Álomk by webshare

Prof. Dr. Paul Tholey - Kaleb Utecht

ALKOTÓ ÁLOM HOGYAN HASZNÁLJUK ÁLMAINKAT A MINDENNAPI ÉLETBEN

ÁLOMKONTROLL

BIOENERGETIC 1

A mű eredeti címe: Prof. Dr. Paul Tholey, Kaleb Utecht SCHÖPFERISCH TRÄUMEN WIE SIE IM SCHLAF DAS LEBEN MEISTERN DER KLARTRAUM ALS LEBENSHILFE

Kiadja: Bioenergetic Kft. Felelős kiadó: Schneider Gábor igazgató ISBN 963 02 9126 6

TARTALOM ELŐSZÓ BEVEZETÉS Szürke minden elmélet? Az átálmodott időtartam életünk része Hogyan keletkezik az álom? Egy álom és értelmezése Szabad bejárás álmainkhoz Az álomnapló A szenoik álomkultúrája A „Lucidusoktól” az „Értelmezésig” Minden alvás egy tarkaság Az alvásmegvonás és következményei 1. FEJEZET Első gyakorlat A tudatos álmodás története A tudatos álmodás újjászületése A tudatos álmodás elsajátítható A tudatos álmodás elsajátításának tízparancsolata Emlékeztető Álmodom vagy ébren vagyok? Például Mihez kezdjünk rémálmainkkal? Ismerd meg önmagad! Veszélyes-e a tudatos álom? Minden világos? 2. FEJEZET Az elmélet világossá lesz Spontán tudatos álom Az archetipikus Az archetipikus alakot ölt Nyelvóra 3. FEJEZET Negyedik fajta különös találkozás A szükség találékonnyá tesz „Cave canem” Ne hagyjuk magunkat sarokba szorítani! Aki mer, az nyer 4. FEJEZET Magasiskola „Illemkódex” tudatos álmodók számára Az álomadottságok éretlen kezelése A hetedik aspektus

5 8 9 15 18 19 21 22 24 26 28 30 31 33 37 38 39 40 42 44 46 49 52 55 59 62 65 68 69 78 78 87

Hogyan érjük el és hogyan tartsuk fenn a tudatos álmot? A képtechnika A testtechnika A kép-test-technika Az én-pont-technika A kép-én-pont-technika Egyéb technikák 5. FEJEZET Ismeretelmélet házi használatra Álláspontok Alapok Elhatárolások A „fenomenális” és a „transzfenomenális” Szemléltetés Kilátások 6. FEJEZET Anyagok haladók részére Tessék beszállni Megismerd álmok Prelucidus álmok Szándékos ébredés - szándéktalan ébredés Elszalasztott lehetőségek Kutató álmok Álomtréning Élvezetek, amelyeket nem kell megbánnunk Az első alkalom 7. FEJEZET A vidám tudomány Felfedezők kerestetnek! Te ? vagy én ? Rímel, nem rímel Maghasadás Az elméletek próbaköve Alkotó álom Science-fiction live Mi lenne, ha...? TUDATOS ÁLOMGYAKORLATOK, AMELYEK A TESTET ÉS A SZELLEMET EGYARÁNT ELŐRE VISZIK A külső és a belső út A tudatos álom mint szimulátor Az edzés szabályai Elméleti felvetések egy gyakorlati kultúrkritikához

91 92 93 95 95 96 96 99 100 101 103 107 112 118 118 129 131 134 142 146 148 153 159 159 163 170 171 174 175 177 180 181 183 193

ELŐSZÓ „Az álom is személyiségem része, Olyan valódi, amilyen én magam vagyok.” Erhard Hain

Éjszakánként mindenki 5-7 alkalommal álmodik. Álmainkra hiányosan vagy sehogyan sem emlékezünk. Amelyeket mégis fel tudunk idézni, azok tarkák, olykor különösek, érthetetlenek. Előfordul, hogy álmaink szorongást keltenek bennünk, máskor kellemes vagy mókás helyzeteket élünk át vagy mulasztunk el. Mindennapi álmainkban egy tényező mindenképpen közös; az, hogy az álom „történik” velünk, s cselekedeteinknek nem vagyunk tudatában - ez teljességgel ellentéte annak, ahogyan ébren élünk. Túlságosan szokatlan események hatására néha így szólunk:”Ez nem lehet más, csak álom!” Talán meg is kérünk valakit, csípjen belénk, hogy biztosak legyünk abban, hol vagyunk, kik vagyunk. A csípés azonban egyáltalán nem megbízható próba arra nézve, hogy ébren vagyunk-e vagy álmodunk. Ennek megállapítására ma már egy sor megbízható teszt létezik, s a leghatékonyabbak közé tartoznak azok, amelyeket Paul Tholey professzor ebben a könyvben leír. Ezek segítségével nemcsak ébren állapíthatjuk meg, hogy ébren vagyunk - teljesen bizonyosak sohasem lehetünk ebben - de álmunkban is felismerjük, hogy álmodunk. Abban a másodpercben azonban, amelyben felismertük, hogy álmodunk, az álom teljesen megváltozik; az észlelés intenzívebb, jelentékenyebb lesz, úgy szagolunk, úgy hallunk és úgy ízlelünk ahogyan ébren - vagy még tisztábban. Mivel azonban ilyenkor tudjuk, hogy álmodunk, olyan cselekedetekre leszünk képesek, amelyekre ébren képtelenek lennénk; pl. repülünk vagy átmegyünk a falon, bátran, félelem nélkül szembeszállunk vadállatokkal, vagy nagyszerű élményeket élünk át anélkül, hogy abban bármi megzavarhatna bennünket. Akik valamilyen betegség következtében fogyatékosak, elveszített képességeiket álmukban újra birtokolhatják, újra élvezhetik. Álmaink titokzatos alakjait kilétük felől kikérdezhetjük, s válaszaik által önismeretünk fontos adalékokkal gyarapodhat. Miután tudjuk, hogy álmodunk, szabadon dönthetünk afelől, hogy

mit teszünk, s mit engedünk magunkkal megtörténni - s afelől is, hogy felébredünk-e vagy tovább álmodunk. Tholey professzor azokat az álmokat, amelyekben az álmodó felismeri, hogy álmodik, s tisztában van döntési szabadságával, tudatos álmoknak nevezi. A tudatos álom rokon az angoloknál ismert lucid dream-mel, ennek továbbfejlesztett változata. Ma már az un. akadémikus világban is jelentős kutatások folynak a tudatos álom természetéről. /Pl. Stephen La Berge (USA), Jane Gackenbach (Kanada), Christian Bouchet (Franciaország), Cecilia Green (anglia), Anne Faraday (Ausztrália), den Blanken (Hollandia) és mások./ Tholey professzor tudatos álommal kapcsolatos filozófiája és praxisa mély és lényegi hasonlóságot mutat a tantra jóga álomjógájával. A tibeti tanok igen nagy jelentőséget tulajdonítanak a tudattalannak, felismerik, hogy az ember az álomban megszabadulván szociális szerepeitől és meghatározottságaitól mély önismerethez juthat. Carlos Casteneda könyveiben szintén tudatos álom-szerű állapotokat ír le - ő az indián sámánizmus tradíciójára épít. A SETH könyvekben Jane Roberts transz-médium beszámolói szerint a lélek az álom állapotában valós események előidézésére is képes. A könyv, amelyet a kezükben tartanak, áttekinti a tudatos álom jellegzetességeit és lehetőségeit, valamint gyakorlati útmutatást nyújt a tudatos álmodás elsajátításához. Tholey professzor 30 éve elsőként egzakt tudományos módszerekkel vizsgálja a tudatos álom jelenségét a Frankfurt am maini Johann Wolfgang Goethe Egyetemen. A témával kapcsolatosan több mint 50 publikációja jelent meg. Ö maga szenvedélyes tudatos álmodó, a nyugati világ egyik legjelentékenyebb tudatkutatója. Meggyőződése, hogy a tudatos álmodás messzemenően hozzájárul ahhoz, hogy mindenkori tudatállapotunkról tiszta képet nyerjünk; hogy problémáinkkal, konfliktusainkkal, belső és külső személyes szituációnkkal mindenkor tisztában legyünk. Ez a valóság és őszinteség elviselésének bátorságához vezet. Szembesülve álomalakjainkkal és áloméletünkkel személyiségünk addig elfojtott – tudattalan - részeit integráljuk s ez által egyre inkább önmagunkká válunk. „Mondd meg, mit álmodsz, s én megmondom, ki vagy.” Friedrich Nietzsche

Zornánszky Eszter Berlin-Frankfurt am Main 1991. május

BEVEZETÉS

SZÜRKE MINDEN ELMÉLET? 7

AZ ÁTÁLMODOTT IDŐTARTAM ÉLETÜNK RÉSZE Az ember kerek 200 000 órát alszik át életében, majd egy negyed évszázadot! Amikor álmodunk, mint mindenki tudja, testünk, az ébrenlét fáradalmait piheni ki. S arról is hallottunk már, hogy „pszichikai rendszerünk” (lelkünk) szintén az álmodás során regenerálódik, - bár ez ma is ugyanolyan titokzatos számunkra, mint valaha. Erről a folyamatról azonban még tudósaink is meglehetősen keveset tudnak. Egyrészt azért, mert ez a folyamat lényegét tekintve meglehetősen rejtett, s még a vizsgálódó tekintet számára sem jelenik meg közvetlenül. Másrészt azért, mert többnyire nem mindenről veszünk tudomást, amiről pedig már tudnunk kellene. Mindenesetre már saját életünkből is ismert előttünk az a tény, hogy életünk 20-25 évét átalusszuk. Tudjuk, milyen hosszú egy nap, mennyit alszunk körülbelül naponta, ismerjük az emberi átlagéletkort, s tudjuk, hány nap van egy évben. Már csak fel kell tennünk a „helyes” kérdést, értelemszerűen kapcsolatba kell hoznunk egymással az ismert tényeket… s máris bizonyításnál vagyunk. Hiszen kézenfekvő az egész. Mióta a tudomány a REM-fenomént (lásd 25. o.) vizsgálja, tudjuk, hogy mindenki álmodik akkor is, ha nem emlékszik rá. Az is ismert, hogy a paradox alvás (lásd 26. o.) e fázisai éjszakánként kb. ötször lépnek fel, s átlagos időtartamukat is ismerjük. Ebből vezethetjük le, hogy tulajdonképpen hány órát, napot vagy évet „alszunk is át”. Egyszerűen kiszámítható: Életünkből kb. 4 éven át álmodunk. Négy éven át! Ez a szám éppen elegendő ahhoz, hogy rámutasson életünkben az álmok helyi értékére. Ennek ellenére a legtöbb álmodó, a legtöbb ember nincs tudatában ennek a ténynek. Holott pl. ha egy fél évig külföldön tartózkodunk, ennek a jelentősége mindannyiunk számára teljesen világos. Ilyenkor ugyanis olyan idegenszerű tapasztalatoknak vagyunk kitéve, amelyek irritálnak, izgatnak, formálnak bennünket. Ha később visszatekintünk erre az időszakra, minden valószínűség szerint arra a belátásra jutunk, hogy olyan tapasztalatokat gyűjtöttünk, melyek alapvetően befolyásolták az élethez való hozzáállásunkat. Hogy miért? Mert a mindennapokon túl lévő sajátos környezetben és túlzó helyzetekben egyszerűen fogékonyabbak, nyitottabbak vagyunk az új tapasztalatokra. Ennyit a külföldről! És mi van az álmok világával? Egy harmincas éveit taposó ember jóval több, mint egy évet töltött álmai világában:

olyan tájon tehát, amely sokkal extrémebb, mint bármely elképzelhető idegen ország, s kétségtelenül sajátosabb, mint bármely szituációotthonos hétköznapjainkban. Csakhogy emlékszik-e az ember álomvilágában szerzett tapasztalataira? És ha igen, éppoly pontossággal emlékszik-e, mint éber valósága élményeire? Sajnos igen ritkán fordul elő, hogy spontán emlékeznénk egy olyan összefüggő álomra, amely számunkra még jelentőségteljesnek is látszik. Általában - ha egyáltalán sikerül - egy-két álom jut eszünkbe éjszakánk számos álmából. Ha ezeket azután újra összefoglaljuk, gyakran unalmasaknak, semmitmondóknak tűnnek. Ritkán gondolunk hosszasabban rájuk, csak ha valamelyik érdekesnek tűnik, különösnek, mintha valami varázslat rejlene benne. Mindez például, mert álmunkban elhalt rokonunk titokzatos igazságokat közöl velünk, olyan igazságokat, amelyek végtelenül fontosnak tűnnek, vagy azért, mert valamely égető kérdésre választ kaptunk, ezt azonban a felébredéssel elfelejtettük, s akárhogy is igyekszünk, nem tudjuk emlékezetünkbe idézni többé. Sorolhatnánk még eseteket, az irodalom tele van példákkal. S ki tudja, talán a felejtés függönye mögött valóban értékes felismerések rejtőznek. KÉKULÉ pl. álmában talált rá a benzol régóta kutatott struktúrájára, míg MOZART néhány levelében arról ír, hogyan repültek hozzá álmában dallamok… HOGYAN KELETKEZIK AZ ÁLOM? Tulajdonképpen miért felejtünk el oly sokat abból, amit éjszakáról éjszakára álmodunk? És egyáltalán hogyan keletkezik az álom? Vagy pontosabban: Hogyan keletkezik az emlékezés álmainkra? A következő oldalon található rétegséma úgy ábrázolja az álom fejlődését, ahogyan azt manapság a legtöbb pszichoanalitikus elképzeli. Az ún. látens álomtartalom az, ami az álmot egyáltalán lehetségessé (vagy szükségessé?) teszi. E fogalom többé-kevésbé gyámoltalanul, mégis a lehető legpontosabban jelzi azon információk szövevényes együttesét, amelyek álmainkat érzékszerveink és emlékezetünk számára egyáltalán megközelíthetővé teszik. Ez pedig azt jelenti, hogy az „álomsztoriban” teljesen különböző természetű formáló erők működnek közre. Az egyik az alvó környezetéből származó ingerek: például egy mozgásban lévő hajó ringatása, égésszag, sőt, saját horkolásunk zaja is beépülhet az álomba. Ugyanakkor nem kell, hogy az álom feltétlenül naturalisztikus módon használja fel az így felvett környezeti in-

Az álom keletkezésének sematikus ábrázolása. Az ábrán a „tudatelőtti” és a „tudattalan”elkülönül egymástól, a valóságban ez nem ilyen éles, az ábrán való elkülönítés csak a szemléletességet szolgálja.

gert. Lehetséges ugyanígy, hogy a hálószobába betoluló friss, meleg kenyérszag hatására éles, üszökszagú tűzvésszel álmodunk, de az is lehet, hogy a folyamatos fegyverropogás a lövészárokban fekvő katonát olyan álomba segíti, amelyben ő a német birodalmi vasút egyik kupéjában éppen szabadságára utazik…

Az előző nap benyomásai esetén a „külső adottságok” már valamivel rejtettebben ültetődnek át álmainkba. Merő bosszankodás és szorongás volt egész napom, s mindezt elalvás előtt már nem tudtam feldolgozni, s így megszabadulni tőle? Vagy éppen csupa harmónia és siker áll e napon mögöttem? Az az érzelmi alaphelyzet, amelyet az előző nap teremt, természetesen befolyásolja álmaink érzelmi alapszínezetét is. Sőt, az előző nap konkrét eseményei is beépülhetnek álmainkba. Az a napilapszerkesztő például, akinek a lapzárta napján váratlanul még több oldalt át kell dolgozni, aki emiatt elmulaszt egy számára fontos megbeszélést, konfliktusba kerül a szedővel és a kiadóval, és még a felesége is veszekszik vele, mert túl későn érkezik haza, aligha fekszik ellazultan az ágyába. Ha ez a nyugtalan, s a nap stresszhatásai alatt álló ember végre elalszik, nagyon is lehetséges, hogy arról fog álmodni, hogy egy futószalagon dolgozik, egyik hibát követi el a másik után, amitől persze egyre kétségbeesettebb, a futószalag azonban megy tovább... Egy másik ember, aki esetleg meglepetésére megtudja, hogy elveszettnek hitt nagy szerelme még mindig őt szereti, s így napja a nyugalom, a melegség s a bizalom jegyében zajlik, lehet, hogy álmában gyönyörű napot tölt el a tengernél, s minden mintegy varázsszóra, erőlködés nélkül sikerül. Álomtartalmaink e nyilvánvaló, mindennapi meghatározóitól kissé távolabb esik az, amit egy ember általános életszituációjának nevezünk. Ez ugyanis bár feltűnésmentesen, mégis sokkal hatalmasabban meghatározza álmaink tematikáját, mint a környezet ingerei vagy az előző nap benyomásai. Olyan életszakaszban vagyok, amely kérdésekkel, bizonytalanságokkal terhes? Vagy aránylag nyugodt, stabil körülmények között? Anélkül, hogy a természetesen lehetséges köztes állapotokba belemennénk, feltehető, hogy az első szituáció fő témája a mozgás, míg a másodiké igen nagy valószínűséggel a mozdulatlanság lesz. Az a fiatal nő, aki egy másik városban szeretne valamilyen munkakört elvállalni, de még a szülői házban lakik, s tetejébe először igazán szerelmes, valaki tehát, akiben megvan az igény arra, hogy egzisztenciális döntést hozzon, de nincs még olyan helyzetben, hogy a szembenálló faktorokat kielégítően mérlegelje, nos, mit álmodik egy ilyen fiatal nő? Életszituációját a környező világ ingereivel és az előző nap benyomásaival együtt feltehetően úgy fogja feldolgozni, hogy álmaiban égető kérdések merülnek fel, amelyekre azonban nem

tudja a választ. Ilyenek például a vizsgaálmok, vagy az olyan álmok, amelyekben hiábavalóan kísérletezünk valamilyen mechanizmus megjavításával, vagy éppen egy olyan, amelyben a magány rettenetes érzése segélykiáltásokra készteti az álmodót, mivel problémáival annyira egyedül érzi magát… Természetesen az ilyen álmok hektikus mozgalmassága adott esetben más jelentést is nyerhet; akkor ugyanis, ha valamiféle megoldásra van kilátás: az ilyen esetekben az álom úgy változik meg, hogy a továbbra is jelenlévő nyugtalanság és mozgás az épülés és kíváncsiság konstruktív érzéseivel kapcsolódik össze. A „mozdulatlanság” alaptémája is kétféleképpen fejeződhet ki. Az álmodó mindenkori álláspontjától és érzelmi alaphelyzetétől függően vezethet egyrészt a leláncoltság, fogság, akár a bénultság érzéséhez, másrészt azonban teremthet olyan álomszituációkat is, amelyekben az álmodó függetlenül az őt körülvevő nyugtalanságtól, elmélyülten és elégedetten, sőt, bölcsen figyeli a körülötte zajló eseményeket. Az álmainkat befolyásoló tényezők listája ezzel azonban még nem merült ki. Vegyük szemügyre tehát az álomélet befolyásolásának a következő, még mélyebben fekvő faktorát, a gyermekkori emlékekéi én „komplexusokat”. Ez az a terület ugyanis, amely az alaptémák feldolgozásának módját az Álomban (és ébren is!) igen jellegzetes és az egyénre jellemző módon meghatározza. Azt például, hogy a „mozgás” fő témájának feldolgozása során a szorongás vagy a kíváncsiság dominál, álmunkban még erősebben befolyásolják gyermekkori tapasztalataink, mint amikor ébren vagyunk. Az álomtartalom tehát inkább a környezeti adottságokkal függ öszsze. Az a mód azonban, ahogyan a környezeti adottságok az álomban feldolgozódnak, az álmodó egyéniségétől, problémáitól, képességeitől, határaitól, stb. függ. Hogy a legegyszerűbb nevezőre hozzuk: azt, hogy egy kellemes repüléses álomból szorongásos zuhanás-álom lesz-e vagy éppen fordítva, lényegileg a látens álomtartalomra befolyással bíró tényezők eme negyedik területe határozza meg. E példa esetén az álom fő témája mindkét esetben ugyanaz: az extrém (sajátos súlytalan) mozgás. Számos pszichológus ezeken túl még egy ötödik terület létét is feltételezi, amelynek ingerei a látens álomtartalomra hathatnak. A kollektív tudattalanról van szó, amelyet ebben a formában C.G. Jung fogalmazott meg először. Ezt a területet nevezhetnénk az „emberi faj emlékezetének” is.

Nem áll szándékunkban palástolni, hogy vannak olyan pszichológusok is, akik tagadják az ilyen erők létét az emberi pszichében. A mi felfogásunk szerint azonban ez a fogalom különböző, a kultúrán túlnyúló emberi sajátosságok vonatkozásában színvonalas, magyarázatot tesz lehetővé. Mindenesetre megvilágítja a különböző kultúrák emberének azonosságát pl. a nagyobb rovaroktól való undor, a mélységfélelem és sok más pszichés jelenség vonatkozásában. Azt, hogy milyen nyilvánvaló módon genetikus gyökerű az emberekben a mélységtől való félelem, szépen demonstrálja a „vizuális szakadék”-nak elnevezett kísérlet. A kísérletben olyan játszó felületet hozunk létre, amelynek az egyik fele teljesen vízszintes, a másik fele azonban, amelyet függőleges sík választ el az elsőtől, jelentősen mélyebben fekszik. A mélyebben fekvő felület fölé nem tükröződő üveglapot fektetünk. Az e térben kíváncsian mászkáló csecsemő mindenfelé el fog mászni, de sosem mászik a „szakadékba”, bár a felette lévő üveglap úgysem engedné, hogy beleessen, (ábra a köv. oon) Szokott magatartásunkat a kétéltűekkel és hidegvérűekkel szemben, már a gyermekben benne lakozó félelmet (respektust) a tűztől igen egyszerűen, s elegánsan meg tudjuk magyarázni, ha elfogadjuk a kollektív tudattalan fogalmát. Ezeken túlmenően a különböző népek és kultúrák meséi és mondái igen hasonló „archetípusokat” tartalmaznak. Magukban az álmokban is - s ezzel ismét témánknál vagyunk - függetlenül a kultúráktól, újra és újra ugyanazok az archetípusok merülnek fel: a vadállat, a sárkány, a sugárzó fény, az öreg bölcs, a jó tündér, a magas hegy, a szakadék. Aki érti a szimbólumok nyelvét, egyre gyakrabban fog életszituációjának megfelelő üzeneteket kapni benső világából. Ezek a szimbólumok már a jövőre fognak utalni, de természetesen nem valamilyen profetikus értelemben, hanem olyan célirányos „alaktendenciák” (lásd 5. fej.) értelmében, amelyek az öngyógyítás és a személyiség fejlődése szolgálatában állnak. Az alakelméleten (lásd 5. fejezet 105. o.) belül - amelynek e kötet szerzői elkötelezettek - a C.G. Jung által öröklött struktúrákra viszszavezetett archetipikus szimbólumokat mi másként fogjuk magyarázni. E szimbólumok kultúrán túlnyúló, feltűnő hasonlóságait mi azon szituációk közős vonásaira vezetjük vissza, amelyekkel életében - a születés és a halál nagy szimbólumai között - minden ember szembesül. Az így érzékelt (vagy álomban észlelt) szimbolikus képek izoláltan nem magyarázhatok, csak az ember külső és belső vilá-

ga történéseinek egységében foghatók fel. E szimbólumok dinamikája mindenkor megfelel az adott életszituáció dinamikájának, s ezzel rendszerint utal a szituáció megoldására is. Alakelméleti szempontból ezen archetipikus képek nagy dinamizmusa és kifejezőereje onnan ered, hogy ezek gyakran egymással ellentétes olyan részalakok (Teilgestalt) komplex feldolgozásai, melyek ellentétessége egy harmonikus összalakban (Gesamtgestalt) közömbösül.

A „vizuális szakadék” kísérlete azt mulatja, hogy a mélységtől való félelem velünk születik. Még a legkíváncsibb kisbaba sem merészkedik az üveglapra, amelyei a mélység felett helyeztünk el.

Ha a réteges tudatmodellben gondolkodunk, ez az ötödik terület létünk legmélyebb rétegeinek befolyását biztosítja álmainkra. Kérdéseink, korlátaink, félelmeink és problémáink hogyanjáért (és létéért) e terület kevésbé felelős. (Hogy hogyan dolgozzuk fel mindezt - hogy bizonyos problémaköröket inkább elfojtunk, hogy ne érezzük nyomásukat, vagy alkotó, konstruktív megoldásban reménykedve inkább nyíltan szembenézünk vele - ezt mind ébren, mind álmainkban az az

egy réteggel „feljebb” elhelyezkedő negyedik terület határozza meg, amely gyermekkori emlékeinket és komplexusainkat tartalmazza, s amely olyanná alakított bennünket, amilyenek vagyunk.) A kollektív tudattalan eme legmélyebb rétege mindig új és új témákat vet fel. Ezek azonban nem olyan témák, mint az első három terület témái, amelyek saját, aktuális életszituációnkra vonatkoznak. A kollektív tudattalan témái egzisztenciális természetűek, s ezen kívül arról is gondoskodnak, hogy aktuális, akár triviális témákat egzisztenciális szintre tudjunk emelni. Mindezt egy példával szeretnénk szemléltetni. EGY ÁLOM ÉS ÉRTELMEZÉSE Ez egy gyermektelen, negyvenéves özvegyasszony álma, aki egyrészt visszariad a házasság gondolatától, másrészt viszont végre gyermeket szeretne. Éjszakáját egy idegen város szállodaszobájában tölti. Szobája az utcára néz, s ágya végénél a falban van a lefolyócső. Egy házassági hirdetés miatt jött a városba, s este randevúja volt. A férfi, akivel találkozott, előadta, hogy semmire sem vágyik inkább, minthogy gyermeke legyen, s a nő, mint azt ő maga kifejezte, „minden erejével azon volt, hogy beleszeressen”. Az éjszaka folyamán a következőket álmodta: „Meztelenül fürdöm egy vízesés alatt. Meleg van. Nagyon fáradt vagyok, de a hűs víz egyre jobban felfrissít. Ahogy kilépek a vízesés alól, üres, tág horizont tárul elém. Hiszen itt semmi sincs rajtam kívül, gondolom, s hirtelen ismét nagyon fáradtnak és magányosnak érzem magam. Figyelmemet egy gyönyörű, tarka madár vonja magára. Egyre közeledik felém, s körözni kezd körülöttem. Bemutató repülést tart előttem, s ez mély benyomással van rám. De mert még mindig az a nagy üresség vesz körül, s ő az egyetlen élőlény rajtam kívül (miután térdig még mindig a vízben állok), feléje gázolok. Mennél közelebb érek azonban a madárhoz, annál undorítóbb részleteket látok rajta. Mocskos, mintha molyrágta volna, s ami a legroszszabb: a hasán lévő tollazatban egy harmadik lába is van, s ennek karmaiban egy hosszú kést tart! Lassan hideglelős rémület vesz erőt rajtam, amely megbénítja a lábaimat. Egyre mélyebbre süllyedek a vízben. Nagy félelemmel körülnézek, segítséget akarok hívni, mert a madár is egyre nagyobb, egyre közeledik hozzám. Hirtelen egy ki-

csiny, lágy kéz nyúlik ki a vízből, félelem nélkül megfogom, s a kéz levezet a víz színe alá. A kéz egy csinos kis sellőé, megnyugtatóan simogat vele, majd mint egy nagy ablakon keresztül, alulról megmutatja nekem a nagy madarat, amelyet előbb még olyan szépnek tartottam. Csak most ismerem fel, hogy mennyire rút. Undorral elfordulok, és egyre mélyebbre úszom vele együtt. Egy víz alatti barlangba érünk, amelyet sugárzó fény tölt be. Egy nagy, négyszögletes kőre fektetnek. Éppen arra gondolok: „De hiszen ez egy oltár!”, amikor a sellő felnyitja a hasamat (mintha cipzár lenne rajta) és azt mondja: „Nézd csak, milyen üres vagy!” Ebben a pillanatban az oltár velem együtt egyre gyorsabban emelkedni kezd, míg át nem töri a víz szintjét. Én még mindig megmagyarázhatatlan boldogsággal meredek saját üres hasamra. Aztán minden szertefoszlik, és felébredek.” A fenti álompéldából úgy olvashatjuk ki a látens álomtartalom különböző komponenseit, mint egy „tankönyvből”. A vízesést az álmodó közvetlen környezetéből érkező zajingerek váltják ki, az utcai forgalom zaja és/vagy a falban bugyogó víz hangja. A meztelenség és a fáradtság az előző nap benyomásaira vezethető vissza. A megerőltető utazástól és a fontos randevú feszültségétől fáradtan, az álmodó, meztelen védtelenségében (miután a találkozás során a férfi előtt sok mindent elárult magáról) feszültségmentes nyugalomra vágyik. Általános életszituációja a magányosság, ez éri utói álmában is. A figyelmét magára vonó tarka madár, amely magányát is enyhíteni látszik (hiszen közelít hozzá), azt a férfit reprezentálja, akivel a délután során találkozott. Az izgalmas bemutató-repülés nem más, mint a férfi kísérlete, amellyel az asszonyt meg akarja nyerni magának. Ahogy azonban közeledik, felismeri a „hajszálat a levesben”: a férfi egyrészt nem is olyan fiatal (molyrágta), azon kívül pedig úgy tűnik, rosszak a szándékai, hiszen egy kést és testi rendellenességet rejteget. A bizalom megtörése megbénítja az álmodót. Mezítelen védtelenségében semmit nem tud szembeállítani a látszólag szép tollazattal, s elrejteni sincs lehetősége semmit. Kiszolgáltatottnak érzi magát. Ez az álomfrekvencia nyilvánvalóan a találkozás újra átélését tükrözi: ő feltárulkozott, és rábízta magát beszélgetőpartnerére, de ettől kellemetlen érzése támadt, hiszen őszintesége viszonzatlan maradt, mivel a másik nem úgy próbálta őt megnyerni magának, hogy szintén feltárulkozott előtte, hanem „pöffeszkedésével”, behízelgő beszédével. Éber állapotban mindez nem volt világos előtte, mert a gyermek utáni vágy e felismerés útjában állt.

Az álom e pontjához érve már világosan kibontakozik előttünk, hogy milyen különböző komponensek összjátékából jön létre a látens álomtartalom, ha ezek nem is különülnek el egymástól olyan tisztán, mint modellünk sematikus ábráján (lásd 10. o.) Az eddig még nem említett „gyermekkori komplexusok” és a „kollektív tudattalan” álompéldánkban átfogó módon egymásba fonódik. A rejtett torzképződmény a madár hasán kétségtelenül olyasmit szimbolizál, aminek természetességével az álmodó élete során sosem barátkozott meg: azt a férfiúi szexualitást, amelyet rendkívül represszív szexuális neveltetése következtében életéből mindig is kizárt. Ráadásul ezt az álom kés formájában reprezentálja, tehát agresszív fenyegetésként. A fenyegetés nem feltétlenül neurotikus természetű. Itt ugyanis egy olyan tudattalan érzés tükröződésével állunk szemben, amely a realitással való kapcsolatát egyáltalán nem vesztette el. Ez a férfi ugyanis bizonyos módon valóban fenyegető volt az álmodóra nézve. Néhány hét múlva kiderült, hogy szándékai már „hivatásszerűen” is tisztátalanok voltak, mivel a férfi ismert és ugyanezért már többszörösen büntetett előéletű házasságszédelgő volt. A felmerülő archetipikus figurák és jelenségek az álomnak új minőséget adnak. A kis sellő (a fenyegetettséggel és magánnyal szemben a segítség egy gyermekben testesül meg, ugyanakkor ezt jelképezi archetipikus értelemben a „jó tündér” is) csillapítja félelmét, s a nagy madarat (a férfit) biztos távolságból és a helyes megvilágításban mutatja meg. Az álmodó tudattalanjának mélyében uralkodó fény misztikus-vallásos módon (az oltáron) közelebb hozza belső igazságainak egyikéhez: a hasa üres, nincsen benne gyermek! Ez a felismerés az álomban „megmagyarázhatatlanul boldoggá” teszi az álmodót. Később, ébren ez a boldogságérzés megmagyarázható lett számára. Miután erre az álomra kivételesen jól emlékezett, az álomtörténet feldolgozása során csakhamar világossá vált számára, hogy jelenlegi lényének a gyermek utáni vágyhoz semmi köze. Ezt a vágyat házasságából hozta magával egy olyan másik életbe, amelyben már semmi jogosultsága nem volt. Így álmának archetipikus képei az álmodót valóban olyan egzisztenciális felismeréshez vezették, amelyhez ébren valószínűleg nem jutott volna el túl hamar. Erről az álomról természetesen még sok mindent lehetne mondani. Minden bizonnyal különösen érdekesek volnának azok a részletmagyarázatok, amelyeket az álmodó terapeutájával közösen dolgozott ki. Mi azonban az álom példakarakterére korlátozódunk, s a továbbiakban is csak ábránk részletesebb megvilágítására használjuk fel.

Szemléltető ábránkon a látens álomtartalom feletti réteg az ellenállás eszközét, a primer cenzúrát tartalmazza. Ez határozza meg az álommunkát, azaz azt a módot, ahogyan az álomtörténés elemei egységes álomtörténetté állnak össze. Példánkban ez a következőt jelenti: Az álmodó különleges viszonya a férfi-szexualitáshoz a férfinemiszervet „harmadik lábként” jeleníti meg, amelyet egyúttal „torzképződményként” érzékel (szimbolizáció). A házasságszédelgő felöli fenyegetettség az álomban egyrészt elrejtett késként, másrészt az álmodó megnyerésére irányuló bemutató repülésben jelenik meg (dramatizálás). Rendkívülinek érzett magányát a horizont végtelensége fejezi ki, amely magány triviálisan tárgyi szinten nyilvánul meg, illetve éppenséggel semmi sem nyilvánul meg (eltolás). Mindezt egybevetve ez az álom az álmodó általános életszituációját és életének pillanatnyi történéseit olyan kulcsélményben fogja össze, amelyet sűrítésnek nevezhetünk. A primer cenzúra tehát azt gátolja meg, hogy a dolgok az álomban úgy jelenjenek meg, amilyenek. Azt mondhatnánk, hogy olyan fogalmakra és képekre fordítja le azokat, amelyek mérsékeltebbek, s ezáltal elviselhetőbbek számunkra. Így mindenkinek az egyéni ellenállása (lásd 10. o.-t) felelős azért, hogy hogyan válik a látens álomtartalom nyersanyagából végső álomtörténet, azaz manifeszt álomtartalom. Most azonban még nem tartunk ott. Végső álomtörténetünkben ugyanis még mindig történnek olyan dolgok, amelyeket ébren nemigen akceptálnánk. Ezen a ponton lép működésbe a szekundercenzúra. Ez határozza meg, mit is „felejtünk el” álmainkból. És ez, mint mindenki tudja, rendszerint majdnem minden. Ritkán és keveseknek sikerül áttörni ezt a felejtést - akkor is csak intenzív utánagondolás vagy terápiás álommunka segítségével. Álompéldánk álmodója csak jóval később, egy terápiás ülés során emlékezett arra, hogy a madárnak az álomban jánuszarca volt, amely egyrészt az apját, másrészt azt a férfit ábrázolta, akivel aznap találkozott. Ez annyira elrémítette, hogy a képben rejlő igazságot egyszerűen nem akarta tudomásul venni, így ez a szekunder-cenzúrának esett áldozatául. Bizonyára lesznek az olvasók között szakemberek, s olyan képzett laikusok is, akik számára az álom keletkezésének és értelmezésének e durva vázlata gyorsgaloppnak fog tűnni az álomelmélet területén, s akik ezt megjegyzéseikkel, kiegészítéseikkel, pontosításaikkal tennék teljesebbé. Mi azonban azt szeretnénk, ha valamennyi

olvasónkat már könyvünk elején elméletileg azonosan felkészültnek tarthatnánk. Könyvünk ugyanis kevésbé az érdekelt szakpublikumhoz, mint inkább azokhoz szól, akiket ugyan érdekelnek saját álmaik, de egyáltalán nem törekednek arra, hogy a pszichológia tudományának magántudósai legyenek. Egy minimális elméleti tudás azonban igen hasznos mind saját álmaink, mind mások álmainak könnyebb megértéséhez. Erre a minimális mértékre korlátozódunk könyvünkben akkor is, ha érdekes, de kevésbé releváns részletek ezáltal ki is maradnak. Egyébként az általunk itt közvetített elméleti tudás a kezdő tudatos álmodó számára komoly segítséget jelent. Ezen kívül ez az elméleti tudás segítségére lesz az erre fogékony olvasónak abban is, hogy felismerje magában azokat az egyéb képességeket, amelyek a tudatos álmodás képességével együtt járnak, s amelyek lehető legszélesebb körben való elterjesztése a tudatos álmodó szerzőknek igencsak a szívükön fekszik. SZABAD BEJÁRÁS ÁLMAINKHOZ Az özvegy példáján is láthatjuk, miért is tulajdonított az emberiség ősidők óta olyan nagy jelentőséget álmainak. Teljesen nyilvánvaló, hogy álmunkban sokkal szorosabb összeköttetésben vagyunk érzéseink valóságával, mint ébren. Ha képesek vagyunk álmainkra emlékezni, sőt helyesen értelmezni is tudjuk azokat, lehetséges, hogy pozitív módon tudjuk általuk befolyásolni életünket. Az álom értelmezése azonban a legtöbb embernek nehezére esik. Ezért is örvendtek bizonyos tekintélynek a mindig is létező hivatásos álomértelmezők. A „beavatottak” egykor sámánok voltak, ma pszichoanalitikusok, ez azonban a tartalmat illetően alig-alig jelent fejlődést. Hogyan lehet ez? Az emberek egzisztenciális problémái alapjában nem változtak, legfeljebb formailag színesebbek lettek. Mind régen, mind ma voltak és vannak jó és rossz álomértelmezők. Jelentős különbség csak az egykori és a mai rossz álomértelmezők fogadtatásában van; valamikor a rossz álomértelmező ki volt téve a nyilvános felsülésnek, manapság azonban... Mindazonáltal az utóbbi évtizedekben az emberek álmaik iránti érdeklődése jelentősen megnövekedett, s az álomirodalmat éppoly hamar adják el, mint ahogy termelik. Szerencsére manapság divatos

komolyan foglalkozni ezzel a témával. Lejárt az olyan „receptkönyvek” kora, amelyek minden álmot s szimbólumot egy kaptafára húztak, s a szegény, tiszteletteljesen tudatlan lottónyereményről szóló álmát ugyanúgy értelmezték, mint gazdag szomszédja ugyanilyen álmát. Időközben közismertté vált, hogy nem lehet komolyan venni az olyan értelmezést, amely nem veszi figyelembe az álmodó személyes történetét, aktuális élethelyzetét. S lassan az is bekerül a köztudatba, hogy álmai legjobb interpretátora maga az álmodó, feltéve, hogy a megfelelő alapismeretekkel rendelkezik. Akárcsak más nyelvek, a szimbólumok nyelve sem csak lexikonok használata útján sajátítható el, hanem úgy is, hogy tiszta tudattal elmerülünk abban a világban, ahol ezt a nyelvet beszélik: például az álmok világában. E területen két, ma élő szerző emelhető ki. Mind PATRICIA GARFIELD-nek, mind ANN FARADAY-nek az a meggyőződése, hogy az álmodó jobban tudja interpretálni álmait, mint bármely szakember, s a két szerző nagyban hozzájárult e nézetek világszerte való elterjesztéséhez is. Egyébként mindketten javasolják az álomnapló használatát. AZ ÁLOMNAPLÓ Általában nem azért vagyunk képtelenek álmainkkal konstruktív módon foglalkozni, mert hiányzik hozzá a kreativitásunk, az intelligenciánk, vagy a kedvünk, hanem csak azért, mert gyenge az emlékezőtehetségünk. S ezzel ismét egy olyan ponthoz jutottunk, ahonnan nézve nem szorul különösebb magyarázatra, miért is értékelik oly nagyra az álomfejtőket. Miután ritkán emlékszünk álmainkra, gyakorlatunk sincs abban, hogyan bánjunk velük. Így aztán szakembert keresünk. Minden komoly álomkutató egyik fő célja az emlékezés-deficit megszüntetése. Ennek legmegfelelőbb eszköze az álomnapló. Amilyen mértékben növekszik a rendelkezésre álló autentikus álomprotokollok száma, olyan mértékben csökken a szakemberek jelentősége, akik végül is többségükben meglehetősen lapos elmék. Az álomnapló vezetése nem nagy művészet. Álomnaplónkat a párnánk mellé tesszük, s ahányszor felébredünk, tollat ragadunk, és írásban rögzítjük friss álomemlékeinket. Ha csak reggel ébredünk is, utolsó álmunkra összehasonlíthatatlanul gazdagabb részletességgel emlékszünk, mint tíz perccel később. Ezzel a módszerrel nemcsak izgalmas

és részletes álomprotokollokhoz jutunk, de álmaink interpretációját is megkönnyítjük: ha álmainkat dátummal látjuk el, könnyen felismerjük majd az álmokat színező napi eseményeket és hangulatokat is. Ezen kívül egyre érzékenyebbek leszünk álmainkkal szemben, s egyre gyakrabban fogunk emlékezni rájuk. Természetesen az álmodó tudatállapotának tipikus korlátait az álomnapló sem tudja kikapcsolni: ellenállásunk továbbra is működésben van, s a másodlagos cenzúra sem kapcsolható ki teljesen. A ködös élmény ködös marad, az álmodó továbbra is álomtörténete „áldozata”, s alá van rendelve a cselekmény kényszerének anélkül, hogy ezt felismerné. Mindezt az álomnapló sem változtatja meg, mégis rendkívüli módon segítségünkre van abban, hogy álmainkra emlékezzünk. Ha rendszeresen és részletesen emlékszünk álmainkra, ezzel általában velejár, hogy nappal is foglalkozunk velük, ami viszont az emlékezést fogja támogatni. Valójában mindegy, hogy mindez egy olyan rítus által jön-e létre, amelyben bizonyos drogok segítségével jutunk misztikus álomélményekhez, vagy egy olyan rítus által, amelyet az álomnapló vezetése nyújt. Csak az a fontos, hogy ébren is folyamatosan tudatában legyünk áloméletünk létének és jelentőségének. Már a régi görögök is tudták, hogy álmaink útján fontos információkhoz juthatunk mind magunkról, mind másokról. Az antik Görögország nagy gyógykultuszának hívei, Aszklépiosz tanítványai az álomértelmezést főként betegségek diagnosztizálására és kezelésére használták, méghozzá figyelemre méltó sikerrel. Önök talán most azt gondolják, hogy mindez régen volt, Aszklépiosz óta a gyógyítás művészete jelentősen előrelépett, olyannyira, amire Pythia még álmában sem gondolhatott. Így igaz, s ezen összefüggések és kapcsolatok módjáról és létéről hosszasan elvitatkozhatnánk. Mégis kétségkívül meg kell állapítanunk, hogy olyan fejlődéssel állunk szemben, amely napjainkban lassan megint ellentétes irányú mozgásba torkollik. Miután a tudomány és a technika szolgálatai cáfolhatatlanok, s miután hatalmuk egyre növekszik, ipari társadalmainkban az álomvilággal fenntartott kapcsolat egyre korszerűtlenebbnek tűnt. (Hogy más, szintén elvesztett kapcsolatokról már ne is beszéljünk.) Így igen sok ősi tudás feledésbe merült. Méghozzá olyan sok, ami már rendkívül sajnálatos tudásbeli deficithez vezetett. Az élet szivárványának egyik legcsillámlóbb színét száműzték ez által a „primitív hókuszpókuszok” pincéjébe.

A SZENOIK ÁLOMKULTŰRÁJA Az állítólagos primitíveknek viszont meglehetősen fejlett az álomkultúrájuk, így például a szenoiknak, akik a malajziai őserdőkben éltek, s akikről először KILTON STEWART írt 1935-ben. Bár az e néptörzsről szóló beszámolók meglehetősen ellentmondásosak, az bizonyosnak tekinthető, hogy e törzs tagjai a lucidus álmodást elsajátították, s annyira továbbfejlesztették, hogy az már közel áll a tudatos álmodáshoz. Mint azt KILTON STEWART, a „Dream Theory in Malaya” c. könyvében leírja, a szenoik gyermekeiket úgy nevelik, hogy akkor se ébredjenek fel, ha álmuk ijesztő. Így gyermekeik az idők során olyan tapasztaláshoz jutnak, hogy álomviláguk megváltoztatható, hogy ők maguk meg tudják változtatni azt. A szenoik úgy képzelik, hogy álmukban istenekkel, démonokkal, s a már elhaltak szellemeivel lépnek kapcsolatba. A felnőttek megtanulják, hogy hogyan lehet ezeknek az álomalakoknak megálljt parancsolni, sőt, győzni felettük, ajándékokat kicsikarni tőlük. Rendszeresen előre tervezett álomterveket hajtanak végre, s ezek eredményeivel éber életüket kívánják jobbá tenni. Miután az álmokat a törzsi tanácsban rituális módon adják elő, az egyes ember álma megfejtésében az egész közösség részt vesz. Mielőtt röviden bemutatnánk a szenoik álommal kapcsolatos elképzeléseit, fontosnak látjuk, hogy egy olyan jelentős tényt közöljünk az olvasóval, amelyet maga STEWART is csodálkozva írt le, persze nem utolsó sorban azért, hogy a figyelmet fokozza. Ebben a népcsoportban sem asszociális magatartás, sem gyilkosság vagy emberölés nincsen. Az elmebetegség is igen ritka. S most álljanak itt azok a legfontosabb elképzelések, amelyek szerint a szenoik eltöltik életüket: — Az ellenséges álomalakokat az álom-én köteles megtámadni és megölni. Ebben más álomalakok segítségét igénybe lehet venni. — Az álomalakokat csak akkor éljük át negatívan, ha félünk tőlük. — Az álom-én kérje a barátságos szellemek tanácsát és segítségét. — A szexuális álmokat végig kell vinni egészen az orgazmusig. Befejezésül álombeli partnerüktől ajándékot kell kérni, pl. egy dalt, egy táncot, egy költeményt, vagy valami olyasmit, ami eltanulható. — A gazdag szerelmi élet az álomban azt jelenti, hogy az álom szellemei jóindulatúak az álmodóval szemben. Az álmodó a kapott „ajándékot” ébren „adja tovább” a törzs többi tagjának.

— A törzs szociális összefüggését az álomélet és az ébrenlét együttesen képezi. Ez a törzs abban a szerencsés helyzetben volt, hogy létfenntartásról úgyszólván „mellékesen” tudott gondoskodni. A környezeti körülmények lehetővé tették, hogy álomkultúrájuk legyen a főfoglalkozásuk. Az ilyen álomkultúra persze sokkal sikeresebb, mint egy álomnapló, ha mindkettő fő célja, hogy emlékezzünk álmainkra, s tegyük tudatossá álomszimbólumainkat. Hátrányaink nyilvánvalóak. Először is szociális életünk egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy álmainkkal közösen és intenzíven foglalkozzunk. Másodszor –legalábbis általában- miután nem hiszünk a szellemekben, semmi sem motivál bennünket arra, hogy a sötétség szellemeivel vívott harcban próbáljuk személyiségünket továbbfejleszteni. Szellemek helyett adóbevallásokkal és nárcisztikus zavarokkal kell megküzdenünk. És ez is éppen elég. Ezen kívül hiányzik belőlünk a szenoik naiv világképe. Hol vannak azok az idők, amikor egy szenoi tudatlanságával tudtunk megharcolni álmaink sárkányával. Vagy kitörünk álmunkból, mert nem ismertük fel az álomállapotot, mint olyat, vagy mert a bátrakhoz tartozunk, egy kicsit később törünk ki. Azután persze az álomterápiás ülésen végiggondolhatjuk, mit is szimbolizált a sárkány. Általában lehetetlen számunkra egy ilyen jellegű álomkonfliktus kellemes megélése. Azon kívül; még ha az álomállapotot fel is ismernénk, mint a szenoik, még ha félelem nélkül állnánk is ott, szemben a sárkánnyal, a szenoik éretlen, naiv „mindent-bele” szemlélete mégiscsak idegenszámunkra, nem igaz? A „LUCIDUSTÓL” AZ „ÉRTELMEZÉSIG” Európai orientációjú kultúránk irodalmában gyakran találunk olyan álomállapot-leírást, amely ugyancsak hasonlít a szenoikéhoz. A „lucidus” álomról beszélünk, amely valóban - mint a neve is mutatja - (lucid = fényes) sokkal jobban megvilágított, mint a normál álom. E meglehetősen megkopott fogalom többféleképpen definiálható. A definíciókban azonban közös az a vonás, hogy az álmodó végig tisztában van azzal, hogy álmodik, s nem a szellemvilágban van. A lucidus-álom további karakterisztikus vonásai: az álmodó elszórtan, de emlékszik nappali életére, világosan és teljesen ébren emlékszik a lucidus-álomra és érzékszervei jobban, tisztábban működnek, mint a normál álomban. Ez a könyv azonban a „tudatos álmodásról” szól,

egy olyan álomállapotról, amely a lucidus-álomtól is különbözik, ezért következzék tehát a tudatos álom definíciója. A tudatos álom pontosan olyan, mint azt az első szótag is kifejezi, tehát „tudatos”, világos. A többi álomtól a következő jegyekben különbözik: — Az ember tökéletesen tisztában van azzal, hogy álmodik. — Az álmodó tudatállapota egyáltalán nem zavart. — Érzékszervei éppúgy rendelkezésre állnak az álomban, mint ébren. — Az álmodó tökéletesen emlékszik nappali életére. — Mind ébren, mind az álomban teljességgel emlékszik eddigi tudatosan álmodott életére. Mindeddig a tudatos álom nem látszik többnek, mint a lucidusálom javított kiadása. Hiányzik az a legfontosabb megkülönböztető jegye, amely az áloméletnek más minőséget kölcsönöz, ez pedig a következő: Annak a konzekvenciája, hogy a tudatos álmodó teljesen tisztában van azzal, hogy álmodik, és eléri, hogy az álom teljes tartama alatt rendelkezik a döntés szabadságával. (Azt, hogy ez az egyes esetekben mit jelent, a következő fejezetekből fogjuk megérteni.) Anélkül, hogy e különbség minden konzekvenciáját most levonnák, egy dolog mindenesetre azonnal világos lesz az olvasó előtt: „Többé nem kell menekülnöm! Álmomban többé semmire sem kényszeríthetnek! Megnőtt a szabadságom!” Ha még jobban megfontoljuk a tudatos álom e hat jellemző vonását, felismerjük, hogy az elnyert szabadságon túl további nyereségünk is van a dologból. Miután éber- és áloméletünk között kétoldalú emlékezéshíd épül, élvezhetjük mindazokat az előnyöket, amelyeket a szenoik álomkultúrája rítusaival kínál. Sokkal szorosabb kapcsolatba kerülünk tudatalattinkkal, s belső erőforrásainkkal, - akármilyen paradoxul is cseng - rövidesen éber állapotban is egyre tudatosabbá válnak tudattalan impulzusaink. A szellemalakokhoz való naiv viszony, az itt és most lehetetlen időigényessége, amelyek a szenoi rendszer hátrányai, a tudatos álmodás esetén megszűnnek, s egy modern álomkultúra születik! Azt, hogy mindennek mik a konzekvenciái, és hogy hogyan is „csináljuk”, a következő fejezetekben fogjuk bemutatni. Hosszú bevezetőnk befejezéséül engedtessék meg, hogy még némi elméleti tudást közvetítsünk Önöknek az alvás és az álmodás természetéről úgy általánosságban.

MINDEN ALVÁS EGY TARKASÁG… Az alvás félig-meddig rendszeres ciklusokban zajlik le. Bár ezek a ciklusok az alvás mélységét illetően különbözők, struktúrájukban mégis hasonlók. Egy éjszaka négy-öt alvási fázison esünk keresztül, amelyek a mély-álomból a „könnyű álomba” vezetnek. Az egyik mély-álomtól a másik mély-álomig terjedd ciklus kb. egy, másfél óráig tart. A legmélyebb álom fázisa elalvás után kb. fél órával következik be. A könnyű álom ezt követő szakasza, amelyet élénk álomtevékenység jellemez, rövid: tíz, maximum 15 percig tart. A következő mélyálom-szakasz valamivel laposabb, viszont az ezt követő könnyű-álom szakasz hosszabb. Így az álomszakaszok görbéje az éjszaka folyamán egyre laposabb lesz, mígnem - ha kívülről fel nem ébresztenek bennünket - az utolsó, és leghosszabb álomszakaszban felébredünk. A 26. o.-on található ábra ezt a folyamatot mutatja. Ez az ábra igen jól szemlélteti, hogy valójában röviddel az elalvás után alszunk a legmélyebben, és nem később, éjszaka. E tényt - mely még mindig meglehetősen ismeretlen - az álomkutatók nem csak azzal bizonyították, hogy az alvókat különböző időpontokban felébresztették (ami meglehetősen kellemetlen módszer) - a későbbiek folyamán erre még visszatérünk-, hanem azzal is, hogy mérték az agy hullámait. Az agyhullám- mintákon igen karakterisztikusan megmutatkoznak az alvás különböző stádiumai. E stádiumok keletkezésével és elméletével itt nem foglalkozunk. Ábránkon e stádiumokat 1-től 4-ig terjedő számozással jelöljük, ahol az 1 a könnyű álmot, a 4 a mély álmot jelenti. Az a jelenség, amelyet REMjelenségnek nevezünk, csak az l-es alvási stádiumban merül fel. A REM angol rövidítés jelentése: gyors szemmozgás (Rapid Eye Movements). Azok a fázisok, amelyek gyors szemmozgással járnak, mindig igen erőteljes álomtevékenységet mutatnak. Ezeket az álmokat REM-álmoknak nevezzük, s ezek éjszakai alvásunk 20-25%-át teszik ki. Jó ideig azt gondolták, hogy csak a REM-fázisban álmodunk. Időközben azonban a tudomány fényt derített a nem-REM-álmokra is, amelyek a 2-es, 3-as és 4-es stádium álmai. Ezekben a stádiumokban a szemek lassan és nem is szinkron módon mozognak, mint az 1-es stádiumban. Tudásunk mai állása szerint a nem-REM- álmok sokkal egyszerűbben strukturáltak, mint a REM-álmok. Ezenkívül a felébresztett pácienseknek kevesebb, mint a 10%-a emlékszik a nem-

Az alvás mélységének változása egy éjszaka folyamán. A mély alvási szakaszokat álom-szakaszok (REM-álom) váltják fel, melyekben álmunk igen könnyű.

REM-álomra, míg a REM-álomból felébresztett kísérleti személyek majdnem mind el tudják mesélni álmukat. Az „alvás” fogalmával szabály szerint a „nyugalom”, az „egyenletesség” fogalmait kötjük össze. Miután az álomfázisok során valójában szó sem lehet nyugalomról és egyenletességről, miután nemcsak az agyban, de szinte az egész testben „elszabadul a pokol”, a tudomány különbséget tesz az ortodox és a paradox alvás között: „Az ortodox alvás esetén a légzés, a szívverés és a vérnyomás egyenletes, szabályos, az agy vérellátottsága és hőmérséklete enyhén redukált Az izomzat megtart egy bizonyos tónust (tehát enyhén feszült), a pénisz pedig ernyedt… A paradox alvás kb. ötször lép fel az éjszaka folyamán, s az összes alvásmennyiségnek kb. a 20-25%-át teszi ki. A kb. egyórányi ortodox alvás után fellépő első paradox alvási szakasz rövid ideig tart. A következő fázisok hosszabbak, 20-40 percig tartanak. A paradox alvás idején a légzés, a szívverés és a vérnyomás egyenetlen, miközben igen rövid test- és arcmozdulatok figyelhetők meg. Hacsak nem jelentkezik erősen szorongásos álom, a pénisz erigált, az izomzat ernyedt… (a paradox alvást a REM-álom jellemzi; a szerzők)… az

agy vérellátása jobb, mint éber állapotban, a hőmérséklet is emelkedik…” (Pszichológiai Lexikon, Freiburg) Bebizonyosodott, hogy az alvás során nemcsak fizikailag regenerálódunk, tehát nemcsak testünk profitál ebből az állapotból. Pszichénknek is feltétlenül szüksége van az alvásra, különösen arra az alvásra, amely a leginkább igénybe veszi, tehát a paradox- vagy REM-alvásra. AZ ALVÁSMEGVONÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI Végeztek olyan kísérleteket, amelyekben a kísérleti személyektől megvonták a REM-álom periódust, mégpedig úgy, hogy azonnal felébresztették őket, amikor az EEG (Electro-Encephalo-Gramm), amely az agyhullámokat méri és jelzi, és az EOG (Elektro-OkuloGramm), amely a szemmozgást méri és jelzi, REM-fázist mutatott. Csak az álmodásban akadályozták tehát a kísérleti személyeket, az alvásban alig. E kísérletek következményeként a REM-fázisok gyakorisága igen hamar megnőtt. Kb. 10 éjszaka után a REM-fázis olyan gyakori lett, hogy a kísérleti személyek az ébresztési inger után közvetlenül a REM-fázisba estek vissza. Teljesen mindegy, mikor szakítjuk meg az ilyen kísérleteket: néhány nap múlva, vagy csak jó idő multán, a kísérleteket követő éjszakákon a kísérleti személyek be fogják hozni a kiesett REM-fázisokat. Ezeken a regenerációs éjszakákon a REM-fázisok hossza egészen az összalvás 40%-át kitevő időtartamig emelkedhet. Egyébként a hosszabb időtartamon keresztül tartó teljes alvásmegvonás nem veszélytelen. Már 60 óra elmúltával hallucinációk, tévképzetek lépnek fel. Az áldozat olyan dolgokat lát és hall, amelyek környezetében valójában nincsenek jelen, amelyekkel csak saját elnyúzott agya kápráztatja. A tévképzetek többnyire üldözési fantáziákkal társulnak. Röviden: az olyan személy, akitől az alvást megvonják, olyan szimptómákat mutat, amelyek bármely orvost feljogosítanának, hogy az illetőt beutalja egy kórházba pszichiátriai kezelésre. Azokon a személyeken, akiktől „csak” a REM-szakaszt vonták meg (tehát az un. nem-REM-álmot nem), koncentrációs nehézség, erős fáradékonyság, az emlékezőképesség gyengülése jelentkezett, de előfordult, hogy az ilyen kísérleti személyeknél erős agressziót, sőt delíriumot is megfigyeltek. Ezeket a szimptómákat elsősorban

nem a megszokott alvásmennyiség általános csökkenésére vezethetjük vissza. Ha ugyanis egy kontrolcsoporttól egy másik alvási szakaszból ugyanilyen alvásmennyiséget vonunk meg, ezek ébren tökéletesen normálisan fognak viselkedni. Valójában tehát úgy látszik, hogy a REM-álomtól függ, hogy alvásunk során regenerálódunk-e, és mennyire. Minden vizsgálati eredmény azt támasztja alá, hogy az álmodás pszicho higiéniánk és személyes kiteljesedésünk lényegi faktora. E vizsgálati eredmények II. világháború utáni perverz felhasználása, amelyet „agymosásként” ismerünk, szintén ezt a sejtést erős-biti. Ennek ellenére voltak tudósok, akik azt állították (s még ma is ezt teszik!), hogy egyáltalán nem is álmodunk. Így azután könnyedén kivonták magukat az alól a probléma alól, amit ZURFLUH az álomkutatás „bizonyítási hiányosságának” nevezett. Az álmokat ugyebár nem lehet objektíve lefilmezni, s ilyen módon az érdekelt közönség számára hozzáférhetővé tenni - rá vagyunk utalva a „szemtanúkra”. Ez a tény pedig az ismert behaviorista tudós, MALCOLM számára elegendő volt ahhoz, hogy azt állítsa: az álomkutatás tudománytalan (amint azt még manapság is sokan állítják). 1959-ben írt terjedelmes, és meglehetősen éles elméjű műben bebizonyította, hogy olyasmi, mint az álom, nem is létezhet. TART, aki szintén ismert tudós álomkutató, a 60-as években intenzíven szembeszállt az előbb említett, s az álomirodalomban oly sokat vitatott könyvvel. Az „Altered States of Consciousness” c. munkájában többek között arról számol be, hogy MALCOLM éles elméjű érveinek bizonyítóereje oly mértékben hatott rá, hogy olvasásuk után minden éjjel róluk álmodott… Térjünk azonban vissza az álommegvonás kellemetlen következményeihez. Ha éber életünk minősége valóban lerontható azzal, hogy zavaró módon beavatkozunk áloméletünkbe - s ezzel annak minőségét rontjuk -, akkor lehetségesnek kell lenni annak is, hogy a folyamatot megfordítsuk: s éber életünk minőségét azáltal javítsuk, hogy áloméletünk minőségét is feljavítjuk. Ezt fejtjük ki részletesebben a következő fejezetben.

1. FEJEZET

ELSŐ GYAKORLAT 29

A TUDATOS ÁLMODÁS TÖRTÉNETE E könyv szerzői valószínűnek tartják, hogy a történelem előtti időkben a tudatos álmodás az álmodás normális módja volt. Eddig senki sem kutatta, miért is tűnt el e képesség teljesen az évezredek során. Ezzel kapcsolatos jogos sejtéseinkkel azonban ismét megtölthetnénk egy fejezetet. Az egyik ok, amiért a tudatos álmodás az álmodás eredeti módja lehetett az, hogy aligha illik az emberhez, mint tudatos lényhez, hogy élete egy huszad részét „szellemi homályban” töltse: egy álomvilágban, amelynek észlelése elmosódó, tartalmai bizonytalanok, s ami még rosszabb, hogy minderre szánalmasan emlékszünk. Ha már életünk bő egynegyedét álmatlan alvásban kell eltöltenünk, lehetetlen, hogy legalább az átálmodott 4-5 évet ne tölthetnénk el tudatosabban. A szenoik még tudják használni álmaikat. Bár kissé naivan, de akkor is. ők viszont nem tartoznak a mi kultúrkörünkbe. Életünk idegen számukra, s az övék is idegen nekünk. Évezredekkel ezelőtt elváltunk egymástól, ők bizonyos módon még az ősidőkben élnek, míg mi az új időkben. S az új idők ismét felfedezték a tudatos álmodást. A pszichológusok már századunk elején felismerték, hogy az álom nem pusztán „szemfényvesztés”. Bár az álomértelmezés teljesen függetlenül az akkor még gyermekcipőben járó pszichológiától egy, a korokat és kultúrákat töretlenül átívelő tradícióra tekinthetett viszsza, mégiscsak időre volt szükség ahhoz, hogy a pszichológusok felismerjék s elfogadják az álmok jelentőségét, s az értelmezésükből adódó lehetőségeket. Végül is a modern tudomány számára azonban igen gyümölcsözőnek bizonyult, hogy az álmokat végre komolyan lehet venni. Az orvosok és fiziológusok az alvás és az álom testi kísérő folyamatait kutatták, a pszicho terapeuták kezében pedig az álomértelmezés új, hatékony eszközzé vált. Természetesen voltak zsákutcák és tévutak. A legnagyobb kitérőt azok tették, akik azt gondolták, hogy egy lehetőség szerint teljes álom- és szimbólumkatalógus segítségével az egyes eseteket megfelelően analizálni lehet. Csak az utóbbi években terjedt el az a szemlélet, hogy csak maga az álmodó van abban a helyzetben, hogy álmát megfelelően értelmezze. Mindenesetre azonban az álmodó és az értelmezést levezető terapeuta igen korlátozott emlékezőtehetsége mindennek bizonyos korlátokat szab. Ezen kívül ugyanis túl sok nemigen történt az álomkutatásban.

