart m egb énított. Az urak az ú t m enti tanyákra futottak élelemért, de m ég kenyeret sem találtak, m ert a bizalm atlan pa raszt m indenét elrejtette attól való féltében, h o g y a katonák, akiknek nincs m it enniök, kifosztják őket, és erőszakkal rabolják el, am it m eglelnek. Déli egy óra tájt Loiseau kijelentette, h o g y ször nyen m egéhezett. V alam ennyien ép p ú g y szenved tek, m int ő, m ár régóta, és a heves étvágy egyre n ö vekedett, ú g y h o g y m inden társalgást elfojtott. H ébe-hób a valaki ásított egyet, a másik azonnal utánaásított; és sorjában, ki-ki jellem e, m űveltsége és társadalmi állása szerint, egyik szerényen, másik nagy robajjal tátotta fel száját, és sietve tartotta tenyerét az üreges és gőzölgő nyílás elé. G ö m b ö c tö b b ízben lehajolt, m intha valam it ke resgélne szoknyái alatt. Pillanatig tétovázott, néze gette szomszédait, aztán csöndesen újból fölegyene sedett. Az arcok sápadtak és elkényszeredettek vol 120

tak. Loiseau kinyilatkoztatta, h o g y ezer fran kot fizet ne egy sonkacsülökért. N eje tiltakozó m ozdu latot tett, de aztán elcsitult. M ind ig m egsajdult a szíve, ha k ö n n y e lm ű költekezésről hallott, m ég tréfát sem ér tett ebben a kérdésben. - A nnyi bizonyos - szólt a g r ó f - , n em jó l érzem m agam . H o g y is n em hoztam m ag am m al egy kis harapnivalót? M indnyájan ilyen szem rehányásokkal illették m a gukat. C o rn u d et-n é l azonban tele rum os kulacs volt, kínálgatta; hidegen visszautasították. Csak Loiseau k o rty in to tt egy kevéskét, és ahogy visszaadta a kula csot, m egköszö nte: - N e m rossz, felmelegíti és megcsalja az étvágyat. A szesz kedélyessé tette őt, s azt tanácsolta, köves sék a kis hajóról szóló népdal példáját: egyék m eg a legkövérebb útitársukat. Ez a G ö m b ö c re értett gy en géd célzás m eg b o trán k o ztatta a jó l nevelt társaságot. N e m feleltek; csak C o rn u d e t m o so ly o d o tt el. A két kedves nő v é r se m o rm o lta m ár a rózsafuzér im áit, és kezüket ruhájuk ujjába m élyesztve m egm erevü ltek , makacsul a földre sütötték szem üket, és nyilván az égnek ajánlották fel a rájuk m é rt szenvedést. V égre h á ro m órak or, m ik o r egy végeláthatatlan pusztaság közepére értek, ahol m ár egyetlen falu sem rém lett, G ö m b ö c fürgén lehajolt, a pad alól fehér asztalkendővel b o ríto tt, nagy kosarat h ú z o tt elő. Először kis porcelán tányérkát v ett ki, finom ezüst ivópoharat, azután jó k o ra cseréptálat, m elyben két egész, fölszeletelt sült csirke volt kocsonyás lében; de a kosárban más fin om holm i is látszott, sütem ény, gyüm ölcs, csemege, h áro m n ap i útra szánt élelem, annyi, n eh ogy kocsm ák főztjére legyen utalva a h o zója. N é g y palack nyaka kandikált elő az elemózsia közül. G ö m b ö c kivett egy csirkeszárnyat, és jó ízű en 121

enni kezdte a N o rm a n d iá b a n „régence” néven ism ert zsemlével. M in den szem feléje fordult. Az illat terjengem kez dett, kitágította az o rrly ukakat, bő nyál csurrant a szájakba, és az állkapcsokat, a fiilek alatt, fájdalmas görcs rándíto tta össze. A hölgyeknek a lány iránt va ló m egvetése elvadult, szerették volna m eg gyilk olni m in t ellenségüket, vagy kihajítani a kocsiból a hóba, ivópoharával, kosarával és ennivalójával együtt. Loiseau azonban m ajd felfalta szemével a csirkés tálat. íg y szólt: - Szerencsére ön előrelátóbb volt, m in t mi. V an nak, akik m in dig m indenre gondolnak. G ö m b ö c m ost Loiseau felé fo r d u lt: - Parancsol ? K ellem etlen reggel óta éhezni. Loiseau m eghajtotta m agát: - Ő szintén szólva, elfogadom , m ert m ár n em bí ro m tovább. V égre is, ugyebár, szükség tö rv én y t bont. K örülnézett, és hozzátette: - Ilyen esetekben igazán jó l esik a kedvessége. Újságját széjjel teregette, neh o g y nadrágja pecsétes legyen, aztán a m indig vele levő zsebkése hegyével kiem elt egy kocsonyás létől csillámló csirkecom bot, beleharapott, m ajd oly látható elégedettséggel rágta m eg, h o g y a kocsi közönsége fájdalmasan fölsóhaj tott. G ö m b ö c azonban alázatosan és nyájasan kínálgatta a kedves n ővéreket is. T ü stén t elfogadták m in d k e t ten, és anélkül, h o g y feltekintettek volna, köszönetét dadogva és nagy sietve falatozni kezdtek. C o rn u d e t sem utasította vissza szomszédja ajánlatát, s az apá cákkal egyetem ben valósággal asztalt készített a tér dükre terített újságpapirosból. A szájak egyre ny itó d tak és csukódtak, faltak, rág csáltak, és hevesen csemcsegtek. Loiseau em berül

122

dolgozott a sarokban, s halkan unszolta élete párját, hogy ő is lásson hozzá. Az asszony sokáig szabódott, de m iután a görcs m egcsavarta a g y o m rát, ő is enge dett. Férje ekkor egy b ó k o t vágva ki, m egkérdezte bájos útitársát, m egkínálhatja-e a feleségét egy falat kával ? - M ár hogyne, kérem - m o n d ta G ö m b ö c nyájas mosollyal, és nyújtotta a tálat. M ik o r az első palack b o rd eau x -it k ibon tották, bi zonyos zavar tám ad t, m ert mindössze egy pohár volt. Előbb m egtörölték , ú g y adták sorba. Csak C o rnudet iv o tt szomszédja m ég nedves ajka n y o m án , bi zonyára udvariasságból. E kkor Bréville g r ó f és grófné, akit falatozó em be rek környékeztek, és ételpárák h ó d íto ttak , azt a ször nyűséges kínt szenvedték, m ely T antalustól kapta ne vét. A gyáros ifjú felesége egyszerre csak ak korát só hajtott, h o g y m indenki feléje fo rd u lt; fehér volt, akárcsak k ü n n a h ó ; szeme lecsukódott, h o m lo k a le h anyatlott: elvesztette eszméletét. A rém ü lt félj se gítségért rim án k o d o tt. M indnyájan fejüket vesztet ték, de az idősebb kedves nő v ér feltám asztotta az ájult nő fejét. G ö m b ö c p oharát ajkai közé szorította, és néhány csepp b o rt itato tt vele. A szép asszony m egm o zdu lt, felnyitotta szemét, m osoly gott, és el haló hang on jelentette ki, h o g y m ár egészen jó l érzi magát. D e h o g y a baj m eg ne ism étlődjön, az apáca m egitatott vele m ég egy tele po hár bordeaux -it, majd ezt m o n d o tta : - Csak az éhség az oka, sem m i más. G ö m b ö c pedig elpirulva, zavartan dadogta a négy éhen m aradt útitárs felé: - Istenem, ha m ern é m m egkínálni k e g y e te k e t. .. Elhallgatott, félt, h o g y m egbántják. Loiseau m e g szólalt : - U g y a n kérem , ilyen esetben m inden em ber test 123

vére a m ásiknak, és segíteni tartozik r a j t a . . . H át, hölgyeim , csak sem m i cerem ónia, fogadják el, az ál dóját. M ég azt se tu djuk, találunk-e éjjeli szállást. H o ln ap dél előtt k ü lö n b en se ju tu n k el T otes-ba, ha így m együ nk. M in dnyájan haboztak, senki sem m erte vállalni az igenért a felelősséget. A csom ót a g r ó f vágta ketté. A félő k ö v ér lányhoz fordult, és felöltve nagyvilági m o d o rát, így szólt: - Köszönettel elfogadjuk, nagysád. Csak az első lépés nehéz. M ik o r átlépték a R u b icont, ak k o r m ár m inden jó l m ent. A kosár kiürült. V olt m ég benne egy libam áj- és egy k ö v ér pacsirta pástétom , egy darabka füstölt nyelv, crassani körte, p o n t-l’évéque-i sajt, finom sütem ények, egy tele tá n yér u b orka és ecetes hag ym a, m ert G ö m b ö c , m int m in d en nő, im ádta a savanyúságot. M égse ehették m eg az ennivalóját ennek a lánynak anélkül, h o g y szóba ne álljanak vele. T eh á t beszélget ni kezdtek, eleinte ta rtó zkodó an, később, m ik o r lát ták, h o g y illedelmes, szabadabban. Bréville grófné és C arré-L am ado nné, akik nagyvilági hölgyek voltak, n a g y o n finom an kedveskedtek. K ülönösen a grófné nyájaskodott a n a g y o n előkelő hölg yek szeretetre m éltó leereszkedésével, akiket semmiféle érintkezés se szennyezhet be. Csak a term etes Loiseau-né m a radt barátságtalan, kiben egy csendőr lelke lakozott, keveset beszélt, és sokat evett. Term észetesen a h áb o rú ró l folyt a szó. A poroszok borzalm as tetteit mesélték el egym ásnak, és a franci ák vitézkedését; ezek az em berek, akik m ost m ene kültek, m ind m ások bátorságát dicsőítették. H a m a rosan ki-ki személyes élm ényével h o z a k o d o tt elő, és G ö m b ö c őszinte izgalom m al, azzal a melegséggel, mellyel az effajta lányok szokták néha előadni izgal-

124

más történ etüket, elm ondta, m iként hagyta el R o u ent. - Eleinte azt h itte m - m o n d o tta - , h o g y o tt m a radhatok. Lakásom tö m v e volt élelmiszerrel, és szí vesebben etettem volna néhány katonát, m intsem hogy isten tudja, hova vándoroljak. D e am ik o r m eg láttam ezeket a poroszokat, n e m b írta m m a g a m m a l! D ü h ö n g te m , és egész nap sírtam szégyenem ben. Jaj, ha férfi lettem volna! A b lak o m b ó l nézegettem eze ket a hegyes sisakú, vastag disznókat, és ha szobalá n y o m el n e m kapja a kezem , b ú to ro m a t a fejükhöz vagdosom . A ztán be is szállásoltak hozzám néhá nyat: m indjárt az elsőt to rk o n ragadtam . Ő k e t sem nehezebb m egfojtani, m in t más em bert! És m eg is te szem, ha el n em ráncigáinak a hajam nál fogva. Persze ezek u tán el kellett b ú jn o m . A ztán, m ihelyt tehet tem , kereket o ld o ttam , és m ost itt vagyok. A lányt m indenki ünnepelte. N a g y o t n ő tt útitársai szemében, akik kezesebben bántak a poroszokkal. C o rn u d e t az apostol helyeslő és jó in d u la tú m osolyá val hallgatta, akár a pap az Istent dicsérő hivőt, m ert a hosszú szakállú dem o k raták kisajátították a hazafiságot, m in t a csuhások a vallást. M ajd elméleti m o dorban, a m indennapi falragaszokból ellesett hévvel beszélt, végül pedig egy kis szónoklatot kan y aríto tt ki, m elyben atyaian m egcsipkedte a „korhely B adinguet’ -t. D e G ö m b ö c egyszerre m eg o rro lt, m ert bo n ap artista volt. V örösebb lett, m in t a sült rák, és hebegett a felháborodástól: - Szerettem volna m ag u k at az ő helyén látni. N o , az rem ek látvány lett v o ln a ! Hiszen m a g u k árulták el őt, m aguk! N e m lehetett volna Franciaországban m aradni, ha olyan m agukfajta csirkefogók ju to tta k volna uralom ra! C o rn u d e t hidegen, lenézően és fölényesen m osoly ig

gott, de azért érezni lehetett, h o g y m ost jö n a du rvábbja, m ire a g r ó f közbelépett, és nagy nehezen le csillapította az in gerült leányzót, tekintélye súlyával kijelentve, h o g y m inden őszinte vélem ény egyfor m án tiszteletre m éltó. A grófné és a gyáros felesége azonban, kik m in t előkelő em berek esztelenül g y ű lölték lelkűkben a köztársaságot, és m in t m inden nő, ösztönösen szerették a csillogó és zsarnoki uralm at, akaratuk ellenére ehhez a m éltatlankodó utcai lány hoz húztak, kinek érzései n a gyo n hasonlítottak az övéikhez. A kosár teljesen kiürült. A tíz e m ber k ö n n y en el bánt vele, csak azt sajnálta, h o g y n em nagyobb. A társalgás m ég folyt egy darabig, de m ik o r m ár nem volt m it enni, kissé m intha elhidegült volna. Az éj leszállt, a sötétség lassanként növekedett, és a hideg, m elyet emésztés idején jo b b a n lehet érezni, m e gborzongatta G ö m b ö c ö t, aki hája ellenére is fá zott. Erre Bréville-né felkínálta neki m elegítőjét, m elybe reggel óta m á r többször raktak szenet, és G ö m b ö c tüstént elfogadta, m ert úg y érezte, h o g y le fagy a lába. C arré-L am ad o n n é és Loiseau-né az apá cáknak engedték át a m agukét. A kocsis m e g g y ú jto tta lámpásait. Ezek élénk fény nyel világították m eg azt a párafelhőt, m ely a rudas lovak izzadó fara fölött táncolt, és az ú t két oldalán elterülő havat, m ely a lám pák m ozg ó fényében a szem elé tárult. A kocsiban m ost m ár sem m it sem lehetett látni, de G ö m b ö c és C o rn u d e t egyszerre csak m ozgolódni kezdett, és Loiseau, kinek tekintete áthatolt a h o m á lyon, látni vélte, h o g y a nagy szakállú hirtelen elreb ben a lány mellől, m intha hangtalanul jó l ellökték volna. Elöl az ú to n apró tű z p o n to k kezdtek feltünedezni. Totes volt. T izenegy órát baktattak, s ehhez hozzá 126

számítva azt a kétórai p ihenőidőt, m elyet a lovak négy ízben kaptak, h o g y abrakoljanak, és kifújják m agukat, tizen három óráig utaztak. B eértek a város ba, és a C o m m e rc e -v e n d é g fo g ad ó előtt m egállapod tak. K inyílt a postakocsi ajtaja, és m ost az utasok jó l is m ert zajra rezzentek össze: kardh ü vely csörrent m eg a földön. A ztán egy n ém e t kiabált. N o h a a postakocsi m á r állott, senki sem szállt ki belőle, m intha m indenki attól tartana, h o g y k im enet felkoncolják őket. Erre a kocsis egyik lám pájával a kezében m egjelent, hirtelen rávilágított a kocsi m é lyében sorakozó két sor riadt fejre, n y ito tt szájakra és szemekre, m elyek a m eglepetéstől és ré m ü lettől kitá gultak. A kocsis mellett, az éles fényben egy n é m e t tiszt ál lott, ro p p a n t karcsú és szőke, magas fiatalem ber, aki úgy be volt szorítva egyenruhájába, akár leány a de rékfűzőjébe, s félrecsapva viselte lapos és fényes sap káját, miáltal az angol ven d égfo g adó k kifutófiújához hasonlított. Hosszú, egyenes szőrökből álló, rengeteg bajusza kétoldalt végtelenül m egkeskenyedett, s egyetlen szőke szálacskában végző d ött, m ely oly vé konyka volt, h o g y a végét látni sem lehetett, s ú g y tetszett, ránehezült a szája szélére, lehúzta arcát, és aj kait is lekonyította. N yers han g on , elzászi franciasággal felszólította az utasokat a kiszállásra: - Tessék kiszállni, uraim és höltyeim ! Először a két apáca engedelm eskedett, a szófoga dáshoz szokott zárdaszüzek alázatosságával. U tá n u k a g r ó f és a g rófné lépett ki, ők et a gyáros és neje k ö vette, m ajd Loiseau jö tt, maga előtt tolva term etes élete párját. - J ó n apo t k ívánok - m o n d ta Loiseau inkább ó va

127

tosságból, m in t udvariasságból. A tiszt a hatalm asok gőgjével nézett rá, és feleletre se méltatta. G ö m b ö c és C o rn u d e t, bár legközelebb ültek az aj tóhoz, utolsókul szálltak ki, k om o ly a n és dölyfbsen. A k ö v ér lány uralkodni ip a rk o d o tt m agán, és n y u g o d t m aradt, a szoci gyászos és kissé reszkető kézzel csikarta hosszú, vörhenyes szakállát. M eg akarták őrizni m éltóságukat, úg y okoskodva, h o g y ilyen al k a lm a k k o r ki-ki egész hazáját képviseli egy kissé. G ö m b ö c fe lh ábo ro d ott útitársai alázatosságán, igye kezett büszkébbnek m utatk o zn i, m in t szomszédai, a tisztességes asszonyok, m íg a népbarát, érezve, ho g y kötelessége j ó példával elöljárnia, to v ább ra is tü n te tett ellenzéki m agatartásával, m elyet a m egyei utak eltorlaszolásával kezdett. B em entek a fogadó tágas konyhájába, a ném et el kérte a vezérfő tá b o rn o k aláírásával ellátott utazási engedélyeket, m elyekbe m in d en utas neve, személy leírása, foglalkozása fel v olt jegyezve, és hosszan vizsg álgatott m indenkit, összeegyeztetve az em bereket a személyleírásokkal. M ajd nyersen ezt m o n d ta : - R e n d p e n fan - és eltűnt. M ost m indnyájan follélegzettek. M ég m indig éhe sek voltak, vacsorát rendeltek. Fél óra kellett, h og y elkészüljön, s m íg két szolgáló főzött, m egtekintették a szobákat. M inden szoba egyetlen hosszú folyosóra nyílt, m elynek végén üvegajtó volt, so k atm on d ó számmal. V égre asztalhoz ültek, m ik o r a fogadós maga is m egjelent. H ajdani lócsiszár volt, nagy darab, aszt m atikus em ber, kinek rekedt gégéje örökösen sípol a nyálkától. Atyja a Follenvie nevet hagyta rá örökül. - Élisabeth R ousset kisasszony ? - kérdezte. G ö m b ö c m egrezzent és hátrafordult. - Én vagyok. 128

- Kisasszony, a porosz tiszt akar m agával beszélni,' azonnal. - É nvelem ? - Ú g y van, ha csakugyan kegyed az Élisabeth Rousset kisasszony. G ö m b ö c m eg zav aro do tt, pillanatig g on d o lk o z o tt, majd kereken kijelentette: - Lehet, csakhogy én n em m egyek. K ö rülö tte m o zg o ló d n i kezdtek, vitatták, keresték, miért ez a parancs. A g r ó f a lányhoz közeledett. - K egyed helytelenül cselekszik, nagysád, m e rt el lenkezése nagy kellem etlenségeket o k ozh at nemcsak önm agának, h an em valam ennyi útitársának. Soha sem szabad ellenszegülni azoknak, akik nálunk erő sebbek. B izonyára teljesen veszélytelen volna o d a menni, kétségkívül csak valami form aságról van szó, melyről m egfeledkezett. M ind en ki csatlakozott a grófhoz, kérték, siettet ték, lelkére beszéltek, m íg a lány végre engedett, m ert valam ennyien féltek, h o g y a m akacskodásból kellemetlenség származhat. G ö m b ö c végre így szólt: - Igazán csak az ö n ö k kedvéért teszem. A g ró fn ő kezet fo g o tt vele: - M i pedig szépen köszönjük. Elment. A többiek várták a leányt, ho g y asztalhoz üljenek. M ind enk it b án to tt, h o g y n e m ő t hívták a heves és indulatos lány helyett, s m agában ki-ki készítgette, mit m o n d m ajd, h o g y h a ő kerül sorra. Tíz perc m úlva azonban G ö m b ö c lihegve, v ö rö sen, dúlva-fúlva m egjelent, elkeseredetten. - O , a piszok! A piszok! - dadogta. M indnyájan tudni akarták, m i történ t, de a lány nem szólt; és h o g y a g r ó f tovább unszolta, csak enynyit m o n d o tt: - N e m tartozik ö nökre, nem beszélhetek. 129

K örülülték a magas levesestálat, m elyből káposzta illat áradt. A riadalom ellenére a vacsora vidám an zajlott le. Az alm ab o r jó volt, a Loiseau házaspár és a két apáca ezt rendeltek, takarékosságból. A többiek b o rt it ta k ; C o rn u d e t sört követelt. O a m aga egyéni m ó dján húzta ki a palack dugóját, pezsegtette az italt, oldalt billentve nézte az üveget, m elyet aztán a lám pa és a szeme közé tartott, h o g y jo b b a n szem ügyre ve hesse a színét. M ik o r aztán ivott, hatalm as szakálla, m ely m egőrizte kedves italának színárnyalatát, m e g reszketett a g y ö n y ö rű sé g tő l; szeme bandzsított, h o g y folyton követhesse sörös poharát, és ú g y tet szett, m intha egyedüli élethivatását gy akorolná, am i ért a világra született. A zt beszélték, h o g y valósággal belső rok o nság ot létesített két nagy szenvedélye k ö zött, m ely b e tö ltö tte egész életét: a világos sör és a fo rradalom kö zö tt, és valóban, n e m ízlelhette az egyiket, h o g y a másikra ne g o n d o lt volna. Follenvie ú r és neje az asztal szélső sarkán evett. A félj h ö rg ö tt, m in t valam i repedt m o z d o n y , s a mellével sokkal tö b b baja volt, sem hogy evés közben is beszélni tudjon, felesége ellenben egy percre sem hallgatott el. Elmesélte, m it érzett a poroszok m e g érkezésekor, h o g y m it tettek, m it m o n d ta k , átkozta őket, először, m e rt pénzébe kerültek, aztán, m e rt két fia szolgált a hadseregben. Főként a gró fnéh oz be szélt, hízelgett hiúságának, h o g y ilyen előkelő hö lg y gyei társaloghat. A ztán m ik o r kényesebb d o lg ok ró l szólt, halkítva hangját, férje o ly k o r-o ly k o r félbeszakította: - J o b b volna, kérlek, ha m á r nem beszélnél annyit. D e az asszony rá se hederített, és f o ly ta tta : B izony, grófné, ezek egyebet se tesznek, m int k ru m p lit falnak m eg disznóhúst, aztán m egin t disz nóhúst m eg k rum p lit. És szó sincs róla, h o g y tiszták volnának. D e h o g y ! Tisztesség ne essék, szólván: 130

m indenhova od arondítanak. És ha látná, h o g y órá kon és n a p o k o n keresztül ho g y an gyak o rlatozn ak : mind e g y ü tt vannak egy m ezőn, és - indulj, hátra arc, jo b b ra át, balra át. Legalább a földet m űvelnék, vagy az országutakat javítanák. D eh o g y , kérem , ez a katonaság sem m ire se jó ! A szegény nép csak azért eteti őket, ho g y gyilkolni tanuljanak. Én csak afféle tudatlan öregasszony vagyok, az igaz, de ha látom , hogy vannak, akik reggeltől estig izzadnak és törik m agukat, azt m o n d o m : ha akadnak o lyanok, akik fölfedeznek m indenfélét, és hasznosak igyekeznek lenni, szabad-e, h o g y m ások m eg törjék m agukat, csak azért, h o g y k árt okozzanak ? H á t n e m szörnyű ség-e em b e rt ölni, akár porosz, vagy angol, vagy len gyel, vagy francia az illető? H a valaki bosszút áll azon, aki m eg b án totta, az bűn, m e rt m eg b ü n te tik ér te; de ha lelövöldözik fiainkat, m in t a k á rté k o n y va dat, az n em bűn, s m ég kitüntetést is kap, aki leg töb bet gyilkolt. N o , m ár ezt sohasem fo g o m m egérteni. C o rn u d e t m egszólalt: - A hábo rú barbarizm us, m ik o r a békés szomszé dot tám adjuk m eg, de szent kötelesség, m ik o r a hazát védjük. Az öreg nő lehajtotta fejét. - Igaz, ha védekezünk, az más. D e n e m kellene-e m egölni inkább azokat a királyokat, akik csupa m u latságból hábo rúsk o dn ak ? C o rn u d e t szeme fellán g o lt: - Éljen, polgártársnő! - m ondta. C arré-L am ad on ú r m ély g o nd o latok b a süppedt. N oh a csodálta a híres hadvezéreket, e paraszti nő j ó zan esze rávezette, m en n yi gazdagságot jelentene az országnak az, ha a m un kátlan és haszontalan karokat, azokat az erőket, m elyek m ost tétlenül vesztegelnek, befognák a nagyipari m unkára, m elynek elvégzésé hez századok szükségesek.

131

Loiseau fölkelt helyéről, és halkan beszélgetni kez dett a fogadóssal. A k ö v é r em b er nevetett, k ö p k ö d ö tt; ro p p an t hasa, a m in t szomszédja tréfált, rengett a nevetéstől, s m eg is vett tőle tíz h o rd ó b o rd eau x -it tavaszra, m ik o r a poroszok m ajd kitakarodnak. Vacsora után n y o m b a n lefeküdtek, m e rt n a g yo n fáradtak voltak. Loiseau azonban, aki m in d e n t m egfigyelt, ágyba k üldte feleségét, m aga m eg hol fülét, hol szemét a kulcslyukra n y o m v a , a „folyosó titk ait” igyekezett kifürkészni. Ú g y egy óra m úlva ruhasuhogást hallott, gyorsan kikandikált, és G ö m b ö c ö t pillantotta m eg, ki fehér csipkével szegett, kék k asm írpongyolájában m ég vastagabbnak látszott. Kezében g y erty át tartott, s a folyosó végében levő nagy szám felé igyekezett. K özben azonban oldalt a folyosón m eg ny ílt egy ajtó, s m ik o r néhány perc m úlva visszatért G ö m b ö c , C o r n ud et szaladt utána ingujjban. H alkan beszélgettek, m ajd m egállottak. G ö m b ö c , úg y tetszett, erélyesen védelm ezi a szobájába vezető utat. Loiseau, szeren csétlenségére, n e m hallotta a szavakat, de végül, m i k o r hangosabban beszéltek, egypárat ő is m egértett. C o rn u d e t hevesen o s tr o m o lta : - U g y a n , ne szam árkodjon - m o n d ta - , mi van abban? G ö m b ö c sértődve felelt: - N e m , fiam, vannak pillanatok, m ik o r n em m eg y a dolog, és itt szégyen is volna. C o rn u d e t biztosan n e m értette, és azt kérdezte, m iért? A lány d ühbe gu ru lt, és hangosabban m o n d ta: - M iért? N e m érti, h o g y m iért? Hiszen poroszok vannak a házban, talán a szomszéd szobában is. C o rn u d e t elhallgatott. Ennek a lo ty ón ak hazafias szem érm e, aki n e m ölelkezik ellenség közelében,

132

C o rn u d e t szívében is felébresztette alvó m éltóságér zetét, m ert h o g y m egölelte őt, m acskatalpon vissza osont szobájába. Loiseau fÖlpuskaporozva m en t el a kulcslyuktól, ide-oda b o k á z o tt a szobában, levetette ny akra valóját, majd fölem elte a takarót, m ely alatt k em ény , csontos felesége hevert, felébresztette az asszonyt egy csók kal, ezt s u tto g v a : - Szeretsz, édes? Az egész ház elcsöndesült. D e nem sokára valahon nan, határozatlan irányból, talán a pincéből vagy padlásról, hatalmas, egy han g ú, szabályos hortyo g ás hallatszott, to m p a és e ln y ú jto tt zaj, m in t elzárt katlan fortyogása. Follenvie ú r aludt. M ivel úgy d ö n tö tte k , h o g y m ásnap reggel nyolc kor tov ábbutaznak, m in d ny ájan a k o n y h á b a n gyüle keztek; a kocsi azonban havas ponyvasátorával, ló és kocsis nélkül, m agányosan álldogált az u dvaron. A kocsist hiába keresték az istállóban, m agtárban, kocsiszínben. Ú g y határoztak tehát, h o g y szétnéznek a k ö rny ék en, és elindultak. O tt k ü n n a piac végében tem p lo m állott, kétoldalt pedig alacsony házak h ú zódtak, tele porosz katonával. Az első, akit láttak, k ru m p lit h ám o zo tt. A m ásodik, kissé távolabb, a borbély üzletét mosta. A harm ad ik, feje búbjáig sző rös képű katona, síró p o ro n ty o t dajkált a térdén, s próbálta elcsitítani; és a vaskos parasztasszonyok, kiknek férje „a hadra kelt seregnél” volt, jelekkel ad ták tudtára engedelm es legyőzőiknek, m it kell tenni ük: fát hasogatni, levest berántani, kávét darálni; egyik katona m ég inget is m o so tt gazdasszonyának, egy m agával tehetetlen öreg nénikének. Az álm élkodó g r ó f a papiakból éppen kilépő sek restyéstől kezdett kérdezősködni. Az öreg te m p lo m egere így felelt: - Ó , ezek n e m rossz em berek. Ezek, ú g y m o ndják, 133

n em is poroszok. M esszebbről valók, n em tu d o m biztosan, honnan, m ind egy ik h a g y o tt o tth o n aszszonyt, gyereket, n em szívesen háborúskodnak. Biz tos vagy o k benne, h o g y ők et is siratják, és a h áború é p p ú gy b ead o tt nekik, m in t nekünk. Itt nincs is m ost n agy o n rossz sorunk, m ert ezek ne m bántanak sen kit, éppen ú g y dolgoznak, m intha o tth o n lennének. B izony, nagyságos úr, a szegény em b ern ek segíteni kell e gy m áson . . . A h á b o rú t a n ag yurak csinálják. C o rn u d e t felháborodva a g y őző k és legyőzöttek közt uralko d ó békés egyetértésen, visszament, jo b b nak látta, ha a vend égfo gad ób an marad. Loiseau tré fálkozott : - Benépesítik a falut. C arré-L am ado n k o m o ly észrevételt tett: - H elyrehozzák a hibát. A kocsist azonban sehol se találták. V égre is a falu kávéházában lelték m eg, ahol a porosz tiszt legényé vel b arátkozott. A g r ó f kérd ő re v o n t a : - N e m k a p o tt parancsot, h o g y nyolc órára befog jon? - K ap tam bizony, de azóta másikat is kaptam . - M it? - H o g y sem m i esetre se fogjak be. - Ki adta m agának ezt a parancsot? - A porosz tiszt úr, én ú g y éljek. - És m iért? - N e m tu d o m . Tessék m egkérdezni őt. N e k e m m egtiltották, h o g y befogjak, hát n e m fo gtam be. így van. - A tiszt m aga adta a parancsot? - N e m , kérem , a fogadós, az ő nevében. - M ik o r? - Az este, h o g y lefeküdtem . A h á ro m férfi n ag yo n nyugtalanul tért vissza. Follenvie-t keresték, de szolgálója azt m ondta, 134

hogy gazdája sohasem kel fel tíz óra előtt, az asztmája miatt. Sőt kereken m egtiltotta, h o g y tűzeset kivéte lével valaha is előbb felkeltsék. Szerették volna a tisztet látni; de az lehetetlenség volt, jó lleh et ő is a fogadóban v olt szállva. Csakis Follenvie beszélhetett vele polgári üg yekben. V ártak tehát. A n ő k szobáikba vonultak, és tettek-vettek. C o rn u d e t a k o n y h á b a n a magas tűzhely alá telepe dett, m elyben hatalmas tűz lángolt. O d a vitetett egy kis kávéházi asztalt, egy kancsó sört, és elővette pipá ját, mely a d em o k raták szemében oly n agy tisztelet ben részesült, m in t ő m aga, m ivel C o rn u d e t-t szol gálván, a hazát szolgálta. Pom pás, g y ö n g y ü l kiszítt tajtékpipa volt, csaknem oly fekete, m in t gazdájának fogazata, de illatos, ívelt, fényes és kezére álló, m in t egy kiegészítője ura ábrázatának. C o rn u d e t m o z d u latlanul ült, és hol a tűzhely lángjára nézett, hol a sör habjára, m ely korsóját koronázta, és valahányszor ivott, elégülten m élyesztette hosszú, csontos ujjait hosszú, zsíros hajába, és sörhabtól rojtos bajszát szür csölgette. Loiseau azon az ü rü g y ö n , h o g y zsibbadt lábszárait akaija m ozgásba hozni, elm ent, és a helybeli szató csoknak ad o tt el a borából. A g r ó f és a gyáros politi záltak, Franciaország jö v e n d ő sorsát vitatták. Egyik az orléans-iakban bízott, másik valam i ismeretlen m e g m en tő b en , egy hősben, ki ak k o r jelenik m eg, m ik o r m ár m ind en ki kétségbeesett, egy du Guesclinben, talán egy új Jeanne d ’A rcban, vagy egy másik I. N a p ó le o n b a n ? Jaj, csak a tró n ö rö k ö s ne volna olyan fiatal! C o rn u d e t csak hallgatta, és m o so lyg o tt, m int olyan valaki, aki tudja, m it hoz a jö v ő . Pipája beillatosította az egész k onyhát. M ik o r tízet ü tö tt az óra, Follenvie ú r is m egjelent. Azonnal kikérdezték, de ő nem tehetett egyebet,

135

m in t m inden változtatás nélkül, k étszer-három szor ismételte a következő szavakat: - A tiszt úr ezt m o n d ta n e k e m : Follenvie úr, tiltsa m eg, h o g y holnap ezeknek az utasoknak befogjanak. N e m szabad en gedelm em nélkül elutazni senkinek. Értette? M e g m o n d ta m ! M ost a tisztet akarták látni. A g r ó f beküldte hozzá névjegyét, m elyre C arré-L am ad o n is folírta nevét és összes címeit. A porosz azt üzente, rendelkezésére áll az uraknak, m ihelyt m egebédelt, vagyis ú gy egy óra tájban. A h ölgyek lejöttek, és bár nagy volt a n y u g talan ság, valam icskét ettek is. G ö m b ö c betegnek és ren d kívül zavartnak látszott. Éppen m egitták kávéjukat, m ik o r a tisztiszolga az urakat j ö t t keresni. Loiseau a másik k ettőhöz csatlakozott, C o rn u d e t azonban, kit szintén hívtak, ho g y na g y o b b ü n nep é lyességet biztosítsanak fellépésüknek, büszkén kije lentette, h ogy sem m i érintkezést n em óhajt a n ém e tekkel, és visszatclepedett a tűzhely melle, újabb kan csó sört kérve. A h á ro m férfi felm ent, és bevezették őket a fogadó legszebb szobájába, a tiszt elé, ki egy karosszékben terpeszkedett, lábait a kandallón m elegítve, és hosszú porcelán pipájából füstölt, rikító hálóköntösbe b u r kolózva, m elyet nyilván valam ely ízléstelen polgár elh ag y ott o tth o n á b ó l rabolt el. N e m állt fel, ne m k ö szönt vissza, oda se nézett. R e m e k példánya a gy ő z tes katona természetes pöffeszkedésének. V égre néhány pillanat m úlva m egszólalt: - M it akarják? A g r ó f felelt: - El szeretnénk utazni, kérem . - N e m lehet. - Szabad tu d n o m , h o g y m iért?

136

- M ert ne engetem . - Teljes tisztelettel csak annyit szabadjon m egje gyeznem , h o g y az ön táb o rn o ka engedélyt a do tt a D ieppe-be való utazhatásra, és azt hiszem, ne m k ö vettünk el sem m i olyast, am iért büntetést érdem el nénk. - N e m e n g e te m . . . értik . . . Elm ehetnek. M in d h á rm a n m eghajoltak és kim entek. A délután siralmasan telt. A n ém et szeszélyét n em értették, és a legfurcsább g o n d o lato k kavaro g tak a k oponyákban. M in d en ki a ko n yhába jö tt, és szünet nélkül tárgyalták az esetet. A legképtelenebb d o lg o k ra gondoltak. Talán túszokul tartják vissza ők et? D e mi célból? V agy fogságba hurcolják v alam ennyiüket? V agy talán tekintélyes váltságdíjat akarnak szed ni érettük? Erre a g ondolatra őrü lt félelem fogta el valam ennyit. A leggazdagabbak leginkább m e g ré m ültek, m ár szinte látták a szemtelen katona kezei közt az arannyal telt zsákokat, m elyeken életüket kell megváltaniok. Elfogadható hazugságokon tö rték a fejüket, h o g y gazdagságukat eltitkolják, és szegé nyeknek, n ag y o n szegényeknek lássanak. Loiseau le vette óraláncát, és zsebébe dugta. A közelgő éj növel te az aggodalm akat. A lám pát m egg y ú jto ttá k , és m i vel vacsoráig m ég két órát kellett várni, Loiseau-né egy játszm a harm incegyest ajánlott. Legalább szóra kozzanak. R áálltak. U dvariasságból m ég C o rn u d e t is kioltotta pipáját, és részt vett a játékban. A g r ó f kevert, osztott, G ö m b ö c n e k m ind járt h ar mincegye volt. A já té k m e g n y u g ta tta a h áb o rg ó ke délyeket. C o rn u d e t azonban észrevette, h o g y a Loi seau házaspár összejátszik, és csal. M ik o r vacsorához akartak ülni, Follenvie ismét megjelent, és h á po g ó hangján jelentette: - Porosz tiszt kérdezted Elisabeth R ousset kis asszonyt, n e m változtatta-e m eg elhatározását? 137

G ö m b ö c sápadtan, m eredten állt, m ajd hirtelen pi pacsvörös lett, és ú g y fölfortyant, h o g y elállt a szava. V égre k itö rt: - M o nd ja m eg annak a ronda fráternek, annak a porosz d ögnek, h o g y soha, érti, soha, soha, soha! A k ö v é r fogadós kim ent. G ö m b ö c ö t valam ennyi en körü lfo gták , kérdezgették, sürgették, fedje fel lá togatásának titkát. Eleinte a lány v o n a k o d o tt szólni, de elkeseredése végül erőt vett rajta. - H o g y m it akar? H o g y m it akar? H át velem akar hálni! - kiáltotta. Senki sem b o trá n k o z o tt m eg a lány szavain, oly nagy volt a felzúdulása. C o rn u d e t oly hevesen csapta sörös kancsóját az asztalra, h o g y eltörött. A közfelhá borodás kifejezése volt ez az aljas zsoldossal szemben, harag m oraja, egyesülés az ellenállásra, m intha csak m in d eg y ik ü k tő l k ü lö n -k ü lö n azt kívánták volna, ho g y vegyen részt a lánytól követelt áldozat teljesíté sében. A g r ó f u n d o rra l jelen tette ki, h o g y ez a népség a hajdani b arb áro k m ódjára viselkedik. K ülönösen a n ő k m u ta tta k határozo tt és jó in d u la tú szánalmat G ö m b ö c iránt. A zárdaszüzek, akik csak enni jö tte k le, lehajtották fejüket, és hallgattak. Az első d ü h csillapodtán mégiscsak hozzáfogtak a vacsorához, de keveset beszéltek: m ind en k i tű n ő dött. A hö lgyek k orán visszavonultak, az urak pedig d ohán y oztak , és kártyajátszm át alakítottak, m elyhez Follenvie-t is m eg h ív ták, h o g y csínján kivegyék be lőle, m ik ént lehetne a tiszt ellenállását m eg törn i. Fol lenvie azonban csakis kártyáival tö rő d ö tt, se hallott, se látott, szakadatlanul csak ezt hajtogatta: - Játsszunk, uraim , já ts sz u n k ! O ly a n lázasan figyelt, h o g y m ég a gégéjében fel g y ü lem lett n yálkát is elfelejtette, és melle néha o rg o nafúgákat játszott. Sípoló tüdeje az asztma egész 138

hangnyolcadát m egzengette, a m ély és sötét színeze tű h a n g o k tó l a rikoltani próbáló kiskakas éles és re kedt kukorékolásáig. M ég ak k o r sem akart felm enni, m ik o r holtra fá radt felesége érte jö tt. Az asszony tehát m aga távo zott, mivel ő ko rán kelő volt, m indig hajnalban éb redt, férje pedig, a későn fekvő, m indig hajlandó volt barátaival éjszakázni. Follenvie utánakiáltott: M elegítsd m eg a tejem et! - és újra belem erült a játszmába. M ik o r aztán látták, ho g y sem m it sem lehet kihúz ni belőle, kijelentették, h o g y ideje lefeküdni, és m indnyájan aludni tértek. M ásnap reggel elég jó k o r keltek, tétova re m é n y kedéssel, m ég inkább vágyakozva az elutazásra, ret tegve a szörnyű kis fogadóban töltendő nap go n d o la tától. Sajnos a lovak az istállóban rostokoltak, a kocsis nem volt látható. U n a lo m b ó l a kocsi k ö rü l lézeng tek. A reggeli n a g y o n szom orúan telt, és G öm böccel szemben ném i elhidegülés volt érezhető, m ert ho g y aludtak egyet a dologra, az éjszaka kissé m ódosította vélem ényüket. M ost szinte haragudtak erre a leány ra, h o g y titok b an n e m kereste fel a porosz tisztet, és reggelre kelve n e m szolgált útitársainak kedves m e g lepetéssel. M i van abban ? K ü lö n ben is, ki tudta volna meg ? A látszat kedvéért azt m o n d h atta volna a tiszt nek, h o g y m egszánta szenvedő útitársait. Hiszen a le ánynak m eg úgyis m indegy! Bevallani azonban senki sem m erte gondolatát. D élután, m ik o r m ár halálra unták m agu k at, a g r ó f azt ajánlotta, tegyenek kis sétát a falun kívül. M in denki alaposan felöltözött, s a kis társaság elindult, csak C o rn u d e t n e m m ent, aki szívesebben m arad t a

139

tűzhely mellett, és az apácák, akik a tem p lo m b a n vagy a plébánosnál töltö tté k m in d en idejüket. A napról napra erősbödő hideg kegyetlenül csípett o rro t és fület, a lábak ú g y összefáztak, h o g y m inden lépés kínszenvedés volt, és az elébük táruló vidék be láthatatlan fehérségében oly rém ítő gyászosnak tű n t föl előttük, h o g y egyszerre m indenki visszafordult, d e rm e d t lélekkel és m e g g é m b e re d ő szívvel. Elöl a n égy asszony lépdelt, a h á ro m férfi kissé hát rább kö v ette őket. Loiseau, aki átértette a helyzetet, egyszerre azt k ér dezte, vajon ez a szajha m ég sokáig kényszeríti-e őket az itt m aradásra? A m in d e n k o r udvarias g r ó f azt m o n d ta , egy n ő tő l sem lehet követelni ilyen fájdal mas áldozatot, a dolo g nak m agától kell m egtörténni. C arré-L am ad o n m egjegyezte, h o g y ha a franciák, am int szó volt róla, vissza akarnák foglalni D ieppe-et, az összeütközés csak itt, T o tes-b an lehetne. Ez az észrevétel a másik k e ttő t leverte. - H áth a gyalog m en ek ü ln én k ? - m o n d ta Loiseau. A g r ó f vállat vont. - E bben a hó b an ? N ő in k k e l? K ü lö n b en is rö g tö n ü ldözőbe vennének. T íz percen belül elfognának, és kiszolgáltatnának a k ato nák nak m in t foglyokat. Szent igaz. Elhallgattak. A hö lgy ek ruh ákró l beszéltek. D e m in th a valami elkényszeredett zavar választotta volna el őket. Egyszerre az utca végén s z e m b e jö tt velük a tiszt. N a g y és karcsú term ete lerajzolódott a hóra, m ely a szem határt beszegte, és m ent, szétterpesztett térdek kel, azoknak a k ato n ák nak sajátos m ozdulatával, akik sem m i áron se akarják bepiszkítani gondosan kifé nyesített csizmájukat. H o g y a h ö lg y ek m ellett haladt, köszönt, és m eg v etően m érte végig az urakat, kik k ü lö n b en eléggé

140

büszkék voltak, és n e m em elték m eg a kalapjukat, csupán Loiseau tett ú gy, m intha levenné kalapját. G ö m b ö c fülig pirult, a h á ro m férjes asszony pedig nagyon m egalázottnak érezte m agát, h o g y a k a to na tiszt ennek a lánynak a társaságában találkozott ve lük, akit le akart fektetni. R ó la kezdtek beszélni, alakjáról, arcáról, C arréL am adonné, aki sok katonatisztet ismert, és értett hozzájuk, váltig dicsérte, m ég sajnálta is, h o g y nem francia, k ü lö n ben egészen takaros huszár lenne, kibe minden asszony belebolondulna. A m ik o r hazaértek, n e m tu d ták m ár, m ihez kezdje nek. P o to m sá g o k m iatt is epés szavakat váltottak egymással. A csendben e lköltött vacsora h a m a r véget ért, és m ind en ki felm ent pihenni, azt rem élve, h o g y alvással ham arabb telik az idő. M ásnap reggel g y ű rö tt arccal, elkám picsorodva jöttek le. A n ő k alig beszéltek m á r G öm böccel. H arangoztak. Keresztelő volt a faluban. A k ö v é r lánynak is volt egy g y erm ek e y v eto t-i parasztoknál, dajkaságban. Alig látta évente egyszer, és sohase g o n dolt rá, de a keresztelés gondolata hirtelen heves gyöngédséget fakasztott benne gy erm ek e iránt, m in denáron o tt akart lenni a szertartáson. M ihelyt elm ent, m indnyájan összenéztek, köze lebb húzták székeiket, m e rt érezték, h o g y határozniok kell m á r végre. Loiseau-nak tám ad t egy ötlete: meg kell m o n d an i a tisztnek, tartsa itt egyedül G ö m böcöt, a töb biek et pedig engedje továbbutazni. Follenvie vitte hírül az ajánlatot, de azonnal vissza isjött. A ném et, aki jó l ism erte az em bereket, kirú gta őt. Kijelentette: addig m indenki itt m arad, m íg kí vánsága n e m teljesül. Erre Loiseau-né paraszttermészete egész m iv o ltá ban kicsattant. - H át csak n e m akarun k itt m egvén üln i? M in t 141

h o g y ennek az alávaló n é m b ern ek az a mestersége, h o g y m indenkivel összeadja m agát, azt hiszem, nincs is jo g a ahhoz, h o g y válogasson. B ocsánatot kérek, de R o u e n b a n m ég kocsisokkal is összeszűrte a levet, igen, bizony, a m e gy efő n ök kocsisával! Biztosan tu d o m , m e rt nálunk vásárol bort. És most, m ik o r arról van szó, h o gy b e n n ü n k e t kirántson a zavarból, finynyáskodik, a ta k n y o sa !. . . Ez a porosz szerintem na g y o n úrian viselkedik. Ki tudja, m ióta él itt egyedül. A ztán mi h árm an vagy u nk , és b en n ü n k e t bizonyára tö b b re becsült volna. D e nem , ő megelégszik ezzel az utcai izével. Tiszteli a férjes asszonyokat. G ondolják m eg, h o g y itt ő az úr. Csak azt kellene m ondania: „ A k a ro m ” - s erőszakkal elhurcolhatna katonáival. A másik k ét nő m e g b o rz o n g o tt. A szép L am adonné szemei felragyogtak, és kissé elhalványult, m intha m á r m agán érezte volna a tiszt erőszakos kezét. A férfiak, kik távolabb vitatkoztak, közelebb j ö t tek. A d ü h ö n g ő Loiseau összekötözött lábakkal és kezekkel szerette volna a „ n y o m o ru lta t” az ellenség kezébe adni. A g r ó f azonban, akinek ősei három nem zedéken át n a g y kö v etek voltak, m aga is vérbeli diplom ata, az udvariasság m ellett kardoskodott. - R á kellene beszélni - m ondta. Erre m e g tö rté n t az összeesküvés. A n ő k összebújtak, halkították hangjukat, és a vita általánossá vált, ki-ki ajánlott valamit. E gyébként az egész illedelmesen folyt le. M ert különösen a nők m indig találtak fino m fordulatokat, g y ö n g é d és eny he kifejezéseket a legkényesebb dolg ok jelzésére. Ide gen szót sem ért belőle, annyira az illem határai közt m o zogtak. D e a szem érem gyenge fátyola, mely m inden nagyvilági n őt e g y fo rm án vértez, csak a fe lületet takarta. A nők örültek ennek a dévaj kaland nak, alapjában pokolian m ulattak, elem ükben érez ték m agu k at, pocsoltak a szerelemben, m int a 142

nyalánk szakácsné, ki belekóstol a m ásnak készített • ételbe. A jó k e d v úgyszólván m agától tám adt, annyira furcsának tű n t fel elő ttü k az eset. A g r ó f kissé merész tréfákat kock áztato tt m eg, de oly jó l adta elő, h o g y kacajt fakasztottak. Loiseau aztán néhány sikam lósabb m alacságot e ngedett m eg, de n e m b o trán k o ztak meg rajta. M in den kin ek fejében csak Loiseau-né d u r va szavai m o to sz k á lta k : „ M in th o g y ennek az alávaló ném bernek az a mestersége, m iért v á lo g a t? ” A csinos C arré-L am adonné arra g o n d o lt, h o g y n em válogat na az ő helyében, ha erről a tisztről lenne szó. Hosszan készültek az ostrom ra, m in th a valam i erődöt akarnának körülzárni. K i-ki m eg állapo d ott a szerepben, m elyet játszik m ajd, az érvekben, m elyek re tám aszkodik, a h ad m o zd u lato k b an , m elyeket vég re kell hajtania. Elkészítették a haditervet, a cselfogá sokat és m eglepetéseket az o stro m ra, h o g y az eleven várat az ellenség befogadására kényszerítsék. C o rn u d e t azonban félrevonult, m int akinek sem mi köze az ügyhöz. A lelkek annyira el voltak foglalva, h o g y n e m is hallották, m ik o r G ö m b ö c belépett. D e a g r ó f halkan azt m o n d ta : csitt. Erre m ind en szem feltekintett. G öm böc állt előttük. G yorsan elhallgattak, és zava rukban n e m tu d tak m in d járt szóhoz ju tn i. A g rófnő, ki jo b b a n m egszokta a szalonok kétszínűségét, m in t a többiek, ezt kérdezte: - J ó l m u la to tt a keresztelőn? A k ö v é r lány, m ég m indig elérzékenyülve, m in dent elmesélt, kik voltak ott, m it csináltak, m ég azt is, m ilyen a te m p lo m . A ztán így szólt: - J ó le s ik néha im ádkozni. Ebédig a h ölg yek m egelégedtek azzal, h o g y nyája sak voltak vele, s növelni igyekeztek bizalm át, és rá akarták venni, h o g y hajtson tanácsaikra. 143

Az asztalnál kezdték a közeledést. Először is általá nosságban az önfeláldozásról kezdtek beszélni. R é g i példákat idéztek: J u d ito t és H oloferneszt, m ajd m in den ok nélkül Lukréciát és Sextust, K leopátrát, ki ágyába fektetett m ind en ellenséges hadvezért, majd m in t rabszolgákat leigázta őket. Aztán valami képte len esetet tálaltak föl, m ely e tudatlan m illiom osok agyában született m eg, róm ai asszonyokról, akik Cap uában H annibál szeretői voltak, azonkívül vala m enn y i tiszté, közkatonáé és az egész zsoldos seregé. Sorra vették az összes nőket, akik a h ó d ító k at m eg állították, és testükből csatateret csináltak, hatalm i eszközt, fegyvert; azokat, kik hősies ölelésükkel győzték le a förtelm es és átkos lényeket, szűziségüket bosszúnak és önfeláldozásnak szentelve. H om ályo s szavakkal ecsetelték annak a bizonyos n agy o n előkelő hö lgynek az esetét, aki valam ely ret tentő ragályos betegséggel oltatta be m agát, hogy B on ap artét m egfertőzze, kit véletlen csoda, hirtelen rosszullét m en tett csak m eg a végzetes találkán. És m indezt bizonyos illő és higg ad t m o d o rban m o n d tá k , csak néha lelkesültek fel készakarva, m int egy vetélkedésre serkentve a nőt. A végén azt hihette volna az em ber, h o g y a nő egyedüli földi hivatása állandó önfeláldozás, a kato naság szeszélyeinek folytonos kielégítése. A két apáca, m intha sem m it sem hallana, mély g o n d o lato k ba m erült. G ö m b ö c hallgatott. H ag y ták, ho g y egész délután gond o lk o zzon . De az eddigi „n agysád” helyett egyszerűen „kisasszony n a k ” szólították, m a g u k sem tudták, m iért, mintha alább akarták volna szállítani a becsület am a fokáról, ahová felkapaszkodott, éreztetni vele szégyenletes helyzetét. A b ban a percben, m ik o r a levest feltálalták, Fol-

144

lenvie újból m egjelent, és ismételte tegnapi m o n d ó káját: - A porosz tiszt k érdezted Élisabeth R ousset kis asszonyt, n e m változtatta-e m eg elhatározását? G ö m b ö c szárazon ennyit felelt: - N e m , kérem . D e a vacsora alatt a szövetségesek m e gg y ön g ültek . Loiseau h á ro m ügyetlen megjegyzést szalajtott ki száján. M indenki abban sántikált, h o g y új példákat leljen, de egyet sem talált, m ire a grófné, talán ö n tu datlanul, hirtelen vallásos felbuzdulásból, az öregebb apácától a szentek nagy tetteiről k ezdett kérdezős ködni. B izony sokan k ö v ettek el olyasm it, am i a mi szem ünkben b ű n n e k látszik, de az Egyház k ö n n y e n megbocsátja ezeket a botlásokat, ha Isten dicsőségére vagy felebarátaink jó v o ltá é rt történtek. Ez hatásos érv volt, a g rófné hasznát is vette. E k k o r pedig, akár hallgatólagos egyetértésből tö rté n t ez, vagy titkos szolgálatkészségből, m elyhez az egyházi ruha viselői m ind kiválóan értenek, akár egyszerűen b old og együgyűségből, vagy segíteni akaró bárgyúságból, az öreg apáca n a g y o t lendített az összeesküvők ügyén. Félénknek hitték, és kiderült, h o g y bátor, b ő beszédű és heves. N e m zavarta m eg a kazuisztika tétovasága, m eggyőződése vasból volt, hite n e m inga dozott, lelkiismerete ne m ism ert kétségeket. T e rm é szetesnek találta A b rah ám áldozatát, m e rt ő m aga is nyo m ban m egölte volna apját, anyját felsőbb pa rancsra, és vélem énye szerint, sem m i sem visszatetsző az Ú rn a k , ha a szándék dicséretes. A g rófn é hasznára fordítva váratlan cinkostársa vallásos tekintélyét, m integy körülíratta vele ezt az épületes erkölcsi té telt: „A cél szentesíti az eszközöket.” M egkérdezte az a p á c á t: - A kedves n ő v é r tehát azt hiszi, h o g y Istennek

145

m inden út tetsző, és m egbocsátja a b űn t, ha tiszta in d ítóo k bó l tö rténik ? Ki kételkedhetik ebben? Egy ö n m ag áb an csúnya cselekedet gyak ran dicséretessé válik a g o n do lat által, mely sugalmazza. És így folytatták to v áb b , Isten akaratát b o n co lg at ták, előre látták szándékait, és olyan d olgokba v o n ták bele, m elyek igazán n e m reá tartoznak. M in d ezt b u rk oltan , ügyesen, tapintatosan. D e a főkötős zárdaszűz m ind en szava rést ü tö tt az utcai le ány fö lh á b o ro d o tt ellenállásán. M ajd a társalgás kissé másra fordult, a rózsaflizéres nő a rendházról, a feje delemasszonyról, saját m agáról és aranyos szomszéd járó l, a kedves Sainte-N icéphore n ő v érrő l kezdett beszélni. A zért hívták ők et Le H avre-ba, h o g y a him lős k atonák százait ápolják a kórházakban. Lefes tette ezeket a n y o m o ru lta k a t, részletezte betegségü ket. És m íg a porosz tiszt szeszélye feltartóztatta őket, ki tudja, hány francia pusztul el, kiket talán m eg le hetett volna m enteni! Ez az ő hivatása, m indig k ato nákat ápolni, j á r t a K rím b en , Olaszországban, Auszt riában, és h o g y elbeszélte hadjáratait, egyszerre úgy tű n t föl ez a kedvesnővér, m in t azok a dobos és trom bitás apácák, kik arra születtek, h o g y a tá b o ro kat kövessék, fölszedjék a sebesülteket a csaták örvé nyes forgatagában, és jo b b a n , m in t följebb valójuk, egyetlen szóval megfékezzék az engedetlen, fegyel m ezetlen zsoldosokat; igazi hadiapáca, kinek tö n k re tett, ezer horpadástól ragyás arcára föl volt írva a há b o rú m ind en pusztítása. Az apáca szavai után a hatás teljes volt. Vacsora végeztével ki-ki szobájába sietett, azzal az elhatározással, h o g y csak m ásnap reggel j ó későn jön le onnan. A reggeli n y u g o d ta n folyt le. A tegnap este elve

146

tett m agn ak időt engedtek, ho g y kicsírázzon, és g y ü m ölcsöt hozzon. A g ró fné délután sétát ind ítv án y o zo tt, a g r ó f pe dig, megbeszélés szerint, k aro n fogta G ö m b ö c ö t, és a többiek m ö g ö tt m ara d t vele. Azt a bizalmas, atyáskodó, kissé lenéző h an g o t használta, m it n a g y képű em b erek szoktak az ilyen lá nyokkal szemben. „K edves le á n y o m n a k ” nevezik őket, és társadalmi állásuk, m eg d ö n th etetlen m éltó ságuk m agasából néznek le rájuk. A zonnal a dolog elevenére tapintott. - Szóval m aga jo b b n a k látja, h o g y a porosz csapa tok visszaverése esetén ki tegyen b e n n ü n k e t és saját magát is az ő erőszakoskodásuknak, és n e m hajlandó teljesíteni olyan kedvességet, m elyet életében m ár igen gy akran m egtett. G ö m b ö c n e m felelt. A g r ó f jóságához, okosságához, szívéhez fo lyam o dott. „ G r ó f ú r ” tu d o tt m aradni, bár udvarias, b ó k o ló, sőt kedves is volt, ha kellett. Dicsőítette a nekik teendő szolgálatot, háláját em legette, m ajd v idám an letegezte a lányt. - És tu d o d , fiam, m ég azzal is eldicsekedhet az a tiszt, h o g y olyan szép lányba harapott, am ilyen kevés akad a hazájában. G ö m b ö c ne m válaszolt, és a társasághoz csatlako zott. M ik o r visszatértek, a lány felm ent szobájába, és nem m u ta tk o z o tt többé. A nyugtalanság óriási volt. Mit fog csinálni? H a to v áb b is ellenkezik, m enn y i baj lesz ebből. Elérkezett a vacsora ideje. H iába várták a lányt. Végül belépett Follenvie, és jelentette, h o g y R ousset kisasszony rosszul érzi m agát, ne várják. M in d en k i fülét hegyezte. A g r ó f a fogadóshoz m ent, s halkan ezt k é rd e z te :

147

- R e n d b e n van? - Rendben. Illendőségből n em szólt sem m it a többieknek, pusztán b ó lin to tt egy kicsit. Erre a m ellekből a m e g könnyebbülés sóhaja tö rt ki, ö rö m sugárzott az arco kon. - T ering ettét! Pezsgőt ide, ha van! - és Loiseau-né m eg rém ü lt, m ik o r a gazda négy üveggel tért vissza. M indenki közlékeny és hangos lett egyszerre, dévaj ö rö m töltötte m eg a szíveket. A gróf, úg y látszik, észrevette, h o g y C arré-L am ad o n n é n ag y o n csinos, a gyáros u d v aro lt a grófnénak. A társalgás élénk, enyelgő, csintalan volt. Egyszerre csak Loiseau rém ü lt arcot m utatv a fel tarto tta két kaiját, és ü v ö ltö tt: - C send le g y e n ! M in den ki elhallgatott, m eglepve, csaknem riad tan. - Csitt - m o n d ta Loiseau. K ét kezét füle m ö g é tet te, szemét a m ennyezetre függesztette, újból hallga tózott, m ajd csak e n ny it m o n d o tt: - L egyenek n y u g o d ta k , m in d en rend b en van. Először senki sem m erte elérteni, m ajd elm oso lyodtak. N e g y e d ó ra m úlv a m egism ételte a m ók át, és az este m ég gyakran fölelevenítette, ú g y tett, m intha fönn az em eleten kérdést intézne valakihez, k é tértelm ű ta nácsokat osztogatva, a kereskedelm i utazó szellemes ségével. - Szegény leány - sóhajtotta szom orúan egyik percben, m ajd : - Gaz porosz! - m o rm o g ta dühösen fogai közt. N é h a , m ik o r m ár oda se gon d oltak , re m eg ő h an g o n m o n d o g a tta több szö r: - Elég! Elég! - é s m intha m agával beszélne, hozzátette: - Ki tudja, látjuk-e m ég, csak m eg ne ölje a n y o m o ru lt! A m ó k á k o n , bár ízléstelenek voltak, m indenki 148

m ulatott, és senki sem sértődött m eg m iattuk , m e rt a* fblháborodás, m in t m ind en egyéb, a k ö rü lm é n y e k tő l függ, és a légkör ek k o r m ár telítve volt sikamlós gondolatokkal. A csemegénél m ég a hö lgyek is tettek szellemes és enyhe célzásokat. A szemek csillogtak, sokat ittak. A gróf, aki m ég botlásaiban is m eg tudta őrizni elő kelőségének m éltóságát, ügyes hasonlatokat m o n dott a sarkvidéki tél végéről s a h ajó tö rö ttek ö rö m é ről, kik látják m egnyílni a dél felé vezető utat. Loiseau, aki m á r kapatos volt, pezsgős pohárral a kezében, felállott: - M egszabadulásunk ö rö m é re ü ríte m p oh aram ! M in den ki felállt, tapsoltak. M ég a két apácát is rá vették a hölgyek, h o g y megnedvesítsék ajkukat a pezsgővel, m elyet eddig m ég n e m ismertek. Kijelen tették, h o g y em lékeztet a szódavizes lim onádéra, de mégis finom abb annál. Loiseau összegezte a helyzetet. - Kár, h o g y nincs zongora, egy négyest elkalim pálhatnánk rajta. C o rn u d e t m eg se m u k k a n t, m eg se m occant, ú g y látszott, súlyos g o n d olato kb a m élyedt, o ly k o r d ü h ö sen ráncigálta hosszú szakállát, m in th a m ég hoszszabbra szerette volna nyújtani. V égül éjféltájt, m i kor oszladozni kezdtek, a dü lö n g ő Loiseau hirtelen a hasára ü tö tt, és ezt g ü g y ö g te : - Polgártárs, m agának nincs jó k e d v e m a este, m ért nem m o n d valam it? C o rn u d e t nyersen felkapta fejét, és villogó, félel mes tekintetét végigjáratta a társaságon: - Azt m o n d o m m in dn y áju kn ak, h o g y am it m ost tesznek, az gyalázat! Felkelt, az ajtóhoz m ent, m ég egyszer ism ételte: - G y a lá z a t! - és eltűnt. Ez először kissé lehű tötte őket. Loiseau zavarba 149

jö tt, b a m b á n állt, de aztán visszakapta ö nuralm át, és vadul nevetve ezt ism ételte: - Savanyú a szőlő, ugye, öregem , n a gy o n savanyú a szőlő? M ivel n e m értették, elmesélte a folyosó titkait. Er re a jó k e d v újra felviharzott. A h ölgyek ú gy m u lat tak, m in t az ő rültek. A g r ó f és C arré-L am ad o n sírtak a nevetéstől. Sehogy se tud ták elhinni. - Igazán? A zt akarta, h o g y . .. - Szavamra, láttam . - És a leány n e m a k a r t. . . - N e m , m e rt a porosz a szomszéd szobában volt. - N e m ondja. - Esküszöm. A g r ó f fuldokolt. A gyáros a hasát fogta m in d a két kezével. Loiseau fo ly ta tta : - É rthető, h o g y m a este n em nag y o n vidám . És m in d a h árm an ismét n ag y o t nevettek, m árm ár betegen, lihegve, köhögve. O t t fenn elváltak egym ástól. D e a csipkelődő Loiseau-né lefekvéskor n e m m ulasztotta el megjegyezni férjének, h o g y a kis „h en ceg ő ” C arré-L am ado n né egész este sárgult az irigységtől. - T u d o d , a nők, ha egy enru háról van szó, m in d egy nekik, francia-e vagy porosz. H á t m o n d d , kér lek, nem szom orú ez? És a folyosó h om ály áb an egész éjszaka kis zajok futkostak, halk, alig hallható neszek, m elyek a lehe lethez, a m eztelen lábak kacarászásához, az észre se vehető reccsenésekhez hasonlítottak. És bizonyára csak nagy későn aludtak el, m e rt az ajtók alól sokáig kiszürem kedtek a fénysávok. M in dezt a pezsgő m ű velte, m ely, m in t m o nd ják, elkergeti az álm ot. M ásnap éles téli verőfény tü n d ö k ö lte tte föl a vakí tó havat. A postakocsi végre befogva várakozott a k ap u előtt, s egy sereg begyeskedő, rózsaszín szemű, 150

fekete pupillás, fehér galam b peckesen sétifikált a hat* ló lába közö tt, és szem elgetett az elhullajtott, párolgó ganajban. A b árán y b ő rb e bu g yo lált kocsis m á r a bak o n ült, pipázgatott, és a sugárzó utasok gyorsan élelmiszere ket raktak fel az utazás hátralevő idejére. M ost m á r csak G ö m b ö c ö t várták. Ő is megjelent. Kissé zavartnak s p iro n k o d ó n a k látszott, félénken közeledett útitársai felé, kik m in th a n e m vették volna észre, m indnyájan egyszerre elfordultak tőle. A g r ó f m éltóságosan k aro n fogta nejét, és elvonta a tisztáta lan közelségből. A k ö v é r lány d ö b b en ten m egállott, m ajd m inden bátorságát összeszedve, alázatosan rebegte a gyáros feleségének: - J ó n apo t kívánok. A nő éppen csak biccentett fejével, szemtelenül, ar cán a m egsértett erény kifejezésével. M ind en k i elfoglaltnak látszott, és igyekezett távol m aradni tőle, mintha ragályt ho z o tt volna szoknyáiban. M ajd siet ve beültek a kocsiba, hová G ö m b ö c m agányosan szállt be, utolsónak, és csöndben letelepedett régi he lyére. M eg se látták, m eg se ismerték. Loiseau-né távol ból szemlélte, m éltatlankodva és halkan m o n d ta fér jének : - Szerencse, h o g y n e m mellé kerültem . A nehézkes já r m ű zök k en t egyet, és az utazás újra m egkezdődött. Eleinte senki se beszélt. G ö m b ö c n e m m e rt fölnéz ni. H a ra g u d o tt útitársaira, de egyúttal szégyenkezett is, h o gy engedett, és bem ocskoltatta m agát azzal a porosz tiszttel, akinek kaijaiba álszent m ó d o n ők ker gették. A grófné azonban C arré-L am ad o n n éh o z fordulva, nemsokára m e g tö rte a kínos csöndet.

151

- U g y e b á r ismeri d ’Étrelles-nét? - kérdezte. - H o g y n e, j ó barátnő m . - Bájos asszonyka! - E lra g a d ó ! Igazán előkelő teremtés, m űvelt, okos, és m in den ízében művész. Pom pásan énekel, és mesterien rajzol. A gyáros a gróffal beszélgetett, s az ablaktáblák zö rejéből felbu g gy an t o ly k o r egy -eg y szó: „Szelvény lej árat-jutalék-fizetési hatá rid ő .” Loiseau, ki elcsente a fogadós régi kártyáját, mely öc év óta zsírosodott a vendéglő piszkos asztalain, bésigue-be kezdett feleségével. Az apácák kézbe vették ö v ü k ö n lógó olvasóikat, egyszerre keresztet vetettek, elkezdték m ozg atn i aj kukat, m in d jo b b an siettek, m ind ink ább növ ek v ő gyorsasággal, to m p á n m o rm o g v a az O re m u st, közbe-közbe m egcsókoltak egy érm et, újra keresztet ve tettek, s újrakezdték sebes és szakadatlan m o rm ogásukat. C o rn u d e t m ozdulatlanul elm élkedett. H á ro m ó ra i utazás után Loiseau összeszedte kár tyáit : - Éhes vag y ok - m ondta. Felesége erre k ib o n to tta zsineggel á tk ö tö tt cso m agjukat, és kivett belőle egy darab hideg borjúhúst. Ü gyesen apró darabokra szeletelte, s m in d k e tte n fa latozni kezdtek. - M i is hozzáláthatnánk - m o n d ta a grófné. A g ró f beleegyezett, és a nő kirakta a két személyre elkészí tett élelmet. A hosszúkás tál fedelén porcelán nyúl volt látható, jelezve, h o g y n yú lpástéto m terpeszke dik benne, ízletes eledel, m elynek barnálló vadhúsát fehér szalonnasávok tűzdelik át, egyéb finom ra vag dalt húsokkal elegyítve. E gy szép darab gróji sajt, m elyet egy hírlapba csom agoltak, zsíros testéhez ta pasztotta az újságpapírt, m elyen ez állott: „H íre k .” 152

A két apáca töb b fokhagym ás kolbászt szedett elő, és C o rn u d e t két kezét télikabátja hatalmas zsebébe niélyesztve, egyikből négy k em én y tojást, m ásikból kenyérpúposkát h ú z o tt ki. L ehántotta a tojás héját, lába alá, a szalmába dobta, falni kezdte a tojást is, és a tojás világossárga morzsácskáit nagy szakállába hul latta, m elyek csillagok g y an ánt tü n d ö k ö lte k ottan. G ö m b ö c a korai fölkelés sietségében és zavarában semmire se go n d o lt, és m ost kétségbeesetten, d üh től fuldokolva nézte a n y u g o d ta n falatozókat. Először vad harag dühítette, fö lnyitotta száját, h o g y a szájára toluló szitkok özönével lobbantsa szem ükre viselke désüket, de az izgalom ú g y fojtogatta, h o g y n e m b írt szólani. Senki rá n e m nézett, senki rá ne m g on d olt. Ú g y érezte, m in tha belefúlt volna ezeknek a tisztességes sem m iháziaknak m egvetésébe, kik először feláldoz ták őt, aztán eldobták, m in t valami piszkos és ha szontalan ro n g y o t. E k k o r eszébe ju t o t t tele élelmisze res kosara, m elyből m in den t m o h ó n felfaltak, két csirkéje, m ely ra g y o g o tt a kocsonyás létől, pástéto mai, körtéi, négy üveg b o rd eaux -i bora, s dühe hirte len szétmállott, m in t a túlfeszített kötél, m ely elsza kad, és azt érezte, h o g y rö g tö n sírva fakad. R e tte n tő en e rőlk öd ö tt, h o g y erős m aradjon, lenyelte zokogá sát, m in t a gyerekek, de a k ö n n y e k kitörtek, o tt tü n dököltek szemhéjai perem én, és egyszerre két k ö vér könnycsepp b u g g y a n t ki szeméből, lassan v é g ig g ö r dült arcán. A többiek gyorsabban k ö v ették az első ket, m in t a sziklából kiszűrődő vízcsöppek, és szabá lyosan peregtek le keblének k id u d o ro d ó halmaira. Egyenesen ült, m erev tekintettel, rideg és sápadt arc cal, abban rem ény k edv e, h o g y ne m látják. D e a g rófné észrevette, férjének intett. Az vállat vont, m in tha m o n d a n á : „Sajnálom , én n e m tehetek róla.” 153

Loiseau-né n ém án, győzelm es m osollyal m o r m o gta : - Gyalázatát siratja. A kedves nővérek, m iután a kolbászm aradékot pa pírba csom agolták, újból hozzákezdtek az im á d k o záshoz. C o rn u d e t pedig, befalván tojásait, k iny ú jto tta láb szárait a szem közti pad ülése alá, hátradőlt, keresztbe fonta kaijait, m osoly go tt, m in t akinek valami rem ek ötlete tám adt, és elkezdte futyörészni a Marseillaise-t. Az arcok elk o m oru ltak. A nép dala bizonyára n em igen tetszett szomszédainak. Idegesek lettek, in gerlékenyek, és üvölteni szerettek volna, m in t k u tyák a k in torna hallatára. C o rn u d e t észrevette, de n e m hagyta abba. Sőt m ég néha a szöveget is d ú do lg a tta : H azánknak lángoló szerelme, Vezesd a bosszúra karunk, Szabadság, légy mindig velünk te, M ivel csak téged akarunk! G yorsabban haladtak, a hó k em én y eb b volt, és C o rn u d e t az utazás k o m o r óráiban, a kátyús, hepe hupás utak o n, a leszálló éjben, a kocsira ereszkedő m ély h o m ály b an is vad m egátalkodottsággal folytat ta bosszúálló, e g y hang ú fütyülését, egészen D ieppeig, kényszerítve az elcsigázott és kétségbeesett lelke ket, h o g y elejétől végig figyelem m el kísérjék a dalt, és m ind en ü tem n él rágondoljanak a m egfelelő szóra. És G ö m b ö c m ég m in d ig sírdogált. Zokogása pe dig, m elyet n e m bírt elfojtani, o ly k or, két versszak k özö tt, b elehangzott a sötétségbe. 1880. április 16.

Kosztolányi D ezső fordítása

154

Egy párizsi polgár vasárnapjai LES D I M A N C H E S D ’ U N

b o u r g eo is

de pa r is

ÚTI E L Ő K É S Z Ü L E T E K

Patissot ú r Párizsban született, s m ik o r ő is, m in t oly sokan, befejezte silány tanu lm án yait a IV. H e n rik-g im náziu m b an, bekerült az egyik m inisztérium ba a nagynénje révén, akinek trafikja volt, s egy osz tályvezető is vásárolt nála. N a g y o n lassan haladt előre, és talán holtáig se j u t tovább a negyedik fizetési osztálynál, ha a véletlen, mely o ly k o r sorsunkat irányítja, pártul n e m fogja. M a ötv enk ét esztendős, s csak m ost indul neki, hogy m in t turista bejárja Franciaországnak azt az egész területét, am ely az erődövezet és a vidék közt terül el. Előm enetelének története talán hasznára lesz sok hivatalnoknak, m in t aho g y sétáinak leírását is bizo nyára sok párizsi felhasználja m ajd a m aga kirándulá sai útvonalának kiválasztásában, és példájából okulva elkerül bizonyos kellemetlenségeket, am elyek őrajta megestek. 1854-ben Patissot ú rnak m ég mindössze 1800 frank jö v e d e lm e volt. V olt benne valami, am iért a főnökei n e m kedvelték, s hagyták, hadd sorvadozzon ez az eszményi hivatalnok a fizetésemelés örökös és kétségbeesett várásában. Pedig d olgozott, csak n em értette a m ódját, h o g y megbecsültesse a m u n k áját; m eg aztán büszke is volt nagyon, ahogy m ondta. És m éghozzá a büszkesége abban állt, h o g y fölötteseit sohase köszö n tö tte olyan talpnyaló alázatossággal, m in t ném elyik kartársa, 155

akiket n e m akar m egnevezni. M ég azt is hozzáteszi, h o g y őszintesége feszélyezte az em bereket, m e rt ő, m in t k ü lö n ben a többiek is valam ennyien, kikelt az igazságtalanság, szabálytalanság ellen m eg a kivétele zés ellen, am iben az ismeretleneket, azokat, akiknek sem m i kö zük sem volt az állam gépezethez, részeltet ték. D e m éltatlan ko d ó hangja sohase hallatszott ki a fülkéje ajtaján, ahol tö rte m agát, a h og y ő m o n d ta : - T ö r ö m m agam , u ra m . . . a szó m in d k é t értelm é ben. M in d en ekelő tt m in t tisztviselő, azután m in t fran cia, végül pedig m in t a rend em bere, elvből m in dig a m in d en k o ri k o rm á n y h o z csatlakozott, m in th o g y szenvedélyes híve volt a h a ta lo m n a k . . . kivéve a fő n ö k ö k hatalm át. Hacsak szerét ejthette, odaplántálta m agát az útfél re, am erre a Császár elhaladt, h o g y m egem elhesse a kalapját előtte: és büszkén m e n t to vább , h og y k ö szönthette az Á llam fejét. Az uralk od ó iránt való csodálatában - m int oly so k a n - u g y a n ú g y nyíratta a szakállát, m in t ő, utánozta a hajviseletét, a kabátja szabását, a járását, a m ozdu la tait - hány ország hány férfia m in th a csak a H erceg képm ása lenne! H asonlított is talán egy kicsit III. N ap ó leo n ra, ha ne m m ivel az ő haja fekete volt - befestette. A k k o r m ár tökéletes lett a hason lóság ; és ha az utcán talál ko z o tt egy másik úrral, aki szintén a császárt ábrázol ta, féltékenykedett, m e gv ető en végigm érte. Az u tán zás vágya ham arosan rögeszm éjévé vált, s m ik o r m eghallotta, h o g y a Tuilériák egyik ajtónállója utá nozza a császár hangját, m aga is igyekezett hasonló hanglejtéssel és lassúsággal beszélni. Ily m ó d o n annyira hasonlóvá vált eszm ényképé hez, h o g y akár össze is lehetett volna téveszteni vele, és a m inisztérium beliek, a m agasabb beosztású tiszt1 $6

viselők közt szóbeszéd tárgya lett a dolog, illetlen-' nek, sőt sértőnek találták; szóltak a m iniszternek, az pedig m agához kérette a hivatalnokot. D e m ik o r meglátta, elnevette m agát, és kétszer-három szor is el m on dta: - Ez különös, csakugyan különös! - Ezt m eghallották, és m ásnap Patissot közvetlen felettese háromszáz frankos fizetésemelésre térj esztette elő, amit tüstént m eg is kapott. A ttól fogva szabályosan haladt előre, s ezt utánozó m ajom tehetségének köszönhette. Valam i hom ályos nyugtalanság fogta el a főnökeit, m intha azt éreznék, hogy igen nagy szerencse vár rá, tisztelettel beszéltek vele. H a n e m a köztársaság eljövetelével leáldozott a csil laga. Ú g y érezte, tö n k re m e n t, vége van, kicsúszott a talaj a lába alól, ne m festette tö b b et a haját, hanem rövidre nyíratta, leborotválta a szakállát, ú g y h o g y külseje m ost m á r egy cseppet sem v olt kihívó, sőt já m b o r volt és szelíd. A k k o r azután bosszút álltak a fő n ö k ö k érte, ho g y oly hosszú ideig féltek tőle, létfenntartási ösztönből valam ennyien köztársaságpártiak lettek, lép ten -n y o mon m e g v o n tá k a p rém iu m át, gáncsolták előm ene telében. O m aga is m egváltoztatta nézeteit; de m in t hogy a köztársaság n em m eg fo gh ató , eleven sze mély, akire hasonlíthat az em ber, az elnökök pedig sebesen váltakoztak, kielégítetlen utánzási vágyában kínos zavar, iszonyú szorongás lett rajta úrrá, kivált utolsó eszm ényképével, T hiers-rel való sikertelen kí sérlete után. D e neki szüksége volt személyisége újfajta m e g nyilatkozására. Sokáig törte a fejét; végül egy reggel új kalapban je len t m eg az irodában, am elyet, m in t egy sapkarózsaként, jo b b o ld a lt egy egészen kicsiny nemzetiszínű szalagcsokor díszített. Kollégái elké pedtek; egész nap rajta nevettek, m ég m ásnap is, és 157

egész héten és egész hónapban. D e ünnepélyes m ag a tartása végül is zavarba hozta ő k et; és a főn ök ö ket m eg in t csak elfogta a nyugtalanság. M icsoda titkot rejt ez a jelv én y ? V ajon egyszerűen csak hazafiasságá nak tanújele? V agy annak bizonysága, h o g y híve a köztársaságnak? V agy talán valami hatalm as szerve zet titk o sjele? M á r csak valam i titokzatos és félelme tes p á rtfo g ó t kell éreznie a háta m ö g ö tt, h o g y ilyen makacsul hordja! M indenesetre jó lesz résen lenni, m á r csak azért is, m e rt rendíthetetlen hidegvérrel áll ta a csipkelődéseket, s ez csak növelte a nyugtalansá got. M e g in t kesztyűs kézzel bántak vele, és fonák bá torsága jav ára vált, m e rt 1880. ja n u á r elsején végre kinevezték irodafőnöknek. Egész életében o tth o n ü lő em b er volt. A zért nem nősült m eg, m e rt szerette a n y u galm at, a pihenést, a sürgés-forgástól, zajtól iszonyodott. Vasárnapjait ál talában azzal tö ltötte, h o g y k alandregényt olvasott, v agy a sorvezetőit rakosgatta rendbe nagy gonddal, s azután kollégáinak ajándékozta őket. Életében össze sen h á ro m ízben volt szabadságon, egy-egy hétig, m ik o r h u rc o lk o d o tt. D e néha, nagy ünnepeken, fel ült a dieppe-i vagy Le H avre-i kirándulóvonatra, h o g y a tenger lélekemelő látványában g y ö n y ö rk ö d jö n . Tele volt azzal a bizonyos jóin du lattal, am ely az ostobasággal határos. R é g ó ta n y u g o d ta n élt, takaré kosan, óvatosságból mértékletesen, és vérm érsékleté nek m egfelelően ö n m eg tartó ztató an , m ik o r egyszer csak szörnyű nyugtalanság kerítette hatalm ába. Egy este az utcán olyan szédülés fogta el, h o g y attól tar tott, elájul. O rv o sh o z vitték, akitől száz sou ellené ben a következő rendelvényt k a p ta :

158

X . úr, ötvenkét éves, agglegény, tisztviselő. - Vérmes alkat, fennáll a vértolulás veszélye. - Hideg fürdő, mérsé kelt táplálkozás, sok mozgás. Dr. Montellier med. univ. Patissot lew olt sújtva, és egy h ó napig reggeltől es tig turbánszerűen m e g k ö tö tt vizes törü lkö ző v el a fe jén ült az irodában, m ik ö zb en a víz állandóan rácse pegett a m ásodlatokra, és kezdhette elölről az egé szet. Percenként újra és újra elolvasta a rendelvényt, nyilván abban a rem ény b en , h o g y megleli rejtett ér telm ét is, m egfejti az orvos titkos g ondolatát, és h o g y rájön, m elyik lenne az a testmozgás, am i a legjobban m egoltalm azná a gutaütéstől. Tanácsot k ért hát a barátaitól, elébük tárva a gy á szos papírt. E g y ik ü k az ökölvívást javasolta. K erített is tüstént egy tanárt, és a legelső órán akkora j o b b egyenest k a p o tt az orrára, h o g y ö rö k re m egv ált ettől az üdvös szórakozástól. A to rn a b o ttó l ú g y lihegett, hogy m ajd m egfúlt, a vívástól m eg ú g y m egfájdult m inden csontja, h o g y két éjjel n e m aludt. A k k o r vi lágosság g y ú lt az agyában. V asárnaponként be kell járni gyalog Párizs k ö rn y é k é t m eg a fővárosnak azo kat a részeit, am elyeket n e m ismer. Egy álló hétig csak az úti fölszerelés já r t a fejében, és vasárnap, május h arm incadikán, m egk ezd te az elő készületeket. M iu tán elolvasta az összes h ó bo rto s rek lám o t, am it az utcasarkon szegény ö rd ö g ö k , sánták m eg félszem űek tu k m áltak rá, sorra já rta az üzleteket, egyelőre csak nézegetni akart, m ajd csak azután vásárol. Legelőször egy úg y nev ezett am erikai cipőkereske désbe m e n t be, és erős kirán du lócipő t kért. M u ta tta k is neki olyan rézpáncélos készségeket, m in t egy-egy hadihajó, ú g y m eredezett belőlük a sok hegyes vas, 159

m in t a b o ro náb ól, s azt állították, ho g y a Sziklás hegységben élő bivaly b ő ré b ő l készültek. Patissot ú gy el volt ragadtatva, h o g y szívesen vett volna akár két párat is. D e hát csak egy re volt szüksége. A nn y i val be is érte; m ent, vitte a cipőt a hóna alatt, ham a rosan bele is zsibbadt a karja. V ett egy j ó erős k o rd b á rso n y nadrágo t, olyat, am ilyen az ácsoknak van; azután térdig érő, vízhat lan vitorlavászon lábszárvédőt. Szüksége volt m ég hátizsákra, am iben az ennivalót viheti, távcsőre, h o g y ráism eijen a do m b o ld alak o n m e g b ú v ó távoli falvakra, végezetül pedig egy vezér kari térképre, h o g y tájékozódhasson, és ne kelljen kérdezősködnie a m ezők k ö zepén g ö rn y e d ő parasz toknál. A zután - h o g y jo b b a n bírja a m eleget - elhatároz ta, h o g y beszerez egy k ö n n y ű alpaka ö ltö n yt, a m it a hirdetések szerint a híres R a m in a u -c é g első osztályú m inőségben, p o to m hat frank ö tv en ért bocsát ren delkezésére. El is m e n t a boltba, és egy Capoul-frizurás, magas, fin om fiatalem ber, akinek a k ö rm e oly rózsás volt, m in t a hölgyeké, és szüntelenül szeretetre m éltóan m o so lyg o tt, m e g m u ta tta neki a kív án t öltözetet. A ruha ne m vo lt olyan pom pás, am ilyennek a hirde tés m on d ta. Patissot tétov ázo tt, m ajd m egk érd ezte: - D e hát, u ra m , jó ez? - A fiatalem ber k itű nő en m egjátszott zavarral lesütötte a szemét, m in t a becsü letes em b er, aki a világért vissza n e m élne a vevő j ó hiszeműségével, és tétova arckifejezéssel halkabbra fogta a h an gját: - H át, édes istenem , m egérti, uram , h o g y hat ötv e n é rt n e m ad h a tu n k olyan árut, m int például ez i t t . . . - És elővett egy szem m el láthatóan jo b b kiskabátot, m in t am ilyen az előző volt. Patissot szem ügyre vette, és m eg kérdezte az árát. - T izen ket tő ötven. - Ez csábító volt. D e azért m ielőtt határo160

zott volna, m ég egyszer m egkérdezte a magas fiatal em bertől, aki m erő n, figyelmesen nézte: - És. . . ez, ez n ag y o n jó ? Jótáll érte? - O , h o gy n e, u ram , ez ki tűnő és puha! Persze m egázni n e m szabad neki. D e jónak n ag y o n j ó ! D e hát, ugye, u ram , áru és áru közt különbség van. Ezért az árért ez prím a. G ondolja meg, u ram , m i az a tizenkét frank ötven! Az persze biztos, ho g y egy huszonöt frankos zsakett jo b b . H u szonöt frankért a legjobbat kapja; olyan erős, m in t a posztó, de m ég annál is tartósabb. H a m egázik, egy kis vasalás, és m in tha új volna! Színtartó, a n ap on se fakul ki. És m elegebb is, és mégis k ö nn y eb b. K iterítette a portékáját, megcsillogtatta a szövetet, összegyűrte, cibálta, kifeszítette, h o g y érvényre j u t tassa a m inőség kitűnőségét. Fáradhatatlanul beszélt, meggyőződéssel, m ozdulatokkal, ékesszólással osz latva el a kételyeket. Patissot m eg volt győzve, m egvette. A szeretetre méltó segéd á tk ö tö tte a csom agot, s m ég egyre be szélt, s m ég a pénztárnál is, az ajtónál is fellengzősen áradozott a rem ek vételről. M ik o r m e g tö rté n t a fize tés, hirtelen elhallgatott; egy „volt szerencsém, u ra m ”-m al köszöntötte, a felsőbbrendű e m b e r m o solyának kíséretében, és kinyitva neki az ajtót, nézte, mint m eg y el a vevője, aki hasztalan igyekezett ü d vözölni őt, m in th o g y m in d k é t keze tele volt cso maggal. M ik o r Patissot ú r hazaért, gondosan végigtanul m ányozta első útvonalát, és a cipőjét is felpróbálta, am elynek a vasalása olyan volt, m intha korcsolya lett volna rajta. M egcsúszott a padlón, elesett, és m egfo gadta, h o g y ezentúl vigyázni fog. A zután kirakta a székekre az egész felszerelését, hosszasan elnézegette, és ezzel a gon do lattal aludt e l : „D e furcsa, h o g y ed dig n e m j u to tt eszembe k irán d u ln i!”

