vizitkártya
BÖJTÖS KINGA ROVATA
Keresztapa, Rosszfiú
Anyuci,
és a többiek...
Sokféle térben találkoztam már velük, de finom bőrük, ringató formájuk mindahányszor elbűvölt. Akár art decó stílusú belvárosi lakásba, akár felújított parasztházba, vagy éppen egy wellnes-szállodába kerültek, ezek a mesés fantáziabútorok igazi kuriózumokká váltak bármilyen környezetben. Amikor aztán a nevüket is megismertem, látni vágytam születésük helyét, megismerni megálmodójuk személyét.
Ezek a bútornevek – amelyeket kiállításokon, galériákban a melléjük helyezett névtáblákon olvashattam – nem gyorsan romló, a trendnek pózoló „mix-maxok” és nem is a nyelvünkre ültetett egzotikumok. Egyszerûen csak érthetõ szavak, érzelmeket keltõ jelentéssel, minden manír nélkül: Macuska, Anyuci, Rosszfiú. Vagy Meditá ló, Szirmos, Keresztapa. Mindegyik hordozza saját nevének testet öltött jellemvonásait: a szirmokból illesztett Tulipán fotel például piros bõrbõl az igazi. Aztán itt van vaskos lábaival és döntött hátával védelmet nyújtó Lovag, a bohókás, aszimmetrikus
106 Lakáskultúra
Harlekin ülõke színes flekkbõl szabott sipkájával, a karfáival éppen felszállni készülõ Lepke, vagy az abroncsszoknyájában terpeszkedõ öreg úrhölgy, a Dáma bõrfotel. Valamennyi egyedi, összetéveszthetetlen, mûvészi alkotás, hiszen a szülõatyjuk is alkotó mûvészember. Dienes Attila bútorai tehát mûalkotások is egyben, amellett, hogy a funkcionalitás szépséges tárgyai, üzenetek és érzelmek közvetítõi. Olyanok, ahogyan a szobrászmûvész látná szíve szerint a világot. Elõre küldi hát õket, hogy akik még nem találkoztak a szobraival, azoknak is jusson az üzenetbõl.
A bútorok nyomán elindultunk hát mi is a bágyadt napsütésben a bakonyi dombság lábainál fekvõ Magyarpolányba, a mûemlékekben páratlanul gazdag falu leg szebb utcájába. A Magyar- és Németpolányból 1899ben összeolvadt település – melyet 1171ben már a bakonybéli bencés apátság birtokaként, Polyán néven említenek – máig õrzi a bakonyi falvak régies településszerkezetét. Közel száz védett épületével a Nemzeti Örökség részeként tartják számon, és mûemlékeinek megõrzéséért 1993-ban Europa Nostra Díjjal jutalmaz-
ták a községet. Öt stációjú Kálváriahegyén pünkösdkor – a helybeliek szereplésével – újjáéled a Polányi Passió. Eredeti épületeivel szinte összefüggõen megmaradt a Petõfi utca is, tornácos, mellvédes, oszlopos kõházaival, s az egészet 42 házzal az Országos Mûemlékvédelmi Felügyelõség 1968ban népi mûemlékké, 1990-ben pedig nemzeti örökséggé nyilvánította. Ezeknek a néhai füstös házaknak az egyike ma a Dienes-porta, amelyet egy fényképen pillantottak meg elõször jelenlegi tulajdonosai. A felvételen egy romos állapotú épületet látott Attila és Kinga, akik
Lakáskultúra 107
vizitkártya
az idõ tájt még szülõföldjükön, Erdélyben éltek és a Marosvásárhelyi Mûhely tagjaiként alkottak. A szobrászat mellett már itt is foglalkoztak formatervezéssel, bútorkészítéssel, de csak önmaguk számára. Bõrdíszmûves munkáik egyik legszebbike a Peles kastély vadásztermében álló kordobai bõrszékek és a trónterem bõrtapétáinak restaurálása volt. De terveztek és készítettek kosztümöt, kabátot, csizmát, táskát, és egyéb apróságokat bõrbõl. Mindig megtalálták a megélhetés kreatív forrásait, mivel Attila a szobrászatban, mûvészetében sohasem kötött kompromisszumot.
108 Lakáskultúra
Jó ideig bérlõként, ma már tulajdonosként lakják a magyarpolányi házat, miután addigi életüket felszámolva, bútoraikat és égetõkemencéjüket összepakolva, barátaik segítségével – három évi hercehurca után – megérkeztek új hazájukba. Elsõ magyarországi karácsonyukon a képernyõn nézték, hogy Erdélyben 1989-ben „megmozdul a föld...” A ház felújítási munkái során aztán a tetõtér egy részét beépítették, s az egész épület összkomfortos, világos otthonná alakult. A harminc méter hosszan elnyúló lakótér minden helyiségét a házaspár ötletei,
munkái alakítják egyedivé, a bútoroktól a szõnyegekig. A régi tisztaszobából lett, gerendamennyezetes hálószobát Attila fa- és kõszobrai díszítik, s õ szõtte az óriási falikárpitot is. Az elõszoba leporellószerû, bõrcsíkokkal egymáshoz illesztett elemei és a polcrendszer is a szobrász-házigazda munkáinak egyike, mint ahogy az emeletre vezetõ lépcsõsor is tarka pácolású fokaival. Valóságos kaland a konyhabútor: gipszbõl tapasztott barlangos üregei, szabálytalan formájú, mégis precízen illeszkedõ tömörfa ajtajai egyszerre futurisztikusak és õsi formavilágot idézõk.
A lakótérhez további épületrészek csatlakoznak, amelyekben a bútorkészítõ-mûhelyt és az öntödét alakították ki. Hazai gyártókkal történt próbálkozások után döntöttek úgy, hogy a saját kezükbe veszik terveik kivitelezését, mely tervek elõször Attila kezei között formálódnak parányi bútor-maketté. A gondolataiban megszületõ formáknak, ahogy a Tulipán fotel kelyhének, csak a technikai háttér szab ha tárt: az ötlet születésénél már a legapróbb részletekkel is számolni kell, úgymint a cipzárak pontos helye, a fémváz ívei, vagy éppen a kézzel csiszolt farészek illesztései.
Itt minden munkafázis – a tervezést követõ folyamat összes mozzanata – a Dienes család keze munkája. Az építész végzettségû Kinga asszony felelõs a bútorok végsõ formájáért: õ szabja a hullámrugós fémvázakra passzított bõrpalástot, gondosan válogatva a marhabõrök színeit, textúráját. Munkáját õrzi a mûhelyben gyülekezõ megannyi szabásminta. Szilárd, a fiuk a szállítást intézi, és a számítógépes háttér kezelõje. A formatervezés mellett Attila készíti – faragja és csiszolja – a szép erezetû, lenolajjal kezelt dió- és cseresznyefabútorokat, emellett a bõrbútorok vasvázát,
azok sablonjait is maga szerkeszti. Vasvázak erdején át vezet minket a házi öntödébe, ahol bronzszobrai is készülnek. És a szobrok – legyenek bár kõbõl, fából vagy fémbõl – nem pusztán megrendelésre születnek: tele van velük a varázslatos udvar is, egészen a hátsó kertig. A tornác boltívei alól, a kerekes kút lábától, a kõkerítés réseibõl figyeli az ide érkezõ látogatót a Nagy ölelõ, a Totem, a Nézelõdõ, a Meditáló, a Lovag és a Harlekin. Szépek, szenvedélyesek, emberiek – pontosan olyanok, amilyennek a szobrászmûvész látná szíve szerint a világot.
Lakáskultúra 109