Pedig az után, hogy az egykoron viharosnak tűnő újdonságok élüket veszítették, a tanítók meghaltak, s a növendékek kezdték uralni a terepet, eljött a józanész ideje. Tapasztalataink szerint csak egy bizonyos idő múltán következik el egy olyan korszak, amelyben a kitaposott ösvényeket el lehet hagyni, s a kíváncsiság ismét modern dolognak számít. Ezeken a ciklusokon - fiatalsága ellenére - a pszichológia is keresztülment. Századunk közepéig tartó viharos fejlődés után - legalábbis ami az álomértelmezést illeti - viszonylagos nyugalomba süppedt. A legfontosabb új dimenziók egyike manapság a tudatos álmodás. Ezzel a pszichológusok számára olyan új tevékenységi terep nyílott meg, amelynek jelentősége ma még felmérhetetlen. A tudatos álomból azonban nemcsak az álomkutatás profitál. A pszichológia mindig is azok gyűjtőhelye volt, akik az „élet lényegét” keresték. Nincsen olyan nagy filozófus, aki ne gondolkozott volna pszichologikusan. S előbb vagy utóbb az olyan emberek is érdeklődnek a pszichológia iránt, akik csak saját életük értelmét keresik. Mindez különösen vonatkozik „pluralista” korunkra, amelyben a pluralizmus a legtöbb ember számára nem jelent többet, mint világa átláthatatlanságát. Mi lenne, ha megtalálnánk tudattalanunk közvetlen megközelítésének lehetőségét? Mindenesetre esélyünk lenne arra, hogy létünk értelméhez új úton közeledjünk, hogy nyomatékkal, s konstruktívabban tehessük fel magunknak a következő kérdéseket: „Honnan jövök?” „Ki vagyok én - itt és most?” És mi úgy véljük, ezt az esélyt a tudatos álmodás nyújthatja számunkra. A TUDATOS ÁLMODÁS ÚJJÁSZÜLETÉSE Mielőtt bemutatnánk a tudatos álmodás technikáját, először azt kívánjuk ismertetni, hogyan kapcsolódik a tudatos álmodás a modern pszichológiához. Ez is közelebb fog vinni az alaptechnikához. „…Pszichológiai tanulmányaim kezdetén néhány olyan megállapítást hallottam az álmokkal kapcsolatban, amelyek számomra hihetetlennek tűntek. Többek között azt állították, hogy álmunkban nem látunk színeket, s hogy a látómező központján kívül eső álomképek igen élettelenek. Miután jómagam igen gyengén emlékeztem álmaimra, nem tudtam ezeket az állításokat saját álmaim útján ellenőrizni. Az volt a nézetem, hogy a kérdéses állításokat úgy lehet a legjobban

ellenőrizni, ha magában az álomban szisztematikusan megfigyeljük az álomélményeket. Ahhoz, hogy keresztülvihessem a megfigyeléseket, olyan módszert kellett találnom, amely lehetővé teszi, hogy az álomban tudatában lehessek annak a ténynek, hogy álmodom. A következő alapgondolat vezetett: Ha sikerül kifejlesztenem azt, hogy éber állapotban kritikusan tudjak viszonyulni ahhoz a tudatállapothoz, amiben vagyok, úgy, hogy felteszem magamnak a kérdést: vajon most ébren vagyok-e vagy álmodom, akkor ezt a kritikus viszonyulást az álomállapotra is át lehet vinni. Az álomélmények olyan szokatlanok, hogy rendszerint felismerhető, hogy álmodunk. A következőképpen jártam el: Napközben többször (ötször-tízszer) feltettem magamnak a kritikus kérdést, hogy most ébren vagyok-e vagy alszom. Bár soha a legkisebb kételyem sem volt afelől, hogy ébren vagyok, arra kényszerítettem magam, hogy igen alaposan ellenőrizzem nincs-e valami feltűnő, ami mégis arra utalna, hogy álmodom. Az ellenőrzés esetenként egy-két percet vett igénybe. Négy hét után volt az első sikerem. A tudatállapotra irányuló kritikus kérdés az álom során is felmerült, s azt a tényt, hogy álmodom, arról ismertem fel, hogy egy olyan személlyel találkoztam, akiről tudtam, hogy meghalt. Egyébként semmi különöset nem fedeztem fel. Másokkal együtt egy mezőn voltam. Minden hihetetlen valódinak tűnt. A jelenlévőkkel teljesen „normálisan” tudtam beszélgetni, tudtam virágot szedni, az illatukat éreztem, és bármit megtehettem, amit ébren egyébként is megtehetek. Az élmény meglehetős hatással volt rám - mindenekelőtt az álomtest - én és az álomtörténet valódisága miatt…” (Paul Tholey, Frankfurt) Ez az álom a ma alkalmazott elsajátítási technika alapköve. Az alapját képező gondolat olyan világos, hogy bárki követni tudja: Ami ébren foglalkoztat, az foglalkoztat álmomban is. Tehát álom-énemnek is nagy valószínűséggel azok a szokásai, amik éber-énemnek. Az alaptechnika erre az egyszerű gondolatra épül. A TUDATOS ÁLMODÁS ELSAJÁTÍTHATÓ! Mielőtt még jobban belemerülnénk témánkba, kérjük, elevenítsék fel mindazt, amit eddig olvastak.

A bevezetés leíró részei és azok magyarázatai alapján Önök kellő információ birtokában vannak ahhoz, hogy egy tudatos álmot bármikor meg tudjanak különböztetni egy normális álomtól. A tudatos álmodás gyakorlatának elsajátításához az olvasónak elengedhetetlen szüksége lesz erre az elméleti tudásra. Ha az olvasó a tudatos álom definícióját ugyanúgy tudja, mint pl. az egyszeregyet, semmi problémája nem lesz az elsajátítás technikájával. Kérjük, még egyszer bizonyosodjék meg arról, hogy a 24. oldalon ismertetett definíciónak birtokában van, mert ebben a fejezetben már azt is meg fogja ismerni, hogyan „csinálja” mindezt az ember. Ehhez azonban tudni kell, mi különbözteti meg a tudatos álmot a normál álomtól. Kérjük, elevenítsenek fel még egy tényt: mégpedig azt, hogy a tudatos álmodás elsajátítható. Mindenkinek sikerülni fog, aki felhasználja az itt ismertetett technikákat. Van, akinek már két éjszaka múltán, van akinek hatvan éjszakára lesz szüksége. Mindenki igen hamar sikert ért el, aki naponta alkalmazta az itt ismertetendő tanulási technikákat. Vannak, akik rövid ideig kísérleteznek, de ha néhány héten belül nem sikerül, feladják. Ez bizony kár, mert bebizonyosodott, hogy a technika megszakítás nélküli alkalmazása esetén mindenki eléri, amit akar - de lehet, hogy csak kissé hosszabb idő múltán. Szóval nem érdemes feladni! A „titok” pedig itt következik: Már ébren begyakoroljuk, hogy pillanatnyi tudatállapotunkhoz kritikusan viszonyulunk. Ez úgy történik, hogy naponta többször feltesszük magunknak a kérdést, hogy ébren vagyunk-e vagy álmodunk? A kérdést aztán nem csak „egyszerűen” megválaszoljuk, hanem előtte komolyan ellenőrizzük. Ha ez a kérdésfeltevés valóban szokásunkká válik, előbb vagy utóbb megjelenik álmunkban is. Ott aztán ha megadjuk a tudatállapotunkra vonatkozó választ, minden sokkal világosabb lesz. S az egész egyáltalán nem olyan nehéz: „Arról álmodtam, hogy délután van és a strandon vagyok, de nem volt még világos előttem, hogy álmodom... Aztán úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy feltegyem a kérdést: „Most ébren vagyok, vagy álmodom?” és a környezetemet pontosabban szemügyre vettem. Miután a fürdőruhák meglehetősen szokatlanok voltak, jobban megnéztem viselőiket is. Mind teljesen egyformák voltak, élethű másai a szüléiméinek! Így felismertem, hogy álmodom, elvarázsoltam őket onnan, és körülvettem magam…”

(Az álom még meglehetősen sokáig tartott, s az álmodó társadalmi és szexuális helyzetét illetően igen intim, és egzisztenciálisan jelentős felismerésekhez vezetett; olyan felismerésekhez, amelyek az álmodó éber életére is érezhetően hatással voltak.) Az idők során a tudatos álom elérésére irányuló technika (KLGtechnika) több, különböző formája alakult ki. A már leírt kritikus reflektív viszonyon kívül használhatónak bizonyultak az ún. intenció- a szuggesztió- - és a hipnózistechnikák is. Ezekkel itt egyenként nem érdemes foglalkoznunk. A kezdők számára ugyanis egy olyan technika mutatkozott a legeredményesebbnek, amelyet az előző elemek kombinációjaként állítottunk össze, s amelynek súlypontja a tudatállapothoz való „kritikus-reflektív viszony”. Ez a technika tíz utasításból áll, s kezdő tudatos álmodóktól a „tudatos álmodás elsajátításának tízparancsolata” nevet kapta. A TUDATOS ÁLMODÁS ELSAJÁTÍTÁSÁNAK TÍZPARANCSOLATA 1. Naponta legalább ötször, de inkább tízszer tegye fel magának azt a kérdést, hogy most ébren van-e vagy álmodik? 2. Eközben próbálja meg intenzíven elképzelni, hogy most álmodik, és minden, amit észlel - saját testét is beleértve - csak álom. 3. Az adandó válasz ellenőrzésekor ne csak arra figyeljen, hogy mi történik pillanatnyilag, hanem a közvetlen és a távolabbi múltra is. Valami szokatlanba ütközött? Emlékezetkihagyása van? Ebben az állapotban gyakran álomszerű élmények lépnek fel, gondolatainkban a tegnap helyén ürességet találunk. Az ellenőrzésre vegyen igénybe egy teljes percet! 4. Mindig olyan szituációban tegye fel magának a kritikus kérdést, amelyik álmokra is jellemző lehetne. Tehát mindig olyankor, amikor valami meglepő vagy valószínűtlen történik. És olyankor is mindig, amikor valamilyen extrém-érzelmi helyzetben van… persze, csak ha ideje, alkalma és kedve van hozzá. 5. Igen kedvező, ha valakinek visszatérő tartalmú álma is van. Gyakran él át álmában kínos érzéseket? Akkor tegye fel ébren is minden

kínos helyzetben a kritikus kérdést. Esetleg gyakran álmodik kutyákkal? Akkor valahányszor nappal kutyával találkozik, tegye fel magának a kritikus kérdést. Ha Ön ezekhez a szerencsés emberekhez tartozik, már is nyugodtan örülhet. A visszatérő álomtartalom ugyanis már maga fél siker. 6. Ez a szabály szintén a visszatérő álmokra vonatkozik, de mindenesetre csak azokra, amelyekben olyasmit csinálunk, amit nappal ritkán, vagy sosem, mint pl. a lebegés vagy a repülés. Akinek már vannak ilyen jellegű álomélményei, próbálja meg magát ébren is egy ilyen élménybe beleképzelni. A beleképzelést kösse össze azzal a gondolattal, hogy most álmodik. 7. Azzal a gondolattal aludjon el, hogy ma tudatosan fog álmodni. Ez különösen akkor segít, ha éjszaka, vagy a kora reggeli órákban felébred, és tudja, hogy még el fog aludni. A délutáni szundikálás is nagyszerű e technika szempontjából. Kerülje azonban a tudatos akarást, az erőlködést! 8. Ha általában rosszul emlékszik álmaira (a tudatos álomra mindig tisztán emlékszik az ember!), kérjük, használja fel az újabb álomirodalomban ajánlott módszerek egyikét (lásd 20. o-on!) 9. Határozza el, hogy álmában megvalósít egy bizonyos cselekedetet. A kezdd tudatos álmodók számára igen alkalmasnak bizonyulnak az egyszerű mozdulatok (pl. átmenni a falon, vagy egy kézzel felemelni valamilyen súlyos tárgyat…). 10. Gyakoroljon rendszeresen, de ne konokul. Ne határozzon el ha táridőt, s őrizze meg türelmét! Meglátja, nemsokára jön az első tudatos álom. Ha figyelmesen elolvasták a tízparancsolatot, minden bizonnyal világos Önök előtt, hogy milyen fontos a következő három tényező: 1. a gyakoriság faktora 2. az időbeli közelség faktora 3. a hasonlóság faktora

Az elsajátítás sikerének e három faktora nem jelent mást, mint hogy a kritikus kérdést lehetőleg gyakran (gyakoriság) tegyék fel, röviddel az elalvás előtt azonban feltétlenül (időbeli közelség), s olyan esetekben is mindig, amikor olyan állapotokat, szituációkat élünk meg, amelyek kétségtelenül hasonlítanak az álomélményekre (hasonlóság). Hogy az olvasó a tudatos álmodás elsajátításának e tíz lényegi pontját mindig szem előtt tarthassa, a 38. oldalon ezeket még egyszer röviden, áttekinthetően összefoglaltuk. Így esetleg ezt az oldalt egészében vagy címszavakban ki lehet másolni. Az a lényeg, hogy ezeket az egyszerű alapszabályokat olyan biztonsággal és mélységgel elsajátítsák, hogy álmukban is sajátjuknak érezzék. A „tízparancsolat” betartása mellett további esélyünk is van arra, hogy az első tudatos álomig tartó időtartamot lerövidítsük: Keressünk olyan embereket, akik hasonló cipőben járnak, s alakítsunk álomcsoportot. Bebizonyosodott, hogy az ilyen csoportok hihetetlenül megkönnyítik a tanulást. Aki a „csoport” szótól libabőrös lesz, ne alapítson azonnal egyesületet! Két barát vagy ismerős ebben az összefüggésben már felér egy csoporttal. Az olyan csoporttagok, akik tapasztalataikat bizonyos rendszerességgel kicserélik, rendszerint gyorsabban elsajátítják a tudatos álmodás képességét, mint a magányosan tanulók. Aki pedig véletlenül a megrögzött individualisták csoportjához tartozik, ne erőlködjön, egy-két héttel előbb, vagy utóbb, ezen már nem múlik… A legfontosabb még mindig az, hogy gyakran tegyük fel magunknak a kritikus kérdést. Mennél gyakrabban hangzik el ugyanis a kérdés, annál inkább szokássá válik s annál könnyebb magunkkal vinnünk áloméletünkbe. Példaként következzék most egy fiatal nő álma: „... A színház WC-jében találkozom K.-val, aki már tudatos álmodó. „Ez épp jól jön nekem” - gondolom. Úgyis dühös vagyok rá. Hetek óta rendületlenül csinálom a gyakorlatokat, és még egyetlen tudatos álmom se volt! Még egy picurka vagy rövidke sem! Szemrehányást teszek neki: „Mindent hibásan magyaráztál!” Teljesen ki vannak már az idegeim. Egyáltalán, most lovalom csak bele magam igazán: Hazugság az egész! Ilyesmi nem is létezik! Még hogy tudatos álom! De nem velem! Most aztán elég! Nem hagyok tovább hülyét csinálni magamból! Pláne tőled!”

K. egyáltalán nem reagál. A tükör előtt áll és a szakállát simogatja. Olyan dühbe gurulok, hogy hátulról a fejére ütök. K. nevetve megfordul, s a szemembe néz. „Mit röhög ez?” - gondolom magamban, ő pedig elmegy mellettem, s belemegy a tükörbe. Üvöltök a dühtől és utána dobok egy szappant, de nem találom el. Annyira mérges vagyok, hogy egyszerűen nem veszem észre, hogy ilyesmik csak álomban történnek. „Csak bátorság, bébi” mondja, még mindig nevetve. „Majd csak menni fog” - azzal megfordul és eltűnik. Majd kipukkanok! Ekkor kinyílik mögöttem az ajtó, és K. jön be egy másik férfival, szorosan összeölelkezve! Mindketten pimaszul rám vigyorognak. Gyorsan lehajolok a szappanért, s egyszerre elszédülök. „Ez nem lehet igaz” - gondolom, ahogy felegyenesedem, és még mindig ott látom őket. „Hiszen nem is buzi” - gondolom „Tudtam volna, ha az lenne!” De minek örül annyira?” Hirtelen megdermedek. „És mi van, ha mindez csak egy álom???” Most álmodom vagy ébren vagyok? Mi is történt mindeddig? Hiszen ez nevetséges! Ez álom? - kérdem mindkettőjüket. Mindketten rázzák a fejüket, és őrült módon nevetnek. Na mindegy! K. már nem is érdekel. Azt gondolom: „Ez csak és csak egy álom lehet! Ez egy álom! Egy tudatos álom! Mit tegyek most?” K. és a másik már nincsenek ott. A csempés fal hihetetlenül valódinak tűnik. Hűvös és sima. Lázasan gondolkodom, mit tehetnék, őrült izgatott vagyok. Valamit csinálnom kell. Ekkor jut eszembe az a film a Heinz Rühmannal. Az ember, aki átmegy a falon. Hiszen mindig is ez volt az álmom. Az „álom” szónál nevetnem kell. Istenem, de marha vagyok, - gondolom. Megpróbálok átmenni a csempén. A kezem már benne is van! Eltökélten elindulok. Ahogy a falba behatolok, újra nevetnem kell. Nagyszerű az egész, meleg és sötét. Valahogy olyan pirosas. Már át is értem! A szüleim lakószobájában vagyok! Anya és apa kávét isznak és unatkoznak. Anya rögtön odajön, és szemrehányást tesz: „Hogy jut egyáltalán eszedbe bejelentés nélkül csak úgy átjönni a falon!” „Jaj, hagyd már abba” - mondom boldogan - „hiszen csak egy álom-alak vagy…” Sokan hajlamosak arra, hogy miután már átélték az első tudatos álmot, elhanyagolják a tanulás technikáját. Ez természetes is, hiszen „már tudják” - ugyebár? Ám éppen ezeken az érthetően túlfűtött napokon nem szabad alábbhagyni. Ilyenkor még elveszíthető a frissen elért készség, vagy pedig csak elszórtan jelentkezik majd a tudatos álom. Ahhoz, hogy a tudatos álmok gyakorisága folyamatosan

növekedjék, most is ragaszkodnunk kell ahhoz a szokásunkhoz, hogy a lehetőségekhez mérten gyakran tegyük fel a kritikus kérdést. EMLÉKEZTETŐ 1. Naponta többször, komolyan tegye fel magának azt a kérdést, ébren van-e vagy álmodik? 2. Intenzíven képzelje azt eközben, hogy álmodik! 3. Ellenőrizze közvetlen és távolabbi múltját! Nem ütközik emlékezetkihagyásba? 4. A kritikus kérdést minden olyan szituációban tegye fel magának, amely egy álomra is jellemző lehetne! 5. Akinek visszatérő álmai vannak, minden olyan szituációban tegye fel magának a kritikus kérdést, amely hasonlít valamelyik visszatérő álmához! 6. Gyakran él át olyan extrém álomszituációt, amely a realitásban nem élhető át, mint pl. a lebegést vagy repülést? Ha igen, próbálja meg magát éber állapotban egy ilyen élménybe beleképzelni, és közben ügyeljen a 2. sz. pontra! 7. Azzal a gondolattal aludjék el, hogy tudatos álma lesz! Ezt a technikát akkor is alkalmazza, ha napközben alszik, vagy ha újra elalszik! 8. Ha kezdetben általában rosszul emlékszik normális álmaira, vezessen egy darabig álomnaplót! 9. Határozza el, hogy álmában megvalósít egy bizonyos egyszerű cselekményt! 10. Rendszeresen, de ne eltökélten gyakoroljon! Ne tűzzön ki határidőt, és őrizze meg türelmét! Egészen biztos, hogy sikerülni fog.

ÁLMODOM VAGY ÉBREN VAGYOK ? Hogyan lehet egyértelműen eldönteni, hogy álmodunk-e vagy sem? Ez a kérdés teljesen jogos. Elég, ha felidézzük előző példánkból az álmodót, milyen nehezen ismerte fel tényleges tudatállapotát. Jogos azért is, mert senki sem szeretné a „valódi” orrát egy „valódi” csempén szétnyomni. És mindezt még a szomszéd kritikus pillantásaitól kísérve… Eddigi tapasztalataink alapján nem kell attól tartanunk, hogy blamáljuk magunkat? Az álom állapotát többnyire olyan „mellbevágó” módon érzékeljük, hogy nincsenek kétségeink többé. A reális életet pedig az álomtól teljesen egyértelrnű jegyek különböztetik meg. Igen hasznos, ha ismerjük azokat a kritériumokat, amelyek a tudatállapotokat megkülönböztetik egymástól. Legalábbis akkor, ha éppen egyetlen halott sincs a közelben, akivel szóba elegyedhetnénk, vagy amikor azért nem merjük megkísérelni a csempén való áttörést, mert fiunk koraérett barátnőjének megfigyelése alatt állunk. Az olyan esetekben azonban, amikor az általunk észlelt külvilág történései ellentmondanak annak, amit éber realitásunkról tudunk, érdemes kérdezni. Felfelé lóg egy kép a falon? Vagy túl lassan esik egy kő? Férje hirtelen virtuóz zongorista, pedig soha életében nem volt muzikális? Megkérdezhetik maguktól, hogy érzékeléseik megfelelnek-e szokásos nappali érzékeléseiknek. Álmunkban ugyanis előfordul, hogy mértéktelenül élénk színek tűnnek fel. Vagy például teljesen hiányoznak a színek. Előfordul, hogy környezetünk egyes részeit csak elmosódva látjuk. Lehetetlen perspektivikus torzulások is meglehetősen gyakran lépnek fel. S a népnyelv is ismeri a fájdalom érzékelésének csökkenését: „Csípj meg, mert azt hiszem, álmodom! Jujj!” De figyelem! A csípésteszt nem működik megbízhatóan, álmunkban is érezhetünk igencsak valódinak tűnő fájdalmat. További kritérium a test állapota, amely álmunkban meglehetősen sajátságos tud lenni, például szokatlanul könnyűnek vagy akár súlytalannak érezzük magunkat. Az ún. „akaratlagos mozgások akadályoztatását” mindenki ismeri, ha nem is ezzel a szakkifejezéssel. Például teljes testünkkel (vagy testünk egyes részeivel) valamilyen láthatatlan, de érezhető ellenállásba ütközünk, pl. erőlködve rohanunk, mintha tengernyi sűrű mézen kellene átgázolnunk. Az ilyen érzés arra utal, hogy álmodunk.

Néha azonban az álomvilág nem különböztethető meg a realitástól, bármilyen erősen is gondolkodunk, vagy bármilyen kritikusan figyeljük is álomkörnyezetünket. Ilyenkor csak az aktivitás és a bátor kísérletezés segíthet. Biztosan találunk majd egy röpke pillanatot, amikor senki sem figyel bennünket, s így egy kis tesztnek vethetjük alá magunkat, anélkül azonban, hogy egy egész koktélparti csúfolódásának tennénk ki magunkat, mert hol is lennénk ilyenkor, ha szerencsétlenségünkre nem éppen koktélpartin… Igen jól használható teszt a fordulatteszt. Gyors félfordulatot teszünk a sarkunkon úgy, hogy arrafelé nézzünk, aminek eddig háttal álltunk. Testünk feltartóztathatatlanul továbbforog a fordulat irányába? Vagy a külvilág kezd hirtelen a testünk által átélt iránnyal szemben forogni? Igen? Akkor vagy kábítószer hatása alatt állunk, vagy éppen most éltük át első tudatos álmunkat. Vagy nem így van? Akkor ébren vagyunk, s csak a vérkeringésünk érdekében tettünk valamit. PÉLDÁUL A következő álmok ízelítőül szolgálnak arról, milyen különböző jelek alapján ismerik fel az emberek azt, hogy álmodnak. Először lássunk egy részletet egy fiatalember álmából: „… Egy bika rohant felém. Hogy kikerüljem a támadást, felugrottam, olyan magasra, hogy a bika átrohant alattam. Az állat következő támadásakor ismét a magasba ugrottam. Ez alkalommal azonban a levegőben maradtam, s ezen tény alapján felismertem, hogy álmodom…” Egy meggyőződéses ateistának a következő álma volt: „... Egy erdőben vagyok, ahol szörnyű vihar tombol. A villám belecsap a közvetlenül mellettem álló fába. Egy nagy ág leesik. Ekkor eszembe jut, hogy gyermekkoromban ha vihar volt, mindig imádkoztam. Imádkozzam most is? Nem, mert hiszen ha volna Isten, bizonyosan nem törődne azzal, hogy éppen most imádkozom hozzá. Ezen kívül valamilyen csodával is bebizonyíthatná, hogy egyáltalán létezik. Ebben a pillanatban az imént földre hullott ág a földről függőle-

gesen felemelkedik, s felszáll az égbe, míg csak el nem tűnik a felhők között. Mégiscsak létezne Isten? Nem! - Tehát álmodom…” És egy utolsó példa: „… ahogy megpillantottam a gyertyát, arra gondoltam, hogy olyan gyakran álmodom égő gyertyákról, hogy ellenőriznem kellene, vajon nem most is álmodom-e! Mutatóujjamat beletartom a gyertyalángba. A hirtelen fájdalomtól visszariadok. Nagyon fáj, megégettem magam. Tehát mégsem álmodom. Még az előző teszt felett dühöngök, amikor a mutatóujjam elkezd duzzadni, s már nagyobb, mint az egész kezem. Na, ilyen aztán nem létezik. Különben is egészen rövid ideig tartottam a mutatóujjam a gyertyalángba. Ez alatt nem égethettem meg magam! - Tehát mégiscsak álmodom…” Ezekből a példákból világosan kiderül, hogy elsajátítási technikánk akár kissé kevésbé szabályos felhasználás esetén is sikerhez vezet. Egyedül az a belénk ivódó kritikus hozzáállás elengedhetetlen, amely lehetővé teszi, hogy kétséges helyzetben következetesen végig tudjuk gondolni a dolgokat. S ha a „tízparancsolatot” ritkán is alkalmazzuk betűről betűre, saját tudatállapotunkkal kapcsolatos kritikus alapállásunkat mégis annak a segítségével érhetjük el a leghamarabb. A fentebb ismertetett álmok álmodói is a „tízparancsolat” alapján gyakoroltak, belátáshoz mégis teljesen sajátságos, egyedi úton jutottak el. Minden kezdő a saját útján fog eljutni a tudatos álmodáshoz. Minden tudatos álomnak közös vonása azonban, hogy az álmodó felteszi a saját tudatállapotára vonatkozó kritikus kérdését. MIHEZ KEZDJÜNK RÉMÁLMAINKKAL ? Az olvasó eddig csak részleteket olvashatott néhány tudatos álomból, s ezek alapján lehet, hogy most érdekesnek, viccesnek, sőt, izgalmasnak találja a dolgot. Azonban biztosan felteszi ezt a kérdést: De mire jó ez az egész? Mit ad a futó élményen kívül a tudatos álom az egyes embernek? Talán e képesség pozitívan befolyásolja az egyén fejlődését? Vagy esetleg negatívan? Vagy, hogy másként tegyük fel a kérdést: van a tudatos álmodásnak egyáltalán valami haszna? A válaszunk: igen, méghozzá több is.

A legtöbb kezdőnek az volt a legmegdöbbentőbb élménye, hogy képes beavatkozni az álomeseményekbe. Ez az első praktikus haszon, amint azt egy fiatalasszony következő álma is mutatja: „... Abban a házban vagyok, amelyben gyermekként éltem, s ami álmaimban gyakran előjön. Régi lakásunk ajtaja mögött állok, és egy csoport emberre várok, akik valami rosszat akarnak tenni velem. El szeretnék szaladni, de a félelemtől szinte dermedt vagyok, mégis azt hiszem, egyedül a menekülés szabadíthat meg ettől az egzisztenciális félelemtől. Ekkor eszembe jut: „Tholey azt mondta, hogy nem kell elszaladni; meg lehet kérdezni az embereket, hogy mit akarnak tőlem?” El is határoztam, hogy ezt teszem. Ez volt a legnehezebb. Elnyomni azt az érzést, hogy menekülnöm kell, és kivárni az egész katasztrófát. Aztán egyszerre csak bejönnek az ajtón. Az első férfi közelít hozzám. Nagyobb az életnagyságúnál, hideg, kék arca, égő szemei vannak. Minden bátorságomat és minden félelmemet összeszedve amilyen dühösen csak tudom, azt kérdezem: „Mit csinál maga itt? Mit akar tőlem?” A férfi rám néz szomorú szemekkel, kiszolgáltatott pillantással azt mondja: „Hogy-hogy? Te rendeltél ide bennünket. A te félelmednek volt szüksége ránk!” És hirtelen normális méretűvé zsugorodik, s a szemei sem lángolnak többé…” A fiatal nő, akitől az álombeszámoló származik, évek óta küszködött ilyen rémálmokkal. Beszámolójában példaszerűen állítja elénk a következő folyamatot: Amikor rémálma során tudatosult benne saját tudatállapota, ezzel együtt az is tudatosult, hogy álmában is szabadon dönthet, s ezzel el is tűnt a rémálom. Azonnal és visszahozhatatlanul. Később beszámolt arról, hogy ezután az álom után úgy érezte magát, mintha megváltották volna. Rémálmai nem tértek vissza, s ébren is sokkal kevésbé volt félénk, mint korábban. Ez az élmény több mint öt éve történt. A tudatos álmodassál tehát legyőzhetők a rémálmok? Kétségtelenül igen, sok ilyen jellegű álombeszámolónk is van. Minden tudatos álmodó, akinek korábban rémálmai voltak, arról számol be, hogy az első sikeres konfrontáció után a rémálmok eltűntek. Az álom tartalmától függetlenül az utolsó rémálom kimenetelét valamennyien hasonló módon írják le: Tudatában annak, hogy álmodnak, megkérdezték az álomalakot (de a megfoghatatlan, alaktalan fenyegetést is) „Ki vagy te?” vagy „Mit akarsz tőlem?”. Az álomalakok erre minden

alkalommal megváltoztatták a viselkedésüket, előfordult, hogy külső megjelenésüket is. Minden esetben elveszítették fenyegető karakterüket, gyakran jól megközelíthetők lettek. A pszichológiailag jól képzett olvasó feltehetően most a következő ellenvetéssel él: Végül is a rémálom - mélypszichológiai síkon - nem más, mint saját feldolgozatlan élményeink és konfliktusaink megszemélyesített kifejeződése. Ezen az alapon (s egyébként erről maguk a szerzők is így gondolkodnak) bírálható a rémálmok tudatos álmok útján történő leküzdésének módszere. Ugyanis ha erre a felületes effektusra alapozunk, a rémálmokért felelős folyamatok esetleg a psziché még mélyebb, még kevésbé megközelíthető területein fognak elraktározódni… Ez a kritika természetesen nem jogosulatlan. Az ilyen jellegű eltolás veszélye azonban elhárítható, ha a tudatos álmodó mindig felteszi a „miért” kérdést, hogy ne veszítse szem elől félelmi komplexusainak nyomát. Erre a fajta álommunkára a tudatos álmodót nem is kell különösen biztatni. A nyomkeresés oly izgalmas, hogy a legtöbben maguktól is kezdeményezik. Másrészről: ha a félelmek ilyen közvetlenül és ilyen tartósan megszűnnek, mint álompéldánk esetében, akkor meglehetősen valószínű, hogy a rémálom által olyan feszültségek oldódnak fel, amelyeknek az álmodó jelenlegi életében nincs jelentőségük többé. Mindannyian jókora tömeg ballasztot hordozunk magunkkal. Mi itt nem akarunk áldozatul esni annak a rossz szokásnak, amely minden kis problémát érdemesnek tart a terápiára. De akit a dolog továbbra is érdekel, fogjon csak hozzá! Ne adja fel! Menjen utána! Menjen annyira álomalakjai idegeire, amíg azok ki nem pakolnak. Mindez igen tanulságos, s egyúttal izgalmas is. ISMERD MEG ÖNMAGAD ! A „Ki vagy te?” „Mit akarsz tőlem?” és a „Miért vagyok itt?” olyan kérdések, amelyek a tudatos álom minőségét igen hamar megváltoztatják. A tudatos álom következő haszna ugyanis az úgynevezett „önmegismerő álom”. Teljesen nyilvánvaló, hogy álmainkban sokkal közelebb vagyunk lényünk mélyebb rétegeihez, mint nappal. Ezt mutatja be a következő álombeszámoló, amelyet egy fiatal nő ad elő:

„… Egy teremben voltam a fiúval együtt. Valamivel foglalkoztunk, de már nem emlékszem, hogy mivel, de mindenesetre teljesen el voltunk mélyedve egy beszélgetésben… Egyszerre csak világossá vált előttem, hogy álmodom… Ismét azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem viszonozza érzelmeimet, és most az álomszituációban választ vártam erre a kérdésre. Egyszer csak azt észleltem, hogy a szellemem, szóval az, amit „Én”-nek nevezek, elszabadult a testemtől, s az ő teste felé lebegett, majd behatolt abba. Ebben a testetlen állapotban is képes voltam minden érzékemmel tájékozódni, tehát láttam, hallottam, éreztem. Ahogy kiléptem a testemből, láttam, hogy ott áll, valamivel foglalatoskodik, és beszél. Az én testemen nem látszott, hogy én nem vagyok már benne. Tehát odalebegtem a fiúhoz és behatoltam a testébe. Az volt az érzésem, hogy átveszem minden testi funkcióját, anélkül, hogy ő ennek a tudatára ébredne. Így átvettem a vitális funkcióit, a vérkeringést, szóval mindent, ami egy testhez tartozik. Először ez meglehetősen különös érzés volt, minden olyan más, és térben is szűkösebb, mint az én testemben és olyan szokatlan. Körülbelül olyan volt, mintha az ember évekig egy Mercedesszel járna, ehhez az autóhoz értene, és egyszerre csak átszállna egy Mini Austinba. Ez az érzés azonban egyre gyengült, ahogy hosszabb ideig a testében voltam, és egyre inkább tudtam bánni vele. Az ő szemével láttam, az d kezével éreztem, az ő hangjával beszéltem és így tovább. Saját magamat is az 6 szemével láttam, ahogy ott állok és valamit csinálok. És láttam a szellemét, a tudatát. Láttam, ahogyan gondolkodik, bár nem emlékszem rá, hogy mitől volt ez a benyomásom. Tehát megfigyeltem a gondolatmeneteit, a cselekedeteit, de anélkül, hogy beléjük avatkoztam volna, mert hiszen a fiú nem tudta, hogy én most vele együtt a testében vagyok. Tehát passzív megfigyelő voltam. Láttam, hogyan észlel engem, hogyan hatok rá, milyen velem kapcsolatos érzései vannak. Láttam belső meghasonlottságát, mert egyrészről észrevette, mit érzek iránta, kedvelt is engem, de nem akart viszonyt kezdeni velem. Ahogy ezeket a gondolatokat megfigyeltem, s ahogy magamat az ő szemével láttam, megértettem, miért olyan tartózkodó velem szemben, s azt is, hogy sose fogja viszonozni érzéseimet. Pontosan tudtam, hogy mit gondol, s azt is, hogy miért gondolja azt…” Az álomban elnyert belátás természetesen csak azt világította meg, amit az álmodó tudattalanul már „tudott”, de nem akart tudomásul venni. A megvilágosodás okozta rövid fájdalom sokkal csekélyebb

volt, mint a fiúval kapcsolatos viselkedésének mindennapi bizonytalansága, s magától értetődően csekélyebb volt annál is, amit a be nem teljesült remények okoznak. Ez az álom rendet teremtett az álmodó érzésvilágában. S nem utolsó sorban rendet teremtett a két ember kapcsolatában is. Nemcsak a „magasabb” belátásokhoz, gyakran erőinkhez, belső tartalékainkhoz is sokkal közelebb vagyunk álmainkban, mint ébren. Egy tudatos álomban ténylegesen olyan tanácsokat kaphatunk, amelyek eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy nappal kövessük, méghozzá sikerrel azokat. Egy férfi álombeszámolója, amely most következik, egészen egyszerűen, szinte triviálisan szemlélteti e fenti lehetőséget. Az „érintett” álmodó másnap reggel egy számára különösen fontos ügyben kívánt a hatóságnál eljárni. Ez kifejezetten kellemetlen volt számára, miután hasonló szituációkban kevéssé tudott érvényt szerezni akaratának, s ennek megfelelően a szituáció nem sok sikerrel kecsegtetett. Az ezt megelőző éjszakán a következő álma volt: „... Meglehetősen elárvultan álldogálok az óriási épületben, hivatalos személyek szaladgálnak ide-oda méregető tekintettel (ahogyan a főorvosok nézik az embert). Ekkor hirtelen egy barátságos, csinos nő lép hozzám, és azt kérdi: miben lehetne segítségemre? Elmondom neki az ügyemet, és megkérdem, hová kell vele fordulnom. Azt mondja, mindent fel fog írni. Egy papírtekercset vesz kézbe, s ráír valamit. Mondom neki, hogy egyáltalán nem ismerem ki magam, s kérem, vázolja fel, hogy pontról pontra hová kell mennem. Azt válaszolja: „Éppen azt írtam fel, hogyan érhet leggyorsabban célhoz.” Ezen elcsodálkozom, hiszen csak igen keveset írt a papírra. A nő most megpróbálja letépni a tekercsről azt a darabot, amire írt. Ez azonban nem sikerül neki, mert a papír egy gumiszerű masszává változott. (Erre fel az álmodó röviden ellenőrzi tudatállapotát…) Ahogy ezt észrevettem, azonnal tudtam, hogy álmodom, s magam is igyekszem letépni a teleírt részt, ami rövidesen sikerül is. Meglehetősen izgatottan várom, mit írhatott fel a nő, miután ő nem tudhatja, hová kell fordulnom. Mintha a gondolatomban olvasna, barátságosan felém bólint, és azt mondja: „Olvasd csak!” (Feltűnik, hogy tegez.) Ránézek a gumiszerű papírra. Nagy betűkkel ez áll rajta: LÉGY PIMASZ! Ezután rögtön felébredek…” Hogy mi lett volna az álom kimenetele, ha az álmodó nem nyer belátást felette, könnyű kitalálni, ugyanis nagy valószínűséggel végte-

len küzdelem kezdődött volna a gumipapírral. Ki ne ismerné azokat az álomtörténeteket, amelyekben az álmodó közvetlenül a megoldás küszöbén egy fontos probléma megoldása előtt áll, de a legkülönfélébb viszontagságok megakadályozzák abban, hogy tapasztalatához eljuthasson. Vagy, akik álmukban számukra valami fontosat végre megkaparintottak, de minden erőlködésük ellenére sem képesek emlékezni rá, mi volt az. Akárhogy is, bátortalan álmodónk komolyan vette a barátságos tündér tanácsát. Másnap bár nem pimaszán, de sokkal magabiztosabban lépett fel, így aztán sikeresen is. E kulcsélmény, mint meséli, döntően hatott viselkedésére hasonló szituációkban a későbbiekben is. VESZÉLYES-E A TUDATOS ÁLOM ? Egyre többen vetik fel, hogy attól tartanak, a gyakori tudatos álom éber életünkben rövidebb-hosszabb pszichés zavarokat okozhat. Ennek ellenére éppen az ellenkezője bizonyosodott be. Semmiféle negatív következményt nem lehetett konstatálni sem azoknál, akik az elsajátítási technika segítségével váltak tudatos álmodóvá, sem azoknál az irodalomból ismert személyeknél, akik spontán módon jutottak el a tudatos álomhoz. Éppen ellenkezőleg, a tudatos álmodók általában a pszichés belátásokra gyakorolt pozitív hatásról, alkotó inspirációkról, a tapasztalások kiszélesedéséről számolnak be. ANN FARADAY is mindkét könyvében utal rá, hogy a tudatos álmodás és a konstruktív tapasztalások között pozitív összefüggés van. Mindezeken túl jussanak csak eszünkbe a szenoik, akik az ilyen jellegű ellenvetéseket már puszta létükkel is megcáfolják. Más bírálóink azt hiszik, hogy a tudatos álom során kellemetlen, félelmetes, ijesztő élményekkel találkozunk. Erre csak azt mondhatjuk, hogy sem a Frankfurti Egyetemen véghezvitt kísérleteink során, sem az azóta eltelt években soha a tudatos álomban hosszabban tartó kellemetlen élmény nem fordult elő. (A legkellemetlenebbet, amelyről mindeddig beszámoltak, e könyv 135-136. oldalán olvashatják) Ellentétben a normál álmokkal, a tudatos álmot rendszerint rendkívül kellemes érzések kísérik. Ez megmutatkozott abban is, hogy a Frankfurti Egyetem kísérletében részt vett kísérleti személyek nagyon is érdeklődtek olyan technikák iránt, amelyekkel a tudatos álom időtartama meghosszabbítható. Ezen kívül a tudatos álmodók ismételten beszámolnak arról, hogy normális áloméletük is sokkalta gazdagabb

azóta, amióta a tudatos álmodás képességét kifejlesztették magukban. GREEN angol parapszichológus 1969-ben arról számolt be, hogy naiv értelmes álmodóknál előfordul, hogy „klausztrofóbiás” érzéseik vannak, (bezártság-érzés) nem tudják, hogy hogyan és hogy egyáltalán fel tudnak-e ébredni, ha akarnak. Ha eltekintünk attól, hogy mi egyetlenegy olyan álombeszámolóval sem találkoztunk, amelyben ilyen igény merült volna fel, ez az aggály akkor is tárgytalan, mert a KLG-technikával folytatott kísérleteink kezdetén rögtön egy olyan módszerbe ütköztünk, amelynek alkalmazása azonnali felébredéssel jár: s ez a tekintetrögzítés vagy fixáció technikája. A tekintetrögzítés technikája teljesen egyszerű. Álomkörnyezetünkből kikeresünk egy tárgyat vagy egy pontot, tekintetünket ráirányítjuk. Rövid idő múltán a környezet elhomályosodik, és kettőtől tíz másodpercig tartó időtartamon belül felébredünk. Ilyen tekintetrögzítő pont mindig található, legfeljebb rábandzsítunk saját orrunk hegyére. (Szép példája a tekintetrögzítő technikának az előző álom, amelyben a papírtekercs gumivá változott. A félénk fiatalember túl sokáig nézte a ráírt üzenetet. Tekintete rögzült - ezért felébredt.) Miért működik oly biztosan ez a technika? Emlékezzünk csak a gyors szemmozgásra (REM), melyet a bevezetőben, a 25. oldalon írtunk le. Ez a külső jele annak, hogy az alvó álmodik. A tekintetrögzítő technika ezt a (pszichológiailag szükséges) szemmozgást, úgyszólván „fordítva” használja fel. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az álomélet szemmozgása teljes egészében megfelel a külső szemmozgásnak, (amelyet REM-nek nevezünk.) Ha tehát leállítjuk a szemmozgást, nem csak az álom, de az alvás is abbamarad. Az alváspszichológusoknak megvan erre a saját elméletük, amellyel még pontosabban magyarázható ez a jelenség, de ne tessék félni, nem fogom Önöket untatni vele. Igen valószínű azonban, hogy az olvasó ezt a technikát sohasem fogja alkalmazni. Mert ki is akarna felébredni egy tudatos álomból? Ennek ellenére fontos, hogy ismerjük, mert így elkerülhető a szándéktalan tekintetrögzítés, s hosszabb ideig élvezhetjük tudatos álmunkat. MINDEN VILÁGOS ? E könyv bevezetője már tartalmazza a tudatos álom rövid leírását. Most, hogy az első fejezet végéhez közeledünk, valamivel részlete-

sebben is tudunk erről beszélni. Emlékszünk még, ugye? A tudatos álom más álmoktól abban különbözik, — hogy közben teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy álmodunk — hogy ezért aztán álmunkban is szabadon rendelkezünk cselekvéseink felett — hogy az álmodó tudatállapota egyáltalán nem zavart — hogy minden érzékszervünk ugyanúgy rendelkezésünkre áll, mint ébren — hogy éber életünkre teljes egészében emlékszünk — hogy mind ébren, mind tudatos álmunk folyamán teljes egészében emlékszünk eddigi tudatosan álmodott áloméletünkre. Ezek azok az aspektusok, amelyek ha együttesen megvalósulnak, tudatos álom lesz normál álmunkból. Fontossága miatt ismételjük meg tehát a tudatos álmodás feltételeit: 1. Tisztában vagyunk tudatállapotunkkal (Tehát pontosan tudjuk, hogy ébren vagyunk-e vagy álmodunk) 2. Tisztában vagyunk azzal, hogy szabadon dönthetünk (Például nem kell elmenekülnünk rémálmaink álomalakjai elől, más döntési lehetőségünk is van.) 3. A tudatállapot tisztasága (Megszűnik az álomtipikus zavarosság, a tudatállapot homályossága.) 4. Az érzékelések tisztasága (Ugyanúgy szagolunk, ízlelünk, hallunk, látunk és érzünk, mint ébren.) 5. Tisztában vagyunk éber életünkkel (Tudjuk, kik vagyunk, mit csináltunk az előző nap, sőt, még azt is, hogy mit akartunk ettől az álomtól.) 6. Tisztán emlékszünk álmainkra (Normális emlékezetünk ugyanúgy funkcionál, mint ébren, tehát emlékszünk álmainkra, de különösen a tudatos álmokra.) A tudatos álom tehát olyan tudatállapot, amelyben bár álmodom, mindent olyan valódiként érzékelek, mint a valóságban, amelyben szabadon cselekedhetek; sőt, szabadabban, mint ébren, mert minden veszélyt túl fogok élni.

Ezeken túl a tudatállapot tisztaságának van egy hetedik aspektusa is. Ez a „haladó” tudatos álmodókat jellemzi. Erről a további fejezetekben fogunk beszélni. Önök azonban már e nélkül is rendelkeznek az eddigiek alapján a tudatos álmodás teljes eszköztárával, tehát el lehet kezdeni. Kedves Olvasó, tegye fel magának a kritikus kérdést! Az összhang kedvéért e fejezet végén egy álompélda található, amelyben semmi, de a világon semmi sem egyezik úgy, ahogyan azt a gyakorlott tudatos álmodó szeretné. De legyen elég mára. Olvassák e példát közvetlenül elalvás előtt. S vigasztalódjanak azzal, hogy az álmodó éppúgy semmit sem tudott a tudatos álmodás hetedik aspektusáról, mint Önök… „... Egy lokálban voltam, ahol valamiféle tésztát ettem, és éppen fizetni akartam. Ekkor észrevettem, hogy nincsen nálam pénz, és kértem a pincért, hadd menjek ki a kocsimhoz, mert benne van a pénztárcám. A pincér ugyan mogorva volt, de odaengedett, amikor zálogul odaadtam neki az útlevelemet. Egy százmárkással jöttem vissza, amit azonban a pincér nem tudott felváltani. Megint elmentem, hogy egy kioszknál pénzt váltsak. Az egész helyzet bosszantó volt, szorongatott az idő, mert még meg akartam látogatni egy barátnőmet. Ekkor arra gondoltam, hogy az egész szituáció olyan, mint egy álom, amiben mindig valami közbejön.” (Az álmodó itt felteszi magának a kritikus kérdést.) „Rövidesen rájöttem, hogy álmodom. Igen izgatott lettem, hogyan fog folytatódni az álom, mert ki akartam elemezni. Közben megérkeztem a kioszkhoz, s ügyeltem rá, hogy úgy kapjam meg a pénzt, hogy további váltás nélkül ki tudjam fizetni a számlámat. Amikor visszamentem a lokálba, a pincér egy hét márkás számlát tett elém. Odaadtam neki egy ötmárkást meg egy kétmárkást, és biztos voltam benne, hogy most már minden menni fog. Annál jobban meglepett, amikor a pincér dühösen azt mondta: „Nem látja, hogy ez a kétmárkás már lejárt?” Arra gondoltam: „Szóval mégiscsak sikerült az álomnak új akadályokat gördíteni elém”, miután azonban ez az akadály végül is az én agyam terméke, nyilvánvalóan én gördítek akadályt magam elé.” Gondolatmenetemen a pincér arrogánsan mosolygott, mire azt mondtam neki, hogy én most fizetés nélkül távozom, miután úgyis csak egy álomról van szó. Ekkor a pincér mindentudó mosollyal azt mondta: „Na és? Ezt én is tudtam elejétől fogva.” Aludjon jól!

2. FEJEZET

AZ ELMÉLET VALÓSÁGGÁ LESZ 50

SPONTÁN TUDATOS ÁLMOK Spontán tudatos álmok persze mindig is voltak. Csak éppen nem így nevezték és ritkán fordultak elő. Ez a tényállás mégsem olyan triviális, mint amilyennek tűnik, mert csak ha pontosan definiáljuk a dolgokat, akkor tudjuk fogalmilag félreérthetetlenül rendszerezni azokat. Ez a rendszerezés aztán megakadályozza, hogy elbeszéljünk egymás mellett. Mindez fontos előfeltétele a gyümölcsöző eszmecseréknek, főként a pszichológiában, és még inkább annak „álomkutatásnak” nevezett „alosztályában”. Ugyanis mindenki azt érzi, hogy beleszólhat: Én azt mondom: „Tudatos álom”; egy másik azt mondja: „Világos, szóval nappali álom”. „Nem”, mondom én, „tudatos álom”. „De hiszen az ugyanaz!” - hangzik a válasz. Kérem, ne gondolják, hogy ez a párbeszéd egy szakember és egy un. laikus között zajlott le. Nem, ez a kezdete volt egy pszichológusok között zajló vitának. Egyáltalán nem ártana, ha a szakkompetenciák előtti mindenkori tiszteletünket ugyanolyan kritikusan szemügyre vennénk, amint azt elsajátítási technikánkban tudatállapotunkkal tesszük. „Hagyjam, hogy kioktassanak, vagy esetleg én magam mégiscsak jobban tudom?” Ebben az összefüggésben hadd emlékeztessünk még egyszer röviden MALCOLM-ra, aki logikailag megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy álom ugyebár egyáltalán nem is létezik. Nos, térjünk vissza a fogalmakhoz. Ön, kedves Olvasó, pontosan meg tudja különböztetni a normál és a tudatos álmot. Így azt is tudja, hogy amennyiben a tudatállapot tisztaságának második aspektusa, tehát a személyes döntési szabadság hiányzik, még nem beszélhetünk tudatos álomról, legfeljebb prelucidus álomállapotról. S miután ezt a mondatot elolvasta, azt is tudja, hogy az álmodónak a tudatállapot tisztaságának legalább négy aspektusát egyidejűleg meg kell valósítania ahhoz, hogy „tudatos álomról” beszélhessünk. S ezzel aztán Ön többet is tud, mint a legtöbb pszichológus. S most térjünk vissza ahhoz a megállapításhoz, hogy prelucidus és tudatos álmok mindig is voltak. Nem akarunk itt túl messzire viszszamenni, és mondjuk az Ótestamentum profetikus álmaival foglalkozni, inkább újabb, s ennyiben megbízhatóbb irodalmi forrásokhoz fordulunk. ROBERT LUIS STEVENSON emlékirataiban leírja azokat a „kis emberkéket”, akik álmában jelentek meg, s regényét úgyszólván „átélették” vele, mielőtt még megírta volna. Ezeket az állapotokat jobb

fogalom híján ő maga nevezte „álmoknak” - mindenesetre teljesen különleges álmok lehettek. Tele voltak realisztikus részletekkel, s Stevenson az álmában előforduló dolgokat és alakokat abszolút valódinak érezte. Az álomtörténetek konstrukciója mindig meglehetősen plauzibilis volt, anélkül, hogy az álmodó a dolgok kimenetelét előre ismerte volna. Ha egy éjszaka nem volt elég hosszú ahhoz, hogy az adott cselekmény befejeződjön, rendszeresen és folytatásokban álmodott. STEVENSON álmai tehát meglehetősen közel jártak ahhoz, amit mi tudatos álomnak nevezünk. Megvalósult a hármas, négyes és hatos számú aspektus (lásd 48. o.) s legtöbb esetben az egyes számú aspektus is. Emlékirataiból nem derül ki világosan, hogy a kettes és ötös aspektusok is megvalósultak-e. Ami a kettes aspektus megvalósulását illeti, minden okunk megvan a kételkedésre, mert STEVENSON belső világát inkább naivan élte át, ha nem is hitt a szellemekben, mint a szenoik. A történet létrejöttében azonban legalábbis ő így élte meg - annyira nem vett részt, hogy valójában állandóan egyfajta rossz lelkiismerettel kokettált, mert úgy érezte, hogy egy nem általa kitalált történet puszta lejegyzésével „meg nem szolgált” babérokhoz jutott. A dolgok ily naiv - bár tiszteletre méltó szemlélete ugyebár kizárja a személyes cselekvési szabadság megvalósítását. Csak sejthetjük, melyek voltak STEVENSON prelucidus álmainak alapvető feltételei. E viszonylatban már sok minden világosabb egy másik álmodónál, aki élményeit szintén irodalmi szinten örökítette meg. ERNST MACH-ról van szó, a filozófusról és természettudósról, aki különösen kritikus szelleméről vált ismertté, s éppen ez a különösen kritikus szellemi alapállás segítette hozzá rendkívüli álomállapotaihoz is. Az „Érzések analízise” c. munkájában (1922) leírja, milyen gyakran felismerte álmában tudatállapotát: „... Akkoriban sokat foglalkoztam a tér kérdésével, s azt álmodtam, hogy egy erdőben sétálok. Hirtelen felfedeztem, milyen hiányos a fák perspektivikus eltolódása, s erről felismertem, hogy álmodom…” Nemcsak kritikus szelleműi tudósok tapasztalták meg spontán módon a tudatos álmodást, de kreatív írók, nagy zeneszerzők is, mint pl. Mozart. De teljesen „normális” emberekkel is előfordul, s nem is olyan ritkán, pláne ha visszatérő tartalmú rémálmaik vannak, amelyek olyan nyilvánvalóan „irreálisak”, hogy ez még az álmodó fi-

gyelmét sem kerülheti el. Azt, hogy hogyan válhatunk spontán módon tudatos álmodóvá, egy fiatalember álombeszámolójával világítjuk meg, aki álma lejegyzésének időpontjában még csak nem is hallott soha a tudatos álomról. „... Tizenegy-tizenkét éves koromban kezdődtek rémálmaim, amikor is megpróbáltam ésszerűvé válni, hogy egyre növekvő lelkifurdalásommal szembe állíthassam legalább az öntudatosság morzsáit. Ekkoriban rövid ideje már az általam annyira gyűlölt internátusban laktam, amelyet szüleim ugyanolyan kíméletlen jóindulattal kerestek meg számomra, mint amilyen szigorú jóindulattal látták abban gyermekségemet, hogy mereven vallásos világképük nagyon keresztényi és nagyon bigott rendszabályait velem betartassák, s ennek még lehetőleg örüljek is. Miután sem arra nem voltam képes, hogy „jó keresztény” legyek, sem arra, hogy jó tanuló, végül is többé egyik sem akartam lenni. Az ebből kinövő lelkifurdalás torkollott végül egyik rémálmomba. Egy majdnem minden éjjel jelentkező rémálomsorozatom kezdődött, amely hosszú éveken keresztül, még a pubertásban is kísért, és e miatt görcsösen féltem az éjszakáktól, amelyek mindig a következő felépítésűek voltak: Egy egyáltalán nem konkrét, de rendkívül fenyegető, szorongató helyzetben vagyok, s a nyomasztó, mégis ismert álomvilágot mint az internátus és korai gyermekkorom szörnyűséges keverékét élem meg. A méretviszonyok teljesen torzak - persze a rovásomra -, a távolságok legyőzhetetlennek tűnnek. Állandóan menekülök valamilyen alaktalan, de egyre gyorsabban felém közeledő fenyegetés elől, s végül vergődve és üvöltve valamilyen rémséges mélységbe zuhanok. Többnyire egy magas fára menekülök, amelyről azonban később, de még mászás közben felismerem, hogy a menekítésre alkalmatlan. Ezzel a gyötrő felismeréssel mászom tovább, s végül mégis lezuhanok. Amikor végül egy rémes trükkel elértem, hogy mégis elhagyhattam az internátust, álmaim intenzitása csak növekedett. Egy éjszaka aztán, amikor éppen ez a félelmetes álmom volt, pánik- áthatotta lelkemben egyszerre mintha csak a tudatosság szikrája ébredt volna: felismertem, hogy álmodom! A tudat azonban, hogy „hiszen csak álmodom” tulajdonképpen nem csökkentette a félelmemet, álomvilágom ahhoz túlságosan valóságos volt. Ugyanilyen valóságos volt viszont a bennem feltámadt tudatosság is, amellyel a félelem legyőzésére irányuló erőm is együtt növekedett. Mindez teljesen új, izgal-

mas, megrázó tapasztalás volt. Így kikerestem magamnak egy különösen szép és magas fát, amelyre felmenekültem, bár tudtam, hogy ha felérek, el kell majd hagynom. Amikor felértem a fa törött csúcsára, még mindig markában tartott a félelem; túl erősek voltak az érzéki benyomások. Bár nem zuhantam le, bátorságom sem volt ahhoz, hogy leugorjak; a szédítő magasság tökéletesen reális érzése ütközött álomtudatommal (amely egyszerűen ugrásra késztetett). Az egészből végül egy leírhatatlan zuhanás-ugrás kompromisszum lett. Valahogyan „elhagytam” a fát, estem lefelé, de élveztem a szabad esést, s megpróbáltam irányítani magam. És sikerült! Egy másik fa csúcsára érkeztem. Kiterjesztettem a karjaimat, és először ugrottam önszántamból és repültem-estem, repültem-estem egyre tovább egy leírhatatlan extázisban. Tökéletes őrület volt, amit egész éjjel műveltem. Így végződött az első tudatos álomban életem utolsó rémálma (mindez már közel húsz éve történt).” Ebben a példában is tetten érhető az álmodó meghatározott módon „kritikus” tartása. A fiú akkoriban nyilvánvalóan olyan élethelyzetben volt, amelyben kritikus képességei fejlesztésén dolgozott: hogyan szabadulhatott volna egyébként dilemmájából? Ehhez jött még az állandóan ismétlődő álom kényszeres struktúrája, ami végül is olyan nyilvánvalóvá vált számára, hogy álmában felismerte valós tudatállapotát. No de ki teljesítene ilyen feltételeket azért, hogy magában kifejlessze a tudatos álmodás készségét? Amivel persze nem akarjuk azt mondani, hogy bárkinek is hasonló körülményeket kívánnánk azért, hogy spontán módon elérje az első tudatos álom!” AZ ARCHETIPIKUS A tanulási technika sok mindent megkönnyít. Lehetővé teszi egy olyan célirányos kritikai beállítottság tervszerű elsajátítását, amelyet kifejezetten arra találtak ki, hogy az álomállapotot, mint olyat fel tudjuk ismerni. Tehát nem lesz szükségünk sem nyomasztó rémálom-sorozatokra, sem különleges tehetségre, csak erre a kritikus beállítódásra, amelynek szokásunkká kell válni. Ezen túl természetesen segítségünkre van, ha mennél többet tudunk az álmokról és azok struktúrájáról. Szükségünk azonban csak arra a bizonyos sokszor idézett kritikus beállítottságra van, amely abba a kérdésbe torkollik: „Ébren vagyok-e vagy álmodom?”

Az álmokkal kapcsolatos általános ismeretre azért is szükségünk van, mert ez érzékennyé teszi az álmodót az olyan különösségek irányába, amelyeket ő maga esetleg nem túl gyakran észlel, de amelyek túl az individualitáson semmiképpen sem ritkák. (A „túl az individualitáson” kifejezés azt jelenti, hogy minden ember áloméletében vannak hasonlóságok, melyeknek az egyes egyedhez, az individuumhoz csak másod vagy harmadsorban van közük. Aki ezeket a struktúrákat ismeri, természetesen könnyebben ismeri fel az álmot is mint olyat, akár az olyan ember, aki minderről mit sem tud.) Vannak olyan képek, mint például az indiai mandalák (meditációs képek), amelyek így vagy úgy, de minden emberben ott rejtőznek. Ezek a képek struktúrájuknál fogva vagy egy centrumba szívják be a szemlélőt, vagy egy centrumból vezetik ki. Aki ezt tudja, amint egy ilyen képpel szembekerül, haladéktalanul felteszi magának a kritikus kérdést, ugyanis ilyen képek vagy ornamensek gyakran megjelennek álmainkban. A mi kultúrkörünkben gyakoribbak álmainkban, mint reális életünkben. S ezzel eljutottunk az archetípusokhoz, úgy ahogyan JUNG látta azokat. Ha tudunk ezekről az archetípusokról, igen érzékennyé válhatunk olyan szituációkra, amelyek ezekre az individuumon túli szimbólumokra emlékeztetnek. Úgy is mondhatnánk, hogy egy kissé elsajátítjuk a szimbólumok nyelvét, s ez által valamennyivel többet értünk meg álomvilágunkból. „Lépcsőn lefelé menni” például vagy „egy barlangot megnézni”, vagy „kinyitni egy csapóajtót, s leereszkedni a pincébe” - mindez tudattalanunk és múltunk szimbolizációja is. Pszichénk valóban ilyen triviálisan s ilyen szemléletesen működik. Aki tehát el akarja érni a tudatos álmodás stádiumát, annak a kritikus ellenőrző kérdést ajánlatos akkor is feltenni, amikor lemegy a pincébe; hiszen lehet, hogy bár szimbolikus rejtettségben, de múltjáról, tudattalan gyökereiről álmodik. Példaként álljon itt egy álom: „... A borospincémben állok a polc előtt, és azon csodálkozom, milyen kevés palack borunk maradt, amióta az új házban lakunk. A tekintetem a sarokban lévő csapóajtóra téved. „Különös”, gondolom, „hiszen új házban nem lehetnek régi csapóajtók!” Ekkor eszembe jut CG. Jung könyve, „Az ember és szimbólumai”, s amit abban olvastam a csapóajtó szimbólumtartalmáról. „Lehet, hogy álmodom?”… Miután ellenőrzőm a helyzetet, rájövök, hogy álmodom. Izgalommal lépek a csapóajtóhoz, s megpróbálom felemelni. Csak kimondhatatlan nehézségek árán, és egy feszítővas segítségével sikerül.