161 *.

AZ ELSŐ K I R Á N D U L Á S

Patissot ú r egész héten rosszul látta el a m u nkáját a m inisztérium ban. A vasárnapra tervezett kirándulás ról áb ránd o zott, és egyszerre heves vágy fogta el a vi dék u tán, a fák m eg ind ító látványa után, a falusi élet eszmény szomja, am ely tavasszal m egkísérti a párizsi akat. S zo m b ato n k o rán lefeküdt, és v irra d a tk o r m ár tal pon volt. A blaka egy kürtőszerű szűk és sötét udvarra nyílt, am elyben a szegény háztartások m indenfajta bűze szállongott szüntelenül. T üstén t felnézett a tetők kö zé ékelt ég kicsi négyszögére, és m e g láto tt egy darab ka napsütötte m élykéket, am elyet fecskék szegdeltek át m eg át, de rö p tű k e t csak egy pillanatig kísérhette szemmel. A rra g o n do lt, h o g y a fecskék odafent lát hatják a messzi vidéket, az erdős d o m b o k zöldjét, az egész kitáruló láthatárt. Féktelen vágy fogta el, ho g y b elem erüljön a lom b hűvösébe. Sebesen felöltözött, felvette csodálatos lábbelijét, j ó sokáig bíb előd ö tt, m íg felcsatolta a láb szárvédőjét, m ert n em volt hozzászokva. H átára vet te hússal, sajttal, boros palackokkal degeszre tö m ö tt hátizsákját (m ert a testm ozgástól bizonyára m egjön az étvágya), fogta a botját, és elindult. Ü tem esen lépkedett („ahogy a vadászok já r n a k ” - g o nd o lta m agában), víg dallam okat futyörészett, m e rt ú g y k ö n n y e b b járás esett. Az em berek utána fo rd u ltak; egy kutya m eg u g a tta ; egy arra haladó k o csis rá k iá lto tt: - Jó utat, D u m o le t úr! - D e ő ü g yet se vetett rájuk, m eg se fordult, m ent, egyre gyorsab ban, hetyke arccal forgatva a botját. V idám an ébredt a város a meleg és fényes, szép ta vaszi napon. C sillogott a házak hom lokzata, énekel tek a k anárim adarak a kalitkájukban, ö rö m fu tott vé162

gig az utcákon, beragy o gta az arcokat, nevetés fakadt m in d en fele: a kelő nap világában fürdő dolg ok bo l dogsága. PatissQt a Szajna felé igyekezett, h o g y felszálljon a kis gőzhajóra, am ely S aint-C lou d -b a viszi, s az elké pedt já ró k e lő k közt v ég ig m en t a C haussée-d’A ntinen, a k ö rú to n , a R o y a le utcán, s g o n d o latb an a bolygó zsidóhoz hasonlította m agát. A h o g y fellépett a járdára, vasalt cipője m eg in t m egcsúszott, és elvá gódott, m ik ö zb en hátizsákjából szörnyű csö rö m p ö lés hallatszott. A já ró k e lő k felsegítették, ő pedig las sabban folytatta útját a Szajnáig, ahol m eg v árt egy kis gőzhajót. N a g y messze, a hidak alatt pillantotta m eg, egé szen kicsi volt, m ik o r feltűnt, aztán n a g y o b b lett, egyre n övekedett, és Patissot képzeletében olyan lett, m int a tengerjáró hajók, m intha csak hosszú utazásra készülne, tengerek, új népek, ism eretlen do lgo k fel fedezésére. A hajó k ik ö tö tt, Patissot beszállt. Ü ltek már rajta em berek, ünneplő ben , feltűnő ruhában, ka lapjukon rikító színű szalagok, az arcuk k ö v é r és v ö rös. Patissot egészen elöl helyezkedett el, terpeszállás ban, m in t a m atró zok , hadd higgyék róla, h o g y m ár sokat hajózott. D e m in th o g y ta rto tt a kis propellerek kavarta örvényléstől, rátám aszkodott a botjára, h o gy el ne veszítse az egyensúlyát. A P o in t-d u -Jo u r állomása után kiszélesedett a szik rázó fényben nyugalm asan h ö m p ö ly g ő folyó; az után, áthaladva két sziget közt, a hajó egy d o m bo ldal kanyarulata m ellett siklott el, am elynek zöldellő n ö vényzete fehér házakkal volt teleszórva. Egy hang B as-M eudont jelentette, aztán Sévres-t, végül SaintC loud-t, és Patissot kiszállt. M ind járt a rak p arto n elővette vezérkari térképét, hogy sem m iképp el ne tévedhessen. E g yébként ro p p a n t világos v olt a dolog. Ezen az 163

ú to n eljut Celle-be, balra fordul, egy cseppet jo b b ra tér, ezen az ú to n elm egy Versailles-ba, és vacsoráig m egnézi a parkot. Az ú t em elkedett, Patissot lihegett, gö rn yedezett a hátizsákja súlya alatt, tö rte a lábát a lábszárvédő, ágyúg o ly ó nál nehezebb nagy cipőjét vonszolta a porban. H irtelen kétségbeesett m oz d u la to t tett, és m eg to rp a n t. Siettében o tth o n felejtette a távcsövét! V égre itt az erdő! Erre m á r - fittyet hányva az iszonyú hőségnek, a h o m lo k á n csordogáló veríték nek, a felszerelése súlyának m eg ug rán d o zó hátizsák j á n a k - futni, vagyis inkább üg etn i k ezdett a lo m b o k felé, kicsi szökellésekkel, m in t a kehes öreg lovak. Beért az árnyékba, a gyönyörűséges hűvösségbe, és elérzékenyült az árok partján nyíló tenger k ü lö n b öző, hosszú szárú, sárga, piros, kék, lila, kecses, ara nyos kicsi virág láttán. B ogarak, m indenféle színűek, m indenféle alakúak, z öm ök ek , hosszúkásak, egészen különös alkatúak, m ikroszkopikus szörnyetegek, am in t nagy kínnal másznak felfele egy fűszálon, am ely m eghajlik a súlyuk alatt! És Patissot őszintén m egcsodálta a terem tést. D e m ivel n a g y o n fáradt volt, leült. Eszébe ju to tt, h o g y ehetne. K inyitotta a hátizsák já t, és leesett az álla. Az egyik palack eltörött, nyilván m ik o r elesett, és a folyadékból, am ely n e m folyt ki a vízhatlan vászonból, m eg a tetem es m ennyiségű eleségből borleves lett. A zért m eg ev ett egy szelet jó l m e g tö rö lg e te tt sült ü rü c o m b o t, egy kis sonkát, ném i elázott, piros ke nyérhajat, a szom ját erjedt bo rdeaux-ival csillapítot ta, am ely nek a tetejét visszataszító rózsaszín hab b o rí totta. És m iu tá n p ih ent néhány órácskát, és ism ét végig ta n u lm án y ozta a térképet, folytatta útját. Kis idő m últán, teljesen váratlanul, egy útkereszte 164

ződésnél találta magát. Felnézett a napra, m e g prób ált tájékozódni, tű n ő d ö tt, hosszan nézegette az egym ást keresztező kis vonalakat, am elyek az u takat jelezték a papíron, és ham arosan m e g g y ő z ő d ö tt róla, h o g y tö kéletesen eltévedt. Elragadó fasor tárult elébe, kicsit ritkás lom bja mindenfele lehullajtotta a földre a napsugár cseppjeit, amelyek m egvilág íto tták a fű k ö zt rejtező fehér m a r garétákat. A fasor végtelen hosszú volt, és néptelen és csendes. Csak egy nagy, m agányos, z ü m m ö g ő lóda rázs já r t benne, o ly k o r m eg állapo d ott egy virágon, amely m egh ajlott alatta, és csaknem azonnal to v á b b repült, h o g y egy kicsit od ább m eg int m egpihenjen. Óriás teste m intha barna-sárga csíkos bársonyból lett volna, átlátszó és aránytalanul kicsi szárny repítette. Patissot nagy érdeklődéssel figyelte, m ik o r valami m eg m ozd ult a lába alatt. Először m egijedt, félreugrott; azután óvatosan előrehajolt, és m e g lá to tt egy békát, am ely olyan kerek volt, m in t egy m o g y o ró , és óriásiakat u gro tt. Lehajolt, h o g y m egfogja, de kisiklott a keze közül. A kkor végtelenül óvatosan letérdelt, és kúszni kez dett feléje, n a g y o n lassan, a hátizsák olyan volt a há tán, m in t egy hatalmas békateknő, s így nagy, kövér, mászó teknősbékához hasonlított. M ik o r m ár közel volt ahhoz a helyhez, ahol a kis fenevad m egállapo dott, felkészült az ugrásra, előrevetette a két kezét, orra esett a fűben, öklére tám aszkodva felem elkedett a földről - és a béka sehol. Hiába kereste, n e m találta meg. M ik o r felállt, m e g láto tt j ó messzire két em b ert, fe léje tartottak, és integettek. Az egyik, egy nő, a nap ernyőjét lóbálta, a férfi ingujjban volt, császárkabátja a kaijára vetve. M ajd a nő futásnak eredt, és kiabálni kezdett: - U ra m , u ram ! 165

Patissot m eg tö rö lte a h o m lo k á t, és felelt: - A sszonyom ! - E ltévedtünk, u ram , teljesen eltévedtünk! Patissot szégyellte volna, h o g y m aga is hasonló vallomást tegyen, ünnepélyesen kijelentette: - A versailles-i ú to n járn ak. - M icsoda? A versailles-i ú to n ? D e hát m i R u eilbe m e g y ü n k ! Patissot zavarba jö tt, m indazonáltal arcátlanul így felelt: - M ajd én m e g m u ta to m m ag uk n ak , asszonyom , a vezérkari térképen, h o g y b izony a versailles-i ú ton já ru n k ! A férj is odaért. C süggedt, kétségbeesett arca volt. Az asszony - szép, fiatal, erélyes nő - tüstént rátá m adt, a h o gy od a é rt: - G y e r e csak ide, nézd m eg, m it csináltál: V ersailles-ban vag yu n k! Tessék, nézd m eg a vezérkari térképet, ha ez az ú r lesz olyan jó , és m egm u tatja ne ked. H a u g y a n tudsz térképet olvasni! U r a m isten, u ra m isten! H o g y micsoda ostoba em b erek vannak a világon! M o n d ta m , ugye, h o g y térjünk jo b b ra , de te n em akartál; m e rt azt hiszed, h o g y te m in d en t tudsz! A szegény fiú le v olt sújtva. A zt felelte: - D e éde sem, hiszen te. . . Az asszony félbeszakította, és szemére hányta az egész életét az esküvőjüktől kezdve a jelen pillanatig. A férfi panaszos tekintettel nézte a sarjerdőt, szemmel láthatólag szeretett volna bem en n i a legközepébe, és id őnként, m intha m eg b o lo n d u lt volna, éles kiáltást hallatott, ilyesmit, h og y „tiiit” , am i egyáltalán nem lepte m eg a feleségét, viszont Patissot-t rém ülettel tö ltö tte el. A fiatal hölgy hirtelen m o solyogva a hivatalnok hoz fo rdu lt: - Ha lesz olyan kedves, u ram , és m egengedi, 166

együtt folytath atn án k u tu n kat, n eh o g y újra eltéved jünk, és az erdőben kelljen hálnunk. Patissot n e m tagadhatta m eg, m eghajolt, m ik öz ben szívét em észtette a nyugtalanság, és fogalm a se volt, hová fogja vezetni őket. Sokáig m e n te k ; a férfi folyton azt kiabálta: „tiiit” ; leszállt az este. Lassan szétterült a vidéki alkony pára fátyla, és annak a különös és varázslatos üdeségnek a költészete lebegett k ö rö s-k örü l, am ely az este köze ledtére elárasztja az erdőt. A kicsi asszony Patissot-val karonfogva lépegetett, és rózsaszínű ajkával szüntele nül k ö p k ö d te a szem rehányásokat férjére, aki nem felelt neki, csak szakadatlanul és egyre hangosabban üvöltözte, h o g y „ tiiit” . V égül a k ö v é r hivatalnok m egkérdezte tőle: - M iért kiabálja ezt? A férfi könnyes szem m el válaszolta: - Elvesztettem szegény kuty ám at. - M icsoda? Elvesztette a kutyáját? - Igen, Párizsban neveltük fel, sose j á r t vidéken, és m ikor m eglátta a lo m b o t, úgy m e g ö rü lt neki, ho g y futkosni kezdett, m in t a b olond. B ero h an t az erdőbe, és hiába h ív tam , n em j ö t t vissza. É hen vész. . . tii i t . .. Az asszony vállat v o n t : - A ki olyan hülye, m in t te, m inek annak kutya! H a n e m a férfi m e g to rp a n t, és lázasan tapogatni kezdte m agát. Az asszony nézte: - M i az? - N e m ü g y eltem rá, h o g y a k a ro m ra v ettem a ka b átom at. . . Elvesztettem a tárcám at. . . Benne volt a pénzem. M ost m á r aztán fu ld ok lott m érgéb en az asszony: - Ú g y ! H át ak k o r keresd meg! A férfi szelíden válaszolt: - J ó , édesem, hol talállak m eg b enneteket? Patissot elszántan felelte: 167

- H á t Versailles-ban! - És mivel hallott a R éservoir-szállóról, azt jelölte meg. A férfi sarkon fordult, és m eg g ö rn y ed v e, g o n d te r helt tekintettel fürkészve a földet, és pillanatonként felkiáltva, ho g y „tiiit” , eltávolodott. Sokáig tartott, m íg e ltű n t; egyre sűrűbb árnyék b o ríto tta be, és hangja, panaszos „tiiit”-je m ég n ag y o n messziről is odahallatszott, annál élesebben, m inél sötétebb lett az éjszaka, és m inél jo b b a n k ih u n y t a rem énye. Patissot-t élvezetes m egindultság já rta át, h o g y így egyedül m arad t a sóvárgást lehelő alkonyatban, az erdő sűrű árnyékában ezzel a karjába kapaszkodó ki csi asszonnyal. És önző életében először érintette m eg a poétikus szerelem bűvölete, az önfeledtség édessé ge, első ízben érezte, m in t vesz részt érzelm einkben, m int fogja k ö rü l őket a természet. Gáláns szavakon törte a fejét, de sem m i n e m j u t o tt az eszébe. H anem egyszerre csak m eglátták az országutat, és jo b b felől házak tünedeztek fel; arra m e n t egy em ber. Patissot reszketve m egkérdezte, h o g y hívják azt a helységet. - B ougivalnak. - H o g y h o g y ? Ez B ougival? Biztos benne? - M á r h o g y az örd ö g b e ne volnék biztos, m iko r idevaló vagyok! Az asszony kacagott, m in t egy kis bolond. M ajd m eghalt n evettében, m ik o r arra g o n d o lt, h o g y a fér je eltévedt. M egvacsoráztak egy zöldvendéglőben, a p arton. Az asszony kedves volt, jó k e d v ű , ezer m ulat ságos történ etet mesélt, h o g y útitársa egy kicsit bele kábult. H a n e m m ik o r m ár indultak volna, az asszony fe lk iá lto tt: - J a j , m ost j u t eszembe, h o g y egy garas sincs ná lam, hiszen a férjem elveszítette a tárcáját! Patissot fürgén kiny ito tta az erszényét, felajánlotta, h o g y ad kölcsön, am ennyi kell, elővett egy Lajosaranyat, ú g y go ndolta, kevesebbet ne m adhat. Az 168

asszony nem szólt sem m it, de o d atarto tta a tenyerét, elvette a pénzt, igen k o m o ly a n azt m o n d ta : „köszö n ö m ” - h an em aztán m in d járt elm o soly od o tt, a tü kör előtt kényeskedve m e g k ö tö tte a kalapja szalagját, nem engedte m eg, h o g y Patissot elkísérje, mivel most m á r tudta az utat, és végül úg y elröppent, m in t a madár. Patissot m eg, ro p p a n t k o m o ra n , fejben öszszeadta az aznapi kiadásait. M ásnap annyira fájt a feje, h og y n e m m en t be a minisztériumba. LÁTOGATÓBAN

Patissot egész héten a kalandjait m esélte; költői m ó do n festette le a helyeket, am erre já rt, s fel volt háborodva, h o g y oly csekély lelkesedéssel fogadják. Csak B oivin úr, egy öreg, hallgatag m ásodlat-kiállító irodatiszt, akit B oileau-nak csúfoltak, csak az hallgat ta lankadatlan figyelem m el. M aga is vidéken lakott, volt egy kis kertje, am elyet gondosan m ű v e lt; azt tartották róla, h o g y kevéssel beéri, és tökéletesen bo l dog. Patissot értette m ost m ár a hajlam ait, s hasonló vágyaik tüstént baráto k ká avatták őket. B oivin apó, hogy megerősítse a születő rokonszenvet, k övetkező vasárnapra m egh ívta ebédre colom bes-i kis házába. Patissot felszállt a nyolcórás v o n a tr a ; hosszas keres gélés után a város közepén felfedezett egy sötét siká torfélét - két magas fal közt egy sáros csatorna an nak a végén pedig egy k o rh a d t kaput, am ely két szög köré tekert m adzaggal volt bezárva. B en y ito tt, és szembetalálta m agát egy m egnevezhetetlen lénnyel, aki valószínűleg n ő n e m ű lehetett. A törzse piszkos rongyokkal v olt bebu rko lva, szoknyája cafatokban csüngött le a csípőjéről, to rz o n b o rz hajában g alam b tollak libegtek. A p ró , szürke szemével m érgesen m e

169

redt a v endégre; egy percig n ém án állt, aztán m eg kérdezte : - Kit keres? - B oivin urat. - Itt lakik. M it akar tőle? Patissot zavartan tétov ázo tt: - D e hiszen vár engem . Az asszony m ég vadabb képet v á g o tt: - Ú g y ! M aga az, akit m e g h ív o tt ebédre? Patissot reszkető han g on dadogta, h o g y igen. Erre az asszony a ház felé fordult, és dühösen elordította m agát: - B oivin, m eg jö tt az em bered! A kis B oivin apó tüstént m egjelent egy horg an y le mezzel fedett, földszintes, resóform a, gipszbarakkféle építm én y küszöbén. Kávéfoltos fehér csinvatnadrág volt rajta m eg egy m ocskos panam a kalap. Kezet szorított Patissot-val, m ajd bevezette oda, amit a kertjének nevezett: egy másik szutykos sikátoron át egy kis földdarabra ju to tta k , am ely akkora volt, mint egy zsebkendő, és olyan magas házakkal volt kö rü l véve, h o g y n aponta legfeljebb k é t-h á ro m órát sütöt te a nap. Árvácska, szegfű, repcsénretek, néhány ró zsafa hald ok o lt a levegőtlen k ú t fenekén, am elyet a tető krő l visszaverődő meleg fű tött, m in t a kemencét. - Fáim nincsenek - m o n d ta B oivin - , de a szom szédok falai helyettesítik őket, olyan árnyék van ná lam, m in t az erdőben. A ztán m egfo gta a Patissot g o m b ját, és így foly tatta : - T e g y e n n ek em egy szívességet! T alálk ozott az asszonnyal: n e m valam i kellemes terem tés, m i? De m ég hátra van a java, m ajd az ebédet nézze meg! G ondolja el, ne m adja ide az irodai ruh ám at, h o g y el ne mehessek hazulról, csak ócska rin g y -ro n g y o k at, am ikben ne m m ehetek a városba. M a rendes holmi 170

van rajtam ; m o n d ta m neki, h o g y e g y ü tt vacsorá zunk. Ez rend b en is van. D e ne m öntözhetek, m ert félek, h o g y összepiszkítom a n adrágo m at. H a össze piszkítom a nad rá g o m , vége m indennek. Szám ítha tok m agára, u gye? Patissot helyben hagyta, levetette a császárkabátját, feltűrte az inge ujját, és teljes erejéből rángatni kez dett egy szivattyúfélét, am ely sípolt, zihált, k ö h ö gött, m in t a tüdőbajos, s akkora vízsugarat bocsátott ki, m in t egy párizsi közkút. T íz perc is beletelt, m íg az ön tö ző k an n a telecsorgott. Patissot fü rd ö tt a verí tékben. B oivin apó irá n y íto tta : - Itt, ezt a n ö v é n y t. . . m ég egy kic sit. . . E lé g ! Ezt is. H a n e m az öntö ző k an na lyukas volt, folyt, és a Pa tissot lábára tö b b víz ju to tt, m in t a v irág ok ra; átázott a nadrágja alja, m erő egy sár lett. És kezdte elölről, hússzor egym ás után, újra és újra összelocsolta a lá bát, újra és újra m egizzadt, m íg a szivattyú fo g a n ty ú ját nyekergette; és m ik o r k im erü ltén abba akarta hagyni, B oivin apó rim á n k o d o tt, ráncigálta a karjá nál fogva. - Csak m ég egy kannával, egyetleneggyel, és kész. H álából m egajándékozta egy szál rózsával; de a rózsa annyira elnyílt m ár, h o g y a Patissot kabátjának érintésére m en ten elhullajtotta a szirmait, és csak egy zöldes körteféle d olog m arad t a g o m b ly u k á b a n , ami roppant m eglepte Patissot-t. D e tapintatból nem mert szólni. B oivin ú g y tett, m intha n e m látná. H an em messziről felhangzott a B oivinné szava: - J ö n n e k hát végre? H a m o n d o m , h o g y kész az ebéd! R e m e g v e indultak a resó felé, m in t a bűnösök. Ha a kert árnyékos volt, a ház, épp ellenkezőleg, tűző napfényben úszott, és nincs az a g ő zfürdő, a m i nek melege a lakáséhoz fogható lett volna. 171

H á ro m tányér, m ellette rosszul elm osott ón evő eszköz tapadt a fenyőfa asztal ősrégi zsííjához. K özé pen agyagtálban valami lében felm elegített vén m ar hahús rostjai m eg szeplős k ru m p lid arab o k úszkáltak. Leültek. M egették. Patissot figyelm ét egy rózsaszínes vízzel telt, nagy kancsó vonta m agára. B oivin kicsit zavartan így szólt a feleségéhez: - M o n d d , aran y o m , nem adnál n e kü n k egy kis tiszta b o rt a kivételes alkalom ö rö m ére? Az asszony m érgesen v é g ig m é rte : - H o g y berú g jato k , ugye, és itt ordibáljatok ne k e m egész nap! K ö szönöm az ilyen alkalm at! B oivin elhallgatott. A vagdalék után Boivinné m eg in t csak egy tál k ru m p lit hozott, avas szalonná val elkészítve; m ik o r ezzel a fogással is végeztek nagy csöndességben, az asszony k ö z ö lte : - Más nincs. M ost m á r elhordhatják m agukat. B oivin m eg ü tk ö zv e nézett rá: - H á t a galam b ? A galam b, am it reggel kopasztottál? Az asszony csípőre tette a kezét: - T alán n e m laktatok jó l? Az, h o g y em bereket hordasz ide, az m ég n em ok rá, h o g y az egész házat felfaljátok. H át én, én m it eszem este, nagyságos úr? A két férfi felállt, kim e n t a k apu elé, és a Boileaunak csúfolt kicsi B oivin apó fülébe súgta Patissotnak: - V á ljo n itt egy percig, aztán m eg ló g u n k ! Azzal b e m e n t a szomszédos helyiségbe, hog y rendbe hozza az öltözékét; a k k o r Patissot a k ö v etk e ző párbeszédet hallotta: - Adjál húsz sout, aran y om ! - M in ek neked az a húsz sou? - Sohase lehet tudni, m i tö rté n ik ; m in dig jó , ha van pénz az em bernél. 172

Az asszony o rd íto tt, h o g y o dak in n is m eghallják: - N e m , nagyságos úr, n e m ad o k ; igazán az a leg kevesebb, h o g y az az e m b e r fedezze a mai kiadásai dat, m ik o r nálad ebédelt! B oivin visszament Patissot-ért; han em az udvarias akart lenni, m egh ajolt a ház ú rnője előtt, és azt da dogta : - A sszonyom . . . köszönet a. . . szíves vendéglátá sért . . . - J ó , jó , de n e h o g y aztán részegen hozza nekem haza, m ert velem gyűlik m eg a baja, m egértette? Elindultak. Leértek a Szajna partjára, szem ben egy nyárfával beültetett szigettel. B oivin ellágyultan nézte a folyót, és m egszorította a barátja karját: - Egy hét m úlva m á r benne leszünk ám , Patis sot úr! - M ib en leszünk benne, B oivin ú r? - H á t . . . a h org ászásb an : tizenötödikén kezdődik. Patissot m e g b o rz o n g o tt egy kicsit, m in t m ik o r először találkozunk azzal a nővel, aki elrabolja szí vünket. - O ! M aga horgász, B oivin úr? - H a csak horgász lennék, u ram ! D e ez a szenvedé lyem, a horgászás! Patissot erre mélységes érdeklődéssel kérdezgetni kezdte. B oivin elsorolta valam ennyi halat, am ely eb ben a fekete vízben fic k á n d o z ik . . . És Patissot m aga előtt látta őket. B oivin felsorolta a h o rg o k a t, csalét keket, h o g y m elyik fajtára m ik o r és hol a legjobb horgászni. És Patissot m á r B oivinnél is szenvedélye sebb horgásznak érezte m agát. M egbeszélték, h o g y következő vasárnap e g y ü tt nyitják m eg az idényt, hogy Patissot tanulhasson, ő pedig örült, h o g y ilyen tapasztalt o k tató ra b ukkant. Egy gyanús lebuj előtt állapodtak m eg, h o g y m e g 173

vacsoráznak - m atró zok já rta k ide, m eg a körn yék egész söpredéke. Az ajtóban B oivin apó óvatosan k ö z ö lte : - N e m valam i bizalom gerjesztő, de n ag y o n jó l ta lálja m agát itt az ember. Leültek. A m ásodik p oh ár argentcuili után Patis sot rájött, m iért ad B oivinné vizezett b o rt az urának: a kis öregnek teljesen elm ent az esze; szónokolt, fel állt, e rő m u ta tv á n y o k a t akart csinálni, beleavatkozott két verekedő részeg em b er veszekedésébe m in t bé kéltető, és ha a vendéglős közbe n e m lép, hát ag y o n ütik Patissot-val együtt. A kávénál m á r olyan részeg volt, h o g y m enni se tu d o tt, pedig Patissot egyre azon volt, h o g y m egakadályozza az ivásban; és ú g y indul tak el, h o g y Patissot a karjánál fogva tám ogatta. M entek bele az éjszakába, a lapályon át, m ert leté vedtek az ösvényről, sokáig b o ly o n g ta k ; azután hir telen egy k a ró erd őb en találták m ag uk at, a k aró k az o rru k ig értek. Szőlőskert volt, szőlőkarók. Sokáig ő d ö n g te k benne ide-oda, tétován, rém ülten, vissza visszatértek oda, a ho n nan elindultak, de csak n e m ta láltak ki belőle. V égül a B oileau-nak csúfolt kis B oi vin apó m e g b o tlo tt egy fadarabban, felhasította vele az arcát, és bár e gyébként n em vette szívére a dolgot, csak ült a földön, és a részegek konokságával elnyúj to tt és visszhangzó „ h a h ó ”-k a t ü v ö ltö z ö tt torkaszakadtából, Patissot pedig fejvesztetten kiabált a világ négy tája felé: - H é, valaki! H é, valaki! Egy m egkésett paraszt segítségükre sietett, és útba igazította őket. D e a B oivin ház közeledte rém ülettel tö ltö tte el Patissot-t. V égül csak odaértek a kapu elé, am ely hir telen kinyílt előttük, és m in t az antik fúriák, m egje lent B oivinné, gyertyával a kezében. A m in t m eglátta a férjét, sivítva rároh an t Patissot-ra: 174

- Ó , az akasztófára v a ló ! T u d ta m , h o g y leitatja! A szegény já m b o r t eszeveszett félelem fogta el, eleresztette a barátját, aki b elehem peredett a sikátor tapadós sarába, és fu tott, aho g y a lába bírta, m íg csak az állomásra n em ért.

HORGÁSZÁS

Azelőtt való napon, h o g y Patissot ú r életében elő ször kivetette h org át, m egvásárolta nyolcvan centim e-ért a Tökéletes horgász-t. E bből a m ű b ő l ezer hasznos d o lg o t tanult, de kivált a stílusa ragadta m eg, és a következő bekezdést m eg is tanulta kívülről: Egyszóval, akar ön gond nélkül, szabályok, tájékozta tó adatok nélkül sikert aratni, és eredményesen horgászni jobbra, balra vagy előre, árral vagy ár ellenében, akadályt nem ismerve, győzedelmesen? Nos! Horgásszon vihar előtt, alatt és után, mikor megnyílik az ég, és tűzcsíkok hasogatják, mikor hosszan dübörgő mennydörgés reszket ted meg a földet: a z izgatott, nyüzsgő halak mohóságuk ban vagy félelmükben általános v ágtatásba fognak, s öszszezavarják szokásaikat. Ha ebben a zűrzavarban horgászik, akár figyelembe veszi a kedvező helyzetek ismérveit, akár nem, a g yőze lem felé halad! A zután, h o g y b árm ily m éretű halat foghasson, be szerzett h á ro m tökéletesített alkalmatosságot, am e lyek a városban sétapálcául, a folyón horgászbotul szolgálnak, csak m eg kell rázni őket, és szertelen hosszúra növekednek. V olt 15-ös h orga fenékjáró küllőre, 12-se dévérkeszegre, és úg y szám ított, ho g y potykával m eg fiatal m árnával m ajd a 7-es tölti m eg a kosarát. Földigilisztát ne m vásárolt, biztosra vette, 175

h o g y azt talál akárhol, h anem légykukaccal felszerel te m agát. Színültig tele volt velük egy fazék ; este el nézte őket. A fertelmes állatok u n d o k b űzt árasztva zsizsegtek korpaflirdőjükben, a h o gy a r o m lo tt hús ban szoktak; és Patissot m eg akarta tanulni, hogyan kell őket a h o ro g ra tűzni. U n d o ro d v a felvett egyet, de alighogy rátette a hajlított acél éles hegyére, m eg d öglött, és kiadta, am i benne volt. Kezdte elölről, hússzor egym ás után, egy szem ernyivel sem nagyobb sikerrel, és talán egész éjjel abba n e m hagyja, ha attól nem tart, h o g y elfogy a nyűkészlete. Az első vonattal indult. A pályaudvar tele volt horgászbottal fölfegyverkezett néppel. N ém ely ik b o t olyan volt, m int a Patissot-é: egyszerű bam busz; de ném elyik m eg egy darabból volt, és elkeskenyedő vége felm eredt a levegőbe. M in t v éko n y vesszők er deje - folyton összeütköztek, összegabalyodtak, úgy rém lett, vívnak egymással, m in t a k ard ok , vagy ár bo ckén t im b o ly o g n a k a széles karim ájú szalmakala p o k tengere fölött. M ik o r a m o z d o n y nekilendült, látni lehetett, m int m eredeznek ki a vago najtók o n, s állnak ki a kocsite tőkből, végtől végig a szerelvény egész hosszában, h o g y olyan lett tőlük a vonat, m inth a hosszú hernyó mászna a síkságon. C o u rb e v o ie -b a n leszálltak, és m e g ro h a m o z tá k a bezons-i delizsánszot. Egy csom ó horgász a tetőre szorult, kezükben a horgászbot, és a rozoga kocsi egyszeriben tarajos sünné változott. V égesteien végig az ú to n e m b erek igyekeztek ugyanabba az irányba, m in t hatalmas zarándoksereg egy ismeretlen Jeruzsálem felé. Karcsú horgászbotjuk akár a Palesztinából visszatérő hajdani hivőké, hátu kat pléhdoboz verdeste. Siettek. B ezons-ban eléjük tárult a folyó. K ét partján em berlánc : császárkabátos, csinvatruhás, zub bonyos fér176

fiák, asszonyok, gyerekek, m ég eladó lányok is horgásztak. Patissot a gát felé ta rto tt, ahol B oivin barátja várta. Elég hidegen fogadta. Épp az im é n t ism erkedett m eg egy ötvenéves-form a kö v é r úrral, aki igen erősnek látszott, és az arca n ap b a rn íto tt volt. B éreltek egy csónakot, és elindultak h árm an , h o g y leh o rg o n y o z zanak a gát aljánál, a fo rgóban, m ert a hal o tt harap a legjobban. B oivin tüstént elkészült, felcsalizta a h o rg át, kive tette, és m ozdulatlanná derm ed t, feszült figyelem m el m eredve a kis úszóra. D e id ő n k in t kihúzta a zsinórt a vízből, és kicsit o d éb b dobta. A k ö v é r úr, m iu tán be levetette a folyóba alaposan felcsalizott h o rgát, letette a b o to t m aga mellé, m e g tö m te a pipáját, rág yú jto tt, összefonta a karját, rá se nézett a pedzőre, csak a víz folyását bám ulta. Patissot m eg int csak öldöste a n y ü veket. Ö t perc m úlva B oivinhez fo rd u lt: - B oivin úr, legyen olyan jó , illessze rá ezt az álla tot a h o rg o m ra . H iába p ró bálom , n e m sikerül. B oivin felnézett: - M e g k é rn é m , Patissot úr, h o g y ne zavarjon; n e m azért v a g y u n k itt, h o g y szórakozzunk. H a n e m azért felcsalizta a h o rg o t, és Patissot kive tette, gondosan u tánozva barátja m ind en m o zd u la tát. B o lo nd u l táncolt a csónak a gátról lezuhogó vízen; rengették a hullám o k , a hirtelen visszacsapódó ár pörgette, m in t a búgócsigát, b ár m in d k é t végén rö g zítve vo lt; és Patissot-t, aki teljesen belem erült a h o r gászásba, valami bizonytalan, rossz közérzet fogta el, a feje elnehezült, és furcsa kábulat vett rajta erőt. K özben n em fogtak sem m it: B oivin apó ro pp an t ideges volt, kurta kis m o z d ulato k at tett, kétségbe esetten rázogatta a fejét; Patissot ú r g y ö trő d ö tt, m intha nagy csapás érte v o ln a ; csak a m ozdulatlanul 177

ülő k ö v é r ú r pipázott n y u g o d ta n , rá se ü g yelt a zsi nórjára. V égül a porig sújtott Patissot odafo rdu lt hozzá, és szom o rúan m eg kérd ezte: - Pedzi m ár? A másik csak an n yit felelt: - Ö r d ö g ö t! Patissot csodálkozva b á m u lt rá: - V an, m ik o r sokat fog? - Soha! - H o g y h o g y soha ? A k ö v é r e m b e r egyre csak füstölt, m in t egy g y ár k ém ény , s közb en oly an ok at m o n d o tt, am ik ug y a n csak kihozták a sodrából szomszédját: - R o p p a n tu l idegesítene, ha harapna. N e m azért jö v ö k ide, h o g y halat fogjak, azért jö v ö k , m ert itt n ag y o n j ó : ringatózik az em ber, m in t a tengeren; csak azért h o z o m a horgászbotot, h o g y ki ne üssek a többiek közül. H a n e m am i Patissot-t illeti, ő egy cseppet se érezte jó l m agát. Eleinte m ég bizonytalan rosszulléte egyre fo k ozó do tt, s végül testet öltött. Itt csakugyan úgy him bálózik az em ber, m in t a tengeren, és ő tengeri beteg lett. A h o g y az első veszedelem en y h ü lt egy kicsit, azt javasolta, h o g y m enjenek haza; de B oivin olyan dü hös lett, h o g y m ajd n em nek iu g ro tt. H a n e m a kövér e m b er m egszánta, és ellentm ondást n e m tű rv e vissza k o rm á n y o z ta a csónakot, és m ik o r Patissot-nak m eg csillapodott a szédelgése, utánanéztek, hol ebédelhet nének. K ét vendéglő kö zt választhattak. Az egyik n a g y o n kicsi volt és k ocsm aform a, abba a horgászok alja járt. A másik, am ely a Hársligeti lu gas n evet viselte, olyan volt, m in t egy villa, és a h o r gászarisztokrácia látogatta. A két fogadós, ősellensé gek, gyűlölettel tekingetett egym ásra egy nagy tel 178

ken át, am elyen a halőr m eg a g á tő r fehér háza állott. A hivatalos em b erek közül mellesleg az egyik a kocs mára esküdött, a másik m eg a H ársligetire, és a há rom különálló ház belső viszálya m in teg y ábrázolta az egész em beriség történetét. B oivin a kocsm át ismerte, oda akart m en n i: - N a g y o n jó a kiszolgálás, és nem drága, m eglát ják. H a n e m aztán n e h o g y eszébe jusson leitatni en gem, Patissot úr, m in t a m ú lt vasárnap; a feleségem nagyon m érges volt, és m egesk üd ö tt, h o g y sohase bocsátja m eg m agának! A k ö v é r ú r kijelentette, h o g y ő csak a H ársligetiben hajlandó ebédelni, m e rt az, m in t m o n d o tta , k itű nő hely, olyan konyhája van, m in t a legjobb párizsi vendéglőknek. - T eg yen úgy, ah og y jó n a k látja - m o n d ta B o i vin - , én oda m egyek, ahova szoktam . - És m ent. Pa tissot h a ra g u d o tt a barátjára, és a k ö v é r úrral tartott. Kettesben ebédeltek, kicserélték nézeteiket, közö l ték egymással meglátásaikat, és rájöttek, h o g y k itű nően m egértik egym ást. Evés után ismét horgászáshoz láttak, csakhogy a két új barát feljebb m e n t a part hosszában, a vasúti híd m ellett állapodtak m eg, kivetették a h org u k a t, s egyre beszélgettek. A hal csak n em harapott. Patissot most m á r beletörő dö tt. Egy család közeledett feléjük. A pofaszakállas apa kezében ro p p a n t ho rg ászb ot; h á ro m k ü lö n b ö z ő m é retű, h ím n e m ű g y e rm e k k ü lö n b ö z ő hosszúságú bam buszbotot cipelt, ki-ki korának megfelelőt, a te rebélyes anya kecsesen játszad o zo tt egy bájos h o r gászbottal, am elynek szára keskeny selyemszalaggal volt díszítve. Az apa k öszönt: - J ó ez a hely, uraim ?

179

Patissot m á r megszólalt volna, de szomszédja fe lelt: - K itűnő. Az egész család elm o soly od o tt, és letelepedett a két horgász körül. E k k o r Patissot-t szertelen vágy fogta el, h o g y fogjon egy halat, csak egyetlenegyet, akár milyet, ha csak akk o rk át, m in t egy légy, h o g y kivív ja a jö v e v é n y e k csodálatát; és ügyeskedni kezdett a horgászzsinóijával, ah o gy B oivin tő l látta délelőtt. H agyta, hadd sodorja az ár az úszót, m íg m eg nem feszült a zsinór, ak k o r m egrá n to tta , kihúzta a h o rg o t a vízből; azután n agy ívben visszahajította a folyóba, néhány m éterrel odébb. M ég azt is eltanulta, g o n d o l ta épp m agában, h o g y a n kell elegánsan csinálni ezt a m o zd ulato t, m ik o r a horga, am elyet egy gyors csuk lóm ozdulattal k irá n to tt a vízből, m egak ad t valam i ben a háta m ö g ö tt. M eghúzta erősen; hangos sikoly harsant fel m ö g ö tte , s az égen egy csodálatos, virágos női kalap rö p p e n t végig, m in t a hullócsillag, s a zsi n ó r végén, a h o rg o n csüngve, belesiklott a folyó kel lős közepébe. Patissot elszörnyedve m e gfo rdu lt, eleresztette a b o to t, am ely utánalibegett a kalapnak, a víz sodrá ban, m ialatt új barátja, a k ö v é r úr, h an yatt vetette m agát, és torkaszakadtából kacagott. A kalapja vesz tett, m e g h ö k k e n t h ölg y h á p o g o tt m érg éb en ; a férje is tüstént m e g h a ra g u d o tt, és követelte a kalap árát, Patissot ki is fizetett érte h áro m szo r annyit, mint a m en n y it ért. A zután a család m éltóságteljesen elvonult. Patissot fo g o tt egy másik h orgászbotot, és estig fürdette a n yüveket. Szomszédja békésen aludt a fű ben, hét óra felé ébredt fel. - G y e rü n k h a z a ! - m on d ta. Patissot kihúzta hát a zsinórt, felkiáltott, m eglepe tésében fenékre ült. A zsinór végén egy kicsi hal hin 180

tázott- M ik o r k özelebbről m egnézték, kiderült, h o g y a hasába m e n t bele a h o ro g : ah og y arra úszott, Patiss0t ú r épp ak k o r ránthatta ki a h o rg o t, ú g y akadt bele. G yőzelem volt, határtalan ö rö m . Patissot azt akar ta, ho g y kü lön neki süssék meg. Vacsora k özben m ég m e g hittebb é vált az új isme rtsé g . M eg tu d ta, h o g y a k ö v é r ú r A rg enteu il-b en lakik, harm in c esztendeje elszántan vitorlázik, és el fogadta a m eghívását a kö vetkező vasárnapra ebédre, azzal az ajánlattal e g yü tt, h o g y egy j ó t hajókáznak a Búváron, barátja klipperén. Ú g y lek ö tö tte a beszélgetés, h o g y m egfeledkezett a fogásáról. Csak a kávé után ju t o t t eszébe, és követelte, h o g y szolgálják fel neki. A tán y ér közepén egy sárga g y u faszálféle k u n k o rg o tt. H a n e m azért büszkén m egette, és este a v o n ato n elmesélte a szomszédainak, h o g y az nap tizennégy font apróhalat fogott.

KÉT H Í R E S E M B E R

Patissot ú r m egígérte vitorlázó barátjának, h o g y vele tölti a következő vasárnapot. H a n e m valami közbejött, és m egzavarta a terveit. Egy este a k ö r úton összetalálkozott egyik unokatestvérével, akit igen ritkán látott. Ú jságíró volt, ro p p a n t szeretetre méltó, közkedvelt a társaságban; felajánlotta Patissot-nak, m enjen vele, m u ta t neki érdekes dolgokat. - M it csinál, m o n d ju k , vasárnap? - A rgenteuil-be m eg y ek vitorlázni. - U g y a n m ár, az unalm as, az a vitorlázás m in d ig egyforma. M ajd én elviszem m ag am m al. B e m u ta tom két híres em bernek, elviszem két művészházba.

18 1

- D e n ek em azt rendelte az orvos, h o g y menjek vidékre. - H át vidékre m egy ü nk . Ú tk ö z b e n m eglátogatjuk M eissonier-t poissyi birtokán, aztán gyalog elme g y ü n k M édanba, o tt lakik Z ola, akitől m egbízatá som szerint el kell k érn em újságunk részére a követ kező regényét. Patissot m agán kív ül volt ö rö m é b e n , és ráállt. M ég egy vadonatúj császárkabátot is vásárolt - a régi m á r k o p o tt volt egy kicsit - , h og y illendőképp jelenhessen m eg, és szörnyen rettegett, h o g y akár a festőnek, akár az írónak ostobaságokat talál m onda ni, m in t m indenki, aki m űvészetről beszél, de maga sohasem gyakorolta. K özölte aggályait az unokatestvérével, aki elnevet te m agát, és azt felelte: - U g y a n ! M o n d jo n szépeket, sem m i egyebet, csak szépeket, m in d ig csak szépeket; az elfeledteti a buta ságokat, a m it m o n d az em ber. Ismeri Meissonier vásznait? - H o g y n e. - O lvasta a R o u g o n -M a c q u a rt-c ik lu st? - Az első b e tű tő l az utolsóig. - Az elég. Id ő n kin t említsen m eg egy képet, idéz zen eg y -eg y regényből in n en -on n an , és tegye hozzá: „Ó riási! Csodás! M icsoda p om pás m egoldás! D öb benetes erő stb.” így m indig kivághatja m agát az em ber. T u d o m én jó l, h o g y ez a két em b e r roppant fásult; h a n e m tudja, a dicséret, az m in d ig ö rö m e t sze rez a m űvésznek. V asárnap reggel elindultak Poissyba. Az állom ástól néhány lépésnyire, a templomtér szegletén rátaláltak a M eissonier birtokára. Mikor beléptek a vörösre festett, alacsony kapun, amely g y ö n y ö r ű szőlőlugasban fo ly tató d o tt, az újságíró m e g to rp a n t, és útitársához fo rd u lt: 182

- M ilyennek képzeli M eissonier-t ? patissot habozott. V égül így d ö n tö tt: - N a g y o n ápolt, b o ro tv á lt arcú, katonás m ozgású, kicsi em ber. U nokatestvére e lm o s o ly o d o tt: - N o jó . Jöjjön. Bal felől felbukkant egy igen különös, svájci faházforma ép ítm én y, és jo b b r a m ajd n em szemben, kicsit lejjebb a főépület. Sajátságos egy alkotás volt, volt abban m in d e n : a gótikus vár, a vidéki udvarház, a szalmatetős k u n y h ó , a székesegyház, a mecset, a pira mis, a savoyai torta, v alam int Kelet és N y u g a t m in den eleme. N agy szerűen b o n y o lu lt stílus, egy klasszi kus építész m egveszne tőle, fantasztikus, h a n e m azért szép, a festő tervezte, és az ő utasításai szerint építet ték fel. B e lé p te k : a kis szalont elbo ríto tták a poggyászok. Megjelent egy házikabátos kicsi em ber. H a n e m ami m egdöbbentő volt rajta, az a szakálla v olt - valószí nűtlen prófétaszakáll, egy folyó, egy zuhatag, egy szakáll-Niagara. Ü d v ö z ö lte az újságírót: - Elnézést kérek, kedves u ra m ; csak tegnap érkez tem, és m ég m in d en a feje tetején van nálunk. Ü lje nek le. Az újságíró n e m ült le, s m e n te g e tő z ö tt: - Kedves m ester, erre já rta m , s épp csak b e u g ro t tam, h o g y köszöntsem . Patissot ro p p a n t nagy zavarban volt, s útitársa minden szavára m eghajolt, m intha a u to m ata hajtaná, és kissé dadogva azt m o n d o t ta : - M ilyen cso-csodálatos b i r t o k ! Ez hízelgett a festőnek, elm o so lyo d ott, és felaján lotta, h o g y m egm utatja. Először egy kis feudális külsejű m elléképületbe ve zette őket, a régi m ű te rm é b e , am ely egy teraszra nyí lott. A zután átm en tek a szalonon, az ebédlőn, az elő 183

csarnokon - m in d tele volt csodálatos művészi alko tásokkal, káprázatos gobelinekkel, beauvais-i és fla. m and szőnyegekkel. A kinti furcsa díszítő fényűzés belül szertelen lépcső-fényűzéssé változott. Nagysze rű díszlépcső, egy ford u ló b an m e g b ú v ó lépcső, sze mélyzeti lépcső egy másik zugban, lépcső minde n ü tt! Patissot találom ra ben yit egy ajtón, és döbben ten hátrahőköl. T e m p lo m volt, olyan hely, amely, nek a nevét tisztességes e m b e r csak angolul mondja ki, szentély, sajátságos és elbűvölő, választékos ízlés sel díszített, akár egy pagoda, berendezése nyilván nagy szellemi erőfeszítést igényelt. A zután a vén fákkal teli, bo n y o lu lt, változatos, ag y o n san y arg ato tt p ark o t nézték meg. D e az újság író m in d e n k é p p el akart m á r m enni, s köszönetét m o n d v a a m esternek, odébbállt. Kifelé m enet talál koztak a kertésszel; Patissot m eg k érd ezte: - M á r régóta M eissonier úré ez a b irto k ? A jó e m b e r azt felelte: - O , u ram , történ ete van annak. A földet 1846-ban vette, h anem a h á z a t!!! A zt m ár vagy ötször-hatszor is lero m bo ltatta és újjáépíttette a z ó t a . .. Benne van vagy kétm illióban, u ram , annyi szent! És Patissot-t elm en ő ben határtalan tisztelet fogta el ez iránt az e m b e r iránt, ne m a nagy sikerei, a dicsősé ge, a tehetsége m iatt, han em azért, h o g y annyi pénzt rákö ltö tt egy ábrándra, m ik o r a közönséges polgárok m in den ábrándról lem on d anak , h o g y összekuporgassák a pénzt! Á tv ág tak Poissyn, és rátértek gyalog a m édani or szágúira. Az ú t eleinte a Szajna m entén haladt, amely itt bűbájos szigetekkel van benépesítve, azután emel kedett, átszelte Villaines szép faluját, leereszkedett, és végül b eh ato lt a R o u g o n -M a c q u a rt-c ik lu s szerzőjenek lakóhelyére. 184

Először egy kétto rny o s, kacér, régi te m p lo m jelent 0Cg bal felől. M en tek m ég n éhány lépést, és egy arra haladó paraszt m e g m u ta tta nekik a regényíró p o rtáját M ielőtt b e m entek volna, szem ügyre vették az épületet. M inth a az igen magas, szögletes, nagy, új épület szülte volna, m in t a hegy a mesében a lábánál kuporgó kicsi, fehér házat. Ezt az u tó b b i házat, az eredeti lakást a régi tulajdonos építette. A to rn y o t Zola rakatta. Becsöngettek. Egy hatalm as kutya, bern átheg y i és újfundlandi keverék, olyan rémes ugatásba kezdett, hogy Patissot legszívesebben visszafordult volna. H a nem egy szolga o d a fu to tt, lecsillapította a B ernátot, kaput n y ito tt, és átvette az újságíró névjegyét, ho g y bevigye a gazdájának. - Csak fogadna b e n n ü n k e t! - m o rm o g ta Patissot. - N ag yo n bosszantana, h o g y eljöttün k idáig, és nem láthatjuk. Útitársa e lm o s o ly o d o tt: - N e féljen, tu d o m a m ódját, h o g y an ju th a tunk be. De a visszatérő szolga arra kérte őket, m enjenek vele. Bem entek az új épületbe, és Patissot ro p p a n t elfogódottan kapaszkodott felfele a rég im ó di lépcsőn a második em eletre. Közben m eg pró bálta elképzelni ezt az em bert, aki nek híres és dicsőséges nevétől ez idő szerint vissz hangzik a világ nég y sarka - egyesek elkeseredett gyűlölete, az előkelő világ valódi vagy színlelt felhá borodása, néhány pályatárs irigy megvetése és az ol vasók tengerének viharos ünneplése közepette; és azt várta, h o g y egy félelmetes külsejű, öblös h ang ú és nem n ag y o n bizalom gerjesztő, szakállas óriást fog Megpillantani. 185

Az ajtó egy szerfelett nagy és magas helyiségbe ve. zetett, am elyet a síkságra néző üvegfala éles fénnyel árasztott el. A falakat régi szőnyegek fedték; balok dalt óriási kandalló állott - két oldalán eg y-egy kőfickó - , akkora, h o g y egy évszázados tölgy elégett volna benne egy n ap alatt; egy k ön y vek kel, papírral, újsággal e lb o ríto tt asztal foglalta el a közepét a szobá nak, am ely oly rendkívül nagy és pom pázatos volt, h og y eleinte teljesen lekö tötte a szemet, s a figyelem csak azután fo rd u lh a to tt a férfi felé, aki, m ik o r belép tek, egy akkora keleti p am lago n hevert, h o g y húszán is elalhattak volna rajta. Elébük m en t, üd vö zölte őket, rá m u ta to tt két szék re, és egyik lábát m aga alá húzva, visszaült a pamlagra. M ellette egy k ö n y v hevert, jo b b kezével egy ele fántcsont papírvágó kést babrált, am elynek hegyét id ő nk ént m egnézte fél szem m el, a másik szemét rö vidlátó makacssággal behunyva. M íg az újságíró kifejtette látogatása célját, az író pedig egyelőre szótlanul hallgatta, o ly k o r ráfiiggesztve m erő tekintetét, Patissot egyre zavartabban nézegette a hírességet. N egyvenesztendősnél tö b b n e m lehetett, közép magas, elég kö v ér, és j á m b o r külsejű. Arca (sok ha sonló arcot találhatunk a X V I. századi olasz képeken) n e m v olt szoborszerűen szép, de nagy erő és szellem sugárzott róla. R ö v id haja m ereven állott nagyon magas h o m lo k a fölött. Egyenes orra túl hirtelen ért véget, m in tha ollóval vágták volna el, felső ajkát m eglehetősen sűrű bajusz árn y ék olta; és rö v id sza kálla teljesen eltakarta az állát. Á tható, gyak ran gú nyos, fekete tekintete v olt; és érezni lehetett, hogy m ö g ö tte szüntelenül m u n k á lk o d ik a g o ndolat, beléhatol az em berekbe, m agyarázza a szavakat, elemzi a m o zdu latok at, lem ezteleníti a szívet. Erős, kerek feje

186

0lyan volt, akár a neve, fürge, kurta neve, a két m a gánhangzó zengésében szökdelő két szótag. M iko r az újságíró befejezte a m o n dó k áját, azt fe jelte, h o g y n em akarja elkötelezni m a g át; m in d a m e l lett majd később m eglátja; h o g y m ég a terve sincs kellőképp kialakulva. A ztán elhallgatott. Ez azt je lentette, h o g y vége a beszélgetésnek, és a két férfi kis sé zavartan felállt. H a n e m Patissot-t egy vágy heví tette: szerette volna, ha ez az oly ism ert személyiség szólna hozzá egy szót, akárm it, am it aztán e lm o n d hatna a kartársainak; m egem berelte m agát, és azt m o ty o g ta : - O , uram , ha tudná, m ily nagyra becsülöm a m űveit! A maz m eghajolt, de n e m felelt. Patissot vérszem et kapott, és folytatta: - N a g y o n nagy tisztesség ez nekem , h o g y szólha tok önnel a mai napon. Az író m eg in t m eghajolt, de m erev, türelm etlen arccal. Patissot észrevette, és m íg kifelé k o tró d o tt, za varodottan hozzáfűzte: - M ilyen cso-cso-csodálatos birtok! A betűk em b erének kö zönyös szívében erre m ár felébredt a gazda, és m oso lyo g va kitárta a nagy üvegablakot, h o g y m egm utassa a kilátást. H atalm as távlatok tárultak fel m ind en oldalon - Triel, PisseFontaine, C h an telou p , H autrie valam ennyi dom bja és a Szajna, am eddig a szem ellát. A két vendég elra gadtatva gratulált; és a ház m eg n yílt előttük. M e g néztek m indent, m ég a g y ö n y ö rű k o n y h á t is, am ely nek kék mintás fajansszal b o ríto tt fala és m ennyezete ámulatba ejtette a parasztokat. - H o g y a n vette m eg ezt a házat? - kérdezte az újságíró. És a regényíró elmesélte, h o g y egy kis k u n y h ó t akart bérelni nyárra, így b u k k a n t rá az új épület m el 187

lett álló kicsi házra, amelyet néhány ezer frankért, potom' áron, majdnem ingyen árultak. Nyomban megvette. - H a n e m am it azután hozzáépített, az nyilván sok ba került, ug y e? Az író elm o so ly o d o tt: - H át, elég sokba. És a két férfi elm ent. Az újságíró k aro n fogta Patissot-t, és vontatottan b ölcselk edett: - M in d e n táb o rn o k n a k van W aterlooja, minden Balzacnak van Jardie-ja, és m in den vidéken élő mű vésznek gazdalelke. Villaines állomásán felszálltak a vonatra, és a fülké ben Patissot hangosan d o báló zott a híres festő és a nagy regényíró nevével, m intha a barátai lennének. Sőt, ú g y intézte a d olgot, h o g y azt higgyék, egyiknél ebédelt, a másiknál vacsorázott.

Ü N N E P ELŐTT

K özeleg az ün nep, hullám ai m áris futkosnak az ut cákon, m in t teng er színén a borzongás, ha vihar ké szülődik. A fellobogózott üzletek ajtaja víg kelmefestő-színekben pom p ázik, és a rőfosök épp ú g y csalnak a h á ro m színnel, m in t a fűszeresek a gyertyával. A szívek fokozatosan felhevülnek; vacsora után erről folyik a szó a ház e l ő tt ; ötletek születnek, cserélőd nek: - M icsoda ü n nep lesz ez, barátaim , micsoda ün nep! - N e m hallotta, m in d en u ra lk o d ó idejön inkogni tóban, polgári ruhában, h o g y m egnézze! - A zt m o n dják, az orosz cár m á r m e g jö tt; ú g y ter vezi, h o g y m ajd a walesi herceggel járk ál minden-

- Ó , hát az biztos, h o g y csodás ünnepség lesz! Csodás ünnepség lesz; olyan, am ilyet Patissot úr, Párizs polgára, ünnepségnek nevez: valam i m eg ne vezhetetlen g o m o ly a g , am ely tizenöt ó rán keresztül görgeti a város egyik végétől a másikig az ízléstelenül felcicomázott testi rútság m ind en változatát, veríté kező testáradat, am elyb en egym ás m ellett bukdácsol a pénztárban elhízott, lih e g ő-ny ö gő , nemzetiszín sza lagos kö v é r ténsasszony m eg a feleségét és p o ro n ty á t vonszoló angolkóros hivatalnok, a m unkás, aki a nyakában cipeli g yerm ek ét, a m e g h ö k k e n t vidéki, aki olyan képet vág, m in t egy csodálkozó félkegyel mű, a rosszul b o ro tv á lt, istállószagú lovász. És a m a jo m nak ö ltö zö tt külföldiek, zsiráfszerű ang o l nő k , a kim osdott vízárus, a kispolgárok m érh etetlen sokasá ga, já m b o r járadék oso k , akiket m in den elszórakoz tat! Ó , lökdösődés, ráncigálás, izzadság és por, ü v ö l tözés, em b e rh ú s-ö rv é n y , elg y ö tö rt tyúkszem ek, m inden elriadt go n d o la t hűlt helye, szörnyű illatok, felesleges m o zd ulato k , tö m eg p ára, fo k hagy m afu v al lat, szerezzetek Patissot ú rnak annyi ö rö m e t, am e n y nyit csak elbír a szív e! Elolvasta kerületének falain a polgárm ester felhí vását, és m eg tette előkészületeit. Az iro m á n y így szólt: Felhívom a figyelm üket a z ünnep különleges voltára. Lobogózzák fe l házaikat, világítsák ki ablakaikat. Egye süljenek, gyűjtsenek, hogy házaik, utcáik fényesebbek, művésziesebbek legyenek, mint a szomszédos házak és utcák! Patissot ú r fáradhatatlanul tö rte a fejét, m ikép p en adhatna m űvészi külsőt a lakásának. Egy súlyos nehézség m u ta tk o z o tt. Egyetlen ablaka udvarra nyílt, egy sötét, szűk, m ély u d varra, ahol 189

legfeljebb a patkán yo k láthatták volna a h á ro m lam pionját. U tcai ablakra volt szüksége. Talált. Az első em ele ten lakott egy gazdag m agánzó, nem es és királypárti, akinek a kocsisa - m aga is reakcionárius - a hatodi kon lakott egy utcára néző m anzárdszobában. Patis sot úr ú gy gon d olta, h o g y m in d en lelkiismeret m eg vásárolható, ha m eg ad ju k az árát, és öt frankot ígért az ostoros polgártársnak, ha déltől éjfélig átadja neki a lakását. T ü stén t elfogadta az ajánlatot. H átra volt m ég a dekoráció. V ajon h á ro m zászló, négy lam p io n elég lesz, hogy művészi külsőt adjon a te tő ab lak nak ?. . . h o g y kife jezze lelke rajongását?. . . N y ilv án v aló , h o g y nem! D e b á rm e n n y it tan a k o d o tt és tö p re n g e tt éjszakákon át, sem m i egyebet nem tu d o tt kitalálni. Tanácsot kért a szomszédaitól, de azok csak csodálkoztak a k érd é sé n ; m egkérdezte a k o llé g á it. . . m indenki lam piont vesz m eg zászlót, nappalra pedig nemzetiszínű díszeket. V alam i eredeti ötleten tö rte a fejét. Kávéházakba já rt, m egszólította a vendégeket; de ne m v olt fantá ziájuk. A zután egy reggel felszállt az om nibusz tete jére. M ellette egy tiszteletre m éltó külsejű ú r szivaro zott; od ébb egy m unkás szörtyögtette a pipáját; a kocsis m ellett két suhanc b o lo n d o z o tt; és minden rendű tisztviselők igyekeztek három garasos ügyeik után. A b o lto k előtt zászlófiirtök tü n d ö k ö lte k a kelő napban. Patissot a szomszédjához fo rd u lt: - Szép ünnepség lesz. A m az egy oldalpillantást vetett rá, és gőgös képet v ág o tt: - B á n o m is én! - M aga n e m vesz részt benne ? - kérdezte a hiva talnok elképedve. 190

A másik m eg v ető en m egrázta a fejét, és kijelen tette: - H agyjanak en gem békén a szánalmas ü n n e p ü k kel! U g y a n m it ü n n e p e ln e k ? ... Ez k o r m á n y ? . . . Én n e m is ism erem azt a k o rm á n y t, u ram ! H a n e m Patissot, a k o rm á n y alkalm azottja, fensőbbségesen és h a táro zottan kijelentette: - A k o rm á n y , u ram , a Köztársaság. Szomszédja n e m j ö t t zavarba, n y u g o d ta n zsebre dugta a kezét: - H á t aztán ?. . . Én azt nem báno m . A Köztársa ság vagy akárm i, fü ty ü lö k rá. Én, u ram , ism erni aka rom a k o rm á n y o m a t. Én láttam X. K árolyt, és a híve lettem, u ra m ; én láttam Lajos Fülöpöt, és a híve let tem, u ra m ; én láttam N a p ó le o n t, és a híve lettem ; hanem a K öztársaságot, azt sohase láttam . Patissot ezúttal is ünnepélyes h a n g o n felelt m eg neki: - A Köztársaság az E lnök képében jelenik meg. - A k k o r azt m utassák m eg n ekem - m o ro g ta a másik. Patissot vállat v o n t: - B árki láthatja; n e m tartják szekrényben. H a n e m a k ö v é r ú r egyszerre kijött a sodrából: - Bocsánat, u ram , n e m láthatja. Én százszor is m egpróbáltam , u ram . Lesbe álltam az Élysée-palotánál: n e m j ö t t ki belőle. Egy já ró k e lő azt állította, hogy a szem közti kávéházban biliárdozik; b e m e n tem a szem közti k á v é h á z b a : n e m volt ott. Azzal ke csegtettek, h o g y elm eg y M elunbe a versenyre: el m entem M elunbe, és n e m láttam . V égül belefárad tam. G a m b e ttá t se láttam , és m ég csak egy képviselőt se ismerek. - D ü h b e jö tt. - E gy k o rm á n y n a k , uram , m utatkoznia kell; azért van, n e m másért. T u d n i kel lene m in d e n k in e k : ezen m eg ezen a napon, ebben az

191

időben, ezen az utcán m egy végig a k o rm á n y . A k k or oda lehetne m enni, és m eg volna elégedve az em ber. Patissot m e g n y u g o d o tt, és helyeselte a szem pont jait. - Az igaz - m o n d o tta - , h o g y m in den k i szeretné m egism erni azokat, akik k orm án yo zzák . A k ö v é r ú r szelídebb h a n g o n fo ly ta tta : - T udja, h o g y én ho g y an képzelem el az ün n e pet?. . . N o h á t, u ram , én aranyos kocsikat v o n u ltat nék fel, olyanokat, m in t a királyok koronázási hintaja ; s abban h o rd o z n á m végig Párizson a k o rm á n y tagjait egész nap, az Elnöktől a képviselőkig. A k k or legalább m in denk i m egism erhetné az Á llam szemé lyét. H a n e m az egyik suhanc, aki a kocsis mellett állt, h á tra fo rd u lt: - H á t a hízott ö k röt, azt hová tenné? - kérdezte. A két pádo n v ég ig fu to tt a nevetés. Patissot elértet te az ellenvetést, és azt m o r m o lta : - Az talán n e m volna illő. A kö v é r ú r eltű n ő d ö tt, aztán igazat a d o tt neki. - A k k o r közszem lére ten n ém őket valahol m o n d ta - , h o g y m indenki n y u g o d ta n megnézhesse őket; a D iadalívhez például, az Étoile térre, és elvo n u ltatn ám elő ttü k az egész lakosságot. Az nagyon méltóságteljes lenne. D e a suhanc m egin t h átrafordu lt: - Messzelátó kéne, h og y lássuk az ábrázatukat. A k ö v é r ú r n e m felelt; folytatta: - M in t a zászlóavatás. V alam i ü rü g y kellene, szer vezni kéne valam it, egy kis h á b o rú t; és aztán ju ta l m ul átadnák a lo b o g ó k a t a csapatoknak. N e k e m volt egy ötletem , m eg is írtam a m iniszternek; de még válaszra se m éltatott. M ivel a Bastille bevételének napját választották, el kellene játszani ezt az ese m é n y t; csinálnánk k em én y p ap írb ó l egy Bastille-t, 192

egy díszlettervező m egtervezné, és a falak közé rejte

nénk a fo rrad alo m em lékoszlopát. És ak ko r, uram , egy csapat m e g ro h a m o z n á ; szép látványosság volna,

és amellett tanulságos is, a m int a hadsereg m aga d ö n tené le a zsarnokság bástyáit. A zután felgyújtanák a pastille-t; és a lángok közül előbukkanna az oszlop a Szabadság géniuszával, az új rend és a népek felszaba dulásának jelképe. M ost m á r az egész kocsi őt hallgatta, és k itű n őn ek találták az ötletét. E gy ö re g e m b e r helyeselt: - N agyszerű go nd o lat, u ram , becsületére válik. Sajnálatos, h o g y a k o rm á n y n e m tette m agáévá. Egy fiatalem ber kijelentette, h o g y a színészeknek Barbier Jambusok cím ű szatirikus k ö lte m é n y é t kelle ne az utcán szavalniuk, h o g y a népet egy füst alatt a szabadságra és a m űvészetre is tanítsák. Ezek a javaslatok nag y lelkesedést keltettek. M in denki hozzá akart szólni, a fejek felhevültek. E gy arra haladó k in to rn áb ó l a Marseillaise-nek egy sora hallat szott fel; a m unkás felkapta, és a többiek karban üvöltötték a refrént. A szertelen éneklés, a heves rit mus lázba hozta a kocsist, a lovak közé csapott, s a lo vak vágtába fogtak. Patissot ú r tele to ro k b ó l óbégatott, s a com bját csapkodta, és a kocsi belsejében riad tan tű n ő d te k az utasok, h o g y micsoda o rk á n tö rt ki a fejük felett. Végre a bbahagyták, és Patissot úr, m ivel ú g y talál ta, ho g y ötletes e m b e r a szomszédja, tanácsot k ért tő le a tervezett előkészületeket ille tő e n : - A lam p io n m eg a zászló n ag y on jó , de én valami jobbat szeretnék. A k ö v é r ú r hosszan elg o n d o lk o d o tt, de n e m j u to tt eszébe semmi. A k k o r hát Patissot letett a rem ény ről, és vásárolt h á ro m zászlót m eg négy lam piont.

193

SZOMORÚ TÖRTÉNET

Patissot ú r ki akarta pihenni az ünnepség fáradal mait, ezért ú g y tervezte, h o g y vasárnap kim eg y a zöldbe, és elüldögél egy kicsit. H o g y szép kilátása legyen, S aint-G erm ain ala csony fennsíkját szemelte ki. Csak ebéd után indult útnak, legelőször m egnézte a prehisztorikus m úzeu m o t, h o g y m egnyugtassa a lelkiismeretét, ugyanis egy igét se értett belőle, azután elám ult a hatalmas sé tány láttán, aho n n an látni lehetett messziről Párizst, az egész k örn y é k e t, síkságokat, falvakat, erdőket, ta vakat, m ég városokat is, m eg azt a szüntelenül ka n y arg ó kék k íg y ó t is, azt az édes, g y ö n y ö rű folyót, am ely Franciaország szívében h ö m p ö l y ö g : a Szajnát. A k ö n n y ű párákkal kéklő messzeségben, kiszámít hatatlan távolságban kicsi települések foltjai fehérlet tek zöld d o m b o k hajlatán. És ah o g y arra gondolt, h o g y odalent, azo ko n a csaknem láthatatlan kis p o n tocskákon ép polyan em berek élnek, szenvednek, dolgoznak, m in t ő, életében először tű n ő d ö tt el azon, h o g y m ilyen kicsi a világ. A zt g on d olta, h o g y az űr ben, m ég ennyire se látható helyeken, de a mienknél n ag y o b b világokban talán tökéletesebb em beri lé nyek élnek. H a n e m a m érhetetlen tér elszédítette, s elhessegette m agától ezeket a g o n d o lato k at, mert m egzavarták a fejét. A p ró léptekkel vég igró tta a te raszt, kicsit b ágyadtan, m in t akit igen súlyos g o n d o latok n y o m n a k . M ik o r a végére ért, leült egy padra. M ár ült ott egy úr, két keze a botján, álla a kezén, m in t aki m é lyen belem erül gondolataiba. D e Patissot abból a faj tából való volt, am elyik h á ro m percig se ülhet szótla nul em bertársa mellett. Először szem ügyre vette szomszédját, k ö hin tett, m ajd hirtelen m egszólalt:

194

- M eg tudná m on d ani, u ram , m i a neve annak a falunak, am it odalenn látok? A fiatalem ber felemelte a fejét, és szom orú h an g o n azt m o n d ta : - Sartrouville. És elhallgatott. Patissot m eg, aho g y elnézte a hatal mas távlatot a terasz évszázados fáinak árnyékából, tüdejébe szívta a háta m ö g ö tt suhogó erdő m ély lé legzetét, m eg fiatalo d ott az erdők és a tág vidék tava szi illatától, k u n c o g o tt egyet, és eleven tekintettel azt m ondta : - Szerelm eseknek való szép, árnyas hely ez itt! Szomszédja kétségbeesett arccal fo rdu lt feléje: - H a én szerelmes volnék, u ram , beleugranék a folyóba. Patissot egyáltalán ne m osztotta nézetét: - U g y a n , ugyan! Csak beszél! A ztán m iért? - M e rt egyszer m á r ú g y m ega d ta m az árát, h o g y még egyszer m eg n e m próbálom . A hivatalnok b o ld o g a n elfintorította az arcát, úgy válaszolt: - O h ó ! H át hiszen ha az em ber ostobaságokat csi nál, annak m ind ig m eg kell adni az árát. De a másik m élabúsan felsóhajtott: - N e m , u ram , én n e m csináltam ; az esem ények tettek tö nk re, csakis az események. Patissot valam i j ó tö rténetet o rro n to tt, folytatta hát: - H át ú g y n em élhetünk, m in t a p a p o k ; az n em természetes. A derék fiú panaszosan égre em elte a szemét. - Az igaz, u ra m ; de ha a papok olyan em berek lennének, m in t a többi, ak k o r n e m esik m eg rajtam a baj. Esküdt ellensége vag y ok a papi nőtlenségnek, uram, és m eg van rá az ok o m . Patissot-t ro p p a n t érdekelte a dolog, ü tö tte a vasat: 195

- T o la k o d ó lennék, ha m e g k é r d e z n é m .. . ? - U ra m isten! Dehogyis. így szól a tö rté n e te m : én norm an d iai vag y ok , uram . A p á m m o ln á r volt D arnétalban, R o u e n k ö rn y é k é n ; m ik o r m eghalt, öcsém m eg én - m ég g y erm ekek v o ltu n k - nagybátyánk, egy derék, k ö v é r cauchyi plébános gondjaira m arad tunk. Felnevelt b enn ü nk et, uram , tan íttato tt, azután felküldött Párizsba, h o g y m egfelelő m egélhetést te rem tsünk m agu n kn ak. Ö csém huszonegy éves volt, én m eg huszonkettő. T akarékosságból egy lakásba k ö ltö z tü n k , és n y u g o d tan éltünk egészen addig a kalandig, am it el akarok m ondani. Egy este hazafelé m enet m e g láttam az utcán egy fiatal hölgyet, és n ag y o n m egtetszett nekem . M egfe lelt az ízlésem n ek : egy kicsit k ö v é r volt, u ram , és jó kislány képe volt. Persze n e m m e rte m megszólítani, de so k a tm o n d ó pillantást vetettem rá. M ásnap újra találkoztam vele u g y a n o tt; a k k o r aztán, m in th o g y félénk vo ltam , csak k ö sz ö n tö tte m ; ő egy kicsit elm o s oly od o tt; és m ásnap m egszólítottam . V ictorine-nak hívták, és egy konfekcióüzlet varro dájában d olgozott. T ü stén t éreztem , h o g y rabul ej tette a szívemet. A zt m o n d ta m n e k i : - Kisasszony, ú g y érzem , nem tud n ék m aga nélkül élni. - Ő lesütötte a szemét, nem felelt; erre m e g ra g a d ta m a kezét, és éreztem , h o g y ő is m egszorítja az én kezem et. B elehabarodtam , u ra m ; de a testvérem m iatt n e m tu d ta m , m itévő le gyek. Szavam ra, m ár épp elszántam m agam , hogy m in d e n t e lm o n d o k neki, de ő szólalt m eg elsőnek. Ő is szerelmes volt. Erre m egállap od tun k , h o g y ki veszünk m ég egy lakást, de egy szót se szólunk róla j ó n ag y b áty án k n ak , aki to vább ra is az én lakásomba címezi m ajd a leveleit. így is tö rté n t; és egy hét m ú l va V ictorine o d a k ö ltö z ö tt hozzám . R e n d e z tü n k egy 196

kis vacsorát, testvérem is elhozta a szerelmét, és este, m ik o r b a rá tn ő m m á r m in d e n t rendbe tett, végleg b irto k u n k b a v e ttü k a l a k á s t .. . V agy egy órája alhattun k m ár, m ik o r harsány csengetésre riad tam fel. M eg n é z te m az in g a ó r á t: haj nali h á ro m óra volt. Felrán tottam a n a d rá g o m a t, és roh antam az ajtóhoz, m ik ö zb en azt g o n d o lta m m a gam b an : „V alam i baj van, egész biztos. . A n agy bátyám volt, u r a m . . . Az útikabátja v o lt rajta, kezé ben b ő rö n d : - Igen, én v ag yo k az, g y e r m e k e m : m egleptelek, néhány n ap o t Párizsban töltök. A pü spök ú r szabad ságot adott. Jo bb ró l-b a lró l m egcsókolt, belépett, becsukta az ajtót. Se eleven, se h o lt n e m v oltam , u ram . D e m ik o r be akart m enn i a szobám ba, m ajd h o g y galléron n e m ra g a d ta m : - N e arra, ne arra, bácsikám ! Erre, e r r e . . . És b evezettem az ebédlőbe. Elképzeli a helyzete m et? M it teg y ek . . . A zt m o n d ja: - H á t a testvéred? Alszik? Eredj, keltsd fel! - N e m , n em , bácsikám, az üzletben kell töltenie az éjszakát valam i sürgős rendelés m iatt - dad og tam . N a g y b á ty á m a kezét d ö rz sö lg e tte : - Szóval m e g y a m u n k a? N e k e m tám a d t egy ötletem . - Biztosan m egéhezett útk özb en , bácsikám ! - Szavam ra, ú g y van, ennék egy falatot. F u to tta m a pohárszékhez (ott volt a vacsoram ara dék), és h át az én n a g y b á ty á m n a k feneketlen bendője volt, igazi n o rm and iai plébános volt, aki tizenkét óra hosszat eszik egyfolytában, ha kell. E lő vettem egy kis darab m arhahúst, h o g y húzzam az időt, m e rt tu d tam, h o g y ne m szereti; azután, m ik o r m á r eleget evett belőle, felszolgáltam, am i a csirkéből m aradt, m ajdnem egy egész pástétom ot, krum plisalátát, há 197

ro m p o h á r k rém et, és a fino m b o rt, am it m ásnapra tettem el. O , u ra m , m a jd n em han yatt esett: - A zt a kutyafáját! M icsoda készlet! És én csak tö m te m , u ram , csak tö m te m . E gyéb k ént n em is ellenkezett (a falujában azt m o n dták , h o g y egy ök ö rcso rd át fel tudna falni). M ire m in d e n t m egevett, hajnali öt óra lett. Ú g y éreztem m ag am , m in t akit tüzes parázson sütöget nek. M ég egy óra hosszat elhúztam az id ő t a kávéval m eg a likőrökkel; h anem végül csak felállt: - Lássuk a lakásodat! V ég em v o lt; s m íg m e n te m utána, azt g o n d o lta m m ag am b an , h o g y k iu g ró m az a b l a k o n . . . A h o gy m eg yek be a szobába, s legszívesebben a föld alá sülylyednék, de m indazonáltal valami, isten tudja, micso da véletlenben b izako d om , nagyszerű rem énység do bogtatja m eg a szívemet. A derék lány összehúzta az ágy füg g ön y ét. O , hátha n e m húzza szét! Sajnos, u ram , tüstént o d a m e n t a gyertyával, és felrántot ta. . . M eleg v o l t : félretettük a takarót, csak lepedő vel tak aró ztu n k, azt a fejére húzta a lány; h an em a k örvonalakat, u ram , a k ö rv o n alak at látni lehetett. M in d en ízem ben rem eg tem , a to r k o m elszorult, m ajd m egfulladtam . N a g y b á ty á m felém fordult, és ú g y nevetett, h o g y fülig szaladt a szája; oly k edve sen, h o g y m ajd han yatt estem m eglepetésem ben. - O , te n agy tréfacsináló! H á t n e m akartad felkel teni a fivéredet! N o jó , m ajd m eglátod , h o g y én h o g y k eltem fel! És lá to m ám , h o g y nagy parasztkeze felem elkedik; s m íg p u k k ad o zik nevettében, lezúdul a keze, m in t a m en n yd ö rg és, a. . . a. . . kö rv on alakra, uram . Az ágyban iszonyú sikoly harsant; és aztán m intha vihar k erekedett volna a takaró alatt. Ö rv én y lett, csak ö rvén ylett; n e m tu d o tt kikeveredni a lepedőből. V égül hirtelen csaknem teljes egészében k ibu k kant, a 198

szem e akkorára k erekedett, m in t a findzsa; és nézte a nagybátyám at, aki tá to tt szájjal hátrált, és ú g y lihe gett, u ram , m in t akit rosszullét környékez. Erre én teljesen elvesztettem a fejem, és elm enekül tem . . . H a t napig csavarogtam , u ram , n e m m e rte m hazamenni. M ik o r végre m eg em b e re lte m m ag am , és visszamentem, m á r n e m v olt o tt senki. . . Patissot-t fergeteges nevetés rá z ta : - A zt elhiszem! - n y ö g te ki, m ire szomszédja el hallgatott. D e néhány perc m úlva fo ly ta tta : - Sose láttam tö b b e t a nag y b áty ám at, k itag ad o tt az örökségből, abban a hitben, h o g y testvérem távol létét használtam ki csínyeim végrehajtására. Sose láttam tö b b e t V ictorine-t. Egész családom há tat fo rd íto tt n e k e m ; m ég testvérem is, aki hasznot ‘húzott a dologból, m ert n ag y b á ty á m halála után százezer frankhoz j u to tt, m ég ő is m inth a erkölcste len fráternak tekintene. Pedig esküszöm, u ram , ho g y attól a perctől f o g v a . . . és s o h a . . . s o h a . . . s o h a ! Tudja, vannak pillanatok, am iket n e m felejtünk el. - És itt m it csinál ? - kérdezte Patissot. A fiatalem ber végigjártatta tekintetét a látóhatá ron, m intha attól tartana, h o g y meghallja valami lát hatatlan fül; azután félelemtől rem eg ő h a n g o n azt m o rm o lta : - M en ekü lök a n ő k elől, u ram !