Tele izgalommal ereszkedem le a sötétségbe, s egy terembe kerülök, ahol egy otromba asztalnál egy idős férfi ül lehajtott fejjel. Odaszólok neki: „Hello”. Az öreg felemeli a fejét, és szomorúan rám néz. Rémülettel látom, hogy az apám, aki a valóságban még egyáltalán nem olyan öreg, mint ez az ember. Tudom, hogy évek óta nem láttam, s feltámad bennem a lelkifurdalás, hogy így elhanyagoltam. Megpróbálok kitérni a probléma elől, hogy lelkifurdalásomat ne a reális életben kelljen csillapítanom. Ahhoz az olcsó megoldáshoz folyamodom, hogy közönyömért ettől az álombéli apától kérek bocsánatot, nem a valóditól. Azt mondom neki: „Kérlek, bocsáss meg, apa, hogy olyan régóta nem voltam nálad, de a munkám annyira igénybe vesz, hogy alig jutok lélegzethez.” Válasza tudatosítja bennem, hogy megint csak azon voltam, hogy a helyzet lényegét eltusoljam, s visszaessek szokásos felületes kimagyarázkodásaimba. Azt mondja: „Alapjában így is van rendjén hogy sok palack eltűnt, amióta elmentél, de amelyek megvannak, azokban is csak ecet van!” Azonnal megértem, mit akart ezzel mondani: „Palacknak” azokat a régi barátaimat neveztem, akik semmire sem vitték. Ezzel tulajdonképpen karrierizmusomat bírálja, s azt, hogy nincsenek kapcsolataim az emberekkel, mindenki dühös (németül: sauer = savanyú) rám, mert csak magammal törődöm. Álmom ezen pontján elhatározom, hogy felébredek és felhívom apámat. Ezt meg is tettem…” Az álmodónak valóban sikerült apjával kapcsolatot teremteni, s ez mindenképpen jobb volt annál, mint amihez az utóbbi években mindketten hozzászoktak. Ez a tudatos álom tehát az önismeret terén teremtett alkalmat egy fontos lépés megtételéhez s ezt cselekvés is követte. Az álmodó azért teszi fel a tudatállapotára vonatkozó kritikus kérdést, mert ismeri az archetipikus szimbólumokat. Az a könyv, amelyet álmában említ, valóban létezik, s mindenkinek jó szívvel ajánljuk, aki többet akar tudni a szimbólumok nyelvéről. Jung rendszerében a két alapvető archetípus az anima és az animus. Az anima a nőiesség megtestesülése, míg az animus a férfiasságé. Mint valamennyi szimbólum, e kettő is a legkülönbözőbb megjelenési formákat öltheti magára, s bárhol is merüljenek fel álmainkban, mindig arra „akarnak” utalni, hogy problémáink egyre szorongatóbbak a fenti területeken. Különösen tipikus animusszimbolizáció a „vén bölcs”, a „szerzetes” és a „küszöbök őrzője” archetipikus alakjai. Ezek az alakok - mint még látni fogjuk - „elég

gyakran jelennek meg álmainkban, különösen azokban, amelyeket „önismereti álmoknak” nevezünk. Röviden még egyszer térjünk vissza ez utóbbi álompéldánkhoz, mégpedig a 10. oldalon bemutatott álomsémával összefüggésben. Nyilván emlékeznek még a pszichoanalízisben szokásos megkülönböztetésre „manifeszt” és „látens” álomtartalom között. A normál álmodó emlékezete segítségével felidézi a „manifeszt” álomtartalmát, majd a pszichoterápiás álommunka segítségével (a terapeuta vezetésével vagy anélkül) közeledik a „látens” álomtartalomhoz. A tudatos álmodó a „manifeszt” álomtartalmat úgyszólván „élőben” éli meg, s azonnal rákérdez a „látens” álomtartalomra. Ennek az előnyei nyilvánvalók. Miután az álomtörténet még a „másodlagos cenzúra” akadálya előtt játszódik le, egy ellenállással kevesebbet kell legyőznünk önismeretünk útján. A PSZICHOANALÍZIS ALAKOT ÖLT Freud az álmot a-tudattalanhoz vezető via regiának, azaz királyi útnak nevezte. De milyen fáradságos volt emlékezési, asszociációs és értelmezési technikája! Egyáltalán, számunkra Freud - már ami az álom-értelmezéssel kapcsolatos kijelentéseit illeti -, meglehetősen egyoldalú. Nem lehet egy álom minden történését, szimbólumát, tárgyát kizárólagosan szexuális problémákkal összefüggésbe hozni. Alkalmazható ez a koncepció is, de csak részben, amivel nem azt mondjuk, hogy az álmok értelmezése során ne vegyük figyelembe az elfojtott szexuális ösztönöket és vágyakat - de ne csak azokat vegyük figyelembe. Az emberi személyiség más problémákkal is küszködik. Egy fiatal lánynak volt egy visszatérő kellemetlen álma, amelybe mindig hosszan zuhant. A pszichoanalitikus tradíció szerint ez azt jelenti, hogy az álmodó bevallatlanul szorong saját szexualitásától. Miután a kislány éppen abban az életkorban volt, amikor a szexualitással összefüggő tapasztalatok kendőzetlen formában, s kikerülhetetlenül jelentkeznek, aligha lett volna esélye arra, hogy egy pszichoanalitikus másként értelmezze álmát. Ha azonban az álommagyarázatban elértük ezt a pontot, aligha bírunk innét továbbmozdulni. Ugyanis olyan szorongási komplexumot próbálunk meg feldolgozni, amely nincs is olyan nagyon erősen jelen. S ha bekerülünk ebbe a zsákutcába, minden további álommunka már csak elbátortalanító s eredménytelen lehet, hacsak nem válunk

meg (az egyébként igen használható) pszichoanalitikus értelmezési modelltől, s nem vonjuk be az értelmezésbe az álmodó bizonyos környezeti ingereit is. Ha viszont ezt tesszük, felismerjük, hogy az ifjú hölgy az általa leírt álomban csak élete első repülőútjától való félelmét dolgozta fel. A fenti típusú értelmezési hiba csöppet sem ritka. Mindenesetre valóban vannak olyan szimbólumok – mint azt a bevezetőben ismertetett özvegyasszony álma is tanúsítja - amelyek csak az elfojtott szexualitás szempontjából tűnnek színvonalasan értelmezhetőnek. Számunkra FREUD emberképe túlságosan pesszimista. Erősen leegyszerűsítve Freud az embereket olyan mohó lényeknek tartotta, akik egyfolytában csak kulturális értékeket akarnak létrehozni, hogy szexuális és agresszív ösztöneiket (az ún. ES-i) a felettes-én (amit leginkább úgy fordíthatnánk le, hogy lelkiismeret) kontrollja alá helyezhessék. A freudi elméleten belül az ilyen individuumnak egyetlen kiút kínálkozik: hogy ne robbanjon fel, szublimálni kell, azaz elfogadhatatlan alapigényeit kreatív, kulturálisan értékes cselekvésbe kell áthelyezni. Így jön létre Freud szerint a művészet, a jogalkotás, a tudomány, a sport és még sok minden. Modelljében az álmok szelepek, amelyeken keresztül a „belső” nyomástól szabadulunk”. Freud alapgondolata szerint álmainkban olyasmit művelünk, amit egyébként nem mernénk - s ha valóban „kulturált” lények vagyunk, akkor mindezt még álmainkban is csak szimbólumokba öltöztetve tesszük. Aki így gondolkodik, az joggal értelmez minden álomrészletet az agresszió és a szexualitás szempontjából. Meg kell azonban állapítanunk - s ez a pszichoanalitikusok javára legyen mondva - hogy e problémát manapság már egyáltalán nem kezelik olyan mereven, mint a pszichoanalízis megalapítója, Freud. De nem is volna gyümölcsöző ma már ennyire leszűkíteni az értelmezési sémát. Azt se felejtsük el, hogy SIGMUND FREUD teljesítménye a maga idejében úttörő tudományos teljesítmény volt, amelylyel a szerző saját kétségei és az erős társadalmi nyomás ellenére a szexualitás végre a maga helyére került. A freudi modell alapjául szolgáló emberkép azonban sok más pszichológus számára is túl pesszimisztikusnak tűnt - ezért megindult a kutatás más magyarázatok és más modellek irányába is. A kérdéses folyamatok magyarázatának meglehetősen érdekes és fontos modelljét dolgozta ki. FRITZ PERLS alakterápiája. Freud többé-kevésbé statikus modelljét PERLS saját dinamikus „topdog- underdog” modelljével helyettesítette.

A topdog („felettes kutya”) bizonyos módon a pszichoanalízis felettes-énjének, míg az underdog („alkutya”) az ösztön-én törekvéseinek felelne meg. Mi az egésznek az értelme, kérdezhetnénk, ha egyszer ugyanannak a tényállásnak most más nevet adunk? A két modell tartalma azonban csak első pillantásra azonos. A perisi modell alapjául szolgáló gondolat nemcsak szavakban, de minőségileg is különbözik az analatikus modelltől. FREUD psziché-rnodellje szilárd, megváltoztathatatlan instanciákból áll — az Én-ből, és a felettes-énből. Az Én feladata ebben a modellben az, hogy az ösztön-ént a felettes-én követelményei segítségével kordában tartsa. Ezzel szemben PERLS modellje nem ismer szilárd, megváltoztathatatlan instanciákat. Ez a modell figyelembe veszi azt a tényt, hogy egy egyén élete során a legkülönbözőbb topdogok léphetnek fel, és tűnhetnek el ismét. Azt is figyelembe veszi - s ezt igen szemléletessé teszi már maga az elnevezés is, - hogy az „alkutya” (underdog) szűkölve és szimatolva, s lehetőleg hátulról megkerülve, de megkísérli elgáncsolni a felettes kutya, a „topdog” követelményeit. S nem utolsó sorban figyelembe veszi azt a tényt, hogy a „topdog” az „underdog-tól” meglehetősen gyakran túl sokat követel. Az „én - felettes-én - ösztön-én” modell esetén még (mint egy rossz filmben) úgyszólván könnyen különbséget tehettünk jó és rossz között. A „topdog-underdog” modell esetén ez nem lehetséges többé. Mi ezt előrelépésnek tartjuk. Ez az új modell ugyanis azt is számításba veszi, hogy ahogyan életünk változik és fejlődik, ugyanúgy változhatnak az idők során topdogjaink és underdogjaink. PERLS-nél tehát már nemcsak azzal a felettes-énnel van dolgunk, amely a szexualitás és az érzelmek feletti önuralmat reprezentálja, hanem egy csomó más dologgal, amelyek ehhez csatlakoznak, mint iskolatársaink, szomszédaink, szüleink, vallásoktatónk értékei és így tovább. A topdogok egész világával, egy világgal, amely tele van fajkutyákkal és kutyakoktélokkal (keverékekkel), s ezek mind különböznek egymástól. Az underdog, amely e modellben többnyire csak reagál, s nem önmaga aktív, mindig azt a formát ölti magára, amelyben úgy érzi, hogy a meghatározott topdog követelményeinek a legjobban ellen tud állni. A topdogokat és az underdogokat álmainkban fel tudjuk ismerni, ha ismerjük sajátosságaikat, és megfelelően szenzibilisek vagyunk ez irányban. Ez rendszerint az alakterápiás álommunka során történik meg, amikor is különböző technikákkal addig hívjuk elő az álomra

vonatkozó emlékeinket, míg a teljes álom újra plasztikusan átélhető lesz. Ha azonban tudatos álmodók vagyunk, s ismerjük a perlsi modellt, már álmunkban felismerhetjük topdogjainkat és underdogjainkat, s ennek megfelelően viselkedhetünk. Miről ismerjük fel a topdogot? Arról, hogy rendszerint a következő tulajdonságai vannak: akaratos, morális, szívesen tesz szemrehányást, s tökéletességet követel, tirannus és elveken lovagol, egyébként is mindig mindent jobban tud. Kedvenc szavai a „szabadna” és a „kellene”. (Tulajdonképpen nem szabadna most zenét hallgatnod, mert az Írógépnél kellene ülnöd!) Többnyire autoriter, mégis vigyázat! Álszent is, gyakran úgy csinál, mintha szörnyen szenvedne az underdog fogyatékosságai miatt. Szóval valódi farizeus. Miről ismerjük fel az underdogot? Neki is van néhány tipikus tulajdonsága: panaszkodik és könyörög, hogy méltassák figyelemre, állandóan elnézést kér, tele van kétségekkel és önváddal, szóval mazochista, gyáva és áldozat, röviden: tipikus vesztő, aki azért akceptálja titokban a topdogok hatalmát maga felett, mert maga is hordozza magában azok igényeit. Megpróbálja a topdogot elcsitítani, s inkább hamis ígéreteket tesz, csak ne kelljen kitennie magát a topdog köve-telődzéseinek. Az underdog soha semmiben sem vétkes, mindig mindenről a körülmények tehetnek. Azonban ez a modell sem alkalmas minden szituációra. Nem minden álom a topdog- underdog konfliktus dramatizálása. Például a házasodni akaró özvegyasszony álmában a legjobb akarattal sem találunk ilyen alakokat. A következő példa azt mutatja, milyen fordulatot vehet az álomtörténet, ha az álmodó a topdog-underdog konfliktust felismeri és tematizálja: „A mamám egy óriási fagyit vett nekem, s én mohón nekilátok. A fagyi azonban olyan nagy, hogy alig bírom tartani. Ettől zavarba jövök, és felteszem magamnak a kritikus kérdést… Amint világos lesz előttem, hogy álmodom, azonnal eldobom a fagyit, hiszen fontosabb dolgom van. A mamám azonnal a fejét rázza, és azt mondja: „Ezt aztán nem kellett volna tenned, olyan sokat fizettem ezért a fagylaltért, és te egyszerűen eldobod! Igaz, hogy sose voltál különösen hálás...”„ Ahogy őt hallgatom, egyre kisebbnek érzem magam, míg végül azt mondom: „Nem is akartam eldobni, csak leesett.” És ebben a pillanatban észreveszem, mit is teszek. Végül is egy tudatos álomban vagyok, és egy topdog alak jelent meg előttem. „Ki vagy te?” kiáltok oda hangosan. A mamám sértetten elnémul. Igen, árulkodnak a szemei, nemcsak hálátlan, de tiszteletlen és kegyetlen is

vagyok. „Na, most már hagyd abba” - kiáltok. „Végül is vannak fontosabb dolgok is, mint egy fagyi a földön. Egyébként pedig úgyis felismertelek. Nem is vagy a mamám, hanem egy topdog. S ha még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy hálátlan vagyok, akkor ez már nem az én problémám, hanem a tied. Végül is én jobban tudom, hogy hálátlan vagyok-e vagy sem. Semmi kedvem állandóan hason csúszva köszöngetni mindenért!” Az anya-topdog felismeri, hogy itt neki már nem terem ni, s végre meglátogathatom álombéli- barátnőmet… Ez után az álom után sokkal jobban elviseltem anyám látogatásait, amelyeket a tiszteletről és háláról szóló tirádák dúsítottak. Kényszeres veszekedéseinknek vége szakadt, mert felismertem, mi volt az okuk: az, hogy szemrehányásait rossz lelkiismeretem miatt nagy vehemenciával visszautasítottam, akkor is, ha néha valami igazság volt bennük.” Egy asszony itt következő álmában a topdog-underdog konfliktus már valamivel rejtettebb: „A strandon vagyok, és elbűvölve nézek egy ott álló gyönyörű házat. Megfigyeltem, ahogy a hullámok nyugodtan fodrozódnak majdnem egészen a házig. Minden békés, sehol egy felhő, mégis valami kellemetlen érzés lopakodik belém, valami megfoghatatlan fájdalmas nyugtalanság, amely egyre erősebben eluralkodik felettem. Ekkor rájövök, hogy elhatároztam: extrém érzelmi szituációkban fel fogom tenni magamnak a kritikus kérdést. Minden teljesen normálisnak tűnik, sehol a legkisebb jele sincs annak, hogy álmodnék. Ellenőrzöm tehát az emlékezetemet. Hol voltam egy fél órával ezelőtt? A strandon. Hol voltam ma reggel? A strandon. Hol voltam az éjszaka? A strandon. „Egy pillanat türelem” veszem észre magam, „itt valami nem stimmel. Ha nem is néz úgy ki, mégiscsak álmodnom kell.” Mielőtt azonban valami meggondolatlanságot tennék, megkérdezem inkább a tengert, hogy mi is a helyzet. Végül is sehol egy emberi lélek, aki előtt blamálhatnám magam, ha megpróbálok a tengerrel beszélni. „Mi történik itt tulajdonképpen?” - kérdezem a tengert. „Hogy érted ezt?” - válaszol azonnal. Nos, ettől aztán rögtön tudom, hogy álmodom. „Miért vagyok olyan izgatott, olyan nyugtalan?” kérdezem. „Mert félsz” - válaszol a tenger. „De mitől félek?” „Na hallod! Ide állítod azt a marha házadat a strandra! Teljesen világos, hogy el fogom sodorni. Kevés olyan ostoba alak van, mint te!” Megállapítom, hogy a tenger úgy beszél velem, mint egy topdog. Feltét-

lenül meg akarom tudni, hogy miről van szó, semmiképpen nem akarok felébredni, így mialatt gondolkodom, gyorsan mozgatom a szemeimet, hogy nehogy véletlenül fixáljak valamit. Megpróbáljam legyőzni a topdogot? De hogyan lehet legyőzni egy egész tengert? És ki tudja, talán azért olyan nagy az álmomban, mert igaza van! Miért ne lehetne egyszer egy topdognak is igaza? Elhatározom tehát, hogy szerény leszek. Ebben a pillanatban a tenger kis, meleg hullámokat küld felém, körülnyalogatja a bokámat és csöndesen odasusogja: „Én vagyok a tenger, a tenger, a tenger… és még annál is több…” A több szó sokkszerű” emléket vált ki belőlem: egy veszekedés jut eszembe, amelynek során közös lakásunkból aránytalanul nagy részre tartottam igényt, mert az volt az érzésem, hogy „több” helyre van szükségem. „Többet” akartam, mint ami megilletett, érzem most. Ezzel én is mások területére nyomakodtam, ugyanúgy, ahogyan az álombeli ház is jogosulatlanul a tenger illetékességi területére nyomult be. Gyomromban a nyugtalanság feloldódik, s helyette szégyenérzés tölt el. Elhatározom, hogy amint csak lehet, újra rendbe hozok mindent…” NYELVÓRA Az álomtörténetek különös történetek. A szimbólumok nyelvén Íródnak, s csak érzéseink „logikája” által tudjuk felfogni azokat, ha szabad így kifejezni magunkat. Az álomképek olyan szimbolizált érzések, amelyekkel iskolás bölcsességünk aligha bánik el. Logikai következtetésekkel nem tudunk értelmükhöz közeledni, kivonják magukat a „megértés” alól és azt akarják, hogy „felfogjuk” jelzéseiket. S bár a tudatos álmodás képessége nem mentesít bennünket az alól, hogy ezt felismerjük, megkönnyíti azonban egy másik képesség kifejlesztését: azt, hogy az érzéskomplexusokat (vagy álomképeket) teljes alakjukban (Gesamtgestalt) lássuk vagy legalábbis sejtsük - s ugyanakkor „felfogjuk” a szimbólumok nyelvének közléseit. Csak ha mindez megvalósul, akkor tekinthetjük a tudatos álmodást valódi kulturális teljesítménynek, a személyes fejlődés gyümölcsöző technikájának. Álmaink „érzéki képeinek alaki észlelését” - amiről itt szó van -, tulajdonképpen nem olyan nehéz elérni. Mindehhez csak a különböző álomértelmezési elméleteket kell ismernünk, valamint tudnunk

kell, hogy sosem hagyatkozhatunk kizárólag egy modellre, egy rendszerre. Ha azután még arra is képesek vagyunk, hogy mindezt a sok tudást - ha nem vezet tovább - teljességgel elfelejtsük és egyszerűen kivárjuk, mi történik, ha csak az érzéseink szerint cselekszünk, akkor már csak a gyakorlat fog hiányozni: gyakorlat a tudatos álmok átélésében és értelmezésében. Azt a nyitottságot, amelyről itt beszéltünk, csak kedvezően befolyásolhatja, ha belső világunkkal meghitt viszonyban vagyunk. ERICH FROMM is, „Mesék, mítoszok, álmok” c. könyvében - ellentétben a freudi nézetekkel - ezt írta: „… álmainkban nemcsak kevésbé belátók és megbízhatók, de ugyanakkor intelligensebbek, éleselméjűbbek vagyunk, s ítélőerőnk is jobban működik, mint ébren.” Önök már éppen eleget tudnak a különböző álomelméletekről. Így eléggé biztonságosan mozognak a témában ahhoz, hogy ne kelljen titkolnunk tovább: tulajdonképpen mind ébren, mind álmainkban csak saját tapasztalataink számítanak. És ha majd egyszer már az archetipikus szimbolikáról is majdnem mindent tudnak, meg fogják tapasztalni, hogy mindenki össze tud állítani egy teljesen individuális szimbólumjegyzéket is, amely azonban csak a szerzőre érvényes. Vegyük komolyan álmainkat! Álombeli észleléseink ugyanúgy kerülnek tudatunkba, mint nappali észleléseink. A tudatos álmodás nyomra fog vezetni bennünket saját, speciális, teljesen egyedi szimbólumnyelvezetünkben is. Az elsődleges cenzúra ellenállasa is a tudatos álmodó segédeszközévé lesz: Ha ismerem magamat, saját egyedi cenzúrámat is ismerem, tehát megtanulhatom, hogy ha beleüt közöm, hogyan kérdezzek tovább a „helyes” irányba. Mindez persze nem megy visszaesések nélkül: „Három élő katicabogár van a számban, óvatosan kiköpöm őket. Bár nagy fáradsággal végül is sikerül. És akkor egyszerre csak arra gondolok: „Áh, dehogy, az egészet csak álmodom, és csupán csak azért, mert fogorvoshoz kell mennem, és azt szeretném, ha már túl lennék rajta. Így aztán nem is kell tovább álmodnom.” Ekkor az egyik katica elrepül, és röptében azt mondja: „Részemről nem hagyom magam értelmezni!”

3. FEJEZET

NEGYEDIK FAJTA KÜLÖNÖS TALÁLKOZÁSOK 64

A SZÜKSÉG TALÁLÉKONNYÁ TESZ A legtöbb ember örül képességeinek. Különösen akkor örül, amikor ezek a képességek még kialakulóban vannak, s az előrehaladás, a felfedezés, valaminek az elérése, a győzelem érzései kapcsolódnak hozzá, s ugyanakkor az a tapasztalata, hogy az ellenállásokat is eredménnyel küzdi le. Ha aztán képességünket már biztonsággal birtokoljuk, művészetének minden szabályát uraljuk, újabb örömre van okunk: ez pedig a már uralt képesség továbbfejlesztése és kifinomítása. Ha e képességeinket tartósan birtokoljuk, olyan tartást építhetünk ki magunkban, amelyben az örömöt és élvezetet már nem az ellenállás leküzdéséből nyerjük, hanem abból a nyugodt tudatállapotból, amely a külvilággal való egység javára feladja a külvilág és a mélyén elválasztottságát. Ha tudatában vagyunk saját akaratunk és a külvilág követelményei között fennálló meghatározó kölcsönhatásoknak, személyes sikereinket egyre kevésbé egy valamivel szembeni erőfeszítésben, hanem inkább a valamiért való cselekvésben fogjuk látni. Ez a „predesztinált” út a tudatos álmodók útja is: persze mindenki maga dönti el, meddig időzik el az egyik fázisban, mikor változtat, és egyáltalán változtat-e. Az itt következő két fejezet ezzel a fejlődéssel foglalkozik, méghozzá számos példa felhasználásával. E könyv Olvasója - ami a tudatos álmodás képességét illeti - valószínűleg e fejlődés kezdeti stádiumában van. Kezdjük tehát a győzelem és a vereség élményeivel, amit mindeddig minden tudatos álmodó átélt. S itt most nem az álomfiguráinkkal való összeütközésekben megélt győzelemről vagy vereségről van szó, hanem azokról az elkerülhetetlen küzdelmekről, amelyeket a kezdő a tudatos álmodassál ellentétes - teljesen egyéni ellenállásával szemben folytat. Igen, jól olvasta. Nemcsak a kezdőknél, de kifinomult tudatos álmodóknál is gyakran fellép a tudatos álom elérése ellenében működő ellenállás. Ahhoz, hogy elbánjunk ellenállásainkkal, tanulnunk kell. De hogy meg lehet tanulni, azt bizonyítják a következő példák. Először azonban még röviden foglalkozni szeretnénk azzal a kérdéssel: miért alakulnak ki azok az ellenállások, amelyek álmainkban újra és újra megpróbálják megakadályozni, hogy a tudatos álom állapotában maradhassunk, illetve, hogy azt egyáltalán elérjük. Ugyanazok az ellenállások ezek, amelyeket már a bevezetőben is megemlí-

tettünk, csakhogy itt más formát öltenek magukra. Hogy ez a mechanizmus érthetőbb legyen, részletesebben kifejtjük az egészet. Az a tény, hogy ezek az ellenállások egyáltalán léteznek, nevezzük primérnek, szekundernek, vagy akárhogyan, feljogosít bennünket arra, hogy megkérdezzük: vajon jók-e ezek az ellenállások valamire? Igen, természetesen jók. Az elfojtás, az eltolás és pszichénk egyéb ilyen jellegű tevékenységei először is azért vannak, hogy életképesek legyünk. Ha valaki egyszer átélte azt a bénító fájdalmat - vagy legalábbis el tudja képzelni -, amit akkor élünk át, ha közeli, szeretett barátunk meghal, az tudja, miről van itt szó. Ha az emocionális fájdalommal szemben nem léteznének az ellenállásnak ezek a mechanizmusai, senki sem tudná életét szabadon, konstruktívan tovább élni. A felejtés és az elfojtás teszi lehetővé, hogy fájdalmainkból kilábaljunk. Erről szól a „népnyelv” is a következő közmondásban: „Az idő minden sebet begyógyít.” Ez azonban semmi esetre sem azt jelenti, hogy a fájdalom feloldódik a semmiben. A fájdalom fennmarad, de pszichénk valamely rejtett szögletében. Azt, hogy ez tényleg így van, akkor tapasztaljuk meg, amikor emlékeztetnek bennünket életünk valamely fájdalmas időszakára. Ilyenkor az egykori érzések ismét feltolulnak tudatunkba, emlékezünk, s ugyanolyan szomorúak, sértettek, vagy dühösek vagyunk, mint akkor, régen. Azért, hogy ne fulladjunk meg, ne bénuljunk le az életünk folyamán kényszerűen egyre növekvő „fájdalommennyiségtől”, vannak bennünk olyan mechanizmusok, amelyek a fájdalom parttalan áradatait meggátolják. Így például - szerencsére - képesek vagyunk emlékezni életünk szép és örömteli eseményeire is, amelyek úgymond céljaink modelljéül szolgálnak. Ezek azok a célok, amelyek mozgásban tartanak bennünket, amelyek életünket értékessé teszik. Ha csak a fájdalomra emlékeznénk, életünknek nem lenne értelme. (Természetesen egy értelmes életben nem szabad alábecsülnünk a fájdalom funkcióját ez azonban más kérdés, s nem fejtegetésünk témája.) A belső pszichés ellenállások tehát azt a célt szolgálják, hogy a fájdalmat feldolgozzuk, s teret engedjünk életünkben a növekedésnek, a mozgásnak, a fejlődésnek. Az ellenállásoknak azonban hajlamuk van az önállósodásra. Nem is várhatunk el mást tőlük, hiszen sematikusan begyakorolt folyamatokról van szó. Gondoljunk csak arra a lábunkra, amelyik a kuplungot nyomja, s még akkor is nyomja, amikor a kocsink már automata sebváltós. Ugyanígy önállósulnak az ellenállások tulajdonképpen mindenkinél, persze kinél kevésbé, kinél job-

ban, ugyanis csodálatos eszközül szolgálnak arra, hogy kitérhessünk kellemetlen emlékeink és vélt igazságaink elől. Így belső ellenállását mindenki arra is felhasználhatja, hogy saját személyes realitását kissé elferdítse, s olyan képet teremtsen önmagáról, amellyel elégedett lehet. Ez nyilvánvalóan nem túlságosan ártalmas, s bizony meg kell gondolnunk, nem kell-e e tényt azok közé sorolnunk, amelyek életképessé s öntudatossá tesznek bennünket. Minden bizonnyal a legtöbb embernél erről van szó. Az, hogy önmagunkat bizonyos jóindulattal kicsit nemesebbnek, szebbnek lássuk, mint amilyenek talán embertársaink szemében vagyunk, mindennapi küzdelmeinkben igen nagy segítség. Mindez csak akkor válik komollyá vagy „neurotikussá”, ha ez a belső pszichés instancia olyannyira befolyásol bennünket, hogy észlelésünk eltorzítja a realitást. Ez extrém esetekben odáig vezethet, hogy valaki tévedhetetlennek, vagy - ha a belső pszichés ellenállások teljesen összetörnek - a világ leghibásabb emberének tartja magát. Anélkül, hogy most a teljesen hibásan irányított ellenállásokra gondolnánk, bármikor előfordulhat, hogy valamely ellenállás olyan módon önállósul, hogy ahelyett, hogy pozitívan támogatna bennünket fájdalmaink feldolgozásában - úgyszólván túllőve a célon -, minden fajdalomra vakká (érzéketlenné) tesz bennünket. Az ilyen irányú fejlődés gátló, ugyanis útjában áll a reális adottságokkal való szembesülésnek. Hogy konkrétan el tudják képzelni ezt a folyamatot, gondoljanak arra az emberre, aki például egy szerelmi csalódás után minden új kapcsolathoz a legteljesebb bizalmatlansággal közeledik. Az ilyen ember, bár tulajdonképpen csak egy újabb szerelmi csalódást akar elkerülni, megfosztja magát minden új szerelmi élmény lehetőségétől. Ellenállásai kikerültek ellenőrzése alól. Ez a példa azonban túlságosan látványos. Normális esetben az ellenállások önállósulása sokkal szubtilisabban zajlik le, amit mi magunk, és embertársaink is aligha észlelünk. Álmainknak azonban van egy cenzúrázatlan területe (lásd a 10. o.-i ábra 2. álomterületét), amelyben mindazt kiélhetjük, amitől félünk, ami fájdalmat okoz nekünk, s amit tulajdonképpen nem értékelünk. Valahol ugyanis kendőzetlenül ki kell élnünk, meg kell éreznünk mindezt, ami jelen van bennünk, még ha „egészen mélyen” is, nem maradhat tartósan elnyomva. Sok minden van ugyanis ott a mélyben, ami tulajdonképpen már nem tartozik oda, de még mindig valamilyen önállósult „védelmet” élvez.

A tudatos álmodó tudata a tudattalannak ezekbe a legmélyebb bugyraiba hatol be. Micsoda rémség! A tudattalan minden rendelkezésre álló eszközzel féltékenyen őrzi e bugyrok valóságos és odaképzelt hulláit. Mint egy hibbant házmester, aki előírásokkal jön a háztulajdonosnak, s így próbálja megakadályozni a lomtalanítást. Hiszen annyira szereti a port, a pókhálót, s az ősöreg szokásokat. Így kísérletezik tudattalanunk is a legcsodálatraméltóbb trükkökkel, csak hogy megakadályozzon bennünket a világosság állapotának elérésében. Minden bizonnyal Önök is át fognak élni ezzel kapcsolatosan egyet mást, intelligensen állított csapdákba fognak esni, de a legkomikusabb szituációkba is kerülhetnek. Emlékezzenek csak arra az álomra az arrogáns pincérrel! Ha azonban szorgalmasan gyakorolnak, megtanulhatják, hogyan kell legyőzni ezeket az ellenállásokat. A következő álombeszámolók arra mutatnak rá, milyen fontos ebben az összefüggésben is a tudatállapotunkkal kapcsolatos és az elsajátítási technika által megszerzett kritikus álláspont. Sose lehetünk eléggé kritikusak! „CAVE CANEM !” Következzen itt először egy „dupla talajú” álom, amelyben az ellenállás az álmodót, egy akadémikust, a legjobb tudása ellenére is téves következtetésekhez vezetett. „Barátaimmal sétálok a fenséges, tiszta őszi tájban, s THOLEY tarthatatlan elméletéről vitatkozom velük. Egyre fokozódik bennem az elutasítás. Felkiáltok: „Teljességgel tarthatatlanok azok a megállapítások, amelyek az álomvilág tökéletesen reális észleléséről szólnak! Hogyan is tudnánk például álmunkban ezt a hideg tiszta reggelt, ezt a színpompás őszi erdőt minden részletében érzékelni? Hogyan is érezhetnénk álmunkban ezt a hideg és tiszta érzést torkunkban minden mélyebb belégzés után. Ez abszolúte lehetetlen. S az általa ajánlott realitást ellenőrző gyakorlatok is merő szemfényvesztések! Vegyük például a fordulattesztet. Ha most 180°-kal elfordulok a helyemen (s demonstrálom is) környezetem is természetesen ellenkező irányba fordul. Sarlatánság az egész!” „Az álom aztán valahogyan szertefoszlott, s másnap csak egy véletlenen keresztül tudtam emlékezni rá, s meglehetősen szégyelltem magam.”

Láthatjuk, hogy a tudatalatti még téves ténymegállapításoktól sem riad vissza, ha az irhájáról van szó. (Aki nem emlékszik pontosan arra, hogyan is funkcionál a fordulat-teszt, s emiatt elszalasztottá az előző álom poénjét, lapozzon vissza még egyszer a 34. oldalra.) Az előző álomban az álmodó még a kétség stádiumát sem érte el, amelyben a kritikus kérdést fel kellene tenni. Mindez úgyszólván már az előtérben blokkolódon. A következő példa azt mutatja, hogy még a tudatállapotot érintő kétség állapotában is át lehet verni bennünket: „Miután feltűnt, hogy a közvetlenül előttem álló ház fordítva van, arra a meggyőződésre jutottam, hogy álmodom. Akkor azonban észrevettem, hogy szemüveg van rajtam, s arra gondoltam, hogy talán egy megfordító szemüveg lehet. Hogy mindezt ellenőrizzem, levettem a szemüveget, mire a ház rendesen, függőlegesen állt előttem. Ez aztán arra a téves következtetésre vezetett, hogy mégiscsak ébren vagyok.” Tehát ha már benne vagyunk a tudatos álomban, még mindig „kivetődhetünk” belőle. A következő, kezdőnek már nem tekinthetőtudatos álmodó álma azt mutatja be, hogy a helyzet előre nem látható megváltozása miatt az álmodó hogyan veszítette el döntési szabadsága tudatát, s ezért magát a tudatos álmot is: „… Olvastam CASTANEDA könyvében, hogy kábítószerek segítségével varjúvá változott, s meg akartam próbálni, hogy nem tudnám-e magamat én is a tudatos álomban varjúvá változtatni. És sikerült. Hasonló módon csináltam, mint ahogy Castanedánál olvastam, s álomvilágomat hirtelen teljesen másképpen láttam. Ahogy rárepültem egy távíró oszlopra, láttam odajönni egy férfit egy kislánnyal. A férfinél egy puska volt. Ahogy a kislány megpillantott, így szólt: „Papi, nézd csak, egy varjú. Lelőnéd nekem?” Erre a férfi a vállához emelte a puskát, amitől én igencsak megijedtem, s vissza akartam változni. Miután ez azonban nem sikerült rögtön, amilyen gyorsan csak tudtam, továbbrepültem…” Az álom, mint a normális álmok általában, teljesen feledésbe merülve végződött. Itt pedig egy olyan diák tudatos álma következik, aki saját bevallása szerint „zavaros viszonyban van a nőkkel”. Ez az ellenállás további variánsát kínálja. Anélkül, hogy az álmodó teljesen letérne a tuda-

tos álom mezsgyéjéről, annyira gátlásossá válik az események folyamata, hogy semmiféle továbbfejlődés nem lehetséges: „Délután meditáltam (egy meglehetősen szűk farmerben), elmélkedés után lefeküdten az ágyra, s rögtön elaludtam. Különböző dolgokról álmodtam, de nem tűntek fontosaknak. Emiatt az álomnak erre a részére csak töredékesen emlékszem. Néhány ilyen álomélmény után több más emberrel együtt egy teremben vagyok, ahol egy nővel a Szaturnusz gyűrűről vitatkozom. A Cassini-osztásnak nevezett jelenségről beszélgetünk, és az a kérdés, hogy ki fedezte fel és mikor. A nő igen energikusan azt az álláspontot képviseli, hogy a Cassini-osztást valamikor a századforduló után egy amatőr csillagász fedezte fel egy ötcollos Newton-reflektorral. Számomra személy szerint az egész szituáció és problematika meglehetősen rejtélyes, s két dolog tűnik fel: Egyrészt emocionálisan erősen érint a vita, holott ez a problematika engem valójában nem érdekel, sőt, azt kell mondanom, hogy nevetségesnek hat, másrészt pedig feltűnő, milyen jól tükrözi az egész szituáció a nőkhöz való pillanatnyi viszonyomat, ami igen feszült bizonyos kapcsolatproblémák miatt. Így aztán felismerem, hogy az álom állapotában vagyok, s arra az elhatározásra jutok, hogy ez kedvező lehetőséget kínál arra, hogy a nőkkel kapcsolatosan érzett feszültségemet feloldjam magamban - ez utóbbi elhatározás mindenesetre inkább megérző, mint ésszerű. A nő és én - bár az előbb még veszekedtünk - közeledünk egymáshoz, s át akarjuk ölelni egymást. Először azonban erős ellenérzés van bennem ezzel az ölelkezéssel szemben. Ez azonban már az első érintés után megváltozik, mert az kifejezetten örömteli. Le akarunk egymással feküdni. Észreveszem, hogy még rajtam van a nadrágom, s ez hirtelen nagyon kényelmetlenné válik. Lehúzom, de meg kell, hogy állapítsam, hogy egyáltalán nem könnyebbülök ettől meg. Most is ugyanolyan kényelmetlenül érzem magam. Miután magamra nézek, megállapítom, hogy bár egy nadrágot lehúztam magamról, van rajtam még egy. Ezt is lehúzom. De beáll az az effektus, hogy egyre újabb és újabb nadrágokat és alsónadrágokat kell lehúznom magamról. Akkor álmomban egyszerre csak arra emlékezem, hogy reggel (ébren) egy fehér alsónadrágot vettem fel. Így nézem aztán azt a sok alsónadrágot, amit még le kell vetnem: először egy kéket, majd egy szürkét, aztán egy feketét, és most jön végre a fehér! Most már biztos voltam benne, hogy a „valódi” alsónadrágomat is lehúztam. De hiá-

ba! Ekkor a nő azt mondja: „Ha ez neked ilyen bonyolult, akkor inkább hagyjuk az egészet.” Ez már túl sok volt. Felébredtem. S a farmeromat még mindig igen szűknek éreztem.” Ebben a példában persze sok minden más is van, mint a tudatos álmodassál szembeni ellenállás. Egy tudatos álmodónak azonban mindig számolnia kell azzal, hogy tudatalatti elhárítása ahol, és amikor csak lehetséges, mindig is az általa ismert (és ismeretlen) gyengéit és szorongásait szolgálja, hogy lehetőleg effektíven elterelje a tudatos álmodásról. A tudatalatti elhárítás természetesen az álmodó egyéni sajátosságaira és képességeire igen jól alkalmazkodva reagál. ERNST MACH, az éles elméjű gondolkodó, akit már a 52. oldalon megismerhettünk, szintén igen gyorsan reagáló, intelligens, és „tanulékony” ellenállással konfrontálódott. Miután Önök már eleget tudnak az ellenállásról, a teljes álmot Önök elé tárhatjuk: „Abban az időben, amikor sokat foglalkoztam a tér kérdésével, azt álmodtam, hogy az erdőben sétálok. Hirtelen észrevettem, hogy milyen hiányos a perspektivikus eltolódás a fák között, s erről felismertem, hogy álmodok. Ekkor azonban azonnal felléptek a hiányolt eltolódások. Álmomban laboratóriumban voltam, ahol egy vízzel telt üvegedényt láttam, amiben nyugodtan égett egy gyertya. „Honnan szedi ez az oxigént?” - gondoltam. „Ja, a vízben abszorbeálódik. De mi lesz a gázokkal, az égési termékekkel?” Ekkor a lángból buborékok emelkedtek fel, s én megnyugodtam…” A sikeres tudatos álom befejezésének teljesen perfid módja az úgynevezett „téves ébredés”. Már a nevéről is sejthetjük, miről van szó: Néha, amikor már jó ideje egy tudatos álomban vagyunk, hirtelen azt álmodjuk, hogy felébredünk. Ez olyan realisztikusnak tűnik, hogy az álmodó tényleg szilárdan meg van győződve arról, hogy ébren van, holott valójában tovább álmodik - de nem „értelmesen”. Sőt, ilyen álmok esetén az is előfordul, hogy eleinte dühösek vagyunk, hogy ilyen hirtelen felébredtünk szép, vagy izgalmas tudatos álmunkból, de aztán megadjuk magunkat a sorsnak, és vállrándítva nekikezdünk napi teendőinknek. A kifinomult tudatos álmodó ezért rászoktatja magát, hogy általa átélt minden ébredés után kritikával és figyelemmel ellenőrzi, milyen tudatállapotban is van valójában.

NE HAGYJUK MAGUNKAT SAROKBA SZORÍTANI! A tudatos álmodókkal végzett eddigi vizsgálataink azt mutatják, hogy a tudatos álmot valójában a pszichoanalitikus értelemben vett ellenállás nehezíti meg. A legtöbb megkérdezettnek tudatállapotát akkor a legnehezebb kontroll alatt tartania, ha előzőleg elhatározta, hogy álmában saját személyiségéről akar valamit megtudni. Mint már láttuk, ez az ellenállás még a tudatos álom tartama alatt is jelentkezhet. Ha például tudatos álmunk során abban a reményben, hogy magunkról valami közelebbit megtudhatunk, fel szeretnénk keresni a szülői házat, vagy akár időutazást szeretnénk tenni régvolt gyermekkorunkba, gyakran olyan álomalakok állnak utunkba, akik figyelmeztetnek bennünket, vagy egyszerűen nem engednek tovább. (Az ezoterikus irodalomban ezeket a jelenségeket nem megszemélyesített ellenállásként, hanem a „küszöb őrzőjeként” ismerik. Az ezoterikusuk ezeknek az alakoknak éber realitásunkban is valóságos létezést tulajdonítanak.) Az egyik tudatos álmodót, aki gyermekkorába akart visszautazni, egy álomalak tartóztatta fel, aki meglehetősen zordul az álmodó „személyes terapeutájának” nevezte magát, s így óvta: „Nem vagy még elég érett ahhoz, hogy a gyermekkorodba utazz!” Egy másik tudatos álmodótól, egy nőtől, aki álmában szintén gyermekkorába akart visszamenni, egy öregasszony azt kérdezte: „Honnan tudod, hogy vissza tudsz jönni?” Gyakran nemcsak egyes álomalakok, de egész hadseregek próbálják meg a tudatos álmodó útját állni. „Láthatatlan erők” is megnehezíthetik az álmodónak a továbblépést. Előfordulnak olyan álombeszámolók, amelyekben „energiafalakról” esik szó. A gyakorlott tudatos álmodó nem tartja ezeket isten-adta akadályoknak. Elegendő tapasztalata van ahhoz, hogy a nyomasztó szituáció ellenére ne hagyja magát kikatapultálni a tudatos álomból. Nem sajnálja az időt, nyugodtan mérlegeli, hogy kövesse-e az intést vagy sem, hogy akceptáljon-e bizonyos ellenállást vagy sem. A döntési szabadság értelemszerűen a tudatos álmodás kritériuma. Az álmodó válaszúton áll - éppúgy, mint a fejlődésben lévő tudatos álomterápia. Aki elhatározza, hogy mellőzi az intést, vagy ellenáll a „láthatatlan erőnek”, tapasztalataink szerint gyakran fájdalmas, néha sokkszerű élményekkel és felismerésekkel számolhat, amelyek azonban az álmodót mély személyes belátáshoz vezetik, s a tudatos álmok öngyógyító erejét a realitásba is átemelik.

Az ellenállást is felhasználhatjuk saját javunkra. Mi ennek több módját is ismerjük. A soknadrágos álmodónak például közvetlenül meg kellett volna kérdeznie partnernőjétől, miért áll annyi akadály vágyteljesítése útjában, ahelyett, hogy vakon követte ellenállása követelődzéseit. Meg lehet tanulni, hogyan lehetünk érzékenyebbek az ilyen és hasonló szituációkra. Az álomalakok kezelését részletesebben a következő fejezetben tárgyaljuk. AKI MER, AZ NYER Nos, Önök most már kellően érzékenyek ahhoz, hogy a felmerülő ellenállással találkozhassanak. De hogy motiváltak is maradjanak, a következő néhány példában a tudatos álmodás örömteli komponenseiről lesz szó: a hatalom adta, illetve az álomvilág feletti uralom-adta örömről, a történet izgalmassága felett érzett örömről, az önismeret feletti, vagy a repüléssel elérhető örömről… A következő álom azt példázza, milyen örömöt okozhat, hogy hatalmunk van álomvilágunk fölött: „Hosszabb városi mászkálásból térek haza, és dolgozó szobámban meglepetésemre ott találom X. professzort. Szemrehányóan azt kérdezi tőlem, hol voltam ilyen sokáig, és hogy egyáltalán akarok-e dolgozni? Elnézését kérem, és megjegyzem, hogy csak rövid ideig voltam távol. Erre C. professzor az íróasztalomra mutat, és gúnyosan utal rá, hogy azon csak giccsregények vannak. Azzal vágom ki magam a csávából, hogy ezek nem is az én könyveim, és azt hazudom neki, hogy az én könyveimet biztonságból mindig bezárom a szekrénybe. Erre X. professzor a szekrényhez lép, kinyitja, s ismét szemrehányó tekintettel megmutatja, hogy a szekrényben semmi más nincs, mint egy nagy csomó pornóújság. A helyzet felettébb kínos számomra, s felmerül bennem, hogy ilyen helyzetekben ellenőriznem kell, milyen tudatállapotban is vagyok. Bár még mindig abból indulok ki, hogy ébren vagyok, a helyzet lassanként mégis olyan különösnek tűnik. Először is feltűnő, milyen barátságtalan az egyébként olyan kiegyensúlyozott professzor, azután azt sem tudom megmagyarázni magamnak, hogy hogyan kerülhettek a giccsregények meg a pornóújságok a szobámba. Hirtelen rájövök, hogy álmodom. Ekkor azt kérdem X. professzortól, hogy mit is akar tulajdonképpen tőlem.

Erre igen dühösen azt válaszolja, hogy valakinek végül is vigyáznia kell rám, és még majd meglátom, hogyan végződik ez az egész. Én azonban egyszerűen odamegyek hozzá, és meg akarom csavarni az orrát. Először védekezik, sőt ő is támad. Miután ez azonban az én álmom, könnyedén le tudom győzni, s bár részvétet keltőn néz rám, végül mégiscsak teljes élvezettel megcsavarom az orrát…” A következő példa azt mutatja, milyen izgalmas átélni egy olyan történetet, amelyet mi magunk komponálunk: „Hirtelen eszembe jut, hogy előző napon elhatároztam, hogy álmomban saját magammal akarok találkozni. Így elkezdtem keresni magam a még elég távol lévő tömegben, s tényleg, fel is fedeztem magam az emberek között. Ahogy G. (ez én vagyok) elém került, hátulról merően ránéztem, és azt szuggeráltam neki, hogy forduljon meg utánam. Iszonyúan dobogott a szívem, és tele voltam boldog izgalommal. Közben azért néha rám tört a félelem is, de olyankor azt mondtam magamban: „Gondolj csak arra, THOLEY azt mondta: nem kell félni!” Néhány pillanat múltán G. egészen lassan utánam fordult. Egymás szemébe néztünk, rám mosolygott, és intett felém. Nagy közelség és melegség alakult ki köztünk. Úgy éreztem, mintha régi ismerősök volnánk… Tulajdonképpen meg akartam kérdezni, mert előző nap így terveztem, hogy személyiségem elfojtott része vajon benne van-e? De olyan boldog voltam ezzel az élménnyel, hogy elhatároztam, nem teszem. Valahogy igényeltem, hogy ne strapáljam túl a másik G.-t. Ugyanakkor teljes biztonsággal éreztem, hogy ez az élmény bármikor ismételhető, s majd az ismétlések során mindig egy lépéssel továbbmegyek. Elhatároztam, hogy felébredek, és azonnal fel is ébredtem, a szívem még erősen dobogott, s boldogságérzés töltött el.” A most következő álom egy repüléses élménnyel kezdődik, azután pedig meglepő fordulatot vesz: „A szobámban vagyok (előzőleg már rájöttem, hogy álmodom) és azon gondolkodom, mihez kezdjek. Az az ötletem támad, hogy felkeresem azt a személyt, akivel legutóbbi tudatos álmom során találkoztam, és megkérdem, ki ő. Szóval repülve elindulok az ablakból. Az utca fölött vagyok, és keresem az érintett személyt, valamint a megfelelő leszállási területet. Kb. 5 m-re alattam az utcán egy vadul gesztikuláló fickót látok, aki éppen engem szidalmaz: „Nahát ilyesmi nem is létezik, hogy itt repked valaki. Fizikailag is teljesen lehetet-

len! Sose láttam még ilyet. Ez úgyis tilos. Hívom a rendőrséget”. Azt teszem, amit ilyen esetekben szoktam, megkérdezem, hogy ki ő tulajdonképpen. A pasas zúgolódik, láthatóan dühíti a kérdés: „Egy felettes kutya!” Ebben a pillanatban az arca kutyaszerű vonásokat ölt. Tovább akarom kérdezni, mire odajön hozzám, és üvölt: „Csupa ostoba kérdés, amiket itt álmodban felteszel: Ki vagy te? Mit akarsz? Ki vagyok én? Nem békülhetnénk ki?” (Ezeket a kérdéseket gyakran felteszem, ha értelmesen álmodom.) Csak most tűnik fel, hogy a „felettes kutya” szó szerinti fordítása a FRITZ PERLS alakterapeuta által bevezetett „topdog” fogalmának. Azonnal világossá válik előttem, hogy álmom éppen azt a konfliktust tükrözi, amelyben pillanatnyilag vagyok: Vajon a tudatos álom kutatásával kapcsolatos anyagomat elismert kollégáim ellenállása és elutasítása ellenére közzétegyem-e vagy még ne? Arra is emlékszem, hogy a topdog álomalakokkal (akiknél ugye belső vagy külső autoriter hangok megszemélyesüléséről van szó) szembesülni kell. De hiszen mikor tartottam én magam valaha is merev szabályokhoz? Végül is jobb dolgom is akad, mint egy ilyen kellemetlen fráterrel veszekedni, aki ellentmondásos szidalmaival már úgyis leleplezte magát. Ebben a pillanatban köztem és a fickó (X. prof.) között, aki közben ici-pici kutyává változott, egy óriási kerítés jelenik meg. Tovább repülök, s bár halk csaholást hallok, nem nézek vissza… - Ez után a tudatos álom után határoztam el végérvényesen, hogy közzéteszem a tudatos álommal kapcsolatos kutatási anyagomat.” A következő két álom arra jó példa, hogyan lehet sikeresen szembesülni kellemetlen álomalakokkal: „Az utca közepén hirtelen megtámad egy szörnyen kinéző alak egy bottal. Azonnal elrohanok, de a figura követ. Ekkor a járdáról egy kislány, akit addig észre sem vettem, odakiált: „Nézd csak jól meg a pasast! Ilyen figurák csak álomban vannak!” Röviden visszanézek. Követőm tényleg nem úgy néz ki, mint egy normális ember, óriási nagy, és a mesebeli óriásra emlékeztet. Ettől aztán világossá válik számomra, hogy álmodom, s érezhető megkönnyebbüléssel menekülök tovább. Ekkor eszembe jut, hogy itt most nem menekülni kellene, hanem tenni kell valamit. Emlékszem rá, úgy határoztam, hogy álmomban meg fogom szólítani az embereket. Így meg is állok, bevárom követőmet, és megkérdezem, mit akar tulajdonképpen. Válasza így szól: „Honnan tudjam? Hiszen ez végül is a te álmod, és te vagy az, aki pszichológiát tanult, nem én…”

„Miután álom-apámmal a kimerülésig veszekedtünk és napozom, hirtelen megjelenik álom-anyám, és ő is elkezd szemrehányásokat tenni nekem. Sehogyan sem tudom lerázni, s már éppen civakodni kezdünk. Mérlegelem, hogy ne változtassam-e valamilyen kicsi, ronda állattá, hogy leszereljem, de túl fáradt vagyok egy ilyen koncentrációt igénylő teljesítményhez. Azon kívül még mindig apámmal való kapcsolatomra gondolok. Hogy anyámtól meneküljek, utolsó kiútként végül megpróbálkozom a tekintet-fixációval. De körülöttem csak a kontraszt nélküli homok és tenger, minden részlet nélkül, anyám pedig olyan gyorsan mozog, hogy képtelen vagyok őt fixálni. Az nem jut eszembe, hogy a kezemet is felemelhetném, és azt is fixálhatnám. Így megfeszített erővel elkezdek az orrom hegyére bandzsítani, és azt fixálni. Anyám csodálkozva néz rám, minden elhomályosodik, s én győzelemittasan felébredek. Felébredés után még hosszan gondolkoztam apámmal való viszonyomon”. Az itt következő álmodó teljességgel kihasználta azt a tudatos álom-adta lehetőséget, hogy álmainkat tetszésünk szerint alakíthatjuk: „… Hogy tovább javítsam repülési technikámat, a hídról indulok. Csapkodok két karommal, de nem megy különösen jól. Kikeresek egy kényelmes beugrót a korláton, ellököm magam, csapkodok a karommal és lebegek. Megpróbálok emelkedni, és sikerül! Körözve, kihasználva a légnyomást, csavarosán egyre magasabbra emelkedem, olyan magasra, amikor már azt érzem, hogy a levegő egészen ritka körülöttem. Hideg van itt fönn, és nincsen légnyomás. Elégedetten megállapítom, hogy álomrealitásom fizikai adottságai megegyeznek az éber realitás fizikai törvényeivel. De hát, végül is ez az én álmom, s én, kényelemszeretetemből kifolyólag kissé meg szeretném változtatni a fizika törvényeit. Egyik percről a másikra elmúlik a hideg, s légszomj sem gyötör többé. Egyre magasabbra emelkedem, az abszolút szabadság fenséges érzése tölt el. Olyan magasra akarok jutni, hogy felismerhessem magam alatt a Földgolyó gömbölyűségét. Nemsokára ott vagyok. Lebegek a világűr szélén, s fenséges látványban van részem, ma felhőtlen, kék a Földgolyó. A gyomromban fenséges érzéssel lebegek a gigantikus szakadék felett, kicsit mint a hullámvasúton, s egyre magasabbra emelkedem. Közben abszolút biztonságban érzem magam. Lassan unatkozni kezdek, eleget láttam már. Elhatározom,

hogy lezuhanok. De hogyan? Nem akarok porrá égni az atmoszférában, s ezért ügyelek arra, hogy egy kissé megváltoztassam a természeti törvényeket, de aztán már csak esem és egyre gyorsabban esem. Tépi a szél ruháimat, az arcbőrömet ráhúzza a pofacsontomra. Egyre sebesebb ez az őrületes esés. Bár tudom, hogy álmodom, enyhe félelem költözik belém, túl realisztikus mindez, mégis kellemes. Összeszedem magam, hiszen csak álmodom! Ott a Föld! De nem akarok lefékezni. Na, most mi lesz? Beleütközöm a Földbe, de egészben vagyok, elmerülök, le a föld alá, s úszom a kellemes meleg kövezetben, és nagyon-nagyon jól érzem magam… Valamikor később felébredek”. A következő álompélda egy olyan álmodótól származik, aki elhatározta, hogy álomalakjai képességeit fogja tanulmányozni. „Meg akarom tudni, vajon az álomalakok ismerik-e az olyan kultúrtechnikákat, mint a számolás, az olvasás, vagy a rímelés, ezért tudatos álmom során azt kérdezem fiamtól: „Rudi, tudnál nekem mondani egy rímet?” „Természetesen, papa”. „Na, mondjad”. „A pénzt postán kapod meg közvetlenül”. (Ezekben a napokban problémám volt a bankátutalással és éppen azon gondolkodtam, ne küldessem-e inkább postán magamnak a pénzt.) Csalódottan válaszoltam: „De hát ez egyáltalán nem rímel.” „Nem is arra gondoltam, hogy közvetlenül, hanem arra, hogy a pénzt postán kapod meg rostán.” Nem vagyok túlságosan meggyőzve Rudi intellektuális képességeiről, ezért azt kérdezem: „Tudod-e egyáltalán, mennyi egyszer-egy?” „Hát egy” - néz rám felháborodottan. „És mennyi háromszor négy?” Mire Rudi: „tizenegy.” „Hiszen akkor mégsem tudsz számolni, mert az tizenkettő.” „Igen, papa, de nekem itt hét meg négy van, az pedig tizenegy, nem igaz?” „Jól van Rudi, de most hagyd a hülyéskedést, és mondj egy jó rímet. Kapsz is érte valamit.” „Mit?” „Egy darab csokit.” „De nincs is csokid, papa.”„Tudok neked varázsolni egy darabkát”. „De hiszen nem is tudsz varázsolni!” „De mi most álmodunk, és álmában az ember tud varázsolni!” „De te álmodban sem tudsz varázsolni!” Eszembe jut egy tudatos álomról szóló beszámoló, amelyben az álmodó leírja, hogyan varázsolt a levegőből egy darab húst. Belekapok a levegőbe, mindenesetre azonban anélkül, hogy az olyannyira kívánt csokoládét oda tudtam volna varázsolni. A fiam gúnyosan néz rám. Most még egyszer megpróbálom, ez alkalommal ökölbe szorítom a kezem (hogy az ingerkapcsolatnak is esélyt adjak), majd lassan kinyitom. Megint

semmi! Rudi győztesen pillant rám, és azt kárálja: „Na látod! Úgyis tudtam, hogy nem tudsz varázsolni!” „Dühösen ébredek fel.” A következő álom jól példázza, hogyan lehet álmunkban szerzett önismeretünket éber életünkben kamatoztatni: „Már évek óta elégedetlen voltam osztályunk munkaeredményeivel. Egyfolytában az volt az érzésem, hogy munkatársaim akadályoznak alkotókedvemben. Miután végre az osztály élére kerültem, még-inkább felerősödtek ilyen irányú benyomásaim.” Ezen kívül ez idő tájt szüleimmel is sokat veszekedtem, különösen apámmal, aki még mindig úgy kezelt, mint egy gyereket, s mindenféle magatartási szabályokkal izgatott. Miután egy ideje már tudatos álmodó voltam, elhatároztam, hogy álmomban találkozni fogok apámmal, s itt, egy úgyszólván szabad térben ki tudok majd próbálni rajta néhány taktikát, amelyek segítségével az általam tűrhetetlennek tartott realitást is majd kezembe vehetem. Egy éjjel aztán a következő álmom volt: Egy állomás WC-jében megcsináltam a fordulat-tesztet, s felismertem, hogy álmodom. Amikor onnan kifelé mentem, találkoztam egy piros sapkás vasutassal, akit azonnal megkérdeztem, hol találkozhatnék apámmal, a neves X. professzorral. A férfi igen bizalmatlanul méregetett, majd eléggé fentről azt kérdezte, vajon tudom-e egyáltalán, hogy mit akarok? Hirtelen elbizonytalanodtam, de mégis elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy még egyszer megkérdezzem. A vasutas azonban megtagadta a választ, sőt, elkezdett szidalmazni, hogy arrogáns és követelődző vagyok. Majd elsüllyedtem, amikor a szidalmazásra megálltak az emberek és figyelni kezdtek bennünket. Közben azonban eszembe jutott, hogy álmodom, s arra gondoltam, hogy ezt a problémát is úgy kell megoldanom, ahogyan álmomban szoktam megoldani a dolgokat, azaz kiprovokálok egy verekedést, és jól helyére teszem az álomalakot. Ezt azonban olyan gyakran csináltam, hogy ezúttal nem elégített volna ki. Ezenkívül ez a taktika nem is vitt volna tovább. Így aztán, első alkalommal követtem azt az utasítást, ami szerint meg kell kérdezni az álomalakot, hogy kicsoda. „A régi egód” - volt a válasz. „Mire gondol? Talán az alteregómra?” - kérdeztem. Az álomalak, aki közben kissé összezsugorodott és egyáltalán nem hatott már olyan arrogánsnak, kitért a kérdés elől. „Inkább nem azt akarta tudni, hogy hogyan találhatná meg az édesapját? Nekem ugyanis mennem kell a vonathoz.” Hagytam, hogy eltereljen, és azt mondtam, hogy igen, az apámat keresem, mire ő - mielőtt sietősen és megkönnyebbülten elbúcsúzott - egy kis oldalajtóra mutatott.