S Z E R E L MI KÍ S ÉRLET

Sok kö ltő úg y vélekedik, h o g y a term észet hiá nyos a nő nélkül, és ebből származik az a sok virágos hasonlat, am ely dalaikban rendre rózsává, ibolyává, tulipánná stb. stb. változtatja természet adta társun kat. A gyengédség vágya, am ely a lk o n y a tk o r fog el 199

ben nü n ket, m ik o r az esti pára fellebeg a d o m b o k ra , m ik o r m egrészegítenek a föld illatai, tökéletlenül öm lik bele a lírai in v okációkba; és Patissot urat is, m in t m ásokat, szenvedélyes vágy fogta el a gy en g éd ség után, napfényben fürdő ösvényeken csattanó édes csókok után, kézszorítások után, g ö m b ö ly ű form ák után, am elyek ölelésébe simulnak. És felsejlett benne a határtalan g y ö n y ö rö k e t kínáló szerelem, s m ik o r ábránd o zott, m eg köszönte a nagy Ism eretlennek, h o g y oly nagy, varázslatos erővel ru házta fel az em beri gyengédséget. H a n e m hát társra lett volna szüksége, s ne m tudta, hol vegyen. Egy ba rátja tanácsára elm en t a Folies-Bergére-be. O t t nagy volt a választék; de igen nagy zavarban volt, h o g y m elyiket válassza, m ert szíve vágyait főképp költői lángolás hevítette, s a költészet m intha n e m lett volna a legerősebb oldala a szénszemű h ajadonoknak, akik orcapirító m o so lyo k at sugároztak rá ham is foguk zo m áncát villogtatva. V égül egy fiatal kezdőre esett a választása, aki sze g én ynek és félénknek látszott, és szom o rú tekintete azt ígérte, h o g y term észete elég k ö n n y e n költőivé tehető. T alálkát a d o tt neki m ásnapra, a Saint-Lazare pá lyaudvaron. N e m m e n t el, de volt benne annyi tapintat, h o gy elküldte m aga helyett egy barátnőjét. N a g y darab, vörös hajú lány volt, három színű ru hát viselt, m in t jó h onleányhoz illik, m eg egy hatal mas kalap-alagutat, am elynek a feje volt a közép pontja. Patissot ú r csalódott volt egy kicsit, de azért elfogadta a helyettest. És elindultak M aisons-Laffitteba, ahol evezősversenyt és lam pionos ünnepséget h ir dettek. A h o g y beszálltak a vasúti kocsiba, ahol m ár ült két érdem rendes ú r m eg h á ro m h ölgy - legalábbis m ár 200

kinők lehettek, oly igen méltóságteljesek voltak a nagy darab vörös leány, aki O ctavie névre hallgatott, papagájhangon közölte Patissot-val, h o g y ő ro pp ant rendes lány, szeret tréfálni, és im ádja a vidéket, m ert ott virág o t szednek, és sült halat esznek; és olyan éles hang o n nevetett, h o g y a nevetésével be lehetett vol na tö rni az ablakot, kísérőjét pedig közvetlenül „ m ó k u sk ám ”-nak szólította. Patissot-t elö n tö tte a szégyen, m e rt állami hivatal noki rangja n ém ik ép p en tartó z k o d ó v á tette. H a n e m O ctavie elhallgatott, és oldalvást nézegette a szom szédnőit; m int m in d en szajha, iszonyúan v á g y ó d o tt a tisztességes n ő k ismeretsége után. Ö t perc alatt talált is áthidaló m egoldást, elővette zsebéből a G il-Blas-t, és udvariasan felajánlotta az egyik elképedt h ö lg y nek, aki egy fej m ozdulattal visszautasította. Erre a nagy darab veres leányzó m egsértő dö tt, kétértelm ű d olgokat m o n d o tt, bizonyos n ő k rő l beszélt, akik megjátsszak magukat, de közben n em jo b b a k a tö b b i nél; és o ly k o r m ég eg y-egy vaskos kifejezést is elej tett, am ely ú g y ro b b a n t bele az utasok jeges méltósá gába, m in t a petárda. V égre m egérkeztek. Patissot ú g y g ondolta, leg jo b b , ha b eh ú zó dn ak a park árnyas zugaiba, azt re mélte, h o g y a fák m élabúja lecsillapítja társnője inge rült kedélyét. D e egészen más hatással volt rá. A m in t beért a lo m b o k közé, és m egpillantotta a gyepet, operarészleteket kezdett énekelni torkaszakadtából, amelyek tyúkeszében m egragadtak, futa m o k a t da lolt, az Ördög Róbert-b ő i a Portici némá-ba csapva, s kivált egy érzelmes k ö lte m é n y t tu rb é k o lt nagy elő szeretettel, utolsó soraiban fúrószerűen éles hang o kat hallatva. A zután hirtelen m egéhezett, és m ehetnékje tám adt. Patissot, aki egyre csak az áh íto tt elérzékenyülést várta, hiába próbálta visszatartani. M ég d ü hös is lett. 201

- N e m azért jö tte m , h o g y unatkozzak! Be kellett m enn i az evezősverseny színhelyének közelében levő Petit-H avre-ba. V éget n e m érő ebédet rendelt, annyi fogást, ho g y azzal egy reg im en tet jó l lehetett volna lakatni. De ne m győzte kivárni, előételt kért. H o z ta k egy doboz szardíniát; ú g y vetette rá m agát, m in t aki a pléhdob ozt is m eg akarja enni; de alig nyelt le vagy két-hár o m olajos halacskát, kijelentette, h o g y m ár n em éhes, és el akart m enni m egnézni a verseny előkészü leteit. Az elkeseredett Patissot, akinek m ost m á r farkasét vágya tám adt, n e m volt hajlandó felállni. O ctavie egyedül indu lt útnak, s azt ígérte, h o g y m ire a cse m egére kerül a sor, visszaér; és Patissot ném án, m a gányosan látott neki az evésnek, s azon töprengett, h o g yan bíija rá ezt a lázadó term észetet álma m eg v a lósítására. M ivel n e m j ö t t vissza, elindult m egkeresni. Barátaival találkozott a lány, egy bandára való m ajd n em teljesen pucér, fülig vörös, hadonászó csó nakossal, akik Fournaise, a versenyrendező háza előtt o rdítozva készítették elő a versenyt. K ét tiszteletre m éltó külsejű úr, nyilván bírák le hettek, figyelm esen hallgatta őket. O ctavie egy nagy, fekete ö rd ö g kaiján ló g ott, akinek alkalmasint tö b b izm a volt, m in t agyveleje, s m ik o r m eglátta Patissot-t, hirtelen a fülébe súgott valam it. A férfi azt felelte: - R e n d b e n van. A lány o d a m e n t a hivatalnokhoz, bo ldo g an , ele ven szem mel, m a jd n e m gyengéden. - Szeretnék csónakázni egyet - m o nd ta. Patissot b o ld o g volt, h o g y ilyen kedves, és teljesí tette legújabb kívánságát, bérelt egy bárkát. H an em

2 02

az evezősversenyt, b á rh o g y szerette volna látni Patis sot, sem m i áron se v olt hajlandó m egnézni. - J o b b szeretek kettesben lenni veled, m ókuskám . Patissot-nak m egbizsergett a szíve. . . Végre! Levetette a császárkabátját, és d ü h ö d te n nekifeküdt az evezésnek. Egy óriási, vén m alo m , am elynek szúette kerekei a víz fölött függtek, két szárnyával átfogta a kicsi kis folyóágat. Lassan elhaladtak alatta, és m ik o r átértek a másik oldalára, a folyónak egy csodálatos szakasza tá rult elébük, nagy fák árnyékolták be, b o lto z a to t fon tak fölébe. A kicsi ág tekergett, k an y a rg o tt, k íg y ó zott jo b b ra , balra, szüntelenül új m eg új tájat tárt fel, egyik oldalon széles réteket, a m ásikon k u n y h ó k k a l benépesített d o m b o t. Elsiklottak egy furdőtelep előtt is, am elyet csaknem teljesen elnyelt a nö v é n y z e t: kedves vidéki zug volt, virágkoszorús hö lgyek m el lett kifogástalan kesztyűs urak - suta, nevetséges vi déki világfik - forgolódtak. A lány vígan felkiáltott: - M i is m e g fu rd ü n k ott, m i? A zután odébb, egy kis öbölfélében, azt javasolta, hogy álljanak meg. - G yere ide, m ó k u so m , egészen ide m ellém ! Á tkarolta a nyakát, és fejét a Patissot vállára hajtva, azt s u tto g ta : - M ilyen jó itt, m ilyen kellemes a vízen! Patissot csakugyan úszott a b o ld o gság b an ; és az os toba csónakosokra g on d o lt, akiket sohase b ű v ö l m eg a folyópart varázsa, se a nádasok tö rék en y bája, zihál va, verítékezve, ro b o tb a n eltom p ulv a m en n ek egyre, a kocsm ából, ahol ebédelnek, a kocsm ába, ahol va csoráznak. O ly jó l érezte m agát, h o g y elaludt. M ik o r feléb redt. . . egyedül volt. Először kiálto zott; n e m vála

203

szolt senki. N y u g ta la n u l evezett felfelé, m á r attól tar tott, h o g y szerencsétlenség történt. És egyszerre a távolban m e g p illan tott egy nyílse besen feléje suhanó karcsú jóllét, négy evezőse m in t ha néger lett volna. Közeledett, repült a vízen: egy nő fogta a k o r m á n y t . . . N a g y c g ! . . . m i n t h a . . . O volt az! M etsző hangján hajósdalokat énekelt, h o g y összehangolja az evezők ü tem ét, s m ik o r odaér tek Patissot-hoz, elhallgatott. C só k o t in tett neki, s o d a k iá lto tt: - Ó , te ostoba fajankó!

E G Y V A C S O R A ÉS N É H Á N Y E S Z M E

A nem zeti ü n n e p alkalm ából Patissot ú r hivatali főnöke, P erd rix ú r (Antoine) a becsületrend lovagja lett. H a rm in c esztendeig szolgálta az előző rendszere ket és tíz éve a jelenlegi k o rm á n y t. Beosztottjai m o ro g tak u g y an egy kicsit, h o g y fő n ö k ü k személyében ju talm azzák m eg őket, de jó n a k látták, h o g y egy ha mis g y é m á n to k k a l díszített keresztet ajándékozzanak neki; az új lovag se akart adósuk m aradni, m eghívta hát m ind n y á ju k a t vasárnapra vacsorára asniéres-i nyaralójába. A m ó r m o tív u m o k k a l telefestett ház olyan volt, m in t egy zenés kávéház, a fekvése adta m eg az érté két, m e rt a k ertet teljes hosszában kettészelte a vasút vonal, o tt haladt el húszm éternyire a lépcsőfeljárótól. Az elm aradhatatlan g y ep ágy b an ró m ai b e to n m e d e n ce, abban pedig aranyhalak; egy szökőkút, teljesen olyan, m in t egy p u m p a, id ő n k é n t parányi szivár v ányíveket lövellt a levegőbe a láto g ató k nagy g y ö nyörűségére. E nnek a fecskendőnek a táplálása állandó g o n d o t o k o z o tt P erdrix úrnak, o ly k o r reggel ö tk o r is felkelt, 20 4

hogy m egtöltse a tartályt. Ingujjban, nadrágjából kitiirem kedő k ö v é r pocakjával elkeseredetten szivatytyúzott, h o g y m ajd ha visszatér a hivatalból, kedvére csobogtathassa a vizet, s azt képzelhesse, h o g y üde hűvösség árad el a kerten. Az ünnepélyes vacsora estéjén valam ennyi vendég egytől egyig rajongva ny ilatko zott a b irto k fekvésé ről, és valahányszor m eghallották, h o g y valahol messze von at közeleg, P erdrix ú r bejelentette, ho g y hová tart: S aint-G erm ainbe, Le H av re-ba, C h e rbourg-ba vagy D ieppe-be, és tréfából integettek az ablakon kihajló utasoknak. Az egész hivatal o tt volt. Először is C apitaine úr, a főnökhelyettes, Patissot úr, az irodavezető, azután de Som breterre ú r és Valiin úr, két elegáns fiatal tisztvi selő, akik csak a k k o r m en tek be az irodába, m ik o r nekik tetszett; végezetül R a d e úr, aki fennen hirde tett értelm etlen elm életeiről volt nevezetes a minisz térium ban, és B oivin úr, a m ásodlat-kiállító iroda tiszt. R a d e urat kü lö n cnek tartották. E gyik azt m o n d ta róla, h o g y fantaszta és elm életgyártó, a másik, h og y forradalm ár; de abban m ind en ki egyetértett, h o gy kétbalkezes. Ö re g volt m ár, kicsi és sovány, a szeme eleven, a haja hosszú és ősz, és egész életében mélysé ges m egvetést tanúsított az adminisztrációs m u nk a iránt. Szüntelenül új s új k ö n y v e k e t bányászott elő, szenvedélyesen olvasott, lázadó term észet volt, igaz ságkereső, ócsárolta az elfogadott előítéleteket, s oly kereken k im o n d ta m in d en rő l m eglepő vélem ényét, hogy m ind elhallgattak a jó lla k o tt hülyék m eg azok is, akiknek fo galm u k sincs, h og y m iért elégedetlen kednek. íg y beszéltek r ó l a : „Az a vén b o lo n d R a d e ” , Vagy í g y : »EZ az eszem ent R a d e ” ; és lassú előm ene tele m intha a középszerű jö ttm e n te k e t igazolta vol na. Ő szinte beszéde nem egyszer megijesztette kollé 205

gáit, borzadva tű n ő dtek, vajon h o g y an tudja m eg tartani az állását. M ik o r asztalhoz ültek, Perdrix úr egy szívből jö v ő kis beszédben m o n d o tt köszönetét „m u nk atársain ak ” , m egígérte nekik, h og y m ég hat hatósabban fogja tám o gatn i őket, m iv elh o gy m eg növ ek edett a tekintélye, és m e g h a to tt zárszóval fejez te be, dicsőítve a liberális és igazságos k orm án yt, am ely a kisem berek közt is megtalálja az érdem et. C apitaine úr, a főnökhelyettes válaszolt a hivatal nevében, gratulált m indenkinek, éltetett, üdvözölt m indenkit, ra jo n g o tt m indenért, dicshim nuszt zen g ett m in d e n rő l; a két kis szónoklatot tapsvihar fo gadta. M inekutána derekasan nekiláttak az evésnek. A csemegéig m ind en rendben volt, fáradságos be szélgetéssel senki se vesződött. H a n e m m ik o r a kávé nál m egélénkült a társalgás, R a d e úr felbőszült, és el ragadtatta m agát. Term észetesen a szerelemről beszéltek, a lovagias ság m á m o rító fuvallata lengett a b üro k raták kal tele zsúfolt szobában, rajongva dicsérték a nő tündöklő szépségét, gyeng éd lelkületét, szépérzékét és érzelmi finomságát. R a d e ú r e lle n tm o nd o tt, erélyesen cáfolta valam ennyi erényt, am it a „szépnek” nevezett nem nek tulajdonítanak, és az általános felzúdulás köze pette írókat idézett. Schopenhauer, uraim , Schopenhauer, akiben N ém etország nagy filozófust tisztel! ím e, m it m on d : „ N a g y o n elhom ályosíthatta a szerelem a férfi agyát, h og y ezt a kis term etű , keskeny vállú, széles csípőjű és görbe lábú n em et szépnek nevezi. A valóság az, h og y szépsége a szerelmi ösztönben lakozik. Ahe lyett, h og y szépnek nevezzük, helyesebb volna, ha »nem esztétikusának m on d anán k . A nők se n em ér zik, se n em értik a zenét, éppúgy, aho g y a költészetet se, vagy a képzőm űvészetet; az egész csak puszta ma206

jom kodás, puszta ü rü g y , puszta szenvelgés a tetszeni' vágyásuk szolgálatában.” - Az a férfi, aki ezt m o n d ta , hülye - nyilatkoztatta ki de Som b reterre úr. R a d e ú r m oso ly o gv a fo ly ta tta : - És Rousseau, u ra m ? ím e az ő vélem énye: ?>A n ő k általában semm iféle m űvészetet n e m szeret nek, egyikhez se értenek, és semmiféle tehetségük sincs.” De S o m breterre ú r m eg vetően vállat v o n t: - R ousseau ép polyan ostoba, m in t amaz, és kész. R a d e ú r csak m o so ly g o tt: - H á t B y ro n , u ram , aki pedig szerette a nőket, íme, m it m o n d o tt: „Etetni, öltöztetni kellene őket, de a társadalom tól távol tartani! T anítsák ő k et a val lásra, de költészetről és politikáról m it se tudjanak, s kegyes történ etek en m eg szakácskönyvön kívül egyebet ne olvassanak!” - És látják, uraim - folytatta R a d e ú r m in d ta nul festeni m eg muzsikálni. És nincs k ö z tü k egy se, aki egy jó képet vagy egy figyelem re m éltó operát csinált volna valaha! M iért, u raim ? A zért, m e rt ők a sexus sequior, a m ásod ren d ű n e m m in d en tekin tet ben, arra születtek, h o g y félrehúzódjanak, m ásod ran gú helyet foglaljanak el. - H á t G eorge S a n d ? - m é ltatlan k o d o tt Patissot úr. - Kivétel, u ram , kivétel. Idézek m ég valam it, egy nagy angol filozófust, H e rb e rt Spencert. N o s: „M indkét n e m képes rá, h o g y különlegesen ösztönző körülm ények hatására oly képességeknek adja tanú jelét, m ely általában a másik ne m sajátossága. így - hogy szélsőséges esetet v eg y ü n k - egy speciális in gerállapot tejet fakaszthat férfiak em lőjéből; volt rá eset, h o g y éhínség idején kicsi g y erm ek ek , akik el vesztették anyjukat, ily m ó d o n m en ek ü ltek meg. Mindazonáltal a tej képzés képességét n e m számítjuk 20 7

a h ím tulajdonságai közé. Éppígy a női értelm et, ha bár bizonyos esetekben kiváló teljesítm ényt nyújt, ne m kell tekintetbe ve n n ü n k a női term észet felbe csülésében m in t társadalmi té n y e z ő t. . . ” Patissot ú r eredendő lovagi ösztönében m eg b án t va, kijelentette: - M aga n e m francia, uram . A francia lovagiasság a hazafiasság egyik m egnyilvánulása. R a d e ú r felvette a kesztyűt. - Én ro p p a n t kevéssé vag yo k hazafias, uram , a le h ető legcsekélyebb m értékben. A légkör fagyos lett, de ő n y u g o d ta n folytatta: - Elismerik-e, h o g y a h á b o rú szörnyű dolog, hogy a népek lemészárolásának ez a szokása fenntartja a vadság állapotát, h o g y tehát, m ivel egyetlen igazi ja v u n k „az élet” , gyűlöletes dolog a korm ánynak - am elynek feladata alattvalói létének védelm e - az a makacs igyekezete, am ivel a pusztító eszközöket haj szolja? U g y e elism erik? N o h á t, ha a h áb o rú iszonyú d olog, vajon n e m a hazafiasság az eszmei szülőanyja és táplálója? H a egy gyilkos öl, van valami szándéka, lopni akar. H a egy derék em ber bajonettszúrásokkal m eggy ilk o l egy másik becsületes em b ert, egy család apát vagy esetleg egy nagy m űvészt, miféle szándék nak engedelm eskedik ?. . . M in d en k i mélységesen m egb á n tó d o tt. - H a valaki ilyesm iket g o nd o l, legalább társaság ban ne hangoztassa! - A zért vannak elvek, u ram , am elyeket minden tisztességes e m b e r elismer - szólalt m eg Patissot. - M ilyen elvek ? - kérdezte R a d e úr. M ire Patissot ú r ünnepélyesen k i m o n d ta : - Az erkölcs elvei, uram . R a d e ú r ra g y o g o tt: - Csak egy példa, uraim - kiáltotta - , csak egy ki csi kis példa! M it tartanak azokról a selyemsapkás 208

urakról, akik a külső k ö ru ta k o n azt a szép mestersé get folytatják, tudják m ár, m elyiket, és abból élnek? U n d o ro d ó finto r fu to tt végig az asztal körül. - N os, uraim , csak száz esztendővel ezelőtt történ t, hogy egy elegáns aranyifjúnak, aki ro p p a n t kényes volt a becsületére, egy „nagy n em bő l való, igen szép és igen tisztes h ö lg y ” vo lt a . . . a barátnője, s ő na gyon is hajlandó volt rá, h o g y a hölg y pénzén éljen, sőt, h o g y teljesen tönkretegye. Ezt a já té k o t m in d en ki n ag y o n bájosnak találta. Ú g y h o g y az erkölcsi el vek n e m á lla n d ó k . . . és h á t . .. Perdrix ú r szem m el láthatóan zav aro d ottan szakí totta félbe: - M aga aláaknázza a társadalom alapjait, R a d e úr, elveink m indig kell, h o g y legyenek. A m i a politikát illeti, itt van de S o m b reterre úr, aki legitimista, Val iin ú r orléanista, Patissot ú r m eg én republikánusok vagyunk, nag y o n k ü lö n b ö z ő k az elveink, ugyebár, és mégis kitű n ő e n m egértjü k egym ást, m e rt vannak elveink. - N e k e m is, u ram , n ekem is vannak, m égpedig nagyon szilárdak - kiáltotta R a d e úr. Patissot úr felemelte a fejét: - Ö rv e n d e n é k , ha m eg ism erh etn ém őket, u ra m - m on d ta hidegen. R a d e ú r nem kérette m ag át: - N o s u ra m 1. elvem : A személyi h atalom szörnyűség. 2. elv em : A k orlá to z o tt választójog igazságtalan ság. 3. elv em : Az általános választójog ostobaság. De csakugyan, én, az egyszerű g o n d o lk o d ó em ber, úgy vélem , förtelm es eltévelyedés az, h o g y em b erek millióit, kiváló szellemeket, tudósokat, lángeszű lé nyeket is kén y re-k eg y re kiszolgáltatunk egy em b er szeszélyeinek, aki egy vidám , őrült, részeg vagy sze20 9

relmcs pillanatában g o nd olkodás nélkül feláldoz m in d en t a tulajdon szertelen kedvtelésének, elherdál ja az ország vag y on át, am elyet oly keservesen g y ű j töttek össze a többiek, ezreket és ezreket lemészárol tat a csatatéren, és a többi, és a többi. D e ha azt tart ju k , h o g y egy ország m aga k o rm án y o zza m agát, s polgárai egy részét valam i m ind ig vitatható ürü gg y el kizárja az ü gyek intézéséből, az m eg olyan égbekiáltó igazságtalanság, h o g y ú gy érzem , beszélni is feles leges róla. H átra van m ég az általános választójog. A bban, ugye, egyetértenek velem , h o g y a lángész ritka? Sokat m o n d o k , ha ö t van Franciaországban napjainkban. T e g y ü n k m ég hozzá, szintén bőven számítva, kétszáz nagy tehetségű e m b ert, ezer kisebb-nagyobb tehetségűt és m ég tízezer em b ert, aki valam iben kiváló. ím e a tizenegyezer-kétszázöt e m berfőből álló élgárda. U tán a a középszerűek hadsere ge, azután pedig a h ülyék töm ege. M in th o g y a k ö zépszerűek és hü lyék m indig hatalm as többségben vannak, lehetetlen, h o g y okos k o rm á n y z a to t válaszszanak. Az igazság kedvéért m eg kell jeg yeznem , ho g y m in t m ódszert az általános választójogot tar to m az egyetlen elfogadható elvnek, csakhogy hasz nálhatatlan, éspedig ezért. Eszm ényi álom az, hog y az ország m ind en eleven ereje vegyen részt a k o r m ányzásban, h o g y m ind en érdeket képviseljünk, h o g y m in den jo g o t számba veg y ü n k , de n e m prakti kus, m e rt az egyetlen erő, am it m e g m é rh e tü n k , épp az, am it a legkevésbé kellene számításba v en nü n k, az az ostoba e r ő : a m ennyiség. A m a g u k módszerével az oktalan m ennyiség megelőzi a lángészt, a tudást, m indenfajta ismeretet, a gazdagságot, az ipart és a többit, és a többit. Ha m ajd a T u d o m á n y o s A kadé m ia tagjának tízezer szavazatot adnak a rongyszedő voksa ellenében, a n a g yb irto ko sn ak százat a bérlője tíz voksa ellenében, a kk o r körülbelül egyensúlyban 210

lesznek az erők, s a nem zet képviselete valóban a nem zet erejét fogja képviselni. D e n e m b ízo m benne, hogy m egtegyék. M ind eb b ől a kö v etk ező tanulságokat v o n o m le: H ajdanában, ha valaki más m esterségre n e m volt alkalmas, elm ent fényképésznek; ma képviselőnek megy* Az ilyen összetevőkből álló h atalo m m indig is siralmasan tehetetlen lesz; a rosszra éppoly képtelen, mint a jó ra . A zsarnok ellenben, ha ostoba, sok roszszat tehet, és ha akad k ö z tü k értelmes (ami végtelenül ritka), sok j ó t tehet. N e m tö rö k lándzsát egyik k o rm á n y z a ti form a mellett se; anarchistának vallom m a g a m , vagyis a légcsőké vény esebb, legkevésbé érezhető, a szó legtá gabb értelm ében liberális hatalo m hívének s egyszer smind forradalm árnak, azaz ugyané h atalo m ö rö k el lenségének, m e rt akárm ilyen a hatalom , csak tökélet len lehet. Tessék! Az asztal k ö rül felh á b o ro d o tt kiabálás tám adt, s le gitimisták, orléanisták, célszerű republikánusok mind egyaránt lángvörösek voltak haragjukban. K ü lönösen Patissot ú r há p o g o tt, és R a d e úrh o z fordulva megjegyezte: - T eh át m aga sem m iben sem hisz, uram . R a d e ú r csak an ny it felelt: - Sem m iben, uram . A vendégek ú g y dü h be g urultak, h o g y R a d e úr nem folytathatta, és P erdrix úr, visszaváltozva fő nökké, berekesztette a vitát. - H agyják abba, uraim , legyenek szívesek. M in d nyájunknak m egvan, ugyebár, a m aga vélem énye, és nem v ag y u n k hajlandók m egváltoztatni. M indenki helyben hagyta ezt a helyes beszédet. H anem R a d e úr m ég m indig h á b o rg o tt, azt akarta, hogy övé legyen az utolsó szó. - N e k e m azért m eg van a m a g a m erkölcsc - m o n 211

dotta ro p p a n t egyszerű és m ind ig alkalm azható; egy m on d at, egy szállóige: „M it n e m kívánsz m a gadnak, ne tedd em b ertársad nak.” R ajta, keressék m eg a gyenge pontját, én pedig vállalom , h o g y le ro m b o lo m legszentebb elvüket. Ezúttal senki se felelt. D e m ik o r este párosával ha zafelé tarto ttak, ki-ki így szólt a társához: H a n e m ez a R a d e azért n a g y o n elragadtatta m a gát. N incs ki a nyolcra, annyi szent. E lm ehetne a b o londokházába főnökhelyettesnek.

GYŰLÉS

Az ajtó felett rikító betűkkel terpeszkedett a BÁ L szó, két oldalán pedig élénkpiros falragaszok hirdet ték, h o g y ezen a vasárnapon más rendeltetése lesz en nek a népszórakoztató helynek. Patissot ú r j ó po lgárhoz illően ebédjét emésztve ő d ö n g ö tt, a p ályaudvar felé ta rto tt ráérősen, m ik o r szemébe ö tlö tt a vörös szín, és elolvasta: A N ő k Jog a ié rt K üzd ők N e m z e tk ö z i Szövetsége K ö zpo n ti Bizottság (Párizs) NAGYGYŰLÉS A szabadgondolkodó Zoé Lamour polgártársnő hilista orosz Éva Surin polgártársnő elnökletével, getlen Gondolat szabad köre delegációjának és a tagok egy csoportjának részvételével. Césarine Brau polgártársnő és a száműzetésből tért Sapience Cornut polgártárs tart beszédet. Beléptidíj i frank

212

és a ni a Füg pártoló vissza

Egy szemüveges ö reg hölgy ült egy szőnyeggel le takart asztal m ellett, az szedte a pénzt. Patissot úr bement. A terem m ár m ajd n e m tele volt, az a bizonyos ázott kutyaszag terjengett benne, am it a vénlányok szoknyája áraszt, elvegyülve a nyilvános bálok silány parfüm jének m aradványaival. Patissot ú r hosszas keresés után felfedezett egy üres helyet a m ásodik sorban, egy rendjeles ö re g ú r és egy lelkes tekintetű, m unkásruhás kicsi nő közt, akinek dagadt, kék folt volt az arcán. Az elnökség eg y ü tt ült. Z oé L a m o u r polgártársnő elnökölt, egy szép, göm bölyű, barna nő, fekete hajában piros virág, m eg egy sovány kis szőke, a nihilista orosz Éva Surin polgártársnő. A lattuk a híres Césarine B rau polgártársnő, akit „férfifalónak” kereszteltek el, szép lány volt az is, mellette pedig Sapience C o rn u t polgártárs, aki m ost jött vissza a száműzetésből. M in d en re elszánt, vad ábrázatú, erős ö re g e m b e r volt, ú g y nézte a term et, mint macska a m adárházat, ökölbe szorított keze tér dén n y u g o d o tt. Jo b b old alt pártában m aradt, aggszűzségben elszá radt, várakozásban m egkeseredett öreg polgártárs nők küldöttsége ült, szem ben velük az em beriség megváltóinak egy csoportja, akik sohase n y írták se szakállukat, se hajukat, ezzel ju tta tv á n kifejezésre, milyen elszántan törekszenek céljuk felé. A közönség vegyes volt. A n ő k többsége a házm esternék m eg a vasárnap zárva tartó boltosnék rendjébe tartozott. A vörös polgárasszony-arcok kö zt itt is, o tt is feltűnt egy-egy vigasztalhatatlan vénkisasszony (akiket vén satrafának neveznek). Az egyik sarokban h á ro m gimnazista sugdolózott, a női társaság kedvéért jö tte k el. N é 213

hány családot a kíváncsiság ho z o tt ide. H an em az első sorban egy néger ült sárga vászonruhában, egy g ö n dör, hatalmas néger, állhatatosan bám ulta az elnöksé get, s közben ú g y nevetett, h o g y fülig ért a szája, né ma, visszafojtott nevetéssel, am itől fehér foga csak ú gy szikrázott a fekete arcában. Elbűvölten, lelkesen, m ozdulatlan testtel nevetett. M it keresett itt? M eg foghatatlan! Talán azt hitte, színház? V agy azt g o n dolta a b odros afrikai kobakjával, h o g y : „ R o p p a n t mulatságos, a h og y ezek b o lo n d o z n a k ; az egyenlítőn úgyse találok ilyet!” Z o é L am o u r polgártársnő egy kis beszéddel nyi totta m eg a gyűlést. Beszélt a nő örö k tő l való szolgaságáról, névtelen, hősies szerepéről, arról, ho g y m in dig odaadó híve volt a nagy eszm éknek. A hajdani néphez hasonlítot ta, a királyok, az arisztokrácia népéhez, „ö rö k vérta n ú n a k ” nevezte, akinek m ind en férfi u r a ; és ódái len dülettel felkiáltott: - A nép kivívta 1789-et! M i is vívjuk ki a m a g u n k é t; az e ln y o m o tt férfi kiro bb an totta fo rrad alm át: a rab letépte láncát, a felháboro d ott rabszolga fellázadt. A sszonyok, kövessük rabtar tóink példáját! Lázadjunk fel! T ö rjü k szét a házasság és szolgaság ócska láncát! H arcoljuk ki jogainkat! Vívjuk m eg mi is a m ag u nk forradalm át! D ö rg ő tapsvihar közepette ült le; a néger m agán kívül volt örö m éb en , h o m lo k á t a térdéhez verdeste, és közben éles kiáltásokat hallatott. Éva Surin állt fel, az orosz nihilista polgártársnő, és átható, vad han g o n megszólalt: Én orosz vagyok.-É n felem eltem a felkelés zász laját; ez a kéz csapott le hazám eln y o m ó ira; és eskü szöm nektek, francia asszonyok, akik hallgattok en gem , h o g y bárm ely ég alatt, a világm indenség bár m ely zugában kész vagyok lesújtani a férfi zsarnoksá gára, bosszút állni a gyűlöletesen e ln y o m o tt nőért! 214

Helyeslő h an g o rk á n tö rt ki, m aga Sapience C o r nut polgártárs is felállt, és sárga szakállát lovagiasan a bosszúálló kézhez dörgölte. Ettől fogva a szertartás valóban n em zetközi jelle get öltött. E gyre-m ásra álltak fel az idegen országok jciildöttnői, s bejelentették hazájuk csatlakozását. Elő ször egy n ém et nő szólalt fel. Hájas volt, a k o p o n y á ján kenderkóc-tenyészet, n ag y o n hibásan, kásás han gon beszélt: - El ágárok m o n ta n i, h o g y m ily ö r ö m folt hallani asz akk N é m e d o rz á k p a n a bárizsi asszonyok n áty moszkalmát. A geb lü n k (azzal rá ü tö tt a magáéra, amely nem ig en állt ellen a csapásnak), a g eb lü n k beleremekett, m i . . . m i . . . n e m tu to k jó peszélni, de feletek fátyunk. Egy olasz, egy spanyol m eg egy svéd nő is beszélt, egyként m e g d ö b b e n tő n y elv e z e te n ; végül egy angol óriásnő hallatta szavát, akinek a fogai oly an o k vol tak, m in t m eg an n yi kerti szerszám : - Ein is be ak a ro m jelen ten i a szabad A nglia reiszr veicselét a francia nő üi neipseig o ly a n . . . o ly a n . .. pittoreszk thüntheteiseiben, am ik ein th a nőü i e m a n cipésenért folythath. H ip - h ip - h u r r á ! Erre m á r a néger oly lelkes üvöltözésben tö rt ki, s elégedettségét oly túlzó m o zdu lato kk al jelezte (lábát átvetette a szék hátán, és m egveszekedetten csapkod ta a com bját), h o g y a gyűlés két rendfenntartója kénytelen volt csillapítgatni. - H isztérik ák ! M in d hisztérika eg y tő l e g y ig ! m orm olta a Patissot szomszédja. Patissot azt hitte, hozzá beszél, o d a fo rd u lt: - Parancsol? Az öreg elnézést kért. - Bocsánat, n e m ö n h ö z szóltam. Csak azt m o n d tam, h o g y ezek a b o lo n d n ő k m in d hisztérikák.

215

Patissot ú r ro p pantu l elcsodálkozott, és m eg kér dezte : - H át ismeri őket? - Egy kissé, u ram ! Z o é L a m o u r elvégezte a növiciátust, apácának készült. Ez egy. Éva Surint g y újto gatásért perbe fogták, és m egállapították, h o g y őrült. Ez kettő. Césarine B rau közönséges cselszövő, szere ti, ha beszélnek róla. Látok azután o tt hárm at, aki a kezem alatt vo lt az X . k órh ázb an . . . A m i m eg azo kat a kiaszott seprűnyeleket illeti, akik körülvesznek benn ü nk et, hát azokról kár beszélni. D e m indenfelől csittegés han g z o tt fel. A száműze tésből m eg té rt Sapience C o rn u t polgártárs em elke dett szólásra. Először csak szörnyű szemeket meresz tett; azután to m p a h an go n , m in t m ik o r szél b őg egy üregben, nekikezdett: - V annak szavak, am elyek oly m agasztosak, mint m aga az ősok, oly fényesek, m in t a nap, oly messzehangzók, m in t a m en n y d ö rg és: Szabadság! Egyenlő ség! Testvériség! Ez a népek lobogója. R e d ő i alatt in d u ltu nk ro h a m ra a zsarnokság ellen. R a jta to k a sor, ó, asszonyok, h o g y m egsuhogtassátok, m int a fegyvert, s harcba szálljatok függetlenségetek kivívá sáért. L egyetek szabadok, szabadok a szerelemben, házatokban, hazátokban. Legyetek egyenlők velünk a házi tűzhelynél, egyenlők az utcán s kivált a politi kában és a tö rv é n y előtt. Testvériség! Legyetek nő véreink, nagyszabású terveink letéteményesei, erős lelkű társaink. A helyett, h o g y csak egy részecskéje vag yto k, legyetek valóban az em beriség fele! S hozzálátott a politikai légvárak építéséhez, világ nagy terveket vázolt fel, beszélt a társadalm ak leiké ről, m eg jöv en d ölte a világköztársaságot, am ely a há ro m m egingathatatlan alapkőre, a szabadságra, egyenlőségre, testvériségre épül m ajd fel. M ik o r elhallgatott, akkora éljenzés tö rt ki, hogy 21 6

m ajdnem összedőlt a terem . Patissot ú r elképedtenfordult a szomszédjához: - N e m b o lo n d ez egy kicsit? Az ö re g ú r azt felelte: - N e m , u ra m ; vannak ilyenek milliószám, m int ez. Ez a m űveltség hatása. Patissot ne m értette. - A m űveltségé? - Igen. M ost, h o g y m eg tan u ltak írni-olvasni, a lappangó butaság elszabadult. - Szóval úg y véli, uram , h o g y a m ű v e lt s é g .. . ? - M egbocsásson, u ra m , én liberális vagyok. M in d össze ezt ak artam m o n d a n i: van ön n ek órája, u gy e bár? N o h á t, ha eltörik az egyik rugója, m enjen oda ehhez a C o rn u t polgártárshoz, és kérje m eg, h o g y j a vítsa m eg. A zt fogja válaszolni szitkozódva, h o g y ő nem órás. D e h o g yh a abban a végtelenül b o n y o lu lt gépezetben rom lik el valami, am inek neve Franciaország, a kk o r a legesleghivatottabb e m b ern ek érzi magát, h o g y n y o m b a n m egreparálja. És n e g yv enmillió hasonló fecsegő g o n d o lk o d ik úgy, m in t ő, és hirdeti szüntelenül. Én azt m o n d o m , u ram , h o g y ez idő szerint nincs m ég új vezető osztályunk, vagyis olyan férfiaink, akiknek m ár apja is g yako ro lta a ha talmat, akiket ebben a szellemben neveltek, erre taní tottak volna, m in t valam i szakmára, ah o gy an azok a fiatalemberek is szakmai kiképzésben részesülnek, akik a M űszaki Főiskolát választják. . . Számtalan „csitt” szakította m egin t félbe. Egy m é labús képű ifjú lépett az em elvényre: - H ö lg y e im - kezdte azért k é rte m szót, h o g y harcoljak elm életeik ellen. Ha a nőn ek a férfival egyenlő p olg árjo g o k at követelünk, az annyi, m intha a nő hatalm ának bukását követelnénk. Elárulja m ár csak a külseje is a nő n ek, h o g y se k em én y testi m u n kára, se hosszas szellemi erőfeszítésre nem hivatott. 2 17

Hivatása más, de éppoly szép. Ő a költészet az élet ben. Bája hatalm ával, szem ének egyetlen sugarával, bűvös m osolyával u ralkodik a férfin, a világ urán. A férfinak ereje van, azt el n e m vehetik tőle; de ma g uk n ak varázshatalm uk van, s azzal rabul ejtik az erőt. M it panaszolnak ? M ióta világ a világ, m ag u k a királynők, az u ralk o d ó n ő k . M a g u k nélkül sem m i se történik. M in d e n szép alkotás m a g u k é rt születik. De attól a n aptól fogva, m ik o r egyenlők lesznek velünk a jo g b a n és a politikában, versenytársunkká válnak. A k k o r aztán vigyázzanak, h o g y m eg ne tö ijö n a va rázs, m e rt abban van az erejük. A k k o r - m ivel vitat hatatlanul m i v a g y u n k az erősebbek, m i v a g y u n k a tehetségesebbek a m űvészetben, tu d o m á n y b a n - ki ütkö zik a m a g u k alacsonyabbrendűsége, és csak u g y an e ln y o m o tta k lesznek. M a g u k n a k g y ö n y ö rű hivatásuk van, hölgyeim , hiszen a m i szem ünkben m a g u k testesítik m eg az élet ö rö m é t, a szüntelen áb rándot, fáradozásaink ö rö k ju ta lm á t. N e akaijanak változtatni ezen! M e rt úgyse sikerülne. Füttyszó szakította félbe. Lelépett az em elvényről. E k k o r a Patissot szomszédja felállt. - R o m a n tik u s egy kicsit a fiatalem ber, hanem azért okos. Iszunk egy p o h ár sört, u ra m ? - N a g y o n szívesen. El is m entek, m íg Césarine B rau polgártársnő a vá laszra készült. 1880. május 31-augusztus 18.

218

Pór Judit forditása

Hajdan JADIS

Ligetes d o m b o n áll a régi stílusú kastély; terebé lyes fák sötét lo m b k o ro n ája veszi k ö rü l; a hatalmas park részben az erdőre, részben a k ö rn y ező vidékre nyílik. A ho m lo k z a ttó l néhány m é tern y ire k ő m e dence, m á rvány h ölg yek furdenek ben n e; aztán lép csőzetesen további m edencék következnek, egészen a dom b lábáig; foglyul ejtett patak vize zub o g le egyikből a másikba. Az udvarháztól, m ely idejétm últ kacérsággal te kint alá a kagylóval k irak o tt barlangokig, m elyekben egy m últba tű n t század szerelmei szenderegnek, ezen az ó d o n b irto k o n m in d en b ől a régi idők hangulata árad; m intha m ind en régi szokásokról, h ajdanvolt erkölcsökről, ré g m ú lt udvarlásokról beszélne, s arról a k ö nn y ed választékosságról, m elyben őseink tetsze legtek egykor. Egy kis, X V . Lajos-stílusú szalonban, m elynek fa lain pásztorokkal édelgő pásztorlányok, krinolinos hölgyek és fo d o ríto tt hajú, gáláns uracsok láthatók, egy öblös karszékben egy igen-igen öreg n ő ül, illet ve inkább fekszik; m ihelyt n e m m ozdul, n y o m b a n halottnak tű n ik ; csontos m úm iakezei ernyedten csüngnek a karszék két oldalán. Fátylas tekintete valahová a vidék messzeségébe vész, m intha ifjúságának látomásait k ö vetné a p ark o n át. A n y ito tt ablakon be-betéved egy röp k e kis fuvalom, fűszagot, virágillatot hoz m agával. M eglebb en

219

ti az öreg hölgy ráncos h o m lo k a kö rü l a fehér hajszá lakat, és lelkében a régi em lékeket. M ellette, gobelinkárpitos zsám olyon fiatal lány ül, szőke haja hosszú fonatban a hátán; o ltárterítő t hí mez. Á lm o d ozó szeme van, és m íg fürge ujjakkal dolgozik, látni, h o g y az esze m ásutt jár. D e az öregasszony feje m egm occant. - B erthe - m o n d ja - , olvass föl egy kicsit az újsá g o k b ó l; h add tu d ja m m eg néhanapján, m i tö rténik a világban. A lány fogja az egyik újságot, végigfutja. - Csupa politika, nag ym am a. A zt hag y ju k ? - H agy juk , kedveském , hagyjuk. N incs valami szép szerelmi tö rtén et? Ú g y látszik, Franciaország ban kihalt a galantéria; nincsenek m á r kalandok, lányszöktetések, m in t hajdanában. A lány sokáig keresgél. - V égre - m ondja. - Az a cím e: „Szerelmi drá m a .” Az öreg arcon m osolyba futnak a ráncok. - O lvasd föl. És B erthe olvasni kezdte. V itriolos história volt: egy asszony ú g y állt bosszút férje szeretőjén, h o g y ki égette vitriollal az arcát m eg a szemét. Az esküdtszék fölm entette, ártatlannak nyilvánította, a tö m e g zajos tapsa közben. Az öreg h ölg y iz g e tt-m o z g o tt a karszékben, s azt h ajtogatta: - S zörnyű! Ez szörnyű! Keress valam i mást, ked veském. B erthe to váb b keresgélt; valamivel odább, m ég m indig a törvényszéki rovatban, ezt olvasta: „Sötét d rá m a .” E gy m á r elég koros elárusítónő egy fiatal em b er kaijaiba vetette m ag át; aztán bosszúból rálőtt csapodár szeretőjére. A pisztolygolyótól a szerencsét

220

len ö rö k életére n y o m o ré k m aradt. Az esküdtek, csu pa erkölcsös férfiú, a gyilkos nő tö rv ény telen szerel mének pártjára álltak: felm entő ítéletet hoztak. Az öreg h ölgy erre v égképpen fö lh á b o ro d o tt: - H á t m anapság m in d en k i ő rü lt ? - kérdezte resz kető hangon. - Igen, őrültek v ag y to k ! A Jóisten m egadta nektek, n ő kn ek , az élet egyetlen varázsát, a szerelmet; a férfi m egtetézte ezt a galantériával, éle tünk egyetlen szórakozásával; és ti v itriolt m eg pisz tolyt k evertek bele, m in th a egy palack spanyol bo rba sarat vegyítenének! Berthe n em n a g y o n értette az öregasszony m éltat lankodását. - D e nag y m a m a , ez a nő csak bosszút állt. G o n dold m eg, férjes asszony volt, és a férje megcsalta. Az öreg hölgy m eg rá z k ó d o tt az indulattól. - H o g y mivel tö m ik tele manapság a lányok fejét! - D e n a g y m a m a - felelte B erthe - , a házasság szent dolog. Az öreg hölgy m ég az udvarlás nagy századában született; szíve csak úgy rem eg ett a fölháborodástól. - A szerelem az szent dolog - m o n dta. - Figyelj a szavamra, kislányom , én h á ro m n em zedék et m e g értem, és tu d o k egyet-m ást, hajaj, sok m in d e n t tu dok a férfiakról m eg a nőkről. A házasságnak m eg a szerelemnek sem m i kö zü k egym áshoz. A z em b e r megházasodik, h o g y családot alapítson, és az em b e rek családot alapítanak, h o g y társadalm at alkossanak. Ha a társadalom lánc, a családok a lánc szemei. Eze ket a szemeket m in dig eg y fo rm a an yagból kovácsol ják. A házasságban érdekeket kell összeegyeztetni, v agyonokat kell összhangba hozni, egym áshoz illő fajtákat kell összekapcsolni, s e g y ütt kell dolgozni a közös érd ekért: a v a g y on ért és a gyerekekért. Az em ber, kislányom , csak egyszer házasodik, m ert így

221

kívánja a világ, de szeretni életében hússzor is szeret het, m ert a term észet ilyennek alkotta. A házasság, látod, törv én y , a szerelem pedig ösztön, és hol jo b b ra hajt, hol m eg balra. T ö rv é n y e k e t hoztak ösztöneink leküzdésére, és szükség is volt rá; de az ösztönök m indig erősebbek, és nem is kellene olyan nagyon tusakodni ellenük, m e rt az ösztönök Istentől vannak, m íg a tö rv é n y e k csak az em berektől. - H a az életet n e m illatosítanák m eg szerelemmel, m in t ah o gy gyerek ek n ek az orvosságot m eg cu k ro z zák : senki n e m fogadná el olyannak, am ilyen. B erthe rém ü lten, tágra m ered t szem m el rebegte: - O , n a g y m a m a , n ag y m am a! A szív csak egyszer tud szeretni. . . Az öreg hö lg y magasba em elte reszkető kezét, föl az égre, m in th a a gáláns k o r halott istenét akarná megidézni. - Elfajzottatok - kiáltotta m éltatlankodva - , elkorcsosultatok! A fo rrad alom óta rá se lehet ismerni a világra. M in d e n tettet teleaggattok nagy szavakkal, az élet m in d en zugát telezsúfoljátok unalm as köteles ségekkel; hisztek az egyenlőségben és a szenvedély állhatatosságában. O k ta la n em berek verseket farag tak, azzal akarják elhitetni veletek, h o g y a szerelembe bele lehet halni. A z én id ő m b e n azért írtak verseket, h o g y m egtanítsák rá a férfiakat, h o g y a n lehet egy szerre m in d en n ő t szeretni. M i, nő k m e g . . . Ha m egtetszett n e k ü n k egy n em esem ber, elk ü ld tük hoz zá az a p ró d un k at. És ha új szeszély ébredt a szívünk ben, gyorsan szélnek eresztettük utolsó szerelm ün k e t. . . hacsak m in d a k ettő t, az újat is m eg a régit is m eg n em ta r t o t t u k . . . Az öreg h ö lg y ajkán kö tek ed ő kis m osoly játszott, és szürke szem ében valami kis kajánság lobbant, szel lemes és k étked ő kajánság, azoké a régi világbeli em

222

bereké, akik szentül m eg voltak g y ő ző d v e róla, h og y őket más an yagból gy ú rták , m in t a tö b bi halandót, úgy éltek, m in t felsőbbrendű urak, s egy pillanatra sem érezték, h o g y am iben m ások hisznek, rájuk is kötelező volna. A lány sápadt volt, ú g y suttogta: - Szóval az akk o ri n ő k b e n n e m volt tisztesség. . . A z öreg h ö lg y abbahagyta a m osolygást. Lelkében nemcsak V oltaire iróniájából ő rz ö tt m eg valamics két; m e g ő rz ö tt egy keveset R ousseau rajongó b ö l cseletéből is. - H o g y n e m vo lt tisztesség ? M e rt nem csak szeret tek, h an em be is m erté k vallani, sőt m ég dicsekedtek is vele? Értsd m eg, kislányom , ha a fő rang ú hölgyek közül valam elyik szerető nélkül m arad t volna, az egész u d v a r rajta n ev etett volna. H a valaki m ásként akart élni, n y u g o d ta n kolostorba vo n ulh atott. Ti persze azt képzelitek, h o g y féljetek egész életében egyedül csak titeket fog szeretni. M in th a ilyesmi egyáltalán lehetséges lenne. Én viszont azt m o n d o m neked, h o g y a házasság igenis szükséges a társadalom élete szem pontjából, de n e m következik az em beri faj term észetéből, érted? Az életben csak egyetlen jó dolog van, és ez a szerelem. - D e ti n e m értitek, tehát elro ntjáto k a szerelmet; hol ünnepélyessé torzítjátok, m in t valam i szentséget, hol m eg áruba bocsátjátok, akárcsak egy ruhát. A lány rem egő kezébe fogta az öreg hö lgy ráncos kezét. - Hallgass, n a g y m a m a , k ö n y ö rg ö k , hallgass. .. És térden állva, könnyes szem mel egy nagy szen vedélyt k ért az égtől, egyetlen, ö rö k k é tartó szerel met, olyat, am ilyenről a m o d e rn kö ltő k álm o d o z nak; m ikö zben az öreg h ölgy h o m lo k o n csókolta, és m ég m indig csordultig a kedves és egészséges b öl

223

csességgel, mellyel a gáláns filozófusok édesítették m eg a tizennyolcadik századot, halkan, suttogva m o n d ta : Vigyázz, k edveském ; n a g y o n bold o gtalan leszel, ha hitelt adsz az effajta b o l o n d s á g o k n a k ... 1880. szeptember 13.

Rónay György fordítása

2 24

j\mi a történelemkönyvekből kimaradt U N E P AGE D ’H I S T O I R E I N É D I T E

M indenki ismeri Pascal híres m ondását a h o m o k szemről, am ely C ro m w e ll szerencsecsillagát m e g állítva, az egész világ m en etét m egváltoztatta. Az emberek életét és a világ folyását alakító véletlenek sorozatában ilyen parányi részlet annak a n ő nek a kétségbeesett m ozdulata, aki egész E urópa jö v ő jé t megszabta, m ik o r m e g m e n te tte a fiatal N a p ó le o n Bonaparte, a későbbi n agy N a p ó le o n életét. Ez az esemény a történelem egyik ism eretlen részlete (m ert ami ezzel a rendkívüli em berrel összefügg, az m ind történelem), s ebben a jellegzetesen korzikai d rá m á ban a fiatal tiszt, aki akk o rib an a szabadságát tö ltö tte szülőföldjén, kis híja, h o g y életét ne m vesztette. Az elbeszélés valam ennyi m ozzanata hiteles. Ú g y szólván tollba m o n d tá k nekem , sem m it ne m változ tattam rajta, ki se h a g y ta m belőle, n e m igyekeztem „irodalm ibbá” vagy drám aibbá alakítani, csak a té nyekre, a sallangtalan, csupasz tényekre szorítkoz tam, a szereplők nevét n e m v áltoztattam m eg, és pontosan leírtam tetteiket, szavaikat. Ha tervszerűen szerkesztem m eg az elbeszélést, ta lán jo b b a n tetszenék, de az én elbeszélésem tö rté n e lem, s azon ne m szabad m ódosítani. Az adatokat at tól az e m b ertől k ap tam , aki az esem ényeket szem ta núktól hallotta, az ő vallomása irányította a törté n e temmel összefüggő n yom ozást, am ely 1835 körül azért indu lt m eg, h o g y a Szent Ilona szigetén m e g halt császár hagyatékát az ö rö k ösö kn ek biztosítsa. 225

Halála előtt h á ro m nappal ugyanis N a p ó le o n vég., rendeletét egy függelékkel egészítette ki, am ely a kö vetkező rendelkezéseket tartalm azta: H úszezer frankot hagyok arra a bocognanói lakosraf aki kiszabadított a banditák kezéből, mikor meg akartak gyilkolni. T ízezer frankot V izzavona úrra, aki a z egyetlen élő tagja annak a családnak, amely mellém állt. S zá ze ze r frankot Jérome Lévy úrra. S zá ze ze r frankot Costa de Bastelica úrra. H úszezer frankot Reccho tisztelendő úrra. Élete utolsó napjaiban a császárt egy régi, ifjúkori em lék foglalkoztatta, és oly sok esztendő, annyi bá m ulatos tett után fiatalságának egyik n agy m egráz kódtatása m ég m ind ig olyan elevenen élt benne, h o g y a közeledő halál se m osta el; ennek a régmúlt esem énynek hatása alatt foglalta végrendeletébe azt a h ű em berét, akinek neve m á r k ih u llo tt g y e ng ü lő em lékezetéből, pénzt testálva rá, m eg azokra a hajdani jó barátokra, akik a szörnyű veszélyben m egsegítet ték. K özvetlenül X V I. Lajos halála után történt. Korzi kát a k k oriban Paoli táb o rn o k k o rm á n y o z ta ; az ener gikus, heves vérű táb o rn o k fanatikus királypárti volt, g yűlölte a fo rrad alm at; N a p ó le o n B onaparte, a fiatal tüzértiszt, aki szabadságát tö ltö tte A jaccióban, a saját és a családja m in d en tehetségével az új eszm éket tá m ogatta. K ávéháznak híre-ham va se volt ezen a vad vidé ken, N a p ó le o n esténkint egy szobába hívta össze a köztársaságiakat, ahol b o rt ittak, fügét ettek, és köz ben beszélgettek, tervezgettek, m e g v itatták a teen d őket, a jö v ő esélyeit. A fiatal B on ap arte és Paoli tá b o rn o k közt ekkor 2 26

jxiár feszült volt a viszony. A feszültség abból ere d t,” hogy Paoli parancsot k a p o tt a M adeleine-sziget m e g hódítására, és Cesari ezredest bízta m eg a feladattal, s úgy hírlett, azt tanácsolta neki, gáncsolja el a vállal kozást. A z alezredessé előléptetett N a p ó le o n szintén részt vett a hadm ű veletben , a Q uen za tá b o rn o k pa rancsnoksága alatt álló nem zetőrcsapatban, s az expe díció végeztével ke m é n y e n tám adta a katonai veze tést, azzal vádolva, h o g y szándékosan rosszul irányí totta a hadm űveletet. A köztársaság a tö rté n te k után nem sokára m eg b í zottakat k ü ld ö tt Bastiába, kö z tü k volt Saliceti is. M i kor N a p ó le o n értesült m egérkezésükről, elhatározta, hogy útnak indul, és felkeresi ők et; B o co g n an ó b ó l elhivatta Santo Bonellit, vagy ah o gy a k ö rn y ék en hívták, R icció t, egyik leg m eg bízhatób b hívét, akire teljes m érték b en szám íthatott, h o g y legyen a vezetője. M in dk etten ló h á to n indultak el C o rte felé, Paoli székhelyére; B on ap arte beszélni akart a táb ornokkal, mert akko riban m ég annyira n e m sejtette, h o g y fe lettese részt vesz a Franciaország elleni összeesküvés ben, h o g y m egv éd te ő t a suttogva terjesztett vádak ellen, s az ellenségeskedés, b ár egyre n ő tt k ö ztük, nyíltan m ég n e m ro b b a n t ki. A fiatal N a p ó le o n a k o rm á n y z ó házának ud varán leszállt a nyeregből, lovát Santo R iccióra bízta, és tüstént Paolihoz indult. A lépcsőn felfelé m en et m e g szólított egy em b ert, s az közölte vele, h o g y éppen most ért véget a tanácskozás, és valam ennyi francia köztársaságellenes korzikai vezető részt vett rajta. M iközben N a p ó le o n nyug talan u l faggatta, az egyik összeesküvő kijött az ülésről. B onaparte feléje sietett. - N os, m i tö rté n t? - kérdezte.

22 7

A másik azt hitte, szövetségessel van dolga, s így felelt: - R e n d b e n van! Ki fogjuk kiáltani függetlensé günket, és Anglia segítségével elszakadunk Franciaországtól. N a p ó le o n b ó l k itö rt a felháborodás, és lábával dob bantva, felkiáltott: - Ez árulás! Aljas árulás! A lárm ára o d a tó d u lt néhány em ber, történetesen valam ennyi a B onaparte család atyjafia. R ö g tö n m egértették, m ilyen veszélyes helyzetbe került a fia tal tiszt, m e rt Paoli az a fajta em ber, aki tüstént és véglegesen eln ém íto tta volna, így tehát körülvették, letuszkolták a lépcsőn, és lóra ültették. B onaparte azonnal útn ak eredt, Santo R iccio kí séretében Ajaccióba tartott. M ire beesteledett, Arca de V ivarióba érkeztek, s a plébánosnál, A rrighi tisztelendőnél szálltak m eg, aki ro konságban állt a Bona parte családdal. N a p ó le o n tájékoztatta az események ről, és m egtanácskozta vele a teendőket, m ert az igazságos és m eg fo n to lt plébánost egész Korzikában becsülték. M ásnap m á r p irk a d a tk o r elindultak, egész nap ú to n voltak, és estére B o c o g nan o faluhoz értek. Na póleon itt elvált vezetőjétől, lelkére k ö tö tte, hogy reggel jö jjö n érte két lóval az útkereszteződéshez, s ő maga a Pagiola tanyára m ent, Félix Tusoli nevű ro konáh oz és hívéhez, akinek a háza a tanya közelében állt: nála akart megszállni. K özben Paoli m e gtu dta, h o g y a fiatal Bonaparte C o rté b a n az összeesküvést felfedezve indulatosan ki tö rt, s a tá b o rn o k parancsot adott, h o g y M ario Peraldi vegye űzőbe, és feltétlenül akadályozza m eg, hogy Ajaccióba vagy Bastiába jusson. M ario Peraldi néhány órával m egelőzte N apóle o n t B o co g n an ó b an , és felkereste M orelliékat: ez a te228

Icintélyes család a tá b o rn o k párthíve volt. N em sok ára értesítették őket, h o g y a fiatal tiszt m egérkezett a fa luba, és éjszakára T usolinál száll m e g ; e k k o r a M o relli nem zetség feje, ez az erélyes, k em ény férfi, tu d o másul véve Paoli utasítását, kijelentette, h o g y N a p ó leon n e m fog elm enekülni. P irkad atko r őrséget állított a családja férfitagjai ból: m in den utat, m in d e n ösvényt szem m el ta rto t tak. R e g g e l B on aparte házigazdája kíséretében lépett ki a kapun, h o g y Santo R iccióval találkozzék, de vendéglátója, akin látszott, h o g y beteg - a feje k en dőbe volt bugyolálva - , h am arosan visszafordult. M ihelyt a fiatal tiszt egyedül m aradt, egy em b er lépett hozzá, s azt m o n d ta , h o g y Paoli néhány híve Cortéba utazik a tá b o rn o k h o z ; jelenleg valam ennyi en egy közeli fogad ó ban gyűltek össze. N a p ó le o n odasietett: a társaságot csakugyan e g y ü tt találta. - Induljatok, m enjetek a táb o rn o k h o z - m o nd ta nekik. - N a g y és nem es feladatot végeztek. Á m ebben a pillanatban M orelliék b e ro n to tta k a fogadóba, rávetették m ag u k a t B onapartéra, lefogták és elhurcolták. Santo R iccio a keresztárnál várta, de az elfogatás után tüstént értesült a tö rtén tek rő l, és B onaparte egyik hívéhez, V izzavonához futott, m e rt tudta, hogy ez az em b er hajlandó lesz segíteni. V izzavona háza szomszédos v olt a M orelliéval, ahol N a p ó le o n t fogva tartották. Santo R iccio világosan látta, h o g y a helyzet rendkívül súlyos. - H a ne m sikerül azonnal m eg m en ten i, vége mondta. - T alán eg y -k ét óra m úlva m á r halott. V izzavona azonnal elm ent M orelliékhoz, ügyesen puhatolózott, és m in th o g y azok titkolták szándéku kat, ékesszólással m eg furfanggal rávette őket, en gedjék át hozzá a fiatalem bert, h o g y m egkínálja, s amíg B onaparte eszik, tartsák szem mel a házát. 22 9

M orelliék ráálltak, nyilván azért, h o g y terv ük et ál cázzák. A nem zetségfő - egyedül ő tu d o tt a tábornok parancsáról - az őrizetet rokonaira bízta, és haza m ent, h o g y felkészüljön az útra. T ávolléte mentette m eg néhány perc m úlva a fogoly életét. Időközben Santo R iccio, a korzikaiakra jellem ző önfeláldozás sal, bám ulatos h idegvérrel és hajthatatlan bátorsággal előkészítette társa szökését. K ét ö n m a g á h o z hasonló an lelkes és h ű fiatalem bert vett m aga mellé, észre vétlenül elvezette őket a V izzavona házzal szomszé dos kertbe, ahol azok elrejtőztek egy fal tövében, az tán n y u g o d ta n b en y ito tt M orelliékhez, és engedélyt kért tőlük, h o g y elbúcsúzzék N a pó leo ntó l. Az enge délyt m egkapta, és m ihelyt szemtől szem ben találta m agát B onapartéval m eg V izzavonával, előadta a tervét, sürgetve a szökést, m ert a legcsekélyebb időveszteség is végzetes lehet. így hát m in d h á rm a n ki m en tek az istállóba a lov ak h oz; az ajtóban Vizzavona könnyes szemm el elbúcsúzott N ap ó leo ntó l. Isten segítsen, édes fiam, m e rt csak ő segíthet rajtad! N a p ó le o n és Santo R iccio kúszva ért a fal tövében rejtőzködő két legényig, aztán valam ennyien inukszakadtából fu tottak egy közeli forráshoz, am elyet a fák eltakartak. C sak h og y M orelliék előtt kellett elfutniok, azok észrevették őket, és n a g y o k a t kiáltva, utánu k vetették m agukat. A M orelli nemzetségfő, aki közben hazaért, m eg hallotta a lárm át; tüstént rájött, h o g y mi tö rtén t, ki akart rohanni, s arckifejezése olyan vad volt, ho g y a felesége, akit rokonság k ö tö tt B onaparte szállásadó jához, Tusolihoz, a lábaihoz boru lv a k ö n y ö rg ö tt a fiatalem ber életéért. Férje dühösen visszalökte, h o g y a m enek ülő k után vethesse m agát, de az egyre térdelő asszony m egra gadta az ura lábát, és görcsösen átkarolta. Morelli 230

Ütötte, a földre do bta, de ő teljes erejéből belecsim paszkodott, n e m engedte el, és végül m aga mellé rántotta a földre. Ha az asszony n e m ilyen erős és bátor, N a p ó le o n elpusztul. Az új k o r egész történ elm e m egváltozott. Az e m berek n e m őriznék em lékezetükben bám ulatos k ato nai g yőzelm ek sorát! Az ágyúk n e m pusztítottak volna el sok millió életet! E urópa térképe m ásként festene! És ki tudja, m ilyen politikai rendszerben él nénk . . . M ert az üld ö ző k uto lérték a m enekülőket. Santo R iccio egy gesztenyefának tám aszkodva, bátran szem befordult velük, s odakiáltotta a két le génynek, h o g y m eneküljenek el Bonapartéval. D e N apóleon n e m akarta cserbenhagyni Santo R icciót, aki puskáját ellenségeikre szegezve, torkaszakadtából kiabálta társainak: - V i g y é t e k m ag ato k kal! F ogjátok m eg, kötözzé tek össze a kezét-lábát! Ü ld ö ző ik így hát uto lérték és elfogták őket, és Morelliék egyik em bere, név szerint H o n o ra to , N a póleon halántékára illesztette puskája csövét. - Halál az á ru ló ra ! - kiáltotta. D e éppen ebben a pillanatban érkezett oda fegyve res rokonai kíséretében B on aparte szállásadója, Félix Tusoli, akit Santo R iccio értesített a történtekről. Tusoli látva, h o g y N a p ó le o n élete hajszálon függ, és hogy éppen a sógora szegezi az ő vendége halántéká ra a puskát, célba vette H o n o ra tó t, s odakiáltotta neki: - H o n o ra to , hallod-e, ha m egteszed, velem gyűlik meg a bajod! Az m e g d ö b b e n v e habo zott, h o g y elhúzza-e a ra vaszt. K özben Santo R iccio, felhasználva a k avaro dást, a m ég egyre v o n a k o d ó N a p ó le o n t karjánál fog

231

va m egragadta, s a két legény segítségével bevonszol ta a bozótba, ahol n y o m u k veszett, s a két ellenséges táborra bízta, h og y essen egym ásnak, vagy béküljö n ki. Alig egy perc m úlva a M orelli család feje, aki ki tépte m agát felesége keze közül, d ü h tő l tajtékozva m egérkezett, és csatlakozott társaihoz. K özben a m enek ülő k hegyeken, vízmosásokon, b o z ó to k o n át csak m entek előre. M ik o r m á r bizton ságban voltak, Santo R iccio visszaküldte a két le gényt, m eg hag yv a nekik, h o g y m ásnap az ucciani híd m ellett lovakkal várják őket. M ielőtt elváltak volna, N a p ó le o n odalépett hozzáju k . - Én visszamegyek Franciaországba. A k arto k ve lem tartani? H a j ó i m eg y a sorom , m eg o szto m vele tek a szerencsémet. A zok így feleltek: - R endelkezzék az életünkkel, m in d en ben hűsége sen engedelm eskedünk, de a falunkat n em hagy ju k cl. A két becsületes, áldozatkész legény így hát vissza fordult B o co g nanó b a a lovakért, B onaparte és Santo R iccio pedig folytatta keserves útját, m ert a hegyes, vad vidékeken tem érd ek akadály nehezíti m eg a gya loglást. Egy M ancini nevű családnál rö v id pihenőt tartottak, éppen csak addig, am íg egy kevés kenyeret ettek, s estére U ccianiba értek, Pozzoliékhoz, akik B onaparte hívei közé tartoztak. M ásnap N a p ó le o n felébredve azt látta, h o g y fegy veresek veszik körül a házat. V endéglátója rokonai és barátai gyűltek össze, h o g y elkísérjék, és ha ú g y for dul, m eghaljanak érte. A lovak a híd m ellett várakoztak, a kis csapat út nak indult, a fegyveres m enekü lők et egészen Ajaccióig kísérték el. M ik o r az éj leszállt, N a p ó le o n be 232

ment a városba, s a polgárm ester, Jean-Jérom c Lévy házában húzta m eg m agát, aki egy faliszekrényben rejtette el. Ez az óvatosság n em volt felesleges, ugyanis másnap m egérkeztek a rend ő rö k . Az egész várost tűvé tették, de hiába, és végül m eg n y u g o d v a távoztak, m ert a polgárm ester ügyesen félrevezette őket, azt hangoztatva, m in d en t megtesz, h o g y a fia tal lázadót kézre kerítse. N a p ó le o n m ég aznap ladikba szállt; az öböl túlsó oldalára vitték, o tt a C osta de Bastelica család tagjaira bízták, s azok elrejtették a bozótban. Az útikalauzok m eg h ató elbeszélése, am ely szerint N apóleon a C apitello to rn y áb an o stro m o t állt volna ki, érdekfeszítő mese, éppen olyan alaptalan, m in t a légből k a p o tt történetek e gyártó in ak sok más adata. N é h á n y nap m úlva kikiáltották K orzika fü gg et lenségét, a B on ap arte család házát felgyújtották, s a szökevény h á ro m n ő v é ré t R e c c h o plébános őrizetére bízták. Később egy francia hajó, am elyen m enedéket talált az a néhány em ber, aki hű m arad t Franciaországhoz, felvette és visszavitte az anyaországba az ü ldözött, bekerített szabadságharcost, a későbbi császárt és le gendás hírű hadvezért, akinek pályafutása az egész világot m egrázkódtatta. 1880. október 27.