Anélkül, hogy sokáig töprengtem volna, benyitottam az ajtón és egy nagy teremben találtam magam, egy szónoki tribün oldalán. A tribünön egy férfi állt, akiben - bár csak hátulról láttam - rögtön felismertem apámat, aki nyilvánvalóan valamilyen fontos beszédet tartott. Első impulzusom az lett volna, hogy rögtön megszólítom, de ezt aztán elnyomtam, s egy darabig hallgattam, ahogy beszél. (A teljes beszédet vissza tudnám itt adni, olyan világosan emlékszem rá. Sokkal világosabban, mint bármilyen beszédre, amelyet ébren hallottam, s amelyre ugye csak tartalmilag emlékszik az ember és nem szóróiszóra.) A beszéde merő öntömjénezés és arrogancia volt. Undorítóan elfogult volt önmagával szemben. Olyan kudarcokat védelmezett, amelyekben ő is részes volt, a negatívumot mások rovására írta, s önmagát hibátlannak, kifogástalannak állította be. És így tovább és így tovább. Egyszerre volt undorító és izgalmas hallgatni ót - egyszerűen nem volt képes félbeszakítani, még akkor sem, amikor hirtelen észrevettem, hogy a rendkívül figyelmes, néha közbetapsoló közönség kizárólag az én hasonmásaimból áll. Mindazonáltal ez a tény ugyancsak izgatott, s azt mondtam magamban: „Na ide figyelj, te álom! Mit akar ez az egész megint szimbolizálni?” Ebben a pillanatban apám abbahagyta a beszédet, és megfordult a hang irányába. Mindez olyan gyorsan történt, hogy akkor sem tudtam volna elosonni, ha akartam volna. Megfordult, rám nézett, én is ránéztem, és önmagamat láttam. Elszörnyedve kiabáltam: „Nem! Nem!” Végül az álomalak azt mondta: „Na mit izgulsz, te berezelt alak!, mindenki tudja, csak te nem!” Egy utolsó erőfeszítéssel fel akartam neki tenni a szabály szerint ilyenkor felteendő kérdést, de ő elembe vágott: „És ha most még úgy csinálsz, mint ha hülye lennél és felesleges kérdésekkel hozakodsz elő, akkor tényleg nem lehet rajtad segíteni!” Valahogyan el kellett menekülnöm ebből a lehetetlen helyzetből, így elkezdtem mereven nézni a mikrofont az emelvényen, és felébredtem. Bár eleinte ezt az álmot igen erősen elutasítottam. A következő hónapok során szüleimhez való viszonyom jelentősen javult, egyre gyakrabban voltam munkámmal is elégedett, s az év végén először kaptam munkatársaimtól karácsonyi ajándékot.” Az utolsó példában az álmodó valamivel kevésbé szerencsésen bánik a felmerülő álomalakkal: Ahhoz, hogy az álom elejét megértsük, tudnunk kell, hogy a tudatos álmodás során eredményesen edzhetők különböző sportok is, különösen azok, amelyeknél a mozgásfolyamatok koordinációja

fontos, kiemelkedő szerepet tölt be az eredményesség szempontjából. Ennek egyetlen feltétele, hogy az álmodó sportoló az álomban edzett mozgásfolyamatot előzetesen ébren felfogja és megtapasztalja. Egyébként a tudatos álmodók gyakori repülési-élménye amúgyis egyfajta alapképzésnek tekinthető - mert az álmodók a térbeli helyzetértékelést gyakorolják - persze rendkívül örömteli módon. A mozgáscsoportok előfeltétele pedig nem más, mint a jó helyzet- és egyensúlyérzékelés. Ismételten visszatérő jelenség, ha valaki edz a tudatos álomban, hogy hajlamos többre vállalkozni, mint amennyire képes (egyébként tényleg vannak olyan sportolók, akik az álombeli edzés következményeként növekvő eredményességről számolnak be.) Ez a jelenség azonban teljességgel veszélytelen, mert bár működik a nehézségi erő törvénye, s így gyakori az esés, a zuhanás, de nincsen persze sérülés. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nagyon is emberi, ha a boldog fölényesség érzésében fürdőzve olykor akár kihívóvá válunk, vagy nem vagyunk tekintettel a természeti törvényekre, esetleg más, általános értékekre. Ki ne ismerné komolyabb sikerélmények esetén ezt a fajta érzelmi túltengést! Márpedig tudatos álmunkban igen könnyen juthatunk testi sikerélményhez. Ha mindezt elolvasták, remélhetőleg már nem izgatja Önöket a következő álompélda kezdete: „Meglehetősen veszélyesen, kihívóan síeltem, s egyszer csak észreveszek egy barlangbejáratot. Kíváncsian belépek. Egy férfit látok benn, aki egy kapucnival álcázza magát. Azt gondolom, ez biztosan síző, és megkérdezem: „Tudnál segíteni?” Érthetetlenül válaszol, s ahogy elölről megpillantom, észreveszem, hogy a mellkasa helyén csak egy fogsor van. Megkérdezem: „Ki vagy te?” Olyan hangosan válaszol, amiről hallani, hogy nincsen szája: „A zsákmányfarkas”; Arra gondolok, talán a halálról van szó. Erre felveszem a síbotomat, és teljes erővel a hasába szúrom. De a hasában nincsen hús, csak csontok. Többször szúrok még, de aztán feladom, mert semmi sikerrel nem jár. A halál ekkor így szól hozzám: „Gyere, mutatok valamit!” Ezzel egy mély, sárgásán megvilágított kőboltozaton keresztül levezett egy kerek teremben. A terem közepén egy nagy kőszarkofág áll. Miután nem értem, mit akar mutatni, a halál egy képre mutat, amelyet a szarkofágra festettek, s amely egy csontvázat ábrázol. Ezt eddig észre sem vettem! Azt mondja: „Nézd csak jól meg! Ez ül a nyakatokban! Ez ül mindenki nyakán, aki él! Te pedig élsz!” Ekkor felébredek. Az álmodónak már az edzés közben az a kellemetlen

érzése volt, hogy túlságosan tiszteletlen a természeti törvényekkel és saját életével szemben. Az archetipikus halálfigura ezt a tiszteletlenséget fékezte meg, méghozzá oly módon, amellyel nem utolsósorban arra is figyelmeztette, milyen következményekkel járna, ha ébren is ugyanilyen „halálmegvető” módon akarna síelni. Ez a példa azt is jól mutatja, hogyan ne bánjunk álomfiguráinkkal, ha építő módon szeretnénk álmodni. Ebben az értelem ez egy „rossz” példa. Az ilyen magatartást az „álomalakok éretlen kezelésének” hívjuk. A következő fejezet azt mutatja be, hogyan viselkedjünk, és mit tegyünk álomalakjainkkal és álombeli helyzetünkben, ha a tudatos álmodástól azt várjuk, hogy személyes fejlődésünket építő módon támogassa.

4. FEJEZET

MAGASISKOLA 82

„ILLEMKÓDEX” TUDATOS ÁLMODÓK SZÁMÁRA Az előző fejezet elején arról beszéltünk, hogy képességeinket különböző lehetőségek és tartások útján valósíthatjuk meg. Röviden úgy fogalmazhatunk - s ezzel egyúttal értékelünk is -, hogy ismerünk „érett és „éretlen” tartást. Ezzel azonos módon álomalakjainkkal és álomhelyzeteinkkel is bánhatunk „éretten” és „éretlenül”. Ne ijessze el Önöket ez a különbségtevés: csak arra a minőségi különbségre akarunk rávilágítani, amelynek különösen az „önmegismerési álmokban” van jelentősége. Tudomásunk szerint nincsen olyan tudatos álmodó, aki álomtartalmaival mindig is kizárólag érett módon bánik. Még a haladó tudatos álmodónak is gyakran szüksége van arra, hogy az örömelv kedvéért „éretlenül” bánjék álomélményével. Ehelyütt talán beszélhetnénk „álommunkáról” és „álomvakációról” is. AZ ÁLOMADOTTSÁGOK ÉRETLEN KEZELÉSE Mint már említettük, minden tudatos álmodó álmában ismételten felmerül az elragadó, gyönyörteli repüléses élmény. Nem is olyan nagyon csodálatos, hogy ilyen gyakori a repüléses álom, hiszen bármilyen különbözőek is vagyunk, mindnyájan alá vagyunk vetve a nehézségi erő törvényének - senki sem tudja magát saját erejéből hosszabb időre eloldani a Földtől. Ugyanakkor mindenkinek voltak már olyan pillanatok az életében, amikor lelki vagy testi kimerültség okán annyira szenvedett saját súlyától, vagy valamilyen más nyomasztó tehertől, hogy legszívesebben tovalibbent volna, mint egy madár. Így a legtöbb tudatos álom repüléses álom - s a repülés - általános vélekedés szerint - a legszebb álomélmény. Számos más példánk is van az álomalakokkal és álomhelyzetekkel való „éretlen”, ám lelkileg annál kielégítőbb bánásmódra, mint azt a következő álmok igazolni is fogják. Persze lehetetlen itt most a lehetőségek teljes spektrumát bemutatni. Ahhoz az emberek túlságosan is különböznek egymástól, s egészen bizonyos, hogy Önök is egész más változatokat is át fognak élni. Egy asszony két álomról számol be, amelyek kb. két héttel követték egymást: „Akkor jöttem rá, hogy álmodom, amikor éppen egy nagy, fekete kutya elől menekültem. Épp megpróbáltam átmászni egy keltésen. A

bal kezem merev volt, nem tudtam igazán használni. Csak jobb kézzel pedig nem ment. Akkor a SENOI-koncepcióra gondoltam (lásd 19. o.) és szembeszálltam a kutyával. Egyszerűen agyonütöttem. Nagyon meglepett az a szörnyűséges üvöltés, amit az állat kiadott magából. Ez a hang valahogy egy emberi és egy állati üvöltés keveréke volt. Nagyon meglepődtem, de nem ijedtem meg. Felébredtem, és biztos voltam benne, hogy hibát követtem el. Az állat „underdognak” mutatkozott meg előttem. Leütöttem egy underdogot, s ez nagyon kellemetlen volt.” „Egy falnak támaszkodtam - félig fal, félig ember volt - s kb. 10 m- re tőlem egy férfialak állt, aki nyílvesszőket hajigált felém. Miután a szenoi-koncepciót akartam felhasználni, megkértem az álomalakot, hogy jöjjön közelebb. Le akartam győzni. A férfi azonban azt mondta: „Nem vagyok teljesen hülye!” Ekkor tudtam, hogy a férfinak valahogy ahhoz a kutyához köze van, amelyet korábbi álmomban agyonütöttem. Az a kutya volt, csak álcázta magát. Tanult az előző álomból, tapasztalatot merített belőle…” Az álmodó éretlen magatartása a következő álomban is útját állja a gyümölcsöző szembesülésnek: „Aznap megsértettem a bátyámat. Emiatt lelkifurdalással aludtam el. Álmomban egy parkon sétálok keresztül. Egy oszlopon egy kis rézusmajmot fedezek fel. A majom megpróbálja az ott sétálókat leköpni. Odamegyek hozzá, és azt mondom neki: „A majmok nem is tudnak köpködni!” „Gondolod?” - válaszolja, és az arcomba köp. Erről rájövök, hogy álmodom. Megfogom a majmot a farkánál, és kb. 20 m-re elhajítom a mezőn. De az, mint egy „mérgezett majom” visszajön hozzám és beleharap a kezembe, majd azt mondja: „Ezt még megbánod!” Ekkor felébredek (téves ébredés). A kezem fáj és vérzik. Ahogy visszagondolok a majom szavaira, valami rettentően kellemetlen érzés kerít hatalmába. Ez az érzés azután mégiscsak átcsap örömbe: hiszen azzal, hogy vérző kezemet az álomból a valóságba magammal vittem, felfedeztem valamit, ami megdöntheti teljes eddigi világképemet. Csak amikor a helyzetet még egyszer pontosabban felülvizsgálom, kerekedik felül kritikairealista világképem, s ismerem föl, hogy még mindig álmodom. Ebben a pillanatban belép bátyám az ajtón és szomorúan néz rám. Először beszélni akarok vele, de aztán megpróbálom magam kivonni a helyzetből, fejest-ugrom az ablakból, és el akarok repülni. Hallom, hogy bátyám utánam kiált: „De hiszen öt méter magasan vagyunk!”

Ebben a pillanatban lezuhanok. Még megpróbálok a lábaimra érkezni, mégis nagyon fáj. Ekkor felébredek. A fájdalom elmúlik. Ez volt repülés közben az első zuhanás, amit átéltem, holott előzőleg már több száz repüléses álmom volt zuhanás nélkül.” Mindhárom itt leírt tudatos álom közös vonása, hogy az álmodó „éretlensége” megakadályozta, hogy az álmodó észlelje az önismeret és a problémamegoldás nyilvánvalóan kínálkozó lehetőségeit. A kutyás álom álmodója nem kérdezte meg, mit akar tóle a kutya, vagy ki ő tulajdonképpen; a másik álmodó nem kérdezett rá a leköpés szimbolikájára, vagy arra, hogyan békülhetne ki bátyjával. Ez utóbbi álompéldának mégis megvolt legalább az az előnye, üzenete legalábbis utólag világos volt: Aki nem áll ellent nagyzási mániájának (a feje tetejére állítja a világképét), nem tesz semmit társadalomellenes hatalmi fantáziáival szemben (a védtelen majmot farkánál fogva elhajítja, s egy szituációból, amelynek kellemetlenségéért maga is felelős, egyszerűen kiugrik, annak a magatartása zuhanáshoz vezet. Az álombeszámolóban az álmodó ezen kívül a majmot hol ő-ként (er), hol ami-ként (es) kezeli, ennek mélyen fekvő szimbolikáját bár tudattalanul, de neki is érzékelnie kellett. (A szerző itt a német nyelv „er” és „es” szavainak lélekelemző használatára gondol.) (A ford.) A következő példákban is éretlenül kezelik az álmodók álomvilágukat, de ezekben az álmokban az eddigiekkel ellentétben vagy egyáltalán nincsen, vagy ha van, akkor csak nagyon homályos esély van az önmegismerésre. Ezekben tehát nem adott lehetőségek elkótyavetyéléséről, hanem elejétől kezdve örömteli kielégülést okozó álomhelyzetekről vagy egyszerűen csak idegcsiklandozó izgalmakról lesz szó. „Ma reggel, amikor ismét elaludtam, emberekkel teli közlekedő kiskocsikat láttam, és arra gondoltam, ha én lennék az egyik bennülő, lehet, hogy fel tudnék emelkedni és el tudnék repülni az autóval. S mert emlékezem, hogy ébren olyan régóta vágyakozom rá, hogy álmomban repüljek. Nagyon sajnáltam, hogy nem ülök benn az egyik autóban, hanem csak az út szélén állok. Vigasztalásul teljesen átadtam magam (mind a szememmel, mind az érzéseimmel) a robogó autók mozgásának, s hirtelen magam lettem a mozgás. Fölemelkedtem, vízszintesen ráfeküdtem a levegőre, s örömmel láttam, hogy az autók fölött repülök és pont olyan a sebességem, mint az övék. Azután teljes egészében arra az érzésre koncentráltam, milyen érzés is

végre repülni, s őrületes örömöt éreztem, ugyanis egyszerre éreztem a testem minden idegszálát, s ugyanakkor súlytalan voltam. Az örömtől teljes extázisba estem, és elhatároztam, hogy még gyorsabban fogok repülni, hogy már csak ebből az érzésből, ebből a repülésből álljak. Egyre gyorsabban repültem, egyenesen szeltem a levegőt, vízszintesen feküdtem kiterjesztett karokkal, egyetlen mozdulat nélkül, s ahogy a levegő elfütyült a fülem mellett, annyira boldog voltam, hogy az álom egyszerűen elkezdett feloldódni...” Egy fiatalember itt következő álma is azt tanúsítja, hogy az a célja; álmában lehetőleg mennél gyönyörtelibb helyzeteket éljen át: „Azt álmodom, hogy egy bizonyos tantra-pozícióban orálisan elégítem ki magam, s erről rájövök, hogy minden bizonnyal álmodom, hiszen amúgy ehhez nem lennék elég hajlékony. Észlelésem azonnal eltolódik, s bár még mindig az az érzésem, hogy péniszemet a szám zárja körül, ugyanakkor érzem, hogy fogaim összezárultak, s nyelvemmel a fogsoromat tapogatom. Sajnos erre túlságosan rákoncentrálok, s ezért felébredek. Miután ismerem az ilyen látszatébredést, felkelek, s elindulok nőt keresni. Rögtön meg is jelenik egy, - én azonban ismét felébredek, és az ágyba fekszem, egy barátom pedig melegítő tasakot helyez a lábam alá. Ezt ebben a pillanatban olyan megható gondoskodásnak érzem, hogy nem ismerem fel, hogy nincs is ilyen barátom, és a melegítő tasak amúgy is hülyeség. Később valamikor azután tényleg felébredek.” Az is gyakran megtörténik, hogy a tudatos álmodó arra használja álombeli képességeit, hogy veszélyes, izgalmas dolgokat éljen át: „Egy bányatóban fürdöm sok más emberrel együtt. Sétálok az őrülten meredek part mentén. Olyan meredek a part, hogy be sem lehet menni a vízbe, mert sehol nincs már sekély rész. Ekkor az az ötletem támad, hogy átsétálok a vízen, ahogyan azt Jézus tette! Ez aztán egy jó kis geg, az emberek csodálkozni fognak! Elindulok, de a vádlim belemerül a vízbe. Ez így számomra nem kielégítő, el akarok repülni. Valami azonban fogva tart a vízben, s mintha nem is akarna elengedni. Mivel azonban én feltétlenül repülni akarok, a víz felszíne erőlködésem nyomán elkezd megváltozni. Hét-nyolc méter magas hullámok keletkeznek, s az egész bányató - anélkül, hogy a bányató karakterét elveszítené - olyan lesz, mint egy óriási hullámfürdő. Azt

gondolom: „Ez sem rossz” és elkezdem gyakorolni a hullámlovaglást. Isteni klassz érzés egy bányatóban, ideális hullámok mellett saját testünkkel hullámlovagolni. Igazán maga a csúcs! Egy idő multán aztán elég az isteni élvezetekből is, tehát a part felé igyekszem. Úgy fékezek, hogy teljes testtel 180°-kal elfordulok s a hosszanti és kereszt-tengelyváltással lefékezem az őrjítő tempót, majd lábam tolóerejét kihasználva villámgyorsan és biztonsággal landolok a parton. Ahogy a partra érkezem, egy bokor mögött egy szakadékot fedezek fel. A szakadékban két állat küzd egymással - az egyik egy juhászkutya a másik egy normálisnál nagyobb vadmacska, amelyik persze fölényben van a „kutyával” szemben. Be akarok avatkozni a küzdelembe, közvetlenül a két állat fölött vagyok, s arra gondolok: „Hohó, itt valami készül. Ha csak egyszer is megharapnak, mi lesz?” S megfogom a nagy vadmacskát a nyakánál, de az egyáltalán nem törődik velem. Akkor megragadom hátulról a nyakánál és megszorítom. A macska megfordul, s meg akar harapni, de sikerül betömnöm a jobb kezemet a pofájába. Arra gondolok: „Ha komollyá válik a küzdelem, azt mondom egyszerűen: Te úgyis csak álomállat vagy, így nem tudsz megsebezni.” Mialatt ezt gondolom, azzal a kezemmel, amelyik előzőleg az állat nyakán volt, megragadom a torkát, s mélyen a szemébe nézek. A harapás okozta fájdalom azonnal alábbhagy, s érzem, ahogyan a kezem lágyan behatol az állatba, mintha egy bábállatba bujtatnám be. Az állat tekintete homályosabbá, majdnem élettelenné válik és hirtelen az az érzésem: már nem is él. Ekkor a kép elkezd feloldódni… Felébredek, de közvetlenül ezután ismét elalszom.” Az érintettet, egy fiatal pszichológia hallgatót az hozta ki az álomból, hogy bár nem szándékosan, de fixálta a tekintetét (az állat szemébe nézett). Mint pszichológushallgató, s mint kísérleti személy elhatározta, hogy tudatos álmaiban bizonyos kutatási feladatokat fog megvalósítani. A következő példa azt mutatja be, hogy hiábavaló a tiszteletre méltó szándék, hogy a tudatos álomról való tudásunkat gyarapítsuk, ha egyszer elnyomja az erős „szex, krimi és akció” utáni vágy: „Egy dombon sétálok, amely alatt utca vezet el.” „Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljam a mozgó objektum rögzítési problémáját.” Ezután pedig arra gondolok: „Most jöjjön egy autó az utcán!” És

máris megjelenik egy autó. Fixálom, de nem történik semmi, és az autó eltűnik a távolban. Arra gondolok, „ez túlságosan rövid volt ahhoz, hogy bármit is meg tudjak figyelni. Jöjjön egy kerékpáros” S már ott is pedálozik előttem a kerékpáros, de sajnos ugyanolyan gyorsan, mint az autó. „Ez így nem megy” - gondolom, s továbbmegyek, abban a reményben, hogy valami jobbat találok. Egyszerre egy nagy, üres parkolóhoz érek, s arra gondolok: „Ez ideális! Már csak egy autó hiányzik, amelyik köröz körülöttem.” Már meg is érkezik egy Ford Transit a parkolóba, és előkészületeket tesz a körözéshez. Valahogyan ez sem sikerül, a kocsi cikk-cakk-ban kanyarog, megáll, kiszáll belőle egy szőke férfi, olyan mint Marion Brandó, bemegy a bokorba, és vizel. Odamegyek, mire így szól hozzám: „Na, gyerek, keféljünk egyet!” Én - szemmel láthatóan megrökönyödve -ránézek a fickóra, méregetem, és fontolóra veszem a dolgot: „Miért is ne? Talán… tulajdonképpen… áh, nem! Különben is inkább autózzon itt körbe!” Erre végre elmegy, s én meglehetősen hosszú ideig fixálom menés közben. Amikor még négy-öt másodperc múlva sem történik semmi, azon kezdek gondolkodni, hogy minek is kellene törtenni? de gondolataimtól nem leszek okosabb, így elhatározom, hogy hoszszú ideig fogom fixálni. Ettől vagy eltűnik, vagy nem. A pasas azonban - kihasználva az időt, amíg gondolkodtam - felmászott egy fára. Odamegyek, s úgy beszélek hozzá, mint egy beteg lóhoz. Meg kell, hogy értse, egyszerűen tudni akarom, hogy is van ez a dolog a fixálással. Ő azonban némán ül a fán, mintha meg lenne sértődve, így vacakolunk egy darabig, amikor magam mögött észreveszek egy csoport férfit; riporterek, akiket egy újságírónő vezet. A nő sovány, intellektuális, lapos mellű típus (ez általában nem fontos, itt azonban jelentősége van, álmom hátralévő része megértése szempontjából), elvileg nekem ez a típus nem ellenszenves. Mindenesetre ezek ott körbe ugrálnak, az újságírónő kivesz a zsebéből egy jegyzetfüzetet, és hangosan közli, hogy mit akar jegyzetelni bele. „Ott ül egy őrült a fán.” Ezután hozzám fordul: „És Ön? Kihez van szerencsénk?” Szélsebesen jár az agyam: „Itt most pimasznak kell lenni! Ez tuti!” tehát igen határozottan, lassan és felemelt mutatóujjal válaszolok: „Pszichológus vagyok!” Ő így felel: „Haha, ez egy pszichológus?” és hátára fekszik, s nevet, míg a riporterek szintén ott állnak és pofákat vágnak. Ellenállhatatlan ingerem támad, hogy egy kicsit betegyek neki, ezért elkezdem a stílusát karikírozni, és így szólok: „Haha” és itt a mellére mutatok „és ez egy nő?” Ez bejött, a nő sértetten a hátára fekszik, s most a férfiak kezdenek nevetgélni. „Ez aztán ült” gon-

dolom még, amikor a nő, bizonytalanságát palástolandó szintén nevetgélni kezd. Éppen erre vártam, s azt mondom neki: „Olyan dilis vagy, hogy…” Ezután az álmodó egészen álma végéig kiadta a nő iránt érzett dühét. Az ilyen álmokban, amelyek közvetlenül az örömelv szolgálatában állnak, elég természetes, hogy meglehetősen gyakran bizonyos szerepük van a szexuális tartalmaknak. Ezt mutatja a következő rövid példa is: „Egy portán vagyok. Egy üvegezett helyiségben, valamilyen iroda vagy talán recepció lehet, balra tőlem egy szép nőt látok. Odajön az ajtóhoz, betessékel és megkérdi, mit akarok. Meghív egy csésze kávéra. Hirtelen összeölelkezve fekszünk… Meglehetősen realisztikusan közösülök vele, ezt azonban megszakítom, mert tartok a polluciótól… (akaratlan magömlés alvás közben – a szerk.)” Utolsó ilyen jellegű álompéldánk nem is tekinthető már olyan „éretlennek”, hiszen az álmodó képes arra, hogy valami igazán jót éljen át és eltekintsen az életét pillanatnyilag uraló teljesítménydrukktól, illetve az ezzel kapcsolatos partnerproblémáitól: „Egy nagy teremben vagyok, valamilyen kellemetlen helyzetben. A falakon állatok vannak, amelyektől kifejezetten undorodom. Férgek, és nagy rózsaszín állatok, amelyek úgy néznek ki, mint valamilyen óriási szöcskék. Valahogy az egész túlságosan természetellenesnek tűnik, ezért ellenőrzöm tudatállapotomat… Miután biztos vagyok abban, hogy álmodom, elkezdek gondolkodni, hogy mit tegyek? Ezekkel a kellemetlen állatokkal semmit sem tudok kezdeni, mert bár nem undorodom tőlük annyira, mint előbb, de eszembe se jut, hogy velük beszélgessek. Körülnézek, s az oszlopok előtt egy fa lat fedezek fel. Olyan, mint egy görög stílusú épület frontális fala. Elhatározom, hogy közelebb megyek, s a jobb oldalon ugyanakkor egy fajta kirakatot fedezek fel, amelyben gyönyörű fehérneműk vannak, de babaméretűek. Még közelebb megyek. Szeretnék felvenni közülük valamit. Akkor látom, hogy hátul van egy ajtó, de nincs rajta kilincs. Eszembe jut, hogy Tholey azt mondta: Tudatos álmainkban találkozhatunk azzal, akivel szeretnénk, csak el kell képzelnünk, hogy a mellettünk lévő teremben van. Elhatároztam, hogy az ajtó mögötti teremben találkozom D.-vel, és kinyitom az ajtót a fejemmel, mint egy macska. Az ajtó kinyílik, és én besurranok. Közben

észreveszem, hogy elveszítem a ruhadarabjaimat. Biztos vagyok benne, hogy - amint az előbb kívántam - már csak azok a szépséges alsóneműk vannak rajtam. A terem azonban, ahová érek, üres. Csak a földön fekszik valami, amiről nem tudom megállapítani, micsoda. Csalódott vagyok, hogy D. nincsen ott. Továbbmegyek, s egy másik terembe érek, amelyben egy férfit látok. Fel is ismerem benne D.-t, bár meg kell állapítanom, hogy nem nagyon hasonlít hozzá. Fontolóra veszem, hogy beszéljek-e vele a köztünk lévő problémáról. (Valójában kapcsolatunkat megszakítottuk, s több mint egy hete nem érintkezünk.) Arra gondolok, hogy magáról úgysem tud semmit mesélni, legfeljebb rólam, hiszen ő az én álmom alakja és nem a valóságos D. Így nem kérdezek semmit, hanem szerelmeskedem vele, majd felébredek.” Teljesen az Önök pillanatnyi lelki állapota fogja eldönteni, hogy ezeket az utóbbi álombeszámolókat óva intő, vagy éppen tapasztalásra felszólító példáknak tekintik-e. Ezekben az álmokban az volt a közös, hogy az álmodók „éretlenül” bántak álomélményeikkel, s bár így örömteli élményekhez jutottak, de az önismeret terén nemigen haladtak előre. Ennek ellenére az utóbbi álom alanyának „éretlen” eljárása bizonyos módon „érettnek” is nevezhető. Megmutatja ugyanis, hogy az álmodó - legalábbis álmában - képes arra, hogy nagystílűén eltekintsen a mindennapok kisszerű akadályaitól, lemondjon egy, feltehetőleg nem túl gyümölcsöző vitáról. A következő fejezetből pedig az fog kiderülni, hogy mit is értünk az álomalakokkal való „érett” bánásmód alatt. BARÁT VAGY ELLENSÉG? Itt-ott már utaltunk arra, hogyan is kellene úgy találkoznunk álomalakjainkkal, hogy álmainkból olyan ismeretekhez juthassunk, amelyeket valós életünkben is kamatoztatni tudunk. Nem számít, hogy tudatos álmunk során barátságos vagy fenyegető álomalakokkal, álomeseményekkel találkozunk-e. A fontos csak az, hogy megpróbáljunk megütközni, szembesülni, beszélgetésbe elegyedni, szóval: hogy érintkezésbe lépjünk velük. Az itt következő ábra, melynek címe „Hogyan bánjunk a barátságos álomalakokkal?”, azokat a kérdéseket tekinti át, amelyek feltéte-

le mindeddig gyümölcsözőnek bizonyult, továbbá tájékoztatást nyújt a kapcsolattartás szempontjából kedvező magatartási minták felől. Mindig keressük a társalgás lehetőségét álomalakjainkkal, akkor is, ha eleinte elutasítók vagy közönyösnek mutatkoznak. A következő kérdések különösen szerencsés beugrónak bizonyultak a gyümölcsöző eszmecseréhez: „Ki vagy te?” „Mit akarsz”? „Tudnál-e segíteni nekem?” Ne fejezzük be idő előtt a beszélgetést, csak akkor, ha már a teljes „tényállás” valójában világos előttünk. Az egy éjszaka során megélhető tudatos álmok gyakoriságát azáltal is növelhetjük, ha álomalakjainkkal megállapodunk abban, hogy a következő álmokban is találkozunk. Egyébként a fenti kérdéseket nemcsak álomalakjainknak tehetjük fel, de az álmainkban előforduló dolgoknak és helyzeteknek is, mint azt az 61-62. o.-on a tengerparton álló házról olvasható álom mutatja. A barátságos vagy közömbös álomalakok rendszerint nem okoznak problémát. Nem így az ellenséges álomalakok! Itt az értelmezési lehetőségek tág tere nyílik. Ezek az alakok nem tekinthetők mindig „topdogoknak” vagy az elfojtott rossz lelkiismeret megszemélyesítésének (perszonifikációjának), mint az utóbbi fejezet néhány példája esetében. Bár kiindulhatunk abból, hogy a legtöbb álomalak saját személyiségünk egyes részeinek megszemélyesítése (ösztönök, igények, célok, lelkiismereti követelmények), de az ellenséges álomalakból felénk irányuló fenyegetésben nemcsak belső pszichés konfliktus, hanem valamilyen személytelen konfliktus is megnyilvánulhat. (Ezzel mindenekelőtt akkor számolhatunk, ha az álomalak reális életünkből jelenít meg valakit, de ez alól a szabály alól is vannak kivételek.) Ha az ellenséges álomalakokkal (legyenek azok állati-, mitologikus-, archetipikus-, vagy emberi alakok) megfelelő módon, azaz „éretten” bánunk, tényleg megoldhatjuk konfliktusainkat, tényleg enyhíthetjük, sőt, meg is szüntethetjük mind áloméletünk, mind valóságos életünk kellemetlen tüneteit.

Cselekvési séma barátságos álomalakokkal

Ha az ellenséges álomalak belső pszichés ellentétet személyesít meg (mint pl. a gyermekvágy és karriervágy közötti ellentét), az ellentét megoldásához akkor járulunk a leginkább hozzá, ha megegyezünk az érintett álomalakkal, vagy legalábbis megfosztjuk fenyegető vonásaitól. Az ellentét megoldása során az első lépés mindig az, hogy keressük a megütközést az ellenséges álomalakkal, semmiképpen ne meneküljünk el előle. A következő lépés arra irányul, hogy a szembesülés lehetőleg nyílt megbeszélés során történjék, miközben megbékélésre törekszünk. Ez nyilvánvalóan különbözik mind a szenoik gyakorlatától, mind a „katatim kép-átélő módszer” elveitől. A „katatim-képátélő módszer” olyan terápiás módszer, amelyben a páciens nyugalmi állapotban csukott szemmel fekszik, s a terapeuta azt kéri tőle, hogy azokból az elvont, véletlen formákból, amelyek a csukott szemhéjon és a recehártyán keletkeznek, olyan valóságban is elképzelhető alakokat, tájakat, történeteket formáljon, amelyek mintegy önálló életre kelnek. A katatim-képátélő módszer alkalmazása esetén azonban sem nem alszunk, sem nem álmodunk. Tapasztalataink szerint a szembesülés olyan primitív, vagy mondjuk inkább: archaikus módjai, mint a testi támadás, a köpködés, az ordítozás, a szidalmazás, de akár az átverés, vagy a hízelgés is eredménytelennek bizonyultak. Kísérleteink azt mutatják, hogy az eredetileg támadó álomalakok is hajlandók a szembesülés „érettebb” formáira, ha álom-énünk nem veti bele magát valamilyen primitív magatartás módba. A HETEDIK ASPEKTUS Az általunk ismert álomélmények közül az egyik legizgalmasabb az álom-én és az álom-te (azaz az álom-alakok) párbeszéde. Ez a tudatos álmodás leghatékonyabb terápiás eszköze - főként azért, mert ehhez az értelem világosságára van szükségünk, azaz a hetedik aspektusra, amelynek tartalmát tovább nem is akarjuk elhallgatni Önök előtt: ez pedig az álom jelképes jelentésének megértése. Méghozzá az álmodás során. Ez a tudattalanhoz vezető valódi „királyi út”. Ha már álmunkban tudatában vagyunk az ellentét, az álomalak vagy az álomkörnyezet jelképes jelentésének, álomalakjainkat sokkal célzottabb kérdésekkel késztethetjük együttműködésre. Mindenesetre gyakran még erőszakos álomalakok esetében is elegendő, ha egysze-

rűen megkérdezzük, hogy: „Ki vagy te?” - s az álomalak, miközben feladja agresszív szándékait, felismerhetővé válik. Az is lehetséges, hogy eközben megváltozik a külseje is. Számolnunk kell például azzal, hogy esetleg valamely - számunkra fontos - vonatkozású személlyé változik át. Ha álomalakjainkkal élőszóban szembesülünk (s ez feltétlenül előnyösebb a fizikai küzdelemnél), álom-énünk érzelmi élete kétségtelenül nem olyan heves, mint a fizikai küzdelem esetén, ám annál differenciáltabb. Azért sokkal alkalmasabb az ellentétek megoldására a szóbeli szembesülés, mert célunk úgyis az, hogy megegyezésre jussunk az álomalakkal. A megegyezésnek különböző következményei lehetnek. Az egyik ilyen következmény lehet az, ha a leválasztott vagy elfojtott alapigényeket újra besoroljuk személyiségünkbe; ezt nevezzük befogadásnak. Álljon erre itt egy példa: Mivel éveken keresztül rendkívüli teljesítményt vártam el magamtól, egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy szabadságra, vakációra kellene mennem, lustálkodnom kellene. Ha ezt végre beismerem, igényemet „befogadtam” személyiségembe. Az álomalakokkal történő lehetséges megegyezés másik következménye, ha a bensővé tett vonatkozási személyhez összszemélyiségünkkel alkalmazkodunk, ezt nevezzük a megalkuvás átalakulásának. Nézzünk erre is egy példát: Egy olyan személy, aki pl. apja túlzó teljesítményekre sarkalló követelményeit, mint „megalkuvást” magában hordozza, tehát az ő irányában támasztott apai igényeket bensővé tette, azaz sajátjának tekinti, végre eléri, hogy benső követelményeit rossz lelkiismeret nélkül hozzáigazítsa saját képességeihez, annak sikerült „megalkuvását átalakítani”. Egész egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy az álomalakkal történő kiegyezés igényeink és céljaink lelki igényeinkhez való lehetséges igazodása vagy éppen ellentéte. Az álomalakokkal való ismétlődő megegyezés végső soron ahhoz vezet, hogy az álmodó személyiségének megszemélyesített részei nem egymás ellen, hanem együtt fognak működni. Így az álmodó éber, reális életében is egyre igazságosabban fogja megítélni az élet által felvetett tárgyi, társadalmi és érzelmi követelményeket.

Cselekvési séma. Hogyan bánjunk az ellenséges álomalakokkal?

Olykor-olykor előfordul, hogy a tudatos álmodó olyan ellenséges álomalakkal ütközik meg, akivel - minden szívélyessége ellenére lehetetlenség egyezségre jutni. Az ilyen csökönyös példányok többnyire saját személyiségünkön belüli olyan idegen testeket képviselnek, amilyenek például az introjekciók, a kapcsolódások, vagy akár a túlzott lelkiismeretesség. Ezektől vagy meg kell szabadulnunk, vagy egyszerűen megfelelő távolságot kell tartanunk tőlük, de ha tolakodók és nem hallgatnak ránk, fel kell vennünk velük a küzdelmet, s le kell győznünk őket. Minden esetben ártalmatlanná kell tennünk őket. Azért, hogy az olvasónak ezt a könnyűnek nem mondható feladatot megkönnyítsük, a 95.o.-on összeállítottunk egy cselekvési sémát, amely azokat az elveket mutatja be, amelyeket tapasztalataink szerint az ellenséges álomalakokkal való találkozáskor alkalmazni kell. Ezek azonban elvek, s nem merev utasítások - bár a táblázatból ez nem derül ki. Általános irányvonalak, amelyeket az ilyen jellegű összeütközéseknél szem előtt kell tartani, s olyan megfogalmazásban, ahogyan eddig beválni látszottak. A valót, egyedi esetben úgyis mindig maga a tudatos álmodó tudja a legjobban, hogyan kell viselkednie - különösen akkor, ha már van e téren bizonyos tapasztalata. Ellenséges vagy fenyegető álomalakokkal való találkozás esetén a legcélravezetőbbnek a következő eljárások bizonyultak: 1. Megütközés Sose meneküljön el a fenyegetőnek tűnő álomalak elől! Szálljon szembe vele! Nézzen a szemébe! (De ne sokáig - ha fixálja a tekintetét, felébred!) 2. Szólítsuk meg barátságosan! Először próbálja meg az ellenséges álomalakokat is úgy kezelni, mintha barátságosak volnának (lásd 92. o.-on.) Szólítsa meg! Először a következő kérdéseket tegye fel: „Ki vagy te?” „Ki vagyok én?” „Mit akarsz?” „Meg tudnánk egyezni?” 3. Vitatkozzunk! Ha nyilvánvaló, hogy nem lehet közvetlenül megegyezni, próbáljon meg nyílt és tárgyszerű beszélgetést kezdeményezni, s békésen rendezni az ellentétet. Ügyeljen arra, hogy ne utasítsa el az igazságosnak tűnő szemrehányásokat. Az olyan alantas szemrehányásokat azonban, mint a fenyegetés, vagy a szidalmazás, határozottan utasítsa vissza!

4. Tartsuk meg a kellő távolságot! Ha a párbeszéd nem nyújt módot a megegyezésre, nyilvánvalóan különüljön el az álomalaktól, bizonyos körülmények között térben is. Maradjon a baloldalon! 5. A küzdelem Ha az álomalakkal lehetetlen tárgyalni, sőt támadásba lendül, semmiképpen ne hátráljon meg! Mutassa meg neki, hogy felkészült a védekezésre, tartásával, nyílt tekintetével adja ezt tudomására. Ha még mindig nem adja alább, küzdjön meg vele! Bátorság! - Önt nem érheti semmi baj. Ellenkezőleg. 6. Tegyük ártalmatlanná! Feltétlenül próbáljon meg egészen addig küzdeni, amíg álomellenfelét megöli, elűzi, vagy annyira legyengíti, hogy az nem tud önnek ártani többé. Vagy addig, amíg mégis lehetőség nyílik a megegyezésre. 7. A megegyezés A megütközés összes formája azt a célt szolgálja, hogy valamilyen formában megegyezhessünk. Először próbáljon meg jóindulattal megegyezésre jutni! Ha ez lehetetlen, ne riadjon vissza sem a vitától, sem a fizikai küzdelemtől! Attól függően, hogy a szóbeli érintkezés lehetséges-e, a megegyezés lehet egyezség jellegű, de lehet megbékélés is, amelyet barátságos gesztusok támaszthatnak alá. 8. Hagyjuk, hogy segítsenek rajtunk! Ha egy álomalakkal kiegyezett, kérdezze meg először csak úgy általánosságban, hogy tudna-e segíteni Önnek. Ezután előjöhet álomvagy éber élete azon valódi eseményeivel is, amelyekben az álomalak segítségét igénybe kívánja venni. Eddigi vizsgálataink azt mutatják, hogy bár nem mindig juthatunk egyezségre s még ritkábban nyújtanak konkrét segítséget azok az álomalakok, akik előzőleg fenyegetőek voltak, mégis, ha „érett” módon kezeljük őket, fenyegető jellemzőiket hamarosan elveszítik. Ha álombeli magatartásunk fokozottan érettnek nevezhető, gyakran olyan barátságos álomalakok merülnek fel, akik spontán kínálják fel segítségüket, tanácsaikat. Mondhatnánk, amilyen az adj'isten, olyan a fogadj'isten. Fontos, s ezért még egyszer felhívjuk a figyelmet arra, hogy a tudatos álmodónak az álomalakkal való szembesülés során a legpontosabban különbséget kell tenni az álom-énje irányában felmerülő jogos és jogtalan igények között. A parancsolóan fenyegető álomala-

kok lehet, hogy olyan - a személyiségen belüli idegen testnek tekinthető - jogosulatlan bántó hangok, amelyektől el kell különülnünk, de természetesen előfordulhat, hogy jogosan jelentkező lelkiismeretünk jogosan jelentkező hangjairól van szó, amelyekre feltétlenül hallgatnunk kell. HOGYAN ÉRJÜK EL ÉS HOGYAN TARTSUK FENN A TUDATOS ÁLMOT ? Aki eddig elolvasta ezt a könyvet, többet tud a tudatos álomról, mint a legtöbb pszichológus. Azaz, majdnem mindent. Néhány technikát nem ismernek még, amelyekkel elérhető a tudatos álom. Az egyik általánosan használatos technikát, amelyet elméleti technikának nevezünk, a tanulási technikával együtt - mintegy mellesleg - már elsajátították. Az elméleti technika lényege a tudatállapot kritikus ellenőrzése. Ez a tudatos álom elérését szolgálja, s röviden KLGtechnikának nevezzük. A következőkben a tudatos álom fenntartására szolgáló technikákat fogják megismerni, amelyeket KLB-technikáknak hívunk. Ezek olyan technikák tehát, amelyek segítségével a tudatos álmodó megőrzi tudatállapota világosságát az elalvás során, éber valóságából mintegy közvetlenül magával viszi azt áloméletébe. Igaz, hogy kezdetben a tudatos álom megőrzésére irányuló technikák sok gyakorlást igényelnek, meghatározó előnyük azonban a KLG-technikával szemben, hogy segítségükkel bármikor, az általunk választott időpontban képesek leszünk a tudatos álomra, így azok gyakorisága jelentősen növelhető. Bizonyára emlékeznek még a „téves ébredés” élményére. Ezzel azonos módon a KLB-technikák alkalmazása esetén a „téves ébrenlét” akadályozhat meg bennünket a tudatos álom állapotának elérésében. Megtörténhet például, hogy bármilyen oknál fogva nem tudunk elaludni, ezért aztán egy idő múlva felkelünk. Csak később amikor már valóban felébredtünk - állapítjuk meg, hogy mindezt csak álmodtuk… A KLB-technikák legeredményesebben a könnyű délutáni alvás esetén alkalmazhatók, ha közben egyszer rövid időre felébredünk. A kora reggeli órákban is eredménnyel kecsegtetnek, ha hosszabb éjszakai álmunkból ébredünk vagy, ha már egy rövidebb időt ébren töltöttünk. Különböző KLB-technikákat különböztetünk meg aszerint, hogy ilyenkor, elalváskor figyelmünket valamilyen képre, saját testünkre, vagy csak saját gondolkodó énünkre irányítjuk-e.

A KÉPTECHNIKA A képtechnika alkalmazása esetén az elalváskori figyelem kizárólag az optikai adottságokra, az ún. hipnagóg képekre irányul. A hipnagóg képek tünékeny természetű optikai jelenségek, olyanok, amilyeneket, pl. röviddel elalvás előtt csukott szemhéjunkon figyelhetünk meg; pl. egy felvillanás vagy hópehelyszerű struktúrák, amelyekből - ahogy az elalvás folyamata mélyül - természet közeli jelenségeket vélünk kiolvasni, bár ekkor is ugyanolyan tünékeny természetűek, mint az elalvás kezdetén. Bizonyos gyakorlatra van szükségünk ahhoz, hogy ezeket a képeket tudatosan követni tudjuk. Annak ellenére, hogy ezeknek a képeknek az egyéni átélése meglehetősen különböző, a folyamatról általánosságban a következőket állapíthatjuk meg: Először villanásokat, és sebesen változó formájú mértani szerkezeteket látunk. Ezt tárgyak és arcok képei követik, amelyekből teljes életképek állnak elő. Ezek eleinte csak röviden tűnnek fel, később azonban stabilizálódnak. Ha az álmodónak sikerül tudata tisztaságát ezeknek az életképeknek a megjelenéséig megőrizni, a következő kérdés az, hogyan tudna maga is bekerülni ezekbe az életképekbe. Az erre vonatkozó kísérletek azt tanúsítják, hogy hibás dolog aktívan beavatkozni ezekbe a képekbe. Ezek a tulajdonképpen előálombéli életképek túlságosan is ingatagok ahhoz, hogy bármilyen kemény beavatkozást elviseljenek. Ha ezt megpróbálnánk, egyszerűen feloldódnának. Nyilvánvaló, hogy ebben az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén lévő állapotban az érzékszervi és a testérzékelés még erősen függ a külső ingerektől: (ezek alatt itt környezetünk olyan információit értjük, amelyek az elalvás helyét, idejét, a test állapotát illetően orientálnak bennünket). Így test-énünk még nem képes kizárólag az optikusán észlelt adottságokhoz igazodni, mint álmunkban álomtest-énünk. Ezért például lehetetlen aktívan átmenni egy ilyen hipnagóg hópehelyfüggönyön. Ha ezt megpróbálnánk, a kép szétesne, s újra azon fáradozhatnánk, hogy egy életképet állítsunk össze látómezőnkön. Ahelyett tehát, hogy aktívan megpróbálnánk behatolni egy ilyen képbe, azon kell tevékenykednünk, hogy maga a kép „ragadjon magával” bennünket. E technika alkalmazása esetén is segít, ha elalvás előtt kigondolunk egy valós cselekményt, amelyet majd álmunkban kivitelezünk. Így is előfordul, hogy az álmodó az elalvás fázisára elveszti a tudat állapota feletti ellenőrzést, ha azonban eszébe jut a kitervelt cselekmény,

könnyen helyreáll tudatállapota ellenőrzése is. Így elejétől kezdve, a legelső álmunkban is megőrizhetjük a tudatállapotunk feletti ellenőrzést, s ezzel legelső álmunk is tudatos álom lesz. A TESTTECHNIKA Ha az elalvás folyamatában minden különösebb erőlködés nélkül, de saját testünkre, pontosabban saját testérzékelésünkre összpontosítunk, előfordul, hogy úgy érezzük, testünk merev lesz. Attól függően, hogy hogyan győzzük le ezt a testi merevséget, beszélhetünk az egy-test-, illetve a kéttest-technikáról. A kéttest-technikáról sokat olvashatunk az ezoterikus irodalomban. E technika segítségével amely meglehetősen hasonlatos az ezoterikusok asztrális-projekciójához, a legkülönbözőbb testen kívüli élményeket lehet előidézni (Out-of-Body-Experiences = OOBE). E technikával a merev testtől elkülönül először csak egy elképzelt, később azonban érzéseink szerint megvalósult második test, az ún. asztráltest. Nem mulaszthatjuk el ehelyütt, hogy ne tisztázzuk: az ezoterikusokkal ellentétben mi nem hiszünk abban, hogy az ember elválhat fizikailag létező testétől. Ki kívánjuk emelni, hogy az OOBE esetében véleményünk szerint álomszerű élményekről van szó, és nem a való világ valóságos eseményeiről. Ha ezzel tisztában vagyunk, nem kell azon gondolkoznunk többé, hogy vissza tudunk-e jutni fizikai testünkbe, és hogyan. Ezen kívül egy csomó eloldó technikát sajátíthatunk el anélkül, hogy magunkévá kellene tennünk az ezoterikusok rejtélyes nehezék súlyát. E technikánál ugyanis csak az a fontos, hogy tudatosan elképzeljük, hogy van egy második, mozgékony testünk, amellyel ebből a merev, fekvő testből fellebbenünk, vagy az ágyon keresztül lezuhanunk, amelyből kicsavarodunk, vagy bármely más módszerrel eloldjuk magunkat tőle. Ha merev testünkről leváltunk, második testünk amelyet eleinte, mint levegőtestet, vagy „finom anyagi testet” érzékelünk, vagy megtartja ezt a könnyedséget, vagy annyira megszilárdul, hogy olyannak érezzük, mint normális testünket ébren. (Engedtessék meg ehelyütt, hogy azon is elgondolkozzunk: vajon azok a nagy ezoterikus írók, akik asztrálutazásokról, démonokról, hetedik mennyországról és hasonlókról számolnak be, nem voltak-e valamennyien majdnem tudatos álmodók, akik azonban nem valósították meg a tudatos álmodás első, második és hetedik aspektusát. Ez a feltételezés még valószínűbb abban az esetben, ha elfogadjuk a

100

152. o.-on bemutatott észlelési modellt. Az ilyen jellegű élmények bizonyos okoknál fogva természetszerűen igen nagy hatással vannak átélőikre, ezért nem csoda, ha valóban „kozmikus” élményekként élik meg azokat. Így azután kézenfekvő, ha az ilyen folyamatokat „asztrális utazásokként” tolmácsolják. Mi viszont ezeket a kozmikus élményeket a tudatos álmodás magas fokának tartjuk - ugyanúgy, ahogyan a tudatos álmodást a normális álom magas fokának.) Az egytest-technika egyszerűbb, mint a kéttest-technika. Ha ezt a technikát alkalmazzuk, „lemerevedett” testünket kell élményszerűen ismét mozgásba hoznunk. Ezt úgy érjük el, ha nagyon tudatosan elképzeljük, hogy más helyzetben és más helyen vagyunk, mint ahol fizikai testünk valójában van. Ezt az elképzelést nem nehéz megvalósítani, ugyanis az itt vitatott állapotban alig kapunk már valóságos környezetünkből ingerközvetítéseket. Ha sikerül megélnünk, hogy valóban egy másik (álom-)környezetben, s nem az ágyban vagyunk, a merevség rövid időn belül feloldódik. Egy másik módszer arra, hogyan mozdítsuk ki testünket a merevségből, az, ha testünket élményszerűen egy levegőből álló képződményként képzeljük el, majd ebből szilárdítjuk vissza mozgékony testté. A test-technikának nem szükségszerű közbülső állomása a merevség állapota. A gyakorlott tudatos álmodók a testtechnikák bármely változatát már az előtt fel tudják használni, hogy testük - az egyébként meglehetősen kellemetlen - merevség állapotába esne. Gyakorlataik során olyan, egyre csalhatatlanabb érzéket fejlesztenek ki magukban, amellyel megállapítható az az időpont, amelyben az ébrenlét és az álom mezsgyéjére eső átmeneti élmények a legtökéletesebben megvalósíthatók. Mivel elalváskor többnyire sötét helyen vagyunk, a test-technikák alkalmazása során is rendszerint eleinte sötétnek tűnik a környezet. Mennél gyorsabban távolodunk attól a helytől, amelyen elalvásunkkor tartózkodunk, annál gyorsabban kivilágosodik az álomkörnyezet. Kedvelt trükk ezzel kapcsolatban az, hogy egyszerűen „felkattintjuk a villanyt”. Erről a trükkről szóló beszámolók mégis ellentmondásosak: van, akinek sikerül, van, akinek nem. Ami viszont a testtechnikák alkalmazóinál közös, hogy - legkésőbb a merevség oldódása után - álmukban egyszerűen felkelnek és megkezdik álomtörténetüket.

101

A KÉP-TEST-TECHNIKA E technika alkalmazása esetén az elalvó figyelme nem irányul kizárólagosan az optikailag érzékeltre, de nem irányul egyoldalúan saját testére sem, hanem ugyanolyan mértékben mindkettőre. Ha ilyenkor nyugalmi állapotunkban azt szuggeráljuk magunknak, hogy testünk szabad, könnyű és mozgékony, megtörténhet, hogy testünk valóban mozgó vagy lebegő állapotba kerül. Ha ehhez még sikerül elképzelnünk egy megfelelő, az álomállapothoz illő közlekedési eszközt, testünk mintegy besiklik, beutazik az álomképbe. A test különösen akkor kerül könnyen ebbe a besikló állapotba, ha birtokosa előzőleg „látómezejében” valamilyen egységes mozgástörténést élt át, ez viszont gyakori az elalvás folyamán. Így például eleinte egy mozgó pontmezőt látunk, míg később, amikor ebből már élőképet építünk, a pontok helyett vándorló birkanyájat vagy repülő madársereget látunk. Ha látómezőnket kitöltik ezek az egységesen mozgó tárgyak (objektumok), testünk olyan állapotba „csaphat át”, amelyben ezek az objektumok vagy egyáltalán nem mozognak többé, vagy ha igen, jelentősen kisebb sebességgel. A gyakorlott tudatos álmodók bizonyos határokon belül álomtestük mozdulatait pillantásaikkal is akaratlagosan befolyásolni tudják. Ennek a homályos „belesikló” állapotnak néha az életkép változása vet véget. Ilyenkor valami ahhoz hasonlót élünk át, mint amikor a képtechnika segítségével kerülünk az álom-életképbe. AZ ÉN-PONT-TECHNIKA A technika azon a gondolaton alapul, hogy saját testünk érzékelésének tüneményét az éber valóságból hozzuk magunkkal az álomba, holott az az álomban nélkülözhető. Valóban, az elalvás után (de gyakran már az alatt is) átélhetjük magunkat úgy is, hogy csak egy pont-alakú énből állunk, s ezzel veszünk részt az álomvilágban. Ezt úgy tudjuk könnyen megvalósítani, ha elalvás során arra a gondolatra összpontosítunk, hogy saját testünket nemsokára egyáltalán nem fogjuk érzékelni többé. Amikor aztán már tényleg nem érzékeljük a testünket, „én-pont”-ként szabadon lebeghetünk ide-oda a térben (amely kezdetben azonosnak látszik a hálószobánkkal). Az álomvilág az én-pont számára szabadon megközelíthető. Ebben az álomvilágban is megvan a választásunk: vagy tudatosan komponáljuk az álomtörténetet, vagy átadjuk magunkat a kialakuló álom-

102

képnek, hagyjuk, hogy magával sodorjon, s figyeljük, merre fejlődik tovább. A KÉP-ÉNPONT-TECHNIKA Ez az eljárás az énpont-technikától csak abban különbözik, hogy figyelmünket az előzőeken kívül a már leírt elalvás közben jelentkező képekre is ráirányítjuk. Ha kialakul az elalvás közben vagy már magában az álomban az áloméletkép, egyszerűen belesiklunk. Bizonyos körülmények között azonban az én-pont más álomalakba is behatolhat, s ennek motorikáját is átveheti. EGYÉB TECHNIKÁK Teljességgel lehetetlen, hogy ehelyütt a KLB-technikák valamennyi variánsát bemutassuk. Valószínűleg annyi van belőlük, ahány az előrehaladott tudatos álmodó. Meggyőződésünk, hogy elegendő tájékoztatást adtunk a technikákról. Az a fontos, hogy mindenki elegendő tapasztalatot gyújtson a saját maga elalvásélményeivel kapcsolatosan. Ez után hamarosan meg fogja találni mindenki a számára legalkalmasabb technikát is. Az utolsó fejezetben olyan technikákról is szólni fogunk, amelyek a tudományos kutatással kapcsolatosak. Végezetül meg szeretnénk itt még említeni néhány jó ideje ismert ősi technikát. Bár a tudatos álom természetére vonatkozó, és az elsajátításának módjait illető első rendszeres kísérleteket mi végeztük, a téma egyes részleteivel évezredek óta foglalkoznak a különböző kultúrák. Erre vonatkozó utalásokat találunk a tantra híveinél, a tibeti jógiknál, a buddhista szerzeteseknél, a misztikusoknál, a teozófusoknál, az antropozófusoknál, az okkultistáknál, a spiritisztáknál, a mágusoknál, és majdnem minden titkos vallásban és titkos tudományban, így egyes indián és maláj népcsoportoknál is. Összességében azonban elmondható, hogy ezeknek a csoportoknak az álomtechnikái túlságosan terhesek a maguk mitológiai vagy ideológiai fölös terheivel, ezért alkalmazásuk sem nem elég egyszerű, sem nem elég hatékony. Ez persze nem jelenti azt, hogy a hagyományos elméletekben ne lenne egy szemernyi igazság sem. A tibeti jógik például azt ajánlják, hogy ahhoz, hogy a tudatos álmodás képességét elsajátíthassuk, vonuljunk teljes magányba, ahol meztelenül tombolhatunk, s akkor

103

üvölthetünk, amikor akarunk („Ez csak álom!” CHANG, 1963). Ebben a tanácsban is sejlik egy szemernyi igazság: a tudatos álom elérése szempontjából természetesen kedvező, ha szokatlan helyzetekben gondolatainkat valamelyik álmunkra koncentráljuk (lásd az elsajátítási technikát). Mindenesetre a jóginak az a jóslati kijelentése, hogy „Ez csak álom”, végül is öncsaláshoz vezet. Ez az öncsalás legkésőbb akkor válik bizonyossá, amikor valaki komolyan véve az előző kijelentést, nekifutással leugrik egy szikláról… Vagy nézzük csak a yaqui varázsló, Don Juan tanácsát, amely szerint álmunkban nézzük meg saját kezünket, így érhetjük el a tudatos álmot. Ennek az utasításnak az az ésszerű magva, hogy egy olyan személy, aki a tudatos álmodásban még nem gyakorlott, könnyebben fenntarthatja az álmában elért tudatosságot, ha valami olyasmit végez, amit előzőleg, ébren elhatározott. Ez a valami lehet a kezek megnézése is, csak ne tartson túl soká! (Fixációs veszély). A tudatos álmodás elsajátítására azonban a Don Juan-i tanács kevésbé alkalmas: végül is csak akkor tudjuk követni, ha már elértük a tudatosságot. Így aztán azon sem csodálkozhatunk, ha CASTANEDA arról számol be, hogy az álmodás művészetének elsajátítása igen nagy nehézségekkel jár, holott ebben őt DON JUAN mind tanításával, mind különböző veszélyes mérgekkel és drogokkal támogatta. Castaneda későbbi műveiben („Die Kunst des Pirschens” 1985) olyan részleteket találunk, amelyek feltűnő hasonlatosságot mutatnak a mi képtechnikánkkal. Nos, most már mindannak a tudásnak birtokában vannak, aminek egy tudatos álmodó számára jelentősége lehet. Egy tennivaló maradt még hátra - ez is csak abban az esetben, amennyiben az Olvasónak fontos, hogy mindezeket a praktikákat egy olyan világképbe építsük be, amely nem ellentmondásos, s az Olvasó számára elfogadható. Ez azonban már filozófia, azaz kedvtelés, amint arra az első szótag a „philo” utal. És mégis, „semmi sem olyan praktikus, mint egy jó elmélet”, állította a század első felének egyik vezető pszichológusa, KURT LEWIN. A következő fejezetben módjuk lesz csatlakozni LEWIN véleményéhez, hiszen „semmi sem fontosabb egy elmélet szempontjából, mint a jó gyakorlat”. Tessék tovább gyakorolni!