Dániel Anna fordítása

233

1881

Sírmelléki nők LES T O M B A L E S

Az öt j ó barát befejezte a vacsorát. B eérkezett, gaz dag, társaságbeli em b e r v o lt m ind az öt, h á ro m nős, kettő agglegény. H a v o n ta összejöttek, közös ifjúsá guk emlékére, és m iu tán m egvacsoráztak, hajnali kettőig beszélgettek. M e g h itt baráto k m aradtak, jó l érezték m ag u k a t egym ás k ö z t ; talán ezek voltak éle tük legkellem esebb estéi. Elcsevegtek erről-arról, mindarról, am i a párizsiakat érdekli és m ulattatja; olyan volt ez - m in t eg y éb kén t a legtöbb szalonban is - , m intha újra átolvasnák a reggeli újságjukat, de szóban. K öztük talán Joseph de B ard on volt a legjókedvűbb. A g glegény volt, s élte - a lehető legteljesebben és legszeszélyesebben - a párizsi agglegények életét. N em v olt se züllött, se erkölcstelen, éppen csak érde kelte az élet, és szeretett szórakozni, hiszen m ég fiatal volt, alig negyven. M in t a szó legszélesebb és lehető legjóindulatúbb értelm ében nagyvilági e m b e r: igen eszes, de n e m k ülönösebben m ély, sok m indenhez ér tő, de alaposan sem m iben sem képzett, gyors fölfogású, de m eglehetősen folületes férfi, megfigyelései ből, kalandjaiból, m in d ab b ól, am it látott, am it talált, s amivel találkozott, an ek do tákat csiholt ki, m elyek egyszerre illettek k om ik u s regénybe is m eg filozó fiaiba is, és h u m o ro s m egállapításokat v o n t le, m e lyek révén városszerte a nagy eszű e m b er hírébe ke rült. A vacsorákon ő vitte a szót. M ind en alkalom m al 23 7

volt egy története, erre számítani lehetett. És kérlelni se kellett, máris nekifogott. Az asztalra k ö n y ö k ö lt, füstb od rok at pöfékelve; tá nyérja előtt félig telt pezsgős p o h ár; a h o gy így ejtő zött a finom dohányfüstben, m elyet átjárt zamatával a forró fekete illata, m intha egészen o tth o n lett vol na, olyan föltétlenül, ahog y an n ém ely lény némely helyen, ném ely pillanatban tudja o tth o n érezni ma gát: hivő a kápolnájában, aranyhal az akvárium ában. Két fü stbodor k özt kijelentette: - Furcsa dolog tö rté n t velem a napokban. A többiek szinte egy szájjal k érték : - M o n d d el. N ekik e z d e tt: - J ó , elm o n d o m . T u d já to k , h o g y sokat mászkálok Párizsban, akár a zsibárusok, akik a szekrényekben kutatnak. Én a látv án y ok at lesem, az em bereket, ki hol fordul m eg, m i hol fordul elő. N os, szeptem ber közepe táján, g y ö n y ö rű idő volt akkoriban, egy délután e lm en tem hazulról, m agam sem tu d tam , hová. Az em b erb en m in dig motoszkál valam i vágy, h o g y ellátogasson e g y -eg y szépaszszonyhoz. V álogatni kezd a galériájában, gondolat ban összehasonlítja egyiket a másikkal, latra veti őket, m elyik az érdekesebb, m elyik a v o n zó b b, s az tán dönt, aszerint, m ilyen aznap a kedve. D e ha na g y o n szépen süt a nap, és a levegő n ag y o n enyhe, nem egyszer leteszünk m indenféle látogatásról. A nap szépen sütött, a levegő enyhe v olt; szivarra g y ú jto tta m , és csak úg y találom ra n ek ivág tam a kül ső k ö rútn ak . Aztán, ah o gy b a n d u k o lta m , arra gon doltam , elsétálok egészen a m o n tm a rtre -i temetőig, sőt be is térek oda. Szeretem a te m e tő k e t: m e g n y u g ta tn a k , mélabús hangulatba ringatnak, s erre szükségem van néha. 238

^m ellett j ó barátaim is nyugosznak ott, b aráto k, aki det n em látok tö b b e t; k i-kijárok hát időnként. Ebben a m o n tm a rtre -i tem e tő b e n azonfölül egy szívbéli k alan d o m is pihen, egy kedvesem , aki annak idején m eglehetősen m e g p ö rk ö lt, és mélységesen hatott rám , egy elragadó asszonyka, akinek az em léke kim ondhatatlanul g y ö tö r, de u g y a n a k k o r eltölt fájó sóvárgással i s .. . sokféle sóvárgással.. . M e g -m e g lá togatom, e l-e ltű n ő d ö m a sírján. .. N e k i is vége m ár. Aztán azért is szeretem a tem ető ket, h o g y olyan csodálatosan zsúfolt, különös, n agy városok. G o n doljátok m eg, m en n y i halott lakik egy ak ko rka kis helyen, hán y és hány párizsi n em zedék k ö ltö z ö tt oda örökre, m en n y i végleges földlakó troglodita, bezár kózva m ind eg y ik a m aga kis pincéjébe, kővel fedett vagy kereszttel je lö lt kis üregébe, m ikö zben az élők annyi helyet foglalnak el, és akkora lárm át csapnak, az o s to b á k ! Végül a te m e tő k b e n legalább olyan érdekes e m lékművek vannak, m in t a m ú z e u m o k b a n . C avaignac sírjáról, m eg v allo m , anélkül, h o g y összehasonlíta nám őket, Jean G o u jo n rem ekére kell g o n d o ln o m : Louis de Brézé szobrára, m ely a roueni katedrális al tem plom ában fekszik; az egész ú g ynevezett m o d e m és realista m űvészet o n n é t ered, uraim . Az a halott, Louis de Brézé, igazibb, félelmetesebb, élettelenségében is sokkal húsból valóbb, ah o gy m ég m in d ig a ha láltusa görcsében ráng, m in t m indazok az a g y o n g y ö tört hullák, m elyeket m anapság csűrnek-csavarnak a sírokra. De a m o n tm a rtre -i tem e tő b e n m ég m eg lehet cso dálni B audin sírem lékét is, m elyben kétségkívül van nagyság; és G autier sírját vagy M u rg e r-é t, m elyen a minap egy szegényes, sárga szalm avirág-koszorút láttam; vajon ki tette oda ? Az utolsó grizett talán, aki vénségére házm ester valahol a k ö rn y é k e n ? Szép kis 2 39

szobor, M illet m unkája, de lassacskán tö n k re m e g y a gondozatlanságtól és a m ocsoktól. Énekelj csak az ifL júságról, M u rg e r! B eléptem hát a M o n tm a rtre -te m e tő b e , s egyszerre elfogott a szom orúság; egyébk ént n e m túl fájdalmas szom orúság, olyasfajta csupán, m elyb en az e m b er azt gondolja, h a jó i érzi m ag át: „ N e m , n e m is rossz hely e z ; de am i e n g em illet, én m ég r á é r e k . . . ” Az őszi hangulat, halálos avarszagot lehelő, lan gyos nyirkosság, a lankadt, fáradt, vérszegény nap fény m integ y költő iv é tette, s ezzel csak fokozta a m agány és a m egm ásíthatatlan vég élm ényét, mely e fölött az em beri halállal átitatott hely fölött lebeg. Lassan lépk edtem a sírok közti utcácskákon, ahol a szom szédok m á r n e m szom szédolnak, n e m hálnak eg y ütt, ne m olvasnak újságot. Én azonban olvasni k ezd tem : a sírföliratokat. M o n d h a to m , nincs is ennél mulatságosabb dolog a világon. Soha Labiche, soha M eilhac n em nevettetett m eg úgy, m in t ez a sírtáblaköltészet. O , m ennyivel m u lattató b b ak Paul de K ock regényeinél a m árv ány táblák és keresztek, me lyeken a halottak rokonai tálalják ki sajnálkozásukat, kívánnak m in den j ó t annak, aki eltű nt előlük a más világon, és re m én y kedn ek abban, h o g y hamarosan találkoznak velük - a szélh ám o sok ! D e legjobban a tem ető elhagyatott, m agányos ré szét szeretem, tele hatalmas tiszafákkal és ciprusok kal, a régi h alottak ó d o n negyedét, m ely rövidesen új negyed lesz m ajd, kivágják em beri h am v ak b ó l táp lálkozó, zöldellő fáit, h o g y sorban odafektessék, kis m á rv á n y m ü ty ü rk é k alá, a friss halottakat. Sétálgattam , m íg csak föl ne m frissültem; akkor aztán éreztem , h o g y rövidesen un atko zn i fogok, s ideje, h o g y lerójam em lékezésem hív adóját kedves kis b a rá tn ő m végső nyughelyén. E gy kicsit elszorult a szívem, ah og y a sírjához értem . S zegénykém , olyan 2 40

kedves volt, olyan szerelmes, olyan fehér, olyan Üde. . . m ost m e g . . . ha fölnyitnák a k o po rsóját. . . A vasrácsra hajolva e lm o n d ta m neki fájdalm am at, bár nyilván nem hallotta m eg, s éppen indulni akar tam, m ik o r a szomszédos síron térdelve, m ély gyász ban, egy n ő t pillan tottam m eg. F ölhajtott fátyla alatt látszott csinos, szőke feje; simán fésült haján m intha hajnalfény ra g y o g o tt volna a fátylas kalap éje alatt. O tt m arad tam hát. Szem látom ást mélységesen szenvedett. Szem ét el takarta a kezével; m ereven, szoborszerűen, gyászába m erülten s leh u ny t szeme, elrejtett tekintete éjszaká jában emlékei gyötrelm es olvasóját szemelgetve ú g y hatott, m in t egy halott, aki egy halottra gondol. S egyszerre m egsejtettem , h o g y sírni fog; háta kis m ozdulatáról sejtettem m eg : olyan volt, m in t m ik o r fuvalom borzolja m eg a fűzfalom bot. Először csön desen sírdogált, aztán m in d hevesebben, nyaka is, válla is m e g -m e g rá n d u lt közben. S hirtelen levette szeméről a kezét. Szép szeme volt, tele k ö n n y el; révedten nézett körül, m intha lázálom ból ocsúdnék. M eglátott; látta, h o g y figyelem ; m ost egész arcát ke zébe tem ette, m integ y szégyenében. És m ost m ár görcsösen z o k o g o tt; feje lassan a m árv án y felé csuklott. R áfek tette h o m lo k á t a kőre, s alábukó fátyla el fedte a kedves sír fehér szögleteit, m in t valam i új gyász. H allottam , a h og y felnyög; aztán leroskadt, arccal a kőre, s o tt m arad t m ozdulatlanul, eszméletle nül. O d a u g ro tta m hozzá, kezét veregettem , pilláját fújogattam , s közben elolvastam az egyszerű sírfoliratot: „Itt nyugszik L o uis-T héodore C arrel, tengerészgyalogos kapitány. Elesett T on k in g b an . Im ádkozza tok érte.” Pár hónapja halt m eg. K ö nn y ek ig m e g h a tó d ta m , s niég bu zg ó b b an igyekeztem m agához téríteni az 241

ájult nőt. V égre föleszmélt. N incs k ő b ő l a szívem, in nen vag yo k a neg y ven en - látszott rajtam a meg* indultság. A h o g y rám nézett, n y o m b a n tudtam , h o g y fin o m és kedves lesz hozzám . Az is volt, újabb k ön n y ek közt, s e lm o n dta történetét, ú g y szakadt ki pihegő kebléből, tö re d é k e k b e n : az elesett tiszt a félje volt, egy évig voltak házasok, és szerelemből vette el, m ert neki se apja, se anyja, árva lány, s ho zo m án y á ból éppen h o g y kitelt a kaució. Én vigasztaltam, b á to ríto tta m , föltám ogattam , talpra állítottam . - N e m arad jo n itt - m o n d ta m neki. - Jöjjön. - N e m b íro k já rn i - suttogta. - T ám aszkodjék rám ny u go d tan. - K ö szönöm , u ram , a jóságát. Ö n is egy halottat siratott itt? - Igen, asszonyom . - Egy halott n ő t? - Igen, asszonyom . - A feleségét? - A b arátnő m et. - A barátnőjét ép p ú g y szeretheti valaki, m in t a fe leségét. A szerelem n e m ism er törvényt. - Igen, asszonyom. Azzal elindultunk, e g y ü tt; ő a k a ro m ra támaszko d ott, én m eg szinte a k a ro m b a n v itte m őt a temető útjain. A h o g y kiértü n k, ernyedten azt rebegte: - Ú g y érzem , rosszul leszek.. . - N e m akar bejönni valahová, inni egy k ortyot? M eg láttam egy vendéglőt, egyikét azoknak, ahová a halott barátai tem etés végén beülnek egy kis halotti torra. O d a té rtü n k be. M eg itattam vele egy csésze forró teát, s ettől m intha egy kicsit összeszedte volna m agát. T éto v a m osoly jelen t m eg az ajkán. S elkez dett m agáról beszélni. H o g y m ilyen szom orú, mi lyen retten tően szom orú, ha valaki egészen egyedül 242

van az életben, éjjel-nappal egyedül o tth o n is, és sen kije sincs, akit szerethet, akihez bizalom m al lehet, akivel m egértik egym ást. M indez őszintén h a to tt; és olyan kedvesen m o n d ta. M eg h ató d tam . Fiatal volt, n agy o n fiatal, talán húszesztendős. M o n d ta m neki néhány b ó k o t; na gyon jó l fogadta. Aztán, m in th o g y későre já rt, föl ajánlottam neki, h o g y kocsin hazaviszem. B eleegye zett; s a fiákerban olyan szorosan ültünk, ú gy összesi mult a vállunk, h o g y testünk m elege eg yb evegy ü lt a ruhán át, ami tudvalevőleg a legzavarbaejtőbb dolog a világon. M ik o r a kocsi m egállt a ház előtt, azt suttogta: Képtelen lennék egyedül fölm enni a lépcsőn, mert a negyedik em eleten lakom . O ly a n j ó volt hoz zám; m eg ten né m ég, h o g y fölsegít a lakásom ig? Sietve beleegyezésem et adtam . Lassan, pihegve lépkedett fölfelé. A ztán az ajtaja előtt így szólt: - J ö j j ö n be hát egy percre, hadd köszönhessem meg a szívességét. B em en tem , az ö rd ö g b e is. Szerény, m ajdn em szegényes lakás volt, de egysze rűségében is ízléses. Leültünk egym ás mellé a kis kerevetre, s ő m egint a m agányosságáról kezdett beszélni. Csöngetett a szobalányának, m eg akart kínálni va lami itallal. D e a szobalány n e m jö tt. Ennek szívből örültem, ú g y véltem , ez a bizonyos szobalány csak délelőtt van itt, tehát voltaképpen csak bejárónő. Levetette a kalapját. V alóban n ag y o n kedves volt, ahogy világos szemét rám szegezte, és olyan tűzön szegezte rám , és olyan világos volt a szeme, h o g y ret tentő kísértés fo g o tt el; s en g ed tem is neki. K aro m b a szorítottam, és szemét, m ely hirtelen lecsukódott, el halmoztam csó k o k k a l. . . c só k o k k a l. . . rengeteg csókkal.. . 243

Igyekezett eltolni m agától, s egyre azt hajtogatta: - Fejezze b e. . . fejezze b e . . . fejezze be m á r . . D e m it értett rajta, ho g y an értette? Ilyen esetekben a „befejezni” szónak legalább két értelm e lehet. H o g y elhallgattassam, szeméről a szájára tértem , s a „befejezni” szónak a k ed vem szerint legkívánatosabb értelm et adtam . N e m túlságosan ellenkezett, s ami k o r a T o n k in g n á l elesett kapitány em lékének lábbal tiprása után újra egym ásra néztünk, olyan bágyadt, olyan lágy, olyan bele tö rő d ö tt volt az arca, hogy m in d en ag g o d a lm a m elenyészett. Erre aztán gáláns lettem , buzgó és háládatos. Cse v eg tün k vagy egy órácskát, aztán m egkérdeztem : - H o l szokott vacsorázni? - Itt egy kis v endéglőben a közelben. - Egyedül? - Persze. - N e m volna kedve velem vacsorázni? - H ol? - Egy jó k ö rú ti vendéglőben. Egy kicsit v o n a k o d o tt, én m eg u n s z o lta m ; végül is engedett, ezzel az indokolással: - Ú g y u n a tk o z o m . . . olyan borzasztóan unatko zom . . . - És h o z z á te tte : - D e át kell ö ltö zn ö m , egy kicsit kevésbé sötétbe. . . B em en t a hálószobájába. Félgyászban j ö t t vissza; elragadó volt, fino m és nyúlánk egyszerű, szürke ruhájában. N y ilv á n volt egy tem etői m eg egy városi öltözete. Fölöttébb baráti h angulatú vacsora volt. Pezsgőt ivott, kigyúlt, fölélénkült, s e g y ü tt m e n te m haza ve le, hozzá. Ez a sírokon k ö tö tt viszony k örülbelül h á ro m hé tig tartott. H a n e m az e m b er e lő b b -u tó b b mindenbe belefárad, legkivált a nőkbe. Azzal az ü rüg g yel hagy tam ott, h o g y m úlhatatlanul el kell utazn om . Bőke 24 4

zűen vettem búcsút tőle, s ő szívből m eg is köszönte.gs m egígértette velem , m eg is esketett rá, h o g y ha hazatértem, m eg int fölkeresem , m ert ú g y látszott, valóban ragaszkodik hozzám egy kicsit. Más szerelmek után szaladgáltam, s j ó egy hó nap is eltelt, m íg a gyászba b o ru lt kis hölgy viszontlátásá nak vágya olyannyira belém n e m fészkelt, h o g y vé gül is en g ed tem neki. B ár azért ne m felejtettem el k ö z b e n . . . Em léke ú g y kísértett, m in t egy rejtély, mint egy lélektani p roblém a, m in t egy m egoldatlan kérdés, m ely addig zaklat, m íg a végére n e m já ru n k . Egy nap o n - m iért, m a g a m sem tu d o m - valahogy azt képzeltem , a m o n tm a rtre -i tem ető b en újra talál koznám vele. K im e n te m hát. Sokáig sétálgattam o tt, de csak a tem ető m egszo kott látogatóit láttam , azokat, akik m ég ne m szakí tottak m eg m in den kapcsolatot a halottaikkal. A ton kin gi kapitány sírján n e m z o k o g o tt gyászos özvegy, a m á rv á n y o n n e m volt se virág, se koszorú. D e ah og y a holtak városának egy másik n egyedé be tévedtem , egyszer csak észrevettem, h o g y egy szűk keresztútnak a vége felől m ély gyászban egy pár közeledik felém, egy férfi m eg egy nő. S am ik o r odaértek - elképesztő d o lo g ! - m e g is m e rte m : ő volt. M eglátott, elpirult, s ah ogy elm en tem b en szinte súroltam, parányi kis jelet adott, röpke szemvillanás sal; azt je le n te tte : „ N e ismerjen föl” , s u g y a n a k k o r azt is: „Jöjjön el hozzám m egint, kedves.” M ellette tisztes, választékos, elegáns férfi, a becsü letrend tisztje; ötven k ö r ü ljá r h a to tt. És ú g y tám o gatta, a h o gy annak idején én, a tem e tőből kijövet. Elképedve m e n te m tovább, azon tö preng v e, am it láttam, s azon, vajon mifajta lény ez a síri vadásznő. Közönséges szajha, zseniális prostituált, aki a sírokon arat, o n n ét szedi össze a szom orú férfiakat, akiket 245

m ég m indig fogva tart egy nő, feleségük vagy szere tőjük emléke, és m ég m indig zavarba ejt, ha eszükbe j u t az elenyészett szerelem? Egyetlen példány? Vagy tö bb en is vannak? Foglalkozás ez? A te m e tő t is úgy róják, m in t az utcát? A sírmelléki n ők ! V agy csak benne fo g a m z o tt m eg ez a csodálatos, m ély filozófiá ra valló eszme: kihasználni a szerelmi gyászt, mely újra lángra kap b en n ü n k ezeken a síri helyeken? S azt is szerettem volna tudni, vajon aznap kinek az özvegye volt. 1881-ből vagy korábbról.

Rónay György fordítása

246

Paul asszonya LA F E MME DE P A U L

A G rillon-vendéglő, ez a vadevezős-tanya lassan ként kiürült. Az ajtóban kiabálás, zajos szólongatás hangzott: és a fehér trikós, m e g te rm e tt n agy legé nyek szaporán hadonásztak, vállukon az evező. A világos tavaszi ruhás n ő k óvatosan szálltak be a jollékba, leültek a k o rm á n y h o z , eligazgatták az öltö zéküket, a tulajdonos pedig, egy vörös szakállú, köz ismerten kem én y kö tésű, erős fiatalem ber a kezét nyújtotta a széplányoknak, és egyensúlyban tartotta a keskeny hajókat. Az evezősök is elfoglalták a helyüket, mezítelen karral, dagadó mellel feszítettek a nézőtér, az ü n n e p lőbe ö ltözött po lgárok , m u n káso k és kato nák néző tere előtt, akik a híd korlátjára k ö n y ö k ö lte k , és nagy figyelemmel szemlélték ezt a látványosságot. A csónakok e gy enk én t hag yták el a p o n to n t. Az evezősök előrehajoltak, m ajd egyenletes m ozdulattal hátradőltek; a hosszú, hajlított evezők segítségével gyorsan siklottak a jo llék a folyón, távolodtak, egyre kisebbek lettek, végül eltűntek a másik, a vasúti híd alatt, lefelé G renouillére irányában. Csak egyetlen p ár m ara d t az étterem ben. A cingár, sápadt arcú m ég szinte csupasz képű fiatalem ber át karolta a kedvesét, egy szöcskemozgású, sovány, kis barna lányt; néha m élyen egym ás szemébe néztek. A gazda o dakiáltott n e k i k : - G yerü n k, Paul úr, si essenek. - S a fiatal pár közelebb lépett. A ház m ind en vendége közül Paul u rat szerették és 247

tisztelték leginkább. Jó l és rendesen fizetett, a többi* eknek pedig sokat kellett rágni a fülüket, ha ugyan fizetés nélkül od ább n em álltak. A zután m eg valósa* gos eleven reklám volt a cég számára, m ert az apja szenátor volt. És ha egy idegen m eg kérd ezte: „Ki ez a gyerkőc, aki ú g y odáig van a bab ájáért?” - mindig akadt törzsvendég, aki így szólt halkan, fontoskodva, titokzatos képpel: „T udja, ez Paul B áron, a szenátor fia.” A másik pedig sose tudta megállni, h o g y m eg ne jegyezze: „Szegény ö rd ög , ennek ugy an jó l elkapták a gra m a n c á t.” G rillon m am a, egy derék asszony, aki ugyancsak értett az üzlethez, ú g y hívta a fiatalem bert és a barát nőjét: „két gerlicém ” , és láthatóan egészen elérzékeny ült ettől a szerelemtől, m ely olyan hasznos volt a cégnek. A pár apró léptekkel közeledett; a M adeleine jolle m ár készen állt; de a m ik o r csónakba akartak szállni, m ég m egcsókolták egym ást, m egn evettetv e a hídon összeverődött közönséget. Paul ú r is m egfogta az evezőt, és szintén elindult G renouillére felé. H á ro m órára já rt, m ire odaértek, és a nagy úszó kávéház m ár zsúfolásig m egtelt. A hatalmas dereglyét, m elyet faoszlopokon nyug vó, kátrányos tető borít, két hajópalló köti össze a kedves C roissy-szigettel; az egyik a vízi vendéglő közepére vezet, a másik a végét kapcsolja össze egy parányi szigetecskével, am it Virágcserépnek hívnak - egy fa áll rajta - , és on nan visz ki a partra a fürdőgo ndnokság mellett. Paul úr k ik ö tö tte a csónakját a vendéglő mellé, át lépett a kávéház korlátján, két kezénél fogva átsegí tette a kedvesét, és m ind k etten leültek egy asztal vé gére, egymással szemben. A folyó túlsó partján, a v o n ta tó ú to n hosszú kocsi sor vonult. Fiákerek váltakoztak előkelő, kecses ko248

csikkal: az előbbiek nehézkesek voltak, hatalmas ha-suk szétlapította rugóikat, lógó fejű, kibicsaklott térjű gebék voltak elébük fogva; az utó b biak karcsún suhantak véko n y k erek ük ö n, nyúlánk, vék o ny lábú, emelt fejű, tajtékhavas zablájú lovak húzták őket, a kocsisuk pedig, állig libériájába g o m b o lk o z v a , m ere ven tartotta a fejét magas gallérja fölött, és csak ült szálegyenesen, ostora a térdén. A fo lyó p arton hem zsegett a nép, jö tte k családos tul, csapatostul, párosán, m agányosan. Fűszálakat tépdestek, lem entek a vízig, visszakapaszkodtak az útra, és a m ik o r egy b izonyos helyre értek, valam en y nyien megálltak, várták a révészt. A nehéz ladik sza kadatlanul já r t egyik partró l a másikra, szállította a szigetre az utasokat. Az a folyóág (holt ágnak hívják), am elyen ez a ha jóvendéglő n y u g o d o tt, m intha aludt volna, olyan gyenge volt az áramlás. Jollék, szkiffek, lélekvesztők, podoszkáfok, gigek, m indenféle és m indenfajta csó nakok rajzottak a m ozdulatlan hab ok o n, keresztez ték egym ás útját, összegabalyodtak, egym ásnak ü t köztek, hirtelen m egálltak egy karrándításra, m ajd ismét m eg ló d ultak egy gyors izom rándulásra, és sza porán siklottak tova, m in t hosszú, sárga vagy piros halak. Szüntelenül újabbak érkeztek; az egyik felülről, Chatouból, a másik alulról, B o ugivalból; bárkáról bárkára szállt a vízen a kacagás, a hívogatás, a kérdezgetés vagy a rikácsolás. Az evezősök a tűző nappal süttették izm aik barna és d o m b o ro d ó bőrét, és a csó nakok farában, m int furcsa virágok, m in t úszó virá gok, virítottak a k o rm án y o slán y o k piros, zöld, kék vagy sárga selyem napernyői. A júliusi nap fönt lo b o g o tt az ég közepén; m intha perzselő vidám sággal lett volna tele a le v e g ő ; egy fu vallat se borzolta a füzek és nyárfák levelét. 249

A m o tt szem ben az elm aradhatatlan Valériend o m b tárta a verőfénybe m egerősített sáncait; jobbra m eg a bűbájos louveciennes-i h alo m d o m b o ru lt fél* körben, a folyót szegélyezve, h elyenként áteresztve a nagy kertek hatalm as és sötétzöld foltján a vidéki há zak fehér falait. G renouillére k ö rn y é k é n rengeteg e m b e r sétált az óriás fák alatt, m elyek a világ legkedvesebb parkjává teszik ezt a szigetzugot. H atalm asan duzzadó keblű, d o m b o rú farú, festékes arcú, szénnel kih ú z o tt szemű, vérvörös ajkú, kihívó ruhákba fűzött, szorított, sárga hajú asszonyok, lányok h o rdo zták végig az üde pá zsiton rikító, ízléstelen öltö zék ük et; m ellettük fiatal em berek páváskodtak divatlapba kínálkozó ruhában, világos kesztyűben, lakkcipőben, hajszálvékony séta pálcával és e g y ü g y ű m o soly uk at hangsúlyozó m o noklival. A szigetet éppen G renouillére-nél fojtja m eg a víz; a túlsó parto n, ahol k o m p is já r, és szakadatlanul szállítja a croissy-belieket, az örvénnyel, forgataggal teli, tajtékos, gyors folyóág ú gy rohan, m in t egy hegyi patak. Egy tüzéregyenruhás hidászkülönítm ény tá b o ro z o tt a parti lankán, és a kato nák egy hosszú ge rendán sorban ülve nézték a vízfolyást. Az úszó ven déglőben lázas sürgés-forgás és hang zavar uralk od o tt. A faasztalokat, ahol vék o ny , mocs kos patak ok b an folyt a k iö m lö tt ital, félig üres poha rak b o ríto ttá k , és félig b e rú g o tt em b erek ülték körül. Az egész tö m e g kiabált, énekelt, o rd íto zott. A férfiak hátratolták a kalapjukat, és vöröslő arccal, csillogó, részeg tekintettel izeg tek -m o zo g tak , b ö m b ö lte k , ki tö rt belőlük az ostobákra jellem ző hangoskodási haj lam. A n ők esti zsákm ányukat keresték, és egyelőre italt fizettettek m a g u k n a k ; az asztalok közt a szabad térségen pedig duhaj vadevezősök és rö v id flanellszoknyás n ő k uralták a helybeli törzsvendég-sereget. 25 0

E gyikük a zongorával viaskodott, m intha kézzellábbal játszott volna; négy pár egy négyest ro p o tt; elegáns, kifogástalan fiatalok nézték őket, akik rendes em bereknek látszottak volna, ha mégis ki n e m ü tk ö zött volna feslettségük. M e rt o tt facsarja az em ber o rrát a társadalom m in den büdös salakja, a párizsi társaság m in d en r o m lo tt sága, m inden választékos züllöttsége: rőfössegédek, ripacsok, b é rto lln o ko k , go n dn o kság alatt álló nem es emberek, szennyes kis tőzsérek, hitvány korhelyek, rothadt, öreg élvhajhászok keveréke; m in den gy a nús, félig ismert, félig bujkáló, félig k ö szöntött, félig bemocskolt figura, szélhám osok, csalók, kerítők és olyan méltóságteljes járású, sárkányölő kép ű iparlo vagok gyülevész csapata, akik m intha ezt m o n d a n á k : „Csak m o n d jo n valaki gazfickónak, felnyársalom .” Ez a hely ostobaságot áraszt, hitványságtól és bazári széptevéstől bűzlik. H ím , nőstény itt egykutya. Szerelemszag lengedez, verekednek egy igenért vagy egy n em ért, h o g y m egóvjanak k o rh a d t hírneveket, amelyeket csak m ég inkább m egtépáznak a kardcsa pások és pisztolygolyók. A környék néhány lakója m in d en vasárnap kíván csian arra sétál; néh án y fiatal, n a g yo n fiatal em ber tűnik fel m in d en évben, o tt tanulja az életet. Ő d ö n gők tű n n ek fel sétálgatva; néhány zöldfülű is arra téved. N em h iáb a hívják G renouillére-nek, békalyuknak. A dereglyén berendezett ivó m ellett és a Virágcserép közvetlen közelében fü rö d n i lehet. O d ajárn ak a nők, ha elég g ö m b ö ly ű id o m aik vannak, h o g y m eztelenül is szemlére tegyék a p ortékájukat, és palit fogjanak. A többiek, bár vatta tö m i ki, ru g ó k dúcolják alá, itt kisimítva, o tt kiigazítva őket, fölényesen m eg vető képpel nézik, ho g y lubickolnak nővéreik. A fü rd ő zők egy kis d o b o g ó n tolo ng anak , h o g y fejest u g orja251

nak. Hosszúak, m in t a meszelő, g ö m b ö ly ű e k , m int a kobak, girb eg urb ák, m in t az olajágak, előregörnyed tek vagy hátrahajlók a nagy hasuk m iatt, de mindig csúnyák, és ú g y u granak a vízbe, h o g y m ég a kávéi* v ók at is lefröcskölik. A hatalmas fák ráb oru ltak a lebegő házra, a víz is közel volt, de azért fojtogató hőség u ra lk o d o tt a tá jo n . A k iö n tö tt likőr párolgása elvegyült a testszaggal és az erős p a rfü m ö k illatával, m ely átjárta a szerelemkereskedő lányok bőrét, és am ely o tt szállongott eb ben a kohóban. D e m in d e sok kü lö n b ö ző illat alatt m indig o tt lengedezett a rizspor k ö n n y ű aromája, hol eltűnt, hol előtűnt, m intha egy rejtett kéz látha tatlan púderpam acsot rázott volna a levegőben. A látnivaló a folyón volt, oda vonta a szemet a csó nakok szüntelen jövése-m enése. A csónakázó nők el terpeszkedtek ülésükön, k em én y m a rk ú férfi kísérő jü k k e l szemben, és megvetéssel nézték a vacsoraleső lányokat, akik szerte kószáltak a szigeten. O ly k o r, ha egy m e g ira m o d o tt csónakkaraván su h ant el teljes sebességgel, a partra szállt barátok na g y o k a t kiabáltak, és egyszerre az egész közönséget el fogta az őrület, és m in d enk i ordításba tö rt ki. A folyókanyarban, C h a to u felé, egyre újabb csó n akok tű n tek föl. K özeledtek, n övekedtek, és ahogy az arcok felism erhetővé váltak, m eg in t elkezdődött az ordítozás. Egy sátoros csónakban négy nő ereszkedett alá a vízen. Egy kis, sovány, herv adt nő evezett, m atrózru h át viselt, a haja viaszosvászon kalap alá v olt feltűz ve. Vele szem ben egy fehér flanellmellényes, férfiru hás, testes, fakószőke lány feküdt h an y att a csónak fe nekén, a lába kétoldalt a p á do n n y u g o d o tt az evezős nő m ellett, cigarettázott, és m in d en evezőhúzásra m egrezdült a melle és a hasa, rin g o tt a himbálózástól. A csónak farában, a sátor alatt, két szép, magas, kar252

cSu lány, egy barna és egy szőke, átkarolta egymás derekát, és le n e m vette a szemét két társnőjéről. G renouillére-ből kiáltás harsant: „Éljen Leszbosz!” - és egyszerre k itö rt az eszeveszett hangzavar. Iszo nyúan taposták egym ást az e m b e re k ; guru ltak a p o harak, asztalokra álltak ; az eszelős lárm ában m in d en ki ezt o rd íto tta: „Leszbosz! Leszbosz! Leszbosz!” H ö m p ö ly g ö tt a kiabálás, összefolyt, m á r csak valami rémítő üvöltéssé vált, m ajd hirtelen m intha ismét fel csapott volna, fölszállva az űrbe, elborítva a síkságot, elöntve a nagy fák sűrű lom bjait, elérve a távoli lan kákat, eljutva egész a napig. Az evezősnő n y u g o d ta n m egállt a rivaílgásra. A csónak fenekén fekvő testes, szőke lány k ö z ö n y ö sen elfordította a fejét, és felkönyökölt, hátul a két szép lány elnevette m agát, és üdvözö lte a töm eget. Ettől m ég na g y o b b lett a kiabálás, m egrem egtette az úszó vendéglőt. A férfiak lekapták a kalapjukat, a nők a zsebkendőjüket lengették, és m in d en hang, magas és m ély egyszerre zúgta: „Leszbosz!” M intha ez a népség, ez a hitvány banda a főnökét üdvözölte volna, m int egy hajóraj, am ely elsüti ágyúját, ha egy tengernagy halad végig előtte. A bárkák tekintélyes hada is üdvö zölte a n ő k csó nakját, m ely álma tagon ismét m egindult, és kissé tá volabb k ö tö tt ki. Paul úr, n em úgy, m in t a többiek, egy kulcsot h ú zott elő a zsebéből, és teljes erejéből fütyült. A ked ve se m ég m indig sápadtan, idegesen fogta a karját, hogy elhallgattassa, és m ost dühösen nézett Paulra. De ő nekibőszült, m intha férfiúi féltékenység, m ély séges, ösztönös, határtalan indulat dúlta volna föl. Felháborodástól reszkető ajakkal m o ty o g ta : Gyalázat! Vízbe kellene fojtani őket, m in t a k u tyákat, kődarabbal a nyaku kon. De M adeleine egyszeriben kijött a sodrából; éles 253

hangocskája sziszegőre vált, dőlt belőle a szó, mintha m entegetőzne. - M i közö d hozzá? N e m azt csinálják, a m it akar nak, ha nem tartoznak számot adni senkinek? Hagyj nekünk békét a rigolyáiddal, törődj a m agad dolgá val . . . D e Paul a szavába vágott. - A rendőrségnek van köze hozzá, be is kísértetem őket a Saint-Lazare-ba, be én! M adeleine összerezzent! -T e? - Igen, én! N e k e d pedig m eg tilto m , h o g y szóba állj velük, érted, m egtiltom . A lány vállat vont, és egyszeriben lecsillapodott: - Fiacskám, azt teszem, ami n e kem tetszik; ha ki fogásod van ellene, h o rd d el m agad, de máris. U gye n em vag yok a feleséged? A k k o r fogd be a szád. Paul n e m válaszolt, csak néztek egym ásra, a szájuk görcsbe rándult, és szaporán kap k o d tá k a levegőt. A nagy, fa kávéház másik végén a négy nő éppen bevonult. Elöl a két férfiruhás haladt; az egyik, a so vány, olyan volt, m int egy öregedő legényke, azzal a sárgálló hom lo k áv al; a másik betöltö tte hájával fehér flanellruháját, degeszre tö m te tom p o ráv al a bő pan tallót, ringatta m agát, m int egy k övér liba, hatalmas com bjai alatt szinte elveszett a térde. K ét barátnőjük követte őket, és a csónakázók tö m eg e kezet fogott velük. N égyesben béreltek egy kis nyári lakot a vízpar ton, és úgy laktak ott, m in t két házaspár. Erkölcstelenségük nyilvános, közism ert és jóv á h a g y o tt volt. Ú g y beszéltek róla, m int valami term é szetes dologról, am i úgyszólván rokonszenvessé teszi őket, és egész halkan fura tö rténeteket suttogtak a szenvedélyes női féltékenység drám áiról, és arról,

254

hogy titokban ism ert nők, színésznők já rn a k látoga tóba a kis vízparti házba. Egy szomszéd felhábo rod ott a botrányos hírektől, és értesítette a csendőrséget; az őrsparancsnok ki is szállt egy em berrel, és nyom ozáshoz látott. Kényes ügy volt; v ég eredm ényben sem m it se róhattak föl ezeknek a nőknek, akik egyáltalán n e m foglalkoztak prostitúcióval. Az őrsparancsnok nagy zavarban volt, tulajdonképpen szinte n e m is tudta, mifélék a feltételezett bűncselekm ények, találom ra kihallgatá sokat tartott, írt egy hatalmas jelentést, és oda lyu kadt ki, ho g y a n ő k ártatlanok. M ég S aint-G erm ainben is ezen nevettek. M int e gy-egy királynő, apró léptekkel vonultak át a grenouillére-i v endéglőn; m intha büszkék lenné nek hírhedtségükre, és b o ld o g o k , h o g y m in d en te kintet rájuk m ered, m intha fölötte állnának a tö m e g nek, ennek a csőcseléknek, ennek a csürhének. M adeleine és a szeretője nézte, h o g y jö n n e k , és láng g yűlt ki a lány szemében. A m ik o r az első kettő odaért az asztal végére, Madeleine odakiáltott n e k i: - Pauline! A k ö v é r lány m egfordult, megállt, de m ég m indig m atrózlány széptevőjének karját fogta: - N i n i ! M a d e le in e . . . G yere m á r ide, d rágám , egy szóra. Paul a kedvese csuklójára szorította az ujjait; de Madeleine olyan képpel m o n d ta n e k i: - Elmehetsz, fiacskám h o g y elhallgatott, és o tt m aradt egyedül. H alkan beszélgettek, állva, hármasban. B oldogan szökdécselt az a jkuko n a d erű; gyorsan beszéltek; Pauline egy-egy pillanatra lopva odanézett Paulra, gúnyos és gonosz mosollyal. Végül Paul n e m bírta tovább, hirtelen fölállt, egy

255

ugrással M adeleine m ellett term ett, m inden porcikájá b a n reszketve. Vállon ragadta M adeleine-t: Gyere, ha m o n d o m - szólt hozzá - , m egtiltot tam , h o g y szóba állj ezekkel a perszónákkal. D e Pauline is kinyitotta a száját, és legorom bította, m int egy halaskofa. K örös-kö rül nevettek; odacsődűltek; m ég pipiskedtek is, h ogy jo b b a n lássanak. Paul csak állt tanácstalanul, m íg záporozott rá a szennyes szitkozódás; ú gy érezte, h o g y a nő szájából öm lő szavak rázúdulnak, bem ocskolják, m in t a sze m é t; m eghátrált a dagadozó bo trá n y elől, takarodót fújt, a folyóparti korlátra kö n y ö k ö lt, hátat fordítva a h áro m diadalmas nőnek. O n n a n nézegette a vizet, és néha egy gyors m oz dulattal, m intha kitépte volna, egy könnycseppet tö rölt ki ideges ujjával a szeme sarkából. M e rt hiába m inden finom ösztön, értelem , sőt aka rat, maga se tudta, miért, őrülten szerelmes volt. Ú g y esett ebbe a szerelembe, ahogy egy zsombékos göd ö rb e esik az em ber. G y ö n g é d és k ifinom ult érzé sű em b er volt, g y ö n y ö rű , eszményi és szenvedélyes viszonyokról ábrá n d o zo tt; és lám, ez az ugrabugra nőcske, aki ostoba, m in t m inden k ö n n y ű lány, elkeserítően ostoba, s m ég csak n em is csinos, hanem ványadt és házsártos, leigázta, rabul ejtette, m agához láncolta tetőtől talpig, testestül-lelkestül. Ú rrá lett rajta ez a titokzatos és m indenható női varázs, ez az ismeretlen erő, ez a csodálatos bűvölet, am ely ki tud ja, m iből, a test d ém onából fakad, és am ely a legjóza nabb férfit is odaveti egy senkiházi lány lábai elé, aki nek semmi sem magyarázza végzetes és zsarnoki ha talmát. Érezte, hog y valami gyalázatosság készül a háta m ö g ö tt. A nevetés a szívébe hasított. M it tegyen? T u d ta ő jól, csak képtelen volt rá.

2 56

M ereven nézett egy m ozdulatlan horgászt a szem közti parton. A jó e m b e r hirtelen k irá n to tt a folyóból egy ezüst halacskát, m ely a zsinór végén ficánkolt. A zután m egpróbálta kihúzni a h o rg o t, forgatta, csavargatta, de h iá b a ; a kkor türelm etlenül kitépte, s az állat véres torka is kiszakadt m indenestül, egy csom ó belsőség gel együtt. Paul m egrem egett, neki is a szívébe tép tek; ú gy érezte, h o g y az a h o ro g a szerelme, és ha azt ki kell tépni, m inden, am i a keblében van, kiszakad vele, egy horgas k am p ó végén, am ely a szíve m élyé be van akasztva, és am elynek M adeleine tartja a zsi nórját. Egy kéz nehezedett a vállára; összerezzent, m e g fordult: a szeretője állt mellette. N e m szóltak egy máshoz ; a lány is m e llékönyö költ a korlátra, szemét a folyóra szögezte. Paul törte a fejét, h o g y m it m o n d jo n , de n e m talált ki semmit. M ég azt sem tudta kihám ozni, h o g y b en ne m agában m i m eg y végbe; csak azt érezte: örül, hogy o tt tudja m aga mellett a lányt, visszajött; szé gyenletes gyávaságot érzett, belső kényszert, h o g y m indent megbocsásson, m in d en t m egengedjen, csak a lány el ne hagyja. Végül, pár perc m úlva, n agyon halkan Paul ezt kérdezte: - E lm enjünk? A csónakban jo b b volna. - Igen, cicukám - válaszolta a lány. Paul besegítette a jolléba, a kezét szorongatta, amint b etám ogatta, egészen elérzékenyült, m ég m in dig egy-két könnycsepp volt a szemében. M adeleine mosolyogva nézett rá, és m egint összecsókolóztak. Lassan haladtak fölfelé a folyón, a fűzfával beülte tett, fűvel ben ő tt part m entén, m ely n y u g o d ta n für dőit a délutáni langym elegben. M ég hat óra se volt, m ire visszaértek a G rillon257

vendéglőbe; kiszálltak a jolléból, és gyalog indultak el a szigeten Bezons felé, a m ezőn át, a folyót szegé* lyező magas nyárfasoron. A kaszálni való nagy széna tele volt virággal. A le* hanyatló nap vörös fényleplet b o ríto tt rá, és az al* kon y enyhü lt m elegében a fű lebegő lehelete elve g y ü lt a folyó nedves illataival, g y ö n g é d bágyadtság* gal, k ö n n y e d boldogsággal, m integ y az elégedettség párájával hatotta át a levegőt. Lágy ernyedés szállta m eg a szíveket, valamiféle közösségérzés az este csöndes tündöklésével, az áradó élet titokzatos és kósza borzongásával, ezzel az átha tó, mélabús költőiséggel, m ely m intha a növények ből és a tárg yakból fakadt volna, és kiáradva nyilat koztatta volna ki m agát az érzékeknek ezen az édes és m agányos órán. Paul m indezt átérezte, de a lány n e m értett sem mit. Csak m entek egym ás m ellett: egyszer csak a lány m egunta a hallgatást, és énekelni kezdett. Vala mi közkeletű dalocskát énekelt éles és hamis hangján, egy dallam ot, m ely o tt m otoszkál az e m b e r emléke zetében, s am ely m ost hirtelen belehasított az este de rűs és mélységes harm óniájába. Paul ránézett, és áthidalhatatlan szakadékot érzett m ag u k közt. M adeleine a füvet csapkodta napernyő jével, kissé lehajtotta a fejét, a lábát nézte, és csak éne kelt, o ly k o r halkította a h angokat, futam okkal pró bálkozott, trillákra ragadtatta magát. Ü res hát, üres ez a keskeny kis h o m lo k , melyet Paul úgy szeret, csak ez a kis hangicsáló muzsika van benne; és ha véletlenül egy-egy g o n d o lat megszüle tik, az is csak olyan, m in t ez a muzsika. Madeleine sem m it sem ért ő b e lő le ; távolabb vannak egymástól, m in t ha n em élnének együtt. Paul csókjai sosem ju tottak hát túl az ajkakon? E k kor M adeleine Paulra nézett, és m eg in t rám o 258

s0lygott. Paul m e g re m eg ett m inden ízében, kitárta a karját, és a föltám adó szerelem roham ában szenvedé lyesen m agához ölelte. Paul összegyűrte a lány ruháját, s végül is M ade leine k ib o n ta k o z o tt az öleléséből, de kárpótlásul ezt d ü n n y ö g te : - N a, menj, cicukám, tud od, hogv szeretlek. De Paul átkarolta a derekát, és tébolyultan m agá val r a g a d ta ; futtuk ban csókolta az arcát, a halántékát, a nyakát, és ficánkolt öröm ében. Z ihálva roskadtak le egy b o k o r tövében, m elyet k igyújto ttak a len yug vó nap sugarai; ki sem fújták m agukat, csak egym ás ba olvadtak, de a lány n e m értette Paul rajongását. Kézen fogva tértek vissza, s a fák közt egyszer csak meglátták a folyón a négy nő csónakját. A kövér Pauline is m eglátta őket, m ert folegyenesedett, és csókot dobált M adeleinc-nck. Aztán o d a k iá lto tta : - Viszontlátásra ma este! - Viszontlátásra ma este! - válaszolta Madeleine. Paul egyszeriben úgy érezte, m intha jé g b u ro k der medt volna a szívére. H azam entek vacsorára. Egy lugas alá telepedtek a vízparton, és csendesen enni kezdtek. M ik o r leszállt az éjszaka, üv egburába zárt gy erty át hoztak, m ely halvány, im b o ly g ó fény nyel világította m eg ő ket; m inden pillanatban az evezősök fol-fölcsapó kiáltozása hallatszott az első emeleti nagyterem ből. A csemege felé Paul g yö n g éd en m egfogta M ade leine kezét, és így szólt hozzá: - N a g y o n fáradtnak érzem m agam , kedvesem ; korán fekszünk, ha kedved van. De a lány átlátta, m it akar, és rejtélyes pillantást vetett rá, egy sanda pillantást, am ely oly h a m ar m e g jelenik a női szem m élyén. Egy kicsit gon d o lk o zo tt, majd így válaszolt: 259

- T e lefekszel, ha akarsz, de én m eg ígértem , hogy elm egyek a grenouillére-i bálba. Paul szánalmasan elm o solyodo tt, olyan mosollyal, amellyel a legszörnyűbb szenvedéseket palástoljuk, de sim ogató és elkínzott h a ngon válaszolt: - H a kedves volnál, m in d a ketten itth o n m arad nánk. M adeleine ki sem nyitotta a száját, csak a fejével intett, h o g y „ n e m ” . Paul kérlelte: - K ö n y ö rg ö k , bogárkám . E kk or a lány k itö rt: - H allottad, m it m o n d tam . Ha n em tetszik, fel is út, le is út. Senki sem tart vissza. D e én m egígértem , el is m egyek. Paul két kö n y ö k k e l az asztalra tám aszkodott, a ke zébe tem ette a h o m lo k á t, és fájdalmasan merengett. Az evezősök m eg int lejöttek, egyre óbégatva. A jollékkal útra keltek a grenouillére-i bálba. M adeleine így szólt Paulhoz: - H atározz, ha n e m jössz, m eg k ére m az egyik urat, vigyen el. Paul fölállt: - G y e rü n k - m o rm o lta. És elindultak. Sötét volt az éjszaka, csupa csillag ; lángoló lehelet já rta át, súlyos fuvallat, hévvel, erjedéssel, eleven csí rákkal teli, m elyektől lelassult a szellő. F o rrón körül simogatta az arcokat, m eggy orsíto tta a lélegzést, kis sé zihált is tőle az em ber, olyan sűrű és lom ha volt. A jollék útnak indultak, lam pionnal az orrukon. A csónakok n em is látszottak, csak ezek a kis színes lám pák, m elyek szaporán szökdécseltek, m in t tébo lyult ján o sb o g ara k ; a h o m ályb an m indenfelől han go k szálldostak. A fiatal pár jolléja csendesen siklott. O ly k o r, ha 260

egy m e g ira m o d o tt csónak elhaladt m ellettük, a lám pa fényében hirtelen m eglátták az evezős fehér hátát. A m ik o r elhagyták a folyókanyart, a távolban föl tűnt előttük Grenouillére. A bálhelyiség la m p io n o k kal, színes mécsfüzérekkel, fényfürtökkel volt földí szítve. N é h á n y nagy bárka kerin gett lassan a Szajnán, sokféle színes fényekben villogtatták d ó m -, piram isés bo n y o lu lt em lékm űalakzataikat. Lángoló koszo rúk húzód tak egész a vízig; o ly k o r egy-egy hatal mas, láthatatlan horgászbot végén egy vörös vagy kék lám pa olyannak tetszett, m in t egy óriási, ringó csillag. Ez a nagy kivilágítás fényben fürdette a kávézó környékét, tetőtől talpig m egvilágította a vízpart nagy fáit, m elyeknek törzse fakószürkével, lom bja tejeszölddel ü tö tt el a m ezők és az ég korom feketéjé től. Az öt kültelki zenészből álló zenekar harsányan húzta gyatra és sántikáló kocsmai muzsikáját, am ely ismét dalolásra bírta M adeleine-t. A lány rö g tö n be akart m enni. Paul szeretett volna még egyet sétálni a szigeten, de engednie kellett. A társaság megtisztult. Szinte csakis evezősök m a radtak ott, csak elvétve tű n t föl egy polgár, egy fia talember egy-egy utcalánnyal. A kánkán rendezője és táncmestere - olcsó k ö z g y ö n y ö rö k vén kufára - fönségesen sétált k o p o tt, fekete öltönyében, hol itt, hol o tt tű n t föl fonnyadt feje. A k ö v é r Pauline és barátnői n e m voltak ott, és Paul föllélegzett. T áncoltak: a szemben álló párok k é rg ü k é n szök décseltek, dobálták a lábukat egész a partnerük o rráig. A n ő k m ajd kitekerték a com b ju k at a n agy u g rá n dozásbán, és rö p k ö d ő szoknyájuk alól kivillant az al sóneműjük. Lábuk m eglepő könnyedséggel lendült a 261

fejüknél is magasabbra, ringatták a hasukat, rázták a to m p o ru k a t, rezgették a keblüket, s árasztották m a g uk körü l az izzadó nők erős illatát. A férfiak szem érm etlen m ozdulatokkal g ö rn y e d tek össze, m in t a béka, csúnyán fintorogva csavargat ták m agukat, cigánykereket hánytak, vagy bohóc kodni akartak, és nevetséges bájjal illegették m agu kat. Egy k ö v ér lány és két pincér szolgált ki. A hajókávézót csak födél b oríto tta, de oldalfal ne m választotta el a külvilágtól, és a nyugalm as éjsza ka, a csillagporos égbolt szeme láttára ro pták az esze veszett táncot. Egyszer csak, a m o tt szemben, m intha kigyulladt volna a V alérien-dom b, m intha m ö g ö tte tűzvész tört volna ki. A földerengő világosság egyre terjedt, las sanként elharapózott az égen, sápadt és fehér fényű, nagy, csillogó k ö rt alkotott. A zután föltűnt valami vörös folt, egyre nő tt, izzó vörös volt, m in t a fém a kovácsüllőn. Lassan kikerekedett, m intha a földből kelne ki; csakham ar kib o n tak o z o tt a látóhatár szélén a hold, és lassan fölszállt az űrbe. A m in t emelkedett, b íb o r árnyalata m egfakult, elsárgult, világos-élénksárgára vált; és am int távolodott, m intha egyre ki sebb lett volna az égitest. Paul régóta azt nézte, elm erült a szemlélődésben, m eg is feledkezett a szeretőjéről. M ire m egfordult, a lány m ár eltűnt. Paul kereste, de n e m találta. A ggodalm asan tekin getve vég ig m en t az asztalok közt, jö tt- m e n t szünte lenül, itt-o tt kérdezősködött. Senki sem látta a lányt. így b o ly o n g o tt nyugtalanul, kínlódva, a m ik o r az egyik pincér m egszólította: M adeleine kisasszonyt keresi ? Épp m ost m e n t el Pauline kisasszonnyal. A bban a pillanatban Paul m eglátta, h o g y a kávézó 262

túlsó végén o tt áll a m atrózruhás nő és a két szép lány, m in d h á rm an összeölelkezve, és sugdolózva figyelik őt. M in d en t m egértett, és m in t az őrült, kiro h an t a szigetre. Eleinte C h ato u felé futott, de a m ik o r kiért a m ező re, m egfordult. A sarjerdő sűrűjében kezdett baran golni, tébolyultan csatangolt, és néha megállt, hallga tózott. K örös-körül m indenfelé harsányan fol-folbrekegtek a békák. Messziről, B ougival felől eg y et-k e ttő t rik k a n to tt egy ismeretlen m adár, de a hangját m ajd elnyelte a távolság. A hold, m in t v attaport, lágy világosságot hintett a széles pázsitra; besütött a lo m b o k közé, a nyárfák ezüstös kérgére o n to tta fényét, csillogó eső jével átlyuggatta a nagy fák rezgő koronáját. Paul akaratlanul is m agába szívta ennek a nyári estének ré szegítő költészetét, m ely átjárta eszelős szorongását, ádáz gúnnyal dúlta a szívét, szelíd és szemlélődő lel kében őrjöngésig korbácsolva a vágyat, h o g y igazi gyöngédségre találjon, h o g y szenvedélyesen kiöntse a szívét egy im á d o tt és hű nő keblén. M eg kellett állnia, m e rt fojtogatta a szívet tépő, fel-felcsukló zokogás. A ro h a m m últán ismét útnak indult. H irtelen m inth a kést döftek volna belé: o tt a b o korban csókolóztak. O d a fu to tt, egy szerelmespár volt; ahogy közelebb ért, a két alak gyorsan to v á b b ment, egy végtelen csókban összefonódva, egye sülve. N e m m ert kiáltani, jó l tudta, h o g y ő n e m válaszol; meg attól is szörnyen félt, h o g y egyszer csak m eglát ja őket. A négyes dallama, a piszton rikoltozó szólóival, a fuvola hamis kacagásával, a hegedű sipító őrjöngésé 263

vei a szívét hasogatta, és szította kínját. A sántikáló, to m b o ló zene o tt futkosott a fák alatt, hol halkult, hol erősödött egy-egy röpke szellőfuvallattal. Egyszer csak arra g ondolt, ho g y talán m ár ő is elő került. Igen, előkerült! M iért ne? Paul úgy érezte, ok nélkül vesztette el a fejét, ostobán hagyta, h o g y elra gadja a félelem, a szertelen gyanakvás, m ely egy idő óta úrrá lett rajta. Elfogta az a furcsa n y u g alom , am ely néha a legna g y o b b kétségbeesésben szállja m eg az em bert, és viszszament a bálba. Egy szempillantással átfutotta a helyiséget. A lány nem volt ott. V égigjárta az asztalokat, és hirtelen is m ét szembetalálta m agát a h áro m nővel. N y ilv án v a lóan kétségbeesett és fura képpel állhatott ott, m ert egyszerre m ind a h áro m b ó l kiro b b an t a jó k ed v . Paul elm enekült, vissza a szigetre, zihálva ro h an t a sűrűben. A ztán ismét hallgatózott, sokáig hallgató zott, m ert zú g o tt a füle; de végül kissé messzebbről egy jó l ismert, éles kis nevetést vélt hallani; csendesen közelebb m ent, kúszva hárította félre az ágakat, a szí ve úgy rázta a mellét, h o g y alig k a p o tt levegőt. Két hang suttogott, de m ég n e m értette a szavai kat. A zután elhallgattak. Pault hatalmas vágy fogta el, h o g y fusson, ne lás son, ne tudjon sem m it, m enekü ljön örökre, messze ettől a pusztító, d ü h ö d t szenvedélytől. Vissza akart m enni C hatouba, h o g y vonatra üljön; vissza se jö n többé, látni sem fogja többé M adeleine-t. D e hirtelen felötlött előtte a lány képe, látta gondolatb an, ahogy reggel fölébred meleg ágyukban, kacéran hozzási mul, átkarolja a nyakát, k ib o m lo tt haja kissé kócos a h o m lokán, a szeme m ég lehunyva, de az ajka az első csókra nyílik; és ennek a hajnali ölelésnek fölvillanó em léke viharzó bánattal és d ü h ö d t vágyakozással töl tötte el. 2 64

M egint beszédet hallott; kétrét gö rn y ed v e köze lebb m ent. A zután halk sikoly h angzott fel az ágak alatt egész közelről. Egy sikoly! Egy szerelmes si koly, m elyet szerelmük eszeveszett óráiban ismert meg. M ég közelebb m ent, szinte akaratlanul, egyre közelebb, n em tu d o tt sem m iről, csak ellenállhatatla nul vo nzotta valam i. . . és m eglátta őket. Ó , ha M adeleine férfival lett volna! D e így! De így! Ú g y érezte, lenyűgözi a gyalázatosságuk is. Csak állt ott, feldúltan, m egsem m isülve, m intha hir telen egy kedves és m egcsonkított holttestet fedezett volna föl, valami szörnyűséges fajtalanságot, valami alávaló becstelenséget. E kkor beléhasított egy gondolat, önkéntelenül az a halacska j u to tt az eszébe, am elynek látta, h o g y kitép ték a belsejét. . . M adeleine ugyano lyan szenvedélye sen suttogta: „Pauline” , ahogy azt m o n d ta : „P au l” , és Pault olyan fájdalom já rta át, h o g y h a n y a tt-h o m lok futásnak eredt. N e k im e n t két fának, elesett egy gyökérben, ismét m egiram odo tt, és egyszer csak a folyónál találta m a gát, a holdsütötte, gyors folyóágnál. A roh anó áradat nagy örvényeket kavart, játszott ben n ü k a holdvilág. A magas part sziklafalként b o ru lt a víz fölé, széles, sötét sávot hagyva a tövénél, ahol forgatag ok csobo gása hallatszott a hom ályban. A túlsó parton lépcsőzetesen em elkedtek fölfelé Croissy parasztházai a nappali világosságban. Paul m integy álom ban látott m indent, m intha csak em lékezne: n e m g o n d o lt sem m ire, n em értett semmit, m inden, m ég tulajdon léte is ködösnek, tá volinak tetszett neki, m int ami elm últ, feledésbe m e rült. Előtte a folyó. T u d ta , m it cselekszik? M eg akart halni? Ő rü lt volt. D e azért a sziget felé fordult, őfelé; és a csendes éjszakában, ahol egyre o tt táncoltak a 265

kocsmai zene makacs és elhalkult dallamai, kétségbe esett, velőt rázó, em berfeletti hangon, rém ítően elki áltotta m ag át: - Madeleine! Szívet tépő kiáltása átjárta az égbolt tágas csöndjét, végigszállt az egész látóhatáron. A zután egy szörnyű ugrással, egy vadállati ugrással a folyóba vetette m agát. Fröccsent a víz, m ajd össze csapott, és arról a helyről, ahol Paul eltűnt, nagy g y ű rű k terjedtek szét egym ás után, és csillogó hullá m aik a túlsó partig értek. A két nő m eghallotta. M adeleine fölkapta a fejét: - Ez Paul. - G yanú nyilallt a leikébe. - A folyóba fulladt - m ondta. K iro hant a partra, a k ö v é r Pauline utána. Egy nehéz ladik fo rg o ló d o tt azon a helyen, két em b e r volt benne. Az egyik csónakos evezett, a má sik egy bottal turkált a vízben, m intha keresett volna valamit. Pauline rájuk kiáltott: - M it csinálnak? M i tö rté n t? Ismeretlen hang válaszolt: - A folyóba fulladt egy em ber. A két nő összesimult, riadtan figyelte a bárka moz gását. A távolban egyre o tt szállongott a grenouillére-i muzsika, m intha ütem esen kísérte volna a kom or halászok m ozdulatait; és a folyó, am ely m ost egy holttestet rejtett, k a v arg o tt a holdfényben. A kutatás n e m akart véget érni. M adeleine didergett a borzasztó várakozásban. Végül, legalább egy fél óra m úlva, az egyik e m b e r m egszólalt: - M egvan! Lassan, egész lassan fölhúzta hosszú csáklyáját. Az után föltűnt valam i a víz színén. A másik hajós letette az evezőt, és k etten együttes erővel húzták a tehetet len testet, és bevonszolták a csónakba.

2 66

A zután egy lapályos és világos helyet kerestek, és partra szálltak. M ire k ikötöttek, a nők is odaértek. A m in t m eglátta, M adeleine elborzadva visszahő költ. Sáros szájával, szemével, orrával, ruhájával Paul már zöldnek tetszett a holdfényben. B eg ö rb ített és merev ujjai rettenetesek voltak. Egész testét valami feketés, folyékony m áz borította. Az arca m intha felpuffadt volna, és iszaptól ragacsos hajából szüntelenül folyt a piszkos víz. A két em ber vizsgálgatta. - Ism ered? - szólt az egyik. A másik, a croissyi révész hab o zo tt: - Igen, azt hiszem, láttam m ár ezt az arcot, de tu dod, így nem igen ismeri m eg az em ber. - M ajd hir telen fölkiáltott: - D e hisz ez Paul úr! - Ki az a Paul úr? - kérdezte a társa. Az első ismét m egszólalt: - H át Paul B áron úr, a szenátor fia. Az a szerelmes fiatalember. A másik bölcsen hozzátette: - N a, ak k o r m ost m ár vége a gyöngyéletnek. Kár, kivált ha gazdag az em ber! Madeleine összeesett és zokogott. Pauline o d am en t a tetemhez, és m egkérdezte: - Igazán halott? C sakugyan? Az em berek vállat v o n ta k : - O , ennyi idő m úlva m ár biztosan. Azután az egyik m egkérdezte: - G rillonnál lakott? - Igen - m ondta a másik - , haza kell vinni, lesz nagy ribillió. Visszaszálltak a csónakjukba, és elindultak; lassan távolodtak a parttól a gyors áramlás m iatt; m ár rég nem látszottak onnan, ahol a nők m aradtak, de m ég hallatszottak a vízben a szabályos evezőcsapások.

267

E k k o r Pauline a karjába vette a szegény kisírt Madeleine-t, babusgatta, sokáig csókolgatta, vigasztalta: M it akarsz, n e m tehetsz róla, ugye? M it tehet az em ber, ha a férfiak szamárságot csinálnak? O akarta utóvégre, az ő baja! - M ajd fölsegítette M adeleine-t: - G yerünk, drágám , aludj nálu nk; ma este n e m me hetsz haza G rillonhoz. - Ismét m e g c só k o lta : - Gyere, m ajd m e g g y ó g y ítu n k - m o n d ta neki. M adeleine fölkelt, és m ég sírva, de halkuló zoko gással, a fejét Pauline vállára hajtva, m in te g y mene déket találva egy m eghittebb és biztosabb, bensősé gesebb és m egb ízhatóbb gyöngédségben, apró lép tekkel m egindult. 1SS1, vagy korábbi.

Benyhe János fordítása

26 8

Vízen S U R L ’E A U

Tavaly n y áro n kis vidéki házat béreltem a Szajna mellett, tö bb m érföldnyire Párizstól, és m inden éj szaka o tt aludtam . N é h á n y nap m últán m egism er kedtem egyik szom szédom m al. H a rm in c és negyven közt járt, s egyike volt a legérdekesebb alakoknak, akit valaha is lá tta m : öreg csónakos, m egveszekedett evezős, m indig víz mellett, m indig vízen, m indig vízben. T á n csónakban született, s abban is fog m e g halni, egy végső csónakázáson. Egy este, ahogy a Szajna partján sétáltunk, m e g kértem, meséljen el egyet-m ást vízi életéből. E m b e rem tüstént fölhevült, átalakult, ékesszóló lett, m á rmár költő. Szívében egy nagy, emésztő, ellenállha tatlan szenvedély élt: a folyó. Ó ! - m o n d ta - ha tudná, m ennyi e m lékem van erről a folyóról, m ely itt folydogál m e lle ttü n k ! M a guk, városlakók, n e m tudják, m i a folyó. D e figyelje meg, h o g y ejti ki ezt a szót egy halász. Az ő számára a folyó maga a titokzatosság, a mélység, az ismeretlen, a káprázatok és lidércek birodalm a, ahol éjszaka olyan dolgokat látni, am elyek nincsenek, olyan zajo kat hallani, a m inőket sosem hall az em ber, és m a gunk se tudjuk, m iért, de reszketünk, m intha tem e tőn m ennénk keresztül; és valóban tem ető ez, baljós temető, m elyben nincsenek sírok. A földnek a halász számára határai v a n n a k ; a folyó viszont, sötétben, holdvilág nélkül: határtalan. Más 269

érzés ez, m in t am it a tengerész érez a tenger iránt. Igaz, a tenger sokszor zord és komisz, de kiabál, üvölt, van benne tisztesség; a folyó ellenben csöndes és álnok. N e m m orajlik, m indig nesztelenül folyik tova, és szám om ra a tovasikló víznek ez az örök mozgása félelmetesebb, m in t az óceán emeletes hul lámai. Á brándos lelkek szerint a tenger óriási, kékes tája kat rejt m éhében, s akik a vízbe fúltak, o tt görögnek hatalmas halak közt, különös erdőkben, kristálybar langokban. A folyónak viszont csak fekete mélységei vannak, ahol iszapban rothadnak a hullák. Mégis mi lyen szép, am ik o r ragyog a kelő napban, és lágyan csobog zsongó nádasokkal szegett partjai közt! A költő így beszélt az óceánról: O , tenger, tára vagy a bús történeteknek! Mélyedtől retteg a z anya, ki térden áll! Rémségekről regélsz, mig vized közelebb jő h ázain khoz; azért olyan kétségbeejtő hangod estefelé, ha megjön a dagály! (Kálnoky László fordítása) N os, m eggyőződésem , hogy azok a történetek, m elyekről halk zizegéssel a v ékony nádak susognak, sokkal sötétebbek, m in t a gyászos drám ák, melyek ről a tenger üvö ltő hullám ai regélnek. D e m ert egyném ely em lékem re kíváncsi, elmesé lek m agának egy különös kalandot, m ely m integy tíz évvel ezelőtt tö rtén t itt velem. A k k o r is Lafon anyó házában laktam , akárcsak m a; egyik legjobb b aráto m , Louis B ernet két mér földdel lejjebb, C . . . faluban ü tö tt tanyát; ő azóta hátat fo rd íto tt a csónakoséletnek, hanyag kényelmé nek éppúgy, m in t fényűzésének, és belépett az állam 270

tanácsba. M inden áldott nap e g y ü tt vacsoráztunk, hol nála, hol nálam. Egy este, a hogy hazafelé tarto tta m egyedül s elég fáradtan, nagy nehezen vonszolva testes hajóm at, egy tizenkét láb hosszú sportvitorlást - éjszaka m indig az z a l j á r t a m - , m egálltam néhány pillanatra a nádas vé gében, m integ y kétszáz m éternyire a vasúti hídtól, hogy egy kicsit kifújjam m agam at. N agyszerű idő volt: sütött a hold, csillogott a folyó, m eg se m occant az enyhe levegő. C sábított ez a n y u g a lo m ; jó lenne elszívni itt egy pipát - gon d o ltam . A g o n d o lato t tett követte; fo g tam a h o rg o n y t, és a vízbe vetettem . A csónak, ahogy visszasodorta az ár, egészen ki húzta a láncot, aztán m e g á llt; én m eg a végébe tele pedtem, a b irk ab ő r g ubám ra, s elhelyezkedtem , am i lyen kényelm esen csak bírtam . Sem m it, de sem m it sem lehetett hallani; legföljebb m intha valami kis csobbanást v ettem volna ki olyk or, a parthoz ü tő d ő víz neszét, és ny u rg a nádcsoportok rém lettek föl, meglepő form ákat öltve: idő n k in t m intha izegtekmozogtak volna. A folyó tökéletesen n y u g o d t volt, e n gem azonban szorongó érzéssel tö ltö tt el ez a rendkívüli csönd k ö rülöttem. A mocsarak éjszakai énekesei m in d hallgat tak, n em szóltak se a varangyo k, se a békák. A k k o r jobb felől, szem közt velem , váratlanul brekegés recscsent. M e g re m e g te m : a béka elhallgatott; n e m hal lottam többé sem m it, s elhatároztam , m e g k ö n n y e b bülésül d o h án y zo m egy kicsit. D e hiába álltam nagy pipás hírében, m á r a m ásodik szívásra m eg ém ely edtem, és ab bahagytam . Erre dúdolni kezdtem , de han gom szinte kínosan h ato tt rám ; lehevertem hát a csó nakban, és b á m u lta m az eget. Egy ideig békén feküd tem, ám a csónak enyhe himbálózása csakham ar ag gasztani kezdett. M intha hatalm asakat farolna, hol az egyik partszegélyt súrolva, hol a m ásikat; m ajd m eg 271

olybá tűnt, m intha valaki, vagy valam ilyen ismeret* len erő szép lassan a víz mélye felé húzná, s utána m egem elné, aztán visszaejtené. Ú g y hánykolódtam , m in t egy vihar kellős közepén; zajokat hallottam m a g a m k ö rü l; fö lsz ö k k en te m : a víz csillogott, és m in d en ü tt n y u g alo m honolt. Láttam , ho g y egy kicsit m eg ren d ü lt az idegzetem; elhatároztam , h o g y odébbállok. M e g h ú z tam a lán cot; a csónak m eg m o z d u lt, de aztán valami ellenál lást éreztem ; jo b b a n nekifeszültem, de a horgony nem e n g e d e tt: beleakadt valam ibe a fenéken, és nem bírtam fölhúzni; m egint húzkodni kezdtem , de hiá ba. Erre m eg fo rd íto tta m az evezőkkel a hajót, vízfo lyással szembe, h o g y a h o rg o n y helyzete is megvál tozzék. H asztalanul: egyre u g y a n ú g y kapaszkodott. Elfogott a düh, vadul ráng attam a láncot. M eg se m occant. C süggedten leültem, és töprengeni kezd tem , m itévő legyek. A rra g o n d o ln o m sem lehetett, hogy e ltö rö m a láncot, vagy h o g y leszedem a csó nakról: vastag volt, karom nál is vastagabb fadarab bal erősítve a hajó orráh o z; de m ert az idő változatla nul szép m aradt, szám íthattam rá, h o g y előbb-utóbb utam ba vetődik egy halász, és az m ajd segít rajtam. Balesetem visszaadta n y u g alm a m a t; leültem, és vég re végig bírta m szívni a pipám at. V olt egy üveg ru m o m , itta m k é t-h á ro m kis pohárkával, és m ár nevet tem a helyzetem en. M eleg volt, végtére m inden kü lönösebb baj nélkül szabad ég alatt tölthettem az éjszakát. Egyszer csak nekikoccant valami a hajó bordázatá nak. F ö lu g ro ttam , tetőtől talpig elö n tö tt a hideg ve rejték. N y ilv án valami elsodort fadarabot vert neki a csónaknak az ár, csakhogy ez épp elég volt ahhoz, hog y újra úrrá legyen rajtam valami furcsa, kapkodó idegesség. M e g ra g a d tam a láncot, szinte belemered

272

tem a rem énytelen erőlködésbe. A h o rg o n y n em en gedett. K im erültén ültem vissza. K özben a folyót lassacskán sűrű, fehér k ö d lepte cl; egészen alant kúszott, a víz színén, ú g y h o g y ha föláll tam, m ár se a folyót n e m láttam , se a lábom at, se a hajót; egyebet se láttam , m in t a nádak hegy ét és tá volabb a holdvilágban fakón elnyúló síkságot, a je g e nyeligetek ég felé nyúló nagy, fekete foltjaival. M intha derékig b etem ettek volna valami különlege sen fehér gyapjúréteg be; s a gyam b an elképesztő kép zetek rajzottak. Például az, h o g y be akarnak mászni a csónakom ba, m elynek vonalait m á r ki se b írta m ven ni; m eg hog y a folyó, az átláthatatlan k ö d leple alatt, tele van furcsa lényekkel, m elyek m in d o tt nyüzsög nek k ö rü lö ttem . Szörnyű szorongás fo g o tt el, halán tékom ra nyom ás nehezedett, szívem a to rk o m b a n d o b o g o tt; fejemet vesztve m á r-m á r arra g o n d o ltam , hogy úszva próbálok m enekülni; aztán n y o m b a n el fogott ettől a gon d o lattó l a didergő iszonyat. Láttam m agam , a m in t elveszetten ide-oda v e rg ő d ö m a sűrű ködben, hínárokba b o n y o ló d o m , nádakba ü tk ö z ö m , csapkodok köztük, h ö rg ő k a félelemtől, se a partot nem látom , se a csónakhoz n em találok vissza, és mintha lábom nál fogva a fekete víz m élyére húzná nak. Valóban, legalább ötszáz m éte rt kellett volna föl felé, ár ellen úsznom , m íg olyan szabad helyet talá lok, ahol nincs hínár, nincs nádas, és m e g v e th e te m a lábom at; tehát kilencven százaléknyi valószínűsége volt, h o g y a kö d b en elvétem az irányt, és akárm ilyen jó úszó is vagyok, a folyóba fulladok. M e g p ró b á lta m észre téríteni m agam at. M egvolt bennem a szilárd akarat, h o g y ne féljek; csakhogy az akaraton kívül volt ben n e m más is, és ez a másvalami félt. „ D e ugy an m itől kellene félnem ?” - kérdeztem m agam tól; b átor énem kigúnyolta gyáva énem et; és 273

soha olyan határozottan n em éreztem , m in t azon az éjszakán, ho gy két lény tusakszik b e n n ü n k : az egyik akar, a másik nem akar, és hol az egyik győz, hol a másik. Ez a buta és m egm agyarázhatatlan riadalom nőttö n -n ő tt, és végül rettegéssé hatalm asodott. M e g m e redtem moccanástalanul, tág szemmel, fülem et he gyezve, és vártam . M it? M ag am sem tu d ta m ; de va lami borzalmasat. Azt hiszem, ha egy halnak eszébe ju t, h o g y gyakori halszokás szerint fölvesse m agát a vízből, azon n y o m b a n eszméletlenül h any att vágó dom . Á m végül is, m ind en erő m e t összeszedve, sikerült egy kicsit helyre billentenem téb olygó eszemet. Újra elővettem rum os üvegem et, és n ag y o k at ko rty o lta m belőle. A k k o r aztán eszembe ötlö tt valam i: elkezd tem teli to ro k b ó l kiabálni, sorjában a négy égtáj felé fordulva. M ik o r végleg berekedtem , abbahagytam , és füleltem. Messze, n ag y o n messze egy k utya uga tott. M egint ittam egyet, aztán teljes hosszam ban vé gig n y ú lta m a csónak fenekén. Talán egy, talán két óráig feküdtem így, álm atlanul, n y ito tt szemmel, lidércek közt. N e m m ertem , pedig rettenetesen szeret tem volna fö lk eln i; percről percre halogattam a dol got. „G y erü n k ! T a lp ra !” - és m occanni se volt bá torságom . De végül mégis fölem elkedtem , e lm ond hatatlan óvatossággal, m intha életem függne rajta, ho g y m ég csak parányi kis neszt se üssek; kinéztem a csónak perem e fölött. Az elképzelhető legcsodálatosabb és legm eglepőbb látvány kápráztatott cl. T ündérországba illő varázs lat, egyike azoknak a látom ásoknak, m elyekről a messzi tájakról m eg térő utazók mesélnek, anélkül, hogy egyetlen szavuknak is hitelt adnánk. A köd, mely két órával azelőtt m ég a folyó fölött 274

lebegett, lassan visszahúzódott, és a p arto k o n ült meg. A víztü k rö t szabadon hagyta, a két p a rto n vi szont megszakítatlan, hat-hét m éter magas d o m b v o nulatot alk otott; s ez a d o m b so r a havasok fölséges ragyogásával csillogott a holdvilágban. Ilyesform án egyebet sem lehetett látni, m in t két fehér hegység közt a folyó tűzlem ezét; fönt, a fejem fölött pedig szélesen, kereken ra g y o g o tt a tejeskék égen a teli hold. A víziállatok m in d fö lé b re d te k ; a békák d ü h ö d ten brekegtek, közb en m eg - hol jo b b ró l, hol balról - percenként hallani lehetett azt a kurta, eg y h angú és szom orú hangot, m elyet rezes to rk u k b ó l a varan gyok küldenek a csillagok felé. S akárm ilyen furcsa is: m ár nem féltem ; olyan rendkívüli táj közepébe kerültem , hog y m á r a le g m e g h ö k k e n tő b b furcsasá gon sem csodálkoztam volna. M eddig tartott, n e m tu d o m , m e rt végül is el szunnyadtam. M ik o r ismét k in y ito tta m a szem em et, a hold m á r lem ent, az eget felhők fedték. A víz gyá szosan csobogott, fújt a szél, hideg volt és m ély sötét ség. K iittam a m aradék ru m o t, aztán dideregve hall gattam a nád zizegését és a folyó baljós m orm olását. Próbáltam látni valam it, de nemcsak a csónakot n e m bírtam kivenni, de m ég a tulajdon kezem et sem, hiá ba em eltem a szememhez. H an em aztán lassacskán mégis oszlani kezdett a sű rű feketeség. H irtelen úg y éreztem , valami árnyék siklik el a közelem ben; kiáltottam , s egy hang vála szolt: egy halász. O d a h ív ta m ; hozzám evezett, és én elm on dtam neki a balesetemet. Erre szorosan m ellém farolt, és m indketten nekifeszültünk a láncnak. A h o rg o n y nem m occant. M e g v ir r a d t: k o m o r, szür ke, hideg, esős nap; bajt, szom orúságot szoktak h o z ni az ilyen napok. M eg p illan to ttam egy bárkát, azt is 275

odahívtuk. Aki benne ült, szintén m ellénk rugaszko dott, s ak k o r aztán a h o rg o n y lassan-lassan mégis en gedett. E m elkedett, de nehezen, n a g y o n nehezen, j ó kora súllyal terhelten. A ztán végre elő tű n t valami fe kete töm eg. B e h ú z tu k a csónakom ba. Egy öregasszony holtteste volt, nagy darab kővel a nyakában. 1881(?)

Rónay György fordítása

27 6

A Tellier ház LA M A I S O N T E L L I E R

I O d a m e n te k m inden este tizenegy óra tájt, olyan természetesen, akár egy kávéházba. H atan-nyolcan v erődtek össze, m ind ig u g y a n azok, n e m lu m p alakok, de tiszteletre m éltó polgá rok, kereskedők, e g y -k ét fiatalem ber; m egittak egy pohárka sartrőzt. Eljátszottak a lányokkal, k o m o ly a n elbeszélgettek a m ad á m -m al, akit m indenki tisztelt. M ég éjfél előtt hazam entek aludni. A fiatalok néha ott m aradtak. Sárgára festett, kicsi, családias ház volt a SaintÉtienne-tem plom m ö g ö tt, a sarkon, ha valaki kiné zett az ablakon, az ö blöt láthatta, a kirakodó hajókat, a nagy sószárító telepet (utcáját Zsilipköznek nevez ték), m ö g ö tte pedig a Szent Szűz rakpartot, m egfe ketedett, öreg kápolnájával. A m a d á m szorgalmas parasztcsaládból származott, Eure m eg y éb ő l; úg y vezette házát, m in t egy kala posboltot vagy varrodát. A norm andiai falvakban nem ismerik a városiak csökönyös és d ü h ö d t m egve tését, ahog yan a prostitúcióról beszélnek. A paraszt azt m o n d ja : „jó m esterség” , s h o g y a lánya nyilvá nosházat vezet, vagy leánynevelő intézetet igazgat, azt eg y fo rm á n természetesnek tartja. Ezt a házat k ülön ben egy öreg nagybácsitól ö rö költék. A m a d á m és az ura azelőtt Y v eto t-b an élt, itt kocsmájuk volt, de ezt rö g tö n eladták, m e rt a fécamp-i üzlet jö v e d e lm e z ő b b n e k ígérkezett. Egy szép

277

reggel m egérkeztek, hogy átvegyék a vállalat vezeté sét; a ház - gazda nélkül - m ár nagyon csendes volt. Tisztességes em berek voltak, a lányok és a szom szédok rö g tö n m egszerették őket. Az „ ú r” két év m úlva m eghalt, m eg ü tö tte a guta. Új foglalkozása kényelm es volt, keveset kellett m o zognia, nag y o n m eghízott, m egfulladt a jóléttől. A m ióta özvegy lett, a ház törzsvendégei ostrom ol ták a m a d á m o t, de h iá b a ; m indenki ú gy tudta, hogy m egközelíthetetlen, s m ég a személyzet sem tudott semmit. Erőteljes, jó húsú, m eg n y e rő nő volt. Arca lassan sápadt lett a zárt lakás levegőjétől és hom ályától, bő re zsírosán fénylett. H o m lo k a k örül hamis hajból bodo ríto tt fürtö k rö p k ö d tek , ezek m egfiatalították ar cát, s valam iképp n em illettek telt form áihoz. M in dig vidám an, nyílt tekintettel já rt, szívesen eltréfált, de k özben tartó zk o d ó is tu d o tt m aradni, új mestersé ge sem változtatta meg. A vaskos beszéd m ég mindig felborzolta; és ha valamelyik neveletlen fiatalúr kö rülírás nélkül m egnevezte intézetét, m egsértődött és felháborodott. Szóval finom lelkű asszony volt, s ha ú g y bánt is a lányokkal, m int barátnőivel, időnként el-elm ondta: „ N o , talán m égsem ugyanabban a bo k orban találtak m in k e t.” H étk ö z n a p o k o n néha kocsit bérelt, s egy-két „lá nyával” kirándu lt; kivitte őket a kis folyó partjára, a V alm o n t völgyébe - hadd futkossanak a fűben! Ilyenkor olyanok voltak, m int az elszabadult iskolás lányok, kergetőztek, gyerekkedvvel játszottak, ré szegek lettek a levegőtől, m int a szabadult rabok. A fűbe he vered ve felvágottat ettek, majd almabort ittak rá, s am ik o r beesteledett, kéjes fáradtsággal, elérzékenyedve indultak haza; a kocsiban átölelték a m ad ám o t, drága „ a n y ju k a t” , aki csupa szívjóság és önfeláldozás. 278

A házba kétfclől is be lehetett ju tn i. Az egyik bejá rat a sarki zugkávéház volt, ezt csak esténként n y ito t ták ki a m a tró z o k és a nép számára. Az itteni különle ges forgalm at két lány látta el. A kávéházi m un k áb an egy Frédéric nevű pincér is segített nekik, szőke, csu pasz képű, bivalyerős g y e r e k : e g y ü tt vitték a bicegő asztalokhoz az italokat, nagy poharakban vagy félli teres kancsókban. A lányok az ivók ölébe telepedtek, átkarolták a nyakukat, s úg y biztatták őket, h o g y igyanak, csak igyanak! A többi lány (még h árm an voltak) kiváltságosabb, szinte arisztokratikus helyzetben élt; őket a m adám az első em elet vendégeinek tartogatta. Persze ha a kocsma teli volt, s az em elet üres, nekik is le kellett menni. A „Jupiter szalonban” gy ű lt össze a kisváros úri társasága; ezt a helyiséget kék papírkárpit díszítette s egy nagy k é p : a hattyú s alatta Léda. Csigalépcsőn le hetett ide feljutni. Az utcai bejárat jelentéktelen ajtaja előtt egész éjjel égett a rácsos, kicsi lámpás, megszóla lásig hasonló ahhoz, m elyet ném ely városban a falba mélyesztett M ária-szobrok előtt gyújtanak. Ö re g és nedves ház volt, kissé penészszagú, de a fo lyosókon néha kölnivíz illata lengett, s ha lent nyitva maradt az ajtó, m ennydörgésszerű robaj rázta meg a házat: a földszint vendégeinek részeg üvöltözése. Az emeleti urak ilyenkor nyugtalanul és u n d o ro d v a fin torogtak. A m ad ám családiasan érintkezett kedves emeleti vendégeivel; ő m indig a szalonban ült, érdekelték a befutó kisvárosi pletykák. A k o m o ly társalgást ked velte, s vele beszélgetni kellemes változatosságot je lentett, m íg a h á ro m lány csak összefüggéstelenül lo csogott. A m ad ám kom olyságától m ég azok a poca kos vendégek is fcliidültck, akik különben kétértel mű tréfák özönében adták át m ag u k at a tisztességes 2 79

és óvatos kicsapongásnak: egy pohárka likőrt szopo^ gatni és nyilvánosházbcli lányokkal szórakozni! Az emeleti h á ro m hölgy Fernande, R aphaéle és R ose volt, a Pipis R óza. A létszám kicsi; éppen ezért a m ad ám arra töreke dett, hog y m in degyik lány - m in t az áruminták - egy-egy női típust képviseljen, s m indegyik vendég megtalálja k öztük - ha ném i öncsalással is - női esz m ényét. Fernande volt a „szőke szépség” . Magas, telt, m ajdn em kövér parasztlány, szeplői makacsul virí tottak, túlságosan rövidre vágott, világos, színtelen kóchaja alig födte el k oponyáját, ez a haj a tilolt ken derre em lékeztetett. R aphaéle Marseille-ből, a k ik ötő éjszakáiból jött - ő lett a „szép zsidó lán y ” (a nélkülözhetetlen!). So vány volt, k iugró pofacsontján hatalmas piros festék folt. Fekete haját m arhafaggyúval fényesítette, s ha lántékára két fü rtö t tapasztott. Szeme szép lett volna, de az egyik hályogos volt. H ajlott o rr s erős állkapocs tette jellegzetessé arcát, s fent az a két, fehéren villogó hamis fog, m ely erősen kivált a régi fa színére emlé keztető, erősen m egsárgult fogsorból. N o és „Pipis R ó z a ” ? V é k o n y lábakon futkosó g ö m b ö c, csupa has, csupa háj. R e k e d t hangján reg geltől estig énekelt, az egyik percben érzelmes da locskát, a m ásikban m ár sikamlóst; végeszakadatlanul buta történetkéket locsogott: csak a k k o r nem be szélt, ha evett, s az evést csak a beszédért szakította meg. Ö r ö k k é m o zg o tt, k ö v é r volt és gyenge lábú, mégis gyors, m in t a m ó k u s; m indig nevetett, neveté se éles kis sikolyokkal b u g y b o ré k o lt, m ajd itt, majd o tt csattant fel, az egyik szobában, a padláson, lent a kávéházban, m in d e n ü tt s m inden ok nélkül. Louise, a „C sirk e ” , a földszinten szolgált. Társnője Flóra volt, a bicegő, akit leggyakrabban csak „Brics280

Icának” szólítottak. Louisc a népviseletet kedvelte, derekára nem zetiszínű szalagot k ö tö tt, m íg Flóra ál landóan valamiféle spanyol ruhában já rt, és vörös ha ját feltűzött rézpénzek ékesítették, ezek aztán m inden biccenésre m eg-m egcsendültek. Jelmezes farsangi mulatságra ö ltözött m osogatólánynak látszott m ind a kettő; nem voltak sem csúnyábbak, sem szebbek, mint bárm elyik falusi lány, igazi kocsmai szolgálók, a kikötőben csak ú g y em legették őket: „a két G ö -

dény”

Az öt lány persze féltékenykedett egym ásra, a béke mégis csak ritkán b o ru lt fel; a m a d ám bölcsessége és kiapadhatatlan derűje vigyázott rájuk. Ez volt a kisváros egyetlen ilyen intézm énye, s így a férfiak szorgalmasan látogatták. A m ad ám olyan illedelmes h a n g o t ü tö tt m eg házában, olyan m eg n y e rő és előzékeny volt m indenkivel, olyan jószívűnek ismerték, h o g y m ég bizonyos tisztelet is övezte. A m indennapos vendégek szívesen kiköltekeztek nála, büszkék voltak, ha valam elyiküket barátságával tü n tette ki. S ha ezek a férfiak napközben a hivatalban vagy az u tcán találkoztak, csak egym ásra kacsintot tak: - M a este! A szokott helyen! M intha ezt m o n d tá k volna: „Vacsora után a k ávéházban !” Szóval a Tellier ház nélkülözhetetlen volt, törzs vendégei ritkán m ulasztották cl az esti találkozót. H anem egy este, május végén, Poulin úr, a fakeres kedő, a volt polgárm ester, a legelső vendég zárva ta lálta a bejáratot. A kis rácsos lám pa n em égett; csend volt, m intha o daben t m indannyian m eghaltak volna. Először csak halkan k o p o g o tt, m ajd jó v a l erősebben. N em feleltek. Erre apró lépteivel lefelé indult az u t cán; a m ik o r a piacra ért, D u v e rt úrral találkozott, a hajótulajdonossal, ő ugyanoda indult. M ost vissza 281

m entek, de hiába. A közelükben hirtelen vad ordítozás tört ki; a m ik o r m egkerülték a házat, látták, hogy angol és francia m a tró zo k öklükkel verik a földszinti kávéház bezárt ablaktábláit. A két úr rö g tö n továbbállt, neh o g y belekeveredje nek valamibe. Halk pisszenés állította m eg ókét: T ou rnev eau volt, a halsózó; m egism erte és magához szólította a két urat. G yorsan elm o n d ták neki, mi a helyzet. T o u rn e v e a u -t érte a legérzékenyebb csapás: nős volt, családapa, szigorúan őrizték, csak szomba to n k én t osont ide, securitatis causa - m ondogatta tío rd e do k to rra célozva, aki egészségügyi okokból bizonyos m értékletes ö rö m ö k e t ajánlott neki. Éppen szom bat este volt, s m ost egy hétig várnia kell! A három férfi nagy kerülővel egészen a rakpartig sétált, ú tközben a bankár fiával, a fiatal Philippe-pel találkoztak (a fiú is törzsvendég volt), s Pimpesse úr ba b o tlottak, az adószedőbe. Összeverődve elindul tak a „zsidó u tc án ” , h o g y m ég egyszer szerencsét próbáljanak. De a feld ü h ö d ö tt m a trózok közben ost rom alá vették a házat, kövekkel dobálták, üvöltöz tek - és az öt „emeleti v e n d é g ” gyorsan visszafordult, s csak ide-oda ő d ö n g te k az utcákon. M ég D upuis akadt útjukba, a biztosítási ü g y n ö k és Vassc úr, a kereskedelmi törvényszék bírája; na g y o b b séta m ellett d öntöttek. Legelőször a m óló felé indultak. Egymás mellé ültek a g ránit mellvédre, és nézték, hogyan fodrozódik a víz. A sötétben habos tajték csillant m eg a hullám ok taréján, de a követke ző pillanatban m ár szétporlott, s az éjszakában, végig a m eredek part m entén szünet nélkül, egyhangúan niorojlott a sziklákhoz csapódó tenger. M ár jó ideje ültek irt, s lógatták az orru k at, a m ik o r Tourneveau úr kijelentette: Hát ez nem valami fényes mulatság! 282

N e m bizony! - felelte Pimpesse ú r; erre lassan visszaballagtak. V égigm entek a part fölött h úzódó úton, az E rd ő soron átvágtak a Zsilipköz fahídján, elhagyták a síne ket, és ismét kilyukadtak a piactérre; itt Pimpesse úr, az adószedő és T o u rn e v c au úr, a halsózó váratlanul Összeveszett. Egy go m b a m iatt vesztek össze, m ely ehető volt, s m elyet az egyik úr állítólag errefelé talált. A visszafojtott bosszúságtól m á r m in d a ketten in gerültek voltak, és talán egym ásnak esnek, ha a tö b biek n em lépnek közbe. Pimpesse ú r dühösen o tt hagyta őket; de néhány perc m úlva máris újabb szó váltás lángolt fel. Poulin úr, a volt polgárm ester és Dupuis úr, a biztosítási ü g y n ö k akaszkodott össze: vajon m ennyi jö v e d e lm e lehet az adószedőnek, és mennyit tud m ég mellékesen zsebre vágni? Csak ú g y zuhogtak a sértő szavak, am ik o r hirtelen félelmetes ordítozás viharzott feléjük: a m atró z o k m egunták, hogy o tt ácsorogjanak a bezárt ház előtt, s m ost k itó dultak a térre. P áronként jö tte k , egym ást átfogva; hosszú m enet volt, irtózatosan k á ro m k o d tak . Az urak beh úzódtak az egyik kapu alá, az ü v ö ltő horda az apátság felé vonult. Kiáltozásuk m ég sokáig hallat szott, csak lassan gyengült, m in t a távolodó vihar, s végül ismét csend lett. Poulin ú r és D upuis ú r acsarkodva m éregette egy mást, m ajd köszönés nélkül az egyik jo b b ra tarto tt, a másik balra. N égyen m aradtak, s m ost ismét m egindu ltak ösz tönösen a Tellicr ház felé. D e azt változatlanul zárva találták, ném a volt, kifürkészhetetlen. Egy békés, makacs részeg fáradhatatlanul kocogtatta a kávéház behúzott ablaktábláját, s ha rövid időre abbahagyta, halkan Frédéricet szólíthatta, a pincért. D e senki n em

283

felelt neki, s erre úg y határozott, hog y leül a bejárat lépcsőjére, és m egvárja, mi történik. Az urak m á r haza akartak m enni, am ik o r a zajon* gó m atró zo k ismét feltűntek az utca végén. A francia m atró z o k a Marseillaise-t ü vö ltötték, az angolok a Rule Britanniá-t. M e grugdosták a Tellier ház falait, m ajd - m in t egy csorda - a rakpart felé gom olyog* tak; itt azután a két nem zet összecsapott. A vereke désben az egyik angolnak eltörték a karját, egy fran ciának m egrepesztették az orrcsontját. A részeg m ég m indig a lépcsőn ült, és m ost csende sen sírdogált, ah ogyan az iszákosok és a duzzogó gyerekek sírnak. Az urak végre szétszéledtek. Lassan-lassan elcsendesült a felbolygatott városka. Itt-o tt egy-eg y percre m ég felcsattant egy hang, m ajd az is elhalt a távolban. Csak T o u rn ev ea u úr, a halsózó b o ly o n g o tt még egym agában. Kétségbe ejtette, hogy jö v ő szombatig várnia kell. Ki tudná, m ilyen csodában rem ényke d ett; elkeseredésében m á r a rendőrségre d ü h ö n g ö tt: n em volna szabad m egengednie, ho g y egy ilyen köz hasznú intézm ény, m ely felügyelete alá tartozik, zár va m aradjon. Visszafordult, egészen közelről vizsgálgatta a fala kat, kereste a m agyarázatot; és az ablaktáblán ekkor felfedezte a kiragasztott papírlapot. Gyorsan m eg g y ú jto tt egy viaszgyufát, és a következő nagybetűs, dülöngélő felírást o lv ash a tta : ELS Ő Á L D O Z Á S MI ATT Z Á R V A

M ost azután hazam ent; m egértette, h o g y vége. A részeg m á r aludt, hosszában elnyúlt a barátságta lan küszöbön. Valam ilyen ürüggyel m ásnap m indegyik törzs 284

vendég betért az utcába. Iratokat szorongattak a ke zükben, m in t a dolguk után siető em berek, és gyors oldalpillantással m indegyik elolvasta a titokzatos ér tesítést: „Első áldozás m iatt zárva.”