104

5. FEJEZET

ISMERETELMÉLET HÁZI HASZNÁLATRA 105

ÁLLÁSPONTOK Az „ismeretelmélet” súlyos szó. Szabály szerint még csak nem is azok vagdalkoznak vele (a kutató tudósok) akiknek kellene. Mégis úgy van ez, hogy minden tudatos álmodó - amikor a tudatállapotára vonatkozó kritikus kérdést felteszi - kissé ismeretelméletet űz anélkül, hogy ezt annak nevezné. Bosszantó a dologban az, hogy a környező világot mindenki bizonyos ismeretelméleti szempontok szerint észleli, anélkül azonban, hogy erről tudna. Pedig ugyancsak hasznos lenne, ha tudnánk, hogy csak az adott lehetőségek közül választottuk ki magunknak az egyiket, így könnyebben elkerülhetnénk a zsákutcákat. Zsákutcába kerülni e témában különösen a tudományon belül súlyos dolog: „vakká” teheti az eltévedtet. Ebben a fejezetben röviden a lélektanon belül két olyan ösvényt fogunk bemutatni, amelyek tévútra kerültek. Meg kell hagyni persze, hogy ezeket is azért mutatjuk be, hogy az Olvasó a mi álláspontunkat mennél könnyebben elfogadhassa. Ugyanakkor nem akarjuk elhallgatni, hogy az észlelés és a személyes (tudattalan vagy tudatos) tartás közötti, itt bemutatandó összefüggés ismerete a tudatos álmodás képességének elsajátításához nem feltétlenül szükséges. Ami azt jelenti, hogy nyugodtan át is ugorhatják ezt a fejezetet, ha kedvük úgy tartja, ettől még lehetnek tudatos álmodók! Feltételezzük azonban, hogy ez az egész mégiscsak érdekli Önöket, gondoljanak csak LEWIN kijelentésére, miszerint semmi sem olyan praktikus egy elmélet szempontjából, mint a jó gyakorlat és fordítva. Szóval miért erőlködünk mi itt tulajdonképpen ezzel a fejezettel? Nos engedjük ki a zsákból a macskát, s mondjuk meg kerek perec, miért: mert a következő oldalakon bemutatott kritikai realista érzékelési modell meggyőzően bizonyítja, hogy az éber valóság élményei és észlelései egyenrangúak a tudatos álombeli valóság élményeivel és észleléseivel. Ez a tény alapozza meg tudományosan azt is, hogy a tudatos álomtechnika a következő évtizedek pszichoterápiás eszközévé válhasson. Másrészt azt is szeretnénk, ha a kritikai realizmus, mint ismeretelméleti alapállás a következőkben lehetőleg elterjedne, s közkedveltté válna, egyrészt mert semmi köze a zavaros, emelkedett elefántcsont

106

elméletekhez, másrészt pedig egy együtt érző, felelős és toleráns életfilozófia praktikus elvének bizonyult. ALAPOK Nem titkoljuk, hogy az alakelmélethez - amelyet alakpszichológiának is neveznek - közel állunk, s az észlelés alakelmélet által képviselt ismeretelméleti modelljét találjuk egyedül értelmesnek: ez pedig az ún. „kritikai realizmus”. Ahhoz, hogy a következőket valóban megértsék, ismerkedjenek meg először az alakpszichológia alapvető jegyeivel. Az „alak” fogalmát EHRENFELS vezette be. Ez alatt ő egy olyan lelki teljességet értett, amelyet teljes körű összegzettség és transzponálhatóság jellemez. Példaként a melódiát hozza fel: a melódiát a teljes körű összegzettség jellemzi, mert részeinek összegével nem jellemezhető, valamint traszponálható, mert akkor is felismerhető, azaz megmarad, ha minden egyes hang tónusát megváltoztatjuk azaz ha más hangnemben adjuk elő. Gyakran hallhatjuk a következő mondatot, bár ez az összefüggéseket kissé megkurtítja: „Az egész több, mint részeinek összege”. Az alakpszichológia neves képviselői egyrészt az ún. „Berlini iskola” tagjai: WERTHEIMER, KÖHLER, és KOFKA, a Berlini iskolán kívül pedig LEWIN, METZGER, RAUSCH, és BISCHOF. Az alakpszichológia elméleti és kísérleti alapjait a Frankfurt/am Main-i és a Berlin-i egyetemeken dolgozták ki. A nácik hatalomátvétele a népre és a tudományra vonatkozó minden ismert következményével oda vezetett, hogy az alakpszichológia legjelentősebb koponyái emigrációba kényszerültek, s az alakpszichológia, amely egykor oly magas színvonalon volt Németországban, szétesett. Az alakelmélet ismeretelméleti magyarázatát ebben a fejezetben mutatjuk be. Az alakpszichológia pszicho fiziológiai, rendszerelméleti, pszichológiai magyarázatára, valamint alkalmazásának átfogó bemutatására könyvünkben nincs mód. Az az olvasó, aki bővebben kíván az alakelméletről tájékozódni, megteheti ezt az irodalomjegyzékből. Foglaljuk itt most össze az alakpszichológia érdemeit: Fő érdemét abban látjuk, hogy az egyéb pszichológiai irányzatokkal ellentétben, amelyeknek csak egy torz emberképre futotta, megfelelőbb emberképet sikerült kialakítani. Így az alakpszichológia az embert nem tekinti gépnek vagy különösen értelmes patkánynak, mint azt még

107

manapság is jó néhány behaviorista teszi, hanem figyelembe veszi az ember gazdag és teljes belső életét. Az alakpszichológusok az embert dinamikus egésznek tekintik, akinek részei egymással állandó kölcsönhatásban vannak, egymást kölcsönösen viselik és meghatározzák. Végső soron az embert nem elhatárolt, lezárt rendszernek fogják fel, hanem olyan szociális lénynek, aki értelmét az emberi együttélésben találja meg. Ugyanakkor az alakpszichológusok alapfeltevéseiket nem tekintik megcáfolhatatlan hittételeknek, csak olyan színvonalas feltevéseknek, amelyek hasznossága egyedül a tapasztalati valóságon mérhető. ELHATÁROLÁSOK Miről is van szó tulajdonképpen? Minden ismeretelméleti megfontolás középpontjában az a kérdés áll, hogy milyen kapcsolat van a pszichikai és a fizikai adottságok között. Más szavakkal: az a kérdés, hogy annak, amit észlelünk, mi köze van ahhoz, ami „tényleg” van sőt, hogy azt, ami „tényleg” van, egyáltalán biztonsággal felismerhetjük-e? Azt, hogy ez a kérdés egyáltalán nem helytelen, egy meglehetősen egyszerű példával bizonyítjuk: Valaki messziről lát egy embert egy olyan pontról, ahonnan igen nagy a látómezeje. Elhatározza, hogy megközelíti. Amikor odaér, észreveszi, hogy nem emberről, hanem madárijesztőről van szó. Tekintsünk el most attól, hogy az ilyen tévedésektől általában az embereket megóvják a madárijesztőkkel kapcsolatos tapasztalataik, másrészről, hogy ritkán fordul elő egy ember egyedül egy nagy látómezejű tájban, inkább szociális összefüggéseiben, s gondolatban végezzük el a következő kísérletet: Hogyan tudja ez az ember megmagyarázni magának azt, amit átélt? Nos, egy olyan naiv lény, aki ehhez még mágikus világképpel is rendelkezik, az egészet talán úgy tudja megmagyarázni magának, hogy a másik addig, amíg ő odaért, madárijesztővé változott, mert hiszen egy fél órával ezelőtt ő még „tényleg” egy embert látott. Ez a magyarázat, ha vándorunk adott világképét feltételezzük, logikailag hibátlan. Ugyanakkor azonban triviális is. Ilyen naiv lényt manapság még egy gondolati kísérletben is nehéz elképzelni. Fontolgatásunk akkor lesz igazán izgalmas, ha azt tesszük fel, hogy vándorunk nem is vándor, hanem egy olyan lény, akinek a

108

megállapodottság sokkal fontosabb, mint a kellemetlen kíváncsiság vagy a szociális kontaktus utáni vágy: az ilyen ember sosem indulna el e felé a távoli lény felé, s élethossziglan abban a meggyőződésben élne, hogy ott egy ember állt, aki még nála is lomhább… A példaként felhozott történet a megfigyelőben mégiscsak fel kell, hogy ébressze a nyugtalanító kérdést: vajon az, amit észlelünk, valóban úgy van-e, ahogyan észleljük? A lelki és a fizikai, a belső és a külső, az anyag és a tudat közötti viszony minden filozófia központi kérdése. Arisztotelésztől Hegelen át Marxig a „test és lélek” problematikáját a filozófia alapkérdésének tartották. Kortársunk (R. Fuchs: Ansatze, Methoden und Wissenschaftliche Grundlagen der Handlungsforschung 1976. A cselekvéskutatás elméleti magyarázata, módszerei és tudományos alapvetései) c. művében ezt a problematikát bár többé-kevésbé átejtönek, mégis találóan: a tudományelmélet „legkínosabb* kérdésének” tartja. (*a kínos kérdést a németek Gretchenfrage-nak nevezik /a ford./). Talán emlékeznek még rá, hogy Gretchen ezt kérdezi Fausttól: „Heinrich, mi a véleményed a vallásról?” (vagy valami hasonlót) s Faust, akinek színt kell vallani, köntörfalaz. Ha megmondja Gretchennek az igazságot, ő nem akarja hallani azt. Hazudni viszont nem akar. És egyáltalán, tudja-e azt a választ, amely ót magát is meggyőzi? Ez a kínos gretcheni kérdés a tudomány területén lévő problematikát is kifejezi; nem csak a válaszadással köntörfalazunk, de inkább fel sem tesszük a kérdést. Azt, hogy hová vezet, ha ezt a kérdést megkerüljük, s ennek következtében az ember vizsgálata során mintegy kényszerűen vagy lelki, vagy fizikai tényeket egyszerűen kikapcsolunk, a tudományos pszichológia két, nem is olyan régi irányzata tanúsítja. Az egyik a behaviorizmus. Ez az irányzat csak azt akarta vizsgálni, ami fizikai szinten mérhető, s minden törekvést tudománytalannak nevezett. A tudatot (mert ugye az nem mérhető) kutatásaiból „tudatosan” mint „fekete dobozt” kirekesztette, s így az embert egy lélektelen inger-reakció-mechanizmussá nyomorította. Álljon itt ehhez egy példa. Egy 327 grammos hím patkány fenekébe beszúrok egy 17 gramm súlyú, 700 mikrométer csúcsátmérőjű tűt 6,5 méter/mp sebességgel, mire az 137,6 cm magasra ugrik fel. A rémületről, a félelemről, a fájdalomról, egyszóval mindarról, ami közben az állat tudatában lejátszódhat, szó sem esik. Lehet, hogy példánk vitatható természetű, mégis ennek a gondolkodási irányzatnak a tényleges struktúráját fejezi ki. Magától értetődő, hogy magán a

109

pszichológián belül létezik annak az irányzatnak a teljes ellentéte, az a túlzó, amelyet tudatpszichológiának neveznek, s amelyben az ember egy testetlen és cselekvésképtelen szellemalakká finomul. A két példa azonban túlzó. A helyzet nem olyan rossz. Természetes, hogy ma már van egy sor átmenet, ezek bemutatására azonban itt nem vállalkozhatunk. Példáink csak azt az igényt jelzik, hogy mind a tudományban, mind a gyakorlati életben szükségünk van egy ismeretelméleti álláspontra, méghozzá olyanra, amely nem rekeszti ki többé a lelki és fizikai világ között fennálló kölcsönhatást, sőt, amelynek a világ magyarázatához (úgy, ahogyan azt átéljük) szüksége van erre a kölcsönhatásra. Ezt nyújtja a kritikai realizmus. Na nem véletlenül. Hiszen ezen dolgoztunk ebben az egész fejezetben. A „FENOMENÁLIS” ÉS A „TRANSZFENOMENÁLIS” Mit is jelent a „kritikai realizmus” esetén a „kritikai” szó? Azt jelenti, hogy ez a modell tisztán (kritikusan!) különbséget tesz aközött, ami tárgyilagos, és aközött, amit egyénien észlelünk. Hogy modellünket szemléletessé tegyük, az optikai észlelés példáján fogjuk megvilágítani. Ebben nyújt segítségét a 113. o.-on található ábra is („A kritikai realizmus észlelési modellje”). Ezen megtalálhatók mindazok a fogalmak, amelyeket a megvilágításnál felhasználunk, s teljes összefüggésük azonnal világossá válik. A két, egymással szembenálló tojásfej két tudattal megáldott lényt jelöl, két egyéniséget, két embert. Elülső oldalukon van valami, amit „külső érzékszervnek” nevezzünk, tegyük fel, hogy itt a szemről van szó. Ezzel az érzékszervvel észlelik tojásfejeink optikusán a környező világot. Azután vannak még „belső” érzékszervek, amelyekkel saját testüket érzékelik. A modellen ezeket is feltüntettük. Minden érzékszervből vezeték vezet az ún. PPN-be, ez a nagyagy egy bizonyos területe. Ennek a létét csak feltételezzük, nincs meghatározott helye az agyban, valószínűleg a nagyagy különböző részeiből áll, amelyeket egymással számtalan vezeték köt össze. A PPN a „lelki-fizikai-nívó” rövidítése, s ez alatt a nagyagynak azt a területét értjük, amelyen a fizikai valóság pszichésen megjelenik, tehát agyunknak az a része, amelyen például a szemünk által észlelt fa „belső szemeink” előtt megjelenik (úgy is mondják, hogy képviselődik), természetes nagyságában ugyanis aligha férne el a fejünkben.

110

Ezen a területen, a PPN-en zajlik le tehát az ászlelés. Minden észlelés. Mindegy, hogy szaglásról, érzésről, látásról vagy ízlelésről van szó, hogy fájdalmat vagy örömöt, jót vagy rosszat érzékelünk, vagy az általunk érzékeltet erkölcsileg értékeljük, lényeg, hogy minden fizikai jelenség tudatosan is képviselve lesz, azaz tudatképessé válik. A PPN tudatunk székhelye. Környező világunk minden „reprezentánsa”, beleértve saját testünket is, ehelyütt lesz számunkra észlelhető. Azok az idegvezetékek, amelyek a PPN-ből indulnak ki, s testünk mozgásszerveit irányítják - állandó cserekapcsolatban vannak az információkkal, amelyeket érzékszerveink továbbítanak a PPN-be teszik végül is lehetővé, hogy szervezetünk a környezetre reagálni tud. Reakció alatt nemcsak a „motorikus” ellenhatást értjük, bár ábránkon az áttekinthetőség kedvéért ezt az egyetlen reakció- lehetőséget ábrázoltuk, hanem az érzelmi és értelmi reakciók minden fajtáját is. Fontos, hogy szem előtt tartsuk, hogy „bensőnknek”, melyet mint tudatos lények, a „külsőtől” megkülönböztetünk, mindenkori PPNünkben megvan a maga helye. Fizikai testünk már az ún. „külsőhöz” tartozik. Ha pl. érzékszerveink arról informálnak bennünket, hogy egyik kezünk valamilyen forró tárgyhoz közeledik, ez a tény PPN-ünkben megjelenik, reprezentálódik a vele összefüggő közlésekkel együtt. Ilyenek a körülbelüli hőmérséklet, a távolság, múltbeli hasonló tapasztalatok, valamint minden olyan érzés és hangulat, ami ehhez kapcsolódik, mint pl. félelem, óvatosság vagy bátorság. Csak ezután indulnak el azok a parancsok, amelyek arról gondoskodnak, hogy testünk (remélhetőleg) színvonalasan hatni tudjon. A reakció következményei azután ismét tudatosulnak PPN-ünkön, s így a szükséges kiigazítások állandóan és ismételten megtörténhetnek. Magatartásunk itt leírt szabályozása természetesen sokkal összetettebb összefüggésekben is érvényesül, mint pl. akkor, amikor olyan valakivel találkozunk, akibe szerelmesek vagyunk… Azt, hogy ennek a világképnek mik a következményei, a legszemléletesebben akkor érthetik meg, ha még egy pillantást vetnek a 113. o.-on lévő ábrára. írja be a saját nevét a fizikai test A helyére, a B helyére pedig egy barátjáét. Magától értetődik, hogy a test-te A\B helyére azt kell beírni, hogy „Ahogyan a barátomat látom”, a test-te B\A helyére pedig: „Ahogyan a barátom lát engem”. Ehhez most

111

még hozzá kell képzelni egy olyan időszerű véleményeltérést Önök között, ahol látszólag minden megalkuvás kizárt… Ez a modell tehát nemcsak azt teszi valószínűvé, hogy olyan dolgokat is észlelünk, amelyek nincsenek is, hanem azt is, hogy két különböző embernek különbözőképpen kell érzékelniük ugyanazt a tényállást. Ugyanis nemcsak, hogy születésünktől fogva különbözőek vagyunk, nemcsak, hogy egyéni életünk során a legkülönbözőbb szűrőket fejlesztjük ki magunkban, amelyek érzékelésünket „színezik”, de mindnyájan egy-egy szigetet képezünk egy nem áttekinthető világban, s ez a transzfenomenális világ észlelésünk rendkívüli világától tartósan elkülönül. Bár a „fenomenális” és a „transzfenomenális” a filozófiai szaknyelv fogalmai, ha közelebbről megvizsgáljuk, elég könnyen felfoghatók. A fenomén az, amit érzékelhetünk, pl. láthatunk. A szó görög eredetű, és azt jelenti, hogy a „megjelenő” vagy a „magát érzékszerveknek megmutató”. A „fenomenális világ” tehát mindaz, amit érzékelünk, s ezzel számunkra mindaz, ami PPNünkben megjelenik. A „transzfenomenális” fogalma szintén egyszerű. A „transz”, az első szótag azt jelenti, hogy valami felett, valamin túl. A teherautó valamit íra/isz-portál valahonnan el, valahová, a transz-vesztita túl jutott a mindenkori öltözködési szokásokon. „Transzfenomenális” tehát az, ami túl van az általunk érzékelés útján megközelíthető fenomenális világon. Összefüggéseiben nézve ez azt jelenti, hogy anynyi fenomenális világ van, ahány tudattal megáldott lény - de csak egy transzfenomenális világ van! Ez pedig azt jelenti, hogy az emberek, még „tökéletes egyetértés” esetén is megőrzik teljesen személyes látásmódjukat, s ez mindenki mástól megkülönbözteti ókét. Ez általában nem okoz gondot. Probléma csak akkor van, ha egyszer nem tudunk nagystílűén ráhagyóak lenni, hanem részletekbe menően kicsinyesen és makacsul tartjuk magunkat véleményünkhöz, olyasmihez, amit esetleg mások fel sem ismerhetnek, meg sem láthatnak. Próbáljanak csak meg egyszer öt baleseti tanútól öt egybevágó leírást kapni, vagy próbálják csak meg az ellenérdekű féllel egy leszerelési tárgyaláson megértetni, hogy az ő fegyverei sokkal veszélyesebbek, mint az Önökéi. A következő példa még világosabbá teszi az elmondottakat: Képzelje el, hogy sétálni megy a kutyájával. Az Ön fenomenális világa a következő lehet: „Micsoda kellemetlen ólmoseső van már megint! Oh, ott megy G. úr, ezenkívül azonban sehol semmi a láthatáron.” Kutyája fenomenális világa azonban teljesen másképpen fest: Mivel

112

113

ő egy „szaglászó lény”, számára a világ a legkülönbözőbb és legizgalmasabb szagokból fog állni, amelyeket Ön nem is képes érzékelni. Viszont, mivel a kutyák viszonylag rosszul látnak, G. úr valószínűleg nem fog feltűnni neki, hacsak a szél oda nem viszi az illatát. A transzfenomenális világban azonban minden egyszerre jelen lesz, G. úr, akit Ön lát, s a szagok is, amelyeket az Ön kutyája érzékel, mert a különbség csak a fenomenális világok között létezik. Vagy gondoljunk csak arra, milyen kicsi a számunkra látható sugárzások száma ha összehasonlítjuk a számunkra láthatatlan, de létező (transzfenomenális) sugárzások számával. Az infravöröstől az ultraibolyáig a valóban létező sugárzásoknak csak jelentéktelen részét vagyunk képesek látni. Más élőlények számára ugyanakkor teljesen más a látható dolgok spektruma. A kígyók például igen érzékenyen reagálnak az infravörös sugárzásra, a növények az ultraibolyára. Az érzékelő képesség szempontjából az emberek között is érezhető a különbség. Gondoljanak csak az egyáltalán nem olyan ritka vörös-zöld színvakságra. Egyedül az elektromágneses jelenségek területéről számos példát említhetnénk az elektromos mezők észlelésétől az túlzott hullámhosszú sugárzások érzékeléséig. Az eddig említett példák azonban úgy véljük, elegendők ahhoz, hogy az Olvasó megértse, a (transzfenomenális) világot csak egyes részleteiben, és személyiségünk határai szerint érzékelhetjük. S ez nem csak az általánosan érvényes fizikai-biológiai határokat jelenti, hanem az egyénenként messzemenően különböző lelki-érzelmi különbségeket is. SZEMLÉLTETÉS Ahhoz, hogy az eddig állítottakat megértsék, minden bizonnyal felelevenítettek magukban saját életükből olyan összetettebb összefüggéseket és élményeket, amelyek során olyan dolgokat érzékeltek, amelyek valójában nem is léteztek. Itt mi most olyan példák bemutatására korlátozódunk, amelyek az optikai észlelés összefüggéseiről szólnak. A 116. oldalon lévő két felső ábra arra példa, amit látunk, pedig nincs is. Erőteljesen nézze például (lehetőleg jó nappali fényben) egy percen át a vitorlán lévő fekete csillagot, anélkül, hogy közben a szemét mozgatná. Ezután irányítsa tekintetét egy üres, lehetőleg fe-

114

hér felületre. Azt fogja tapasztalni, hogy még mindig a vitorlás van a szeme előtt, méghozzá „negatívban”. Ha a következő ábra szürke gyűrűjét szemléljük, hamar meggyőződhetünk, hogy az mindenütt azonos színű. Ha azonban a hosszanti tengelyre egy hosszúkás tárgyat (pl. egy ceruzát) helyezünk a kép közepébe, látni fogjuk, hogy az egyik oldalon a szürke sötétebbnek tűnik. A következő két ábra (108. o.) szintén azt jelzi, hogyan csalhat a látszat. Nyugodtan vegyen a kezébe egy mérőszalagot, ha nem hisz a szemének! Az A ábrán lévő egyenesek azonos hosszúságúak. A B ábrán lévő középső körök szintén azonos nagyságúak. Ez is bizonyítja, milyen könnyű félreértékelni a valóságot. Válójában ennek a mondatnak úgy kellene hangzani, hogy „milyen könnyű félreértékelni a transzfenomenális világ adottságalt.” De ki tud állandóan „tárgyilagos bírálóként” élni? Hétköznapjaink többségét mindnyájan „naiv” realistaként töltjük el. Egyébként az eddig bemutatott optikai csalódásnak valamennyien ki vagyunk szolgáltatva. PPN-ünk ebben a vonatkozásban igen hasonló; a „valóságot” azonos módon torzítja. A következő példákkal azonban már egy kicsit másként állunk. Itt már nem optikai csalódásokkal, hanem az ún. „billenő figurákkal” lesz dolgunk. A 117. oldalon látható az ún. Necker-féle kocka. Van, aki első pillantásra úgy látja, mint ha jobboldalt és felette lenne, van aki úgy, mint ha baloldalt és a kocka alatt lenne. Ha viszont kellően hosszú ideig nézzük, a kocka elkezd „billenni”, azaz hol, alul baloldalon, hol felül, jobboldalon látjuk egészen addig, amíg tekintetünket el nem fordítjuk róla. A kockák „billegését”, helyváltoztatását akaratilag irányíthatjuk -erre azonban nem mindenki képes. Ez esetben tehát ugyanazt a tárgyat észleljük egymástól teljesen különböző módon; mindehhez jön még, hogy észlelésünket akaratilag befolyásolhatjuk, ami viszont annak a jele, hogy PPN-ünk szokásainak mégsem vagyunk teljesen kiszolgáltatva. Akarati tevékenységünk felerősítésével úgyszólván „transzcendáltuk” a fenomenálisan adottat (azaz túlléptünk rajta) s ezáltal megállapítjuk, hogy a „transzfenomenális adottság” legalábbis két különböző alakban jelent meg. Ez az észlelési folyamat áll be akkor is, ha a kockát valamelyik csúcsára állítjuk (lásd szintén a 117. o.-t.), bár kiindulópontunk ekkor valamivel nehezebb. Ilyenkor a csúcsán álló kockát vagy felülről, vagy alulról látjuk.

115

Intenzíven nézze kb. egy percen keresztül ezt a képet.

Két példa az optikai csalódásra.

116

A Schröder-féle lépcső ugyanezt az effektust demonstrálja, de talán még hatásosabban, (lásd 117.o.-on.) Vagy egy olyan lépcsőt látunk, amely a bal felső irányból a jobb alsó irányba vezet, vagy egy olyat, amely a tér jobb felső sarkában áll a feje tetején. Korábban azt kértük Önöktől, próbáljanak feleleveníteni saját életükből olyan részleteket, amelyek komplex példák lehetnek a valóság torz észlelésére. Ha valakinek ez nem sikerült, vagy nem is akarta, hogy sikerüljön, az most kételkedéssel azt mondhatja: az itt bemutatott példák meglehetősen egyszerű struktúrájúak, ezért nem látszik arányosnak, ha magyarázatukra (mert természetesen vannak természettani és élettani magyarázataik is!) ilyen nagyigényű észlelési

117

modellt építünk. A kételkedőknek azt válaszoljuk, hogy példáink csak a fénytani érzékelés területéről valók. A fénytani érzékelés az ember átfogó érzékelési lehetőségeinek csak egy kis részét testesíti meg. Ugyanakkor állíthatjuk, hogy ahogyan lejátszódnak a dolgok kicsiben, úgy játszódnak le nagyban is. Ezért még egyszer kérjük hitetlenkedő Olvasóinkat, próbáljanak meg olyan eseményeket feleleveníteni, amelyben ugyanazon tárgy vagy tény különböző észlelése vagy felfogása bizonyos problémákhoz vezetett. Érezte már magát mellőzöttnek és csökkent értékűnek azért, mert feleségét előléptették, és egyszerre csak több pénzt hozott haza, mint ön? Bár felesége semmiféle naiv örömöt efölött nem érzett, s nem is élt vissza azzal, hogy ő többet keres? Vagy előfordult már, hogy alaptalanul (utóbb ezt nem nehéz megállapítani) féltékeny volt? - Es így tovább… További példával is szolgálunk hitetlenkedőinknek, s bár példánk ismét csak fénytani természetű, abban bízunk, mégiscsak kivált Önökből némi érzelmet. Kérjük, nézze meg a 119. oldalon található ábrát. írja le teljes nyugalommal, mit lát ott. Melyik fejet látta? A csinos fiatal nőét? Vagy a „csúnya” öregét? A szemlélőknek valamivel több, mint a fele fiatal nőt lát, a többiek öreget. A fiatal nőt rendszerint „szép”- nek tartják, míg az öreget „rondának”. Néhány szemlélő itt is képes a képet akaratilag az egyik látványból a másikba átbillenteni, mások mindig csak az egyik változatot látják, saját variációjukat. A „fenomenális reprezentáns” (ami tehát a transzfenomenális adottság alapján PPNünkben reprezentálódik) a „külvilág” transzfenomenális jelenségét egyéni módon strukturálja. Még azok is alá vannak rendelve az észlelés e szerkezetiségének, akik a képet akaratlagosan át tudják billenteni - hiszen kezdetben ők sem látták mind a két képet egyszerre, hanem valamelyik mellett „döntöttek”. Így abból kell kiindulnunk, hogy a dolgok tapasztalásának a milyenségét nem csak a élettani adottságok határozzák meg. Véleményünk szerint az emberek képérzékelését (de még a többi ember érzékelését is!) az érzelmi beállítottság és még sok egyéb adottság is befolyásolja. Önmagában nézve ez meglehetősen elkoptatott megállapítás. Mégis a kritikai realizmus az az egyetlen érzékelési modell, amely ezt a tény úgy veszi figyelembe, hogy közben nem kerül más adottságokkal ellentmondásba. Utolsó példaként az alakpszichológia egyik kísérletét mutatjuk be. Ezzel a példával ismételten fel akarjuk hívni a figyelmet arra, hogy

118

Ez már egy komplexebb „billenőkép”. Legtöbben először egy fiatal nőt látnak, majd egy rút öreget. világunkat nemcsak „egyszerűen” érzékeljük, hanem a percenként ránk szakadó ingerek sokaságát meghatározott módon rendszerezzük, s így jutunk el az alakot öltött érzékelésig. A kísérleti személy egy nagy üres lap előtt ül, amely 4000 négyzetre van osztva, s az a feladata, hogy kitalálja, hogyan néz ki az ábrázolandó figura. Alul baloldalon kezd, és jobbra felfelé halad tovább. Ha készen van egy sorral, megy a következőbe. Minden egyes négyzetről meg kell mondani, hogy fekete-e, szürke, vagy fehér. Szemben vele ül valaki, aki ismeri az ábrázolandó figurát, s minden kísérleténél, amely a szín kiválasztására irányul, meg tudja mondani, hogy az helyes-e vagy téves. Az eredeti kísérlet, tehát a 4000 négyzet és a három szín esetén 12 000 lenne az alternatívák száma. A kísérleti személyek azonban a színek négyzetekbe rendelése során átlagosan

119

csak 15-20 hibát vétenek. Ez azért van, mert a kitalálandó figurának úgynevezett „jó alakja” van. Minden azonos színű négyzet érintkezik egy ugyanolyan színű négyzettel, és csak derékszögű elfordulás van. Amint valaki felismeri, hogy az első négyzet fehér, addig próbálkozik a fehérrel, amíg a huszadik kockánál elvéti. Ekkor egy vagy két tévedés után megtudja, hogy most a „szürke” jön, ezért a szürkével próbálkozik tovább. Ezen kívül mindenki hajlamos arra, hogy az egyszer már megtalált mintát a következő sorban megismételje. Tudatunk (amelybe beletartozik érzékelésünk, sőt, érzéseink is…) be van állítva az ún. „jó alakokra”. A környezeti ingerek szervezési törekvése, valamint a harmadik fejezetben tárgyalt érzékelés-szerű ellenállások alaki megjelenítésének törekvése bizonyos helyzetekben természetesen elveszítheti hatását, gyümölcsözőségét, s gátló öncélúsággá válhat. Ez azonban csak akkor következhet be, ha megfeledkezünk arról, hogy különbséget tegyünk transzfenomenális és fenomenális között; mint a légy - amely természeténél fogva naiv realista lévén - nem képes felfogni, hogy közte és a Nap között ott van az ablaküveg. Mi viszont képesek vagyunk erre. Így hébe-hóba felriadunk, egy kicsit foglalkozunk az ismeretelmélettel - anélkül persze, hogy így neveznénk - majd, amikor az akadályokat elhárítottuk csináljuk dolgainkat ugyanúgy, mint eddig. A KILÁTÁSOK De mi köze mindennek a tudatos álomhoz? Emlékezzünk csak: érzékelési modellünk alapja az, hogy világosan elválasztjuk egymástól a fenomenális, azaz érzékelt világot a transzfenomenális, azaz fizikai világtól. Ez a felfogás nem feltétlenül forradalmi, hiszen már Kant utalt arra, hogy a tárgyakat csak úgy ismerhetjük meg, ahogyan azok bennünk megjelennek, s nem „magábanvalóságukban”. Forradalminak inkább azokat a pszichoterápiái konzekvenciákat nevezhetnénk, amelyek ebből a világképből a tudatos álom viszonylatában adódnak. Erre mindjárt rátérünk. Előbb azonban még arra szeretnénk rámutatni, milyen szoros a kapcsolat a tudatos álmodás és az ismeretelmélet, pontosabban a tudatos álmodás, az elsajátítási technika és az ismeretelmélet között. Térjünk csak vissza az első fejezethez, amelyben hagyományos módon leírtuk, hogyan alkalmazták egyesek először sikerrel az elsajátítási technikát anélkül, hogy fogalmuk lett volna arról, hogy tuda-

120

tos álom egyáltalán létezik. Az volt ugyebár a vitás kérdés, hogy színesen vagy fekete-fehérben álmodunk-e, de a nézetek ellenőrzésére nem volt lehetőség. Az alakelmélet kritikai-realista ismeretelméletének híve számára kézenfekvő volt a probléma tisztázása: meg kellett találni annak a módját, ahogyan az ember már álmában tudatában lesz annak, hogy álmodik - az álmodó egyén ugyanis ugyanolyan fenomenális világban van, mint az ébren lévő! (Akkor is, ha a két állapotban érzékelt fenomének jelentősen különbözhetnek egymástól.) 1986-ban JAK REIS disszertációjához előkészületként írt, publikálatlan munkájában a következőket írja: „Az a gondolat, hogy tudatos álomnak lennie kell a kritikai realizmus ismeretelméleti modelljéből vezethető le; annak is különösen abból a következményéből (abból a szükségszerű feltételezésből, amely bár nem bizonyítható, de logikailag belátható), hogy a világ kettős, azaz transzfenomenális és fenomenális. A tudatos álom ebben az értelemben a modell bizonyítékának is tekinthető”. Ugyanakkor a világ e megkettőződése az, ami még bíráló szellemek számára is lehetetlenné teszi a modell elfogadását. Újra és újra azt az ellenvetést halljuk, hogy ha ezt a tézist elfogadjuk, érzékelésünk tárgyai a fejünkben kell, hogy legyenek, s nem a külvilágban. Aki azonban következetesen ragaszkodik modellünkhőz, az tudja, hogy saját fizikai teste ugyanúgy a transzfenomenális jelenségekhez tartozik, s (a megfelelő ingervezetékeken át) PPN-jében szereplésén keresztül érzékelhető számára. Ugyanott szerepelnek a transzfenomenális világ azon tárgyai is, amelyek a szintén transzfenomenális testen kívül vannak. Az érzékelés tárgyainak külső volta mint probléma valójában látszatprobléma, hiszen nyilvánvaló, hogy a testen kívül létező dolgokat testen kívüli dolgokként kell érzékelnünk, hiszen PPN- ünkben elkülönülten szerepelnek. Modellünk tehát ezen a ponton is következetes. PPN-ünknek egyáltalán nincs szüksége formátlan óriási hólyagfejekre ahhoz, hogy magába foglalhassa a „megismerés fáját”, (lásd a 113. o.-on lévő ábrát) Az ilyen kritika tehát nem látja a fától az erdőt, ugyanis a bírálók PPN-je is magában foglal fákat, erdőket, más embereket, sőt érzékelési modelleket, de még saját magukat is. Így azután mértékarányosán lekicsinyítve ismételten a tények talaján találjuk magunkat. Hogyan tudjuk most, egy teljes fejezetnyi elméleti fejtegetés után újból megfogalmazni azt, mit is jelent álmainkban teljes tudatában lenni annak, hogy álmodunk? Az előzőekben elsajátított „szaknyelv” segítségével úgy fogalmazhatnánk, „hogy a tudatos álom során a

121

transzfenomenális adottságokról való tudásnak mindig elsőbbsége van a rendkívülivel szemben”. Szemléletesebben, s valamivel egyszerűbben azt is mondhatnánk: „Az Álom-én sosem feledkezik meg az Alvó-énről”, (lásd az ábrát a 123. o.-on) így nem hajlik sem a mentális látásmódra, (mint a már említett tiszta tudatpszichológia) sem a behaviorista látásmódra. A tudatos álmodó ugyanis, mint tudatos bíráló tudja, hogy minden, ami egy embernek kívülről megjelenik, ugyanakkor saját tudatának (pontosabban, saját rendkívüli világának is a része. A behavioristák azzal, hogy a tudatot „fekete doboznak” tartják, nemcsak a tudományt ütik teljesen ki, hanem a környező világgal való kapcsolat-felvétel lehetőségét is. Mi adódik mindebből a lélektan számára? Az emberek szervezetüket különböző szabályzók segítségével irányítják, amelyekből pillanatnyilag bennünket csak egy érdekel, a „külső alakzatok szabályzója”, (ellentétben a belső, hormonok által irányított területtel) s ez „szenzomotorikus”. (A szenzomotorika mozgásszerveink irányítását jelenti, úgy, hogy állandóan figyelembe veszi a környezetből ebben az összefüggésben folyamatosan érkező információkat, s így a környezeti ingerek a test cselekvéseivel állandó kölcsönhatásban állnak, azaz kölcsönösen befolyásolják egymást). Az álomrealitásban különös helyzet vasósul meg, ugyanis a szenzomotorikus szabályozás itt majdnem teljesen megszakad. Szerepét - leegyszerűsítve - „lelki” folyamatok veszik át. Ennek így kell lenni, mert álmunkban magunkat cselekvőn, mozgó testtel éljük át. Álmunkban tehát olyan dolgokat engedhetünk meg magunknak, amelyeket transzfenomenális szabályozottságunk megtiltana. Ez azonban azt is jelenti, hogy álmainkban olyan tapasztalatokhoz juthatunk, amelyeket transzfenomenális határaink nem tennének lehetővé - akár fiziológia, akár morális, akár eszmei okoknál fogva. Mivel azonban (ha az átélést nézzük, tehát „fenomenális” szempontból) éber élményeink és álomélményeink között nincsen elvileg különbség, létre jöhet a kölcsönhatás az álomrealitás és az éber realitás között. Nyilván sejtik már, mire akarunk kilyukadni: ahogyan a szenzomotorikus szabályozáson és PPN-ünkön keresztül transzfenomenális-fizikai világunkba alapvetően és változtatón mindig is belenyúltunk, tudatos álmunkban is változtató módon nyúlhatunk bele transzfenomenális pszichikai, azaz belső világunkba. Még világosabban: Ha a fenomenális-pszichikus a tudatos álom során álom-énünk által messzemenően meghatározható - és az, ha álomtapasztalataink ezen túlmenően veszteség nélkül elkísérhetnek

122

Fenyegető álomszituáció átélése közben a hétköznapi álmodó.

Fenyegető álomszituáció átélése közben a tudatos álmodó. Kísérlet a szokásos és a tudatos álom különbségének ábrázolására. A tudatos álmodó-Énje sohasem feledkezik meg az alvó-Énről.

123

bennünket éber életünkbe - és ezt teszik, akkor a transzfenomenálispszichikus a tudatos álom tapasztalatain keresztül megváltoztatható. A legegyszerűbb nevezőre hozva ez azt jelenti, hogy addig gyakorolhatok bizonyos tartást vagy magatartásmódot tudatos álmomban, ameddig elő nem merészkedem vele való életemben is. A transzfenomenális-pszichikus, azaz belső világnak különösen az a kis részterülete érdekel bennünket, amely azokat a fenoménokat tartalmazza, amelyek az embert pszichoterápiára vagy pszichologikus önismeretre késztetik. E fejezet kifejezett célja is az volt, hogy lerakja a tudatos álomterápia elméleti alapjait. Ez lenne végül favorizált érzékelési modellünk praktikus kultúrteljesítménye is, miután eszmei jelentőségét már számtalan tudományos értekezésben kifejtették. Nem az a kulturális teljesítmény, ha objektivitást állítunk ott, ahol az nem lehetséges, hanem az, ha elismerjük az egyes egyedek személyiségét azért, hogy arról nyíltan kommunikálhassunk. Csak így tűzhetünk ki célunkul a transzfenomenális valóság természetét illetően egy olyan megegyezést, amely „valóban” kielégítő.

124

6. FEJEZET

ANYAGOK HALADÓK RÉSZÉRE 125

TESSÉK BESZÁLLNI! Ez a fejezet olyan tudatos álombeszámolókat tartalmaz, amelyeket félig-meddig rendszereztünk. Mint olvasás közben észre fogják venni, alig akad olyan álom, amely „száz százalékosan” besorolható lenne valamely kategóriába. Így itt is olyanokat fognak találni, amelyek csak komoly fáradsággal lennének valamely címszó alá besorolhatók. Ilyen címszavak a hedonisztikus (azaz örömelvű) és a megismerő álmok, a többé-kevésbé sikeres kutatási-álmok, amelyek az álom-realitás érett és éretlen kezelését mutatják be, a sport- és az edzőálmok, valamint álompéldák az első tudatos álomélményre, a tudatállapot tisztaságának elvesztésére és a felébredésre. Sok tudatos álmot az különböztet meg, hogy az álmodó a lehetőségek kínálatát nem használta ki teljesen. Az „elajándékozott” esélyekről itt is áll néhány álompélda. Mégse fogják fel ezt a fejezetet rövid lektűröknek, inkább gyakorolják saját tudatos álomról való tudásukat; azaz minden álmot ítéljenek meg a rendelkezésükre álló ismertetőjelek alapján. Hogyan cselekedett volna Ön egy hasonló helyzetben? Nem passzolt el az álmodó valamilyen esélyt? Milyen álom ez egyáltalán? Nem emlékezteti önt valamelyik álom saját álmaira? A tudatállapot világosságának mely változatait valósította meg az álmodó? Melyiket nem? Mennél többet foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, annál gyorsabban lesz tudatos álmodóvá. Kezdjen tehát hozzá! Jó szórakozást! MEGISMERŐ ÁLMOK Először olyan álmokat válogattunk ki, amelyeket a „megismerő álom” összefoglaló fogalma alá rendelhetünk. Ezek ugyanis olyan álmok, amelyeket követően az álmodónak az az érzése, hogy álmából tanult valamit. Az első példa többek között azt is bemutatja, milyen könnyen viszi magával a tudatos álmodó (jelen esetben egy nő) emlékeit az álomból a realitásba, ahol az további felismerésekhez vezethet. „Álmomban állandóan az a szó jár a fejemben, hogy „honesty”. Gondolkozom rajta, mit is jelent, és arra gondolok, hogyha németül tudom, akkor álmomban is tudnom kell, és különben is tudok angolul is.

126

Az jut eszembe, hogy a „honesty” csak azt jelentheti, hogy feltételezni, vagy előfeltétel. Elhatározom, hogy megjegyzem a szót, mert másnap reggel utána akarok nézni a szótárban. A következő reggelen eszembe jut elhatározásom és az álom. Először csalódott vagyok, hogy a „honesty” becsületeset jelent, de aztán még több másik álom (nem tudatos álom!) is eszembe jut erről az éjszakáról, amelyek arról szóltak, hogy állandóan egy csomó „topdoggal” kellett verekednem, s csak úgy tudtam menteni a bőröm, hogy mindenféle ötletekkel túltettem rajtuk. Az álom értelme tehát: magától értetődő, hogy előfeltétel a becsületesség. A „topdogokat” is csak becsületesen lehet legyőzni!” Következő példánk azt mutatja be, hogyan vedlik át egy tulajdonképpen örömelv által vezérelt, élményekre beállított álom egészen tűrhető önismereti álommá. „... Most egy álombéli barátnőmet akartam meglátogatni. Ebben a pillanatban anyám, akit addig nem vettem észre, fenyegető pillantással utamba állt. Ekkor egyszerűen megkérdeztem, nem tudna-e segíteni abban, hogy egy álombéli barátnőt találjak. Most lett csak igazán dühös. Azt mondta: nekem mindig csak a szórakozáson jár az eszem, s gorombán leteremtett. Mikor látta, hogy ez nem hat rám, boszorkánnyá változott, s villámgyorsan rám vetette magát. Miután fel voltam készülve erre, teljes erőmből belevágtam a szörnyetegbe. Akkor ő összetöpörödött, elvesztette fenyegető karakterét, s végül visszamászott a bokorba. Engem pedig elfogott a győzelem mámoros érzése.” Ez után a tudatos álom után az érintett férfi álomélete egy csapásra megváltozott. Tudatos álmai során ezentúl soha nem akadályozták fenyegető alakok szexuális vágyai teljesülését, s reális életében is egyre természetesebb lett a szexualitáshoz való viszonya. Most egy olyan álom következik, amelyben az álmodó a megismeréssel kapcsolatos ellenállását is legyőzi - igaz, hogy csak utóbb - s így fontos tapasztalathoz jut. „Egy téves ébredés után vagyok, a szobámból hallom, hogy a feleségem a mellettem lévő szobában azt mondja a bátyámnak: „S.- ben üdülni ma már nem olyan, mint régen”. Biztosra veszem, hogy rám

127

gondol, hiszen az utóbbi időben többször utaztam S.-be. Kijelentése teljesen leforráz, hiszen nem azért utaztam S.-be, hogy ott üdüljek, hanem, hogy jobban tudjak dolgozni. Ahogy kinézek a szobám ablakán, gyönyörű hegyes tájat látok, s rögtön tudom, hogy most álmodnom kell. Gondolkodom rajta, ne ugorjak-e ki az ablakon, s ne repüljek-e át a fenséges táj felett. Miután azonban az ablakom alatt sziklák vannak, nem merek kiugrani, s azt mondom magamnak, érdekesebb lenne más álomszemélyekkel beszélgetni. Bemegyek a másik szobába. Csak a bátyámat találom ott. Kimegyünk a ház elé, s kiülünk egy teraszra, amely mellett egy meredek szakadék van. Azt mondom halkan a bátyámnak (a beszéd nehezemre esik): „Ismersz engem?” Mire ő azt válaszolja: „Hiszen te most gyakorolsz”. Azonnal világos előttem, hogy a tudatos álom gyakorlására gondol. Csodálkozva kérdem: „Mondd csak, te is tudsz valamit a tudatos álomról?” Zavart mosollyal válaszol: „Nagyon is régen” Erre azt kérdezem tőle: „Hol olvastál róla?” A válaszra nagyon kíváncsi vagyok, mert előzőleg egy tudatos álmomban megtudtam, hogy egy bizonyos ST. CLAIRE már előttem írt egy könyvet a tudatos álomról, és nagyon híres lett tőle. Bátyám azt válaszolja: „Nem ismered azt a könyvet, aminek az a címe, hogy „A premier és a bolond”? Arra gondolok, hogy ez egy elég hülye cím, a „premiert” abban az értelemben fogom fel, hogy premier-miniszter. Bátyám most arrogánsan, emelkedetten beszél hozzám. Beszédét azonban olyan értelmetlen babiának tartom, hogy meg se bírom jegyezni. Ezért elhatározom, hogy nem nagyon fogok figyelni rá, az a lényeg, hogy a könyv címét megjegyezzem. Feltűnik, hogy bátyám zárt ajkakkal beszél, így nem látni a fogait. Alighogy erre gondolok, bátyám kinyitja a száját, s egy teljesen túldimenzionált fogsor tűnik elém. Közben az arca elváltozik, és már nem is hasonlít ahhoz, amilyen ébren. Elegem van már abból, hogy ezt a bántó értelmetlen szöveget hallgassam tovább, felállók, megragadom bátyámat a gallérjánál, és beledobom a szakadékba. Úgy pörög le, mint egy luftballon, amiből kieresztették a gázt, s egyre keskenyebb lesz. Ekkor felébredek. Miután felébredtem, azt kérdezem magamtól, mit jelenthet annak a könyvnek a hülye címe? Azonnal rájövök, s közvetlenül tudom a jelentését. Bátyám a premier, az elsőszülött, teljesítményben is első, mindig ót állították példaképül elém. Csak most tűnik fel nekem, hogy a premier azt jelenti, hogy „első”. („Én magam vagyok bolond, a dilis, az álmodó, a csillagnéző, tehát a másik.”)

128

Az itt következő leírás egy megismerő álomról számol be, s többek között egy olyan (KLB) technikát mutat be, amelynek segítségével közvetlenül a tudatos álomfázisba juthatunk. „Miközben megpróbálok elaludni, egyfajta „asztrális merevség” állapotába kerülök. Hogy „asztráltestemmel” kiléphessek alvó testemből, arra gondolok, hogy függőleges helyzetbe kell kerülnöm. Ebben a pillanatban kékes szikrázó örvénylés fog el. Minden örvénylik körülöttem, s én magam is együtt örvénylek ezzel az áradattal. Ugyanakkor hallom, hogy a szikrakisülések igen hangosak körülöttem. Ahogyan jött, olyan hirtelen tűnik el az egész. Egyenesen állok az ágyamban, s szabadon tudok (asztráltestemmel) mozogni. Odamegyek a villanykapcsolóhoz, fel akarom kapcsolni, hogy jobban lássak. De a sötétség megmarad. Ezért lemegyek a lépcsőn az előszobába abban a reményben, hogy jobban fogok látni. Miután nem látok jobban, vissza akarok menni a hálószobámba, hogy alvó testemet megnézhessem, vagy, ha sötét van, megtapogassam, ellenőrizni akarom, hogy olyan-e mint ébren. Amikor azonban kinyitom a hálószobám ajtaját, nagy erejű szívóhatás sodor magával, s megpróbál visszaűzni alvó testembe. Én azonban szeretnék még „asztrális útra” menni, ezért belekapaszkodom a kilincsbe, hogy meneküljek attól az erős szívóhatástól, amely az ágyamból jön. Végső erőfeszítéssel sikerül a szívóerőt elhárítanom, s a hálószobaajtót becsuknom. Megint a lépcsőházba megyek, amely egy kissé világosabb lett, így legalábbis a tárgyak körvonalai felismerhetők. Ekkor egy szellemszerű női alakkal találkozom, aki abban a pillanatban, ahogy meglát, tekintetét elfordítja rólam, s hajlott testtel eliramodik mellettem. Bár nem ismerem fel rögtön, mégis rövidesen rájövök, ki ő, s mit jelent a viselkedése. …Tovább megyek lefelé a lépcsőn, míg el nem érem a földszintet. Ekkor hirtelen egy álarcos alakot fedezek fel, széles karimájú kalapban van, s arcát sállal fedi el. Hosszú, fekete kabátot visel. Bár borsódzik a hátam, mégis szembesülni akarok vele. Odalépek hozzá, s öblös hangon azt kérdezem: „Ki vagy te?” A válasz a következő: „Ezt neked is tudnod kellene! Az apád vagyok, s most megmondom neked, mit kell tenned!” Erre dühösen azt mondom: „Te halott vagy, így semmi mondanivalód nincs számomra.” Ezután rávetem magam megboldogult apámra, s vállánál fogva el akarom lódítani. Ekkor az alak összezsugorodik, s könnyű múmiává válik. Ebben a pillanatban

129

mély részvét fog el. Elfordulok a múmiától, folytatom utam, hogy a földszintről lejussak a pincébe. Ahogy kinyitom a pinceajtót, lentről csoszogó lépteket hallok. Bár ismét megborzongok, mégis továbbmegyek, keresem a pince különböző helyiségeiben azt a lényt, akitől a csoszogó léptek zaja származhatott. Végül bemerészkedem abba a helyiségbe, amely a háborúban légvédelmi helyiség volt, ezért nincsenek ablakai. Gyermekkoromban ettől a helyiségtől különösen féltem. Ahogy belépek, mintha egy alak suhanna el előttem. Erre közvetlenül a terem végéből éles hang hangzik fel: „Most aztán megvagy”! Megértem, hogy ez nem más, mint személyesen a sátán. Azonnal visszaüvöltök: „Jöjjön csak, ha mer!” Rögvest ezután érzem, hogy a helyzet forró, mégis ott maradok, s várom, mi fog történni. Ekkor a terem kivilágosodik. Egy lélek sincs benne. Felébredek.” A tudatos álmodás szervezetten támogathatja azt a gyászmunkát is, amely valamely közelálló személy elvesztése esetén vár ránk: „Álmomban egy lakásban laktam anyámmal és apámmal. (Valójában már 1972-ben elköltöztem hazulról.) Beléptem a lakásba, s megtudtam anyámtól, hogy apám szerint mindent ott kell hagynunk, s el kell távoznunk a lakásból. Az autó ott parkolt az ajtó előtt, s el kellett készülnünk a nagy menekülésre. Meglepett az egész, nem értettem, miért kell elhagynunk a lakást. Ekkor megérkezett apám a munkából, betegnek látszott, láza volt, gyenge volt, s le akart feküdni. Megkérdeztem tőle, mit jelentsen ez a menekülés, én ugyanis nem látom semmi okát. Azt mondta, hogy a munkahelyén valami pletykát hallott földönkívüliekről, akik megtámadják a Földet, s valamilyen kórt hoznak a Földre magukkal. Bizonyítékul egy tudományos folyóiratot mutatott, amely jelzésekkel, térképekkel számolt be a Földön-kívüliekről. Fényképeket mutatott, amelyek plaszticitása és színeinek ereje mindent felülmúlt, amit eddig láttam. Kelet-törökországi tájat ábrázoltak, amelyen a sziklák, mezők és erdők a szivárvány színeiben pompáztak. Ahogy leraktam az újságot, hirtelen tudatára ébredtem apám betegségének, sőt, miközben ránéztem, eszembe jutott, hogy ő már jó ideje meghalt. Mondtam neki, hogy ő már rég meghalt, de ebben ekkor nem volt semmi ijesztő, sem gyötrelmes. (Apám az álmot megelőzően nyolc hónappal halt meg.) Látván, hogyan reagált, rokonszenvünk csak nőtt ebben a pillanatban.

130

Egyszerre csak észrevettem, hogy valami nem stimmel: csak álom lehet, ha ilyen reálisan élem meg apám jelenlétét, gondoltam s így tudatosult bennem, hogy valójában álmodom. Ebben a pillanatban apám a szemem láttára mosolyogva semmivé vált. Ekkor sem éreztem sem fájdalmat, sem gyászt, sírnom sem kellett. Azt gondoltam, hogy minden úgy jó, ahogyan van, s hogy ő ebben az álomban felkeresett engem, s átadtam magam ennek a gondolatnak. Apám látható formája hirtelen egy érzéssé változott. Mivel tudtam, hogy álmodom, csak feküdtem, és éreztem, ahogy lebeg felettem apám. Megpróbáltam átölelni, s sikerült egészen közel húznom magamhoz. Könnyűnek és elégedettnek éreztem magam, s jó érzéssel ébredtem fel.” A következő álom azt mutatja be, hogyan változhatnak át a topdog figurák vadállattá. „A szülői ház nappali szobájában vagyok. Ekkor belépnek bátyáim és anyám. Anyámnál ott van a sporttáskám, ami tele van pornókönyvekkel. Zavaromban félre akarom rakni a táskát. Anyám megértően néz rám, és azt mondja: „Helyes, hogy félreteszed a táskádat, hiszen a tartalma nem valami örvendetes:” Erre azt válaszolom: „Ki tudja, hogy ez a tartalom nem okozna-e egyeseknek mégis csak örömöt?” Anyám nem reagál a célzásra. Most valamit meg akarunk nézni a TV-ben. De valahogyan nem sikerül. Ekkor anyám a mellettünk lévő szobába megy, én követem. Ott áll (már meghalt) apám. Arra gondolok: „De hiszen ennek álomnak kell lenni, pedig minden olyan valóságosnak látszik. Tényleg álom lenne? Igen, álom kell, hogy legyen:” Apám pont úgy néz ki, mint a halálát megelőző években. Az a ruha is van rajta, amit a leggyakrabban viselt. Miután mostanában apám ellenségesen lépett fel velem szemben álmaimban, ki akarok vele békülni. Odalépek hozzá, kezet nyújtok neki, s azt mondom: „Nem akarunk örökre kibékülni?” Apám meghatódva néz rám, s örömmel igazat ad nekem. Ekkor azt mondom: „Most békében viszszatérhetsz a birodalmadba”. Apám erre eltávozik, közben barátságosan integet. Ekkor az a gondolatom támad, hogy nem feltétlenül kell bíznunk a topdog-alakokban. Ebben a pillanatban apám előre esik a kezeire. Arca tigrisszerű vonásokat ölt, s vadállati ugrással rám veti magát. Komoly küzdelem jön létre közöttünk. Egy lépést hátrálok, s a jobb öklömmel előre vágok, hogy védjem magam. Hirtelen saját magammal állok szemben. Ez azt jelenti, hogy aki velem szemben áll, annak ugyanolyanok a vonásai, mint nekem, csak talán valamivel

131

nemesebbek. Valamivel nagyobb is, mint én. Átmegy támadásba. Villámgyorsan mérlegelek. Szabad-e önmagamat megtámadnom? Lehet, hogy ezzel éppen személyiségem jobbik felét teszem tönkre. Azután mérlegelésem ellenére támadásba lendülök, összecsapunk hasonmásommal. Ekkor minden elsötétül, s ismét magamra maradok. Az átéltektől szorongani kezdek. Azután azonban hangosan így kiáltok: „Nem, - tudatos álomban nem szabad félni!” Néhányszor ezt megismétlem, majd felébredek.” A következő álomban is szerepelnek állatok, ezen felül azonban az is kiderül, hogy az álom-én érettebb tartása az egész álomtörténetet pozitív irányba terelheti. „... Egyszerre csak a ködből egy dühös férfihangot hallok, hogy menjek csak közelebb, ha át akarok élni valami érdekeset. Bár valami bűzlött a dologban, mégis közeledem a férfihoz. A ködön át látom, hogy kb. két méter magas. Hirtelen felordít: „Fogjátok meg!” Ebben a pillanatban egy óriási medve veti rám magát. Harcra kész helyzetben, helyemen maradok. Ekkor az állat összezsugorodik, s ártalmatlan teddyberré változik. Ezt követően egy óriási őshüllő támad rám - ez kicsiny gyíkká változik. Végül egy vad farkaskutya rohan nekem, amely látva, hogy bátran ottmaradok, ölebecskévé változik. Megkérdem a férfit, hogy vajon még most sem látja be, hogy ilyen primitív eszközökkel nem tud legyőzni engem? Ő így válaszol: „De, fel is adom.” Megkérem, mondjon el nekem egy verset, mire így válaszol: „Mi? Ezek után még egy verset is mondjak? Na jó!” A vers Odüsszeuszról szól, akivel ifjú koromban azonosítottam magam. Ám a hősnek nem a pozitív oldaláról szól. Rögtön megértem, hogy saját személyiségem gyengéiről van szó, amelyeknek korábban kellemetlen külső jelei voltak, s telve bűntudattal elhatározom, hogy teszek valamit ellenük. Ebben a pillanatban a férfi hozzám lép és barátságosan azt mondja: „Kellemes most a közeledben lenni.” Erre fel megkérdem: nem tudna-e még valamilyen tanácsot adni. Válaszul egy olyan konfliktussal kapcsolatos magatartásbeli kérdésre ad tanácsot, amely elalvás előtt konkrétan foglalkoztatott…” A következő igen dramatikus, tudatos álompéldánkat nem közöljük le szó szerint. Átélője egy férfi, aki különböző külső körülmények

132

folytán súlyosan depressziós állapotba került. Azzal a gondolattal aludt el, hogy álmában egy segítő tanácsát fogja kérni. Tudatos álma során a „Halállal” találkozott, aki egy kapucnis férfi alakjában jelent meg előtte. A „Halál” valójában igen hatásosan megmagyarázta neki, milyen lényegtelenek is problémái, és hogy inkább próbáljon meg örülni az életnek. Az álmodó számára ez az álom döntő kulcsélménynyé vált, amely segítséget nyújtott neki lelki lehangoltság leküzdésében. Az a belátás, amelyhez az álmodó a „halál” közvetítésével jutott, természetesen nem valamilyen természetfeletti lény üzenete volt, hanem az álmodó saját személyiségéből eredő felismerés. Az álom, és speciálisan a tudatos álom az okok egész sora folytán rendkívül előnyös feltételeket biztosít az ilyen jellegű felismerésekhez. Ez különösen akkor érvényes, ha valaki belülről képessé válik arra, hogy az álmában kapott segítséget ébren is kamatoztassa. Az álmodó „Halállal” való találkozása meglepő párhuzamot mutat a számára akkor még ismeretlen Castaneda-könyvvel: a Halál az egyetlen bölcs tanácsadó, amely mindig akkor lép fel segítőként, amikor többé már semmi sem látszik segíteni. A Castanedakönyvekben bemutatott élményekkel más, tudatos álombeli élmények is - mint például a hasonmással való találkozás, vagy a testen kívüli jelenségek - feltűnő hasonlatosságot mutatnak. Az ilyen jelenségek olyan nagy hatással vannak az álmodóra, hogy az könnyen hajlik rejtelmes vagy titkos magyarázatokra is. Aki azonban teljesen tudatában van annak, hogy csak álomélményekről van szó, az fontos felismerésekhez juthat az ilyen jellegű álmok révén. A következő álom hozzásegítette az álmodót ahhoz, hogy megfejtse családi viszonylatait, amelyek kimondatlan és kimondhatatlan félelmekkel, fenntartásokkal, és érzelmi kapcsolatokkal voltak terhesek. Jó példa ez az álom arra, hogyan győzhetjük le félelmeinket kitartással és bátorsággal a tudatos álomban. Gyakran van szükségünk állhatatosságra e folyamatban, hiszen a saját személyiségünkkel kapcsolatos valódi létet érintő mélységű felismerések mindig fájdalmasak. „Az előző éjszaka kibékültem öcsémmel. A következő éjszakára elhatároztam, hogy álmomban felkeresek egy szobát a szülői házban, méghozzá anyám hálószobáját, amelybe a megelőző éjszaka léptem be, mert abból ellenséges erők sugároztak felém. Valójában a szülői házban voltam szüleimet meglátogatni, ezért elhatároztam, hogy a

133

testtechnika felhasználásával fogok a tudatos álomba kerülni, ugyanis ha ezt a technikát alkalmazom, általában álmomban azon a helyen vagyok, ahol tényleg elaludtam. Elalváskor testem én-felhővé lényegül át. Mint általában, most is odalebegek az egyik falhoz, s ott test-énné szilárdulok, olyan testénné, amely pontosan reális nappali énem mása. Ezután elindulok. Ahogy kinyitom az ajtót, ferdén egy kar csontváza esik le fentről, s elzárja előttem az utat. Rövid ideig rémület fog el, de azután egyszerűen kettévágom a csontkart. Úgy érzem magam, mint az olyan ember, aki világgá ment, hogy megtanuljon félni. Még a mese is eszembe jut, és egyáltalán nem félek. Ezután felébredek (téves ébredés), és felállók, hogy valami innivalót hozzak magamnak. Mielőtt elérném a szobaajtót, négy sötét, izmos ember veti rám magát, s kajánul így kiáltanak: „Most megvagy!” Először nagyon megrémülök, de aztán rájövök, hogy nyilvánvaló: nem ébredtem fel valóban, s így még mindig álmodom. Amikor folytatni akarom utam az ajtó felé, a négy alak úgy összenyomja a mellkasomat, hogy eláll a lélegzetem. Mégis összeszedem magam és így szólok hozzájuk: „Mi jut eszetekbe, primitív állatok, úgyis megszabadulok valahogy tőletek!”. Most indulok az ellentétes irányba, bár az izompacsirták továbbra is lógnak rajtam, de nem olyan nehezek és erősek, mint előbb. Kimegyek a három méter magas balkonra. Gyakran innen indítom repüléseimet. Megszólalok: „Na tessék - én most innen leugrom. Ha tovább lógtok rajtam, jól megütitek magatokat!”. És már ugrom is. Mindannyian lebegő állapotba kerülünk, így gyorsan visszarepülök a balkonra, ahol testem visszanyeri szokásos súlyát. Ezután ismét a számomra tiltott szoba felé indulok. A folyosón láthatatlan, de erős ellenséges erőkbe ütközöm. Kissé megijedek, mérlegelem, vajon megmaradjak-e eredeti szándékomnál? Aztán így szólok saját magamhoz: „Ha tényleg tudni akarod, mi van abban a szobában, bátran tovább kell menned”. Lépésről lépésre küzdöm magam előre a láthatatlan erőkkel szemben. Földhöz vágnak, s csak a földön kúszva tudom tovább küzdeni magam, közben ráakaszkodom a lépcsőház korlátjának egyik függőleges elemére, s a hálószoba előtt onnan egy ugrással az ajtónál termek, s egy ugrással kinyitom. Öcsém és anyám az ágyban fekszenek és szeretkeznek! Egészen lemerevedek a rémülettől, a féltékenységtől és az undortól. Hallom még, hogy valaki szemrehányón azt mondja: „Mit keresel te itt”? - és megdöbbenten ébredek fel.

134

Ennek az álomnak igen pozitív hatása volt rám, rájöttem, hogy öcsém sohasem rivalizált velem - egyszerűen anyám őt szerette jobban.” A következő megismerő-álom a kiterjedt apa-problematikát példázza: „Egy tigris jön utánam. Szörnyen félek. Hirtelen furcsának találom, hogy ezen a tájon tigrisek vannak. Rövid kétkedés után arra gondolok, hogy minden bizonnyal álmodom, s megkönnyebbülten folytatom a menekülést. Néhány másodperccel később eszembe jut, hogy nem is kell menekülnöm, hiszen egy álomtigris nem árthat nekem. Gondolkodom, mit tegyek? Egyrészt érdekelne egy kellemes repülés, másrészt viszont érdekel a tigris is. Elhatározom, hogy megszólítom a tigrist. Hagyom, hogy közel jöjjön s megkérdezem: „Ki vagy te?” A tigris először megrökönyödik, azután pedig átváltozik már meghalt apámmá. Amikor megkérdem, mit akar, fenyegető arccal a legkülönbözőbb szemrehányásokat teszi nekem. Egyes szemrehányásait túlzónak tartom, néhányat azonban jogosnak, s elhatározom, hogy magatartásomat a reális életben ennek megfelelően meg fogom változtatni. Ebben a pillanatban apám barátságossá válik, s békülésünk jeléül kezet nyújtunk egymásnak. Mint akit megváltás ért, megkönnyebbülten ébredek fel. Álompéldámhoz tudni kell, hogy apám halála óta gyakran rémálom-alakként jelent meg álmaimban, akivel fizikailag is megküzdöttem. Az itt leírt álom óta csak békésen jelent meg álmaimban, sőt, előfordult, hogy segítő álomalakként.” A gyakorlott tudatos álmodó a „helyes” kérdés felismerésével igen hamar a dolgok lényegére tör: „KLB-technikával jutok a tudatos álomba. A szomszéd házba akarok repülni, hogy ott barátnőmmel találkozzam. Hirtelen észreveszem, hogy bátyám mögöttem repül. Eszembe jut a repüléses álombeli első zuhanásom, s gyorsan rárepülök egy fára (egy nemes fenyőre). Már zuhanok is, szerencsére meg tudok kapaszkodni az ágakban, s így lassan érek földet. Ez után az élmény után nem akarok repülni többet, gyalog megyek tovább. Megérkezem a házhoz, bekopogok. De ki nyit ajtót? Természetesen a bátyám, aki a győztes tekintetével néz rám. Azt kérdem

135

tőle: „Csak nem közös személyiségem része vagy?” Mire ő: „Ugye a közös személyiségünkre gondolsz?” Rövid gondolkodás után igazat kell adnom neki. Azt mondja, hogy mindketten e közös személyiség részei vagyunk. Amikor megkérdem, melyik rész ő, kemény arccal azt válaszolja: „Az a rész, amelyik megpróbálja megakadályozni mindazt, amit tenni akarsz.” A következő álompélda a könyv egyik szerzőjétől származik. A szerző ebben az időszakban túlságosan sokat vállalt magára, igen túlterheltnek érezte magát. Az álom közönséges, mégis gyakorlatias segítséget nyújtott neki. „A múlt héten tudatos álmomban az íróasztalomnál ültem, (mostanában gyakran még a tudatos álomban is bizonyos koncepciókon vagy szövegeken dolgozom), s álomkomputeremmel a rendelkezésre álló időt számoltam ki, majd összehasonlítottam az alatta elvégzendő munkával. Az eredmény lehangoló volt. Azt mondtam a komputermonitoron az előttem álló álomirodalmat tartalmazó könyv halomnak: „Ti, szemét könyvek, ti, kívül vagytok, míg az én könyveim és munkáim benn vannak a fejemben. Úgy éreztem, szükségem van egy kis önsajnáló sírásra, az majd megtisztít.” Éppen el akartam kezdeni sírni, amikor is álmom önállósította magát. Az egyik könyv felcsapódott, s egy kis drótemberke kelt ki belőle (olyan, mint Dániel Düsentrieb kis segítőtársa, olyan kis villanykörtefejű), felmászott a képernyőre, pózba vágta magát és így szólt hozzám: „Idefigyelj, te, seggfej, most beszédet fogok tartani neked. Miért aprózod el magad ennyire, te idióta? Csinálj két könyvből egy könyvet. A tudatos álomról szóló könyv meg a tudományos munka egy műbe is belefér”. „Tudom, mire gondolsz te nagyokos” válaszolom erre, „de nekem egy empirikus-statisztikus munkát kell leadnom, nem egy népszerű tudományosat.” „Te magad vagy a nagyokos” -hangzott a válasz, „Nem fog nehezedre esni egy negyvenoldalas függeléket írni az ellenző kérdésfeltevésről, a feltevéseidet statisztikusán alátámasztani sem nagy művészet. Éppen elég fontos kérdés létezik!” Eközben, főként, amikor az ellenző szót mondta, úgy pöffeszkedett, mint S. professzor, s iszonyúan fontoskodó volt. Aztán még azt mondta „hipp hopp”. Ennyi elég volt nekem, elhatároztam, hogy felébredek. De így történt.”