A m a d ám bátyja asztalos volt a szülőfalujában, Virville-ben, Eure m egyében. A m ik o r a m ad ám n a k még m egvolt a kocsmája Y v etot-ban, ő tartotta ke resztvíz alá bátyja kislányát, C o n sta n c e -o t; C onstance R iv et-t. A m ad ám is R iv e t lány volt. Az aszta los tudta, h o g y n ővérének jó l m e g y a sora, s ezért melegen tartotta a testvéri kapcsolatot, bár csak rit kán találkoztak. M in d k e ttő jü k e t eléggé elfoglalta a saját m unkája, s n agyon messze is laktak egym ástól. De m ost a kislány tizenkét éves lett, első áldozás előtt állt, s az asztalos úg y g o n d o lta : itt a kitű n ő alkalom , találkozhatnának; m egírta hát húgának, h o g y az ál dozásra feltétlenül várják. Szüleik m á r m eghaltak, a m adám n e m h anyagolhatta el keresztlányát, elfogad ta a meghívást. Bátyja, Joseph abban re m é n y k ed ett: kedveskedéseivel bizonyára sikerül megfőznie n ővé rét, aki végrendeletében talán ráhagyja v agyonát, hi szen a m a d á m n a k nincs gyereke. H ú g a mestersége egyáltalában n em sértette őt, k ü lönben itt a m ú g y sem tu d o tt róla senki. Ú g y beszél tek róla: „T ellier-né asszony jó m ó d ú polgárasszony Fécam p-ban” - s m in denki azt hitte, k ö tvényeiből él. Fécamp legalább húsz m érfö ldnyire esett Virvilletől, és a falusiaknak ez n ag y o b b távolság, m in t a vá rosiaknak az óceán. A virville-iek sohase ju to tta k messzibbre R o u e n n á l, a fécam p-iakat pedig semmi nem v onzotta az ötszáz családból álló kis fa lu b a : V ir-

285

vilié beleveszett a síkságba, s mellesleg egy másik me gyéhez is tartozott. Szóval sem m it n e m tudtak. D e ahog y közeledett az első áldozás napja, a ma dám egyszerre nehézségekkel került szembe. N e m volt, aki helyettesítse, m ert sohasem g o ndolt arra, h o g y akár egyetlen napra is m agára hagyja házát. T á vollétében feltétlenül k itö r az ellenségeskedés a föld szint és az em elet kö zött, Frédéric biztosan leissza m agát, és ha Frédéric részeg, egyetlen pillantásért is m egpofozza a vendégeket. Végül úg y határozott, m indenkit m agával visz, csak a pincérnek ad kétnapi szabadságot. Bátyját is m egkérdezte, s az sem tiltakozott; vállal ta, h o g y az egész társaságot elhelyezi egy éjszakára, így aztán szom bat reggel a nyolcórai gyors egyik m ásodosztályú kocsijában útra kelt a m a d á m és kí sérete. Beuzeville-ig m a g u k b an voltak, és fecsegtek, mint a szarkák. D e a fülkébe itt felszállt egy házaspár. A férfi öreg paraszt volt, kék kabátján fodros gallér, bő kabátujja csuklónál összeszűkült, és kis fehér hím zés díszítette. Magas, régi form ájú, feketéből inkább m á r vörösbe hajló, erősen borzas k ü rtő k alap o t viselt, egyik kezében hatalmas, zöld esernyő volt, a másik ban óriási kosár, am elyből h á ro m rém ü lt kacsa nyúj togatta ki a fejét. Felesége m ereven tartotta m agát fa lusi ruhájában. Csirkearcából csőrként m ered t előre az orra, m ozdulatlanul ült férjével szemben, és egé szen m egrendítette, h o g y ilyen előkelő társaságba került. A fülkében valóban káprázatosán ragy ogtak a szí nek. A m a d á m kék ruhában p o m p áz o tt, tetőtől tal pig kék selyemben, vállán olcsó, francia kasmírsál, a sál vöröslött, vakított, villogott. Fernande kockás skót ru hában fulladozott, derekát csak ú g y tudták bekapcsolni, h o g y m indannyian egyszerre préselték 286

és szorították, p e ty h ü d t m ellének két dom bja rengve folyt szét a ráfeszülő szövet alatt. R ap haéle toliakkal elborított kalapja egy m adárfé szekre em lékeztetett, és lila ruháján arany pikkelyek csillogtak - ez a keleties „toalett” jó l illett keleti v o násaihoz. Mellette Pipis R ó z a széles fodros, rózsaszí nű selymeiben kövérre dagadt gyereknek látszott, el hízott tö r p é n e k ; a két G ö d é n y pedig akár régi ablak fü g g ön yökben p o m p á z o tt volna, ezek az ágas-bogas rajzú fü g g ö n y ö k m ég a restauráció divatját idézték. M ost, h o g y a n ő k n em voltak egyedül a fülkében, viselkedésük méltóságteljessé vált, és m inden szavuk csupa em elkedettség l e t t : azt akarták, ho g y tiszteletre méltó h ölgyeknek tekintsék őket! D e Bolbccben m egint beszállt hozzájuk valaki, egy szőke pofasza kállas férfi, rengeteg gyűrűv el és aranylánccal s egy halom összeszíjazott viaszosvászon táskával; ezeket sorra felrakta a hálóba. V idám „jó p o fá n ak ” látszott. Köszönt, rájuk nevetett, és könnyedén m e g k é rd e z te : - A hö lgyek garnizont változtatnak? A kérdés m érhetetlenül felkavarta a társaságot. Legelőször a m a d á m nyerte vissza önuralm át, s h ogy a társaság becsületén esett sértést m egtorolja, szára zon vetette o d a : - Talán udvariasabban, uram ! - Bocsánat, zárdát akartam m o n d a n i. . . - m e n te getőzött az újonnan jö tt. A m ad ám hirtelenében nem talált megfelelő vá laszt, vagy talán úg y érezte, h o g y az elégtétel m egfe lelő, s ezért csak összeszorított ajakkal, méltóságosan biccentett. E k k o ra férfi, aki Pipis R ó z a és az öreg paraszt k ö zött ült, a h áro m kacsára kezdett h u n y o rg a tn i - azok még m ost is k in y ú jto ttá k fejüket a kosárból; am ik o r a pofaszakállas érezte, h o g y m indenki őt figyeli, oda nyúlt, s m egkaparta a h áro m kacsa nyakát, b o lo n 287

dozni kezdett a szerencsétlen állatokkal, h o g y m eg nevezesse a társaságot. - H át o tth a g y tu k a mi kis t ó . . . t ó . .. tócsán k at?. . . H áp, háp, háp! M eg akarjuk ismerni a kis nyársat?. . . H áp, háp, háp! Az ijedt kacsák hiába tekergették nyakukat, hogy kikerüljék a férfi becézését, s hiába próbáltak szaba dulni vesszőből font b ö rtö n ü k b ő l. M in d a hárm an egyszerre kétségbeesett, szorongó kiáltozásban tör tek ki: - H áp, háp, háp, háp! A lányokból kiro b b a n t a nevetés. Előrehajoltak, egym ást lökdösték, h o g y jo b b a n lássák a jelenetet - egészen felpezsdültek a kacsáktól. Az útitárs pedig nekibuzdulva kedveskedett, szellemcskedett és ingerkedett. Pipis R ó z a hirtelen beszállt a játékba, áthajolt a szomszédja térde fölött, és m egcsókolta a h á ro m állat csőrét. M ost a másik h á ro m is m eg akarta csókolni a kacsákat. A férfi térdére ültette a hölgyeket, sorra m eghintáztatta valam ennyit, beléjük csípett, s már tegezte őket. A parasztházaspár m ég riadtabb lett, m int a ka csák; szemük forgott, akár a m egszállottaké, m oc canni sem m ertek. Ö re g , ráncos arcuk m eg n em rándult, el n e m m osolyodott. E kkor az idegen - persze vigéc volt - újabb tréfát eszelt k i : nadrágtartókat kínált a lányoknak. Az egyik táskát rö g tö n le is vette a hálóból, e gykettőre kibon totta, s m ost j ö t t a cselfogás: a viaszosvászon táska harisnyakötőket rejtegetett. V olt o tt kék és rózsaszín selyem, vörös és lila, mályvás és pipacspiros, s m ind fémcsattal: két ara nyozott, ölelkező Á m orral. A lányok elragadtatva si koltoztak, m eg tap o g atták a m intadarab okat, s azon nal azzal az ősi kom olysággal forgatták valam ennyit, 288

ahogy csak a nők tudják vizsgálni öltözékük kelléke it. Egy-egy szempillantással, egy-egy elsuttogott szó v a l kértek egym ástól tanácsot, ug yan ú g y válaszoltak, siflég a m adám is vágyakozva forgatott egy narancssárga harisnyakötőt - ez szélesebb és tekintélyesebb volt, m in ta többi, igazi úrinőket megillető harisnya kötő.

Az ü g y n ö k türelmesen várakozott, s máris volt újabb ötlete. - Próbáljátok csak fel, kiscicáim! Viharos tiltakozás tám adt, a lányok rö g tö n lábuk közé szorították szoknyájukat, m intha erőszaktól tar tanának. D e az ü g y n ö k nem türelm etlenkedett, tu d ta, hogy m egfogta m adarait. N y u g o d ta n m o n d ta : - H á th a nem kell. . . nem kell. Viss/acsom agolhatom. M ajd ravaszul hozzátette: - D e aki felpróbálja, m egtarthatja. Méltóságosan, m erev derékkal tartották m agukat. A két G ödény azonban olyan szerencsétlennek lát szott, hogy m egism ételte ajánlatát. Különösen Bricskát g y ö tö rte a vágy, arca m indent elárult. Az ü g y nök egyenesen hozzá fordult: - Csak merészen, cicuskám! N ézd, ez a lila m e n y nyire illik a ruhádhoz! Bricska végre d ö n tö tt: felhajtotta szoknyáját, és m egm utatta o tro m b a lábát a ráncos, közönséges ha risnyában. Az üg y n ö k lehajolt, rákapcsolta a haris nyakötőt, először a térde alatt, majd magasabban, s közben gyengéden megcsiklandozta a lányt; Bricska m egborzongott, és fojtottan felsikoltott. A m ik o r a férfi végzett, átnyújtotta neki a lila harisnyakötőt. - N o , ki következik ? - kérdezte. Egyszerre kiáltották: - En! Én!

Pipis R ózával folytatta, aki valamilyen dagadt, 2 89

boka nélküli form átlanságot takart fel, igazi „hurka lábat” ahogyan R aphaéle g ú n y o lta ; Fernande-nak bó k o lt a vigéc, egészen lelkes lett a hatalmas con^ boktól. A szép zsidó lány v ék onyabb tibiája n em ara to tt ilyen sikert. Louise, a Csirke a férfi fejére borítot ta szoknyáját, a m ad á m n a k kellett m egintenie az i\m letlen tréfálkozókat. És végül ő, a m a d á m nyújtotta lábát, egy szép norm andiai lábat; telt volt és izmos. Az ü g y n ö k m eglepetten és elragadtatva m ély hódo lattal kapta le kalapját, az igazi francia lovag köszön tötte a pom pás lábikrát. A két paraszt szinte m eg d erm ed t, csak fél szemmel és pillanatokra m ertek odanézni; teljesen olyanok voltak, m in t két tyúk. A szőke pofaszakállas ügynök felállt, s váratlanul az arcukba kukorékolt. M in d vi harosan röhögtek. M otteville-ban az öregek végre lekászálódtak a vonatról kosarukkal, kacsáikkal és e rn yőjükkel; fel hallatszott, am ik o r az asszony táv o lo d ó b an odaszólt a férjén e k : - Szajhák! Ezek is abba az átkozott Párizsba men nek! R o u e n b a n a vigéc is leszállt, de akkorra m á r olyan mocskosán viccelődött, h o g y a m a d á m keményen rendreutasította. Le is vonta az erkölcsi tanulságot: - M ost m eg tanultuk, h o g y ne álljunk szóba az első jö ttm e n tte l. Oisselben átszálltak, és a követk ező állomáson már Joscph R iv e t várta őket, kétkerekű, kasos kordéját telerakta székekkel, s eléje befogta fehér lovát. Az asztalos udvariasan m egölelte a nőket, és sorban felsegítette őket a kétkerekű alkotm ányra. H árm an ültek hátul; az elülső székeket a m ad ám , a bátyja és R aphaéle foglalták el - Pipis R ó z á n a k n e m ju to tt ülőhely,Jól-rosszul a hatalmas Fernande térdére tele pedett. És a kocsi m egindult. D e a gebe neki-nekiru290

gaszkodó ügetésére a taliga ú g y rázkódott, h o g y a sZékek táncolni kezdtek, a padozat fel-feldobta az utasokat, akik jo b b ra -b alra dőltek, m intha csak bá buk volnának; ijedten fintorogtak, rém ülten sikol toztak, m ajd eg y-egy m ég vadabb rázkódásra szinte [flegnémultak. Görcsösen m egkapaszkodtak a tra gacs oldalában, kalapjuk hátukra, orru k ra, vállukra csúszott, és a ló csak m e n t-m e n t, előrenyűjtott fejjel, egyenes farokkal, ezzel a szőrét vesztett patk án y ta rokkal idő n k én t m eg-m egcsapta to m p o rát. Joseph Rávet pedig egyik lábát a rú dnak vetette, a másikat maga alá húzta, magasra em elt k ö n y ö k k el fogta a gyeplőt, torkából m induntalan valamilyen mély, gurgulázó, nógató hang tö rt elő, m ire a n y o m o ru lt pára fülét hegyezve, gyorsabb ügetésbe csapott át. Az út két oldalán zöldellt a vidék. H elyenk ént a vi rágzó repce sárga, hullám os abrosza terült el, egészsé ges, erős illat szállt a repcetáblákból, átható, édes illat, a szél messzire vitte. A magas rozsban kék fejű, apró búzavirágok bujkáltak, a lányok tépni szerettek vol na egy-két szálat, de R iv e t n e m állt meg. N éha m eg mintha egy-egy m ező t vérrel ö ntöztek volna: el árasztották a pipacsok. És a virágo któl színes síkon ott ügetett a fehér ló, m ö g ö tte a szekér, am ely m in t ha maga is egy óriás csokrot vitt volna, m ég lángo lóbb virágokkal. El-eltűnt egy tanya hatalmas fái közt, azután ismét előb ukkant a lo m b o k alól, és g ö r dült továb b a sárga és zöld vetés tengerében, a piros és kék virágok k özött, vitte a szekérnyi tarka aszszonyrakom ányt, tovahaladva a tűző napsütésben. Éppen egyet ü tö tt az óra, am ik o r m egálltak az asz talosműhely előtt. A lányokat összetörte az út, sápadtak voltak az éh ségtől, reggel óta m ég sem m it n em ettek. R iv e t-n é eléjük sietett, lesegítette őket, s am int földet értek, sorban m egölelte m indegyiket, m ajd fáradhatatlanul 291

csókolgatta sógornőjét, akit m agának akart lefoglal* ni. A m ű h elyben ebédeltek, innét m á r kivitték a gya* lupadokat, s a helyiséget előkészítették a holnapi la* kom ára. R e m e k tojásos lepénnyel kezdték, m ajd roston sült hurka következett, ezt k itűnő, fanyar alm aborral öb* lítették le; m indenki jó k e d v re derült. R iv e t koccin tásra em elte poharát, felesége ezalatt kínálgatott, a k o n y h áb a n m elegítette az ételeket, hozta és vitte a tá lakat, és oda-od ahajolt az asztalnál ülő k h ö z: - ízlik? A m űhely falához tám asztott deszkákból, a sarok ba söpört forgácshalm okból a gyalult fa szaga áradt, az asztalosműhelyek szaga, az a gyantás illat, mely olyan jó l átjárja a tüdőt. A vendégek a kislányt keresték, de ő a tem p lo m ban volt, s csak estére várták haza. A társaság erre felkerekedett, h o g y m egnézze a falut. Kicsi falu volt, széles utca vágta ketté. Talán tíz ház sorakozott az út m entén, itt helyezkedtek el a falu boltjai: mészáros, szatócs, asztalos, kocsm áros, a fol tozóvarga és a pék. Az út végén állt a tem p lo m , kö rülötte keskeny sávban a tem ető, kapuja előtt négy hatalmas hársfa, óriás á rnyékot vetve. Egyszerű, stí lus nélküli te m p lo m volt, k varckőbő l építették, tor nyát pala b orította. U tá n a rö g tö n a határ követke zett, facsoportok közé szórt tanyák. R iv e t csak hétköznapi m űhelyruháját viselte, de azért szertartásosan karját n yú jto tta húgának, és nagy méltósággal vezette. Feleségét egészen felkavarta R ap haéle aranyszálas ruhája, a lány mellette ment, m íg másik oldalán Fernande lépkedett. Pipis R ó z a a kis g o m b ó c hátul tipegett Csirkével és Bricskával, aki m á r fáradtan sántikált. A falusiak kiálltak a kapuba, a gyerekek n e m ját 292

szottak tovább, egy fü g g ö n y t félrehúztak, m ö g ö tte színes fejkendőben kilesett valaki, egy vaksi, m a n k ó val bicegő öregasszony keresztet vetett, m int a k ö rmenet előtt, m indnyájan hosszan követték tekinte tükkel a szép városi hölgyeket, akik olyan messziről jöttek a kis R iv e t lány első áldozására. Az asztalos te kintélye ro p p a n t n a g y o t nőtt. A m ik o r a m enet a te m p lo m elé ért, gyerekének szállt fe lé jü k : v ékony hangocskák sivították a magas ság felé Isten dicséretét; de a m a d á m intett, m enjenek to v á b b : n e m szabad a kis k e ru b o k at zavarni. Bejárták a határt. Joseph R iv e t sorra m u to g atta a nagyobb birto k o k at, elm ond ta, m it hoz a fold, és inennyit az állatok, végül hazavezette a nőket, s azok végre elhelyezkedtek az asztalosék házában. Csak szűkén fértek cl, m in d enhová ketten j u t o t tak. Ú gy határoztak, h o g y R iv e t a m űhelyben alszik, a gyaluforgácsokon; felesége egy ágyban a sógornőjé vel, a szomszéd szobában m eg Fernande és Raphaéle. Louise-nak és Flórának a konyhában j u to tt egy föld re d o b o tt matrac, végül Pipis R ó z a abba a sötét lyuk ba került, mely a lépcső fölött bújt meg. Mellette még egy ilyen kis fülke volt, az első áldozásra készülő kislánynak szánták erre az éjszakára. A m ik o r a kislány hazajött, csóközön fogadta, m indegyik nő becézni, sim ogatni akarta azzal a szomjúsággal és kiö m lő gyöngédséggel, azzal a szak szerit kedveskedéssel, am i a v o naton is feltört belőlük, am ikor a kacsákat csókolgatták. M in degyikük a tér dére húzta, finom szőke hajában turkáltak, heves, ösztönös odaadással ölelgették. A gyerek értelmesen, ájtatosan, a gyónásban nyert feloldozástól m eg e rő södve tű rt m inden t, engedelm esen és m agába száll tán. A nap fárasztó volt, vacsora után gyorsan lefeküd 293

tek. Szinte te m p lo m i áhítattal a földek végtelen csöndje szállt a kis falura, békés, m in d e n t átható, csillagokig érő csend. A lányok az otth o n i intézmény zajos estéihez szoktak, s m ost valósággal m eg rendül tek az álom ba süllyedt táj nyugalm ától. B ő rü k m eg m e g b o rz o n g o tt, de n em a hidegtől; ez a borzongás m egzavart, nyugtalan szívük m agányából jö tt. A m in t kettesével ágyba kerültek, átölelték egy mást, m intha csak védekeznének, nehogy elnyelje őket a föld m ély, n y u g o d t álma. Fent, a tető alatt Pi pis R ó za, egyedül feküdt sötét kam rájában; nem szokta m eg, h o g y üres karokkal aludjék el, szorongó bizonytalanság és félelem erősödött benne. Alom talanul fo rg o ló d o tt, s ek k o r feje körül, a deszkafalon átszűrődve, elfojtott zokogás ért hozzá - m intha egy gyerek sírt volna. R ó z a megijedt, halkan átszólt. M eg-m egcsukló, vék o n y hangocska felelt. A kislány volt; eddig m indig az anyjával aludt, s m ost félt a sö tét kam rában. Pipis R ó z a b o ldogan felkelt, és óvatosan tapoga tózva, n e h o g y felébresszen valakit, m egkereste a gyereket. O d av itte meleg ágyába, m agához szorítot ta, csókolta és becézte, kitö rő gyengédsége szinte el borította a lánykát. Közben m aga is m eg n y u g o d o tt, és végre ő is elaludt. És az első áldozásra készülő kis lány így feküdt reggelig, az utcalány meztelen mel lén. Hajnali ö tk o r harsányan m egszólalt a te m p lo m kis harangja; Angelusra csendített. A harangszó feléb resztette a vendég hölgyeket, akik m áskor a délelőt tö t is átaludták, m e rt csak így pihenhették ki az előző éjszakát. A falubeliek m ár talpon voltak. Az asszo n y o k g ondterhelten néztek át egym áshoz; óvatosan m u to g atták a kicsi muszlinruhácskákat, melyeket m erevre kem ényítettek, m in t a kartont, és a hatalmas g y e r ty á k a t- e z e k e t k ö zépütt arany rojtos selyemcso 294

kor díszítette, a viaszrudat o tt alkalmasan ki is farag o k , h o g y jó l megfoghassák. A nap m ár magasan ra gyogott a m élykék égen, de a láthatár széle m ég ró zsállott az éppen elszálló hajnaltól. Az ólak előtt ty ú kok kapirgáltak hatalmas csapatokban, itt-o tt egyegy ragyo gó n yakú, fekete kakas nyújtogatta vörös taréj os fejét, időnként m eglebbentette szárnyát, és nekieresztette fémes csengésű hangját; a többi rö g tö n válaszolt neki. A szomszéd falvakból közben egyre érkeztek a kétkerekű kordék. M indenfelől jö tte k a nagyra n ő tt norm andiai asszonyok sötét ruhákban, m ellükön ke resztbe k ö tö tt csipkckendővcl, a ken d ő k et elöl régi ezüsttű fogta össze. A férfiak hétköznapi z u b b o n y u kat húzták az új, szárnyas kabátra vagy a régi zöldre, sa z u b b o n y alól kilóg ott az ünnepi ruha két szárnya. A lovakat b ek ö tö tté k az istállókba, és az országút mentén kétoldalt sorakoztak a k ü lönböző rozoga fa lusi alkalm atosságok: kétkerekű ko rdék, födelcs k o csik, rázós taligák, a le gkülönbözőbb ko rú és form ájú szekerek, részben orra bukva, részben a farukon csü csülve, égnek m eredő rudakkal. Az asztalosmester háza nyüzsgött, akár egy m é h kas. A lányok blúzban és alsószoknyában szaladgál tak, k ib o n to tt hajjal; hitvány, rövid hajuk m ár fakó cs töredezett volt. O k öltöztették a gyereket. Az m eg m ozdulatlanul állt az asztal tetején, m íg a madám ide-oda röpdöső csapatát irányította. M e g mosdatták, megfésülték, kib o d o ríto tták , felöltöztet ték, millió gom bostűvel ráncolták a ruháját, össze csípték a bő derekat, elvégezték az utolsó simításokat is. Majd am ik o r m indennel elkészültek, leültették ál dozatukat, s kiadták a parancsot: m eg ne m occanjon! Ezután az izgatott lányok elrohantak, és saját m a g u kat kezdték cicomázni. A kis tem p lo m b a n ismét harangoztak. Az olcsó 295

harangocska törékeny hangja olyan rem énytelenül törek edett a magasságba, m int a gyenge emberi hang; ham arosan beléveszett a végtelen kékségbe. Az áldozó gyerekek kirajzottak a k apukon, és m egindultak a községháza felé, a két iskola is ugyan ebben az épületben volt. A falu egyik végén a köz ségháza, másik végén az Isten háza. A szülők ünneplőben, kissé félszegen, az örökkön m u n k á lk o d ó és g ö rn y ed ő testek nehézkes m ozdula taival követték gyerekeiket. A kislányok hófehér fátylakba vesztek - ruhájuk, m int a tejszínhab. A fiúk m eg - pom ádéval leragasztott hajukkal - parányi pincérekhez hasonlítottak, óvatosan, szétvetett lábbal lépkedtek, h o g y rövid, fekete nadrágjuk m eg ne gyúródjék. Az volt a dicsőség, ha sok messziről érkezett rokon vette körül a g yereket; az asztalos diadala teljes volt. C on stance-ot a T ellier-had követte, élén a m adám mal. R iv e t karját n yújtotta nővérének, felesége R aphaélc m ellett m ent, Fernande R ózával, a m enetet a két G ö dény zárta le; a kis csapat fenségesen vonult, m int egy díszruhába bújt vezérkar. A falu m egrendü lve bám ulta őket. Az iskolában a lányok a kedves n ő v é r főkötöje m ö g é sorakoztak, a fiúk a tanító kalapja után igazod tak. A tanító szép em b e r volt, megjelenése tiszteletet keltő. Istent dicsőítő énekre zendítve indultak cl. A fiúk haladtak elöl két oszlopban, az orra bukott kocsik sorfala között, u tánuk a lányok, ugyanolyan rendben. A falusiak tiszteletteljesen a városból éikezett hö lgyeket engedték előre, akik rö g tö n a kicsik után lépdeltek, m intha m ag u k is a m enethez tartoz nának: h á rm an balról és hárm an jo b b ró l. R u hájuk úgy harso gott a fényben, m in t egy kib o m ló tűzijá ték. A m in t beléptek a te m p lo m b a , a falusiak szinte 296

eszüket vesztették. T o lo n g tak , forgolódtak, taszigálták egym ást, h o g y láthassák őket. M ég az ájtatosak is ámultak, s hangosan beszéltek - a Tellier ház lányai nak ruhája pom pázatosabb volt, m int az énekesek karinge. A bíró saját padját ajánlotta fel, az első padot a szentély m ellett: abba ült be a m a d á m sógornőjé vel, Fcrnande-dal és R aphaéle-lel. Pipis R ó z a és a két Gödény az asztalossal a második padba telepedett. A te m p lo m szentélye közben m egtelt térdeplő gyerekekkel, külön kerültek a fiúk s külön a lányok. A kezükben tarto tt gyertyák ide-oda hajladozó lán dzsákra em lékeztettek. K özépütt, a kottaállvány előtt, h á ro m férfi állt, és öblös han g o n énekelt. Éktelenül m e g n y ú jto tták a csengő latin szótagokat, kitarto tták az ám enek á-ját, igyekezetüket a fafúvók egyhangú, véget n e m érő szólama tám ogatta, és az öblös rézkürtök velük har sogtak. Éles gyerekhang felelgetett nekik; idő n k én t egy fiatalabb pap a szentélyben felállt székéről, fején négyszögletes b irétum , m o rm o lt valamit, m ajd újra leült, m ire a h á ro m énekes ismét rázendített, a hatal mas, n y ito tt gregorián é nekkönyvre m eredve, m ely egy forgatható, fából faragott sas kiterjesztett szár nyain n y u g o d o tt. N a g y csend tám adt. V alam ennyien - szinte egyet len m ozdulattal - térdre ereszkedtek: m egjelent a misét m o n d ó pap. Ö re g volt, tiszteletet ébresztő, fe hér hajú; a baljában ta rto tt kehely fölé hajolt, előtte lépkedett a két piros ruhás ministráns, m ö g ö tte az énekesek na g y o b b csoportja, o tro m b a bakancsaikban felsorakoztak a szentély két oldalán. A m ély csöndben megszólalt egy kis csengettyű. A mise m e gkezdőd ött. A pap lassan jö tt- m e n t az ara nyozott szentségház előtt, m indannyiszor térdet haj tott, öreges, m eg tö rt, rem egő hangon, d ü n n y ö g v e énekelte a bevezető im ákat. A m in t elhallgatott, az 2 97

énekesek és a kígyószerűen m eghajlított fafúvó egy^ szerre szólaltak m eg, s m ost m ár a férfiak is énekeltek a te m p lo m b an , halkabban és alázatosabban, ahogyan a h ív ő k h ö z illik. És egyszerre az összes jelenlevőkből, m ind en szív ből k ib u g g y a n t és a magasság felé tö rt a Kyrie Eleisón. A kiáltás k irobbanó ereje m egrázta az ód o n bol tozatot, a levegőben felkavarodott a k o rh ad ó fa finom pora. K int a palatetőre tű z ö tt a nap, és a kis te m p lo m valósággal kem encévé vált; a nagy élmény, a szorongó várakozás, a k im ondhatatlan titok köze ledte összeszorította a gyerekek szívét, s fojtogatta az anyák torkát. A pap, aki közben rövid időre leült oldalt a szen télyben, m ost ismét felm ent az o ltár lépcsőin, ősz ha ja ezüstösen csillogott fedetlen fején, m egrem egő m ozdulatokkal lépett elébe a titokzatos pillanatnak. A hívek felé fordult, és kitárt karral intette őket: „ O rate, fratres! Im ádkozzatok, testvéreim !” M ind nyájan im ádkoztak. Az öreg pap egészen halkan m o rm o lta a fenséges és felfoghatatlan szavakat; a csengettyű egyre szólt. A térdre b o ru lt tö m eg Istent hívta - a gyerekek m ajd n e m elájultak a szorongató feszültségtől. Ez volt az a pillanat, a m ik o r Pipis R ó z a kezébe te m ette arcát, és hirtelen eszébe ju to tt anyja, gyerekko ri falujuk te m p lo m a és az ő első áldozása. Feltámadt benne az a nap, a m ik o r m ég olyan kicsi volt, hogy szinte belefulladt fehér ruhájába - és sírva fakadt. Ele inte csendesen sírt, pillái alól lassan szivárogtak a k ö n n y e k ; de gazdagodó emlékeivel m cgindultsága is nőtt. M ár feszülő nyakkal, ziháló mellel zokogott. Elővette zsebkendőjét, m eg tö rö lte szemét, orrát, és száját n y o m k o d ta , h o g y ne sikoltson fel - m indhi ába! H örgésrc em lékeztető hang szakadt ki torkából, s két m ély, szívet tépő sóhaj felelt rá. Louise-t és Flo298

rát, akik mellette térdeltek, u gyanazok a távoli em lé kek ro h am ozták, s m íg könnyeik bőven om lo ttak , fel-felnyögtek. De a kö n n y e k ragadósak; csakham ar a m a d á m is azt érezte, h o g y szempillái nedvesek. S ó gornője felé fordult, és látta, h o g y az egész pad sír. Az átváltozás pillanata volt, a pap felm utatta az Ú r testét. A gy erekek belekábulva, izzó áhítattal vetet ték m a g u k a t a kő k o ck á k ra ; és a kis te m p lo m b a n mindenfelé egy feleség, egy anya, egy n ő v é r enge dett a szívekbe tipró élm ény csalogató varázsának, a szép, térdeplő városi hölgyek csuklása és nyögése fel kavarta őket, sorra elővették kockás pam utzsebken dőiket, s bal kezüket erősen odaszorították d o b o g ó szívükre. Pipis R ó z á n a k és a többi lánynak könnyei úg y ra gadták m agukkal a töm eget, ahogyan a szikra kap bele az érett búzatáblába. Férfiak, nők, öregem berek , legények - ünneplő ruhájukban - pillanatok alatt mind zokogtak. M intha csak fölöttük lebegett volna a t ito k : valam ilyen szétáradó lélek, a láthatatlan lény csodálatos érintése. E kkor a te m p lo m kórusáról rövid koppanás hallat szott: a kedves n ő v é r im a k ö n y v é re ütve je lt ad o tt az áldozásra; a gyerekek isteni láztól vacogva közeled tek az Ú r asztalához. Hosszú sorban letérdeltek. Az öreg pap - kezében az aranyozott áldoztatókehellyel - m eg in d u lt előt tük: két ujjával o d a -o d a n y ú jto tta nekik a szent os tyát, Krisztus testét, a világ megváltását. A kicsinyek görcsös, ideges fintorokkal nyito tták fel szájukat, sze müket behunyták, m ár egészen sárgák voltak, álluk alatt a hosszúkás, fehér vászonkendő m e g -m e g re m e gett, m in t a víztükör. A te m p lo m hajóján hirtelen az őrjöngés hullám ve rése futott át: önkívületben v e rg ő d ő em berek m o ra

2 )) í í

ja, elfojtott sikolyok, felviharzó zokogások. A szélvU har zúdul így az erdő fái közé. A pap m ozdulatlanul állt, két ujja kö z ö tt o tt m arad t az ostya - őt is megbe* nította a pillanat. - ím e, az Ú r! Az Ú r leszállt közénk! - suttogta m agában. - Itt van, és m egny ilatko zott. Könyörgé-. semre leszállt az ő térdeplő népéhez! M egszállottan egy im át m o rm o lt, szavakat sem ta lált hozzá; égő szenvedéllyel, egészen m élyről szállt fel a fohász, fel-fel a magasságba. A nnyi hittel, olyan lázban fejezte be az áldoztatást, ho g y lába m cg-m egcsuklott, s a m ik o r végre ő maga is ivott U rán ak véréből, elön tötte a végtelen hála. Hívei lassan m e g n y u g o d ta k m ö g ö tte. Az éneke sek, méltóságteljes fehér karing ükben, ismét folytat ták szólamaikat, de hangjuk kissé bizonytalan és m eg in d u lt volt, s a fafúvó is rekedtebben szólt, m int ha ő is sírna. E k kor a pap felemelte jo b b ját, csendet intett - vé g ig m e n t a boldogság önkívületébe zuhant áldozok kettős sora közt, egészen a szentély rácsáig. A hívek - zajos széktologatással - leültek, m inden ki hangosan az o rrá t fújta. A m in t m eglátták a papot, elhallgattak, s ő megszólalt halkan, kissé fátyolozott h an g o n : - Kedves fia im ! Kedves lá n y a im ! G y e re k e im ! Éle tem legnagyo bb ö rö m é t szereztétek ma nekem , szí v em m élyéből köszönöm . Éreztem , h o g y hívásomra az Ú r leszállt közénk. Eljött, itt volt velünk, betöltöt te lelketeket, kö n n y ek re indított! E gyházm egyém legöregebb papja vagyok, s ma legboldogabb is. Egy csoda tanúi voltunk, igazi, fenséges, nagy csodáé. U g y a n a b b a n a pillanatban, am ik o r a mi Jézusunk először foglalta el ezeknek a g y e rm ekeknek testét, a Szentlélek, az égi galam b, Isten lehelete érintett meg 300

titeket, betöltött, m eg rag ad o tt, m eghajlított, m in t a sZél a nádat. M ajd a két pad felé fordult, ahol az asztalos vendé gei ültek, s csengőbb h an g o n fo ly ta tta : - K ülönösen nektek köszön öm , drága leányaim, akik olyan messziről jö tte te k ! A ti hitetek, a belőle tek kicsorduló já m b o rsá g volt m in d a n n y iu n k n a k a magasztos példa. H ív eim tanultak tőletek, a ti m e g indultságtok átfűtötte a szíveket, ez a nagy nap nél kületek talán n e m is kapta volna m eg isteni bélyegét. Néha elegendő egyetlen kiválasztott b árány, s kedvé ért az Ú r m eglátogatja nyáját. Hangja elakadt, de m ég hozzátette: - Legyen az ő keg yelm e veletek. Á m en. És visszatért az oltárhoz, h o g y befejezze a misét. M ost m ár m indenk i kifelé igyekezett. A gyerekek közt is nyugtalanság tám adt, belefáradtak a hosszan tartó feszültségbe. Éhesek is voltak, szüleik is lassan el-eltűntek: n em várták m eg az utolsó evangélium ot, hogy befejezzék az ü nnepi ebéd előkészületeit. Egyre tö b b en tolo n g ta k a kijáratnál, zajosan cso szogtak, s a n ö v ek v ő lárm án elhatalm asodott az éneklő n orm an d iai kiejtés. A m ik o r a te m p lo m ajtajá ban végre m egjelentek a kicsinyek, a tö m e g ketté vált, m indegyik család rávetette m agát a sajátjára. Constance-ra egy szekérre való nő zúdult, k ö rü l fogták, valam ennyien egyszerre ölelgették. K ü lö n ö sen Pipis R ó z a szorongatta hosszan. V égül m e g ra gadta egyik kezét, a m a d á m a másikat. R aphaéle és Fernande m egem elték hosszú muszlinszoknyácskáját, h o g y ne húzza m aga után a p o rb a n ; Louise és Flóra zárták be a m enetet R ivet-név el. És a kislány magába szálltán elindult a díszkísérettel - s benne az Isten. A lakom át a m ű h ely ben tálalták, kecskelábakra helyezett hosszú deszkákon. 30i

A n y ito tt utcai ajtón behallatszott az ünn eplő falu vidám zajongása. M in d e n ü tt ettek s ittak. Minden ablak m ö g ö tt ün neplők ülték körül az asztalt, és han gos beszéd ö m lö tt ki m indenfelől a m egrészegült há zacskákból. A férfiak m ár ingujjban ültek, tele poha rakkal nyakalták a tiszta alm abort, s m in d e n ü tt akadt néhány gyerek, itt két kislány, a m o tt két kisfiú, aki ket szüleik egym áshoz küldtek vendégségbe. A forró déli fényben idő n k én t egy-egy szekér zörg ö tt át a falun, vén gebe húzta neki-nekirugaszkodva; a keresztbe rakott deszkán a kocsis só várán nézte a hivalkodó m ulatozókat. Az asztaloséknál kissé ta rtó zk o d ó b b volt a jókedv, itt m ég n em szállt el teljesen a délelőtti meghatottság. Csak R iv e t ö n tö tte m agába felszabadultan az italt. A m a d á m egyre az ó rát nézte; n e m szerette volna, ha ez a m ásodik nap is m u nkátlanu l telik el: - A három -ötvenötössel indulun k, h o g y este Fécam p-ban legyünk. D e R iv e t m indenképp en el akarta terelni figyel m üket, vendégeit o tt akarta tartani m ég éjszakára is. A m a d á m o t azonban n em lehetett szórakoztatni; ha üzletről volt szó, ő n e m ismerte a tréfát. Alig itták m eg a kávét, máris kiadta a parancsot, h o g y a lányok gyorsan készüljenek el, m ajd a bátyjá hoz fordult: - T e m eg rö g tö n fogj be! És m aga is felállt, h o g y rendbe hozza magát. A m ik o r visszajött, R iv e t-n é m á r várta, a kislány ról akart vele beszélni. A beszélgetés hosszúra nyúlt, de sem m it nem határoztak. R iv e t-n é ravaszkodott, hazugul érzelgett, a m ad á m azonban - térdén Constance-szal - sem m ilyen kötelezettséget n e m vállalt, csak bizonytalanul ígérgetett: igen, igen, m ajd gon dol rá, de hiszen bőv en van idejük, m ég találkoz nak .. . s más efféléket. 30 2

A kocsi késett, s a lányok sem jelentkeztek. Sőt fentről nagy viháncolás, lökdösődés, kiáltozás, tapso

ld hallatszott. Az asztalosné kinézett az istállóhoz, jjol az a kocsi - a m ad ám pedig felm ent az emeletre. R ivet kigo m b o lk o zv a, részegen erő lk ö d ö tt, hog y lekapja Pipis R ó z á t - a lány dü löngélt a nevetéstől. A két G ö d é n y az asztalos karjába csim paszkodott, s a lelkére beszélt, a délelőtti szertartás után sértette őket ajelenet. D e R aphaéle és Fernande egyre piszkálták a férfit, belegörbültek a nevetésbe, a hasukat fogták. Fel-fclvisítottak a részeg em b er m inden sikertelen kí sérletére. A férfi egészen m egvadult, arca kivörösö dött, illetlenül s egészen d u rv án visszalökte a beléje kapaszkodó két lányt, egyre azon e rőlködött, h o g y leráncigálja Pipis R ó z a szoknyáját, s közben részegen dadogta: - T e mocskos, te. . . hát n em akarsz? A m a d á m felháborodva r o n to tt közéjük, vállon ragadta bátyját, s olyan erővel lökte ki, hog y az a fal nak esett. Egy perc m úlva hallották, h o g y az asztalos az u d varon friss kútvizet zúdít a fejére; am ik o r m egjelent a kétkerekűvel, m ár egészen lecsillapodott. U g y a n ú g y helyezkedtek el, m in t előző nap, s a kis fehér ló szapora, táncoló lépteivel m egindult. A dús ebédtől elteltek, de most, a szétöm lő délutá ni fényben jó k e d v ü k ismét felszabadult. A rozoga kocsi m inden döccenésére nag y o k at nevettek, m egmegbillentették egym ás székét, percenként kitö rt a viharzó kacagás: m ég csiklandozta őket az asztalos si kertelen próbálkozása. Az ő rült fény szinte zu h o g o tt a földekre, m ajdnem belevakultak. A kerekek felkavarták a p o rt - a kocsi már messze já rt, de két hosszú szalag m ég soká lebe gett az országút felett. Fernande - aki szerette a muzsikát - arra kérte Pi303

pis R ó zá t, hogy énekeljen valamit. A lány jó k e d v ű ^ ka p o tt bele A kövér meudoni plébános-lw. De a madáj^ rászólt, a mai naphoz nem tartotta illőnek a klipig - Énekelj inkább egy Béranger-dalt! R ó z a tű n ő d ö tt, s pillanatok alatt határozott - re. kedt hangján rázendített Öreganyám nótájá-ra: Öreganyám egy ünnep este, L e c s ú sz v á n p á r k o r t y jó it al ,

Dalolt, fejével billegetve: Hej, én is voltam fiatal ! De már oda, hiába, Két szép kövér karó ni, És lábam dundi szára. És ifjúi korom! A lányok karban ismételték, a m adám vezette őket: De már oda, hiába, Két szép kövér karom, És lábam dundi szára, És ifjúi korom! - Ez aztán a nóta! - kiáltotta R iv et, akit megint felpezsdített az élénk ritmus. Pipis R óza máris foly tatta : A n y ó ! hát kend is csókolt? mondja! - Úgy ám! bár későn nyílt a szám, Csak tizenöt éves koromba, Egy szép álmatlan éjszakán! M in d eg y ü tt üvöltötték a visszatérő sorokat. Rivet lábával verte a taktust a kocsirúdon, és a g yep lővel a fehér gebe h á tá n : az m eg - m intha őt is elkapta volna 304

a ritmus - vágtatni kezdett, vadul száguldott, és le-' fordította a lányokat a kocsi fenekére, egyiket a m ásík tetejébe. Bolond nevetéssel tápászkodtak fel. És folytatták a dalt, torkukszakadtából b ö m b ö lté k : végig a szántó földeken, a forró ég alatt, az érett gabonatáblák k ö zött; s a kis ló, m intha m egveszett volna, ahányszor visszatért a refrén, m indannyiszor nekirugaszkodott, s kivágta csodálatos, százméteres galoppját, utasai nagy gyönyörűségére. Az út mellett egy-egy k ő tö rő felegyenesedett, és a rostáló sodronyháló m ö g ü l utánanézett az ü völtöző, megvadult kétkerekűnek, am int elviharzott előtte a porfelhőben. Az állomáshoz érve leugráltak, az asztalos elérzéken yült: - Kár, igazán kár, h o g y e lm e n te k ! M ég jó l elbo londozhattunk v o ln a . . . A m ad ám o ktatóan m egjegyezte: - M indenn ek m e gvan a m aga ideje, n em b o lo n dozhatunk örökké! Az asztalosnak jó ötlete tám adt: - T u d o d , m it? J ö v ő hónapban m eglátogatlak Fécam p-ban! A lattom osan Pipis R ó z ára kacsintott, szeme máris nedves és m o h ó volt. - Csak sem m i b o lo n d sá g ! - h ű tö tte le a m adám . - H a akarsz, eljöhetsz, de tisztességesen kell viselked ned! R iv e t n em felelt, de am int m eghallották a vonat füttyét, sorba ölelgetni kezdte őket. A m ik o r Pipis Rózához ért, m indenáron a száját szerette volna megkapni, a lány azonban csak nevetett, ajkát össze szorította, és m inden kísérletre gyorsan elkapta a fe jét. Az asztalos m agához szorította, de n em érte el célját: kezében ta rto tt nagy ostora állandóan zavarta, 305

s am íg R ózával b irkózott, kétségbeesetten hadoná* szott vele a lány háta m ög ö tt. - Beszállni R o u e n felé! - harsogta a vasúti tiszt. Felkapaszkodtak. V ékony sípolás hallatszott, am ire a m ozdony azonnal hatalmas füttyel válaszolt; a gép nagy zajjal köpte a gőzt, a kerekek lassan, látható erőlködéssel m egm ozdultak. R iv e t v égigfutott az állomás tornácán, ki egészen a korlátig, h o g y m ég egyszer láthassa Pipis R ó z át. És a m ik o r a női portékával m e g rak o tt kocsi elhaladt előtte, m eg pattinto tta ostorát, és ugrálva, teli tüdővel énekelni kezdte: De már oda, hiába, Két szép kövér karom, És lábam dundi szára, És ifjúi korom! Nézte, nézte, hogyan távolodik egy lobogó fehér zsebkendő.

3 Az elégedett lelkiismeret békés álmával hazáig a lu d ta k ; frissen és üdén érkeztek meg, a m inden esti m unkára készen - a m a d á m n em is fojthatott el egy megjegyzést: - Azért m ár u n ta m a famíliát. . . E gy kettőre m egvacsoráztak, m ajd felöltve lenge m unkaruhájukat, várták m egszokott vendégeiket; a kis lámpa kigyulladt, a „ M a d o n n a -lá m p a ” , s tudtul adta m in d e n k in e k : a nyáj m eg té rt az akolba. Egyetlen pillanat alatt szétfutott a hír - titok, ho gyan történt, titok, ki terjesztette. Philippe, a bankár

306

baráti figyelmességgel, küldönccel értesítette"fourneveau urat, a család rabját. A halsózónál vasárnaponként ott vacsoráztak u n o katestvérei, ezen az estén m ár a feketekávét itták, amikor a küldönc m egérkezett a levéllel. T o u rn e veau úr izgatottan szakította fel a borítékot, és elsá padt; a levél csak néhány szóból áiit, ceruzával vetet ték p a p írra : A tőkehal-szállítmány megkerült. A hajó befutott a ki kötőbe. Kitűnő üzlet! Rögtön jöjjön! Zsebébe túrt, húsz centim e-ot n y o m o tt a küldönc markába, hirtelen fülig vörösödött. - El kell m en n em ! - m ondta. O d an y ú jto tta feleségének a rövid, titokzatos üze netet. Csengetett. - G yorsan, gyorsan! A felöltőm et és a kalapom at! - kiáltott a cselédre. S alig ért le az utcára, futni kezdett. Egy sanzont fútyörészett. O ly a n türelm etlen volt, h o g y az utat kétszer olyan hosszúnak érezte, m in t máskor. A Tellier házban állt a bál. A földszint zengett a ki kötőbeliek fülsiketítő lármájától. Louise és Flóra azt sem tudták, kihez forduljanak, itt is felhajtottak egy pohárral, a m o tt is, m ég soha n em igazolták ennyire nevüket: a G ödényt. És m indenki egyszerre hívta őket! Alig tudták, kivel tartsanak; úgy látszott, fá rasztó éjszaka vár rájuk. Az em eleten a baráti k ö r m á r kilenc ó rak o r teljes volt. Vasse úr, a kereskedelmi törvényszék bírája, a madám állandó, epedő, de plátói szerelmese halkan csevegett im ádó ttjával az egyik sarokban; m ind a ketten ú g y m osolyogtak, m intha éppen m ost értet ték volna m eg egymást. Poulin úr, az egykori pol gármester térdén lovagoltatta Pipis R ó z át, m íg a 307

lány, szem befordulva vele, rö vid ujjaival fehér pofa szakállában turkált. A felcsúszott sárga selyemszoknya alól kivillant meztelen com bja, és szinte világí to tt a férfi fekete szövetnadrágján; piros harisnyáját kék szalag szorította le: a vigéc ajándéka. A hatalmas Fernande v égigdőlt a pam lagon, lába Pimpesse ú r hasára, dereka a fiatal Philippe mellényé re nehezedett, jobbjával átkarolta a fiú nyakát, bal kezével cigarettáját tartotta. R aphaéle a biztosítási ü gyn ö k k el, D upuis úrral be szélgetett, s tárgyalásukat ezzel a m ond attal zárta le: - J ó , drágám , ma este nag y o n szívesen. M ajd gyors pergéssel egym agában végigkeringő zött a szalonon, és felkiáltott: - M a este m in d e n t. . . A m it csak akartok! H irtelen k iv á g ó d o tt az ajtó, és T o u rn e v ea u ú r lé pett be. Harsány, lelkes kiáltás fogadta: - Éljen T ourneveau! És R aphaéle, aki m ég m indig forgott, ráborult a mellére. A halsózó vad öleléssel rántotta magához, felemelte, m in t a pelyhet, és egyetlen szó nélkül vitte át a szalonon, ki a hátsó ajtón, m ajd eltűnt élő terhé vel a szobákhoz vezető lépcsőn - m indenki tapsolt. Pipis R ó za , aki eddig a volt polgárm ester tüzét élesztgette, s jo b b ró l-b alró l pofaszakállába kapasz kodva, h o g y a feje ne inogjon, csókolta, egyre csó kolta - tanult a j ó példából, és a fülébe súgta: - Légy te is bátor! Az öreg fiú erre felállt, m eghúzogatta mellényét, s m íg a lány után m ent, zsebében m egbújó pénze kö zött kotorászott. Fernande és a m a d á m egyedül m aradt a négy férfi val. A fiatal Philippe elkiáltotta m agát: - Pezsgőt fizetek! Hozasson fel h á ro m palackkal, m adám ! Fernande ráfonódo tt, és arcához simult: 308

^ J ó lenne táncolni. . . Játszanál? A bankárfiú a sarokban hallgató régi spinéthez ült, £S nyöszörgő belsejéből rekedt, érzelgős k erin gőt csalt ki. A hatalmas Fernande az adószedőt vonta m a gához, a m a d á m pedig Vasse úr kaijára tám aszko dott, s a két pár csókolózva keringett. Vasse úr valaha a nagyvilágban forgott, értett a b ó k o k h o z , és a m a jám elbűvölten nézte őt, tekintete máris „ igen”-t mondott, és ez a szótlan „ig en ” szemérmesebb és éde sebb volt, m in t a kiejtett szó. Frédéric m egjelent a pezsgővel. P u k k a n t az első dugó, és a bankárfiú a négyes első hangjait ü tö tte le a spinéten. A négy táncos társaságbelien, illedelmesen, m éltó sággal já rta a táncot, forogtak, hajladoztak, bókoltak. M ajd nekiültek az ivásnak. E k k o r újra m egjelent közöttük T o u rn ev ea u úr, m ost m ár elégedetten, m egkönnyebbülve, sugározva. D erülten k iá lto tta : - N e m tu d o m , mi bújt R a p h a é le - b e . . . D e ma es te igazán rag y o g ó form ában v a n ! S am ik o r feléje n y ú jto ttak egy poharat, egyetlen hajtásra k iitta : - Ez aztán ita l! így élnek az u r a k ! Philippe hirtelen gyorspolkára váltott át - és T o u r neveau ú r ú g y m egfo rgatta a szép R aph aéle-t, ho g y a lány szinte a levegpben repült, Pimpesse és Vasse urak is fellobogó tűzzel folytatták. E gy-egy pillanat ra a párok m egálltak a kandalló előtt, h o g y benyakaljanak a pezsgőből; m á r-m á r úg y látszott, h o g y ez a tánc ö rö k k é tart. D e nyílt az ajtó, és belépett Pipis Róza, gyertyatartóv al a kezében. K ib o n to tt hajjal, ócska papucsban, ingben jö tt, izgatottan és pirosán. - Én is táncolni a k a r o k ! - kiáltotta. - H át az öreged? - kérdezte Raphaéle. - Az? Alszik!. .. R ö g tö n elalszik! 309

És felrántotta D upuis urat, aki tétlenül üldögélt a pam lagon. A polka újra felviharzott. D e a pezsgő m ár elfogyott. - Fizetek egy palackot! - harsogta T o u rn ev eau úr. - Én is! - jelentkezett Vasse úr. - C satlakozom ! - zárta be a sort D upuis úr. M indenki tapsolt. Felhozták a pezsgőt, s m ost kezd ő d ö tt csak a tánc. N éha-néha m ég Louise és Flóra is felszaladt, gyorsan körü lkeringőztek a szalonban, m íg vendégeik lent türelm etlenül követelték őket. Visszafutottak a kocs mába, s a szívük tele volt bánattal. Éjfélkor m ég m indig táncoltak. N éha az egyik lány eltűnt, s ha keresték, m ert valaki táncolni akart vele, ak k o r vették csak észre, h o g y valam elyik férfi is hiányzik. - H á t ti ho n n an jö ttö k ? - kérdezte m ókásan Phi lippe, am ik o r Pimpesse úr belépett Fernande-dal. - M egnéztük, ho g y an alszik P o u lin ! - vágta rá az adószedő. A visszavágásnak nagy sikere volt; sorjában vala m ennyien felm entek az em eletre, hol az egyik, hol a másik lánnyal, h o g y m egnézzék, ho g y an alszik Pou lin. A zok ma éjjel m indannyian m eglepően engedé kenyek voltak. A m ad á m lehunyta szemét, hosszú, bizalmas beszélgetésbe m erült a sarokban Vasse úrral, úgy látszott, m egegyezésük végső részleteit tisztáz zák. Végre éjfél után eg y k o r a két nős úr, Tourneveau és Pimpesse kijelentették, ho g y hazam ennek, és fizet ni akarnak. D e csak a pezsgőt számlázták; és azt is hat frankjával, a rendes tíz frank helyett. Elképedtek ezen a nagylelkűségen, m ire a madám ragyogva felelte: - Nincs m indennap első áldozás! 1881

Illés Endre fordítása

Családi gyász EN FAMILLE

A neuillyi vicinális elhagyta a M aillot-kaput, és most a Szajnához vezető fasor mellett pöfögött. A m agányos kocsi elé fog ott kis m o z d o n y m in d u n ta lan sípolt, h o g y eltisztuljanak az útjából, k ö p k ö d te a gőzt, és lihegett, m in t aki futás közben kifulladt; d u gattyúi serényen zakatoltak, m intha csak vaslábakon futna. A lko n y o d ó , nyári nap m elege nehezedett az útra, a levegő m ozdulatlan volt, mégis fehér, krétás, sűrű, fojtogató és forró por em elkedett a magasba, rátapadt a verejtékes bőrre, m e g k önn yeztette a sze met, behatolt a tüdőbe. Sokan kiálltak a kapu elé, o tt rem éltek frissebb levegőt. A kocsi ablakait leeresztették, és a gyors m ozgás ban a fü g g ö n y ö k ide-oda csapódtak. Csak néhányan ültek bent (ilyen meleg n ap o k o n az utasok inkább a tetőt vagy a kocsi peronját választották). K övér nők terpeszkedtek itt, nevetséges ruhákban, azok a külvá rosi polgárasszonyok, akik a hiányzó ra n g o t alkalomszerűtlen m éltósággal p ótolják; és itt utaztak a hivataltól fáradt férfiak, arcuk sárgás volt, testük g ö rbedt, egyik válluk kissé fe lh ú z ó d o tt: egész életükben íróasztalok fölé hajoltak. A nyugtalan, szom orú ar cok családi g o n d o k ró l, örökös pénzzavarról, vég képp m egfeneklett rem ényekről árulkodtak, vala mennyien a szegény, k o p o tt ö rd ö g ö k seregébe tar toztak, szűkölködve, nehezen éltek az olcsó, meszelt

3ii

házakban, házuk előtt keskeny virágágy, körülöttük Párizs szeméttelepei. A kocsiajtó mellett alacsony term etű, elhízott, púk fadt arcú férfi ült, hasát szétvetett lába közé helyezte, fekete ruháján kitüntetést viselt - magas, sovány, ha* nyag öltözetű alak beszélgetett vele, alaposan elpiszk o ló d o tt fehér vászonruhában, megviselt panam a ka lapban. Az előbbi férfi lassan tagolta a szavakat, aka dozva, m intha d adogn a; ez volt Caravan, segédhiva tali tisztviselő a tengerészeti m inisztérium ban. A má sik valam ikor egészségügyi tisztként szolgált egy ke reskedelmi hajón, majd itt, a courbevoie-i köröndön telepedett le, s a kö rn y ék szerencsétlen lakosságát ve szélyeztette bizonytalan orvosi ismereteivel, miket kalandos élete folyam án szedett fel. C henet-nek hív ták, s ő d o k to rn a k szólíttatta magát. Sok mindent suttogtak róla. C aravan úr a hivatalnokok szabályos életét élte. H a rm in c éve já rt be hivatalába, m inden reggel ugyanazon az úton, ugyanazokkal az emberekkel, akik ugyanígy hivatalukba siettek; és esténként u g y a n o tt tért vissza, m egint csak ugyanazok az arcok kerültek eléje; látta, m int öregszenek m eg valamenynyien. A S aint-H onoré negyedhez érve, a sarkon min dennap m egv ette krajcáros napilapját, majd két zsemlét vásárolt, azután úgy lépett be a minisztéri um ba, m in t az elítélt, aki jelentkezik, hogy fogságát kitöltse; besietett szobájába, nyugtalanul, örökké szorongva, nem szidják-e m eg valam ilyen hibáért, am it tud tán kívül k övetett cl. Élete egyhang ú rendjét sem m i n em borította fel; nem is érdekelte sem m i, csak a hivatal, az előlépteté sek, a jutalm azások. A k árhol volt, a minisztériumban vagy családja körében (m ert feleségül vette egyik tisztviselőtársa lányát, persze h o z o m á n y nélkül), 312

mindig csak a „szolgálatról” beszelt. A butító m in dennapi m u n k átó l elsorvadt agyvelőben n em tám adt más gondolat, rem ény, álom, csak olyasmi, am i a hi vatallal állt összefüggésben. D e a szolgálat ö rö m é t valami m élyen m e g ro n to tta : a segédhivatalban az igazgatói és a helyettes igazgatói íróasztalokat m in dig a tengerészeti felügyelők csípték el, a „ b á d o g o sok”, ahogyan ezüst sujtásaikért gúnyo lták őket. Es ténként, vacsora közben kem ény en fejtegette felesé gének: m ilyen m éltánytalan helyzet az, h o g y olya nok kapnak Párizsban íróasztalt, akiknek a tengeren volna a h e ly ü k ; felesége m egosztotta vele g y ű lö lk ö dését. M ár öreg volt, de eddig m ég soha nem vette észre, hogy élete e lm últ; az iskolát észrevétlenül váltotta fel a hivatal, a tanárok helyébe a főn ö k ö k léptek, az előbbiek előtt reszketett, az u tóbb iaktól rettenetesen félt. Ha ezekhez a hivatali zsarnokokhoz be keilett lépnie, egész testében re m e g e tt; a soha nem szűnő fé lelemtől félszeg lett, alázatos, s időnként ideges dado gás fogta el. Párizst csak annyira ismerte, m in t a vak koldus, akit kutyája reggelenként ug yan ahhoz a k apuho z ve zet; és ha krajcáros lapja a napi esem ényekről és b o t rányokról tudósította, ezeket úgy olvasta, m in t k ü lönböző valószínűtlen történeteket, am iket csak a kishivatalnokok szórakoztatására eszeltek ki. M in d e ne a „ re n d ” volt, n em ta rto z o tt egyetlen párthoz sem, reakciós volt, s ellensége m inden újításnak, a politika n em érdekelte, lapja különben is ú g y tálalta a politikai fordulatokat, ahogyan m egfizették; s am i kor esténként ismét hazafelé indult a Champs-Elysées fasorában, úgy bám ulta a sétálók hullám zó tö m e g é t és a fogatok áradását, m in t a hazájától messzire sza kadt utazó, aki idegen országba került. Ebben az évben töltö tte be kötelező harm incévi 313

szolgálatát, és ja n u á r elsején m egkapta a becsületrend keresztjét; a katonás szellemű közigazgatás így ju tá k mazza a hosszú és nyom orúságos szolgálatot (hű szol* gálatnak n e v e z ik ): az iratcsom ókhoz láncolt szomo rú kényszerm unkát. A váratlan kitüntetés után egé szen új szemmel s tö bb tisztelettel nézte m agát; szakí to tt régi szokásaival. Levetette világos nadrágjait és tarka m ellényeit, ezután csak fekete n adrágot viselt és hosszú redingote-ot, m elyen jo b b a n érvényesült a széles, vörös szalag. M inden reggel m egb o ro tv álk o zott, több go nddal tisztogatta k ö rm eit, kétnapon ként váltott fehérn em űt - m egadta az illendőségnek és a rendjelnek (amit m ost m ár ő is viselhetett), ami megillette. Egyik napról a másikra teljesen új Cara van lett, kim o sd ott, fenséges és leereszkedő. „A kitü n tetése m !” - m o n d o g a tta odahaza. Olyan kevély lett, hog y ingerelte m inden szalag, am it má sok g o m b ly u k á b a n látott. Legjobban a külföldi ki tüntetések bosszantották - „m eg kellene tiltani, hogy Franciaországban ezeket viseljék” - , s különösen ha ra g u d o tt C henet doktorra, akivel a vicinálison estén ként összeakadt, és akin m indig fityegett valamilyen szalag: fehér, kék, narancssárga vagy zöld. A két férfi különben az Arc de T rio m p h e -tó l Neuillyig m indig ugyanarról beszélt. M a is, m in t tegnap előtt: először a helyi panam ákat tárgyalták m eg, ezek m in d k e ttő jü k et felbosszantották; a neuillyi polgármester m aga is nyakig benne volt a különböző ügyekben. A zután - aho gyan ez m á r orvos társaságá ban elkerülhetetlen - C aravan a betegségek fejezetére tért át; m indig rem énykedett, ho g y felcsippenthet eg y-k ét ingyentanácsot, s ha jó l kezd hozzá, és nem leplezik le ravaszkodását: ak k o r k o m o ly orvosi diag nózist is. Egy idő óta úgyis nyug talanította az anyja. Az öregasszony m ind gyak rabb an elájult, s ilyenkor

hosszabb ideig eszméletlen m a ra d t; kilencvenéves” volt, m égsem vigyázott magára. Magas kora elérzékenyítette C aravant. - Ezt aztán kevesen érik meg, ugye? - kérdezgette folyton C h en et „ d o k to r t” . És bo ldo g an dörzsölte kezét, nem m intha azt kí vánta volna a jó asszonynak, ho g y örö k k é éljen; in kább az b o ldo g íto tta, h o g y anyja hosszú élete szép ígéret: 6 is soká fog élni. M ajd így folytatta: - O , az én családom ban m indenki hosszú életű! Ha n em ér baleset, én is csak öregségem re halok m eg, ezt biztosan tud o m . Az egészségügyi tiszt szánakozó pillantást vetett útitársára - elnézte k iv ö rö sö d ö tt arcát, hájas nyakát, petyhüdt, kö v é r com bjai közé hulló pocakját, az elpuhult, öreg hivatalnok gutaütésre kijelölt, zsírral töltött testét - piszkos szalmakalapját fején hirtelen hátrább lökte, és gúnyosan felnevetett. - N e m olyan biztos, kedves bará to m ! N e m olyan biztos! Édesanyja szikár asszony, m aga pedig hájas puhány! C aravan feldúltan elhallgatott. A vicinális b e fu to tt az állomásra. A két barát le szállt, C hen et azt ajánlotta, igyanak m eg egy pohár ürmöst a G lobe-kávéházban, szem ben az állomással, ez a kávéház v olt m in d k ettejü k törzshelye. A tulaj donos, jó barátjuk, két ujját n y ú jto tta feléjük, m e g szorították a kasszán sorakozó üvegek felett, m ajd az egyik asztalhoz ültek, ahol h á ro m férfi m á r dél óta dom inózott. N é h á n y barátságos m o n d a to t váltottak, nem m arad t el a „M i újság, m i újság?” A zután a do minózók folytatták a játszm át, ők m eg ham arosan jó estét kívántak. A já ték o so k fel sem néztek, csak n y ú j tották a kezüket. M in d k etten hazafelé indultak va csorázni. 315

Caravan a courbevoie-i k ö rö n d m ellett lakott, egy kétem eletes házban; földszintjét egy fodrász bérelte K ét szoba, ezenkívül az ebédlő s a k o n y h a : ennyi, bői állt a lakás. M egragasztott székek vándoroltak helyiségről helyiségre, aszerint, hol v olt rájuk szük ség ; itt élt C aravanné, s állandóan takarított, m íg ti. zenkét éves lánya, M arie-Louise és kilencéves Philippe-A uguste kint rohangált a fasor árkában és pocsolyáiban, a k ö rn y ék összes kis csirkefogójával. C aravan a m ásodik em eleten helyezte el anyját, kit fösvénységéről m indenfelé ism ertek; olyan sovány volt, m in tha az Isten, a m ik o r m egterem tette, az öregasszony zsugori elveit alkalm azta volna. Mindig rosszkedvűen m atatott, egyetlen napja n e m m últ el veszekedés, d ü h ro h a m o k nélkül. O tt állt az ablak ban, s ha a szomszédok csak kiléptek a kapun, rögtön beléjük k ö tö tt: piszkolta a kofákat, utcaseprőket, a gyerekeket, akik aztán ú g y álltak bosszút, h o g y csa patostul követték, a m ik o r v ég ig m e n t az utcán, és in gerkedve o rd íto z tá k : „ R o n d a banya! R o n d a ba n y a !” A házi m u n k á t egy k ap k od ó , szeles kis normandiai cseléd végezte, aki a m ásodik em eleten aludt, hogy a közelben legyen, ha valami baj érné az öregasszonyt. A m ik o r C aravan hazaérkezett, felesége flanellron g gy al az üres szobákban szerteszórt mahagóni székeket dörzsölgette; tisztogatási láza m ár idült be tegséggé fajult. Kezén állandóan cérnakesztyű fitye gett, fejét tarka szalagos fő k ö tő díszítette, a főkötő örökösen egyik fülére csúszott, s ahányszor csak m eglepték, a m ik o r viaszkolt, kefélt, fényesített vagy m osott, m in d ig ezt ism ételte: Én n em v ag yo k gazdag, nálam m in den egysze rű, az én fényűzésem a tisztaság, de ez m in d e n t pótol! M eg átalk o d o ttan gyakorlatias volt, m indenben 6 vezette férjét. Esténként a vacsoraasztalnál, m ajd ké 316

sőbb az ágyban hosszan m eg tárg yalták a hivatali ese m ényeket, s bár C aravannál húsz évvel fiatalabb volt, a férfi ú gy b ízott benne, m in t lelkiatyjában; m inden tanácsát m egfogadta. Ezt az asszonyt sohasem m o n d h a ttá k szépnek, de most csúnya vo lt: csúnya, kicsi, soványka. T ehetség telenül öltözött, s így m ég az a kevés kívánatosság is veszendőbe m ent, am it ügyesebb ruhák k id o m b o rít hattak volna. Szoknyái rendszerint félretekeredve lógtak rajta; sokat vakarózott, s ezt m in d en ho l m e g tette, n e m bánta, ha látják - ez a szokás m á r-m á r ide ges kényszerré erősö d ött benne. D e volt valami, am it mégis m eg en g ed ett m a g á n a k : selyemszalagok árada ta k av arg o tt o tth o n i, hatásvadászó főkötőin. A m in t m egpillantotta a férjét, felállt, barkója táján két oldalról m egcsókolta. - D rág ám , n e m felejtettél el bevásárolni Potinnél? A férfi kétségbeesetten ro g y o tt az egyik székre; m egint elfelejtette, m ár negyedszer. - Á tk o z o tt ü g y! - hajtogatta. - Á tk ozo tt! Egész nap rágo n do lok , s h a j ö n az este, m indenestül kihull belő lem ! Vigasztalannak látszott, de felesége csitította: - S em m i baj, drágám , m ajd holnap eszedbe ju t! Különben m i újság a m inisztérium ban? - N a g y újság van! M eg in t egy bádogost neveztek ki helyettes ig a z g a tó n a k ! A n ő k o m o r lett. - M elyik osztályon? - A külföldi beszerzésnél. C aravanné felcsattant: - A k k o r hát R a m o n helyére került! É ppen ezt szántam ne k e d !. . . H át R a m o n ? N y u g díjazták ? A férfi dadogva felelt: - N y u . . . nyu g díjazták . . .

317

Az asszony kitört, főkötője egészen a vállára csú* szott. - H át ennek vége, m egette a fene! Itt m ár nem nő fű! És h o g y hívják azt az alakot? - Bonassot-nak. Az asszony a tengerészeti é v k ö n y v után n y ú lt - a k ötet m in dig kéznél volt - , fellapozta: „Bonassot. - T o u l o n , szül. 1851. - T an u lm á n y a it befejezte 1871. - Felügyelőhelyettes 1875.” - Látta ez az alak valaha is a tengert? A kérdésre C aravan felderült. Jók e d v é b e n rengett a hasa. - M in t Balin! C sakúgy, m in t Balin, a főnöke! - És hangos nevetéssel ismét elm o nd ta a régi történetet, am in az egész m inisztérium m u latott. - N o , ezeket aztán nem k üldeném ki ellenőrző út ra, ho g y végigvizsgálják a szajnai hajóállomáso kat . . . m ég tengeribetegséget kapnának a kis átkelő hajókon ! D e az asszony k o m o ly m aradt, m intha n em is hal laná; m o rg o tt, és lassan vakarta az állát. - Csak elő tu d n án k kaparni egy képviselőt! Ha a parlam entben m eghallanák, mi folyik o tt nálatok, tu d o m , a m iniszter is belebuknék. A lépcsőn üvölteni kezdtek a gyerekek, a mondat megszakadt. M arie-Louise és Philippe-A uguste meg elégelték a pocsolyákat, és m ost pofozkodva, egymást rugdosva jö tte k fel a lépcsőn. A ny ju k dühösen kiro hant, m egragadta karjukat, vadul m egrázta őket, m ajd m in d k e ttő t belökte a szobába. A m in t m eglátták apjukat, hozzászaladtak, Cara van hosszan, g y ön g éd en átölelte ő k et; azután leült, gyerekeit térdére ültette, és beszélgetni kezdett ve lük. Philippe-A uguste csúnya kis p o ro n ty volt, kócos, tetőtől talpig maszatos kis hülye. M arie-Louise máris

318

az anyjára hasonlított: ú gy beszélt, m in t ő, u g yan azokkal a szavakkal, m ég a m o zdulatait is utánozta. Ő is így kezdte: - M i újság a m inisztérium ban? Apja jó k e d v ű e n felelte: - R a m o n b arátod, aki m in den h ó nap ban nálunk ebédel, itthagy m inket, kislányom ! Új igazgatóhe lyettest kaptunk. A kislány felnézett apjára, koraéretten, szánakozva m o n d ta : - H át m egin t m eg elő zö tt valaki! C aravan m ár n e m nevetett, elhallgatott. A ztán fe leségéhez fordult, aki m ost az ablaküveget tisztította. Másról kezdett beszélni. - H át a m am a ? Jól van? C aravanné letette a tiszto gatóro ng y ot, m e g fo r dult, m egigazgatta hátába lógó főkötőjét, ajka rem e-

gCtt:

- Igen, igen, beszéljünk csak az anyádról! Szépen elbánt velem! Feljön hozzám ez a Lebaudinné, a b o r bély felesége, kölcsönkér egy csom ag k e m én y ítő t, s míg én kim egy ek, anyád elkergeti. K épzeld csak, azt kiáltotta feléje: „K o ld u s!” H át én is m e g m o n d ta m aztán az ö r e g n e k ! D e ő úgy tett, m intha n e m hallaná, mert m indig ezt teszi, ha az em b er m eg m o n d ja a m a gáét! N e m süketebb, m in t én, hidd el! Csak tetteti! De elárulta m agát, m e rt rö g tö n felm ent a szobájába, egyetlen szót sem szólt. C aravan úr zavartan hallgatott. A kis cseléd ro n tott be e k k o r : kész a vacsora! A férfi elővette a seprő nyelet, o tt állt m ind ig a sarokban, s h árom szo r felkoJ)ogott a m ennyezetre, h o g y figyelmeztesse anyját. Átm entek az ebédlőbe, és iíjabb C aravanné kiosztot ta a levest; várták az öregasszonyt. D e az ne m jö tt, s a leves hűlt. C sendben enni k ezdtek; a tány éro k ki

319

ürültek, m ost m egint vártak. C aravanné mérgében férjére tá m a d t: - A karattal teszi! És te m indig v éded. .. A férfi m egszeppent, h o g y m eg int a két asszony indulata közé kerül: felküldte hát M aric-Louise-t a n ag y m am áh o z, s m ozdulatlanul ült a helyén, szemét lesütötte, m íg az asszony ingerülten veregette késével talpas poharát. Egyszerre felpattant az ajtó, a gyerek egyedül jött vissza, elfulladtan, és egészen sápadtan hadarta: - A n ag y m a m a leesett a földre! Caravan felugrott, szalvétáját az asztalra dobta, máris ro h a n t felfelé a lépcsőn, súlyos, sietős léptei csak ú gy d öngtek. Felesége valam ilyen gonosz anyóscselre g yan a k o d o tt, ő lassabban követte, s csak megvetéssel v o no g atta vállát. Az öregasszony egész hosszában arcra borulva te rült el a szoba közepén, s a m ik o r fia m egfordította, m ozdulatlan és kiszáradt volt, bőre sárga, ráncos és cserzett, szeme csukott, fogait összeszorította - meg m erevedett, sovány testével o tt feküdt előttük. C aravan m á r o tt térdelt m ellette, és ezt nyöszö rög te: - M am a! Szegény m am a! D e a fiatal C arav ann é csak m egtekintette, s legyin tett: - U g y a n ! M eg in t elájult. . . H id d el, m eg akarta zavarni a vacsoránkat, ez az egész. A testet az ágyra em elték, egészen levetkőztették, m ost valam ennyien dörzsölni kezdték, C aravan, a fe lesége, a cseléd. D e hiába erőlködtek, az öregasszony n em tért eszméletre. E k k or R osalie-t elszalajtották C h en et d o k to rért. C h en et Suresnes felé lakott, a rak parton. Messziről jö tt, soká vártak rá. D e végre is itt volt; m egnézte, m eg tapo g atta az öregasszonyt, meg hallgatta a szívét, azután ezt m o n d t a : 32 0

- M eghalt. Caravan rö g tö n a holttestre zuhant, heves zokogás rázta, görcsösen csókolgatta a m e g m e re v e d e tt testet; olyan bő áradással sírt, h o g y kö nnyei vastag cseppekben csorogtak végig anyja arcán. Ifjabb C aravan n ét illendő kis sírógörcs fogta cl, férje m ö g ö tt állva halkan fel-felnyögött, és makacsul dörgölte szemét. Caravan felpuffadt arccal, gyér, összetúrt hajával, az őszinte fájdalom tól végleg m egcsúfulva, hirtelen felegyenesedett. - D e . . . de biztos benne, d o k to r? . . . Egészen biz tos? Az egészségügyi tiszt rö g tö n az ágyhoz lépett, a céhbeliek ügyességével m egforgatta a holttestet, mint a kereskedő, aki az áruját m u to g atja: - Nézze, kedves b a rá to m !. . . N ézze csak a sze mét! Felhúzta a szemhéjat, és ujjai közt ismét rájuk vil lant az öregasszony tekintete, sem m it n em változott, talán csak a pupillája lett tágabb. C aravan m e g b o r zongott, szíve görcsösen m eg rán d ult, C h enet m e g ra gadta az aszott alsókart, m egpróbálta, h o g y ujjait erőszakosan szétfeszítse, haragosnak látszott, m intha ellenkeznének vele. - És nézze ezt a k e z e t! . . . N y u g o d t lehet, én soha sem tévedek ilyesmiben! C aravan fetrengve ismét az ágyra ro g y o tt, m ármár b ö m b ö lv e zok o go tt. Felesége ezalatt - tovább sírdogálva - a szükséges tennivalókhoz látott. K özelébb tolta az éjjeliasztalkát, szalvétát terített rá, a fe hér ken dő re négy g y ertyát állított, m eg gy ú jto tta őket; a kandalló tü k re m ö g ü l elő hú zott egy puszpángágat, s azt vízzel telt tányérkába, a g y erty ák k ö zé helyezte; a tányérkába csak tiszta vizet tö ltött, m ert n em volt szenteltvize. N é h á n y pillanatig tű n ő

321

dött, m ajd csipetnyi sót is d o b o tt a vízbe, m intha ez zel valam iképpen m egszentelné. A m ik o r végzett a halált m egillető díszletezéssel, m ozdulatlanul megállt. Az egészségügyi tiszt, aki ed dig szótlanul segített neki a rendezkedésben, most halkan ezt m o n d ta : - V igyük el innen C aravant. Az asszony beleegyezően b ó lin to tt, odalépett fér jéhez; az m ég m indig térdre roskadva zokogott; egyik karja alá az asszony nyúlt, a másikat Chenet fogta. Először egy székre ültették, felesége h om lokon csókolta, és halkan biztatgatta. M ajd az egészségügyi tiszt vette át a szót és az asszony é r v e it: erőt, bátorsá got, belenyugvást tanácsolt, szóval m indazt, amivel az ilyen m egsem m isítő csapások pillanataiban nem rendelkezünk. A zután m in d a ketten ismét belekarol tak, és kivezették. C aravan ú g y sírt, m in t egy öreg gyerek, görcsösen csuklott, teljesen ernyedt volt, karja lógott, erőtlenül b otorkált. V alahogy lejutott a lépcsőn, de azt sem tudta, m it tesz, csak gépiesen em elgette a lábát. M ost odaültették az asztal mellé, szokott karosszé kébe, csaknem üres tányérja elé. A m aradék levesben m ég o tt volt a kanala; és ő o tt m aradt, m ozdulatla nul, bárg y ú n poharára m eredt, sem m ire n em tudott gondolni. C aravanné az egyik sarokba h ú z ó d o tt a doktorral, a form aságok után érdek lő d ött, gyakorlati tanácso kat kért. V égül C henet, aki ú g y látszott, valamilyen marasztalásfélére várt eddig, vette kalapját, s közöl ve, h o g y m ég n e m vacsorázott, köszönt, és indulni készült. Az asszony felkiáltott: - O , m aga m ég ne m vacsorázott? M arad jo n hát, m aradjon! Eszi azt, am it m i. . . N a g y o n szerényen élünk, de ezt úgyis tu d ja. . . 322

C henet szabadkozott, de az asszony n e m enged te el. - Itt kell m aradnia! Az ilyen pillanatokban jólesik, ha barátaink m ellettünk vannak. A ztán m aga talán rá tudja venni az u ram at, ho g y összeszedje magát. N a gyon fontos, h o g y m ost erős legyen. A d o k to r m eghajolt, letette kalapját. - így igen! így elfogadom , asszonyom! C aravanné néhány utasítást ad o tt a fejét vesztett Rosalie-nak, azután ő is asztalhoz ült; „ ú g y teszek, m intha ennék, csak ne m h a g y h a to m egyedül a d o k to rt!” - ny u g ta tta m eg m agát. A kihűlt levessel kezdték. C h enet m ég egy tányér ral kért. A zután egy tál lyoni pacal je len t m eg, bőven áradt belőle a hagym aillat. C aravanné is elszánta m a gát, ho g y ezt megízleli. - Pom pás! - m o n d ta a doktor. Az asszony m osolygott. - U g y e ? - A ztán férjéhez fordult. - Egyél te is né hány falatot, szegény A lfredom , hadd kerüljön vala mi a g y o m ro d b a ! G ondolj arra, h o g y egész éjjel virrasztanod kell. . . A férfi engedelm esen nyú jto tta tányérját: ug y a n úgy ágyba feküdt volna, ha azt parancsolják; ellen állás és g ondolkodás nélkül tett m eg m indent. Evett. A d o k to r se kínáltatta m agát, háro m szo r is vett a tálból, C aravanné pedig id ő nk én t egy-egy k öv ér fa latot villájára szúrt, és színlelt szórakozottsággal be kapta. A m ik o r egy m akarónival m e g ra k o tt salátástálat hoztak be, a d o k to r csettintett: - H ű , ez aztán finom ! C aravanné m ost m in d en k in ek osztott. A gyerekek összemaszatolt tányérkáit is m egrakta, ezek pedig, hogy nem ügyeltek rájuk, tiszta b o rt ittak, s m ár ö k lözték és rú gták egym ást az asztal alatt. 323

C h en et elm o n dta, m en n yire szerette R ossini ezt az olasz ételt. - D e hiszen ez rímel is. . . A kár verset faraghat nánk belőle: Mesterem, Rossini Kedvence makaróni. .. Senki sem figyelt rá. C aravanné egyszerre magába süppedt, a nagy esem ény valószínű következm ényeit latolgatta. C aravan kenyérbélből kis golyóbisokat g y ú rt, az abroszra rakta őket, s m erev, bá rg y ú arccal b ám ulta m űv ét. Égető szomjúság m arta torkát, m in du n talan n a g y o t k o rty o lt a boros pohárból. A m egrázkódtatás és a gyász m á r a m ú g y is teljesen fel dúlta, m ost valósággal lebegett, ú g y érezte, ho g y a hirtelen m e g ind u ló kínos emésztés kábulatában ideoda im b o ly o g. C h en et d o k to r is alaposan nyakalta a b o rt, látható an becsípett. M ég C arav an nét sem h agyták érintetle nül az esem ények: izgatott és dú lt volt, s bár ő csak vizet ivott, mégis zavarosnak érezte a fejét. C h en et furcsa halálesetekről k ezdett mesélni. Mert itt, Párizs külvárosaiban, ahol m á r vidéki nép lakik, a halált paraszti közöm bösséggel fogadják; meghalhat az apjuk vagy az anyjuk, ezek a vidékiek m ég akkor is tiszteletlenek, öntu datlanu l k ön y ö rte le n e k ; Párizs ban az ilyen viselkedés ritkaság. - Ide hallgassanak! - kiáltott fel. - M ú lt héten a Puteaux utcába h ív ta k . . . Odasietek, hát a beteg már m eghalt. Az ágya kö rül a család nyugodalm asan iszogatja azt az ánizsos pálinkát, am elyet előző nap m ég azért hozattak, h o g y a haldokló szeszélyét telje sítsék . . . \ C aravanné n e m figyelt a d o k to rra ; az ő fejében 324

csak az örökség gondolata m o zg o tt. C aravan m eg ^ kiü rült agyával - egyetlen szót sem értett. Kávét hoztak, j ó erős kávét, h o g y tartsa b en n ü k a lelket. A kávét ko n yakkal ön tözték m eg, s ah ogy fel hajtották a csészéket, rö g tö n vérh ullám ö n tö tte el ar cukat, m á r eddig is nehéz fejükben m ég jo b b a n öszszekuszálódott m inden. A d o k to r m e gk aparin totta a pálinkás üveget, és sorra töltög ette a k iü rü lt csészéket. H allgattak, az emésztés édes m elegétől m ég b ó d u ltab bak lettek, el hatalm asodott rajtuk az az állati boldogság, am it a vacsora utáni alkohol ad. Lassan forgatták szájukban a cukros k o n y ak o t, am ely sárgás sziruppá keveredett a csészék alján. A gyerekek elaludtak. Rosalie lefektette őket. E k ko r C arav an egym ás után tö bb p o h ár pálinkát hajtott fel, a b o ld og talano k ösztöne hajtotta, h o g y el kábítsa m ag át; szeme értelem nélkül csillogott. V égre a d o k to r felállt, s indulni készült; belekarolt barátjába. Fel, fel! Jö jjö n m ost velem! M ajd m eglátja, a le vegőn felfrissül. H a valam i baj ér, sohasem szabad m agunkba gubózni! C aravan engedelm esen szót fogadott, vette kalap ját, fogta botját, s ő is m ent. A csillagok fényében egymásba karolva m eg ind u ltak a Szajna felé. Az éjszaka meleg volt, fűszeres szél lengedezett. Ebben az évszakban, a meleg éjszakákon a kö rn y ék m inden kertje tele volt virággal, illatuk napközben elszunnyadt, de az este közeledtére felébredt, s ilyen kor m indenfelé k iá r a d t: elkeveredett az árnyakkal, a suhanó, k ö n n y ű szelekkel. A széles út e lhagyottan, csendesen n y ú jtó zo tt, a két sor gázlám pa egészen az Arc de T rio m p h e -ig ért. D e a távolban Párizs vöröses párában m orajlott. Ez a halk zúgás egyetlen pillanatra sem halt el, néha-néha 325

a messzi síkságról v o n atok m o zd on y flitty c felelt rá, az egyik teljes gőzzel Párizs felé közeledett, a másik a tenger felé vágtatott. A friss levegő a két férfi arcába csapott; először m eglepte őket, a d o k to r m e gin go tt, C aravan pedig erősebben szédült, m int a szobában, a vacsora után. M intha álom ban járkálna, zsibbadt volt, tehetetlen. Fájdalma elhalt, lelkének tom pultsága elaltatta szen vedését, sőt m intha m eg is k ö n n y e b b ü lt volna, az éj szakában szétterülő langyos pára m ég jo b b a n m eg nyugtatta. A m ik o r a hídhoz értek, jo b b ra fordultak, és itt a folyó friss fuvallata arcukba lehelt. A víz mélabúsan, n y u g o d ta n h ö m p ö ly g ö tt a magas nyárfák függönye előtt; a csillagok m intha a folyón úsztak volna lefelé, a hullám o k ringásában. Szemben, a m eredek parton k ö n n yű , fehér k ö d lebegett, nedves illattal töltötte m eg tüdejüket. C aravan m e g to rp a n t, m egállította a víz szaga, nag yo n régi em lékeket ébresztett szívében. Egyszerre csak anyját látta m aga előtt - anyját, am ilyennek gyerek k ori em lékeiben őrizte; a házuk m ö g ö tt látta, valahol messze Picardiában, térden áll va g ö rn y ed , és m os-m os a k ertjü k ö n keresztülcsörgedező erecskében, mellette halo m b an áll a ruha. Újra hallotta az álmos falusi csendben sulykolója csattogá sát, m ajd anyja kiáltását: „A lfréd! Hozz szappant!” A m eg-m eg csob b an ó víznek ugyanazt a szagát érez te, a nedves föld felszálló páráját, a mocsaras táj kö dét, m elynek íze, illata felejthetetlenül benne maradt, s éppen m ost tám a d t fel, ezen az estén, am ik o r anyja meghalt. M egállt, a fellobbanó kétségbeesés szinte m egbéní totta. M intha vakító fény ö m lö tt volna egész szeren csétlenségére, a téveteg, g y ö n g e szél a gyó g yíthatat lan fájdalom sötét ö rv ényébe lökte. Ú g y érezte, ez a végleges elválás súlyosan belevágott szívébe. Igen, 326

életét kettévágták, egész fiatalsága elm erült, anyja halála m in d en t elnyelt. A m i volt, az m egszűnt, a gyerekkori em lékek szétfoszlottak. Senki nem be szélhet m ár neki a régi dolgokról, a régi em berekről, akiket a kk o r ismert, szülőföldjéről, saját m agáról, el múlt élete m e g hitt apróságairól. Lényének egyik ré sze m eghalt, a másik ezután fog elpusztulni. Felvonultak a m egidézett szellemek. M egjelent „ m a m a ” fiatalon, elfo rm átlan o d o tt ruháiban; ezeket a ruhákat oly sokáig viselte, h o g y szinte összenőttek vele. Ezer elfelejtett helyzetben látta őt újra; kissé el mosódva látta arcának sok változását, m ozdulatait, hangsúlyát, szokásait, rögeszm éit, haragjait, ráncait, sovány ujjainak m otozását, o tth on o s szokásait, am ik mind elm últak. Görcsösen a d o kto rb a kapaszkodott, felnyögött. Petyhüdt lábszára rem egett, hájas testét zokogás ráz ta, dadogva ism ételgette: - M am a! Szegény m a m a . . . Szegény m am a! De C henet - m ég m indig m ám orosán - arról ál m odozott, h o gy az estét olyan házban fejezi be, ah o vá csak titokban szokott ellátogatni. M ár unta ezt a heveny bánatot, s C aravant leültette a parti fűbe, majd rö g tö n o tt is hagyta, azt m o nd ta, m ég egy be tegét kell m eglátogatnia. C aravan sokáig sírt; am ik o r azután könnyei el fogytak, m inden bánata is elfolyt, m eg in t k ö n n y ű lett, n y u g alm at érzett, váratlan békét. Felkelt a hold, szelíd fényében m egfü rd ette a tájat. A hatalmas nyárfák ezüstös csillámlással nyú ltak a magasba, a síkság fölött úgy terült szét a köd, m int lebegő hópelyhek tö m e g e ; a folyón m ár n em úsztak lefelé a csillagok, a víztü k rö t m ost g y ö n g y h áz lemez borította, a Szajna ragyogva s m eg -m e g b o rz o n g v a höm pölygött. A levegő enyhe volt, a szél j ó szagú. Puhán aludt a föld, és C aravan szinte itta a lágy éjsza

3^7

kát, nag yo k at lélegzett, m inden tagját frisseség, n yu galom , term észetfölötti vigasz já rta át. Mégis ellenállt ennek a szétáradó boldogságnak, egyre ism ételgette: - M a m a !. . . Szegény m am a! A becsületes e m b e r lelkiismeretességével sírni pró bált, de m ár n em sikerült. M ár n em m arkolta m eg a szom orúság azokra a gond o latok ra, m elyek néhány perce m ég annyira megrázták. E k k or felállt, h o g y hazam egy; a derült természet n y u g o d t k ö zö n yéb en lassan m eg in d ult, akarata elle nére m egbékélve. A m ik o r a hídhoz ért, m egpillantotta az utolsó, in dulni készülő vo n at lám páját s m ö g ö tte a G lobc-kávéház k ivilágított ablakait. E kkor rá tö rt a vágy, h o g y valakinek elm ondja a m egrázó esem ényt, ho g y részvétet keltsen, és érde kessé váljék. Szánakozást keltő arccal belökte az ajtót, és a kassza felé indult, a tulajdonos m ég m indig ott trónolt. Azt rem élte, h o g y m egjelenése nagy hatást vált ki: m ind en k i felugrik, hozzálép, a kezét nyújtja. „Az istenért, mi baja v a n ? ” - ezt fogják kérdezni. D e dúlt arcára senki ü g yet sem vetett. így hát a kasszára dőlt, és h o m lo k á t két tenyerébe szorítva, felsóhajtott: - Istenem! Istenem! A tulajdonos rápillantott: - Talán beteg, C aravan úr? - N e m , kedves b a rá to m . . . N e m ! D e m ost halt m eg az édesanyám ! A másik szórakozottan m o ro g ta : - Ó!

Ebben a pillanatban a helyiség m élyéből valaki el kiáltotta m a g á t: - K érek egy p o hár sört! A tulajdonos azonnal harsányan visszakiáltott: 328

- Igenis, kéremalássan! Felugrott, elsietett - s C aravan dö b ben ten o tt m a radt.

A h á ro m d om inójátékos is a régi asztalnál ült m ég, u gyanott, ahol vacsora előtt; elm erülten, m o zd u lat lanuljátszottak. C aravan részvétet koldulva hozzájuk lépett. D e egyikük se nézett rá, itt is neki kellett m egszólalnia: - Azóta nagy csapás é rt. . . M in d a h árm an - szinte egyszerre - kissé felemel ték a fejüket, de tekintetük egyetlen pillanatra sem szakadt el a kezükben ta rto tt csontlapocskáktól. - U g y a n m i? - M eghalt az a n y á m . . . - N ofene! - m o ro g ta az egyik a közönyösek ha zug részvétével. A másiknak sem m i nem ju to tt eszé be, s csak a fejét csóválva, szom orúan Rittyentett. A harm ad ik folytatta a já té k o t, m intha ezt g ondolta volna: „Ennyi az egész?” Caravan olyan szóra v ágyott, am ire azt m o n d já k : „szívből j ö t t ” . D e a m ik o r látta, h og y így fogadják, visszahúzódott - felháborította, h o g y m ilyen k ö zöm bösen veszik tudom ásul egy j ó barát fájdalmát. Bár ez a fájdalom ebben a pillanatban annyira elcsi tult, h o g y maga sem érezte. K ifordult a kávéházból. Felesége m ár hálóingben várta; egy alacsony szé ken k u p o rg o tt a n y ito tt ablak mellett, azóta szüntele nül az örökségre gondolt. - V etkőzz le! - szólt oda neki. - Az ágyban majd mindent m eg b e sz é lü n k . . . C aravan fejével a m en ny ezet felé b ö k ö tt: - D e .. . f o n t . . . fönt nincs se n k i. .. - D e h o g y n e m ! Rosalie virraszt m e l le t te ... Te majd reggel h á ro m k o r váltod, addig alszol m é g . . . Caravan m indenesetre alsónadrágban m aradt, 329

h o g y sem m i ne érje készületlenül, fejére sálat tekert, azután feleségéhez bújt a takaró alá. J ó ideig ültek egym ás mellett. Az asszony gondol* kodott. Főkötőjén m ost is rózsaszínű csokor v iríto tt; tér* mészetesen ez is egyik fülére csúszott, m indegyik fej dísze közös szokás rabja volt. H irtelen férjéhez fordult: - N e m tu d o d , írt-e az anyád végrendeletet? A férfi h ab o z o tt: - É n. . . én azt hiszem . . . n e m . . . N e m . . . egé szen bizonyos, h o g y nem írt. . . C aravanné az ura szemébe nézett, halkan, indulat tal sziszegte: - H a llo d . . . ez piszokság! Tíz éve törjük m agun kat m ia tta . . . gon do zzu k, lakást ad u nk neki, etet jü k ! . . . A nővéred bizony n em tett volna e n n y i t . .. de én se, ha tu d o m , hogy an hálálja m eg! Csak annyit m o n d h a to k . . . bepiszkította az em lékét! Azt akarod m ondani, h o g y m egfizette a kosztját? Igaz. . . de ha a gyerekei gon d ozzák az em b ert, azt n em fizethetjük m eg pénzzel! A zt végrendelettel kell meghálálni! A tisztességes em berek így tesznek. N o , én is jó l jár t a m ! . . . Hiába dolgo ztam , hiába fáradtam ! M o n d h ato m , k itett m a g á é rt!. . . N a g y o n kitett magáért! Caravan fejvesztetten ism ételgette: - D e k edvesem . . . de k edvesem . . . K é r l e k ... k ö ny örgök. . . Az asszony lassanként m e g n y u g o d o tt, és megszo k o tt hangján folytatta: - H oln ap délelőtt értesítjük nővéredet! A férfi ijedten felült: - O , persze! Egészen m egfeledkeztem r ó l a ! . .. R e g g e l azonnal s ü rg ö n y ö z ö k . . . D e a m in d e n t előrelátó feleség a szavába vágott: - N o ! Csak ne siess úgy! M ajd tízkor, tizenegykor 330

küldöd el a sü rgönyt, h o g y körülnézhessünk, m ielőtt megérkezik. C h a re n to n b ó l két óra alatt itt lehet. Majd azt m o n d ju k , h o g y elvesztetted a fejedet. . . Ha csak délelőtt értesítjük, nem k erülü nk abba a helyzet be, h o g y az o rru n k elől elkaparinthatnak valamit. Caravan a h o m lo k á ra csapott, s azon a félénk han gon szólalt m eg, aho gy an a főnökét szokta em legetni (még a gondolatára is re m e g e tt): - O , és a m inisztériu m o t is értesítenem kell! - M iért kellene? - kérdezte az asszony. - Ilyen ese tekben természetes, ha az em b er feledékeny. Hallgass rám, ne értesítsd őket! A fő n ö k ö d ne m szólhat egy szót sem, sőt kínos zavarba hozhatod! - R e m e k ! - élénkült fel Caravan. - M ilyen papri kás lesz délelőtt, ha n e m m egyek be! Igazad van, re mek ötlet! És a m ik o r azután bejelentem neki, h o gy az an yám m e g h a lt. . . torkára forr a s z ó ! S C aravan m egin t csak „h iv ataln o k ” volt, valóság gal elbűvölte a k itű n ő ötlet! Kezét dörzsölve g o n d o lt főnöke arcára, m íg fölötte az em eleten kiterítve fe küdt az öregasszony, és mellette az alvó kis cseléd. C aravanné g o n d terh elten hallgatott - olyasvalam i ju th a to tt eszébe, am it nehéz szavakba foglalni. V égre elszánta m agát: - U g y e az anyád neked adta a faliórát? Az órát, a golyót lóbáló fiatal lánnyal? Caravan tű n ő d ö tt: - Az ó rá t. . . ú g y v a n !. . . A zt m o n d ta n e k e m . . . de ez n agy o n régen volt, m ég akkor, a m ik o r hoz zánk k ö ltö z ö tt. . . azt m ondta. „Ez az óra a tiéd lesz, ha szépen b á n to k v elem .” C aravanné m e g n y u g o d o tt és felderült. - Ide hallgass!. . . A k k o r pedig le kell ho zn un k , mert ha m egjön a nővéred, nem engedi, h og y elvi gyük. C aravan tétovázott. 33i

- A zt hiszed? - Persze h o g y azt h isz e m ! D e ha egyszer itt v a n . . . n em látták, ne m is m e rik : a m ie n k ! É ppen így a fió kos szekrény is, a m á rv á n y la p p a l!. . . A zt nekem ad ta, nekem , a m ik o r egyszer jó k e d v ű v o lt. . . M indjárt azt is le h o z z u k ! C aravan b iz o n y ta la n k o d o tt: - N a g y felelősség, drágám ! Az asszony dühösen a férfi felé f o r d u l t: - R e tte n e te s ! .. . H át sohasem változol m eg ? . . . H aljanak éhen a gyerm ekeid, csak tőled ne várjon senki egy lépést! A m ióta nek em adta a fiókos szek rényt, az a m ienk! így v a n . . . És ha a nővérednek nem tetszik, csak m on d ja m eg n ek em ! K ü lön b en is fütyülök a n ő v é re d re !. . . N o , g y e rü n k . . . Kelj föl, hozzuk le rö g tö n , am it az anyád n e k ü n k adott. C aravan rem egv e és legyőzve szállt le az ágyról, nadrágja után nyúlt, de az asszony ismét rászólt: - N e m é rd e m e s!. . . Csak maradj alsóban, az elég! Én is így m e g y e k . . . És m eg ind u ltak m in d a ketten, a lsó ru h á b a n . . . Fellopóztak a lépcsőn, óvatosan k in y ito ttá k az ajtót, beléptek a szo b áb a; csak a négy égő gyertya és a tá nyérban pihenő szentelt puszpáng vigyázott a mere ven fekvő öregasszonyra. Rosalie a karosszékben el terülve, k in y ú jto tt lábbal, szoknyáján összekulcsolt kézzel, oldalt billent fejjel, m ozdulatlanul, táto tt száj jal aludt, kissé h o rk o lt is. C aravan m egragadta az órát. A császárság korában g y árto tták ezeket a kitekeredett ízlésű „ m űtárg y a k a t” - fiatal lány volt aran y ozo tt b ro nzb ól, fején vi rágkoszorú, kezében egy felfüggesztett golyó - az i n g a . .. - Ezt add n ek em ! - szólt rá az asszony. - T e meg vidd a fiókos szekrény m árványlapját.

332

C aravan szuszogva engedelm eskedett, s m inden erejét összeszedve vállára em elte a m árv ány t.

A pár m egindult. Az ajtóban C arav an lehajolt, majd rem egve lépkedett lefelé a lépcsőn, az asszony előtte m ent, férje felé fordulva óvatosan hátrált, egyik kezével az órát szorította m agához, a másikkal a lám pát em elte magasra. A m ik o r végre a lakásukba értek, az asszony na gyot sóhajtott. - N a, a nehezével m e g v a g y u n k ! G y e rü n k a tö b b i ért! De a szekrény fiókjai tele voltak az öregasszony cókmókjával - előbb el kellett valahová r a k n i . . . C aravannénak eszébe ju to t t valam i: - H o z d fel csak azt a fenyőfa ládát a fo ly o só ró l. .. N egyven sout sem ér, n y u g o d ta n idetehetjük. A m in t a láda o tt volt, kezdtek átrakodni. Egym ás után kiszedték a k ü lö n b ö z ő kézelőket, gallérokat, ingeket, fő kö tők et, a k iterített öregaszszony szegényes cicom áját, s gondosan berak ták a fe nyőládába, h o g y megtévesszék B rau x-n ét, a halott asszony másik gyerekét, aki m ajd holnap érkezik. A m ik o r ezzel is készen voltak, először levitték a fiókokat, azután - m in d k é t oldalát m eg rag ad va magát a szekrényt; sokáig já rta k a lakásukban ideoda, hová is állítsák? V égül a hálószobát választották, a két ablak közti falat, az ággyal szemben. A m in t a szekrény a helyén állt, C aravanné m e g tö l tötte saját fehérnem űjével. Az ingaóra az ebédlő kan dallójára került. A házaspár m ost m ár m egszem lélte a két szobát, elragadtatva vágtak egym ás szavába: - R e m e k helyük v a n ! - m o n d ta az asszony. - R e m e k ! - visszhangozta Caravan. Végre lefeküdtek. Az asszony elfújta a gy erty át, és a ház két em eletén nem sokára m in d en k i elaludt. M ár fenn ra g y o g o tt a nap, a m ik o r C aravan feléb 333

redt. Z a v a ro d o tt volt, csak néhány pillanat m úlva ju to tt eszébe, m i történt. Feleszmélt, s a szíve nagyot d o b b a n t; k iu g ro tt az ágyból, ismét elöntötte a fájda lom , m ajd n em sírt. G yorsan felm ent az emeleti szobába, ahol Rosalie m ég m indig alu dt; u g y a n ú g y feküdt, m in t az este, egyvégtében átaludta az éjszakát. D olgára küldte a lányt; kicserélte a leégett g yertyákat, m ajd nézte, nézte az anyját; fejében m élynek tetsző gondolatok kavarogtak, m indazok a filozófiai és vallási közhe lyek, am iket egy halott jelenléte tám aszt a jelentékte len lelkekben. D e a felesége szólította, és ő lem ent. Az asszony közben jeg y z é k b e foglalta a délelőtti elintéznivaló kat, s átadta a listát; Caravan ijedten olvasta: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.

Bejelenteni az elöljáróságon. Hívatni a halottkémet. Koporsót rendelni. Elmenni a templomba. A temetkezési vállalathoz. A nyomdába a gyászjelentésért. A közjegyzőhöz. Táviratozni a családnak.

S ezenkívül a kisebb tennivalók töm ege. Caravan vette a kalapját, és ment. K özben elterjedt a hír; m ár szállingózni kezdtek a szomszédok, h o g y m egtekintsék a halottat. A földszinten a b orbély és a felesége éppen emiatt veszekedtek, m ialatt a borbély b o ro tv á lt valakit. Az asszony harisnyát kötv e d ü n n y ö g te : N o h á t, ez is m e g h a l t . . . O ly a n fösvény volt, h og y n em igen akad p á rja . . . Igaz, nem szerettem, de azért mégis m eg kell néznem !

334

A bo rb ély felm ordult, és tovább szappanozta a vendég állát. - M egáll az eszem! Ilyesmire is csak nő k képe sek. . . N e m elég, h o g y életében m in dig bosszantot tad, m ég m ost sem h a g y o d n y u g o d n i. . . D e a b o rbély n é zavartalanul folytatta: - Fel kell m e n n e m !. . . Hiába, fel kell m e n n e m . . . R eggel óta nincs n y u g t o m . . . Ha m ost nem látnám , azt hiszem, egész életem ben rá g o n d o ln é k . . . D e ha jól m eg n ézem m ag am n ak az arcát, m e g n y u g szom . . . A b o rotv áló férfi vállat vont, és vendégéhez for dult: - H át m ondja m eg, uram , mi a vélem énye a n ő k ről? Én u gyan n e m néznék m eg egy halottat! Felesége hallotta, h o g y m it m o n d , de csak ennyit felelt r á : - Pedig ez így van! így bizony! Kötését letette a pénztárra, és felm ent az emeletre. Két szomszédasszony m ár o tt volt, m egtárg yalták az öregasszony halálát, C aravanné újabb s újabb rész leteket m o n d o tt. M ost m egin du ltak a halottas szoba felé. A négy asszony csendesen lépett be, a m egsózott vízzel eg y más után m e gh intették a takarót, letérdeltek, keresz tet vetettek, elm o rm o lta k egy im át, azután felálltak, és kim eresztett szemmel, táto tt szájjal, hosszan bá multák a holttestet, m ialatt C aravanné zsebkendőt szorított arcára, és kétségbeesett csuklást rö gtö nzött. M ár éppen m eg ford u ltak , és távozni készültek, amikor az anya az ajtóban m eglátta M arie-Louise-t és Philippe-A uguste-öt, m in d ketten ingben álltak ott, és kíváncsian figyeltek befelé. C aravanné rö g tö n megfeledkezett a m agára parancsolt b á n a tr ó l: - N e m ta k aro d to k , haszontalan k ö ly k ö k ! - kiál totta. 335

Tíz perc m úlva újabb rakás szomszédasszonnyal jö tt fel, anyósa felett újra m egrázta a puszpángot, im ád ko zott, k önnyezett, teljesítette m in d en köteles ségét, s két gyerekét m egint csak m egpillantotta a szobában. Lelkiismeretességből m e g b úb o zta őket, de legközelebb m á r n em ügyelt rájuk. És valahányszor új látogatók érkeztek, a két gyerek m in d ig utánuk osont, ők is letérdeltek, s utánozták anyjuk m ozdula tait. Kora délutánra apadt a kíváncsiak száma, később m ár senki nem jö tt. C aravanné szobájába húzódott, és a gyászszertartás előkészítésével foglalkozott. A halott egyedül m aradt. Az ablak nyitva állt. A poros széllel fullasztó, me leg levegő csapott be, a tetem m ellett nyugtalanul lo b o g o tt a négy gyertya lángja; és a térítőn, a csukott szemű arcon, a két k in y ú jto tt kézen kis legyek mász káltak, jö tte k -m e n te k , m indenfelé kíváncsiskodtak, vizsgálgatták az öregasszonyt, m ik o r érkezik el az ő idejük? M arie-Louise és Philippe-A uguste m ár m eg in t az utcán csatangoltak. A gyerekek h am arosan körülvet ték őket, főként a kislányok, akik érettebbek, és ha m arább szimatolják m eg az élet titkait. Ü g y kérde zősködtek, m in t a nagyok. - M eg h alt a n a g y m a m á d ? - M eg. T eg n ap este. - És m o n d d , m ilyen egy halott? És M arie-Louise m ag y arázo tt-m ag y arázo tt, el m o nd ta a g yertyákat, a puszpángot, a halott arcát. A gyerekek égtek a kíváncsiságtól, m in d eg y ik a ha lottat akarta látni. M arie-Louise rö g tö n megszervezte az első csopor tot, öt lányt és két f i ú t : a legnagyobbakat, a legmeré szebbeket. G ondosan levétette velük a cipőt, h o g y m eg ne

336

hallják ő k et; a kis csapat azután ügyesen b elo p ó zo tt a házba, fürgén m ásztak felfelé, m in t egy egérsereg. A m ik o r a szobába értek, a kislány, anyját után o z va, irányította a szertartást. Ü nnepélyesen elrendezte a csoportot, letérdelt, keresztet vetett, ajka hangtala nul m o z g o tt, végül felállt, m e g hin tette az ágyat, s m íg a gyerekek csom óba verődve, ijedten, kíváncsi an, elragadtatva közeledtek, h o g y jó l m egnézzék az arcot, a kezeket, M arie-Louise hirtelen zokogást szín lelt, szemét eltakarta kis zsebkendőjével. D e hirtelen m egvigasztalódott, eszébe ju to tta k azok, akik az u t cán várnak, futva vonszolta m agával vendégeit, h o g y ham arosan új cso p ortot vezethessen fel, s az után h arm adikat, m e rt az új já té k ra összecsődült a kö rn y é k m in den csirkefogója, m ég a rongyos kis k oldusok is; és a kislány m indannyiszor újrakezdte az anyai hókuszpókuszt, a legtökéletesebb biztonsággal. V égre belefáradt. A gyerekek is más já té k o t talál tak, másfelé h ú z ó d ta k ; és az öreg n a g y m a m a egyedül m aradt, m in d enk i m egfeledkezett róla. M ár alk o n y o d o tt, a szoba m eg telt árnyakkal, az öregasszony száraz, ráncos arcán a g y erty ák m e g m eglo bb anó lángja kis fényfoltokat táncoltatott. N y o lc óra tájt C aravan felm ent, becsukta az abla k ot, és új g y erty ák at g yú jto tt. N y u g o d ta n lépett be; m egszokta a holttestet, m intha h ó n a p o k óta feküdt volna m á r ott. M egállapította, h o g y a bom lásnak m ég sem m ilyen jele n e m m u ta tk o z ik ; a m ik o r a va csoraasztalhoz ültek, el is m o n d ta a feleségének. Fából van, akár egy évig is ilyen m a ra d n a ! - fe lelte C aravanné. Szótlanul kanalazták a levest. A reggeltől szabadjá ra engedett gyerekek holtfáradtak voltak, o tt, az asz tal m ellett elaludtak; m in d en k i hallgatott. A lám pa hirtelen elsötétedett. C aravanné rö g tö n felcsavarta, de csak valam ilyen 337

furcsa, kita rto tt to ro k h a n g hallatszott, és a fény el lobbant. Elfelejtettek olajat venni. H a m ost a fűsze reshez m enn ek , m egszakad a vacsora; inkább gy er ty át kerestek. D e a házban n e m volt tö b b gyertya, csak azok, am elyek fent égtek a halott mellett. C aravan n é m in d ig gyorsan h a tá ro z o tt; m ost is rö g tö n felküldte M arie-L ouise-t, h o zzo n le kettőt. Sötétben vártak rá. Tisztán hallották, am in t a kislány felm egy a lép csőn. N é h á n y pillanatig csend volt, azután a gyerek rohanva j ö t t vissza. R é m ü lte n belökte az ajtót, m ég ijedtebb volt, m in t előző este, a m ik o r a szerencsét lenséget jelentette. Összeszűkült to ro k k al s u tto g ta : - J a j , p a p a ! . . . A n a g y m a m a öltözik! C aravan széke a falnak dőlt. - M it m o n d tá l ? - dadogta. - M it m o n d tá l ? M arie-Louise az izgalom tól elfulladva ismételte: - A n a g y . . . a n a g y m a m a . . . ö ltö z ik ! . . . L . . . le jö n ! . . . C aravan eszelősen ro h a n t fel a lépcsőn, m ö g ö tte elfehéredett felesége; de a m ásodik em eleti ajtó előtt a férfi m e g to rp a n t, elkapta a félelem, n e m m e rt be lépni. M i várja o tt b e n t ? . . . Az asszony b átrab b volt, len y om ta a kilincset. A szoba sötétebb v o lt - és a helyiség közepén m a gas, szikár jelenség m o z g o tt. Az öregasszony állt ott. A m ik o r m ag áho z tért tetszhalott derm edtségéből, m ég n e m is ny erte vissza teljes ön tud atát, rö g tö n fél oldalt fordult, felk ön y ök ö lt, és a halottas ágy körül égő g y erty ák b ó l h á rm a t elfújt. A zután összeszedte erejét, s felkelt, h o g y megkeresse ruháit. Fiókos szek rénye eltűnt, ez kissé m egzavarta; de lassan-lassan m in d en h olm iját m egtalálta a fenyőfa ládában. N y u g o d ta n felöltözött. A zután k iö n tö tte a tányérból a vizet, a puszpángágat visszadugta a tü k ö r m ögé,

338

helyre rakta a székeket, s éppen lefelé indult, a m ik or m egjelent a fia és m enye. C aravan h o zzárohant, m egragadta kezét, átölelte, keservesen z o k o g o tt, felesége m ö g ö tte állt, és szen teskedve ism é te lg e tte : - J a j de ö rü lü n k !. . . Jaj, m enn y ire ö rü lün k ! Az öregasszony n e m érzékenyült el, m intha n e m is értette volna, m it beszél. .. M ereven, m in t egy szo bor, fagyos tekintettel csak ezt kérdezte: - Elkészült a vacsora? C aravan rém ü lten dad o gta: - E l .. . el, m a m a ! R á d v á r tu n k . . . És szokatlan b u zg alo m m al k aro n fogta, m ialatt if ja b b C aravanné a g y erty áért nyúlt, s világított nekik, fokról fokra hátrálva előttük a lépcsőn, éppen úgy, m in t előző éjjel férje előtt, a m ik o r C arav an a m á r ványt cipelte lefelé. Az első em eletre érve a hátráló asszony m ajdn em nek im ent valakinek. A charentoni rokonság érkezett m eg, B raux -né és a félje. B rau x -n é hatalmas, k ö v é r asszony volt, vízk ó ro sokra em lékeztető hasa egészen hátratolta felsőtestét, szeme m ost kerekre tágult a ré m ülettől - m enekülni szeretett volna. Férje cipész volt és szocialista, ala csony term etű , orra hegyéig szőrrel b o ríto tt m ajom . K özönyösen m o r m o g ta : - N o n o ! M i az? H át feltám ad tu n k? A m in t C aravanné m egism erte őket, kétségbeesett jelekkel p ró b álk ozo tt, m ajd hangosan felkiáltott: - H á t ti v ag y to k ? . . . M ilyen kedves m eg lep etés! D e B rau x -n é olyan zavart lett, h o g y n e m értette a figyelmeztetést, halkan felelte: - A sü rg ön y öd re j ö t t ü n k . . . A zt h ittük , vége. .. Férje hátulról belecsípett, h o g y elhallgattassa. Sűrű szakállába gonosz nevetés bújt, a m int sógornőjéhez f o r d u lt: 339

- N a g y o n kedves, h o g y m eghívtál b e n n ü n k e t. .. Látod, m á r itt is vagy u nk ! A két család rég tartó ellenségeskedésére célzott. M ajd m ik o r az öregasszony a legalsó lépcsőfokra ért, o d a u g ro tt hozzá, szőrös arcát idősebb Caravanné arcához d örgölte, s m e rt az öreg süket volt, jó l bele kiáltott a fülébe: - H o g y van, m a m a ? Friss, m in t m ind ig! M i? B rau x-né m egölelni sem m erte, annyira elképedt, h o g y az anyja m ég él. Ó riás hasa egészen betö ltö tte a lépcsőfordulót, senki ne m tu d o tt m ozdulni. Az öregasszony ny ugtalanul és g yan ako d va, de szó nélkül figyelte a k ö rü lö tte állókat; kis, fürkésző, éles szemét hol az egyikre, hol a másikra szegezte. T e k in tete elárulta gondolatait, s ezek a g o n d o la to k eléggé feszélyezték gyerekeit. Caravan m agy arázk od n i p ró b ált: - M am a kissé gyengélkedett, de m ár jó l érzi m a g á t. . . Egészen jó l, u g ye? Erre az öreg újra m egindult, hangja erőtlen volt, m in tha távolból j ö t t volna. - E lá ju lta m .. . D e egész idő alatt hallottalak ben neteket ! Z a v a rt csend tám adt. Beléptek az ebédlőbe, azután leültek a pár perc alatt rö g tö n z ö tt vacsorához. Csak B rau x őrizte m eg önérzetét. G onosz gorilla arcával egyre fin to rg o tt, eregette a k étértelm ű m e g jegyzéseket, láthatóan zavarba ejtett m indenkit. Az előszoba csengője percenként m egszólalt; R o salie m ind en alkalom m al dúltan b e ro h a n t C aravanért, aki szalvétáját az asztalra dobva fel-felugrott. Sógora n e m állta m eg, s m egkérdezte: - M i az, fogad ó nap ? C aravan csak hebeg ett: - S e m m i. . . s e m m i. . . M indenféle elintézniva lókkal z a v a rn a k . .. 340

K ésőbb egy csom agot hoztak, ezt m eg g o n d o latla nul felb on totta; láthatóvá váltak a fekete keretes gyászjelentések. Szem e fehérjéig elvörösödött, g y o r san összekapta a csom agot, és b e g y ű rte m ellénye alá. D e anyja n e m figyelt oda, makacs kitartással csak az óráját nézte, m ely n ek a ran y o zo tt golyója a kan dallón lengett. A derm esztő csendben a tö b biek egy re zavartabbak lettek. E k k o r az öregasszony B rau x -n é felé fordította rán cos boszorkányarcát, tekintetébe g ú n y suhant. - H é tfő n elhozod a kislányodat, látni akarom . B rau x -n é kigyúlva kiáltotta: - Itt leszünk, m a m a ! C aravanné elsápadt, ájulás kerülgette. Ezalatt a két férfi lassan-lassan beszélgetni kezdett, észre sem vették, s máris politizáltak. A cipész forra dalm i, k o m m u n ista elveket vallott, szeme félelmete sen villogott szőrös arcában, és izgatottan kiáltozott: - V e d d tudom ásul, a m agán tu lajd on l o p á s ! . . . M e g röv idíti a m u n k á s o k a t. . . A föld m in d e n k ié ! . . . Ö rö k ö ln i szégyenletes és gyalázatos! Itt hirtelen m eg ak ad t, zavart lett, m in t aki ostoba ságot m o n d o tt; csendesebben hozzátette: - D e hát ez a pillanat m égsem a legalkalmasabb, h o g y ezt m e g v ita ssu k . . . M e g in t nyílt az ajtó, és C hen et d o k to r lépett be. E gy pillanatra m e g d e rm e d t, aztán összeszedte m agát, és o d a m e n t az öregasszonyhoz. - Lám , lám , m a j ó napja van a m am án ak ! Látja, én m egéreztem ! É ppen m ost, a m ik o r a lépcsőn lefelé jö tte m , arra g o n d o lt a m : fogadok, h o g y az öreg néni biztosan felkelt m ár! G yen g éden m eg v eregette a hátát: - O ly a n erős, m in t a P o n t-N e u f! M eglátja, m in d ann y iu n kat eltem et. Leült, elfog ad ott egy csésze feketét, s ham arosan 34i

bekapcsolódott a két férfi vitájába; B ra u x -t tá m o g a t ta, m ert m aga is c o m m u n a rd volt. Az öregasszony elfáradt, felállt, h o g y á szobájába induljon. C arav an hozzárohant. E k k o r az öreg m ere ven a szemébe nézett, és így szólt: - T e m eg azonnal felhozod a fiókos szekrényem et és az ó rám at! - F e l. . . felviszem, m a m a ! - dadogta Caravan. Az öregasszony lányába karolt, és k im e n t vele. A C aravan házaspár o tt m arad t rém ülten, m eg ném ulva, a szörnyű balsorsban összezúzva, m íg B raux kezét dörzsölte, és kávéját szürcsölte. C aravanné agyát hirtelen elö n tö tte a vér, és ü v ö ltve a cipészre r o n to tt: - T e to lv a j! G azem ber! U tolsó s z e m é t!. . . Az ar codba k ö p ö k ! . . . T e . . . te! D e n e m talált újabb szavakat; elfulladt. A férfi csak nevetett, to váb b ivott. B rau x -né éppen visszajött, s a fiatalabbik C aravan né m ost a sógornőjére vetette m ag át; és a két n ő - az egyik hatalm as és fenyegető hasú, a másik ő rjö n g ő és keshedt testű - fel-felsikoltva, rem eg ő kézzel, tele szájjal vaskos go ro m b a sá g o k a t zú d íto tt egymásra. V égül C h enet és B raux választotta szét ő ket ; a ci pész m egragadta felesége vállát, és kirakta a szobából. - M enj m ár, te szamár! Eleget ord íto ttál! E lm entek, de m ég az utcáról - táv ozó b an is - be hallatszott veszekedésük. C h en et is búcsúzott. C aravanék m a g u k ra m aradtak. A férfi m ost le ro g y o tt az egyik székre, halántékát hideg verejték lepte el, s csak enn y it d a d o g o tt: - És m it m o n d o k m ajd a fő n ö k ö m n e k ? 1881. február 15.

Illés Endre fordítása

342

Közvélemény OPINION PUBLIQUE

M in th o g y az óra m á r elütötte a tizenegyet, a hiva talnok urak attól tartva, h o g y m egérkezik a főnök, szobájukba siettek. K i-ki átfutotta a távollétében érkezett iratokat, m ajd zsakettjét vagy császárkabátját fölcserélve a n y ű tt m unkak ab áttal, szom szédolni indult. C sakham ar összeverődtek öten abban az irodahe lyiségben, ahol B o n n en fan t úr, a főelőadó d o lg o zo tt, és szokás szerint elkezdő d ött a m ind enn apo s beszél getés. P erd rix úr, a rendelet-előkészítő elhányt akták után k u ta to tt, m ikö zben a főnökhelyettes-jelölt, a közoktatási rendjellel k itü n te te tt Piston ú r com bját m elengetve cigarettázott. G rapp e bácsi, az öreg fo galm azó a szokásos tubákkal kínálta k ö rü l a társasá got, R a d e ú r pedig, a hivatali iktató, g unyoros, szkeptikus és lázadozó term észet, borízű han gú , h u n cut szemű és k im é rt m ozgású em ber, azzal szórako zott, h o g y m eg b o trá n k o z ta tta a társaságot. - M i újság? - kérdezte B onn en fan t úr. - Sem m i az égvilágon - felelt Piston ú r - , a lapok m ég m in dig részletesen foglalkoznak O roszországgal m eg a cár meggyilkolásával. Perdrix úr, a rendelet-előkészítő fölkapta fejét, és meggyőződéssel je len tette k i : - Sok szerencsét az utódjának, de én n e m cserélnék vele. R a d e ú r elnevette m a g á t: - O sem m agával! 343

M ost G rappe bácsi szólalt m eg. S o pánkodva kér dezte : - M i lesz ennek a vége? R a d e ú r k ö z b e v á g o tt: - Egyáltalán n e m lesz vége, G rap p e papa. Csak ne k ün k lesz végünk. A m ió ta királyok vannak, királygyilkosság is van. M ost B o n n en fan t ú r tette le a garast: - D e azt m agyarázza m eg n ekem , R a d e úr, ho g y m iért m in d ig a j ó k életére tö rn ek, és n e m a rosszaké ra. IV. H enriket, a N a g y H en riket m eggyilkolták, X V . Lajos pedig ág yban halt meg. Lajos Fülöp kirá lyu n k egész életében az orgyilkosok céltáblája volt, s azt m o ndják, S ándor cár jó szándékú e m b e r volt. U g y e 6 szabadította fel a jo b b á g y o k a t is? R a d e ú r vállat vont. - E gy iro d a fő n ö k ö t is m egg yilko ltak a m inap, n e m igaz? - m o nd ta. G rappe bácsi, aki m ásnapra m ind ig elfelejtette az előző nap on tö rtén tek et, felkiáltott: - M eg öltek egy iro d a fő n ö k ö t? Piston úr, a főnö kh ely ettes-j elölt válaszolt. - D e m eg ám , tudja, az osztrigaügy. D e G rappe bácsi m á r elfelejtette: - N e m , n e m emlékszem. R a d e ú r az em lékezetébe idézte az esetet: - U g y a n , G rap p e bácsi, n e m emlékszik, h o g y egy alkalm azott, egy fiatalem ber, akit e gy ébk ént fel is m entettek, egy nap el akart m enni, h o g y osztrigát vásároljon ebédre? A főnök m e g tilto tta ; a hivatal n o k e rő s k ö d ö tt; a főn ö k ráparancsolt, h o g y hallgas son, és el ne m eijen m en n i; a h ivatalnok fellázadt, fogta a kalapját; a fő n ö k rá ro n to tt, s a segéd vereke dés közben a folöttese mellébe döfte az irodai ollót. H iv atalno k ho z illő halál, m i? - N o , arról lehetne beszélni - je len tette ki B o n 344

nenfant úr. - A h a talom nak is van határa; ahhoz nincs jo g a egy főn ö kn ek , h o g y szabályozza az ebéde m et, és parancsoljon az étvágyam nak. A m u n k á m az övé, de a g y o m r o m n em . Persze sajnálatos eset, de le hetne róla beszélni. Piston úr, a főnökhelyettes-jelölt, m ag ábó l kikelve m o n d ta : - M árp ed ig én azt m o n d o m , kérem , h o g y a főnök legyen ú r a hivatalában, akár a kapitány a fedélzeten. A hatalo m oszthatatlan, anélkül n e m lehetséges a szolgálat. A főn ö k hatalm a a k o rm á n y tó l ered: ő képviseli a hivatalban az állam ot, kétség sem férhet a feltétlen parancsolási jo gáho z. B o n n en fan t ú r is d ü h b e gurult. R a d e ú r csitította ő k et: - N o , épp ezt v á rta m - m o n dta. - M ég egy szó, és B on n en fan t Piston hasába döfte volna a papírvágó kést. A királyokkal is így van. Az u ra lk o d ó k m ásként fogják fel a hatalm at, m in t a népek. M in dig az osztri gáról van szó. „Én osztrigát akarok enni! - A bból ug yan n e m eszel! - D e ig e n ! - D e n e m ! - D e i g e n ! - D e n e m ! ” S ennyi elég, h o g y em berhalál vagy ki rályhalál legyen belőle. D e P erdrix ú r visszatért a tém ájához: - M in d eg y - m o n d ta - , az u ralko d ói mesterség n e m fenékig tejfel manapság. A k k o r m á r megteszi n ek em a m a g u n k m estersége is. M in t a h og y tű zo ltó nak lenni sem csupa ö rö m ! Piston ú r lecsillapulva jelentette ki: - A francia tű zo ltó k a haza büszkeségei. R a d e úr helyeselt: - A tű zo ltó k igen, de a szivattyúik nem . Piston ú r védelm ébe vette a szivattyúkat m eg a szervezetet. H o z z á te tte : - E gy éb kén t vizsgálják a kérdést; a kö zvélem ény tö rő d ik vele; az illetékesek foglalkoznak az üg g y el: 345

ham arosan a szükségleteknek megfelelő szerszáma ink lesznek. D e R a d e úr csak a fejét rázta. - A zt hiszi? H á t azt hiszi? N os, a k k o r téved uraság o d ; n e m fognak változtatni sem m in. Franciaország ban n e m szokás m ódszert változtatni. Az am erikai szisztéma abból áll, h o g y víz legyen, sok víz, folyam nyi; ph, nagy csuda, ha m egfékezik a tűzvészt, am i k o r o tt az óceán a kezük ügyében. Franciaországban viszont m in d e n t az öntevékenységre, az okosságra, a találékonyságra bízunk. Se víz, se szivattyú, sem m i - csak tűzoltók, s a francia m ódszer abból áll, h o g y h add p örk ölő djék a tűzoltó. A zok a szegény ö rd ö g ök hősök. Fejszecsapásokkal oltják el a tűzvészt! M ennyivel m agasabb rendű ez, m in t A m erikában, hát ne m ? . . . A ztán ha n éhán yu k at h a g y tu k m egsül ni, szaval a városi tanács, szaval az ezredes, szavalnak a képviselők; vitatk ozn ak a két m ódszerről, a vizes ről m eg az ö n tevékenyről. És valam i n ag y k u ty a el m on d ja az áldozatok sírja felett: N em búcsúzunk, utász: találkozunk, (kétszer) így szokás, k érem , Franciaországban. G rappe bácsi, aki m in d ig elvesztette a beszélgetés fonalát, m egk érd ezte: - H o l is olvastam én ezt a verssort, am elyet idé zett: „ N e m búcsúzunk, utász: találk ozun k .” - B éranger-nál - felelte méltóságteljesen R a d e úr. B on nen fan t ú r gondolataiba m élyedt. Felsóhaj to tt: - H a n e m h o g y a Prin tem p s áruház égése micsoda szerencsétlenség volt! R a d e ú r ehhez is ho zzászó lt: - M ost, h o g y m á r hideg fejjel beszélhetünk róla (s ezt n e m a szójáték kedvéért m o n d o m ), azt hiszem, 346

jo g u n k van ném ileg kétségbe vonni az áruház igaz gatójának szónoki képességeit. A zt m o n d ják róla, h o g y tisztességes, el is hiszem: ügyes kereskedő, az nyilvánvaló, de h o g y szónok, azt tagadom . - M iért ? - kérdezte Perdrix úr. - M e rt ha a szörnyű elemi csapás n e m fordította volna feléje m in d n y á ju n k részvétét, n e m g y ő z tü n k volna nevetni olcsó frázispufogtatásain, m ik o r az al k alm azottait m eg ny u g ta tta , valahogy ily en form án : „U ra im , ö n ö k n e m tudják, m iből fognak holnap va csorázni? Én sem. Hja bizony, elég sajnálatraméltó vagyok. M ég jó , h o g y vannak barátaim . Az egyik kölcsönadott tíz c en tim e-o t szivarra (ilyen esetben n em havanna szivart szív az em b e r); a másik egy frank h e tv e n ö tö t bocsátott rendelkezésem re, h o g y fiákerba üljek; a harm adik , j o b b m ó d ú lévén, előle gezett h uszonöt frankot, h o g y vegyek m ag a m n a k egy zsakettet a Belle Jardiniére áruházban. Igen, én, a Printem ps igazgatója, a Belle Jardiniére-ba m en tem ! Egy m ásiktól tizenöt c entim e-o t k a p ta m egyéb célra ; s m ivel esernyőm sem m aradt, v ettem egy alpakából készült, öt frank huszonötös napernyőfélét egy ö tö dik kölcsönből. A ztán, m in th o g y a kalapom m e g égett, s tö b b kölcsönt m ár n e m ak artam kérni, föl v ettem egy tűzoltó e ld o bo tt s is a k já t... tessék, itt van! Kövessék a p éld ám at: ha vannak barátaik, fo lyam odjanak azok jó in d u la tá h o z ! . . . Én, g y e rm e k e im, m in t látják, n yakig vagyok az adósságban.” - Bi zony azt felelhette volna neki az egyik alkalm azottja, h o g y : „ M it bizo ny ít m indez, főnök úr? H á ro m dol g o t: i. h o g y n e m volt m agánál pénz. V elem is elő fordul, ha o tth o n felejtem a pénztárcám at ; de ez m ég n e m jelenti, h o g y önn ek nincsenek birtokai, szállodái vagy értékpapírjai vagy biztosítási k ötv én yei; 2. ez azt is bizonyítja, h o g y ö nnek van hitele a barátainál; nagyszerű, éljen vele; 3. végül azt bizonyítja, ho g y 347

ön fölöttébb szerencsétlen. A m ind en it, tu dju k mi azt, és tiszta szívből sajnáljuk önt. D e ettől m ég a mi helyzetünk n e m lesz jo b b . Ö n lóvá akar tenni ben n ünket, pedig a bőre alatt is pénz v a n .” Ezúttal m ind en k i helyeselt a szobában. B o n n e n fant úr kópéábrázattal m ég m e g to ld o tta : - Szerettem volna látni, a m ik o r az elárusító kis asszonyok hálóingben m enekültek. R a d e ú r fo ly ta tta : - N e m b íz o m az ilyen lán y o tth o n o k b a n . A Vestaszüzek kü lö n b en m ajd n em ben n sültek (akárcsak az om nibusztársaság lovai tavaly az istállóikban). Ha m ár bezárunk valakit, inkább a lám p ak arb an tartó k at kellett volna zár alá hely e z n i; de a fehérnem űosztály ról azokat a szegény lányokat, pfuj. Egy igazgató az ö rd ö g b e is, n e m lehet felelős m in d en értékért, am ely a boltjában hever. Igaz, h o g y az alkalm azottaké el égett a p é n z tá rb a n : b ár legalább a kisasszonyoké m a radt volna épen. H a n e m a kürtöst, azt csodálom ! H o g y fellármázta a dolgozókat! T y ű , uraim , micso da ö tö d ik felvonás! El tudják képzelni a füsttel teli áruházi osztályokat, a felcsapó lángnyelveket, a m e nek ülő k csődületét, az általános riadalm at, m iközben a kupolacsarnokban egy m o d e rn H ernani, a divat szakma R o la n d ja áll tu ty ib an és alsónadrágban, és te li tüdővel fújja a k ü rtö t? ! M o st P erdrix úr, a rendelet-előkészítő váratlanul k ije len tette: - M in deg y, no, fura időket élünk, zavaros idő ket . . . például az a D u p h o t utcai eset is . . . D e hirtelen b e n y ito tt az altiszt. - M e g jö tt a főnök, uraim . Erre egy szempillantás alatt m in d eliszkoltak, el tűntek, m in t a k ám fo r, m intha csak m aga a miniszté riu m égne. 1881. március 21.

Pap Gábor fordítása

A tanyai lány H I S T O I R E D ’U N E FILLE DE F E R M E

I A tanyaiak m a h am arább bek ap ták az ebédet, m in t m áskor, m ajd k im en tek a határba, m e rt alkalmas, jó m u n k a id ő volt. R ose, a cseléd m agára m arad t a ha talmas ko n yhában. A m eleg vízzel telt fazék alatt m ár csak parázs izzott a tűzhelyen, a lány id ő n kén t m erített a vízből, s lassan m osogatta az edényt, m eg megállt, azt a két világos négyszöget b ám ulta, am it a nap vetett az ablakon át a hosszú asztalra. M ég az üveg hibáit is felfedezhette a fénylő foltokban. H á ro m különösen merész ty ú k m orzsát keresett a székek alatt. A b aro m fiu d v a r szaga, a tehénistálló er je d t melege beáradt a n y ito tt ajtón át, és a lángoló, déli csendben hangosan k u k o ré k o lta k a kakasok. A m ik o r a lány befejezte a m osogatást, letörölte az asztalt, rendbe rakta a tűzhelyt, és feltette a tán yéro kat hátul, a magas falipolcra, a hangosan k etyegő óra mellé; kissé szédült, felsóhajtott, n e m tudta, m i fullasztja el. Elnézte a m egfeketedett agyagfalakat, a m ennyezet füstös gerendáit, m elyek ről pókháló, só zott és füstölt hering m eg hagy m afüzérek lógtak le felé, azután leült: ém elyítette a sokféle, súlyos szag. M i m inden száradhatott m á r be a ko n y h a letaposott földjébe, s a m ai forróság ezeket a szagokat m in d fel párologtatta ! B elekeveredett a tej savanyú illata is - a szomszéd, hűvös k am ráb an altatták. V arrni szeretett volna, m in t m áskor, de fáradt volt, s kiállt néhány percre levegőzni a küszöbre.

349

V égigsim ogatta a forró fény; ism eretlen m eg indultság járta át, a test elégedettsége. Az ajtó előtt a szem étd o m b ról súlytalan, rag y og ó pára szállt fel. T y ú k o k lustálkodtak a kis d o m b o n , oldalukra feküdtek, s egyik lábukkal m e g -m e g k a parták a szem etet: talán kibújik valam ilyen féreg. Fenségesen állt k ö z ö ttü k a kakas. K i-kiválasztott egy ty ú k o t, halk, hívó szóval körüljárta. A ty ú k k ö z ö m bös ny u g a lo m m a l em elkedett fel, s ugyanezzel a k ö zönnyel fogadta a kakast, leguggolt, m ajd szárnyára e ngedte; utána m egrázta m agát, tollából szállt a por, s ő máris visszadőlt a szem étd o m bra; a kakas m eg elégedetten k uk o rék o lt, m intha csak hódításaival hencegne, és a szomszédból rö g tö n feleltek társai: harsány szerelmi kihívások rö p k ö d te k a tanyai udv a rok között. A lány nem g o n d o lt sem m ire, csak nézte őket, az után feltekintett, és szinte m eg v ak íto tta a virágzó al m afák ragyogása, fehérek voltak, m in t a bep ú derezett fejek. M ost egy kiscsikó v á g ta to tt el mellette. B o lo n d j ó kedvében kétszer m egk erülte a fákkal k ö rülü ltetett árkot, azután hirtelen m eg to rp a n t, és hátranézett, m intha csodálkoznék, h o g y egyedül van. R o se is futni szeretett volna, m in d en tagja a m o z gást kívánta, de u g y a n a k k o r arra is v ágy o tt, h og y m ozdulatlanul elterüljön, kezét-lábát kinyújtsa az egy helyben lebegő, forró levegőben. N é h á n y bi zonytalan lépést tett, szemét lehunyta, állati elége dettség tö ltö tte el; azután csendesen a ty ú k ó lh o z m en t, és összeszedte a tojásokat. T iz en h árm at talált' bevitte őket. A m ik o r m á r valam ennyit berakta a k onyhaszekrénybe, a helyiség szaga m eg int ém elyí teni kezdte, k im ent, h o g y ledől a fűre. A tanyai u d v ar m in tha aludt volna a fák között. O d á b b a magas g yep harsogó zöldjében lángolva ra 35 0

g y o gtak a sárga pitypangfejek, ez a fű m ég egészen üde, tavaszi volt. Az alm afák kerek árn y ék o t vetettek m a g u k alá, az épületek szalmatetején kardlevelű n ő szirom h a jto tt ki, a tetők kissé füstöltek, m intha az is tállók és a csűrök nedves párája á ttö rt volna a szal mán. A lány a kocsiszínhez ért, itt álltak a szekerek és ru gós kocsik. Az áro k m élyén errefelé n ag y o b b h o rp a dás zöldellt dúsan, tele ibolyával, a virágillat messzire szétáradt. Az á ro k p a rt fölött a messzi határ látszott, a hatalmas síkság a zöld vetéssel, egy -eg y facsoporttal és itt-o tt a távolban néhány d olgozó em b er, kicsik, m int a bábu, fehér já té k lovak gyerekekék előtt, ak kora em b erk e h ajtotta őket, m in t R o se kisujja. A lány egy szalm akévét h o z o tt ki a csűrből, a h o r padásba dobta, és ráült; de a kévén sehogyan sem esett kényelm es ülés, erre felbontotta és szétteregette, s a hátára feküdt, kezét összefonta a nyaka alatt, lábát kinyújtotta. Békésen b e h u ny ta szemét, édes lustaságba bódult. M á r-m á r elaludt, a m ik o r valaki m eg fog ta a m ellét ; R o se hirtelen felült. Jacques volt, a tanya egyik cse lédje. Az erős, hatalm as pikárdiai legény egy idő óta kitartóan kerülgette. Ezen a n ap on éppen a ju h a k o lnál d o lg o z o tt; egyszerre észrevette, h o g y a lány o tt fekszik az árnyékban, óvatosan melléje lo p ak o d o tt, lélegzetét is visszafojtotta, szeme csillogott, haja tele v olt szalmával. M eg akarta csókolni a lányt, de R o se éppen olyan erős volt, m in t ő, s po fon ü tö tte ; a legény sunyin b o csánatot kért. M o st egym ás mellé ültek, és barátságo san beszélgetni kezdtek. M egbeszélték, h o g y az idő járás kedvez a gabonának, az év jó n a k ígérkezik, szó ba került a gazdájuk, aki derék em ber, sorra vették a szomszédokat, a távolabbi tanyákat, m ajd saját m a g u k ró l beszéltek, falujukról, g y e re k k o ru k ró l, em lé 35i

keikről, s végül szüléikről, akiktől hosszú időre elsza kadtak, talán ö rö k re is. A lány m in d jo b b a n ellágyult, de a legényt n e m hagyta n y u g to n , am i ide hozta, s R o se -h o z hú z ó d o tt, egészen a testéhez simult, resz ketett, a m int átjárta a vágy. A lány to vább beszélt: - N a g y o n régen láttam a n y á m a t. . . T u d o d , azért mégis nehéz ennyire elszakadni. . . T ekintete a távolba veszett - az e lh ag y ott falut lát ta, messze, messze, valam erre északon. A legény hirtelen elkapta a fejét, és ism ét belecsó kolt. D e a lány öklével olyan erősen az arcába vágott, h o g y Jacques o rra vére rö g tö n m egeredt, felállt, és a legközelebbi fához tám asztotta fejét. R o se -b a n ekkor valamiféle gyöngédség tám adt, h o zzám ent és m eg kérdezte : -F á j? A legény csak n evetett: - D ehogyis fáj, sem miség! Csak éppen jó l eltalál tad az o rro m a t. D e az istenfádat! - d ü n n y ö g te aztán elragadtatva. M á r-m á r valamiféle tisztelettel és egészen új v o n zalom m al nézte, kezdődő, igazi szerelem m el ezt a becsületes, nag y darab, b á to r lányt. V égre elállt az orra vére, s ek k o r sétálni hívta R o s e -t: attól félt, ha tov ább ra is így m aradnak, m e g in t csak eléri a leány k e m é n y keze. D e R o se m agá tól belekarolt, m in t a m enyasszonyok, a vő leg én y ük be este a fasorban, és ezt m o n d ta neki: - N e m jó l teszed, Jacques, h o g y olyan k ö nn y en veszel engem . A legény tiltakozott. O u g y an n em veszi kön ny en , csak szerelmes. - A k k o r h át feleségül vennél? A legény hab o zo tt, oldalról m éregette a lányt, aki e lgondolkozva nézett m aga elé. Arca telt és piros volt, feszes melle e lő re u g ro tt a színes k arto n alatt, aj352

^ üdén duzzadt, nyaka alatt a m ély kivágásban kis verítékcsöppek fénylettek. M e g in t elkapta a vágy, és ^ozzáhajolva a fülébe súgta: - Feleségül veszlek! Erre a lány átölelte, és olyan hosszan csókolta, ^ogy m in d k etten elfulladtak belé. Es m ost m e g in du lt k ö z ö ttü k az ism ert, m in d ig is métlődő história. Félreeső sarkokban játszadoztak egymással, holdvilágnál kint találkoztak a szénabog lyák m ö g ö tt, az asztal alatt egym ás lábát rugdosták, otromba, vasalt cipőjük kék foltokat rúgott. Azután lassan-lassanJacques m eg u n ta a lány t; m ár kerülte, n e m szólt hozzá, n e m igyekezett kettesben maradni vele. R o se -b a n n ő tt a g y anú és a szo m o rú ság, egy idő m úlva észrevette, h o g y állapotos. Először m e g d ö b b e n t, azután dühös lett, napról napra dühösebb, sehogyan sem tu d o tt a legénnyel kettesben m aradni, annyira kerülte őt. Végre egy éjszaka, a m ik o r m á r m ind en ki aludt a tanyán, alsószoknyában, m ezítláb, nesztelenül kilopózott a házból, á tv á g o tt az u dv aro n , és b e n y o m ta a lóistálló ajtaját. Itt aludt Jacques a lovai mellett, a szalmával telt saroglyában. M eghallotta a lányt, erre hamar h o rko lni kezd ett; de R o se felh úzózk od o tt hozzá, melléje térdelt, s addig rázta, m íg fel n e m nézett. - M it akarsz? - kérdezte, a m ik o r felült. A lány összeszorított foggal, d ü h tő l rem eg ve ta golta : - A z t a k a r o m . . . t u d h a t o d . . . azt a k a r o m . . . hogy feleségül v é g y !. . . M e g íg é rte d ! A legény nevetett. - A j a j ! . .. H o v á ju tn á n k , ha m in d en lányt felesé gül vennénk, akivel lefek szü n k! Rose o d a k a p o tt a to rkához, lenyom ta, vad szorítá

353

sából n e m lehetett szabadulni. Fojtogatta, és egészen közelről az arcába o r d íto tta : - G y erek em lesz! É rted? G y e re k e m lesz! A legény zihált, fulladozott. M in d a ketten mozdulatlanul, szótlanul m ered tek a sötét csöndbe, a csak az egyik ló állkapcsának neszezése tö rt m e g : szé nát h ú z o tt le m agán ak a jászolrács m ög ü l, és lassan morzsolta. - H át j ó . . . H a m á r így vagy, hát elveszlek... - dadogta Jacques, a m ik o r m egértette, h o g y a lány erősebb. D e R o se m á r n e m hitt az ígéretnek. - M ég h olnap elm égy, h o g y kihirdessenek! - M ég h o ln a p ! - fulladozott. - Esküdj m eg az Ú ristenre! A legény néhány pillanatig v o n a k o d o tt, azután mégis elszánta m agát. - E sk ü sz ö m . . . az élő Iste n re ! R o se ujjai leváltak torkáról, tö b b mondanivalója n e m volt, elm ent. N é h á n y napig n e m tu d o tt a legénnyel beszélni. De az istállót ezentúl zárva találta éjszaka, és n e m merte m eg d ö n g e tn i az ajtót, félt, h o g y a többiek kicsődülnek. Egy hajnalon azután új férfi cseléd ült a reggeli let veshez. R o se m egkérdezte: - J a c q u e s elm ent? - El! - m o n d ta a legény. - Én az ő helyére jöttem. A lány rem egn i kezdett, a b ö gréjét is alig tudta le tenni. A m ik o r azután m in den ki a dolga után látott, 6 a szobájába h ú z ó d o tt, arcát párnájába fúrta, hogy ne hallják zokogását. Később ú g y prób ált kérdezősködni, h o g y ne kelt sen gyanút. D e annyira csak szégyenével foglalko-

3 54

0tt, úgy tele volt ezekkel a gond o lato kk al, h o g y ^rláhez fordult, azt hitte, m in d en k i gonoszul nevet z Különben sem tu d o tt m eg sem m it, m in d enk i azt ^ n d t a : Jacques végképp itt hagyta ezt a vidéket.

Élete ettől kezdve örökös kínlódás lett. Gépiesen jolgozott, s m indig csak arra g o n d o lt: „H a észreve szik!...” Az állandó szorongás egészen e lto m p íto tta, m eg >empróbálta elkerülni a b o trá n y t, m ely napról napra közeledett, jóvátehetetlenül, biztosan, m in t a halál. Mindenkinél k orább an kelt, és szenvedélyes állha tatossággal vizsgálgatta testét abban a tö rö tt tü k ö rd a rabkában, m elyet fésülködéshez használt - rem eg v e ügyelte: talán m ár m a m eglátják rajta. .. Napközben is m in d un talan m egszakította m u n k á ját, s végignézett m a g á n : vajon nem d o m b o ro d ik -e már a k öténye ? Múltak a h ónapok. M á r alig-alig beszélt valakivel; ;ha kérdeztek tőle valam it, n e m is értette. Ijedten, reszkető kézzel, b á rg y ú tekintettel m eredt az érdek lőre. Gazdája rá is szólt: -D e buta vagy egy idő óta, lányom ! A tem p lo m ban az egyik oszlop m ö g é bújt, nem nertj többé gyó n ni, elkerülte a plébánost, félt tőle. \ papnak em berfölötti hatalm at tulajdonított, s ^ose hitte, h o g y olvas a lelkekben. Az asztalnál ájulás környékezte, ha a cselédek ráleztek, azt hitte, a tehenes máris m in d e n t tu d - ez a Í0rín érett, alattom os k ö ly ö k állandóan rajta tartotta ■íyogó szemét. Egy reggel aztán a postás levelet h o z o tt neki. M ég °tasem k a p o tt levelet, s olyan izgatott lett, h o g y le 355

kellett ülnie. T alán ő írt? D e ne m tu d o tt olvasni, csak g y ö trő d v e és rem egve m e re d t a teleírt papírJ V égül zsebébe dugta, titkát n e m m erte senkire ráb^ ni. M u nk a közben gyak ran m egállt, hosszan nézte ^ egym ás alá vetett sorokat s legalul az aláírást. Ho^á lyosan olyasm iben re m é n y k e d e tt: egyszer váratlan^ mégis m egérti. A türelm etlenség és a nyugtalanság végül min^ jo b b a n feldúlta, s ek k o r elm ent a tanítóhoz, aki maga mellé ültette, és olvasni kezdte a levelet: Kedves lányom! Jelen levelemmel tudatom, hogy nagyon rosszul VQ, gyök. Szom szédunk, Dentu tanító úr írja helyettem eztkét a sorokat, arra kérlek, jöjj el h o zzá m , ha tudsz Szerető anyád nevében Césaire Dentu segédtanító R o se sarkon fordult, és elm ent. D e am in t nem lát ta senki, le ro g y o tt az útszélre, lába összecsuklott; besötétedésig o tt m aradt. , O tth o n elm on d ta a szom orú h írt gazdájának, ajki rö g tö n hazaengedte - m aradjo n csak odahaza, amed dig akar. M ég azt is m egígérte, h o g y m unkáját egy napszám oslánnyal végezteti, s a m ik o r m egjön, yiszszaveszi őt. , A nyja h aldokolt, m ég aznap m eghalt, anfilfor m egérkezett. M ásnap R o se egy koraszülött, hegedik hónapos gyerek n ek ad o tt életet. Félelmetes kis csont váz volt, b o rz o n g a tó a n sovány, parányi tenyere fáj dalm asan össze-összerándult, m in th a szenvedne akár a rák lábán, ujjain ne m volt sem m i hús. ; M égsem pusztult el. i R o se azt m o n d ta , h o g y férjhez m ent, de nem ty<lH

356

^agánál tartani a kicsit; az egyik szomszédra bízta: ott m egígérték, h o g y g o n d ját viselik. Ezután visszatért. És m e g k ín z o tt szívében - m in t a hajnal - felragyo gott az ism eretlen szeretet a n y o m o ru lt kis lény iránt, alcit o t th a g y o tt; ez a szeretet m egin t szenvedés volt, minden órája és perce szenvedés, m e rt olyan távol élt tőle. Legjobban az esztelen vágy g y ö tö rte , h o g y m eg o k o lh a ssa , kaijába szoríthassa, testén érezze a kicsi test melegét. Éjjel n e m aludt, egész nap rá g o n d o lt, és esténként - a m in t befejezte m un k áját - a tűz elé ült, merőn belebám ult a lángokba, m in t azok, akiknek gondolatai messze járn ak . M ár pletykálni is kezdtek róla. U g ra ttá k , ki a sze retője? M eg k érd ezték : szép-e, magas-e, gazdag-e, mikor lesz az esküvő, m ik o r a keresztelő? Ő pedig legtöbbször elm enekült, h o g y ne lássák, a m ik o r sír; mert ezek a kérdések ú g y hatoltak a bőrébe, m in t a hegyes tű. D üh vei vetette bele m ag át a m un k áb a, h o g y elke rülje a zaklatásokat, s állandóan gyerekére gon d olv a, minél tö b b pénzt akart összegyűjteni neki. E lhatározta: ú g y fog dolgozni, h o g y fel kell em el ni a bérét. Lassanként m in d en m u n k á t m ag áh oz k a p a r in to tt; egy cselédlányt elküldtek, m ert fölöslegessé vált, amióta ő kettő helyett d olgozott. T akarékosabban osztotta a kenyeret, olajat, g y e rty á t s a szemes eleséget, am it azelőtt bő v e n szórtak a csirkéknek, és m e g szorította az állatok tak arm án y át, ezt is pazarolták. Úgy vigyázott gazdája pénzére, m intha a sajátja volelőnyös üzleteket k ö tö tt, drágán adta el, a m it ki t t e k a tanyáról, s k ifo g o tt a ravasz parasztokon, a^k kínálták term ényeiket. V égül egym aga intézte a Máriásokat, az eladásokat, ő parancsolt a napszám o 35 7

soknak, ő vezette a szám adásokat; ham arosan nélkül lözhetetlenné vált. Ú g y vig yázo tt m indenre, h o g y a tanya rö vid idő m úlva rag y o g ó an jövedelmezett K étm érfb ld n yire is em legették „Valiin gazda szolga lóját” , s m aga a gazda m o n d o g a tta r ó l a : - Ez a lány m in den pénzt m egér! D e az idő m últ, s a bérét csak ne m em elték. Meg. feszített m u nk áját úg y fogadták, m in t a hű cseléd kö teles szorgalm át, m int igyekvésének egyszerű jelét. R o se m á r n ém i keserűséggel g o n d o lt rá, h o g y a gazda neki köszönheti azt az ötv en vagy száz tallért, am ennyivel tö b b e t vág zsebre m in d en hónapban, 6 m eg változatlanul kétszáznegyven fran k ot kap tőle évente, sem töb b et, sem kevesebbet. Elhatározta, h o g y n a g y o b b bért kér. H árom szor is o d a m e n t a gazdához, de a m ik o r m á r előtte állt, más ról kezdett beszélni. Valamiféle szem érem tartotta vissza, h o g y pénzt kérjen, m in tha ezt szégyellni kel lene. E gy reggel a gazda végre egyedül evett a kony hában, s a lány félénken odaszólt n e k i: beszélni sze retne vele. A férfi m eglepetten felnézett, két keze az asztalon, egyikben bicskáját tarto tta, hegyével felfelé; a m ásikban e gy harapás kenyeret - figyelmesen ráné zett cselédjére. R o se -t m egzavarta ez a tekintet, és egy hét szabadságot kért. A zt m o n d t a : fáradt, el akafr utazni. A szabadságot azonnal m egkapta, m ajd a gaida - m aga is zavartan - hozzátette: 1 - Ha visszajössz, én is beszélni szeretnék veled'.