136

Most következik minden eddigi önismereti álom közül a legrémesebb. Senkinek sem ajánlanánk, hogy hagyja magát legyőzni az ellenséges álomalaktól… „Mintha egy sötét szobában feküdnék az ágyban. Miután testem szokatlanul könnyű”, rögtön arra gondolok, hogy álmodom. Mint korábbi álmaimban, most is azonnal felállók, s az ajtóhoz megyek, hogy elhagyjam a hálószobát. De nem találom a kilincset. Ekkor eszembe jut, hogy nem is a saját hálószobámban vagyok hanem a Z.i Pszichológiai Intézet vendégszobájában. Erre fel nem keresgélem tovább a kilincset, hanem elhatározom, hogy a falon keresztül hagyom el a szobát. Miután a testemet olyan könnyűnek érzem, azt gondolom, ezzel az asztrális testtel biztosan sikerül átmennem a falon. Hogy nehogy bennragadjak a falban, nekifutok, és belerohanok. És tényleg, sikerül átmennem a falon. Egy félig megvilágított folyosón találom magam, innen - ezúttal a szokásos módon, tehát az ajtón keresztül - több szobába is belépek, hogy másokkal találkozzam. Nappal elhatároztam, hogy álomalakjaimat meg fogom kérni, mondjanak el nekem egy verset. Sajnos, azonban senkivel nem találkozom. Ekkor eszembe jut, hogy N. úr az előző este az Intézetben különböző állatokat mutatott. Meg kellene ragadnom az alkalmat, és ki kellene próbálnom, tudok-e az állatokkal beszélgetni. (Más tudatos álmodók már beszámoltak hasonló beszélgetésekről.) Néhány hiábavaló kísérlet után, hogy állatokat találjak, így szólok magamhoz: „Micsoda egy unalmas tudatos álom ez, feltétlenül találkozni akarok valakivel, legyen az akár a legrémesebb rémálomalak!” Máris ott áll közvetlenül előttem egy körülbelül két és fél méter magas vaspáncélba öltözött alak. A fejét egy kerek páncél teljesen eltakarja. A figura nem úgy hat, mint egy robot, úgy gondolom, hogy egy tudattal megáldott (hímnemű) lény lehet. Ahogy fenyegetően közeledik felém, én is rögtön támadásba lendülök. Normális esetben álomalakjaimmal általában megpróbálok beszélgetni. Ebben az esetben ezt feltehetően nem tettem, mert a vasember nehéz léptekkel, fenyegetően közeledik felém. Miután a fején rajta van a páncél, nem tudom sem megszólítani, sem a pillantásommal megbabonázni, kénytelen vagyok a testi támadásra koncentrálni. Megpróbálok öklömmel a mellkasára vágni, de öklöm minden ellenállás nélkül behatol a mellébe. Ugyanakkor elér a vasember feldühödött ökle, s méterekkel visszapenderülök tőle. Gondolkozom. Ha nem akarom, nem

137

tud legyőzni, hiszen gyorsabb vagyok, mint ő. Viszont én sem tudom legyőzni őt, mert az öklöm tehetetlen vele szemben. Ekkor eszembe jut az a módszer, amikor az álmodó hagyja magát legyőzni az ellenséges álomalaktól. Eszembe jut, hogy a tegnapi előadáson a megfelelő kérdésre úgy válaszoltam, hogy számomra elképzelhetetlen, hogy ezt a módszert valaha is felhasználnám. Most viszont kíváncsi vagyok. Ne hagyjam magam ez egyszer mégiscsak legyőzni? Bár igen heves ellenérzés van bennem, a tudományos kíváncsiság mégiscsak erősebb, s elhatározom, hogy hagyom magam legyőzni. A vasember ezt azonnal kihasználja, leránt a földre, térdeit a vállamra nyomja, s alsó lábszáraival megpróbálja összenyomni a mellkasomat. Már nem is kapok levegőt, mellkasom majd szétrobban. Iszonyú félelem vesz rajtam erőt. Arra gondolok: „Hogy felvágtál vele tegnap, hogy álmodban nem tudod, mi az a félelem, s most itt van, mennyire félsz!” Ebben a pillanatban a félelem csökken. Mellemen a nyomás nem olyan erős, s le tudom dobni magamról a vasembert. Adok neki egy balhorgot, aztán egy jobbat, majd végül felülről jól fejbe vágom (à la Bud Spencer). Összezsugorodik, már csak egy kis csomó vashulladék. Ekkor felébredek. Elhatározom, hogy soha többé nem hagyom álmomban legyőzni magam.” PRELUCIDUS ÁLMOK A harmadik fejezetben már sok mindent megtudtak az ellenállásról. Arról is, hogy az ellenállás abban is megnyilvánulhat, hogy meg akarja győzni az álom-ént arról, hogy nem is álmodik. E tudati veszteséget ábrázolják a következő példák. Az első álompéldában az álom-ént nehéz táskák akadályozzák. Miután azonban az álmodó nem valósította meg a tudatos álmodás valamennyi változatát, nem jön rá arra, ami pedig kézenfekvő volna, hogy a táskát egyszerűen csak félre kellene tenni. „Látom, hogy egy autó repül az égen, s azon az utcán száll le, amelyiken éppen megyek. Rögtön tudom, hogy álmodom. Ebben a pillanatban észreveszem, hogy THOLEY úr mellettem megy. Így szólok hozzá: „Ha ilyesmi történik, mindig megkérdem magam, nem álmodok-e. Ön is?” Ő visszariad egy lépésnyire, elkezd dadogni, majd végül így válaszol: „Nem, nem, én is így vagyok a tudatos álommal (ezt abban az

138

értelemben mondja, hogy másképp).” Megpróbálok felugrani, de teljesen normálisan, azaz teljes súlyommal érek földet. Átrohanok az utca másik oldalára, s fel akarok kapaszkodni egyik lábammal a járdaszegélyre, a másikkal egy szemétládára, s így akarok a levegőbe emelkedni. Mivel azonban két nehéz válltáska van nálam, a járdaszegély is éppen elég fáradságos. Felugróm, s ismét normálisan viszszatérek a földre. Az álom többi részére már nem emlékszem. Nyilvánvalóan ismét belekerültem a normális álomtörténetbe. Különös azonban, hogy repülő-autó-történet ellenére egyáltalán nem voltam teljesen tudatában annak, hogy álmodok, holott más élményeknél ez már előfordult.” A következő álom is nevezhető „prelucidus” álomnak, ami azt jelenti, hogy a tudatosságnak csak az előfokát érte el az álmodó, mert a tudatosság minden változata ebben az álomban sem valósul meg. „R. mellett sétálok, aki viszont egy biciklin ül. A karomat a csípőjére teszem, illetve érzékien érintem a testét. Fekete, átlátszó blúzt visel, a melle jól látható. Sokan meglepődnek vagy megdöbbennek azok közül, akikkel találkozunk, de minket ez csak szórakoztat. Szexuálisan izgalomba kerülünk, s szeretkezni szeretnénk egymással. Ezért aztán megfelelő helyet keresünk. (Ez az egész egy park jellegű környéken játszódik) Egy emelkedő részre érkezünk, amelynek bal felén meredek fal van. Felmegyünk a dombra, s hozzákezdünk a szeretkezéshez, de nem vagyunk biztosak benne, hogy nem látnak-e bennünket. Lent egy férfi ül a padon, - ő láthat bennünket. Meg is kérdem: „Na mi van?” Mire azt mondja: „Jól látszik, ahogy ott ketten K-pozícióban csüggnek egymáson” Mire én elismerően válaszolok: „Így van, igazad van!” A dombon állok most R.-vel, és lenézek a tájra, ahonnan feljöttünk. Arra gondolok, hogy le is ugorhatnék, ha most álmodnék. Így szólok R.-hez: „Mit szólnál, ha most egyszerre csak leugranék?” Azonnal siránkozni kezd, nehogy ilyesmit csináljak! Megnyugtatom, hogy „nem teszem, légy nyugodt.” A következő példában az álmodó saját szexualitásával szembeni ellenállása akadályozza meg az álomállapot tudatosítását az álomtörténettel való összefüggésében.

139

„Este a barátnőm a sátorban szeretkezni szeretne velem. (Valóban ebben a sátorban alszunk.) Nem nagyon vagyok oda az ötletért, s fenntartásaimat a következőképpen hozom tudomására: „Először is rémségesen fáradt vagyok, másodszor pedig meghallanák kintről” Mire azt veti ellenem: „Mit hallanának? Ahogy az asztráltesteink szeretkeznek?” Ezt válaszolom: „Csakhogy ezek itt, sajnos, nem az asztráltesteink”. Közben arra gondolok, hogy a barátnőmnek igaza lenne, ha most álmodnánk, akkor valóban valami asztráltest-félénk lenne. (Nem tudatosul, hogy álmodom, s a normál álom folytatódik.)” Bár a következő történetben az álom-én tulajdonképpen mindent helyesen csinál, mégis elveszíti tudatosságát. Ahhoz, hogy az ellenállás-komplexust eme álom tekintetében behatárolhassuk, bizonyos további információkra lenne szükségünk, nem igaz? „Egy társalgásban veszek részt. Megpróbálok szemmozgatással az álomban maradni. Miután az volt az élményem, hogy lecsukott szemhéjamon keresztül láttam alvó testemet, kinyitom a szemem, s rövid időre ébren vagyok. Egy kék ruhás, kb. 50 éves nő, akit futólag ismerek, ezt kérdezi: „Most egy tudatos álomban vagyunk?” Én kinevetem az álomalakot, s így válaszolok: „Ön valószínűleg otthon fekszik a saját ágyában, s nyilván valami egészen mást álmodik.” Miközben tudom, hogy egy álomalakkal beszélek, mégis „normálisan” álmodom tovább.” SZÁNDÉKOS ÉBREDÉS SZÁNDÉKTALAN ÉBREDÉS A tudatos álomból való felébredésről szóló, itt következő példák azt mutatják, hogy bár a legtöbb esetben ez az ellenállás következményeként jön létre, ugyanakkor tudatosan is létrehozható. Mint például itt: „Egy szöcske ül a mutatóujjamon és szívja a véremet. Nagyon megijedek. Ekkor eszembe jut THOLEY álomtechnikája. Arra gondolok, hogy ennek álomnak kell lenni, és most kipróbálom, igaz-e, hogy az álomnak véget lehet vetni, ha valamit hosszú ideig nézünk. Fixálom a rémes, zöld állatot, s megkönnyebbülten ébredek fel.”

140

A következő három példa azt mutatja, hogy ha figyelmetlenül bánunk a tekintet-fixációval, felébredhetünk. „Egy utcán járva egyszerre csak tudatosul bennem, hogy álmodom. Hogy ezt ellenőrizzem, megpróbálok repülni, s ez sikerül is. Gondolkodom, mihez kezdjek. Mivel nappal bárgyú kérdőívekkel foglalkoztam, amelyeket gyermekek számára készítettek, s amelyek azt akarták megtudni, ki megy nagyvadra vadászni Afrikába, elhatározom, hogy most is ezt fogom tenni. Csak az a kérdés, hogy ezt hogyan tegyem? Találkozom néhány emberrel, többek közt a nagyvadászat nagy mesterével, s ő tippeket ad. Igen kedvesnek találom a férfit, s le akarunk feküdni egymással. Ez azonban bonyolult, mert az egész az utcán játszódik le. Rövid idő múltán eszembe jut, hogy ez nem érdekes, hiszen álmodunk, s elkezdem lehúzni a pulóveremet. Közben az az érzésem, hogy két karomat mereven fektetem az ágyon, de ugyanakkor karjaimmal felnyúlva lehúzom magamról a pulóveremet. Arra gondolok, hogy ez nyilván az asztráltestem. Abban a pillanatban, ahogy lehúztam a pulóveremet, megpillantom a hasam egy tükörben. Ennek örülök, mert mindig is kíváncsi voltam, hogyan nézek ki a tudatos álmokban és most jól meg akarom nézni magam. Megpróbálom megnézni az arcom, de megrémülök. Nincsen arcom, s a fejem olyan, mint egy sugárzó labda. Arra gondolok, hogy mivel ez egy álom, képesnek kell lennem arra, hogy megformáljam benne az arcomat. Igazán azonban nem sikerül. Hol a szemem látszik jobban, hol a szám, de teljességében az egész nagyon torz. Megijedek, s ezzel az érzéssel ébredek fel.” A következő álomban valószínűleg az okozza az ébredést, hogy az álmodónak az a szokása, hogy ha gondolkodik, a tekintetét valamely pontra irányítja. Ebben az esetben ez nagy kár, mert valójában ez az igen pontos álom lehetőséget nyújthatott volna a hetedik aspektus megvalósítására is. „Azt álmodom, hogy nős vagyok, s van egy lányom. Látom a gyereket, ahogy tombol a lakásban, s igen büszke vagyok rá. Később (A személy az álmodó) feleségemmel (B személy) az ágyban fekszem. A feleségem azt magyarázza, hogy el kell válnunk. Teljesen ki vagyok. Ebben a pillanatban én-tudatom átmegy a feleségembe (B személybe). Bizonyos élmények után arra az elhatározásra jutok (én,

141

azaz B személy), hogy én, azaz A személy mégsem vagyok olyan rossz s elhatározom, hogy mint B személy, visszatérek hozzám (A személyhez). Egyszerre csak magamat (A személyt) egy idegen személlyel (C személlyel) együtt találom az ágyban, s rettentő dühös és féltékeny leszek. Én (azaz B személy) szemrehányást teszek nekem (azaz A személynek), hogy egy homoszexuális disznó vagyok. Erre fel éntudatom B személyből átköltözik C személybe, s én (mint C személy) megmagyarázom B személynek, hogy miért is van ez így rendjén, s meg is győzöm őt erről. Végül mind a hárman az ágyban vagyunk, s szeretkezünk egymással. Eloldódom a három személytől, mert már nem tudom eldönteni, melyik vagyok. Az egész olyan álomszerűnek tűnik, s felismerem, hogy álmodom. Erre elmagyarázom a három személynek, hogy én most álmodom, s ők személyiségem részei. Odafordulnak hozzám, ostobán és hitetlenül néznek rám. Még gondolkodom rajta: hogy lehet, hogy egyáltalán beszélni tudtam, miután én-tudatomat most nem tudom testemmel azonosítani, majd erre felébredek.” Újból és újból megmutatkozik, hogy a strukturálatlan álomtörténetek az álom-én figyelemkoncentrációjának hiányából keletkeznek. Ha tehát álmunkban nem tudjuk pontosan, mit akarunk, mindig ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy fixálni fogunk valamit: „Lógok a vonaton. Valami kis trükkel megúszom az első jegyellenőrzést, de félek a másodiktól. Ezen kívül azt is láttam, hogy a vonat vezetőfülkéjében egy „professzort” tartanak fogva. Ahogy kinézek az ablakon, teljesen ismeretlennek tűnik a táj, holott ezt a vidéket jól ismerem. Ebből rájövök, hogy álmodom. Első gondolatom: elrepülni! A testem azonban annyira normális és nehéz, nem hinném, hogy menni fog. Második gondolatom az, hogy kiugróm az ablakon. A vonat azonban túlságosan gyors, így ezt sem merem megtenni. Eszembe jut, hogy meg kellene néznem a kezemet meg a környezetemet, ahogyan CASTANEDA tanácsolja a Don Jüanban. Éppen ezt teszem, amikor tekintetem barátnőmre esik. Odaülök hozzá, és azt kérdezem tőle: „Meg tudnád mondani, mi ez a hely ahol vagyunk, netán Kalbach?” (Kalbach aztán tényleg nem ezen az útvonalon van). Azt válaszolja, hogy nem tudja eldönteni. Ekkor felébredek, valószínűleg azért, mert túlságosan sokáig néztem rá.” A következő álomban is valószínűleg a túl hosszú fixálás vezetett az ébredéshez - még ha az álmodó maga nem is így gondolja.

142

„Ez a második tudatos álmom? Ebben az álomban igen sok ló van. Az egyik adta az ötletet: ellenőrizzem, nem álmodok-e? Én is inkább az álomra tippeltem. Egy ismeretlen város óvárosában voltam éppen másokkal együtt. (Előbb lépcsők is előfordultak, amelyek ellentétben a lovakkal igen gyakran jönnek elő álmomban.) Meglepetésemre egyik teszt eredménye sem utal álomra. (Kipróbálom, milyen a testérzékelésem, tudok-e lebegni, elfordul-e a világ, ha én megfordulok, látok-e feltűnő tárgyakat vagy épületeket?) Erre föl a kísérőim is megpróbálkoznak a tesztekkel, s az egyik nő, akihez alapos kapcsolat kötött, amikor kipróbálta a fordulattesztet, vele fordult a világ is. Erre így szóltam hozzá: „Látod, te álmodsz, (és valószínűleg én is).” Egy pillanatra még elgondolkodtam azon, hogy miért van ő az én álmomban, amikor nyilvánvaló, hogy ő álmodik, de nem találtam megoldást. Ezután arra emlékeztem, hogy a következő tudatos álomban meg akartam nézni a kezemet, és azt gondoltam: „Nézd csak meg a kezedet, hiszen ez akkor sem árt, ha nem álmodsz. Ha meg álmodsz, legalább nem mulasztod el.” Rövidesen felébredtem, de nem volt az az érzésem, hogy ez attól lenne, hogy túlságosan sokáig néztem a kezem. Mindenesetre nagyon bosszantott a dolog. Ebben az álomban meglepő volt számomra, hogy az álomrealitás olyan komplex és részletes volt, mint az éber. Ezt még álmomban megállapítottam, különösen amikor a kezemet néztem.” A következő álomban valószínűleg az okozza az ébredést, hogy más érzések elterelik az álmodó figyelmét az álomtörténetről. Ez az álom minden bizonnyal az utolsó REM fázisokból származhat, amikor már úgyis felületes az alvás. „Az osztályterem előtt vagyok az iskolában, s matek-órához csöngetnek. Nincs kedvem a matekhoz, felszólítom a többieket is, gondolkodjanak rajta, nem álmodunk-e. Amikor én is elkezdek ezen töprengeni, ez a gondolatom támad: „Hiszen én már évek óta egyetemre járok, miért kellene ismét az iskolába járnom?” Végül azonban bemegyek a többiekkel, de annyira zavarom a tanítást, hogy a tanár csak velem tud foglalkozni. Énekelek, hangosan beszélek az osztályon keresztül, stb. A tanár mindezt nem veszi rossznéven, közömbösen kommentálja, hogy melyik akciómat találja viccesnek, s melyiket feleslegesnek. Aztán egyszer csak érzem, hogy az ágyban fek-

143

szem, ez az érzés egyre jobban felerősödik, míg az osztály egyre inkább elhomályosodik. Felébredek.” A következő példa még egyszer biztosít bennünket arról, hogy az álmodó bármikor felébredhet, amikor tényleg fel akar ébredni. Egy fiatal anya meséli a következőket: „A fürdőszobában vagyok, kisfiam vidáman pancsol a fürdőkádban. Meg akarom szárítani a hajam, a hajszárító után nyúlok, s bedugom a konnektorba. Hirtelen magam is áram alatt állok, s nem tudom kikapcsolni a hajszárítót. A fiamat nem akarom hívni, mert ő, ugye vizes, és még őt is megütheti az áram. Kétségbe vagyok esve, nem tudom, hogyan szabadulhatnék ebből a helyzetből. Lázasan gondolkodom. Ekkor eszembe jut, hogy hiszen én álmodom. Ha felébredek, megszabadulok az áramtól is. Így elhatározom, hogy felébredek. Ez sikerül is, megkönnyebbülök, hogy trükköm a felébredéssel sikerült. Boldog vagyok, hogy az ágyamban lehetek, s nem a fürdőszobában.” ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉGEK Számos olyan álomról tudunk, amelyben az álmodó nem használja ki teljesen az álom adta lehetőségeket, ezeket nevezzük elajándékozott, vagy elszalasztott álmoknak. Még a kifinomult tudatos álmodók álomtapasztalatainak jó részét is ilyen álmok teszik ki. Hogy ezek valóban „elajándékozott” álmok-e, az kérdéses. A normál gyógyító álommunkának mindenesetre megfelelő tárgyai az ilyen álmok, ugyanis még az elszalasztott tudatos álomra is sokkal pontosabban emlékszünk, mint normális álmainkra. A következő álom egy pszichológiahallgató álma: „Kellemes összejövetelen vagyok valami kocsmában. Egy szőke svéd vagy finn lány magával visz a lakására, s azt büszkén mutogatja nekem. Azt mondom neki, hogy WC-re kell mennem. Miután elmondja, hogy a WC az emeleti folyosó egyik sarkában van, odamegyek. Vizelés közben körülnézek, és két törülközőt látok, amelyek pont olyanok, mint az én fürdőlepedőm, csak kisebbek, s ellentétben az enyémmel, piros a szegélyük. Amíg vizelek az a gondolatom, helyesebben érzésem támad, hogy talán álmodom (lehet, hogy azért, mert míg a törülközőket bámulom,

144

azok elkezdenek elmosódni). Úgy érzem, mintha az álom és az ébrenlét határán lebegnék. Úgy válaszolok erre, hogy megkérdem magamtól: „Mit csinálsz itt? Hol vagy? Mi volt ezelőtt?” Miután nem találok kielégítő választ, biztos vagyok benne, hogy álmodom. Ezután visszamegyek a lakásba. Erőlködöm, hogy ne ébredjek fel. Minden nagyon világos. Ezért azt mondom a lánynak, eressze le a redőnyöket, ezt meg is teszi. Most már sötétebb van. A lány, aki most azonos a barátnőmmel, átölel. Ledőlünk a földre, s egyre vadabban ölelkezünk. Váratlanul hirtelen felugrók, mert kísérletezni szeretnék - egy jó álomnapló reményében. Helyben megfordulok saját sarkam körül, bal lábamat nem mozdítom. Egy teljes fordulat után az az érzésem, hogy tovább forgok, bár testem viszonylagos helyzete a környezethez képest nem változik. (Olyan ez, mintha körbeszédülnék). A barátnőm azt mondja: „Micsoda őrültséget csinálsz már megint?” Megmagyarázom neki, hogy ilyen tesztnél álmunkban tovább forgunk. Erre ő is megpróbálja, s ő is tovább forog (ezt inkább csak sejtettem, mint láttam). Hirtelen egy utcán állok. Barátnőm szintén jelen van valahogyan, de nem érzékelhető a jelenléte. Két motoros, akik tudják, hogy egy álom szereplői, mint az őrültek elszáguldanak előttem. Úgy gondolom, ez azért van, mert a barátnőm értelmesen álmodik. Viszont ezután azt mondom magamnak, hogy ez hülyeség, hiszen neki az „én álmomban” van tudatos álma. Megint az az érzésem, hogy felébredek. Azt gondolom, hogy felébredtem. Magam alatt egy várat látok. Ekkor eszembe jut, hátha „tévesen” ébredtem csak fel. Rögtön tudom, hogy még mindig álmodom, s éppen repülök. Világosan felismerem most a Savonlinna-i várat. Meglehetősen magasan vagyok (kb. 300 m magasan). A vár irányába repülök, s azon gondolkodóm, mi történne, ha egyre magasabbra repülnék. Barátnőm (aki testileg nincs jelen) figyelmeztet, hogy ne tegyem. Arra gondolok, hogy ha például berepülnék a Napba, s ott elégnék, ez a valóságban is kikészítene. Tovább repülök. Valamilyen kempingben szállok le. (Hogy hogyan értem földet, azt nem tudom.) Valamiféle kifutópályáról akarok továbbrepülni, de a kísérlet nem sikerül, pofára esek. Ezután egy óriási gumimatracon ferdén lecsúszom, s ezzel ledöntöm az előttem álló sátrat. A sátor mellett ott áll a tulajdonosa, s valamivel tevékenykedik. Már majdnem verekedésbe kezdek vele, de aztán eszem-

145

be jut, hogy ez időtékozlás lenne, s arra gondolok, mi mindent is akartam én a tudatos álommal kezdeni? Ekkor jut eszembe, hogy megpróbálok odakerülni, ahol éppen fekszem és alszom (ezt a gondolatot a Castaneda könyvekből vettem). Azonnal elrohanok. Egy alacsony emelkedő dombocska oldalán vagyok, ezért úgy gondolom, itt nem tudok felrepülni. Aztán mégis felmerül bennem, hogy meg kellene próbálni karmozdulatokkal a repülést. Gyors mozdulatokkal csapkodom a karjaimmal, s végül fel is emelkedem, bár még mindig elég közel vagyok a földhöz. Ezért a lábaimmal megpróbálok delfincsapásokat végezni, s ez feljebb is emel. Most jut eszembe, hogy el kell löknöm magam, mint legutóbbi tudatos álmomban. El is lököm magam először a bal, majd a jobb karommal, s el is érem a magasságot, ahol az előbb voltam (kb. 300 m). Ismét a várhoz érek. Kiterjesztett karjaim között valami szárnyféle van most, sárga, és úgy néz ki, mint egy futószőnyeg vagy törülköző, vagy papír. Azt mondom (talán a barátnőmnek?), hogy a szárnytávolságom 8-10 m lehet. Közben arra gondolok, hogy ez valahogyan nincs összhangban azzal, amit érzékelek, nyilván túloztam. A szárnytávolságom azonban igen nagy (így utólag 2-3 m-re becsülöm.) Egyszerre csak W.-ben vagyok, ahol anyámnak konyhakertje van, közel ahhoz a mezei úthoz, amely a konyhakerteket lezárja. Még mindig a levegőben vagyok, valami sílift-féle viszi fel az embereket az úton. Úgy ötven méter magasságból landolni akarok, de nem tudom, hogyan jöjjek le. Elhatározom, hogy leesek. Összekulcsolom magam előtt a karjaimat, s „szárnyaim” megrövidülnek, összesűrűsödnek, mint egy hógolyó. Szóval leesek, s bár valahogy ügyetlenül érkezem, mégsem érzek fájdalmat. Haza akarok menni a P. utcába, ahol éppen alszom. (Valójában azonban T.-ben alszom, s 1974 óta amúgy sem lakom a P. utcában). Észreveszem, hogy míg az utca túlsó felén vagyok ott, ahol a mezei út elágazik, álmom lassan véget ér. Egy fa mellett állok, s a kérgéről fejtek le valamit, míg mama (?!) J. asszonnyal és K. nénivel beszélget. Beszélgetés közben valahogy rólam esik szó, arról, hogy lélektant tanulok, s most éppen álmodom. Megpróbálom elmagyarázni nekik, hogy álmomban éppen oda akarok eljutni, ahol most vagyunk. K. néni érdeklődve, kíváncsian hallgatja, amit mondok. Hirtelen megint teljességgel tudatában vagyok annak, hogy álmodom, s így korrigálom magam, azaz azt mondom, hogy haza akarok menni (a P. utcába).”

146

A következő álomban is csak utólag érti meg az álmodó (ezúttal egy nő), mit is kezdhetett volna álmával: „Miután tudatosul bennem, hogy álmodom, észreveszem, hogy egy szobában vagyok. Azonnal kezdeni akarok valamit, s megpróbálok repülni egy kicsit. Kísérleteim azonban nem sikerülnek túl remekül, mindig hamar visszakerülök a földre. Elhatározom, hogy azt fogom kivitelezni, amit már ébren is akartam. Az időben akarok utazni, pontosabban gyermekkoromba szeretnék visszatérni. A szobában ahol vagyok, egy szekreter áll a felső részén sok nyílással és fiókkal. Valahogyan tudom, hogy valamelyik nyíláson kell átmennem, amelyik egyfajta időalagút. Meg is próbálom, de a nyílás nem elég nagy. Elhatározom, hogy odamegyek a másik falhoz, s onnan nekirepülök a nyílásnak. Míg a falhoz közeledem, a nyílás egy kissé kiszélesedik, annyira, hogy úgy érzem, így már menni fog. (Nem valami jól) de az íróasztalra repülök, az felettem van, de ez alkalommal sem sikerül. Arra gondolok, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan kell hozzákezdeni egy időutazáshoz. Ekkor eszembe jut, hogy hívhatnék valakit segítségül, aki majd megmondja, mit csináljak. Az ajtó alatt fénycsíkot látok. Az ajtó kinyílik, s egy idősebb nő lép be. Csalódott vagyok, hogy segítőm ennyire nem romantikus jelenség. A nő igen barátságos velem. Mondom neki, hogy időutazást szeretnék tenni, ö azt válaszolja: „Nem, nem, az túl veszélyes, egyiketek sem jön vissza belőle. Várj csak, mindjárt megmutatom a többieket.” Én azonban tulajdonképpen nem akarom látni őket, s villámgyorsan mérlegelem, mit tegyék. Azt mondom, szükségem lenne egy szeretőre, ő azonban azt mondja, nem tud vele szolgálni. Közben valamiféle csűr elé érkezünk. Ott a nő egy kartonfigurát mutat nekem, amelynek a végtagjai mozgathatók. Ez azonban nekem unalmas, vissza akarok menni az utcára, s ezt meg is teszem. Az álom még folytatódik, gondolkodom rajta, mivel próbálkozhatnék még, de semmi jó nem jut eszembe. Dühös vagyok és elhatározom, hogy ébren mindent fel fogok írni, amit álmomban meg akarok csinálni. Arra is gondolok, hogy fixálok valamit, de ez is túl veszélyes, hiszen nem akarok felébredni. Belecsípek a karomba és megállapítom, hogy a fájdalom valamelyest tompa. Utólag feltűnt, hogy álmomban nagyanyám házában voltam. Az idősebb nő nagyanyám és anyám keveréke volt. Ezenkívül kicsinynek kellett lennem, mert az íróasztal lapja a fejem felett volt, s az is

147

feltűnt, hogy a nő nagyobb volt, mint én. A gyermekkoromban voltam, anélkül, hogy észrevettem volna!” Mint sok más nem túl termékenynek tűnő tudatos álomélmény esetében, a következő álomban is összefüggés érzékelhető az álmodó által ki nem használt lehetőség és az álom-én által zavarosan szerkesztett álomtörténet között. „Az idegeimre megy az időjárás, s azon töprengek, hogyan változtathatnám meg. Az az ötletem támad, hogy azzal, ha átmegyek a falon, - s ezt úgyis meg akartam tenni - olyan helyre kerülök, ahol jobb az idő. A járdáról egy házhoz közelítek, hogy annak a falán menjek át, de egy kirakatot fedezek fel. „Mintha iderendeltem volna” gondolom. „Most végre kipróbálom a dolgot üvegen keresztül”. Odamegyek a kirakathoz, kitárom a karjaimat, s először meg akarom tapogatni a kirakatot. Ahogy megérintem, az üveg egyszerűen eltűnik. Bár igen megdöbbent, az eredménnyel mégiscsak elégedett vagyok. Odafordulok a falhoz, kitárom a karjaimat, s izgatottan várom, mi fog történni, ha lassan átmegyek a falon. A fal előtt állok, a fejemet egy kicsit előrenyújtom, s lassan belépek a falba. Minden szürke és homályos körülöttem, bár nem sötét. Igen kellemes érzés. Egy fürdőre emlékeztet, csak sokkal szárazabb. Hirtelen valami félelmetes lesz az egészben. Megijedek. Felgyorsítom lépteimet, hogy kijöjjek a falon. A kilépés értelemszerűen a fordított sorrendben történik. Egy nagy teremben találom magam, amely szegényesen, de igen ízlésesen van berendezve. A terem egyik sarkában egy gazdagon díszített ékszertároló áll, amely inkább hasonlít egy kincses ládához mint egy ékszertárolóhoz. Teljes figyelmem erre a tárgyra összpontosul. A falon átmenést ezen az ékszertárolón is ki akarom próbálni. Bedugom a fejem az ékszertároló falába, s bár nem megy át rajta, igen elégedett vagyok, hogy az egész dolog működik. Be kell azonban vallanom magamnak, hogy ezalatt is egy kicsit féltem, vagy legalábbis bizonytalanul éreztem magam. Kihúzom a fejem az ékszertárolóból, s továbbra is a nagy teremben vagyok, ahol is egy nagy teherautót hallok elhúzni. Ennek nagyon megörülök, s azon gondolkodom, hogy a teherautó zaja vajon kívülről jött-e, mert ez pillanatnyilag rendkívül fontosnak tűnik számomra. Továbbra is a kívülről jövő zajokra figyelek. A következő teherautónál - szüleim egy főútvonalon laknak - kinyitom a szemem és megállapítom, hogy

148

tényleg egy teherautóról van szó. Ismét becsukom a szemem, s viszszatérek az álomélménybe. A mellettünk lévő terembe megyek. Van ott egy óriási szauna, amely ugyan térdmagasságig víz alatt áll, és néhányan szaunáznak benne. Csatlakozom hozzájuk, s nem tart soká, már együtt szórakozom az ott lévő nőkkel és a férfiakkal is. Hirtelen egy dallamot hallok „Papm da di da papám”. Azonnal arra gondolok: „Aha, papa gyakorol az orgonán.” Kimegyek a szaunából, s gondolkodom rajta, mit is akarok tulajdonképpen. Kimegyek a házból, s egy szép mezőn találom magam, egyfajta előkertben ismét. Az idő most nagyon szép. A Nap sokkal nagyobbnak látszik, és különös módon negatívban látom, negatív széles vastag sugarakkal. Meg akarok szólítani valakit, ezért körülnézek. Mögöttem egy pár áll: apa és lánya. Arra gondolok: „Aha, ez az!” Odamegyek hozzájuk, s meg akarom szólítani a nőt, akit az apa lányának vélek azzal a hátsó gondolattal, hogy „ez az a nő, akin múlik a dolog”. Ahogy azonban el akarok kezdeni beszélni, csak hebegni tudok. Nagyon ideges leszek. A pár pedig tovább beszélget közönyösen, s úgy tűnik, mint ha egyrészt várnának tőlem valamit, másrészt azt gondolnák: „Te jó ég! Ez aztán semmire nem képes!” Ezzel az utolsó élménnyel ébredek fel.” A következő álompélda egy kezdő tudatos álmodó nőtől származik. Miután szokása szerint véleményét, a dolgokhoz való hozzáállását általában nem közli nyíltan, ugyanígy viselkedik a tudatos álomban is. Ez a tartás természetesen kedvez az álom szervezetlenségének, s megakadályozza az álombeli felismeréseket. Idővel a tudatos álmodó megtanulja, hogy ügyeljen az ilyen akadályozó tényezőkre. Álljon itt először az előtörténet: „Miután először voltam tudatos álom-szemináriumon, K.-val azokról az éjszakai fantáziáimról beszélgettem, amelyek körülbelül hét éves koromban foglalkoztattak. Már elalváskor mindig éreztem, hogy ezek a rémes álmok következnek. Felismertem ezt, mert azok a tárgyak, amikre néztem (valószínűleg csukott szemmel) eltávolodtak, és ennek megfelelően kisebbek lettek, mintha a valóság maga távolodna el tőlem. Az álmoknak különböző képi tartalmuk volt, de mindig félelmet ébresztőek voltak. Valami megkeményedettől, valami elhajlítottól, valami összezsugorodottól való félelem. Körbe szaladgáltam a szobámban, hangosan sírtam, s ki akartam menni az ajtón

149

vagy az ablakon. A szüleimnek mindig igen hosszú időre volt szükségük, míg egy ilyen álomból kihoztak. Mialatt K.-val erről beszéltem, megjelentek előttem ezek a régi álomképek, s amikor azokat a gyakorlatokat végeztem, amelyek a tudatos álom eléréséhez szükségesek (mint pl. a tudatállapot ellenőrzése), bizonytalanságot éreztem, sőt félelmet is, ami csak akkor oldódott, amikor bizonyos voltam benne, hogy ébren vagyok: ilyenkor, gondoltam, semmi sem történhet, biztonságban vagyok, fel tudom mérni a helyzetet. A félelem, amit ilyenkor éreztem, ugyanaz volt, mint egykoron elalváskor, amikor már bizonyos voltam abban, milyen álom következik: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság félelme. A következő éjszaka nagyon világos, valós álmom volt, amely a lakásomban játszódott le. …Álmom vége felé egy fiatal doktornő gondjaira voltam bízva, akit nem tekintettem minden szempontból teljes értékűnek. Bár elfogadtam az utasításait, de különben hülyének néztem. Úgy éreztem, hogy én különb vagyok nála. Ágyba parancsolt, s azt mondta, hogy egy darabig maradjak fekve. Az ágyamban feküdt D., a kislányom is. A kislányom ezen az éjszakán tényleg az én ágyamban volt, mert köhögési rohamai voltak, így velem aludt. Az orvosnő ezután kiment a hálószobából a szemben lévő szobába. Közben valahogy minden belső meggyőződés nélkül felületesen vigasztalt. Nagyon megkönnyebbültem ezen az egyértelmű kétértelműségen, miután ő sem csinált titkot hiányzó együttérzéséből, én is egyértelműen válaszolhattam, s nem kellett megjátszanom magam. A helyzet egyszerűen felszabadító volt. Azonban az egész egyszerre alapjában megváltozott: Az orvosnő eltűnt, s ezzel vége volt az álomnak. Ettől kezdve saját valós helyzetemben voltam, tudtam, hogy közel vagyok az ágyam pereméhez, tudtam, hogy álmodom, s azt is tudtam, hogy valami félelmetesnek kell abból a szobából jönni, ahová az orvosnő bement. Ellentétben az eddigi álommal ez a mostani szürke volt, nem színes. Féltem. Egészen halkan hallottam, hogy valami közeledik, mint amikor a padlószőnyegen lopakodnak. Egy emberi alak volt, egy férfi, de szürkében. Semmilyen részlet nem volt felismerhető rajta. Közelebb jött, végül leült arra a kis részre, ami még az ágyam peremén szabad volt. Alig mertem lélegzetet venni, s tovább akartam álmodni, hogy megtudjam, ki az. Ekkor azonban megparancsoltam magamnak, hogy kinyitom a szemem, mert ellenőrizni akartam, hogy nem J. van-e a szobában, aki a válás óta azzal fenyeget, hogy elrabol-

150

ja a gyermeket? Kinyitottam a szemem, s ezzel oda volt az álom. Tényleg az álmodott állapotban feküdtem.” Nézzük az utolsó álombeszámolót az elszalasztott megismerések témaköréből! Ebben az álmodó hatalmát megdöbbentő módon érzékelteti. Mint a legyőzési álomban is, itt is teljesen világos, milyen ereje lehet a tekintetnek. Olyan „mágikus” tapasztalat ez, amelyben már sok tudatos álmodónak része volt. „Az ágyban fekszem, pihenek. A fejemben még gondolatok köröznek arról, ahogyan az ágyba mentem. Látom magam a fürdőszobában, a szobámban, s az elalvásra gondolok. Az egész olyan, mint amikor napközben emlékezünk. Emlékeim az idő teltével egyre valódibbak lesznek. Egy pillanatra lelki szemeimmel világosan látom az asztal és a komód részleteit, de ahogy tudatosul bennem, a látomás azonnal eltűnik. Ezután egy darabig mindenfélére össze- vissza gondolok. Például egy fekete valamit látok magam előtt, amely két sárga sugarat bocsát ki felém. Amikor azonban gondolkodni kezdek rajta, eltűnik, s megint igen nyugodtnak érzem magam. Mindenesetre az álom folyamatai egyre hosszabbnak tűnnek, s mintha közben a gondolkodás szakaszai rövidülnének. Ez az egész oda vezet, hogy egyszerre csak azon kapom magam, hogy most már álmodom, anélkül, hogy közben valami különös feltűnt volna. Egy nagy lyukban vagyok: már majdnem egy kisebb völgyben, egy szerpentinszerű úton elindulok felfelé, s emberek szólítanak meg. Nem figyelek arra, amit mondanak, csak érzem, hogy nincsenek jóindulattal irányomban, ez azonban inkább csak érzés. Ez az érzés egyre erősebb. Még egy pár emberrel találkozom, akik eleinte igen barátságosak - majdnem hízelgők -, mennél feljebb érek azonban, annál tolakodóbbak. Meg kell jegyeznem, hogy eközben valójában az volt az ijesztő, amit éreztem. Ahogy így felfelé megyek, még egy nővel találkozom, s dróla is ez az érzésem, hogy fenyegetve érzi magát. Együtt tesszük meg az út hátralévő részét. Ahogy fent megérkezünk, egy laza csoport gyűlik körénk a már előbb leírt, túlságosan barátságos emberekből. Az egyik egy öreg amerikai autón ül. Az egész történet játszódhatna valahol a Rocky Mountainsben. A feszültség nő, az emberek egyre közelebb jönnek. Érzem, hogy most cselekednem kell. Miután tudatában vagyok annak, hogy álmodom, tudom azt is, hogy minden az én kezemben van. Elkezdek arra az alakra összpontosítani, aki az autón ül. Nem tudom,

151

hogy csináltam, csak az világos előttem, hogy ebben a pillanatban semmi másra nem gondoltam, mint arra, hogy minden erőmmel erre a pasasra koncentráljak, hogy ki tudjam őt kapcsolni. Ül az autón, bizonytalanná válik, tekintete lassan megzavarodik, reszketés megy át a testén, s holtan zuhan le az autóról. Nagyon megráz, mert megértem, hogy én öltem meg. Ugyanakkor azt is tudom - ez is csak olyan érzés -, hogy vissza is tudom őt hozni az életbe, ha visszaviszem abba a lyukba, ahol voltam. Megfogom és lelököm a lyukba. „Meddig fekszik még ott?” - gondolom. Tényleg megmozdul, feláll. Nagyon megkönnyebbülök, önértékelésem helyreáll (vagy majdnem). Ezek után valamilyen népünnepélyen találom magam - nép nélkül mindenesetre - egy óriási kolbászos bódé előtt. Az eladó éppen takarít. Tulajdonképpen inni szeretnék valamit, de az eladó nagyon el van foglalva a takarítással. A curry-kolbászgép előtt egy egész hegynyi kolbászmaradékot söpör éppen össze. Arra gondolok, micsoda rémes foglalkozás ez, s már benn is vagyok a bódéban. Szorgosan segédkezem a takarításban. Megkérdem, van-e valami innivalója, mire egy szekrényre mutat, amelyben azonban csak szörpöt találok ami nem egészen az én ízlésem szerint való. Belegondolok, hogy miért is takarítok én egy tudatos álomban kolbászos bódét? Igen csodálkozom ezen. Elbúcsúzom, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, s elhagyom a bódét. Egy utcán megyek, amely nagyon emlékeztet Finnországra. Hajnal van, a reggeli égbolton ott a fogyó hold, mindennek olyan friss illata van, s eszembe jut, hogy tegnap este elhatároztam: korán kelek, hogy mindent feljegyezhessek. A felkelés gondolata mégsem elég csábító, ezért tovább megyek az utcán, és tovább álmodom.” KUTATÓ ÁLMOK Az úgynevezett „kutató álmokat” különösen a lélekbúvárok kedvelik. Igen népszerű az az elmélet, amely szerint a pszichológusoknak különösen erős bűntudatuk van, ezért foglalkoznak olyan behatóan a (saját) pszichéjükkel. A tudatos álom mindenesetre kellemes változata az önmagunkkal való foglalkozásnak. Ezért azután nem is meglepő, hogy sok kutató álom önismereti álommá változik át. A következő, meglehetősen hosszú és részletes álomban többek között igen érdekes: milyen okosan és körültekintően rendezi meg az

152

álom-én az álmot, amelyben szinte tudományos pontossággal veszi szemügyre azt a testen kívüli „asztrális utazást”, amelyről az ezoterikusok is beszámolnak. „Az álmot megelőző estén LISCHKA könyvét olvastam, ő hisz a parapszichológiai jelenségekben, s a tudatos álmot elhatárolja az asztráljavaslattól és a lelki utazástól. Számomra ismeretlen okoknál fogva közvetlenül az elalvás után egy tudatos álomban vagyok. Egy kátrányos vagy aszfaltozott kb. három méter széles erdei úton megyek. Arra figyelek, hogy hogyan érzékelem a környezetet. A világosság szokásos. Az utat itt-ott lomb borítja. Néhol jobbról árnyék esik az útra. Ellenőrzöm, hogy lehatárolt-e az általam észlelt tér. Nem az, „végtelen” mint a nappali valóságban. Erős hatással van rám az álom magas valóságfoka. Valahányszor lombra, vagy az úton keresztbefekvő kis ágacskára lépek, hallom az ennek megfelelő zajokat, amelyek tökéletesen megfelelnek a nappali zajoknak. Azt mondom magamnak: „Teljes egészében itt vagyok”, s közben LISCHKÁRA kell gondolnom, ő használja ezt a kifejezést. Leérek a Rajnához, az út bal felé nagy félkör alakú kanyart vesz. Gondolkodom, hogy mit csináljak. Ezután először két idősebb, majd egy fiatalabb nővel találkozom (olyan 30-40 éves lehet). Egy fogadóhoz tartozó kertben két család ül; két fiatal csúnyácska lány a mamájával. Hirtelen eszembe jut, hogy ellenőriznem kellene, nem vagyok-e az asztrális javaslat állapotában, illetve, hogy létezik-e egyáltalán ilyen állapot. Mindent pontosan megnézek magamnak, s megpróbálok bizonyos észleléseket annyira magamba sulykolni, hogy később ellenőrizni tudjam, vajon „érzéken túliak” voltak-e? Egy fogadó falán (ez egy másik, mint amit az előbb említettem) világító betűkkel ezt látom felírva: HU - mint Hanau rendszámjelzése. Úgy érzem, ez a megfigyelés kevéssé alkalmas arra, hogy ellenőrizhessem, vajon az asztráljavaslat állapotában vagyok-e, ugyanis biztos vagyok benne, hogy ezeket a betűket már láttam valahol. Most egy ismerős, omladozó épülethez érek. Az épülettől balra a földön, a kövezeten különböző vésések vannak. Odamegyek az egyik sziklához vagy kőhöz, amelyen egy számomra ismerős faragvány van, amely a Wiesbaden-i Gyógyszállót és környezetét ábrázolja. Meglepetésemre úgy látom a műalkotást, ahogyan annak létrejötte idején kellett kinéznie: plasztikus, fehér berakásokkal, amelyek nyilvánvalóan elefántcsontból vannak. Az az érzésem, mintha időben

153

visszamentem volna. Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy létezik olyasmi, mint az asztrális javaslat, s további „bizonyítékokat” keresek. Gyorsan bemegyek egy múzeumba, ahol már voltam korábban. A feljárónál Q.-val találkozom, barátnőm bátyjával, de nem törődöm vele. A kiállító terem bejárata előtt különböző tárgyak lógnak - rézkancsók meg ilyesmik - a levegőben. A falon különböző képek. Megpróbálom megjegyezni a bejárat előtti utolsó képet: egy idős nőportréja, nem túl természethű. Aztán bemegyek a kiállító terembe. Két őr ül ott, ismernek engem. A lámpák hosszú kábeleken lógnak, s felém mozdulnak el. Az egyik őr azt mondja a másiknak, hogy mágneses erőm van. Én azonban tudom, hogy csak a kezemben lévő lámpa (egyfajta fém vagy réz fényszóró) az, ami mágneses. Magamtól, illetve, mintha elvárnák tőlem, megyek egyenesen előre, s váltakozva magamhoz húzom a kezemben lévő lámpával a baloldali, illetve jobboldali kábelen lógó lámpát. Arra gondolok, hogy „remélhetőleg nem veszik észre” (hogy a kezemben lévő lámpa mágneses). Az egyik őr így szól: „Ahol a lámpát tartja, ott működik a legerősebben a mágnesesség ereje!” Úgy gondolom, hogy a lámpát észre sem vette (legalábbis legutóbbi álmomban nem). Meglehetősen gyorsan keresztülmegyek, nem tekergek többé, hanem nyílegyenesen bemegyek egy másik terembe, s ezt mondom: „Ma csak gyorsan átszaladok”. Közben arra gondolok: „Ezek úgyis csak álomalakok.” További szokatlan megfigyeléseket akarok gyűjteni, hogy „magammal vihessem” azokat. Valahogyan elvárom most, hogy valami szép épületet lássak. Abban a teremben, ahová most belépek, a TV könnyűatlétikai versenyeket közvetít. Ezt meg akarom jegyezni, bár úgy vélem, kevés bizonyító ereje van, s meg vagyok győződve arról, hogy egy valódi könnyűatlétikai verseny közvetítéséről van szó (mintha úgy gondolnám, hogy tulajdonképpen már reggel van.) Hirtelen türelmetlenné válok, ebből semmit sem tudok már „hasznosítani”. Lerakom a fúrómat (előbb a lámpa volt a kezemben, az egész fel se tűnt) s gyorsan be akarok menni a hálószobámba, hogy onnan a falon át a nappaliba menjek. Anyámat előző este - inkább szórakozásból, mint tudományos kíváncsiságból - arra kérte, tegyen valamilyen tárgyat a nappaliban a szőnyegre, s ezt a tárgyat akartam „testen kívüli” állapotban megtekinteni. Barátnőm szülői házának konyhája előtt Q.-val találkozom. A lehető leggyorsabban el szeretnék tűnni, ezért röviden annyit mondok „Halló”, és gyorsan továbbmegyek.

154

Útközben elveszítem az egyik harisnyámat, vagy a mokaszinomat. Visszamegyek érte s már jön is Q. Nem akarom, hogy eltereljen gyorsan továbbmegyek. Az az érzésem, „nyomokat” hagyok hátra, s erre úgy emléktársítok, hogy emléknyomokat. A barátnőm szobájához vezető lépcsőn - tévesen úgy gondoltam, hogy ott aludtam - Q. utolér. Sötét van. Valahogyan megszólít. Érzem, ahogyan elveszítem az ellenőrzést magam felett, s ismét saját alvó testembe kerülök ugyanakkor szívóerőt vagy ilyesmit nem érzek, s nem is mozgok a térben. Kísérletem tehát, amely a „kívül maradásra” irányult, balul ütött ki. (Kb. 2 óra 15 perckor ébredem. Valamivel később felkelek, hogy felírjam tudatos álmomat. Semmi, amit álmomban „bizonyítéknak” tartottam, nem állja ki az éber valóság „próbáját.” A befejezés kivételével az álomtörténet egyetlen részlete sem volt közvetlen megfelelésben a valósággal.)” Eltekintve attól a kissé elfogult nőképtől, amelyet a következő álomban nyomaiban fellelhetünk (s amellyel az „Élvezetek és örömök” c. alfejezetben is találkozunk), a következő kutató álomban is bebizonyosodik, hogy a szexualitással kapcsolatos ellenállás, és a tőle való félelem az álom irányításának meghatározó faktora lehet. Ez az összefüggés jól ismert éber valóságtudatunkban is. „Bemegyek egy ház, valami kocsmájába. Rögtön elöl, jobboldalt az egyik oldalteremben fiatal lányok ülnek, egymás után megnézem őket. Arra gondolok (körülbelül): „De jó, hogy csak fiatal nők vannak itt”. Alighogy ezt elgondoltam, már csak idősebb nőket látok, akik a tetejében egyre csúnyábbak. Fel akarom tartóztatni a történet kedvezőtlen alakulását, ezért el kezdem fixálni az egyik nőt, hogy először elmosódjon és megfiatalíthassam. De nem akar sikerülni. Egy pillanatig úgy gondolom, mégis sikerülni fog, mert az arc egy kissé elmosódik, de aztán ismét látom a sárga, valóban öreg, csúnya arcot. Erre jobban körülnézek a kocsmában; mindenütt csak öreg nők vannak. (Sem a kezdetben fiatal lányok, sem most ezek az öreg nők nem szólnak semmit, s semmiféle érdeklődést nem mutatnak.) Megint kimegyek a házból. Ekkor meglátom C-t (legalábbis úgy hittem, C-nek hívják, holott valójában E a neve), a bejárati ajtó mellett áll, s az étlapot olvassa. Kellemesen meglepődöm, hogy végre egy ismerőssel találkoztam, s rögtön megkérdem: „Mozgatod az ajkaidat beszéd közben?” Közben hallom a saját olyan dörgedelmes

155

hangom, ahogyan a moziban a hangok szólnak. Így válaszol: „Igen” (Hogy eközben mozgatta-e az ajkait, ma már nem tudom.) Ezután azt kérdezem: „Ki vagyok én?” mire F. az ajkait előredülleszti, mint egy állatpofa, ajkai enyhén kékesek, s hosszan azt mormolja: Hmmrnmm. Ebben a pillanatban egy jó ismerősöm, G. jelenik meg balról. Őt is megkérdem, hogy ki vagyok én? Válasza (körülbelül) így szól: „Nem, inkább egyedül alszom, köszönöm szépen.” Nem egészen értem, mire gondol. Úgy értette volna a kérdést, mint ha egy homoszexuális ajánlatot tettem volna neki? Hárman megyünk tovább. Egyfajta vidámparkban vagyunk. Ahogy egy vonat süvít el előttünk, egy üveget vágok az egyik ablakához. F. és G. sikertelenül próbálnak megakadályozni ebben, le akarják fogni a karomat. Az üveg eltörik a vonat ablakán. (Lassan felébredek.)” A következő kutató álom alanyának gondolatmenete akár filozofikusnak is nevezhető: „...Éjszaka van, egy kis úton állok, amely igen emlékeztet egy bizonyos kerti útra. Egyszerre csak egy férfi áll az utamba. Azt gondolom: „Ez is azok közül való, de most majd meglátjuk!” Alaposan megnézem magamnak a pasast, a „tekintetemmel meg akarom igézni,” de igen szétszórt, kimegy a látómezőmből, eszében sincs a szemembe nézni. Az egész nagyon feldühít, ugyanis a személy tekintettel eddigi álomélményeimre, a gonosz javíthatatlanságát jeleníti meg. Elegem van belőle, nagyot húzok rá, de mintha meg se kottyanna neki. A kis kerítésből kitörök egy lécet, s ezzel próbálok szerencsét. A pasas azonban ettől sem látszik megijedni. Számomra az egész érthetetlen, mert már első ütésem is olyan erős és célzott volt, hogy már annak is elégnek kellett volna lenni. Ekkor eszembe jutnak tanárom, THOLEY szavai, aki egy beszélgetés során azt mondta, hogy primitív dolog álomalakjainkkal a Bud Spencer-féle módszer szerint eljárni, megértéssel, vagy kérdések feltevésével, sokkal mélyebb és jobb megoldásokhoz juthatunk, különösen, ami a rémálom-alakokat illeti. Összeszedem magam, és megpróbálok dühömben olyan tudatos kérdést fogalmazni, amilyenre csak képes vagyok. Miután jobb nem jut eszembe, azt kérdezem tőle: miért nem dől el, ha ütöm, és miért nem érez fájdalmat? Erre azt válaszolja, hogy ez azzal függ össze, hogy neki nincsen PPN-je (pszicho-fizikai-nívója). Kérdezem: mi köze ennek ahhoz? Az álomalak úgy válaszol, hogy mivel neki

156

nincsen pszicho- fizikai-nívója, ezért fájdalmat sem érez. Elájulni sem képes, mivel ha nincsen PPN-je, akkor tudata sincs. Ők (mármint az álomalakok) képesek arra, hogy úgy nézzenek ki, mintha fájdalmat éreznének, vagy elájulnának, ez azonban csak az álom függvénye. Az álomban ez az egész igen ésszerű, s igen értelmesnek tűnik, ugyanis álmomban éppen arra emlékszem, hogy elvileg, ismeretelméleti szempontból nem tisztázható, hogy vajon az álomalakoknak van-e tudatuk vagy nincsen; s csak fenomenológiai álomkísérlet tisztázhatja, hogy az álomalakok magatartása szerkezetileg egybevág-e azzal, amit mi tudat alatt értünk. (Így például ellenőrizhető, hogy az álomalakok viselkedése megfelel-e annak, mintha lenne saját távlati fejlődésük.)” ÁLOMTRÉNING Úgy tűnik, a sportolók meglehetősen pragmatikus beállítottságú emberek, akiknek sem idejük nincs arra, hogy olyasmikkel foglalkozzanak, amik nem kecsegtetnek sikerrel, sem késztetésük arra, hogy hosszú beszámolókat készítsenek. Ez okból igen kevés írásos tréning-álom áll rendelkezésünkre, gyakoribbak a szóbeli beszámolók. Itt most néhány tipikus tréning-álmot olvashatnak. Az első példa egy olyan sportolótól származik, aki éveken keresztül a küzdősportok „kemény ágál gyakorolta, (Karate, Taekwondo, Dzsiudzsicu) s elhatározta, hogy most megtanul egyet a „könnyű” válfajból is (az Aikidót.) Két év edzés után úgy érezte, hogy képességei határáig ért. Izomzata még mindig nem felelt meg az aikido hajlékony mozdulatainak, testtechnikája, és küzdőmotorikája mélyen belésulykolódott automatizmusaival újra és újra elnyomta az újonnan elsajátítandó mozgásformákat. Éppen azon volt már, hogy mindent felad, amikor elsajátította a tudatos álmodást. A következő álom saját véleménye szerint is kulcsélmény volt, amely megmutatta számára a „helyes utat”. „Az este szabad edzésünk volt. Miután ma sem voltam arra képes, hogy a botos támadó elől érintés nélkül kitérjek s „így átverjem”, ahogy edzőm szokta tanácsolni, elkedvetlenedve mentem az ágyba. Elalvás közben végig a szemem előtt volt, ahogyan védekezés közben ahelyett, hogy a helyes kitérő mozdulatot alkalmaztam volna,

157

belső késztetésem merev elhárítást eredményezett, s végül újra és újra védtelenül álltam ellenfelemmel szemben mint egy kérdőjel. Egy fekete öves versenyző számára nevetséges ás méltatlan az ilyen helyzet. Az éjszaka során egyik álmomban ismét leestem a földre, s most is mereven kitörtem a helyzetemből, ahelyett, hogy odébb gurultam volna. Ébren gyakran gyakoroltam, hogy ilyen helyzetekben tegyem fel magamnak a bíráló kérdést, ébren vagyok-e vagy álmodom? Most azonnal tudtam, hogy álmodom! Anélkül, hogy sokat töprengtem volna, azonnal tudtam, mit kell tennem: rögtön lementem az edzőterembe, ahol egy álombeli partnerrel edzeni kezdtük a botos elhárító technikát. Lazán, erőlködés nélkül gyakoroltam a kezdő mozdulatokat. Minden egyes alkalommal jobban ment. Következő este várakozással mentem az ágyamba, ismét elértem a tudatos álomstátuszt, s továbbgyakoroltam. Így ment ez az egész héten, míg el nem érkezett a szerdai edzés ideje. Bár igen izgatott, feszült voltam, edzőm egész elképedt attól, hogy a botos elhárító technikám majdnem tökéletes, holott a támadósebességet egyre növeltük, a valóban elérhető sebesség és impulzusadás lehetséges határáig, mégsem ejtettem jelentős hibát. Ettől kezdve igen hamar haladtam előre, s még egy további év alatt magam is megszereztem az edzői képesítést.” Egy labdarúgó játékosabban bánt tudatos álmával: „…Éppen rájöttem, hogy álmodom, egy tornateremben állok, s a foci nálam van. A kapuban egy idősebb férfi áll. Kipróbálom, hogyan tudok lőni. A jobb lábammal (tényleg jobblábas vagyok) minden alkalommal eltalálom a kapufa belső felét, vagy a felső lécet, méghozzá pont ott, ahol akarom. Elképesztő a labdaérzékem. A kapusnak semmi esélye. Sőt, a labdák egy részét közvetlenül a levegőből rúgom el, anélkül, hogy levenném. Aztán megpróbálkozom a bal lábammal is, de az alig jobb, mint amikor ébren vagyok, s ennek megfelelően rosszul is lövök vele…” A két szóban előadott edzésálomban is feltűnő, hogy a tudatos álomból főleg azok a sportolók profitálnak, akiknek gyors, komplex mozgásfolyamatokat kell kivitelezniük. Végezetül szólaltassunk meg még egy sízőnőt.