3 A gyerek m ajd n em nyolchónapos volt, R o se meg sem ismerte. Rózsás lett, pufók, g ö m b ö ly ű ; kis, ele ven, hájas g ö m b ö c . Látszott, m ilyen édes gyönyörű séggel m ozgatja párnás ujjait. M in t zsákmányára a 358

vad, rávetette m agát a kicsire, olyan hevesen szorí totta m agához, h o g y a gyerek félelmében b ö m b ö ln i kezdett. Erre R o se is sírva fa k a d t: a gyereke n e m is meri ő t; a dajkája felé m eg rö g tö n kinyújtja karját, aInint meglátja. De m ásnap a kicsi m egszokta anyja arcát is, s neve i t , ha m egpillantotta. R o se kivitte m agával a m e zőre, magasra tartotta, s m in t az őrült, szaladgált ve le; azután lepihentek a fák alá, árnyékba. És itt - éle tében először - kitárta a szívét valakinek, ha az n e m is értette őt. E lm on d ta m in d en baját, elsorolta m u n k á ját, gondjait, rem ényeit, és kifárasztotta kedveskedé sének hevességével és szenvedélyével. Elm ondhatatlan ö rö m e telt benne, h o g y g y ö m ö szölhette, m osdathatta, öltöztethette, s m ég az is b o l doggá tette, ha tisztába tehette; m intha ezek a m e g hitt m űveletek m egerősítették volna azt, h o g y anya. Nézte-nézte, és csodálkozott, h o g y a kicsi az ő gyere ke; karjába ragadta, ringatta, s halkan ism ételgette: - Az én gyerekecském , az én kis g yerekem ! A m ikor azután visszafelé m e n t a tanyára, egész úton z o k og o tt. A lig h o g y m egérkezett, a gazda máris szobájába hívta. C sodálkozva és m eg illetőd ö tten ment be hozzá, m aga sem tudta, m iért ilyen m e g re n dült. - Ülj le! - m o n d ta a gazda. Rose leült, percekig ültek egym ás m ellett, m in d a ketten zavartan. T ehetetlenül, kényelm etlenül, lógó kézzel ültek, s ah og y ez falun szokás, n e m néztek egymás arcába. A gazda erős, n e g y v e n ö t éves férfi volt, m á r két szer is m egnősült, s m in d a két felesége m eghalt, jó in dulatú, de makacs em ber. M o st feltűnően zavartan viselkedett, s ez eléggé szokatlan volt. V égül elszánta &Vigát, és tétován, kissé hebegve m egszólalt, tekinte te közben kint já r t a földeken. 359

- R ose, arra soha n em gondoltál, h o g y férjh^ m ég y ? A lány halálsápadt lett. A m ik o r a férfi látta, hogy n e m fog felelni, fo ly ta tta : - D erék lány vagy! M egbízható, dolgos, takaré kos . . . Az o lyan asszony, m in t te, valóságos főnyere. m ény. R o se m ég m in d ig n e m m ozdu lt. Ijedten bámult m aga elé, n e m is próbálta m egérteni, m it mondanak neki; g ondolatai ú g y örvénylettek, m intha valami lyen nagy veszély közelednék. A gazda v árt egy ide„ ig, m ajd ezt m o n d ta : - Látod, n e m j ó az, ha egy tanyának nincsen asszo nya, m ég ha olyan is a cselédje, am ilyen te v a g y ..t Elhallgatott, n e m tudta, m it tegyen m ég hozzá. R o se rém ü lten m eredt rá: m in tha csak egy gyilkos állt volna előtte - egyetlen m o zd ulat, s ő máris elme nekül. Ö t perc is eltelhetett, végre m eg in t a férfi szólt: - N o h á t . . . van kedved? A lány hü lyén dado g ta: - M i . . . m ihez ? A másik felhördült: - Az iste n e d e t. . . H át ahhoz, h o g y a feleségem légy! R o se hirtelen felállt, és tehetetlenül visszahullt szé kére. M inth a szörnyű szerencsétlenség érte volna, tö bb é n e m m ozdult. A gazda végre is elvesztette tü r e lm é t: - Beszélj m ár! M i bajod? A lány eszelősen nézte, azután m egered tek könynyei, fuldokolva ismételte: - N e m ! . . . N e m te h e te m ! . . . - M iért n e m ? - kérdezte a férfi. - N e bomo^j H olnapig g o n d o lk o d h a tsz . . . És sietve otth ag yta. B o ld o g volt, h o g y végzett 360

^ondókájával, m ár n a g y o n nyom asztotta. Biztosra vette, h o g y cselédje m ásnap beleegyezik, hiszen ilyen sZerencséről n e m is á lm o d h a to tt; de ő is j ó fogást csijjál, m ert ö rö k re m ag áho z köti a lányt, akinek m u n Icája a legcsábítóbb h o zo m án y n ál is tö b b e t ér. A cselédjét veszi el? A tan yáko n ezt m egszokták. Errefelé m ajd n em egyenrang ú ak n ak érezték m a g ú i t : a gazda éppen ú g y dolgozik, m in t a bérese, aki e)őbb-utóbb m aga is gazda lesz, s a cselédlányból gazdafeleség, anélkül, h o g y az élete és a m unkája megváltoznék. Ezen az éjszakán R o se le sem v etkőzött. Csak lero gyott, ült az ágya szélén, annyi ereje sem volt, h o g y ágon, egészen m egsem m isült. B énultan ült, testét nem érezte, gondolatai szétszakadoztak. M inth a nagy fésűvel estek volna neki, kártoló fésűvel, am i lyennel a gyapjút szálazzák. Néha pillanatokra mégis felm erült benne valam i lyen gondolatfoszlány, s ily en ko r m e g ré m ü lt a hol naptól. Félelme egyre n ő tt, s ahányszor csak a szunnyadó ház csendjében m egszólalt a nagy ko n yh aóra, a szo rongástól verítékcsöppek ü tk ö ztek ki rajta. Szédült, rémképek g yö tö rté k , gyertyája csonkig égett, és ki aludt : ez m á r az őrület volt, a falusi em b e r pillana tokra fel-fellobbanó tébolya, ha veszély fenyegeti. Ilyenkor rohanni kell, elfutni a szerencsétlenség elől, miht aho g y a hajó fut a vihar elől. Bagoly rik o lto tt; R o se összerándult, felugrott, ke zével v égigtapogatta arcát, haját, testét, akár a b o lo n dok, azután az alvajáró m ó dján m egindult. A m ik o r udvarra ért, lehajolt, így m e n t tovább, n e h o g y Meglássa valam elyik éjjeli csavargó, m e rt a fogyó Md fénnyel árasztotta el a vidéket. M eg kerü lte a ke lést, felm ászott az áro k parton . A m ik o r kiért a föl ökre, m egg y orsíto tta lépéseit. M ind ig csak előre 361

m ent, biztosan, sietve, id ő n k é n t ö ntudatlanul élese^ fel-felkiáltott. Óriási árnyéka a földön elnyúlva to tt vele; néha eg y-egy éjjeli m a d á r k ö rö z ö tt a feje fölött. A szomszéd tanyák kutyái m eg ug atták, am j^ m eghallották lépéseinek dobogását, az egyik átu g ro ttá az árkot, utánavetette m agát, és m eg akarta harapni, R o se m e g fo rd ult, üv ö ltv e rákiáltott, mire a kutya rém ü lten m enekült, vackába bújt, és elhallga. tott. A réten nyúlfiókák u g ránd o ztak , de am ikor az eszelősen ro han ó n ő - m in t egy té b o ly o d o tt Diana - a közelükbe ért, a félénk állatok szétszóródtak; a ki csik az anyjukkal egy barázdába lapultak, a családfő m eg vadul e liram o do tt, u g rán do zó árnyéka, a nagy, elálló fül rá -rá v e tő d ö tt az aláereszkedő holdra, amely éppen m ost ért a láthatár szélére, s ferde sugarai úgy világították m eg a síkságot, m in tha a világ végén egy hatalmas lám pást tettek volna le a földre. A sápadó csillagok belevesztek az ég mélységébe, néhány m a d á r m á r petyegett, hajnalodott. A lány ki m erü ltén zihált. És a m ik o r a nap á ttö rt a hajnal vö röslő páráin, R o se megállt. M e g d a g a d t lába n e m engedelm eskedett többé. Ete k o r észrevett egy kákás, holt tavat, elég nagy tavat, am elynek m ozdulatlan vize vérpirossá vált a hajnal b íb o r visszfényében. Lassan, sántikálva elindult a'tó felé, h o g y m egm ártsa a lábát; kezét szívére szorí totta. ^ Egy füves, fe ld o m b o ro d ó halm ocskára ült, leve tette nehéz, poros cipőjét, lehúzta harisnyáját, és m eg k ék ü lt lábát a m ozdulatlan vízbe dugta, amely ből id ő n k é n t b u b o ré k o k szálltak fel. A friss hideg végigbizseregtette testét, s m íg mere ven nézte a m ély vizet, hirtelen m egszédült, elkapta a v á g y : egészen b e le m e rü ln i! O t t lenn n e m szenvedi* többé! M á r n e m g o n d o lt a gyerekére, csak békét fa' 362

vánt, zavartalan n y u g alm at, aludni szeretett volna, végleg elaludni. Felállt, karját m aga elé n yú jto tta , és kettőt előrelépett. M á r com bjáig ért a víz, m á r-m á r ^levetette m agát - e k k o r égő szúrás érte a bokáját, hátraugrott. Irtózva felkiáltott, térdétől talpáig hosz0Ú, fekete piócák szívták a vérét, felpuffadva m arták bele m ag uk at a húsába. H ozzájuk sem m e rt nyúlni, Ordított a félelemtől. Kétségbeesett kiáltozását végre meghallotta egy paraszt, aki a távoli ú to n éppen arra ^ent a kocsijával. H o zzáfu tott, eg yen ként tépte le róla a piócákat, s a sebekre zöld levelet tapasztott; az után k étkerekű kocsiján hazavitte a lányt gazdája tanyájára. Rose két hétig feküdt. A zon a reggelen, am ik o r először kelt fel, s kiült az ajtó elé, a gazda hirtelen o tt termett. - N o h á t . . . m e g e g yeztü n k? A lány először ne m felelt, de a m ik o r a férfi csak állt előtte, s makacsul nézte, kínlódva d a d o g ta : - N e m . . . n e m tehetem ! A gazdát elön tötte a düh. - N e m teheted? A zt m o n d o d , n e m teheted? H át aztán m iért n e m teheted? Rose csak sírt, úg y ism é te lg e tte : - N e m tehetem ! N e m , n e m ! . .. A férfi egészen eléje állt, s az arcába o rd íto tta : - H át szeretőd van, m i ? A lány csak d ad o g o tt, és reszketett a szégyentől: - .M e g l e h e t ... A férfi pipacsvörös lett dühében, és hadarva be szélt: - H át í g y . . . Szóval, bevallód, te szajha! És ki az a piszok? Egy mezítlábas csavargó? V an annak egy rézgarasa? Alszik az néha szobában? Eszik egy rendes klatot? Ki az a híres? A lány n e m felelt. 363

- N e m m o n d o d m e g ? . . . H á t m ajd megmondom é n ! . . . Jean B au du ? R o se felkiáltott: - N e m , n em ! - H á t a k k o r Pierre M artin! - D e h o g y is ! A gazda izg atottan sorra vette a k ö rn y é k legényeit de a lány csak tagadta, elg y ö tö rtén hallgatott, minduntalan a szem ét törö lg ette kék k ö tén ye csücskével A férfi állati csökönyösséggel folytatta; tovább vizs latott a lány titka körül, m in t a vadászkutya, amelyig akár egész nap kaparja a földet, h o g y végre hozzáférhessen a vackába bú jt vadhoz. M o st hirtelen felkiál to tt : - Az anyádat! H át persze h o g y Jacques, a tavalyi béresem ! Beszéltek valam it, h o g y já r t utánad, hogy azt ígérte, elvesz! R o se to rka összeszorult, a vér arcába tolult, hirte len elapadtak a könnyei, s ú g y felszáradtak, m int vízcseppek az izzó vason. Kiáltva felelte: - N e m , n e m ő volt! - M egesküszöl? - kérdezte a ravasz paraszt, mep m egszim atolta, h o g y m ost j ó n y o m o n jár. t A lány lázasan rávágta: - Esküszöm m a g á n a k . . . e sk ü sz ö m . . . H irtelenében n e m tudta, h o g y m ire is esküdjék.. az Istent m égsem m erte belekeverni. D e a férfi félbe szakította : ,f - Pedig m in d ig elbújt veled, s az asztalnál majd felfalt a szemével! N e k i ta rto g a to d m agad, neki.. valld be! M ost azután R o se gazdája szemébe nézett: - N e m ! H ig g y e el, h o g y n em ! Esküszöm , ha ntf eljönne és m egkérne, m eg sem hallgatnám ! A nnyira őszintének látszott, h o g y a gazda ntfg'

364

ngott. D e azután csak to v á b b beszélt, m in tha saját agával vitatkozna: ^ Hát ak k o r m iért? P o ro n ty o d nincs, ezt tu d n ám , ff5l beszéltek v o ln a ! . . . D e ha nincs, ak k o r egy l^y nem utasítja el a gazdáját, csak szerelemből! yjégis kell itt valam inek lennie! p^ose erre m á r ne m felelt, a félelem szorongatta. ^ férfi m ég egyszer m e g k é rd e z te : ^ Szóval ne m akarod ? A lány felsóhajtott: ^ N em te h e te m . . . A gazda otthagyta. Rose m ost azt hitte, megszabadult. Estig n y u g o d tabban tett-vett, de o lyan összetört volt, olyan fáradt, mintha hajnal óta vele já ra ttá k volna az ő rlő m a lm o t a z öreg, fehér ló helyett. A m in t tehette, lefeküdt, és rögtön elaludt. Késő éjszaka arra ébredt, h o g y két kéz tapogatja az igyát. R é m ü lte n nyito tta a szemét, de ebben a pillá dban m eghallotta gazdája hangját: - N e félj, R o s e . . . én vag y ok , beszélni akarok ‘fed. . .

A. lány először m eg lep ő d ö tt, de am ik o r a férfi a taója alá próbált bújni, m á r tudta, m it akar; erős vketés fogta el a sötétben, védtelennek érezte m a Sfeje m ég súlyos volt az alvástól, o tt fek ü dt m ezte&l az ágyban a férfi előtt, aki m egkívánta. N e m eiHett a z o n n a l. . . sem m i esetre s e m ; de n e m is vénagyon. M aga is k ü z d ö tt a feltám adó v á g y Sy^ely m ind ig erősebb az ilyen egyszerű tények e t e k e t a puha és erőtlen lelkeket bizonytalan ^ r,k sem igen segíti. Ide-oda forgatta fejét, a fal . e»Sd a szoba felé, h o g y elkerülje gazdája csókjaU’ aJ^ kereső ajkát, ellenkező, k im e rü lt teste is ^g-iV v o n a g lo tt a takaró alatt. A férfi m ost m á r Urva % a vágy megrészegítette, vadul lerántotta

365

róla a takarót. R o se érezte, h o g y végére ért erejének M ég fellobbant benne valam ilyen strucc-szemérem és arcát eltakarta kezével, de n e m védekezett többé A férfi vele m aradt egész éjjel. M ásnap is eljött azontúl m in den este. E g y ü tt éltek. E gy reggel a gazda ezt m o n d ta neki: M ár kihirdettek m inket, jö v ő hónapban esküszünk. A lány n e m felelt. M it m o n d h a to tt volna? NeiJl tiltakozott. M it tehetett volna?

A felesége lett. M intha m ély v erem b e zuhant vol na - azt érezte, m eredek falán sohasem tud felkapasz kodni. A le g k ü lön b özőb b bajok ú g y lógtak feje fe lett, m int óriás sziklák, m elyek a legelső alkalomipa rázuhannak. M in th a m eglopta v o ln a . . . csak így tt d o tt a férjére nézni. E lő b b -u tó b b mégis észre\r s z i l . . . A zután a kicsire g o nd o lt, m in d en bájánál# volt az oka, s ő v olt egyetlen boldogsága is. t Évente kétszer m eglátogatta, és egyre szomoijtty bán j ö t t vissza. D e a megszokás lassan elcsitította félelmét, ífa m e g n y u g o d o tt, bizak o dó b ban élt; csak valamíf?1 bizonytalan szorongás zsibongott benne. j M ú ltak az évek, a gyerek hatéves lett. R o £ IW m ajd nem b o ld o g volt, a m ik o r a gazda egyszerre ^ borult. A nyugtalanság m ár k é t-h á ro m éve bujkált benne* valam i bánto tta, nyom o ttsága észrevétlenül növeke dett. Ebéd után sokáig o tt m arad t az asztalnál, fej&a kezébe tem ette, szom orúan ült, csak ült, egyre rágó; d o tt valamin. M ajd m ind izgatottabb lett, már durva 366

volt; ú g y látszott, h o g y valam iért haragszik az asz-

Kérdéseire sokszor k em ényen, gyűlölettel felelt. Egy na p o n az egyik szomszéd kisfiú tojásért j ö t t be hozzájuk; az asszony elég nyersen rászólt, m ert ép pen sok dolga volt - e k k o r lépett be váratlanul a férfi. Gyűlölködő h a n g o n kiáltott rá feleségére: - T u d o m , n e m így bánnál vele, ha a tied volna! A szavak belem arkoltak, az asszony felelni sem tu dott, csak b e m e n t a házba, és m eg in t elfogta a régi

szonyra.

reszketés.

Vacsora k ö zben a gazda n e m szólt hozzá, rá sem nézett, m in th a lenézné és m eg v etné - m in tha m e g tu

dott volna valamit. Rose egészen m e g z a v a ro d o tt; m ih ely t végeztek az evéssel, n e m is m ert egyedül m arad ni vele, elm ene kült, futott, m íg csak a te m p lo m h o z n e m ért. Esteledett; a keskeny te m p lo m h a jó m á r egészen sötét volt, de a csöndben - a te m p lo m m élyén - a szentély k ö r ü lj á r t valaki. A sekrestyés j ö t t elő, olajat töltött éjszakára a szentélyben függ ő örökm écsbe. Erre a rem egő , kicsi lángra, m ely beleveszett a b o lto zat hom ályába, R o se m ost ú g y nézett, m in t a re mény utolsó sugarára - rám ered t, és térdre ro g y o tt. A kis mécset felhúzták a magasba, lánc csörrent. A tém p lom k öv ek felett ism ét felhangzott a fapapucs szabályos csattogása, m ajd kötélsúrlódás hallatszott, és a kicsi harang belezendítette a sűrűsödő k ö d b e az esti Ángelust. A m ik o r a sekrestyés éppen távozni ké szült, az asszony hozzálépett. ~ A plébános ú r o tth o n van? - kérdezte. Amaz megállt. - Azt h is z e m . . . M in d ig A ngeluskor vacsorázik. Az asszony rem egve n y o m ta be a plébánia kertjé nek ajtaját. 367

A plébános m ost telepedett le az asztalhoz, Rose^ is rö g tö n leültette. - I g e n . . . ig e n . . . Az urad m á r em lítette, hogy keresni fo g sz . .. A szegény asszony m ajd elájult. A plébános f o ly ta tta : - H át m it akarsz, lán y o m ? És m o h ó n kanalazta levesét - a lé lecsöppent p0. cakján m egfeszülő, piszkos reverendájára. R o se hallgatott, ajkára ne m j ö t t egyetlen kérő vagy rim á n k o d ó szó, csak felállt. - Csak b á tr a n !. . . - biztatta a pap. D e R o se elfutott. Ú g y ért vissza a tanyára, h o g y azt sem tudta, mit csinál. A férje m á r várt rá, s m íg 6 távol volt, a nap számosok elm entek. O d a z u h a n t a férfi lábához, sírni és jajg atn i kezdett: - H á t m o n d d m e g . . . m o n d d m eg, m i bajod van velem ? A gazdából k itö rt a k á rom ko d ás és a szitok. - Az a b ajom , h o g y nincsenek g y e re k e im !. . . Ér te d ? . . . Az isten veijen m eg! Az e m b e r nem azért vesz egy asszonyt m agához, h o g y haláláig egyedül m aradjo n vele. . . H á t ez a bajo m ! H a egy tehénnek nincs borja, m egette a fene! H a egy asszonynak nincs | gyereke, azt is m egette a fene! | R o se sírt, dad og o tt. - N e m az én h i b á m ! . . . - ismételgette. - Nem az én h ib á m !. . . i A férfi valahogy elcsendesedett. | - A zt n e m m o n d t a m . . . D e mégiscsak keserves d o lo g !. . .

368

Ettől a naptól kezdve az asszonyt egyetlen vágy töltötte b e : gyereket akart, m ég egy g y e r e k e t! M in denkinek erről beszélt. Az egyik szomszédasszony azt tanácsolta, ho g y itasson a férjével m in den este egy p oh ár vizet, s ke verjen bele késhegynyi ham u t. A férfi kötélnek állt, de a tanács nem vált be. T an ako d ni kezdtek: - Biztosan vannak titkos szerek . . . És m indenfelé kérdezősködtek. T ö b b e n egy pász tort ajánlottak, aki tőlük tíz m érföldnyire lakott. Valiin gazda egy nap b e fo go tt k ö n n y ű , kétkerekű kocsijába, s felkereste. A pásztor kenyeret a d o tt neki, amelyre jeleket rajzolt; kü lönben varázsfüveket is dagasztott belé. M ielő tt éjszaka egym áshoz feksze nek, egyenek belőle m in d a ketten; m ajd utána is egy-egy harapást. M egették az egész kenyeret, s hiába. Egy tanító a szerelem vidéken ismeretlen titkaiba avatta be őket. Biztos ered m ény ! - erősködött. D e ebben is csalódtak. A plébános azt tanácsolta, zarándokoljanak Fécamp-ba, Krisztus vére csodatevő kápolnájába. Az apátságban a többiekkel eg y ü tt R o se is térdre boru lt, könyörgése belevegyült a parasztszívek e g y ü g y ű ké réseinek áradatába. A hh o z rim á n k o d o tt, akit itt m in denki o stro m o lt: adjon m ég egy gyereket! D e hiába kérte. N y ilv án az elsőért lakói így - s egészen össze tört. A bánkódásba m ajd n em belebetegedett, és a férje is szinte öreg em b er lett. „ N e m találja a helyét” ~ m on d og atták róla, m ik özb en ő csalóka re m é n y e k kel g y ö tö rte m agát. E kkor m ár ellenségek voltak. A férfi szidta és verte

369

R osc-t. Egcsz nap veszekedett vele, és éjjel az ágyban lihegve, g y ű lö lk ö dv e gyalázkodó sértéseket vágott az arcába. Egy éjszaka azután m ár n em tudta, m it eszeljen ki, h og y m ég jo b b a n m egkínozza az asszonyt - tehetet lenségében azt o rdította, h o g y takarodjék ki, és az aj tó előtt, az esőben várja m eg a reggelt. R o se n em en gedelm eskedett. Erre to rk o n ragadta, és öklével az arcába vágott. Az asszony egyetlen hanggal sem fe lelt, nem m ozdult. A férfi féktelen dühvei beletérdelt a hasába, cs összeszorított foggal, ő rjö n gv e majdnem agyonverte. M ost kétségbeesett lázadás lobbant fel R ose-ban, vadul a falhoz lökte férjét, felült az ágy ban, és egészen eltorzult han go n vágta oda: - H át tu d d m eg, h og y nekem van gyerekem ! Ne kem van! Ja c q u e s-tó l!. . . Emlékszel m ég Jacques-ra? M egígérte, h o g y feleségül vesz. . . de it t h a g y o t t . .. A férfi b am b án m eredt rá, éppen olyan feldúlt volt, m in t az asszony. - M i t m o n d tál? - hebegte. - M it m o n d t á l ? ... R o se -t rázta a zokogás, és csak patakzó könnyein át tudta d ado g ni: - Ezért n em akartam hozzád m e n n i! . . . E z é rt!. . . N e m m o n d h a tta m m e g . . . M ert a k k o r k enyér nél kül m aradok a gy erek em m el! D e neked n em lehet g y e re k e d !. . . Neked n e m . . . T e n em tu d s z ! A férfi egyre döb ben tebb en , gépiesen ismétel gette : - G yereked van? Neked gyereked van? R o se fel-felcsuklott: - Erőszakkal vettél e l . . . talán csak nem tagadod le! Én nem akartam a feleséged lenni! Valiin ek k o r felkelt, g y ertyát g y ú jto tt, hátrakul csolt kézzel já rk á lt sokáig. Az asszony - az ágyra roskadva - tovább sírt. Férje hirtelen m egállt előtte:

370

- A k k o r hát az én h ib á m . . . az enyém , h o g y nem csináltam neked? R ose n em felelt. A férfi m eg in t csak járk ált, majd ismét m eg to rp an t, és m egkérdezte: - H án y éves? - M ost lesz. . . h a t. . . - suttogta az asszony. A férfi faggatta: - És m iért nem m o n d ta d m eg nek em ? R ose félj aj dúlt: - H át m e g m o n d h a tta m volna? Valiin m ozdulatlanul állt. - N o , kelj fel! - m o n d ta végre. R ose kínlódva felegyenesedett, s a m ik o r végre a falhoz tám aszkodott, az ura hirtelen nevetni kezdett, szélesen, derűsen nevetett, m in t régen. Az asszony dúlt m aradt, erre ő m ag y arázk o dv a hozzátette: - H á t elhozzuk azt a g y ereket. . . Idehozzuk, ha már ú g y esett, h o g y n e k ü nk nincs! R o se annyira m e g rém ü lt, h o g y bizonyára elfut, ha van ereje. A férfi csak a kezét dörzsölte: - M á r éppen ö rök b e akartam fogadni e g yet. . . s most m egvan! Van g y erekü n k! M á r beszéltem is a plébánossal, h o g y keressen n ek ün k e g y e t. . . Egy ár vát. . . És m ég m indig nevetve m egcsókolta R o se k ö n n y től ázott, b am ba arcát, jo b b ró l-b a lró l m egcsókolta; s mintha az asszony nagyothallana, ezt kiáltotta: - G yere, asszony, nézzük meg, m aradt-e m ég a le vesből? A kár egy fazékkal m egennék! R o se m agára húzta szoknyáját, lem entek a k o n y hába, s m ialatt az asszony letérdelve tüzet g y ú jto tt, a férfi ragyogva, nagy léptekkel rótta a helyiséget. Egyre já r t a szája: - H á t igen, ennek örülök! N e m fogok dicsekedni vele, de örülök! N a g y o n ö rü lö k !. . . *881. március 26.

Illés Endre fordítása

Kirándulás U N E P A R T I É DE C A M P A G N E

D u fo u rn é keresztneve Pétronillc volt, s m ár öt hó napja tervezgették, h o g y a neve napján valahol Párizs k örn yék én ebédelnek. O ly an türelm etlenül áhítozták a kiruccanást, ho g y ezen a reggelen m ár jó korán felkeltek. D u fo u r kölcsönkérte a tejes kocsiját, és m aga haj tott. A kétkerekű, n y ito tt, k ö n n y ű kocsi éppen meg felelt nekik; teteje is volt, m elyet négy vasrúd emelt a magasba, a ru d akró l fü g g ö n y ö k lógtak, kétoldalt felrehajtották a fü g g ö ny ö ket, ho g y lássák a vidéket. Csak a hátsó pon y va lo b o g o tt eg ym ag áb an a szélben, m in t egy zászló. O nagysága a férje m ellett pom pá zott gyönyörűséges, m eggyszínű selyemruhában. M ö g ö ttü k - két széken - a n ag y m am a és egy fiatal lány. M ég egy sárga hajzat is látszott k ö zö ttü k , egy fiatalem ber haja, neki m ár n em j u to t t szék, csak a ko csi fenekére telepedhetett, s csak a feje tű n t elő. V égighajtottak a Cham ps-Elysées fasorán, elhagy ták a M aillot-kapu erődítéseit; itt máris a tájat kezd ték szemlélni. A m ik o r a neuillyi hídhoz értek, D u fo u r kijelen tette : - Ez m ár a vidék! Felesége a jeladásra rö g tö n elérzékenyült a termé szettől. A courbcvoie-i kö rö n dn él m in d n y ájuk at elbűvöl te a tágas látóhatár. Az ott A rgenteuil, a m o tt jobbra magasba nyúló haran g to rny a! M ö g ö tte emelkednek 372

Sannois dom bjai és az o rg e m o n t-i m alom . Balra,fylarlynál, a vízvezeték ívei rajzolódtak fel a reggeli világos égre, s a messzeségben Saint-G erm ain teraszát is felismerhették; szemben m eg, egy d o m b so r végén, a felásott föld jelezte C orm eilles új erődjét. És m in d ezek m ö g ö tt, félelmetes messzeségbe húzódva, síksá gok és falvak fölött e rd ők felsejlő, sötétzöld töm ege! A nap m ár égette arcukat, a szem ük m ind un talan tele lett h o m o k k a l; és kétoldalt az út m entén k ib o n takozott a véget nem érő, csupasz, mocskos, bűzös vidék. M intha lepra pusztított volna errefelé, m e g rágva m ég a házakat is: beszakadt, elhag y ott épüle tek váza m eredezett m indenfelé, vagy kicsi, befeje zetlen o tth o n o k nég y fala n yú lt a magasba, tető nél kül, m e rt az építtetők m á r nem tu dták tovább fizetni a vállalkozót. T ávol egym ástól egy-egy gyár magas kém én ye hajtott ki a m ed dő földből, egyetlen n ö v é n y k é n t a poshadó m ezőkön, m elyeken a tavaszi szél petróle umszagot és bitum enes pala leheletét s o d o rta ; s vala milyen m ég ennél is kellem etlenebb illatot. Végre m ásodszor is átd o b o g ta k a Szajnán - és a hí don k itö rt az elragadtatás. A folyó szikrázott a fény től, tükréről pára em elkedett a m a g a sb a : a nap vonta magához; édes n yu g alm at, jóságos felfrissülést érez tek: végre-végre tisztább levegőt szívhatnak, olyan levegőt, m ely n em telt m eg a gyárak sötét füstjével és a trá gy ag ö drök bűzös fertőzetével. Egy arra m enő férfi m e g m o n d ta : Bezons-ba értek. A kocsi m egállt, és D u fo u r betűzni kezdte az egyik kiskocsma m eg ny erő cégérét:

373

P O U L I N VENDÉGLŐJE

Borban fő tt angolna, pecsenyék, különszobák nagyobb társaságnak, kert és hinták - Nos, D ufo urn c, megfelel neked? Méltóztatsz végre dönteni? M ost az asszony is elolvasta: P O U L I N VENDÉGLŐJE

Borban fő tt angolna, pecsenyék, különszobák nagyobb társaságnak, kert és hinták M ajd hosszan nézte a házat. V idéki fogadó volt, fala fehérre meszelt, o tt állt az út szélén. Ajtaja tárva, s látni lehetett a söntés fénylő bádogpultját - előtte két, vasárnapiasan öltözött munkás. Az asszony végre h atározott: - H át jó . Ez jó lesz. S m ég kilátásunk is van. A kocsi behajto tt a nagy fákkal teleültetett, tágas telekre, a Szajnától csak a v o n ta tó ú t választotta el. Leszálltak. Elsőnek a férj u g ro tt le, karját nyújtotta feleségének, h o g y lesegítse. A két vasrúdra erősített kocsihágcsót nag y o n m élyre szerelték - Dufourné csak ú gy érte el, ho g y alaposan m e g m u ta tta lábszá rát, m elynek hajdani finom vonala m ost eltűnt a co m b dagadt hájtöm egében. D u fo u rt a m ú g y is feltüzelte a vidék, m ost gyorsan belecsípett az asszony lábába, m ajd m in d k ét karjával átfogta, és nehézkesen a földre tette, m in t valamilyen hatalmas csom agot. Az asszony m egcsapkodta selyem szoknyáját, le verte m agáról a port, azután k ö rü ln ézett: hová is került? Talán h arm in ch at éves lehetett, húsos, viruló nő, jólesett ránézni. M ost nehezen lélegzett, a szoros fűző 3 74

vad ölelése szinte fojtogatta; dús m ellének rem eg ő '

töm egét felpréseltc, s egészen tokájáig tolta. U tána a fiatal lány következett, kezével apja vállá ra nehezedett, s kön ny edén, segítség nélkül u g ro tt le. A sárga hajú ifjú fél lábbal a kerékre lépve szállt le, majd D u fo u rn ak segédkezett, h o g y kettesben le emeljék a nag ym am át. Ezután kifogták a lovat, s az egyik fához k ö tö tté k ; a kocsi m eg orra b u k o tt, két rúdja a földet érte. A férfiak - m iután levetették red in g ote-ju kat - egy vödör vízben kezet m ostak, m ajd a n ő k után m entek, akik m ár elhelyezkedtek a kötélhintákon. D u fo u r kisasszony állva, egym aga próbált hintáz ni, de n em sikerült eléggé előrelendülnie. Szép, ti zennyolc éves lány volt; azok közé tarto zott, akiket csak meglátsz az utcán, és máris hevesen m eg kív án od őket, s m ég éjszaka is n yugtalan vagy tőlük, m inden érzéked izgatott. Magas volt, v é k o ny derekú, erőtel jes csípőjű; bőre n a gy o n barna, szeme nag y o n nagy, haja n ag y o n fekete. R u h á ja elárulta testének rugal mas teltségét, m ely m ég inkább előtűnt, aho g yan ke resztcsontját megfeszítve a magasba akart em elkedni. K inyújtott karja feje fölött fogta a kötelet, s ahány szor előrelökte m agát, melle rezzenés nélkül, előre meredve kifeszült. Kalapját elkapta a szél, a háta m ö gé hullt; a hinta közben lassan-lassan mégis nekiló dult, s m indannyiszor, a m ik o r lefelé zuhant, térdig m egm utatta a lány karcsú lábát, szoknyáinak szelét meg odacsapta a két férfi a rc á b a : részegítőbb volt ez, mint a bor. A zok ketten nevetve nézték. A másik hintán D u fo u rn é ült. C y prien , gyere, lökj m e g ! G yere hát, lökj meg, C y p rie n ! Egyre ezt nyögdécseltc. A férfi végre hozzálépett, felgyűrte ingujját, m in t-

375

ha valam ilyen nagy m u n k áh o z készülődnék, m ajd m in den t beleadva, m ozgásba hozta feleségét. Az asszony a kötelekbe kapaszkodva m ereven kiny újtotta lábát, h o g y ne érje a földet, és a le-fel moz^ gó hintán átadta m agát az élvezetes bódulatnak. Tes te a lengéstől állandóan rem egett, m in t kocsonya a tálon. D e a hinta egyre magasabbra szállt, s ekkor szédülni kezdett, és félt. A hányszor lefelé zuhant, éle sen sikoltott, s ham arosan odacsődítette a környék m inden kölykét. H om ályosan látta, h o g y szemben vele, a m o tt a kerítés felett szemtelen gyerekfejek b uk k an n ak fel: m in d v ig y oro g, s mindegyiknek m ásképpen torzul el az arca a fintoroktól. M ost kijött egy szolgálólány, és m egrendelték az ebédet. - Szajnai halat, rántva! N y ú lp ö r k ö lte t! Valami lyen salátát és édességet! D u fo u rn é tisztán, tagolva, parancsolón sorolta el, h o g y m it kívánnak. - És hozzon m ég két liter asztali b o rt m eg egy pa lack b ord eaux -it! - to ldotta m eg a rendelést férje. - A fűben eszünk! - szólt bele a fiatal lány is. A n ag y m a m á b a n gy ö n g éd érzéseket ébresztett a ház macskája, m á r legalább tíz perce lépegetett a nyo m áb an , de hasztalanul pazarolta rá legédesebb hí vogató szavait. A m acskának titokban hízeleghetett a figyelem, állandóan o tt m aradt a jóságos öregasszony közelében, de vigy ázo tt rá, ho g y az öregasszony el ne • érje - n y u g o d ta n m egkerülte a fákat, hozzájuk dörgölőzött, s farkát felemelve elégedetten, halkan do rom bolt. - N é! - kiáltott fel egyszerre a sárga hajú ifjú, aki ezalatt körülszim atolta a telket. - C s ó n a k o k ! És mi lyen rem ek csónakok! O d a m e n te k , s ők is m egnézték a csónakokat. Kis deszkaszínben két pom pás jolle, két keskeny, könnyű 3 76

csónak függött, m in d k e ttő kecses alko tm án y, olyan' finom m unka, m in t a luxusbútorok. Egym ás m ellett pihentek, akár két magas, vék o ny lány, karcsún, csil logva nyúltak el, aki rájuk pillantott, rö g tö n kedvet kapott rá, ho g y szép, enyhe estéken vagy világos nyári reggeleken a vízen suhanjon ben n ük , súrolja a virágban álló partokat, m elyekről hatalmas fák ló gatják a vízbe ágaikat, a nád ö rö k borzongása rem eg, s kék villanásokkal röp p en n ek fel a villám gyors ha lászmadarak. Az egész család tisztelettel vizsgálta a két csónakot. - H át igen, ez aztán rem ek! - ismételgette k o m o lyan D ufour. És m in t szakértő rö g tö n részletes nyilatkozatba b o csátkozott. Bizony, ő is evezős volt valam ik or fiatal k o rá b a n ! És ha egyszer leült a padra, és m egfogta a lapátot (s m ost olyan m o zd u lato t tett, m in th a vízbe merítené az evezőket), felőle ugyan összedőlhetett az egész világ. A nnak idején a joinville-i versenyeken nem egyszer m eg verte m ég az an g olo kat is! M ajd egy szóviccet eresztett m e g : az evezősnek bizony gondoskodnia kell arról, h o gy a lapátja jó l legyen „b őrö zve” , no m eg természetesen gondoskodnia kell egy j ó kis „ b ő rrő l” is, a m ik o r a vízre száll. G o n d o l is m indkettőre az evezős, s nyilván bölcsen teszi. így szónokolt, egyre inkább tűzbe jö tt, és makacsul k ö vetelte, ho g y fogadjanak vele: ilyen csónakon ő k ü lönösebb erőfeszítés nélkül ó rán kén t hat m érföldet is megtenne. A szolgálólány m egjelent az ajtóban: - Kész az ebéd! M in dan n yian gyorsan m egindultak, de a legjobb helyet, am it D u fo u rn é go n dolatban m ár kiválasztott m aguknak, s ahová letelepedtek volna, két falatozó fiatalember m ár elfoglalta. N y ilv án ők lehettek a

377

csónaktulajdonosok, m ert úgy öltöztek, m in t az eve zősök. Ü g y hátradőltek a széken, h o g y m ajd n em feküd tek m ár. A rcukat leégette a nap, felsőtestüket csak vékony, fehér p a m u ttrik ó fedte, m ely szabadon hagyta m eztelen karjukat, s az izmos volt, akár a kovácsoké. M in d k e ttő erős j ó k e d v ű legény, kissé hivalkodtak is a férfiasságukkal, de m inden m o zd u latu k a test ru galmas gráciáját sugározta, azt a kellem et, am it csak állandó testmozgással lehet m egszerezni; m ilyen más a m unkások elformátlanodása, a gyötrelm es, örökké ism étlődő erőfeszítés bélyege. A m ik o r a két férfi m eglátta az anyát, egymásra m osolyogtak, és am ik o r észrevették a lányt, összevil lant a szemük. A djuk át a h elyünket - m o n d ta az egyik. - így m egism erk ed h etün k velük. A másik rö g tö n felállt, kezében tartotta vörös-fe kete sapkáját, s lovagiasan felajánlotta, h o g y átenge dik a hölgyeknek a kert egyetlen árnyékos csücskét. N a g y mentegetőzéssel elfogadták, s h o g y m inél falu siasabb legyen a hangulat, a család a fűbe telepedett, üresen hagyva az asztalt és a székeket. A két férfi néhány lépéssel arrébb vitte terítékét, és ismét nekiláttak az evésnek. M eztelen karjuk, melyet folyton m u to g a tta k , kissé zavarta a fiatal lányt. El fordította a fejét, s m egjátszottá, h o g y n e m is látja őket, m íg a m erészebb D u fo u rn é - izgatott asszonyi kíváncsisággal s talán m á r-m á r vággyal is - m in d un talan odapillantott, és bizonyára sajnálkozva mellé jü k állította félje rejtett fogyatkozásait. E lo m lo tt a fűben, lábát behajlította, m in t a szabók szokták, és folyton iz g ett-m o zg o tt, azzal az ürügygyel, h o g y valahol h angyák másznak rajta. D ufour ú r elk o m o ru lt az idegenek jelenlététől és kedvességé378

tői, m egkísérelte, h o g y kényelm esen elhelyezkedjék, Jé ez sehogy sem sikerült. A sárga hajú ifjú m eg csendben falt, akár egy állat. - V alóban szép n a p un k van, u ra m - fo rd ult a k ö vér hölgy az egyik evezőshöz. Kedves akart lenni, m e rt átengedték a helyüket. - Ú g y van, asszonyom - felelte az. - G yakran szoktak így kirándulni? - O , évente legfeljebb egyszer-kétszer, ezért a le vegőért! H át maga, u ram ? - Én m inden este kint alszom. - Ah, ez n a g yo n kellemes lehet! - Kétségtelenül, asszonyom ! És m ost m eg ered t a szava, ho g y an tölti napjait, költői hévvel beszélt, h o g y m egrem egtesse a fű után vágyakozó, a mezei sétákra kiéhezett kispolgárok szí vében a term észet ősi szeretetét, m ely b oltju k eladó pultjai m ö g ö tt egész éven át kínozza őket. A fiatal lány m eg ind u ltan felpillantott, és ránézett az evezősre. D u fo u r is megszólalt, első szava az volt: - Ez aztán é le t! - És h o z z á te tte : - M ég egy kis nyulat, drágám ? - K öszönöm , ne m kérek, barátom . Az asszony m eg int a fiatal férfiakhoz fordult, kar jukra m u ta to tt: - Sohasem fáznak így? M ind a ketten felnevettek, és m e g b o rz o n g a ttá k az egész családot, ah ogyan elsorolták csodálatos fáradal maikat, kim elegedett testtel a hideg fürdőket, m eg azt, h o gy an eveznek versenyezve ködös éjszakákon; és n agy o t csaptak m ellükre, hallgassák m e g : m en n y i re döng. - H át edzettek, az látszik m a g u k o n ! - jegyezte meg D u fo ur, aki m ost m á r n em beszélt arról az idő ről, am ik o r az ang o lo k at m egverte. A fiatal lány m ost oldalról vizsgálta ő ket; a sárga 3 79

hajú fiatalem ber tork áb an ebben a pillanatban cig ány ú tra tévedt egy k o rty bor, vadul k ö h ö g n i kez dett, és lefröcskölte úrnője m eggyszínű selyem ruhá já t - D u fo u rn é bosszúsan vizet hozato tt, ho g y ki mossa a foltokat. K özben elviselhetetlenné vált a hőség. M intha ma ga a szikrázó folyó lett volna a tüzes áradás gyújtó p o n tja; s m ég a b o r is kábította fejüket. D u fo u rt heves csuklás rázta, k ig o m b o lta mellé nyét, m ajd nadrágja felső részét; felesége m eg fulla dozva újabb és újabb kapcsokat n y ito g a to tt ruháján. Az inas vidám an m eg -m eg rázta kócos lensörényét, és egyre-m ásra tö ltö tt poharába. N a g y a n y a - megérezve, h o g y becsípett - n agyon m ereven és nag y o n mél tóságteljesen tarto tta m agát. D e a fiatal lány nem árult el sem m it; csak a tekintete gyulladt fel bizony talanul, és erősen barna arcbőre kissé pirosabbra szí nesedett. A feketekávé azután végzett velük. E lhangzott az indítvány, h o g y énekeljenek, és m ind en k i előállt a kedvenc dalával, m ire a többiek hevesen m egtapsol ták. M ajd nagy nehezen feltápászkodtak, s m íg a két asszony kábultan pihegett, D u fo u r és a sárga hajú, egészen elázva, to rn ag yak orlato kb a kezdett. Súlyo san, petyhüdten, b íbo rvö rös arccal, félszegen függeszkedtek a g y ű rű k ö n , de nem tud tak felhúzózkodni, szüntelenül az a veszély fenyegette őket, h o g y in gük kibújik a nadrágból, s m in t zászló fog lobogni a k ö n n y ű szélben. E közben az evezősök vízre bocsátották a két csó nakot, m ajd visszatértek, és udvariasan felajánlották a hölg yekn ek: tartsanak velük egy szajnai sétára. M egengeded, D u fo u r? N a g y o n kérlek. . . - ki áltotta a felesége. A férfi részegen rápillantott, egyetlen szavát sem értette. E k k or az egyik evezős két horgászbottal lé 380

pett oda. Az a rem ény, h o g y horgára akadhat a bo l tosok álma, egy fenékjáró küllő, k igy ú jto tta a derék férfi k o m o r tekintetét - m in den be beleegyezett, am i re csak kérték, a híd alá telepedett, az árnyékba, lábát a folyó fölé lógatta, oldalán m eg a sárga hajú ifjú máris aludt. Az egyik evezős feláldozta m a g á t: az anyát válasz totta. - Az Angol-szigetre, a kiserdőhöz! - kiáltotta vissza távolodóban. A másik csónak csendesebben indult. Az evezőket húzó fiatal férfi társnőjét nézte, s n em g o n d o lt sem mire, az izgalom egészen átjárta, szinte m egbénította. A lány a k orm á n y p a d ra ülve átengedte m agát a gyönyörűségnek, h o g y kint van a vízen. Ü g y érezte, megszűnt g o ndolkozni, tagjai elpihennek, s m intha többszörös részegség zsongította volna el, egészen feladta önm agát. N a g y o n kipirult, hevesebben léleg zett. A b o r kábulatát csak fokozta a záporozó, rápatakzó hőség, s úgy lá tta : am in t elhaladnak m ellettük, a parti fák m ind köszöntik őt. Forró napfénytől fel izgatott testében érzéki gyöny ö rű ség ek bizonytalan vágya ébredt, vére felforrt; felkavarta ez a kettes együttlét a vízen, az égi tűzvésztől néptelenné vált táj, s itt ez a fiatal férfi, aki szépnek látja őt, akinek te kintete csókolja a bőrét, és akinek vágya úgy beléhatol, akár a napfény. N e m tu dtak egym áshoz szólni, ez a tehetetlenség csak növelte felindultságukat - a vidéket nézték. Végre a fiú n e k ibáto ro do tt, és m egkérdezte a nevét. - H enriette - felelte a lány. - N a h á t ! . . . E ngem m eg H enrinak hívnak! m ondta a fiú. H ang juk csengése m eg n y u g tatta őket, m ost a fo lyót figyelték. Az előttük já ró csónak megállt, m in t ha rájuk várna. Vezetője átkiáltott:

38 i

- Az erdőben találkozunk! Mi R o b in so n ig me g y ü n k, m ert a nagyságos asszony szomjas. M ajd ráfeküdt az evezőkre, és olyan gyorsan távo lodott, h o g y csakham ar nem is látták. Közben az az állandó m orm olás, am it eddig csak elm osódva hallottak, néhány pillanat óta erősödött, és sebesen közeledett feléjük. M in th a a folyam maga is rem egett v o ln a : ú g y tetszett, a to m p a zaj a m ély ből tö r fel. - M i ez a zúgás? - kérdezte a lány. A zsilip zuhataga vo lt; itt, a sziget csúcsánál vágta ketté a gát a folyót. A fiú bu zgó n m agyarázott, és ek kor, a vízesés robaján átszűrődve, m intha n ag y on tá volról m adárdal tö rt volna át, m e g h ö k k e n te n hall gatták. - Érdekes! - m o n d ta a fiú. - N app al szól a csalo g á n y ! . . . Csak ak k o r teszi, ha a nősténye k ö l t . . . C sa lo g á n y !. . . A lány m ég soha n em hallott csalo gánydalt; hirtelen gy ö n g é d költői képek rajzottak fel b e n n e : m ost m eg lesheti!. . . C sa lo g á n y . . . Szerel mesek találkáinak láthatatlan tanúja, őt szólította Jú lia az erkélyen; em berek csókjainak m ennyei zenekí sérete, örö k ihletője m in d en epedő ro m án cn ak, mely tündéri eszm ényképet ígér szegény, m e g h a to tt kislá n y o k szívének. M ost hát hallani fogja a csalogányt. . . - N e üssünk zajt! - figyelm eztette kísérője. - Ki k ö th e tü n k az erdőnél, és leülünk a közelében. M ost m ár m intha nesztelenül suhant volna a csó nak. Feltűntek a sziget fái, a part itt olyan alacsony volt, h o g y a tekintet beleveszett a b o k ro k sűrűjébe. M egálltak; kik ö tö tté k a csónakot; és H enriette kissé rádőlt H enri karjára, ágak k ö zött n y o m u lta k előre. - H ajoljon le! - súgta a fiú. Lehajolt; s egyszerre kúszónövények, lombos ágak, nádszálak kibogozhatatlan szövevényébe ke382

riiltek, olyan b úvóhelyre, m elyet másvalaki aligha találhatott volna m eg - ism erni kellett ezt a tisztást; a fiatal férfi nevetve a „különszobájának” nevezte. A m ad ár m ost is torkaszakadtából énekelt, éppen a fejük felett: odatelepedett az őket rejtő fák egyikére. Trillákat és fu tam o kat röpített a magasba, majd hosszú, rem eg ő h an g o k at eregetett, am elyek egészen m egtöltötték a levegőt, s m intha csak a látóhatár szé lén haltak volna el, a h an g ok lefolytak a folyóval, át repültek a síkság felett, át a forróság csendjén, mely ellustította a tájat. H allgattak, n eh o g y elriasszák. Egym ás mellett ül tek, és H enri karja lassan átfogta H enriette derekát - g y ön g éd en m egszorította. A lány harag nélkül fo gadta a merész kezet; ahogyan hozzáért újra, eltolta, de n em látszott rajta, h o g y zavarba ejti ez a félölelés, mintha csak egészen természetes m ozdu lat volna, amit ő is a legtermészetesebben elhárít. A m adarat hallgatta átszellemülve, elragadtatva. E lm ondhatatlanul vágyta m ost a boldogságot, átcsa pott rajta a gyöngédség hirtelen hullám a, valamilyen földöntúli költészet érintette; m inden idege s a szíve is úgy elernyedt, h o g y sírni kezdett - n em tudta vol na m eg m o n d an i, miért. A fiatal férfi m ost m agához sz o ríto tta ; a lány m ár nem tolta el, n em is g o n d o lt rá. A csalogány hirtelen elhallgatott. Egy távoli hang ért hozzájuk: - H enriette! - N e feleljen! - m o n d ta egészen halkan a férfi. - N e feleljen, m ert elrepül a m adár! A lánynak eszébe sem ju to t t felelni. Egy ideig így m aradtak. V alam erre o tt ülhetett D ufo urn é is - id ő n k én t bizonytalanul hallhatták a kövérkés asszony apró sikolyait, bizonyára a másik férfi játszott vele. 383

A fiatal lány m ég m indig sírt, édes,jóleső izgalmak já rtá k át, á tfo rró sod o tt bőre m indenfelől ismeretlen csiklandásoktól b o rz o n g o tt. A vállán érezte H enri fe jé t; és a férfi hirtelen szájon csókolta. Indulatosan til takozott, s a m ik o r elrántotta m agát, hátradőlt. A fiú rázuhant, egész testével ráborult. Sokáig üldözte me nekülő ajkát, m íg végül elérte, és ráforrasztotta a ma gáét. E k ko r ijesztő vágy kavarta fel, s ő is m egcsókol ta a férfit, visszacsókolta, egészen a m ellére vonta, el lenállása m egszűnt, m intha valam ilyen óriás súly szétmorzsolta volna. A közelben m in d e n ü tt csend ült. A m adár újra énekelni kezdett. H á ro m éles hanggal kezdte, szerel mi hívójellel; m ajd pillanatnyi hallgatás után halk, gyenge h an g on egészen lassú változatokkal jelentke zett. Lágy szél suhant el, finom an m ozgatta a fák levele it; az ágak sűrűjéből két forró sóhaj tö rt fel, és elke veredett a csalogány énekével m eg az erdő könnyű lélegzetével. A m adár egészen m egrészegedett, éneke egyre gyorsabb és gyorsabb lett, akár a felgyűlő tűz vagy a n öv ek v ő szenvedély, m intha a fák alatt sustorgó csó ko kat kísérné. T o rk á b ó l az elragadtatás egészen va dul tö rt fel. A gyors egym ásutánban pergő hangokat hosszú, ájult csend követte, m ajd görcsös, dallamos ismétlések. N éha rövid időre m egpihent, csak két-h árom k ö n n y ű h ang o t rö p p e n te tt fel, s hirtelen, élesen befe jezte. M áskor szenvedélyes fu tam m al indult, hangso rok b u g g y an tak belőle, borzongások, rem egések lángoló szerelmi dal, utána a diadal sikolya. D e m ost elhallgatott; olyan m élyről szakadó sóhaj szállt hozzá alulról, m in t egy lélek búcsúzó sóhaja. Ez a nesz m ég ta rto tt egy ideig, m ajd zokogás fejezte be. M in d a ketten n ag y o n sápadtak voltak, am ikor 38 4

otthagyták lom b ág y uk at. Ú g y látták, a kék ég elbo rult; az égő nap m inth a k ih am v ad t volna szem ük ben; csak m agány és csend volt k ö rü lö ttü k . G yorsan lépkedtek, nem szóltak egym áshoz, egyik sem érin tette a másikat, m intha kibékíthetetlen ellenségekké váltak volna, m in tha irtózat választaná el testüket, gyűlölet a lelkűket. H enriette id ő n k én t felk iá lto tt: - M am a! Valam elyik b o k o r alatt egyszerre kavargás tám adt. Henri fehér szoknya villanását látta - gyorsan lesimí tották egy telt lábszárra, és máris m egjelent a hatal mas hölgy, kissé zavartan s m ég pirosabban, szeme erősen fénylett, és keble viharosan em elk ed ett; talán túl közel állt kísérőjéhez. A m az furcsákat láthatott, mert többször váratlan m osoly futo tt át arcán, akara ta ellenére m o so ly o d o tt el. D u fo u rn é g yö n g éd en belekarolt a férfiba, s vissza tértek a csónakhoz. H enri m en t előttük - m ég m in dig szótlanul - , oldalán a fiatal lá n y ; egyszerre olyas félét hallott, m intha kiadós csókot fojtottak volna el m ögötte. V égre visszaértek Bezons-ba. A kijózan o do tt D u fo u r m ár türelm etlenkedett. A sárga hajú m ég nyelt néhány falatot, m ielőtt el hagynák a fogadót. A kocsi útra készen állt az ud v a ron, s a n ag y m am a m á r fent ült, kétségbeesetten, mert attól félt, h o g y az éjszaka a síkságon lepi m eg őket, s Párizs k örn yék e n e m biztonságos. Kezet szorítottak, és a D u fo u r család elhajtott. - Viszontlátásra!. .. - kiáltották az evezősök. Egy sóhaj és egy k ö n n y v olt a felelet. A m ik o r két h ónappal később H enri v ég ig m e n t a rue des M arty rs-on , az egyik boltajtó felett ezt ol vasta : 385

Dufour, vaskereskedő Benyitott. A k öv ér asszony a pénztárban gö m bölyödött. R ö g tö n m egism erték egym ást, m ajd ezer udvarias kodás után a fiatal férfi m egkérdezte, m i újság? - H o g y van H enriette kisasszony? - K öszönöm , n a g y o n jól. Férjhez m ent. - Ó!

M intha m e g m a rk o ltá k volna a to rk á t; de m egkér dezte : - És. . . ki a férje? - H át az a fiatalem ber, aki a k k o r velünk volt. Ta lán emlékszik rá. . . V alam ikor m ajd ő veszi át az üzletet. - H át persze. . . Egészen szom orúan indult kifelé - tulajdonképpen n em tudta, m iért szom orú. D u fo u rn é azonban viszszaszólította. - És a barátja ?. . . - kérdezte félénken. - N a g y o n jó l van. - Ü d v ö z ö ljü k . . . ugye átadja? És m o nd ja m eg ne ki. . . ha erre jár, látogasson m eg m inket! Egészen elpirult, a m ik o r hozzátette: - N a g y o n örülnék neki, m o nd ja m eg! - N e m m ulasztom el! Isten önnel, asszonyom! - N e m , n e m íg y . .. Viszontlátásra! A következő évben, valam elyik forró, tüzelő va sárnapon H en rib an hirtelen fellobbant ennek a soha el n em felejtett kalandnak m in d en részlete, annyira pontosan és kívánatosán, ho g y egym aga felkereste erdei „külön szo báju kat” . Visszahökkent, am ik o r belépett. O t t látta ő t: a fuvön ült, szom orúan. S mellette, m ost is ingujjban, a férje, a sárga hajú fiatal férfi; odaadással aludt, akár egy állat. 386

A m ik o r az asszony rápillantott H enrira, annyira elsápadt, h o g y a férfi azt hitte: rö g tö n elájul. A zután beszélgetni kezdtek, olyan természetesen, m intha semmi sem tö rté n t volna közöttük. D e a m ik o r a férfi olyasm it m o n d o tt: n ag y on sze reti ezt a helyet, vasárnaponként gy akran kijön ide, ledől, és sok szép em lék veszi körül - az asszony hoszszan a szemébe nézett. - Én m ind en este g o n d o lo k rá - felelte. - G y erü n k m ár, drágám ! - szólalt m eg e k k or ásít va a férje. - Azt hiszem, ideje hazam enni. 1881. április 2-9.

Illés Endre fórditása

3*7

Egy tavaszi estén F A R U N S O I R DE P R I N T E M P S

Jeanne esküvőre készült unokabátyjával, Jacqueskal. G y e rm e k k o ru k óta ism erték egym ást, s a szere lem k ö z ö ttü k egyáltalán nem olyan szertartásos for m ák közt b o n ta k o z o tt ki, m in t általában a jo b b társa ságban. E g y ü tt nevelkedtek, és n em is sejtették, hogy szeretik egym ást. A kissé kacér lány néha ártatlanul elévődött a fiatalem berrel; m eg aztán kedvesnek, jó fiúnak tartotta, s ahányszor csak találkozott vele, szívből megcsókolta, de nem azzal a bizonyos bor zongással, am ely m inden porcikájában megbizsergeti az em b e rt a sarkától az ujja hegyéig. A fiú egyszerűen ú g y g o n d o lta : „A ranyos az én kis h ú g o c sk á m ” - s afféle ösztönös gyöngédséggel gon dolt rá, m in t am ilyent férfiem ber m ind ig is érez egy csinos lány iránt. Messzebbre n em gondolt. Egyszer aztán Jeanne véletlenül m eghallotta, hogy az anyja így szól a nagynénjéhez (Alberte nénihez, hiszen Lison néni vénlány m a r a d t) : „Én m o n do m , h o g y ezek a gyerekek eg y kettő re beleszeretnek egy m ásba; látni való. Én m eg éppenséggel olyan vőről álm o d o m , m in t Jacques.” És Jeanne tüstént im ádni kezdte Jacques-ot, az u nokabátyját. M ost m ár elpirult, ha látta, keze resz ketett a fiatalem ber kezében; lesütötte szemét, ha ta lálkozott a tekintetük, és m órikálta m agát, ha a fiú m eg akarta csókolni; úgyannyira, h o g y Jacques észre is vette ezt. M egértette, és felbuzdultában, amiben legalább annyi volt a kielégült hiúság, m int az igazi 388

szeretet, karjába kapta u n ok ahú g át, s a fülébe súgta: ^Szeretlek, szeretlek!” E ttől a naptól fogva folytonos turbékolásban, enyelgésben éltek, és kivirult k ö ztü k a szerelem, m e lyet addigi bensőséges viszonyuk fesztelenné és za vartalanná tett. Jacques a szalonban is megcsókolta menyasszonyát a h á ro m öregasszony, a h á ro m n ő vér: édesanyja, Jeanne anyja és Lison néni jelenlété ben. N aphosszat kettesben sétálgattak az erdőben, a patak m entén, nyirkos réteken át, hol a füvet mezei virágok tarkázták. És várták az esküvő napját, ha nem is túlzott türelm etlenséggel, de valami g y ö n y ö r teli gyöngédség fátyolába b u rk o lv a : ízlelgették az apró cirógatások, a kézszorongatások finom varázsát, s a szenvedélyes, hosszan tartó pillantásokét, am e lyektől a lelkek szinte összeforrnak; és bizsergette őket a nagy ölelések m ég kósza vágya, m ivel valami nyugtalanságot éreztek az egym ást hívó, kereső, egy másra váró, egym ásnak ígérkező ajkukon. O ly k o r, ha az egész nap ot ilyen szenvedélyes langym elegben tö ltö tték , plátói gyöngédségek k ö zött, estére valami furcsa izom lázat éreztek, és m in d ketten m élyen felsóhajtottak; n em tudták, m iért, nem értették, h o g y a várakozás duzzasztja a sóhaju kat. A két anya m eg n ő vérü k , Lison néni derűs elérzékenyüléssel nézte ezt a b im b ó zó szerelmet. Talán Li son néni h a tó d o tt m eg a legjobban. Alacsony kis terem tés volt, kevés beszédű, tartóz kodó, nesztelen, csak az étkezés idejére je le n t m eg, s aztán visszavonult a szobájába, és naphosszat o tt is maradt. Az arca jóságos volt, öregecske, a szeme sze líd és s z o m o r ú ; ő szinte n em is szám ított a családban. Két testvére, özvegyasszony, akiknek valaha társasági rangjuk volt, nem sokra tartották. Fesztelen bizal maskodással bántak vele, s ezt a vénlánynak já ró , kis 38 9

sé m eg vető jósággal palástolták. Lise volt a neve, m ert akkoriban született, am ik o r Franciaország-szerte Bóranger hódított. M ik o r látták, h o g y nem megy férjhez, s valószínűleg sohasem is fog férjhez m enni, a Lise-ből Lisont csináltak. Ma m ár „Lison n é n i” lett, kis, tiszta, szerény nénike, iszonyatosan félénk m ég az övéivel szem ben is, akik pedig szerették őt, féligm ed dig megszokásból, szánalom ból és jó a k a ra tú kö zönyből. A gyerekek sohasem m entek föl a szobájába, hogy megcsókolják, csak a szobalány já r t be hozzá. Ha be szélni akartak vele, érte küldtek. Alig is tudta valaki, hol van a szobája, a szoba, am elynek m agányában ez a szegényes élet lepergett. N e k i n em volt helye sehol. T ávollétében sohasem beszéltek róla, sohasem gon doltak rá. A m oly an jellegtelen terem tés volt, isme retlen, szinte fölfedezetlen a közvetlen hozzátartozói számára is, akinek a halála n em hagy hiányt vagy űrt a házban; olyan terem tés, aki n em tu d beférkőzni a k ö rü lö tte élőknek sem az életébe, sem szokásaiba, sem szeretetébe. M in dig apró, szapora, nesztelen léptekkel já rt, so hasem csapott zajt, nem ü tk ö z ö tt neki semminek, szinte a tárgyakra is átruházta a m aga hangtalanságát; a keze m intha vattából lett volna, olyan könnyedén és finom an bánt mindazzal, am ihez csak hozzáért. Ha valaki azt m o n d ta : „Lison n én i” , e két szó szin te nem is ébresztett g o n d o lato t senkiben. A kár ha annyit m o n d ta k volna: „a kávéskanna” vagy „a cu k o rta rtó ” . M ég a Loute ku ty án ak is m arkánsabb egyénisége vo lt; őt folyton dédelgették, őt „édes L o ute-o csk ám n ak” , „szép L o u te -o m n a k ” , „kicsi L o u te-o csk ám nak ” hívták. És sokkal, de sokkal jo b ban m eg is siratták volna. Az unokatestvérek esküvőjét május végére tűzték ki. A fiatalok tekintete, akár a kezük, egybefonódott, 390

szívük egy üte m re do b ban t, egy volt a gon d olatu k . A tavasz - am ely abban az évben későn kö szö n tö tt be, egyre csak habo zo tt és v acogott az éjszakai tiszta fagyban és a ködös reggelek hűvösségében - m ost egyszeriben kibo m lo tt. N é h á n y meleg, kissé fátyolfelhős nap m egpezsdítette a föld nedveit, m integy varázsütésre kib on tva a leveleket, és elárasztva m in d en t a rü g yek és az első virágok andalító, jó illatával. A ztán egy délután a győztes nap végre fölszárította az im b o ly g ó párát, s beragyogta a rónát. T ü n d ö k lő vidámsága eláradt a tájon, s átjárt m inden n ö v én y t, állatot, em bert. A szerelmes m adarak rö p k ö d tek , szárnyukat csapkodták, hívo g atták egym ást. Jean n e-t és Jacques-ot elernyesztette az édes boldogság. A szo kottnál félénkebben, naphosszat egym ás m ellett ül tek a kastély kapuja előtt a pádon, a zsendülő e rd ő k ből beléjük költöző új borzongások nyugtalansággal töltötték el őket. N e m m ertek m ár kettesben elkó szálni, s m erengve nézték a v íztü krö n távolabb kergetőző hatalmas hattyúkat. Aztán napszállatkor ú g y érezték, h o g y lecsillapul tak, ny u g o d tab b ak , és vacsora után halkan csevegve kikönyököltek a szalon n y ito tt ablakán, m íg a két anya pikétezett a lám paernyő kerek fényében, Lison néni pedig harisnyát k ö tö g e te tt a vidék szegényei nek. Messze a tó m ö g ö tt szálerdő terült el, s a n agy fák még ritkás lom bjai k ö z ö tt egyszer csak fölb uk k an t a hold. Lassan kúszott m in d feljebb és feljebb a k o rongjára rajzolódó ágak m ö g ö tt, s felkapaszkodva az elhalványuló fényű csillagok közt hinteni kezdte a világra mélabús fényét, am elyben az ellágyult szívek nek, a poétáknak és a szerelmeseknek oly kedves fe hérség és álom lebeg. A fiatalok egy ideig nézték, s m ik o r egészen átjárta 39i

őket az éj édes szelídsége, a gyepen és a fák csoportján kószáló párás holdsugár, kiballagtak, és a nagy fehér pázsitszőnyegen elsétáltak a csillogó tóig. A két anya, m ik o r befejezte a négy játszm ábó l álló, szokásos esti pikétezést, lassan elbóbiskolt. A gyba kí vánkoztak. - Be kell hívni a gyerekeket - m o n d ta az egyik. A másik v égigpillantott a sápadt látóhatáron, ahol két árny im b o ly g o tt lassan: - H a g y d őket - m o n d ta - , olyan j ó idő van oda* kint! M ajd Lison m egvárja ő ket; jó , Lison? A vénlány rájuk em elte nyugtalan tekintetét, és fé lénk h ang o n válaszolt: - Persze, én m ajd m e g v á ro m őket. És a két n ő v é r elm ent lefeküdni. M ost Lison néni is fölkelt, s a fotel karján hagyva a m eg k ezdett kézim unkát, a gyapjúfonalat m eg a kö tő tűt, k ik ö n y ö k ö lt az ablakba, és nézte a varázsos éjszakát. A szerelmesek csak egyre sétáltak a pázsiton, a tó tól a tornácig, a tornáctól a tóig. S zorongatták egy más kezét, s n em is szóltak m ár, valósággal kiléptek ö n m a g u k b ó l, s beleolvadtak a látható költészetbe, m elyet a föld lehelt. Jeanne egyszerre észrevette az ablakkeretben a vénlány alakját, a m in t körülrajzolja a lám pafény. - Nicsak - m o n d ta - , Lison néni néz bennünket. Jacques föltekintett. - Az ám, Lison néni néz. És tovább álm odoztak, ballagtak, szerelmeskedtek. D e h arm at lepte m á r a füvet. M eg b o rzo n g tak a hűvösben. - N o , m e njü nk be - szólt Jeanne. És bem entek. M ik o r a szalonba léptek, Lison néni m á r ismét kötö g etett; ráhajolt a kézim unkára, és sovány kis ujjai 392

e n y h é n reszkettek, m intha nagy o n fáradtak lenné

nek. Jeanne hozzálépett: - M e g y ü n k aludni, Lison néni. A vénlány rájuk nézett. Szeme vörös volt, m intha sírt volna. Jacques és m enyasszonya nem figyelt fel rá. D e a fiatalem ber észrevette, h o g y a lány finom cipőcskéi egészen átnedvesedtek. N y u gtalanu l, g y ö n géden kérdezte: - N e m fázik a drága kis lábacskád? S a néni ujjait egyszerre reszketés rázta meg. Leej tette a kötést, a g y a p jú g o m b o ly a g messze g u rult a parkettán. A rcát hirtelen kezébe tem etve, a vénlány görcsösen zokogni kezdett. A két gyerek h o zzáro han t; Jeanne letérdelt, kitárta karját, és felindultan faggatta: - M i bajod, Lison néni? M i bajod, Lison n én i?. . . Erre a szegény nénike h ü p p ö g v e válaszolt; a teste csak ú g y v o n ag lo tt a bán attó l: - C s a k . . . c s a k . . . m ik o r m egkérdezte tőled: „nem fázik a . . . a. . . drága kis lábacskád?” . . . ne kem s o h a . . . s o h a . . . n em m o n d ta k ily e t!. . . So h a .. . s o h a ! 1881. május 7.

Pap Gábor fordítása

393

Tavasszal AU PRINTEMPS

A m ik o r m egjö nn ek az első szép napok, feléled és újra kivirul a föld, s az illatterhes, langy levegő meg cirógatja b ő rü n k et, beárad tü d őn k be, szinte a szívün kig hatol - ilyenkor m indig bizonytalan vágyak éb rednek b en n ün k , új ö rö m ö k re áhítozunk, futni sze retnénk, nekivágni a világnak, kalandra indulni, hörpinteni a tavaszból. A tavalyi zord tél után m ájusban m á r úgy forrt b enn em ez a nyugtalanság, m in t valami túlhabzó életnedv, m eg ro h an t, m int a részegség. Egyik reggel aztán, am in t ébredéskor kipillantot tam az ablakon, láttam , h o g y az ég ro p p a n t vászna kéken feszül a szomszéd házak felett, és lángol rajta a nap. Az ablakokba kiakasztott kanárik teli torokból trilláztak; a cselédlányok daloltak m ind en emeleten; vidám lárma szűrődött fel az utcáról; rem ek jók ed vem tám adt, s elm en tem hazulról, bár nem volt sem mi d olgom . Csupa m osolygós em berrel találkoztam ; a meleg tavaszi fényözönt a boldogság leheleté járta át. M int ha valami szerelmet árasztó szellő suhant volna végig a város fölött; és a fiatal nők, akik délelőtti ruhában haladtak el m ellettem , titkos gyöngédséggel a sze m ü k b e n és kecsesebb, ringóbb járással, m in t máskor, felkavarták a szívemet. M ag am se tu d o m , h ogyan, m agam se tu d o m , mi é r t - egyszer csak o tt álltam a Szajna-parton. Néhány

394

gőzös úszott Suresnes felé, s én hirtelen iszonyú ked vet k ap tam egy kis erdei barangolásra. A propeller fedélzete zsúfolva volt utasokkal, m ert az első napsütés kicsalja az em berek et a lakásból, m indenki fickándozik, jö n -m e g y , cseveg a szom szédjával. Az én szom szédom fiatal lány volt, nyilván kis m unkáslány, hamisítatlan párizsi bájjal, édes arcocskával, szőke hajkoronával; m int valami felbodrozott fény, olyan volt ez a haj, kacér csigákba g ö n d ö rö d ö tt a halántékán, leom lott a füle mellett, hátrasim ult a nyakába, táncolt a szélben, és olyan finom , vék on y szálú, szöszke pihékben fo ly tató d o tt lejjebb, h og y alig látta az em ber, mégis ellenállhatatlan vágya tá madt, h o g y elárassza csókjaival. A lány végül is megérezte, h o g y b á m u lo m , és fe lém fordult, de rö g tö n le is sütötte a szemét, s szája sarkában, a m osoly előjeleként, apró redő és gödröcs kejelent m eg, itt is m egcsillantva a finom , selymes és halavány, a napfényben kissé aranyló pihéket. A n y u g o d t folyó kiszélesedett. M eleg békesség le begett a légben, s az élet zsibongása m intha betö ltö tte volna a m indenséget. Szom szédnőm felnézett, és lát va, h o g y m ég m in d ig rajta van a szem em , ezúttal csakugyan elm osolyodott. Elragadó volt így, s röpke pillantásában ezerféle dolog tü k rö z ő d ö tt - ezerféle dolog, am iről sejtelm em se volt m indeddig. Ism eret len m élységeket láttam benne, a gyöngédség m inden báját, a szív költészetét, am elyről ábrándozunk, a boldogságot, am elyet szüntelen hajszolunk. És ő rült vágy fo g o tt el, ho g y k aro m b a kapjam , és elvigyem valahová, ahol fülébe m o rm o lh a to m a vallom ások édes muzsikáját. M á r-m á r szóra is n y ito tta m a számat, a m ik o r vala ki m egérintette a vállam. C sodálkozva fordultam m e g : egy férfi állt előttem , nem volt se öreg, se fiatal, 395

a külseje m indennapos, és szom orúan nézett rám. - Beszélni szeretnék önnel - m ondta. Kelletlen képet vágtam , am it nyilván észrevett, m ert hozzátette: - Fontos m o n d a n iv a ló m van. Felkeltem, és á tm e n te m vele a hajó másik végébe. - U ra m - kezdte itt az ismeretlen - , a m ik o r köze ledik a tél, jö n a hideg, az eső és a hó, orvosa m inden nap lelkére köti ö n n ek : „Tartsa jó m elegen a lábát, vigyázzon, n e h o gy náthát, h u ru to t, m ellhártyagyulladást k a p jo n !” És ön védekezik is ezerféleképpen, flanellholmit, vastag kabátokat, erős cipőt hord, mégis nem egyszer két hó napig kell az ágyat n y o m nia. D e a m ik o r m eg in t itt a tavasz a lom bjaival és vi rágaival, a meleg, elandalító szellőivel, a rétek illatá val, am itől felboly dúl és ok nélkül ellágyul az ember - a k k or m ár senki sem akad, aki ezt m ondaná: „ U ra m , vigyázzon a szerelemre! O t t lapul minde n ü tt; o tt leselkedik önre m ind en utcasarkon; tőrei kivetve, fegyverei kiélezve, cselei előkészítve! Vi gyázzon a szerelem re!. . . V igyázzon a szerelemre! Veszedelmesebb az m inden náthánál, h u ru tn ál és m ellhártyagyulladásnál! N e m k ö n y ö rü l m eg senkin, és jóváteh etetlen ballépéseket k ö v e tü n k el m iatta.” Bizony, uram , szerintem az állam nak m ind en évben felhívást kéne kiragasztatnia szerte a városban ezzel a szöveggel: „Tavaszodik. Francia polgárok, vigyázza tok a szerelem re!” - épp úg y , m int a h o gy a kapukon o tt lóg a tábla: „V igyázat, m ázo lva!” M árm ost, mi vel az állam n e m hajlandó erre, én vállalom a tisztjét, s így szólok ö n h ö z: „V igyázzon a szerelemre; nem sok híja, és n yak on csípi önt, épp ezért kötelességem figyelm eztetni, am in t O roszországban is figyelmez tetik a já ró k e lő t, h o g y lefagyóban van az o rra .” M e g rö k ö n y ö d v e hallgattam ezt a fura figurát, majd m éltósággal így feleltem: 396

- Ú g y látom , u ram , olyasm ibe ártja bele magát,ami nem tartozik önre. H irtelen m o zdu latot tett, és felkiáltott: - D e u ram , drága u ram ! Ha észreveszem, h o g y egy veszélyes helyen fuldoklik valaki, hagyjam ott pusztulni ? Hallgassa m eg az esetemet, kérem , és rö g tön m eg fogja érteni, h o n nan m erítem a bátorságot, hogy így beszéljek önnel. Tavaly tö rtén t, éppen ekkortájt. Elöljáróban m eg kell m o n d a n o m önnek, uram , h o g y a Tengerészeti M inisztérium ban d o lg o zo m , és főnökeink, a b izto sok szörnyen nagyra vannak a számtiszti stráfjaikkal, azt hiszik, úg y kezelhetnek benn ü nk et, m in t a gálya rabokat. O , ha m in d en főnö k civil lenne. . . de hag y juk ezt. Egyszóval észrevettem , h o g y az égnek az a csücs ke, am it az iro d ám b ó l látok, tiszta kék, és fecskék ci káznak át rajta; s a legszívesebben táncra perd ültem volna a fekete ira ttartó im között. A nnyira v á g y tam egy kis szabadságra, h o g y le győztem viszolygásom at, s b e m e n te m a g ó rém hoz. Egy kis méregzsák volt, örökösen piszkálta az e m bert. Azt m o n d ta m neki, rosszul érzem m agam . A szemem közé nézett, és rám o rd íto tt: - Ebből egy szó sem igaz, kérem ! D e hát m enjen csak cl. Ú gyse m eg y sokra az iroda az ilyenekkel. Én m ár o tt se voltam , leügettem a Szajnához. U gyanolyan idő volt, m in t m a; felszálltam a p ropel lerre, h o g y járjak egyet S aint-C loud-ban. Hajh, u ram , bárcsak ne engedett volna el a főnö köm! Ú g y éreztem , testem -lelkem m e g k ö n n y e b b ü l a napsütésben. Ö rü lte m m indennek, a hajónak, a folyónak, a fáknak, a házaknak, a szom szédaim nak - m indennek. Szerettem volna m egcsókolni valam it 39 7

- a k árm it: a legjobb úto n haladtam a szerelem kelepé cóje felé. Egyszer csak - a T rocaderónál - fiatal lány szállt fel, kezében kis csomag, és leült velem szemben. Csinos volt, uram , az tény; de bám ulatos, m e n n y i vei szebbek a nők, ha szép az idő, kora tavasszal; va lami egészen sajátos báj, varázs árad belőlük, az ég tudja, micsoda. Pontosan olyan ez, m in t am ik o r az e m b er sajtra issza a bort. N ézeg ettem tehát, és ő is nézegetett eng em - de csak hébe-korba, m in t az öné az im ént. M iu tán így m ustrálgattuk egym ást egy ideig, ú g y éreztem , elég jó ismerősök v ag yu n k m ár ahhoz, ho g y beszédbe elegyedjünk, és m egszólítottam . Felelt. M eg kell hagyni, végtelenül kedves volt. Egészen beleszédül tem , drága j ó uram ! Saint-C loud-nál leszállt - én utána. R endelést kel lett házhoz szállítania. M ire visszaért, a hajó m ár el m ent. Melléje szegődtem , elindultunk, s oly kelle mes, enyhe volt az idő, h o g y sóhajtozni kezdtünk m in d a kctten. - D e j ó lenne m ost az erdőben - m o n d ta m . - Bizony jó ! - felelte. - M it szólna hát egy erdei sétához, kisasszony? G yors pillantással v é g ig m ért - felm ért - , és némi habozás után elfogadta az ajánlatot. O tt bandukol tun k hát egym ás m ellett a fák közt. A m ég kissé gyér lo m b o k alatt napfényben úszott a magas, buja fű: tü n dö k lő én zöld volt, m intha belakkozták volna, és apró állatkák nyüzsögtek benne, m elyek szintén sze rették egym ást. M in d e n h o n n a n m adárdal hallatszott. A leányzó n e kiiram o do tt, szökdécselve szaladt, megrészegült az erdei levegőtől és illattól. Én m eg mö götte fu tottam , é pp ú gy ugrabugrálva, m in t ő. De nagy b o lo n d az em b e r ném elyk o r, j ó uram ! Aztán énekelni kezdett nagy hévvel, mindenfélét, 398

operaáriákat, M usette dalát! Az ám , M usette dalát!* jVlilycn költőinek éreztem a k k o r ! . . . M a jd n e m elsír tam m agam . Hajh, ezek a badarságok szédítenek meg b en n ü n k e t; ha rám hallgat, sohase választ olyan nőt, aki énekel a szabadban, kivált ha M usette dalát énekli! Később elfáradt, s leült egy füves áro kp arton . Én a lába elé telepedtem , és m e g fo g ta m a kezét - csupa tű szúrás volt ez a kis kéz, s ettől m e g h ató d tam . „Lám , a munka szent je g y e i” - g o n d o lta m m agam ban. Ó, uram , drága u ram , tudja ön, m it jelentenek a munka szent jeg y ei? A m ű h ely pletykáit jelentik, az egymás fülébe sugdosott malacságokat, a szennyes képzeletet - m ert a sok ocsm ányság m eghallgatásá nak ez az eredm énye - , az elvesztett szüzességet, az ostoba locsogást, a m in d e n n a p o k n yo m o rú ság át, az alsóbb osztálybeli nő ko rláto lt gond o lk o dásm ód ját, amit ki n em ver senki annak a fejéből, aki ujjai he gyén o tt hordja a m u n k a szent jegyét. Aztán egym ás szemébe néztünk, hosszan, n ag yo n hosszan. O , a női szem, m ek k o ra annak a hatalm a! H o g y megzavarja, m egragadja, lefegyverzi, leigázza a fér fit! M ilyen m élynek látszik, tele ígérettel, végtelen érzésekkel! Ú g y nevezik ezt, h o g y „egym ás leikébe nézni” ! M icsoda rossz vicc, u r a m ! Ha az em b er csak ugyan belenézhetne a másik leikébe, tudná, h án ya dán áll, az tény. Egyszóval beleestem, fülig. M eg akartam ölelni. Erre rám szólt: - El a praclikkal! A k k o r letérdeltem előtte, és k itártam a szívem et; Ölébe ö n tö tte m azt a sok gyengédséget, m ely szinte fojtogatott m ár. M o d o rv áltozásom m eglepte, ham iskás pillantást vetett rám , m intha ezt g o n d o ln á : „Aha,

399

szóval így kell bánni veled, kisöreg; no, m ajd elvá lik!” Szerelem ben a n ő k m in dig kereskedők, uram , raj m eg balekok vagyunk. M e g k a p h a tta m volna, az bizonyos; később belát tam m aflaságom at, de a k k o r én ne m a testi kielégü lést - a gyöngédséget, az eszm ényit kerestem. Érze legtem , a m ik o r jo b b a n is hasznosíthattam volna az időm et. A leányzónak aztán elege lett a vallomásaimból, felállt; és visszam entünk S aint-C loud-ba. Párizsig n em m o z d u lta m el mellőle. O ly a n szo m o rú n ak lát szott, m ióta visszafordultunk, h o g y m egkérdeztem , mi bántja. A rra g o n d o lo k - felelte - , h o g y ilyen nap nem sok van az em b e r életében. Ú g y zakatolt a szívem, h o g y m ajd kilyukasztotta a m ellem et. A következő vasárnap m eg in t találkoztunk, a rá k ö v etkezőn m egin t, s attól fogva m ind en vasárnap. E lvittem B ougivalba, Saint-G erm ainbe, MaisonsLaffitte-be, Poissyba; felkerestük a Párizs környéki szerelmek összes színhelyét. A kis bestia pedig szintén m egjátszottá a „halálos szerelm et” . Egy szó m in t száz, tökéletesen belehabarodtam , és h á ro m hó n ap m úlva elvettem . H át így m eg y ez, u ra m - az em b e r hivatalnok, m agányos, családja nincs, tanácsot ne m várhat senki től! Arra go ndol, m en n yire megédesítené az életét egy nő! És elveszi ezt a nőt! Az m eg aztán szidja reggeltől estig, ne m ért meg sem m it, n e m tud sem m it, soha be n e m áll a szája, torkaszakadtából harsogja a M usette dalát (ó, ez a M usette dala, a k ö n y ö k ö m ö n j ö n m á r ki), összeve rekszik a szenesemberrel, házasélete benső ügyeit ki 400

fecsegi a házm esternének, a szomszédék cselédjét a hálószobatitkaival traktálja, m egrágalm azza férjét a kereskedőknél, és annyira tele v an a feje ostoba histó riákkal, oktalan babonákkal, lehetetlen vélem én yek kel és hajm eresztő előítéletekkel, h o g y sírni tudnék, uram, valahányszor beszélgetek vele. Elhallgatott, kissé kifulladva és erősen felzaklatva. Szánalom mal néztem ezt a szegény ö rd ö g ö t, aki így pórul já rt, és éppen felelni akartam valam it, a m ik o r a hajó k ik ötö tt. M eg érk eztü n k S aint-C loud-ba. A kis nő, aki annyira felkavart, felállt, h o g y ki szálljon. A h o g y elm ent m ellettem , egy pillantást és egy m o soly t villantott rám , az ilyen m o so ly o k tó l va dul m eg az e m b e r; aztán a hajóhídra ug rott. N ek ilen dü ltem , h o g y u tá naroh ano k , szom szédom azonban elkapta a k a b á to m ujját. E gy hirtelen m o z dulattal k itép tem m a g a m ; ek k o r m eg a szárnyát ra gadta m eg a k ab áto m n ak , belécsim paszkodott, h o g y visszatartson, s egyre ezt hajtogatta: - A zért se m eg y u tá n a ! A zért se m eg y u tá n a ! Ú g y kiabált, h o g y m ind enk i felénk fordult. N evetés tám a d t k ö rü lö ttü n k , ú g y h o g y inkább a helyemen m arad tam , b ár fo rrt b e n n e m a d ü h - fél tem a g ú n y tó l és a b o trány tól. És a hajó továbbindult. A kis nő o tt állt a hídon, csalódott arccal nézett utánam, m íg h ó h é ro m kezét dörzsölve ezt súgta a fü lem b e: - N a g y szolgálatot tette m önnek, az tény. 1881. október 9.