158

„Valahogy mindig is féltem a jetlendülettől, mert ilyenkor a teljes test súlypontját erősen hátrafelé kell helyezni. Két ilyen lendületet sosem tudtam egymás után kivitelezni anélkül, hogy el ne estem volna. Ha rám tört a dicsvágy, esténként kék foltokkal tértem vissza a kunyhóba. 1984 nyarán elsajátítottam a tudatos álmodást, s ekkor elkezdtem álmomban a göröngyös pályán valós síelést gyakorolni. Gyakran alkalmaztam a hajlító lendülést, hogy azzal bevezessek egy repülőálmot, de azután egyszerre csak azt csináltam, hogy röviddel azelőtt, hogy a magaslat tetejére értem volna, hátrahajoltam, így mentesítettem a léceket, s a sarkamon meg tudtam változtatni az irányt. Ez nagyon jó volt. Néhány hét múlva felismertem (a tudatos álmodás során), hogy az, amit csinálok, meglehetősen hasonlít ahhoz, ahogyan a jetlendületet tanítják. Ez még csak fokozta örömömet, s legalább annyiszor síztem álmomban göröngyös pályán, mint ahányszor repültem. Amikor azután télen megint síelni mentem, elvégeztem egy kurzust, s egy bő hét múlva sikerült a jetlendület is. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ez a siker összefügg nyáréjszakai gyakorlásaimmal.” ÉLVEZETEK, AMELYEKET NEM KELL MEGBÁNNUNK Ebben a részben azokat az álmokat foglaljuk össze, amelyekben az álom-énnek egyetlen szándéka, hogy mennél kellemesebben tevékenykedjen vagy válaszoljon álomvalóságára. Az ilyen álmok többnyire aránylag szervezetlenek. Az örömelvű álmok alapjában nem szorulnak magyarázatra, önmagukért beszélnek. „Egy nyilvános WC-ben állok és vizelek, s közben egy kicsi mellémegy. Egy bikaszerű férfi jön be, s keményen felelősségre von emiatt. Azonnal tudom, hogy álmodom s azt is tudom, hogy a férfi személyiségem egy része, amely azért aktivizálódott, mert a mai napon egy lánnyal szerelmeskedtem, amit ez a rész nem talált helyénvalónak. Én azonban igenis rendjén valónak találom a dolgot, s ezt meg is mondom neki, mire ő lefekszik a földre, s olyan testtartást ölt fel mint amilyet Uli Stielicko vehetett fel azután, hogy belőtte a tizenegyest a franciáknak. Teljesen feldobottan érzem magam, hogy

159

ilyen jól felismertem rossz lelkiismeretemet, lelkifurdalásomat (vagy ha úgy tetszik) a Topdogot.” „Olyan tájban vagyok, amely erősen hasonlít egy túlmozgósított vasúti modellre. Így például a távíróoszlopok éppen a mellemig érnek. Szorosan egymás mellett vezetnek a sínpárok, óvatosan átmegyek a síneken, mert ugye bármikor jöhet a vonat. Már jön is egy. Azon gondolkodom, mekkorák is lehetnek az emberek ezekben a vonatokban. „Te jó ég! Ezek aztán kicsik lehetnek!” Óriási tévedés! A vonatban ülő embereknek ugyanazok az arányai, mint nekem, csak úgy ülnek, mint a szardíniák a dobozban. Ezután azon gondolkodom: „Mit csinálnak ezek, ha ütközés van? Hiszen egy ilyen vonatban jóformán semmi hely nincs?” De máris jön a következő vonat, ami még jobb. Ezen kívülről póthelyek vannak. Mind foglalt, s úgy lógnak a vonaton, mint a virágcserepek a falon. Teljesen megdöbbenek, de úgy gondolom, hogy nem rossz ez az egész. Már megint jön egy vonat, illetve egy villamos, de ugyanazon a sínen. Még a villamos előtt átugrom a sínen, s-közben megjegyzem, hogy ezt ébren nem tettem volna, vagy ha igen, nem ilyen hideg fejjel, ilyen közönyösen. Ugyanis épp, hogy sikerült! Ezután egy picike állomásra megyek, s ahogy a kicsiny villamos áthalad az állomáson, egyszerre csak felkavarja a havat, s egy lavina indul le a tetőről, holott korábban sehol semmi havat nem láttam. Lenézek a földre, az is csupa hó, rajtam meg csak tornacipő. Ekkor eszembe jut, hogy a dzsekimet a papírjaimmal együtt valahol otthagytam. Ekkor egyszerre csak feltűnik a dzsekim mellettem, mintha csak odavarázsolták volna. Ettől kételyeim támadnak, s arra gondolok: „Valahogy olyan ismerős a dolog! Már a villamos is olyan furcsa volt.” Tovább megyek, haza akarok menni, amikor egy barátommal találkozom. Azt mondom neki, hogy nekem most haza kell mennem, nemsokára nem megy több vonat, s titokban abban reménykedem, hogy kocsival hazavisz. De barátom pont úgy viselkedik, amilyennek ismerem - valamilyen okból most azonnal egészen más irányba kell mennie. Utóirat: Erre itt már nem emlékszem olyan pontosan. Ezután egyszerre csak otthon vagyok. Szüleim és a nagyanyám az asztalnál ülnek. Nagyanyám egyszerre csak egy cigarettásdoboz nagyságú dolgot (angolul „piece”) vesz elő, ami úgy néz ki, mint a töltött marcipán, de én tudom, hogy valamilyen drog („shit”), és hatalmas ökölcsapásokkal elkezdi feldarabolni. Csak nézem, és úgy teszek, mintha

160

nem tudnám, miről van szó. Apám áthajol az asztal felett és bennfentesen nézi mindezt. Benyúl a belső zsebébe és odadob nagyanyámnak egy kis bőrtasakot. Nagyanyám kinyitja a tasakot, s a legjobb afgán gombából (egyfajta drog) vesz ki egy kis darabkát. Arra gondolok: „Ez aztán tipikus apa: ha ő csinál valamit, akkor az úgy van rendjén, s amit csinál, azt derék módon, becsületesen végzi.” Anyám, miután sejti, mi játszódik le a szeme előtt, megbotránkozva néz. Nagyanyám egy szép kis tésztát nyújt ki. Titokban azt gondolom magamban: „Hogyan akar ebből jointot csinálni, hiszen ez nem is ég? Még ha a füvemből hozzárakna valamit, akkor talán sikerülne!” Alighogy ezt gondolom, a nagyanyám már is hozzákever a tésztához a fűből, s egy óriási jointot csavar belőle, amely azonban jobban hasonlít egy óriási sületlen diós csigához, mint egy jointhoz. Nagyanyám kezébe veszi ezt a pudingszerű dolgot, meggyújtja, s nekem nyújtja. Azt gondolom, vagy mondom (erre már nem emlékszem pontosan), hogy „de hiszen ez túl lágy!” Azt mondja: „Jól meg kell szívni, akkor megkeményedik.” Úgy szívom a jointot, ill. ezt a nyálkás valamit, mint egy porszívó. Észreveszem, hogy a tüdőm korlátlan felvevő-képességű, azaz folyamatosan képes vagyok belélegezni. Ekkor mintha hályog hullana le a szememről: „De hiszen ez egy tudatos álom!” Abbahagyom a jointszívást, és megállapítom, hogy most úgy néz ki, mint egy szivar és kemény is lett. Ekkor a nagyanyám irányából friss, fiatalos hang csendül fel: „Igen, így szeretem.” Ebben a pillanatban a két elhangzott mondat alapján egy egész film játszódik le bennem. Kilélegzek, s ettől elkezd változni körülöttem a kép, mintha egy óriás jointot szívtam volna, vagy mintha a fa-kalapáccsal fejbe vágtak volna, ennek ellenére minden nagyon kellemes. Nem a nagyanyám áll előttem, hanem egy gyönyörű barátnőm, aki a következő pillanatban már a karjaim közt van. Még egy örömtelen gondolat a szüleimre, s már meztelenül a szófán vagyunk. Megint a jóhangzás, s hallom a hangját: „Igen, én így szeretem…” „Egy repüléses álomban voltam éppen a Rajna felett, ahonnan Frankfurtra és Offenbachra néztem le. A Jonathan nevű sirályra gondoltam, amelynek a repülés többet jelent, mint az evés, s azt kívántam, bárcsak úgy tudnék repülni, mint egy sirály. Tudtam viszont, hogy a tenger még meglehetősen távol van. Aztán egyszerre csak mintha a film elszakadt volna, egy vágás következett, s a tengeren voltam sirályok között, és köröztem velük a tenger felett…”

161

A következő tudatos álom álmodója egy diák, akinek már voltak tapasztalatai a marihuánával kapcsolatosan. Tudatos álmában Jamaicába repült, hogy marihuánát szívjon. „... Ahogy odaérek a meglehetősen nagy marihuána földre, letépek a köröttem lévő növényekből néhány levelet, és sodrok magamnak egy jó kis jointot. Lassan észreveszem, ahogyan átsiklom a beszívott állapotba. A jamaikaiak egyre távolodnak tőlem s lassan elmosódnak a szemem előtt. Egyre jobban érdekelnek a köröttem lévő növények. Pontosan, közelről nézegetem mindet. A zöld különböző árnyalatai, csodálatos szépségük iszonyatosan izgat. Egy kicsit mászkálok a marihuána földön, s egyre újabb figyelemre méltó részleteket figyelek meg, amelyeket kiadósan, s alaposan megbámulok és megvizsgálok. Ezen kívül sétám közben jelentős gondolatok is átfutnak az agyamon, de ezekre már nem emlékszem részletesen. Összességében az élmény bár hasonlít ahhoz, amilyen a valós marihuána szívás után, mégis jelentősen hatásosabb, elragadóbb, s úgyszólván „álomszerű”. A következő tudatos álomban az álmodó diák egy (álombéli) hipnotizőr segítségét veszi igénybe, hogy befolyásolt állapotba kerüljön. „Egy csoportban vagyok, a csoportot egy hipnotizőr vezeti, aki azt akarja megtanítani nekünk, hogyan lehet transzba esni. Nekem nincsenek sem drog- sem transztapasztalataim. Egyszer azonban már volt egy „high-álmom”, amelyben azt álmodtam, hogy hasist szívtam. A hipnotizőr lassú ritmusba ringat. Hirtelen történik valami. Elveszítem a testem feletti ellenőrzést, s elkezdek emelkedni. Körülöttem mindenki nyugtalankodni kezd tehát ők is észrevették. Az emberek tudatom peremére szorulnak nem észlelhetők többé. Valahogy minden olyan ingerlő, olyan összetett, szép, felemelő. A hipnotizőr félig kérdő hangsúllyal, hosszan kitartva azt kérdi; „Világosság?” Jól hallom minden szavát. Megpróbálom közölni, hogy én most repülök (a felemelkedés közben ugyanis repüléssé fejlődött), amilyen hangosan csak tudok, kiabálok, de csak egy elfojtott hangtalan „repülök, repülök” jön ki a számon.” Az örömelv vezérelte álmokban kifejezetten gyakori, hogy az álom-én rombolni akar.”

162

„...(normál álom). Nagynénémnél vagyok a barátnőmmel (E. néni, ébren még nem voltunk nála). Valamilyen vendégszobában vagyunk, és annyira félünk valamiféle óriáspókoktól, hogy nem tudunk aludni. Néhány kisebb pókot agyonnyomok. A barátnőm egy kicsit sétálni szeretne. El is megyünk. Félek. Amikor ismét a házban vagyunk - a folyosón át megyünk a nappaliba -, már hajnalodik vagy világos van. Ahogy kinézek az egyik ablakon a szomszéd ház irányába, valami nagy, barna dolgot látok. Attól félek, ez egy óriáspók. A barátnőm azonban azt mondja, hogy hiszen ez egy férfi. Görcsösen igyekszem, hogy élesebben lássak - de nem sikerül. Ekkor arra gondolok: „öregem, olyan rosszul azért mégsem látsz”, s azonnal tudom, hogy álmodom. Bukfencezem egyet. Ahogy a fejemen állok, valós a helyzetérzékelésem. Tekintet nélkül arra, hogy mi történhet a nappaliban és az attól elválasztatlan ebédlőben, kedvemre fetrengek, azután pedig (a szó szoros értelmében) átmegyek az asztalon és a padok felett. Fájdalmat nem, csak a tárgyak érintését érzem. Az ebédlőben a terített asztalról főleg azokat a finom, fehér meisseni csészéket sodrom le, annak teljes tudatában, de erre álmomban nem gondoltam. Nagyon tetszik az egész, olyan szép az edénycsörgés hangja. „Ebben a tudatos álomban egy ismerősömmel, X.-szel szeretnék szeretkezni. (Az előző normális álmomban már szerepelt). Megpróbálom őt valahová „odagondolni”. (A szülői házban vagyok.) Keresztülmegyek az egész lakáson. A nappaliban látok valakit a félhomályban. Sajnos nem X. az, hanem Y, egyik barátom. Megcsinálom vele az emlékezetpróbát - téves jelzés. Lehetségesnek tartom, hogy egyszer már szerepelt valamelyik tudatos álmomban, azonban momentán nem tudok emlékezni erre. (Valójában még soha nem szerepelt). Bemegyek a szüleim hálószobájába, s odagondolom az ágyba X.et. Tudatosan lassan nyúlok az ágytakaró alá: érzem a melegét, megérintem a bokáját, feljebb siklik a kezem - s előáll egy tökéletes női test. A barátnőmé. Fenségesen, valóságszerűen szeretkezünk, de az orgazmust nem érjük el.” A következő örömelvű álomban az a leginkább érdekes, ahogyan az álmodó a tudatosság fenntartását biztosító technika (a KLBtechnika) alkalmazását leírja.

163

„Két napja a testen-kívüli utazással foglalkozom. Fekszem a parkban, s a „Dream Power”-t olvasom. Rövidesen nincsen ehhez kedvem, s valami praktikusat akarok csinálni. Leteszem a könyvet, kényelembe helyezem magam. Lecsukom a szemem, eleresztem magam. Rövidesen a legkülönbözőbb színű képek jelennek meg a szemem előtt. Ezek a színek nem ábrázolnak konkrétan semmit, hanem olyan képek, amelyek színváltozatokból állnak. Igen pontosan megfigyelem az egészet. Ezek a képek azonban igen érzékeny holmik, ugyanis valahányszor meg akarom érteni, eltűnnek. Nagy hülyeség! Egy bizonyos idő multán sikerül helyzetemet megfejteni, azaz sikerül elérnem, hogy ne veszítsem el mély nyugalmamat, miközben a színek kavalkádjára koncentrálok, s ugyanakkor tudatában legyek annak a ténynek is, hogy a parkban fekszem egy pléden. Gondolataim az idővel egyre inkább kijelentések lesznek. Olyan képekről álmodom, amelyek a park elemeit tartalmazzák. Néha-néha érzem, ahogy a pokrócon elfordulok. (A pokrócon egy barátnőmön kívül egy csomó hangya is volt, s néha éreztem, ahogy csipkednek.) Idővel érzem, hogy egyre mélyebben alszom. Észreveszem, ahogy testem és a testem okozta nyomásérzés egyre inkább eltűnik. A képek is megváltoznak. Egyre világosabban körvonalazódnak, s egyre ritkábban tűnnek el. Rövidesen valami különös dolog történik. Azt álmodom, hogy a pokrócon fekszem (madártávlatból látom magam, mint egy állóképet a pokrócon feküdni), majd ehhez csatlakozón rögtön azt álmodom, hogy most tényleg álmodni akarok, ezért felállok a takaróról. A pokrócból egyfajta nyugágy lesz, s én örülök, hogy megfigyelhettem, hogyan is kezd az ember tudatosan álmodni. Pajkos jókedvemben a nyugágyból egy szaltót csinálok előre. Gondolkodom, mihez kezdjek, s első gondolatom: „Aha, persze! Testen kívüli utazás!” Felfelé törekszem, s az az érzésem, mintha a karjaimmal lefelé tolnék valamit. Az egész olyan, mint ha kilépnék egy overálból, s máris egy sötét, négyszögletes alagútban vagyok. Az alagút végén egy rózsaszínűén kivilágított szoba van, szinte, mintha részeg lennék. A szoba felé lebegek, bár inkább az az érzésem, mintha egy dízelvonat repítené. Már benn is vagyok a szobában, s szinte elvakít valami nagyszerű érzés. Meggyőződésem, hogy ez a legszebb terem, amit valaha láttam, s az a véleményem, hogy biztosan ez a „nirvána”. Azt mondom: „Micsoda isteni ajándék”, ezalatt azonban a tudatos álmodás képességét értem. Ezután szemlét tartok a teremben. Érzem, hogy egy nó ül egy íróasztal mögött, s ezt

164

úgy képzelem el magamnak, hogy egy nagymellű hölgy ül egy rokokó íróasztalnál. Elvárásaimmal azonban minden vonalon csalódom. Azt is meg kell állapítanom, hogy a szoba nem is olyan szép, hogy a szekrények az ötvenes évekből valók, s egyáltalán nem túl lenyűgözőek, stb. Az asszony feláll, s mintha a zongora tetejére akarna ráfeküdni. Én azonban arra gondolok: „Nem, ide felismerésért jöttem, nem ezért.” A mellettünk lévő terembe akar vezetni, láthatóan mutatni akar valamit. Követem. Ahogy megyek mögötte, azon gondolkodom, ne mutassak-e neki valami csuda dolgot, ne menjek-e keresztül a falon. Hamarosan azonban úgy döntök, hogy ez egy baromság, hiszen ezt ő is nyilván ismeri. Megérkezünk a szobába. Az asszony kinyit egy ajtót, s elindul egy lépcsőn lefelé. Gondolkozom, hogy van-e ennek még valami értelme, ekkor azonban a teljes kép elkezd felosztani. Megint csak színeket látok magam előtt, csoportosulásuk a tengeri kökörcsinre emlékeztet, jó darabig ebben az állapotban maradok szándékosan - ugyanis abban reménykedem, hogy még egyszer elérem a tudatos álom állapotát. Ez azonban, sajnos, nem sikerül, ezért elhatározom, hogy felébredek.” AZ ELSŐ ALKALOM Számtalan első tudatos álomról szóló beszámolónk van, alapjában ezek önmagukért beszélnek, s nem igényelnek semmiféle értelmezést. Többnyire a naiv öröm és élvezet álmai - aligha fordul elő, hogy az első tudatos álom önmegismerő álom lenne. Ennek ellenére egyetlen tudatos álmodó sem felejtette el soha első tudatos álmát. „A levegőben lebegek. Kissé már sötétedik. Egy keskeny utcában vagyok (de nem ismerem fel, mi van balra, mi van jobbra). Azt gondolom: „Nem létezik, hogy repülni tudok. Talán álmodom.” Ellenőrizni akarom, mi volt ezelőtt. Nem igazán tudom. Emlékszem, hogy valami koncerten vagy rendezvényen voltam, de nem tudom, mi is történt ott valójában. Megpróbálok elolvasni valamit. Látok egy sárga helységjelző táblát fekete felirattal - ilyen a német helységjelző tábla - s megpróbálom elolvasni. A szöveg azonban vagy arabul van, vagy valami hasonló nyelven. Most már tudom, hogy álmodom. Megfordulok, s erre felébredek. - A fene egye meg!”

165

„A H jelzésűi villamossal utazom. Hirtelen rájövök, hogy álmodom. A villamos teteje eltűnik, s én belerepülök a csillogóan kék égbe. Közben észlelem, hogy a szemem rángatódzik. Ihletés módon kapcsolatot érzek repülő képességem s a szemrángatódzás között. Úgy érzem, ez úgyszólván repülőkészségem hajtóműve. A röpködés egy idd multán unalmassá válik, ezért elhatározom, hogy most valamilyen hullámra van szükségem. Egy strandra repülök. A part teljesen ki van száradva. Nyoma sincs víznek vagy pláne hullámnak. Azután hirtelen mégiscsak jön valamilyen hullám. Ez azonban gyöngyházasan ibolyaszínű, s a levegőben kavarog. Ez sincs kedvemre, úgy döntök, hogy szeretkezni szeretnék. Döntésem azonban annyira túlfeszítette mindenhatóságom kereteit, hogy a tudatos álomból egyszerre csak teljesen normális álom lett, s már csak arra emlékszem, hogy valahogyan a part mentén sétálok.” „Lakásom hálószobájában a földön egy síró lány fekszik. Nem bírom megvigasztalni. Bemegyek a belvárosba. A főutcában vagyok, hirtelen tudatára ébredek annak, hogy valószínűleg álmodom. Azonnal észlelésem milyenségére koncentrálok s észreveszem, hogy az valahogyan ködös, elmosódott (de nem vizuális értelemben), szóval egyértelműién másmilyen, mint ébren. (Amúgy is égetően foglalkoztatott a kérdés, tudunk-e különbséget tenni a lucidus álom és az ébrenlét tudatállapotai között.) Így szólok magamhoz: „Aha, szóval most érzékelésem alapvetően különbözik attól, amilyen ébren, tehát ezek az állapotok nem keverhetők össze.” Ezek után kipróbálom, hogy tényleg álmodom-e? (Bizonyíték.) Akaraterőmet egy mellettem elhaladó járókelőre irányítom. Azonnal felém jön, barátságosan rám néz, rám mosolyog. Röviddel mielőtt odaérne hozzám, akaraterőmet visszaszívom, mire a férfi meglepetten megáll (mintha összetévesztett volna valakivel), a mosoly lehervad az arcáról, elfordul, s eltűnik a járókelők áradatában. Röviden még egy másik személlyel is teszek egy kísérletet, amint látom, hogy figyel, „elengedem”. Most egy torony tetején lévő óriási golyót akarok „levarázsolni”. Nem megy. Többször is kísérletezem, eredménytelenül. Abbahagyom. Megfordulok az utcán s visszafelé megyek azon az úton, amelyen jöttem. Ekkor hihetetlen gyorsasággal egy lófogat közeledik felém (azonban kocsi nélkül). Fekete (a szín itt igen fontos). Egy pillanatig bizonytalanságot, illetve félelmet érzek, majd a jelenséget akaratommal könnyedén egy házfalnak futtatom, ahol az hangtalanul

166

szétloccsan, csak egy kis feketeség marad a falon. Most már szexuálisan aktív módon szeretném az álmot felhasználni. Megállítok egy hátam mögött lévő nőt az utcán (kb. 20-22 éves, 160 cm magas, kerek, sápadt arcú, telt). Szándékosan nem egy számomra ideális nőt választottam, úgy éreztem az olyannal kár lenne kísérletezni). Habozás nélkül megérintem a mellét, először tiltakozik, ezt el is vártam, de aztán mindenbe belemegy. Megérintem a nemi szervét. Érdeklődésem eltűnik ő pedig lassan egy ember és egy kirakatbábu keverékévé válik. Kísérletemmel elégedett vagyok, elfordulok tőle, s átcsúszom az álom normál szakaszába, amely még eltart egy ideig, mielőtt felébrednék.” „Egy teremben ülök, félek. Sírok. A szüleim, és mások is, akiket nem ismerek, ki akarják vetetni a mandulámat. Én ezt nem akarom. F. jön, meg akar vigasztalni. Aztán egy orvos tűnik fel, aki piros autójával magával visz. Kiszállunk az autóból, s egy középkori vár előtt állunk. Az orvos azt mondja, hogy ez egy kórház, csak mivel egyházi kórház, egy kicsit régimódi a külseje. Bemegyünk a kastélyba. A műtőben vagyok, óriási, magas, kissé homályos terem oszlopokkal. A műtőasztalok kőből vannak, inkább olyanok, mint az áldozati oltár. Az egyik asztalon egy férfit operálnak. Nekem a másik asztalra kell felfeküdnöm. Valahogyan azt észlelem, hogy látom a saját műtőasztalon fekvő testemet, tehát hogy szinte én a műtőasztal felett lebegek. Hirtelen az a gondolatom támad, hogy „de hiszen én álmodom!” Egyszeriben minden tudatosabbá, világosabbá válik. Mérlegelem, mit csinálnék most a legszívesebben, először is elhatározom, hogy felállók a műtőasztalról, s elhagyom a kastélyt. Ez könnyedén megy. A jelenlevők közül senki sem próbál megakadályozni a távozásban, az orvos sem. Minden áron repülni szeretnék. Ahogy kiérek a kastélyból, egy dombon állok. Klassz meleg van, süt a nap. Felemelkedem, s felrepülök az utca fölé. Örülök és izgatott vagyok. Az utcán két férfi megy. Egymással ellentétes irányba futnak, igazi dzsoggolók rövidnadrágban, homlokpánttal. Gondolkodom rajta, hogy mit csináljak ezután? Tudatában vagyok annak, hogy most bármit megtehetek, amit akarok. De csak egy dolog jut eszembe: „Raffael, Raffael” (Ez az álmodó szerelmének a neve. ő maga távol van, most Olaszországban). Kényszeresen zuhan rám ez a gondolat, semmi másra nem vagyok képes gondolni, s ettől felébredek.”

167

„Déli alvásról van szó, (odakint gyönyörű az idő). Egy pamlagon fekszem, s álmomban egy fasorban sétálok. Az utcáról bejövő villamos csilingelés összekeveredik álmom hangjaival, s ettől rájövök, hogy álmodom. Tehát a pamlagon fekszem, s alsó államat rátolom a párnára, mert a párna valahogy olyan különösen fekszik. Ez a mozdulat a fejemben zúgást okoz - olyan ez, mint ha összeszorítanám a fogsorom - ugyanakkor valamilyen könnyűségérzés fog el, s a zúgást és a könnyűséget együtt úgy értelmezem álmomban, hogy ez egyfajta hajtómű. Megpróbálok ezzel a hajtóművel repülni, de ez még nem sikerül. Miután azonban egy pillanatra felriadok, felismerem, hogyan is működik ez az én „hajtóművem”, s úgy alsó fogsorom elmozdításával próbálok lendületet adni magamnak. Néhány méterre fel is emelkedem a levegőbe, s a lendületet is szabályozni tudom. Visszanyerem önbizalmam, s függőlegesen repülök a levegőben. Először egyre kisebb lesz alattam a falu, azután földeket, mezőket, folyókat látok, amelyek szintén egyre kisebbek. A Föld elkezd zsugorodni, s észreveszem, hogy kirepülök az atmoszférából, ugyanis az ég egyre kékebb, míg végül egészen sötétkék lesz. Visszarepülök. Olyan az egész, mintha visszafelé forgatnának egy filmet. Amikor földet érek, elhatározom, hogy nővéremhez fogok repülni, meg akarom örvendeztetni repülési művészetemmel. Nővérem éppen most szült (ez valóban így van), s ezért nincs éppen egyszerű helyzetben. Odarepülök hozzá, s felkínálom neki, hogy repüljünk együtt, ő és a gyermek rám ülnek, így repülünk fel. Az indulás nehéz, gyatrán, erőlködve startolok, de végül sikerül.” „Első tudatos álmom éjszaka volt. Már este az volt az érzésem, hogy ezen az éjszakán sikerülni fog. Rettentő nagy felfordulás volt, és mindenki tőlem akart valamit, ekkor azt mondtam magamnak, hogy ez egészen biztosan egy álom. Meglehetősen izgatott voltam, nagyon klassznak tűnt, hogy értelmesen álmodom. Nem is ellenőriztem, mert teljesen biztos voltam a dolgomban. Környezetemet ebben az álomban igen közvetlenül érzékeltem. Az volt az érzésem, mintha minden egyes fűszálat külön-külön látnék, a színek sokkal erőteljesebbek, szinte világítóak voltak. Arra gondoltam, hogy most aztán repülhetnénk, s ezt rögtön meg is akartam valósítani. Helyből azonban nem sikerült. Ekkor az jutott eszembe, hogy ha egy székről indulnék, biztosan jobban menne. Ez így is volt. Valami áruházban találtam magam, amely egyik oldalán nyitott volt,

168

s igen meredek. Túl veszélyesnek tűnt lerepülni ezen a meredélyen, hiszen még csak most kezdtem el repülni. El is határoztam, hogy eleinte nem repülök ilyen meredeken. Ehelyett a kávéházi oldalon repültem körbe-körbe a lépcsőházban. Repülő mozdulataim az úszó mozdulatokhoz hasonlítottak. Nagyszerű érzés volt. Úgy érez tem, feltétlenül tudtára kell adnom az embereknek, hogy én éppen tudatosan álmodom. Bizonyítékul - gondoltam - ott van a repülés. Az embereket azonban mindez nem nagyon érdekelte. Almom téves ébredéssel végződött. Érzésem szerint elég sokáig, körülbelül egy félóráig tartott.” „A moziban ülök egy sorban meztelenül, s csak egy vastag, merev pokróc takar, szabadon lévő mellemről mindenki láthatja, hogy nem vagyok felöltözve. Meglehetősen erősen izzadok, ahogy R. asszony átpréseli magát előttem, bár nem-igen vesz észre. R. úr éppen mellettem foglal helyet, s a találkozás rá is kétséges hatással van. Nekem is meglehetősen kellemetlen az egész. Zavaromban eszembe jut, hogy elhatároztam: hasonlóan kínos helyzetekben fel fogom tenni magamnak a kérdést, ébren vagyok-e vagy álmodom, hogy eldönthessem nem vagyok-e egy tudatos álomban? (Tehát még mindig abból indulok ki, hogy a helyzet, amelyben vagyok, valós.) Ellenőrzésként tehát a hüvelykujjamba harapok, s megállapítom, hogy nem élek át semmiféle éles, valódi fájdalmat, csak valami tompa érzést. Bár nem vagyok bizonyos abban, hogy ez egyértelműen bizonyítaná, hogy most tudatosan álmodom, mégis megkönnyebbülök, s barátságosan megpaskolom R. úr arcát, mire ő mosolyogva néz rám…”

169

7. FEJEZET

A VIDÁM TUDOMÁNY 170

FELFEDEZŐK KERESTETNEK! Bár a tudatos álomkutatás igen előrehaladott állapotban van, s igen intenzív, így már majdnem „udvarképes” is, sok még a meghódítatlan szűzföld e téren. Ezúton hívunk meg minden érdekeltet, engedje szabadjára ösztönzéseit, s lépjen e könyv szerzőivel is kapcsolatba. Reméljük, kellő késztetést nyújt ehhez ez a fejezet, amely a kutatás mai állását írja le. Például túl kevés olyan elvont álombeszámoló áll rendelkezésünkre, amely sport- vagy edzésálmokról szól. - Nem tudnak-e más olyan használható álomkritériumról, amely az álmodónak az elsajátítási technika felhasználása során a tudatállapot ellenőrzését megkönnyítené? - Hogyan tudnának a alkotó vagy művészi területen tevékenykedők a tudatos álomból profitálni valamit? Mi van például a színészekkel? Éppen ebben a szakmában, ahol minden azon múlik, sikerül-e érzékeinkre emlékeznünk, hogy azokat a színpadon feleleveníthessük, s a történet összefüggésében újraélhessük. Nyilván igen előnyös lenne, ha a darab minden lehetséges változatát a hozzájuk tartozó érzésekkel együtt már a tudatos álomban eljátszhatnánk, s így úgyszólván „elő próbát” tarthatnánk. És vajon nem lehetséges-e, hogy az idegen nyelvek is gyakorolhatók a tudatos álomban? És, és és… Kérjük, írjanak, nagyon fogunk örülni neki! TE? VAGY ÉN? Van-e az álomalakoknak tudatuk? Minden tudatos álmodóban előbb vagy utóbb felmerül ez a kérdés - bármilyen sajátosak is legyenek álomalakjaival kapcsolatos tapasztalatai, kétségtelen, hogy azok gyakran tudatos, erős, ismeretekkel rendelkező személyiségekként lépnek fel. Aki még nem tudatos álmodó, de elolvasta a 6. fejezetet példáival együtt, az legalábbis lehetségesnek fogja tartani ezt a kérdést. Minden tudatos álmodó egybehangzóan állítja, hogy álomalakjai azt a benyomást keltik, mintha tudatos lények lennének. Többségükben színvonalasan beszélnek, jó érzést mutatnak, mintha saját szándékaikat követnék, s csodálatra méltó teljesítményekre képesek. De van-e valójában tudatuk? Senki sincs közöttünk - kivéve, akik valamilyen bűvös, vagy szertelen ezoterikus világképpel bírnak -, aki ezt a kérdést igennel vála-

171

szolná meg. Mindnyájan hajlunk arra, hogy kitérők nélkül tagadjuk, vagy - mint színvonaltalant - visszautasítsuk azt a feltevést, hogy az álomalakoknak tudatuk van. Mi ennek ellenére közelebbről meg szeretnénk vizsgálni ezt a kérdést, amint látni fogjuk, hogy van ennek a kérdésfeltevésnek némi elméleti és gyakorlati jelentősége is. Azonban, mit jelentsen egyáltalán először is, ha azt mondjuk, hogy egy álomalaknak tudata van? Kezdjük azzal, amit nem jelent. Az 5. fejezet elolvasása után, amelyben az ismeretelméleti alapkérdésekkel foglalkoztunk, nyilvánvalóan mindannyiuk számára világos, hogy nem jelenti azt, hogy ezek az alakok szervezetünktől függetlenül működnének, érzékelnének, gondolkodnának vagy éreznének. Saját magunkról és a világról való tudatunk agyunkban bizonyos lélektani folyamatokhoz kötődik. De miért ne lehetne egy embernek két „tudata”? Végül is agyféltekéink száma is kettő! Mindennek megválaszolásához vegyük szemügyre SPERRY, az agykutató kísérleteit. SPERRY azért, hogy pácienseit bizonyos beteges tünetektől megszabadítsa, elvágta a két agyféltekét összekötő agyhidat. (Nem akarunk itt belemenni abba, mi a véleményünk az ilyen beavatkozásokról, csak eredményeit szeretnénk bemutatni.) SPERRY fortélyos tesztek segítségével bebizonyította, hogy a két agyfélteke látszólag különböző érzékelési, tanulási, és gondolkodási képességekkel bír. Többek között emiatt vitatkoztak és vitatkoznak máig is neves tudósok arról, hogy a két agyfélteke nem rendelkezik-e két saját tudattal? Miért ne kérdezhetnénk így mi is, hogy nincs-e az álomalakoknak saját tudatuk? Hogy tehát az álomalak nem él-e át egy saját „én”-t, nincs-e bejárása a mi emlékezetünkhöz, hogy személyisége nem fejlődhet-e, nem tud-e önállóan gondolkodni, érezni, cselekedni? Hátha két PPN-ünk van, amelyek csak ébren fedik el egymást, álmunkban nem! De akkor mindig csak egy álomalakkal ütközhetnénk meg álmunkban, nem igaz? E kérdések megválaszolása bizonyos fokig erkölcsi jelentőségű is, ugyanis, ha az álomalakoknak valóban tudatuk lenne, hogyan szabadna akkor fájdalmat okoznunk nekik? Mint sok más ismeretelméleti kérdés kapcsán, itt sem lehetséges a végleges válaszadás. Közelítsük meg a kérdést tapasztalati, tudományos oldaláról! Elképzelhetők például olyan idegélettani vizsgálatok, amelyek kiderítik; mi az én-átélés agyélettani háttere? (És ez nem is olyan nagy kitérés témánktól, mint gondolják!) Ekkor már az is el-

172

lenőrizhetővé válna, hogy agyszerkezetünk lehetővé teszi-e a több „én”-t? Ha nem, akkor az az álomalakok tudatossága ellen szól. Itt azonban még távolról sem tart az orvostudomány. A tapasztalati tudomány oldaláról másként is megközelíthető az a kérdés, hogy az álomalakoknak van-e tudatuk? Ellenőrizhetjük ugyanis, hogy az álomalakok ugyanazokra a teljesítményekre képesek-e, mint a tudattal megáldott lények? E témában már sok kísérletet végeztek. Ezekben azt vizsgálták, milyen érzékelési, gondolkodási és emlékezeti teljesítményekre képesek az álomalakok? A kísérletek során arra utasították a tudatos álmodókat, hogy állítsák álomalakjaikat bizonyos feladatok elé, amelyekkel teljesítményeik ellenőrizhetők! Előre kell bocsátanunk, hogy mindeddig az álomalakoknak csak egy része volt hajlandó és képes arra, hogy a feladatokat végrehajtsa. Akár éber életünkben, álmainkban is vannak szófogadók és szófogadatlanok, okosok és kevésbé okosok. Ebben a fejezetben mi csak a szófogadókkal és a tehetségesekkel foglalkozunk. (Az egyik inkább engedetlen kísérleti alanyt már megismerhették a 3. fejezetben, azt a kisfiút, aki nem akart rímelni és számolni). Megjegyezzük, hogy ezekben a „kutató álmokban” olyan kísérő hatások is felléphetnek, amelyek előtérbe tolják a tudatos álmodó időszerűi problémáit, amint azt már első példánkban is látni fogják. Az álomalak érzékelési képességeinek ellenőrzése céljából többek között azt a feladatot tűzték az álomalak elé, hogy írjon le vagy rajzoljon le valamit. Ha az álomalaknak saját távlata van, akkor az írásnak vagy rajznak a vele szemben álló álom-én szempontjából a feje tetején kell állnia, míg az álomalak szempontjából a távlat helyes. „Most azt akarom, hogy barátnőm írjon valamit. Igen lassan, kissé esetlenül ír: „3ZWG” írja dőlt betűkkel. Különösen a G leírásakor látom író mozdulatait, ugyanis mellettem áll. Miután kész van, abba hagyja. Ráveszem, hogy írjon még valamit. Most szemben áll velem s valami hosszúkás alátétre vagy táblára ír. Sebesen (kb. az én maximális írási sebességemnek megfelelő gyorsasággal) - tőlem nézvést a feje tetejére állítva azt írja: „Schiller utca.” Ez az az utca, amelyben lakom. (Ez mély hatással van rám. Az írás képe egységes és szép, valamelyest „szögletes” ugyan, mint a német zsinórírás. (Az utólagos ellenőrzés során kiderült, hogy az írás sem az én, sem a barátnőm írásához nem nagyon hasonlított.)”

173

Ebből és más példákból is kiderül, hogy egyes álomalakok úgy tudnak írni, mintha környezetünket saját távlatukból szemlélnék. A fent leírt tudatos álomnak még egy érdekes utójátéka is volt. Körülbelül két hónappal az álom után a diák beszámolt azokról a kísérleteiről, amelyekben felírta a „3 ZWG”-t a táblára. Azonnal rájött, hogy ez a 3 szobás lakás (Dreizimmerwohnung) rövidítése, s ez ugyancsak zavarba hozta. Ez ugyanis éppen időszerű problémáját érintette. Barátnője ugyanis azt akarta, hogy költözzön ki a Schiller utcai lakásból, s vele közösen vegyen ki egy háromszobás lakást. Ez az utójáték annyiban érdekes, mert rámutat arra, hogy az álomalakok úgy is kifejezésre tudnak juttatni valami jelentőset, hogy azt az álmodó észre sem veszi. Az emlékezőtehetség ellenőrzésére az álomalakok elé azt a feladatot állították, hogy nevezzenek meg egy olyan szót az álom- énnek, amelynek a jelentését az nem ismeri. A következő példa eléggé figyelemre méltó: „... A szobában egy nővel találkozom, mellettem áll. Ahogyan előre elhatároztam, megkérdezem, tudna-e nekem egy olyan idegen szót mondani, amelyet nem ismerek. Azonnal rávágja: „ORLOG!” Kapcsolatunk kulcsszava: „ORLOG!”. Ezzel mit sem tudok kezdeni, miután nem tudom, mit jelent az ORLOG szó… Amikor egy idő multán megkérdezem a nőt, mit jelent az ORLOG szó, letagadja, hogy ő ezt a szót valaha is használta volna, azt mondja, ő a „Charme” szót mondta, és sármosan rám pillant… Amint felébredek, azonnal utánanézek a szótárban az ORLOG szó jelentésének. A szó holland és annyit jelent, hogy háború, vagy viszály. Nem emlékszem, hogy ezt a szót valaha is hallottam volna. De mivel (még) kritikai realista vagyok, felteszem hogy találkoznom kellett már ezzel a szóval. Mellesleg megjegyzem, hogy ez az álom az illető nővel való kapcsolatom szempontjából jelentős felismerésre vezetett.” Nem kevésbé jelentékeny a következő álompélda sem, amelyben az álmodó azt a kérdést akarta ellenőrizni, hogy az álomalaknak vane bejárása az álmodó emlékezetéhez. Az álmodó az álmot megelőző este más tudatos álmodókkal erről vitatkozott, hogy mi a közös és mi az eltérés a tudatos álomélmény és a vallásos látomás között. Eközben Paulus megtérésének élményéről is szó esett. Ezek után a következőket álmodta.:

174

„...Valahol egy beszédet tartok, s hirtelen tudatára ébredek annak, hogy álmodom. Odafordulok egy idősebb hallgatóhoz, s megkérdezem, tudna-e nekem egy olyan idegen szót mondani, amelyet nem ismerek. A férfi intő hangsúllyal a következőt mondja: „IKONIUM, jól jegyezd meg ezt a szót!” Bárhogyan is töröm a fejem, nem bírok rájönni, mint jelent… Ébredés után azonnal egy lexikont keresek, s ebben azt találom, hogy IKONIUM az a kisázsiai város, amelyben Paulust megtérése miatt megkövezték. Álmom értelmét egy csapásra megértem.” Ugyanezzel a témával kapcsolatban egy diák a következő álomról számol be: „...Ezután összetalálkozom THOLEY-val. Megkérdeztem, tudna-e egy számomra ismeretlen idegen szót mondani, mire azt válaszolta: „En vagyok NIMRÓD.” Fogalmam sem volt, ki az a NIMRÓD…” Az álmodó a lexikonból tudta meg, hogy Nimród valószínűleg Gilgamessel azonos babiloni regealak, aki leutazott az alvilágba, s a hagyomány szerint az első ember, aki tudást merített a tudatos álomból. Az idézett álmodók közül, legjobb akarata ellenére egyik sem volt képes emlékezni rá, hogy valaha is hallotta az ORLOG, IKONIUM, NIMRÓD szavakat, bár természetesen az is lehetséges, hogy ezek az információk a rég elfelejtett iskolás időkből származtak, s emlékezetük valamely csücskében szunnyadtak mindaddig, amíg azt egy álomalak fel nem ébresztette. A következő álombeszámoló sem kivétel a fentiek alól: „Miután elhatároztam, hogy álmomban kábítószerekkel fogok kísérletet végezni, az az ötletem támad, hogy Jamaicába repülök, mert ott állítólag különösen jó a marihuána. A következő álomszekvenciában már úton is vagyok Jamaica felé. Ahogy kényelmesen hátradőlök a székemen, meglátok egy gyönyörű utaskísérőt. Hosszú szőke hajú, szokatlanul csinos, és rám mosolyog… Megkérdem: „Hogy hívnak?” „CYRA” - válaszolja. Tovább kérdezem: „Ki vagy te?” Azt válaszolja: „Álombéli kísérőd vagyok. Veled jövök.” Mintha csak sejtette volna, mit akarok tőle, felírja a nevét egy papírra. Ezután megkérdezem: „Mennyi 11 x 11?” Először húzódozik, majd azt feleli, hogy „141”. Magamnak is el kell gondolkodnom kissé, míg rájö-

175

vök, hogy az eredmény hibás... Most jut eszembe, hogy mit is akartam eredetileg, s elhatározom, hogy CYRA-val utazom tovább...” Ébredés után az álmodó utána nézett a névnek egy lexikonban, s meglepetésére ott azt találta, hogy a „CYRA” név a Cyrillus női formája, s annyit jelent, hogy a „Teremtőhöz tartozó”, vagy a „Teremtő beavatottja”. RÍMEL, NEM RÍMEL Az álomalakok nyelvi képességeiket ellenőrzendő olyan feladatokat kaptak, amelyek verseléssel kapcsolatos adottságaikat voltak hivatottak megmutatni. Számtalan beszámolónk van, amelyben az álom-én az álomalakot számolásra akarja késztetni. Az eddigiek azonban azt mutatják, hogy az álomalakok csak olyan számtani feladatokat tudnak kielégítően megoldani, amelyek eredménye 20 alatt van. Ezen kívül az is újra meg újra megmutatkozik a kutató álmokban, hogy az álomtörténet gyakran kicsúszik a tudatos álom-én irányítása alól, mint a következő álomban is, amelyben azonban az álmodónak mégiscsak sikerül egyre újabb feladatok elé állítani álomalakjait. „...Először senki sincs a helyszínen. Azután színes rockerek mellett haladok el, de ők nem hajlandók kísérleti személyekként részt venni álmomban. Végül gyermekekkel találkozom, akiktől megkérdezem, tudnak-e írni. A felelet a következő: „írni nem, de számolni tudunk.” Egy, már nagyobbacska kislánytól azt kérdezem: „Mennyi 14 x 16?” Mire ő: „Nem tudom.” Erre én: „Na és 3 x 6?” A válasz: „28”. Tovább akarok menni, de a kislány nem enged csak úgy tovább. Azt akarja, hogy foglalkozzam vele egy kicsit. Megcsókolom, mire viszonozza a csókot. Minden sötét körülöttem. Mozgatom a szememet, s erősen igyekszem nehogy egyvalamire irányuljon a figyelmem. Attól tartok, hogy felébredek. Ismét világosabb van. Egyfajta buszban vagyok. Sokan szállnak fel, ott tolakszanak előttem. A kislány hátulról felém tolakszik, hogy közösüljön velem anatómiailag ez persze lehetetlen helyzet). Nem hagyom, hogy lefoglaljon. Egy férfival beszélgetek, aki előttem áll, s úgy tűnik, mintha nem látná a kislányt. (Hogy miről beszélgettünk, arra már nem emlékszem.) Arra gondolok, hogy azoknak az embereknek, akik arccal felém állnak, látniuk kell engem és a kislányt, ha

176

van saját távlatuk. Egy fiatalasszony észre is vesz bennünket, leereszti a képeslapját, s azt mondja: „Jól csináljátok!” Ezután a férje vagy barátja figyelmét is felhívja ránk. A busz megáll, az utasok kiszállnak. Két lokálba mennek. Az egyik a fehéreké, a másik a feketéké. Töprengek, melyikbe menjek, majd a „Fehér” lokál mellett döntök, mert úgy érzem a másikban nagyon feltűnő lennék. Egy korombeli fiatalember a lokál WC-jét keresi. Viccből megkérdezem, hogy van-e hozzá elég pénze. Közben magam is észreveszem, hogy WC-re kell mennem, méghozzá nagydolgom van. Attól tartok, ki kell lépnem az álomból, ezért elhatározom, hogy nemsokára felébresztem magam. Gyorsan keresztülmegyek a szórakozóhely éttermén, s megkérdezem a (sötétbőrű) pincért, hogy mennyi 13x17? Azt válaszolja: „Egy ezres.” A háttérből egy vendég így szól: „Nem igaz.” Közelebb lépek, hogy halljam az eredményt, amit mond. „47…48” - hallom. Kikapaszkodom az ablakon, de nem merek kiugrani, kb. 3-4 m magasan vagyok. Valahogyan lesiklom a fal mentén, s kellemes lebegő állapotba jutok. Sajnálom, hogy nincs időm repülni, olyan fenségesen valószerű az egész. Eszembe jut, hogy a pulóveremet és a kabátomat bennhagytam, ezért visszamegyek (normálisan érzékelem a testem eközben), bár közben azt mondom magamnak, hogy hülyeség visszamenni, ha egyszer csak álmodom. Bent látom, hogy a barátnőm két lánnyal vagy asszonnyal ül összebújva, de nem nagyon érdekel. Ahogy felhúzom a pulóveremet, az az ismert átszivárgó érzés fog el, amely a felébredéssel jár. Mind az álomkörnyezet, mind álomtestem eltűnik. Mielőtt még valódi testemet megkülönböztetően érzékelni tudnám, megszólal az ébresztőóra és szobám térbeli vonatkozásai is kialakulnak. (Kb. 4 óra 40-kor ébredtem, visszapörgettem az álmot, s főbb pontjait lejegyeztem. Sürgősen vizelnem kellett.)” Előfordul az is, hogy az álomalak minden kérés nélkül valami olyasmit művel, ami arra utal, hogy saját távlattal rendelkezik. Hogy ezalatt mit értünk, azt a következő álom világítja meg: „... Körülöttem valahogy minden olyan „sápadt”. Valamilyen nyilvános helyen vagyok. Hogy nehogy megszűnjön az álom, semmit nem csinálok, csak egy férfit nézek, ahogy egy játék automatán játszik. Figyelem, ahogyan ide-oda löki a golyót. Az egész automata teljesen valódi. Az automata mellett egy másik férfi ül, előtte egy képeslap és egy ceruza vagy golyóstoll. Mind a kettőt elveszem,

177

anélkül, hogy megkérdezném, s azon töprengek, mihez kezdjek velük. Ekkor a férfi kiveszi a ceruzát a kezemből, s gyorsan, folyamatosan egy, az én nézetem szerint feje tetején álló arcélt firkál fel a lapra. Megdöbbenek, s 180 fokkal elfordítom a lapot, hogy jobban meg tudjam nézni az arcélt. A rajz nem változik, csak bizonyos idő elteltével látom „helyesen” (átszerkesztés). A rajz az automatán játszó férfit ábrázolja. A fej kissé előrehajlik, fentről ferdén látjuk még az orrot és a bajuszt, az arcél oldalsó vonalait. (Az én rajzkészségem nem elegendő ahhoz, hogy ezt a már eléggé elhomályosodott emléket élővé tegye. Az álom alatt mindenesetre olyan jó volt a feje tetején álló arcél, és még annál is jobb a helyes állásában, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy ennek a férfinak saját tudata van.) Megnézem az ember alakját - a rajz pontos. Azután megnézem a rajzolót (kissé hasonlít rám), s lelkesen azt mondom neki: „A jövőben gyakrabban kellene találkoznunk.” Ezután felébredek.” Az is előfordul, hogy egy sokat ígérő álom éppen a túlságos lelkesedés miatt siklik ki a kezünk közül. Így járt a következő álmodó is: „...Most egy, hat-hét éves gyerekekből álló csoportot látok. Amikor az egyik kisfiút megkérdezem, tud-e számolni, egy idősebb férfi tolakszik az előtérbe (valószínűleg a kisfiú tanára), s azt mondja: „Valamelyest a kicsik már tudnak számolni.” Megkérdem a fiút: „Mennyi 2 x 2?” Azonnal válaszol: „Négy”. Azután azt kérdezem: „Menynyi 3x3?” Ismét azonnali válasz: „9” Most nehezebb feladatokra akarok áttérni. „Mennyi 3 x 7?” A fiú visszariad, majd azt mondja: „18”. Amikor erre csalódottan pillantok rá, a tanár ismét előre jön és azt mondja: „Mondtam már Önnek, hogy a gyermekek csak valamelyest tudnak számolni, 10 fölött még nem tanultak.” Visszamegyek az utcára, felnőtteknek akarok most számtanpéldákat feladni. Először egy jól öltözött középkorú urat szólítok meg: „Megtenné kérem, hogy megold egy számtanpéldát?” Az úr elutasítóan legyint, mintha terhes lenne számára ez az egész. Bár elhárító gesztusai elbátortalanítanak, mégsem akarom feladni. Ekkor két idősebb urat pillantok meg, mindkettő szemüveges, slampos, enyhén elhülyült külsejűek, nyilván professzorok. Arra gondolok: „Na ez az, ami nekem való!” Kérdésemre, hogy megoldanának-e egy matek feladatot, az egyik igen barátságosan így válaszol: „Kérem szépen, ezer örömmel. Kérdezzen!” Mintha igen érdeklődne a

178

dolog iránt. Azt kérdezem: „Mennyi 4 x 4?” Azonnal rámondja: „16”. Kissé dühösen, azonban rögtön hozzáfűzi: „Mondja, maga bolondnak tart engem, hogy ilyen egyszerű feladat elé állít? Azt hiszi, kisiskolás vagyok?” Teljesen izgatott vagyok. Úgy gondolom, végre találtam valakit, aki megold egy olyan feladatot, amelyet magam nem tudnék. Először az egyszeregyből akarok neki példát adni, de aztán azt gondolom, hogy az túl egyszerű lenne. Így elhatározom, hogy egy szorzást gondolok ki, melynek mindkét tagja 20 fölött lesz. 21 x 22 jut eszembe. De aztán ezt is túl egyszerűnek tartom egy professzor számára. A professzor közben megunja a várakozást, lemondóan legyint, s a másik úrral együtt eltűnik. Csalódottan ébredek.” Még egy gyakorlott „kutató” tudatos-álmodó sincs felvértezve a véletlen rögzítéssel szemben, ő is felébredhet akarata ellenére. A következő álom normális álomnak indul, s csak bizonyos idő múltán lesz tudatos álom. „Autóbusszal érkezem W.-be. Két ismerősöm (még az általános iskolából) M. és egy lány (talán N.?) is leszállnak. Úgy gondolom, hogy a busz a főpályaudvarig megy, s én ott jobban át tudnék szállni. Ez azonban nem úgy van, Z. irányában folytatjuk utunkat. Ahol az út kiszélesedik és a busz még visszafordulhatna, dühbe gurulok, s azt kívánom: bárcsak ez az egész ne lenne igaz. Itt jövök rá, hogy álmodom. Miután tudom, hogy elég késő van (kb. 9 óra), ellenőrizni akarom, hogy tudatosan álmodom-e, vagy képzelt képeket látok. E végett megfigyelem testhelyzetemet. Ülök a buszban: tehát tudatosan álmodom. Ekkor megszólítok egy előttem ülő kövér nőt. Ostoba, közönségesnek látszó személy. Azt mondom neki: írjon valamit egy lapra, méghozzá úgy, hogy azt én is lássam. Pontatlan utasításomat láthatóan megérti. Már mellettem is áll, de aztán megint visszamegy - mintha szavak nélkül megértette volna, hogy szemben kellene lennie velem. Közben azt mondja: „Na, majd mindjárt meglátod...” De többet nem szól. Tanakodom, hogy mit fogok rögtön meglátni: azt, hogy van-e saját tudata, vagy azt, hogy nincs. Kérdezi, hogy van-e nálam valami, amire írhatna. Ekkor kitalálok (!) egy ív papirost, s jobb kezemmel kihúzom a bal zsebemből, vagy a semmiből - mire a nő észreveszi, hogy itt varázslóval van dolga. A papírt azonban nem lehet megfogni, ismét feloldódik a semmiben. Erre a nő kiterít egy zsebkendőt az ülés háttámlájára,

179

nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy arra írjon. Megbabonázva bámulom a zsebkendőt (közben keményen rámeredek) s felébredek.” Sok kísérleti személy próbált álomalakjaitól rímeket, verseket kicsikarni. Az álomalakok tudatosságával kapcsolatos próbálkozás valójában alkotókészségük tesztelésére irányult. Következő álompéldáink azt mutatják, hogy mindkét feladat kivitelezhető. „...Kocsimmal most egy mellékutcába kanyarodtam, s ott egy idősebb, előttem ismeretlen férfit pillantottam meg. Megálltam, gondolkoztam, melyik szót kínáljam fel neki rímelésre, majd megszólítottam: „Bocsánat, Uram, tudna nekem olyan szavakat mondani, amelyek rímelnek a „perfekt” szóra? A férfi kissé zavartan rám nézett, s eközben nekem a következő két szó jutott az eszembe: „Repedt” és „meredt”. Ezután közvetlenül ő is mondott egyet: „defekt”. (A szavakat a „defekt” kivételével a fordító kénytelen volt másokkal helyettesíteni.) Azonnal eszembe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt valóban volt egy defektem. Ezután rögtön felébredtem.” „...A folyosón pszichológusokat pillantottam meg. Gondoltam, most két legyet ütök egy csapásra, egyrészt megkérem őket, mondjanak egy verset, másrészt magamról is meg szerettem volna tudni egyet s mást. Így szóltam: „Tudnátok valamit rímben mondani rólam?” A hozzám legközelebb álló pszichológus így válaszolt: „Ahogy az est sötétedett Ő is öngyilkos lett.” A vers egy még évekkel ezelőtt megálmodott másik költeményre emlékeztetett, amely így kezdődött: „Az estében haladtam előre S az éjszakát kerestem, Süppedve egyre inkább A sötétség képzetébe…” Most pedig egy olyan álombeszámoló következik, amelyben az álmodó álomalakjait alkalmi verselésre ösztönözte:

180

„...Most megyek oda az első álomalakhoz, egy férfihoz, aki a terem végében áll. Nem sajnálom az időt, hogy egy kicsit foglalkozzam vele. Ötven körüli férfi, foglalkozására nézve elektromérnök lehet, szürke nadrágban, barna zakóban. Életének abban a lehangolt szakaszában van, amit úgy szoktunk kifejezni, hogy „ötven évesen gondolt először arra, mi is egyáltalán az élet.” Hasonlít apámhoz, azt hiszem, valahogy ő is így van. Amikor megkérem, mondjon valamit, így szól: „Meghalni szeretnék, s érinteni az éjszaka rózsáit”. Megköszönöm, s a következő férfi felé indulok, aki álmomban egy lánnyal akart szeretkezni. Rám néz, s kérésemre spontán válaszolja: „Hulla-hopp Itt vagyok”. Kicsit idegesen megyek a harmadik asztalhoz, ahol az a sötét alak ül, bebugyolálva egy, még sötétebb takaróba. Csak a fejéről és a válláról ismerni fel. Nem enged közel magához. „Magatartásának” megfelelően is nyilatkozik: „Tőlem semmit ne kérj, sötét vagyok mint az éj.” Tovább megyek, s a négyes számú álomalakhoz érek, aki olyan „jó harmincas”, és még rendes álomban úgy elváltozott. Ahogy meglát, ismét elszalad előlem. Utána megyek az ajtóig, s rábeszélem, hogy jöjjön vissza. A „szöveg szükségszerűségét” illetően vitába bonyolódunk s ezt én nem igazán értem. Végül azt mondja: semmi köze az én diplomamunkámhoz. Hosszas vonakodás után mégiscsak kapok tőle valamilyen „lírai szöveget”: „engedd el engedd el engedd el”

181

Ezzel elmegy. Ezután ahhoz a nőhöz megyek, akivel még rendes álmomban utoljára beszéltem. Tetszünk egymásnak, átöleljük egymást, de „semmi szex”, minden rettentően „harmonikus”. Amikor megkérem, mondjon valamilyen szöveget, hosszan elgondolkodik, rám néz, elmosolyodik: „Te álomszónok, Vízben égő tűzhólyag, te. bearanyozom perceid az éj zöldjével csak tűnjön már el a nap s én megkapjalak.” Ezek után, mint előző álomban, hazaengedem őket. Ami az álombeli emlékezőtehetséget illeti, hozzá kell még tennünk, hogy az álom-én matematikai képességeire vonatkozó teszteredmények meglepőbbek voltak, mint az álomalakokéi. Az álom-én emlékezőtehetségének felmérése céljából egy kísérlet során tudatos álmodóinkat arra kértük, hogy álmukban szorozzanak össze egymással kéttagú számokat. Az ilyen jellegűt feladat méri egyrészről a rövid távú emlékezőképességet - ugyanis a köztes eredményt meg kell fejünkben tartani -, de a hosszú távú emlékezőtehetséget is, mert a feladat elvégzéséhez birtokában kell lennünk az egyszeregynek. A kísérlet azt mutatta, hogy az ilyen feladatok megoldása valamennyi kísérleti személytől nagyobb összpontosítást s összeszedettséget igényelt, mint az éber életben. Bár az egyszeregy „mozgósítása” nem okozott nehézséget, annál több összpontosítást igényelt a köztes eredmények megjegyzése. Aki egy feladat elvégzése után közvetlenül fölébredt, jól emlékezett még a megoldás teljes menetére. Az eredmények minden kísérleti személy beszámolója szerint helyesek voltak. Így megállapíthatjuk, hogy a leggyengébb eredményeket a matematikai feladatok során kaptuk abban a kérdésben: vajon az álomalakok rendelkeznek-e saját tudattal? Mégis az álomalakok egy része úgy viselkedik, s úgy nyilatkozik meg, mintha az álomélményét saját távlatbiztosságából szemlélné, mintha saját emlékezete a saját gondolkodásmódja lenne. Említésre méltó az is, hogy álomalakokkal

182

találkozót beszélhetünk meg következő álmainkban. Az álomalakok ugyanis gyakran betartják a találkozók időpontját. „Miután kiderült, hogy egyes álomalakok a tudatos álmodót az álmodás magasiskolájába képesek beavatni, ellenőrizni akartam, hogy képes-e egy álomalak az álom-ént egy normális álomból átsegíteni a tudatos álomba. …Egy folyosón vagyok, s egy bizonyos női álomalakot szólítgatok, akivel korábbi álmaimban gyakran találkoztam. Kinyílik az egyik szobaajtó, s megjelenik a hívott asszony. Így szólok hozzá: „Tudnál szólítani engem a következő álmomban?” Az asszony barátságosan bólint… Ugyanezen az éjszakán volt egy ún. rendes álmom, ennek azonban már nem emlékszem a tartalmára. Csak azt tudom, hogy arra ébredtem: valaki hangosan szólít: „Paul!”. Megijedtem, s kirohantam a hálószobából, hogy megnézzem, ki hívott. Természetesen senki sem volt ott. Miután ismételten elaludtam, ezúttal már tudatos álmom volt, s ebben az első álombeli nőalakkal találkoztam. Azt mondtam neki, hogy a szólítást nem szó szerinti értelemben gondoltam, kérésem inkább azt jelentette, segítsen, hogy a következő álmomban is elérjem a tudatos álmodás fokozatát. A következő éjszaka rendes álmomban megjelent ugyanez a nőalak, s figyelmeztetett rá, hogy álmodom.” Ebben a példában nemcsak az lényeges, hogy egy álomalakkal nyilvánvalóan megállapodhatunk, s az be is tartja a megállapodást, hanem az a tény is, hogy az álom-én és az álomalak között félreértésekre is sor kerülhet. Emellett szól, hogy az álom-én és az álomalak egymástól függetlenül gondolkodnak. A kísérleti álmok eredményei számos olyan bizonyítékkal szolgálnak, amelyek alapján feltehetjük, hogy az általunk előzőleg kifejtett értelemben az álomalakok saját tudattal bírnak. Ugyanakkor az álombeszámolókat nem tekinthetjük ehhez tudományos bizonyítékoknak. Ha magukat az álomalakokat kérdezzük meg, hogy van-e saját tudatuk, gyakran dühösen válaszolnak. Egyik álmodónk ezt a választ kapta: „Azt tudom, hogy nekem van tudatom. De kétlem, hogy neked is van, ha egyszer ilyen hülyeségeket kérdezel!” - Most mit mondjak erre…?

183

MAGHASADÁS Az álomalakok tudatára vonatkozó fejtegetéseinket C. G. JUNG néhány megjegyzésével szeretnénk befejezni. JUNG a tudatos álmodók számára két szempontból is érdekes. Először is elméletileg igen közel áll hozzánk, másodszor pedig maga is felvetette azt a kérdést, hogy „a személyiség rész-rendszerei képesek-e a tudatosságra.” Különböző példákban mutattuk be, hogy ezek a részrendszerek álomalakokban (sőt, álomhelyzetekben is) megszemélyesülhetnek. JUNG ezeket a rész-rendszereket komplexusoknak nevezi - ezzel a fogalommal nyilván Önök is találkoztak már. Mit is jelent Jungnál ez a fogalom? Felfogása szerint leszakadt vagy lehasadt személyiség-összesítést jelent, ahol a lehasadás oka végső soron az, hogy az érintettnek alapvető problémái vannak azzal, hogy önmagát, mint egészet tudja felfogni. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember saját lényének egyes részeit egyszerűen nem képes igenelni. Jung hivatkozik itt arra az általánosan ismert tényre, hogy ezek a személyiség-összesítések úgy is működhetnek, mint ha saját személyiségünk lenne, sőt, álmainkban megszemélyesülhetnek. Ez arra utal, hogy a komplexusoknak saját tudatuk lehet. A komplexusok veszélyessége abban áll, hogy mivel kimerítik energiakészleteinket a személyiség beteges (neurotikus) hasadásához vezethetnek. (A személyiség egy részének elnyomása energiát igényel - amint minden nyomás energiaigényes.) Így előfordulhat, hogy a komplexus a személyiség uralkodó részévé válik, s nemcsak a beszéd és a kifejezés képességét, de teljes mozgatóerőnket átveszi. E mélyreható személyiség-változást korábban „megszállottságnak” nevezték, jungi elnevezése: komplexusidentitás. Aki olvasta „Dr. Jekyll és Mr. Hyde” történetét, az tudja, hogy a személyiség ilyen módon több rész-személyiségre is hasadhat, s előfordul, hogy az érintett személy magatartását, illetve annak irányítását, hol az egyik, hol a másik rész-személyiség veszi át. Ebben az összefüggésben számunkra különösen JUNG terápiás módszerei érdekesek. A személyiség „megszállott” részeivel való ésszerű és nyílt párbeszéd még komoly lelki zavarok esetén is drámai és tartós gyógyuláshoz vezet. E gyógymód és az általunk kifejlesztendő tudatos álomgyógymód között az a különbség, hogy a párbeszédet a mi gyógymódunkban a gyógyász helyett az álom-én vezeti le!