Somogyi Pál László fordítása

401

Korzikai történet HISTOIRE CORSE

A n ap o k b an két csendőrt gyilkoltak m eg, aligha nem , a m ik o r egy korzikai rab o t kísértek Cortéból Ajaccióba. Itt, a zsiványság klasszikus földjén évente leszúrnak hát csendőröket a sziget vad parasztjai, akik a hegyekbe m enek üln ek valami vendetta miatt. Ma g u k n ak az ügyész uraknak a becslése szerint a legen dás b o zó t pillanatnyilag százötven-kétszáz ilyen csa v arg ót rejteget; h e g y o rm o k o n , sziklák közt és a sű rűben élnek, és a m egfélem lített lakosság látja el őket. N e m beszélek a Bellacoscia testvérekről, akik szin te hivatalosan elismert haram iák, és Ajaccio kapujá ban, a hatóságok orra előtt tartják megszállva a M on té d ’O ró t. K orzika francia m egye, tehát m indez ha zánk földjén történik, de senkit sem izgat, h o g y így dacolnak az igazságszolgáltatással. M en ny ire más képpen fogták föl, a m ik o r néhány k ru m ir bandita, egy k ó b o r és b arbár törzs csapott be afrikai birtoka ink csaknem kijelöletlen határán! Lám, erről a gyilkosságról eszembe j u t egy utazás, a m it ezen a csodálatos szigeten tettem , és egy egysze rű, n agy o n egyszerű, de m ódfelett jellem ző kaland, am elyből ennek az elszánt, bosszúvágyó népnek egész lelkületét m eg értettem . Ajaccióból Bastiába vitt az u tam , előbb a part m entén, m ajd az ország belsejében, a N io lo vad és k o p á r vö lgyén át, am elyet o tt a szabadság bástyájá nak hívnak, m e rt valahányszor génuaiak, mórok vagy franciák törtek be a szigetre, a korzikai szabad 402

csapatok m in d ig ezen a m egközelíthetetlen helyen találtak m enedéket, soha n e m tu d ták őket sem onn an elűzni, sem o tt leigázni. A jánlóleveleket ka p ta m az útra, m e rt ezen a föl jö n m ég a fogadók is ism eretlenek, és ú g y kell ven déglátást kérni, m in t az ősidőkben. Az út előbb az ajacciói öböl m en tén haladt, egy hatalmas öböl m entén, m elyet ú g y körülvesznek a magas hegycsúcsok, m in th a tó lenne, m ajd csakha mar egy völg y be fordult, és a hegyek felé tarto tt. Gyakran m ajd n em kiszáradt hegyi p a ta k o k o n kellett átkelni. A köv ek közt m ég m o c o rg o tt valam i cser melyféle, n e m látszott, de hallatszott a csobogása. Az elhagyatott táj m ezítelennek hato tt. A közeli hegyek göm bölyű hátát nagy, sárga fű b o ríto tta ebben a per zselő évszakban. N éh a eg y -eg y oda valósival talál koztam, vagy gyalogszerrel haladt, vagy sovány kis lovon ü lt; m in d e g y ik ü k tö ltö tt puskát v itt a hátán. Mindig készek voltak ölni a sértés leghalványabb jelére. A szigetet b o rító illatos n ö v é n y e k csípős szaga megtöltötte, és m in th a elnehezítette, tap in tható v á tette volna a le v e g ő t; s az ú t lassan em elkedett, a szir tes hegyek nagy hajlatai közt vezetett. N éha valam i szürkét v ettem észre a m eredek lejtő kön, m inth a egy h alo m kő g ö rd ü lt volna alá a h eg y csúcsról. Falu volt, egy kis g rá n itfa lu ; ú g y v olt o d a akasztva, odaerősítve, m in t egy valóságos m adárfé szek, szinte láthatatlanul a hatalm as hegyen. A távolban az óriási gesztenyefaerdők m inth a b o k rok lettek volna, olyan óriási h u llám o k at vet ezen a vidéken a m e g g y ű rő d ő föld; az ö rö kzö ld tölgy, a boróka, a szam ócabokor, a masztix-fa, a vaíjútövis, az erikafa, a babérbangita, a m irtusz és a puszpáng bozótot alk o to tt, m elyet m in t valami hajzat g u b a n colt össze a kacskaringós iszalag, a szörnyűséges páf 403

rány, a lonc, a bodorrózsa, a ro zm arin g, a levendula és a szeder, és járh atatlan sörénnyel b o ríto tta a hegy^ hátakat u tam ban. És e fölfelé kúszó zöld rengeteg fölött, a magas csúcsok szürke, rózsaszín v agy kékes gránitja mintha m indig ugrásra kész volna az ég felé. V itte m m a g a m m a l egy kis elemózsiát ebédre, és letelepedtem az egyik g yér vizű forrás tö véb e; sok ilyen van ezen a hegyes vidéken; ez a tiszta és jéghi deg, vék on y és kerek ér a sziklából fakad, és egy levé len fut végig, m elyet egy utas tett oda, h o g y a szájáig vezesse a vízsugarat. Ü g e tő lovam , egy lángoló szemű, borzas sörényű, foly to n rem egő kis jószág hátán m e g k e rü lte m a tágas sagonei öblöt, és á tm e n te m Cargesén, a g ö rö g falun, m elyet hazájukból elűzött m enekü ltek alapítottak. E gy k ú t m ellett karcsú derekú, hosszú karú, finom arcú, páratlanul kecses, szép, magas lányok verődtek össze. H a la d to m b a n o d ak iálto ttam nekik valami kedveset, s ő k éneklő h ang o n, az e lh agy o tt vidék dal lam os nyelvén válaszoltak. A m in t elhagy tam Pianát, hirtelen egy varázsos er dőbe ju to tta m , rózsaszín gránit csúcsok és oszlopok erdejébe, m elynek m eglepő alakzatait egyre m arta az idő, az eső, a szél és a sós, tengeri tajték. Ezek a furcsa sziklák - o ly k o r száz m éte r magasak voltak, m in t az obeliszk, kalaposak, m in t a gomba, vagy csipkések, m in t a növ ény ek , vagy csavarosak, m in t a fatörzsek, m in th a élőlények ö ltö ttek volna testet b en nü k , csodás em berek, állatok, m űem lékek, k utak, a m e g k ö v ü lt em beriség m ozdulatai, egy ter m észetfölötti nép, m elyet k ő tö m lö c b e zárt egy szel lem évszázados akarata - valószínűtlen, kékes árnya latú, vöröses vagy szürke alakzatok hatalmas szöve vényét alkották. Ü lő oroszlánok tű n te k föl, omló csuhás, álló baráto k , pü spö k ök , ré m ítő ö rd ö g ö k , óri 40 4

ási m adarak, apokaliptikus fenevadak, az em beri k ép zelet egész mesevilága, m ely lázálm ainkban kísért. Talán nincs a világon különösebb ezeknél a pianai ^calancáknál” , nincs sem mi, a m it érdekesebben m unkált volna ki a véletlen. S ah og y k iértem onnan, egyszer csak m eg lá tta m a portói ö b lö t: k örö s-k ö rü l egy véres, vörös gránitfal Övezte, m ely azúrkék tengerben tü k rö z ő d ö tt vissza. N a g y nehezen fö lm e n te m a gyászos O ta -v ö lg y ben, estére kelve m eg érk eztem Evisába, és b e k o p o g tattam Paoli Calabretti úr házába, akihez egy barátjá tól ajánlólevelet hoztam . M e g te rm e tt, kissé hajlott hátú e m b er volt, és k o mor, m in t egy tüdőbajos. B evezetett a szobám ba; a terméskő szoba szom orú volt, de szép ehhez a vidék hez képest, am elytől m ind en kellem idegen; házigaz dám az anyanyelvén beszélt, a korzikai zagyva nyel ven, ebben a franciából és olaszból ko tyvasztott, harákoló tájszólásban, de egyszer csak félbeszakította egy tiszta hang, és előszaladt egy nagy, fekete szemű, napforró b ő rű , karcsú term etű , barna asszonyka - a foga m in d ig kilátszott a folytonos nevetéstől m eg rázta a kezem et: - J ó napot, uram . H o g y van? - Elvette a kalapo mat, útizsákom at, m in d e n t elhelyezett fél kézzel, mert a másikat felkötve h o rdta, m ajd szaporán kites sékelt b en n ü n k et, és így szólt a férjéhez: - Sétáljatok az úrral vacsoráig. Calabretti ú r elindult m ellettem , v o n ta to tta n já r t és beszélt, g yakran köhécselt, és m ind en ro h a m után megjegyezte: - Ez a „friss” völgyi szél m e g ü lt a m ellem en. Hatalm as gesztenyefák közt bujkáló ösvényen ve zetett. H irtelen megállt, és eg y h an g ú m o d o rá b a n így szólt: 405

- Itt ölte m eg Jean R in ald it, az unokatestvérem et M athieu Lóri. Nézze, én o tt vo ltam , Jean közvetlen közelében, a m ik o r feltűnt M athieu, tőlü nk tízlépésnyire. „Jean - kiáltotta - , ne menj Albertaccéba, m o n d o m , ne menj oda, Jean, m ert m eg ö llek .” Meg^ fo g tam a Jean k arját: „ N e m enj, Jean, m ert megte szi.” (Egy lányért, Paulina Sinacoupiért volt, m ind a ketten udv aro ltak neki.) D e Jean elkiáltotta magát: „M eg y ek én, M athieu, n ek em n e m parancsolsz.” Ek k o r M athieu lekapta a puskáját, és m ielőtt én célba v ehettem volna, elsütötte. Jean két lábbal n a g y o t ug rott, m in t a h og y a gyerekek szoktak az ugrálókötél lel, ah ogy m o n d o m , u ram , és éppen rám zuhant, úgy, h o g y a puskám kiesett a kezem ből, és odagurult a nagy gesztenyefához. Jeannak tátva volt a szája, de egy szót se szólt. H a lo tt volt. M e g h ö k k e n te n néztem a bűncselekm ény nyugodt szem tanúját. - És a gyilkos? - k érdeztem tőle. Paoli Calabretti hosszasan k ö h ö g ö tt, és ismét megszólalt: - B evette m agát a hegyek közé. A fivérem ölte m eg a k ö vetkező esztendőben. T udja, a fivérem Ca labretti, a híres h a ra m ia . . . Csak he b e g te m : - A fivére?. . . H a ra m ia ? . . . A csendes korzikaiban m egvillant a büszkeség. - Igen, u ram , ő aztán hírneves em b er v o lt; tizen négy csendőrt leterített. Nicolas M oralival együtt halt m eg, a m ik o r bekerítették őket hatnapi küzde lem u tán a N io ló b a n , és m á r az éhhalál fenyegette őket. - L e m o n d ó a n tette h o z z á : - Itt így szokás - ép pen olyan han g on , a h o gy a tü dőbajáról beszélt: „Ez a friss völgyi szél m eg ü lt a m ellem en .”

4 06

M ásnap, h o g y o tt tartsanak, vadászatot rendeztek, a kö v etk ező nap m ég egyet. Ü gyes hegylakókkal já rta m a vízm osásokat, akik szüntelenül zsiványkalandokkal traktáltak, felkoncolt csendőrökkel, egész nemzetségek kiirtásáig tartó, végtelen vendettákkal. G yakran hozzátették, m in t a házigazdám : „Itt így szokás.” N é g y napig m a ra d ta m ott, és a fiatal korzikai aszszony - aki, mi tagadás, egy kissé kicsi volt, de ked ves, félig paraszt, félig ú rih ö lg y - ú gy bánt velem, mint a testvérével, m in t egy régi és m e g h itt baráttal. A m ik o r elbúcsúztam tőle, becitáltam a szobám ba, aprólékosan elm ag y aráztam neki, h o g y nem a k aro m megajándékozni, de azt k ik ö tö tte m ellentm ondást nem tűrve, h o g y m ihelyt hazatérek, k ü ld ö k neki Pá rizsból valam it, vendégeskedésem emlékére. Sokáig szabadkozott, ne m akarta elfogadni. V égül kötélnek állt. - A k k o r hát - m o n d ta - k üldjön egy kis revolvert, egy egészen kicsit. - N a g y szemeket m eresztettem . H alkabban, bizalmasan hozzátette, a h og y egy édes, bensőséges titk o t árul el az e m b e r: - M eg a k a ro m öl ni a sógorom at. M ost m ár igazán m eg ré m ü lte m . E k k o r serényen letekerte a kötést, m ely a sérült karját b o rította, és m egm utatta, h o g y kerek, fehér húsát egészen átjárta egy tőrdöfés; a seb m á r m ajd n em behegedt. - H a n e m lettem volna olyan erős, m in t ő m ondta m eg ölt volna. A férjem ne m féltékeny, ő ismer eng em , m eg aztán beteg is, tudja, ez csillapítja a vérét. K ü lö n ben is tisztességes asszony v agyok, uram, de a sóg o rom , akárm it m o n d a n a k neki, m in dent elhisz. A férjem helyett is féltékeny, és biztos új rakezdi. A k k o r ha van egy revolverem , n e m gond, hogy m egöljem . 407

M e g íg é rte m neki, h o g y elk ü ld ö m a fegyvert, és m eg is ta rto tta m az ígéretem et. A revolver agyára rávésettem : „Kellemes bosszúállást!” 1881. december 1.

Benyhe János fordítása

4 08

Roncsok ÉP A VÉS

Szeretem a decem beri tengert, a m ik o r az idegenek már h a z a m e n te k ; de persze m értékk el szeretem. H á rom n a p o t tö ltö k ily en ko r egy úgynev ezett nyaraló helyen. A falu n e m ré g m ég lármás és v id ám volt, tele pári zsi n ők k el; m ost csak a halászok laknak o tt; csopor tosan já rn a k , lo m h á n baktatn ak nag y tengerészcsiz májukban, n y a k u k o n gyapjúsál, egyik kezükben egy liter pálinka, m ásikban a hajólám pa. Északról száll nak a felhők, eszeveszetten ro han nak a k o m o r égen; süvölt a szél. A hatalmas, barna hálók kiterítve a h o m o k on ; roncsokat, törm elékeket h o rd an ak rájuk a hullámok. A p art vigasztalan, fin o m kis női cipők magas sarka n e m hagy tö b bé m ély n y o m o k a t benne. A tenger tajtékos, szürke és hideg, zordan apad és árad a kietlen, végtelen, k o m o r parton. H a leszáll az alkony, m in d egyszerre érkeznek a halászok. Sokáig to p o g n a k a testes bárkák k örül, m e lyek o ly an o k így, partra vonva, m in t kö vér, d ö g lö tt halak; berakják hálóikat, mellé egy kenyeret, egy bögre vajat, egy palack italt, aztán a víz felé taszítják az egyenesbe billentett tö m e g e t; a hajó ham arosan ott ring a h u llá m o k o n , kinyitja barna szárnyait, s el tűnik az éjszakában; csak árboca h egyén pislog egy kis világosság. Az asszonyok m egvárják, m íg az u to l só halász is vízre száll, s ak k o r visszatérnek az álom ba merült faluba; hang juk m eg bolygatja a m o g o rv a u t cák súlyos csöndjét. 40 9

Én is éppen haza készültem , m ik o r m egpillantot tam valakit; egyedül volt, sötét kabátjába burkolóz va; sebes léptekkel jö tt, körüljártatva szemét az elha g y a to tt partszegélyen, tekintetével a látóhatárt kutat va, m intha egy másik élőlényt keresne. M eglátott, felém indult, k öszönt; rém ülten ismer tem rá. N y ilv á n m eg akart szólítani; de e kk o r újabb em berek tű n tek föl. Ö sszebújva jö tte k , h o g y kevésbé fázzanak. Apa, anya és h á ro m lány, m in d kabátban, ó d o n esőköpenyben, sálakba bugyolálva, h o g y csak a szem ük m eg az o rru k látszott ki. Az apa egy útipok rócba csom agolta m agát, egész a fejéig. A m agányos kószáló feléjük ira m o d o tt; kezet ráz tak, és elkezdtek föl-alá sétálni a rég bezárt kaszinó teraszán. K ik ezek az e m b erek ? Kik azok, akik így itt ma radnak, m ik o r m á r m in den ki elutazott? A n y ár roncsai. S m in den teng erp artn ak m egvan nak a m aga nyári roncsai. Az, akit az előbb láttam , nagy ember. N e értsük fél re: fürdőhelyi nagyság. N épes fajta ez. M egérkezve ny ár derekán egy-egy úgynevezett tengeri fürdőhelyre, ki n e m b o tlo tt m ég barátjába, vagy egyszerűen csak ismerősébe, aki m á r hosszabb ideje o tt volt, s ism ert m ind en nevet és m ind en arcot, tu d o tt m in den pletykát és m in d en b o trá n y t? Sétálunk egyet a parton. Egyszer csak szembejön valaki, aki után a fü rdő ző k m in d m egfo rdu lnak, s utánanéznek. Az illetőnek fölöttébb fontosk od ó képe van; fején m atrózsapka, m űvésziesen; haja hosszúra növesztve, s egy kicsit elpiszkolja a zu b bo n ya gallér já t; gyors léptekkel jár, him bálózva, karját lógatva, révült tekintettel, m in tha fontos szellemi m u n k á t vé gezne k ö zb en ; látszik rajta, h o g y o tth o n érzi magát,

410

£s tudja, h o g y szimpatikus. Egyszóval, megjátssza ma yát. B arátunk m egszorítja a karunkat. - Ez volt R ivoil. Já m b o ra n m eg kérdezzü k: - H át az m eg ki? B arátunk m eg to rp an , m éltatlankodva m ered ránk. - O , kedvesem , hát h o n n é t jössz te? N e m ism ered p jv o ilt, a hegedűst? H á t ez mégis túlzás! A legna gyobb m űvészek egyike, igazi m ester; lehetetlen, hogy ne ismerje valaki! M i m eg csak hallgatunk, enyhe szégyenkezéssel. Ö t percre rá egy rút, m a jo m fo rm a , hájas, m ocskos kis g n ó m következik, szem üveggel és hülye képpel: Prosper Glosse, a filozófus, akit egész Európa ismer. Mint ho n osíto tt bajor v agy svájci ném et, származásá nál fogva jo g o t form ál rá, h o g y valam i lehetetlen, lókupec szájába illő franciasággal beszéljen; egyéb kén t Egyről-másról cím m el össze is írt ezen a nyelven egy halom elképesztő bárgyúságot. Ú g y teszünk, m intha töviről hegyire ism ernénk a fajankó életrajzát, noha még csak a nevét se hallottuk. T alálk oztun k azonfblül m ég két festővel; egy író val, aki egy ism eretlen lapot szerkeszt; tov áb b á egy hivatalfőnökkel, akiről azonnal közlik velün k : - Ez B o u tin úr, igazgató a K ö z m u n k a ü g y i M inisz térium ban. R e n d k ív ü l fontos ü g y k ö rt tölt be: alája tartoznak a zárak és lakatok. H a egy állami épületre zárat szerelnek, az kivétel nélkül m in dig az ő kezén megy át. Ezek hát a n agy e m b erek ; h írn ev ü k n ek egyetlen alapja van: az, h o g y rendszeresen visszajárnak. T i zenkét esztendő óta szabályszerűen m egjelennek, mindig u g y a n a k k o r; és m e rt évről évre visszatérnek egyes fü rd őzők is, n y árró l nyárra to váb b h a g y o m á nyozzák ezeket a helyi nevezetességeket, m elyek, há 411

la az időnek, valódi hírességekké válnak, m egsem m i sítve választott p artju ko n m ind en egyéb, átmeneti hírességet. Csak egyetlen em berfajta van, am elytől rettegnek: az akadém ikusok. M inél ism eretlenebb a halhatatlan, érkezése annál félelmetesebb. Ú g y rob b an a fürdőhe lyen, m in t a b om b a. K özism ert nagyságok érkezése sosem éri az embert tanácstalanul. D e ha egy akadém ikus jö tté t jelentik, akiről senki n e m tu d sem m it, ez a hír úg y hat, mint egy m e g h ö k k e n tő archeológiái fölfedezés. „Ki ő, és m it csinál?” - k érdezgetjük egym ástól. M indenki ú g y beszél róla, m in t egy megfejtésre váró rejtvény ről; annál n a g y o b b érdeklődést kelt, m inél mélyebb h o m ály borítja. Ez aztán az igazi ellenség! M eg is kezdődik n y o m ban a harc a hivatalos nagyság m eg a helyi nagyság közt. A fürd őző k elutaznak; a nag y e m b e r m arad. Ma rad, m íg csak egy, egyetlenegy család o tt időzik. M e rt m ég néhány napra n agy em b e r lehet, legalább ennek az egy családnak. S neki ez is elég. S valóban o tt is m arad m ind ig egy család, egy sze g ény család a szomszéd városból, h á ro m eladó lány nyal. N y á rró l nyárra m egjelennek; a B autané kis asszonyokat éppoly jó l ism erik itt, akár a nagy em bert. T íz éve halásznak férjre (egyébként sikertele nül), ah og y a halászok h erin gre halásznak. És közben öregszenek; a helybeliek jó l tudják, hány évesek, és sajnálkoznak rajtuk, h og y pártában m aradtak. „Pe dig hát olyan k edvesek!” íg y aztán, m ik o r az elegáns nagyvilági társaság ke reket old, m in den áldott ősszel o tt reked, szemtől szemben, a család m eg a híres em ber. Egy hónapig, k ettő ig m aradnak, és napról napra talá lk o z n a k ; nem 412

bírnak elszakadni a parttól, ahol álm aik élnek. A csa ládban a híres e m b e rt ép p ú g y em legetik, m in t V ictor H u g ó t; gyakran e g y ü tt is étkeznek, m e rt a szálló üres és szom orú. A híres em b e r n e m szép; n e m is fiatal; és n e m is gazdag. D e m in den ki tudja róla a vidéken, h o g y 6 p jv o il, a hegedűm űvész. H a m egkérdezik, m iért nem tér vissza Párizsba, ahol annyi siker várja, válto zatlanul m in d ig azt feleli: - O , én rajo n go k a m agányos term észetért! Csak akkor szeretem igazán ezt a tájat, ha m á r elnéptelene dett! D e egy halász m eg látott, és o d a jö tt hozzám . Előbb a halászatról beszélt, h o g y nem n a g y o n m eg y, m ert errefelé m á r egyre ritkább a h erin g ; aztán arról, hogy visszatértek az új-fundlandi halászok, és jócskán hoztak tőkehalat; végül pedig a sétálók felé in tett a szem ével: - H allotta ? - tette hozzá. - R iv o il úr elveszi a leg kisebb B autané kisasszonyt. V alóban, o tt m entek szorosan egym ás mellett, né hány lépéssel elm aradva a család m ö g ö tt. N e k e m pedig egyszerre elszorult a szívem, a h og y az életnek ezekre a roncsaira g o n d o lta m , ezekre az el veszett, szom orú lényekre, erre az utóidénybeli há zasságra, m ik o r m á r az utolsó rem én y is elszállt, erre a talmi nagy em berre, akit szegény lány, jo b b híján, férjül fogad, és a szegény lányra, aki nélküle rö vid e sen olyan lenne nőben, am ilyen halban az élő halhoz képest a sózott. S hány ilyen házasság jö n létre évről évre, szezon után, az elhagy ato tt fürdőhelyeken! H o g y is m on d ja a k ö ltő ? Tenger mellett keresni férjet, rajta, lányok, csak menjetek. . . 413

E ltűntek a hom ályban. V örösen kelt a hold, m ajd m inél magasabbra em elkedett az égen, annál sápadtabb lett; fakó fényt v etett a tajtékos hu llá m o k ra ; fényt, m ely alighogy fölvillant, máris k ihunyt. A tenger eg y h an g ú m orajától ö n tu d a to m egészen elbágyadt; na g y -n a g y szom orúsággal árasztott el a föld, a tenger és az ég végtelen m agánya. A ztán hirtelen fiatal h an g o k ra r i a d ta m : két nyurga lány tű n t föl előttem , két m e g h ö k k e n tő e n magas lány; m o zdulatlanul nézték az óceánt. H ajuk szaba d o n kib on tva h á tu k o n rö p k ö d ö tt a szélben; szürke g u m ik a b á tju k b a n m inth a sörényes telefonpóznák lettek volna. A ng o l lányok voltak. M in d közt ezek a le g h á n ytabb -vetetteb b roncsok. N incs zuga a világnak, ahová el ne vető d n én ek ; ott ő gyelegnek m in d en városban, ahol csak társaság m egfordult. N e v e tte k súlyos nevetésükkel; hangosan beszéltek k o m o ly , férfias h an g ju k o n ; s én azt kérdeztem ma g a m b a n : m ilyen különös ö rö m ü k telhet benne ezek nek a hórihorgas lányoknak, akikkel annyiszor talál k o z u n k kietlen te n g e rp a rto k o n , erd ő k m élyén, zsi b o n g ó városokban és re m e k m ű v e k k e l zsúfolt m ú z eu m o k ban, h o g y csak nézik, nézik a képeket, műal kotásokat, hosszú, m élabús fasorokat, holdfényben h ö m p ö ly g ő h abokat, de n e m értenek belőlük sem mit. 1881. december 9.

Rónay György fordítása

414

Párizsi kaland U N E A V E N T U RE P ÁRI S I É N NE

V an-e csiklandóbb érzés az asszonyi kíváncsiság nál? Ó ! T u d n i, m egism erni, tapintani azt, am iről áb rándozni szokott - m it m eg n e m tenne ezért egy nő ? M ikor fölébred benne a kíváncsiság, képes m inden bolondságra, m in den esztelenségre, n ek im eg y m in dennek, n e m riad vissza sem m itől. A vérbeli nő k ről beszélek, akik hárm as lélekkel vannak megáldva. A felületen okosnak és higg ad tnak látszik ez a lélek, de h á ro m titkos rekesze tele v a n : az egyik a m indig lobogó asszonyi nyugtalansággal, a másik jó h isz e m ű séggel k e n d ő z ö tt ravaszsággal, a szenteskedők kép mutató, félelmes ravaszságával; s végül az utolsó kedves gonoszsággal, fino m csalafintasággal, m in d azzal a visszájára fo rd u lt tehetséggel, am i öngyilkos ságba kergeti a b után hiszékeny szerelmeseket, de mindenki mást elbűvöl. Az, akinek kalandját el a k a ro m beszélni, vidéki menyecske volt, egész eddig az estig unalm asan tisz tességes. Látszólag nyugalm as élete a háztartása k ö ré ben telt el, igen elfoglalt férje és két gy erm ek e közt, kiket feddhetetlen családanya m ódjára nevelt. D e a szívét kielégítetlen kíváncsiság rem egtette, emésztő vágy az ism eretlen után. Párizsra g o n d o lt szünet nél kül, és m o h ó n falta az előkelő világ újságjait. Az esté lyek, a toalettek, a szórakozások leírásai fölforralták a vágyait; de főleg a b u rk o lt értelm ű hírecskék izgat ták fel valam i titokzatos erővel, az ügyes szavakkal 415

follebbentett fátylak, m elyek m ö g ö tt bűnös és hódí tó g y ö n y ö rö k távlatába pillanthatott. O n n é t messziről nagyszerű és ro m lo tt fényűzés dicsfényében úszva látta Párizst. És hosszú, ábrándos éjszakákon, m ialatt félálom ban hallgatta férje horkolását, aki tar fején selyem há lósipkával, han yatt fekve aludt mellette, azokra a hí res em b erekre g o nd o lt, akiknek neve az újságok első oldalán jelenik m eg, m in t fénylő csillag a sötét éjsza kában. Elképzelte, m ily őriiletes lehet az életük, foly tonos kicsapongások, p og án y tiv o rn y á k közt, oly fé lelmetes g y ö n y ö rö k k e l és b o n y o lu lt érzéki finomsá gokkal, am ilyeneket ő el sem tu d o tt képzelni. A k ö ru ta k valahogy az em b eri szenvedélyek örvé n yének tű n tek fel e lő tte ; szentül hitte, h o g y m inden egyes k ö rú ti házban csodálatos szerelmi titk ok rejle nek. K özben érezte, h o g y öregszik. Fiatalsága elszáll, s ő sem m it sem ism er az életből, legföljebb szabályszerű, gyűlöletesen egyh an gú , h étköznapi foglalatosságait, a családi tűzhely ú gy nevezett boldogságát. M ég csi nos volt, k o n zerv áló d o tt ebben a nyugalm as élet m ó d b an , m in t a bezárt szekrényben télre eltett gyü mölcs; de belül rejtett tüzek m ardosták, emésztették, dúlták. A zon tű n ő d ö tt, m eg kell-e halnia anélkül, h o g y megízlelte volna a kárhozatos m ám o rok at, h o g y egyszer, egyetlenegyszer belevetette volna ma gát a párizsi g y ö n y ö rö k áradatába. Hosszas, k itartó mesterkedéssel elintézte, h o g y Pá rizsba utazhasson. Kitalált valam ilyen ü rü g y e t, m eg hívatta m ag át a rokonaival, s m in th o g y a férje nem kísérhette el, egyedül ült vonatra. M ik o r m egérkezett, m eg in t k isütött h o lm i álokot, h o g y szükség esetén elm aradhasson két napra vagy inkább két éjszakára, ha kell; azt m o n d ta vendéglá

416

tóinak, h o g y jó ism erősökkel akadt össze, akik a fő város k ö rn y ék én laknak. És k u ta tó ú tra indult. Bejárta a k ö ru tak at, de n em látott sem m it, legfeljebb a k ó bo r, a n y ilv án tarto tt bűnt. Fürkésző szem m el kutatta át a nagy kávéháza kat, figyelmesen bújta a Figaro apróhirdetéseit, am e lyek m ind en reggel m in te g y a szerelemre to b o rz ó vészharangot k o n d íto ttá k m eg a fülében. És sem m i sem vezette ny o m ára a színészek és szí nésznők nagy tiv orn yáinak ; sem m i sem tárta föl előtte a kicsapongás szentélyeit, m elyeket ú g y kép zelt el, m in t az Ezer egy éjszaka meséinek varázsigére záródó és nyíló barlangjait, vagy m in t a róm ai kata kom bákat, ahol rejtekben végezték egy ü ld ö z ö tt val lás titokzatos szertartásait. Kispolgári rokonai n e m tu d tá k m egism ertetni eggyel sem a nyilvánosan szereplő férfiak közül, akiknek neve a fejében zso ng o tt; és m á r-m á r csüg gedten arra g o nd o lt, h o g y hazautazik, a m ik o r segít ségére jö t t a véletlen. Egy nap a Chaussée d ’A ntinen já rtá b a n megállt, hogy m egbám ulja egy b o lt kirakatát. A kirakat tele volt azokkal a jap án i csecsebecsékkel, am elyeknek tarkasága vidítja a szemet. Javában nézegette az apró, bohókás elefántcsont szobrocskákat, a tűzpiros zománcú, n agy vázákat, a fura b ro nzo kat, a m ik o r be szédhangokra lett figyelmes. B en t a bo ltb an a tulaj donos nagy udvariaskodások közt m u ta to tt egy ala csony, kopasz fejű, ősz halántékú, k ö v é r em bernek egy idom talan, p o tro h os m andarint. Egyetlen pél dány, magyarázta. És a kereskedő m in d en m o n d atáb ó l trom b itaszó ként harsant elő a m ű é rtő vásárló neve, egy igen híres név. A töb b i v evők - fiatal nők, jó l ö ltö zö tt urak - gyors pillantással, illedelmes és tisztelettudó tekin tettel, lopva nézegették a neves írót, aki viszont bu z 417

g ón szemlélte a porcelán m andarint. E g y fo rm á n rú tak voltak, m in t egy anya szülte két testvér. A kereskedő beszélt: - Ö n n e k , Jean V arin úr, o d a a d o m ezer frankért; pontosan ennyiben van nekem . M in denk i másnak ezerötszáz; de én ragaszkodom a m űvész vevőimhez, és kedvezm ényes árakat szabok nekik. M in d hozzám já rn a k , V arin úr. T eg n ap Busnach ú r vett tő lem egy nagy antik serleget. A n a p o kb an két olyan gyertya tartót, m in t ezek itt (ugye szépek ?) ad tam el Dumas úrnak. H ig gy e el, Varin úr, ha Z ola ú r meglátja ezt i tárgyat, am ely m ost az ön kezében van, m ár m eg is vette. Az író látható zavarban in g a d o z o tt; csábította a m ű tá rg y , de az ár g o n d o lk o d ó b a ejtette. Ü g y e t sem vetett a figyelő pillantásokra, m intha egyedül lett volna valam i sivatagban. Az asszony rem egve lépett be a boltba, s a szemét hetyk én rászegte az íróra. N e m bánta, szép-e, ele gáns-e, fiatal-e. Jean V arin volt, a nagy Jean Varin! Az író hosszas lelki tusakodás, fájdalmas habozás után letette az asztalra a porcelánt. - N e m , ez nag y o n drága - m o nd o tta. A kereskedő m egk ettő zte ékesszólását. - Ez drága, V arin ú r? Ú g y m eg ér kétezer frankot, m in t egy krajcárt. Az író m ég m in d ig a zom áncszem ű, tréfás figurát nézte, és búsan felelte: - N e m v o n o m kétségbe; de n ekem drága. E k k o r az asszony, akit bolon d os vakm erőség pisz kált m eg, előlépett: - M en n y ié rt adja n ek em azt a p o troh o s bácsit? - kérdezte. A kereskedő m eglepetten felelt: - Ezerötszáz frankért. - M egveszem . 418

Az író, aki idáig észre sem vette az asszonyt, m ost hirtelen m e g fo rdu lt, és szemét kissé összehunyorítva, tetőtől talpig végigm ustrálta, azután m ű é rtő pillan tással szinte ízekre szedte az alakját. Az asszony bájos volt, hirtelen fÖlajzotta, m egvilá gította a láng, am ely eddig szunnyadt benne. A zután meg, egy asszony, aki ezerötszáz fran ko t ad ki egy csecsebecséért, n e m lehet akárkicsoda. E k k o r elragadóan fin o m m o z d u la to t tett, és az író hoz fordulva ezt r e b e g te : - Bocsásson m eg, u ram , bizonyára kissé szeles vol tam ; ön talán m ég n e m m o n d ta ki az utolsó szavát. Az író m eghajolt. - K im o n d ta m , nagyságos asszonyom. Az asszony izgatottan f o ly ta tta : - E gyébként, ha akár m a, akár később mást g o n dolna, ez a h olm i az öné. Csak azért v e tte m meg, mert láttam , h o g y önn ek tetszik. Az írónak ez láthatóan hízelgett. M oso ly o gv a kér dezte : - D e h o n n a n tudta, h o g y ki v a g y ok ? Erre bám uló ján ak vallotta m agát, fölsorolta a m ű veit, szépeket m o n d o tt. Az író, h o g y kényelm esebben diskurálhasson, egy búto rdarab h oz tám aszkodott, és szúrós szemét az aszszonyba mélyesztve, igyekezett kitalálni, miféle le het. A kereskedő ö rült az élő reklám nak, s ha új vevők léptek be, a b o lt túlsó végéből o d ak iálto tt: - M o n dja, V arin úr, h o g y tetszik önn ek ez a da rab? Ilyenkor m in d en k i fölkapta a fejét, és az asszony összerezzent a g yö n yö rűség től, h o g y így látják, amint bizalmasan cseveg a hírneves em berrel. V égül annyira elkapta a hév, h o g y egy d ö n tő ro

419

h am ra készülő hadvezér fékevesztett vakmerőségével így szólt: - K érem , tegyen m eg nekem egy nagy, igen nagy szívességet. Engedje m eg, h o g y fölajánljam önnek ezt a szobrocskát, em lékezetül egy asszonyra, aki szenvedélyes bám ulója, s akivel ön egyszer tíz percig elbeszélgetett. Az író szabadkozott. Az asszony erősködött. Az író ellenállt, de igen jó l m u latott, és szívből kacagott. Az asszony m a k a c s k o d o tt: - H á t jó ! Én m a g a m viszem el önhöz, mégpedig m ost m in d já rt; hol lakik? Az író n e m akarta m egadni a cím ét, de az asszony m e g tu dako lta a kereskedőtől, kifizette, am it vásárolt, azután egy bérkocsihoz sietett. Az író utánaszaladt, h o g y elfogja. N e m akart abba a helyzetbe jutni, h o g y m egkapja az értékes ajándékot, s aztán ne tudja, kinek juttassa vissza. A k k o r érte utol, a m ik o r éppen b e u g ro tt a kocsiba. O is beszállt, m a jd n e m ráesett az asszonyra, m e rt az elinduló kocsi m eg b o tla tta ; az után leült mellé, és szörnyen k ényelm etlenül érezte m agát. H iába v olt m in d en kérése, rábeszélése, az asszony hajthatatlannak m u ta tk o z o tt. M ik o r a kap u elé értek, föltételeket szabott. - N e m b á n o m - m o n d ta - , le m o n d o k róla, hogy ezt önnél hagy jam , ha a m ai nap o n teljesíti minden óhajom at. A dolog olyan érdekesnek tű n t fel, h o g y az író belem ent. - M it szokott ilyenkor csinálni ? - kérdezte az aszszony. A z író kicsit g o n d o lk o z o tt: - Sétálni m eg y ek - felelte. M ire az asszony eltökélt h an g o n rendelkezett: - A Bois-ba. 420

A kocsi elindult velük. Az írónak sorra m eg kellett neveznie a közism ert nőket, főleg a rossz hírűeket, in tim részleteket kellett mondania az életükről, a szokásaikról, a titkaikról, a vétkeikről. A m ik o r besötétedett, az asszony m eg k érd ezte: - H át ilyenkor m it szokott csinálni ? Az író nevetett. - A bszintot iszom. Az asszony k o m o ly a n rá h a g y ta : - J ó , m e n jü n k abszintot inni. Egy nagy k ö rú ti kávéházba m entek, ahol az író törzsvendég volt, s a kollégáival szokott találkozni. M indegyiknek b em u ta tta az asszonyt, aki m ajd kibújt a bő réb ő l örö m éb en. És folyton ez a szó zsi b on g ott a fejében: „V égre, v é g re !” Később m eg kérdezte: - Ez a rendes vacsoraideje? - Igen, asszonyom - felelte az író. - Helyes, vacsorázzunk meg. A h o g y kiléptek a B ig no n -k áv éházb ó l, így szólt: - Esténként m it csinál? Az író erősen a szemébe nézett: - A ttól függ. N éh a színházba m egyek. - H á t a k k o r m e n jü n k színházba. A V audeville-ba m entek, az író jó v o ltá b ó l szabadjeggyel, és - hallatlan dicsőség - az asszony az egész nézőtér szeme láttára V arin oldalán ülhetett az erké lyen. Előadás után az író udvariasan kezet csókolt. - M ost pedig engedje m eg, nagyságos asszonyom, hogy hálásan m eg kö szö njem ö nnek ezt az élvezetes n a p o t. . . Az asszony a szavába v á g o tt: - M it szokott csinálni ilyenkor éjszaka? 421

- Tessék?. . . h á t. . . hazam egyek. Az asszony elnevette m agát, de kissé reszketeg volt a nevetése. - A k k o r h á t .. . m en jün k h a z a . . . önhöz. N e m beszéltek többet. Az asszony néha m egbor z o n g ott, tetőtől talpig m egrázta a remegés, hol me nekülni, hol m arad n i szeretett volna, de a szíve mé lyén erősen el volt szánva, h o g y végigcsinálja a dol got. A lépcsőn nagy izgatottságában görcsösen meg m arkol ta a karfát. A férfi viaszgyertyát g yú jto tt, és szuszogva m e n t előtte. A h o g y a szobában voltak, az asszony egykettőre levetkőzött, és szó nélkül bebújt az ágyba. A fal felé k u p o ro d v a várta, h o g y m i lesz. C sak h og y ő egyszerű volt, am ilyen egy vidéki je g y z ő hites felesége lehet, a férfi pedig követelő zőbb, m in t egy tö rö k basa. E gyáltalában n e m értet ték m eg egym ást. A zután az író elaludt. Sötét éjszaka lett, s a csendet csak az ingaóra ketyegése zavarta. Az asszony moz dulatlanul feküdt, és házastársi éjszakáira gondolt. Egy kínai éjjeli lám pa sárgás fényében elkeseredve nézte m aga m ellett a h a ny att fekvő, köpcös kis em bert, akinek püffedt hasa ú g y em elgette a paplant, m in t egy gázzal földuzzasztott lég g öm b . Elnyújtott szipogással, ko m ik us csuklásokkal h o rk o lt, m in t egy orgonasíp. Húsz szál haja kihasználta az alkalmat, h o g y alszik a gazda, és furcsán fö lbo rzo lód o tt, m int ha m e g un ta volna, h o g y állandóan veszteg kell ma radnia ezen a kopasz fejen, m ely nek letaroltságát lep lezni volt hivatva. Az elnyílt száj sarkából vékonyan szivárgott a nyál. V égre a hajnal gyér világosságot szűrt át az össze v o n t fü g g ö n y ö k ö n . Az asszony fölkelt, nesztelenül felöltözött, és m á r félig kiny ito tta az ajtót, m ik o r a 422

kilincs nyikorgására az író szemét dörzsölgetve föl ébredt. Csak néhán y m ásodperc m úlva tért m ag áh o z egé szen, azután eszébe j u t o t t az egész kaland. - M i az, m á r elm egy? - kérdezte. Az asszony zavartan állt az ajtóban. - H át persze, hiszen reggel van - m o ty o g ta. Az író fölült az ágyban. - V árjon csak - m o n d ta - , m ost én kérdezek m a c á tó l valamit. Az asszony n e m felelt, a férfi f o ly ta tta : - T eg n ap óta szüntelenül zavarba hoz. Legyen őszinte, m o n d ja m eg, m iért csinálta; m e rt én egy kukkot sem értek az egészből. Az asszony csöndesen visszament, elpirult, m in t egy szűz lány. - M e g ak artam is m e r n i .. . a . . . a b ű n t . . . de a z . . . b iz o n y . . . csöppet sem érdekes. Kiszaladt a szobából, le a lépcsőn, ki az utcára. Az utcaseprők hada jav áb an söpört. Leseperték a gyalogjárót, a kocsiutat, m in den piszkot b e k o to rta k a csatornába. Ü tem es m ozd u lato kk al, m in t a réti ka szások, terelték m a g u k előtt félkörben a piszkot; és utcáról utcára találkozott velük, am in t fölhúzott krampusz m ódjára, a u to m ata mozgással, egy form a rugóra já rv a haladtak előre. És olybá tű n t neki, m intha őbelőle is kisöpörtek volna valam it, m in tha a vízfolyásba, a szennycsator nába söpörték volna túlizgatott ábrándjait. Kifulladva, d erm e d te n k erült haza, és más n e m já r t az eszében, m in t a hajnali Párizs utcáit tisztogató sep rűk m ozgásának emléke. A m in t a szobájába ért, z o k og ó sírásra fakadt. 1881. december 22.

Lányi Viktor forditása

423

Fifi kisasszony M A D E M O I S E L L E FIFI

A porosz kato nák parancsnoka, g r ó f Farlsberg őr nagy éppen végzett a postájával. N a g y , h ím zett ka rosszékben elterpeszkedve ült, csizmás lábát a kandal ló díszes m árv án y kü szö bén ny u g tatta, am elyen há ro m hó nap alatt (annyi ideje tanyáztak m á r a kato nák az Uville-kastélyban) két m ély g ö d rö t vájtak a sarkantyúi, m in d en nappal kicsit m élyebbre hatolva. Egy csésze kávé g ő z ö lg ö tt a b e ra k o tt m űvű, nyolcszögű asztalkán, m elyen pálinkam ocsok, szi varpörkölés, bicskafaragás n y o m a látszott. A hódító sereg tisztje ugyanis ceruzahegyezés közben szórako zott n e m tö rő d ö m sé g g e l szám okat m eg mindenféle á k o m b á k o m o k a t szokott vésni a kecses b ú to rd a rabba. Elolvasta a leveleit, átfutotta a n é m e t újságokat, m elyeket az im é n t h o z o tt be neki az őrm estere, föl állt, és m iu tán h á ro m -n é g y hatalmas, frissen vágott fahasábot vetett a tűzre - m e rt ezek az urak lassan k ént az egész p a rk o t kivágták, h o g y legyen fűtenivalójuk - , az ablakhoz lépett. Az eső csak ú g y szakadt; igazi n o rm and iai eső, m intha valam i dühös kéz ö n tö tte volna, rézsútosan zu h og ó zápor, sűrű, m in t valam i fü g g ö n y , ferde csíkjai valóságos fallá sorakoztak, k em én yen csapko dó locspocs-zuhatag, am ilyen csak R o u e n k ö rn yé kén, Franciaországnak ebben a vizesbödönében szo k o tt ömleni. A tiszt sokáig nézte az ázott réteket és odább a 424

m egáradt A ndelle-patakot, m ely kicsapott a m e d ré ből, és a Rajna-keringő-1 dobolta az ablaküvegen, am ikor neszt hallott, és h á tra fo rd u lt: a szárnysegédje volt, K elw einstein báró, aki kapitányi ra n g o t viselt. Az ő rn a g y széles vállú óriás volt, hosszú szakálla legyezőform án terült szét a m ellén; és egész nagy, ünnepélyes alakja egy egyenruhás pávára em lékezte tett, am ely széttárt farkát az álián viseli. H id eg és já m b o r kék szemei voltak, arcán az ausztriai h á b o rú ban szerzett kardvágás helye látszott. D erék tiszt és ugyanolyan derék e m b e r hírében állott. A kapitány - alacsony, nagy hasú, vörös em b erk e - m ajd kicsattant az egészségtől, csaknem tövig n y ír va viselte lángszínű szakállát, m elynek rő t szálai bizo nyos világításban olyan hatást tettek, m in th a az arca foszforral lett volna bedörzsölve. K ét fogát elvesztet te, m aga sem em lékezett, h o g yan , s ettől kissé nehéz kesen k ö p k ö d te a szavakat, ú g y h o g y sokszor n e m le hetett m egérteni, m it m o n d , egészen kopasz csak a feje búb ján volt, m in t egy to n zú rát viselő szerzetes, és e m eztelen húsfolt k ö rü l apró, aranyosan csillogó, gyapjas hajak g ö n d ö rö d te k . A parancsnok kezet szorított vele, egy hajtásra megitta a kávéját (a h ato d ik csésze v o lt reggel óta), és meghallgatta alárendeltjének jelentését a szolgálatban előfordult esem ényekről; azután m in d k e tte n az ab lakhoz léptek, m egállapították, h o g y borús idő van. Az ő rn ag y békés term észetű e m b er lévén, akinek o tt hon felesége volt, m in den be b e le tö rő d ö tt; ellenben a báró-kapitány, m in t makacs életművész, kocsm ahős és fránya szoknyavadász, lázadozott, h o g y im m á r há rom hó n ap óta kénytelen az ö nm egtartóztatás keserű kenyerét enni ebben az istentől elrugaszkodott fé szekben. K ü n n kaparásztak az ajtón, s a parancsnok kiáltásá ra egy e m b e r jelen t m eg a küszöbön, igazi n ém et ka 425

to n a-au to m ata, aki a puszta jelenlétével adta tudtára az uraknak, h o g y a villásreggeli az asztalon van. Az ebédlőben e g y ü tt volt a h á ro m alacsonyabb rangú tisz t: O ttó v o n Grossling hadnagy, két alhad nagy, Fritz Schö nau b urg és a kis szőke W ilhelm d ’E yrik m árki, aki a legénységgel kom iszul bánt, a legy ő zött lakossággal k egyetlenkedett, és lobbané k o n y volt, m in t a puskapor. M ióta Franciaország földjét taposták, a bajtársai csak Fifi kisasszonynak hívták. Ezt a g ú n y n e v e t kacéran g ö m b ö ly d e d csípőjével érdem elte ki, karcsú de rekával, m ely olyan volt, m intha fűzőt viselt volna, sápadt arcával, m elyen alig látszott a serkenő bajusz, m eg azzal a m e g rö g z ö tt szokásával, h o g y a d olgok és személyek iránt érzett m egvetésének fitogtatására m ind u ntalan ezt a francia indulatszót haszn álta: „fi, fi d o n c ” , am it ú g y ejtett ki, h o g y valam i fütyülésszerű kis h ang tö rt elő a foga közül. Az U ville-kastély eb éd lő term e hosszúkás, fejedel m i p o m p á jú helyiség volt, m elynek g olyókkal átly u g g a to tt ókristály tükrei s karddal összeszabdalt, helyenként levált magas, flandriai falkárpitja m utat ták, m ivel szokott foglalkozni Fifi kisasszony, ha n e m vo lt dolga. A falakon h á ro m családi a r c k é p : egy talpig vasba ö ltözött vitéz, egy b íb o rn o k és egy államférfi hosszú porcelán pipából pöfékelt, egy vállfűzőbe szorított előkelő h ö lg y pedig, az évek során m egfakult ara nyos keretben, hety k én m u to g a tta szénnel pingált, hatalmas bajuszát. A tisztek csaknem teljesen szótlanul fogyasztották el villásreggelijüket ebben a m eg cson k íto tt szobában, m elyet m ég k o m o ra b b á tett a szakadozó zápor s el szom orítóvá a g yő zők garázdálkodása. A régi tölgy fa padló szennyes volt, m in t egy kocsm a földje. 426

Evés után, m ik o r pipaszó m ellett iddogálni kezd tek, úgy, m in t m in dennap, szóba hozták, h o gy m ennyire unják m agukat. A konyakos és pálinkás fiaskók kézről kézre já rta k , és ők székükön elvetve m agukat, ap rán ként k o rty o lg a ttá k az italt, szájuk sarkában tartva a hosszú, hajlós csövet, m elynek vé gén a nagy porcelán pipa oly rikító színekkel volt ki mázolva, m intha egyenest a h o tte n to ttá k g y ö n y ö r ködtetésére készült volna. M ihely t k iü rü lt a p o h aru k , n e m tö rő d ö m , rest m ozdulattal újra m e g tö ltö tték. Fifi kisasszony azon ban m in den percben összetörte a m agáét, m ire egy közkatona n y o m b a n egy m ásikat tett elébe. Csípős füstgo m oly ag fojtogatta a to rk u k a t, és m intha álma tag, bús részegség ülte volna m eg őket, a dologtalan em b erek b ú sk o m o r ittassága. D e a báró hirtelen felem elkedett. Lázadó indulat rázta m e g : - Az istenit neki, ez így n e m m eh et tov ább , végre is ki kell találni valamit. O ttó had nag y és Fritz alhadnagy, ez a két kivált képpen m arcona és z o rd o n n ém et k épű tiszt, m e g kérdezte : - M it, kapitány ú r? A kapitány g o n d o lk o z o tt pár percig, azután így felelt: - M it? H á t rendezni kell egy ünnepélyt, ha a pa rancsnok ú r m egengedi. Az őrn ag y kivette szájából a pipát: - Miféle ü nnepélyt, kapitány úr? A báró hozzálépett: - M in d en t elintézek, ő rn agy uram . E lkü ldö m R ouenba Kötelességet, az m ajd hoz h ölgyeket. Vacso rát fő zetü n k; eg y ébk én t sem m iben n em lesz hiány, és legalább eltöltünk egy j ó estét.

42 7

Farlsberg g r ó f vállat v on t, és m osolyogva m o n dta: - M aga b olo nd , barátom . D e a tisztek m in d fölálltak, és kö rü lfo g va a pa rancsnokukat, kérlelni kezdték: - Bízza a kapitány úrra, ő rn a g y úr, oly szomorú így itt az élet. U toljára a g r ó f ráhagyta: - H á t n em b á n o m - m o n d o tta , m ire a báró tüstént behívatta Kötelességet. Ez egy vén altiszt volt, akit soha senki m osoly og n i n e m látott, de a k árm it paran csoltak neki, vakon teljesítette. O tt állt előttük, és rendületlen n y u g a lo m m a l fo gadta a báró rendelkezéseit; azután kim en t, és öt perc m úlva boltozatos ponyvasátorral fölszerelt, nagy, ka tonai társzekér tű n t fel a z u ho g ó esőben, n égy vágta tó lóval. M in th a az ébredés lehelete bizsergette volna m eg a lelkeket, a lankadt tag o k tüstént kiegyenesedtek, az arcok fölélénkültek, és m eg in d u lt a csevegés. Jóllehet a zápor csak annál vadabbul zu h o g o tt, az őrn ag y erő sk ö dö tt, h o g y az ég m á r n e m olyan na g y o n b o rult, O ttó had n ag y pedig kijelentette, hogy a felhők lassanként széttisztulnak. Hifi kisasszony ma ga n e m bírt egy helyben m aradni. H o l felállt, hol le ült. Szúrós, világos szemével keresett valam it, amit tö nk reteg y en. Egyszerre csak m eg akadt a tekintete a bajszos h ö lg yö n , és a fiatal szőke legény elővette a revolverét. - Ezt te n e m fogo d látni - m o n d ta , és a székéről föl se kelve, célzott. K ét egym ás után kilő tt golyó kilyu kasztotta a festm ény két szemét. A zután fölkiáltott: - C sináljunk aknát! Erre hirtelen m egszakadt a társalgás, m intha hatal mas új érdeklődés kerítette volna hatalm ába m ind nyájukat. 42 8

Az akna az ő találm ánya volt, kedvenc szórakozá sa, saját k ü lö n ro m b o ló módszere. M ik o r a jo g o s tulajdonos, Fernand d ’A m oys, Uville grófja elhagyta a kastélyt, n e m ért rá sem m it elvinni, sem m it elrejteni, kivéve az ezüstöt, am it va lahová a fal tövébe ásott el. M in th o g y pedig igen gazdag és p o m p ak ed v elő ú r volt, az ebédlőbe nyíló nagy szalon a házigazda h a n y a tt-h o m lo k m enekülése előtt ú g y festett, m in t egy kis m úzeu m . A falakon értékes vásznak, rajzok és akvarellek lógtak, a b ú to ro k , a polcocskák, a pazar üvegszekré nyek tö m é rd e k csecsebecsével, ja p á n vázákkal, szob rokkal, meisseni és kínai porcelán figurákkal, régi elefántcsont holm ival és velencei üveggel voltak megrakva. Csak ú g y hem zsegett a hatalm as terem a nagy értékű és tarkabarka tárgy ak sokaságától. M in debb ő l n e m m ara d t m eg semmi. N e m m intha elcsenték volna, g r ó f Farlsberg ő rn a g y ezt a világért sem tű rte volna el; de Fifi kisasszony néhanapján „aknát” csinált, és ily enk o r valam ennyi tiszt csak ugyan elszórakozott vagy ö t percig. A kis m árk i a szalonba m ent, h o g y megkeresse, amire szüksége volt. E gy kicsiny kínai teáskannát h o zott elő, ezt m e g tö ltö tte ágyúba való lőporral, a csö vén át nagy vigyázva hosszú gyú jtó zsin ó rt vezetett, m eggyújtotta, és a p o k olg ép et gyorsan a másik szo bába vitte. Futva j ö t t vissza, és betette m aga u tán az ajtót. A ném et tisztek m in d lábujjhegyen állva figyeltek, arcukon gyerm ekes, kíváncsi m osoly já tsz o tt; m ik o r pedig a robbanás m egrázta a kastélyt, egyszerre be rontottak. Fifi kisasszony elsőnek lépett be a szobába, és m á morosán tapsolt egy terrako tta V énusz-szobor előtt, melynek a feje végre-valahára szétrepedt; m in d egyik tiszt fölszedett eg y pár porcelán cserepet, m eg lepetve nézték a törések sajátságos, kusza vonalait,

megvizsgálták az ú jonnan o k o z o tt károkat, és né m ely pusztításról azt találgatták, h o g y m ég az előbbi robbanásból szárm azik-e; az ő rn a g y pedig atyaian szemlélte a N é ró h o z m éltó rom bolóeszközzel feldúlt szalont, m elynek padlóját kavicsként lepték el a m ű tárgyak törm elékei. Elsőnek m e n t ki a szobából, s já m b o ru l kijelentette: - M a jó l sikerült. A zon b an olyan füstg o m o ly tó d u lt be az ebédlőbe, elvegyülve a dohányfüsttel, h o g y lélegzeni sem lehe tett. A parancsnok kiny ito tta az ablakot, és a tisztek, akik visszajöttek egy po h á r italra, m in d az ablakhoz gyűltek. A nyirkos levegő b e áram lott a szobába, pocsolya szagot m eg valam i porló vízpárát h o z o tt magával, m ely m egülte a férfiak szakállát. A tisztek nézték a záporban m e g g ö rn y e d t fákat, a széles völgyet, mely re ólm osan nehezedett a k o m o r felhőszakadás, és egész közelben a te m p lo m to rn y o t, m ely m in t egy szürke tű, m ered t égnek a z u ho g ó esőben. M ióta o tt voltak, n em szólalt m eg a harang a te m plo m b an . E g y éb kén t ez vo lt az egyetlen ellenál lás, am ivel a tá m a d ó k a lakosság részéről találkoztak: a harangszó ellenállása. A plébános egyáltalán nem idegenkedett tőle, h o g y fogadja és m egvendégelje a porosz katonákat, sőt, tö bb ízben elfogadta egy üveg sörre vagy vörös borra az ellenséges parancsnok meghívását, aki gyak ran jó a k a ra tú közvetítő ül hasz nálta fel ő t; csak azt n e m volt szabad kérni a paptól, h o g y egyszer is m egkondíttassa a h a ra n g o t; inkább főbe lövette volna m agát. Ez v olt az ő tiltakozása a megszállás ellen, csendes tiltakozás, de - m in t m on dotta - az egyetlen, am ely illik egy paphoz, aki a bé kesség em bere, ne m pedig a vérontásé; és tíz mérföldnyi k erületben m ind en e m b e r m agasztalta Chantavoine főtisztelendő ú r szilárdságát és hősiességét, 430

hogy te m p lo m á n a k makacs némaságával erősíteni és. hirdetni m erte az általános gyászt. Az egész falu, m elyet föllelkesített ez az ellenállás, kész volt m in d vég ig kitartani lelkipásztora mellett, dacolva m indennel, m e rt ezt a hallgatag ellenszegü lést a nem zeti becsület védőbástyájának tekintette. A parasztok azt hitték, h o g y ezzel dúsabb érdem eket szereznek a haza körül, m in t Belfort vagy Strasbourg, h o g y legalábbis u g yan oly an példát m utatn ak , s h o g y halhatatlanná teszik vele a község nevét - ezenkívül aztán sem m it m eg n e m tagadtak a g yőz tes poroszoktól. A parancsnok a tisztjeivel eg y ü tt csak nevetett ezen a légynek sem vétő bátorságo n ; és m in th o g y k ü lö n ben az egész falu alázatosan és készségesen já r t a ked vükben, szívesen elnézték ném a hazafiságát. A kis W ilh e lm m árki v olt az egyetlen, aki szerette volna erőszakkal m egszólaltatni a harangot. H a ra g u dott, h o g y följebbvalója ilyen diplom atikus leeresz kedéssel bánik a plébánossal. N e m m ú lt el nap, h o g y ne k ö n y ö rg ö tt volna a parancsnokának, h o g y csak egyetlenegyszer csináltasson egy picike „giling-galangot” , egy kis m ulatság kedvéért. És duruzsolva kérte ezt, m in t egy macska, hízelegve, m in t egy aszszony, édeskedő han g on , m in t egy szerető, aki b o londja valami szeszélyes óhajnak. D e a parancsnok nem tágított, Fifi kisasszony pedig vigasztalásul „ak nát” csinált az U ville-kastélyban. Az öt tiszt egy csom óban állt az ablaknál, m élyen beszívták a nedves levegőt. Fritz h ad n ag y zsíros ne vetéssel szólalt m eg : A gisazonognag hadározotan rósz itő já r a sé dára. A zután szétszéledtek, ki-ki m en t ellátni a szolgála tát, m íg a kapitány az ebéd előkészületeivel volt el foglalva. 4 3i

M ik o r estefelé m eg in t összeverődtek, nevetve né zegették egym ást: délcegen és ra g y o g ó n jelentek m eg, m in t díszszemlék napján, kikenve-fenve, illato sán, üdén. A parancsnok haja m intha n em lett volna olyan szürke, m in t reggel volt, a k apitány simára bo ro tválko zott, csak a bajuszát hagyta m eg, m ely olyan volt az orra alatt, m in t egy kis láng. A k á rh o g y is esett, nyitva h agyták az ablakot, és hol egyik, hol másik m e n t oda hallgatózni. H at óra tíz p ercko r a báró távoli kocsizörgést jelzett. M ind nyájan od aro han tak , és nem sokára e lő gö rdü lt a nagy hintó, négy, fülig sáros, fújtató, lihegő, vágtató pari pával. És öt nő szállt le a tornácra, öt szép, kicsi nő, akiket nagy gon dd al válog ato tt össze az a kapitány, akinek Kötelesség elvitte a gazdája névjegyét. A lányok n e m kérették m agu k at, tudták, h o g y jól m eg fogják fizetni őket, k ü lön b en is ism erték a poro szokat, hiszen h á ro m hón ap óta volt belőlük elég ré szük, és alkalm azkodtak az em berekhez éppúgy, m in t a körü lm én yek h ez. „Ez a mesterséggel já r”, m o n d tá k e gym ásnak ú tközben, nyilván válaszul ma radék lelkiism eretük ném i titkos furdalására. És m in djárt be is v o n u ltak az ebédlőbe. így, kivilá gítva m ég gyászosabbnak tű n t fel szánalmas kifoszto ttsá g á b a n ; az asztal m eg vo lt rakva ételekkel, pom pás edényekkel és ezüst evőeszközökkel (ezeket a kő fal tövében találták, oda ásta el a tulajdonos), a terem rablóbarlangnak tű n t fel, ahol egy nagy fosztogatás u tán folyik a lakom a. A kapitány sugárzó arccal vette személyes gondjaiba a lányokat, szem ügyre vette, ölelgette, körülszaglászta őket, felbecsülte, melyik m e n n y it ér m in t örö m leán y , és m ik o r a h á ro m fiatal tiszt m eg akart kaparintani közü lü k egyet-egyet, egész tekintélyével tiltakozott, m agának tartva fenn 432

az elosztás jo g á t, m égp ed ig igazságosan, rang szerint, nehogy a ranglétrán sérelem essék. Ezért, h o g y elejét vegye m ind en viszálynak, vetél kedésnek, s h o g y a részrehajlás gyanújának árnyékát is eloszlassa, nagyság szerint sorakoztatta a lányokat, és parancsoló h an g o n m egkérdezte a leg n ag y o b b ik tól: - M i a neved? - Pam éla - felelte a lány vastag hangon. M ire a kapitány kihirdette: - Egyes szám, neve Paméla, beosztva a parancsnok úrhoz. A zután a birtokbavétel jeléül m egölelte B lo ndine-t, a k övetkezőt, O ttó hadnag yn ak kiosztotta a kövér A m an dát, Évát, a „ p arad icsom ot” Fritz alhad nagynak utalta ki, R a c h e lt pedig, az egész fiatal, k o rom fekete szemű zsidó lányt, akinek pisze orra erősí tette a szabályt, m ely szerint egész fajtája g örb e o rrú, a legfiatalabb tisztnek, a cingár W ilh e lm d ’Eyrik márkinak. E g yébként m in d az öten szépek és g ö m b ö ly d e d e k voltak, egyiknek az arca sem v olt különösen jellegze tes, viselkedésüket, b ő rü k e t körülbelül eg yfo rm ává tette a m indennapos szerelmi ro b o t és bordélyházi élet. A h á ro m fiatal fiú tüstént el akart vonulni, ki-ki párjával, azt hozták föl ü rü g yü l, h o g y kefét és szap pant akarnak nekik adni tisztálkodás vég ett; de a ka pitány bölcsen lefújta ezt a tervet, kijelentette, h o g y a hölgyek elég tiszták ahhoz, h o g y asztalhoz ülhesse nek, azonkívül, akik eltávoznak, visszajövet esetleg cserélni akarnának, és zavarnák a többi párokat. T a pasztaltsága előtt m indenki m eghajolt. így csak sok csók esett, a türelm etlen várakozás csókjai. Egyszerre csak R ach el fuldokolni kezdett, ú g y k ö högött, h o g y a k ö n n y e is kicsordult, és füst dőlt az 433

orrlyukaiból. Az tö rtén t, h o g y a m árki csókolózás örve alatt dohán y fü stöt lehelt a szájába. A lány nem d ü h ö sk ö dö tt, egy szót sem szólt, csak m erően nézte a gavallérját, s harag lo b ban t fekete szeme mélyén. A társaság asztalhoz ült. M aga a parancsnok is lát hatóan jó l érezte m ag át; jo b b felől Pam élát, bal felől B lo n din e-t ültette m aga mellé, és m iközben kibon totta a szalvétáját, így szólt: - Ez igazán kedves ötlet volt, kapitány úr. O ttó és Fritz h ad n ag y ok kissé feszélyezték szom szédnőiket, m ert olyan jó l nevelten viselkedtek, m intha társaságbeli hölgyekkel lettek volna. Ellen ben báró K elw einstein átadta m agát az érzékiségnek, sikamlós szavakkal hajigálózott, vörös üstökével olyan volt a feje, m intha lángolna. R a jn a m enti franciasággal dév ajk o do tt, és kocsm ai bókjai, melyeket két k itö rt fogának résén át k ö p k ö d ö tt kifelé, nyálas tul záporoztak a lányok arcába. Ezek eg y éb k én t egy szavát sem értették, és csak o ly k o r villant föl m egértő en a szem ük, ha minden szót kerékbe tö rő kiejtésével trágárságokat, mosdatlan kifejezéseket recsegett feléjük. Ilyen k or egyszerre kacagni kezdtek, m in t a b o lo n d o k , szomszédjuk ölé be boru ltak , és ism ételgették a báró m ondását, aki nek az arca eltorzult a kéjtől, h o g y disznóságokat m o n d h a t a n őknek. Ezek, m á r az első üveg boroktól tökrészegen, k e dv ü kre m alackodtak, elemükben voltak, bizalm askodtak, hol a jo b b , hol a bal oldali szomszédaik bajuszát csókolgatták, a karjukba csíp tek, b o lo nd u l viháncoltak, m in den pohárba beleit tak, francia n ó ták at gajdoltak m eg n ém et dalok töre dékeit, m elyeket a m indennapos érintkezés során ta nultak el az ellenségtől. Lassanként a férfiakat is elhódította a szem ük előtt és kezük közt vonagló asszonyi hús, nekivadulva

4 34

kurjongattak, edényt törtek, a hátu k m ö g ö tt pedig közöm bös arccal szolgálták ki őket a tisztiszolgák. Egyedül a parancsnok n em j ö t t ki a sodrából. Fifi kisasszony ölébe ültette R achclt, és hideg szá mítással izgatta m ag át; hol a lány nyakának szénfeke te, g ö n d ö r hajpihéit csókolgatta eszeveszetten, a ru hája és a b ő re közti keskeny résen át szíttá m agába testének kellemes m elegét, egész illatos szagát, hol a ruhán keresztül csipdeste, g y ö tö rte, sikoltoztatta d ü hös vadsággal, csak azért, h o g y bántsa, kínozza. N é ha két karjával m agához ölelte, szorította, m intha egybe akarna olvadni vele, száját hosszan rán y o m ta üde, zsidós ajkára, és csókolta lélegzete fog y táig ; de hirtelen ú g y m egharapta, h o g y a gyereklány álián vérpatak csurgott lefelé, és a vállfűzője alá szivárgott. Egyszer aztán a lány jó l a szeme közé nézett, le mosta a sebét, és ezt m o r m o lt a : - N a g y ára lesz ennek. A férfi nyersen fölkacagott. - M egfizetem - m ondta. A csemegénél tarto ttak , pezsgő járta. A parancs nok fölállt, ivott, és olyan hang o n, m intha A uguszta császárnéra m on d an a po hárkö szö n tő t, ezt m o n d ta : - A hö lgyek egészségére! És egym ást k ö v ették a tósztok, korh ely ek és vas gyúrók tréfás szónoklatai, sok trág ár élccel, m elyek a fogyatékos nyelvtudás m iatt m ég d urv áb b an han g zottak. Egyik a másik után állt föl, keresett szellemessé gekkel, erőltetett h u m o rra l fűszerezte beszédét; a nők pedig holtrészegen, tétova szemm el, ragacsos szájjal, m ind u ntalan ész nélkül tapsoltak. A kapitány, nyilván h o g y gáláns lendületet adjon a tivornyának, újból p o harat em elt, és kivágta: - Iszom a szíveken aratott g yőzelm einkre! E kkor O ttó hadnagy, afféle schw arzw aldi m edve, 435

lángba b o ru lt arccal, fülig b eborozva szökött fel a he lyéről. És alkoholos hazafiúi lelkesedésének m ám orá ban fölkiáltott: - Iszom Franciaországon aratott győzelmeinkre! A nők, bár be voltak csípve, hallgattak, de Rachel egész testében rem egve, feléje ford ult: - H át tu d o d , ismerek franciákat, akik előtt nem m ernéd ezt m ondani. D e a kis m árki, m ég m in dig ölében tartva a lányt, elkacagta m ag át; m á r nag y o n fejébe szállt a bor. - H a h a h a ! Én m ég o lyat n e m láttam . M ihelyt mi m egjelentünk, ők eltűntek a láthatárról. A lány m agán k ív ü l az arcába vágta: - Hazudsz, pimasz! A tiszt egy m ásodpercig ú gy szegezte rá világos szemét, m in t a festm ényekre szokta, melyeknek vásznát revolvergolyóval lyukasztotta ki. A ztán is m ét kacagni kezdett. - H át ha m á r arról van szó, cicám! V ajon itt len n én k -e m ink, ha ők bátrak lennének? - T ű zb e jött: - M i v ag y u n k itt az urak! M iénk Franciaország! A lány egy ugrással lenn volt az öléből, és visszaült a saját székére. A tiszt fölállt, az asztal közepére vágta a poharát, és m egism ételte: - M iénk Franciaország, m ieink a franciák, miénk Franciaország m ind en erdeje, mezeje, háza! A többiek teljesen el voltak ázva, de hirtelen föl rázta ő ket valam i katonai lelkesedés, a b a rm o k lelke sedése, „Éljen Poroszország!” kiáltással megragadták p oh aru k at, és egy hajtásra kiitták. A lányok n e m tiltakoztak, ijedtükben a némaság bástyája m ö g é húzódtak. R ach el m aga is hallgatott, képtelen vo lt válaszolni. E k k o r a kis m árki a zsidó lány fejére tette újra szí nig tö ltö tt p ezsg ő sp o h arát: - M iénk Franciaország m in den nője is! - kiáltotta.

436

A lány olyan hirtelen állt föl, h o g y a fölfordult kristálypohárból, m in te g y keresztelésül, fekete hajára folyt az aranysárga nedű, aztán a p o h á r a padlóra esett és összetört. R e m e g ő ajakkal állta a m ég foly vást kacagó tiszt tekintetét, és elfúló h an g on m o tyogta : - Ez. . . ez. . . n em igaz, esküszöm, h o g y francia n6t n e m fog tok m egkapni. A tiszt leült, h o g y kedvére kacaghasson, és párizsias kiejtéssel próbálkozva, kérdezte: - N a t y o n jó , naty o n jó , te hád ak or m id geresel te iten, k ala m p o m ? A lány eleinte m eg zavarod o tt, izgalm ában n e m ér tette jó l, m ajd m iután fölfogta szavainak értelm ét, heves fölháborodással vágta oda a tisz tn e k : - É n. . . én. . . n e m v ag yo k nő, én szajha v a g y o k ; az való a poroszoknak. M ég be sem fejezte, a tiszt teljes erejéből pofon vágta; de m ik o r újból fölemelte a kezét, a lány a dühtől kábultan fölkap ott az asztalról egy ezüstpen géjű csemegekést, és oly hirtelen, h o g y senki észre nem vette, egyenest a nyakába döfte, p ontosan abba a mélyedésbe, ahol a mellkas kezdődik. Egy félig k im o n d o tt szó elmetszve m ara d t a tiszt torkában, és száját eltátva, szörnyű tekintettel m ered t maga elé. M indnyájan fölo rd íto ttak , és összevissza fölugrál tak, de a lány O ttó hadn agy lába elé lökte a székét, a tiszt, am ilyen hosszú volt, elvágódott, a lány az ab lakhoz rohant, m ielő tt észrevehették volna, kitárta, és k iu g ro tt a sötétségbe, a m ég egyre z uh o gó esőbe. Két perc m úlva Fifi kisasszony h alott volt. M ost Fritz és O ttó k a rd o t rán to ttak, és föl akarták aprítani a térden csúszó nőket. Az ő rn ag y csak nagy ü g g y e lbajjal akadályozhatta m eg a mészárlást, és két em b er őrizete m ellett egy szobába záratta a négy holtra der437

m c d t nőszem élyt; azután, m intha csak csatára ren delte volna a katonáit, megszervezte a szökevény lány üldözését, biztos volt benne, h o g y kézre keríti Ö tv e n , fenyegetésekkel fölkorbácsolt e m b ert ne kieresztettek a parknak. Más kétszáz az erdők és a v ölg y valam ennyi házának átkutatására indult. Az asztal, m elyet egy szempillantás alatt leszedtek, m ost ravatalul szolgált, és a négy tiszt, m egderm ed ve, kijózanodva, a kötelességüket végző hadfiak ke m én y arckifejezésével az ablak mellé állt, és fürkésző szem m el b á m u lt az éjszakába. A felhőszakadás n em szűnt meg. Á llandó csobogó zaj hallatszott a sötétben, a leeső, a csurgó, a csöpögő, a fölcsapódó víz folytonos moraja. H irtelen lövés d ördült, azután igen messzi még egy, és így n égy órán át elvétve hol közeli, hol távoli dörrenések hallatszottak, gyülekeztető, különös, to ro k h a n g ú hívó szavak. R e g g e lre az egész népség hazaszállingózott. Két k a to n át m egöltek, h árm at m egsebesítettek a bajtársa ik a vadászat hevében és az éjszakai üldözés fejvesztettségében. R ach elt n em találták m eg. E k ko r a lakosság rémítgetése, a lakások fölforgatása, az egész k ö rn y ék fölkutatása, üldözése, hajszolása következett. A zsidó lány, úg y látszott, semmiféle n y o m o t n em h a g y o tt m aga után. A táb o rn o k , értesülvén a dologról, ú g y rendelke zett, ho g y el kell simítani az esetet, n eh o g y rossz pél da legyen a hadseregben, és fegyelm i büntetéssel súj totta az őrn a g y o t, aki viszont a m aga alantasait bün tette meg. A tá b o rn o k k im o n d ta : „ N e m azért hábo rúzunk, h o g y mulassunk és utcalányokkal édelegjü n k .” És Farlsberg g r ó f dü h ében elhatározta, hogy a kö rnyékbelieken áll bosszút. H o g y ü rü g y e legyen a féktelen garázdálkodásra,

438

^hívatta a plébánost, és m egparancsolta, h o g y d ’E yfjlc m árki temetésére húzássá m eg a harangot. A pap, m in d en várakozás ellenére, szolgálatkész nek, alázatosnak, figyelm esnek m u ta tk o z o tt. És m i kor Fifi kisasszony holtteste - előtte, k ö rü lö tte és m ö götte kato nák m e g tö ltö tt puskával - elindult az {Jville-kastélyból a tem ető felé, először k o n d u lt m eg a lélekharang, vidám csilingeléssel, m intha egy baráti kéz cirógatta volna. Este is szólt a harang, m ásnap ismét, és azontúl mindennap; k o n g o tt-b o n g o tt, a m ik o r csak kellett. Sőt néha éjszaka m agától is m eg lód u lt, és szelíden kondult k e ttő t-h á rm a t a sötétben, sajátságos élénk séggel, m intha valami felébresztette volna. A parasz tok m ind azt beszélték, h o g y m eg van babonázva, és senki sem m en t közel a h a ra n g to ro n y h o z a plébáno son és a sekrestyésen kívül. Az ám, m ert egy szegény züllött lány élt o tt fönn, szorongva, egyedül, és ők ketten h o rd tá k neki tito k ban az ételt. O tt m arad t egészen a ném et csapatok elvonulásáig. Akkor egy este a plébános a péktől kölcsönkérte a bricskáját, és ő m aga kísérte foglyát R o u e n kapujáig. Ott a pap h o m lo k o n csókolta. A lány leszállt, és gya log sietett vissza a nyilvánosházba, m elynek tulajdo nosnője m ár ho ltn ak hitte. Innét nem sokára kivette egy fölvilágosult hazafi, aki szép cselekedetéért m eg ked v elte; később saját magáért is belészeretett, feleségül vette, és olyan úri nőt nevelt belőle, h o g y fölért akárki mással. 1881

Lányi Viktor fordítása

439

Tartalom

1875-1879

A házaló (Rónay György) .................................... Aztán (Somogyi Pál László) ............................... A n y ú z o tt kéz (Dániel Anna) ............................. Héraclius Gloss d o k to r (Pór Judit) .................... A szenteltvíznyújtó (Pór Judit) ........................... Friss lim onádét tessék! (Rónay György) ......... Sim on apja (Illés Endre) ......................................

7 16 24 31 86 92 97

1880

G ö m b ö c ( Kosztolányi Dezső) ............................. Egy párizsi polgár vasárnapjai (Pór Judit) . . . . H ajdan (Rónay György) ...................................... A m i a tö rté n e le m k ö n y v e k b ő l k im arad t (D áni el A n n a ) ......................................................................

109 155 219 225

1 88 1

Sírmelléki nők (Rónay György) ......................... Paul asszonya (Benyhe János) ............................. Vízen (Rónay G y ö r g y ) ........................................... A Tellier ház (Illés Endre) .................................... Családi gyász (Illés E n d r e ) .................................... K özvélem ény (Pap Gábor) .................................. 745

237 247 269 277 311 343

A tanyai lány (Illés Endre) .................................. K irándulás (Illés Endre) ........................................ E gy tavaszi estén (Pap Gábor) ........................... Tavasszal (Somogyi Pál László) ......................... Korzikai tö rtén et (Benyhe János) ....................... R o n c so k (Rónay György) .................................... Párizsi kaland (Lányi Viktor) ............................. Fifi kisasszony (Lányi Viktor) .............................

349 372 388 394 402 409 415 424

1882

Vigília (Lányi Viktor) ........................................... E gy botcsinálta nőcsábász beadványa (Pap Gá bor) ............................................................................... A kalács ( Illés Endre) ............................................. A tuskó (Lányi Viktor) ........................................ Szerelmes szavak (Lányi Viktor) ....................... M arroca (Lányi Viktor) ........................................ Pásztorugrató (Pór J u d i t ) ...................................... Az ágy (Lányi Viktor) ........................................... Ó cskaságok (Dániel Anna) .................................. A vak (Somogyi Pál László) ................................ Telepátia (Pap Gábor) ........................................... A fiam (Dániel Anna) ........................................... Ú ti kaland (Benyhe János) .................................... Ú ti kaland (Benyhe János) .................................... Egy korzikai bandita (Rónay György) Virrasztás (Dániel Anna) ...................................... Más idők (Illés Endre) ........................................... így tö rtén t (Illés Endre) ......................................... A tolvaj (Lányi Viktor) ......................................... Egy nő vallomása (Rónay György) .................. H o ldfény (Rónay György) .................................. E gy kakas k u k o ré k o lt (Illés Endre) .................. Á lm o k (Pór Judit) .................................................. 746

443 451 456 462 469 474 486 491 496 500 505 511 523 529 537 542 547 551 558 564 570 575 581

A retesz (Dániel Anna) ........................................ Egy igazi drám a (Rónay György) .................... N o rm a n d tréfa (Benyhe János) ........................... Sosthéne bácsi (Pap G á b o r ) .................................. N ászút (Dániel Anna) ........................................... Szenvedélyes szerelem (Rónay György) ......... B o lo n d v ag y o k ? (Benyhe János) ....................... Levélváltás (Benyhe J á n o s ) .................................... Az özvegy (Dániel Anna) .................................... A rozsda (Lányi Viktor) ....................................... A székfonólány (T óth Á r p á d ) ............................. A m en tő ötlet (Illés Endre) .................................. Az öreg em b er (Dániel Anna) ............................. P ierrot (T óth Árpád) ............................................. Egy igazi n o rm a n d (Rónay György) ................ Megbocsátás (Pap Gábor) .................................... Az ereklye (Lányi Viktor) .................................... H oldfény (Illés Endre) ........................................... A félelem (Pap Gábor) ........................................ Falun (Somogyi Pál László) .................................. A végrendelet (T óth Árpád) ................................ A farkas (Pap Gábor) .............................................

747

586 593 597 603 612 618 628 633 639 646 655 664 672 678 685 693 700 707 714 722 730 737

KIADTA AZ EURÓP A KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE AZ ALFÖLDI NYOMDA NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 7 0 6 4 . 6 6 - 1 4 - 1 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1 9 7 9 - b e n .

FELELŐS SZERKESZTŐ: PÓR JUDIT A KÖTETET MIKLÓSI IMRE TERVEZTE MŰSZAKI VEZ ETŐ: ANDRÁSI G Y Ő Z Ő N E KÉSZÜLT: 80000 PÉLDÁNYBAN.

31 .3 2

(A/5) ÍV TERJEDELEMBEN

BEMBO BETŰVEL, TEKERCSOFSZET NYOMÁSSAL

E U -c-7 9 8 1 ISBN 9 6 3 0 7 1 6 7 1 2 ÖSSZKIADÁS ISBN 9 6 3 0 7 1 6 9 6 8