184

Így az álmodó legsajátabb „királyi útján” juthat el tudattalanjához. Az a néhány gyógyász, aki a tudatos álommal, mint terápiás eszközzel dolgozik, azt állítja, hogy betegeik álomban elnyert belátásai különös minőségűek; ugyanis cáfolhatatlan beleérzéses felismerések, amelyek mélyen érintik az álmodót, így hatásuk is jelentős. AZ ELMÉLETEK PRÓBAKÖVE Az álomalakok tudatára vonatkozó kérdésünk tökéletes tisztázása nyilvánvalóan lehetetlen. A tudatos álmodás által ugyanakkor bizonyítottnak vagy tagadottnak tekinthetünk bizonyos olyan feltételezéseket, amelyeket az eddigi álomkutatás vitatott. A klinikai pszichológián belül volt például egy elmélet, amely szerint az ember éber állapotban alapvetően működő egyik agyféltekéje (ez bizonyos agyhullám felvételek alapján jobbkezeseknél bizonyíthatóan a bal, a balkezeseknél a jobb agyfélteke) nappal elfárad, s így pihenésre van szüksége, ezért éjszaka a másik agyfélteke veszi át a vezetést. Mivel azonban a tudatos álmodók pontosan emlékeznek álomélményeikre, bebizonyosodott, hogy a jobbkezes álmodók álmaikban is jobbkezesek, s ugyanígy van a balkezeseknél. Ha a pihent agyfélteke átvette volna az irányítást, ennek fordítva kellett volna lenni, mert a jobb kezet a bal, a balkezet a jobb agyfélteke vezérli. A tudatos álom tehát azt bizonyította be, hogy a nappal aktív agyfélteke éjszakára is aktív marad, s nem igényel pihenést. A hetvenes évek végén úgy gondolták, hogy megtalálták a zuhanóés repüléses álmok eredetének idegélettani magyarázatát. Bizonyítható volt ugyanis, hogy amikor az állatok álmodnak, a gerincvelő izomidegei pillanatonként ki-, ill. bekapcsolnak. Ebből azt a feltevést állították fel, hogy kikapcsoláskor zuhanásélménynek, bekapcsoláskor repülésélménynek kell bekövetkezni. A tudatos álmodók pontos álomemlékei azonban ezt a feltevést valószínűsítleníteni látszanak, ugyanis egyetlen olyan álombeszámolónk sincs, amiben az álmodók pillanatonként váltakozó zuhanás-, ill. repülésélményről számolnának be. (A 176.o.-on bemutatott LABERGE-féle kísérletek bizonyítják, hogy az álomélmények időtartamát nem becsüljük tévesen, szubjektíven.) Az atomkutatás természetesen már eddig is többféleképpen próbálta magyarázni az álom REM fázisát (lásd 24.o.!). Nem akarjuk itt az

185

összes erre irányuló magyarázatot felsorolni, de példa gyanánt hadd mutassunk be belőlük kettőt: Az egyik magyarázat abból indul ki, hogy - mint ébren - az álomban is közvetlen összefüggés van az átélt történés és a szemmozgás között, s ez váltja ki a gyors szemmozgást. A tudatos álomélmények ezt a feltevést nem cáfolják, sőt, hatékonyan alátámasztják, mint azt LABERGE kísérletei is mutatják a 176.o.-on. Egy másik elmélet más magyarázatot talált. Bár ez az elmélet is feltételezte, hogy ha álmunkban egy mozgó tárgyat követünk tekintetünkkel, akkor ezt tényleges (transzfenomenális) testi szemmozgás kíséri, ennek magyarázatát azonban egy meglehetősen kényes további feltételezésben kereste. Ez az elmélet abból indul ki, hogy az álmodó szervezete az álomtárggyal megegyező szemmozgással olyan egyensúlyi zavart kerül el, amely egyébként felébredéshez vezetne. Az álombeli (fenomenális) szemmozgás esetén ugyanis hiányoznak a külvilág (transzfenomenális) ingerei. Így ha az álmodott szemmozgásokat, nem egyensúlyoznák ki a valóságos szemmozgások, a szervezetben megbomlana az egyensúly, s ez szédülést okozna. Tudatos álmodókkal ezt az elméletet is ellenőrzésnek vetették alá. Az álmodók azt az utasítást kapták, hogy egy mozgó álomélmény előtt ellenkező irányba mozgassák a kezüket, illetve ujjaikat, (fenomenális) látómezejük előtt. Így ellenőriztük, hogy képes-e az ember álmában egyidejűleg különböző irányú mozgásokat átélni. A kísérleti személyek valamennyien úgy nyilatkoztak, hogy az utasításokat követni tudták. Miután tehát az álmodó legalábbis a tudatos álomban, különböző, sőt egymással ellentétes irányú mozgásokat is meg képes figyelni, nem tartható fenn tovább az az elmélet, amely szerint a szemmozgás csak a felébredéshez vezető szédülés elkerülése végett jön létre. A tudatos álmodás képessége nemcsak új felismerésekhez vezetett, de új kérdéseket is felvet: Egyre több olyan sport- és edzőálomról szóló beszámolót hallunk, amelyben a véghezvitt mozgásokat az álmodó megfelelő, laza,s kellemes érzésektől kísért jelenségként éli meg. Az álombeli edzés a nappali állapotra is hatással van, amennyiben az álombeli gyakorlás megmutatkozik a sportoló eredményein. (Eleddig torna, lovaglás, műugrás, síakrobatika, gördeszka és önvédelmi sportbeszámolók állnak rendelkezésünkre) Ugyanakkor gyakoriak az olyan álombeszámolók is, amelyekben az álmodó kar- vagy lábmozdulatát valami megakadályozta, mint ha

186

akaratlanul is útjában állna valami a mozdulatnak. Bizonyára emlékeznek még rá, az 5. fejezetben azt tárgyaltuk, hogy az agy és az alvó test közötti tudósításcsere majdnem teljesen megszakad. Ez jól magyarázza az álomban előforduló mozgási pontatlanságokat, miután az álomban - s így a tudatos álomban is - hiányzik a mozgás közvetlen szabályozása, és állandó utánszabályozása, amely csak a valódi (azaz transzfenomenális) test idegpályáin valósulhat meg. Az álomtest mozdulatait nem így, s különösen nem pontosan szabályozzuk. Az álomtestet az „akarat” irányítja, s mivel a kontroll lehetősége is hiányzik, ez a mozgás pontatlanságnak van kitéve. Akkor mégis miért és hogyan lehetségesek az edző álmok? És miért tudjuk mégis a legkülönbözőbb mindennapi mozdulatokat álmainkban minden nehézség nélkül kivitelezni? Valószínűleg azért, mert ezeket a mozdulatokat nem az én-tudat irányítja, nagyrészt automatikusak, s szinte maguktól létrejönnek. Ez már csak azért is így lehet, mert álmunkban nem tudunk új sportágakat begyakorolni, csak olyanokat, amellyel nappal egyszer már (inkább rosszul, mint jól) megpróbálkoztunk, s így lefolyásukat teljességgel felfogtuk. ALKOTÓ ÁLMOK Milyen hosszú út vezetett felismeréseinkig ARISZTOTELÉSZ azon megfigyelésétől, amely szerint a csukott szemhéjak mögött álmunkban szemgolyóink mozognak! Mit is adott volna ARISZTOTELÉSZ - aki egyébként már akkoriban helyesen sejtette, hogy a REMjelenségnek kapcsolatban kell lennie az álommal - azért, ha ő maga beavatkozhatott volna álmaiba!? A romantika korának kellett elérkezni ahhoz, hogy az első - minden valószínűség szerint - tudatos, vagy prelucidus álombeszámolók megszülethessenek. Ezen nem nagyon csodálkozhatunk, hiszen az álmok mélyen fekvő, őseredetű alakú jelképeivel való foglalatosság alapvetően regényes dolog. Az álom regényes színezettségét támasztja alá az a tudatos álombeli költemény, amely napjainkban egy fiatalembertől származik, aki az adott álom idején meglehetősen nyomasztó, lehangolt állapotban volt. A fiatalember - véleményünk szerint bizonyos irodalmi adottsággal - a következőket írja:

187

„írni A megszületés fénye S a halál árnyéka E két ablak között, S nézni Amint napról napra Porrá égnek a gyertyák” JEAN PAUL (1763-1825) beszámol számtalan repüléses álomról s közöttük olyanról is, amelyben - miközben a fegyverét töltötte, hogy lelője egyik álomalakját - a legcsekélyebb lelkifurdalása sem volt, „mert hiszen ez csak egy regény”, ahogyan ő kifejezte magát. ALBERT BÉGUIN „Álomvilág és romantika” c. könyvében szintén JEAN PAUL-ról a következőket írja: „…rendszeresen gyűjtötte álomélete tapasztalatait. Álmaiban sikerült bizonyos tudatosságot megőrizni, s így akaratának megfelelően cselekedni. Pillanatonként megkérdezte magától, vajon tényleg álmodik-e, s hogy erről meggyőződjön, bizonyos mozdulatokat hajtott végre. Elalvás előtt sokáig gyakorolta, hogyan lehet frissítő álmokat létrehozni. Ő maga mondta, hogy bármikor kedve, s hangulata szerint tudott repülni, mozogni, álmait meg tudta szakítani, illetve hosszabbítani, felébredés nélkül el tudta űzni álomhatáráról a kellemetlen jelenségeket…” Íme: JEAN PAUL tudatos álmodó volt! FRIEDRICH VON HARDENBERG (1772-1801), a romantikusköltő, akit NOVALIS néven ismerünk, (s aki „Álom a kék virágról” c. művével vált a romantika népszerű képviselőjévé) nagy valószínűséggel szintén tudatos álmodó volt, röviddel halála előtt az emberiség megvilágosodásának útját a következőkben jelölte meg: „Eljön az az idő, amikor az ember egyidejűleg lesz ébren s egyidejűleg álmodik.” Legalábbis röviden érinteni szeretnénk itt DESCARTES (15961650) álmát is, habár DESCARTES természetesen minden egyébvolt, de nem regényes szellemű. Híres álma valószínűleg egy prelucidus, tehát majdnem-tudatos álom volt. Az álom leírása a következő szavakkal kezdődik: „1619. november 10-én, telve lelkesedéssel, mert rátaláltam a csodálatos tudomány alapjaira…” (A szöveg eredetije sajnos elveszettt, tartalmát Adrien Baillets: Descartes úr élete c. könyvéből ismerjük) Ez az álom szolgáltatta az alapokat DESCART univerzális matematikájához, analiti-

188

kus geometriájához, s ahhoz az ötlethez, hogy az algebrát az alfabéta betűjével ki lehet fejezni. Egyikünk sem akarta még csak megközelítően sem ezekhez az óriási szellemekhez mérni magát. Ez a néhány példa csak arra volt jó, hogy rámutassunk velük a tudatos álmok építő erejére, arra az erőre, amely minden emberben ott szunnyad. Ez a rendkívüli alkotóerő, ami még a legközönségesebb, tisztán örömelvű álmokban is megmutatkozik, a két agyfélteke különböző rendeltetésével függhet össze. Az agyélettani kutatások kétségkívül bebizonyították, hogy (jobbkezeseknél) a jobb hemiszféra az illetékes a fantázia és a jelképes gondolkodás terén, míg a bal, a kritikai és következetes gondolkodásért felelős. Egyéb kísérletek arra mutattak rá, hogy az alkotó teljesítményekhez mindkettőre szükség van: képzeletre és kritikai képességre, jelképes és következetes gondolkodásra egyaránt. Ezek éppen azok az előfeltételek, amelyeknek a tudatos álom megfelel. Így joggal feltételezzük, hogy a tudatos álom állapotában a két agyfélteke túlnyomóan együttműködik - éppúgy, mint a mély elmélyülésben, amelyre nézve a fentieket már bizonyították. SCIENCE-FICTION LIVE E fejezet címe: Vidám tudomány. Nos, még egyszer és utoljára rá akarunk szolgálni erre a címre. A tudatos álommal kapcsolatos egyik első kiadványunkban („A tudatos álom szerepe az álomkutatásban” címmel PAUL THOLEY számolt be a Német Pszichológiai Társaság 30. kongresszusán 1976-ban Regensburgban) először került szóba, hogy eddigi ismereteink és leleteink alapján tulajdonképpen képeseknek kellene lennünk arra, hogy kapcsolatot hozzunk létre a tudatos álmodó, s a kívülálló megfigyelő között. „...A fent jelzett kísérletekkel kapcsolatosan minden alapunk megvan arra, hogy a tudatos álombeli tekintetmozgást a valós szemmozgatásokkal összehasonlítsuk. Ha ezek között valóban összefüggés van, akkor a kívülálló megfigyelő, aki ezeket a szemmozgásokat lejegyzi, egy előzetesen meghatározott szemmozgás-kód alapján kapcsolatba léphet az álmodóval. Teljesen új távlatokat nyit meg az álomkutatásban az a lehetőség, ha az álomból tudósítások közvetíthetők „kifelé”. A szerző tervei közt ilyen irányú kísérletek is szerepelnek.”

189

Ez a felismerés-csemege először úgy cseng, mint egy sciencefiction - s mégis, egyáltalán nem áll olyan távol a valóságtól. A lehetséges kapcsolat gondolatával több tudós foglalkozott, s kimerítő álomlaboratóriumi kísérletekkel igazolták is ezt a lehetőséget. STEPHEN P. LABEROE 1981-ben kísérletet közölt, amelyben a kísérleti személyek azt a megbízást kapták, hogy tudatos állapotukat előre megbeszélt szemmozgásokkal „kifelé” jelezzék. Azt az utasítást kapták, hogy szabályos időközönként nyolc igen szertelen szemmozgást hajtsanak egymás után végre. A kísérleti személyekre kötött mérőeszközök megfelelő mutatói minden esetben erősen kilengtek. Ez olyan eredménynek tekinthető, amelynél mégiscsak mérhető, s a szó eredeti értelmében bizonyítható lett. LABERGE még egy lépéssel tovább ment: Egy kísérleti személyt, aki tudta a Morze ábécét, arra utasított hogy küldjön morze-jeleket a tudatos álomból. Ezt az álmodónak úgy kellett megvalósítani, hogy a küldendő jel ütemének megfelelően hol a jobb, hol a bal kezét kellett teljes erővel ökölbe szorítani. Az álmodó tehát álombeli (azaz fenomenális) kezét szorította ökölbe. Miután azonban senki sem számított arra, hogy valódi (transzfenomenális) kezét is ökölbe fogja szorítani, az álmodót olyan műszerhez kötötték, amely testizomzatának elektromos ingerületét mérte, méghozzá azokét az izmokét, amelyek nappal a tényleges ökölbeszorításért felelősek. A szerkezetet igen finomra állították be, mert csak gyenge életelektromos árammal számoltak. Ugyanakkor erős zavaró áramokkal is számoltak, amelyek esetlegesen elfedhették az eredeti életáramokat. így mindenki ugyancsak meglepődött, amikor a szerkezet már az első alkalommal teljesen egyértelműen az „S” és az „L” betűk Morzekódjait fogta (ezek a betűk voltak a kísérleti személy nevének kezdőbetűi). Ma már egyes laboratóriumokban azon dolgoznak, hogy a közvetítés végre kétoldalú legyen. Ehhez felhasználják a tudatos álomkutatás egyik „melléktermékét”. Voltak olyan kísérletek, amelyekben az álmodó csuklójára igen finom vibrációs ingereket bocsátottak, hogy figyelmeztessék, tegye fel magának a tudatállapotára vonatkozó bíráló kérdést. Ezeket az ingereket mindig akkor bocsátották az álmodóra, amikor a REM-fázis kezdődött. Első tudatos álmot ezzel az eszközzel nem sikerült létrehozni. Mégis bevált ez az eszköz, ha egy, már tudatosan álmodónak akartak közléseket közvetíteni „befelé”, feltéve persze, hogy ezek a közlések nem voltak túl bonyolultak. Kíváncsiak vagyunk, mi jön még ez után? A tudatos álom kutatása ma még gyermekcipőben jár - azon ritka esetek egyike, ahol a durva

190

határvonalakkal megrajzolt térképen sok még a kitöltetlen fehér folt. Töltsük ki ezeket együtt! Feltette-e ma már a bíráló kérdést? Ébren van, vagy álmodik? MI LENNE, HA…? Na és hogyan sajátítsák el a tudatos álmodás képességét azok a nem is kevesek, akik nem rajonganak a tudományért meg a kutatásért? Reméljük, már megfogalmazásunkon is érződik, hogy kérdésünket nem gondoljuk túl komolyan. Számunkra a válasz kézenfekvő. Végül is úgy döntöttünk, hogy népszerű-tudományos könyvet írunk, nem pedig tudósoknak valót. Mi marad tehát „házi használatra”? Nos, kétségtelenül bemutattuk egyrészt, hogy a tudatos álombeli „érett” cselekvés jelentősen hozzájárul belső lelki nézeteltéréseink megoldásához. S ha valakinek az itt előadott elméleti alapvetések egyike-másika kérdésesnek is tűnik, azt a tényt mindenesetre elfogadhatja, hogy az ellenséges álomalakokkal való összeütközéseink a rémálmok végleges megszűnéséhez vezet. S ez nem lebecsülendő, szívesen tanúsítja ezt nekünk minden rémálmodó tudós és nemtudós. De a tények is, hogy emellett a félelmek is megszűnnek. Számtalan kísérlet bizonyította azt is, hogy éber realitásunk szorongásait, gátlásait, s más kellemetlen tüneteit a tudatos álmodás jelentékenyen csökkenti. Sőt, gyakran az is előfordul, hogy az ilyen „tünetek” teljesen és tartósan megszűnnek. Mégis mindezek ellenére gyakran teszik fel nekünk azt a kérdést: nem veszélyes-e a cselekvés a tudatos álomban, ahol is minden gyógyító támogatás nélkül kell helytállnunk. ANN FARADAY ehhez ennyit tesz hozzá: „...Az álmodás egyik módja sem veszélyesebb, de nem is veszélytelenebb, mint az élet maga…” amihez a mi részünkről azt mondhatjuk, hogy az álmodás mégiscsak jóval veszélytelenebb, mint a reális élet. A tudatos álmodásnak mindeddig semmiféle negatív hatása nem mutatkozott, amitől pedig egyesek tartanak, kizárólag pozitív hatásai jelentkeztek mind az álom- mind a való életben. Körültekintéssel kell eljárnunk olyan személyek esetében, akik semmilyen körülmények között nem vállalkoznak arra, hogy saját problémájukkal maguk küzdjenek meg. Ilyenkor hasznos lehet egy gyakorlott tudatos-álmodó gyógyász támogatása. Ilyenkor a gyógyász feladata, hogy hozzásegítse páciensét ahhoz, hogy örömteli módon saját álmai hősévé, illetve hősnőjévé váljon, majd lépésről lépés-

191

re közvetítse azt az erőt és önbizalmat, amely a gyógyító célú tudatos álomhoz szükséges. Valószínűleg az lenne a legszínvonalasabb megoldás, ha ezek a gyógyászok rendszeresen álomszemináriumokat is vezetnének, amelyeken nemcsak rendes, hanem tudatos-álmokat is feldolgoznának. Véleményünk szerint a tudatos-álom jövője nem a súlyos lelki zavarok kezelésében van - ezek amúgy sem olyan gyakoriak -, inkább a személyiség kiteljesedését szolgálja, s egy olyan minden éjszakára szóló lélek-egészségszolgálatot, amely ezeket a komolyabb zavarokat megelőzi. Ez pedig sem nem vágyálom, sem nem spekuláció, amint azt a szenoik esete is mutatja, akik ugyebár majd háromszáz éve nem ismerik a jelentősebb lelki zavarokat, de még a háborús összeütközéseket sem. Mindezeken túl pedig? Mi lenne, ha a tudatállapotunkkal kapcsolatos bíráló álláspontunkat merő megszokásból életünk más tartalmaira is kiterjesztenénk? Ébren vagyok, vagy álmodom? Hagyom, hogy átverjenek, vagy mégiscsak én tudom jobban? Most érzem ezt vagy gondolom? Tényleg így gondolja, vagy csak én gondolom, hogy ő így gondolja? Most hazudok magamnak, vagy őszinte vagyok önmagammal szemben?… És mi lenne, ha az álomalakjainkkal kapcsolatos éppen most elsajátított bánásmódot titokban valóságos mindennapi életünkben is alkalmaznánk? Ha, szinte véletlenül, valós életünkben is nyíltan állnánk mély-énünk vélt és valós fenyegetései elé? Ha egyre több gyakorlatot szereznénk saját hibáink nyílt bevallásában, ha együgyű, durva késztetéseinkkel bátran szembeszállnánk, ha „megoldhatatlan” gondjainkra egyre gyakrabban alkotó megoldást találnánk? Ha két agyféltekénk végre együttműködhetne? Mi lenne akkor?

192

TUDATOS ÁLOMGYAKORLATOK, AMELYEK A TESTET ÉS A SZELLEMET EGYARÁNT ELŐRE VISZIK.

193

A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ ÚT Az 1987-es első kiadás utolsó alcíme az volt: Mi lenne, ha?… Ez alatt az alcím alatt néhány olyan nyitott kérdést vetettünk fel, amelyeket véglegesen ugyan nem, de időlegesen megválaszoltunk. Az első kiadás megjelenése óta számtalan új kutatási eredmény áll rendelkezésünkre. Ezt mi előre tudtuk, s ez a helyzet az eljövendő években sem fog megváltozni. Bár a legalapvetőbb úttörő munkát elvégeztük, alapjában egy végeláthatatlan fejlődési folyamat elején vagyunk. Ebben a kiegészítő fejezetben most - hála a kiadónak - módunkban áll választ adni néhány akkoriban felvetett kérdésre. Az egyik legérdekesebb kérdés, amellyel már korábban is foglalkoztunk ez volt: Mi lenne, ha a tudatos álmodást rendszeresen felhasználnánk bizonyos sportok elsajátításánál és edzésénél? Bizonyára emlékeznek még a 145.o.-on lévő, inkább még véletlenszerű példákra. Akkoriban ezekhez még nem tudtunk sokat hozzátenni. Mindenesetre nem sok biztosat - eltekintve persze az egyik szerző (Paul Tholey) számos személyes tapasztalatától, ő már akkor is a legkülönbözőbb veszély- és egyensúlyi sportban (mint a sífutás, a síakrobatika, a gördeszka és az egykerekű kerékpár) mesterfokot ért el - mert tudatos álmában edzéseket folytatott! „Ezért ért volna el mesterfokot?” - Igen, mindenesetre ezt bizonyítja az a fenti sportágakban szokatlanul gyors fejlődés, amelyet a valójában késői kezdés ellenére Tholey felmutatott. Pl. 38 évesen kezdett gördeszkázni, 39 évesen elsők között volt a nyílt Európa bajnokságon. Ugyanabban az évben kezdett sí akrobatikával foglalkozni, fél évvel később már Salti- és helikopterugrásokat végzett sáncról és göröngyös pályáról… Az utóbbi időkben mások is gyűjthettek hasonló tapasztalatokat. Mindez nem csoda. Magyarázatot ad rá a tudatos álomtechnika és az alakelmélet törvényeinek következetes alkalmazása, amelyekről Önök e könyvben már eleget olvashattak. Korábbi elméleti fejtegetéseinket a következőkben inkább gyakorlati ajánlatokba fogjuk átfordítani. Éppen ezért is tettük a fejezet elejére a sporttémát, ennél ugyanis különösen gyümölcsöző a tudatos álom. Emellett úgy véljük, így lehetőségünk nyílik a sport médiumán keresztül még több embert megnyerni a tudatos álmodás művészetének. Ehhez jön még, hogy mi mindketten szívesen sportolunk, hogy időközben tapasztalatban gazdag sok beszámolóhoz jutottunk e téren és,

194

hogy amerikai barátaink arra kértek bennünket, fejtsük ki témánk ezen oldalát, hadd ismerkedjenek vele az Óceán túlsó partján lelkes tudóskollégáink is. A legfontosabb okot azonban abban látjuk, hogyha valamely sportot helyesen, tehát nem zavaros kinövéseiben tízünk, az nemcsak testi mozgékonyságunkhoz, de szellemi-lelki fejlődésünkhöz is hozzájárul. Ezt már régen tudták a zen-buddhisták, akik egyes testgyakorlatokat, pl. a nyíllövészetet vagy a különböző harci sportokat a szellemi kibontakozáshoz vezető „külső útnak” nevezték, s ugyanolyan értékűnek tartották, mint a meditációt (amely „belső út” ugyanahhoz a célhoz). Ha a következőkben a sport kapcsán a zen-iskolára hivatkozunk, ennek pusztán az az oka, hogy az a testgyakorlás szempontjából évszázadokkal megelőzi a nyugati iskolákat - s nem az, hogy a teljes zen-buddhista gondolatkört át akarnánk venni. Ezt, mint a kritikai realizmus hívei, nem is tehetnénk. Ezen kívül mi a tudatos álmodást, mint vagylagos belső utat ajánljuk a meditációval szemben, egyrészt, mert nem vesz el időt valós, nappali életünkből, másrészt pedig, mert a sporton keresztül megkönnyíti a belső utat is. Reméljük, hogy kissé bonyolult gondolatmenetünk a következő oldalakon lépésről lépésre áttekinthetőbbé válik. Bár, mint mondottuk, ezennel kizárólag a tudatos álmodásnak a sportra gyakorolt befolyására fogunk korlátozódni, mégis szem előtt tartjuk, hogy testi képességeink fejlődése szoros összefüggésben van szellemi- és lelki feszültségeink kibontakoztatásával is… A TUDATOS ÁLOM MINT SZIMULÁTOR …Így mindenesetre van már valami elképzelésük a tudatos álombeli edzések hatásairól. Ismételjük meg még egyszer e hatás elméleti alapjait (erről volt szó az ismeretelméleti fejezetben). Felfogásunk szerint az emberi szervezet (pontosabban annak érzéki-mozgósító rendszere) hasonlít azokhoz a szervo-mechanizmusokhoz, amelyeket a teherkocsik erőtakarékos, és zavarkiegyenlítő kormányzásához használnak, de nincsen közvetlen látása „kifelé”. Gondoljunk itt a tengeralattjáró víz alatti vezérlésére, vagy a repülőgépére sűrű ködben. Ahogyan a pilóta a személyzeti fülkében a mérőeszközök mutatóján, a radarképernyő vagy a rádiókapcsolaton keresztül minden, a repülőgép irányításához szükséges adatot megkap, Önök is megkap-

195

ják fény, hangtani vagy egyensúly-érzéki benyomásaikon keresztül mindazokat a releváns adatokat, amelyek fizikai szervezetük irányításához szükségesek. És ha az 5. fejezetet ismét átfutják, nem is kell Önöket még egyszer figyelmeztetnünk arra, hogy mind a szervezetünkről, mind annak anyagi környezetéről szóló tájékoztatók az agyban, pontosabban a PPN-ben szállnak le, ahol is anyagi világunk többé-kevésbé pontosan fenomenális világunkon (fenomenális testénünkön, s fenomenális környezetünkön) keresztül érvényesül. Innen indulnak ki a vezérlésre vonatkozó parancsok is. Ez tehát az Önök minden cselekvésének legfelső szabályozó központja. Ide képzeljék el teljesen Jumbo-jetjük cockpitjét, ahová minden fontos információ befut, s ahonnan a teljes szervezetet irányítják. Álmunkban azonban ez a rendkívüli teljes szabályozó rendszer nagyjából megszakad, tehát alvó testünket nem tudjuk tudatosan mozgatni - vagy legalábbis nem tudjuk abban a mértékben tudatosan mozgatni, ahogyan ébren. Ennek ellenére Ön is átéli álmában, hogy cselekszik, sétálni megy, úszik, szerelmeskedik, röviden: ugyanúgy mozog, mint ébren. A mozgásélmények az álomban azonban más módon jönnek létre: nem az egyes érzékszerveink által szerzett értesülésekből és visszajelzésekből származnak, mint éber állapotban, hanem egyes agyrégiók jelentéseiből. A tapasztalt tudatos álmodó így majdnem teljesen szabadon választja tudatos álmának fenomenális környezetét, s ugyanígy fenomenális test- énjének alakját, állapotát és képességeit is. És most érkeztünk el a szimulátorhoz. Miként a pilóták is szimulátort használnak segítségül a repülés elsajátításakor, a tudatos álom is felhasználható szimulátorként testmozdulatok elsajátításához, s mindez - anélkül, hogy ki lennénk téve a sérülés veszélyének - és anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy leégetjük magunkat, ha elkövetjük a kezdők szokásos hibáit. Ugyanakkor mindez a saját testünk felett érzett ellenőrzés, s hatalom tudatában örömteli, nagyszerű érzés. A tudatos álombeli sportedzés legmeggyőzőbb indoka az, hogy érezhetően lerövidíti a valóban szükséges edzésidőt. S ha az Olvasó semmilyen sportágban nem akar álmában edzeni, még mindig megteheti, hogy csak repülget; tapasztalni fogja, hogy már ettől kifejezetten feljavul test- és mozgás-érzékelése, hogy nemcsak általánosságban érzi biztosabbnak magát valós életében, de ha - például síelni megy - többéves kihagyás után, sokkal gyorsabban „bele fog jönni” a síelésbe.

196

A tudatos álombeli edzéssel kapcsolatos javaslatainkat tíz pontban fogjuk megvilágítani. A tizedik (a legfontosabb) szabály a sport témáján jóval túlmutat, a testi állapot és a szellemi fejlődési lehetőségek kapcsolatának már korábban is felvetett témáját fejti ki. AZ EDZÉS SZABÁLYAI Első szabály: Azokat a sportokat, amelyeket már valamelyest birtokol, tökéletesítse tudatos álmában! Jelentős kísérleti eredményeink vannak olyan sportokban, amelyek ciklikus, azaz ismétlődő mozdulatokból állnak, mint pl. a síelés és a gördeszka. Általánosságban a sporttal foglalkozó fejlett tudományok abból indulnak ki, hogy a gyakorlatból eredd fejlődés ún. alakirányzatokra vezethető vissza. Szakemberek ezt úgy nevezik, hogy „a jó alak vagy pregnencia elérésére irányuló” irányzat. Ez az irányzat minden rendszerben megjelenik, amely szabad teret biztosít az erők játékos kifejtéséhez. Álmunkban, PPN-ünkben fenomenális világunk területei között sokkal szabadabb ez az erőtér, mint valós világunkban, amelyben érzékelésünk alapvetően „kötődik” az érzéki ingerekhez. Éppen ezért álmunkban jóval működd/képesebb a „jó alak elérésére irányuló irányzat”, ennek megfelelően ebben az állapotban könnyebben elsajátíthatók a megfelelő mozdulatok - ugyanis testi képességeink valós határai nem gördítenek akadályt az elsajátítás elé. Ami az álombeli edzés valóságba történő átvitelét illeti, az a fontos szabály, hogy az álmodó tökéletes mozdulatot sajátít el, s ehhez a már elsajátított mozdulathoz kell tartsa magát nappal. Ez a jó alakirányzat miatt könnyebb lesz, mint a döcögős, tökéletlen mozdulatokhoz való igazodás. A mozdulat állandó ismételgetése, s az érzékszervek ezzel kapcsolatos visszajelzése a mozdulatot rendkívüli gyorsasággal tökéletesíti, s a lehető leggazdaságosabbá teszi, így az álmodónak nem lesz szüksége edzőre, aki utasításaival csak elbizonytalaníthatná. Az alakirányzatok mind a sportolóban, mind a nézőben az esztétikai tökéletesség, s a játékos könnyedség különös élményét fogják kelteni.

197

Második szabály: Tudatos álmában találjon ki új mozgásgyakorlatokat! E tanács szemléltetésére lapozzon vissza a 157 és a 158. oldalra! Ezeken az oldalakon egy kezdő Aikido-s leírja, hogyan sajátított el végül több éjszakán keresztül egy olyan flexibilis mozgáskultúrát, amelyet ébren kora miatt két éven keresztül, s mert az előző harci sportok más mozdulatrendszere beleivódott, nem volt képes elsajátítani. Ezt az embert előmenetele miatt kétségtelenül teljesítményre hajtó profi sportolónak nevezhetjük, de a 157. o.-on jelentkező sízőre nyugodtan mondhatjuk, hogy koca- vagy szezonsportoló. E két példa rámutat, mire jó az, ha a tudatos álmodó egyaránt képes színlelni olyan világokat, amelyekben, mint a valódiban is, érvényesek a fizikai törvények, s olyanokat is, amelyekben nem úgy, vagy egyáltalán nem érvényesek. A szerzők közül az idősebbik (s a jártasabbik is) tényleg új cseleket talált ki tudatos álmában, ún. „freestyle”-ban, amelyek a síelésre, a gördeszkára, a szánra, illetve a BMX kerékpározásra vonatkoztak. Harmadik szabály: Addig gyakoroljon, míg mozdulatai alkalmazkodnak az előírt terephez! Ez a szabály azoknál a sportoknál fontos, amelyekben meghatározott terepen, bizonyos „fortélyokkal” kell megküzdenünk, mint pl. a gát, a kapu, stb. Kezdjük az alpinista szlalom futással. Ebben a sportágban a versenyzőnek a verseny előtt nem szabad a szlalomok között gyakorolni. A versenyző azonban már a versenyt megelőző napon pontosan elemezze magában a szlalomok helyét, s gondolatban többször menjen is át rajtuk. Ezt csinálják gyakran, ébren, csukott szemmel. Von Jean Claude Killy, a többszörös olimpiai bajnok és világbajnok beszámol arról, hogy a versenyt megelőző este félálomban annyiszor futott le a szlalomok között, míg - már az éjszaka során - bukás nélkül, a tökéletes utat megtalálva tudott a végén lefutni. Nem tudjuk pontosan, vajon Killy tudatos álomállapotban volt-e eközben, tehát egy tökéletesen reálisnak tűnő világban gyakorolt-e, vagy csak egy elképzelt világban. Akárhogy is legyen, mi sokkal hatékonyabbnak tartjuk a tudatos álomban való edzést, mint az ún. mentális edzések bármely más formáját, mert csak a tudatos álomban színlelhetők tökéletes valóságfokon a mozdulatok.

198

Sladko Solinski, a nemzetközi szinten sikeres lovas, levelek sorát írta tudatos álombeli tapasztalatairól Tholeynak. íme egy részlet: „Mint lovas, patkónyi pontossággal be tudom rajzolni pl. egy CrossCountry-i terepen a homokba, vagy az akadályokra az alakokat. (A) Ha ez sikerül, mert mondjuk van egy időlassító gépem, s a lóhoz igazodó segédmozdulatokat abban az egyetlen helyes pillanatban megteszem (B), s az adott terepet egy tudatos álomban legalább háromszor, de lehet, hogy kilencszer pontosan és tökéletesen átlovagolom (C), testem a következő napon az álombeli tapasztalatoknak megfelelően kellő „testi tudásnak” lesz birtokában ahhoz, hogy akaratlagos közreműködésem nélkül is megbirkózzék a tereppel.” Gyakran nevezik „ösztönösnek”, „mechanikusnak”, „automatikusnak”, vagy „tudattalannak” a kiemelkedő sportolók mozgáskoordinációját ez azonban nem pontos. Ezek a mozgások ugyanis sem nem veleszületettek, sem nem maguktól valók, ezeket el kellett sajátítani! Ezért nem hasonlíthatók össze semmilyen, az akarattól független ösztönös vagy mechanikus folyamattal. Mi a látómező-modell magyarázatát tartjuk a legésszerűbbnek. (Aki hallott már a fizikában a paradigmák váltakozásáról, annak most azonnal be fog ugrani a lélektani alakanalógia.) A látómező történéseit a jelen és az elvárt összhelyzet érzése fogja fel és irányítja. (Az ötödik szabály címszó alatt erről többet is hallhatnak.) Azt is mondjuk ugye, hogy „Megvan hozzá az érzéke…” Végül is a mozgáskoordináció csak annyiban tudattalan, hogy a tökéletesen tudatos érzékelés, s az arra való mozdulatfelelet közé nem ékelődik gondolati vagy akarati köztes folyamat. A sportoló ezt úgy fejezi ki, hogy ilyenkor szellemileg „szabad”. Ez a kijelentés fenomenológiai szempontból tökéletesen helyes. Csak a zavaró gondolatoktól és szándékoktól való szabadság teszi lehetővé a kellő időben való helyes ellenvetést a sportcselekvésen belül. Ilyenkor „nincsen fátyol” az érzékelés és a mozgáscselekmény között, ahogyan a zenbuddhisták találón, s röviden ezt kifejezik. Negyedik szabály: A lehető legtöbb mozdulatvariációt próbálja ki tudatos álmában! Így reakciói érezhetően mozgékonyabbak, flexibilisebbek lesznek: azaz időszerűbben, s biztonságosabban tud a váltakozó feltételekre válaszolni. Ennek olyan sportágakban van jelentősége, ahol előre láthatatlan helyzetekre kell a lehető leggyorsabban válaszolni. Pl. az alpi-

199

nista sífutás, a tenisz, a küzdősportok, s néhány csapatjáték… (Hogyan is történik ez pontosan?) Nos, különbséget teszünk a finom és a durva változat között. A finom változat esetén csak csekély mértékben változtatunk a mozgáscselekményen, tehát pl. az alpinista sífutás esetében csak enyhén változtatunk a sítalpak állásán, vagy testhelyzetünkön. A durva variáció esetén ezzel szemben a mozgáscselekményt szerkezetileg megváltoztatjuk, így pl. ahelyett, hogy előre síelnénk, hátrafelé síelünk. Még egy típus: Néha kifizetődik, ha tudatos álmunkban éppen az ellenkezőjét tesszük annak, amit a tankönyv ír, vagy az edző mond. Ha edzője azt tanácsolja, hogy a sík terepen eddzen, eddzen tudatos álmában emelkedőn. Biztos lehet benne, hogy a valóságban - szándékosan, vagy szándéktalanul - de előbb- utóbb szüksége lesz erre a tudásra, s akkor legalább nem áll felkészületlenül a feladat előtt. Ha tartja magát szabályunkhoz, olyan ugrásokat fog megvalósítani, olyan ütéseket, olyan fogásokat fog alkalmazni, amelyeknek még nevük sincsen, nemhogy a tankönyvekben benne lennének… Ötödik szabály: Gyakorolja tudatos álmában az esést! Ez első sorban azokra a veszélysportokra vonatkozik, (mint pl. a küzdősportok, vagy a síelés), amelyekhez hozzátartozik az esés. Nem lenne okos, ha ezekben a sportokban csak az optimális mozdulatokat gyakorolnánk be. Ha ugyanis az esést nem gyakoroljuk be, súlyos sérülésekkel kell számolnunk a valóságban. Egyes küzdősportokhoz hozzátartozik a helyes esés begyakorlása, másutt azonban ezt teljességgel elhanyagolják, többek között azért, mert sérülés veszélye nélkül alig is lenne gyakorolható. Itt mutatkozik meg ismét a tudatos álom előnye; itt ugyanis csak színleljük az esést. Ha ezután veszélytelen módon begyakoroltuk, a valódi esés is veszélytelenebb lesz. A síelő nemcsak azt fogja tudni, hogyan vezesse a hóban a sítalpait, hanem azt is, hogy hogyan mozgassa a levegőben, s mégis épen, sítalpain érkezik le. Ezen kívül ezeknek az esés-gyakorlásoknak az az előnyük is megvan, hogy csalhatatlanul meg fogjuk érezni a bukás veszélyét. Így egyre érzékenyebbek leszünk a gyanús helyzetekre, s éber valóságuk veszélyeit is előre „ki tudjuk elemezni”. Ennek a képességnek főként olyan sportok esetében van jelentőségük, amelyekben az esések nem olyan kíméletesen zajlanak le, mint pl. a síelésnél, hanem ahol pl. a kemény aszfaltra esünk, nem a puha hóba.

200

Igaz, itt is gyakorlat teszi a mestert, s hol gyakorolhatna egy veszélysportot űző veszély-mentesebben, mint tudatos álmában? Hatodik szabály: Gyakoroljon be tudatos álmában úgynevezett várható mozdulatokat! „Várható” mozdulatok alatt azokat a mozdulatokat értjük, amelyek nem tűnnek valósaknak, csak „kigondoltnak”, „elképzeltnek”. Ezeknek a mozdulatoknak a sportban különös jelentőségük van. Min múlhat, hogy egyes sportolók a megváltozott helyzetre a „villámnál is sebesebben” válaszolnak (ahogyan a zen-buddhisták mondják), míg másoknak ez nem sikerül? - Ez azon múlik, hogy egyesek nem a jelen, hanem a megelőlegezett helyzetre válaszolnak. A mozdulat megelőlegezése ellentétben a tervezett mozdulattal (amely többnyire akaratlagosan meghatározott), csak a cselekvés során történik meg, s az elvárt történés „teljes fenomenális mezejét” bekalkulálja. Ennek során az ember úgy érzi, hogy nem ő cselekszik, hanem úgyszólván „megcselekedtetik” vele a mozdulatot. Akik e szerint működnek, utóbb ilyesmiket mondanak: „Teljesen üresnek éreztem magam, semmilyen tudatos akarás nem volt bennem, mintha magától történt volna minden.” A zen-buddhisták azt mondják erre: „ő maga lett a mozdulat”. Boris Becker, miután megnyerte a wimbledoni játékokat, azt nyilatkozta, hogy mintha önkívületben lett volna, semmit nem akart többé, s az volt az érzése, hogy az ütője akarta eltalálni a labdát, határozta meg az irányt, a történést. Én-tudatát egyfajta módon kikapcsolta. A tudatos álmodó sportolónak módjában áll a megálmodott próbacselekvés útján még az életben való kivitelezés előtt a meghatározott mozdulatot különböző változatokban lejátszani (sőt, álmában megtervezni is). Így tudatos álmában olyan képességet fejleszt ki magában, amely támogatja abban, hogy figyelmét az eljövendő eseményre tudja irányítani; tehát fejleszti a megelőlegezett mozdulatra való készséget. A várható mozdulatok többi fajtái szintén igen hasznosak lehetnek. Két, meglehetősen érdekes változat különböző én-tapasztalatokat eredményez: Az egyik esetében a sportoló egyrészt mint cselekvő lényt, másrészt mint saját nézőjét éli meg magát, s az az érzése, hogy mind „kívülről”, mind „belülről” irányítani tudja mozdulatait. Ezt a tapasztalást a legtöbb sportoló abból a helyzetből ismeri, amikor terhelhetősége határára ér. A tudatos álomban ez enélkül is könnyedén létrehozható. Eredménye végső soron - a kipróbálás, a

201

saját mozdulatunktól való bizonyos fokig „elemző” távolság folytán - a mozgásirányítás feljavulása. A várható mozdulatok másik fajtája, amikor a sportoló egy másik sportoló szerepébe helyezi magát. Ez nagy segítség nemcsak a küzdősportok esetében (ezeknél könnyen belátható, hogy miért), hanem olyankor, és éppen olyankor, amikor valaki egy nagyszerű” sportolót példaképül választ, hogy tanuljon tőle, akár azáltal, hogy megfigyeli, akár úgy, hogy együtt csinálja vele, vagy utánozza mozdulatait… A másik sportolóba való behelyezkedés, a teljesítménynövelés régóta ismert módja. A tudatos álmodás ezt a módszert csak megkönnyíti és erősíti. Énünk magva, az álom körülményei között sokkal könnyebben „bújik” bele a másikba… Ha a másikba való behelyezkedést tudatos álmunkban gyakoroljuk, valós életünkben is könynyebben s intenzívebben fog sikerülni. Hetedik szabály: Próbálja meg tudatos álmában a fenomenális mező eredetileg különálló adottságait egységes alaki összefüggésbe hozni! Mit jelentsen ez? A síző azt mondja, „összenőtt” sítalpával, a teniszező teniszütőjével, a labdarúgó „Összeolvadt” csapatával. Itt tehát a test-én és a sporteszközök között jött létre egy új alaki összefüggés. Ez a jelenség igazi „szakembernél” addig fokozódhat, hogy a sporteszközök a sportolás idejére átveszik a mozgás- és érzékszervek szerepét (legalábbis fenomenális szempontból). Valójában ez azt jelenti, hogy a teniszező teniszütőjével érzékeli és nem a karjával ellenőrzi a teniszlabdát. Az oly fontos „labdaérzéket” is ütőjével való összenövés útján szerzi meg. „Érzék” alatt itt persze nem egy énre vonatkozó beleérzést, s nem is pusztán a tapintásérzékét értjük, hanem egy különböző érzéki benyomásokon alapuló kifejezésszerű alaktulajdonságot. A teniszező ugyanis a labdát a tapintáson kívül látó- és hallószerveivel is érzékeli. Általánosítva azt mondhatnánk, hogy gyakorlott sportolóknál a különböző érzéki benyomások gyakran „intermodális”, vagy „interszenzorikus” (azaz különböző érzéki benyomásból származó) alaktulajdonsággá „olvadnak össze”. Végül is az alakképzésnek egy harmadik fajtájához jutottunk el, amelyben az eredetileg különálló, vagy „levált” mozdulatrészek a gyakorlat során egységes mozdulatban öltenek testet. Ha tehát az ún. „szenzomotorikus” tanulás során a „pszichikus-összmező” egymástól különálló részei egységeket kezdenek képezni, akkor az történik például, hogy a gyakorlott síelő tényleg sítalpával érzékeli a havat és

202

a terepet (fenomenálisan nézve!) s akaratlagosan nem a testét, hanem közvetlenül sítalpait mozgatja (még mindig fenomenálisan nézve!) s a teste csak követi ezt a mozgást. Így minden ellenőrizendő, zavaró köztes cselekvés „egyszerűen” kiesik… Engedtessék meg, hogy ebben az összefüggésben egy kis kitérőt tegyünk: Vegyünk ismét egy sízőt. Természetesen teljesen hibás előkészítés, hogy a kezdő eleinte csak a lábaiban lévő érzésre figyeljen, ahogyan azt néhány elméleti szakember javasolja. Mi, mint az alakelmélet hívei, azon az állásponton vagyunk, hogy az az utasítás, amely szerint figyelmünket a taktilis test-érzékelésre kell irányítanunk, megakadályozza a fizikai valóság tulajdonságainak észlelését! Aki a sarkában lévő érzésekre összpontosít, elveszti érzékét a terep iránt. Épp az ilyesmi vezet a kezdőknél a szorongás görcsösségéhez haladóknál pedig érvényesülési görcshöz. Az olyan sportágak esetében tehát, amelyeknél az eredményesség környezetünk részleteinek érzékelésén múlik, elejétől kezdve erre kellene összpontosítani! Nos, éppen ebben rejlik a tudatos álmodás nagy előnye: mivel álmunkban fenomenális összmezőnk sokkal „folyékonyabb”, könnyebb átélt testünket összenöveszteni a sporteszközzel, könnyebb testi képességeink átélt határait kiterjeszteni, hogy pl. érzékeljük a hó pillanatnyi adott tulajdonságait. Meg kell-e még említenünk egyáltalán, hiszen magától értetődik, hogy az „hatások” ez esetben is „fokozhatok” a valóságos életben. Nemcsak a sportokkal foglalkozó modern tudományok, de a lélektan is kiemelkedő jelentőséget tulajdonít az „egymásba-átfolyás élményének”. CSÍKSZENTMIHÁLYI a következő jellemző címmel egy teljes könyvet szentelt ennek a témának: „Das Flow-Erlebnis Jenseits von Angst und Langeweile: im Tun aufgehen” (1987). (Az egymásba átfolyás élménye - Túl szorongáson és unalmon - összeolvadás a cselekvéssel.) Mielőtt azonban átadnánk magunkat saját gondolatfolyamunknak, és belemennénk a személyiség és a sport közötti összefüggésekbe, bár elkésve, mégis feltesszük a kérdést: Mi köze mindennek a tudatos álomhoz? A kézenfekvő válasz az, hogy mivel a tudatos álomban megjelenő fenomenális tények alig-alig kötődnek külső ingerekhez, ezért azokat a lehető legszabadabban alakítjuk! Az alaklélekbúvárok mindig is tudták, hogy a fenomenális összmező az álomban sokkal „folyékonyabb”, s ez, különösen a tudatos álomban (amelyről viszont még ők sem, vagy alig hallottak) lehetővé teszi, hogy az álom fenomenális adottságai mintegy összenőjenek, összeolvadjanak, illetve összefolyjanak - ez a körülmény

203

pedig teljesen egyedi mozgásélmények keletkezéséhez teremt optimális feltételeket. Ez az az élmény, amely rendszerint már a kezdő tudatos álmodóra is igen nagy hatással van. Szinte mellékes, hogy mind eközben a gyakorlatok eredménye valóságos életünkbe is belefokozható. A következőkben ismét SOLINSKI leveléből idézünk, amely ugyan speciálisan a ló és a lovas összjátékára vonatkozik, mégis pontosan szemlélteti, hogy általánosságban miről van szó. „Számomra az a (tudatos álomban elérendő) lényeg, hogy elérjem, hogy a ló szabadnak érezze magát, s ha tudatos a pontozóbíró, akkor ezt tökéletesen értékeli, s maga a ló is így érzi magát olyan biztonságban, hogy a legnehezebb akadályokkal is meg tud küzdeni.,. Mintha (az álombeli) lovas mentális tréning útján a sikerért való felelősséget átengedné a lónak… S különös módon a lovak, mintha csak erre vártak volna, bebizonyítják, mi mindenre képesek, ha nem zargatjuk őket.” 1983-ban megjelent könyvében SOLINSKI végül azt írja, hogy a lovas „tökéletes megértésben lovával mintha a világot is lószemekkel, lófülekkel, s ló szimattal érzékelné.” A tökéletes egymást-megértés élményében nincs semmi természetfölötti: a sport alakelmélete, amelyet Önök már mélyen ismernek, ugyebár, természetes magyarázattal szolgál erre a jelenségre. Nyolcadik szabály: Úgy alakítsa pszichés idő- és tér-vonatkozási rendszerét, hogy az megkönnyítse a sportcselekvést! SOLINSKI már idézett levelében utalásokat találunk arra, hogyan lehet az időbeliséget megváltoztatni. Azt írja, hogy bizonyos mozdulatokat úgy kell kiviteleznünk, mintha egy időlassító gép birtokában lennénk. Solinski tehát akaratlagosan megváltoztatja a cselekmény időbeliségét. Meggyőződésünk, hogy az időbeliség és a mozgásmellérendelés összeegyeztetésének gyümölcsözőségét nem kell részletesebben kifejtenünk. Természetesen itt is hozzátehetjük: örömünkre, ezek az álomeredmények is felfokozhatok éber valóságunkba. Élenjáró motocross versenyzőkkel végzett vizsgálatok során kiderült, hogy egyes veszélyes sportoknál az időlassítás eszközével a sportolók spontán módon is élnek. Megfelelő tudatos-álombéli edzés

204

után az időlassítás eszközét valóságos életünkben szándékosan bármikor bevethetjük. Mely vonatkoztatási rendszerek változtathatók még meg? Pl. a fenomenális tér vonatkozási rendszere oly módon, hogy gyors egymásutánban olyan mozdulatokat tudunk végrehajtani, amelyek ébren aligha lennének lehetségesek. Gondoljunk itt mindenekelőtt a repülésre, amelyben fenomenálisan megélt testünk hosszanti- vagy kereszttengelye körül sebesen tudunk pörögni. Az ilyen jellegű gyakorlatok, helyzetünk, egyensúlyunk, s mozdulataink jobb szokásos érzékeléséhez vezet a valóságos életben. Mindent egybevetve ez azt jelenti, hogy feljavul tér- és időbeliségünk mellérendelése. Egyébként a tudatos álomban átélt súlytalanság, s az űrutazó által ténylegesen átélt súlytalanság élménye között lévő megdöbbentő hasonlóság egyéb ötleteket is sugall nekünk. Nem lehetséges-e, hogy belátható időn belül űrutazóinkat tudatos álomedzéssel tudjuk felkészíteni a súlytalanság szenzomotorikus élményére? Ezen a téren ugyanis a tudatos álom jelentós előnyben van bármilyen technikailag megvalósított szimulátorral szemben. Kilencedik szabály: Tudatos álmában a sportmozdulat elsajátításakor figyelmét kezdettől fogva a lényegre irányítsa! Már az ötvenes évek óta tudjuk (KOHL, 1956), hogy helyzetsportágak begyakorlásakor igen fontos a figyelem megosztása. Míg a kezdő figyelmét szinteosztatlanul a (megéltÉn-testre fordítja, az élsportoló a fenomenális összmező minden releváns részletére egyaránt figyel, így a sporteszközre és a terepre is. (Ezenkívül – mint már említettük - a bennfentes figyelme nem a pillanatnyi, hanem az elvárható helyzetre irányul.) Igazi bennfenteseknél az Én teljességgel háttérbe léphet - emlékezzenek csak arra, mit mondott Steffen Fetzner és Jörg Rosskopf 1989-es asztalitenisz világbajnoksága után, vagy hogyan nyilatkozott Boris Becker, Iván Lendllel való végjátékáról, ahol már egyáltalán nem volt tudatában annak, amit tett… Az Én-re összpontosított figyelem többek között már magában véve negatív hatású elvárásos szorongást okoz, (szorongást az esetleges sérüléstől, attól, hogy a nézők, a bíró, vagy az edző a sportoló tevékenységét sikertelennek ítéli meg). Ez a szorongás mind kezdőknél, mind haladóknál görcshöz, illetve görcsösséghez vezet, s így éppen azokat a hatásokat idézi elő, amelyeket a sportoló kerülni akar.

205

Teljesen világos tehát, hogy nem az Én-re kell összpontosítani, s az is világos, hogy még a legbarátságosabb ilyen irányú „noszogatás” is csak ront a teljesítményen… A tudatos álom ebből az ördögi körből kínál kiutat: Miután a tudatos álmodó sportolónak sem a sérüléstől, sem a megítéltetéstől nem kell tartani, végre az „átélt” összmező lényegi részleteire koncentrálhat. A figyelemmegosztás ilyetén változása kedvező hatással van a sportoló és sporteszköze összenövésére, s természetszerűen az átélt hatások itt is felfokozhatok a valóságban. Néhány sportág szempontjából nagy jelentősége van a tudatos álomban könnyen változtatható helyzetű Én-magnak. Az Én-mag helyét rendszerint a homlokunk közepe mögött képzeljük el. Egyes sportágaknál azonban kifejezetten szükség, hogy ezt a pontot teljesen más helyre képzeljük, ha az adott sportágban sikeresek akarunk lenni. Ez a hely lehet például a test közepe, azaz a has, a „hara”, ahogyan a japánok nevezik. Az előző fejezetek elolvasása után már sejthetik, hogyan lehet az Én-magot áthelyezni bizonyos tudatos álomtechnikákkal, s ezt az eredményt milyen hamar fokozni lehet éber valóságunkban is. Ha visszatekintenek az előző három fejezet fejtegetéseire, valószínűleg észrevették már, hogy ami a sportok elsajátítását illeti, nem az egzakt és ismételhető merev mozgásformák kivitelezése a lényeg, hanem (szakbarbár nyelven) a fenomenális összmező szervezetlenségének egyre magasabb foka. Ez az alakösszefüggések képzésében (hetedik szabály), a lélektani vonatkozási rendszerek kialakításában (nyolcadik szabály), és a figyelem megfelelő elosztásában (kilencedik szabály) tárgyiasulnak. Az összmező magasabb fokú szervezettsége összefüggésbe hozható a jó alak irányába mutató tendencia egyre erősebbé válásával. Amennyiben Önök követik szabályainkat, felerősítik a tendenciák hatását, ez pedig végül a fenomenális összmező - tehát az Önök cselekvéseinek legfelső szabályozó központja - érzéki és mozgásképző folyamatainak egyre jobb összjátékához vezet. Lehet, hogyha azt hallják, hogy „jó alak”, meg „egyre jobb összjáték”, ez az un. „hatásos gondolkodásra” fogja emlékeztetni Önöket. Legyenek nyugodtak, az ún. „hatásos gondolkodáshoz” ennek az egésznek semmi köze sincs. A „hatásos gondolkodás” véleményünk

206

szerint egyfajta öngerjesztő öncsalás, amely, ha tartós, éppen a hatástalan befolyásokat erősíti fel. - Csak ha tisztában vagyunk „hatástalan” oldalunkkal is, akkor leszünk képesek ennek befolyását elhárítani avégett, hogy tartósan pozitív hatásmechanizmusok alá kerüljünk. Ez a folyamat egy, a lelki- szellemi kiteljesedés értelmében vett szerkezeti személyiségváltozást feltételez. - Vagy túl nagy szavak ezek? Nos, nézzük az utolsó „szabályt”: A tizedik, s egyben az utolsó szabály: Mens sana in corpore sano (Mentsétek meg lelkeinket!) Próbáljon meg tudatos álmában a lelki- szellemi kiteljesedés olyan fokára jutni, amelyben akár sportol, akár mást tesz, azt alkotó szabadságban teszi! Ez a legfontosabb szabály. Ez a célunk tulajdonképpen könyvünk valamennyi tanácsával, s ez az alapgondolat adta végső soron könyvünk címét is: „AZ ALKOTÓ ÁLOM”. - Mit is akarunk ezzel mondani? Először is azt, hogy a fenti latin közmondás eredeti értelmében nem állítás, sokkal inkább tanács, amely szerint az egészséges szellemnek egészséges testben van a helye. Ha már tudjuk, hogy a legtöbb sportág mesterfokú elsajátításának nélkülözhetetlen előfeltétele a „mentális erő” értelmében vett szellemi-lelki harmónia. Mi ennek a mentális erőnek az eredete? Ha visszaemlékeznek előző fejtegetéseinkre, minden bizonnyal feltűnt már Önöknek, hogy az élsportolói teljesítményre mind a gondolkodás, mind a formaadás, mind a cselekvés területei hatnak. Az alkotó emberek azt állítják, hogy a tudományos vagy a művészi ötletek az önfeledtség állapotában jönnek, illetve „repülnek be az ablakon”, s a művészi formaadást is többnyire nem a művész Én-je, hanem maga az eszme vezérli. Mintegy „magától” mozog a festői ecset, s „magától” kezd játszani a hárfa. A zenbuddhisták ezt mindenesetre így fejezik ki. A nyíllövészet mesterfokán nem „én lövök”, hanem a „nyíl lő”. Már fejezetünk elején hangsúlyoztuk, hogy mint kritikai realisták, nem tudunk a zen-iskola összes világszemléleti alapvetésével egyetérteni. Ami azonban a sport- vagy a testgyakorlatokat illeti, valamint azok szoros kölcsönhatását az emberi szellem és lélek kiteljesedésére, tapasztalataink alapján tökéletesen egyet kell értenünk a zenbuddhistákkal. Azokat az élményeket, amelyeket a sportolók mesterré válásuk során leírnak, különösen a sporteszközzel, a mozdulattal való „össze-

207

növés” élményét a zen-buddhista irodalom évszázadokkal ezelőtt leírta, s összekötötte azt az ember szellemi-lelki fejlődésének gondolatával. Az Énünkhöz való megveszekedett ragaszkodást mi is ugyanúgy ítéljük meg, mint a zen-buddhisták. Ez az alapállás testilelki fejlődésünk legfőbb ellensége, mivel fokozottan én-központú világkép kiépítéséhez vezet. Mi is, mint a zen-buddhisták, mind a testi, mind a szellemi gyakorlatokat (feltéve, hogy azokat „helyesen” csináljuk) az alkotó, teljes személyiséghez vezető külső és belső útnak tartjuk. E gondolatot már fejezetünk elején is kiemeltük. A külső út a sport, ennek kapcsán újra és újra kiemeltük, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítunk az én háttérbe-szorulásának. Szeretnénk néhány szót szólni a belső útról is - amely a tudatos álmon át vezet. Ha visszalapoznak, észre fogják venni, hogy e belső út kezdetét ott írtuk le, ahol az álomfigurákkal való bánásmódról beszéltünk. Ha a tudatos álomban szervező, békülékeny magatartást tanúsítunk az eredetileg fenyegető álomalakokkal szemben, a mögöttük lévő belső lelki- és lelki-társadalmi összeütközéseket is szervezettebb módon fogjuk tudni megoldani. Az összeütközések megoldásának ugyanis az a lényege, hogy az Én visszalépjen aránytalan igényeitől, s csak a tényeknek és a társadalmi helyzetnek megfelelő jogos követelésekkel lépjen fel. Néhány rövid elméleti adalékkal megpróbáljuk még megvilágítani azt a kultúránkban uralkodó megveszekedett önzést, amely az előző követelmények betartását annyira megnehezíti. Reméljük, e pár oldal erejéig kitartanak még mellettünk. ELMÉLETI FELVETÉSEK EGY GYAKORLATI KULTÚRKRITI KÁHOZ Az alakelmélet abból indul ki, hogy a személyiség azon belső, alkotó erőit, amelyek a jó alak iránti irányzatból fakadnak, elkérgesedett nevelési- és képzési rendszerünk nem hogy elősegíti, de szabályaival és tiltásaival kifejezetten elnyomja. Miután a gyermek a külső kényszerrel szemben nem tudja megvédeni magát, átveszi azt, hogy énjét megőrizhesse, s ezzel azok személyisége belső kényszereivé válnak. Azáltal azonban, hogy a gyermek átveszi nevelője tekintélyi követelményeit, képtelen lesz magának olyan alapigényeket bevallani, amelyek testi-lelki kiteljesedése szempontjából fontosak lennének. Így ezeket elfojtja vagy (hogy a mélylélektan kifejezésével éljünk)

208

lehasítja magától. Jó példa erre az úgynevezett erőszak szükséglete. Az erőszak szükséglete esetében az alaklélektan szerint nem valamilyen velünk született ártalmas ösztönről van szó (amint azt Freud is feltételezte), hanem egy olyan szükségletről, amely a világgal való életfontosságú szembesülés alapszükségletéből ered. Ez az igény kedvező nevelési feltételek mellett a világban való szabad szellemi és lelki tevékenység iránti alkotó és építő szükségletté fejlődik. Csak akkor változik - egyébként messzemenően tudattalan, és ártalmaskártevő - szükségletté, ha a nevelő a gyermek valós szükségleteit folytonos szabályaival és tilalmaival tartósan elnyomja. Ha a fenyegető álomalakokkal képesek leszünk a békülésre (ezek az alakok a tekintélyes nevelőt, vagy éppen magukat az elfojtott szükségleteket jelképezik), eredeti törekvéseinket a tudatos álom során visszafogadjuk személyiségünkbe, így szervező erőink felszabadulnak. Hasonló módon visszatelepülnek lépésről lépésre zavartalan összszemélyiséggé a tudatos álomban az elfojtott vagy leválasztott részrendszerek is, amelyek ezután nem egymás ellen, hanem együtt fognak működni, hogy teljesíthessék a tények és a társadalmi helyzet szabta követelményeket, - Ugyanez érvényes a sporttevékenységre is, különösen a fontosabb sportágakra, amelyeknél előre nem látható helyzetekre kell gyorsan hatni. Tudatosan nevezzük meg itt a harci vagy „budo” sportokat, ahogyan a zen-buddhisták nevezik ezeket. Ugyanis éppen ezeknél a sportágaknál gondolhatnánk arra, hogy közvetlenül az emberi vadság szükségletéből vezethetők le. - Ennek azonban pont az ellenkezője az igaz. Éppen ezek a sportok azok, amelyeknél a vadság szikrája is elegendő ahhoz, hogy a sportoló vak legyen ellenfele támadásával szemben, s így „vakon” essék annak csapdájába. Jellemzően a „budo” szó nem is jelent „harci művészetet”, hanem azt jelenti, hogy „a harc befejezéséhez vezető út, ill. művészet”. Ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást feloldjuk, tudnunk kell, hogy ezek a sportolók a harcot nem ellenfelükkel, hanem saját, szorongássál teli, felfuvalkodott Énjükkel szemben vívják. Így az ellenfél nem ellenség, hanem segítőkész partner, s a két küzdő egymás támogatásával győzi le saját Én-jét, hogy a harc végére jusson. Egyedül így nyílhat meg a valódi mély-én vagy személyiség kibontakoztatásához vezető út, amely az alkotó szabadságban való gondolkodás és cselekvés alapfeltétele. A zen-iskola egyébként minden művészetében - s ide tartoznak a sportok is - „kíméletlen támadást

209

indít az Én ellen”, mint WOLFGANG METZGER, az alaklélektan „Alkotó szabadság” (1962) c. könyvében mondta. Nem könnyű legyőzni Énünkhöz való engesztelhetetlen ragaszkodásunkat, nem könnyű megtalálni ennek a győzelemnek a külső, s a benső útját, hiszen mindannyian erre lettünk nevelve. Tanácsaink csak arra vonatkoznak, hogyan kezdjünk ehhez hozzá. A továbbiakban az utat Önöknek segítség nélkül kell megtalálni. Ha azonban figyelembe veszik tanácsainkat, a tudatos álomban belső segéderők állnak Önök mellé, a saját személyiségükből származó öngyógyító és önmegvalósító irányzataik személyiségei. Ezek a belső segítők többet tudnak Önökről, mint bárki más. Lehet, hogy a tudatos álom olyan útra vezeti Önöket, amelyen régi Énjüknek látszólag meg kell halnia s valódi énjüknek újjá kell születnie. Lehet, hogy ez ijesztően hangzik, mégis állítjuk, hogy kifizetődő követni ezt az utat. Aki legyőzte régi, hitvány énjét - mondja távol keleti hévvel a zen-iskola - az uralja a világ minden művészetét. Ezzel a zen arra a csalhatatlan érzékre gondol, amellyel saját személyünk helyzetét, társainkat és környezetünket megítéljük, egy olyan csalhatatlan érzékre, amely mindenkor lehetővé teszi, hogy belső és külső kényszer nélkül, teljes alkotó szabadságban tegyük azt, amit tennünk kell - legyen az sport vagy bármi más!

210

211